Gyáni Gábor
A NAPLÓ MINT TÁRSADALOMTÖRTÉNETI FORRÁS (A közhivatalnok identitása) A dzsentri változó fogalma A dzsentri a századfordulótól kedvelt témája mind a publicisztikának, mind a történeti és szociológiai irodalomnak. Ennek ellenére feltűnően kevés tár sadalomtörténeti kutatás folyt a témában és mindaz, amit a dzsentriről tudunk, többnyire a kortársak által ránk hagyományozott kép folytonos újrafestésének eredménye. Az utóbbi években azonban mintha történt volna némi elmozdulás e népszerű és közismert dzsentri képtől egy olyan fogalom irányába, amely kétsé geket támaszt a középbirtokos nemességet és leszármazottaikat az államhivatal nokokkal azonosító, őket a dzsentri életformában s mentalitásban feloldó beállí tással szemben. Ennek az új, éppen csak formálódóban lévő felfogásnak a főbb megállapításait négy pontban összegezhetnénk. 1. A központi államigazgatás, tehát a miniszteriális bürokrácia a korábban feltételezettnél kisebb mértékben töltődött fel az egykori birtokos nemesek, va gyis a dzsentri tagjaiból. Ennek megfelelően ebben a körben jelentős a kiegyezés előtti hivatalnoki kar kontinuitása. 2. A dzsentroid hivatalnok a dualista Magyarországon kettős szociális képződmény. Egyik oldalon találjuk a megyei hivatalnokokat, akik rendies jelle gű közösséget alkottak. Másik oldalon áll a minisztériumi tisztviselőréteg, amely viszont korán levetkőzte rendies karakterét és mint a tőkés társadalom racionális államának a közigazgatási gépezete, weberi értelemben vett "szociális osztállyá" alakult á t A két tisztviselőréteg szétválását bizonyítja, Szabó Dániel szerint, hogy érdekvédelmi szervezkedésük is külön szálakon futott, és a rájuk jellemző viselkedés, politikai öntudat s mentalitás, mind-mind markáns eltérést mutatott. 3. A politikusi karriermintában a közigazgatási poszt szinte elengedhetet len stáció a dualizmus idején (bizonnyal később is) az utóbbi viszont a helyi ha talom tekintetében őrizte erősen nemesi jellegzetességeit. A vizsgálat, melynek egyik fő következtetését bemutattuk, a főispánokra, alispánokra és polgármeste rekre terjedt ki.* 4. Bár pontosan nem állapítható meg, hogy a dzsentri hivatalnokok és po litikusok milyen mértékben távolodtak el a volt földbirtokos nemességtől (a fo lyamat, kétségtelen, számottevően előrehaladt), az viszont nyilvánvaló, hogy nem a dzsentri tartotta kézben az államhatalmat. Ellenkezőleg, gyakran még helyi szinten is az erősen központosított és már a dualizmus korában sok tekintetben te kintélyelvű hivatalnokállam tartotta markában a dzsentrit. Ennek kézenfekvő oka, 1
2
3
hogy ez a réteg szinte teljesen elvesztette társadalmi-egzisztenciális önállóságát és teljes létében az államtól függött. Az "országló nemzettestnek" is nevezett (Concha Győző) 19. századi és 20. század eleji politikai elit valódi természetét azonban jórészt ma is homály fe di. A parlament és a kormány szociológiájára, a nagypolitika terében folyó érdek érvényesítésre figyelő kutatás addig jutott el, hogy rámutasson: a főnemesség nem töltött be döntő politikai szerepet a századforduló Magyarországán. A dua lizmus idején a politikai elit két rétege közötti konfliktusokból ugyanis rendre a dzsentri került ki győztesen megszabva az országgyűlés tennivalóit és a maga bé lyegét nyomva rá a politizálás stílusára is. Persze, mivel az államhivatalnoki dzsentri már nem független társadalmi tényező, mert egzisztenciájában az állam tól függ, nem mint egy az állammal szembenálló társadalmi osztály vagy erő gya korol komoly befolyást mind az államgépezetre, mind a helyi közigazgatásra. Továbbra is kérdés azonban, hogy az államgépezetbe betagozódó dzsentri mivé alakult át habitusában, életvitelében és értékrendjében hol a helye az immár a tá voli múltba vesző családi hagyományaiból következő nemesi és birtokos identi tásnak a dzsentri hivatalnokok önképében, helyzetérzékelésében? Erre a fogas kérdésre egyedül olyan források elemzése világíthat rá, melyekben a réteg tagjai a maguk hangján szólalnak meg, melyekből nyomon kísérhetők a társadalmi cso port reprezentáns képviselőinek prózai hétköznapjai, banális napi dolgai és lelki rezdülései. Egy-egy pusztán magánhasználatra szánt, eleve nem a nyilvánosság számára készített napló vizsgálata teremthet rá igazán alkalmat, hogy a problémát adatszerűen tárgyalhassuk. A személyes dokumentumnak erre a típusára példa a maga nemében úgy szólván páratlan, Olchváry Pál által vezetett napló, melyet Gyarmathy Zsigmond 1990-ben publikált a Szabolcs-Szatmár Megyei Levéltár kiadványai sorában. A gávai járás évtizedekig hivatalban volt főszolgabírójának 1922 és 1938 között ve zetett naplója mind részletbősége, mind tárgyszerűsége miatt kiválóan megfelel egy ilyen elemzés céljainak. Mielőtt belemerülnénk a napló meghatározott szem pontok szerinti vizsgálatába, érdemes néhány szót szólni e forrástípus lehetséges történetírói hasznáról. 5
6
A napló mint társadalomtörténeti forrás A napló mint történeti forrás új értelmet kapott a történeti antropológia megjelenésével. Az első, ma már klasszikusnak számító napló-feldolgozás az an gol Alán Macfarlane éppen negyedszázada publikált könyve, arnely egy 17. szá zadi anglikán lelkész 42 éven át kivételes részletességgel vezetett naplóját elemzi. A hazai kutatások sorából kiemelkedik Mohay Tamás tavalyelőtt megje lent könyve, melyben a szerző egy 20. század első felében (polynyéken élt pa rasztgazda fennmaradt személyes dokumentumait dolgozta fel mintaszerűen.« 7
De vajon miről szolgáltat információkat a történeti antropológus számára ez a módfelett ritkán hozzáférhető forrás? A napló fő értéke nem a történeti múlt ra vonatkozó elsődleges adatok biztosításában, hanem a szubjektív történelem szinte primer dokumentálásában rejlik. Magyarán: az átlagemberektől származó efféle dokumentumok nem azért nélkülözhetetlenek a történésznek, mert belőlük rekonstruálható a múlt politikai köztörténete vagy gazdasági- társadalmi makrofolyamata ezekre a célokra a napló, valójában, szinte teljességgel alkalmatlan. K i vételesen becsessé az teszi a naplót és a hozzá fogható dokumentumokat, hogy a bennük foglalt információk a múlt belső átéléséről szólnak: a naplót azzal a hatá rozott szándékkal vesszük kezünkbe, hogy elemzése útján megalkossuk a törté nelem szubjektív fogalmát. Olyan történész törekvések számára fontos forrás te hát a napló, amelyek nem fetisizálják többé a történetírói objektivitást amelyek a forráskritikán nyugvó történész narrációt nem a valóság, az igazság stb. mint egyedüli valóság vagy igazság felfedezését kezelik. E szemlélet képviselői számára a személyes dokumentumok elsődleges adatokkal szolgálnak, nem indokolt tehát az a fajta kritikájuk, melyet a hagyomá nyos történetírás gyakorol velük szemben. Nevezetesen, hogy a források összes sége alapján, meghatározott szemlélet jegyében alkotott "történeti valósághoz" mérjék hozzá a talált adatokat avégett, hogy korrigálják a bennük foglaltakat. Va lahogy úgy, ahogy például Ránki György járt el a I I . világháborús magyar politi kusok memoárjai kapcsán, melyeket úgymond szembesített a "valósággal". Ér dekes megemlíteni, hogy ez a hagyományos történész reflex hatott az Olchváry naplót közreadó és kommentáló Gyarmathy Zsigmondnál is, aki alig tudta magá tól elhárítani a késztetést, hogy a napló szerzőjén számon kérje a "valóságot". Egy 1987-es tanulmányában írja: "Vitatkozhatnánk ennek (az Olchváry által pa pírra vetett - Gy. G.) világnézeti vallomásnak néhány következtetésével, termé szetesen már nem azért, hogy Olchváry filozófiáját kiigazítsuk, hanem olvasóink 'kedvéért...". 9
10
A történeti antropológia merőben másként veti fel a kérdést: a napló alap ján ábrázolt valóság mellett, azon kívül nincs valami magasabbrendű történeti va lóság, lévén, hogy a valóság a megélt emberi világ tapasztalati közegében kelet kezik, nem pedig attól függetlenül létezik és hat. A valóság tehát nem olyan, ami független a cselekvő és tapasztalatokat szerző emberi gyakorlattól, amely így pusztán objektíve létezik, s legföljebb a tudomány racionális megismerési eszkö zeivel tehető utólag tudottá. Valóságnak azt tekintjük tehát, ami "a megélt embe ri tapasztalatok, a megélt történeti események és a megélt társadalmi struktúrák szűrőjén, közvetítésén keresztül ragadható meg". Minden ami megtörtént a múltban és megtörténik a jelenben, kizárólag ennek a szubjektivitásnak a hozzá adásával az ami, nélküle csak vértelen spekuláció. 11
Nem vethető a személyes dokumentum ellen, hogy érvényessége partiku láris, mivel statisztikai reprezentativitása felettébb kérdéses. Nem lévén átlagos élethelyzet és ennek megfelelő emberi tapasztalat, miután minden ilyesféle szitu áltsághoz kötött, konkrét térhez, időhöz és társadalmi pozícióhoz igazodva utal valamiféle valóságra, a napló és a többi személyes dokumentum valójában ezt a konkrétságot reprezentálja a maga végletes módján. Ezt a kissé talán elvont gondolatmenetet érthetőbben megfogalmazva, a követke ző példára utalnék. Általános az a vélemény, hogy az életmód prózai tényeinek történetírói megismeréséhez a napló különösen nagy segítséget adhat, mert ben ne a napi életvitel feljegyzésre alig méltó banális eseményeire ezernyi írásos ada tot találunk. Ez pontosan az a mód, ahogyan a naplót és a többi személyes doku mentumot a hagyományos történetíró szokta használni akkor midőn a tárgyi va lóságnak a szokványos történeti források által nem vagy alig regisztrált tényeire keres adatokat. A történeti antropológiai megközelítés számára viszont ennél jó val fontosabb, hogy egy naplóból megtudhatja: annak szerzője milyen fogalmat alkotott magának pl. a térről, az időről (mindez kiolvasható térhasználati szoká saiból, időbeosztásából), vagy hogy milyen értelmet (és jelentőséget) tulajdoní tott a természetnek, az emberi kapcsolatoknak és sok egyébnek. Egyszóval: ez a szöveg azt reprezentálja, hogy szerzője mit élt át a maga világából, hogyan élte át korának történéseit? És itt a hallgatás éppoly beszédes lehet, mint a verbalitás, i l letve az utóbbit tekintve a megszólalás módja, a beszámoló jellege és stílusa szin túgy információt rejt magában. Ezért vélem úgy, hogy a napló, mint társadalomtörténeti forrás nem csak mennyiségileg bővítheti a múltról alkotott képünket mintegy kiegészítve szokvá nyos történeti ismereteinket azzal, hogy pl. mit ettek, mit vettek fel, miféle tár saskapcsolatokat ápoltak eleink. Minőségi többlettudásról van ebben az esetben szó, hiszen arra deríthetünk így fényt, hogy mit jelentettek az elmúlt világok va lamikori tevőleges résztvevőiknek és arra, hogy mennyire sokféle tapasztalat ke letkezett ezekről a valamikori emberi világokról. A történelem ezáltal lesz a sok hangúság, a pluralitás történelmévé. Olchváry a dzsentri és a polgár Arra keresünk feleletet a szabolcsi főszolgabíró naplójának tüzetesebb vizsgálata során, hogy hol tart a 20. század első évtizedeiben a közhivatalnoki he lyi elit polgárosodása. Az tehát az igazi kérdés, hogy mennyi benne továbbra is a dzsentri (ami rendies és nemesi jellegű), és mennyi a tulajdonképpeni polgár, ami megfelel az általa betöltött foglalkozási szerep és strukturális funkció kívánalma inak. Gyarmathy Zsigmond is szembenézett a napló kapcsán ezzel a problémá val. Ő úgy ítélte meg, hogy Olchváry "az a dzsentri közigazgatási személyiség..., akiről nekünk, legalábbis eddig, más képünk volt". 12
Megállapítását azzal támasztotta alá, hogy utalt a naplóból kivilágló hami sítatlan dzsentri életvitel tényeire (vadászat, úri muri, egyáltalán a dzsentri miliőt sugárzó társas élet), amelyek korántsem voltak idegenek Olchvárytól sem. Ami től azonban, Gyarmathy szerint, Olchváry mégis más, mint a szabvány dzsentri, abból ered, hogy a gávai főszolgabíró "iskolázott, művelt, olvasott, nyelveket tu dó, színházba, moziba járó, tudományos előadásokat hallgató, nagy külföldi uta zásokat tevő személy, a sokféle gazdasági, szövetkezeti életben résztvevő, a fe gyelmet tartó közhivatalnok, a másoktól és magától példamutatást követelő köz tisztviselő" is egyúttal olyan ember tehát, summázzuk, aki szakmailag és jelleme folytán egyaránt alkalmas a felelős döntéshozatalra. Azaz, ha úgy tetszik, polgár is, dzsentri is. Kérdésem így hangzik: maga Olchváry vajon hogyan látta önma gát és ezen túlmenően, mi a társadalmi jelentése azoknak a szokásoknak, élet módmintáknak, mentalitásbeli elemeknek, melyeket vagy dzsentriként, vagy pol gáriként szoktunk definiálni? Olchváry naplójában expressis verbis nem tér ki önmaga társadalmi elhe lyezésére, ám tesz számos olyan megjegyzést, ami közvetve utal saját társada lomképére, benne egyéni viszonyára egy-egy társadalmi csoporthoz. Az alsó ré tegekkel kapcsolatos, igencsak gyér, észrevételei rendkívül sommásak, s belőlük nem is tudható meg sok minden magáról Olchváryról. Az ő társadalmi szintje alatt állók, melyek egy része fölött maga is hatalmat élvez, pusztán mint valami lyen tagolatlan tömeg kerül be figyelmének körébe (az egész naplóban nincs egyetlen ilyen személy megnevezve). Ez a tömeg, tehát a paraszt és a munkás, mint egy helyen írja, először is műveletlen, másrészt éhes a hatalomra. S mint ilyen, nagy veszélyt jelent "a civilizáció csúcspontján álló kultúrember" számára, mert bekerülvén a hatalomba ez a társadalmi csoport "csak rabolni, rombolni és gyilkolni tud". Nehezen eldönthető a kérdés, hogy ebben a társadalomképben a dzsentrire vagy a polgárra való mentalitás jut-e inkább kifejezésre. Az 1918/19 utáni hazai és európai politikai élmények a társadalmi hierarchia középső és fel ső szintjein többnyire mindenhol ilyen és hasonló fogalmi séma szerint racionalizálódtak s öltöttek sztereotip formákat. S ennek mindenkori kulcsszava a TÖ MEG volt. Különben pedig a polgárság a klasszikus liberalizmus 19. századi kö rülményei között is már a civilizáció bajnokaként szerette magát látni, így külö nítette el magát az állampolgári egyenlőség elve által integrált társadalom alatta álló csoportjaitól. Ami jelzi, eredendően tőle sem állt távol ez a fajta társadalom kép. Mindenképpen közelebb jutunk a probléma magvához, ha megvizsgáljuk: kikkel állt Olchváry tartós és intenzív társas kapcsolatban és e horizontális viszo nyok hátterében kitapintható-e valamilyen vallott identitás saját helyét illetően. Az első, ami szembeszökik, Olchváry hihetetlenül élénk szociabilitása, társas érintkezéseinek lenyűgöző bősége és intenzitása. Aprólékos kvantitatív elemzés13
14
re vár ez a kapcsolatrendszer, melyre itt és most nem vállalkozhatunk. Ugyanak kor kijelölhetjük e kapcsolati háló néhány ío dimenzióját. Olchváry személyes kapcsolatainak egyik legfontosabb irányát a családi rokoni kötelékek szabták meg, egy olyan közösség tehát, melynek legtöbb tagja, lényegében a testvérei, azonos társadalmi státust töltött be. A második, az előző től alig elváló személyi kört a hivatali klientúra hierarchiája jelölte ki fölfelé és lefelé egyaránt, fel egészen az országos politikai elit csúcsszemélyiségeinek szűk köréig (kormányzó, miniszterelnök, miniszterek). Végül nem hiányzik a Gyarmathy Zsigmond dzsentriségre figyelő tekintetét is felkeltő informális tár saskör, egy ennek megfelelő személyi háló, amely a megyebeli birtokos (nemegy szer arisztokrata) családokkal zömmel a téli vadászatok keretei közt fenntartott kapcsolatok révén élt a gyakorlatban. Hogyan értékelhető ez a többszintű kapcsolati háló a maga határozott szo ciológiai sajátosságaival? Nem vitás, a szociabilitás utolsóként említett személyi kerete és formája tűnik olybá, mint ami kimeríti a dzsentriség ismérvét. Nálunk éppúgy, mint számos más Közép- és Kelet-Európa-i társadalomban, a nemesi eredetű értelmiségi és hivatalnok elit belső kohézióját döntően a saját körén be lüli társas kapcsolatok és személyes érintkezés kivételes fontossága biztosította. Azáltal vagyok az ami, e logika értelmében, hogy megfelelek a társasági élet kö vetelményeinek, lévén hogy rendelkezem a megkívánt származással és kulturális adottságokkal azért vagyok, vagy lehetek úriember, mert az úriemberek (az intel ligencia, ahogy a gávai főszolgabíró többször is nevezi) befogadnak maguk közé. Ez a társasági kör, melybe Olchváry bebocsáttatást nyert, szociológiailag módfe lett kevert vagy inkább tágas, hiszen helybéli arisztokrata családok éppúgy bele tartoznak, mint szerényebb birtokos nemes családok utódai, vagy kifejezetten közhivatalnokok, mint például Olchváry. Ez az 1920-as években bizonnyal álta lános jelenség az országban s nem sajátosan szabolcsi fejlemény. Ami itt első sorban számít, az a társasági élet rituáléja, a társasági ceremónia közegében for málódó közös identitás élménye. A személyes érintkezés, a köré szerveződő szociabilitás mint státus is mérv fontosságát erősíti az identitásnak ezáltal biztosított átélhetősége. Közvetve erre vall Olchvárynak az átmeneti magányra való teljes képtelensége, melyet a következő példán mutatok be. Egyik balatonfüredi nyaralása során veti papírra, miszerint: "Sok a zsidó (akik, mint társaskapcsolatok, szóba se jöhetnek - Gy. G.), ismerős nincs, unalmas a világ". A kezdeti unalmat - társtalanságát - hamar fel oldja, hiszen a két hét során végül 19 (!) régi vagy merőben új személlyel kerül közvetlen, nemegyszer ismétlődő kapcsolatba. Ennél azonban többet is megtudhatunk a főszolgabíróról tőle magától. A húszas évek elejének kusza gazdasági viszonyait, benne saját egzisztenciális gondjait kommentálva többször ad hangot ama véleményének, hogy távol került 15
16
17
egymástól a hivatalnokosztály, melynek ő is tagja és a földbirtokos osztály. Ezzel kapcsolatos megfogalmazásaiból kiérzik az utóbbiak viselkedését illető rosszalló véleménye. Erre az összevetésre a két csoport egymásétól mindinkább elütő élet módja kapcsán kerít sort. "Az egész birtokos osztály Pesten dőzsöl, mintha vesz tét érezné". Máshol: "Szeretnek (a birtokosok - Gy. G.) mulatni, mert szerintük újra háború lesz, tehát a mának kell élni". Végül: "Lassanként tönkre fognak menni a földbirtokosok is, akik az utóbbi évek szerencsés konjunktúráit nagy részben arra használták fel, hogy régi gentri szokás szerint, Pesten könnyelműen mulatoztak, ahelyett, hogy bőséges jövedelmüket hasznosan befektették volna". Az idézett, úgyszólván polgári értékeket sejtető, dzsentrit kárhoztató meg jegyzések azonban felfoghatók a dzsentriként élés lehetőségétől végképpen meg fosztott köztisztviselő lamentációjaként is. Különösen, ha következő megjegyzé seivel vetjük őket egybe. A "tisztviselő, még ha földet ad is el, könnyelműen ne tékozoljon ebben a szomorú világban". Máshol: "Annál nagyobb nyomorban van a tisztviselői osztály". De nézzük tovább. A húszas évek elején a felgyorsult infláció a fix fize tésből élők gyors és sajátos alkalmazkodását követelte meg, aminek egyik lehet séges stratégiája a mohó, az eszeveszett költekezés. Nem kivétel ez alól Olchváry sem, így előáll az a paradox helyzet, hogy amit másoknál oktalan viselkedésként kárhoztat, ha azt maga is követi, a helyzet szülte racionális magatartásként tuda tosítja. Ami másoknál könnyelmű dzsentris életmód, az magára vonatkoztatva ésszerű reakció a külső körülményekre. 1923-ból és a rákövetkező évből szár maznak az alábbi naplóbejegyzések: vettem egyet és mást, "mert nem jó a pénzt tartogatni, még ha kevés is van". Máshol: "Szóval minden pénzemet elköltöttem, mert újabb drágaságra van kilátás". Végül: "szóval igyekeztem a sok rossz pénz től megszabadulni". Olchváry Pál olykor pazarló vásárlásai még Debrecenben élő főügyész testvérének is szemet szúrnak, amint azt a következő bejegyzés ta núsítja: "Zoltán meg is jegyezte, hogy sokat vásárolgatok, de - teszi hozzá véde kezésül - szükségem volt mindenre." Vásárlásainak méreteit joggal irracionálisnak minősíthető jellegét mi sem bizonyíthatja ékesebben, mint annak felsorolása, hogy egyetlen évben (1924 so rán) mennyi ruhát vett magának a közel 60 éves, elvált, falun élő férfi: varratott magának hat öltönyt, vett továbbá két felöltőt, 12 pár harisnyát (zoknit), öt inget, hat nyakkendőt, három hálóinget, három fejfedőt (kalapot), hat zsebkendőt és kétkét pár cipőt s kesztyűt. A lista egy nagyvárosi dendinek is a becsületére vált vol na. Ebből a példából is jól látható, korántsem egyértelmű, hogy a tüntető fo gyasztás, a hedonizmus elintézhető-e mint a dzsentri életmód kétségtelen meg nyilvánulása, vagy netán másfajta, egyenesen racionális mozgatórugók eredmé nye (az infláció által kiváltott merő pragmatizmus). S ebben az esetben az már in18
19
20
21
kább polgári jellemvonás, mint élvhajhász dzsentris státusfitogtatás. Ez már utób bit látszik erősíteni Olchváry esetében az az aggályos figyelem, melyet kiadásai feljegyzésének szentel, melyek mindegyikét gondosan dokumentálja naplójában. De ugyanebbe az irányba mutat kiadásainak teljes spektruma, melyben nagy té telt képeznek a kulturális célú vásárlások (elsősorban könyvek) és házának építé se. Az előbb-utóbb elodázhatatlan nyugdíjaztatására gondolva a szolgálati lakását majdan elhagyni kényszerülő gávai főszolgabíró tehát nagyon is céltudatosan ké szül jövője bebiztosítására. M i ez, ha nem valamiféle polgári jellemvonás. Hol itt a dzsentri, hol itt a polgár - kérdezhetnénk ezek után? Úgy gondo lom, a rövid elemzés is megmutatta, hogy eljött az ideje a múltból átvett fogalmi sémák felülvizsgálatának és mind sürgetőbb az az igény, hogy a szubjektív törté nelem feltárása útján reális tartalmakkal ruházzuk fel mind a dzsentri, mind a pol gár eddig oly magától értetődő fogalmát. Olchváry naplójának ez talán az egyik legfontosabb tanulsága. Jegyzetek 1. Benedek Gábor: A minisztériumi tisztviselők mobilitása a dualizmus idején. = Rendi társada lom-polgári társadalom 1. köt. Szerk.: Á. Varga László. Salgótarján, 1987. 391-397. p. Uo.: Minisztériumi tisztviselők a dualizmus idején. Bölcsészdoktori disszertáció. 1989. 2. Nagy Endre: A dzsentroid hivatalnok a Monarchia korában. Tézisszerűségek egy hipotézis ről. = Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve, 7. köt. 1981. 147-163. p. 3. Szabó Dániel: Századfordulós azonosulásformák. Állam-, hivatalnok- vagy politikai identi tás. = Valóság, 1991. 11. sz. 23-32. p. 4. Balázs Magdolna: A középszintű közigazgatási apparátus személyi állományának vizsgálata a dualizmus időszakában. = Történelmi Szemle, 1986. 1. sz. 116-125. p. 5. Péter László: Az arisztokrácia, a dzsentri és a parlamentáris tradíció a X I X . századi Magya rországon. = Túlélők. Elitek és társadalmi változás az újkori Európában. Bp., 1993. 191-243. p. 6. Gyarmathy Zsigmond: A dzsentri főszolgabíró (1922-1938). 1-2. köt. Nyíregyháza, 1990. 7. Macfarlane, Alán: The Family Life of Ralph Iosselin. A Seventeenth-Centrury Celergyman. An essay In Historical Anthroplogy. New York, 1977. 8. Mohay Tamás: Egy naplóíró parasztember. Nagy Sándor élete és gazdálkodása a X X . század első felében (polynyéken. Bp., 1994. 9. Ránki György: Emlékiratok és valóság Magyarország második világháborús szerepéről. Bp., 1964. 10. Gyarmathy Zsigmond: Adalékok Kállay Miklós szabolcsi főispán (1922-1929), később mi niszterelnök portréjához Olchváry Pál naplója alapján. = A. Varga László, szerk.: id. m. 439. p. 11. Niedermüller Péter: Paradigmák és esélyek avagy a kulturális antropológia lehetőségei KeletEurópában. = Replika, 13-14. 1994. június. 117. 12. Gyarmathy Zsigmond: A gávai főszolgabíró. = Uo.: A dzsentri főszolgabíró, 2. köt. 229. p. 13. Uo.: A dzsentri főszolgabíró, l.köt. 194-195. p. 14. Halmos Károly, L.: Polgár - polgárosodás - civilizáció - kultúra. = Századvég, 1991. 2-3. sz. 131-169. p. 15. Kövér György: Kisvárosi elit társaságok. Hajdúböszörmény a két világháború között. = Ren di társadalom - polgári társadalom. 4. köt. Szerk.: Mikó Zsuzsa. Debrecen, 1995. 217-223. p.;
16. 17. 18. 19. 20. 21.
Lengyel vonatkozásban revelatív Chalasinski klasszikus tanulmánya, Chalasinski, Jozef: A lengyel értelmiség társadalmi eredete (részlet). = Korunk értelmisége. Értelmiségelméletek értelmiségvizsgálatok. Válogatás. Bp., 1975. 173-225. p. Hasonló megállapítást tesz Kövér György idézett tanulmányában. L . még Weis István: A mai magyar társadalom. Bp., 1930. 56. p. Gyarmathy Zsigmond: A dzsentri főszolgabíró. 1. köt. 251. p. Uo. 104., 105., 134. p. Uo. 97., 105. p. Uo. 109., 156., 165. p. Uo. 248. p.
