IMRICH NAGYt A NAGYMORVA BIRODALOM MEGJELENÍTÉSE HUMANISTA ÍRÓK MÛVEIBENtt
Egy konkrét történelmi korszaknak, képviselôinek és kultúrájának, illetve a szélesebb körû társadalmi és földrajzi környezete megismerésénél nem csak az elsôdleges írott vagy materiális források a mérvadóak, hanem a késôbbi közvetítôk, az elôadók és a kommentátorok munkái is. Tehát, ha a Nagymorva Birodalom (Morva Fejedelemség) történelmi ábrázolásával foglalkozunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a humanista szerzôket, akik és mûveik a középkori krónikások, illetve krónikák kiemelt funkcióját töltötték be. Ôk is kivették a részüket az ábrázolás módosításából, s — valamilyen szinten — a sematizálódásból is. Ez annak ellenére is igaz, hogy a humanista történetírók figyelme elsôsorban nem a középkori állami alakulatokra irányult, hiszen számukra a középkor, vagyis a medium aevum, csak közjáték volt, amely két nagy figyelemre méltó korszakot választ el egymástól — az antik és a jelen világot. Saját világukra az antik historiográfia módszereit alkalmazták, így utolérhetetlen példaképük Titus Livius és az Ab urbe condita címû mûve lett. Többségük tehát az analitikai módszer híve maradt, kiemelve az antik elvet, miszerint a történelemnek tanítania és szórakoztatnia kell. Ezért értelmezéseikben a háborúkra és a sorsdöntô fordulatokra összpontosítottak, a retorikai vagy drámai hatás eléréséhez nem haboztak színpadjuk közepére egy személyiséget1 állítani, az újkor antik drámájának fôhôseként. Ha tehát releváns információforrást keresünk, a középkori szerzôk hasznosabbak lehetnek számunkra, mint a reneszánsz történészek, akiknek „fecsegô” retorikája inkább tolakodónak tûnik.2 Ennek ellenére a középkori történelemmel foglalkozó antológiák többnyire a humanista szerzôket is kiemelik, akik ehhez a korszakhoz már egyfajta távolsággal állnak hozzá, szélesebb összefüggésben pedig némi reflexióval. A Nagymorva Birodalom történelme esetében példaként említhetjük Ratkoš Pramene k dejinám Veµkej Moravy (A Nagymorva Birodalom történelmének forrásai, 1954) címû mûvét. Igaz, ennek egyetlen humanista irata a Johannes AventiUniverzita Mateja Bela v Banskej Bystrici (Bél Mátyás Egyetem Besztercebánya, Szlovákia). A „Humanista történetírás a XV—XVII. században” c. konferencián (Szeged, 2013. november 7—9.) elhangzott elôadás bôvített változata, amely a VEGA (1/0339/11) támogatásával készült. 1 Voegelin, Eric: History of political ideas. Volume 4: Renaissance and Reformation. The collected works of Eric Voegelin. Volume 22. Edited by David L. Morse and William M. Thompson. Columbia: University of Missouri Press, 1998. 41—42. 2 Fryde, Edmund Boleslav: Humanism and Renaissance Historiography. London: The Hambledon Press, 1983. 7. t
tt
53
nus tollából származó Annales Boiorum (A Bajorok évkönyvei).3 A cseh forráskiadvány, a Magnae Moraviae fontes historici I. (1966), azonban már több alkotást említ — Aventinus neve mellett szerepel még Piccolomini, Ransanus és Bonfini is.4 Mindezidáig nem született meg a Nagymorva Birodalom ábrázolásának teljes elemzése, melyet a humanista szerzôk jelenítettek, illetve alkottak meg mûveikben. Meg kell említeni Ján Tibensky´t, aki szakdolgozatában a szlovák felkelés fô történelmi motívumainak a gyökereit és az eredetét kutatta, valamint ennek az ábrázolásnak néhány aspektusát vizsgálta.5 Késôbbi tanulmányaiban több kutatási eredményt publikált.6 A magyar források analitikus áttekintése során a Nagymorva Birodalom néhány — P. Ransanus és A. Bonfini mûvében megjelenô — vonását Dagmar BartoÁková is kutatta.7 A Nagymorva Birodalom ábrázolásának áttekintô elemzéséhez — többek között a cseh területrôl származó mûvek (Piccolomini, Dubravius) alapján — Boba Imre magyar származású, Amerikában élô történész járult hozzá a maga sajátos nézôpontjával.8 A Nagymorva Birodalom ábrázolása fejlôdésének vizsgálatát középkori és koraújkori szerzôk mûveiben, valamint ennek besorolását a szlovák nemzeti emancipációs folyamatba, Mária Vyvíjalová tanulmánya végezte el.9 Most azonban lássuk magukat a szerzôket, azokat a humanistákat, akik történelmi munkáikban rögzítették a Nagymorva Birodalom kialakulása történetét. Mint tudjuk, a humanista történetírás gyökerei Itáliába, a 15. század elsô felére nyúlnak vissza.10 Közép-Európa történelme persze csak késôbb tükrözôdik a közép-európai 3
Ratkoš, Peter (ed.): Pramene k dejinám Veµkej Moravy. Bratislava: Vydavateµstvo Slovenskej akadémie vied, 1964. (a továbbiakban: Ratkoš 1964) 406—411. — Hasonlóan a második bôvített kiadásban is: Ratkoš, Peter (ed.): Pramene k dejinám Veµkej Moravy. Második javított és bôvített kiadás. Bratislava: Vydavateµstvo Slovenskej akadémie vied, 1968. 377—381. 4 Magnae Moraviae fontes historici I. (a továbbiakban: MMFH I.) Pragae—Brunae: Státní pedagogické nakladatelství, 1966. 321—377. 5 Tibenský, Ján: Historické základy slovenského národného obrodenia. Bratislava, 1948. (kézirat) (a továbbiakban: Tibenský 1948) 6 Tematikánk kutatásánál az alábbi munkákra is hivatkozhatunk: Tibenský, Ján: Veµkomoravská a cyrilometodejská tradícia v ñivote slovenskej feudálnej národnosti. In: Veµká Morava a naša doba. Összeállította: Jozef PitoÁák — Ján Sloboda. Bratislava: Osveta, 1963. 58—84.; vagy Tibenský, Ján: Historiografické zdroje a spolo…enskopolitické vplyvy na vývoj veµkomoravskej tradície do po…iatku slovenského národného obrodenia. In: Svätopluk 894—1994. Nitra: Archeologický ústav SAV, 1997. 221—228. 7 BartoÁková, Dagmar: Uherské písemné prameny o Velké Morav. In: Sborník prací Filosofické fakulty Brnnské university, 1965, vol 14, (E. 10), 267—276. (a továbbiakban: BartoÁková 1965.) 8 Boba, Imre: Morávia története új megvilágításban: Kísérlet a középkori források újraértelmezésére. Budapest, Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, 1996. (Ford. Petrovics István) 9 Vyvíjalová, Mária: Veµká Morava ako slovenská štátna tradícia v Uhorsku. In: Historický …asopis, 27. évf. (1979), 3. sz., 369—397. (a továbbiakban: Vyvíjalová 1979) 10 Az elsô, humanista jegyek szerint kidolgozott mûként Leonardo Bruni: Historiae populi Florentini (1442) c. alkotását szokták emlegetni. Lásd még pl.: Ianziti, Gary: Writing history in Renaissance Italy: Leonardo Bruni and the uses of the past. Cambridge: Harvard University Press, 2012. 7.
54
uralkodók szolgálatában álló szerzôk mûveiben, ami bizonyos idôbeli eltéréssel is jár. Ez utóbbi összefügg a humanista eszmék terjedésével, amelyek Itáliából, a reneszánsz bölcsôjébôl indultak a havasokon túli országok felé. A humanista és reneszánsz eszmék így Mátyás király (1458—1490) udvarába is eljutnak, de paradox módon az elsô történelmi alkotás, amely ebben a környezetben létrejött, a középkori krónikaírás jegyeit hordozza. Ennek ellenére Thuróczy János11 krónikáját nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ez lett ugyanis a fô kiindulópontja a késôbbi, Magyarország történelmét — és ennek keretében a korabeli közép-európai helyzetet — ismertetô, már humanista feldolgozásoknak. Thuróczy János (kb. 1435 — kb. 1489) emellett a régebbi krónikamintákból indult ki, melyeket körülírt és részben átdolgozott. A Nagymorva Birodalom elsô megemlítése a Chronica Hungarorum elsô részének XXIV. fejezetében található, ahol a szerzô röviden vázolja a magyar törzsek Kárpátmedencébe való érkezésének körülményeit.12 Itt találkoznak Szvatopluk királlyal, Marót fiával (quendam Principem nomine Swathepolug, filium Marothy), akinek Thuróczy lengyel származást tulajdonít (natione Polonum), és aki a bolgárok és mézaiak (messianusok) uralkodója is egyben (Bulgaris, Messianis ... regionibus imperitantem).13 A magyarok elôször ajándékokat kínálnak neki (variorum exhibitione munerum), hogy végül bekerítsék és legyôzzék Bánhida városában (circa Pontem Bani ... circumventum ... delevisse). A krónikás persze kiemeli, hogy ezt csak így híresztelik (perhibentur). Hasonló kijelentéseket találunk Kézainál, aki más legendát is megemlít (voluere tamen nonnulli), mely szerint a magyarok Pannóniában nem Szvatoplukkal találkoztak, hanem apjával, Maróttal (non Zwathepalug, sed Marothum, patrem illius in Pannonia invenissent dominantem). A krónikások ezt az ellentmondást azzal magyarázzák, hogy Marót, az öregedô uralkodó fiát, Szvatoplukot bízhatta meg a hadak vezetésével, s emellett ô maga Veszprém várában maradt (Iste Marothus, eadem
11
Thuróczy János Chronica Hungaroruma, mely az 1486—1487-es évekbôl származik, mindjárt a következô évben két kiadásban került nyomtatásba Brünnben és Augsburgban. Kutatásunkban az alábbi kiadásból indulunk ki: Joannis de Thwrócz: Chronica Hungarorum... In: Schwandtner, Joannes Georgius (ed.): Scriptores rerum Hungaricarum veteres ac genuini... Pars prima. Vindobonae: Typis Joannis Thomae nob. de Trattnern, caes. reg. aulae typographi et bibliopolae, MDCCLXVI. 47—366. (a továbbiakban: Thuróczi 1766) 12 Thuróczi 1766. 97. — Meg kell említeni, hogy ez a rész a Bécsi Képes Krónikából származik, amely Kézai Magyar Krónikájából merít. Vö.: Ratkoš 1964. 404—405. Lásd még: MMFH I. 264— 265 és 282—283. 13 Thuróczy János, ahogy ez az alábbi szövegbôl kiderül, a 14. századi krónikakompozícióból (Kronikárska skladba 14. storo…ia) kiindulva mézaiak elnevezés alatt a cseheket érti (Sed quintus, Leel est nominatus, qui Messianos scilicet Bohemicos, de partibus Golgatae expullit). Thuróczi 1766. 104. Továbbá: Steinhübel, Ján: Kapitoly z najstarších …eských dejín 531—1004. Kraków: Spolok Slovákov v Poµsku, 2012. 86. — Eredetileg ez az elnevezés a nyitraiak megnevezésére szolgált. Részletesebben: Steinhübel, Ján: Nitrianske knieñatstvo: Po…iatky stredovekého Slovenska. Rozprávanie o dejinách nášho územia a okolitých krajín od sÙahovania národov do za…iatku 12. storo…ia. Bratislava: Veda, vydavateµstvo Slovenskej akadémie vied — Vydavateµstvo Rak, 2004. 304—305.
55
tempestate, in castro Vezprein denominato, morabatur), ahol fia és serege pusztulása hallatán bánatában elhalálozik (Iste Marothus, eadem tempestate, in castro Vezprein denominato, morabatur). Ahogy azt maga a krónika szerzôje is megjegyzi, a magyar törzsek Szvatopluk királlyal való találkozásának eseménye a széleskörû bemutatás során a továbbiakban visszatér (a második rész III. fejezetében).14 Thuróczy János ismét elôadja a régebbi krónikák által bemutatott történetet, melyekbôl ô maga is merít (A 14. századi krónikakompozíció).15 Eszerint Szvatopluk herceg egy fehér lóért, egy aranyozott nyeregért és egy aranyozott kantárért cserébe feladta (eladta) az országát (quia terram tuam cum equo emerunt, herbam cum fraeno, aquam cum sella). Szvatopluk valójában elutasította ezt az ajánlatot, mert úgy érezte, meg volt csalva (dux ipse magis gavisus, putabat, quod ei pro terra quadam hospitalarii misissent). Ellenállt, és veresége után a szökés közben a Dunába fulladt (in Danubium se jactavit, in quo, prae aquarum vehementia, suffocatur). Ahogy R. Marsina figyelmeztet, ezt a történetet nem lehet teljesen elutasítani, de szó szerint értelmezni sem lehet azt, hogy a területet végérvényesen eladták. Ellenkezôleg, inkább úgy lehet venni, mint engedélyt az magyarok számára, hogy letelepedjenek egy kiszabott területen, melyet valószínûleg Szvatopluk középsô fia, Szvatopluk herceg, a Nagymorva Birodalom keleti részének helytartója jelölt ki.16 Ennek ellenére, a történet sztereotip elôadásának és a Thuróczy János általi átiratnak köszönhetôen ez a fô — ha nem az egyedüli — hivatkozás Szvatopluk államának, vagyis a Nagymorva Birodalomnak a létezésére a humanista historiográfusok elôadásában. Nem véletlenül, hiszen a magyarok ennek alapján magyarázták jogosultságukat a Kárpát-medence területére. Ezen túl ez egy klasszikus történet, amely a jó uralkodóról, hôsiességrôl és árulásról szól, ami a humanista történelemírás ókori mintájára volt jellemzô. Az elsô szerzô, aki humanista szabályok alapján dolgozta ki Magyarország történelmét, a már ismert Petrus Ransanus (Pietro Ransano, kb. 1420—1492) volt, aki a szicíliai Palermóból származott, és Mátyás király udvarában tevékenykedett, mint I. Ferdinánd nápolyi király küldöttje. Így keletkezett a királyi család megrendelésére készített, 1489—1490-es mûvének alapja, az Epitome rerum Hungaricarum seu Liber annalium de rebus Hungaricis, melyet aztán beledolgozott a világ történelmérôl szóló ciklusába (Annales omnium temporum).17 A magyar történelmet hagyományos mó
14
Thuróczi 1766. 101—102. MMFH I. 284—287. — Már Anonymus krónikájában is voltak olyan célzások, ahol Menumorout uralkodó Árpád küldöttjeit és ajándékaikat fogadja. MMFH I. 219—221. 16 Marsina, Richard: Svätopluk, legenda a skuto…nosÙ. In: Svätopluk 894—1994. Nitra: Archeologický ústav SAV, 1997. 161. 17 Kulcsár, Péter: Ransanus Epitoméjának kéziratai. In: Magyar Könyvszemle, 1969. évf., 2. sz., 114. — A továbbiakban felhasználtuk: Ranzanus, Petrus: Epitome rerum Ungaricarum, per indices descripta... In Schwandtner, Joannes Georgius (ed.): Scriptores rerum Hungaricarum veteres ac ge15
56
don egészen a hunok történelméig vezeti vissza. Vizsgálata során kitér a magyar törzsek jövetele elôtti idôszakra is.18 Az akkoriban itt letelepedett népek törvények nélküli, bûnös életet éltek (perdite, sine legibus). Ezt az uralkodó hiányával magyarázza, aki nélkül nem lehet tisztességesen és igazságosan élni (nec sine moderatore, possent honeste justeque vivere). A törzsek ezért általános egyetértéssel Szvatoplukot választják uralkodójukká, aki szarmata származású volt (omnium consensu, praeficiunt sibi virum quendam, natione Sarmatam, Suatepolugum nomine). Ransanus tehát ugyanúgy a Szvatopluk nevet használja, mint Thuróczy János. Származásában is egyetért vele, akkor is, ha szarmatának nevezi.19 Itt ér véget az egyetértés, mert míg Thuróczy János és a régebbi krónikások úgy nyilatkoznak Szvatoplukról, mint hiszékeny és félénk uralkodóról (princeps), addig Ransanus Szvatoplukja eszes (singulari praeditus prudentia), hiszen nála szó sincs semmilyen fehér lóról vagy más ajándékról. Az ô vezetése alatt (duce Suatepolugo) vívták meg az itteni népek a könyörtelen csatát (commissa atrocissima pugna), melyben a szerencse a magyar törzsekhez szegôdött (Hungari victoriam adepti sunt). A legnagyobb eltérést talán Szvatopluk apja, Marót leírásánál találjuk. Thuróczy János is így hívja, de öreg uralkodóként írja le, aki a hadak vezetését inkább átadja fiának, ô maga pedig Veszprémben marad, ahol késôbb bánatában elhalálozik. Ransanus azonban uralkodói példaképet lát benne: „Annyira kitûnt okosságával, megfontoltságával, hadi tapasztalataival, hogy halandók között nem volt párja akkoriban.” (Maroto, patri ejus fuit nomen, qui et ipse, in primis prudens, et consilio, belligerandique peritia, magnus adeo erat, ut suorum temporum mortales omnes superaret.). Ha tovább olvasnánk Ransanus elbeszélését, rájönnénk, hogy a hét magyar vezérrôl, majd késôbb a magyar királyokról is ugyanúgy dicsôítôen beszél. Jellegzetes retorikai elemeket vonultat fel, melyek az ideális uralkodó loci communis-ját reprezentálják a humanisták szemében, melyben nem kereshetünk objektív vagy „áttekintôbb ismereteket Szvatopluk közösségének keletkezésérôl, fejlôdésérôl, sem megsemmisülésérôl”.20 Végül is Ransanusnak nem volt politikai érdeke, hogy a morvákat támogassa a magyarokkal való harcok leírásában.21 Tehát semmiféleképpen sem ítéli el a magyarok cselekedeteit, Szvatopluk és elôdje, Marót eszményítésével csak a gyôztesek nagyságát és hírnevét fejezi ki. Ebbe a vázlatba viszont nem illik bele az ajándékokról szóló történet, melyekért cserébe a ma-
nuini... Pars prima. Vindobonae : Typis Joannis Thomae nob. de Trattnern, caes. reg. aulae typographi et bibliopolae, MDCCLXVI., 405—520. (a továbbiakban: Ranzanus 1766) 18 Ranzanus 1766. 429. — Lásd még: MMFH I. 331. 19 A szarmata és Szarmácia elnevezést akkoriban — a középkor végén és az újkor kezdetén — a lengyelek és Lengyelország szinonimájaként használták. Vö.: „Sarmatiam Europicam, quam nunc ex parte Poloniam dicimus“. Bonfinius, Antonius: Rerum Ungaricarum decades quatuor cum dimidia. Basileae: Ex officina Oporiniana, 1568. (a továbbiakban: Bonfinius 1568) 3. 20 Ahogy azt M. Vyvíjalová minden kritika nélkül értelmezi, Vyvíjalová 1979. 380. 21 Vö. BartoÁková 1965. 272.
57
gyarok megszerezték Szvatopluk országát, ezért ezt a történetet a mû nem tartalmazza, bár kétségtelen, hogy a szerzô jól ismerte azt. Másként áll a történethez Ransanus kortársa és honfitársa, Bonfini. Antonio Bonfini (Antonius Bonfinius, kb. 1427—1502), aki a közép-olasz Piceno régióból származott, a magyar történelem humanista ábrázolásával foglalkozott Ransanussal majdnem egy idôben. Míg Ransanus Beatrix királynô megrendelésére dolgozott, Bonfini 1488-ban hasonló megbízást fogadott el Mátyás királytól.22 A Rerum Ungaricarum decades megalkotásakor,23 melyen több mint egy évtizedig dolgozott, feltehetôen Thuróczy János krónikájára támaszkodott. Ugyanezt figyelhetjük meg a Nagymorva Birodalomról szóló bejegyzéseknél is. Bonfini elôbb figyelmeztet, hogy a magyar törzsek nem találtak Pannóniában lakatlan területet (exinanitas in reditu reperisse sedes), csak a szarmaták, vagyis a lengyelek településeit, melyeken Marót fia, a lengyel Szvatopluk uralkodott (Suathemque Polonum Marothi filium ad Danubium invenisse late dominantem).24 Itt tehát egyezik Szvatopluk apjának neve. A Marót nevet használja Thuróczy János és Ransanus is, ám míg ôk Szvatoplukot Suatepolug-nak vagy Zwathepalug-nak hívják, addig Bonfini az eltérô Suathes alakot használja. Szvatopluk hatalmát és jelentôségét azzal igazolja, hogy „a Dunánál meszsze környéken uralkodott” (ad Danubium late dominantem). Apjáról, Marótról egyáltalán nem ír, akit Thuróczy János, de fôleg Ransanus, sokkal jelentôsebbnek tartott. Bonfini részletesen kitér a magyar küldöttek történetére, Szvatoplukra és a felajánlott ajándékokra, melyeknek alapján késôbb a magyarok a területét követelték.25 Ennek elbeszélésénél Bonfini láthatóan Thuróczy Jánosra támaszkodik, ezért csak azokról a részekrôl szólunk, ahol kettôjük magyarázata eltérô. Bonfini itt az ország uralkodóját említi, akihez a magyar küldöttek érkeznek, s ezt ugyanolyan szavakkal teszi, mint ahogy azt az elsô említésnél tette, vagyis Marót fiáról ír, a szarmata Szvatoplukról (Suathem Sarmatam, et Marothi filium), miközben újra kiemeli nagy hatalmát, mondván, hogy uralkodott Pannónián széltében (in Pannonia late regnantem). A magyar követ ténykedését, aki magát Szvatopluk hûbéresének ígéri és a felajánlott ajándékokért (fehér ló, nyereg, aranyozott kantár) cserébe megkapja a földet, a szerzô ügyeskedônek tekinti (a rege callide impetrata), míg Szvatopluk cselekvését nagylelkûnek véli (nimia quadam animi liberalitate). Szvatopluk veresége leírásánál Bonfini már egyezik elôdjével, vagyis kiemeli Szvatopluk félénkségét (prae timore nimio), bizonytalanságát (concepta tandem audacia), melyek halálához vezethettek. Bonfini egyfajta kontinuitást is felvázol a meghódított terület
22
Kulcsár Péter: Antonio Bonfini és mûve. In: Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei. Budapest: Balassi Kiadó, 1995. 57. (elektronikus könyvtár). 23 A következôkben ebbôl indulunk ki: Bonfinius 1568. 750. 24 Bonfinius 1568. 161. — Lásd még: MMFH I. 332. 25 Bonfinius 1568. 162—163. — Lásd még: MMFH I. 332—335.
58
betelepítésével kapcsolatban, amikor megjegyzi, hogy a gyôztes magyarok megkímélték azokat, akikrôl azt hitték, hogy a nyelvi rokonságnak köszönhetôen a maguk oldalára tudják állítani ôket (his tantum ignovisse placitum est, quos linguae commercia conciliare). Bonfini ezt azzal az állítással magyarázza, hogy Szvatopluk szolgálatában nem kevés hun volt (Suathis castra secuti fuerant), akik Attila hadjáratai után Pannóniában maradtak. Tehát, ahogy láthatjuk, Bonfini értelmezésében Szvatopluk mint hatalmas uralkodó szerepel (egyszer pedig még királynak is nevezi). A nagylelkû Szvatopluk képe pozitívan köszön vissza a ravasz magyarokkal való összehasonlítás során is. Ezzel ellentétesen hangzik a Szvatopluk haláláról szóló elbeszélés, ahol Bonfini már hû marad a régebbi hagyományokhoz. Érdekes a név különbözô változatainak a használata is, melyet Bonfini Szvatopluk esetében alkalmaz (Ransanustól és közös forrásuktól, Thuróczy János krónikájától eltérôen), habár használja a Sentepolugus26 vagy Sentapolux27 verziót is, de ezt kizárólag csak a késôbbi cseh hercegek esetében teszi. A Bonfini-féle magyar történelemábrázolás lett a magyar történetírás sajátos alapkánonja. Ezért, ha az ezt követô magyar humanista történetírók nemzedékénél találkozunk is régebbi cselekmények elbeszélésével (figyelmükbe inkább aktuális témák kerülnek, pl. a török elleni harcok), többé-kevésbé csak Bonfini mûvének értelmezésérôl van szó. A Nagymorva Birodalom hagyománya, mely már korábban is csak a Szvatopluk személyére és a magyar törzsekkel való találkozásra korlátozódott, a magyar historiográfiában érthetô okok miatt marginalizálódott. Például Istvánffy Miklós (1538—1615) mûvében, a Historiarum de rebus Ungaricis libri XXXIV-ben, melyben a szerzô áttekintette a magyar történelmet Mátyás király halálától, vagyis 1490-tôl 1607-ig, csak egy apró bejegyzést találunk, amikor az 1551-es eseményekrôl számol be, és ott eljut Veszprémig. Istvánffy itt egy rövidke topográfiai bejegyzésben bemutatja a várost és a várat, ami a szerzô jellegzetes módszere,28 valamint leírja, hogy a magyarok érkezése idején ez feltehetôen Szvatopluk, Pannónia és a markomannok uralkodójának székhelye volt (Eo in loco Suatepolugum Pannoniae et Marcomannorum principem sedes habuisse ferunt). A magyarok Szvatoplukot ravaszul megfosztották vizétôl, földjétôl és füvétôl (impetrata ab illo subdole terra, aqua, et cespite), s a háborúban királyságától és életétôl is (illi demum vitam simul et regnum bello ademissent).29 Istvánffy tehát ragaszkodik a magyar követek cselekedeteinek negatív értékeléséhez Szvatoplukkal szemben, erre viszont a szerzô csak utal.
26
Bonfinius 1568. 246. Bonfinius 1568. 260. 28 Bartoniek Emma: Fejezetek a XVI—XVII. századi magyarországi történetírás történetébôl. Budapest, 1975. 357. 29 Istvanfi, Nicolaus: Nicolai Isthvanfi Pannoni Historiarum de rebus Ungaricis libri XXXIV. Nunc primum in lucem editi. Coloniae Agrippinae: Sumptibus Antonij Hierati, Anno M. DC. XXII. (a továbbiakban: Istvánffy 1622) 321. 27
59
Sokkal több figyelmet igényelhet az a látszólagos tévedés, amikor Istvánffy azt állítja, hogy Szvatopluk a markomannok uralkodója volt. Más történészeknél is találkozhatunk bizonytalansággal a tekintetben, hogy kiknek az uralkodója is volt Szvatopluk. Thuróczy Jánosnál Szvatopluk lengyel volt (Polonus), de a bolgárok és mézaiak, vagyis csehek uralkodója is (Bulgaris et Messianis); Ransanus szarmatának (Sarmata) nevezi, amit úgy is értelmezhetünk, hogy lengyel volt, ez nagyban hasonlít Bonfini megállapításához. Régebbi forrásokban (a latinul írt frank krónikákban vagy Anonymusnál) találkozhatunk a morva elnevezéssel, pl. Marahenses, Margi, Marahavi, Marahi, Marui, Marvani, Moroanenses (ezekben Szvatopluk apjának, Marót nevének az analógiája is látható).30 Istvánffyt ez inspirálhatta, hogy az akkori szokáshoz híven (a magyar krónikások és történészek azonosították a magyarokat az ókori hunokkal), azonosítsa a morvákat a hasonló hangzású ókori germánok nemzetéhez tartozó markomannokkal, akik saját korukban ugyanezen a területen éltek. Mi több, Markomannia elnevezéssel illeti Moráviát egy régebbi cseh humanista, Dubravius is, akit szintén megemlítünk, habár ô a névválasztást a terület fekvésével magyarázza (quas veteres, Marcomanniam vocabant, quia fines Germaniae, qua Danubio in Pannoniam pergit, terminabat), mely a Frank Birodalom határán feküdt és a határvidék germán elnevezése miatt lettek az ottani lakosok markomannok (Quippe Germanis Mark limes dicitur, atque inde Marcomanni limitum finiumque accolae appellati).31 A szlovák historiográfia történelmében Révai Péternek nagyon jelentôs szerepe van (1568—1622), mivel a De monarchia et sacra corona regni Hungariae centuriae septem címû mûvében (mely 1615—1619 között keletkezett, de csak 37 évvel a szerzô halála után nyomtatták ki)32 az elsôk között foglalkozik a szlávok nemzeti fejlôdésével és gyökereikkel Pannóniában (Slavonia Regio), valamint kiemeli híres történelmüket.33 Mindezt a hetedik fejezet végén találhatjuk, ahol a szerzô a Magyar Királyság egyes országainak történelmével foglalkozik. Az elvárásokkal ellentétben,
30
BartoÁková 1965. 269—270. Dubravius, Joannes. Historiae regni Boiemiae, de rebus memoria dignis, in illa gestis, ab initio Boiemorum, qui ex Illyria venientes, eandem Boiemiam, in medio propemodum superioris Germaniae sitam, occupaverunt. Libri XXXIII, ex fide tandem narrationeque historica scripti, absolutique, et in lucem iamprimum aediti, sat videlicet cito, si sat bene. Prostanae : In officina Ioannis Guntheri, Anno post nativitatem Christi M.D.LII.. (a továbbiakban: Dubravius 1512) [40]. 32 Rewa, de Petrus: De monarchia et sacra corona regni Hungariae centuriae septem, auctore Petro de Rewa comite Turocensi ejusdemque sanctae coronae duumviro. Francofurti: Sumptibus ThomaeMatthiae Götzii, Typis Jacobi Lasché, Typograph. Hanoviens., Anno M DC LIX. (a továbbiakban: Révai 1659) 165. 33 Sopko, Július: Dielo Petra Revu a jeho význam pre slovenskú historiografiu. In: Historický …asopis, 28. évf. (1980), 3. sz., 408. — A szlovák historiográfia fejlôdésének kontextusába ebbôl az okból ide sorolja még: Horváth, Pavel: Po…iatky slovenskej historiografie. In Historický …asopis, 30. évf. (1982), 6. sz., 872—873. 31
60
ebben a részben34 nem találunk semmilyen hivatkozást a szlávok Magyarország elôtti államalakulatáról. Ehelyett a szerzô egyfajta dicsôítését adja a szlávok nyelvének (lingua Slavonica, seu Illyrica), mely rendkívüli földrajzi kiterjedésû, s végül idézi Nagy Sándor állítólagos kiváltságát, melynek köszönhetôen a szlávok örök idôkre megkapták az Északi-tenger területét egészen Itália déli határáig. Érdekes információkat a bevezetô részben találunk, ahol a magyarok történelmével és a Kárpát-medencébe való érkezésükkel foglalkozik.35 Azt magyarázza, hogy a kereszténység elsô magjait már Nagy Károly idején elültették (Magno quidem Carolo imperante Hungaros hujus Christianae fidei fundamenta habuisse constat). A látszólagos ellentmondást, hogy a magyaroknak késôbb újra fel kellett venniük a kereszténységet azzal magyarázza, hogy a hitnek gyenge gyökerei voltak, így a Nagy Károly halála utáni harcokban fokozatosan lemondtak errôl a vallásról. Révai tehát Pannóniában a keresztény hagyományt még a magyar törzsek érkezése elôtti idôszakra datálja, az ottani lakossághoz köti, akiket magyaroknak nevez (Hungari). Hisz az etnogenézis kontinuitásában a középkori hunoktól kezdve egészen az ómagyarokig. Az ô esetében tehát helyesebb a „Hungária”, vagyis Pannónia lakosai közti keresztény hagyományról beszélni, akik abban az idôben a nyitraiak voltak. A Nagymorva Birodalom ábrázolása természetesen nem csak a magyar történelemmel foglalkozó humanisták mûveiben van jelen, hanem a közép-európai országok történelmi ábrázolásaiban is. A Cseh Királyság esetében nem feledkezhetünk meg az olasz humanista, Aeneas Silvius Piccolomini (1405—1464) munkásságáról, aki 1458-tól II. Pius pápaként ismert. A Historia Bohemica c. mûve az elsô olyan humanista jegyekkel átszôtt történelmi alkotás, amely egy Alpokon túli országról szól. Piccolomini elsôdleges forrásai közt található Kosmas, Dalimil és Pulkava krónikája, melyekbôl több információt átvett, majd a saját történelmi és történelemföldrajzi szemléletével összhangban átdolgozott.36 A Nagymorva Birodalomról szóló bejegyzések a mû XII. és XIII. fejezetében találhatóak. A rövidke XII. fejezetben csak egy apró információ található arról, hogy az utolsó pogány herceget, Borivojt, Szent Metód morva érsek keresztelte meg (a beato Methodio, Moravorum archiepiscopo).37 A hosszabb XIII. fejezet már csak a nagymorva állammal foglalkozik.38 Ennek keretében a szerzô meghatározza a morva állam fekvését, melyet azonosít a korabeli Morva Ôrgrófság területével.39 Morva uralkodók tehát a magyarok, csehek, oroszok
34
Révai 1659. 146—147. Révai 1659. 1. 36 Boba 1996. 120—121. 37 Piccolomineus, Aeneas Sylvius: Aeneae Sylvii Piccolominei postea Pii II. papae Historia Bohemica. Helmestadii: Sumptibus Joh. Melchioris Sustermanni, Anno M DC XCIX, (a továbbiakban: Piccolomineus 1699) 24. Lásd még: MMFH I. 321. 38 Piccolomineus 1699. 24—26. Lásd még: MMFH I. 321—324. 39 Boba 1996. 121. 35
61
és lengyelek uralkodói voltak (Hungari, Bohemi, Russani, Polonique Moravorum principi paruerunt). A nagymorva uralkodók közül csak az utolsó kettôt említi: Szvatoplukot (Suatocopius eo tempore Moravis imperabat), akit kereszténynek nevez, és emlékét érdemesnek gondolja fenntartani a következô generációk számára (Christianae religionis cultor et dignus cujus memoriam ad posteros referamus), valamint Szvatopluk fiát (Suatocopii filius).40 Az apa egy ideig sikeresen uralkodik (aliquandiu feliciter regnasset), de aztán szembeszáll Arnulf császárral, majd az ezt követô vesztes csata után megszökik (quum suos cadere animadvertisset, clam sese pugnae subtraxit). A zoborhegyi kolostorban talál menedékre, ahol remete életet él. Piccolomini késôbb visszatér Szvatopluk fiának sorsához, akinek javára a gyôztes Arnulf lemond Morávia területének uralmáról (regnum Moraviae Suatocopii filio ... possidendum reliquit). Uralmát a kereszténységtôl való eltávolodással jellemzi, ami Metód érsek szökésével, az ország elátkozásával és széthullásával végzôdik (quoque regnum extinctum est). A Morva Birodalmat felosztják a németek, csehek, lengyelek és magyarok között. A fejezet végénél Piccolomini visszatér Cirill és Metód tevékenységéhez a Nagymorva Birodalomban. A figyelmet Cirillre fordítja, akinek Szvatopluk megkeresztelését tulajdonítja (qui baptizato quondam Suatocopio), s aki a morváknak átadta a keresztény hitet (Moravis Christiana sacra condiderat), és kereszténységre térített sok más szláv nemzetet (multasque alias Sclavorum gentes ad fidem Christi converterat). Továbbá megemlíti érdemeit a szláv nyelv liturgikus nyelvek közé való besorolásában (Romano Pontifici suplicasse, ut Sclavorum lingua, ejus gentis hominibus, quam baptizaverat, rem divinam faciens uti posset). Piccolomini elsôdleges forrása a Nagymorva Birodalomról Pulkava krónikája volt (1374 körül). A Nagymorva Birodalom uralkodójának, Szvatopluk névalakjánál azonban a humanista latinizáló elvet legalább részben alkalmazza: míg Pulkava Swatopluk-ot,41 Piccolomini Suatocopius-t használ.42 Pulkava krónikája IV. Károly uralma idején készült, ami mûvében tükrözôdik. Pulkava támogatja IV. Károly politikai vonalát, aki a Szent Római Birodalomban úgy tekintett a cseh területekre, mint hatalmi bázisára. Ez kifejezôdik Piccolomini szövegében is, melyben leírja, hogyan uralkodik Szvatopluk mindenen (még a magyarokon is), pedig ô maga a Németrómai Birodalom uralma alatt áll (Hungari, Bohemi, Russani, Polonique Moravorum principi paruerunt, princeps ipse Romano Imperio).43 Nem szabad azonban elfelejteni, hogy Piccolomini ismerte a cseh helyzetet, ugyanis 1453-ban, már püspökként, III. Frigyes császár követe volt a cseh királyi udvarban. Piccolomini, mint keresztény humanista, természetesen elég figyelmet fordít a Nagymorva Birodalom keresz-
40 41 42 43
62
II. Szvatopluk Vö. MMH I. 308. A Copius a latin copia szóból ered, katonai alakulatot, sereget jelöl. Piccolomineus 1699. 24. Lásd még: MMFH I. 322.
ténységének kérdésére is, bár a Cirillrôl és Metódról szóló bejegyzéseket a forrásmûhöz képest jelentôsen lerövidítette. Ezzel szemben sokkal jelentôsebbnek tartja Szvatopluk lelki átalakulását, aki lemond a világi életrôl és elfogadja a bûnbánatos remete életmódot (Nulla regni fortuna est tranquillitati eremi praeferenda).44 Részletezô információkat ad a Nagymorva Birodalomról a cseh humanista és olmützi püspök, Johannes Dubravius (Jan Skála z Doubravky, 1486—1553) a Cseh királyság történelme (Historiae regni Boiemiae) c. mûvében (1552).45 Ezek az információk a történelemkönyv IV. fejezetének elején találhatóak.46 Elôször bôvebben beszél a cseh herceg, Borivoj és felesége, Ludmilla megkeresztelkedésérôl Szent Metód által (aqua salutari a Methudio tingeretur). Ezt követôen kitér a Nagymorva Birodalom történelmének bemutatására, ahol azonban figyelmeztet arra, hogy ezeket az információkat olvasta, illetve tudomást szerzett róluk (quae super hac re vel legimus, vel accepimus). Dubravius figyelembe veszi a birodalom lakosainak etnikai hovatartozását, akiket szklavínoknak/szlávoknak nevez (in Moraviam a Sclavinis tunc possessam), és Pannónia vagy Morávia területére határolja be ôket (Pannoniamque, et Moraviam ad incolendum occupasse dicuntur). Az uralkodók nevei közül, akiket ahistorikusan királyoknak nevez, Rasztiszlávot, Hormidort és Szvatoplukot említi (nomen regis Raslai, ... dein Hormidori, et Suatobogij), de I. Szvatoplukot, a leghíresebb és leghatalmasabb uralkodót, aki a Dunán innen és túl is uralkodott, Suatoplucusnak nevezi (maxime Suatopluci [nomen] inclaruit, qui citra et ultra Danubium latissime regnavit). Dubravius belevette elbeszéléseibe a magyar krónikásoktól jól ismert, magyar küldöttekrôl szóló történetet is, akik ajándékokat visznek Szvatopluknak, akinek székhelyét Veszprémben határozza meg (Vesperinum ad Suatoplucum praemittentes cum munere et precibus). A magyarok cselekedeteirôl egyértelmûen negatívan vélekedik, csalásnak gondolja (legatos per dolum agere). Abban viszont elôdeitôl teljesen különbözik, hogy Szvatoplukot és népét a nagyszámú magyar sereg támadása elôl a Duna mögé menekíti (Fugiebant simul plurimi subditorum, regemque trans Danubium cedentem, vel anteibant, vel subsequebantur). Ezt követôen Szvatopluk új királyságot hoz létre (apud Moravos, in oppido Velegrado, regiam sibi, et posteris constituit), melynek székhelye Velehrad. Akkoriban ehhez a területhez tartozott a Vág és Duna folyók közötti mai Szlovákia területe is (reliquam Pannoniam, inter Vagum, et Danubium positam, adhuc in officio retineret). A továbbiakban Dubravius megemlíti az Arnulf császárral való vitát is, melynek okát Szvatopluknak a bizánci császárhoz való közeledésében látta (Accusante fidem regis Caesare, quasi magis ad Constantinopolitanum, quam ad Romanorum, respiceret imperatorem). Ezt azzal magyarázza, hogy a bizánci rítusú kereszténységet vette át (Graeci quoque Caesaris debito
44 45 46
Piccolomineus 1699. 25. Lásd még: MMFH I. 322. Dubravius 1552. [416]. Dubravius 1552. [37—40].
63
honore conservet, a quo ... ipse deinde fidem Christianam acceperit). Ahogy a továbbiakban megállapítja, ez a feszültség Szvatopluk halálával ér véget (Sed haec contentio, extincto Suatopluco, simul extincta est). Azokat a körülményeket, melyek a Nagymorva Birodalom bukásához vezettek, idôrendben a Piccolomini-féle magyarázathoz igazítja, illetve Piccolomini forrásához — Pulkava krónikájához. Tôlük eltérôen azonban a fôszerepet Szvatopluk fiának tulajdonítja (filio Suatopluco regnante). Ugyanis, amikor a fiú elzavarta Metód érseket, Arnulf császár állt rajta bosszút Isten nevében, és aztán az országot szomszédjaira hagyta — a magyarokra, lengyelekre, osztrákokra és csehekre, hogy kifoszthassák (Nam Caesar regnum illius, per edictum publicavit, deditque illud diripiendum vicinis gentibus, Ungaris, Polonis, Austriacis, reliqua pars quae nunc extat, ultro se fidei potestatique Boiemorum permissit). Dubravius végül a bûnös II. Szvatoplukot a Nyitra melletti Zobor-hegyre küldi, hogy itt a bûnbánó remete élet segítségével elnyerje az irgalmas Isten bocsánatát (At misericordiae plenus Deus, qui non vult morte peccatoris, sed magis, ut convertatur et vivat, de Rege ... sibi fecit Heremicultorem, ad montem cui Sambor vocabulum). Dubravius szerint Szvatopluk királysága akkora volt, hogy Nyitrát, ahol eltemették, a közepének nevezte (Nitriae in Pannonia ... Regem Moraviae Suatoplucum, in medio regni sui sepultum iacere: tam late olim, tamque longe prospectabat Moravia). Dubravius tehát az ismertetésében igyekszik módszeresen haladni és megnevezni a Nagymorva Birodalom keletkezésének, valamint szétesésének az okait. Ennek rendeli alá a különbözô eredetû források ismertetését. Ebbe az ismertetésbe bevonja a fehér lóról szóló történetet is az aranyozott nyereggel és kantárral, melyet viszont a Nagymorva Birodalom elôtti idôszakra datál, és úgy mutatja be, mint a Nagymorva Birodalom keletkezésének okát a történelmileg ismert határon. Magát az államalakulat létezését tehát de facto csak Szvatopluk (apa és fia) uralmának idejére határolja, akiknek megnevezésére a Suatoplucus vagy Sutobogius alakot használja. A megszûnés okainak felderítésében hû marad Piccolomini magyarázatához. Dubravius szerint azonban nem az apa, hanem a fia volt az, aki a zobori kolostorban keresett bûneiért bocsánatot. A kereszténység terjesztésével kapcsolatban említi meg Szent Cirillt és Szent Metódot, mindkettôjüket elsô morva érseknek nevezi (Divum Methudium, Divi Cyrilli colegam, ambos Moraviae et primos Antistites). Érdekes, hogy Dubravius, aki a Nagymorva Birodalom ábrázolásához láthatóan régebbi humanisták mûveit is felhasználta, figyelmen kívül hagyta Aventinust,47 aki kortársai közül a legterjedelmesebb és legrészletesebb leírást osztotta meg velünk a Nagymorva Birodalomról. Johannes Aventinus, német humanista, saját nevén Johann Georg Turmair (1477—1534), 1517-ben bajor történészként megbízást kapott Bajorország történelmének megírására. A bajorok történelmérôl a legkorábbi idôktôl egészen 1460-ig szóló hétkötetes Annales ducum Boiariae vagy Annales Boiorum, illetve a német
47
64
Vö. Boba 1996. 124.
Bayerische Chronik néven is ismert mûvében sok ismert forrást felhasznált. Emellett pedig ma már ismeretlen frank krónikákat és évkönyveket is hasznosított. A Nagymorva Birodalomról szóló tényeket Évkönyvei negyedik részében fejti ki, melyben Nagy Károly uralmának kezdetétôl egészen a magyarok megjelenéséig számol be.48 Az információk többségét az Annales Fuldenses c. mûbôl és a Conversio Bagoariorum et Carantanorum c. iratból meríti. Ezért itt a Nagymorva Birodalom ábrázolása a feltüntetett humanisták mûveivel összevetve teljesen eltérô, a Keleti Frank Birodalom szemszögébôl jelenítette meg és sokkal részletesebben. A lakosságot morvának nevezi (Moravos, Venedorum populum). Az uralkodók közül Mojmírt említi elsôként, akinek uralkodása idején kezdett elterjedni a kereszténység (Moemarum ducem cum popularibus et tota gente cognoscendam veritatem cohortantur). Másodikként Pribinát (Brynont) és fiát, Kocelt ülteti a trónra, akiknek Nyitrán volt a székhelyük (Brynonem, qui et Privina quoque Moravorum regulum, qui trans Danubium in Aquilonari ripa habitabat cum filio Hezilone). Pribinához kapcsolja Brünn (Brynna) városát is, ám minden bizonnyal csak a helytelen helymeghatározás miatt. Pribina Nyitrájával kapcsolatban a Conversio Bagoariorum et Carantanorum c. iratból származó információról is beszámol, miszerint Adelram érsek itt egy templomot szentelt fel (Adelramus archiflamen Iuvavensis Nitraviae templum dedicat). A Nagymorva Birodalom területét óriási méretûnek jelöli ([Moravia] quae laetissima erat): nyugaton a csehekkel határolja, délkeleten pedig a Duna Fekete-tengeri torkolatával (Ab occidente Boiemiae continuabatur, orientis ab ora et meridie tum cum Danubio, usque in Pontum ferme excurrebat, atque cum Europa finiebatur). Az így ismertetett Nagymorva Birodalom kiterjedését, mely a legtágabb értelemben sem felel meg még Szvatopluk uralma területének sem, már Rasztiszlav uralkodásának kezdetére teszi. Ennek a Moráviának az uralkodóját a szlávok legnagyobb uralkodójának nevezi (Eius regulus summus Sclavorum princeps censebatur). A továbbiakban részletesen beszámol Rasztiszlav Keleti Frank Birodalommal folytatott politikájáról, a lázadástól és a függetlenségre való törekvéseitôl kezdve egész a végsô vereségig, foglyul ejtéséig és megvakításáig (Nam oculi Rastislao eruti, postea cecus monasterio inclusus est). A legtöbb figyelmet természetesen Szvatopluknak szenteli (Suatebogus-nak nevezi), akit a szlávok leghatalmasabb és legharciasabb uralkodójaként emleget (Suatebogo Sclavorum potentissimo, belicosissimoque principi), sôt egyszer49 „Nagy Szvatopluknak” nevezi (Suatebogo Magno). Szvatopluk jellemét azonban ellentmondásosan mutatja be, a Keleti Frank Biroda-
48
Aventinus, Ioannes: Io. Aventini Annalium Boiorum libri VII. Basileae: Impensis Ludovici Regis, M.DC.XV. (a továbbiakban: Aventinus 1615) 181—298. (a Nagymorva Birodalomra vonatkozó hivatkozások a 228-ik oldaltól bukkannak fel a szövegben). A Nagymorva Birodalmat érintô részeket lásd még: MMFH I. 338—376. 49 Annál a résznél található, amely Viching püspök morva területre való kihelyezésérôl szól, amelyet Szvatopluk rendelt el. Ebben az esetben a Nagy jelzô használata inkább a nyugati kereszténység terjesztése folyamán végbevitt cselekedeteire vonatkozik.
65
lomhoz való aktuális viszonyától függôen. Az elején a frank uralkodók javaiért harcol, mint Rasztiszlav függetlenségi törekvéseinek ellensúlya. Aventinus álnoktalannak nevezi (Suatebogus ignarus fraudis). Azonban, ha Szvatopluk saját hatalmát erôsítô egyénként bukkan is fel, rendkívül bosszúvágyó és ravasz embernek írja le (Suatebogus homo callidissimus, atque versutus). Szvatopluk halálát az Arnulftól elszenvedett vereséggel köti össze, mely után az uralkodó a bánatba és a depresszióba hal bele (Ipse in paucis post diebus tristitia aegritudineque animi mortem oppetiit). Aventinus a Nagymorva Birodalom utolsó uralkodóiként Szvatopluk fiait tünteti fel, II. Mojmírt és II. Szvatoplukot. (Filii eius Moemarus, et Suatebogus ab Arnulpho Moravis imponuntur), akik hatalmukat a polgárháborúnak köszönhetôen vesztették el (Civile tum bellum Moravos involvit). A birodalom szétesésének fô okát a magyarok érkezésében látja, akik a harcokban megölték Mojmírt és Szvatoplukot, s az ország egy részét eltulajdonították (Posthaec Ugri ... Moemarum et Suatebogum regulos praelio occidunt, Moraviae partem sibi usurpant). Aventinus az elbeszéléseiben a nagymorva szentek, Cirill és Metód hagyományát is rögzítette. Ôket azonban, forrásához hûen, egy személynek gondolta, jóllehet egyértelmûen a filozófus Metódról van szó,50 aki megalkotta a szláv írást, a liturgikus szövegeket szláv nyelvre fordította (Methodius philosophus Venedas invenit literas, vertitque divina oracula in vernaculum Sclavorum sermonem) és Dalmáciából Pannóniába a szláv rítus terjesztése miatt jött. A salzburgi papok haragja elôl Moráviába menekült (regno Boiariae factione Iuvavensium mystarum pulsus, in Moraviam aufugit), ahol késôbb el is hunyt, és itt is temették el (ubi humatus est). Erre emlékeztet a kultusza is, mely az egykori Nagymorva Birodalom területének lakossága között terjedt el (quem ipsi in album superum adscripserunt adhucque religiose colunt). Aventinus önmagát hazudtolja meg, amikor Metód érsekrôl ír, akit a kereszténység terjesztôjeként már Mojmír uralkodása idején is megemlített (pontifices, qui eos sedulo doceant, Methodium Iuliomontanum). Késôbb arra a következtetésre jutott, hogy mégis csak két különbözô személyrôl van szó (Duos fuisse Methodios necesse est). Aventinus Nagymorva Birodalom-ábrázolása a magyar vagy cseh történészek munkáival szemben azt sugallja, hogy a humanisták mûveik összeállításánál elsôsorban azoknak az országoknak az érdekeit tartották szem elôtt, amelyeknek szolgálatában álltak.51 Aventinus tehát a Bajor Királyság nézôpontjából közelíti meg a dolgokat, ez lehet az oka, hogy az ifjabb Dubravius saját mûve összeállításánál az ô munkásságát teljesen figyelmen kívül hagyja. Az egyetlen közös vonás, amelyben 50
De conversione Bagoariorum et Carantanorum libellus. In Monumenta Germaniae historica. Tomus XIII. Edidit Georgius Heinricus Pertz. Scriptorum Tomus XI. Hannoverae: Impensis Bibliopolii aulici Hahniani, MDCCCLIIII, 13—14. 51 A humanisták esetében a nemzetiség még nem játszott fontos szerepet, mint ahogy ezt a három olasz szerzô — Piccolomini, Ransanus és Bonfini munkássága is bizonyítja, akik más országok szolgálatában álltak.
66
többé-kevésbé minden általunk vizsgált humanista egyetért, a föld terjedelme, amin Szvatopluk uralkodott. Igaz, az állam megnevezésére egyikôjük sem használja a „magna”, vagyis „nagy” jelzôt.52 Aventinusnál, akit egyáltalán nem ihletett meg a magyar hagyomány, teljesen kimarad Szvatopluk és a magyarok között zajló tárgyalás ábrázolása. Továbbá hiányoznak a nagymorva szentekrôl, Cirillrôl és Metódról szóló közelebbi információk. Részletesebb leírást róluk csak a kései humanista egyházi történész, aki inkább már a rekatolizáció képviselôje, a jezsuita Inchofer Menyhért (1584—1648) munkáiból kapunk. Magyarország egyházi történelmét (Annales ecclesiastici Hungariae)53 1644-ben sikerül befejeznie, ebben az évben nyomtatott formában csak az elsô kötet jelent meg, amely az 1059-ig történt eseményeket tartalmazza. A Nagymorva Birodalom idôszakának ábrázolása azonban a humanista historiográfia értékes hozzájárulása Cirill és Metód hagyományának közvetítéséhez. Az elsô róluk szóló bejegyzés 823-ból való, a szerzô állítása szerint néhányan (itt a német humanista és egyházi történészre, Brusch Kasparra hivatkozik) már ettôl az évtôl számítják a morvák elsô hittérését (ad huc quippe revocant aliqui primam Moravorum conversionem).54 Inchofer viszont nem ért egyet ezzel a véleménnyel, megemlíti, hogy maguk a morvák is Cirillt és Metódot tartják hittérítôiknek (Cyrilllo et Methodio, quos primos religionis suae antisignanos vendicant Moravi). Érkezésüket csak késôbb, visszamenôleg említi a 867. év bejegyzéseinél (Non multis ante mensibus, ex Oriente accesserant Cyrillus et Methodius),55 több szerzôre hivatkozva. Egyaránt figyelmeztet arra, hogy a Thesszalonikibôl származó Cirill eredeti neve Konstantin Filozófus (Nam eundem Cyrillum Thessalonicae natum, Constantinum Philosophum antea vocatum).56 Menyhért igyekszik Metódot a magyar szentek közé sorolni, ezt azzal az állításával igyekszik alátámasztani, hogy Cirill Moráviában, Metód pedig Pannóniában tevékenykedett (nempe Cyrillus apud Moravos officio functus, Methodius vero Pannonicae). Azt a hagyományt, amely Cirillt és Metódot morva püspököknek nevezi (memoriam faciens Cyrilli et Methodii tanquam in Moravia episcoporum), azzal magyarázza, hogy akkoriban Morávia uralma alatt állt több közeli hercegség is (ad summum aliquem potentiae respicientes),57 melyeket ez okból Moráviaként jelöltek (hae omnes Provinciae tum Moraviae nomine censerentur). A 879—880-as évek leírásában Inchofer a szláv liturgikus nyelv
52
Ezzel kapcsolatban mindegyiküknél felbukkan a „latus”, vagyis „széles” kifejezés. Inchofer, Menyhért. Annales ecclesiastici Hungariae authore Melchiore Inchofer Soc. Iesu. Tomus primus. Romae: Typis Ludovici Grignani, MDCXLIV. (a továbbiakban: Inchofer 1644) [156], 463 p. 54 Inchofer 1644. 32. 55 Inchofer 1644. 79. 56 Inchofer 1644. 80. 57 Itt Piccolominire is hivatkozik (eodem sensu existimet Aeneas Sylvius Hungariam Moraviae regibus paruisse). Vö. 43. jegyzet 53
67
bevezetésének körülményeit vizsgálta.58 A thesszaloniki fivérek igyekezetének sikerét a Nagymorva Birodalom fejedelmének, Szvatopluk (Inchofer dux Zvuentebaldus-nak nevezi, de neve más változatait is megemlíti: alii Suatoplugum et Suatocopium appellant) VIII. János pápa iránti nagy befolyásának tulajdonítja (Plurimum authoritate valuisse ducem Moraviae apud Ioannem Pontificem, ostendunt privilegia, quibus Moravos lingua Slavonica in ecclesia concessit).59 Inchofer szerint végül mindkét fivér Rómában maradt, ahol — miután több csodát vittek véghez — elhunytak (demum uterque moriens /incertum quo anno/ pluribus miraculis fecere).60 Szvatoplukot és uralmát Inchofer pozitívan értékeli, mivel hitvédônek és hitterjesztônek nevezi, aki a pápától püspököket követelt országa számára — Vichinget és Metódot (Zvuentebaldus Moravorum Dux, qui hos Dei sacerdotes [Vvichindus ... Methodius] a Romano Pontifice impetraret, eisque pro religione laborantibus manu et censu aderat).61 Arnulf császárt, aki meghódította Szvatopluk királyságát (devictoque Zvuentebaldo, regno eiusdem severe potitus est), az egyház és a hit megrontójának nevezi (quantum damni Arnulphus ecclesiae et religioni dederit). Ô ugyanis a magyarokat hívta segítségül, akik között pogányok voltak (propterea Hungarorum auxiliares copiae evocandae erant, cum quibus certum erat venturus ultro phalanges ... paganorum), és akik örömet leltek a kereszténység eltiprásában (quibus Christi religionem excindere deliciae erant).62 Szvatopluk halálát hasonlóan írja le, mint Piccolomini — remeteként élte le végsô napjait (in eremum secesserit). Az utolsó nagymorva uralkodónak Szvatopluk fiát, Suatocopiust jelöli meg, akit ebbe a pozícióba Arnulf nevezett ki (Arnolphus eius filio Suatocopio ... regnum possidendum reliquit).63 Uralkodását Piccolominihez hasonlóan mutatja be, ô is II. Szvatoplukot tartja Metód kiutasítójának.64 A Nagymorva Birodalom utolsó uralkodójának halála után a terület a németek, a csehek, a lengyelek és a magyarok között oszlott szét (Mortuo in excommunicatione Suatocopio, Regnum Moravorum discerptum est: partem nimirum Germani et Bohemi, partem Poloni atque Hungari sibi vindicarunt). Inchofer kiemeli, hogy ez a katasztrófa egyben az egyház megsemmisülését is jelentette, mivel a Morva Érsekség megszûnt (Nam extincto regno, ipsa quoque archiepiscopalis sedes in Moravia defecit).65 Inchofer már kritikusan gondolkodó történész, aki a régebbi történészek mûveibôl vagy az eredeti forrásokból átvett információkat összehasonlítja, és elgondol-
58 59 60 61 62 63 64 65
68
Inchofer 1644. 97—101. Inchofer 1644. 101. Inchofer 1644. 103. Inchofer 1644. 110. Inchofer 1644. 111. Inchofer 1644. 116. Inchofer 1644. 117—118. Inchofer 1644. 119.
kodik azok valóságtartalmáról. Magyarázatai során alaposan hivatkozik és idéz. Tehát a módszere, folyamata és célja is teljesen eltérô a korábbi humanista szerzôkhöz képest. Természetesen a tartalma is különbözô, hiszen kutatásának tárgya az egyházi történelem. A koraközépkori történelem bemutatásánál fôleg Pannónia, vagyis Magyarország területének kereszténnyé válásának körülményeire fordítja figyelmét. Ezzel kapcsolatban a legteljesebb és legterjedelmesebb képet nyújtja a Nagymorva Birodalom hittérítôirôl — Szent Cirillrôl és Metódról. A humanizmus korából származó historiográfiai mûvekben ilyen részletes leírás nem található. Ezzel világos célja volt, mégpedig, hogy Metódot magyar szentként jelenítse meg. Végül is ez szinkronban volt az akkori egyházi kultusz céljaival, melyeket Pázmány Péter a nagyszombati szinóduson 1630-ban tûzött ki.66 Említésre méltó, hogy Inchofer Annales ecclesiastici Hungariae címû 1644-es mûvének bevezetô oldalán a császárok és néhány magyar szent arcképe mellett Szent Metód képe is jelen van.67 Az egyházi történelem mellett Inchofer a politikai eseményeket is vizsgálta, amelyek meghatározták és megteremtették a hit és az egyházi élet kereteit. Ô is igazolja a terület nagy terjedelmét, mely a (Nagy) Morva Birodalom politikai ellenôrzése alatt állt. Az uralkodók közül Szvatoplukra összpontosít (nevének más verzióját is felkínálja nekünk: Zvuentebaldus), akit teljes mértékben idealizál (a hit védôje, a kereszténység terjesztôje). Fô ellenségének Arnulf császárt tekinti, aki Inchofer szemszögébôl negatív szereplô (az uralkodó, aki hatalma megerôsítése érdekében hajlandó feláldozni a kereszténység jólétét is). A magyarok hozzájárulása a Nagymorva Birodalom bukásához így háttérbe szorul. A Nagymorva Birodalom humanista alkotásokban való ábrázolásának összegzésénél nem tudunk egységes képet alkotni. A közös szál, amely az összes szerzô mûvében megjelenik az, hogy a Nagymorva Birodalom területe nézôpontjuk szerint is „Nagy” volt, bár konkrétan ezt a jelzôt mûveikben nem használták. A Nagymorva Birodalom történelme bemutatásának második közös vonása, hogy a szerzôk egyetértenek a legjelentôsebb uralkodó személyében, Szvatoplukban, ugyanakkor már a neve leírásán sem tudnak megegyezni, pedig sokszor egymás mûveibôl merítenek. Az általunk kutatott humanista historiográfia a teljesség igénye nélkül rögzíti a Nagymorva Birodalom ábrázolásának és értelmezésének fô elemeit KözépEurópa területén. Ebben a humanistáknak fontos, sôt nélkülözhetetlen szerepe van. Végül is a barokk szerzôk nemzedéke számára, akiknél a fokozatos nemzeti önfelismerésnek köszönhetôen a nagymorva hagyomány lassan új értelmet és funkciót nyer, az általunk vizsgált szerzôk mûvei válnak magyarázataik fô forrásaivá.68 66
Tibenský 1997. 223. Ennek a szentnek ez az egyik legrégebbi ismert ábrázolása, mely eddig a szlovák historiográfia figyelmén kívül maradt. 68 Lásd például: Bagin, Ján Baltazár: Obrana slávnej ñupy Tren…ianskej a mesta tohoñe mena. Martin: Matica slovenská, 2002. 112—114. 67
69
Imrich Nagy The Visualization of Great Moravia in the Work of Humanist Authors
Historiography of the period of humanism, while it focused on the period of ancient history as on the contemporary society, also noticed the history of medieval state formations. On the one hand it did it with a certain reserve, but at the same time in a broader context and often with some reflection, which is also true for the image of Great Moravia. In our analysis we present selected humanist authors — from the Hungarian environment Petrus Ransanus, Antonius Bonfinius, Nicolaus Istvanfi and Petrus de Reva, from the Czech environment Sylvius Aeneas Piccolomini and Johannes Dubravius, from the German environment Johannes Aventinus and finally Inchofer Melchior as the representative of late humanism, or rather the Catholic revival at the beginning of the Baroque era. In many ways different reflections of the Great Moravian period from Hungarian, Czech and German humanist writers recall that the humanists followed, when they were drawing up their works, the interests of the states which they served. A common point, which is intertwined works of all authors is, that the Great Moravia, as it is perceived in terms of dominated territories, was also seen by them „great”, while they avoided directly this attribute in their writings. Another common feature of their interpretations of the Great Moravian history is a consensus on the most significant ruler of Great Moravia — Svatopluk, even if subsequently they were unable to agree neither on the transcription of his name, though they borrowed from each other. However, most of these surveyed humanists implicitly interpreted their ideal of ruler. The importance of humanistic reflection of the image of Great Moravia underlines the fact, that at the time of dawning of the Baroque age, when the Slovak national self-awareness were waking, in which the Great Moravian tradition played an important role, our humanists are the mediators of this tradition and also the main sources of arguments.
70
