A monetáris politika mőködésének intézményi kerete (dr. Szalkai István: Monetáris irányítás címő tankönyvbıl) A monetáris politika mőködésének intézményi keretét azok a pénzintézetek alkotják, amelyek monetáris és kvázi-monetáris passzívái a gazdaság likviditás-ellátását lehetıvé teszik. Ebbe a pénzintézeti körbe tartoznak a monetáris hatóságok, a kereskedelmi (betéti) bankok és nem monetáris pénzintézetek. A monetáris hatóságok Leegyszerősített megközelítésben a monetáris hatóságok szerepét egyetlen intézmény, az ország központi bankja tölti be. A központi bank ez esetben négy alapvetı funkciót lát el teljes körően: a pénz kibocsátását; az ország arany- és devizatartalékainak kezelését, konverziós szolgáltatás biztosítását a gazdasági alanyok számára; a központi költségvetés finanszírozását, számláinak vezetését; valamint a pénzintézetek számára történı számlavezetést, illetve ezek számára likviditási szolgáltatás nyújtását. Csaknem általánosnak tekinthetı azonban, hogy ezeket a funkciókat nem egy, hanem több intézmény gyakorolja. Így az országok nagy részénél a központi bank helyett a monetáris elemzés számára a monetáris hatóságok elnevezéső intézményi kör bevezetése és konszolidált mérlegének kialakítása feltétlenül indokolt. Melyek azok a tipikus monetáris hatósági funkciók, amelyeket nem a központi bank gyakorol? Elsıként kell említést tenni a pénzügyminisztériumok (kincstárak) által végzett monetáris hatósági feladatokról. Történelmileg elıször csaknem minden országban a kincstárak szereztek pénzkibocsátási monopóliumot, ezt azonban részben vagy egészben a központi bankoknak adták át a késıbbiekben. Az országok többségében az érmekibocsátás ma is a kincstárak monopóliuma. Esetenként a kincstárak pénzjegykibocsátást is végeznek (az amerikai kincstár például az ezüstvásárlások költségének erejéig ún. ezüstjegyeket bocsát ki, amelyek formájukat és nyomdai grafikai felépítésüket tekintve csaknem teljesen követik a Federal Reserve által kibocsátott bankjegyeket). Amennyiben a pénzügyminisztériumok (kincstárak) érme- vagy pénzjegykibocsátással foglalkoznak, az ebbıl adódó passzíváikat a monetáris elemzés céljára konszolidálni kell a központi bank mérlegével. Hasonlóan kell eljárni a kormányok közvetlen rendelkezése alatt mindazon devizaköveteléssel, amelyek az ország devizatartalékai részének tekinthetıek. Mind a fejlıdı, mind a fejlett piacgazdaságú országok kormányai a nemzetközi pénzügyi kapcsolataik révén általában rendelkeznek külföldi devizaszámlákkal. Ha ezek a követelések az ország nemzetközi likviditásgazdálkodásába bevonhatók (fizetési deficitek kiegyenlítésére szükség esetén felhasználhatók), a nemzetközi tartalékok részének tekinthetık. A tagállamok Nemzetközi Valutaalappal folytatott tranzakciói a fizetési mérleg végsı finanszírozását szolgálják, következésképpen tipikus monetáris hatósági feladatot jelentenek. Jogi megfontolások miatt azonban néhány országban a pénzügyminisztérium kerül a Nemzetközi Valutaalappal elszámolási kapcsolatba. Ilyen esetekben az IMF-tranzakciók elszámolási számláit monetáris hatósági számlákká kell átminısíteniük a monetáris vizsgálatok számára. Számos országban (pl USA, Egyesült Királyság, Franciaország) mőködtek vagy mőködnek ún. valuta- (árfolyam-) stabilizációs alapok. Ezek az alapok intézményesen legtöbbször nem részei a központi bank mérlegének, mivel a nemzeti jogrendek szerint a központi bank nem tulajdonosa az ország devizakészletének, hanem a kormány megbízásából kezeli azt a stabilizációs alapon keresztül. A monetáris elemzés céljaira ezeket a stabilizációs alapokat a központi bank mérlegével konszolidálni kell, ellenkezı esetben mind a végsı devizatranzakciók, mind a központi költségvetéssel való elszámolások információtartalma közgazdaságilag értelmezhetetlenné és a nemzetközi összehasonlítások számára alkalmatlanná válik.
Említést érdemel, de lényegesen ritkább a kereskedelmi bankok által betöltött monetáris hatósági funkció. A tervgazdaságok klasszikus szocialista modelljében a nemzetközi fizetési mérleg finanszírozását lényegében a külkereskedelemi bankok végzik, s ezek a bankok kezelik az országok devizatartalékainak a jelentıs részét is (Lengyelország esetében például a bankrendszer reformja elıtt az ország konvertibilis devizatartalékai a Bank Handlowy-nál összpontosultak). Monetáris elemzési megfontolásokból ezt a funkciót integrálni kell a központi bank feladataival, ami szükségessé teszi, hogy a külkereskedelmi bank megfelelı mérlegrészeit és a központi bank mérlegét a monetáris hatóságok összevont mérlegében konszolidáljuk. Inkább a monetáris rendszerek érdekességeiként kell említenünk azokat a helyzeteket, amikor intézményesen több bank lát el központi banki funkciót. Ilyen esetekkel elsısorban DélAmerikában találkozhatunk, Peruban például a Központi Tartalék Bank és a Nemzet Bankja egyidejőleg párhuzamosan végez központi banki feladatokat, de hasonló megoldással találkozhatunk Brazíliában is (Brazil Bank és a Központi Bank). Ezekben az esetekben a monetáris hatóságok mérlegét értelemszerően a két intézmény összevont mérlege adja. Végezetül szólni kell az ún. valutazónákról, amelyek esetében kollektív monetáris hatósági funkció alakult ki. Monetáris vizsgálatokat végezhetünk magára a valutazónára is, azonban a gyakorlatban ez nem helyettesítheti a zónák tagjaira, azok sajátos gazdaságpolitikai feltételrendszerében végzett elemzéseket. Ilyen célokra a kollektív monetáris hatósági mérleget dezaggregálni kell a tagországokra, amely azonban sokszor csak bonyolult becslési módszerek alkalmazásával lehetséges. (A problémát az jelenti, hogy a kollektív monetáris hatósági funkciót betöltı intézmények csak az egyes tagok számára eredetileg allokált fizetıeszköz mennyiségét, és az ezt követı nettó értékesítés vagy visszavásárlás összegét ismerik. A tagok egymás közötti fizetésieszköz-forgalmára vonatkozó információk nem állnak rendelkezésre.) Napjainkra a valutazóna jellegő megállapodások jelentısége nagymértékben visszaesett; a jelzett gondok inkább a hosszabb távú visszamenıleges idısorok összeállításánál jelentkeznek egyes érintett államok esetében (pl. Szingapúr). A monetáris hatóságok általában három jellegzetes aktívával rendelkeznek. Az elsı a külföldi követelés (KKc), amely tartalmazza az ország arany- és valutakészleteit, a rendelkezésre álló SDR- (Különleges Lehívási Jogok) állományát, valamint a Nemzetközi Valutaalap irányába fennálló nettó követelések (tartalékpozíció) összegét. A második a központi költségvetés felé fennálló követelések állománya (KHc), amely a költségvetés likviditáshiányának elismeréseképpen folyószámlahitelek, rövid és középlejáratú kölcsönök, direkt kincstárjegy és költségvetési kötvényvásárlások formájában jöhet létre. A harmadik a pénzintézetek felé fennálló követelések állománya (RH), amely a pénzintézetek jegybanki forrás-igénybevételét (ún. kölcsönzött tartalékok összegét) mutatja, és általában váltók, illetve kereskedelmi papírok rediszkontálásán, értékpapír-fedezet mellett nyújtott (lombard-) hitelek, fedezetlen likviditási hitelek és folyószámla-hitelek, valamint visszavásárlási megállapodások útján alakul ki. A monetáris hatóságok tipikus passzíváit a pénzintézetek által elhelyezett tartalékok (R), a kibocsátott bankjegy- és érmeállomány (KP), a külföldi tartozások (KTc) és a központi költségvetés betétei (KDc) alkotják. A pénzintézetek üzemgazdasági (biztonsági) célokból, bankközi mőveletek bonyolításához és a jogi elıírások miatt (kötelezı tartalék) tartanak betéteket a monetáris hatóságoknál. A betételhelyezés indítékát tekintve megkülönböztetjük az önkéntes és a kötelezı tartalékokat. A kibocsátott bankjegy- és érmeállomány két részre bontható: a forgalomban lévı készpénzre (KPF) és a pénzintézetek pénztáraiban tartott készpénzre (KPB). A monetáris elemzés szempontjából a pénzintézetek pénztáraiban tartott készpénzt a bankok monetáris hatóságoknál elhelyezett tartalékaival tekintjük azonos jellegőnek. A külföldi tartozások tipikus formája a külföldi monetáris hatóságok irányában fennálló rövid lejáratú tartozás, valamint az IMF-hitelek igénybevétele. A központi költségvetés betéteit a kincstári folyószámlán fennálló követelések és egyéb betétek (pl társadalombiztosítás) alkotják.
A monetáris politika mőködésének intézményi kerete
A monetáris hatóságok és a központi költségvetés jellegzetes, közgazdaságilag meghatározott erejő kapcsolatát a költségvetés hitel-igénybevétele jelenti. A monetáris hatóságok tartozásait a költségvetés irányába ezért negatív követelésként (negatív hitelként) értelmezzük. Ebbe az irányba visz az a megfontolás is, hogy a költségvetést kiadási döntéseiben – más gazdasági alanyokkal ellentétben – a betétszámláin meglevı likviditás szintje érdemben nem befolyásolja. Emiatt a monetáris elemzésben rendszerint nem választjuk szét a költségvetés monetáris hatóságok irányába fennálló hiteleit és betéteit, hanem a költségvetés nettó hitel-igénybevételérıl (NKHc) beszélünk, amely a fennálló hitel- és betétállománynak egyenlege. A monetáris hatóságok a nemzetközi gyakorlatot tekintve általában nem folytatnak kiterjedt külföldi hitelfelvételi tevékenységet. Amennyiben ilyenekre sor kerül, az legtöbbször nem “piaci” megjelenést jelent, hanem nemzetközi intézményekkel vagy más jegybankokkal való pénzügyi kapcsolatokban realizálódik. A tipikus monetáris hatósági tevékenységben a végsı fizetésimérleg-finanszírozást tekintve nincs érdemi különbség a külföldi tartozások változása, illetve a devizakészletek változása között. Következésképpen a monetáris elemzésben általában nem választjuk szét a monetáris hatóságok külföldi követeléseit és tartozásait, hanem nettó külföldi követelésekrıl (NKKc) beszélünk, amely a fennálló külföldi követelés- és tartozásállományok egyenlege. Ezek alapján a monetáris hatóságok tipikus mérlegazonosságát a következıképpen írhatjuk fel: NKKc + NKHc + RH = KP +R.
(2.1)
A készpénzállomány és a pénzintézeti tartalékok együttes összegét monetáris bázisnak (MB) nevezzük. A pénzügyi szakirodalomban a monetáris bázissal analóg fogalomként használják a nagyerejő pénzt (USA), a tartalékpénzt (MF) vagy a jegybankpénzt (kontinentális Európa, korábbi magyar monetáris irodalom). Legáltalánosabban megfogalmazva a monetáris bázis a bankok és más gazdasági alanyok azon aktíváinak az összessége a monetáris hatóságokkal szemben, amelyek a pénzállomány-növekedés korlátjának tekinthetık. A jellegzetes monetáris hatósági mérlegben R>RH, tehát a rendszer saját nettó tartalékállománnyal rendelkezik. Ennek figyelembevételével a monetáris bázist a jegybanki szabályozásban aktívan használó országok (pl. Svájc vagy az USA) ún. korrigált bázist számítanak, amely (KP+R-RH)-val egyenlı, azaz a készpénzállományán kívül csak a pénzintézetek saját tartalékait veszi figyelembe. Szélesebb nemzetközi kitekintésben az látjuk, hogy számos ország esetében az R és RH közötti tipikus reláció helyett R
A monetáris politika mőködésének intézményi kerete
fennálló passzívái átmenetileg vagy tartósan megemelkednek, s ezzel többnyire szükségszerően együttjár a pénzintézetek jegybanki forrás-igénybevételének megnövekedése (például szolgálhatnak a dél-koreai jegybank által kibocsátott monetáris stabilizációs kötvények vagy a svéd jegybank által alkalmazott kontraciklikus speciális betétképzés). Kereskedelmi (betéti) bankok A kereskedelmi (betéti) bankok a monetarizált gazdaságokban a betétformában létrejövı pénzállomány teremtıi, következésképpen a monetáris irányítás célpontjaként szolgáló legfontosabb intézményi kört alkotják. A betétteremtésük a nem banki szektoroknak történı hitelnyújtáson keresztül valósul meg, amelyet alapvetıen a rendelkezésükre álló üzemgazdasági és jogi megfontolások, illetve elıírások által befolyásolt - likviditás korlátoz. A kereskedelmi bankok körébe tartozó pénzintézetek részben a banktevékenységre vonatkozó felhatalmazásuk alapján azonosíthatók (pl. “chartered” bankok Kanadában, vagy a “scheduled” bankok Indiában), részben a kereskedelmi banktevékenységre, illetve annak bizonyos területeire vonatkozó utalások révén (pl. clearing bankok az Egyesült Királyságban). A kereskedelmi bankok tipikusan azt a pénzintézeti kört alkotják, amelyek mérlegében a folyószámla, csekkszámla, átutalási és látra szóló betéti passzívák - tehát a közvetlen fizetésre felhasználható instrumentumok - jelentıs arányt képviselnek. E szolgáltatások nyújtása azonban ma már egyre kevésbé kötıdik meghatározott intézményi körhöz. A banktevékenység változására az univerzalitás irányába történı fejlıdés a jellemzı. Így a legtöbb fejlett pénzügyi intézményrendszerrel rendelkezı országban a takarékbankok, a hiteluniók és hitelszövetkezetek, népbankok stb. ugyancsak berendezkednek a klasszikus kereskedelmi banki szolgáltatások nyújtására. Ezek megnövekedett szerepét a betétteremtés folyamatában a monetáris elemzésben figyelembe kell vennünk, s ezért a kereskedelmi bankok mellett, mindazon pénzintézeteket itt vesszük számba, amelyek forrásaik között érdemleges nagyságrendben rendelkeznek transzferálható, fizetésre közvetlenül felhasználható betétekkel. A pénzintézeteknek ezt a tágabb körét betéti bankoknak nevezzük. Számos országban a központi bankok kereskedelmi banktevékenységet is végeznek. A központi bank ilyen irányú mőveleteit és számláit - amennyiben ezek számottevıek - a monetáris elemzés céljára a kereskedelmi (betéti) bankok mérlegével kell konszolidálni. A pénzügyminisztériumok (kincstárak) néhány országban kereskedelmi banki szolgáltatásokat is nyújtanak. Az egyik legjellemzıbb szolgáltatás a postai giro, vagy postai csekkszámlarendszer mőködtetése, amelyen belül a szabad forrásokat a költségvetés finanszírozására használják. Ritkábban elıfordul, hogy a kincstár vagy valamely intézmény a kincstár nevében adómentes takarékbetéteket fogad el (ez utóbbira példa a Svéd Állami Adóssághivatal által bevezetett adómentes takarékbetét-elhelyezési lehetıség). E kincstári szolgáltatások gyakran jelentıs nagyságrendőek, következésképpen nagyon fontos, hogy a kereskedelmi banki mőveletekkel integrálva kerüljenek be a monetáris irányítást megalapozó analitikus rendszerbe. A kereskedelmi (betéti) bankok általában az alábbi aktívákat birtokolják: Mivel részt vesznek a külkereskedelem finanszírozásában, jellemzıen rendelkeznek külföldi követelésekkel (KKb) betétek, leszámítolt váltók, nyújtott hitelek, értékpapírok vagy más beruházások formájában. A bankok külföldi követeléseiket a belföldi likviditás potenciális forrásainak tekintik, mivel a külföldi követelések számos eleme belföldi likviditásra azonnal átváltható a monetáris hatóságoknál. A kereskedelmi (betéti) bankok többnyire rendelkeznek követeléssel a központi költségvetéssel vagy a költségvetési intézményekkel szemben (KHb). Ennek formája tipikusan költségvetési értékpapírok tartása, ritkábban közvetlen hitelnyújtás.
A monetáris politika mőködésének intézményi kerete
A legjellemzıbb kereskedelmi (betéti) banki aktíva a vállalatokkal és a háztartásokkal szembeni követelés (LVH), amely instrumentumok szerint lehet diszkontált kereskedelmi papír, direkt hitel, jelzáloghitel, valamint értékpapír-vásárlás. Végül utalnunk kell a kereskedelmi (betéti) bankok központi banknál elhelyezett tartalékaira, amellyel a monetáris hatóságok tárgyalásánál már foglalkoztunk. (KPB+R=RC) A kereskedelmi (betéti) bankok jellemzı passzíváit a következı csoportokba sorolhatjuk: 1. Látra szóló betétek (DL), amelyek felölelik a csekkszámla, folyószámla, átutalási számla típusú betéteket, valamint a csekk segítségével transzferálható takarékbetéteket és a lekötés nélküli takarékbetéteket. 2. Lekötött, takarék- és külföldi valuta betétek (DE) tartalmazzák a fizetési (átutalási) célra közvetlenül nem használható betéteket, valamint a rezidensek külföldi valutában elhelyezett betéteit (betétek formájától függetlenül). 3. Pénzpiaci eszközök (PE) csoportjába tartoznak a letéti jegyek, bankári elfogadványok és a passzív visszavásárlási megállapodások (repok). 4. Kötvények (B) tartalmazzák a bankok által kibocsátott kötvényeket, a nagyösszegő letéti jegyeket és más piaci értékpapírokat. A kereskedelmi (betéti) bankok nemzetközi pénzügyi kapcsolataikból adódóan rendszerint rendelkeznek külföldi tartozásokkal (KTb). Az instrumentumokat tekintve e tartozások fennállhatnak folyószámlahitelek, rövid és középlejáratú betétek, direkt kölcsönök és kötvénykibocsátásból adódó tartozások formájában. A kereskedelmi (betéti) bankok általában vezetnek számlákat a központi költségvetés és a költségvetési intézmények részére. Így rendelkeznek ebbıl a szektorból elhelyezett betétekkel (KDb). Végül utalnunk kell a kereskedelmi (betéti) bankok jegybanki forrás igénybevételére, amellyel a monetáris hatóságok tárgyalásánál már foglalkoztunk. A kereskedelmi (betéti) bankok esetében rendszerint KHb>KDb, azaz nettó követeléssel rendelkeznek a költségvetés irányába. A monetáris elemzésben itt is a költségvetés nettó hiteligénybevételét (NKHb) használjuk, amennyiben azonban KDb egyes elemei valóságos korlátot jelentenek bizonyos költségvetési intézmények számára, ezeket a betéteket átcsoportosítjuk a DL vagy DE betéti kategóriákba. A kereskedelmi (betéti) bankokra külföldi nettó hitelfelvétel vagy hitelkihelyezés általában nem jellemzı. Az árfolyamkockázat elkerülése érdekében ezek a bankok nyitott pozíciót – banküzemi megfontolásból vagy a bankfelügyeleti, jegybanki szabályok eredményeként – rendszerint nem hagynak. Ezen szabály alól azonban az egyes nemzeti bankrendszerekben idıszakonként jelentıs kivételeket találhatunk. A további elemzésünk egyszerősítése érdekében feltételezzük, hogy KKb>KTb, és így a jelöléseknél nettó külföldi követeléssel (NKKb) dolgozunk. A nettó külföldi tartozást szükség esetén (-NKKb)-vel jelöljük. A fentiek alapján a kereskedelmi (betéti) bankok jellemzı mérlegazonosságát a következıképpen írhatjuk fel: NKKb + NKHb + LVH + RC = DL + DE + PE + B + RH.
(2.2)
A kereskedelmi (betéti) bankok fenti konszolidált mérlegének összeállítása feltételezi a bankközi pénzmozgások teljes kiiktatását. A monetáris hatóságok és kereskedelmi (betéti) bankok együttesen a gazdaság monetáris rendszerét alkotják. Nem monetáris pénzintézetek
A monetáris politika mőködésének intézményi kerete
Bár a pénz teremtése szempontjából a döntı szerepet a monetáris rendszer játssza, a nem monetáris pénzintézetek számottevı jelentıséggel bírnak a megtakarítások győjtése és bizonyos hitelek nyújtása terén az egyes nemzetgazdaságokban. A nem monetáris pénzintézetek passzívái között meghatározó jelentıségőek a szerzıdéses betétek, pénzpiaci eszközök és a különféle hosszabb lejáratú értékpapírok. A nem monetáris pénzintézetek két csoportját különböztetjük meg. Az elsı csoportba az egyéb bankszerően mőködı pénzintézetek, míg a másodikba a nem bank jellegő pénzügyi intézmények tartoznak. A monetáris irányítás szempontjából a bankszerően mőködı pénzintézeteknek van nagyobb jelentısége. Ez a pénzintézeti kör ugyanis monetáris restrikció idején rendkívüli aktivitást mutat. Az egyéb bankszerően mőködı pénzintézetek általában kevésbé szigorú jegybanki szabályozás alá esnek, ami lehetıvé teszi a kereskedelmi (betéti) bankokra érvényesített erıteljes szőkítés esetén a piacrészesedésük növekedését. Amíg az egyéb bankszerően mőködı pénzintézetek eredeti tevékenységi karaktere nem változik, a monetáris irányítás nem avatkozik ebbe a folyamatba. Ha azonban a pénzügyi innováció révén az egyéb bankszerően mőködı pénzintézetek széles körben kereskedelmi banki szolgáltatásokat kezdenek nyújtani, a monetáris szabályozásukat összhangba hozzák a kereskedelmi (betéti) bankokéval. Az egyéb bankszerően mőködı pénzintézetek között egyre csökkenı mértékben, de még megtaláljuk a hagyományos takarék- és jelzálogbankokat. Napjainkban a legnagyobb súllyal ebben a pénzintézeti körben a visszavonható részvénybázison mőködı befektetési társaságok (building societies, money market mutual funds) és az ún. pénzügyi vállalatok (finance companies) szerepelnek. Emellett az országsajátosságoktól függıen ide soroljuk a fejlesztési bankokat, valamint a döntıen fúziók, vállalati vásárlások és értékpapír-kibocsátások szervezésével foglalkozó merchant és investment bankokat (annak ellenére, hogy ez utóbbiak lényegében minden kereskedelmi banki funkciót elláthatnak). A nem bank jellegő pénzügyi intézmények jellegzetes példái a biztosítótársaságok és az önkéntes hozzájárulás alapján mőködı nyugdíjalapok. A monetáris rendszer és a nem monetáris pénzintézetek forrásai együttesen felölelik a nemzetgazdaság monetáris és kvázi monetáris aktíváit, amelyeket összességében a gazdaság likviditásának tekintünk.
A monetáris politika mőködésének intézményi kerete
A pénzteremtés mechanizmusa (dr. Szalkai István: Monetáris irányítás címő tankönyvébıl) A pénzállomány nagyságát egy meghatározott idıpontban a monetáris hatóságok, a kereskedelmi (betéti) bankok és a nem monetáris, illetve nem bank jellegő gazdasági alanyok döntései határozzák meg. A monetáris hatóságok ezen belül a monetáris bázis szintjére vannak meghatározó befolyással. A kereskedelmi (betéti) bankok döntenek a hitelexpanzió mértékérıl, illetve a kötelezı tartalékon felül tartott szabad tartalékaik összegérıl, míg a nem bank jellegő gazdasági alanyok meghatározzák a monetáris aktíváik megoszlását a készpénzforgalom, likvid betétek, lekötött és takarékbetétek, pénzpiaci eszközök és kötvények, illetve hosszabb lejáratú értékpapírok között. A létrejövı pénzállomány mindezen döntések hatását együttesen tükrözi. A monetáris hatóságok tehát a monetáris bázist szabályozhatják, és jogos a felvetés, vajon ezen keresztül képesek-e a pénzállomány hatékony ellenırzését megvalósítani. A kérdés az, hogy mennyire szoros és kiszámítható a monetáris bázis és a pénzállomány közötti kapcsolat. Ha a kapcsolat szoros, a monetáris hatóságok célul tőzhetik a pénzállomány szabályozását a monetáris bázis regulálásán keresztül, ha viszont jelentıs és kiszámíthatatlan ingadozások vannak e kapcsolatban, a monetáris hatóságoknak más cél- és eszközrendszerben kell gondolkozni. A monetáris bázis és a pénzállomány között kapcsolatot a pénzmultiplikátor teremti meg. A pénzmultiplikátor makrogazdasági megközelítése A pénzmultiplikátor a pénzállomány és a monetáris bázis hányadosa. Az eddigi jelöléseket alkalmazva felírható, mint M2 DL + KPF + DF D + KPF =m= = , MB KPF + R + KPB RC + KPF
(3.6)
ahol D=DL+DE, tehát a kereskedelmi bankok összes betétje. Ugyanakkor RC=KPB+R, tehát a bankok pénztáraiban lévı készpénzt is tartalmazó tartalék kategória. A kifejezés jobb oldali tagját D-vel végigosztva a következıket kapjuk: m=
1 + KPF/D . RC / D + KPF / D
(3.7)
A multiplikátor nagyságát tehát a készpénzforgalom betétekhez mért aránya (KPF/D=c) és az effektív tartalékolás rátája (RC/D=r) befolyásolja. m=
1+ c . r+c
(3.8)
Az effektív tartalékolás rátájának növekedése a multiplikátort mérsékli, csökkenése pedig növeli. A készpénzforgalom betétekhez viszonyított aránya a számlálóban és a nevezıben is szerepel. Tekintve azonban, hogy az effektív tartalékolás rátája 1-nél mindig alacsonyabb, c aránya a nevezıben nagyobb. Következésképpen a készpénzarány növekedése a multiplikátort mérsékli, csökkenése pedig növeli. Határeseteket tekintve, ha a készpénzarány tart a 0 felé, a multiplikátor az effektív tartalékráta reciprokához közelít, míg ha a tartalékolás tart 0 felé, a multiplikátor közelít az (1+c)/c-hez.
A multiplikátort a szőkebb értelemben vett pénzre értelmezve a következıket kapjuk: M1 DL + KPF = me = . MB RC + KPF
(3.9)
A KPF/DL=ce és R/DL=re jelölést bevezetve: me =
1 + ce . re + ce
(3.10)
A (10) azonosság azonban felírható a következı formában is, amely a multiplikációs folyamat szempontjából szemléletesebb: me =
1 + ce , r(1 + t) + ce
(3.11)
ahol t a lekötött, illetve takarékbetétek likvid betétekhez viszonyított arányát (DE/DL)jelenti.
A pénzmultipliátor üzemgazdasági megközelítése A multiplikátor üzemgazdasági megközelítésénél induljunk ki a következıkbıl. A például szolgáló gazdasági rendszerben egyetlen bank, a Monobank mőködik. A Monobank tıkével és állóeszközökkel rendelkezi, ettıl azonban a mérlegének bemutatásánál eltekintünk. Monetáris mőveleteket a Monobank ez ideig nem végzett. Ebben a gazdasági rendszerben az érmekibocsátás a kincstár feladata. A kincstár különféle szolgáltatásokat 1000 újonnan vert érmével fizetett valamely gazdasági egységnek. Ez a gazdasági egység az 1000 érmeösszeget a Monobanknál betétként helyezi el. Ezt követıen a Monobank mérlege a következı képet mutatja: Monobank mérlege 1. Eszközök RC 1000
Források D 1000
A Monobanknál a betéttel azonos összegő pénztári készpénzállomány jött létre. A Monobank számításokat végzett, és arra a következtetésre jutott, hogy a várható betétvisszahívás esetére 20%-os biztonsági tartalékot kell tartania. Nem számol viszont azzal, hogy a forgalomban készpénz akkumulálódik, mivel minden belföldi fizetés csekkel, illetve átutalással történik. Az induló helyzetben a Monobank tehát 800 fölös tartalékkal rendelkezik, ami arra ösztönzi, hogy mindaddig új hiteleket nyújtson és újabb betéteket teremtsen, amíg a pénztári készpénzállománya a betétei 20%-ával nem lesz egyenlı. A Monobank egyetlen ügyfele sem azért vesz fel hitelt, hogy a pénzét betétben tartsa. Egymásnak azonban csekkel fizetnek, s a Monobank ennek alapján egyik betétszámlát terheli, a másikat jóváírja, következésképpen az összbetétállomány nem változik. A betét- és hitelexpanzió lehetısége a következı összefüggés segítségével számolható ki: D = RC/r
A fizetési mérleg
ahol r az üzemgazdasági megfontolásból tartott tartalék betétekhez (D) viszonyított aránya (üzemgazdasági tartalékot a példában arra az esetre lehet értelmezni, ha a külföld felé történne fizetés, vagy a költségvetés trezorjaiba kerül vissza átmenetileg érme). A Monobank mérlege az új helyzetben a következı képet mutatja: Monobank mérlege 2. Eszközök RC 1000 VLH 4000 D
Források D 1000 4000
Ahogyan az 1. fejezetben bemutattuk, a monetáris hatóságok mérlegét minden esetben a monetáris hatósági funkciókkal összefüggı számlák konszolidálásával kell összeállítanunk. Monetáris hatósági mőveletekre ez esetben is sor került, mivel a kincstár monetáris hatósági funkciót, azaz pénzkibocsátást végzett. Következésképpen a monetáris hatóságok származtatott (konszolidált) mérlege a következı képet mutatja:
Monetáris hatóságok mérlege 1. Eszközök NKH 1000 KPB
Források 1000
A monetáris bázis jelen esetben KPB-vel azonos, amely a pénzállománynak nem képezi részét. A pénzállományt D teljes összege adja. A multiplikátor tehát D/KPB-vel egyenlı, azaz 5. A (8) összefüggés szerint – mivel c=0, m=1/r – szintén 5-höz jutunk a multiplikátor értékére vonatkozóan. Az elızıekben erıltetett feltételezésként került bevezetésre, hogy a gazdasági alanyok nem kívánnak készpénzt tartani. Valójában a készpénztartás a modern pénzgazdaságban is elkerülhetetlen. Tételezzük fel, hogy a Monobank elemzéseket végzett, s megállapította, hogy a gazdasági alanyok betétállományuk 30%-ának megfelelı nagyságú készpénzállományt kívánnak tartani a forgalomban. Ennek nyomán arra a következtetésre jutottak, hogy kevesebb hitelt nyújthatnak és betétet teremthetnek, a készpénzkiszivárgás ugyanis az expanziós lehetıségeiket korlátozza. Felismerték, hogy hiteleket csak olyan mértékben nyújthatnak, illetve új betéteket csak olyan mértékben teremthetnek, hogy a forgalomban lévı készpénz és az üzemgazdasági szempontok alapján meghatározott tartalék együttesen sohasem haladja meg az induló pénztári készpénzállományuk összegét. A betét- és hitelexpanzió lehetısége a következı összefüggéssel számolható ki: D = RC/(r+c). A Monobank mérlege és a származtatott monetáris hatósági mérleg az új helyzetben a következı képet mutatja: Monobank mérlege 3. Eszközök
Források
A fizetési mérleg
RC VLH
400 1600 2000
D D
1000 1000 2000
Monetáris hatóságok mérlege 2. Eszközök NKH 1000 KPB 400 1000 1000
Források KPB 600
A monetáris bázist jelen esetben KPF+KPB, a pénzállományt pedig KPF+D összege adja. Ebbıl a multiplikátor egyenlı a pénzállomány és a monetáris bázis hányadosával, azaz (KPF+D) / (KPF+KPB). A multiplikátor értéke tehát a jelen példában 2,6. A (8) összefüggés szerint – mivel c=0,3 és r=0,2 – szintén 2,6-hoz jutunk. A készpénzkiszivárgás megjelenése a multiplikátort számottevıen csökkentette. Több bankból álló bankrendszerben az egyes bankok viszonylag kis részt képviselnek a monetáris rendszer aktíváinak és passzíváinak állományából. Lehetıségük a hitelexpanzió növelésére a betétvisszavonás igen nagy esélye miatt korlátozott. Tételezzük fel, hogy egy több bankból álló rendszer elsı tagja 1000 összegő betéthez jut, és a tartalékráta 15%. Milyen összegő kölcsönt nyújthat biztonságosan ez a bank? Ha az egyszerőség kedvéért a készpénzkiszivárgástól ismételten eltekintünk, a monobankrendszer szabályai szerint a bank 5667 összegő hitelt nyújthatna és betétállománya 6667 lenne. Ahogyan már korábban jeleztük, a hitelfelvétel célja nem a betételhelyezés. Az eredeti hitelfelvevık a hitelbıl másoknak fizetnek, akik nem feltétlenül ugyanannál a banknál tartják számláikat. Ha az itt nyújtott 5667 hitelbıl 1100 összegben más bankoknál nyitnak számlát, a bankrendszer példabeli elsı tagja nem fog tudni eleget tenni azon kötelezettségének, hogy a nála lévı betéteket visszafizesse. A több bankból álló bankrendszerben minden bank csak a “fölös” tartalékai erejéig hitelezheti biztonságosan. Ennek alapján a több bankból álló rendszer elsı tagjának mérlege a következı képet mutatja: Elsı tagbank mérlege 1. Eszközök RC 1000 D VLH 850 1850
Források 1000 D 850 1850
A hitelfelvevı a hitel összegét vásárlásra fordítja egy olyan szállítónál, amely a második banknál vezeti számláját. Ezt követıen az elsı és második bank mérlege: Elsı tagbank mérlege 2. Eszközök RC 150 D VLH 850 1000
Források 1000 1000
A fizetési mérleg
Második tagbank mérlege Eszközök Források RC 850 D 850 A második bank fizetni fog más bankoknak és a bankrendszeren belül újabb hitelek és betétek képzıdnek (lásd 2. táblázat). Látható a 3.1. táblázatból, hogy a több bankból álló rendszerben egy bank nem képes pénzteremtésre, a bankrendszer egésze azonban ugyanarra az eredményre jut, ahová a Monobank jutott azonos feltételek mellett. 3.1. táblázat A betét- és hitelexpanzió folyamata több bankból álló rendszerben
Elsı tagbank Második tagbank M Tizedik tagbank Elsı tíz összesen Többi bank Bankrendszer összesen
Betétek
Hitelek
1000 850 M 231,6 5354,1 1312,6 6666,7
850 722,5 M 196,9 4551,0 1116,7 5667,7
Bankok által tartott tartalék 150 127,5 M 37,7 803,1 196,9 1000
A pénzmultiplikátor stabilitása A pénzmultiplikátor stabilitása azt feltételezi, hogy a kereskedelmi (betéti) bankok monetáris hatóságoknál tartott tartalékai tendenciájukban a kötelezı tartalékrátának felelnek meg, tehát a bankok “fölös” tartalékokat nem tartanak. A készpénz aránya ugyanakkor a bankbetétekhez képest viszonylag állandó, amit lényegében a készpénzforgalom megszervezésének intézményes keretei determinálnak. A gyakorlatban azt látjuk, hogy ezek a feltételezések meglehetısen ritkán teljesülnek. Fontos tehát megvizsgálni azt, hogy milyen tipikus magyarázatokat találunk a tartalékhányad és a készpénzhányad változására (a tartalékhányad változása esetében a következı tartalékráta jegybanki változtatásától, mint magyarázó tényezıtıl itt természetesen eltekintünk.)
A banki szolgáltatások növekvı igénybevételének hatása a készpénz-betét arányra A fejlıdı országok esetében csaknem mindenhol megfigyelhetünk olyan idıszakot, amikor a készpénz betétekhez viszonyított aránya gyorsan csökken. Ez többnyire annak a következménye, hogy a banki szolgáltatások vidéken is terjednek és a lakosság egyre szélesebb körei szoknak hozzá a banki szolgáltatások rendszeres igénybevételéhez. Nyugat-Afrikai Monetáris Unió* Idıszak KPF/D RC/D M 1969 1974
0,97 0,80
0,07 0,07
1,89 2,07
A fizetési mérleg
* Benin, Burkina Faso, Elefántcsontpart, Niger, Senegál, Togo. Forrás: Bhatia, B. J.: The West African Monetary Union. IMF, Washington D.C. 1985. A Nyugat-Afrika Monetáris Unió esete megfelelıen bizonyítja a fejlıdı országokra jelzett tendenciát. A készpénzarány szignifikánsan csökken, miközben a tartalékarány változatlan az 1969-74-es periódusban. Ennek következtében a multiplikátor értéke nı. A vizsgált idıszakban a térségben a bankszolgáltatások számottevıen bıvültek, kifejezetten a tartalékrátára vonatkozóan pedig nem volt szabályozás. A monetáris hatóságok az ún. likviditási rátát szabályozták (likvid aktívák és a rövid lejáratú passzívák aránya), amely csak közvetve gyakorolt befolyást a tartalékokra. Így a tartalékarány a bankok üzemgazdasági megfontolásait tükrözte (az ún. likviditási ráta a vizsgált idıszakban lényegében változatlan maradt).
3.3.2. A hitelexpanzió adminisztratív szabályozása Amennyiben a hitelexpanziót a monetáris hatóság adminisztratív eszközökkel szabályozza, a bankok csak a szabályoknak megfelelı összegben nyújthatnak hitelt, függetlenül attól, hogy milyen a likviditási helyzetük. Ez a kényszertartalékok megnövekedéséhez vezet a monetáris hatóságoknál. Etiópia Idıszak
KPF/D
1983 0,643 1986 0,579 Forrás: International Financial Statistics.
RC/D
m
0,225 0,352
1,89 1,69
Etiópia esetében a készpénzállomány betétekhez viszonyított arányának csökkenése megfelel a fejlıdı országokra az elızıekben megállapított általános irányzatnak. Ennek ellenére a multiplikátor értéke csökken. A multiplikátor csökkenése azzal magyarázható, hogy a bankokat az elıírt tervszámok korlátozzák a hitelezésben, így likviditásuk “fölös” tartalékokban csapódik le. (A vizsgált idıszakban Etiópiában a kötelezı tartalékráta nem változott 1983-tól 5% volt.) Olaszország Idıszak KPF/D RC/D m 1980 0,097 0,143 4,557 1981 0,104 0,146 4,420 Forrás: International Financial Statistics. Olaszország a fejlett piacgazdasággal rendelkezı országok között igen hosszú ideig, a hetvenes évek közepétıl 1983 végéig alkalmazta a hitelplafonok rendszerét, mint a monetáris szabályozás alapvetı eszközét. A hitelplafonokkal történı monetáris szabályozás adminisztratív eszköz, amely elıidézheti a “fölös” tartalékok felhalmozódását. Az elızı táblázat az 1981. évre irányítja a figyelmet, amikor a “fölös” tartalékok az olasz kereskedelmi bankoknál csúcsszintet értek el, miközben a kötelezı tartalék átlagos szintje mérséklıdött. Ez a változás, a készpénzarány növekedésével együtt, a multiplikátor értékében számottevı csökkenést okozott.
A fizetési mérleg
A gyorsuló infláció beépülése a várakozásokba A magas és állandó infláció által jellemzett országokban a gazdasági alanyok monetáris aktívái reálértékének védelmére különbözı indexálási konstrukciók jönnek létre. A monetáris aktívák közül azonban a készpénzre és a látra szóló betétekre általában nem vonatkoznak ilyen jellegő – reálérték-megóvó – mechanizmusok. Emiatt a készpénz és a látra szóló betétek aránya a monetáris aktívák között a magas infláció idıszakában többnyire látványosan csökken. Brazília Idıszak
KPF/D
RC/D
m
1981 0,224 0,204 2,86 1985 0,133 0,121 4,46 Forrás: International Financial Statistics. A vizsgált idıszakban a fogyasztói infláció éves rátája Brazíliában 105,5%-ról 226,8%-ra nıtt, a készpénz betétekhez viszonyított aránya drámaian csökkent. Mivel az idıszak végén e folyamat párosult a látra szóló betétek kötelezı tartalékrátájának csökkentésével, a multiplikátor értéke több mint másfélszeresére emelkedett. Rövid idıszakban az infláció felgyorsulása és a nominális kamatszint változatlansága (vagy csökkenése) több országban (pl. Törökországban) a készpénzarány átmeneti növekedéséhez vezetett a nyolcvanas években. Ez azzal magyarázható, hogy a betétek tulajdonosai visszavonják betéteiket, és az infláció elleni biztos védelmet nyújtó befektetéseket keresnek. Amennyiben a pénzügyi rendszer fejletlen, a megfelelı befektetési lehetıséget esetleg csak reálgazdasági aktívákban (készlet, állóeszközök, mőkincs stb.) találják meg, vagy a nemzetivaluta-követeléseiket – sokszor illegálisan is – konvertibilis valutára váltják. Mindkét megoldásnál közbeesı állapotként jelentkezik a készpénzállomány átmeneti növekedése. A hitelmultiplikátor A kialakított azonosságok alkalmasak arra is, hogy azokból a hitelmultiplikátort levezessük. A hitelmultiplikátor (h) a költségvetésen kívüli belföldi szektoroknak nyújtott bankhitelállomány és a monetáris bázis hányadosa: VLH VLH D + É − NRC =h= = . MB RC + KPF RC + KPF
(3.12)
A hitelmultiplikátor levezetésénél eltekintünk a kereskedelmi (betéti) bankok költségvetési szektor felé irányuló nettó hitelnyújtásától, valamint a nettó külföldi követelésétıl. A (12) összefüggés jobb oldali tagjának számlálójában É=B+PE és NRC=RC-RH. NRC a kereskedelmi bankok saját, nem kölcsönvett tartalékait jelenti. Az összefüggés jobb oldali tagját D-vel végigosztva a következıket kapjuk: h=
1 + É/D - NRC/D . RC / D + KPF / D
(3.13)
É/D-re é, NRC/D-re pedig nr jelölést bevezetve:
A fizetési mérleg
h=
1 + é - nr . r+c
(3.14)
A hitelexpanziót tehát – a kereskedelmi (betéti) bankok költségvetési nettó hitelnyújtásától és nettó külföldi pozíciójától elvonatkoztatva – a bruttó, illetve a nettó tartalékarány, a készpénzarány és a pénzpiaci eszközök, valamint a kötvények betétekhez mért aránya befolyásolja. A tartalékarány és a készpénzarány növekedése mérsékli a hitelexpanziót, a kölcsönvett tartalékok arányának és a pénzpiaci eszközök, illetve kötvények betétekhez mért arányának növekedése viszont bıvíti a hitelexpanzió lehetıségét. Üzemgazdasági megközelítésben a Monobank esetére csak a 20%-os biztonsági célú tartalékolással számolva, a következıeket kapjuk. Ebben az egyszerő feltételrendszerben VLH=(RC/r)–RC. A hitelmultiplikátorra a következık adódnak: VLH RC / r − RC 1 =h= = − 1, MB RC r ami megegyezik a (14) összefüggés eredményével, ha é=0, c=0 és RH=0. Numerikusan kifejezve a hitelmultiplikátor 4. A 30%.os készpénzkiszivárgást bevezetve a következıkhöz jutunk. Továbbra is VLH=D–RC, viszont D=RC/(r+c). Ekkor VLH RC /(r + c) − RC 1 − r =h= = , MB RC + KPF r+c ami megegyezik a (14) összefüggés eredményével, ha é=0, és RH=0. Numerikusan kifejezve a hitelmultiplikátor 1,6.
A Polak-modell leírása A Polak-modellt Szalkai István Monetáris irányítás címő munkája alapján ismertetem. A jelölésrendszerben ı hol magyar, hol angol rövidítéseket használ én következetesen az ı rövidítéseit használom, hogy összehasonlítható legyen a fentebbi könyvével. Csak az alapvetı elméleti összefüggésekre térek ki, esetleg a késıbb magyar adatokkal a gyakorlati verifikációt is meg lehetne nézni. Erre vonatkozó adatokat már elküldtem. A Polak modell egy összefüggésrendszer, mely a monetáris programozás alapazonosságából és a nemzeti statisztikai rendszerbıl vezethetı le. A modell kiindulópontja a Jegybank (vagy monetáris hatóság) és a kereskedelmi bankok konszolidált bankmérlege. A modell mindkét mérleg esetében eltekint a saját tıkétıl a forrásoldalon és a nem pénzügyi eszközöktıl (ingatlanok, berendezések, készletek, stb) az eszköz oldalon, illetve feltételezi, hogy a kettı nagyságrendje körülbelül azonos. Emiatt a bankok mérlegében csak követelések találhatók az eszközoldalon és kötelezettségek a forrásoldalon. A kötelezettségek és követelések a konszolidált kereskedelmi banki mérleg forrásoldalától eltekintve jövedelemtulajdonosonként vannak csoportosítva, míg a kereskedelmi bank forrásai likviditás szerint szerepelnek. A Jegybank sematikus mérlege
A fizetési mérleg
A két bank sematikus mérlege tehát a következı: 1. Ábra A jegybank mérlege Eszközök
Források
KKc- külfölddel szembeni követelések
KP - kibocsátott készpénz Ebbıl: KPF - forgalomban levı készpénz KPB - bankokban levı készpénz KHc- államháztartással szembeni követelések KTc – külföldi tartozások RH - kereskedelmi bankokkal szembeni KDc - államháztartás betétei követelések R – kereskedelmi bankok kötelezı és szabad tartalékai Az egyszerősítés kedvéért nettósítsuk az államháztartással és a külfölddel szembeni követeléseket. Legyen NKKc, a jegybank külfölddel szembeni nettó követelései: NKKc=KKc-KTc Az NKKc jellemzıen pozitív, hiszen a Jegybanknak jelentıs devizatartalékokkal kell rendelkeznie az árfolyampolitika végrehajtásához. Minél szőkebb sávban mozoghat az árfolyam, a szükséges devizatartalék mértéke annál magasabb. A devizabetétek győjtése nem monetáris hatósági funkció. A korábbi években, mikor a Magyar Nemzeti Bank a kormány számára vett fel külföldön kölcsönöket, a devizaforrások állománya jelentıs volt. Az egyszintő bankrendszerben ugyanis a Jegybank kereskedelmi bankként is funkcionált és külföldön úgy jelent meg, mint az ország egyetlen kereskedelmi bankja. Hasonlóképpen NKHc, jelentse a jegybank államháztartással szembeni nettó követelését: NKHc=KHc-KDc Az államháztartás jegybanki betétei kincstári finanszírozás esetében nem léteznek. A jegybank közvetlenül az elsıdleges piacon az EU irányelvek és a magyar törvények szerint sem köteles finanszírozni az államháztartás hiányát. Ugyan direkt finanszírozási kötelezettsége a Jegybanknak nincs, azonban a monetáris politika eszközeként a piacon ad és vesz is állampapírt (általában repoügylet keretében). A költségvetés hitelfelvételében erıs szezonalitás érvényesül az adóbevételek szakaszos behajtása, illetve Magyarországon a privatizációs bevételek adósságtörlesztésre fordított része miatt. A refinanszírozási hitelek szerepe csekély. A fenti nettósítások után a jegybanki mérleg egyenlete a következıképpen írható fel: NKKc+NKHc+RH = KP + R A fenti képlet jobb oldalán a monetáris bázis és a kereskedelmi bankok jegybanknál elhelyezett betétei találhatók. A kibocsátott jegybankpénzbıl származó bevétel a költségvetést illeti és neve seniorage. Az egyenlıség bal oldalán látszik, hogy ez a kibocsátott pénz milyen csatornákon jut a forgalomba. Ezek az elsıdleges likviditás csatornái. Ha a jegybank nettó külföldi követelései növekednek (devizavásárlás, betétvisszafizetés), ha növekedik a nettó költségvetési hitelállomány (hitelállomány emelkedik, betétállomány csökken), vagy növekszik a monetáris intézetek számára nyújtott refinanszírozási hitel állománya. A teremtett pénz egy része a monetáris hitelintézetek tartalékképzési kötelezettségén keresztül a Jegybankba visszaszivárog, így a tartalékráta emelése úgy juttathatja többletpénz-kibocsátáshoz - így többletjövedelemhez az államot, hogy a likviditás nem növekszik.
A fizetési mérleg
A likviditásigény elsısorban az inflációtól és gazdasági növekedéstıl függ. Ha az infláció magas, a jegybankpénz iránti igény folyamatosan növekszik. A gazdasági növekedésnek hasonló a hatása. A jegybankpénz iránti igényt befolyásolja még a gazdasági alanyok készpénztartási szokásai és a készpénzes fizetési módok elterjedése. A kereskedelmi bankok konszolidált sematikus mérlege 2. Ábra A kereskedelmi bankok konszolidált mérlege Eszközök
Források
CB - készpénz (u.a., mint jegybanki forrás) R - tartalékok (u.a., mint jegybanki forrás) KKb- külfölddel szembeni követelések KHb- államháztartással szembeni követelések VLH - vállalati és lakossági hitelek
DL - látra szóló betét DE - rövid lejáratra lekötött betét PE - rövidlejáratú értékpapírok B - hosszúlejáratú értékpapírok RC - refinanszírozási hitelek (u.a., mint jegybanki eszköz) KTb - külföldi tartozások KDb - államháztartás betétei A kereskedelmi banki szektor változó kör, általában beleértjük a pénzteremtésre alkalmas intézményeket, tehát azokat, akik a vállalati és lakossági szektornak elszámolási betétszámla nyitására jogosultak. Magyarországon a bankok és a hitelszövetkezetek tartoznak bele ebbe a körbe. Az állammal és a külfölddel szembeni követeléseket a Jegybankhoz hasonló módon itt is nettósítjuk: NKKb=KKb-KTb Ha a nettó külföldi követelések állománya magas, ez azt jelenti, hogy a gazdaságban adott kamatszínvonal mellett nincs jövedelmezı befektetési lehetıség, ezért a hazai megtakarítások egy része külföldre távozik. A megtakarítások tehát kimennek a hazai gazdaságból. A devizaforrások jellemzıen lehetnek a rezindensek hazai pénzintézeteknél elhelyezett devizabetétei és a pénzintézetek külföldi hitelfelvételei. A betétek egy része látra szóló, amelyet a gazdálkodó alanyok devizában felmerülı fizetési kötelezettségeire tartalékolnak. NKHb=KHb-KDb A költségvetési betétek kincstári finanszírozás esetében nem a központi költségvetés, hanem az önkormányzatok, non-profit szervezetek betéteit jelenti. A bankok költségvetésnek nyújtott hitelei jelentısen meghaladják ezeket a betéteket. A kereskedelmi bankoknak több szempontból is érdemes állampapírt tartaniuk. Ezen lehetséges okok a következık: Likviditási tartalék - az állampapír a másodlagos piacokon gyorsan készpénzzé tehetı, de mégis fizet kamatot. Jegybanki repoügylet keretében jegybanki forrásokért felajánlható. Tıkemegfelelési mutató javítása - az állampapíroknak nincs hitelkockázatuk, ezért a tıkemegfelelési mutató 0%-al veszi figyelembe. A bankok javíthatják ezen mutatóikat, ha vállalati hitelek helyett állampapírokba csoportosítják át eszközeiket. Piaci kockázatok kezelése - állampapírok vételével a bankok piaci kockázata is csökkenthetı. Pl. fix kamatozású betétek esetében fix kamatozású állampapírba helyezik a bankok a pénzt. Ha a költségvetés hiteligénye jelentıs, az állampapírok magas hozamot is hozhatnak kockázatmentesen. A kereskedelmi bankok mérlege a következıképpen néz ki:
A fizetési mérleg
KPB +R + VLH + NKKb+NKHb =DL+DE+PE+B+RH Mivel az egyenlıség bal oldalát már érintettük, nézzük a kereskedelmi banki forrásokat! A látra szóló és a lekötött betétek után a pénzpiaci értékpapírok következnek. Ezek állománya a következı jellemzı tételekbıl állhat: Kereskedelmi bankok betétgyőjtési céllal kibocsátott papírjai - a papírok neve rendkívül változatos (letéti jegy, takarékjegy, értékjegy, stb.). Közgazdasági értelemben nem igazán tekinthetık értékpapírnak, mivel nincs másodlagos piacuk. Lejárat elıtt csak annál a banknál lehet ıket visszaváltani, aki kibocsátotta ıket. Amíg a kereskedelmi bankok lakossági számlavezetését törvény korlátozta, a bankok értékpapírral győjtötték a forrásokat. Késıbb is jelentıs maradt az állomány, ugyanis értékpapír-kibocsátás esetén a bank mentesül a számlanyitás adminisztratív terheitıl. Ezért cserébe viszont magasabb kamatot kínál(hat) az ügyfélnek. Az új IMF szabvány már nem különbözteti meg a letéti jegyeket a bankbetétektıl, hiszen közgazdaságilag is lekötött betétnek minısülnek. Magyarországon az a különbség, hogy a betétekre automatikusan vonatkozik a kötelezı betétbiztosítás, míg az értékpapírokra csak akkor, ha a bank ezt megkötötte. Bankári elfogadvány - A bankra intézvényezett idegen váltó, amiben a bank kötelezettséget vállal arra, hogy a jövıben fizetni fog. A kereskedelmi ügyletek kifizetésére vonatkozó garanciavállalás egy elegáns formája. Magyarországon még nem elterjedt. A tıkepiaci hitelviszonyt megtestesítı értékpapírok (B) Magyarországon elsısorban az alárendelt kölcsöntıke formájában jelentkeznek. Konszolidált bankmérleg A konszolidáció során azok a tételek, melyek mindkét mérlegben szerepelnek (csak az ellentétes oldalon) kiesnek. Vonjuk össze az államháztartással és a külfölddel szembeni banki követeléseket: NKK=NKKc+NKKb NKH=NKHc+NKHb A konszolidált bankmérleg tehát a következı: NKK+NKH+VLH=KPF+DL+DE+PE+B A forrásoldal likviditás szerint van csoportosítva. A jobb oldal egyes tételeit összeadva a monetáris aggregátumokat kapjuk. M1 = KPF + DL M2 = M1 + DE M3 = M2 + PE Az M4-be már nem banki passzívák tartoznak. M4 = M3 + állampapírok Definiáljuk a nettó belföldi hitel fogalmát, ami nem más, mint a belföldi hiteleknek az a része, melyet nem értékpapírral, hanem bankbetéttel finanszíroznak. NDC (nettó belföldi hitel) = NKH + VLH - (PE + B) Azaz a nettó államháztartással szembeni követelés és vállalati-lakossági hitelek állományából levontuk a bankok által kibocsátott rövid és hosszú lejáratú értékpapírt. Az egyenlet a következıképpen egyszerősödik:
A fizetési mérleg
NKK + NBH = KPF + DL + DE = M2 A kapott egyenletet nevezik a monetáris programozás alapazonosságának. A tágan értelmezett pénztömeg (M2) áll a híres Fisher képlet M-jének helyén (M*V=P*T). Az egyenlet bal oldalán a nettó belföldi hitel és a nettó külföldi követelések szerepelnek. A pénzkereslet transzmissziós mechanizmusa A pénzkereslet transzmissziós mechanizmusát az alábbi ábra szemlélteti:
A pénzkereslet transzmissziós mechanizmusa NKK + NKH = MB + RH
M2 m
1+ c r+c
MD=MS=P*T v Motivációk •Tranzakciós •Óvatossági •Spekulációs
A monetáris bázis egyenlı a nettó külföldi követelés, a nettó költségvetési hitel és a refinanszírozási hitelállománnyal, hiszen a jegybankpénz ezen tételek növekedésekor kerül a forgalomba, illetve csökkenésükkor kerül ki, mint az elızıekben már láthattuk. Az M2 és az MB közötti kapcsolatot a pénzmultiplikátor adja meg. A multiplikátor levezetéséhez vonjuk össze a kereskedelmi bankok által birtokolt betéteket. Legyen: D = DL + DE KPF 1+ M2 KPF + D 1+ c D m= = = = MB RC + KPF RC KPF r + c + D D Pénzmultiplikátor = Az RC/D - r megmutatja, hogy a kereskedelmi bankok győjtött betéteik mekkora részét tartják jegybankpénzben (saját maguknál (KPB) vagy a jegybanknál betétben (RC)). A hányadost effektív tartalékrátának nevezzük, megkülönböztetve a kötelezı tartalékrátától, ami csak a jegybanknál elhelyezett kötelezı tartalék és a betétek arányát mutatja. Az effektív tartalékráta ennél mindenképpen magasabb. A KPF/D - c megmutatja, hogy a gazdálkodói szféra készpénzállománya mekkora a bankbetéteihez képest. A mutatót készpénzhányadnak nevezzük és mértéke elsısorban a gazdasági intézmények állapotától függ (bankrendszer fejlettsége, lakossági pénztartási szokások), bár a kamatlábak nagysága is befolyásolja. Magyarországon 1995-ig a tartalékok nagysága a kötelezı tartalékrátához igazodott, azóta viszont jelentısen meghaladja azt. Az egyik oka ennek az, hogy a kötelezı tartalékra a Jegybank 95-óta fizet kamatot, másrészt a bankok passzív repoállománya (értékpapír fedezete mellett betét a Jegybankban) jelentısen megemelkedett. A jelentkezı többletlikviditás nem a hitelcélok hiányát jelzi elsısorban, hanem az adósok nagyobb kockázatát és az állampapírokon realizálható jelentıs reálkamatot. Másrészt a vonatkozó idıszakban a külföldi tıkebeáramlás is erısödött, ezt a jegybank a passzív repoállomány növelésével sterilizálta. A képletbıl látható, hogy az effektív tartalék csökkenti a multiplikációt, mivel az r mindig kisebb, mint 1. Ha a készpénzigény és a tartalékok nagysága nı, ez csökkenti a multiplikációt.
A fizetési mérleg
Magyarországon 1982 után a készpénzarány növekedésnek indult. A kisvállalkozások engedélyezése után a gazdasági szereplık egy része is készpénzben intézte forgalmát. A 80-as évek elején alkalmazott visszafogás csökkentette a vállalati betétállományt is. A 80-as évek végén az ÁFA bevezetése, a negatív reálkamatlábak miatt a készpénzarány tovább nıtt. A 90-es években a kereskedelmi banki szolgáltatások színvonalának és az infláció növekedése miatt csökkent, de még 1994-ben is magasabb volt, mint 82-ben. Azóta a bankkártyák terjedése következtében folyamatosan évrıl évre csökken. A fentiekbıl is látható, hogy a multiplikátort minden gazdasági szereplı képes befolyásolni, a trendjét csak becsülni lehet. Mivel a monetáris bázis és az M2 közötti összefüggés bizonytalan a monetáris bázison keresztüli pénzszabályozás hatástalan. A multiplikátor bizonytalansága miatt a monetáris szabályozás a 80-az években elsısorban az M2-t tekintette szabályozandó tényezınek, beleértve a kereskedelmi bankok kibocsátott rövidlejáratú értékpapírjait is. Az M2 és a forgási sebesség szorzata adja a pénzkeresletet. A pénz keresletét Keynes nyomán három motiváció befolyásolja, melyek a forgási sebesség különbségeiben nyilvánulnak meg. Ezek a tranzakciós, az óvatossági és a spekulációs motivációk, mindegyikhez tartozik egy pénzkeresleti függvény. Mivel ez a három tényezı már makroökönómiából ismert lehet, én csak röviden térek ki rájuk: Tranzakciós motiváció: A készpénztartás egyik oka, hogy a gazdálkodó alanyok bevételei és kiadásai mind idıben, mind összegben eltérnek egymástól, és ezen különbségek áthidalására az alanyok pénzt tartalékolnak. A tranzakciós pénzkereslet nagysága egyrészt függ a nomináljövedelemtıl (ami áll a tranzakciók számából (reáljövedelem) és a tranzakciók árszintjétıl. Nagysága hosszú távon állandó és általában igaz, hogy az alacsonyabb jövedelmőek pénztartása nagyobb arányú, mint a magasabb jövedelmőeké. Másrészt a kamatláb nagysága befolyásolja mértékét (negatív irányba), illetve a tranzakciók lebonyolításának költségei (pozitív irányba). Óvatossági motívum - oka a fizetésképtelenség elkerülése. Gyors gazdasági átalakulás, recesszió, illetve hitelhiány (credit crunch) idején jelentısége megnı. A 90-es évek elején a lakossági megtakarítások megugrását az infláció mellett sokan az óvatossági motívumban vélték megtalálni. Spekulatív motívum - A kedvezı befektetési lehetıségekre való gyors reagálás miatti pénzkereslet. Keynes szerint mértéke elsısorban a nominális kamatlábak függvénye. Minél nagyobb a kamatláb, annál nagyobb a pénztartásból eredı kamatveszteség. Magyarországon a forgási sebesség a 80-as évek közepéig nem sokat változott, mértéke 2 körül alakult, utána fokozatosan növekszik. A híres Fisher képletben a pénzkínálat (kereslet a reáljavakra) másik oldalán a pénzkereslet áll (reáljavak kínálata). A keynesi és a monetáris iskola eltérıen vélekedik a pénzmennyiség és a pénzkínálat kapcsolatáról, azaz a v természetérıl. A monetaristák szerint a pénzmennyiség (M2) változása azonos irányú és arányú változást eredményez a pénzkínálatban és a nomináljövedelemben, azaz fix forgási sebességet (v) tételeznek fel. Mivel a reáljövedelem (T) a gazdaság természetes növekedési rátája szerint változik, melyet csak rövid távon befolyásolhat a pénzkínálat, ezért a Fisher képlet egyenletében a T exogén, a monetáris politika csak az árszínvonalra képes hatni. Ha az M2-t alacsonyan tartjuk, a természetes növekedési ráta közelében, akkor alacsony inflációt (∆P) kapunk. A gazdaság mőködésébe beleszólni nem szabad, mivel kiegyensúlyozó mechanizmusok egyébként is biztosítják az optimális mőködést. A transzmissziós mechanizmusban a monetaristák nem adnak a kamatlábnak szerepet, a reálkamat állandó és a gazdaság természetes növekedési rátájával egyezik meg.
A fizetési mérleg
A keynesi vélekedés szerint a gazdaság önszabályozó képessége gyenge, emiatt aktív gazdaságpolitika szükséges. Ennek eszköze elsısorban a fiskális politika, ennek finanszírozására (NKH) viszont nıni fog a monetáris bázis. A v csak rövid távon állandó, középtávon a motivációk változására módosul. A P exogén, mivel ár és bérmegállapodások kérdése. Ebbıl következik, ha M2 nı a reálgazdaság nıni fog, amennyiben az ár és bérmegállapodások sikeresek. A Polak modell A Polak modell gondolatmenete a monetarista állásponthoz áll közel. Eltekint a kamatlábak és az árfolyam reálgazdaságot befolyásoló szerepétıl és a forgási sebességet és a késıbb részletezett importhányadot hosszabb távon is állandónak fogja fel. A modellben kitüntetett szerepe van a pénztömegnek (M2). A Modell a fentebb részletezett állományi változók változásaival, azok közötti összefüggésrendszerrel operál. Kiindulópontja a monetáris programozás alapazonossága. Dinamizáljuk a jegybanki alapegyenletet és a monetáris programozás alapazonosságát! ∆NKKc + ∆NKH c + ∆RH = ∆KPF + ∆RC
∆NKK + ∆NBH = ∆M 2 = ∆KPF + ∆DL + ∆DE ,ahol ∆NKK - a bankrendszer nettó külföldi követelésének változása, ∆RC - a monetáris szektor tartalékainak változása, (készpénz a bankokban és a jegybankban lévı tartalékok) ∆NBH - a bankrendszer nettó belföldi hitelének változása, ∆M2 - a pénztömeg változása stb. egy adott idıszak alatt. Az elsı egyenlet a monetáris bázis kibocsátásának eloszlását mutatja, míg a második egyenlet azt, hogy a teremtett összpénz-mennyiség (likviditás) hogyan oszlik meg a külföld és a belföld között. Nézzük a modell egy alkalmazását! Tételezzük fel, hogy az ország súlyosan eladósodott (azaz NKK erısen negatív). A helyzeten javítani kell, azaz a ∆NKK-nek növekednie kell. Mit kell ehhez tenni? Rendezzük át az elıbbi egyenletet ∆NKK-re: ∆NKK = ∆M 2 − ∆NBH Ahhoz, hogy az eladósodottság csökkenjen a bankok forrásainak növekednie kell, miközben a nettó belföldi hitelfelvételnek csökkennie. A nettó belföldi hitelfelvétel csökkentéséhez csökkenteni lehet az állami hitelfelvételt (kisebb államháztartási deficit révén) és/vagy a lakossági- vállalati szféra hitelfelvételi hajlandóságát lehet mérsékelni. A megtakarításokat erısíteni szükséges. A költségvetési deficit csökkentése a fiskális politika feladata, a lakossági megtakarítások ösztönzése és a vállalati/lakossági hitelállomány csökkentése a monetáris politikáé. A monetáris hatóság kevesebb refinanszírozási hitelt nyújt és visszafogja a költségvetés közvetlen hitelezését, ezáltal is csökkentve a monetáris bázist. Nézzük most meg, hogy mivel egyezik meg a bankrendszer nettó külföldi követelésének változása. Ez gyakorlatilag nem más, mint a folyó fizetési mérleg ± a nem monetáris (azaz nem bankon keresztül történı) tıkemozgás. A nem monetáris tıkemozgás (rövidítve NMT) lehet a vállalkozások által nyújtott vagy adott közvetlen külföldi hitel, a privatizációs bevétel. Ha nincs monetáris tıkemozgás, akkor a folyó fizetési mérleg és a ∆NKK megegyezik. A folyó fizetési mérleget hazai devizában számolva a következıképpen írhatjuk fel: ∆NKK=CAB + NMT =(X - M + NFY + NT) + NMT , ahol CAB - folyó fizetési mérleg egyenlege egy adott idıszakban X - adott idıszakban az áruk és szolgáltatások exportjából származó pénzbevétel M - adott idıszakban az áruk és szolgáltatások importjából származó pénzkiadás
A fizetési mérleg
NFY - nettó jövedelemtranszfer - a termelési tényezık használatáért kapott pénzek egyenlege - a külföldrıl kapott kamat, osztalék, munkabér mínusz a külföldre átutalt kamat, osztalék, munkabér NT - nettó viszonzatlan átutalások - kapott viszonzatlan átutalások - fizetett viszonzatlan átutalások A fenti két folyó fizetési mérlegtételt együttesen nettó folyó transzfernek (EF) fogom rövidíteni. Azaz: EF = NFY + NT A nettó külföldi követelés javításának másik lehetısége az export növelése és az import visszafogása (külföldi devizában számolva), mivel a folyó transzferek általában a gazdaságpolitika hatásán kívül állnak. Az NMT növelése a privatizációból származó devizabevételek révén növelhetı. A Polak-modell leírása A modell a pénzmennyiség változásának hatásait igyekszik bemutatni. Fı üzenete az ikerdeficit jelenségének magyarázata, azaz, hogy a költségvetési deficit hogyan vezet folyó fizetési mérleghiányhoz, ha az import liberalizált és az árfolyam rögzített. A modellben vannak exogén változók, melyek hatnak a pénzmennyiségre, de nagyságukat nem elsısorban a pénzmennyiség változása, hanem más tényezık határozzák meg. Ezek a következık: ∆NBH - nettó belföldi hitel változása A nettó belföldi hitelben a költségvetési deficit nagyságát a fiskális politika határozza meg. Az állam az elsıdleges deficit mértékét a monetáris politika nem befolyásolhatja, hiszen az állam tetszıleges kamatok mellett is hitelképes hazai valutában. A nominális kamatlábak nagysága mindazonáltal a kamatkiadások nagyságán keresztül a teljes deficit mértékének kialakulásában szerepet játszik. X - adott évi export Az export a piacképes belföldön termelt áruk mennyiségétıl függ, rögzített árfolyamok mellett nagyságára a monetáris politika csak közvetett és ambivalens hatással van. A restriktív politika a keresletszőkítés következtésben exportpiacokra tereli az áruk egy részét, másrészt viszont a kamatszint növekedése bizonyos gazdálkodókat nehéz helyzetbe hozhat, a recesszió miatt csıdbe mehetnek és ezzel exportjuk megszőnik. EF + NMT - transzferek és nem monetáris tıkemozgások Mértéküket az ország nettó külföldi adósságállománya, a közvetlen mőködıtıke-befektetések, privatizációs bevételek, segélyek mozgása határozza meg. A Polak-modell mőködését az alábbi ábra szemlélteti:
A fizetési mérleg
Polak modell A d(NBH) X M2
NFY+NT
d(NKK)
GDP
M
Az ábrán +-al jelöltem a pozitív kapcsolatot, azaz, ha az adott mennyiség nı, akkor a másik állománya is nıni fog. Hasonlóképpen - -al jelöltem a negatív irányú kapcsolatot. Az ábra kifejtését a nettó belföldi hitelekbıl kiindulva kezdem. Ha a ∆NBH nı, akkor nıni fog a pénzmennyiség is (M2). A magyarázat a monetáris programozás alapegyenletében van. Ugyanis: ∆NBH + ∆NKK = ∆M2 Ha a pénzmennyiség nı, nıni fog a pénzkereslet. A Fisher - képlet szerint: M2 * v = GDP = Y A folyó jövedelem Y az M2 pénzmennyiség és a forgási sebesség szorzata. Ha a forgási sebesség állandó, akkor ugyanolyan arányban fog nıni az Y, mint az M2. Ez erıs feltételezés, a valóságban csak sztochasztikus a kapcsolat. A folyó jövedelem egy meghatározott hányadát - jelöljük m-el - importjavakra költik. Az m-t importhányadnak nevezzük. A nominális jövedelem növekedése növeli az importot. Tételezzük fel, hogy ennek mértéke is állandó. Akkor: M = m * Y = m * v * M2 Ha az import növekszik, a nettó külföldi követelés csökken. Hiszen: ∆NKK = CAB + NMT = X - M + EF + NMT A fenti egyenletbıl látszik, hogy a nettó transzferek és a nem monetáris tıkemozgások egyenlege a nettó külföldi követeléseket növelı tényezık. A modell legfıbb üzenete: Ha a költségvetésnek nagy a deficitje, a nettó belföldi hitelállomány emelkedik, ami megnöveli a pénzmennyiséget, vele a megtermelt jövedelmet, aminek következménye az import felfutása. Az importszámla növekedése pedig rontja a folyó fizetési mérleget, ezen keresztül a nettó külföldi követelések csökkennek vagy az ország eladósodása növekszik. Ha az ország fı problémája a külföld felé történı eladósodás, a nettó belföldi hitelállományát csökkentenie. A kérdés, hogy ez milyen formában valósul meg. Ha a költségvetés saját deficitjét visszafogni nem hajlandó, a vállalati lakossági hitelek állományát kell csökkenteni monetáris politikai eszközökkel - kamatemeléssel. Minél sikeresebb a költségvetés kiadás-visszafogása és bevételnövelése, annál kisebb mértékő kamatemelésre van szükség a kívánt hatás elérésére. Az IMF ajánlásai általában ez utóbbi megoldást szorgalmazzák, ugyanis feltételezik, hogy a magánszféra racionálisabban költ a gazdasági teljesítmény
A fizetési mérleg
szempontjából, mint az állami szféra. A kamatlábak erıteljes emelése nagyarányú recesszióhoz vezethet, ami növeli a jóléti veszteséget, és visszafoghatja az exportot, így a végsı célt - az adósságállomány csökkenését nem sikerülhet elérni. Különösen fontos, hogy az állam tegyen korlátozó intézkedéseket, ha a vállalatok, vagy a lakosság eladósodása nagymértékő. Magas vállalati tıkeáttétel mellett alkalmazott restrikció ugyanis jelentısen növeli a jóléti veszteségeket. A legutóbbi délkelet-ázsiai válság kapcsán többen bírálták az IMF ajánlásait, aki a válság megoldására szigorú pénzmennyiség-szabályozást javasolt. A pénzmennyiség korlátozására fellépı kamatlábemelés tömegesen vitte volna csıdbe a súlyosan eladósodott nagyvállalatokat és jelentısen csökkentette volna a gazdaság teljesítıképességét – és exportját. Persze a külföldi tıkebefektetık számára megnyílt volna a pálya és olcsón vásárolhatták volna fel a finanszírozási ínségben lévı, de nagy termelési kapacitásokkal rendelkezı cégeket. A modell feltételezései, korlátai A modell mennyiségi azonosságokon alapul a következı feltételezésekkel: 1. A bankrendszernek nincs saját tıkéje és pénzügyi eszközökön kívül más eszköze, vagy ezek egyenlı nagyságúak. 2. A pénz forgási sebessége és az importhányad rövid távon állandó. 3. Az exogén tényezık függetlenek a monetáris politikától (belföldi nominális kamatszinttıl) és egymástól is. Nézzük ezeket egyenként. Saját tıke és reáleszközök egyenlısége Ha a bankrendszer saját tıkéje meghaladja a reáleszközeit, a monetáris programozás alapegyenlete a következıképpen alakul: NKK + NBH > M2 Jelentıs tıkebefektetések a pénzintézeti szektorba úgy növelhetik a hitelek arányát, hogy közben az nem okoz pénzkereslet növekedést. A közvetített pénzek mennyiségéhez képest azonban egy adott évben nem jelentıs általában ez a tıkebeáramlás. Importhányad és forgási sebesség állandósága A modell teljesüléséhez a sztochasztikus, pozitív irányú kapcsolat is elegendı. A késıbbiekben tárgyalt továbbfejlesztéshez azonban már kötelezı feltétel. A belsı és külsı egyensúlytalanság közötti kapcsolat azonban annál erısebb, minél állandóbb és stabilabb az importhányad és a forgási sebesség nagysága. A belsı deficit pedig annál nagyobb külsı deficitet okoz, minél nagyobb az importhányad és a forgási sebesség. A Polak-modell kiterjesztése Tételezzük fel, hogy az importhányad (m) és a forgási sebesség (v) hosszú távon állandó. A modell exogén tényezıinek összegét jelöljük A -val (adszorbció). Ezek mennyiségét is állandónak tételezzük fel. A = X + EF + NMT + ∆NBH Akkor: M2 = ∆NBH + ∆NKK + M2-1 = A - M = A - m * v * M2 + M2-1 M2 * (1 + m * v) = M2-1 + A
M2 =
1 ( M 2 –1 + A) 1+ m*v
A fizetési mérleg
Legyen:
1 1+ m*v Akkor: M2=k * (M2-1 + A ) = k * A + k2 * (M2-2 + A) = k * A + k2*A + k3*(M2-3 + A) Tételezzük fel, hogy végtelen sokáig visszamegyünk az idıben. Ekkor egy mértani sorozatot kapunk, melynek k * A a kezdıtagja és k a kvóciense. A mértani sorozat összegképletének behelyettesítésével az alábbi matematikai problémát kell megoldanunk: k=
kn –1 M 2 = k * A lim n→∞ k – 1 Mivel k értéke 1-nél kisebb pozitív szám az n-edik hatványa a zérushoz tart, ha n tart a végtelenhez. Ebbıl következik, hogy az egyenletnek van határértéke, ami a következı: 1 –1 k 1 M2 = k * A* = A* = A* 1+ m*v = A* 1 k –1 1− k m*v 1− 1+ m*v Azaz a pénzmennyiség az abszorbcióval egyenesen, az importhányaddal és a forgási sebességgel fordítottan arányos. Monetáris irányítás és intézményrendszere A monetáris politika lehetséges céljai A monetáris politika a gazdaságpolitika egyik ága, amely a pénzügyi piacok befolyásolásán keresztül hat a gazdasági folyamatokra. A gazdaságpolitika aktuális feladatai idıtıl és helytıl függıen folyamatosan változnak, de a gazdaságpolitika általános célja a gazdaság hosszú távú és fenntartható növekedésének biztosítása a társadalmi jólét növelése érdekében. A fenntarthatóság azt jelenti, hogy a növekedés ösztönzése mellett figyelembe kell venni a gazdaságpolitika mozgásterét korlátozó egyensúlyi feltételeket is. Ez jelenti 1. az államháztartás bevételének és kiadásainak egyensúlyát (amit az államháztartás egyenlege mutat), 2. a belföldi rezidensek és nem rezidensek közötti tranzakciók egyensúlyát (amit a folyó fizetési mérleg egyenlege mutat), 3. és végül jelenti az árupiacon a kereslet és kínálat egyensúlyát (aminek indikátora az infláció). A fenti egyensúlyi tényezık megbomlása ugyanis hosszabb távon veszélyezteti a gazdasági növekedést. A gazdaságpolitika alapvetı dilemmája az, hogy rövid távon az egyensúlyi feltételek biztosítása és a gazdaság növekedésének biztosítása egymással ellentmondásba kerülhet, amit a mellékelt ábrán bemutatott „mágikus négyszög” szemléltet. 1. Ábra – A gazdaságpolitika „mágikus” négyszöge1
1
A szempontokat összekötı nyíl az összetartozó szempontokat jelzi. Ha gyorsul a gazdasági növekedés, akkor általában a gazdasági aktivitás is nıni szokott, ha a fizetési és az államháztartási mérleg egyensúlyban van, akkor az infláció sem fenyeget. Természetesen ezek sztochasztikusan érvényesülı és leegyszerősített összefüggések, mivel a téglalap mind a négy sarkán lévı gazdasági jelenség számos egyéb tényezıtıl is függ.
A fizetési mérleg
A két tengely rövid távú ellentétére példa, ha a gazdasági növekedés közvetlen ösztönzése érdekében a gazdaságirányítás expanzív politikát folytat. Növeli az állami kiadásokat (transzferek, állami beruházások), ami növeli a keresletet. Az állam arra számít, hogy a növekvı növekv kereslet hatására a vállalatok növelik a foglalkoztatottságot és többet fognak termelni. A gazdasági szereplıkk azonban máshogy is reagálhatnak. r A növekvı keresletre a termékek és szolgáltatások árait emelhetik meg – sérülhet az árstabilitás. Nyitott gazdaságban a növekvı növekv kereslet nem elsısorban sorban az árak emelkedésében csapódik le, hanem az import növekedésében. Azaz az állam által támasztott ztott kereslet, a költségvetési kiadástöbblet így növekvı növekv importot eredményez, ami a folyó fizetési mérleg deficitjét növeli. Ezt a jelenséget nevezik ikerdeficitnek. Mindkét deficitet végsı soron csak hitelbıl hitelb l lehet finanszírozni. A növekvı eladósodás hatására hat a gazdaságpolitika csökkenti az állami kiadásokat és növeli az adóbevételeket, azaz restriktív politikát folytat. A fentiekkel ellentétes folyamatok indulnak be, de ezek a folyamatok a gazdasági növekedést csökkentik, és a munkanélküliséget növelik. Az olyan országok esetében, melyek képtelenek egyensúlyi politikát folytatni, a restrikciók és élénkítések folyamatosan és gyorsan követik egymást. Az állandó alkalmazkodási kényszer viszont nehezíti a gazdasági tervezést, csökkenti a beruházási kedvet és hosszú távon mérsékelheti a gazdasági növekedést. A fentebb leírt folyamatok globálisan is erısíthetik er síthetik a gazdasági ciklusok mélységét, ezért a XX. század 70-es éveitıll kezdve a közgazdaságtan uralkodó nézetrendszere, a neoklasszikus közgazdaságtan szerint a gazdaságpolitikai felelısséget felel sséget intézményszerően intézményszer is külön kell választani. A monetáris politika célja a nemzeti valuta vásárlóerejének védelme (infláció elleni harc), amelyet az ország jegybankja lát el, a központi kormányzattól függetlenül. A jegybank csak sak akkor segíti a kormányzat gazdaságpolitikai céljainak megvalósítását, ha azok nem veszélyeztetik az elsıdleges dleges cél teljesülését. Ha ugyanis a jegybanknak több célja lenne, akkor a gazdaság szereplıi szerepl számára bizonytalan lenne, hogy melyiket tekinti éppen épp fı céljának a jegybank, ha rövid távon a célok között ellentmondás tapasztalható. Másrészt a neoklasszikus nézetrendszer szerint a monetáris politika eszközeivel a foglalkoztatásra, versenyképességre és a gazdasági növekedésre legfeljebb rövid távon lehet et hatni, de a serkentésnek hosszabb távon magasabb infláció vagy eladósodás lesz a következménye. Az állítás másik része az, hogy a monetáris politika késıbb késıbb részletezésre kerülı kerül eszközrendszerével a jegybank hatásosan csak az infláció alakulására tud hatni. hat
A fizetési mérleg
Miért fontos az infláció2 elleni harc? Az áruk átlagos árát árszínvonalnak nevezzük. Az árszínvonal emelkedése az infláció. Az inflációt Magyarországon a Központi Statisztikai havonta méri. Egy átlagos család fogyasztási szerkezete szerint megállapítják a fogyasztói kosár összetételét, és a fogyasztói kosárban lévı termékek és szolgáltatások árváltozásának számítják ki a súlyozott átlagát. Az infláció ugyanaz a gazdaságnak, mint az embernek a hımérséklet. Ha nagy az infláció, az a gazdaság betegségének a jele, bár a túl alacsony, vagy negatív infláció (defláció) is súlyos gondokra utalhat. Miért rossz a túl magas infláció? 1. Az árszínvonal változása sohasem egyenletes. Minél magasabb az általános infláció, annál bizonytalanabb az egyes áruk konkrét árváltozása. A bevételek és a kiadások eltérı alakulása nehezíti a vállalatok és a háztartások tervezését és növeli a gazdasági döntések kockázatait. 2. A megnövekedett kockázat hatására a fogyasztás nı (ki tudja mit fog érni a pénz a jövıben), a megtakarítás csökken. A fogyasztás emelkedése egyébként tovább erısíti az inflációt. 3. A gazdasági kockázat növekedése csökkenti a beruházási kedvet. A megtakarítások és a beruházási kedv csökkenésének következtében a gazdasági növekedés csökken. 4. A magasabb infláció közvetlen költségnövekedést okoz azáltal, hogy az árakat gyakrabban kell változtatni. Az árukra új címkét kell ragasztani, a számítógépes programokban át kell írni az árakat. Másrészt a nagyobb mennyiségő pénz használata miatt nıhetnek a pénzkezelés költségei. Például új címlető bankjegyeket kell kibocsátani, a sok címlet miatt nehezedik a nyilvántartás. 5. Az infláció jövedelem-újraelosztást is végez a gazdaság szereplıi között. A várthoz képesti magasabb inflációval az adósok jól járnak a hitelezı kárára, mivel a törlesztırészlet és a kamat reálértéke csökken. A fix jövedelemmel rendelkezık (nyugdíjasok, közalkalmazottak, állami kifizetések jogosultjai) rosszul járnak, mivel jövedelmük reálértéke csökken. Ha az országban alkalmazott jövedelemadó progresszív, akkor azok is rosszul járnak, akiknek a bére emelkedik, mivel a kapott jövedelem nagyobb része fog magasabb sávval adózni. A vállalatok és a lakosság kezén levı készpénzállomány reálértéke is csökken. A magasabb infláció nyertese itt elsısorban az állam, mivel kiadásait a költségvetési törvény rögzíti (ahol az alacsonyabb inflációt vették figyelembe), míg az adóbevételei a várthoz képest nagyobbak. Egyrészt a már fent említett progresszív jövedelemadóból folyik be több, másrészt a termékek magas ára megnöveli a termékforgalmazást terhelı adók adóalapját. Az állam még azért is nyertes, mivel a növekvı pénzmennyiség kibocsátásából származó nyereség (az úgynevezett seniorage) is ıt illeti. 6. Az inflációnak van egy olyan rossz tulajdonsága, hogy a gazdasági várakozásokba beépül és minél régebben és minél magasabb szinten rögzül, annál nagyobb gazdasági növekedési veszteségek mellett lehet csak letörni. 2
Az infláció szó az angol to inflate igébıl származik, amelynek egyik jelentése felfúj, felpuffaszt. Az Amerikai Polgárháború idején a háborús kiadások fedezése érdekében nagy mennyiségő papírpénzt bocsátottak a háborús felek a forgalomba, és a megnövekedett pénzmennyiség hatására az árak emelkedni kezdtek.
A fizetési mérleg
A jegybank függetlensége Mivel az inflációban az állam erısen érdekelt lehet, fontos, hogy a jegybank független legyen a gazdaságpolitika többi ágától. A jegybanki függetlenség a hitelesség fenntartása miatt is szükségszerő. A jegybank intézkedéseinek tartósságában a gazdaság szereplıi csak akkor fognak hinni, ha a jegybankot az állam tisztségviselıi nem utasíthatják. A jegybank függetlenségét négy szempontból lehet vizsgálni. 1. Intézményi függetlenség – Intézményi függetlenségrıl akkor beszélhetünk, ha a jegybankot külsı fél (kormány, parlament, nemzetközi pénzintézet) nem utasíthatja. Ezen kívül külsı jogi személy képviselıjének nem lehet szavazati joga a jegybank döntéshozó testületeiben. Az is a jegybank intézményi függetlenségét erısíti, hogy a jegybankelnöknek a jegybank hatáskörébe tartozó esetekben (kötelezı tartalékráta, statisztikai adatszolgáltatások, fizetési forgalom, bankjegykibocsátás) önálló rendeletalkotási joga van. 2. Személyi függetlenség - A jegybankot akkor tartják személyileg függetlennek, ha a vezetésében részt vállaló személyek döntéseikben politikai szempontok alapján nem befolyásolhatók és szakmailag megkérdıjelezhetetlen a hozzáállásuk. Ebbıl az aspektusból természetesen nemcsak a bank elnökének (vagy kormányzójának) szükséges függetlennek lennie, de a döntésekben résztvevı bármely személynek vagy bármely testület tagjának is. A bankelnököt és az alelnököket ezért egy parlamenti ciklusnál hosszabb idıre választják (Magyarországon az elnök mandátuma 6 év). A tisztségviselık nem lehetnek érdekeltek más gazdasági szervezetben, nem lehetnek politikai párt tagjai. A Jegybanktörvény értelmében az elnök és az alelnökök elmozdítására csak pontosan körülhatárolt esetekben kerülhet sor. 3. Mőködési függetlenség - A mőködési (vagy tevékenységi, funkcionális, monetáris) függetlenség akkor áll fenn, ha a jegybank a monetáris politika célrendszerének kialakításakor, az eszközrendszer felépítésében és alkalmazásában minden külsı intézményi és személyi tényezıtıl függetlenül, önállóan dönt, annak kialakítása során kéréseket, utasításokat senkitıl sem köteles elfogadni (Célválasztási és eszközhasználati függetlenség.) Magyarországon a monetáris politika legfıbb szerve a monetáris tanács3. 4. Pénzügyi függetlenség - Egy jegybank pénzügyi szempontból akkor független, ha mőködése során automatikusan – és nem kormányzati hozzájárulástól függıen – jut hozzá a feladata ellátásához szükséges pénzügyi forrásokhoz. A pénzügyi függetlenség tehát azt jelenti, hogy a jegybank mőködéséhez mindig rendelkezik a megfelelı jogosítványokkal és saját vagyonára alapozott eszközökkel, nem függve a költségvetéstıl. Lehetséges monetáris horgonyok Piacgazdaságban az árakra egy állami hatóság sem tud közvetlen befolyást gyakorolni, így a Jegybank sem. Ezért gyakran a Jegybank kiválaszt egy közbülsı célt (más néven horgonyt), amit befolyásolni szeretne és feltételez egy közgazdasági összefüggést az infláció és a nominális horgony között. A jegybank a rendelkezésre álló eszköztár segítségével ezen közbülsı indikátor értékét akarja változtatni. 3
A monetáris tanács tagjainak megbízása 6 évre szól. Jelenleg (2009. július) a tanács 9 tagú, amibıl 6 a külsı – kormány által delegált – tag. A külsı tagok dominanciája miatt jelenleg a Magyar Nemzeti Bank mőködési függetlenségét kritikák érték.
A fizetési mérleg
A közbülsı cél olyan gazdasági változó, amely szoros kapcsolatban áll a végsı céllal, ugyanakkor viszonylag jól befolyásolható a monetáris politika eszközeivel. Fontos követelmény a közbülsı céllal szemben, hogy az egzakt módon mérhetı és a gazdaság szereplıi számára nyomonkövethetı legyen. Ha a gazdaság szereplıi bíznak abban, hogy a Jegybank teljesíti a horgony elıre meghatározott értékét, és errıl meg is tudnak gyızıdni, akkor inflációs várakozásaikat a horgonynak megfelelıen alakítják ki. Természetesen akkor, ha a gazdaság szereplıi is osztják a Jegybank véleményét a horgony és az infláció közötti szoros kapcsolatról. Mivel az inflációs várakozások nagy szerepet játszanak a tényleges infláció kialakításában, a horgonyok nagy segítséget jelentenek a magas infláció csökkentésében. Az alábbiakban áttekintjük a Jegybankok gyakorlatában leggyakrabban használt horgonyokat és az infláció és a horgonyok összefüggését megalapozó közgazdasági összefüggéseket. Pénzmennyiség A klasszikus közgazdaságtan álláspontja szerint a pénzmennyiség és az árszínvonal között egyértelmő kapcsolat van, így a jegybank a pénztömeg befolyásolásán keresztül képes ellenırizni az árszínvonalat és az árszínvonal változását – az inflációt. Az összefüggés magyarázata az úgynevezett Fisher-képlet. ahol M – a pénzmennyiség; V – a pénz forgási sebessége; P – az árszínvonal; T – a tranzakciók volumene. A pénz forgási sebessége (V) megmutatja, hogy egy idıszak alatt, egy egységnyi pénz mennyi tranzakcióban vett részt (hányszor fizettek vele). Az árszínvonal (P) az áruk átlagos ára, T az egy idıszak alatt eladásra kínált áruk és szolgáltatások mennyisége. Ha feltételezzük, hogy a pénz forgási sebessége állandó – mivel ez fıleg a fizetési szokásoktól és a pénzügyi intézményrendszer fejlettségétıl függ, akkor dinamikusan is felírhatjuk a Fisherképletet. ∆ ∆ ∆ ∆ ∆ ∆ ahol ∆M – a pénzmennyiség változása; ∆P – az infláció; ∆T – gazdasági növekedés. Ha egy adott idıszak alatt a pénz forgási sebessége nem változik, akkor az árszínvonal változása csak két tényezıtıl függ – a pénzmennyiség változásától és a gazdasági növekedés ütemétıl. Ha a Jegybank a pénzmennyiséget csak a várható gazdasági növekedés várható mértékével hagyja növekedni, akkor az infláció leküzdhetı. A fenti összefüggésben a pénzmennyiséget is definiálni kell. A gyakorlatban viszont nem mindig egyértelmő, hogy mi tekinthetı pénznek, ezért a Jegybankok több pénzmennyiség kategóriát is alkalmaznak. A fontosabb pénzmennyiség kategóriák a következık: 1. Monetáris bázis (M0): Ez a kibocsátott jegybankpénz mennyisége. A monetáris szabályozás szempontjából ez lehet a forgalomban (a gazdálkodó szervezetek és a lakosság birtokában) másrészt a bankok kezén (a bankok pénztárában és a jegybanknál elhelyezett betétként). A monetáris szabályozásban csak az elıbbi játszik szerepet. 2. M1: Azon eszközök összessége, amivel azonnal és értéken lehet fizetni (szőken értelmezett pénz). Ez a forgalomban lévı készpénz és a gazdálkodó szervezetek és a lakosság látra szóló betéteinek összege. 3. M2: A kategória a szőken vett pénzen (M1) kívül magában foglalja azokat a bankpasszívákat is, amik viszonylag kis költséggel és viszonylag gyorsan pénzzé tehetık. Ezek a lekötött forintbetétek és a devizabetétek, az úgynevezett kvázipénzek.
A fizetési mérleg
4. M3: M2+a bankok által kibocsátott értékpapírok. A magyar monetáris szabályozás általában ezt tekinti a legfontosabb pénzmennyiség-fogalomnak. Ennek oka, hogy a magyar bankok által kibocsátott értékpapírok csak formájukat tekintve különböznek a bankbetétektıl. A pénzmennyiség szabályozása, mint közbülsı cél alkalmazása egészen az 1980-as évekig általánosan elterjedt volt a jegybankok körében. A 80-as évektıl kezdve azonban a pénzügyi szektor liberalizációja, valamint az elektronikus fizetési formák terjedése miatt a pénzmennyiség és az árszínvonal közötti ok-okozati kapcsolat fellazult. Általános jelenséggé vált a devizahitelek felvétele és a gazdaság készpénzigénye is csökkent. Devizaárfolyam A pénzmennyiség és az infláció kapcsolata elsısorban a zárt gazdaságokban mőködhet. Ugyanis az export egyszerre csökkenti az árumennyiséget, a T-t (az áru elhagyja az országot) és növeli a pénzmennyiséget, az M-t (a devizát átváltják hazai fizetıeszközre). Az export ezért inflációt növel. Az import hatása ezzel ellentétes. Az árumennyiség (T) nı, a pénz kevesebb lesz (hazai fizetıeszközt adnak el deviza ellenében). Az exporthoz hasonlóan inflációt növelı tényezı a tıkeimport (hazai fizetıeszközt vásárol a befektetı és azt az országban elkölti – ami pénzmennyiséget növel) és a deviza-hitelfelvétel. Az importhoz hasonlóan mőködik a tıkeexport és a külföld felé történı hitelnyújtás. Ha a két oldal egyensúlyban van, a pénzmennyiség és az infláció közötti összefüggés mőködik. Minél nyitottabb azonban egy gazdaság, annál valószínőbb, hogy a két oldal tartósan nincs egyensúlyban, és akkor az inflációt egyre jobban meghatározza a külgazdasági tranzakciók egyenlege, amit elsısorban a devizaárfolyam határoz meg. A Jegybank olyan devizával szemben rögzíti az ország valutáját, amiben a legtöbb külgazdasági tranzakciót elszámolják. Így az árfolyamrögzítés számottevıen csökkenti az árfolyamok ingadozásából fakadó kockázatot, ami elısegítheti a külkereskedelem fejlıdését és a nemzetközi befektetéseket. Tehát a devizaárfolyam elsısorban a külkereskedelmi versenyen keresztül tud hatni az árszínvonalra. Minél nagyobb a gazdaságban a külpiaci versenytıl mentes termékek és szolgáltatások aránya, az infláció és a devizaárfolyam közötti különbség annál gyengébb. Nem véletlen, hogy az árfolyamot monetáris horgonyként általában kis, nyitott gazdasággal rendelkezı országok szokták alkalmazni. Egy stabil árszínvonallal rendelkezı, nagy ország valutájához való rögzítéssel a jegybank gyakorlatilag „importálja” a nagy ország alacsony inflációs szintjét. A rögzítés hatására az importjavak árszínvonala csak a külsı inflációval növekedhet, ami gátat vet a külkereskedelmi versenynek kitett javak áremelkedésének. Ha a rögzítés kezdetén a két ország inflációs rátája között túl nagy a különbség, a rögzítés helyett csúszó árfolyamot alkalmaznak. Ekkor egy elıre meghatározott mértékben értékeli le az ország valutáját a Jegybank. Az elınyökért cserébe ugyanakkor az árfolyamrögzítés feltételezi a nagy ország monetáris politikájához való alkalmazkodást, ami nem elınyös abban az esetben, ha a két országot eltérı gazdasági sokkok érik. Ha ugyanis az ország versenyképessége a külfölddel szemben gyengül, a valuta leértékelésével nem lehet a helyzetet korrigálni. Az export csökken, az import nı. A növekvı importszámlát csak devizahitel felvételével lehet finanszírozni, ezért a Jegybank a kamatok növelésére kényszerül. A kamatnövelés miatt a versenyképességet növelı
A fizetési mérleg
beruházásokra is csak drágábban lehet hitelt felvenni, emiatt azok mennyisége csökken, az ország egy ördögi körbe kerülhet.4 Inflációs célkövetés A múlt század végétıl kezdıdıen sok jegybank tért át a közvetlen inflációs célkövetés rendszerére. Ekkor a jegybank kinyilvánítja, hogy mekkora inflációt szeretne, és kötelezettséget vállal az infláció ütemének a meghatározott infláció körüli célsávban való tartására. Ekkor a közbülsı cél a jegybank által készített inflációs elırejelzés. Az inflációs elırejelzés megfelel a közbülsı céltól elvárt tulajdonságoknak, hiszen egyrészt szoros kapcsolatban áll a végsı céllal, a tényleges inflációval, másrészt a jegybank által befolyásolható. Ugyanis az elırejelzés elkészítésekor figyelembe veszik a jegybanki eszközöket is, így a jegybanki lépésekkel párhuzamosan az elırejelzés is módosul. Sikeres alkalmazásához két feltételt kell teljesíteni. Egyrészt a gazdaság szereplıinek bízniuk kell abban, hogy a Jegybank képes eszközeivel az inflációt befolyásolni, azaz a jegybanknak meg kell teremtenie saját hitelességét a társadalom szemében. Másrészt az inflációs elırejelzések elkészítéséhez stabil gazdasági-intézményi környezetre van szükség, amelyekre az elırejelzés alapjául szolgáló megfelelı matematikai-ökonometriai modellek támaszkodni tudnak. Ha ugyanis például a fiskális politika gyakran változik, akkor az infláció és a Jegybank által közvetlenül befolyásolható kamatlábak közötti összefüggés is változni fog, ami bizonytalanná teszi az elırejelzéseket. Tehát az inflációs célkövetés nemcsak a Jegybank, hanem a teljes gazdaságpolitika kiszámíthatóságát is megköveteli. A monetáris politikai eszköztár A Jegybank a monetáris politikai eszközökkel a kiválasztott közbülsı célra kíván hatni. Az eszköztárnak számos eleme van, amit több szempontból lehet csoportosítani A jegybank monetáris politikai eszközeinek segítségével képes a monetáris hatóság közvetlenül befolyásolni a kereskedelmi bankok számára rendelkezésre álló számlapénz mennyiségét és/vagy költségét. Az eszközökön keresztül ugyanakkor a jegybank közvetett hatást képes gyakorolni a célrendszer többi elemére: az operatív, a közbülsı és a végsı célokra. Elsıdleges bontásban az MNB gyakorlatában meg lehet különböztetni egyrészt az árfolyamrendszer karbantartásához közvetlenül kötıdı eszközöket (devizapiaci intervenció), másrészt a forintpénzpiaci és szabályozási eszközöket. A devizapiaci intervenció Az adott árfolyamrendszer fenntartása érdekében, amennyiben fennáll annak a veszélye, hogy az ország valutája felülértékeltté válik, a jegybank a devizapiacon vásárol devizát, azaz interveniál a devizapiacon, mely során megnöveli a forgalomban lévı belföldi deviza mennyiségét. Ezzel ellentétes beavatkozást hajt végre akkor, ha a devizapiacon alulértékeltté válhat a belföldi
4
A bekezdésben jelzett probléma egy tágabb összefüggés része. A lehetetlen hármasság tétele azt mondja ki, hogy nem lehet egyszerre önálló monetáris politikát, rögzített árfolyamrendszert és liberalizált devizagazdálkodást mőködtetni. Ha a valuta teljesen konvertibilis (ami Uniós csatlakozási feltétel), akkor a rögzített árfolyamrendszerrel az Uniós monetáris politikát „importáljuk” függetlenül a hazai inflációra. Ekkor a kamatszint nem a hazai inflációnak megfelelıen fog alakulni, hanem attól fog függni, hogy milyen hozammal elégednek meg a befektetık az országban elhelyezett megtakarításaik után. Ha a jegybank célja az infláció kezelése, ahhoz igazítja a kamatszintet, ekkor az alkalmazott kamatláb vagy fel- vagy leértékeli a hazai valutát a gazdaság versenyképességének és a külföldi befektetık kockázatvállalási hajlandóságának függvényében. A valutaárfolyam ingadozni fog.
A fizetési mérleg
fizetıeszköz. eszköz. Azt, hogy mihez képest válik alul vagy felülértékeltté a hazai fizetıeszköz, fizet az árfolyamrendszer szabályozza. A forint árfolyama 1999. év végéig egy valutakosárhoz volt kötve, amely 1999-ben 1999 70 százalékban euró és 30 százalékban amerikai dollár arányú volt. A 2000. évtıl évt kezdve pedig a forint teljes egészében az euróhoz kötött. Ezen belül az MNB 1995 márciusától elıre el bejelentett csúszó árfolyam-leértékelést leértékelést hajtott végre egy ±2,25 százalékos ingadozási sáv alkalmazásával. 2001 júniusában a sávot ±15%-ra ±15% bıvítették, és ezzel megszőnt nt a devizaárfolyam nominális horgony szerepe. Helyette lyette közvetlen inflációs célokat fogalmaztak meg. 2001. október 1-tıl 1 megszőnt nt a csúszó leértékelés, a +/-15%-os +/ os ingadozási sáv közepe 276,1 Ft/eurónál "állapodott meg", amely mellett a tényleges ingadozási sáv 234,69 és 317,52 Ft/euró között lehetett. 2003. június elején 2,3%-kal (bıı hat forinttal) 282,36 Ft/euró-ig Ft/euró ig tolta el a kormány és a jegybank a forint sávközepét, a forint szempontjából gyengébb irányba. Ez bár nem hivatalos forintleértékelés, de a piac jelentıs jelent s árfolyamgyengítéssel reagált. A lépés nyomán a jegybank elméletileg 240.01 és 324.71 közötti euróárfolyamot engedélyezett. 2008. februárjától az intervenciós sávot teljesen eltörölték, azóta a forint hivatalosan szabadon lebegı lebeg valuta, nincs deklarált árfolyamcél. Habár 2009 márciusában a jegybank jegybank deklarálta, hogy az akkor kialakuló 320 Ft/euró közeli árfolyamot már nem tartja kívánatosnak. Míg volt intervenciós sáv az MNB a leértékelési sáv két szélén kötelezıen kötelez a bankok rendelkezésre állt. Az erıss szélen automatikusan devizavételi ajánlattal élt, míg a gyenge szélen devizaeladásra tett felsı mennyiségi limit nélküli ajánlatot. A jegybank az árfolyamsáv szélein 9:00-tıl 9:00 12:00-óráig, illetve 13:00--tól 15:00 óráig állt a kereskedıkk rendelkezésére. Az elszámolás (a kereskedelmi bank forintforint és devizaszámlájának terhelése és jóváírása) az üzletkötéstıl üzletkötést l számított második munkanapon történt meg. Az MNB-nek lehetısége sége volt arra, hogy a valuta értékállóságának védelmében a sávon belül is kereskedjen. Erre azonban ritkán került sor. A forinteszköztár mőködése 2. Ábra - A Magyar Nemzeti Bank jelenlegi forinteszköztárát az alábbi ábra mutatja:
Forrás: MNB A potenciális (lehetséges maximális) jegybanki eszköztár azon monetáris politikai eszközök összessége, amelyek létrehozására és használatára a jegybanktörvény jegybanktörvény lehetıséget lehet biztosít. Ennél szőkebb fogalom az üzleti eszköztár, amely mindazon instrumentumok összességét jelenti, amelyre a jegybanknak létezik kidolgozott és hatályos üzleti feltételrendszere vagy
A fizetési mérleg
érvényes jegybanki (MNB) rendelete függetlenül attól, hogy az adott eszközt alkalmazza-e a jegybank. Ezeket az eszközöket a monetáris döntéshozó testület vagy használja, vagy bármikor használhatja, hiszen keretfeltételei folyamatosan életben vannak. Az eszköztár fogalma alatt leggyakrabban az üzleti eszköztárra gondolunk. Az alkalmazott eszköztár az üzleti eszköztárnak az a része, amely olyan instrumentumokat tartalmaz, amelyeket a jegybank folyamatosan alkalmaz. Ebbe a körbe beletartoznak azok a tenderek is, amelyeket egyedileg ugyan külön-külön meg kell hirdetni (de ez része az alkalmazásuknak), azonban a konstrukció folyamatosan életben van, és így magának a konstrukciónak a külön meghirdetésére nincs szükség. Az eszközrendszer elemeit számos szempont alapján csoportosíthatjuk: Az eszközöket meg lehet különböztetni lejáratuk szerint; céljuk vagy szerepük szerint; értékesítési – piacra viteli formájuk szerint; elérhetıségük szerint vagy ügyfélkör szerint. Az eszközrendszert szokás a hatásmechanizmusuk alapján direkt és indirekt eszközökre is bontani. A direkt (közvetlen) eszközökkel a jegybank hatósági úton közvetlenül meghatározza a szabályozás mértékét. A direkt eszközök között szerepel a szabályozási szinten megjelenı, a kereskedelmi bankok által alkalmazható legmagasabb hitelkamat vagy legalacsonyabb/legmagasabb betéti kamat, a hitel vagy betéti keret alkalmazása, és sokszor ide sorolják a kötelezı tartalékráta-szabályozást. Az indirekt eszközökkel a jegybank piaci szereplıként él és meghatározó piaci befolyását kihasználva próbál hatni a piaci szereplıkre. Az indirekt eszközök a nyíltpiaci mőveletek, amelyek közé vagy besorolják a folyamatos rendelkezésre állást vagy külön kategóriát képeznek ennek az indirekt eszközökön belül. A klasszikus nyíltpiaci mőveletek a végleges értékpapírértékesítés vagy -vásárlás, a tendereztetés (repó, passzív repó vagy betéti) és a kötvénykibocsátás. Kötelezıtartalék-szabályozás A kötelezıtartalék-szabályozás alkalmazása esetén a szabályozás hatálya alá tartozó pénzintézeteknek forrásaik meghatározott hányadát jegybankpénzben kell elhelyezniük a jegybanknál vezetett számlán. A kötelezı tartalék eredeti funkciója prudenciális tényezıkre vezethetı vissza, megjelenésekor tartalékot jelentett a betétvisszahívásokkal szemben. Alkalmazásának célja azonban megváltozott, felhasználási területe pedig tágult. A kötelezıtartalék-szabályozás feladata többrétegő, és országonként is változik, hogy a jegybank melyik funkcióra teszi a fı hangsúlyt. A kötelezıtartalék-szabályozás a következı funkciókat töltheti be: 1. Mivel a kötelezı tartalékoltatás jegybankpénz iránti stabil keresletet jelent, bizonyos pénzmennyiséget kivon a forgalomból, ezáltal közvetlenül csökkenti a bankrendszer likviditását. 2. A tartalékelhelyezési kötelezettség, amennyiben likviditáshiányt hoz létre a bankrendszerben, arra készteti a bankokat, hogy a jegybankhoz forduljanak forrásokért. A jegybank-pénz iránti keresletet a jegybank arra használja fel, hogy kamatpolitikája révén hatékonyan befolyásolja a bankok által alkalmazott kamatokat – vagyis ezáltal a transzmissziós mechanizmus hatékonyságát segíti. 3. Amennyiben egy ország bankrendszere egy adott idıszakban tartósan likviditási többlettel rendelkezik – például nagyobb arányú tıkebeáramlás esetén – a kötelezı tartalék a fölös likviditás lekötésében segít.
A fizetési mérleg
4. A kötelezı tartalék kamata gyakran nagyon alacsony, így burkoltan jövedelmet is von ki a bankrendszerbıl, növelve a banki kamatrést. A kamatrés csökkentése a hitelezés visszafogásán keresztül restriktív hatású.5 Egyéb direkt eszközök A többi direkt eszköz a potenciális eszköztár része és a jelenlegi uralkodó közgazdasági filozófia nem is tartja ıket ajánlható eszköznek. Történelmileg azonban alkalmazták ıket. 1. Kamatplafon/kamatpadló – A kamatplafon az a kamatláb, aminél nagyobb kamattal a kereskedelmi bankok nem nyújthatnak hitelt, nem fogadhatnak el betétet. A kamatpadló az a kamatláb, aminél alacsonyabb kamatokat nem fizethetnek a betétekért. Kamatplafon mőködött a 60-as évektıl a 80-as évek közepéig az Egyesült Államokban. 2. Hitelkontingens – a jegybank meghatározza, mennyi hitelt nyújt az egyes kereskedelmi bankoknak – így korlátozva a kikerülı jegybankpénz mennyiségét. Magyarországon a kétszintő bankrendszer bevezetését (1987) követıen alkalmazták, amikor az állami vállalatok bármekkora kamatláb mellett is felvettek hitelt, mivel nem féltek attól, hogy csıdbe jutnak. Mivel a kamatláb nem tartotta vissza a hitelfelvételt, ezért mennyiségi korlátozásokat alkalmaztak. A rendszer puhább formája a refinanszírozási hitelkeret, amikor a jegybank a kereskedelmi bankoktól megvásárolt váltók mennyiségét korlátozza. 3. Erkölcsi ráhatás – A jegybank nyilatkozatokkal, hatósági jogosítványaival fenyegetve próbálja elriasztani a nem kívánt gyakorlattól a kereskedelmi bankokat. Informális eszköz. Indirekt eszközök Nyíltpiaci mőveletek: Klasszikus nyíltpiaci mőveletnek számít állampapírok végleges eladása-vétele (outright mőveletek). Ezek keretében a központi bank értékpapírokat, elsısorban állampapírokat forgalmaz azzal a céllal, hogy a forgalomban lévı pénztömeget szabályozza. Az elmúlt évtizedben a nyíltpiaci mőveletek egyre növekvı szerepet kaptak a monetáris eszköztárban. Ennek magyarázata, hogy több elınyük is van az egyéb (refinanszírozási, rediszkont mőveletek, kötelezı tartalék) eszközökkel szemben: rugalmasan alkalmazhatók akár napi szintő monetáris irányítási feladatok megvalósítására, nincs úgynevezett „bejelentési” hatásuk (mint például a kamat-döntéseknek). Az outright mőveleteket a jegybankok kezdeményezik, nem jelent viszont kényszert a piac számára, mivel a hozamok által vezérelt döntések alapján valósulnak meg. Feltétele azonban megfelelı mennyiségő értékpapír-állomány megléte, vagyis fejlett, likvid elsıdleges és másodlagos értékpapírpiac létezése az adott országban. Ezen feltétel hiányában a klasszikus outright mőveletek viszonylag kevés országban váltak az adott ország monetáris politikájának meghatározó eszközévé (USA, Nagy-Britannia). Az értékpapírpiacok fejlıdésével azonban létrejöttek olyan innovációk, módszerek, melyek nem igényeltek hasonlóan nagy tömegő szabad likviditást és értékpapír-állományt mint az outright mőveletek, mégis eredményesnek mutatkoztak a monetáris finomszabályozásra, a bankrendszer likviditásának szabályozására. Ilyen tipikus eszköz az értékpapír visszavásárlása, vagyis a repóügylet (lásd bıvebben a „A repó” címszó alatt). A legtöbb országban a szükséges értékpapír5
Jelenleg (2009. július) a kötelezı tartalékráta mértéke 2%, azaz ugyanakkora, mint az Európai Központi Bank kötelezı tartalékrátája. A jegybank a betétekre a jegybanki alapkamatot fizeti, azaz jelenleg a 4. pontban leírt jövedelem-elvonás most nem mőködik.
A fizetési mérleg
állományt a központi bankok az elsıdleges állampapírpiac megszervezésével, vagy saját értékpapírok kibocsátásával hozták létre. A repó elnevezés a ‘sale and repurchase agreement’ kifejezés rövidítése, amit magyarra visszavásárlási megállapodásnak fordítunk. A repóügylet két tranzakció eredıje, amelynél a felek a tranzakciókat egy csomagként kezelik. Az ügylet elsı lépése egy adott értékpapír (legtöbbször állampapír) prompt eladása vagy vétele, majd ezt követıen a prompt tranzakció fordítottjának megfelelı tranzakció egy elıre meghatározott idı elteltével. A repóügyletben a prompt pénz- és értékpapírmozgások egy elıre rögzített késıbbi idıpontban ellentétes irányban megismétlıdnek, ezért az ügyletet felfoghatjuk egy értékpapírkölcsön és egy ellentétes irányú pénzkölcsön eredıjeként is. A repószerzıdések értelmében általában a kölcsönadott értékpapírhoz kapcsolódó jogok (árfolyam- és kamatjövedelem) az eredeti tulajdonost illetik meg. A repóügyletek indíttatása mindig pénzkölcsön felvétele vagy adása (megfelelı értékpapír fedezete mellett), vagy specifikus értékpapírok kölcsönvétele. Az eredeti eladási-és a határidıs visszavásárlási árakat már az ügylet kezdetén megállapítják a felek. A két árat úgy állapítják meg, hogy azok különbözete (fogalmilag) megegyezzen egy fedezettel biztosított kölcsön kamatával, ezt nevezzük repókamatnak. A klasszikus repóügylet két szereplıje az eladó (vagy kölcsönadó) – aki a kezdeti idıpontban eladja értékpapírját, majd egy késıbbi idıpontban visszavásárolja azt –, valamint a vevı (vagy kölcsönvevı vagy befektetı) – aki gyakorlatilag pénzkölcsönt nyújt értékpapír-fedezet mellett. Fontos megjegyezni, hogy a fenti elnevezések a kötvénypiaci terminológiát követik, s nem a pénzpiacit. Pénzpiaci terminológia szerint ugyanis kölcsönadónak a pénz kölcsönadóját, vagyis az értékpapír kölcsönvevıjét nevezik. Deviza-forint swapügyletnek nevezzük azt a tranzakciót, amely során az egymással üzletelı felek egyike „elcseréli” a forintban denominált eszközeit a másik féllel valamely devizában denomináltra. Ebben az ügyletben általában forintindíttatású mőveletrıl van szó, hiszen leggyakrabban a forintot kölcsönvevı fél a devizát fedezetként használja, és az így megtestesülı forinthitelre kamatot fizet. Egyéb indirekt eszközök A kereskedelmi bankok közvetlenül is helyezhetnek el betétet a jegybanknál. A jegybanki betétek közül kiemelt jelentısége van a kéthetes betétnek, ennek kamatlába az úgynevezett irányadó kamat. A jegybank közvetlen – fedezet nélküli - hitelnyújtása nem része a monetáris politikai eszköztárnak. Arra csak rendkívüli esetben, egy kereskedelmi bank fizetıképtelenségének veszélye esetében kerülhet sor, ha a jegybank úgy ítéli meg, hogy a bank összeomlása az egész gazdaság fizetıképességét fenyegeti. Pénzpiaci likviditást befolyásoló és sterilizációs eszközök A forinteszközöket funkció szerint is csoportosíthatjuk. E szerint az alábbi eszközöket lehet megkülönböztetni: 1. az irányadó jegybanki alapkamatot, ami a kéthetes jegybanki betét kamata, 2. a bankközi kamatok ingadozását befolyásoló eszközöket, amelyek a hitelintézetek likviditáskezelését segítik elı, 3. sterilizációs eszközöket, amelyek a bankrendszer esetleges nem kívánt likviditásbıségét szőkítik. Jegybanki alapkamat Általánosságban az irányadó eszköz arra szolgál, hogy a jegybank közvetítse az általa optimálisnak ítélt kamatszintet a piac számára. Akkor mőködik megfelelıen, ha az irányadó
A fizetési mérleg
eszköz változása gyorsan és megfelelı mértékben hat a hitelintézetek betéti és hitelkamataira és ezen keresztül a pénzügyi piacokon elvárt hozamokra. A kéthetes jegybanki betét jelenleg a jegybank irányadó instrumentuma. A jegybanki betét alatt azt értjük, hogy a központi bank valamely ügyfele a meghatározott vagy kialakuló kondíciók (futamidı, kamat) mellett elhelyez bizonyos összeget a jegybanknál. A passzív repóval ellentétben a jegybank ilyenkor nem nyújt semmilyen fedezetet az elhelyezett összeg biztosítékául. A rövid futamidejő betét a jegybankok általános gyakorlata, sıt az amerikai FED és az Európai Központi Bank irányadó instrumentumának a lejárata még ennél is rövidebb, pusztán egy nap. Pedig a gazdasági folyamatok befolyásolása szempontjából a hosszabb lejáratok kamatalakulásának van jelentısége. Az ellentmondásnak négy oka van. 1. Elıször is a hosszabb futamidı erısítheti a spekulációs tevékenységet. A hosszabb futamidejő betét ugyanis nagyobb nyereséget is jelenthet annak a piaci szereplınek, aki helyesen találja el a várható kamatdöntést. 2. Mivel a jegybank csak a rövid lejáratú kamatokat alakítja közvetlenül, a hosszú távú kamatok alakulása már csak a befektetık jövıbeni kamatokra vonatkozó várakozásait fogja tükrözni. Ebbıl pedig kiszámítható, hogy a pénzügyi piaci szereplık milyen inflációra számítanak a jövıben. Az inflációs célkövetés politikája pedig pontosan a szereplık várakozásait igyekszik befolyásolni. 3. Az irányadó kamatot célszerő megtisztítani minden kockázati elemtıl, hogy megfelelıen tükrözze a legalacsonyabb kockázatú hitelektıl elvárt hozamokat. Ennek akkor felel meg az irányadó instrumentum, ha rövid lejáratú – ekkor a termék kamat- és likviditáskockázata elhanyagolható. 4. Végezetül a rövid távú jegybanki betét a kereskedelmi bankok likviditásmenedzselésének is fontos eszköze (errıl lásd a következı részben). Pénzpiaci kamatingadozást csökkentı eszközök (egynapos eszközök) A jegybanki kamatfolyosó arra szolgál, hogy megakadályozza a bankközi kamatszint rendkívüli mértékő ingadozását. A kamatfolyosó teteje (kamatplafon) ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy a jegybank meghatározza azt a hitelkamatot, amelyen az adott ügyfélkör részére egynapos futamidıvel korlátozás nélkül hitelt nyújt. Amennyiben a bankoknak rendkívüli szükségük van rövid likviditásra, de valamilyen ok miatt erre nincs lehetıségük a bankrendszeren belül – a bankközi pénzpiacon – megszerezni, a kamatok akkor sem lehetnek szélsıségesen magasak, mivel a jegybank egy viszonylag magas kamatszinten minden igényt kielégít, tehát a bankközi egynapos kamatszint nem lehet magasabb a kamatplafonnál. Ehhez hasonló módon a kamatfolyosó aljának (kamatpadló) nevezzük azt a jegybank által megjelölt kamatot, amelyen az ügyfélkör meghatározott része vagy egésze jogosult arra, hogy egynapos betéti vagy betéti jellegő mőveleteket végezzen a központi bankkal. Az egynapos bankközi piacon a kamatszint esetenként lecsökken, amikor átmenetileg nehezen felhasználható likviditás áll a pénzpiac rendelkezésére. A kamatpadló arra szolgál, hogy a kamatszint csökkenését egy relatív alacsony ponton megállítsa. Ezen a kamaton a hitelintézetek korlátozás nélkül elhelyezhetik a jegybanknál a fölös pénzeszközüket egynapos lejáraton, így a kamatfolyosó aljánál kisebb kamaton nem érdekük a bankoknak egynapos bankközi ügyletet kötni.
A fizetési mérleg
A kamatfolyosó instrumentumai szinte kivétel nélkül egynapos aktív mőveletekre, illetve egynapos passzív mőveletekre vonatkoznak, ezáltal keretek közé szorítható a szélsıséges bankközi kamat volatilitás. A kamatfolyosó aktív szélén általában az egynapos aktív repó, a lombard hitel, az automatikus számlahitel (overdraft) vagy a swap a leggyakoribb. A passzív oldali eszközök között leginkább az egynapos passzív repó vagy a betét jellemzı. Mindegyik esetben egy elıre meghatározott kamaton az ügyfél (általában hitelintézet) kezdeményezésére történik az ügylet. A jegybank a kamatfolyóson belüli rendelkezésre állás mellett esetileg alkalmazható, úgynevezett diszkrecionális eszközöket is használhat a rendkívüli likviditásbıség, vagy -hiány kezelésére. Az egyik ilyen eszköz a kötelezı tartalékráta. A tartalékráta növelésével a rendkívüli likviditásbıség csapolható meg, míg a ráta csökkentése a bankrendszer likviditását növeli. A másik lehetıség a tenderek kiírása. Likviditásbıség esetén ezek a tenderek rendkívüli betételhelyezési lehetıségre szólnak a Jegybanknál, likviditáshiány esetében hitelfelvételi lehetıségre. Mindkét esetben természetesen csak nagyon rövid (hónapon belüli) lejáratú termékekrıl van szó. Sterilizációs eszközök Olyan országokban, melyek nettó tıkevonzó képessége pozitív, valamint a bruttó hazai termék jelentıs hányada kerül exportra (a külkereskedelmi mérleg pozitív) a bankrendszernek strukturális likviditástöbblete keletkezik. Ehhez járulhat hozzá az állam és a gazdálkodó szervezetek által közvetlenül külföldrıl felvett devizaforrás. Ugyanis a külföldrıl behozott devizát forintra váltják, és ezt a forintmennyiséget a bankrendszerben betétként elhelyezik. A bankok a profitérdekeltségük miatt a betétet kihiteleznék, ami a multiplikációs hatáson keresztül növelné a pénzmennyiséget és ezáltal inflációs hatású. Ezen inflációs hatás semlegesítése érdekében a jegybank úgynevezett sterilizációs eszközöket alkalmaz, amivel lefölözi a nem kívánt likviditást. Ezek mindegyike betéti típusú termék. Ezek közül a legfontosabb itt is az irányadó instrumentum a kéthetes jegybanki betét, melyet a jegybank folyamatosan alkalmaz. Ezen kívül a nagyobb likviditásigény lekötésére a nyíltpiaci mőveletek teljes skáláját alkalmazhatja a jegybank, nevezetesen a végleges állampapír eladást, a jegybanki kötvény kibocsátását, a passzív repo ügyletet, a forintért-devizát csereügyleteket. Ezek ismertetésére más sor került a nyíltpiaci mőveletek fejezetrészben. Transzmissziós folyamatok A jegybank fontos feladata, hogy tisztában legyen azzal, hogy a monetáris politikai eszközei milyen mértékben és milyen gyorsan hatnak a befolyásolni kívánt célra, az inflációra. Ha ugyanis nincs tisztában a mértékekkel, akkor túlzott mértékben avatkozik be, amit utólag korrigálnia kell – ebben az esetben az egymásnak ellentmondó monetáris politikai lépések megkérdıjelezik a jegybank hitelességét. Ha a mértéket helyesen, viszont a hatás sebességét alábecsüli a jegybank, hasonló helyzet alakul ki. A jegybank nem látja a kívánt hatást, ezért úgy gondolja, nem volt elég az eszközváltozás mértéke, és ismét – ezúttal indokolatlanul – változtat. Azt a bonyolult és több áttételen keresztül ható folyamatot, ahogy a bank rendelkezésére álló eszközök hatnak a pénz mennyiségére és ezen keresztül az inflációra, transzmissziós folyamatnak nevezzük. A transzmissziós folyamat ismerete különösen a közvetlen inflációkövetés politikája esetében fontos, mivel ekkor a legáttételesebb a folyamat, és ekkor a legfontosabb a jegybank hitelességének megırzése – hiszen a célkövetés elsısorban a gazdasági szereplık várakozásaira igyekszik hatni. A vizsgálatokat folyamatosan végezni kell, hiszen a gazdasági változók és a köztük lévı összefüggések nem statikusan, hanem folyamatosan változnak.
A fizetési mérleg
A transzmissziós folyamatnak öt csatornáját különböztetjük meg, melyek jelentısége az ország gazdasági nyitottságától, bankrendszerének fejlettségétıl, a gazdálkodó szervezetek és a lakosság eladósodottságától, megtakarítási hajlandóságától, pénzügyi ismereteitıl és történelmi tapasztalataitól függıen más és más. A transzmissziós csatornákat a magyar gazdaságban betöltött szerepük szerinti sorrendben ismertetjük. Árfolyamcsatorna Az árfolyamcsatorna különösen a kis, nyitott és liberalizált devizagazdálkodást folytató országokban játszik kiemelten fontos szerepet. Az importjavak árát ugyanis a devizaár és az árfolyam szorzata adja. Ha tehát az árfolyam felértékelıdik, ez az importjavak hazai árát csökkenti. Minél nagyobb az importjavak aránya a fogyasztás szerkezetében, annál jelentısebb ez a hatás. Az árfolyam felértékelıdése a kibocsátást viszont visszaveti, egyrészt az exporttermékek csökkenı versenyképessége, másrészt az olcsóbbá váló importjavak miatt. Liberalizált devizagazdálkodás esetében a jegybank az árfolyamot közvetlenül nem határozhatja meg, hanem a kamatlábak változásával hat az árfolyamra. Ha kamatot emel, a nemzetközi befektetık figyelme az ország felé fordul és több pénzt fektetnek be az országba, mivel itt nagyobb hozamot tudnak realizálni, mint másutt. A hazai fizetıeszközre átváltott befektetıi pénzek erısítik az árfolyamot. Az erısödés addig tart, amíg a piaci szereplık úgy nem gondolják, hogy a kamatkülönbözetet a magasabb kockázat és a lejáratig várható árfolyamgyengülés nem ellensúlyozza. Kamatcsatorna A jegybank a monetáris politikai eszköztáron belül közvetlenül a pénzpiaci kamatokra tud hatni. A jegybanki kamatemelés hatására növekszik a bankközi pénzpiaci kamatláb, hiszen ha nem így lenne, mindenki a jegybanknál helyezne el betétet. Megemelkedik a nettó hitelezı bankok forrásköltsége, amit továbbhárítanak hitelt felvevı ügyfeleikre. Megemelik a betéti kamataikat is, hiszen a betétek növelésével drágább pénzpiaci forrást tudnak kiváltani. Hasonló okokból a forrástöbblettel rendelkezı bankok is emelik a betéteik kamatát, mivel a hitelintézetek közötti verseny erre rákényszeríti ıket. Így nekik is megemelkedik a forrásköltségük, amit szintén továbbhárítanak. A magasabb hitelkamatok ösztönzik a megtakarítást. A hitelfelvételi kedv mind a lakosság, mind a vállalkozások esetében csökken. A fogyasztás csökkenése pedig csökkenti az inflációt. A kamattranszmisszió értékelésénél a következı, a kamattranszmissziót esetleg korlátozó szempontokat kell figyelembe venni: 1. Jelentıs-e a kereskedelmi bankok likviditásfeleslege, amit a jegybanknál helyeznek el. 2. Ha a kamatemelés nem jelentıs, viszont a bankok profitja magas és erıs közöttük a verseny, lehet, hogy a kamatemelést „lenyelik” és nem hárítják tovább a vállalkozások és a lakosság felé. 3. Ha a tıkemozgások liberalizáltak, lehet, hogy a kamatemelés hatására nem csökken a hitelfelvételi igény, hanem csak a hitel devizaneme fog változni hazai devizáról külföldire. 4. A megtakarítási kedv növekedését a fiskális politika is befolyásolja, nevezetesen a kamatadó változása. 5. Ha a vállalkozások nem költségérzékenyek (például állami vállalatok, akik bíznak tulajdonosuk támogatásában), vagy túlságosan eladósodottak, nem fogják vissza a hitelkeresletüket a megemelkedett kamatlábak hatására. Eszközár-csatorna Az esetleges jegybanki kamatemelés nemcsak a hitelekre és betétekre hat, hanem közvetetten befolyásolja az összes vagyontárgy értékét. Ezt legegyszerőbb a részvényeken keresztül szemléltetni. Ha a kamatlábak növekednek, akkor érdemesebb bankbetétekbe fektetni a pénzt, a
A fizetési mérleg
részvényeket eladják, árfolyamuk esik egészen addig, míg a befektetık várakozása szerint már a megemelkedett hozamszintnek megfelelı megtérülést biztosítják. Hasonló okokból a fıleg hitelbıl vásárolt tartós fogyasztási cikkek (autó, lakás) ára is esik, hiszen adott jövedelem mellett csak kisebb összegő hitelt lehet felvenni. A kereslet csökkenése árcsökkenéshez vezet. Ugyanez a helyzet a beruházási javak piacán is. A kisebb hitelfelvétel miatti keresletcsökkenés a beruházási javak – tágabb értelemben az összes termelési tényezı esetében (föld, termelıeszközök, bizonyos esetekben a munkaerı) árának csökkenését eredményezi. Az árak csökkenése az egyes eszközök árrugalmasságnak kérdése, nevezetesen, hogy a kereslet hatására a kínálat mennyisége vagy az ára esik-e. A monetáris politika sikere szempontjából az a jó, ha az árrugalmasság nagy, mivel ekkor a kereslet csökkenése elsısorban az árak csökkenését eredményezi, és mérsékelt a hatása a kibocsátásra. Ha az árak nem csökkennek, akkor a szigorú monetáris politika csak a kibocsátást fogja korlátozni – azaz a gazdasági növekedést. Hitel-csatorna A hitelcsatorna nem önálló mechanizmus, hanem a kamattranszmisszió hatását erısítı tényezı. A hitelcsatorna különbözı piaci tökéletlenségeken, mint például az információs asszimmetria és az ebbıl következı hitelkorlátok meglétén alapul. Az információs asszimmetria ebben az esetben azt jelenti, hogy a bank és a hitelt felvenni szándékozó ügyfél informáltsága a hitelcélról és a hitelcél megvalósításáról nem ugyanaz. A bank fél attól, hogy nem juthat tudomására az összes hitelezéssel kapcsolatos kockázat. Ezt erısíti az, hogy egy bank nyeresége nagyon érzékeny a hitelezés kockázataira, mivel a bank elsısorban nem a saját pénzét helyezi ki, hanem a betétesekét. Igaz az az ökölszabály, ha a bank forrásszerkezetében 9 egység a betét és 1 egység a saját tıke aránya, akkor, ha a bank hiteleinek egy százalékát nem tudja behajtani, az a bank tıkéjét 10%-al csökkenti. (A példában nem vettük figyelembe a beszedett és a fizetett kamatokat.) A bankok az információs asszimmetriára úgy reagálnak, hogy egy bizonyos észlelt kockázat felett egyáltalán nem adnak hitelt még magasabb kamat mellett sem. A hitel-csatorna lényege, hogy a kamatemelés növeli a hitelezés kockázatát, és ezért a kihelyezett hitel mennyisége csökken. A hitel-csatornának két jelentısebb alesete a mérlegcsatorna és a jövedelemcsatorna. A mérlegcsatorna esetében a kamatemelés hatására az adósok által a hitel fedezetéül felajánlott eszközök értéke csökken, ezért a bank nem hitelezi meg ıket. A jövedelemcsatorna esetében a korábban már eladósodott ügyfelek jövedelme csökken olyan mértékőre, ami lehetetlenné teszi számukra a további hitelfelvételt. Várakozások A várakozások önbeteljesítı jóslatként segíthetik vagy gátolhatják a monetáris politikai célok teljesülését. Ha a monetáris politika célja hiteles, és a jegybank tevékenysége alapján a gazdasági szereplık hisznek abban, hogy a célok teljesíthetık, akkor a célok maguktól teljesülni fognak. Ugyanis a vállalkozások a célok figyelembe vételével alakítják jövıbeli áraikat , a szakszervezetek a bértárgyaláson a jegybank által meghatározott inflációnak megfelelı béremelést fognak kérni, az állam a minimálbért, a nyugdíjakat a jegybank által tervezett infláció szerint fogja emelni. Ennek hatására az inflációs cél teljesül is. A hitelesség a külsı hatásra (mondjuk egy olajár-emelkedés miatt) bekövetkezı áremelkedés semlegesítését is megrövidítheti. Ha a gazdaság szereplıi bízhatnak abban, hogy jegybank mindent megtesz az áremelkedés semlegesítése érdekében, akkor hosszabb távon nem fognak a céltól jelentısen eltérı inflációval számolni és a korábbi inflációs ráta gyorsan helyreáll.
A fizetési mérleg
Ezzel szemben egy hiteltelen monetáris politika csak jelentıs szigorítással és reáláldozattal tudja az inflációt a kívánt mederbe terelni. A várakozások tehát gyakran kulcsfontosságúak lehetnek a monetáris politika szempontjából.
Ellenırzı kérdések 1. Mi a gazdaságpolitika célja, és milyen szempontok szerint lehet értékelni a sikerességét? 2. Melyek az infláció gazdasági hatásai? 3. Milyen szempontok szerint lehet vizsgálni a jegybank függetlenségét? 4. Milyen monetáris politikai horgonyokat ismer és hogyan hatnak ezek az inflációra? 5. Milyen indirekt monetáris politikai eszközöket ismer? 6. Milyen direkt monetáris politikai eszközöket ismer? 7. Funkció szerint hogyan lehet csoportosítani a monetáris politikai eszközöket? 8. Mi a szerepe a jegybanki alapkamatnak? 9. Hogyan mőködik a kamatfolyosó? 10. Hogyan hatnak az egyes monetáris politikai eszközök az inflációra?
A fizetési mérleg
Az államháztartás rendszere, az államháztartási gazdálkodás (dr. Vigvári András – kézirat) A magyar államháztartás két szintre és négy alrendszerre bontható. A központi kormányzati szinten a legfontosabb szereplı a központi költségvetés. E mellett ide tartozik a két társadalombiztosítási alap (Egészségbiztosítási Alap és Nyugdíjbiztosítási Alap) és az elkülönített állami pénzalapok. A második szint a helyi önkormányzati szektor. Az 1. számú táblázat a különbözı alrendszer súlyát mutatja be. 1. Táblázat Az államháztartás alrendszereinek fıbb jellemzıi 2000-ben A nem konszolidált államháztartás A GDP %-ában megfelelı tételének %-ában Központi költségvetés Elsıdleges bevételek Elsıdleges kiadások Bruttó bevételek Bruttó kiadások Egészségbiztosítási alap Elsıdleges bevételek Elsıdleges kiadások Bruttó bevételek Bruttó kiadások Nyugdíjbiztosítási alap Elsıdleges bevételek Elsıdleges kiadások Bruttó bevételek Bruttó kiadások Helyi önkormányzatok Elsıdleges bevételek Elsıdleges kiadások Bruttó bevételek Bruttó kiadások Elkülönített alapok Elsıdleges bevételek Elsıdleges kiadások Bruttó bevételek Bruttó kiadások Konszolidált államháztartás Elsıdleges bevételek
51 47 51 53
26 24 27 30
10 12 10 10
5 6 5 6
14 15 14 13
7 8 7 8
22 24 23 21
12 12 12 12
2 2 2 2
1 1 1 1
77
40
A fizetési mérleg
A nem konszolidált államháztartás megfelelı tételének %-ában 76 77 79
A GDP %-ában
Elsıdleges kiadások 39 Bruttó bevételek 41 Bruttó kiadások 44 Forrás: Zárszámadás 2000. alapján saját számítás A különbözı államháztartási alrendszerek között az államháztartáson belüli feladatmegosztásnak megfelelıen jelentıs pénzmozgás valósul meg. Ahhoz, hogy az államháztartás nemzetgazdasági súlyát helyesen tudjuk megítélni az alszektoron belüli pénzmozgásokat kiszőrı úgynevezett konszolidált adatokat adtunk meg. Az államháztartáson belüli gazdálkodás és elszámolás szabályait az Államháztartási törvény és az ehhez kapcsolódó kormány és pénzügyminiszteri rendeletek szabályozzák. A szektor könyvvezetési és pénzügyi beszámolási sajátosságait a Számviteli törvényhez kapcsolódó Kormányrendelet tartalmazza. Az állami feladatellátás szakmai kereteit, követelményeit különbözı, úgynevezett szakmai törvények határozzák meg. Ilyen törvények például a Szociális törvény, az Egészségügyi törvény, az Oktatási törvény és a Honvédelmi törvény. Ebben a fejezetben az államháztartás mőködésének alapvetı összefüggéseit mutatjuk be. Röviden ismertetjük a központi költségvetés és a társadalombiztosítási alapok mőködésének fı vonásait. Az államháztartás második szintjét képezı önkormányzati szektorral - a könyv témájának megfelelıen - bıvebben külön fejezetekben foglalkozunk. Az államháztartás bevételei, kiadásai, egyenlege, a fiskális politika hatásai Az állam gazdasági funkciói jellemzıen és döntı módon az államháztartás keretében érvényesülnek. A makroökonómiában használatos modellrendszerben bevezetett kormányzati szektor fogalma az államháztartás egészét jelenti. Az elemzésben használt különbözı kategóriák minısége nem egyforma. A közgazdaságtan, az államháztartástan, az államháztartási számvitel és statisztika, valamint a konkrét jog által értelmezett fogalmak tartalma eltérhet egymástól. Az aggregált adók magukban foglalják a központi, a helyi és a megosztott adókat egyaránt. Az államháztartási folyamatok szempontjából azonban korántsem mindegy az aggregált adók ilyen típusú megoszlása. A tárgyalás során szükséges a különbözı diszciplínák fogalmainak használata. A könnyebb megértés érdekében igyekszünk mindig világossá tenni, hogy éppen "hol járunk?". Ezen absztrakt modellekben a kormányzat jövedelmeit adók (T) formájában szedi be, funkcióit pedig kormányzati vásárlások (G) és viszonzatlan pénzátutalásokkal, transzferekkel (TR) valósítja meg. A bevételi és a kiadási oldal egyenlegét pedig a kormányzati szektor megtakarításának (S index G) nevezik. Ezen leegyszerősített modell aggregáltsága oldható. Az adók így lehetnek autonóm (T index a) és jövedelemfüggı(T index y) adók. Az elıbbiek alapja nem függ a nemzetgazdasági jövedelem termelésétıl és realizálásától, míg az utóbbiak igen. Az autonóm adó lehet valamilyen (egyszeri, rendszeres, érték alapú naturális alapú stb.) vagyonadó, vagy fejadó (poll tax). Ez utóbbi olyan egyösszegő adó, ami sem az adófizetı bevételétıl sem a kiadásától nem függ. A jövedelemfüggı adók magukba foglalják a közvetlen és közvetett adókat, amelyek bevételképzıdés és a költségvetési tervezés szempontjából különbözıképpen viselkednek. Az adók elemezhetık további - jellemzıen mikroökonómia - szempontokból, ahol azok hatásmechanizmusai és az egyes gazdasági szereplı típusokra gyakorolt hatásuk mutatható be. Lényeges - közgazdasági és elszámolási - problémákat vet fel az úgynevezett nettó adók problémája. A makroökonómiai elemzés a különbözı jövedelemtulajdonosi szektorok közötti pénzáramlásokat nettósítja, vagyis az általuk fizetett adók és a számukra átengedett transzfereket
A fizetési mérleg
egyenlegezi, azaz a nettó adó a jövedelemtulajdonos által fizetett adó mínusz az általa realizált transzfer. A nettó adó kategória különbözı makro szerkezeti hatásokat nem tud érzékeltetni. Nem mindegy ugyanis, hogy a különbözı transzferek és adók a fogyasztást, a beruházást és a nettó exportot hogyan befolyásolják. Egy konkrét transzfer növelés, vagy adó csökkentés hatása lehet a különbözı nemzetgazdasági ágazatok eltérı fejlıdése, a nemzetgazdaság külsı egyensúlyának romlása, vagy a költségvetés lakossági korcsoportok, vagy jövedelemcsoportok közötti újraelosztás megtörténte. A költségvetés az adó jellegő bevételeken kívül realizálhat az állami tulajdon hasznosításából, vagy bizonyos állami privilégiumokból, monopóliumokból származó jövedelmet. Amennyiben a költségvetés ezen szokásos bevételein kívül hitelt vesz fel úgy egy sajátosan viselkedı bevételi formával állunk szemben. A hitel, amennyiben az állami mőködés túlköltekezését fedezi, akkor az államadósság keletkezik. Ha azonban a hitel valamilyen beruházást finanszíroz, akkor a keletkezett államadósággal szemben állami vagyon növekmény áll. Ha netán a hitelbıl finanszírozott állami projekt jövedelmébıl biztosítja a hitel és kamatainak törlesztését, akkor a hitel jövıbeni jövedelem megelılegzése. Mindhárom esetben közös, hogy a hitel állami terhek (adók) generációk közötti átcsoportosítása. A hitelfelvétel mindhárom esetében annak terheként a költségvetési kiadások között található a kamatfizetés (N). A kamatfizetés zárt gazdaságban a különbözı hazai gazdasági szereplık közötti transzfer, nyitott gazdaságban, ha az államadósság egy része külföldi gazdasági szereplık (nem rezidensek) kezében van, egy része külföldre történı jövedelem áramlás, a folyó fizetési mérleget rontó tétel. A fentiek szerint zárt makroökonomia modellben az államháztartás (vagy másképp kormányzati szektor) alapegyenlete: T(a)+ T(y)<=> G+TR+N, vagy részletesebben és más bontásban: T(aV)+T(aH)+T(yV)+T(yH)<=> G+TR(v)+TR(H)+N Ahol Ta= autonóm adók, Ty= jövedelemfüggı adók, Tav= a vállalatok által fizetett autonóm adók, Tah= a háztartások által fizetett autonóm adók, Tyv = a vállalatok által fizetett jövedelem függı adók, Tyh = a háztartások által fizetett jövedelemfüggı adók, TRv = a vállalatoknak fizetett transzferek, TRh = a háztartásoknak fizetett transzferek, Az adókat meghaladó kiadások esetén deficit, ellenkezı esetben szufficit keletkezik. Amikor az államháztartás pozíciója, a hiány finanszírozási módja és az államadósság lehetséges makroökonómiai hatásait vizsgáljuk, módosítanunk kell a szokásos kormányzati szektor fogalmunkon és az államháztartás fogalmába be kell vonni a jegybankot is. Amennyiben ugyanis a központi bank finanszírozza (akár pénzteremtéssel, akár külföldi hitelek felvételével, akár az állampapírok megvásárlásával) részben vagy egészben a deficitet, úgy a tényleges hatások elemzéséhez az államháztartás mérlegét konszolidálni kell a jegybank mérlegével. A képet tovább árnyalja az úgynevezett kvázi fiskális tevékenységek bekapcsolása. Ide tartoznak a különbözı – jellemzıen állami tulajdonú – vállalatok által végzett közszolgáltatások és beruházások, amelyek közpénzek államháztartáson kívüli felhasználását jelenti.
A fizetési mérleg
Az államháztartás pénzügyi jogi értelemben különbözı kormányzati szintek különbözı felhasználási és feladat ellátási céllal létrehozott pénzalapjainak és intézményeinek összessége. A különbözı pénzalapok és intézmények költségvetési mérleg formájában jelennek meg. E pénzügyi mérleg az egyes szintek, alapok, gazdálkodók bevételeit forrásonként és kiadásait jogcímenként tartalmazza. A költségvetési mérleg formailag, technikailag mindig egyensúlyban van. Az egyenlegezı tétel az államháztartás pozitív, vagy negatív elıjelő megtakarítása. Állampénzügyi értelemben a kiegyensúlyozott költségvetés (vagyis amikor bevételek és kiadások éppen megegyeznek) ritkán fordul elı. A tényleges pozíció deficitet (bevételeket meghaladó kiadások esetén) és szufficitet (vagyis kiadásokat meghaladó bevételeket) mutathat. A költségvetési mérleg készülhet pénzforgalmi szemléletben és eredmény szemléletben. A pénzforgalmi szemlélet azt jelenti, hogy a bevételnek számít mindazon pénzmozgás, amely a beszámolási idıszakban teljesült, hasonlóan kiadás az adott idıszakban teljesült kifizetés. Ebben a szemléletben költségvetés pozíciója nem mutatja az állam vagyoni helyzetének alakulását. Nagyon fontos, hogy ebben a szemléletben csak a pénzmozgással járó tranzakciók számítanak. Így kívül maradnak a megfigyelés és beszámolás látókörén a pénzmozgással nem járó gazdasági események (tárgyi eszközök értékcsökkenése, egyes eszközök piaci értékének változása). Kívül marad az adott költségvetési évben keletkezett bevétel, vagy teljesített kiadás, ha a pénzmozgás a költségvetési éven kívül ment végbe. Az állam által korábban nyújtott hitel törlesztése a pénzforgalmi szemléletben bevétel, holott ezáltal az állam vagyoni helyzete nem változott. Hasonlóan az állam által felvett hitel törlesztése kiadásként tőnik fel, holott nem változik ezáltal sem az állam vagyoni helyzete. A pénzforgalmi szemléletben az éven belül többször felvett likviditási hitel és törlesztései halmozottan jelennek meg és semmi közük az adott költségvetés tényleges eladósodottságához. További problémát jelent, hogy a jelenlegi államszámviteli rendszerben az állami tulajdonban lévı reáleszközök után nem számolnak el amortizációt. E kimutatási logika alkalmas a tényleges pénzügyi helyzettıl eltérı pozíció prezentálására. Kiadásként lehetséges kimutatni letéti számlára helyezett tételeket, amelyek valójában el nem költött pénzmaradványok, pénz tartalékok. A pénzforgalmi szemlélető költségvetési mérlegnek a jövıre nézve nincs információ tartalma. E problémák ellenére éppen az államháztartás esetében elengedhetetlen a pénzforgalmi szemlélető kimutatás készítése, hiszen ez mutatja meg legjobban az állam adott idıszakban a belföldi keresletre és a folyó fizetési mérlegre gyakorolt hatását. A magyar államháztartásra az Államháztartási törvény és annak végrehajtási rendelete alapján készített hivatalos (például a Pénzügyminisztérium és az egyes polgármesteri hivatalok által készített) kimutatások pénzforgalmi szemléletőek. Az eredményszemlélet lényege, hogy abban a gazdasági eseményt a gazdasági érték keletkezésekor, átalakulásakor, átadásakor, megszőnésekor rögzítik, nem pedig a pénzügyi teljesítéskor. Ebben a szemléletben rögzített kiadás az állam vagyonát csökkenti, a bevétel pedig növeli. Az államháztartásról Magyarországon a Magyar Nemzeti Bank készít eredmény szemlélető kimutatást. E mérleg az államháztartás eredmény szemlélető mérlegén kívül magában foglalja az Állami Privatizációs és Vagyonkezelési (ÁPV) Rt. egyenlegét, a Magyar Fejlesztési Bankon (MFB) keresztül végrehajtott tranzakciókat, a jegybank eredményét és korrigál a letéti számlák állományával. A nemzetközileg elfogadott állampénzügyi statisztikákban egyre nagyobb szerepet kapnak az eredmény szemlélető kimutatások. A legutóbbi idıszakban az IFAC (A Könyvvizsgálók Nemzetközi Szervezete) Public Finance Committee (az Állampénzügyi Bizottság) ajánlásokat dolgozott ki e módszer alkalmazására. Egyre több fejlett ország tér át erre a rendszerre. Így például Új Zéland és az Egyesült Királyság. Bevételek Az államháztartás feladatai ellátásához szükséges pénzeszközöket - ellentétben más gazdasági szereplıkkel - jellemzıen nem a piacon, konkrét teljesítmény ellenértékeként, hanem
A fizetési mérleg
alkotmányosan szabályozott hatalmi pozíciója révén szerzi meg. E mellett más módokon is realizál bevételeket. A bevételek fı csoportjai a következık: Közjogi bevételek. Ide tartoznak a különbözı adók, illetékek és járulékok. Az adó a gazdasági szereplık, részükre közvetlen ellenszolgáltatást nem biztosító, jellemzıen visszatérı, ismétlıdı, általában törvényi, vagy más jogszabályi elıírásokon alapuló, az államháztartás valamely alrendszere részére teljesítendı, fizetési kötelezettsége. Az adók sokféle módon csoportosíthatók. Ahogy láttuk lehetnek autonóm és jövedelem függı adók. A következı fejezetben részletesen bemutatjuk a további csoportosítási lehetıségeket (közvetlen, közvetett, központi, helyi stb.) adók. Az adók sajátos fajtáját jelentik a most jelzett explicit adók mellett az implicit adók. Ezen adók közös sajátossága, hogy a központi állam pénzteremtéssel kapcsolatos szuverenitásán alapulnak. A kormányzati pénzteremtésbıl származik a kamara haszna, vagy seignorage. Ez nem más, mint a pénzteremtésbıl származó kormányzati bevétel. Mennyiségileg ez nem más mint a monetáris bázis (a jegybankpénz) növekménye. A másik sajátos állami bevétel az úgynevezett inflációs adó. Az inflációs adó abból ered, hogy egyenlıtlenül nı az állami költségvetés és a gazdaság többi szereplıje számára elérhetı hitelkínálat. Adott infláció mellett ez azt jelenti, hogy a nem kormányzati szektorok (vállalatok, pénzügyi szolgáltatók és háztartások) reáljövedelmei növekvı nominális jövedelem esetén is elmaradnak a költségvetésétıl. Ez a hatás csak a nem kormányzati szektorok növekvı pénzkereslete esetén érvényesül. A harmadik ilyen implicit adó a hitelintézetek által a banki betétek után képzett kötelezı tartalék, amelyet a bankok a jegybanknál kötelesek elhelyezni. Ez, de facto a hitelintézetektıl a központi költségvetéshez történı jövedelemátcsoportosítás. Ez az átcsoportosítás úgy megy végbe, hogy a kereskedelmi bankok kötelezı tartaléka azok eredményét csökkenti, miközben a jegybank eredményét növeli. A jegybank nyereségét pedig a központi költségvetésbe fizeti be. Veszteség esetén azt a költségvetés finanszírozza. Az illetékek az állami tevékenységhez közvetlenül kapcsolódó, részben azok költségéhez történı hozzájárulások. A járulékok kötelezı, de valamilyen jogosultságot eredményezı befizetések. Ilyen jogosultság lehet öregkori nyugdíj, betegségi táppénz, munkanélküli ellátás, egészségügyi szolgáltatás. A magángazdaságból származó bevételek. Ide tartoznak az állami vagyon hasznosításából származó bevételek (privatizációs bevétel, osztalékbevétel, bérleti díj). A költségvetési szervek által nyújtott szolgáltatások igénybevétele esetén fizetett különféle térítési díjak. Itt a díjak ugyan nem feltétlenül vannak kapcsolatban az igénybevett szolgáltatások költségével, de a díjfizetés és az igénybevétel szorosan összekapcsolódik. A harmadik bevételi típus e kategórián belül az állami monopóliumokból és a koncesszióból származó bevételek. A koncesszió lehet közszolgáltatási célú (közutak és mőtárgyai, közmővek mőködtetése stb.), és az állami monopólium jogán(szerencsejáték, kábítószerek elıállítása és forgalmazása stb.) végzett tevékenységek koncesszióba adása. Egyéb bevételek. Ide tartoznak a hitelfelvétel és különbözı adományok, segélyek. Az államháztartási bevételek másik csoportosítását jelenti az, amikor megkülönböztetik az úgynevezett elsıdleges bevételeket és a finanszírozási bevételeket. E megkülönböztetés értelmét az adja, hogy az állami szerepvállalás tartós feltételeit az elsıdleges (az elıbbi csoportosítás szerint a közhatalmi és a magánszektorból származó bevételek) biztosítják. A finanszírozási bevételek szokásos bevételek és kiadások idıbeni eltéréseibıl adódó átmeneti likviditási problémák megoldását szolgáló likviditási hitelek, a költségvetés hiányát finanszírozó hitelek, illetve jövıbeni jövedelmet megelılegezı fejlesztési hitelek lehetnek. Amennyiben a bevételek és kiadások idıbeni eltérése következtében átmenetileg szabad pénzeszköz áll rendelkezésre, úgy ennek hasznosításából kamatbevétel is keletkezhet. A bevételek megkülönböztethetık úgy is, mint folyó, vagy mőködési, illetve felhalmozási és tıkebevételek. A tıkebevételeken az állami vagyon hasznosításából keletkezı, vagy beruházási
A fizetési mérleg
célra a magánszektortól, vagy más kormányzati szinttıl kapott bevételeket értjük. A folyó bevételek az elsıdleges jövedelmek azon része, amely a tıkebevételeken felül áll. A közgazdaságtan a bevételi rendszer optimális mőködésének számos feltételét megfogalmazta. E feltételek szorosan összefüggnek az állam gazdasági funkcióival. E feltételek a teljesség igénye nélkül a következıkben foglalhatók össze: a bevételi politika és a gazdasági stabilizációs politika összhangja. A bevételi politika részben a stabilizációs funkció eszköze is, de messze túlmutat azon. Amennyiben az allokációs és elosztási szerepkör célrendszere által megkövetelt bevételi politika túlságosan ambiciózus, leronthatja a stabilizáció eredményeit és ily módon ronthatja a gazdaság egészének helyzetét. 1) a bevételi rendszer rugalmassága. E követelmény azt jelenti, hogy célszerő, ha a bevételi rendszer többé-kevésbé automatikusan tud alkalmazkodni a konjunktúra változásaihoz, illetve e változásokból adódó államháztartási feladatváltozásokhoz. 2) a bevételi rendszer kiszámíthatósága. A bevételek nagyobb részét az állam a magánszektor szereplıitıl egyoldalúan vonja el. A piacgazdaság mőködési logikájából adódóan a szereplık várakozásaiba beépülnek az állami bevételi rendszerrel kapcsolatos elvárások is. A rendszer gyakori és/vagy kiszámíthatatlan változtatásaihoz a gazdasági szereplık úgy alkalmazkodnak, hogy a változásokból adódó tényleges, vagy vélt veszteségeket igyekeznek áthárítani másokra. Ennek következménye az adómorál gyengülése, az adóbeszedés költségeinek növekedése és a bevételek kiszámíthatóságának romlása. 3) a bevételi rendszer hatékonysága. Az államháztartás mőködtetésének megvannak a maga explicit és implicit költségei. A bevétel biztosításának explicit, az államháztartásban kimutatható költségei mellett ott vannak a költségvetési szektor szempontjából implicit költségként jellemezhetı tételek, amely a bevételi rendszer állapotából, szabályaiból, esetleg gyakori változásaiból a gazdasági szereplık számára jelent explicit költséget. E költségek bizonyos mértékén felül nagyobb a valószínősége az adóelkerülı magatartásnak, hiszen a tényleges költségek és a várható büntetésbıl adódó kockázat kiegyenlítik egymást. Az adóelkerülı magatartás terjedése növeli az államháztartás explicit beszedési költségeit, így összességében társadalmi veszteség a végeredmény. 4) a közterhek méltányos elosztása. Az méltányosság elvének két megközelítése ismeretes. Az egyik szerint a közteherviselésnek a gazdasági szereplık teherviselı képességéhez kell igazodnia. Ez a megközelítés a teljesítıképesség elveként ismert. E problémát az adóztatás elmélete részletesen tárgyalja. A másik lehetséges megközelítés az ekvivalencia elv. Ez azt jelenti, hogy egy bevételi elv akkor méltányos, ha a gazdasági szereplıkre kivetett közterhek megosztásának alapja az állami szolgáltatásokból fakadó haszonnövekmény. Ez utóbbi elvet gyakran hangoztatják az önkormányzati adórendszerek értékelésénél. Kiadások Az államháztartás kiadásai jelentik az allokációs és elosztási funkció érvényesítésének fı eszközét és jelentıs mértékben (a bevételi politika és az adósság finanszírozás módja mellett) segítik a stabilizációs funkció érvényesülését. A kiadási oldal tételei is több szempont szerint csoportosíthatók: A közgazdaságtan elsısorban a makroökonómiai hatásuk alapján igyekszik a kiadásokat csoportosítani: Ezen „érdeklıdés” mögött a stabilizációs funkció húzódik meg és elsısorban a kiadásoknak a keresletre gyakorolt hatására irányul. E szerint megkülönböztetjük: 1. az adminisztratív kiadásokat; 2. az infrastruktúra fenntartó és beruházási kiadásokat; 3. a háztartásoknak biztosított pénzügyi transzfereket; 4. a vállalati szektornak nyújtott transzfereket.
A fizetési mérleg
E csoportosítás is tovább árnyalható. A kormányzati vásárlások hatása multiplikatív, a transzfereké nem feltétlenül. A transzfereken belül megkülönböztetendık egyfelıl a szabad- és a kötött felhasználású transzferek csoportja. A szabad felhasználású transzferek csak az adott szereplık diszponibilis jövedelmét növeli és nem biztos, hogy teljes összegével növeli a keresletet. Hasonló a helyzet az államháztartás különbözı alrendszerei részére biztosított felhasználási kötöttséggel nem bíró kormányzati transzferekkel is. A kötött felhasználású támogatások és a céltámogatás jellegő államháztartáson belüli transzferek lényegében kormányzati vásárlásként hatnak. A kormányzati transzferek sajátos formájaként értelmezhetık a különbözı adókedvezmények és –mentességek. Ezek szintén növelik az érintett szereplık diszponibilis jövedelmét. Az államháztartási kiadások makroökonómiában részletesen tárgyalt kereslet oldali hatásai mellett utalni kell arra is, hogy a kiadásoknak jelentıs kínálat oldali hatásuk is lehet. E hatások lényegét úgy lehet megfogalmazni, hogy a különbözı kiadások megváltoztatják az egyes vállalatok és a makroszintő hosszú távú termelési függvényt. A különbözı infrastrukturális fejlesztések javítják a különbözı gazdasági tevékenységek logisztikai feltételeit, a kutatási támogatások a technikai fejlıdésre hatnak serkentıleg, a beruházási dotációk segítik a fizikai tıkeelemek minıségi fejlıdését. Az aktív munkaerı piaci eszközök rugalmasabbá teszik a munkaerı kínálatát. Az oktatási egészségügyi kiadások a rendelkezésre álló munkaerı mennyiségének növekedéséhez és minıségiének javulásához járulnak hozzá. Az állampénzügytan és az államháztartási statisztika a kiadások következı csoportosítását használja: Az államháztartási gazdálkodás jogi vonatkozásai szempontjából a kiadások adminisztratív csoportosítását szokták alkalmazni. Ez a csoportosítás a tervezés, végrehajtás és zárszámadás szervezeti egységei szerint különféle elıirányzatok szerint összesíti a kiadásokat. A lényeg itt az, hogy a kiadási elıirányzatok feletti jogosultság szerint történik a csoportosítás. A magyar költségvetési rendszerben e csoportosítás szerint fejezetek, címek és alcímek szerint jelennek meg a kiadások. A másik csoportosítási lehetıségét az állampénzügytan kiadások közgazdasági jellege szerinti besorolásának nevezi. A kiadások közgazdasági csoportosítása az elosztás formáját mutatja meg. E szerint megkülönböztetjük a bér-, bér jellegő kiadásokat és az ezekhez kapcsolódó közterheket, a beszerzési (dologi), szolgáltatásvásárlási kiadásokat, a transzfereket (amelyek lehetnek szociális jellegő kifizetésekés vállalati támogatások) és a beruházási, vagy pontosabban felhalmozási kiadásokat és a kamatfizetéseket. A magyar költségvetési rendszerben ezek a szempontok a különbözı rovatokon és tételeken jelennek meg. A harmadik osztályozási lehetıség az úgynevezett funkcionális, vagy ágazati besorolás. A funkcionális osztályozás az elosztás tartalmát, célját mutatja meg, vagyis a csoportosítás a különbözı szakfeladatokra épülve történik. E szerint megkülönböztetjük az igazgatási, védelmi, közrend- közbiztonsági, környezetvédelmi, településüzemeltetési kiadásokat, amelyek a tiszta közjavakra fordítódnak. Az oktatási, egészségügyi, szociális, - és lakásügyi, szabadidı- sport kiadások az úgynevezett jóléti javakra (meritorikus javak, merit goods) fordítódnak. A gazdasági (benne a munkaerı-piaci beavatkozásokat is) kiadások az állam stabilizációs funkciójával kapcsolatos tételek. A kamatfizetés sajátos elemként e csoportosításban önálló elemként jelenik meg. A ….táblázat néhány OECD ország államháztartási kiadásainak funkcionális szerkezetét mutatja be. Vegyük észre, hogy a három szempont háromdimenziós elemzésre ad lehetıséget. Az elemi költségvetési tranzakciók az államháztartás információs rendszerében e három szempont szerint aggregálhatók. Így be lehet mutatni akár a költségvetési pénzek felhasználóinak tevékenységét, az államháztartás által felhasznált inputok fajtáit és mennyiségét, valamint a különbözı fajtájú
A fizetési mérleg
állami szolgáltatások súlyát és költségeit. A kiadások tervezésével, finanszírozásával a pénzfelhasználás hatékonyságának elemzésével késıbbi fejezetekben visszatérünk. Az egyenleg A költségvetési mérleg egyenlege legáltalánosabban a bevételek és kiadások különbsége. Közgazdaságtani értelemben a deficit az állam adósságában beálló változás. A kiadások és bevételek különbsége, illetve az államadósság értelmezhetı az államháztartás egészére, valamint alrendszereire külön-külön. Az államháztartási deficit számításakor figyelembe kell venni az összes alrendszer deficitjét, kiszőrve a különbözı alrendszerek egymás közötti tartozásait. A deficithez hozzátartozik az állami tulajdonú vállalati szektor adóssága is. Az államháztartástan külön definiálja az úgynevezett kvázi-fiskális tevékenységeket. Ez alatt kormányzati irányítás alatt álló olyan költségvetési jellegő tevékenységeket értünk, amelyeket kormányzaton kívüli szervek (jegybank, állami vagy önkormányzati pénzügyi és nem pénzügyi vállalatok) végeznek. E tevékenységek különbözı költségvetési mérések tekintetében problémákat okoznak, számszerősítésük nehéz. Példaként említhetık az ilyen szervezeteknek nyújtott támogatások, vagy az általuk fizetett adók. Ezek ugyanis a vállalatoknál bevétel illetve kiadás formájában, míg az államháztartás megfelelı alrendszerében kiadásként, illetve bevételként jelentkezik. A kvázi-fiskális tevékenységre példa lehet a közszolgáltatások vállalatok által történı biztosításán túl például a nem piaci kamatozású, vagy célzott hitelek nyújtása, amelyek a költségvetési transzfereket helyettesítenek. Az államháztartás és ezen belül különbözı alrendszereinek egyenlege fontos makroökonómia mutató, mivel a kormányzati szektor kiadásaival (vásárlásaival, transzfer kifizetéseivel), jövedelem elvonásával, számottevı hatást gyakorol az aggregált keresletre és kínálatra, a foglalkoztatottságra, a pénz- és tıkepiacra. Az állam keresletbefolyásoló szerepének változását az államháztartás egyenlegének mozgása érzékelteti a legjobban. A közgazdasági elemzésnek a gazdasági és a pénzügyi politikának e kategória központi mutatója, illetve célváltozója. Másfelıl a deficit különbözı (elsısorban pszichológiai) okokból a kormányzati tevékenység sikerességének egyik (politikai) indikátora. Így nem csoda, hogy némi misztikum veszi körül és okkal, vagy ok nélkül különbözı mértékeihez szankciók is kötıdhetnek. (Lásd például késıbb az Európai Unió költségvetését bemutató fejezetben a konvergencia úgynevezett fiskális kritériumait.) Ezen okok miatt az államháztartás mőködtetıi idınként késztetést éreznek e szám "megszépítésére", másképp fogalmazva "mérlegpolitikai eszközökkel" (window dressing) a valóságosnál jobbnak bemutatni. A költségvetési egyenleg az államháztartási szektor mőködtetése szempontjából is fontos jelzıszám Az elıbbieken túl jelzi az államháztartás, vagy valamely alrendszerének finanszírozási igényét. A sokféle érdeklıdés miatt az államháztartási (költségvetési) deficit számos fogalmát alkalmazzák a gyakorlatban. A különbözı mutatók arra jók, hogy e rendkívül összetett aggregátumon belül érzékeltessék a különbözı államháztartási tranzakciók (beruházások, folyó kiadások, adósságszolgálati fizetések stb.) eltérı hatását, illetve kiszőrjék a különbözı torzító tényezık (például az infláció) hatását. Mint tudjuk az infláció – különösen annak magas üteme és/vagy ingadozása – jelentısen nehezíti a gazdasági kalkulációt. Az infláció kiszőrése a reáldeficit mérésével lehetséges. A reáldeficit a reál adósságállomány változása. A deficit mérésének számos módszertani problémája van. Az említett infláción kívül a legfontosabb problémák a következık: 1) A tıkejavak elszámolásának kérdése. Amennyiben a költségvetési deficitben számításba vesszük (és a mutatók többsége így jár el) az adott költségvetési idıszakban létesített eszközök értékét, akkor egyetlen idıszakra mutatjuk ki egy viszonylag hosszú használati idejő tétel költségvetési terheit. A stabilizációs szempontból helyes egy ilyen deficitszámítás, a közszolgáltatások tényleges költségeinek és anyagi terheinek szempontjából azonban más
A fizetési mérleg
megközelítés szükségessége vetıdik fel. Nehezíti a dolgot, hogy az államháztartási számvitel rendszerint nem mutatja ki ezen eszközök amortizációját. Vagyis a beruházások az adott év deficitjét növeli, holott a fogyasztás tényleges költsége az amortizáció. Ily módon a deficit nem fejezi ki korrekten a különbözı közszolgáltatások költségeinek generációk közötti elosztását. Ebben az összefüggésben nem közömbös, hogy az adott jószág micsoda. Más egy fegyver, vagy egy fegyver rendszer, más egy komputer tomográf, más egy épület és megint más egy autópálya. A beruházások érintik az állami vagyon tömegét. A privatizáció csökkenti a tıkeállományt, ezért a vagyon szempontjából nem tekinthetı deficitet csökkentı tényezınek. A privatizációs bevétel a keresletet növelı kiadásokra fordítható. A hitelbıl megvalósított állami beruházás növeli az állami vagyont, ezért az így finanszírozott beruházási deficit nem növeli az államadósságot. E problémák kezelésére használatos a tıkeköltségvetés elkülönítése, illetve néhány ismertetésre kerülı deficit mutató. 2) A költségvetési mérlegben nem szereplı kötelezettségek. Az állam bizonyos bevételek (járulékok) fejében járadékot (egészségügyi ellátás, munkanélküli segély, nyugdíj stb.) biztosít, bizonyos gazdasági szereplık számára kezességet vállal. Ezek a kötelezettségek – bár a korszerő államháztartási rendszerek bizonyos kötelezettség vállalásokat (pl. a kezesség vállalás mértékét) korlátoznak – az általánosan használatos (és az alábbiakban ismertetésre kerülı) deficit mutatókban nem tükrözıdnek. 3) A deficit nagysága érzékeny a konjunktúra ingadozásokra. Az ismertetésre kerülı, a gazdasági elemzésekben használatos deficit fogalmak azonban nem mindenben alkalmasak a különbözı mérési problémák teljes körő megoldására. Arra is utalnunk kell, hogy az államháztartási jelzıszámok és statisztikai rendszerek változóban vannak. A tárgyalás során- a nemzetközi ajánlásokat figyelembe véve - de a tényleges magyar gyakorlatban használatos fogalmakat ismertetjük. Láttuk, hogy az államháztartási folyamatokat lehet pénzforgalmi és eredmény szemléletben kimutatni és azt is, hogy mind a bevételi, mind a kiadási oldalnak markánsan elkülöníthetı csoportjai vannak. A pénzforgalmi szemléletben számított deficit mutatók érzékenyek az államadósság kamatfizetési és lejárati jellemzıire. Ezen okok miatt az egyenleg számos számítási módja és fogalma ismert. A legfontosabbakkal érdemes megismerkedni, mert ezek más-más összefüggés feltárására alkalmasak. Az egyenleg különbözı számítási módjai nemcsak a folyamatok különbözı szempontú bemutatását, de adott esetekben a tényleges folyamatok elleplezését is szolgálhatják. Ezért szükséges - különösen összehasonlítások esetében - vizsgálni, hogy a közölt adatok ugyanazon deficit fogalomra épülnek-e. Az alábbiakban bemutatjuk az államháztartási deficit különbözı értelmezési lehetıségeit. Az elsı két deficitet teljes, vagy bruttó deficitnek is szokás hívni. E hagyományos számítás a kiadási oldalon tartalmazza az államadósság kamatterheit és törlesztését, vagy államkötvény visszavásárlást és a tárgyévi pénzmaradvány növekedést is. Bevételi oldalon elszámolja a hitelfelvételt és/vagy az államkötvény kibocsátást, valamint a felhalmozott betétek (pénzmaradványok) tárgyévi felhasználását is. Akár a pénzforgalmi, akár az eredmény szemlélető bruttó deficit mutató kevéssé alkalmas az államháztartási pozíció tényleges hatásainak elemzésére. Az összes alábbi bemutatásra kerülı deficit fogalom alkalmatlan arra, hogy érzékeltesse az állam feltételes, vagy jövıbeni kötelezettség vállalásait. Ezek (amelyek tipikus esetei a különféle kezesség és garanciavállalások) korrekt nyilvántartása és bemutatása, a kötelezettségvállalás mértékének korlátozása a lehetséges megoldás arra, hogy ilyen típusú elkötelezettségek ne rendítsék meg az államháztartás pozícióját. (Gondoljunk különbözı hitelfelvételek mögé állított állami kezességvállalásra, vagy a privatizált állami vagyonnal kapcsolatos olyan állami kötelezettség vállalásra, mint az utólag jelentkezı környezeti károk esetén történı állami helytállás.) 1. a pénzforgalmi szemlélető összes bevétel és kiadás egyenlege. 2. az eredményszemlélető összes bevétel és kiadás különbsége.
A fizetési mérleg
3. az elsıdleges egyenleg. Ez a kamatterhek nélküli (tehát kormányzati vásárlásokra és transzferekre és beruházásokra fordított) kiadások és a hitel és privatizációs bevételek nélküli, úgynevezett elsıdleges kiadások különbsége. Az elsıdleges egyenleg lényegében azt mutatja, hogy mekkora volna hiány, ha nem létezne államadósság és nem csökken az állami vagyon. Az elsıdleges egyenleg jelzi legjobban az államháztartási pozíció változásának az aggregált keresletre gyakorolt hatását. Ez az egyenleg az, amelyre a fiskális politikának a legközvetlenebb hatása van. Az eladósodott államháztartások tényleges fiskális tevékenységét az elsıdleges egyenleg mérése nélkül nem lehet értékelni. Az államadósság menedzselése megkövetelheti a pozitív elsıdleges egyenleg fenntartását. 4. GFS egyenleg. (A GFS az IMF által alkalmazott módszertan alapján készült államháztartási statisztikai rendszer.) Ez az egyenleg a bevételekbıl és a kiadásokból kiveszi a finanszírozási (hitel) mőveletekkel kapcsolatos tıkemozgásokat (hitelfelvételt, pénzmaradvány felhasználást, illetve adósságtörlesztést, vagy pénzmaradvány letéti számlára helyezését). Ezeket a GFS rendszer vonal alatti tételeknek tekinti. A hiteltörlesztés a gazdasági szereplık számára nem jelent új jövedelmet, a pénzmaradvány nem új elvonás a magánszektorból. Ez az egyenleg az államháztartás nettó pénzügyi pozícióját tükrözi, vagyis azt, hogy a monetáris szektorral szemben hitelfelvevı vagy megtakarító. Ebbıl adódik, hogy ez a deficit fogalom magában foglalja az esetleges privatizációs bevételeket is. 5. az SNA egyenleg. A nemzeti számlák rendszerének módszertanát követve alapvetıen eredmény szemlélető kategória. E kategória nem tekinti bevételnek, illetve kiadásnak sem a finanszírozási (hitel és pénzmaradvány képzıdéssel és felhasználással kapcsolatos) tételeket, sem a privatizációs bevételeket. 6. az operacionális egyenleg olyan GFS, vagy SNA egyenleg, amelyben a kamatkiadást megtisztítják az inflációtól (reálkamat). Ezen eljárás mögött az a megfontolás húzódik, hogy magas infláció esetén a nominális kamat részben a tıke (hitel) reálértékének csökkenését kompenzálja, vagy annak megırzését biztosítja és tényleges finanszírozási teher a reálkamat kiadás. Az operacionális egyenleg alkalmas a deficit/GDP mutató különbözı inflációjú országok közötti összehasonlítására. A magas inflációjú országokban, amennyiben nagy az eladósodottság, a deficit lényeges komponense a magas nominális kamat kiadás, amelynek egy része a hitel reálérték-vesztését kompenzálja. 7. a folyó, vagy mőködési kiadások és bevételek különbsége az úgynevezett folyó, vagy mőködési egyenleg (elıjeltıl függıen nevezik mőködési deficitnek, vagy bevételnek). A felhalmozási kiadások és a tıke jellegő bevételek (benne a privatizációs bevételek, beruházási céltámogatások) egyenlege a beruházási költségvetés egyenlege. Kiegyensúlyozottnak tekintik a költségvetés gazdálkodását, ha a folyó mérleg kiegyensúlyozott, vagy hiteltörlesztés esetén nettó (a kamatkiadásoktól megtisztított) mőködési eredmény keletkezik. A beruházási költségvetés hiányát normális jelenségnek tekinthetjük. Ennek oka egyfelıl az, hogy a felújítás pénzügyi fedezetét biztosító amortizáció nem keletkezik, részben azért mert a beruházások egyszeri forrásigénye és a megvalósult létesítmény hosszútávú mőködése a finanszírozásban idıbeli meg nem felelést okoz. Ennek egyik áthidalási módja a külsı források igénybevétele. 8. s kiterjesztett egyenleg bruttó egyenleg kiegészítve a központi bank veszteségével és minden olyan adósság kibocsátással, amely állami tulajdonú pénzügyi intézmények újratıkésítésével kapcsolatos és nem szerepelt a bruttó egyenlegben.
A fizetési mérleg
A deficit különbözı megközelítéseinek tárgyalását három olyan analitikai rendszer bemutatásával zárjuk, amelyek elméleti szempontból jól definiálhatók, de amelyek operacionalizálása, mérése egyelıre nem megoldott. Elsıként a Musgrave szerzıpáros könyvében szereplı megközelítést mutatjuk be. Ha a fiskális politikát funkciónként vizsgáljuk, akkor megkülönböztethetjük az egész államháztartáson belül a különbözı költségvetési ágazatokat (allokációs költségvetés, elosztási ágú költségvetés és stabilizációs költségvetés). E különbözı "ágakhoz" különbözı bevételi és kiadási tételek és különbözı tipikus egyenlegek tartoznak. Az allokációs ágban a társadalmi preferenciáknak megfelelı mennyiségő és minıségő szolgáltatást biztosítják azok adóárával finanszírozva. Az elosztási ág a jövedelmek megfelelı kiigazítását biztosítja. E két ág pozíciója jellegénél fogva kiegyensúlyozott. A stabilizációs ág annak tudatában, hogy a másik két funkció biztosítva van megteszi a szükséges kereslet kiigazítást. Ezt jellemzıen beépített stabilizátorként mőködı adó és transzfer kombinációval és/vagy diszkrecionális bevételi, vagy kiadási akciókkal éri el. Ez a költségvetési "ág" rendszerint nincs egyensúlyban. A teljes költségvetés pozíciója - megfelelı fiskális politika esetén - a stabilizációs ág helyzetétıl függ. Másodszor egy olyan deficitfogalomra utalunk, amelyet a makro közgazdászok fejlesztettek ki az anticiklikus költségvetési politika értékelésére. A strukturális deficit, vagy a ciklikusan kiigazított egyenleg a ciklikus ingadozásoktól megtisztított államháztartási pozíció becslésére használatos. Lényegét tekintve a költségvetés teljes kapacitás kihasználtság (tehát a potenciális kibocsátási szint) melletti pozíciója. A ciklikus deficit a teljes aktuális és a strukturális deficit különbsége. Ugyancsak a költségvetési politika hatásosságának vizsgálatára alkalmazta az OECD a tényleges deficiten belül az automatikus és a szándékolt deficit fogalmát E szerint a szándékolt deficit az állami kiadások és az adóteher változásának különbségeként, az automatikus deficit a teljes és a szándékos deficit különbségeként határozták meg. E módszerrel el lehet választani a szándékolt keresleti politika és a beépített stabilizátorok hatásait. Végül utalnunk kell a generációs költségvetési elszámolásra. Ez egy olyan kísérleti számítási rendszer, amely elkülöníti egymástól a különbözı évben született népességcsoportokat, meghatározza ezek adózási és támogatási karakterét a várható élettartam és más ismérvek alapján. Az ilyen kalkulációk alkalmasak a költségvetési politika különbözı nemzedéki vonatkozásainak és a jövıbeni kötelezettségek mértékének, így a költségvetési rendszer fenntarthatóságának elemzésére. A deficit finanszírozása, az államadósság Az államháztartás különbözı alrendszereiben keletkezett hiány természete attól függ, hogy a különbözı alrendszerek között milyen jogi viszony van. Elképzelhetı, hogy a központi költségvetés automatikusan helytáll más alrendszerek (pl. önkormányzatok, vagy az egészségbiztosítási alap) pénzügyi nehézségei esetén. Ugyanakkor vannak olyan államháztartási rendszerek, amelyekben egyes szereplık pénzügyi nehézségeik megoldásában magukra vannak utalva. Az állam, a központi kormányzat hiány finanszírozását elvileg három módon végezheti. Egyfelıl a hiány finanszírozása a jegybankon keresztül kibocsátott új pénz kibocsátásával lehetséges. Ez növeli a pénzkínálatot. Az ilyen típusú stabilizáció de facto monetáris akció. A hiány finanszírozására kibocsátott pénz bennragad a gazdaságban. Másik lehetıség a hiány tıkepiaci finanszírozása, ami a magánszektortól különbözı formákban hitelfelvételt jelent, adott pénzkínálat mellett. A harmadik megoldás külföldi hitelfelvétel és/vagy devizában denominált állampapírok kibocsátása, vagyis a külföld megtakarításainak bevonása. Ez is monetáris akció végsı soron, mivel a külföldi valuta átváltása növeli a hazai pénzmennyiséget. Az elsı megoldással szemben a különbség az, hogy a deviza adósság visszafizetésével pénz vonódik ki a gazdaságból. Ilyen esetekben a monetáris hatóságnak módja van a bekerült pénz egy részének
A fizetési mérleg
„semlegesítésére”. Formailag az elsı megoldás is hitelfelvétel. Gyakorlatilag az elsı esetben a pénztömeg növekedésébıl adódó infláció szétteríti a hiány terheit a gazdaság különbözı szereplıi között. Ezt a megoldást nevezik inflációs adónak is. A nemzetközi gyakorlatban ez a megoldás egyre kisebb szerepet tölt be. A jegybanki függetlenség egyik oka éppen az a felismerés, hogy az ilyen típusú hiány finanszírozás veszélyezteti a monetáris rendszert, ezen keresztül a gazdasági stabilitást. A második megoldás nem változtatja a pénz kínálatot és tényleges (visszafizetendı) államadósságot keletkeztet, hiszen a magán szektorból felvett hiteleket folyamatosan törleszteni kell. Az államadósság – a fentieken túl – keletkezhet úgynevezett költségvetésen kívüli kötelezettség vállalással. Ennek tipikus esetei azok a konszolidációs technikák, amikor például a bankrendszer feltıkésítését úgynevezett konszolidációs államkötvények kibocsátásával végezték. A speciális hosszúlejáratú állampapíroknak az inszolvens bankok eszközei közé helyezése azt a speciális bankszabályozás miatt alkalmas eszköz a bankok tıkéjének megerısítésére. Ezen állampapírok évenkénti kamatfizetései jelentik a valóságos állami támogatást (és így költségvetési kiadást), így az állami kiadásoknak idıbeli szétterítését. Ebben az esetben sérülhet a parlament költségvetési joga, hiszen ez a technika az alkalmazás pillanatában az állami támogatás valódi mértékének meghatározását nem teszi lehetıvé. A valóságos terhek nagyban függnek a konszolidációs államkötvények futamideje alatti monetáris és tıkepiaci folyamatoktól. A hitelfelvétel nemcsak folyó költségvetési deficitet finanszírozhat, hanem lejárt és törlesztett hitelek megújítását is. Az államadósság tıkepiaci finanszírozása megköveteli az államadósság menedzselését. Ez sajátos gazdálkodási funkció, amely arra irányul, hogy az államháztartás likviditása úgy biztosítódjon, hogy a hiány és az adósság finanszírozás kamatterhei, valamint a törlesztések alkalmas finanszírozási eszközökkel (bankhitel, kötvény) és futamidıvel valósuljanak meg. Az államháztartás teljes finanszírozási igényének nevezzük a folyó évi deficit és a hitelek megújításával kapcsolatos hitelszükségletet. A korábban jelzett teljes deficit mutatók alkalmasak ezen igény kifejezésére. Az államháztartás különbözı alrendszerei és a konszolidált államháztartás Az államháztartáson belül elkülönült funkcióval rendelkezı pénzalapok és intézmények mind bevételi, mind kiadási oldalon kapcsolatban vannak a gazdaság kormányzati szektoron kívüli szereplıivel és - az államháztartáson belül érvényesülı feladat és felelısségi kör megosztás függvényében - egymással. Az állami feladatellátás és finanszírozás modern rendszereiben megszokott jelenség a szektoron belüli pénzmozgás. Az államháztartás tehát nem egységes pénzügyi mérleg, hanem különbözı alrendszerekre tagolódik. Az államháztartás terjedelmét meghatározhatjuk úgy is, hogy összesítjük a különbözı alrendszerek pénzügyi mérlegeit. Ez a módszer a késıbb ismertetésre kerülı bruttó elszámolás elvét tükrözi. Amennyiben az államháztartás makroökonómiai súlyát (akár a jövedelem centralizációt (bevételi oldal), akár a jövedelem elosztást (kiadási oldal), akár az állam adósságát)szerepét kívánjuk meghatározni, úgy célszerő kiküszöbölni az egyes alrendszerek közötti pénzmozgást, illetve az alrendszerek egymás közötti tartozásait. A konszolidált államháztartási mérlegbe nem számítják be az államadósság törlesztésére fordított összeget sem, mivel ez nem változtatja meg az állam nettó vagyonát. Az ilyen kimutatásokat konszolidált államháztartási mérlegnek, illetve konszolidált államadósságnak nevezik. Az államháztartás makroökonómiai súlyát és hatásait az összbevétel/GDP, az összkiadás/ GDP, a deficit/GDP és az államadósság/GDP mutatókkal szokták érzékeltetni. Az államháztartás különbözı alrendszereivel kapcsolatosan fel lehet tenni azt a kérdést, hogy nagyságuk, tehát egymással kapcsolatos mennyiségi viszonyaikon (eltérı pénzügyi súlyukon) és eltérı rendeltetésükön túl kell-e, lehet-e valamiféle közgazdaságilag hierarchiát megállapítani közöttük. Az alrendszerek jogi státusza az adott ország alkotmányos rendjébıl levezethetı. Ami
A fizetési mérleg
a különbözı alrendszerek közgazdasági különbségeit érinti megfogalmazható a jogi hierarchiából is következı rangsor. Az állami szuverenitás a legmarkánsabban az ország törvényhozása által ellenırzött központi kormányzati szinten jelentkezik. A központi költségvetés bevételi és kiadási oldala rendelkezik a legnagyobb döntési autonómiával. Az adózás rendszerében a központi adók szerepe a meghatározó, az adómegosztás és a helyi adózási rendszerek az országos törvényhozásban dıl el. A központi költségvetés finanszírozásában a jegybankkal kialakult sajátos kapcsolat (a jegybanki függetlenség ellenére) speciális mozgásteret jelent, hiány finanszírozásához szükséges tıkepiaci források megszerzésében is a központi kormányzat mozgástere a legnagyobb. A korábban említett implicit adók a központi költségvetés bevételét képezik. A bevételek mellett a kiadások nagyságának és összetételének meghatározásában is a központi költségvetés dönt a legnagyobb szabadságfokkal. Az elkülönített alapok és a társadalombiztosítás bevételei és kiadásai eleve korlátozott célúak. Esetleges hiányuk rendezése fıszabályként a központi költségvetés feladatát képezi. Külön törvényi felhatalmazás alapján fordulhatnak tıkepiaci forrásokhoz. A helyi önkormányzatok bevételei jelentıs mértékben függnek a kormányzati transzferektıl, kiadásai pedig a különbözı törvényekben elıírt kötelezettségektıl. A helyi önkormányzatok költségvetési hiányuk finanszírozásában a tıkepiacra utaltak. A központi kormányzat, vagy a törvényhozás költségvetési korlátját a tıkepiaci kapcsolatok szabályozásával keményítheti. A fiskális politika néhány makroökonómiai vonatkozása A fiskális politika hatékonysága és kedvezıtlen "mellékhatásai" a különbözı közgazdasági iskolák örökzöld vitatémája. Hatásosság alatt a stabilizáció megvalósítását, a ténylegesen kitőzött célok (szándékolt hatások) elérését értjük. A hatásosságot számos tényezı korlátozza. E tényezık közül a legfontosabbakat foglaljuk össze: Az államháztartás kiadási és bevételi oldalán lévı komponensek - ahogy ezt a fentiekben láttuk az aggregált keresletre gyakorolt hatás szempontjából eltérı módon viselkednek. Különösen kiszámíthatatlan a különbözı típusú adók változtatásának hatásmechanizmusa. Az aggregált keresletre gyakorolt hatás nagymértékben függ a fogyasztói határhajlandóság alakulásától, amely maga is számos mérhetı és becsülhetı tényezı eredıjeként nehezen meghatározható. Ahogy említettük a fiskális politikának vannak jelentıs kínálat oldali hatásai is. A keresleti hatás rendszerint rövid távú, a kínálat oldali hatás közép, vagy hosszútávú. E két oldal reakcióinak idıbeli meg nem felelése számos probléma forrása lehet. A tisztán kereslet oldali költségvetési politika esetében jelentıs hatékonyság rontó tényezı a hatásmechanizmusban tapasztalható idıbeli késedelmek (time lag) létezése. Ilyen idıbeli késedelemhez vezet a különbözı gazdasági változók mérésének, a politikai döntés az illetékes szervek felhatalmazásának, a kivitelezés idıigénye, valamint a gazdasági szereplık alkalmazkodásának idıigénye, reakcióideje. A fiskális politika inflációt generáló szerepe. Vannak olyan álláspontok, amely szerint az államháztartási kiadások növelése az árszínvonalra növelıen hatnak. A kiadások növelése nem feltétlenül inflációs tényezı. A költség oldali infláció esetében a hatás egyértelmően kimutatható. A vállalati szektor költségeit növelı fiskális eszközök alkalmazása (adóemelés) beépül a vállalatok költségszerkezetébe. A terhek hosszútávon részben, vagy egészben áthárítódnak a fogyasztókra és ez rendszerint "egyirányú utca", vagyis az adók esetleges csökkentése nem vezet az árak csökkenéséhez. A mechanizmus a mark up típusú árképzési gyakorlatnak köszönhetı, az áthárítás mértéke a "monopólium fokától" (Kalecki) függ. A fiskális politika keresleti inflációra gyakorolt hatása nem ilyen egyértelmő. Amennyiben a kiadások készleteket és/vagy szabad kapacitásokat hoznak mozgásba, és növekedésük nem haladja meg a gazdasági növekedés ütemét, úgy a költségvetési politika nem gerjeszt inflációt. Bizonyos kiadás típusok, jellemzıen
A fizetési mérleg
különbözı transzferek (fogyasztói vagy export ártámogatások) gerjeszthetnek kereslet oldali inflációt. A kiszorítási hatás (crowding out). Az államháztartás tıkepiaci hitelfelvételét jellemzıen különbözı futamidejő állampapírok kibocsátásával hajtja végre, de kereskedelmi bankoktól történı hitelfelvétel is elképzelhetı. Az utóbbi különösen a helyi önkormányzatok esetében bevett gyakorlat. A hiány tıkepiaci finanszírozása megnöveli a hitelkeresletet és ez a reálkamatláb emelkedéséhez vezet, kiszorítva ezzel a magánberuházások bizonyos kamatfüggı részét. A kiszorító hatás tétele lényegében azt állítja, hogy amit megnyerünk a réven a fiskális politikával, azt elveszítjük a vámon. Vagyis az állami kereslet magán keresletet szorít ki. A kiszorítás csak bizonyos feltételek teljesülése esetén igaz. E feltételek a termelésnek a kormányzati kiadásokkal szembeni rugalmatlansága, a pénzmennyiség és tıke határtermelékenységének változatlansága. A növekvı kormányzati kiadások azonban növekvı hitelkínálattal is párosulhatnak, így a feltételezett reálkamat növekedés nem következik be. A kormányzati kiadások hatását a keynesiánus és a neoklasszikus elméletektıl eltérıen magyarázó közgazdasági irányzat szerint érvényesül a Barro-Ricardo ekvivalencia tétel. E szerint a kiadástöbblet adókkal és az adóssággal történı finanszírozása ugyanazzal a hatással jár. A külsı pénzügyi egyensúly megbomlásának veszélye. Nyitott gazdaságban a kiadások növekedése a külsı pénzügyi egyensúlyt, a folyó fizetési mérleget rontja. A kiadások növekedése rontja a külkereskedelmi mérleg pozícióját és ez a folyó fizetési mérlegen keresztül növeli az ország külsı adósságát. A különbözı típusú kiadások külkereskedelmi mérlegre gyakorolt hatása eltérı. A kormányzati vásárlások egy része a közbeszerzési eljárás alkalmazásával kizárhatja az importot. Hasonló a helyzet a természetbeni juttatásokkal, hazai termékekre vonatkozó fogyasztói ártámogatásokkal, vagy utalványokkal. A kormányzat bérkiadásai és egyéb transzferei a fogyasztás importigényességén keresztül gyakorolnak hatást a kereskedelmi mérlegre. Ebben az esetben tehát a nettó export egy részét szorítja ki a kormányzati költekezés. Amennyiben a költségvetési deficitet külföldi hitelfelvétellel finanszírozzák, úgy ez növeli reálkamatlábat és ez pedig beruházásokat szorít ki. "Ikerdeficitnek" nevezik azt a helyzetet, amikor az államháztartás és a folyó fizetési mérleg pénzügyi pozíciója egy irányba mozog. Ahogy azt már korábban jeleztük a fiskális politika makrogazdasági hatásai a deficitben összegzıdnek. A deficit a következı idıszakra halasztott adó. A most rendelkezésre álló jövedelem a jövıben kisebb lesz. A deficit elsı ránézésre a fogyasztást növeli és a beruházások egy részét kiszorítja. Ez az eset, mint már szóltunk róla, zárt gazdaságban, változatlan pénzkínálat, fogyasztói határhajlandóság és tıke határtermelékenység esetén áll fenn. De amennyiben a hiány tıkepiaci finanszírozása történik, úgy az államkötvények megfelelı kamatozása növelheti a megtakarítási hajlandóságot (a fogyasztók a jövıre tartalékolnak), így nem feltétlenül csökken a hitelkínálat és nı a kamat. A tıke határtermelékenységének növekedése növeli a magánberuházások nem kamatfüggı részének súlyát. Az államkötvényekre fizetett kamat a különbözı fogyasztók közötti jövedelem újra elosztást eredményez. Az államháztartás bizonyos bevételei és kiadásai képesek beépített stabilizátorként tompítani a gazdaság ingadozását oly módon, hogy a fogyasztásra rendelkezésre álló jövedelem ingadozását tompítja. A beépített stabilizátorok bevétel oldali komponensei a (progresszív) jövedelemadók. A reáladó bevételek egyik évrıl a másikra történı változásának a reál GDP-re vonatkozó rugalmassága 1-nél nagyobb. Az amortizáció és más nem adózó GDP tényezık fluktuációja kisebb, mint az adóalapoké. Változatlan adótábla esetén a személyi jövedelemadót fizetık a recesszió idıszakában alsóbb adósávba esnek és így az adók kisebb mértékben csökkentik a rendelkezésre álló jövedelmet. A kiadási oldalon bizonyos transzfer kiadások (munkanélküli ellátás, szociális segélyek, amelyek meghatározott családi jövedelmekhez vannak kötve stb.) a beépített stabilizátorok komponensei.
A fizetési mérleg
A makro folyamatok szempontjából a különbözı államháztartási szintek hatása eltérı. A bevételi oldalon a központi szint rendelkezik jellemzıen a jövedelemfüggı adók nagyobb részével. A helyi szint az összes adók kisebb részével, ezen belül az autonóm adók nagyobb részével rendelkezik. A helyi szint bevételének jelentıs része különbözı elveken megosztott adókból és leosztott transzferekbıl tevıdik össze. Ahol önálló középszint van ott az osztozkodás a központi szinttel történik. A részletes képet késıbb az adózásról szóló fejezetben mutatjuk be. A kiadásokat tekintve a központi szint minden kiadás típussal jelen van. Az összes kiadások között azonban jelentıs súlyt képviselnek a különbözı transzferek (transzferek a különbözı nem kormányzati szereplıknek, társadalombiztosítási kifizetések és kormányzati szektoron belüli transzferek), illetve a kamatkiadások. A helyi szinten a kormányzati vásárlások jelentik a meghatározó tételt. Ez a kormányzati szint kevésbé hajlamos költségvetési deficitre. A központi kormányzat, mint az államháztartás meghatározó alrendszere A központi költségvetés minden ország államháztartási rendszerében meghatározó szerepet tölt be. Ezen a szinten jelentkeznek az állami szuverenitásból adódó bevételek, illetve ez a szint mondhat le e szuverenitásból adódó gazdasági elıjogok egy részérıl akár az államháztartás más szintjei, illetve magángazdasági szereplık részére. A központi költségvetés elfogadása, végrehajtásának ellenırzése a képviseleti demokrácia egyik legfontosabb közjogi aktusa. A központi költségvetés elfogadása és a végrehajtásról szóló beszámolás törvényi formában történik. E törvény jellemzıen a kiadásokról és az esetleges hiány finanszírozási módjáról dönt. A bevételi oldal törvényi szabályozása más törvényekben, jellemzıen az éves költségvetési ciklusnál hosszabb idıtávra történik. Az adó-, illeték rendszer viszonylagos stabilitása, kiszámíthatósága a gazdasági fejlıdés fontos feltétele. A költségvetés elkészítésének és végrehajtásának folyamata jellemzıen a következı fázisokra bontható: 1. a költségvetés koncepciójának a végrehajtó hatalom (Kormány) általi kidolgozása és a parlamentnek történı benyújtása. 2. a koncepció parlamenti határozattal történı elfogadása után a részletes költségvetés kidolgozása és benyújtása. 3. a benyújtott költségvetés részletes vitája, amikor is a változtatások már csak az elfogadott koncepció keretein belül (kiadási fıösszeg, hiány mértéke, egyes fejezetek fıösszege stb.) lehetséges. A vita lezárása után a törvény elfogadása és kihirdetése. A törvény különbözı bevételi és kiadási elıirányzatok formájában tartalmazza az egyes végrehajtó szintek pénzügyi kötelezettségeit, illetve lehetıségeit. 4. a költségvetés végrehajtása. A végrehajtás különbözı alapegységek (ld. késıbb) feladata. Ezek rendelkeznek bizonyos jogosítvánnyal a költségvetési elıirányzatok kisebb módosítására. Amennyiben a végrehajtás során az elfogadott költségvetéstıl eltérı folyamatok következnek be akkor a törvényhozás pótköltségvetés készítésére kötelezett, amelyet törvény formájában fogadnak el. 5. a végrehajtás lezárásaként a végrehajtó hatalom benyújtja a költségvetés végrehajtásáról szóló beszámolóját, amelynek elfogadása esetén a parlament zárszámadási törvényt alkot. A központi költségvetés fejezetekre tagolódik. A fejezeteket az éves költségvetési törvény határozza meg. A 2000. évre vonatkozó fejezeti rendet az 1. ábrában mutatjuk be. 1. Ábra A központi költségvetés fejezeti rendje 2000-ben
A fizetési mérleg
I. II. III. IV. V. VI. VIII. X. XI. XII. XIII. XIV. XV.. XVI. XVII. XVIII. XIX. XX. XXI. XXII. XXIII. XXIV. XXX. XXXI. XXXIII. XLI
Országgyőlés Köztársasági Elnökség Alkotmánybíróság Országgyőlési Biztosok Hivatala Állami Számvevıszék Bíróságok Magyar Köztársaság Ügyészsége Miniszterelnökség Belügyminisztérium Földmővelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium Honvédelmi Minisztérium Igazságügyi Minisztérium Gazdasági Minisztérium Környezetvédelmi Minisztérium Közlekedési és Vízügyi Minisztérium Külügyminisztérium Szociális és Családügyi Minisztérium Oktatási Minisztérium Egészségügyi Minisztérium Pénzügyminisztérium Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Ifjúsági és Sportminisztérium Gazdasági Versenyhivatal Központi Statisztikai Hivatal Magyar Tudományos Akadémia Az államadósság költségvetési elszámolásai
A központi költségvetésben fejezetet alkothatnak: 1. a különbözı államhatalmi szervek; 2. a különbözı minisztériumok; 3. az egyes országos hatáskörő szervek; 4. a költségvetés nemzetközi elszámolásai és az államadósság költségvetési elszámolásai. A költségvetési fejezetek címekre, és alcímekre tagozódnak. A költségvetési cím és alcím szervezeti és szabályozási szempontból összetartozó, tovább részletezett elıirányzatok összessége. A tovább részletezett tételeket elıirányzat-csoportoknak nevezik. Ezen elıirányzat csoportok: 1. a mőködési költségvetés; 2. felhalmozási kiadások; 3. célelıirányzatok; 4. fejezeti általános tartalék; 5. beruházási célprogramok. A költségvetési kiadások között elkülönítetten kell kezelni a következı tételeket:
A fizetési mérleg
1) általános tartalék; Ennek célja az elıre nem tervezett kiadások és elmaradt bevételek fedezése, maximálisan a központi költségvetés kiadási fıösszegének 2, minimálisan 0,5%-a. 2) a céltartalék elıirányzat, amely az évközi kormányzati intézkedések fedezetéül szolgál, amelynek célját és rendeltetését a költségvetési törvényben meghatározták, azonban ezen elıirányzat fejezet, cím, alcímszerinti felhasználásának pontos megoszlása nem ismert. 3) a kiemelt beruházásokat és felújítások. Kiemeltnek számít minden, a kiadási fıösszeg 0,2%át meghaladó program, illetve az, amit a törvényalkotó, illetve a Kormány annak minısít. a) a beruházásokat. b) a felújításokat. c) személyi kiadásokat. d) az ellátottak pénzbeli juttatásait. e) dologi kiadásokat. f) a költségvetési törvény által meghatározott célfeladatok kiadásait. g) egyéb felhalmozási célú kiadásokat, támogatásokat. A központi költségvetést a költségvetési törvény összefoglaló táblázatban is közli. Ezen összefoglaló táblázat a központi költségvetés bevételeit a következı tagolásban mutatja be: 1) A gazdálkodó szervek befizetései. E tételek nem tartalmazzák a pénzintézetek társasági adó befizetéseit. 2) A fogyasztáshoz kapcsolt adókból származó bevételek. 3) A lakossági befizetések. 4) A központi költségvetési szervek saját bevételei. A késıbbiekben látni fogjuk, hogy a magyar államháztartási rendszer sajátossága a költségvetési szervek saját bevétel szerzési (vállalkozási) lehetısége. 5) A támogatási célprogramok saját bevételei. 6) Központi beruházások saját bevételei. 7) A központi költségvetési szervektıl származó befizetések. 8) A helyi önkormányzatok befizetései. Itt jellemzıen a valamilyen okból jogtalanul igénybevett és/vagy fel nem használt központi támogatások visszafizetésérıl van szó. 9) Az elkülönített állami pénzalapok befizetései. 10) Az állami, kincstári vagyonnal kapcsolatos befizetések. 11) A pénzintézetek társasági adója. 12) A Magyar Nemzeti Bank befizetése. 13) Egyéb bevételek 14) Adósságszolgálattal kapcsolatos bevételek. 15) Privatizációs bevételek. A kiadások a következı bontásban szerepelnek e mérlegben: 1) A gazdálkodó szervezetek támogatása. 2) Fogyasztói árkiegészítés, lakástámogatások, garancia és hozzájárulás a TB alapok kiadásaihoz, illetve a TB közremőködésével folyósított ellátások. 3) A központi költségvetési szervek 4) A társadalmi önszervezıdések támogatásai. 5) A helyi önkormányzatok támogatása.
A fizetési mérleg
6) Az elkülönített pénzalapok támogatása. 7) A nemzetközi pénzügyi kapcsolatok kiadásai. 8) Adósságszolgálat, kamattérítés. 9) Az MNB elszámolásokkal kapcsolatos kiadás. 10) egyéb kiadások. 11) Általános tartalék. 12) Céltartalék. 13) Kormányzati rendkívüli kiadások. 14) Az állam által vállalt kezességek érvényesítése. A kimutatás ilyen szerkeze alkalmas arra, hogy a különbözı fıbb gazdasági szereplı csoportok és államháztartási alrendszerek központi költségvetési kapcsolatait bemutassák. A bevételi fıösszeget bruttó bevételeknek, a kiadási fıösszeget bruttó kiadásoknak nevezzük. E tételek egyenlege a GFS egyenleg. A 2000. évi költségvetés teljesítését bemutató táblázatot mellékelten közöljük. A központi költségvetés speciális szerepét érzékelteti a kiadások funkcionális szerkezete. Ezt a 2. számú táblázatban szintén 2000. évre közöljük. 2. Táblázat A központi költségvetés kiadásainak funkcionális szerkezete Funkció Általános közösségi szolgáltatások Védelem Rendvédelem, közbiztonság Oktatás Egészségügy Társadalombiztosítási és jóléti szolgáltatások Lakásügyek, települési és közösségi tevékenységek, szolgáltatások Szórakoztató kulturális és vallási tevékenység Környezetvédelem Gazdasági funkciók Államadósság-kezelés Funkcióba nem sorolható tételek Összesen
Nem konszolidált Konszolidált adatok adatok alapján alapján 11 4 7 14 4 14
12 5 6,5 8 3 13
2
2
3
3
1 17 20 3 100
20 26 1,5 100
Ezeket konszolidált és nem konszolidált formában is bemutatjuk. A nem konszolidált adatok alapján számított megoszlásban benne vannak azok a források, amelyek az adott funkcióra, de nem a központi költségvetés intézmény rendszerében kerülnek felhasználásra. 3. Táblázat
A fizetési mérleg
Az államháztartás kiadásainak funkcionális szerkezete konszolidált és nem konszoldiált formában
Állami mőködési funkciók ebbıl: - általános közösségi szolgáltatások - védelem - rendvédelem, közbiztonság Jóléti funkciók ebbıl: - oktatás - egészségügy - társadalombiztosítási és jóléti szolgáltatások lakásügyek, települési és közösségi tevékenységek Gazdasági funkciók Államadósság-kezelés Funkcióba nem sorolható tételek
Megoszlás %-ban
A GDP %-ában
15,9 9,9 2,4 3,5 57,1 10,4 9,1 31,3
7,4 4,7 1,1 1,6 26,8 4,9 4,3 14,7
3,4
1,6
13,4 13,2 0,4
6,3 6,2 0,2
Kiadások összesen 100 Forrás: Zárszámadási dokumentumok 2000.
46,9
A társadalombiztosítás mőködésének sajátosságai A magyar államháztartási rendszerben jelenleg két alap, az Egészségbiztosítási és a Nyugdíjbiztosítási Alap együttesen alkotja a társadalombiztosítás alrendszerét. Számos országban a munkanélküli ellátás is a társadalombiztosítási rendszer része. Magyarországon ezt a funkciót egy elkülönített állami pénzalap látja el. A társadalombiztosítás intézménye a XIX. század harmadik harmadában alakult ki. Mőködése részben a magán biztosítás, részben a költségvetési szféra szabályain alapul. A 2. ábra a magán biztosítás és a társadalombiztosítás összehasonlítását mutatja be. 2. Ábra A magán- és a társadalombiztosítás összehasonlítása Biztosítás
Társadalombiztosítás
Biztosítás
írásbeliség kötelezı
írásbeliség nem kötelezı, illetıleg írásbeliség kötelezı nincs (ex lege jön létre)
a felek szabad általános érvényő, kötelezı (arról a felek elhatározásán alapul írásban sem lehet lemondani) alapul valószínőségszámításon matematikai alapul, a biztosítási díj másodlagosak nagysága függ a kárbekövetkezés valószínőségétıl, illetıleg az igénytıl
szabad
elhatározásán
számítások valószínőségszámításon alapul, a biztosítási díj nagysága függ a kárbekövetkezés valószínőségétıl, illetıleg az igénytıl
A fizetési mérleg
Biztosítás pénzügyi pénzügyi dominál
Társadalombiztosítás szemlélető, szociális szellem és szellem családvédelem az elsıdleges
nyereségen vállalkozás
alapuló elsıdleges célja nem a nyereség
Biztosítás a pénzügyi szemlélető, pénzügyi szellem dominál nyereségen alapuló vállalkozás
biztosítási esemény: jövıbeni bizonytalan
biztosítási esemény: biztosítási esemény: rendszerint jövıbeni jövıbeni sokszor elıre látható bizonytalan (pl. öregség), de lehet bizonytalan is
véletlen
az öregség kivételével véletlen
pénzértékben szolgáltatásban kifejezhetı
véletlen
vagy pénzértékben és természetbeni pénzértékben vagy juttatás formájában fejezıdik ki szolgáltatásban kifejezhetı
magánjogi, polgári jogi közjogi, társadalmi kategória kategória
magánjogi, polgári jogi kategória
Fogalmilag megkülönböztetendı a társadalmi biztonság (social security) és a társadalombiztosítás (TB, social insurance). Az elıbbi az utóbbin kívül magában foglalja az önkéntes, a jótékonysági és más állami szociálpolitikai kiadási elemeket. A mőködı társadalombiztosítási rendszerek két alaptípus mentén alakultak ki. Az úgynevezett Bismarcki rendszer a kontinentális piacgazdasági modell logikájába illeszkedik. Az angolszász-skandináv modell az angolszász pénzügyi rendszer sajátosságaihoz igazodik. Ez utóbbi esetében a társadalombiztosítás által nyújtott ellátásokat jelentıs mértékben kiegészül üzleti biztosításokkal. A társadalombiztosítási rendszer azokat a szabályokat jelenti, amelyek megszabják, hogy kinek milyen hozzájárulásokat kell a TB számára teljesíteni, illetve ki milyen jövedelemtranszferekre és milyen feltételek mellett tarthat igényt. A társadalombiztosítás adott rendszeréhez különbözı finanszírozási rendszer tartozhat, amely a befizetett hozzájárulások konkrét formáit és az összegek hasznosítási módját jelenti. A TB rendszer konkrét módja az elérendı társadalmi célt, a finanszírozási rendszer ennek ésszerő, hatékony és biztonságos megvalósításának eszköze. E rendszerek különbözık lehetnek, amelyek fıbb típusait az alábbiakban bemutatjuk. A társadalombiztosítás logikájából adódóan a járulékfizetı járadékként sohasem kapja vissza "egy az egyben" saját befizetéseit. Az egészségbiztosítás a magánbiztosítás vagyonbiztosítási üzletágához hasonló, míg a nyugdíjbiztosítás az életbiztosítási ágazathoz hasonlít. Az elıbbi kockázatai és gazdálkodási idıhorizontja döntıen rövid és középtávú. Az utóbbié közép és nagyon hosszú távú. A másik különbség a két biztosítási ág között, hogy a nyugdíj biztosítás esetében a járulékfizetı ugyan azzal az intézménnyel áll kapcsolatban, a járulék és a járadék egynemő, - ha nem is azonos vásárlóerejő - pénz. Az egészségbiztosítás esetében a járulék fizetı járadéka természetbeni szolgáltatás, amely biztosításánál legalább két intézménnyel áll szemben. Egyfelıl befizetéskor az egészségbiztosítási pénztárral, a szolgáltatás igénybevételénél valamilyen szolgáltatóval. Ennek legalább két következménye van. Egyfelıl sem a finanszírozó (a járulékot beszedı pénztár), sem a járadékos nem képes közvetlenül kontrollálni a szolgáltatás minıségét és költségét. Az elsı legalábbis "életbevágó" kérdés. A költségek kontrollja azért volna nagyon
A fizetési mérleg
fontos, mivel ezen ágazat költségei rohamosan nınek a kutatás-fejlesztés igény, valamint a nagy állandó költség hányad miatt. A másik következmény az, hogy a biztosítási elv biztosan sérül, könnyebb a "potyázás". Az egészségbiztosítási alap önfinanszírozó jellegének fenntartása nehéz. Rosszabb esetben a szolgáltatások iránti igények és az anyagi lehetıségek eltérése a korrupció melegágyai. Az egészségügyi szolgáltatás (pontosabban a gyógyítás) jellégénél fogva könnyen klubjószággá válhat. E két rendszer finanszírozási rendszere szükségképpen eltér. A tárgyalásban a nyugdíjbiztosítás problémáira koncentrálunk. A különbözı finanszírozási rendszerek értékelhetık különbözı szempontok szerint, a konkrét TB rendszertıl függetlenül is. Az értékelés legfontosabb szempontjai a következık: 1) a közgazdasági hatások szerint, vagyis abból a szempontból, hogy milyen módon hat az egyes gazdasági szereplık viselkedésére, a gazdaság versenyképességére, illetve a különbözı makroökonómiai változókra (megtakarítás, fogyasztás, infláció, államháztartási egyenleg stb.) 2) a kiszámíthatóság alatt azt értjük, hogy a járulék és járadék elırelátható, szabályozott kapcsolata mennyire biztosított. Itt különösen a magas, vagy a változó ütemő inflációval terhelt idıszakok jelentenek veszélyt ezen elv sérülésére. 3) a stabilitás alatt azt értjük, hogy a járulék- és járadékfizetés feltételei, mértékei hosszú távú egyensúlya gyakori változtatások nélkül is biztosítható legyen. A társadalombiztosítási rendszer finanszírozása elvileg három elvet követhet: A felosztó-kirovó finanszírozás lényege, hogy a mindenkori TB kifizetéseket az adott idıszakban befolyó járulékok fedezik. Ez tehát különbözı népességcsoportok (pl. aktívak - inaktívak) közötti jövedelemátcsoportosítást jelent. Fıbb jellemzıi a következık: 1) a generációk közötti szolidaritásra épít, azt feltételezi, hogy minden generáció ugyanolyan befizetésre lesz képes. 2) A járulék és járadék aránya a halandóság, a gazdasági aktivitás és a járadékváromány (nyugdíj viszonya a bérhez) függvénye. 3) a járulékok a gazdaság ingadozásától nagymértékben függnek, míg a járadékfizetés TB rendszerfüggı. 4) ha a járulékok bérarányosak, akkor a rendszer az infláció esetén viszonylag stabil, bevételei gyarapodnak, lehetıséget nyújtanak az infláció megemelt nyugdíj kifizetésekben történı kompenzálására. 5) a rendszer viszonylag könnyen változtatható. Az eseti beavatkozások nem igényelnek a rendszer szabályait felrúgó lépéseket. 6) a TB nem válik tıkepiaci szereplıvé, hanem kizárólag az államháztartás rendszerében maradnak a források. Ez egyben azt is jelenti, hogy forrástöbblet esetében az államháztartás más részeit finanszírozza. A tıkefedezeti elvő finanszírozás lényege, hogy a mindenkori nyugdíjba menı korosztályt a járulékbefizetésekbıl olyan tıkével látják el, amelynek felélése és várható hozama fedezetet biztosít a várható élettartamra számított évjárat nyugdíjának kifizetésére. 1) ez a rendszer is a generációk közötti szolidaritásra épít. 2) a járulékteher a felosztó-kirovó rendszerhez hasonló tényezık szerint alakul. 3) a nyugdíj központi beavatkozástól mentes, illetve a beavatkozás rendszeridegen elemek alkalmazásával lehetséges csak. 4) a gazdasági hullámzásokat kísérı értékpapír árfolyam-ingadozások és az infláció fluktuációja miatt a rendszer csak jelentıs tartalékok mellett mőködıképes.
A fizetési mérleg
5) a rendszer jelentıs tıkefedezetet képez az újonnan belépık ellátására, azaz egy beérési idıszakban nemzetgazdasági szinten kényszer megtakarítást hoz létre. A várományfedezeti finanszírozás lényege, hogy a járulékosok befizetéseit tıkésítik, és ezen összeg (hozamaival együtt) adja a fedezetet a nyugdíjba kerülés utáni járadékra az egyéni befizetések szerint. 1) a járulék a demográfiai változásokra nem érzékeny, a generációk közötti szolidaritás nem feltétel. 2) kiszámítható, a gazdaság hosszú távú változóival együttmozog, ha megfelelı konstrukciókat alakítanak ki. 3) a biztosítási elvtıl eltérı központi beavatkozások lehetısége korlátozott. 4) a TB jelentıs tıkepiaci szereplı. 5) a rendszer mőködıképessé hosszú beérés után válik, vagyis annak idıigénye meglehetısen nagy. Az ismertetett elvi modellek "tiszta" társadalombiztosítási rendszerek alapján érvényesülhetnek szabadon. A valóságban - a magyar helyzetben is - a TB rendszerek nem tisztán biztosítási jellegő ellátásokat biztosítanak, és a finanszírozás több csatornán történik. A TB folyósíthat olyan szociális transzfereket, mint családi pótlék, gyermekvállalással kapcsolatos alanyi jogú juttatások. Az alanyi jogú teljes egészségügyi ellátás, benne a gyógyszertámogatás is ilyen. Az ilyen ellátások esetében a TB bevételének egy részét célszerő adó formájában biztosítani. Ez az adó függ az egyén jövedelmétıl. A járulék jellegő befizetések tipikus példája az, amikor a jövedelemarányos befizetésnek van egy felsı határa (nyugdíj járulék plafon). Ezzel deklarálódik a TB kockázatvállalásának felsı határa. Ezek mellett a kötelezı TB ellátások önkéntes további befizetésekkel bıvíthetık. Itt a plusz szolgáltatásokat az önkéntes kiegészítéseknek önfinanszírozó módon kell biztosítaniuk. A magyar társadalombiztosítási finanszírozási rendszer 1990 utáni államháztartási reformok keretében alakult ki. az 1990-es évek elejétıl a központi költségvetéstıl független alapokként mőködött a két rendszer. Az állami vagyon lebontásának keretében a TB alapok jelentıs vagyonhoz (mőködési és vállalkozói) jutottak. 1998-ig önkormányzati formában mőködtek. Ez azt jelentette, hogy a költségvetésüket, gazdálkodásukat és igazgatási apparátusaikat az ellátottak és a befizetık érdekképviseletei által választott testületek irányították. Az önkormányzatok által éves TB költségvetéseket és zárszámadásokat az Országgyőlés törvény formában fogadta el, ellenırzésüket az ÁSZ végezte. 1998 közepén az önkormányzatokat felszámolták és az alapok gazdálkodását a Kormány irányítja az Országgyőlés kontrollja mellett. Az államháztartási gazdálkodás tartalma, fıbb jellemzıi és alapelvei Az államháztartási gazdálkodás sajátosságai több körülmény együttesébıl adódnak. A polgári demokratikus berendezkedéső országokban a gazdálkodással kapcsolatos különbözı döntéseket választott képviselık, vagy a választott képviselık által kinevezett bürokraták hozzák. A különbözı gazdálkodási funkciókat hierarchikus szervezeti és döntési keretek között gyakorolják. A különbözı döntési és végrehajtási szintek gazdálkodási önállósága korlátozott, a gazdálkodás kereteit különbözı jogszabályok, illetve felsıbb szintrıl jövı felhatalmazások adják. Ez az üzleti szektorhoz képest rugalmatlan gazdálkodást engedı szabályok célja a közpénzek rendeltetésszerő és átlátható felhasználásának biztosítása. E követelmények érvényesülésének költségei vannak, amelyek egy része explicit formában (bürokrácia, pazarlás), más részük a nem hatékony mőködésbıl adódóan implicit költségként jelenik meg. A magánszektorral szemben itt tehát nem egy szőkebb érdekhordozói kört (tulajdonosok, alkalmazottak, üzleti partnerek) érint a gazdálkodás, hanem elvileg az egész társadalmat.
A fizetési mérleg
Itt emlékeztetünk arra, hogy a magán szektorban is mőködnek olyan vállalatok, amelyek mőködése viszonylag széles érdekhordozói kört érint. Ilyenek a különbözı magántulajdonban lévı közüzemi és közszolgáltató vállalatok (víz- és csatorna mővek, tömegközlekedési vállalatok), pénzügyi szolgáltató vállalatok. Ezen speciális vállalati körre általában az állam sajátos szabályozást érvényesít, korlátozva ezzel a profitorientált mőködést. A vállalati méretek növekedésével, a globalizációval a magán szektorbeli vállalatok társadalmi felelıssége nı, mőködésük is egyre több érdekhordozót érint. Ez az egyik magyarázata annak, hogy közelednek egymáshoz a közszektor, ezen belül az államháztartás és a magánszektor gazdálkodási, irányítási és vezetési eszközei. A corporate governance fogalma sőríti magába azt az új irányítási paradigmát, amely a gazdálkodó egységek (vállalatok, vagy akár a közszektorban tevékenykedı gazdálkodók) széles érdekhordozói kör elvárásait igyekszik teljesíteni. A kormányzat (a különbözı kormányzati szinteken eltérı mértékben) rendelkezik a kényszer alkalmazásának monopóliumával. Az állami feladat ellátás érdekében szükséges források nagy részét az állam közhatalmi funkciója révén a gazdaság többi szereplıitıl kényszer útján szerzi meg, szükség esetén a gazdaság többi szereplıjének érdekeit figyelmen kívül hagyva módosíthatja a gazdaság jogilag is formalizált és egyéb informális „játékszabályait”. A javakat a társadalom széles rétegei, vagy éppen a társadalom egésze számára állítja elı. Az állami kényszer azonban a javak körének meghatározására is kiterjedhet. A politikai döntéseknek (így az államháztartási döntéseknek is) sajátos idıhorizontjuk van. Ezen idıhorizont különbözik a mikro- és makroökonómiában megismert idıtávoktól. Ebben az esetben két idıszak a költségvetési periódus (rendszerint egy év) és a politikai ciklus (választások közötti idıszak) tekinthetı meghatározó idıhorizontoknak. Ez azt is jelenti, hogy számos az államháztartás létét indokoló kiadási program esetében (például generációk közötti jövedelemelosztást biztosító nyugdíjrendszer, védelmi eszközök beszerzése, metró építés stb.) a kiadási programok megvalósulása idıben mindkét idı perióduson túl nyúlik. Ennek veszélye az, hogy adott politikai döntéshozók a jövıt túlságosan terhelı döntéseket hozhatnak, vagy különbözı korábban indult hosszú távú kiadási programokat állíthatnak le. Látni kell azonban, hogy az államháztartási szféra is igényli a már említett két idıtávon túlnyúló, úgynevezett stratégiai döntéseket. Ezek közé tartozik a már említett sokéves kihatású kiadási programok meghatározása, feltételeinek rögzítése és nem utolsó sorban a különbözı feladatok ellátási formájának (szolgáltatás elıállítás, szolgáltatásvásárlás, jövedelemtranszfer, vagy szabályozás) kiválasztása. A közpénzekkel való gazdálkodásnak, e pénzek felhasználásának sajátos döntési, elköltési és ellenırzési szabályai vannak. Az itt megvalósuló gazdálkodás is a szőkös erıforrások és az elvileg korlátlan szükségletek összehangolására irányuló tevékenység. E gazdálkodás azonban nincs kitéve a piaci vásárló döntéseiben (kinyilvánított preferencia) megtestesülı hatékonysági kontrollnak. Ez nem készteti az operatív gazdálkodást végrehajtókat az erıforrásokkal való takarékoskodásra. A közjavak és kvázi közjavak jelentıs részét állami monopolszolgáltatók nyújtják, így az összemérés (benchmarking) lehetısége sem mindig adott. Ezekbıl adódóan az államháztartási gazdálkodást végrehajtó szervezet saját tevékenységének hasznosságával kapcsolatos közvetlen (piaci) visszajelzést nem kap, így az általa nyújtott szolgáltatással kapcsolatos költség-eredmény összehasonlítást nem tudja megtenni. A különbözı állami szolgáltatásokkal kapcsolatos allokációs döntések hatékonyságát csak a magasabb szinten lévı, így nagyobb áttekintéssel rendelkezı finanszírozó szerv tudja megítélni, piaci árak hiányában költség-haszon elemzéssel. Innen vezethetı le az államháztartási rendszer szükségszerően bürokratikus jellege. E helyzet eredményezi azt is, hogy az operatív gazdálkodást végrehajtó szervezetek létük igazolásában és minél nagyobb erıforrás tömeghez jutásban érdekeltek. Az államháztartási gazdálkodás fogalma a költségvetés készítést, esetleg annak módosítását, a költségvetés végrehajtását, a pénzgazdálkodást, a költségvetés végrehajtásáról történı
A fizetési mérleg
beszámolást, valamint a vagyongazdálkodást foglalja magában. Az államháztartás a már említett alrendszerek mellett alapegységekbıl áll. Ezek az irányítási, tervezési, szabályozási, végrehajtási, beszámolási és ellenırzési szempontból, egyszóval a különbözı gazdálkodási funkciók gyakorlása szempontjából önállóan kezelt egységek. Ilyen alapegységek a költségvetési szervek, az alapok és az elıirányzatok. Az állami feladatok sokrétősége miatt alakult ki az a gyakorlat, amely miatt e meglehetısen különbözı tulajdonságokat mutató elemeket tekintjük alapegységnek. A költségvetési szerv meghatározott feladatok ellátására létrehozott, a mőködéshez szükséges vagyonnal ellátott, jogi személyiséggel rendelkezı gazdálkodó szervezet. Az alap, valamilyen felhasználási célra elkülönített, meghatározott bevételi forrásokkal ellátott pénzeszköz tömeg (állami költségvetés, garancia alapok, nyugdíjbiztosítási alap, elkülönített alapok, a helyi önkormányzatok költségvetése stb.). Az elıirányzat nem más, mint megfelelı felhatalmazásokkal meghatározott célra elkölthetı pénzeszköz. Az alap és az elıirányzat kérdéseivel más helyeken foglalkozunk, itt a költségvetési szervek fontosabb jellemzıivel foglalkozunk. Az alábbiakban bemutatjuk a költségvetési szervek néhány fontos jellemzıjét, típusait, majd a költségvetési gazdálkodás mozzanatait és azok fontosabb jellemzıit. A költségvetési szerv A költségvetési szerv alapvetı feladata meghatározott társadalmi szükséglet kielégítését szolgáló szolgáltatás, vagy jószág elıállítása. Gazdálkodásának célfüggvényében a feladat ellátás és nem a haszonszerzés szerepel. Különbözı államháztartási rendszerekben (ilyen a magyar is) elképzelhetı, hogy az alaptevékenység veszélyeztetése nélkül kiegészítı, vállalkozási tevékenységet folytasson és ehhez kapcsolódóan pénzügyi eredményt realizáljon. Ezt szabad kapacitásai terhére, az alapító okiratában foglalt keretek között teheti. Az alapító által elıírt feladat ellátása számára kötelezı, pénzügyi forrásai között a költségvetési támogatás és az állami hozzájárulás a meghatározó, vagyonának rendeltetése a kötelezı feladat ellátása. Tevékenységét a gazdálkodás minden mozzanatára kiterjedı felügyelet mellett végzi. Éves költségvetés alapján gazdálkodik, amelyben jóváhagyott elıirányzatokon belül köteles tevékenységét folytatni. Törvényben rögzített kivételektıl eltekintve kölcsönforrást nem vonhat be, kezességet nem vállalhat értékpapírt nem vásárolhat, váltót nem bocsáthat ki. Ahogy már utaltunk rá, a különbözı állami feladatok (az állam által elıállított javak köre) nem tekinthetık homogén halmaznak. Ebbıl az is következik, hogy a költségvetési szervek között célszerő megkülönböztetni az úgynevezett közintézményt, és a közintézetet, valamint a költségvetési üzemet. Az elıbbi át nem ruházható, hatósági és közigazgatási feladatokat látnak el, amelyek az állam közhatalmi funkcióiból adódnak. Ezen típusban a gazdálkodás keretei merevek, az önálló mérlegelésnek kevés tere van, az alaptevékenységtıl eltérı más tevékenység végzése nem célszerő. (Ilyenek a különbözı minisztériumok, bíróságok, fegyveres szervek stb.) A közintézetek olyan állami feladatokat látnak el, amelyek valamilyen humán szolgáltatást jelentenek. E szolgáltatások nem kizárólag lehetséges gazdálkodási kerete a költségvetési szerv. Elképzelhetı a tevékenység közhasznú társaságba szervezése is. A költségvetési üzemek (amely formát korábban alkalmazták, de a mai szabályozás nem ismeri) olyan anyagi szolgáltatásokat nyújthatnak, mint településüzemeltetés, közmővek mőködtetése. Ezen intézmények gazdálkodási önállósága nagyobb lehet. Saját bevételekkel kiegészíthetik költségvetési forrásaikat, alaptevékenységük veszélyeztetése nélkül vállalkozási tevékenységet folytathatnak. (Példaként említhetık az oktatási, egészségügyi kulturális intézmények.)
A fizetési mérleg
Az érvényes magyar szabályozás a költségvetési szervek ezen három típusát nem különbözteti meg. Ennek az a következménye, hogy a létezı jogszabályi keretek az elsı típusú szerveknek túlságosan nagy szabadságot, a második és harmadik típus esetében a szükségesnél nagyobb kötöttségeket jelentenek. Egészében - itt nem ismertetendı okok miatt - a magyar költségvetési szervek gazdálkodási önállósága nemzetközi összehasonlításban meglehetısen nagyfokú. Ez az államháztartási gazdálkodásban nem kívánatos anomáliákat eredményez. A magyar államháztartási rendszer továbbfejlesztésének ez az egyik kritikus kérdése. Az érvényes magyar szabályozás alapján a költségvetési szerveket az alábbi szempontok szerint tipizálhatjuk: 1) az alapítás, vagy másképpen az államháztartáson belül elfoglalt helyük alapján. 2) a gazdálkodás megszervezése módja alapján. 3) az elıirányzatok feletti jogosultság alapján. 4) a kincstári rendszerhez való kapcsolódás alapján. Költségvetési szervet az államháztartás arra felhatalmazott szereplıi alapíthatnak. A magyar szabályozásban alapító lehet az Országgyőlés, a Kormány, a központi költségvetési fejezetet felügyelı szervek, a helyi önkormányzatok, helyi kisebbségi önkormányzatok, országos kisebbségi önkormányzat és köztestületek. Alapításra jogosult szervek közösen is létrehozhatnak költségvetési szervet. Ez tipikusan jellemzı a helyi önkormányzati szektorban. Az alapítás során az alapítónak rendelkezni kell a költségvetési szerv nevérıl, székhelyérıl, az ellátandó állami feladatról, esetleges vállalkozási tevékenysége körérıl és mértékérıl, a felügyelet szervérıl. Az alapítás szerint megkülönböztetjük a központi költségvetési, a helyi önkormányzati és helyi kisebbségi önkormányzati, az országos kisebbségi önkormányzati, a társadalombiztosítási és a köztestületi költségvetési szerveket. A gazdálkodás szervezési módját tekintve vannak önállóan gazdálkodó és részben önállóan gazdálkodó költségvetési szervek. Az önállóan gazdálkodók a gazdálkodáshoz szükséges minden személyi (pl. könyvelési apparátus) és tárgyi feltétellel rendelkeznek és megvalósítják a gazdálkodás minden mozzanatát. A részben önálló - megfelelı megállapodásokban rögzített kereteknek megfelelıen - gazdálkodási feladataik egy részét maga, más részét másik önállóan gazdálkodó költségvetési szerv látja el. Az elıbbi csoportba tartozik kötelezıen minden országos hatáskörő szerv és a központi költségvetési szervek felügyeleti szerve, az önkormányzati hivatal. E mellett az alapító, vagy a felügyeleti szerv sorolja be a költségvetési szerveket valamelyik kategóriába. Az elıirányzattal való gazdálkodás az elıirányzat felhasználását és megváltoztatását jelenti. (Részletesebben lásd késıbb.) E szerint vannak teljes jogkörrel és részjogkörrel rendelkezı költségvetési szervek. A kincstári rendszerhez tartozás szempontjából megkülönböztetjük a kincstári körbe tartozó és kincstári körön kívüli költségvetési szerveket. A költségvetés készítése és módosítása A költségvetés készítése két jól elhatárolható mozzanatot foglal magában. Az egyik a tervezés, a másik a döntés. A tervezés az a folyamat, amelynek nyomán a döntések alapjául szolgáló bevételi és kiadási elıirányzatokat kimunkálják. ennek során érvényesülniük kell az államháztartási gazdálkodás alapelveinek. A tervezési folyamat az ellátandó feladatok felmérésével kezdıdik. Az ellátandó feladatok felmérése kiterjed a feladat jellegére (intézmény-mőködtetés és -fenntartás, transzferek, támogatások, felújítás és fejlesztés) és a feladat volumenére. Fontos külön figyelmet fordítani a korábbi évekbıl áthúzódó (elsısorban beruházási) elkötelezettségekre és más szerzıdéses kötelezettségekre és ígéretekre. (Pl. állami kezességvállalás, nyugdíjemelés stb.) A
A fizetési mérleg
következı lépés a feladat ellátás feltételeinek, a vagyoni helyzet és a bevételi források felmérése, megint csak a források jellege (közvetlen és közvetett adók, díjbevételek stb.) és a nyerhetı volumenek tekintetében. Ezen elsı két lépésben már elıtérbe kerülnek azok a makrogazdasági (a kibocsátás, a fogyasztás és a magán beruházások növekedése, infláció, kamat, árfolyam stb.) és társadalmi (pl. demográfiai számítások születésrıl, élettartamról, korösszetételrıl stb.) prognózisok, amelyek mind a feladatokat, mind a bevételeket alapvetıen meghatározzák. A harmadik lépés a tényleges kiadások meghatározása. Itt a feladatok és a feladat ellátás költségeit egyidejőleg veszik figyelembe. A korszerő államháztartási gazdálkodás mőködteti azokat a megfigyelı és mérı és irányítási rendszereket, amelyek alkalmasak a különbözı közszolgáltatások optimális költségeinek meghatározására és ezek érvényesítésére. Ez lényegében a költségvetési szektor kontrolling funkciója. Ennek alapját különbözı költségvetési mutatószámok jelentik. Ezek lehetnek naturális és értékben kifejezett mutatók. A naturális mutató lehet feladat-, teljesítmény- és kapacitás kihasználtsági mutató. Itt fontos probléma az alkalmas mérıegység megtalálása. Ilyen lehet az ellátottak létszáma, intézmény alapterülete, tanítási napok száma stb. A kihasználtsági mutatók százalékos formában jellemzik a tényleges és az optimális kihasználtság viszonyát. Az értékmutató lehet norma, normatíva és teljesítménymutató. Ezen a ponton a makrogazdasági prognózis általános inflációs és bizonyos részterületekre vonatkozó ár elırejelzési vonatkozásai jelentik a tervezés hasznos segédeszközét. A tervezés utolsó mozzanata a költségvetés pénzügyi egyensúlyának megteremtése. Ebben a fázisban egyrészt a kiadási és bevételi fıösszeg és részösszegek összehangolása, másrészt a bevételeket kiegészítı külsı finanszírozási források elérhetısége, költségei meghatározása történik. A költségvetési tervezés az alkalmazott módszerek alapján a következı típusokba sorolható: A hagyományos, legkevesebb konfliktust jelentı rendszer a bázisalapú tervezés. Ez az elızı év eredeti elıirányzatát kiindulópontként fogadja el és a megváltozott feladatok és/vagy a költséget befolyásoló árak vagy (pl. bérkeretek esetében) fogyasztói árindex hatásait vezeti át az aktuális pénzügyi tervben. E módszer eljárási rendjébe tartozik a szerkezeti változás, a szintre hozás és az elıirányzat többlet. A bázis alapú tervezés e módszerekkel érvényesíti azt, hogy a feladatok változása, az elızı idıszakban tört évben ellátott feladatok finanszírozási hatásai, valamint a tervévet érintı többlet igények megjelenjenek a tervévre vonatkozó dokumentumban. Ezen eljárás mellett szól, hogy minden államháztartási területen alkalmazható, biztosítja folyamatosságot és az államháztartási információs rendszer részére készítendı kötelezı beszámolók elégséges alapot nyújtanak a tervezéshez. E módszer konzerválja a kialakult gazdálkodási helyzetet, a tervezés nem az ellátandó feladatokra, hanem szervezetekre fókuszál. Ebbıl adódóan új feladatok tervezésére, vagy gyökeres változtatások elıkészítésére nem alkalmas. A korábban már említett kihívások miatt a költségvetési tervezésben is megjelentek az új eljárások. Az új eljárások lényege, hogy a bázis szemlélet, alulról építkezı megközelítés helyett a tervezık a teljesítendı feladatokból, azok erıforrás igényébıl indulnak ki. E megközelítés, tehát a különbözı feladatokat programok formájában próbálja meghatározni és azután ezekhez a programokhoz rendeli hozzá az erıforrásokat, elkerülve a hatékonytalan felhasználást, netán a pazarlást. Ezen eljárásokat programköltségvetéseknek (program budgeting) nevezik. A gyakorlatban két eljárást alkalmaztak változó sikerességgel. Az egyik a programköltségvetés (PPBS). Ennek lényege, hogy a szőkös költségvetési forrásokat a különbözı feladat ellátási területekre megalapozottabban így hatékonyabban allokálják. A teljes feladat ellátást részcélokra bontják, e részcélokat rangsorolják. Ez a tervezési (pontosabban) stratégiai tervezési fázis. Ezt követi az elfogadott részcélok megvalósítási lehetıségeinek vizsgálata. Ebbe beleértendık a célok erıforrás igénye, a megvalósítás szervezeti
A fizetési mérleg
keretei is. Ebben a programozási fázisban kerül sor az egyes részcélok költség/haszon elemzésére. A harmadik fázis az így kialakult célrendszer megvalósítása kiadásigényének meghatározása. Ezen eljárás nem veszi figyelembe a korábban kialakult költség és szervezeti viszonyokat. Munkaigényes, hiszen a szokásos államháztartási információk helyett önállóan kialakított kontrolling rendszert feltételez. Ez egyszeri nagy munkaráfordítást és folyamatos karbantartást igényel. Ugyanakkor egyértelmő teljesítmény követelményeket közvetít, növeli a hatékonyságot, erıforrásokat szabadít fel. Az ilyen módon készült tervjavaslat hatékonyabb és átláthatóbb döntési lehetıséget kínál. A programköltségvetés másik módszere a nullbázisú költségvetés. (ZBB) Ez eredetileg új gyártmányokkal kapcsolatos pénzügyi tervezési eljárás volt, amelyet a gyorsan változó technológiai közegben alkalmaztak. A lényeg az, hogy e tervezési eljárás a múltat nem veszi figyelembe. A közszektorban e módszer azt jelenti, hogy a meglévı feladatokat elemi tevékenységekre bontják és ezen elemi tevékenységekhez rendelik hozzá a kiadási szükségletet. E technika meglehetısen munkaigényes. Ezen eljárást a gyakorlatban úgy alkalmazzák, hogy a tevékenységek egy részénél végzik el az elemekre bontást és a kiadás felülvizsgálatot. A tevékenységek maradékánál a korábban megállapított kiadási igényeket (esetleg bizonyos automatizmusokkal) veszik figyelembe. Az eljárást sikeresen alkalmazható teljesen új feladatok kiadás igényének meghatározásánál. Meglévı tevékenységek kiadási igény meghatározásánál egyelıre nem terjedt el. A költségvetés készítésének másik mozzanata a döntés. E döntési rendszer sajátossága egyfelıl a tervezési folyamat szigorú eljárás rendje, idıbeni ütemezése, valamint a tervezés különbözı fázisainak visszacsatolása (véleményezés és korrekció) a különbözı döntés elıkészítı, véleményezı és döntési fórumokra. (Pl. Kormány, parlamenti bizottságok, országgyőlési ülésszak.) Az eljárásrendhez tartozik az is, hogy a tervezés során elıálló elıirányzat javaslatokat megfelelı szerkezetben nyújtja be a törvény elıkészítı. A döntés közösségi döntéshozatali mechanizmus keretében a választott politikai testületek ülésein történik. A parlamenti döntési eljárás lényege, hogy a végrehajtó hatalom (Kormány, polgármester) beterjeszti a már említett tervezési és döntés elıkészítési processzusban kidolgozott tervezetet, amelyet a parlament/ képviselı testület bizottságai és a plenáris ülés megtárgyalnak. E tárgyalások és más megfontolások alapján a képviselık módosító indítványokat nyújthatnak be. A döntési folyamat során - a vita parttalanságát elkerülendı - a vitát két részre bontják. Az általános vita a költségvetési javaslat kereteit jelöli ki. (Az önkormányzatok esetében ez a fázis a költségvetési koncepció elfogadása.) A részletes vita az adott sarokszámokon belül teszi lehetıvé a prioritások véglegesítését. A magyar viszonyok között a döntési folyamatba kuriózumként illeszkedik az Állami Számvevıszék elızetes vélemény alkotási feladata. A döntés jogi formát ölt (törvény, illetve önkormányzati rendelet). Az elfogadott költségvetésbe foglat elıirányzatok végrehajtása kötelezı. Ez azt jelenti, hogy a a bevételi elıirányzatok teljesítése kötelezı, túlteljesítése elıirányzat módosítás nélkül lehetséges. A kiadási elıirányzatok teljesítése a végrehajtók joga. A körülmények változása, esetleg rossz tervezés, vagy döntés miatt sor kerülhet a költségvetés elıirányzatainak változtatására. A változtatás lehet módosítás, vagy átcsoportosítás. Az elıirányzat módosítás lehet növelés, csökkentés, zárolás, törlés. A módosítás a költségvetési fıösszeg változását eredményezi, az átcsoportosítás nem, ez csak a belsı szerkezeten változtat. Az elıirányzatok módosításának jogkörét törvények írják elı. Ennek részleteivel itt nem foglalkozunk.
A fizetési mérleg
A költségvetés végrehajtása A költségvetés végrehajtása a különbözı államháztartási feladatok teljesítése, az ezek megvalósításához szükséges bevételek beszedése, illetve kiadási elıirányzatok teljesítése. A végrehajtást az államháztartás különbözı intézményei és alapegységei végzik. A bevételek teljesítése részben a közjogi bevételek beszedésére szakosodott szervek (adóhivatal), részben a különbözı egyéb költségvetési szereplık feladata. Ez utóbbiak különbözı díjakat, illetékeket, adományokat, bírságokat, bérleti díjakat, osztalékot stb. szedhetnek be. Az ilyen bevételek egy részének nagyságát különbözı jogszabályokban rögzített bevételi elıírások szabályozzák. Ez a tevékenység megfelelı ügyviteli, számviteli szervezettséget és speciális tárgyi feltéteket követel. A bevételi elıirányzat kötelezı jellege annak alsó határa. Túlteljesítés esetén nem kell feltétlenül a költségvetést módosítani. A kiadási elıirányzatok teljesítése esetében a végrehajtó szerv számára az elıirányzat a gazdálkodási lehetıség felsı határa. A bevételek túlteljesülésének felhasználását tehát a szabályozás a kiadási elıirányzatok módosítása kötelezettségével "fogja meg." A kiadási elıirányzatok teljesítése a végrehajtók kötelezettségvállalásával kezdıdik. A kötelezettségvállalás lehet az alkalmazási okirat, amely a szolgáltatásokhoz szükséges személyi feltételeinek biztosításához kapcsolódó munkaviszonyok létesítésének formája. A kötelezettségvállalás további formája a megrendelés és a szállítási és vállalkozási szerzıdés. A kormányzati kötelezettségvállalások szabályait külön jogszabályok rögzítik. Ilyen például a köztisztviselıkre és közalkalmazottakra vagy a közbeszerzésre vonatkozó törvény. A kötelezettségvállalás fontos kérdése a megfelelı szerzıdéses feltételek kialakítása, amelyek biztosítják a közpénzek gazdaságos, és hatékony elköltését. A végrehajtás második csomópontja a kötelezettségvállalás realizálódása a teljesítés, átadás, átvétel. Ezt követi az érvényesítés, majd az utalványozás. A folyamat lezárása a pénz kifizetése, vagyis az utalványozás érvényesítése. E folyamatsornak szigorú szabályai vannak. E szabályokkal, eljárás módokkal, valamint a különbözı fizetési módokkal a könyv keretei között nem foglalkozunk. Pénzgazdálkodás A pénzgazdálkodás feladata, hogy biztosítsa a feladatellátáshoz, az esedékes különbözı jogcímek alapján esedékes kifizetések (pl. transzferek, kamatfizetés és adósság törlesztés) teljesítéséhez szükséges pénzeszközöket, a bevételek és kiadások idıbeli meg nem felelésébıl adódó helyzetek megoldását. A pénzgazdálkodás feladata elvileg felmerül az államháztartás különbözı szintjein. Gyakorlatilag vannak olyan modellek, amelyek a pénzgazdálkodási funkciókat centralizálják (kincstári rendszerek) és vannak az ebbıl a szempontból decentralizált rendszerek. A kincstári rendszerben a végrehajtó szintek nem folytatnak pénzgazdálkodást, hanem kizárólag csak elıirányzataikkal rendelkeznek. Itt az egyes végrehajtó szintek pénzforgalmi számláit a kincstár vezeti és a likviditás hiány/vagy többlet a kincstárban jelentkezik. A kincstári jellegő gazdálkodás célja az államháztartás pénzigényének optimalizálása és a gazdálkodás feletti elızetes (ex-ante) ellenırzés biztosítása. A kincstár a hazai gyakorlatban az egyes végrehajtó szintek részére elfogadott költségvetésük alapján elıirányzat felhasználási keretet nyit. E keret a végrehajtás idıarányosságát és a bevételek (ami itt a végrehajtó szint saját bevétele) és kiadások különbözetét veszi figyelembe. A kincstár a pénz átutalása elıtt likviditási (van-e a számlán pénz?) és fedezetvizsgálatot (jogos-e a kifizetés, van-e elıirányzat?) végez. A végrehajtó szint ebben az esetben nem pénzzel, hanem elıirányzatokkal gazdálkodik. A jelenlegi magyar államháztartási rendszerben a kincstári funkciókat három szervezet látja el. E szervezetek a pénzügyminiszter felügyelete alatt vannak. Az Államadósság Kezelı Központ
A fizetési mérleg
Részvénytársaság (ÁKK) feladata, hogy lebonyolítsa az államadósságot megtestesítı állampapírok belföldi és külföldön történı kibocsátását (beleértve a forgalmazás bizonyos funkcióit). Feladata továbbá az államadósság menedzselésével kapcsolatos tıkepiaci tevékenység. Az Államháztartási Hivatal költségvetési szervként a kincstári funkciók közül az elıirányzatok nyilvántartása, módosítása és aktualizálása, információgyőjtés és feldolgozás, valamint a költségvetési tervezés és zárszámadás készítéssel kapcsolatos feladat- és hatásköröket gyakorolja. Nyilvántartja a költségvetési szervek törzsadatait. Feladata továbbá az Országos Támogatási Monitoring Rendszer (OTMR) mőködtetése és az Európai Unióval kapcsolatos pénzügyi elszámolási feladatok ellátása. Irányítja a területi államháztartási hivatalok(TÁH) munkáját. E hivatalok (korábban Területi Államháztartási és Közigazgatási Információs Szolgálat, TÁKISZ elnevezéssel) a központi költségvetési szervekkel kapcsolatos feladataik mellett fontos szerepet töltenek be a helyi önkormányzatok központi forrásszabályozási rendszerének tervezésében, mőködtetésében, az egyes önkormányzatok költségvetési tervezésének információkkal, illetve a gazdálkodás informatikai szolgáltatásokkal történı támogatásában. Nem kincstári finanszírozás esetében a végrehajtás minden szintje többé-kevésbé önálló pénzgazdálkodást folytat. Ez a gyakorlat a gazdálkodás nagyobb önállóságát jelenti, ugyanakkor növeli az államháztartás pénzigényét, csökkenti a gazdálkodás átláthatóságát. Ebben az esetben a végrehajtók pénzforgalmi számláit a jegybank, vagy kereskedelmi bankok vezetik. A pénzgazdálkodás fontos eleme a különbözı végrehajtási szintek pénzellátása. Ezeken a szinteken - fı szabályként - a kiadások teljesítéséhez szükséges bevételek nem helyben képzıdnek, nem saját bevételek. A nem helyben képzıdött bevételek rendelkezésre bocsátása jogszabályban rögzítetten és idıben kiszámíthatóan történik. Az ilyen pénzellátás lehet intézményfinanszírozás, teljesítményarányos finanszírozás, programfinanszírozás. Az intézményfinanszírozás lényege, hogy az elfogadott költségvetésnek megfelelıen egyenletesen (esetleg bizonyos szezonális tényezıket is figyelembe véve) történik a pénzellátás. A teljesítményarányos finanszírozás lényege, hogy döntıen beruházások esetében a különbözı megvalósulási fázisokhoz kötıdik a beruházás megvalósításához nyújtott támogatás lehívásának lehetısége. A programfinanszírozás különbözı transzferek, állami beruházások esetén alkalmazott eljárás. De elképzelhetı, hogy az adott végrehajtási szinten jelentkezı, jellemzıen rendkívüli és jól körülhatárolható feladatot (pl. egy intézmény átalakítása) a szokásos mőködéstıl függetlenül finanszíroznak. Tipikusak a különbözı EU alapokból finanszírozott projektek (önmagában értelmezhetı program feladat rész), programok (összetett, komplex célok elérését szolgáló tervek és cselekvések rendszere) ilyen módon történı finanszírozása. A pénzellátás az elıbbi formák mellett lehet nettó és bruttó finanszírozás. A bruttó finanszírozás azt jelenti, hogy a végrehajtó szint az elıirányzatának teljes összegét megkapja. A nettó finanszírozás azt jelenti, hogy az elıirányzathoz képest kevesebb pénzt kap. A különbséget olyan tételek jelentik, amelyek az államháztartáson belüli pénzmozgást jelentenének. (Legtipikusabb példa a bérek közterhei.) A kincstári finanszírozás értelemszerően nettó, de elképzelhetı más (elsısorban az államháztartása különbözı alrendszerei közötti pénzmozgások) esetben is. A pénzgazdálkodás fogalom, illetve feltétel rendszerébe tartozik az is, hogy az államháztartás különbözı szereplıinek bankkapcsolatait és számlarendjét külön szabályozzák. Zárszámadás készítés Az államháztartásba bekerült és felhasznált közpénzekkel el kell számolni. E beszámolás tartalmi követelményeit, szerkezetét egy késıbbi fejezetben ismertetjük. Nagyon fontos azonban itt jelezni, hogy hasonlóan a költségvetéshez a beszámolás is technikai és jogi aktus. A közpénzek felhasználását a különbözı végrehajtó szervek beszámolóiból felépített zárszámadási
A fizetési mérleg
dokumentumban mutatják be a költségvetést jóváhagyó döntési fórumnak. E dokumentum szerkezete megegyezik a költségvetési törvény szerkezetével. E dokumentumot ellenırzi az Országgyőlés ellenırzı szerve a Állami Számvevıszék. Ezen ellenırzés tartalma különbözı országokban meglehetısen eltérı. Létezik olyan gyakorlat, amely e beszámolók könyvvizsgálói hitelesítését jelenti. A zárszámadás elfogadását (szintén a költségvetéshez hasonlóan) jogszabályi formában rögzítik. Vagyongazdálkodás Az állami vagyon fogalmán az államháztartás különbözı szereplıinek tulajdonában lévı értékben kifejezhetı erıforrásokat, javakat és az ezekkel kapcsolatos jogokat értjük. A tulajdon magában foglalja a vagyon használatra, átalakítására, elidegenítésére és hasznának, hozamának elsajátítására való jogot. A vagyongazdálkodás fogalma a rendeltetésszerő használatot, üzemeltetést, állagmegóvást és bıvítést, vagyonhasznosítást (bérbe-, használatba adás, elidegenítés), és a nyilvántartást és ellenırzést foglalja magába. Az állami vagyon megjelenési formái: immateriális javak (szellemi termékek, vagyonértékő jogok), tárgyi eszközök (épületek, föld, gépkocsi stb.), befektetett pénzügyi eszközök (pénzügyi befektetések, tulajdonban tartott vállalatok részvényei és részesedései), üzemeltetésre átadott, koncesszióba adott eszközök, készletek, követelések, értékpapírok (állampapírok), valamint a pénzeszközök. Az államháztartás vagyonának rendeltetése a közszolgáltatások fizikai feltételeinek (iskolaépület, fegyver stb.), az állam különbözı gazdasági funkcióinak (jegybank, közszolgáltató állami vállalatok), a hatékony pénzgazdálkodás (pénzeszközök, állampapírok) feltételeinek biztosítása. Az államháztartás vagyona Magyarországon a kincstári vagyonból (a tulajdonosi jogokat a központi kormányzat gyakorolja), a köztestületi vagyonból (pl. Magyar Tudományos Akadémia), a társadalombiztosítási vagyonból (mőködtetési, biztosítási és vállalkozói vagyon), és az önkormányzati vagyonból (törzsvagyon és egyéb vagyon) áll. Külön szólunk itt a kincstári vagyon összetételérıl. (Az önkormányzati vagyonról a késıbbiekben lesz szó.) A kincstári vagyonba tartozik a törvény által kizárólagos állami tulajdonnak minısített vagyon, a tárgyi eszközök és vagyonértékő jogok, amelyek a koncessziós törvény szabályai szerint hasznosításra átadhatók. Az állami feladatellátást szolgáló eszközök. Államilag védett képzımővészeti (pl. egyes festmények, szobrok) és természeti értékek. Az állami földterületek, erdık, védett területek (pl. nemzeti parkok), mőemlékek, és állami követelések fejében és más jogcímen állami tulajdonba került vagyon. Ez utóbbiba tartozik a privatizációra kerülı társaságok vagyona. A vagyongazdálkodás szabályait külön jogszabályokban (törvény, önkormányzati rendelet) határozzák meg. Az állami vagyonnal való gazdálkodás különbözı szervezeti keretekben (vagyonkezelı költségvetési szerv, vagyonkezelı állami/önkormányzat tulajdonú társaság, privatizációs és vagyonkezelı társaság stb.) történik. A vagyongazdálkodás szoros összefüggésben van a költségvetési gazdálkodással. A különbözı vagyongazdálkodási funkciók eltérı módon hatnak a költségvetés mindenkori pozíciójára. A használat, üzemeltetés, az állagmegóvás és bıvítés rendszerint a kiadási oldalt terheli. A vagyonhasznosítás különbözı formái a bevételeket eredményeznek. Különleges feladatot és felelısséget jelent a nyilvántartás és ellenırzés. A nyilvántartás részben a leltárt, részben az értéken történı számbavételt (mérleg) jelenti. Ez utóbbi nyilvántartási mód módszertani nehézségei (pl. hidak, utak stb. értékelése) miatt a különbözı államháztartási
A fizetési mérleg
vagyonmérlegeket (pontosabban ezek érték adatait) a szokásosnál is nagyobb fenntartással kell kezelni. Az állami vagyonnal való gazdálkodást az Állami Számvevıszék ellenırizheti. Az államháztartási gazdálkodás fent bemutatott vonásaiból adódnak a gazdálkodás alapelvei. Az államháztartási gazdálkodás alapelvei A gazdálkodás e sajátos feltételrendszerébıl adódnak azok az alapelvek, amelyek a közpénzekkel való gazdálkodás normarendszerét jelentik. E normák egy része hasonlóságot mutat a magánszektorban követett elvekkel, más részük kimondottan az államháztartásra érvényes. Ezen alapelvek három csoportba sorolhatók. A jogi alapelvek azon szabályokat rögzítik, amelyek a jog eszközeivel rögzítik a költségvetés eljárási rendjét és ezen elvek megsértése jogi szankciót von maga után. A gazdálkodási alapelvek az államháztartáson belül alkalmazandó magatartási szabályokat foglalja össze, amelyek betartása a gazdálkodás zavartalanságát, megsértése annak zavarait okozhatja. Az elszámolási alapelvek a gazdálkodás átláthatóságát biztosító követelményeket rögzítik. A gazdálkodás transzparenciája a közszektorban különösen fontos kérdés, hiszen nemcsak a gazdálkodás minıségét biztosítja, de a közszektorral szembeni bizalom feltétele is. A jogi alapelvek a következık: 1) a költségvetés-készítési kötelezettség és a népképviseleti felhatalmazás elve. Ennek lényege, hogy az államháztartáson belüli bármiféle gazdasági tranzakcióhoz elıre meg kell szerezni a az illetékes politikai döntéshozó testületek felhatalmazását és meg kell teremteni a gazdasági feltételeket, tudatosítani kell azok pénzügyi hatásait. Ezen alapelv azt a követelményt tükrözi, hogy bármilyen állami akció hatásaiért (adókivetés, támogatás növelés/csökkentés, infrastruktúra építés stb.) a felelısséget végsı soron a választott államhatalmi testületek vállalják. A költségvetés ebben az értelemben egy elızetes pénzügyi mérleg, amely megfelelı részletezettségben bemutatja a tervezett közkiadásokat és azok bevételi hátterét. 2) a korlátozott és elızetes felhatalmazás elve. Ez azt jelenti, hogy a költségvetési szektorban gazdasági döntéseket (kötelezettség vállalást, utalványozást) csak megfelelı jogszabályi felhatalmazással lehessen hozni, a költségvetés végrehajtására a végrehajtó hatalomnak korlátozott idı (szokás szerint egy év) áll rendelkezésre. Vannak példák az angolszász államháztartási rendszerekben a korlátlan idıtartalmú felhatalmazásokra. A politikai és gazdálkodási döntések racionalitása ezen elv esetén ütközhet, mivel bizonyos akciók (átfogó gazdasági stabilizációs programok, vagy nagyobb beruházási projektek) kifutási ideje akár parlamenti választási ciklusokon is átnyúlhat. Az elv értelemszerően a szféra politikai szempontú irányításának logikáját tükrözi, lehetıséget adva arra, hogy a változó politikai és gazdasági feltételekre preferencia rendszerének változtatásával reagálhasson a törvényhozó hatalom. 3) az elfogadott költségvetésnek megfelelı végrehajtás. Az elfogadott költségvetés jogi formát is ölt (költségvetési törvény, önkormányzati költségvetési rendelet), amely végrehajtása kötelezı, s amelytıl való eltérés csak jogszabályi felhatalmazással lehetséges. 4) ellenırizhetıség. Ez azt jelenti, hogy olyan ellenırzési rendszert kell mőködtetni, amely képes a gazdálkodás törvényes, szabályszerő és eredményes voltának megítélését biztosítani, a szándékos és véletlenszerően elıálló szabálytalan gazdálkodást, pazarlást, az esetleges csalásokat feltárni. 5) nyilvánosság. Ez az elv azt jelenti, hogy minden érintett érdekhordozónak joga van információhoz jutni az államháztartás gazdálkodásáról. Ez az alapelv érvényes a gazdálkodás egész folyamatára, a tervezéstıl, a végrajtáson keresztül az elszámolásig.
A fizetési mérleg
A gazdálkodási alapelvek következık: 1) az elırelátás elve. Ez az elv azt mondja ki, hogy - egyébként hasonlóan a modern üzlet szervek mőködéséhez - a tervezés a gazdálkodási folyamat kulcseleme. A költségvetési tervezés meglehetısen összetett feladat, hiszen a szőkebb államháztartási folyamatokon kívül részletes prognózisokra van szükség szinte minden makrogazdasági és számos világpiaci konjunktúra indikátorra vonatkozóan. Ezen "külsı" folyamatokra vonatkozó ismeretek jelentik az alapját annak, hogy a költségvetési politika mozgástere meghatározhatóvá váljon. A költségvetés bevételei, de bizonyos kiadásai is ezer szálon függnek össze a különbözı makrogazdasági és külgazdasági folyamatokkal. A különbözı adó jellegő bevételek függnek a fogyasztástól, a háztartások és vállalati jövedelmek alakulásától. A gazdálkodó szervezeteknek nyújtott támogatások (pl. agrár export támogatás) függnek a magánszektor kibocsátásától éppúgy, mint az adott árúval szembeni külpiaci kereslettıl. A megtakarítások alakulása, a valutaárfolyam, a pénz- és tıkepiac folyamatai jelentıs mértékben meghatározzák az államháztartás adósságának menedzselését, az esetleges költségvetési hiány finanszírozhatóságát. A költségvetésen belüli folyamatok tervezése sem egyszerő. Ez feltételezi a demográfiai, foglalkoztatási folyamatok elırejelzését, a különféle közszolgáltatások "technológiai" jellemzıit leképezı feladatmutatók képzését és becslését. A beruházási projekteknél pedig a mőszaki tervezéstıl kezdve, a finanszírozási terven keresztül, a beruházás megvalósulása utáni fenntartási és támogatási szükségletek elırejelzéséig terjed a feladat. A szociális kiadások egyfelıl függnek a lakossági jövedelmek alakulásától, másfelıl a konkrét szociális ellátó rendszer "ígérvényeitıl". A nyugdíj- és oktatási kiadásokra - egyebek mellett - a demográfiai folyamatoknak van komoly hatása. E példákból jól látható, hogy a költségvetési tervezés meglehetısen összetett probléma. 2) az egyensúly elve. E követelmény arra vonatkozik, hogy a közfeladatok finanszírozása hosszútávon biztosított legyen, a feladatvállalás legyen összhangban a realizálható bevételekkel. Az elv nem a kiegyensúlyozott költségvetés doktrínája, hiszen például a stabilizációs funkció adott esetben éppen a deficit segítségével realizálódhat. Az egyensúly elve a bevételek és kiadások hosszútávú összhangját, a vállalt deficit kézben tarthatóságát jelenti. A költségvetési hiány különbözı fogalmaival a korábbiakban már foglalkoztunk. A költségvetési gazdálkodásban léteznek bizonyos "hüvelykujj szabályok", amelyek különösebb elméleti háttérrel nem rendelkeznek, hanem a gazdálkodási gyakorlatban kristályosodtak ki. Ilyen például az a szabály, amely azt mondja, hogy ha a költségvetés bevételei fedezik a folyó kiadásokat, és nincs adósság, akkor az egyensúlyban lévınek tekinthetı. A felhalmozási célra bevont kölcsönforrást e felfogás nem tekinti egyensúlytalanság jelének. 3) stabilitás elve. Ez az elv azt jelenti, hogy a szektor mőködését elıíró szabályrendszer, amely a gazdálkodás minden mozzanatát áthatja, csak a szükséges mértékben és lehetıleg ne öncélúan változzon. Látni fogjuk a magyar önkormányzati rendszer elemzésénél, hogy ezen elv érvényesülése rendkívül ellentmondásos. A külsı gazdálkodási feltételek változása, az érintett szereplık reakcióinak kiszámíthatatlansága, a központi kormányzat és a helyi önkormányzatok politikai színezető, és a korlátozott erıforrásokon való osztozkodás nehézségeibıl adódó érdek ellentétei közepette a szabályozás változtatása a politikai érdekérvényesítés egyik legfontosabb eszköze. 4) egységesség elve. Ez az elv azt mondja ki, hogy a különbözı hatalmi szinteken (ahol választásokkal legitimált politikai testületek mőködnek) a közpénzek felhasználása egységes pénzügyi alapban történjen. Ez a politikai felelısség érvényesíthetıségének, a végrehajtó hatalom ellenırzésének és a racionális gazdálkodásnak feltétele. A végrehajtó hatalom azonban szereti magát kivonni a politikai ellenırzés alól, nagyobb gazdálkodási mozgástérre
A fizetési mérleg
törekszik. Ennek egyik eszköze különbözı "kis" költségvetések létrehozása. Ez technikailag többféleképpen valósulhat meg. A leggyakoribb technika az úgynevezett elkülönített pénzalapok létrehozása. E pénzalapok (akár központi, akár helyi önkormányzati szinten) léte bizonyos speciális helyzetekben indokolt. Amennyiben bizonyos dolgok finanszírozását függetleníteni akarjuk a mindenkori költségvetés politikai helyzettıl, úgy célszerő azt kivonni a költségvetés mőködésének általános logikájából. Például egy atomerımő elhasználódása után annak lebontása tetemes társadalmi költséggel lehetséges. Ezek fedezetére lehetséges például az áramdíjakba beépíteni bizonyos adó jellegő elemet, amely "adó" egy elkülönített állami pénzalap bevétele. Ezen alap fedezi késıbb az erımő lebontásának költségeit. Lehet olyan helyzet is, amikor bizonyos állami fejlesztések finanszírozására szolgáló nem az adott állam hatókörébe tartozó források (külföldi segélyek, támogatások, hitelek stb.) is szolgálnak. E fejlesztési projekt és a "külsı" források átlátható kezelése is történhet speciális pénzalapok létrehozásával. Ezek a "tiszta helyzetek" a különbözı elkülönített alapokra nem mindig jellemzı. Inkább arról van szó, hogy ezek a törvényhozó hatalom kontrolljának megkerülését szolgálják. 5) globális fedezet elve. A költségvetési tervezés során a különbözı feladatok és azok megvalósítását szolgáló források definiálása fontos követelmény. A folyamatos mőködés azonban számos olyan helyzetet teremt, amikor a különbözı bevételek és kiadások realizálódása között idıbeli eltérések következnek be. Ez az elv azt mondja ki, hogy a költségvetést nem szabad felszabdalni, a különbözı jogcímeken beérkezett bevételek meghatározott kiadási célokhoz hozzárendelni. A költségvetés likviditásának optimális költséggel történı biztosítása, a különbözı bevételi és kiadási elıirányzatok pontos tervezhetıségének hiánya megköveteli a pénzgazdálkodás nagyobb mozgásterét. Ezen elv természetesen nem azt jelenti, hogy a jogi formát öltı elıirányzatoktól törvényi felhatalmazás nélkül el lehet térni. A költségvetési év lezárásakor a bevételi és kiadási elıirányzatok teljesítésérıl tételesen el kell számolni. 6) ösztönzés elve. A költségvetési szektorban hiányoznak azok a verseny mechanizmusok, amelyek az erıforrások ésszerő felhasználását többé-kevésbé automatikusan biztosítják. Sıt, a bürokratikus koordinációs mechanizmus mőködési logikája szerint tendencia van az erıforrás pazarlásra. Gondoljunk arra, hogy a különbözı intézmények jelentısége, formális és informális súlya függ nagyságuktól, létszámuktól, az általuk elkölthetı, elosztható pénzek nagyságától. A bürokratikus szervezet sajátossága, hogy ha nincs (elég) feladat keres magának, függetlenül attól, hogy az adott funkció társadalmilag hasznos, vagy nem. A "politikai piac" (a képviselık idıszakonkénti megmérettetése és újraválasztása) mőködése, a végrehajtó hatalom feletti politikai kontroll nem biztosítja teljes körően a bürokrácia kontrollját. Ebbıl az következik, hogy az államháztartás rendelkezésére álló szőkös erıforrások gazdaságos, hatékony és eredményes felhasználását megfelelı ösztönzı és kényszerítı mechanizmusok kombinálásával lehet biztosítani. Ilyenek lehetnek a források megtakarításához főzıdı érdekeltségi rendszerek, teljesítmény követelmények elıírása, a finanszírozás és a teljesítmények összekapcsolása. Ezekrıl részletesebben a késıbbi fejezetekben lesz szó. Az elszámolás alapelveit a következıkben lehet összefoglalni: 1) a teljesség elve. Ez az elv azt mondja, hogy az államháztartási elszámolásoknak minden, az államháztartáshoz kötıdı gazdasági eseményt rögzíteni és tükröznie kell. A teljesség elve biztosíthatja a racionális gazdálkodást (tudni kell "mi mennyi?"), a transzparenciát és az ellenırizhetıséget. Maga az elv világos, gyakorlati megvalósítása azonban több problémát vet fel. Egyfelıl a költségvetési gazdálkodásban érintett érdekhordozók érdekei idınként ellentmondanak ezen elv érvényesülésének. A költségvetési bürokrácia saját
A fizetési mérleg
létjogosultságának és pozíciójának biztosítása érdekében hajlamos manipulálni a kimutatásokat. Esetenként e manipulálásban érdekelt a törvényhozói hatalom is. Gondoljunk csak a maastricht-i kritériumokra. A megfelelés kulcskérdés, ezért érdemes a "menyasszonyt" kicsit szebbnek mutatni. De példa lehet a hitel-, adós és bankkonszolidáció hazai története is. Ennek megvalósítási technikája ugyanis elfedte azokat a hosszútávon jelentkezı terheket, amelyek a konszolidációból adódóan a magyar költségvetésre rakódtak. E hosszúlejáratú nagyértékben kibocsátott államkötvények kamatai és törlesztésük ugyanis a mindenkori éves költségvetést terhelik. A teljesség elvének sérelmét két alapvetı technika alkalmazása idézheti elı. Az egyik a költségvetésen kívüli kezelés. Ez azt jelenti, hogy az államháztartás pozícióját befolyásoló gazdasági tranzakciót nem "futtatják át" az érintett költségvetési mérlegen. Erre példa lehet a már említett bank- és hitelkonszolidáció. A másik technika a "kiszervezés", idegen szóval az outsourcing. A kiszervezés javíthatja az adott tevékenység gazdaságosságát és hatékonyságát, de egyben az államháztartás mőködésének átláthatóságát ronthatja. A kiszervezés alkalmas technika az államháztartás terjedelmének, valós erıforrás igényének elleplezésére is. Ilyen kiszervezés, amikor korábban állami feladatokat állami/önkormányzati vállalatoknak, vagy magánszektorbeli gazdasági szereplıknek adnak át. A teljesség elvének gyakorlati érvényesítését nehezíti másfelıl az a tény, hogy a költségvetésben alkalmazott könyvvezetési elvek nem mindig alkalmasak ezen követelmények érvényesítésére. A nehézségek forrása harmadrészt a függı és tényleges jövıbeni kötelezettségek (az úgynevezett mérlegen kívüli tételek) számviteli kezelésének problémája. Ez az üzlet számvitelben sem megnyugtatóan megoldott e kérdés kezelése. Az államháztartásban hasonló problémák léteznek. Hogyan kezeljük például a különbözı vállalt garanciákat és kezességeket, illetve ezek beváltása esetén az állami hitelátvállalást? Részei ezek az államadósságnak, vagy nem? 2) részletesség elve. A részletesség elve azt jelenti, hogy a költségvetési folyamat mindhárom fázisában (tervezés, végrehajtás és zárszámadás) biztosítani kell a bevételek és kiadások áttekinthetıségét, megítélhetıségét. A részletesség elvének érvényesülését nagymértékben segítik azok a csoportosítási elvek, amelyeket a bevételek és kiadások leírásánál bemutatunk. A részletesség elve korántsem jelenti az "aprólékosságot". A túlzottan elaprózott elszámolások éppúgy nehezítik a tisztánlátást, mint az erısen aggregált kimutatások. 3) áttekinthetıség elve. Az áttekinthetıség két feltétel érvényesülését jelenti. Egyfelıl a tervezés, a végrehajtás és a zárszámadás idıpontjában a költségvetés legyen azonos szerkezető, illetve a különbözı idıszakok kimutatásai legyenek összehasonlíthatóak. Másfelıl a beszámolók a különbözı érdekhordozók részére legyenek értelmezhetık. 4) a pénzforgalmi elszámolás és a folyamatosság elve. A közpénzekkel való elszámolás egyfelıl megköveteli, hogy minden egyes adóforint útja és az elköltéssel kapcsolatos felelısség követhetı legyen. A költségvetési politika makroökonómiai következményeit közvetlenül az aggregált keresletre gyakorolt hatásból lehet lemérni. Az elıbbiekbıl az következik, hogy költségvetési szektorban jelenleg pénzforgalmi szemlélető könyvvezetést folytassanak. E technika megköveteli egyfelıl azt, hogy a különbözı tranzakciókat, gazdasági eseményeket azon költségvetési idıszakban kell elszámolni, amikor azok pénzügyileg teljesültek. Ezen követelmény sérüléséhez szintén eminens érdekek szoktak hozzájárulni. Különösen a költségvetési pozíció "beállításának" igénye, vagy bizonyos bevételek/kiadások eltitkolásának szándéka, illetve tartalékok képzése az a motívum, amely ezen pénzforgalmi elv tudatos megsértésével a kiadások és bevételek idıbeli "csúsztatását" eredményezik. (A naptárban december 15. és január 5-e nincs is olyan messze. A beszámoló viszont akár egy egész esztendıre "módosulhat".) A pénzforgalmi szemlélető könyvvezetés és beszámolási rendszer azonban nagyon sok tekintetben nem felel meg a korszerő gazdálkodás követelményeinek. E problémával más helyeken foglalkozunk. A folyamatosság elve azt jelenti, hogy az egyes évek pénzforgalmi szemlélető kimutatásainak bevétel kiadás
A fizetési mérleg
egyenlegeinek meg kell(ene) egyeznie az államháztartás eszközeiben és forrásaiban bekövetkezett változásokkal. E problémákról egy késıbbi fejezetben még lesz szó. 5) bruttó elszámolás elve. Ez azt mondja ki, hogy az államháztartási kimutatásokban minden bevételt és kiadást tejes összegben be kell mutatni, nem lehetséges közöttük beszámítást (kompenzációt) végrehajtani. Ezen elv sérelme csökkenti az ellenırizhetıséget és a gazdálkodáshoz szükséges tisztánlátást. Például, ha az adóhivatal saját mőködési költségei levonása utáni adóbevétellel számol csak el az egyszerre jelent kísértést az indokoltnál nagyobb mőködési költségek érvényesítésére és teszi lehetetlenné az adó beszedésének gazdaságossági elemzését. A különbözı adókedvezmények, mentességek szintén idetartozó problémák. Ezek az elmaradt bevételek ugyanis implicit támogatást jelentenek, vagyis kiadást helyettesítı tételek. Ezen eszközök létjogosultságát az állam stabilizációs funkciója indokolja, a nem korrekt elszámolás azonban az államháztartás tevékenységének megítélése szempontjából "optikai csalódást" okozhat. E tételek megnyugtató kezelése a költségvetési mérlegek mellett bemutatandó kiegészítı információ szolgáltatás keretében képzelhetı el. 6) a finanszírozási tételek és az egyedi bevételek elkülönítésének elve. A következıkben bemutatásra kerülı költségvetési bevételek és kiadások között két speciális tételfajta szerepel. Az egyik ilyen csoportot a finanszírozási tételek jelentik. Ezek bevételi és kiadási oldalon a kölcsönforrás bevonást és törlesztést, illetve az átmenetileg szabad pénzeszközök hasznosításából származó kamatbevételt és a kölcsönforrások után fizetett kamat kiadásokat jelentik. A rendkívüli bevételek között a legtipikusabbnak a privatizációs bevételeket és különbözı segélyeket, adományokat kell tekinteni. E tételek elkülönítését az indokolja, hogy ezekkel a költségvetési politika tartósan nem számolhat. Így összemosásuk a többi kiadással és bevétellel nagymértékben torzíthatja az államháztartásról alkotott képet. Az elszámolás és egyáltalán az államháztartás információs rendszerének problémáival a késıbbiekben még részletesen foglalkozunk. Az államháztartási reformok Ahogy azt a bevezetésben láttuk a modern piacgazdaságok mőködésében az államháztartás, a kormányzati szektor fontos gazdasági szereplı, az ott folyó gazdálkodás hatásai a gazdaság egészére szétsugárzódnak. Másfelıl az államháztartás mőködésére különbözı folyamatok (demográfiai-, migrációs folyamatok; gazdasági növekedés; a gazdaság makro-, mezzo-, és mikrostruktúrájának változásai stb.) meghatározó módon hatnak. Az állami szerepvállalás a kétségtelen eredmények mellett - ahogy már a kormányzati tökéletlenségek kapcsán jeleztük maga is számos nemkívánatos jelenség forrása. Ilyen jelenségek - a teljesség igénye nélkül - az államadósság és a jövedelemcentralizáció magas szintje, különbözı jóléti rendszerek növekvı finanszírozási igénye, az államháztartási gazdálkodás pazarló jellege, a közszolgáltatásokkal kapcsolatos lakossági elégedetlenség, a gazdálkodás átláthatatlansága és a korrupció. E mellett a korábban már említett változások (technológia, globalizáció) a nemzetállami keretek válságát eredményezték. E könyvben nem mutathatjuk be e válság és az ebbıl adódó kihívások minden vonatkozását (pl. az egyes országok nemzetközi versenyképességének és közszektora jellemzıinek összefüggéseit). Az államháztartás konkrét rendszere (alrendszerek, intézmények, szabályozások stb.) közjogi aktusok révén jönnek létre, vagy éppen szőnnek meg. Ebbıl az következik, hogy a különbözı okokból jelentkezı változási igényeket csak politikai és közjogi cselekvéssel lehet kielégíteni. Az államháztartási reformok paradoxonja, hogy azok megtervezése és kivitelezése azokra vár, várna, akik személyes helyzetüknél fogva ebben ellenérdekeltek. Amennyiben e változások az államháztartás egészét átfogják, vagy bizonyos alrendszereit érintik államháztartási reformról, vagy részreformról (pl. a társadalombiztosítási rendszer reformja,
A fizetési mérleg
nyugdíj reform, önkormányzati reform stb.) beszélünk. E fogalom tartalmának precíz meghatározása azért okoz nehézséget, mert azt egymástó meglehetısen eltérı folyamatokra, használják. Az államháztartási reform pontos fogalmát a szakma idáig nem definiálta. Fogadjuk el azt a felfogást, amely az államháztartás egészét, vagy bizonyos funkcionális területét érintı intézményi és szabályozási változásokat és ennek megfelelıen az érintett szereplık magatartás változását érti e fogalom alatt. László Csaba például a következı definíciót adja: " Reformon az olyan strukturális változásokat értem, amelyek után megváltozik a költségvetési rendszer mőködése, az egyes szereplık viselkedése, amely során az állami feladatok ellátásának intézményrendszere tartósan hatékonyabbá, gazdaságosabbá válik" Ilyen módon beszél a szakma a bevételi oldalt érintı (adó) reformról, finanszírozási, vagyis a pénzgazdálkodást érintı reformról, gazdálkodási reformról, vagy a különbözı kiadási programokat érintı reformról. Az államháztartási reform fontos területe az, amikor (adott állami feladatok mellett) megváltoztatják a beavatkozás és/vagy feladat ellátás eszközét. Példa lehet erre, bizonyos tevékenységek költségvetési szervbıl valamilyen vállalati rend szerint gazdálkodó szervezetbe történı áthelyezése, vagy a korábban állami vállalatként mőködı tömegközlekedést biztosító vállalatokat privatizálják és a szabályozás segítségével próbálják a funkciót, ellátást biztosítani. Jó, de nem feltétlenül pozitív példa erre az Egyesült Királyság vasúttársaságainak az 1970-es évek második felében történt privatizálása, szétbontása különbözı funkciókat végzı társaságokra. (Így a gördülı eszközök, a pályák és fenntartásuk külön társaságba szervezıdött.) A társaságokat a tızsdére vitték. A profitabilitási kényszer miatt a szükséges felújítások elmaradtak, így egyre gyakrabban történtek súlyos balesetek. Úgy tőnik, hogy elkerülhetetlen lesz e társaságok visszaállamosítása. Az állami szerepvállalás 1970-es évek végére kialakult intézményi kereteinek újragondolása minden fejlett és közepesen fejlett országban napirendre került. E jelenségek és változások tértıl (pl. a már említett piacgazdasági modellekkel jellemezhetı országokban eltérıek voltak a reakciók) és idıtıl függıen komoly változásokat indukáltak az állami funkciók érvényesülésében és az államháztartási gazdálkodás rendszerében. Az államháztartási reform fogalma tehát meglehetısen szerteágazó jelenségkör leírására szolgál. E reformok tipizálása bizonyos leegyszerősítéseket feltételez. A szakirodalom a közszektoron belüli reformtörekvések különbözı stratégiai irányait definiálja. Az egyes országokban zajlott/zajló reformfolyamatok e stratégiai irányok keverékeinek tekinthetık. A fıbb stratégiai irányok: a) a minimalizáló stratégia. Ez a makrogazdasági folyamatok és a versenyképesség javítása szempontjából kedvezıbbnek ítélt költségvetési politika (adóreform, egyes jóléti-ellátó rendszerek leépítése), amely végsı soron az állami jövedelem centralizáció és/vagy államháztartási deficit és ezen keresztül az államadósság csökkentését célozta. Ez lényegében az államháztartás bevételei visszafogásából adódó kényszerek mentén fogja vissza a kiadásokat. E stratégia követésének nem elégséges sikerei abból adódnak, hogy az adott államháztartási szerkezetben a visszafogás nem változtat az ott kialakult költségeken. Vagyis a kiadáscsökkentési kényszer elmúltával könnyen "visszaáll" az eredeti állapot. A költségvetési reformok másik paradoxona, hogy az igazán nagy változások drágák, vagyis csak hosszútávú eredményeket hoznak. A minimalizáló stratégia nem számol azzal a ténnyel sem, hogy az államháztartási kiadási programok jó része más költség sajátosságokkal rendelkezik, mint a magánjavak. A közszektor leglényegesebb költségeleme a munkabér. Bizonyos közigazgatási, honvédelmi stb. kapacitások fenntartása jelentıs eszközpark készenlétét, karbantartását igényli, ami lényegében jelentıs állandó költséget jelent. Az egészségügyi rendszerek a technika (mőszerek, gyógyszerek stb.) fejlıdése miatt eleve növekvı költséget jelentenek. A
A fizetési mérleg
minimalizáló stratégia két technikával, vagy azok kombinációival dolgozhat. A főnyíró rendszer azt jelenti, hogy minden államháztartási terület nagyjából egyenletes forráscsökkentést szenved el. Az államháztartási kiadások jelentıs részben nominális értelemben lefelé merevek. Ezért szokás használni az inflációt, mint az államháztartási kiadások reálértékét csökkentı eszközt. Ez közvetlen hatásként lehetıvé teszi a kiadások reálértékének akár főnyírószerő, akár differenciált csökkentését. Ezen eszköz alkalmazása veszélyes. Az ismert makrogazdasági hatásokon túl meg kell említeni, hogy az infláció a bevételi oldalt bizonyos automatizmusok miatt nominálisan megnöveli, leértékeli az államadósságot, így a költségvetés döntéshozói könnyen "pénzillúzióba" eshetnek, azaz túlértékelhetik a költségvetés kiadási szabadságfokát. Az inflációs fegyver alkalmazása könnyen visszafelé sülhet el. b) a fenntartó stratégia. Ez a hagyományos adminisztratív és jogi kontroll mechanizmusok ezen belül a pénzügyi fegyelem -, az utólagos ellenırzés erısítésére irányul nem érintve az állami feladatellátás kialakult terjedelmét. c) a modernizációs stratégia. Ez az üzlet szektorban kialakult irányítási és vezetési módszerek átültetését, valamint a szektor sajátosságait figyelembe vevı eljárások meghonosítását célozza. Fontos elem itt a rugalmasabb gazdálkodás feltételeinek (decentralizáció) biztosítása. Ide tartozik a különbözı kiadási programokhoz kontrolling (benne újszerő tervezési technikák) és más vezetési módszerek (ösztönzı rendszerek) alkalmazása, az ellátási területek, kiadási programok ezen eszközökkel történı értékelésén alapuló újragondolása. d) a piacosítás. A közszolgáltatások egy részének privatizálását, ennek talaján különbözı piaci módszerek (közszolgáltatások ellátásának kiszerzıdése, versenyeztetés, aktív díjpolitika, teljesítmény követelmények meghatározása, közintézmények gazdasági társasággá alakítása stb.) alkalmazását jelenti. A valóságban is megvalósított reformok négy területen bontakoztak ki. Az elsı az adórendszereket érintı változások. A második a jóléti rendszerek átalakítási kísérletei. A harmadik az állami feladatellátás alternatív formáinak keresése, illetve kialakítása. A negyedik a szőken vett gazdálkodás területe, amely a tervezés új módszereinek és korszerőbb értékelési, elemzési vezetési technikák (controlling) alkalmazásának kísérletei és gyakorlata. Államháztartási reformok a poszt-szocialista országokban A korábban az állami szektor túlsúlyára és a központi tervezésre berendezkedett, volt állam szocialista országokban e reformok összetettebb folyamatot takarnak. Magyarország a korábbi berendezkedés keretei között bevezetett reformjai révén sajátos helyzetben volt az átmenet idején. Az államháztartási reform alapvetı irányait a négy DE (Kupa Mihály által bevezetett fogalom) fejezi ki a legjobban, ugyanis demokratizálás, decentralizáció, dereguláció és demilitarizáció zajlott le az átmeneti társadalmak jelentıs részében. E folyamat elsı része a megváltozott gazdasági- és politikai rendszer intézményes feltételeinek megteremtése. Ebbe beleértendı a polgári demokrácia alkotmányos kereteinek és intézményeinek bevezetése, valamint a gazdasági intézményrendszer gyökeres átalakítása. A gazdasági szférát érintı, így a piac mőködését zavaró gazdasági támogatások leépítése ellentmondásos folyamat. A kialakult támogatási rendszer gyors megszüntetése, mind a fogyasztókat, mind a termelıket sokkszerően érintette. Az egyéb szerkezeti alkalmazkodási kényszerek mellett (például a KGST megszőnése, a haditermelés súlyának csökkenése stb.) ez óriási terheket rakott az érintett országok vállalati szektorára. Az átmeneti idıszakban bár a folyó költségvetésekben lényegesen csökkent a gazdasági kiadások összege és súlya, az állam fontos szerepet volt kénytelen vállalni ezen a területen is. Magyarországon például a gazdasági átalakulás terheinek állami átvállalása és "szétterítése" az
A fizetési mérleg
úgynevezett konszolidációs folyamatokban zajlott. E konszolidációk összefüggtek a pénzügyi rendszer (ezen belül a bankrendszer) újjáépítésével, különösen annak megszilárdításával. A hitel, adós- és fıleg a bankkonszolidáció óriási (összegszerőségében is, de nemcsak így) állami beavatkozást jelentett az átmeneti gazdaság folyamataiba. Itt röviden utalunk a legnagyobb volumenő akcióra a bankkonszolidációra, amelyhez hasonló technikákat alkalmaztak a másik két területen is. Az állam költségvetésen kívül hosszúlejáratú államkötvényeket bocsátott ki, pótolva ezzel a bankrendszert ért hitelezési veszteséget és tıkevesztést. E kötvények növelték az államadósságot. Ezen államkötvények a bankok mérlegeibe kerülve a bankok veszteségeit mérsékelték, megszilárdítva tıkehelyzetüket. A beavatkozás tényleges terhe e kötvények után fizetendı kamat, amely az éves központi költségvetést terheli. Ez a technika a gazdaság konszolidációjának terhét idıben szétterítette. Az átmeneti országok államháztartási reformjainak fontos vonatkozása volt a tulajdonreform. Ennek része a privatizáció (állami tulajdon magánkézbe adása), valamint a megváltozott politikai berendezkedésnek megfelelı differenciált köztulajdoni struktúra kialakítása. Ez utóbbiba beleértendı a helyi önkormányzatok és a társadalombiztosítás vagyonnal történı ellátása. Fontos jogi változásokat jelent a költségvetési gazdálkodás jogszabályi kereteinek kialakítása. Ide értendı a költségvetés készítés, az elszámolás és az ezzel kapcsolatos információs kötelezettségek, a finanszírozás, a pénzgazdálkodás, a közbeszerzés stb. törvényi szabályozása. A posztszocialista államháztartási reformokhoz tartozik az állam által vállalható szolgáltatások körének újragondolása. Az államszocialista berendezkedés sajátossága volt, amit Kornai János a "koraszülött jóléti állam" fogalmával írt le. Arról volt szó, hogy a paternalizmus (szintén Kornai János által bevezetett fogalom), amely az állam azon sajátos jellemzıje, hogy a magánjavakra vonatkozó preferenciákat is meghatározta az egyének helyett, a gazdasági fejlettség által indokoltnál szélesebb körő, esetenként magasabb szintő volt a különbözı szociális ellátórendszerek által nyújtott szolgáltatási kör. A koraszülött jóléti állam "lebontása" nem jelent mást, mint a nem tisztán közjavak esetében legyen szőkebb az állam által ingyenesen, vagy kedvezményesen nyújtott kör és e mellett a fizetıképesség függvényében legyen nagyobb az egyéni választás lehetısége. A reform további vonatkozása - hasonlóan a fejlett országokban zajló folyamatokhoz - a közszektor hatékonyságának, a közszolgáltatások minıségének javítása. Ez magában foglalja az új piacgazdasági keretek mőködése során felszínre került elégtelenségek korrekcióját. A gyors átalakulás, az átalakulási folyamat során szükségképpen kötött politikai kompromisszumok a létrejött új keretek életképességét nem mindenütt igazolták vissza. Ezek korrekciója (amelyre konkrét példákat a magyar önkormányzati rendszer ismertetése kapcsán adunk) sok esetben reform értékő változásokat igényel. A magyarországi államháztartási reform fıbb állomásai A magyar államháztartási reform már az államszocializmus utolsó éveiben elkezdıdött. E folyamat része volt a tanácsi gazdálkodás megreformálása, illetve a költségvetési intézmények gazdálkodási önállóságának (benne a saját bevételszerzés lehetıségének) biztosítása. A szocialista gazdaság 1968 óta folyó megreformálása az 1980-as években úgynevezett rendszerváltó reformokba nıtt át. A piacgazdaság intézményi feltételeinek e keretekbe tartozó kialakításának döntı mozzanata volt az 1988-ban bevezetett adóreform Ezzel olyan adónemek és adórendszer került bevezetésre, amely teljes mértékben megfelelt a modern piacgazdaság feltételeinek. A következı fontos lépés a kormánytól független ellenırzési intézmény, az Állami Számvevıszék 1989-ben történt megalapítása. 1990-tıl megváltozott a tanácsok, illetve az önkormányzatok forrásszabályozási rendszere. Ugyanebben az évben a TB levált a központi költségvetésrıl. Késıbb létrejöttek a TB önkormányzatok. 1990-ben az önkormányzati törvény elfogadásával szabályozták a helyi önkormányzatok gazdasági alapjait. A reform további fontos
A fizetési mérleg
eleme volt a hiány finanszírozásának fokozatos piaci alapokra helyezése. Az 1991-ben elfogadott jegybanktörvény létrehozta független jegybankot. Az állami vagyon lebontásával elkezdıdött az állam vállalkozói vagyonának privatizációja és végbement a helyi és a TB önkormányzatok vagyonhoz juttatása. Az 1990-es évek elsı felében részben a források átstruktúrálásával, részben a kiadások elinflálásával lényegesen átalakultak a kiadási oldal jellemzıi. 1992-ben elfogadták (és azóta számtalanszor módosították) az államháztartási törvényt. 1995-ben elfogadták a Közbeszerzési törvényt. Az 1990-es évek közepétıl a Magyar Államkincstár 1996-os létrehozásával elindult az államháztartás mindmáig tartó finanszírozási rendszer reformja. Ezzel szinte egyidejőleg változott a helyi önkormányzatok finanszírozási módja (bruttó finanszírozás helyett nettó finanszírozás), elfogadták a helyi önkormányzatok fizetésképtelensége esetén alkalmazandó eljárásról szóló törvényt és több helyen módosították az önkormányzati törvény gazdálkodással kapcsolatos passzusait. 1997-ban törvényben szabályozták az önkormányzati társulások létrehozását és mőködését. Az államadóssággal kapcsolatos mőveletek fokozatosan a Jegybanktól teljes egészében a kincstári rendszerbe illeszkedı Államadósság Kezelı Központhoz került. 1998. közepén újraállamosították a TB-t. Ez azt jelenti, hogy megszőntek az önkormányzatok, a vagyon a kincstári vagyoni körbe került. A fizetési mérleg (dr. Durucskó Mihály – átvéve Pénzügytan II. tankönyvbıl) A fejezet célja: 1) Ismertetni a fizetési mérleg részeit 2) Kijelölni a fizetési mérleg statisztika helyét az SNA rendszerben 3) Bemutatni a külföldi befektetési pozíció állományi kimutatást 4) Értelmezni a fizetési mérleg egyensúlyát A fejezet a fizetési mérleg statisztika felépítésének és összeállításának jellemzıit, fontosabb kategóriáit és az azok között érvényesülı lényegesebb összefüggéseket tárgyalja. Elsısorban “technikai” (statisztikai) és nem makrogazdasági szempontból közelít a tárgyához. Célja éppen az, hogy a makrogazdasági elemzések során felhasznált fizetési mérleg adatok tartalmát, az egyes összetevık statisztikai - s így közgazdasági - jellemzıit leírja, elısegítve ezzel az elemzett adatok pontosabb értelmezését. Nem tárgyalja azonban a fizetési mérleg illetve árfolyam elméletek, valamint a külgazdaságra vonatkozó makrogazdasági teóriák által megfogalmazott közgazdasági problémákat, amelyekkel a fizetési mérleg kapcsán tanulmányaik során már találkoztak. Ezzel szemben olyan statisztikai módszertani kérdésekre, problémákra igyekszik felhívni a figyelmet - különös tekintettel a magyar vonatkozásokra -, amelyek ismerete nélkül aligha képzelhetı el a statisztikai adatok közgazdasági tartalmának pontos értelmezése. A fizetési mérleg statisztika alapfogalmai, számbavételi rendszere A fizetési mérleg statisztika a nemzeti számlarendszer (System of National Accounts), a nemzetközileg általánosan alkalmazott legátfogóbb gazdaságstatisztikai rendszer részét képezı ”külföld számlák” (rest of the world accounts) összeállításához szükséges információkat tartalmazza. Az SNA a folyó számlákon (current accounts) bemutatott termelésen, jövedelem elosztáson és újraelosztáson, valamint jövedelem felhasználáson, majd a felhalmozás számlákon (accumulation accounts) tükrözıdı tıke és pénzügyi mőveleteken, az egyéb állományváltozáson
A fizetési mérleg
és átértékelésen keresztül mutatja be egy nemzetgazdaság nettó vagyonának (net worth) változását. Az SNA általános keretéhez igazodva a fizetési mérleg (balance of payments) és az ahhoz kapcsolódó, külföldi befektetési pozíciót (international investment position) mutató állományi statisztikák az adott gazdaság szempontjából rezidensek és nem-rezidensek közötti gazdasági mőveletek, továbbá követelés és tartozás állományok kimutatását szolgálják. A statisztika ezen ága a nemzetgazdaság egésze és a külföld közötti kapcsolatot mutatja be a folyó és felhalmozási számlákat érintı tételeken, továbbá a nettó vagyont érintı egyéb változásokon keresztül. A fizetési mérleg tehát egy adott ország rezidens és nem-rezidens gazdasági szereplıi között, egy meghatározott idıszak alatt lebonyolított reálgazdasági és pénzügyi tranzakciók statisztikai számbavételére szolgál. Az idıszak alatt kitétel mutatja, hogy a fizetési mérleg flow (forgalmi) típusú kimutatás, szemben a - már említett - nem-rezidensekkel szembeni pénzügyi követelések és tartozások (pozíciók) egy adott idıpontra vonatkozó stock (állományi) típusú statisztikai összefoglalásával, a külföldi befektetési pozícióval. A fizetési mérleg meghatározásának megértéséhez fontos annak tisztázása, hogy a statisztikát összeállító ország szempontjából ki számít “rezidensnek” (a nemrezidensek értelemszerően az azon kívüli gazdasági szereplıket jelentik). Az IMF által 1993-ban kidolgozott, s az ENSZ nemzeti számlarendszerével összhangban álló fizetési mérleg módszertan szerint: egy adott ország rezidensének minısül minden olyan természetes és jogi személy, akire, illetve amelyre teljesül az a feltétel, hogy alapvetı gazdasági érdeke (állandó lakhelye, telephelye, termelése, stb.) az adott ország gazdasági területéhez kapcsolódik. Az ily módon definiált gazdasági terület a közigazgatási területtıl a külföldön lévı diplomáciai és kormányzati szintő kereskedelmi, kulturális, stb. képviseleteknek, illetve más országoknak az adott országban lévı hasonló képviseleteinek területével tér el. Statisztikailag tehát az, hogy valamely gazdasági szereplı az adott ország rezidensének számít-e avagy sem, nem az állampolgárságtól vagy nemzetiségi hovatartozástól függ, hanem az alapvetı gazdasági érdek meglététıl. Ilyennek számít egy vállalkozás szempontjából például az, ha az adott országban van bejegyezve a telephelye, s ott huzamosabb, egy évnél hosszabb ideig gazdasági tevékenységet folytat. A magyar jogi szabályozás nem ismeri a rezidens — nem-rezidens fogalmakat. Ezzel szemben a deviza jogszabályaink a devizabelföldi vs. devizakülföldi- fogalmi kettıst alkalmazzák. Devizabelföldi az, akire a magyar devizajogszabályok (devizakódex) elıírásai vonatkoznak, devizakülföldi, akire nem vagy csak részben. Látni kell azonban, hogy tartalmilag a statisztikai fogalom pár nem azonos a jogi szabályozásban használttal. Azt, hogy ez nem pusztán terminológiai különbség, hanem tényleges közgazdasági jelentıséggel bíró eltérés, egyebek mellett az is mutatja, hogy amennyiben például a devizakülföldinek minısülı - azaz a szabályozás alól különféle kivételeket élvezı - vámszabadterületi társaságokat (a Magyarországon megtelepedett multinacionális vállalatok túlnyomó része a ‘90-es években vámszabadterületi társaságként devizakülföldi státusznak örvend) statisztikailag a külföld részeként kezelnénk - ahogyan ezt a külkereskedelmi statisztika tette egészen 1997-ig -, akkor ezen vállalatok gazdasági teljesítménye nem a magyar GDP-t növelné, holott ebben az országban vannak bejegyezve, itt folytatják a termelésüket, itt fizetnek adót, hazai munkaerıt foglalkoztatnak, stb. A fizetési mérleg statisztika számbavételi rendszere - az üzleti számvitelhez hasonlóan - egy sor konvención nyugszik. Ezek közül az egyik legfontosabb a kettıs könyvelés elve, azaz minden egyes, a rezidensek és nem-rezidensek között végbemenı tranzakció két helyen kerül elszámolásra. Egyrészt maga az üzletesemény, másrészt pedig az ahhoz kapcsolódó
A fizetési mérleg
finanszírozás - tartozik illetve követel tételként - kerül be ellenkezı elıjellel a statisztikába. A fizetési mérlegben rögzített tranzakciók túlnyomó többségére jellemzı, hogy valamekkora értékő reál- illetve pénzügyi eszköz cserél gazdát valamely azonos értékő reál- illetve pénzügyi eszközért. A pénzügyi eszközök esetében nem csupán a tulajdonosváltás, hanem az új követelések és kötelezettségek keletkezése (pl. kötvénykibocsátás), illetve megszőnése (pl. adósság elengedés) vagy éppen a szerzıdı felek között új feltételekkel való megújítása (pl. a lejárat megváltoztatása) is része a fizetési mérlegnek. Vannak olyan üzletesemények is, amikor a nyújtott gazdasági értékért cserébe a másik fél nem ad semmit (pl. élelmiszer- és gyógyszersegély a természeti katasztrófa sújtott területeken lakóknak). Mivel a kettıs könyvelés elve univerzálisan érvényesül, ezért ezeknél az eseményeknél is kétoldalasan kell a tranzakciót rögzíteni. Ezen viszonzatlan átutalások hiányzó ellentételezésének elszámolására szolgálnak a fizetési mérlegben a transzferek (folyó- és tıketranszfer). Az üzleti számviteltıl eltérıen a fizetési mérlegben bal oldalon kerülnek regisztrálásra a követel (credit), míg a jobb oldalon a tartozik (debit) tételek. A fizetési mérleg pénzügyi mérlegében a követelések növekedése, illetve tartozások csökkenése a tartozik tétel (debit), s ennek megfelelıen a követelések csökkenése, illetve tartozások növekedése a követel tétel (credit). A követelésekben illetve tartozásokban változást okozó tranzakciókra vonatkozó konvenció szerint pedig a reálerıforrások kiáramlása (áru-és szolgáltatás export), a jövedelmek beáramlása valamint a kapott egyoldalú átutalások (folyó vagy tıke) a követel (credit) oldalon, míg a reálerıforrások beáramlása (áru-és szolgáltatás import), a jövedelmek kiáramlása valamint a nyújtott egyoldalú átutalások (folyó vagy tıke) a tartozik (debit) oldalon kerülnek elszámolásra a fizetési mérleg folyó-, illetve tıkemérlegében. Az elıjelekre vonatkozó konvenció alapján a fizetési mérlegben az összes követel tétel „+”, az összes tartozik tétel pedig „-” matematikai elıjellel - bevételként, illetve kiadásként - kerül kimutatásra. Az elıjel azt mutatja, hogy az elszámolandó ügylet finanszírozási forrást jelent-e vagy finanszírozási szükségletet támaszt. Elméletileg minden egyes üzleteseményrıl pontosan megmondható, hogyan járult hozzá az adott nemzetgazdaság külfölddel szembeni követeléseinek és tartozásainak változásához. A fizetési mérleg statisztikában érvényesülõ kettõs könyvviteli elvre vonatkozó konvenciók Követel (+) áruk és szolgáltatások exportja jövedelmek beáramlása kapott egyoldalú átutalások eszközök csökkenése tartozások növekedése
Tartozik (-) az áruk és szolgáltatások importja jövedelmek kifizetése nyújtott egyoldalú átutalások eszközök növekedése tartozások csökkenése
A kettıs könyvelés elvébıl következı fizetési mérleg azonosság alapján a folyó fizetési mérleg, a tıkemérleg és a pénzügyi mérleg egyenlegének megfelelı elıjelekkel vett összegének zérusnak kell lennie. A külfölddel kapcsolatos statisztikák összeállítása során alkalmazott további konvenciók a tranzakciók egységes értékelését és a statisztikában való rögzítésük idıpontjának egységes értelmezését érinti. A fizetési mérleg módszertan - az SNA-vel összhangban - a tranzakcióban résztvevı, egymástól független gazdasági szereplık által meghatározott piaci árat tekinti a számbavétel alapjának. A számbavételt a tranzakció által érintett reál- vagy pénzügyi eszközre vonatkozó tulajdonjog rezidensek és nem-rezidensek közötti átszállásának idıpontjában kell elvégezni. A szolgáltatások esetében pedig, amikor a szolgáltatás ”elfogyasztásra kerül”. A
A fizetési mérleg
statisztika a tulajdonosváltást általában arra az idıpontra teszi, amikor a tranzakcióban résztvevı felek az ügyletet üzleti könyveikben elszámolják. A rezidensek és nem-rezidensek közötti - reál- illetve pénzügyi eszközt érintı - tulajdonosváltás mint a tranzakciók fizetési mérleg statisztikában való megjelenítésének fı kritériuma jelzi, hogy - nevével ellentétben - a fizetési mérleg jellegét tekintve nem pénzforgalmi, hanem eredményszemlélető statisztika. A tranzakciók elszámolásának megtörténtét és annak idejét nem az ellenérték kiegyenlítésének ideje határozza meg, hanem a tulajdonosváltás (a szolgáltatások esetében annak igénybevétele) idıpontja. Ha ez nem így lenne, és a tranzakciók fizetési mérlegben való megjelenítésének feltétele a fizetés mozzanatához kapcsolódna, akkor egy sor ügylet egyszerően kimaradna a statisztikából. Nem lennének elszámolva az ellentételezés nélkül nyújtott illetve kapott javak, szolgáltatások, pénzügyi eszközök, a fizetéssel nem járó tranzakciók (barterügyletek, a tárgyi, dologi apport formájában teljesített közvetlen tıkebefektetések, vagy éppen a szintén a közvetlen tıkebefektetéseket érintı, profitból a vállalkozásba visszaforgatott jövedelmek). Az eddig elmondottakból az is következik, hogy az egyes tranzakciók fizetési mérleg statisztikában való megjelenésének nem feltétele a külföldi fizetıeszközben történı elszámolás sem, az egyetlen feltétel, hogy rezidens és nem-rezidens között menjen végbe a tranzakció, akár nemzeti valutában elszámolva, akár ellentételezés nélkül (egyoldalú folyó- és tıkeátutalások). A fizetési mérleg tehát nem azonos a devizafizetések mérlegével, ami egy ország rezidensei és nem rezidensei közötti valuta- és devizamozgásokat tartalmazza egy adott idıszak alatt. A devizafizetések mérlege a vállalati pénzáram (cash-flow) kimutatáshoz hasonlóan az adott országba különbözı jogcímen beáramló és kiáramló pénzösszegeket tartalmazza egy adott idıszak alatt. A rezidens/nem-rezidens szabály mint legfontosabb számbavételi elv alól kivételt képez a másodpiaci forgalommal rendelkezı értékpapírok forgalmának elszámolása mind a külfölddel szembeni követelések mind pedig a külfölddel szembeni tartozások esetén. A statisztika összeállítója számára nem feltétlenül ismert, hogy az egyes tranzakciókban részt vevı felek rezidensek-e vagy sem. Például ha egy német állampapírt egy magyar befektetı elad, akkor a fizetési mérleg pénzügyi mérlegében csökken a külfölddel szembeni hitelviszonyt megtestesítı értékpapír követelés (ez lesz a mérlegben a követel (bevétel) tétel), s az ellenértékként kapott márkával — tegyük fel — nınek a folyószámla követelések (tartozik (kiadás) tétel). Ha a papírt nem-rezidens vásárolta meg, akkor ennyi a fizetési mérlegben elszámolandó tétel. Amennyiben azonban egy másik rezidens a vásárló, akkor az ı tranzakciója miatt az elızıvel éppen ellentétes tételeket is be kell tenni a fizetési mérlegbe, tehát nı a rezidensek külfölddel szembeni hitelviszonyt megtestesítı értékpapír követelése (tartozik (kiadás) tétel), s csökken a folyószámla követelése (követel (bevétel) tétel). Amennyiben a statisztika összeállítása során az információ hitelintézeti jelentésbıl származik, amikor is az egyes pénzmozgások egymástól függetlenül kerülnek jelentésre (az eladó, akinek a számlájára beérkezik az értékpapír ellenértéke illetve a vevı, aki a számlájáról kifizeti azt), lehetetlen megmondani, hogy a külfölddel szembeni követelést megtestesítı értékpapír elidegenítése nem érintette az ország külfölddel szembeni német államkötvény követeléseit, mert az egyik rezidenstıl egy másik vásárolta azt meg. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy összességében, az ügylet végeredményét tekintve a két tranzakció önálló elszámolása ugyanúgy nem érinti a nemzetgazdaság külfölddel szembeni értékpapír- (és folyószámla) követeléseit, hiszen az egyiknél csökkenés, a másiknál növekedés kerül be a fizetési mérlegbe, igaz viszont, hogy a forgalmi szárak megsokszorozódnak. Fizetési mérleg szempontból azért is szükség lehet két rezidens közötti értékpapír ügylet számbavételére, mert az eladó és a vevı nem azonos szektorba tartoznak. (A fizetési mérleg pénzügyi mérlegében
A fizetési mérleg
önálló szektorként megkülönböztetésre kerül a monetáris hatóság, a kormányzati szektor, a bankszektor és az ezeken kívüli egyéb szektorok.) A fizetési mérleg tranzakciók túlnyomórészt devizában bonyolódnak, illetve a nemrezidensekkel szembeni tartozások és követelések különbözı devizanemekben vannak denominálva. Az ügyleteknek és a pozícióknak a statisztika összeállításához használt pénznemben való összegzéséhez szükség van a megfelelı árfolyamon való átszámításukra. A megfelelı átváltási ráta a tranzakciók esetében az ügylethez kapcsolódó, míg az állományok esetében a referencia idıpontban érvényes árfolyam. (A forgalmak esetében sokszor nem állnak rendelkezésre a tranzakciós árfolyamok, ilyenkor az idıszaki átlagárfolyamot kell alkalmazni.) A fizetési mérleg és a kapcsolódó állományi statisztikákat általában dollárban és nemzeti valutában állítják össze, így Magyarország is, de például az EU országok ECU-ben (1999-tıl pedig euróban) készítik el. A fizetési mérleg struktúrája Az 1993 elıtt érvényes módszertan alapján (lásd: Balance of Payments Manual 4th Edition, IMF 1977, Washington, D.C.) a fizetési mérleg a folyó fizetési mérlegbıl (current account) és a tıkemérlegbıl (capital account) állt, amelyen belül kiemelt jelentıséggel bírt a nemzetközi tartalékok (international reserves) változása. A fizetési mérleg szerkezetében változást hozott az 1993-ban megújult SNA-vel történı harmonizáció. A klasszifikációt érintı legfontosabb változás az, hogy a korábban a folyó fizetési mérlegben összevontan szereplı egyoldalú átutalások (unrequited transfers), valamint a vagyonból származó bevételek (property income) azon része, amely közvetlenül nem a rendelkezésre álló jövedelem nagyságát befolyásolja (pl. adósság elengedés) - a nemzetgazdasági számlák felhalmozási számláival való összhang megteremtése érdekében - közgazdasági jellegének megfelelıen új helyre, a megváltozott tartalmú tıkemérlegbe sorolódott át, miközben a korábbi tıkemérlegben szereplı tranzakciók az új struktúrában a pénzügyi mérlegben (financial account) kerülnek kimutatásra. A FIZETÉSI MÉRLEG SZERKEZETE I. Folyó fizetési mérleg (1+2+3+4) 1. Áruk 2. Szolgáltatások 3. Jövedelmek 4. Viszonzatlan folyó átutalások
II. Tõkemérleg (5+6+7) 5. Kormányzati szektor viszonzatlan tõke átutalásai 6. Egyéb szektorok viszonzatlan tõke átutalásai 7. Nem-termelt nem pénzügyi javak forgalma
III. Pénzügyi mérleg (8+9+10) * 8. Közvetlen tõkebefektetések 9. Portfólió befektetések 10. Egyéb befektetések
IV.Tévedések és kihagyások egyenlege V. Teljes fizetési mérleg egyenlege (I+II+III+IV) VI. A nemzetközi tartalékok változása * A nemzetközi tartalékok változása nélkül
A fizetési mérleg
A magyar fizetési mérleg és állományi statisztikák 1997 óta készülnek az új csoportosításnak megfelelıen, s utólag az egy évvel korábbi statisztikák kerültek átdolgozásra az új szerkezetnek megfelelıen. A folyó fizetési mérleg A fizetési mérleg részeként a folyó fizetési mérleg a reálgazdasági tranzakciókat (az áruforgalomhoz és a szolgáltatásokhoz kapcsolódó ügyleteket), a tıkebefektetésekhez kapcsolódó - kamat és osztalék - jövedelmeket, a munkavégzésbıl származó jövedelmeket és a viszonzatlan folyó átutalásokat (munkavállalók hazautalása, nyugdíj- és egyéb járadékok, stb.) veszi számba. A reálgazdasági tranzakciók - az áru- és szolgáltatásforgalom - egyenlege mutatja azt meg, hogy egy adott idıszakban a külfölddel való kapcsolatokban reálerıforrások bevonása vagy kiáramlása jellemezte-e a makrogazdasági folyamatokat és ezzel együtt, hogy a külkereskedelem miképpen járult hozzá a hazai hozzáadott érték növekedéséhez. A jövedelmek egyenlege arról ad információt, hogy a befektetések után járó kamat és osztalék bevételek illetve kiadások, valamint a szezonális jelleggel külföldön végzett munkáért kapott és fizetett jövedelmek hogyan járulnak hozzá a rendelkezésre álló jövedelmek alakulásához. A nemrezidensekkel kapcsolatos egyoldalú folyó transzferek egyenlege szintén a rendelkezésre álló jövedelem nagyságát befolyásolja. A FOLYÓ FIZETÉSI MÉRLEG SZERKEZETE I. Folyó fizetési mérleg (1+2+3+4) 1. Áruk 1.1. 1.2. 1.3. 1.4. 1.5.
Általános termékforgalom Bérmunka Javítás A szállítójármûvek által igénybevett üzemanyag és egyéb ellátmány Nem-monetáris arany
2. Szolgáltatások 2.1. 2.2. 2.3. 2.4. 2.5. 2.6. 2.7.
Építési-szerelési szolgáltatások Kereskedelmi szolgáltatások Fuvarozás és szállítmányozás Idegenforgalom Üzleti szolgáltatások Technikai és kulturális szolgáltatások Kormányzati szolgáltatások
3. Jövedelmek 3.1. Egy évnél rövidebb ideig alkalmazottak díjazása 3.2. Közvetlen tõkebefektetések jövedelmei 3.2.1. Felosztott és átutalt jövedelmek 3.2.2. Újrabefektetett jövedelmek 3.2.3. Magyarországon létrehozott vállalkozások anyavállalattal kapcsolatos hiteleinek jövedelmei 3.2.4. Külföldön létrehozott vállalkozások anyavállalattal kapcsolatos hiteleinek jövedelmei
3.3. Portfólió befektetések jövedelmei 3.3.1. Tulajdonviszonyt megtestesítõ értékpapírok 3.3.2. Kötvények 3.3.3. Pénzpiaci eszközök és pénzügyi derivatívák
3.4. Egyéb befektetések jövedelmei
4. Viszonzatlan folyó átutalások
Áruként kerül elszámolásra a rezidensek és nem-rezidensek közötti általános termékforgalom, a bérmunka, a javítás, a nem-rezidens szállítóeszközök által Magyarországon igénybevett üzemanyag és egyéb ellátmány (illetve a magyar szállítóeszközök által külföldön igénybevett
A fizetési mérleg
hasonló tartalmú áruk), valamint a nem monetáris célú - a nemzetközi tartalékok részét nem képezı - arany. A tulajdonosváltás megtörténte mint a fizetési mérlegben általánosan érvényes számbavételi kritérium alól az áruforgalomban van néhány kivétel. Ilyen például a bérmunka, amikor csak feldolgozásra kerül az átadott termék (olaj, textil, stb.), majd ezután visszakerül az eredeti tulajdonosához. A bérmunkát végzı voltaképpen csak a hozzáadott értékkel járul hozzá a termék árának növekedéséhez. Az 1993 elıtti fizetési mérleg módszertan éppen ezért például a bérmunkát nem az áruk között mutatta ki bruttó értéken - a feldolgozásra átvett (kiküldött) termék értéke az importban (exportban) majd a feldolgozás után visszaküldött (visszavett) áru hozzáadott értékkel megnövelt ára az exportban (importban) -, hanem csak a feldolgozás során létrehozott hozzáadott értéket szerepeltette a szolgáltatások között bevételként illetve kiadásként a bérmunka irányának megfelelıen. Ugyancsak kivétel a javítás, amelyet korábban szintén a szolgáltatások között kellett elszámolni. A magyar fizetési mérlegben a bérmunka és a javítás kimutatása még jelenleg is a régi módszertant követi. A pénzügyi lízing esetében sem beszélhetünk jogi értelemben a tulajdonosváltás megtörténtérıl mindaddig, amíg a szerzıdés le nem zárul. Ennek ellenére a konstrukció tényleges közgazdasági tartalmának megfelelıen tulajdonképpen hitelben történı vásárlásról van szó - a lízingelt áru átvételekor az ügylet rögzítésre kerül az áruk között, s ezzel szemben a pénzügyi mérlegben megjelenik egy pénzügyi kötelezettség. Az áruforgalomban a tulajdonosváltás akkor következik be, amikor - export esetén - az eladó a könyveiben a reáleszközök közül kivezeti a kérdéses terméket, s ezzel szemben a pénzügyi eszközei között elszámolja az ügylet finanszírozási oldalát. Az egységes értékelés elvének megfelelıen az ügylet piaci értéken, az exportáló ország határán számolt paritásnak (fob) megfelelıen kerül rögzítésre. Emiatt az egyes országok fizetési mérlege alapján a világ egészére összesített export és import értékének elvileg meg kell egyeznie egymással. Az áruforgalomban a jelenlegi magyar fizetési mérleg gyakorlat egyelıre még nem követi az eredményszemlélető elszámolás elvét. Az alapvetıen a hitelintézeti jelentéseken nyugvó információs rendszer elsıdlegesen az árukkal járó fizetések alapján határozza meg az export és import nagyságát. Amennyiben azonban valamilyen módon információ keletkezik a bankrendszerben egy ügylettel kapcsolatosan (pl. akkreditív nyitás), akkor az, ezen információ alapján is elszámolásra kerül az áruforgalomban. Más országok általában a vámstatisztika alapján összeállított külkereskedelmi statisztikát használják a fizetési mérleg áru sorának megállapításához. Ebben az esetben a vámhatárok megszőnése okozhat gyakorlati problémákat, s a szükséges információk megszerzéséhez alternatív megoldást kell találni. Ezzel a jelenséggel szembesültek a nyugat-európai országok az egymás közötti áruforgalom megfigyelésében, s ennek hatására építették ki a vámstatisztikára alapozott megfigyelés alternatívájaként az egymás közötti tranzakciók számbavételére szolgáló Intrastat rendszert. A korábbi fizetési mérleghez képest a szolgáltatások részletesebb tartalmú bontását tartalmazza az új módszertan, amely egyrészt a ”láthatatlan kereskedelem” (invisibles) megnövekedett makrogazdasági jelentıségét, másrészt pedig a WTO keretében folyó kereskedelempolitikai tárgyalások megfelelı bontású és részletezettségő statisztikai adatokkal való ellátásának fontosságát jelzi. A szolgáltatások között két olyan típus van, amelynél nem a tevékenység jellemzıi határozzák meg a szolgáltatásokon belüli besorolást, hanem a fogyasztó maga: az idegenforgalom és a kormányzati szolgáltatások. Az idegenforgalom esetében a turista minden ebbéli minıségében külföldön kielégített szükséglete (az oda- és visszautazást kivéve) - lett légyen az áru (élelmiszer, ruhanemő, stb.) vagy éppen szolgáltatás (szálloda, fodrász, fogorvos, stb.) - ezen a címen kell a fizetési mérlegben elszámolni. A szolgáltatások igénybevételi formái közül az idegenforgalom tipikusan az, amelynél a fogyasztó a szolgáltatást nyújtóhoz odamenve, a „helyszínen” veszi
A fizetési mérleg
igénybe a szolgáltatást, s az nem fordítva történik, mint például a szállítási vagy az építési és szerelési szolgáltatások esetében. A kormányzati szolgáltatásoknál a kormány az, aki a funkcióihoz kapcsolódva bizonyos nemrezidensek által nyújtott szolgáltatásokat igénybe vesz, illetve részükre biztosít. Ide tartoznak például a külképviseletek fenntartásával kapcsolatos kiadások és bevételek, de itt kell kimutatni a külföldön teljesített békefenntartó misszióval összefüggı költségeket is. A jövedelmek a termelési tényezık használatának ellenértékeként fizetett kiadásokat és bevételeket tartalmazzák. A munkából származó jövedelmek (compensation of employees) között kell elszámolni azokat a bérként kapott vagy fizetett összegeket, amelyeket a fizetési mérleg statisztikát összeállító ország szemszögébıl rezidensek munkavállalóként kapnak, illetve nemrezidenseknek munkavállalóként fizetnek. Statisztikai szempontból a hangsúly ebben az esetben azon van, hogy mikor számít egy munkavállaló rezidensnek és mikor nem-rezidensnek. A jogi személyiséggel rendelkezı gazdasági szereplıkhöz hasonlóan a természetes személyek esetében is az alapvetı gazdasági érdek centruma határozza meg azt, hogy hol rezidens az illetı. Ennek eldöntése nem állampolgárság és nem is feltétlenül állandó lakóhely kérdése, hanem azé, hogy hol fejti ki azt a tevékenységet, amellyel a megélhetését biztosítja (ahol a háztartást vezeti). A természetes személy abban az országban lesz rezidens, ahol huzamosabb ideig - statisztikailag ez legalább egy esztendı - él és/vagy dolgozik. A huzamos ideig való tartózkodás szabálya alól a tanulmányaikat külföldön folytató hallgatók, illetve az akármilyen hosszú ideig gyógykezelt betegek kivételt képeznek, mivel ık függetlenül a külföldön töltött idıtıl, mindig annak az országnak a rezidensei maradnak, amelybıl érkeztek. Így az ı fogyasztásukat az idegenforgalmi szolgáltatások között kell elszámolni a folyó fizetési mérlegben. Az egy évnél rövidebb ideig alkalmazottak díjazására a legjellemzıbb az idénymunka ellenértékeként fizetett bér. A külföldi vendégmunkásnak fizetett munkabér ugyanakkor nem fizetési mérleg tétel. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy a vendégmunkások általában huzamosabb ideig dolgoznak külföldön. Ezzel viszont statisztikai értelemben annak az országnak a rezidensévé válnak, amelyben vendégmunkásként dolgoznak, így az ott kapott munkajövedelem két rezidens közötti tranzakció, s mint ilyen nem fizetési mérleg tétel. Viszont ha a vendégmunkás külföldrıl hazautalja a családjának a kint megkeresett bére egy részét, az már fizetési mérleg tranzakció lesz, mivel egy nem-rezidens (a vendégmunkás) és egy rezidens (az itthon maradt családtag) közötti átutalásról van szó. Jellegét tekintve ez az átutalás egyoldalú transzfer, s nem a jövedelmek, hanem a viszonzatlan folyó átutalások között kerül elszámolásra (workers remittances)). A pénzügyi befektetések jövedelmei a befektetési formák szerint, megkülönböztetett módon kerülnek be a folyó fizetési mérlegbe. A fizetési mérleg funkcionális bontásban csoportosítja ezeket a befektetéseket, s ez alapján megkülönbözteti a közvetlen tıkebefektetéseket, a portfólió befektetéseket és az ezeken kívüli egyéb befektetéseket. Ennek megfelelıen a folyó fizetési mérlegben az ezen befektetési formákhoz kapcsolódó jövedelmek szerepelnek. A nem-pénzügyi ingó vagy ingatlan vagyonnal kapcsolatos bevételeket és kiadásokat nem a jövedelmek között, hanem vagy az áruk (pénzügyi lízing), vagy a szolgáltatások (operatív lízing, bérlet) között, vagy pedig a tıkemérleg megfelelı során kell elszámolni (nem-termelt, nempénzügyi eszközök vétele és eladása). Mivel a fizetési mérleg eredményszemlélető statisztika, ezért a jövedelmeket is eredményszemléletben (accrual basis) és nem pénzforgalmi szemléletben (settlement basis) kell elszámolni. Ez azt jelenti, hogy a befektetésekhez kapcsolódó jövedelmek a befektetések idıtartama alatt folyamatosan keletkeznek és számolódnak el a fizetési mérlegben, s nem csak a tényleges fizetéskor. Elszámolás technikailag ez azt jelenti, hogy a tényleges kamat vagy osztalékfizetés megtörténtéig az elszámolt jövedelem bevétellel vagy kiadással szemben a
A fizetési mérleg
pénzügyi mérlegben azonos nagyságú, a befektetés instrumentumához kötött követelés vagy tartozás növekedést kell beállítani. Ha például ténylegesen még ki nem fizetett kamatbevételt számolunk el a kötvény befektetéseink után a folyó fizetési mérlegben, akkor a pénzügyi mérlegben a portfólió befektetések kötvény során egy azonos értékő követelés növekedést kell betennünk. Amikor aztán kamatfordulókor a tényleges kamatfizetésre sor kerül, a folyó fizetési mérlegben csak az utolsó - még el nem számolt idıszakra jutó - kamatrészletet kell a jövedelmek között elszámolni, s egyébként a befolyt pénzzel szemben a korábbi idıszakokban regisztrált kötvény követelés növekményeket kell csökkenteni. A közvetlen tıkebefektetések jövedelmei között szerepel az újra befektetett jövedelmek (reinvested earnings) kategóriája, amely - amint arról a korábbiakban már esett szó - egyáltalán nem jár pénzmozgással. Itt tulajdonképpen arról van szó, hogy a tulajdonosok az eredmény egy részét (vagy egészét) otthagyják a vállalatban az eredménytartalékban, növelve ezzel a vállalat saját vagyonának értékét. Az újra befektetett jövedelmek elszámolása éppen ezt a közgazdasági tartalmat követi. Ennek megfelelıen, abban az idıszakban, amikor az a jövedelem keletkezik, amelyrıl a tulajdonosok úgy döntenek, hogy bent hagyják a vállalatban, a folyó fizetési mérlegben a megfelelı jövedelemtételnél el kell számolni a bevételt (kiadást), s a tranzakció másik oldalaként a pénzügyi mérleg közvetlen tıkebefektetések megfelelı során meg kell növelni a befektetés nagyságát. Természetesen ha a vállalat veszteséges, akkor is el kell számolni az újra befektetett jövedelmeket (negatív jövedelem bevétel vagy -kiadás), s az ehhez kapcsolódó közvetlen tıkebefektetés csökkenést. Jelenleg a magyar fizetési mérleg statisztika nem eredményszemléletben számolja el a jövedelmeket sem, s egyáltalán nincs újra befektetett jövedelem a közvetlen tıkebefektetéseknél. Ennek elsıdleges oka itt is - csakúgy mint az áruforgalom esetében - az, hogy az információs rendszer alapvetıen még mindig a hitelintézeti jelentéseken, s ily módon a ténylegesen teljesített fizetések számbavételén nyugszik. Az újra befektetett jövedelmek hiánya egyébként a vállalati adóbevallások alapján készített egyes becslések szerint 1996-1997-ben 2,5-3,0 százalékkal kisebbnek mutatta a folyó fizetési mérleg GDP arányos deficitjét, s ezzel együtt a közvetlen tıkebefektetések nagyságát. Látni kell azonban, hogy a külsı egyensúly alakulásának értékelése szempontjából ez nem módosítja lényegesen az e nélkül kialakult képet, hiszen ez a többlet hiány automatikusan finanszírozódik a közvetlen tıkebefektetések növekedésébıl. Amint arról már esett szó, a fizetési mérlegben regisztrált tranzakciók túlnyomó többségében valamely értékért (áru, szolgáltatás, pénzügyi vagy nem-pénzügyi eszköz) azonos értékő árut, szolgáltatást, pénzügyi vagy nem-pénzügyi eszközt adnak cserébe. Ezekben az esetekben egyszerő a kettıs könyvelés elvének megfelelıen a csere mindkét oldalát kimutatni a fizetési mérlegben, hiszen ismertek a csere tárgyát képezı instrumentumok. Vannak azonban olyan esetek, amikor a tranzakció kapcsán nem beszélhetünk cserérıl, mert egy meghatározott érték átadásához nem kapcsolódik semmiféle ellentételezés. Az ilyen típusú üzletesemények elszámolására szolgálnak a fizetési mérlegben a transzferek (transfers). Az 1993 elıtti fizetési mérleg módszertan minden viszonzatlan átutalást folyó fizetési mérleg tételként értelmezett, függetlenül attól, hogy a tranzakció által érintett gazdasági érték áru (pl. élelmiszersegély), szolgáltatás (pl. ingyenes szaktanácsadás), valamilyen pénzügyi eszköz (pl. adósság elengedés), vagy éppen nem-pénzügyi eszköz (pl. szerzıi jogokról való ellentételezés nélküli lemondás) volt-e. A megváltozott fizetési mérleg módszertan a korábban egységesen elszámolt egyoldalú átutalásokat közgazdasági jellegüknek megfelelıen két részre osztotta: folyó- és tıketranszferekre (current and capital transfers), s ez utóbbiakat a folyó fizetési mérlegtıl megkülönböztetett - s új tartalommal felruházott - tıkemérlegbe sorolta át. (A korábbi szóhasználatban tıkemérlegnek nevezett fizetési mérleg részt pénzügyi mérlegnek nevezték át.) A folyó transzferek közé sorolódik be minden olyan viszonzatlan átutalás, amely közvetlenül
A fizetési mérleg
érinti a rendelkezésre álló jövedelem (disposable income) nagyságát és a fogyasztást. A folyó transzferek csökkentik a rendelkezésre álló jövedelmet és a fogyasztás lehetıségét a transzfert nyújtó országban, és növelik a rendelkezésre álló jövedelmet és a fogyasztás lehetıségét a transzfert kapó országban. A kormányzati szektor viszonzatlan folyó átutalásai között kell elszámolni egyebek mellett a nem-rezidensek által fizetett adókat, bírságokat, a természeti katasztrófák következményeit enyhíteni igyekvı áru-, gyógyszer- stb. segélyeket, a nemzetközi szervezeteknek rendszeresen átutalt vagy tılük kapott pénzbeli tagdíj jellegő hozzájárulásokat. Az egyéb szektoroknál kerül kimutatásra a jövedelmek kapcsán már említett, vendégmunkások által teljesített hazautalás (workers remittances), az örökség, a szerencsejáték befizetések és nyeremények, stb. A magyar fizetési mérleg statisztikában a viszonzatlan folyó átutalások között szerepel a lakosság rezidens kereskedelmi bankoknál vezetett devizaszámláin megjelenı valutaforgalom is. A módszertanról eddig elmondottak alapján kitalálható, hogy ennek a tételnek nem kellene a fizetési mérlegben szerepelnie, lévén két rezidens közötti tranzakcióról van szó. Az ok, amely miatt ennek ellenére mégis rögzítésre kerülnek a folyó fizetési mérlegben ezek a tételek az, hogy a valuta, amelyet a devizaszámlára a banki pénztárban befizetnek (fontos, hogy nem banki átutalásokról van szó, hanem a pénztárban készpénzben teljesített befizetésekrıl) vélhetıen olyan, külföldieknek nyújtott szolgáltatások - pl. szobakiadás, fogorvosi ellátás, stb. ellenértéke, amelyekkel kapcsolatosan jogi lehetıségek híján a kereskedelmi bank nem kérhet az ügyféltıl információt. Ezért bár a klasszifikációt tekintve hibás a kérdéses tranzakciók folyó transzferek közötti kimutatása (idegenforgalom vagy más folyómérleg tétel helyett), a folyó fizetési mérleg egyenlege szempontjából azonban helyesebben járunk el így, mintha a tökéletlen információk miatt teljesen kihagynánk ezeket a tételeket a statisztikából. A tıkemérleg A tıkemérleg (capital account) tartalma teljesen megváltozott az 1993 elıtti fizetési mérleg módszertanhoz képest. Az SNA-vel összhangba hozott struktúra alapján - a folyómérlegtıl világosan elkülönülı, s a felhalmozási számlák részét képezı tıkemérleg - egyrészt a viszonzatlan tıkeátutalásokat, másrészt a nem-termelt, nem-pénzügyi eszközök tulajdonjogának átruházásához kapcsolódó bevételeket, kiadásokat tartalmazza. A TÕKEMÉRLEG II. Tõkemérleg (5+6+7) 5. Kormányzati szektor viszonzatlan tõke átutalásai 6. Egyéb szektorok viszonzatlan tõke átutalásai 7. Nem-termelt nem pénzügyi javak forgalma
A tıketranszfer lehet pénzben vagy dologi formában nyújtott egyoldalú átutalás. Amennyiben pénzben történik, akkor beszélünk tıketranszferrıl, ha az ellenszolgáltatás nélkül adott pénz valamilyen állóeszközhöz, beruházáshoz kapcsolódik (pl. beruházási segély). (Ha a pénzbeni transzfer fogyasztáshoz kötıdik, azt - amint láttuk - a folyó mérlegben kell elszámolni.) Tıketranszfert lehet nyújtani nem pénzben is, mégpedig állóeszköz vagy valamely beruházási jószág tulajdonjogának átadásával, illetve adósság elengedéssel. A folyó transzferrel ellentétben, ahol a rendelkezésre álló jövedelem változik meg az egyoldalú átutalás eredményeképpen, a tıketranszfer a tranzakcióban részt vevı felek reál vagy pénzügyi eszközeinek (vagyonának) állományát változtatja meg. S bár nem kizárólagos jellemzıjük, de a tıketranszferek általában nagy összegő, nem rendszeres átutalások.
A fizetési mérleg
Az adósság elengedés (debt forgiveness) mind a kormányzati szektorban, mind pedig az egyéb szektorokban önálló kategória. Az adósság elengedés - ellentétben a követelés leírással (write off) - az adós és hitelezı közötti kölcsönös megállapodás eredményeként, a fennálló kötelezettségek egy részének vagy egészének ellentételezés nélküli elengedését jelenti. A transzfer ebben az esetben az elengedett résszel áll szemben a tranzakció elszámolásakor: akinek elengedik az adósságát az kapja, aki elengedi az pedig nyújtja. Az adósság elengedés példája világít rá leginkább arra az ellentmondásra, amely abból fakadt, hogy a a régi módszertan az összes viszonzatlan átutalást folyó fizetési mérleg tételként klasszifikálta, hiszen ennek következtében minél több adósságot engedtek el egy országnak, annál kedvezıbb lett a folyó fizetési mérleg pozíciója a kapott transzferek miatt. A tıketranszferek között kell kimutatni az egyik országból a másikba áttelepülık miatt a pénzügyi eszközökben és tartozásokban bekövetkezı változásokat, valamint az ingó vagyontárgyak áthozatalából származó hatásokat (migrants’ transfers) is. A nem-termelt, nem-pénzügyi eszközök (pl, szabadalom, szerzıi jog, stb.) vételébıl illetve eladásából (acquisition/disposal of non-produced, nonfinancial assets) származó kiadásokat és bevételeket a tıkemérlegben kell elszámolni. Az 1993 elıtti módszertan külön kategóriaként különböztette meg a vagyonból - nem-termelt, nem-pénzügyi eszköz (szabadalom, licenc, szerzıi jog, stb.) - származó jövedelmeket (property income). Az új módszertan megszüntette ezt az önálló tételt, s a korábban vagyonból származó jövedelemként besorolt bevételek és kiadások azon részét, amely a vagyon jellegő eszköz bérbeadásából származik, a szolgáltatások közé (royalty, licenc díj, stb.) sorolta, elkülönítve az eladásból származó bevételektıl és kiadásoktól, amelyek átkerültek a tıkemérlegbe. A föld adás-vételét csak akkor kell a tıkemérlegben kimutatni, ha valamely állam kormánya diplomáciai célok kielégítésére vásárolja azt meg egy másik ország területén. Ebben az esetben ugyanis az adott telek statisztikai értelemben megszőnik azon ország gazdasági területéhez tartozni, amelynek az államhatárain belül helyezkedik el, s környezetétıl enkláve szerően elkülönülve, a vásárló ország gazdasági területének részévé válik. Ezzel megváltozik az adott terület statisztikai értelemben vett rezidensi státusza. Ettıl a példától eltekintve azonban a föld és az ingatlan rezidensi státusza a tranzakciók következtében nem változhat meg. Ezért ha egy nemrezidens valahol egy másik országban telket vásárol, akkor azt a statisztika úgy kezeli, mintha pénzügyi követelés, tulajdonosi jog keletkezne a földterülethez kapcsolódva egy képzetes rezidenssel szemben. Emiatt viszont ezt a tranzakciót már a pénzügyi mérleg közvetlen tıkebefektetései között kell elszámolni. A pénzügyi mérleg A pénzügyi mérleg (financial account) azt mutatja, hogy a folyó fizetési mérleg és a tıkemérleg együttes aktívuma (nettó hitelnyújtás — net lending) milyen pénzügyi eszközökben testesül meg, illetve hiányát (nettó hitelfelvét — net borrowing) mely pénzügyi eszközök finanszírozzák. Az elıbbi többlet, illetve hiány nagysága megegyezik a - tartalékot is tartalmazó - pénzügyi mérleg ellenkezı elıjelő egyenlegével. A pénzügyi instrumentumok cseréje (pl. folyószámla követelés betétként való lekötése) és a követelések/tartozások egymással összefüggı forgalma (pl. hitelfelvétel miatti folyószámla követelés növekedés) is tükrözıdik a pénzügyi mérleg összetételében. A mindkét oldalon csak a pénzügyi mérleget érintı tranzakciók azonban nem változtatják meg a pénzügyi mérleg egyenlegét, s így az ország külfölddel szembeni nettó pozícióját, azaz a követelések tartozásokkal csökkentett értékét. A pénzügyi mérlegben a befektetések funkcionális alapon történı megkülönböztetése az elsıdleges csoportképzı ismérv. Ezen belül aztán további bontások lehetnek az eszközökforrások alapján, a rezidens szektorok szerint, az eredeti lejárat figyelembe vételével, illetve a
A fizetési mérleg
közvetlen tıkebefektetések esetében a befektetés irányát alapul véve. A funkcionális bontás alapján a pénzügyi mérleg megkülönbözteti: (1) a közvetlen tıkebefektetéseket, (2) a portfólió befektetéseket, (3) az egyéb befektetéseket, valamint (4) a nemzetközi tartalékokat. A PÉNZÜGYI M ÉRLEG SZERKEZETE III. Pénzügyi mérleg (8+9+10) * 8. Közvetlen tõkebefektetések 8.1. Külföldön 8.1.1. Részvény és egyéb tulajdonosi részesedés 8.1.2. Újrabefektetett jövedelmek 8.1.3. Tulajdonosi hitelek 8.1.3.1. Követelések 8.1.3.2. Tartozások
8.2. Magyarországon 8.2.1. Részvény és egyéb tulajdonosi részesedés 8.2.2. Újrabefektetett jövedelmek 8.2.3. Tulajdonosi hitelek 8.2.3.1. Követelések 8.2.3.2. Tartozások
9. Portfólió befektetések 9.1. Követelések 9.1.1. 9.1.2. 9.1.3. 9.1.4.
Tulajdonviszonyt megtestesítõ értékpapírok Kötvények Pénzpiaci eszközök Pénzügyi derivatívák
9.2. Tartozások 9.2.1. 9.2.2. 9.2.3. 9.2.4.
Tulajdonviszonyt megtestesítõ értékpapírok Kötvények Pénzpiaci eszközök Pénzügyi derivatívák
10. Egyéb befektetések 10.1. Követelések 10.1.1. Egy évnél nem hosszabb lejáratú 10.1.2. Éven túli lejáratú
10.2. Tartozások 10.2.1. Egy évnél nem hosszabb lejáratú 10.2.2. Éven túli lejáratú
IV.Tévedések és kihagyások egyenlege V. Teljes fizetési mérleg egyenlege (I+II+III+IV) VI. A nemzetközi tartalékok változása * A nemzetközi tartalékok változása nélkül
A befektetések közvetlen tıkebefektetésként (direct investment) való besorolása feltételezi az adott ország rezidens gazdasági szereplıjének (közvetlen tıkebefektetı, direct investor) egy másik ország rezidens gazdasági egységében (direct investment enterprise) való tartós érdekeltségét, és a vállalatirányításban megvalósuló meghatározó szerepét. A ”tartós érdekeltség” feltétele miatt a közvetlen tıkebefektetésnek nincs lejárata. Mivel a ”vállalatirányításban való meghatározó szerep” meglétének megállapítása a gyakorlatban nehézségekbe ütközhet, ezért általános szabályként a nemzetközi módszertan azt mondja, hogy minden 10 százalék feletti tulajdonosi részesedés - bármilyen társasági formában mőködı vállalkozásról legyen is szó - esetén a befektetést a közvetlen tıkebefektetések között kell elszámolni. (Persze ha a tulajdonosi részesedés mértéke elmarad ugyan a fent említett mértéktıl, de egyéb információk alapján kideríthetı, hogy a meghatározó szerep érvényesül (pl. aranyrészvény), a befektetést akkor is közvetlen tıkebefektetésként kell kimutatni.) A közvetlen
A fizetési mérleg
tıkebefektetések között nemcsak a tulajdonosi részesedést (equity capital) érintı tranzakciókat (alaptıke illetve törzstıke befizetés, dologi és szellemi apport) kell elszámolni, hanem minden egyéb, az anya- és leányvállalat között zajló tıkemőveletet (intercompany loans) is. A közvetlen tıkebefektetéseknél az elsıdleges csoportosító ismérv nem a pénzügyi eszközök esetén megszokott követelés-tartozás dimenzió szerinti bontás, hanem a befektetés iránya szerinti osztályozás. Ez alapján megkülönböztetésre kerül az adott országban illetve külföldön végrehajtott közvetlen tıkebefektetés. A kereszttulajdonlás miatt mindkét befektetési fıirányon belül elképzelhetı ellentétes irányú tulajdonosi viszony is, azaz a leányvállalatnak is lehet érdekeltsége az anyavállalatban. Értelemszerően ez az anya-és leányvállalatok közötti hitelekre (tulajdonosi hitelek) is vonatkozik. A dologi és szellemi apport illetve újra befektetett jövedelmek ismét csak jelzik, hogy nem csupán a pénzmozgással járó tranzakciókat kell a fizetési mérlegben kimutatni. A tulajdonosi részesedés kapcsán merül fel az úgynevezett nem-adóssággeneráló finanszírozás problémája (non-debt creating financing). Közgazdaságilag ugyanis a tartozások vagy kötelezettségek (liabilities) és az adósság (debt) nem szinonímák. Az általánosan elfogadott meghatározás szerint a bruttó külsı adósság egy adott ország rezidenseinek egy másik ország rezidensei felé fennálló olyan tartozásait foglalja magába, amelyekhez - kamatfizetéssel vagy kamatfizetés nélkül - törlesztési kötelezettség, vagy éppen fordítva - törlesztéssel vagy törlesztés nélkül - kamatfizetési kötelezettség társul. Ezen meghatározás alapján a tulajdonosi részesedést megtestesítı közvetlen tıkebefektetések (részvény, törzstıke, stb. — equity capital) nem minısülnek adósságnak. Ehhez hasonlóan nem-adósság típusú finanszírozást jelent a tulajdonviszonyt megtestesítı portfólió befektetések (equity securities) forgalma is. Az angol nyelvileg nagyon jól megkülönböztethetıvé teszi egymástól egyrészt az adósságot debt - és a nem-adósságot - equity -, másrészt pedig azt, hogy ez utóbbin belül vajon a közvetlen tıkebefektetések - equity capital - vagy a portfólió befektetések - equity securities - közé tartozik-e kérdéses tétel. A portfólió befektetések (portfolio investments) általánosan megfogalmazva azon befektetési instrumentumokat tartalmazzák, amelyek másodpiaci forgalommal rendelkeznek (a közvetlen tıkebefektetés és a nemzetközi tartalékok részét képezı forgatható pénzügyi eszközök kivételével). A portfólió befektetéseken belül megkülönböztetjük a tulajdonviszonyt (részvények) valamint a hitelviszonyt (kötvények (bonds and notes), pénzpiaci eszközök (money market instruments), pénzügyi derivatívák (financial derivatives) megtestesítı instrumentumokat. A portfólió befektetések esetén - a szóban forgó pénzügyi eszközök aktív másodpiaci forgalma miatt - nincs túlságosan sok értelme az eredeti lejárat szerinti bontásnak hiszen a befektetı szándékának megfelelıen egy évek múlva lejáró kötvényt is akár naponta lehet adni-venni, ha van likvid piaca. A származékos ügyletek esetében mindig az alapinstrumentumtól elkülönített, kifejezetten a derivatív pozícióval kapcsolatos tranzakciókat és állományokat tartalmazza a pénzügyi mérleg illetve a külföldi befektetési pozíció. Ez némiképp eltér a számviteli elıírásoktól, mert ott például a fedezeti célból kötött származékos ügyleteket az alapügylettel együtt kell kimutatni és értékelni. A pénzügyi derivatíváknak két fı csoportját különböztetjük meg: a határidıs típusú (forward type), beleértve a swapokat is, és az opció típusú (option type) származékos ügyleteket. Egy határidıs típusú származékos ügyletben a felek arra szerzıdnek, hogy egy reál vagy pénzügyi eszköz (underlying item) meghatározott mennyiségét egy meghatározott idıpontban, a szerzıdésben megállapított áron (strike price) kicserélik egymással, illetve bizonyos swap ügyletek esetében cash-flow-k cseréjében egyeznek meg, amelyek értékét az elıre lefektetett szabályok alapján számított referencia ártól (kamat vagy árfolyam) való eltérés határozza meg. Kötéskor a határidıs típusú ügyletek értéke zérus. Ide taroznak a kamatswapok, a határidıs kamat megállapodások (forward rate agreements FRA) -, és a különbözı határidıs deviza ügyletek. Az opciós típusú származékos ügyletben az
A fizetési mérleg
opció vevıje (purchaser of the option) opciós prémium fizetése fejében arra szerez jogot - de nem kötelezettséget - az opció kiírójától ( writer of the option), hogy egy meghatározott reál vagy pénzügyi eszközt egy maghatározott idıpontban vagy az elıtt, meghatározott áron elad (put option) neki vagy megvesz (call option) tıle. Kötéskor az opció értéke a szerzıdésben meghatározott prémiummmal egyenlı (ez általában, de nem feltétlenül egyenlı a ténylegesen kötéskor kifizetett prémiummal). Opciót szinte mindenre kiírnak: kamatra (collars, caps, floors), devizára, részvényre, árura, swapra (swaption), stb. Lényeges különbség a határidıs típusú és az opciós típusú származékos ügylet között, hogy míg az elıbbiben az alaptermék árának változásától függıen bármely fél lehet követelés vagy tartozás pozícióban, addig az utóbbiban az opció kiírójának az opció lejártáig végig tartozása van, s az opció vásárlója vele szemben végig követel. Mindaz, ami nem közvetlen tıkebefektetés, nem portfólió befektetés és nem része a tartalékoknak, az egyéb befektetések (other investments) között kerül kimutatásra. Itt kell elszámolni egyebek mellett a kereskedelmi hiteleket, a bankközi hiteleket, a szindikált hiteleket, a valutát és a betéteket, stb. A pénzügyi mérlegben ez az egyetlen csoport, ahol az eredeti lejárat szerinti bontás - rövidlejárat (egy év vagy azon belül) illetve hosszúlejárat (éven túl vagy lejárat nélkül) - megmaradt a követelések és tartozások csoportosításakor. A pénzügyi mérleg negyedik összetevıje a nemzetközi tartalékok (international reserve assets), a fizetési mérleg egyik legfontosabb komponense, a külsı pozíció elemzésének kulcsfontosságú aggregátuma. A fizetési mérleg módszertan a nemzetközi tartalékok közé azon likvid eszközöket sorolja be, amelyek a monetáris hatóság által ellenırzöttek és számára azonnal elérhetık (controlled by and readily available to monetary authorities): fizetési problémák esetén közvetlenül fizetésre fordíthatók illetve közvetett módon - devizapiaci intervenció útján a nemzeti valuta árfolyamának befolyásolásával - felhasználhatók ezen fizetési nehézségek intenzitásának csökkentésére vagy ezektıl eltérı egyéb célokra szabadon igénybe vehetık. A fenti meghatározásnál a magyar fizetési mérleg statisztika szigorúbb feltételt fogalmaz meg a tartalékkal szemben, amikor azt mondja, hogy a monetáris hatóságnak nem pusztán ellenırzést kell gyakorolnia a tartalékok közé sorolt eszközök fölött, hanem a tulajdonába kell, hogy tartozzanak. A likviditás mint a tartalék eszközzel szemben megfogalmazott feltétel kizárja, hogy például céltartalékolási kényszerrel megterhelt értékpapír, vagy nem-konvertibilis devizában fennálló követelés a tartalék részét képezze. Ezek az egyéb befektetések között, a megfelelı instrumentumnál kerülnek kimutatásra. A ‘90-es évek mexikói és ázsiai válsága rávilágított arra, hogy a fizetési mérleg statisztikában megfogalmazott tartalék definíció nem feltétlenül fejezi ki a valóságnak megfelelıen azt az intervenciós potenciált, amellyel a jegybankok egy kialakult valutaválság esetén rendelkeznek. Ezért a tényleges likviditási helyzet megítéléséhez szükség van olyan kiegészítı információkra, mint például a derivatív és határidıs pozíciók értéke, a vállalt garanciák és egyéb feltételes kötelezettségek állománya (amelyek a számviteli elıírások alapján jobbára mind mérlegen kívüli tételek), vagy a külföldiekkel szemben nem az eredeti lejárat, hanem a lejáratig ténylegesen hátralévı idı alapján fennálló rövidlejáratú adósság állománya, nemzeti valutában denominált, de devizához kötött adósság nagysága, stb. Ezek az összefüggések különösen az ázsiai válság kitörését követıen kerültek az érdeklıdés homlokterébe. Az IMF már a mexikói válságot követıen, 1996-ban kidolgozott egy olyan Speciális Adatközzétételi Szabványt (SDDS-Special Data Dissemination Standard), amelynek célja az, hogy a tıke- és pénzpiacokon aktívan jelen lévı országok alapvetı fontosságú gazdasági és pénzügyi statisztikáiról (GDP, fogyasztói és termelıi árindex, pénz aggregátumok, fizetési mérleg, nemzetközi tartalékok, stb. összesen 17 kategória) megbízható és naprakész információval lássa el a szélesebb közvéleményt. Az egyes országoknak a statisztikák
A fizetési mérleg
összeállítása terén követett módszertanáról és gyakorlatáról összegyőjtött és közzétett információk lehetıvé teszik bárki számára, hogy megítélje a közzétett statisztikák megbízhatóságát. Az 1997-es ázsiai válság azonban felhívta a figyelmet arra, hogy az eredetileg kidolgozott rendszer kiegészítésre szorul, különösen a tartalékok és a külsı adósság tekintetében. (Az SDDS-rıl részletesebben lásd: www.imf.org.) A tévedések és kihagyások A fizetési mérleg azonosság miatt a folyó fizetési mérleg, a tıkemérleg és a tartalékkal együtt számolt pénzügyi mérleg egyenlege nullát kell, hogy adjon. Mivel azonban a gyakorlatban nem az egyes elemi üzleteseményekbıl épül fel a fizetési mérleg statisztika - amikor is biztosítható lenne a kettıs könyvelés elvének megfelelı konzisztencia formailag és tartalmilag egyaránt -, hanem eltérı adatforrásokból (banki, vállalati jelentések, mérlegek, stb.), esetenként aggregált információk felhasználásával, ezért az összhang megteremtése már csak utólagos és formai lehet. Ez a tény önmagában független az információs rendszer jellemzıitıl, s csupán azt fejezi ki, hogy az elvekhez képest a valóságos gazdasági folyamatok sokkal összetettebbek annál, semmint hogy minden egyes mozzanatról száz százalékig kielégítı információval rendelkezhetnénk. Ezt tudomásul véve tartalmaz minden egyes ország fizetési mérlege olyan sort, amely utólagosan és formailag teremti meg a kettıs könyvelés elvének való megfelelést - azaz a tartozik és követel oldal egyezıségét - a fizetési mérleg egészének szintjén. Ezt a sort nevezik ”tévedések és kihagyások”- nak (net errors and omissions, NEO), illetve egyes országokban ”egyenlegezı tételnek” (balancing item). Természetesen ez mindig egyetlen szám, egy egyenleg, ami elıjelét tekintve lehet negatív vagy pozitív, attól függıen, hogy a statisztikai hiba korrigálása éppen mit követel meg. A NEO abszolút mértéke önmagában nem elegendı az adott statisztika minıségének megítéléséhez, alacsony értéke nem jelenti automatikusan azt, hogy a statisztika kellıképpen pontos és megbízható, hiszen ellentétes elıjelő hibák egyenlegben ellentételezhetik egymást. Természetes ugyanakkor, hogy a nagymértékő NEO a makrogazdasági elemzık és döntéshozók számára lehetetlenné teszi azt, hogy megbízható képet alakítsanak ki az ország tényleges nettó külföldi pozícióváltozásáról, azaz a nettó külföldi kihelyezésrıl illetve forrásbevonásról. (A NEO-t legtöbbször az áruforgalom (export+import) nagyságához szokták viszonyítani., s általában 5% az a mérték, ami még nemzetközi összehasonlításban is elfogadható.) E tekintetben a nemzetközi gyakorlatban különösen a 80-as évek végére vált súlyossá a helyzet. Az IMF nemzetközi tıkeáramlásokat vizsgáló 1992-es jelentése megállapította, hogy „Ezen tévedések és kihagyások 1988 után végbement nagymértékő növekedése azt jelzi, hogy a statisztikai problémák óriási mértékben súlyosbodtak, és e tekintetben még tovább fog romlani a helyzet, amennyiben nem történik lényeges erıfeszítés az adatok minıségének javítása érdekében.” A problémák gyökerét a jelentés alapvetıen abban látta, hogy míg a tıkepiacok gyors ütemben fejlıdnek, folyamatosan jelennek meg az új pénzügyi és tıkepiaci instrumentumok, a statisztikai információ rendszerek - számtalan - jogi, szabályozási, erıforrásbeli, stb. - ok miatt nem képesek ezzel a fejlıdéssel megfelelı módon lépést tartani. A jelenlegi magyar jelentıszolgálati rendszerben a bankrendszerbıl származó forgalmi jelentések nem csupán a fizetési mérleg tranzakciókat - folyó- és pénzügyi mérleg mőveletek tartalmazzák, hanem az egyes kereskedelmi bankok teljes devizapozícióját érintı tranzakciókat, tehát a rezidensek közötti devizaügyleteket is, hiszen az állományváltozásra, s így a nemrezidensekkel szembeni pozíciók bankonkénti nagyságára a rezidensekkel devizában bonyolított tranzakciók is hatással vannak. Ezeket - a fizetési mérleg szempontjából véve semleges tranzakciókat úgynevezett technikai kóddal látják el a jelentı bankok, s ehhez hasonlóan kezelik a technikai forgalmat (pl. konverzió) is. Nemzetgazdasági szinten a rezidensek egymással folytatott tranzakcióinak egyenlege elméletileg nulla. A valóságban azonban ez soha nem teljesül, s az így keletkezı egyenleg a ”tévedések és kihagyások” tételt gyarapítja.
A fizetési mérleg
A külföldi befektetési pozíció (International Investment Position) A flow típusú fizetési mérleg statisztikához szorosan kapcsolódik a külföldi befektetési pozíciót bemutató stock szemlélető statisztika. Ez a két statisztika alkotja egy adott gazdaság külfölddel kapcsolatos tranzakcióinak és pozícióinak koherens módon összeállított elszámolását. A KÜLFÖLDI BEFEKTETÉSI POZÍCIÓ
MEGNEVEZÉS
Követelések és tartozások forgalma
Deviza árfolyamkülönbözet
Árváltozás
Egyéb állományváltozás
Állományváltozás összesen
(2)
(3)
(4)
(5)
(6)=(2+..+5)
Nyitó állomány (1)
Záró állomány (7)=(1+6)
KÖVETELÉSEK
1. Közvetlen tõkebefektetések 2. Portfólió befektetések 3. Egyéb befektetések 4. Nemzetközi tartalékok Követelések összesen TARTOZÁSOK
1. Közvetlen tõkebefektetések 2. Portfólió befektetések 3. Egyéb befektetések Tartozások összesen NETTÓ KÖVETELÉS
1. Közvetlen tõkebefektetések 2. Portfólió befektetések 3. Egyéb befektetések 4. Nemzetközi tartalékok NETTÓ KÖVETELÉS ÖSSZESEN
A külföldi befektetési pozíció egy meghatározott idıpontban egy adott ország nem rezidensekkel szemben fennálló pénzügyi követeléseinek és tartozásainak nagyságát és összetételét mutatja. A mérleg két oldalának, a követeléseknek és tartozásoknak a különbsége a külfölddel szembeni nettó pozíció (nettó követelés vagy tartozás), amely az ország nettó vagyonának (net worth) külfölddel szembeni kapcsolatokból származó részével egyenlı. Amennyiben a tartozás és követelés oldalon a tulajdonviszonyt megtestesítı értékpapírok és tulajdonosi befektetések nélkül számoljuk ki ugyanezt a különbséget, akkor a külfölddel szembeni nettó hitelezıi vagy adósi pozíciót kapjuk meg. Két idıpont között az állományok értékében bekövetkezı változásokat meghatározzák (1) a tranzakciók, vagyis a flow-k (ezeket mutatja a fizetési mérleg pénzügyi mérlege), (2) az átértékelési különbözetek (keresztárfolyam változás, árváltozás, stb.) és (3) az egyéb volumenváltozások (pl. követelés leírás). Az állományi mérleg struktúrája megegyezik a pénzügyi mérlegével és összhangban van a folyó fizetési mérleg befektetési jövedelem kategóriáinak csoportosításával. Ezzel biztosítható a forgalmi és állományi adatok közötti összhang, illetve az egyes befektetési kategóriákhoz kapcsolódó átlagos hozamszintek meghatározása. Mivel az állományokat a referencia idıpontban érvényes piaci áron és devizaárfolyamon kell értékelni és a számbavétel devizanemére átszámolni, ezért az átértékelési különbözet miatt akkor is eltér egymástól két idıpontra számított állományi adat, ha a közöttük eltelt idıszakban semmiféle tranzakció nem történik. Az állomány értéke azonban nemcsak a tranzakciók vagy átértékelések következtében változhat, hanem egyéb okból is, például azért, mert valamilyen kétes kintlévıséget leírnak, azaz kivezetnek a könyvekbıl (write off). (A követelés leírást amely egy, a hitelnyújtó által egyoldalúan tett lépés - nem szabad összekeverni a tıketranszfereknél tárgyalt - az adós és hitelezı közötti kölcsönös megállapodás alapján végrehajtott adósság elengedéssel.) De az is az egyéb állomány változásokat érinti, ha például valamilyen osztályozási szempontnak való megfelelés megváltozása miatt az egyik csoportból egy másikba kell bizonyos tételeket átrakni. Erre példa a közvetlen tıkebefektetések és a
A fizetési mérleg
portfólió részvény befektetések közötti 10 százalékos határ átlépése. Mi történik akkor, ha az elızı idıszakban még a küszöbérték alatt maradó befektetı a következı idıszakban végrehajtott pótlólagos befektetésével már átlépi ezt a határt. Ebben az esetben a pénzügyi mérlegben a tárgyidıszaki tranzakciót a közvetlen tıkebefektetések között kell elszámolni (visszamenılegesen a pénzügyi mérlegben nem kell módosítást végrehajtani), az állományi statisztikában viszont az elızı idıszakban portfólió befektetésként kimutatott értéket át kell tenni a közvetlen tıkebefektetések közé. Ezt az átcsoportosítást az egyéb állomány változások között kell elszámolni.
A fizetési mérleg
A fizetési mérleg és a nemzeti számlarendszer (SNA)
AZ SNA LEGFONTOSABB SZÁMLÁI, MÉRLEGEI ÉS EGYENLEGEZÕ TÉTELEI FOLYÓ SZÁMLÁK TERMELÉSI SZÁMLA OUTPUT GDP
JÖVEDELEM SZÁMLÁK GDP
S
MÉRLEG
FELHALMOZÁSI SZÁMLÁK
NYITÓ MÉRLEG
TÕKE SZÁMLA
MÉRLEG
EGYÉB VOLUMEN-
ÁTÉRTÉKELÕDÉS
VÁLTOZÁS SZÁMLA
SZÁMLA
ZÁRÓ MÉRLEG
S
NL
dNW1
PÉNZÜGYI SZÁMLA
NL
NWO
OUTPUT GDP S NL NWO NWC dNW1 dNW2 dNW3
dNW2
= = = = = = = = =
dNW3
NWC
BRUTTÓ KIBOCSÁTÁS BRUTTÓ HAZAI TERMÉK MEGTAKARÍTÁS NETTÓ HITELNYÚJTÁS NETTÓ VAGYON IDÕSZAK ELEJÉN NETTÓ VAGYON IDÕSZAK VÉGÉN NETTÓ VAGYONVÁLTOZÁS MEGTAKARÍTÁSBÓL ÉS TÕKETRANSZFERBÕL NETTÓ VAGYONVÁLTOZÁS EGYÉB VOLUMENVÁLTOZÁSBÓL NETTÓ VAGYONVÁLTOZÁS ÁTÉRTÉKELÕDÉSBÕL
A fizetési mérleg és a hozzá kapcsolódó állományi statisztikák szolgáltatják a külfölddel szembeni tranzakciókkal és pozíciókkal kapcsolatos információkat a szélesebb kört felölelı nemzetgazdasági számlarendszerbe, amely átfogó és rendszerezett keretet biztosít a különbözı gazdasági statisztikák összeállításához és prezentációjához. A nemzeti számlarendszerre vonatkozó módszertani szabvány az SNA, amely magába foglalja a tranzakciók, a követelés és tartozás állományok, az ezen állományok értékét befolyásoló átértékelési különbözetek és egyéb volumen változások elszámolását egyik idıszakról a másikra. Az SNA zárt rendszer, azaz
A fizetési mérleg
minden tranzakció 2x2 helyen, a tranzakcióban résztvevı mindkét partnernél a folyószámlákon forrásként (resource) és felhasználásként (use), a felhalmozási számlákon pedig követelés és tartozás csökkenésként illetve növekedésként is elszámolásra kerül. A nemzeti számlarendszer egy adott gazdaság rezidenseinek tranzakcióit és pozícióit figyeli meg. Így ahhoz, hogy teljesülhessen az elszámolási rendszer zártságára vonatkozó feltétel, lennie kell egy olyan szegmensének, amely a nem-rezidensekkel folytatott ügyleteket, illetve a velük szembeni követelés és tartozás állományokat mutatja. Ezt a részt külföld számlának (rest of the world account) hívják. Ennek összeállításához elengedhetetlen a fizetési mérleg és a külföldi befektetési pozíció ismerete. A fizetési mérleg statisztikák és a nemzeti számlák között az 1993-ban megújított és egymással harmonizált módszertanok miatt az alapkategóriák rezidens, gazdasági terület, stb.), értékelési (piaci ár) és elszámolási (eredményszemlélet) elvek tekintetében nincs különbség. A kétféle statisztika eltérı felhasználása miatt a klasszifikációs struktúrájuk különbözik egymástól. A pénzügyi mérleget tekintve a fizetési mérleg funkcionális alapon csoportosítja a befektetéseket, míg az SNA instrumentumok szerint. A külföld számlák a nem-rezidensek szempontjából értékelik a gazdasági eseményeket és pozíciókat, ellentétben a fizetési mérleggel, ahol az összeállító ország a referenciapont. Az SNA integrált számlarendszere a folyószámlákon, a felhalmozási számlákon és a mérlegeken keresztül mutatja be az egyes szektorokra, és ezek összegzéseként a nemzetgazdaság egészére a termelési, jövedelemi és felhalmozási folyamatokat. A folyó számlákon a termelési, a jövedelem elosztási és újraelosztási, valamint jövedelem felhasználási folyamatok eredıjeként a megtakarítás jelenik meg egyenlegezı tételként. A felhalmozási számlák a mérleghez hasonló szerkezetben jelenítik meg a követelések és tartozások, s ezzel együtt a nettó vagyon változását. A felhalmozási számlák elsı csoportja a tranzakciókat mutatja be, amelyekkel magyarázni lehetne a tartozások és követelések változását, amennyiben kizárólag csak a megtakarítások és a viszonzatlan átutalások lennének ehhez az egyetlen forrás. A másik csoport a nettó vagyonban bekövetkezı változások mögött álló, ettıl eltérı tényezıket tartalmazza. Az elsı csoportba a tıkeszámlák és pénzügyi számlák, a másodikba az átértékelési és egyéb volumen változás számlák tartoznak. A felhalmozási számlán belül a tıkeszámla illetve pénzügyi számla megkülönböztetését az indokolja, hogy a folyó- és tıkeszámla együttes egyenlege az elemzési szempontból lényeges nettó hitelnyújtást/forrásbevonást (net lending/borrowing) mutatja. A nemzetgazdaságon belül az egyes szektorok közötti nettó hitelnyújtás és forrásbevonás kiegyenlíti egymást, ezért a gazdaság egészét tekintve a nettó hitelnyújtás/forrásbevonás a külfölddel szembeni nettó pozícióval azonos. A pénzügyi mérleg ennek a nettó hitelnyújtásnak/forrásbevonásnak pénzügyi instrumentumokra lebontott szerkezetét mutatja. A mérleg mutatja meg a követelések és tartozások, illetve ezek különbségeként - az összes követelés a tartozásokkal nettózva - az ország vagyonának értékét. Egy ország nemzeti vagyonát a nem-pénzügyi eszközeinek és a nettó külföldi befektetési pozíciójának együttes értéke teszi ki. A rezidens szektorok egymással szembeni pénzbeni követelései és tartozásai ugyanis kinullázzák egymást, a nem-rezidensekkel szembeni pénzügyi követeléseket és tartozásokat pedig a külföldi befektetési pozíció összegzi. A mérleg a közgazdászok számára általában állományi adatokat jelent. A tranzakciók elszámolására szolgáló statisztikai kimutatás, a fizetési mérleg (balance of payments) elnevezésében a mérleg tulajdonképpen egyenleget, a fizetések egyenlegét jelenti. Az SNA-vel kapcsolatos magyar nyelvő irodalom ebben az összefüggésben a számla (account) elnevezést használja, s a mérleg ténylegesen az állományi statisztikákat tartalmazza.
A fizetési mérleg
A fontosabb makrogazdasági aggregátumok fizetési mérleggel való formális kapcsolatát foglalják össze a következı egyenletek. A fontosabb nemzetgazdasági aggregátumok és a fizetési mérleg összefüggései
GDP GNI GNDI
CAB S CAB S - I + NKT - NPNNA C= CAB = G= GDP = GNI= A= GFCF = GNDI = I= INV = M= NCT = NFI = NKT = NPNNA = NY = S= V= X= (SH-SI) (SV-IV) (SÁ-IÁ)
= = = = = = = = = = = =
C + G + I + (X - M) GDP + NY GDP + NY + NCT C + G + I + (X - M) + NY + NCT C + G + I + CAB (X - M) + NY + NCT GNDI-(C+G+I) = GNDI-A GNDI - C -G I + CAB S-I (SH-IH)+(SV-IV)+(SÁ-IÁ) CAB + NKT - NPNNA = NFI
(1) (2) (3a) (3b) (3c) (4a) (4b) (5a) (5b) (6a) (6b) (7)
magán fogyasztás (háztartások fogyasztási kiadásai) folyó fizetési mérleg egyenlege államháztartás fogyasztási kiadásai bruttó hazai termék bruttó nemzeti jövedelem belföldi felhasználás bruttó állóeszköz-felhalmozás bruttó nemzeti rendelkezésre álló jövedelem bruttó hazai (nem pénzügyi) beruházás = INV + GFCF + V készletállomány változás áruk és szolgáltatások importja nettó folyó transzfer külföldrõl nettó külföldi (pénzügyi) beruházás (nettó hitelnyújtás külföld felé) nettó tõketranszfer külföldrõl nem termelt, nem pénzügyi eszközök nettó felhalmozása nettó jövedelemátutalások külföldrõl bruttó megtakarítás értéktárgyak felhalmozása áruk és szolgáltatások exportja háztartások nettó pénzügyi megtakarítása vállalatok nettó hitelfelvétele államháztartási hiány
Az analitikus szempontból leghasznosabb, beruházás-megtakarítás értelmezési keretben vizsgálva az összefüggéseket, a folyó fizetési mérleg egyenlege az ország külfölddel szembeni megtakarítói pozícióját tükrözi (6a), azt hogy a bruttó megtakarítások és beruházások egymáshoz viszonyított értéke külföldi forrásbevonást (folyó fizetési mérleg deficit) vagy ellenkezıleg, forráskihelyezést (folyó fizetési mérleg többlet) eredményez-e. A rendelkezésre álló jövedelembıl belföldön fel nem használt rész automatikusan külföldi kihelyezésként, illetve a rendelkezésre álló jövedelmet meghaladó belföldi felhasználás külföldi forrásbevonásként jelenik meg a fizetési mérlegben (4b). Ahhoz, hogy összességében meg tudjuk mondani, hogy az ország az adott idıszakban a külfölddel szemben nettó hitelnyújtó vagy hitelfelvevı pozícióban volt-e a folyó fizetési mérleg és a tıkemérleg együttes egyenlegére van szükség (7). A szektoronkénti nettó pénzügyi pozíciók és a folyó fizetési mérleg egyenlegének összefüggését mutatja a (6b) egyenlet. A vállalkozói szektor normális esetben nettó hitelfelvevı, a háztartások nettó megtakarító pozícióban vannak. Minden tényezıt változatlannak tételezve az államháztartás pozíciója a külsı egyensúlyt befolyásolja. Erre az összefüggésre szoktak az
A fizetési mérleg
úgynevezett ikerdeficitre (az államháztartási és a folyó fizetési mérleg pozíció összefüggése) vonatkozó magyarázatoknál utalni. Az egyenletekkel kapcsolatosan fontos megjegyezni, hogy csupán az elszámolási elvekbıl következı szükségszerően teljesülı azonosságokat, nem pedig magatartási szabályokat fogalmaznak meg. Ebbıl következik, hogy önmagukban nem alkalmasak a makrogazdasági aggregátumok közötti ok-okozati kapcsolatok leírására. (A kauzalitás megteremtése ezen változók között már a közgazdasági elmélet terrénuma.) Az azonosság jellegükbıl következıen arra viszont jól használhatók, hogy a publikált statisztikai adatok közötti konzisztenciát, vagy prognózis készítéskor az egyes részmutatók közötti összhangot vizsgáljuk a segítségükkel. Az egyenletek valóságos statisztikai adatokra való alkalmazásakor viszont tisztában kell lenni azzal, hogy a felhasznált statisztikák tényleges tartalma és általában az összeállítás során alkalmazott értékelési és egyéb szabályok mennyire állnak összhangban a módszertani ajánlásokkal. Például a pénzáramok megfigyelése alapján összeállított folyó fizetési mérlegre (amilyen jelenleg még a magyar is) nem teljesül az eredményszemlélető beruházási-megtakarítási azonosság . A fizetési mérleg illetve külsı egyensúly értelmezése A kettıs könyvelés elvének alkalmazása miatt elszámolási szempontból a fizetési mérleg mindig egyensúlyban van, az összes kiadás és bevétel egyenlege nulla. Ennek ellenére közgazdasági értelemben beszélhetünk a külsı vagy fizetési mérleg egyensúly felborulásáról, amennyiben az egyes részmérlegek hiányt vagy többletet mutatnak. Az igazi kérdés az, hogyan határozzuk meg a fizetési mérleg egyensúly vagy egyensúlytalanság fogalmát, s ehhez a fizetési mérlegen belül hol húzzuk meg a vonalat, amely fölött az önálló gazdasági szereplık által folytatott tranzakciókat mutatjuk ki, illetve amely alatt az ezeket finanszírozó tételeket vesszük számba. Mielıtt megválaszolnánk azt, hogy a fizetési mérleg milyen szintjén értelmezzük az egyensúlyt, érdemes felelni arra a kérdésre, hogy mi értelme van egy olyan statisztikai kimutatás elkészítésének, amelyik formai szempontból mindig egyensúlyban van. Gazdaságpolitikai szempontból fontos annak a nyomon követése, hogy az ország többi országgal szembeni relatív gazdasági ereje hogyan változik annak érdekében, hogy ennek figyelembevételével megfelelı gazdaságpolitikai intézkedések szülessenek. Márpedig ehhez a legfontosabb információkat a fizetési mérleg szolgáltatja. Az ország jövedelmi helyzetének alakulása szempontjából alapvetı fontosságú az áruk és szolgáltatások exportja és importja, illetve az ezeket érintı átrendezıdések. De fontos a közvetlen tıkebefektetések egyenlegének figyelemmel kísérése is, mivel ez a foglalkoztatás mértékét, illetve a jövıbeni jövedelmi helyzetet befolyásolja. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy ha a folyó fizetési mérleg deficites (a hazai megtakarítások nem elegendık a beruházások finanszírozásához), akkor ezt valahogyan finanszírozni kell (hitelt kell felvenni, vagy pedig a tartalékokhoz kell nyúlni). A példák azt mutatják, hogy az egyes részmérlegek fontos információkkal szolgálnak a gazdaságpolitika számára, s hogy az eltérı szegmensek más és más szempontból lehetnek érdekesek. Alapvetıen tehát gazdaságpolitikai döntés kérdése, hogy hol húzzuk meg azt a bizonyos vonalat, amire már utaltunk, s amely fölött a vonal alatti tételekkel finanszírozott fizetési mérleg egyensúlyt értelmezzük. A folyó fizetési mérleg szintjén értelmezett egyensúly (a korábbi jelöléseket használva) egyenlete a következı: X-M=0 A merkantilista idıkben ez volt a külsı egyensúlyt leíró egyenlet, amikor a folyó fizetési mérleg többlete révén minél több arany felhalmozása volt a gazdaságpolitika általánosan elfogadott, a fejlıdés szempontjából kulcsfontosságúnak tartott, legfontosabb célja. Általában ma is a folyó fizetési mérleg egyenlegére gondolunk, amikor a külsı egyensúlyról beszélünk, bár tudjuk, a fejlıdés és a felhalmozott tartalékok mennyisége között nincs meg az a kapcsolat, amit akkoriban feltételeztek. Ennek ellenére van értelme a folyó fizetési mérleg egyensúlyát
A fizetési mérleg
középpontba állítani. Egyrészt ez ad képet a reálgazdaság mőködésérıl, illetve mőködési feltételeirıl, a hazai megtakarítások és beruházások viszonyáról. Ha például a folyó fizetési mérleg deficites, a hiányt finanszírozni kell. Amennyiben ehhez a belföldi kamatszint növelésére van szükség, akkor ez hosszabb távon károsan befolyásolja a gazdaság teljesítıképességét a hazai beruházások csökkenése miatt. Másrészt, egyetlen ország sem tud hosszú távon a folyó fizetési mérleg tartósan finanszírozható hiányával összhangban álló növekedési rátánál gyorsabban fejlıdni. Ha egy ország érzéketlen a folyó fizetési mérleg állapotára, és arra hogy ezt milyen forrásokkal finanszírozza azzal a veszéllyel jár, hogy csökken a gazdaságpolitika autonómiájának foka, hisz egy esetlegesen bekövetkezı tıkekiáramlás a külföldi befektetık akciója által kikényszerített lépés sorozatra, vagyis kényszerpályára szoríthatja a gazdaságpolitikát. Az, hogy a folyó fizetési mérleg hiánya bizonyos feltételek mellett tartósan finanszírozható tette létjogosulttá az alapmérleg (basic balance) fogalmának bevezetését. Az alapmérlegre vonatkozó fizetési mérleg egyenlet: X-M+LTC=0 ahol LTC a kiszámítható, hosszú lejáratú forrás - elsısorban közvetlen tıke - formájában megvalósuló nettó befektetés. Ameddig erre a finanszírozási formára hosszú távon, kiszámítható módon lehet számítani, addig a gazdaságpolitika nincs kiszolgáltatott helyzetben, a reálgazdasági folyamatok szempontjából az alapmérleg egyensúlyi helyzete lényegében ugyanazt az információt közvetíti, mint a folyó fizetési mérleg. Amíg a külföldi finanszírozás jellemzı formája a közvetlen tıkebefektetés volt, addig volt ennek a megközelítésnek létjogosultsága. A tıkepiacok liberalizálásával azonban a nemzetközi tıkeáramlásban olyan változások mentek végbe, amelyek a finanszírozási források esetén a lejárat és a kiszámíthatóság közötti - korábban jellemzı - kapcsolatot megszüntették. Egy sor hosszú lejáratúnak, s így kiszámíthatónak hitt finanszírozási forma volatilitása megnıtt, mesterségessé s így félrevezetıvé téve ezzel a rövid és hosszú lejáratú források közötti korábbi különbségtételt. A közvetlen tıkebefektetéssel alapított vállalatok sok esetben rövid forrással finanszírozták magukat, tehát a hosszú és rövid lejáratú forrásbevonást nem lehetett többé élesen elválasztani egymástól. Hasonló jelenség következett be a kereskedelmet finanszírozó hiteleknél is. Az azt megelızıen definíciószerően rövid lejáratúként besorolt export és import hitelek egyre gyakrabban kerültek hosszú lejáratú kihelyezésre. Mindezek a tényezık megfosztották az alapmérleget attól a jelentésétıl, amire eredetileg megalkották. A külsı egyensúly értelmezését ekkor a rövid lejáratú piaci és hivatalos hitelek megkülönböztetésével terjesztették kijjebb a fizetési mérlegben. Így alakult ki a teljes devizaáramlás (total currency flow) típusú egyensúlyi megközelítés, amelynek egyenlege: X-M+LTC+STCp=0, ahol STCp a rövid lejáratú piaci finanszírozás. Ez az egyensúlyi értelmezés azt mutatja meg, hogy mekkora pénzügyi nyomás nehezedik a monetáris hatóságra a nemzeti valuta árfolyamának fenntartásában. Lebegı árfolyam esetén ezen a szinten már igazából nincs jelentısége az egyensúly meghatározásának, hiszen az árfolyam teljesen szabad mozgásával a fenti feltétel mindig teljesül. Amennyiben azonban az árfolyam változásának tetszıleges mértéke nem kívánatos, akkor az így definiált egyensúly közgazdasági értelemmel bír. Innentıl kezdve már olyan kérdések merülnek föl, mint például az egyensúly komplex makrogazdasági értelmezésének problémája (értelmes-e bármilyen értelemben is külsı egyensúlyról beszélni az egyéb makrogazdasági mutatók szimultán ismerete nélkül), vagy az árfolyam meghatározás és a fizetési mérleg kiigazítás elméleti vonatkozásai, amelyek már túlmutatnak a jelen fejezet keretein. Mindenesetre a legutóbbi gondolatmenet fényében tanulságos ideidézni az A.P. Thirlwall és Heather D. Gibson könyvében leírt, a fizetési mérleg
A fizetési mérleg
egyensúlyával foglalkozó közgazdászok által megfogalmazott véleményt, miszerint: „A fizetési mérleg egyensúlyát mérni nem, csak elemezni lehet.”
A fizetési mérleg
A fejezetben elıforduló fontosabb fogalmak és angol megfelelıjük nemzeti számlarendszer - System of National Accounts (SNA) külföld számlák- rest of the world accounts (ROW) folyó számla - current account felhalmozási számla - accumulation account nettó vagyon - net worth fizetési mérleg - balance of payments (BOP) külföldi befektetési pozíció - international investment position (IIP) rezidens - nem-rezidens - resident- non-resident kettıs könyvelés - double entry bookkeeping követel - credit (CR) tartozik - debit (DR) pénzforgalmi szemlélető adatok - data on settlement (cash) basis eredményszemlélet adatok- data on accrual basis folyó fizetési mérleg - current account tıkemérleg - capital account pénzügyi mérleg - financial account nemzetközi tartalékok - international reserves közvetlen tıkebefektetés - direct investment portfólió befektetés - portfolio investment viszonzatlan folyó átutalás - current transfer viszonzatlan tıke átutalás - capital transfer újrabefektetett jövedelmek - reinvested earnings adósságelengedés - debt forgiveness követelés leírás - write off tévedések és kihagyások - net errors and omissions adósság - debt adóssággeneráló finanszírozás - debt creating financing nem-adóssággeneráló finanszírozás - non-debt creating financing tartozás - liability követelés - asset részvény és tulajdonosi részesedés - equity nettó hitelnyújtás - net lending nettó forrásbevonás - net borrowing alapmérleg - basic balance teljes devizaáramlás - total currency flow
Ellenırzı kérdések Melyek a folyó fizetési mérleg részei?
A fizetési mérleg
Melyek a pénzügyi mérleg részei? Mi a különbség a portfolió befektetés és a mőködı tıke befektetés között? Hogyan könyvelünk a fizetési mérlegben? Hogyan értelmezhetjük a fizetési mérleg egyensúlyát? Vezesse le a folyó fizetési mérleg egyensúlyát a GDP-bıl? Mi a külföldi befektetési pozíció kimutatás és mi célt szolgál?
A fizetési mérleg
1. sz. melléklet Példa a fizetési mérleg és a külföldi befektetési pozíció összeállítására Éden nem-rezidensekkel folytatott tranzakciói:
1. Éden vállalatai autót exportáltak. Az export ellenértékeként befolyt 10239 millió tallért a számlavezetõ kereskedelmi bankok külföldi nostro számláján írták jóvá. 2. Élelmiszerimportra az év során 35609 millió petákot fordítottak, amelyet a számlavezetõ bankok külföldi nostro számlájáról egyenlítettek ki, 11599 millió tallér értékben. 3. Az áruimporthoz kapcsolódva, nem-rezidens szállítmányozási vállalkozók szolgáltatását igénybevéve 11432 millió petákkal egyenértékû 3849 millió tallér került leemelésre a számlavezetõ bankok külföldi nostro számlájáról. 4. Édenben a Pokolból érkezõ túristák 4333 millió tallért váltottak át és költöttek el az ott tartózkodásuk alatt. 5. Éden kormánya 318 millió peták értékû gyógyszersegélyt küldött a természeti katasztrófa által sújtott Pokolba. 6. A Pokolban dolgozó édeni vendégmunkások 56 millió tallért utaltak haza az otthoniak részére. 7. Éden vállalatai közvetlen hitelfelvétel formájában 1300 millió tallér forrást vontak be az év során. 8. Osztalék formájában 2691 millió petákot konvertáltak 897 millió tallérra, s utaltak haza a nem-rezidens befektetõk. 9. A portfólió befektetések után Éden 1067 millió tallér kamat bevételt számolhatott el. 10. Éden kormánya kötvényt bocsátott ki, amelybõl a külföldiek 100 millió petákot jegyeztek. 11. A kormány 49%-ban privatizálta a Postát, a külföldi befektetõ. 1500 millió tallért fizetett a tulajdonrészért. 12. Éden vállalatai tõzsdei részvénykibocsátás formájában is vontak be friss tõkét külföldrõl, összesen 100 millió tallér értékben. 13. Éden kereskedelmi bankjai elengednek Pokol adósságából 51 millió petákot. 14. rezidens befektetõk 540 millió tallérnyi jövedelmet helyeztek eredménytartalékba a külföldi vállalataiknál. 15. Éden rezidensei 300 millió tallér értékû Pokol-kötvényt vesznek.
millió tallér 1. autó export 2. élelmiszer import 3. szállítmányozási szolgáltatás import 4. idegenforgalom export 5. gyógyszersegély nyújtás 6. vendégmunkások hazautalásai 7. vállalati hitelfelvétel 8. osztalék kifizetés 9. portfólió befektetések jövedelmei 10. államkötvény kibocsátás 11. privatizációs bevétel 12. részvénykibocsátás 13. adósságelengedés 14. újrabefektetett jövedelem 15. kötvény vásárlás
10239 11599 3849 4333 104 56 1300 897 1067 34 1500 100 17 540 300
millió peták 30717 35609 11432 12609 318 166 3900 2709 3201 100 4500 301 51 1620 936
peták/tallér 3.00 3.07 2.97 2.91 3.07 2.97 3.00 3.02 3.00 2.94 3.00 3.01 3.00 3.00 3.12
A fizetési mérleg
A fizetési mérleg tételei (millió peták): Követel 1.áru 1.kereskedelmi bankok követelései, betét 2.áru 2.kereskedelmi bankok követelései, betét 3.szállítmányozási szolgáltatások 3.kereskedelmi bankok követelései, betét 4.idegenforgalom 4.kereskedelmi bankok követelései, betét 5.áru 5.folyó transzfer 6.kereskedelmi bankok követelései, betét 6.folyó transzfer 7.egyéb tõkebefektetések, tartozások, hitel 7.kereskedelmi bankok követelései, betét 8. osztalék 8.kereskedelmi bankok követelései, betét 9.portfólió befektetések jövedelmei 9.kereskedelmi bankok követelései, betét 10.portfólió befektetések, tartozások, kötvény 10.nemzetközi tartalékok 11.közvetlen tõkebefektetések Édenben 11.nemzetközi tartalékok 12.portfólió részvénybefektetések, tartozások 12.kereskedelmi bankok követelései, betét 13.egyéb tõkebefektetések, követelések, hitel 13.tõketranszfer 14. újrabefektetett jövedelmek (jövedelmek) 14. újrabefektetett jövedelmek külföldön(pénzügyi mérleg) 15.portfólió befektetések, követelések, kötvény 15.kereskedelmi bankok követelései, betét ÖSSZESEN
Tartozik
30717 30717 35609 35609 11432 11432 12609 12609 318 318 166 166 3900 3900 2709 2709 3201 3201 100 100 4500 4500 301 301 51 51 1620 1620 936 936 108169
108169
A fizetési mérleg
Éden fizetési mérlege (millió peták)
Stilizált klasszifikáció, csak az érintett tételekkel
I. Folyó fizetési mérleg Áruk Szolgáltatások Idegenforgalom Szállítmányozási szolgáltatások Jövedelmek Közvetlen tõkebefektetések jövedelmei Felosztott és átutalt jövedelmek Újrabefektetett jövedelmek Portfólió befektetések jövedelmei Viszonzatlan folyó átutalások II. Tõkemérleg Egyéb szektorok viszonzatlan tõke átutalásai III. Pénzügyi mérleg * Közvetlen tõkebefektetések Külföldön Újrabefektetett jövedelmek Édenben . Részvény és egyéb tulajdonosi részesedés Portfólió befektetések Követelések Kötvények Tartozások Tulajdonviszonyt megtestesítõ értékpapírok Kötvények Egyéb befektetések Követelések Tartozások IV. Teljes fizetési mérleg egyenlege V. A nemzetközi tartalékok változása * A nemzetközi tartalékok változása nélkül
Bevétel 48631 31035 12609 12609 0 4821 1620 0 1620 3201 166 0 0 59538 4500 0 0 4500 4500 401 0 0 401 301 100 54637 50737 3900 108169 0
Kiadás 50068 35609 11432 0 11432 2709 2709 2709 0 0 318 51 51 53450 1620 1620 1620 0 0 936 936 936 0 0 0 50894 50894 0 103569 4600
Egyenleg -1437 -4574 1177 12609 -11432 2112 -1089 -2709 1620 3201 -152 -51 -51 6088 2880 -1620 -1620 4500 4500 -535 -936 -936 401 301 100 3743 -157 3900 4600 -4600
Éden külföldi befektetési pozíciójára ható tényezõk és feltételek: 1. peták/tallér az elõzõ idõszak végén 2. peták/tallér a tárgyidõszak végén 3. minden követelés tallérban, minden tartozás petákban van denominálva 4. a követelés oldalon csak kötvény van, ennek árfolyam változása (petákban) 5. a tartozás oldalon a portfólió részvény aránya (a kötvény árfolyama nem változott)
2.87 3.15 6% 90%
6. a tõzsdeindex változása az elõzõ hónap végéhez képest 7. kétes hitel kinnlévõség leírás (millió tallér)
-12% 100
A fizetési mérleg
Éden külföldi befektetési pozíciója (millió peták)
MEGNEVEZÉS Nyitó állomány (1) KÖVETELÉSEK 1. Közvetlen tõkebefektetések 2. Portfólió befektetések 3. Egyéb befektetések 4. Nemzetközi tartalékok Követelések összesen TARTOZÁSOK 1. Közvetlen tõkebefektetések 2. Portfólió befektetések 3. Egyéb befektetések Tartozások összesen NETTÓ KÖVETELÉS 1. Közvetlen tõkebefektetések 2. Portfólió befektetések 3. Egyéb befektetések 4. Nemzetközi tartalékok NETTÓ KÖVETELÉS ÖSSZESEN
Követelések és tartozások forgalma
Deviza árfolyamkülönbözet
Árváltozás
Egyéb állományváltozás
Állományváltozás összesen
(2)
(3)
(4)
(5)
(6)=(2+..+5)
Záró állomány (7)=(1+6)
2 587 6 987 582 9 854 20 010
1 620 936 157 4 600 7 313
252 682 57 961 1 952
0 460 0 0 460
0 0 -315 0 -315
1 872 2 078 -101 5 561 9 411
4 459 9 065 481 15 415 29 421
4 598 3 598 1 458 9 654
4 500 401 3 900 8 801
0 0 0 0
0 -389 0 -389
0 0 0 0
4 500 12 3 900 8 412
9 098 3 610 5 358 18 066
-2 011 3 389 -876 9 854 10 356
-2 880 535 -3 743 4 600 -1 488
252 682 57 961 1 952
0 849 0 0 849
0 0 -315 0 -315
-2 628 2 065 -4 001 5 561 998
-4 639 5 454 -4 877 15 415 11 354
Megjegyzések a feladathoz: A fizetési mérleg tranzakciók elszámolása az elmondottaknak megfelelıen, a kettıs könyvelés elvének figyelembevételével történik. Elsı lépésben azonban célszerő azt tisztázni, hogy az egyes tranzakciókat egyáltalán hol, s milyen értéken kell számba venni a fizetési mérlegben. Ezt mutatja az elsı táblázat. Az utolsó oszlopban található árfolyamok mindig az adott tranzakció végrehajtásakor érvényes átváltási rátát mutatják. Mivel a tranzakciók egy része nem a számbavétel valutájában (peták) történik, ezért az összegzéshez ezeket át kell számolni. A következı lépésben meghatározzuk az egyes tranzakciókhoz tartozó követel és tartozik tételeket. Végül ezek felhasználásával összeállíthatjuk az adott idıszakra vonatkozó fizetési mérleget. (A példában szereplı kimutatás csak azokat a fizetési mérleg tételeket tartalmazza, amelyekhez tranzakció tartozik.) Így megkapjuk a folyó fizetési mérleg, a tıkemérleg és a pénzügyi mérleg egyenlegét, valamint a nemzetközi tartalékok változását. (Ne feledjük, hogy a pénzügyi mérlegben a követelések növekedése a tartozik oldalon (kiadás) szerepel negatív elıjellel. Így példánkban a tartalékok növekedtek. A külföldi befektetési pozíció összeállításához a nyitó állományt adottnak véve, a 2. oszlopba - a követelések és tartozások forgalma - a pénzügyi mérleg tételei kerülnek. (Vigyázzunk, ebben a kimutatásban már nem a pénzügyi mérlegre vonatkozó elıjel-konvenció érvényes, hanem az adott instrumentum értékének növekedése plusz, csökkenése viszont mínusz elıjelet kap.) Az devizaárfolyam különbözet kiszámításához azt kell megmondanunk, hogy a kiinduló állomány értékének petákban kifejezett nagyságát hogyan befolyásolta a tallér/peták árfolyam megváltozása az elızı hónap végéhez képest (a tallérban fennálló követelések nyitóállományának elızı hó végi illetve tárgyhóvégi árfolyamon átszámított petákban kifejezett értékkülönbözete). Mivel a tartozás oldalon azt feltételeztük, hogy az összes állomány a számbavétel alapjául szolgáló devizában van denominálva, ezért itt nem keletkezett az állományokon devizaárfolyam különbözet. Az árváltozás a portfólió befektetéseken belüli instrumentumok piaci árfolyamának megváltozása miatt bekövetkezı állományváltozást tartalmazza. A követelés oldalon a kötvények árfolyama a tárgyhó végén az elızı hónap végéhez képest 6 százalékkal nıtt. Értelemszerően ez a tényezı ennyivel járult hozzá a követelés állomány elızı hónap végéhez
A fizetési mérleg
képest bekövetkezett növekedéséhez. A tartozás oldalon viszont a részvények árfolyama 12 százalékkal esett. Így itt fordított hatás érvényesült: a tartozás értéke ennyivel kevésbé nıtt. A követelés leírás az egyéb volumenváltozások között kerül elszámolásra, csökkentve az állomány értékét. A nettó követelés mutatja a gazdaság nettó vagyon (net worth) értékének nem-rezidensekkel szembeni komponensét. Példánkban az elızı idıponthoz képest nıtt külfölddel szembeni nettó követelés nagysága. Az egyes tényezıknek a változáshoz való hozzájárulását mutatják az utolsó sor számai.
A fizetési mérleg
2. sz. melléklet Az MNB által publikált fizetési mérleg és külföldi befektetési pozíció 1998-ban
Magyarország fizetési mérlege, 1998 Balance of payments 1998, Hungary (millió USD) 1. Áruk, egyenleg 1.1. Export 1.2. Import 2. Szolgáltatások összesen, bevétel kiadás egyenleg 2.1. Építési-szerelési szolgáltatások, bevétel kiadás egyenleg 2.2. Kereskedelmi szolgáltatások, bevétel kiadás egyenleg 2.3. Fuvarozás és szállítmányozás, bevétel kiadás egyenleg 2.4. Idegenforgalom, bevétel kiadás egyenleg 2.5. Üzleti szolgáltatások, bevétel kiadás egyenleg 2.6. Technikai és kulturális szolgáltatások, bevétel kiadás egyenleg 2.7. Kormányzati szolgáltatások, bevétel kiadás egyenleg 3. Jövedelmek, bevétel kiadás egyenleg 3.1. Egy évnél rövidebb ideig alkalmazottak díjazása, bevétel kiadás egyenleg 3.2. Közvetlen tõkebefektetések jövedelmei, bevétel kiadás egyenleg 3.2.1. Felosztott és átutalt jövedelmek, bevétel kiadás egyenleg 3.2.2. Tulajdonosi hitelek kamata, bevétel kiadás egyenleg 3.3. Portfólió befektetések jövedelmei, bevétel kiadás egyenleg 3.3.1. Tulajdonviszonyt megtestesítõ értékpapírok, bevétel kiadás egyenleg 3.3.2. Kötvények, bevétel kiadás egyenleg 3.3.3. Pénzpiaci eszközök és pénzügyi derivatívák, bevétel kiadás egyenleg 3.4. Egyéb befektetések jövedelmei, bevétel kiadás egyenleg 4. Viszonzatlan folyó átutalások, egyenleg 4.1. Kormányzati szektor, egyenleg 4.2. Egyéb szektorok, egyenleg I. Folyó fizetési mérleg egyenlege (1+2+3+4)
Már
Ápr
Máj
Jún
Júl
Aug
Szept
2/1 Jan-Szept
Jan
Feb
-175 1,609 1,784
-16 1,485 1,500
-112 1,647 1,758
-71 1,766 1,838
-85 1,662 1,746
-237 1,615 1,852
-264 1,761 2,025
-159 1,528 1,687
-263 1,654 1,918
-1,382 14,728 16,109
321 330 -9 4 6 -1 53 34 19 71 33 38 110 87 22 12 27 -15 67 139 -71 4 5 -2
308 287 21 5 4 1 50 45 5 42 27 14 137 68 69 7 20 -14 65 117 -53 3 5 -2
395 352 43 5 12 -7 52 38 14 70 39 31 179 90 89 24 33 -9 61 137 -76 4 4 -1
389 326 63 6 12 -6 46 32 14 46 36 10 197 97 100 9 28 -19 81 116 -35 4 5 -1
387 302 84 5 5 1 28 23 5 49 36 13 222 96 126 13 24 -10 65 115 -50 3 3 -1
465 372 93 4 6 -2 30 26 3 52 43 9 237 114 123 26 42 -15 113 137 -24 3 4 -2
491 384 107 7 12 -5 41 36 5 55 37 18 303 131 171 11 23 -12 69 139 -71 4 5 0
508 318 190 5 8 -2 36 30 7 51 38 12 334 86 247 16 30 -14 62 122 -59 3 4 -1
424 392 31 11 10 1 42 39 2 51 39 13 230 133 96 15 26 -11 72 138 -66 3 7 -4
3,686 3,063 623 54 74 -20 378 303 75 487 327 160 1,948 904 1,045 133 252 -119 655 1,160 -505 30 43 -13
108 198 -89 4 1 3 2 5 -3 1 3 -2 2 2 0 61 161 -100 0 1 -1 0 114 -114 61 46 14 41 31 11
68 136 -68 3 1 3 1 15 -15 1 14 -13 0 2 -2 37 70 -33 1 1 0 0 42 -42 37 28 9 27 50 -23
67 231 -164 4 2 2 0 13 -13 0 6 -6 0 7 -7 48 155 -107 0 1 -1 0 109 -109 48 45 3 15 61 -46
56 201 -145 4 2 2 1 50 -49 1 48 -47 0 2 -2 34 105 -71 0 1 -1 0 69 -69 33 35 -2 18 44 -26
61 111 -50 4 2 2 1 47 -46 1 45 -45 0 2 -2 41 40 1 0 9 -8 0 31 -31 41 1 40 15 22 -7
90 519 -429 4 2 3 1 262 -262 1 258 -257 0 4 -4 65 192 -127 0 37 -37 0 95 -94 64 60 4 21 63 -43
135 241 -106 5 2 3 10 38 -28 9 37 -27 1 2 0 93 158 -65 2 6 -5 1 84 -83 90 67 23 27 44 -16
106 174 -69 4 2 2 1 11 -10 1 9 -8 0 2 -2 65 111 -45 0 3 -2 0 56 -56 65 52 13 35 50 -16
139 337 -198 4 1 2 1 131 -130 1 127 -126 0 3 -3 115 142 -27 0 1 -1 0 86 -86 115 55 60 20 63 -43
831 2,148 -1,317 35 13 21 18 574 -555 15 547 -532 3 26 -23 560 1,135 -575 4 60 -56 3 687 -684 554 388 165 218 426 -209
64 -2 65
46 -3 50
77 -1 78
91 -3 94
68 -4 72
94 -6 100
97 -4 101
98 -3 102
104 -4 108
739 -31 770
-210
-16
-155
-63
18
-478
-167
61
-326
-1,337
A fizetési mérleg
Magyarország fizetési mérlege, 1998 Balance of payments 1998, Hungary (millió USD) II. Tõkemérleg egyenlege (5+6+7) 5. Kormányzati szektor viszonzatlan tõke átutalásai, egyenleg 6. Egyéb szektorok viszonzatlan tõke átutalásai, egyenleg 7. Nem-termelt nem pénzügyi javak forgalma, egyenleg
Jan
Feb
Már
Ápr
Máj
Jún
Júl
Aug
Szept
2/2 Jan-Szept
12 0 12 0
16 2 14 0
14 1 19 -6
19 3 14 2
18 7 14 -4
24 3 35 -14
27 4 15 9
10 5 13 -8
44 13 16 14
185 39 153 -7
550 95 -9 -10 1 1 0 103 78 25 0 25
350 190 -77 -27 -50 -50 0 266 228 39 0 39
678 45 -53 -14 -39 -39 0 98 106 -7 0 -7
361 65 15 -2 17 17 0 50 68 -18 0 -18
44 -28 -106 -86 -20 -20 0 78 60 19 1 18
-15 494 140 -15 155 155 0 354 155 199 -1 200
231 142 -153 -166 14 14 0 295 254 41 0 41
-500 -22 -70 -19 -51 -51 0 48 38 10 0 10
-645 50 -10 -8 -2 -2 0 60 63 -3 0 -3
1,053 1,029 -324 -347 24 24 0 1,353 1,049 305 0 305
9. Portfólió befektetések 9.1. Követelések egyenlege 9.1.1. Tulajdonviszonyt megtestesítõ értékpapírok, egyenleg 9.1.2. Kötvények, egyenleg 9.1.3. Pénzpiaci eszközök, egyenleg 9.1.4. Pénzügyi derivatívák, egyenleg 9.2. Tartozások, egyenlege 9.2.1. Tulajdonviszonyt megtestesítõ értékpapírok, egyenleg 9.2.2. Kötvények, egyenleg 9.2.3. Pénzpiaci eszközök, egyenleg 9.2.4. Pénzügyi derivatívák, egyenleg
156 -11 -2 0 -9 0 167 6 166 -5 0
219 -21 0 0 -21 1 240 75 165 0 0
624 -3 -2 -7 6 0 627 368 262 0 -2
759 -10 0 -12 1 0 769 67 703 0 0
-23 -37 -23 -17 2 0 14 -161 175 0 0
-323 3 0 -4 6 1 -326 -110 -215 0 -1
349 28 -5 -9 42 0 321 97 274 -50 0
-503 -21 -3 -19 1 0 -482 -55 -423 0 -4
-366 36 -1 -19 4 52 -401 -32 -364 0 -5
894 -35 -37 -86 34 54 929 254 743 -55 -13
10. Egyéb befektetések egyenlege 10.1. Követelések 10.1.1. Egy évnél nem hosszabb lejáratú, egyenleg 10.1.2. Éven túli lejáratú, egyenleg 10.2. Tartozások 10.2.1. Egy évnél nem hosszabb lejáratú, egyenleg 10.2.2. Éven túli lejáratú, egyenleg
299 244 244 0 55 84 -29
-59 -143 -145 3 84 204 -121
8 174 192 -18 -165 216 -382
-464 -61 -55 -7 -402 130 -533
96 -189 -188 -1 285 164 121
-187 -4 40 -44 -183 -1 -182
-260 -206 -222 16 -54 -52 -2
25 -32 -33 1 57 23 34
-329 -444 -453 9 115 -113 228
-870 -660 -619 -42 -210 656 -865
-56 296 -296
94 444 -444
-9 527 -527
75 392 -392
79 158 -158
77 -392 392
-41 51 -51
77 -352 352
22 -905 905
318 219 -219
III. Pénzügyi mérleg egyenlege (8+9+10) /* 8. Közvetlen tõkebefektetések egyenlege 8.1. Külföldön 8.1.1. Részvény és egyéb tulajdonosi részesedés, egyenleg 8.1.2. Tulajdonosi hitelek, egyenleg 8.1.2.1. Követelések, egyenleg 8.1.2.2. Tartozások, egyenleg 8.2. Magyarországon 8.2.1. Részvény és egyéb tulajdonosi részesedés, egyenleg 8.2.2. Tulajdonosi hitelek, egyenleg 8.2.2.1. Követelések, egyenleg 8.2.2.2. Tartozások, egyenleg
IV.Tévedések és kihagyások egyenlege V. Teljes fizetési mérleg egyenlege (I+II+III+IV) VI. A nemzetközi tartalékok változása /* a nemzetközi tartalékok változása nélkül /* excluding international reserves Forrás: MNB, Statisztikai fõosztály
A fizetési mérleg
Magyarország külfölddel kapcsolatos követelései és tartozásai, 1998 Foreign assets and liabilities of Hungary, 1998 (millió USD)
Jan
Feb
Már
Ápr
Máj
Jún
Júl
Aug
13,340.5
13,372.4
14,103.4
14,376.9
14,979.3
15,442.3
14,787.4
15,319.5
15,085.5
15,173.5
8,429.4 29.2
8,631.1 30.5
9,122.8 29.9
9,526.1 39.2
10,032.8 31.4
10,153.2 29.5
9,634.3 29.8
9,774.4 29.2
9,423.5 27.8
8,816.3 29.6
1.2. Közvetlen tõkebefektetések 1.2.1. Részvény és egyéb tulajdonosi részesedés külföldön 1.2.2. Tulajdonosi hitelek
900.0 718.9 181.0
904.0 724.0 180.0
982.0 753.4 228.7
1,031.2 763.1 268.2
1,023.1 771.8 251.3
1,129.2 858.7 270.4
987.4 871.3 116.1
1,143.8 1,041.4 102.4
1,216.2 1,062.4 153.8
1,231.0 1,074.9 156.2
1.3. Portfólió befektetések összesen 1.3.1. Tulajdonviszonyt megtestesítõ értékpapírok 1.3.2. Kötvények 1.3.3. Pénzpiaci eszközök 1.3.4. Pénzügyi derivatívák
170.6 31.8 80.4 58.4 0.0
221.6 33.8 79.5 73.3 34.9
209.1 36.6 79.4 92.4 0.7
221.6 38.3 85.9 78.3 19.2
250.8 39.0 98.4 78.7 34.7
252.2 62.1 115.0 75.2 0.0
249.2 61.9 118.6 68.6 0.1
227.3 67.3 128.5 31.4 0.0
248.6 70.0 148.1 30.5 0.0
278.4 72.4 170.3 27.6 8.0
1. Nemzetközi tartalékok és egyéb követelések 1.1. Nemzetközi tartalékok ebbõl: arany
1.4. Egyéb külföldi követelések Eredeti lejárat szerint: 1.4.1. Egy évnél nem hosszabb lejáratú 1.4.2. Éven túli lejáratú 2. Összes külföldi tartozás
Dec 97
Szept
3,840.5
3,615.7
3,789.5
3,598.0
3,672.6
3,907.7
3,916.5
4,174.0
4,197.2
4,847.7
2,551.0 1,289.6
2,322.0 1,293.7
2,498.9 1,290.6
2,303.2 1,294.8
2,366.3 1,306.3
2,592.6 1,315.0
2,563.3 1,353.2
2,832.6 1,341.4
2,868.9 1,328.3
3,517.0 1,330.7
40,529.3
40,143.3
41,320.1
41,284.1
42,365.5
42,042.5
41,731.1
43,005.0
41,152.1
42,098.0
2.1. Közvetlen tõkebefektetések 2.1.1. Részvény és egyéb tulajdonosi részesedés Magyarországon 2.1.2. Tulajdonosi hitelek
15,881.6 14,200.4 1,681.2
15,767.8 14,082.6 1,685.2
16,179.9 14,425.1 1,754.8
16,028.8 14,330.3 1,698.5
16,402.2 14,687.6 1,714.6
16,305.0 14,558.9 1,746.1
16,511.9 14,589.6 1,922.3
17,138.9 15,158.6 1,980.3
16,794.9 14,795.0 1,999.9
17,429.4 15,316.0 2,113.4
2.2. Portfólió befektetések összesen 2.2.1. Tulajdonviszonyt megtestesítõ értékpapírok 2.2.2. Kötvények 2.2.3. Pénzpiaci eszközök 2.2.4. Pénzügyi derivatívák
12,946.1 2,582.4 9,783.8 129.9 450.1
12,721.1 2,349.8 9,958.7 123.7 288.9
13,342.0 2,687.5 10,234.9 124.3 295.4
13,909.8 3,123.6 10,164.5 123.2 498.4
14,835.3 3,186.6 11,044.0 124.7 480.1
14,312.4 2,419.7 11,061.7 123.7 707.3
14,054.1 2,523.6 10,770.8 123.1 636.7
14,699.8 2,788.6 11,002.1 74.7 834.5
13,097.4 1,664.5 10,633.0 72.7 727.3
12,944.2 1,449.5 10,712.2 74.9 707.6
2.3. Egyéb külföldi tartozások Eredeti lejárat szerint: 2.3.1. Egy évnél nem hosszabb lejáratú 2.3.2. Éven túli lejáratú
11,701.6
11,654.4
11,798.1
11,345.5
11,127.9
11,425.1
11,165.1
11,166.2
11,259.8
11,724.4
3,299.3 8,402.3
3,355.1 8,299.3
3,573.6 8,224.5
3,751.3 7,594.2
3,939.3 7,188.6
4,087.5 7,337.6
4,060.6 7,104.5
4,033.9 7,132.3
4,066.7 7,193.0
4,058.5 7,665.9
3. Nettó külföldi tartozás (2-1)
27,188.8
26,770.9
27,216.7
26,907.3
27,386.2
26,600.2
26,943.7
27,685.5
26,066.7
26,924.5
4. A nettó külföldi adósság (tulajdonosi hitelekkel) (4.2. -4.1.)
11,156.9
11,096.3
10,894.1
10,254.7
10,322.8
10,542.4
10,763.6
10,847.1
10,739.5
11,306.3
4.1. Arany és a nem-rezidensek adósságában megtestesülõ követelések (1. - 1.2.1. - 1.3.1.) 4.2. Rezidensek adósságaként megtestesülõ tartozások (2. - 2.1.1. - 2.2.1.) 5. A nettó külföldi adósság (tulajdonosi hitelek nélkül) (5.2.-5.1.) 5.1. Arany és a nem-rezidensek adósságában megtestesülõ követelések (1. - 1.2.1. - 1.2.2. - 1.3.1.) 5.2. Rezidensek adósságaként megtestesülõ tartozások (2. - 2.1.1. - 2.1.2. - 2.2.1.)
12,589.7
12,614.6
13,313.4
13,575.5
14,168.5
14,521.5
13,854.3
14,210.7
13,953.0
14,026.2
23,746.6
23,710.9
24,207.5
23,830.2
24,491.2
25,063.8
24,617.9
25,057.8
24,692.6
25,332.5
9,656.6
9,591.1
9,367.9
8,824.4
8,859.5
9,066.8
8,957.4
8,969.2
8,893.4
9,349.1
12,408.7
12,434.6
13,084.7
13,307.4
13,917.2
14,251.0
13,738.2
14,108.3
13,799.3
13,870.0
22,065.3
22,025.7
22,452.7
22,131.7
22,776.6
23,317.8
22,695.6
23,077.5
22,692.7
23,219.1
Forrás: MNB, Statisztikai fõosztály
Az itt közölt adatok – az MNB által kiadott egyéb statisztikák, havi jelentések, sajtóközlemények, stb. mellett – megtalálhatók és letölthetık az internetrıl: www.mnb.hu
A fizetési mérleg
Felhasznált irodalom 1/ Balance of Payments Manual, Fifth Edition, 1993, International Monetary Fund 2/ System of National Accounts 1993 3/ The New System of National Accounts, ed. by John W. Kendrick, Kluwer Academic Publishers, 1996 4/ The Statistical Measurement of Financial Derivatives, November 1997, IMF Statistics Department, Washington, D.C. 5/ A.P. Thirlwall and Heather D. Gibson: Balance-of-Payments Theory and the United Kingdom Experience, Fourth Edition 1992, Macmillan Academic and Professional Ltd. 6/ W.Max Corden: Economic Policy, Exchange Rates and the International System, The University of Chicago Press, 1994 7/ A. Cencini: Monetary Theory : National and International, Routledge 1995 8/ Report on the Measurement of International Capital Flows, IMF September 1992 9/ Huszár Gábor: A pénzügyi számlák , kézirat 1998
A fizetési mérleg
Árfolyamelméletek (dr. Bozsik Sándor – átvéve Pénzügytan II-bıl) A fejezet célja: 1) Bemutatni egy adott ország pénznemének árfolyamát és meghatározni az árfolyammeghatározás módjait 2) Bemutatni a magyar árfolyamrendszert 3) Ismertetni a konvertibilitás fokozatait 4) Magyarázatot adni az árfolyamok kialakulására Az árfolyam fajtái Az árfolyam a nemzeti pénz csereértéke. Az árfolyamot két formában lehet kifejezni. Ha egységnyi hazai pénz külföldi pénzben vett árát adom meg, direkt árfolyamjegyzést alkalmazok. Direkt árfolyamjegyzésre példa: 1forint = 50 román lej Ha egységnyi külföldi pénz árát adom meg hazai pénzben, indirekt árfolyamjegyzést alkalmazok. Indirekt árfolyamjegyzésre példa: 1 dollár = 230 forint A továbbiakban a tankönyvben szereplı példák mind az indirekt árfolyamjegyzést használják. Az árfolyam nagysága függ attól, hogy milyen fajtájú pénzre vonatkozik és mi a váltás iránya. Ha az árfolyamot jegybankpénzek között értelmezzük valutaárfolyamról beszélünk. Ha az árfolyamot számlapénz átváltásánál alkalmazzuk neve devizaárfolyam. Az árfolyamváltás iránya szerint megkülönböztetünk vételi, eladási és középárfolyamot. Az irányt a pénzügyi vállalkozás szempontjából értelmezzük. A köztük lévı reláció a következı: valuta vételi < deviza vétel < devizaközép < deviza eladási < valuta eladási A valuta vételi árfolyamot akkor alkalmazza a bank, ha valutát vásárol forintért és valuta eladási árfolyammal adja el a valutát forint ellenében. A két árfolyam átfogja a devizaárfolyamokat. Ennek azaz oka, hogy a pénzváltás bevétele a vételi és az eladási árfolyam közötti marge. Ennek kell fedezni a pénzváltás költségeit, ami jelentısebb, mint a devizamőveleteké. A pénzváltónak ugyanis jelentıs mennyiségő hazai és külföldi jegybankpénzt kell raktároznia és ezek tartása pénzbe kerül. A biztonsági, tárolási költségek mellett az elveszett kamatért is kompenzációt vár. Ezért dolgoznak magasabb árfolyamréssel a valutaügyletek esetében. A devizavételi árfolyamot akkor alkalmazzák, ha valutára szóló követelést vásárol meg a bank számlapénzért. Ennek fı területe a vállalatok exportárbevételének átváltása forintra. A bank a vállalat devizaszámlájára érkezı pénzösszeget átváltja forintra és megnöveli vele a vállalat elszámolási betétszámláját. A deviza-eladási árfolyamot az ellenkezı esetben használják. Ha egy vállalat külföldre akar pénzt utalni, mondjuk az import kiegyenlítése érdekében, a bank megterheli a számláját az import ellenértékével és átváltja a forint számlapénzt külföldi számlapénzre és ezt utalja a külföldi partner számlájára. A devizaközép árfolyamot (és általában a középárfolyamokat) akkor alkalmazzák, amikor nem történik meg a pénzek átváltása, de az elszámolások miatt fontos, a különbözı országok pénzeit átváltani. Ha egy több országban érdekelt vállalat mérlegeit hazai valutában készíti, a külföldi devizában nyilvántartott követeléseit és tartozásait ezen a középárfolyamon váltja át hazai
pénznemre. Ha egy vállalat apportot hoz be az országba és annak értékét akarja beemelni a mérlegébe, akkor is középárfolyamot használ. Fontos kérdés, hogy ki határozza meg az árfolyamot, illetve a gazdaság szereplıinek milyen a szabadságfokuk az árfolyam meghatározásában. Ezek szerint három árfolyamot különböztetünk meg. A rögzített (fix) árfolyamot a jegybank (monetáris hatóság) határozza meg. Az árfolyam kényszerárfolyam, a jegybank által közölt árfolyamtól eltérni nem lehet csak a törvény keretein belül. A lebegı árfolyamot az adott pénz iránti kereslet és kínálat alakítja ki. Az árfolyamot nem köti semmilyen hatóság deklarációja. Rugalmas árfolyam a rögzített és a lebegı árfolyam között helyezkedik el. A rugalmas árfolyam esetében van deklarált árfolyam, ebben a fix árfolyamhoz hasonlít, de az árfolyamtól bizonyos határok között szabadon el lehet térni. Az egyes árfolyamfajtákhoz a valuta- és devizagazdálkodásnak más és más rendszere felel meg. Most a mögöttes devizagazdálkodási rendszereket nézzük át. Devizagazdálkodás alatt azokat a mechanizmusokat értjük, melyek megszabják, a gazdálkodó alanyok hogyan juthatnak külföldi fizetıeszközhöz, mekkora mennyiségő külföldi fizetıeszközt birtokolhatnak és mit kezdhetnek a birtokukba jutott fizetıeszközökkel. Az egyes országokban rendkívül sokfajta szabályozás alakult ki, azonban van két elméleti szélsıpont, a teljesen kötött és a teljesen szabad devizagazdálkodás, amit érdemes megvizsgálnunk, mielıtt a magyar devizaszabályozást áttekintenénk. Kötött devizagazdálkodás Kötött devizagazdálkodás esetében egy szervezetet kizárólagos joggal felhatalmaznak az országban arra, hogy az ország rezidenseinek valutában és devizában felmerült tranzakcióit intézze. Ez három következménnyel jár. Egyrészt csak ez a szervezet birtokolhat jogszerően valutát és devizát. Ezt nevezik devizamonopóliumnak. Más rezidensnek nem lehet valutája és devizája. Másrészt, ha valaki devizához, vagy valutához akar jutni, akár az import ellenértékének kifizetésére, akár külföldi turistaút finanszírozására, ettıl a szervezettıl kell igényelnie a külföldi fizetıeszközt, amit az adott szervezet az általa megállapított rögzített árfolyamon fog biztosítani. A külföldi fizetıeszköz szerzésének ezt a meghatározott útját kötött pályás devizarendszernek is nevezik. Harmadrészt, ha valaki devizához, vagy valutához jutott, akár exportszállítás, akár mondjuk külföldi turistától elfogadott borravaló formájában, fel kell ajánlani vételre ennek a szervezetnek szintén a szervezet által meghatározott rögzített árfolyamon. Magyarországon az 1929-33-as gazdasági világválságtól egészen 1990-ig fı vonásaiban jellemzı volt a fent leírt devizagazdálkodási rendszer. A devizamonopolium jogával felruházott szervezet a Magyar Nemzeti Bank volt. A kötött devizagazdálkodáshoz rögzített (fix) árfolyam tartozik. Az állítás fordítottja is igaz. Rögzített árfolyamrendszer csak kötött devizagazdálkodás mellett tud létezni. A rendszer logikája ugyanis nem engedi meg a lebegı árfolyam engedélyezését. Ugyanis ehhez az kell, hogy valamilyen területen az árfolyam meghatározásában a kereslet-kínálat tényezıi érvényesüljenek, azaz szabad átváltás. Ezt viszont a kötött devizagazdálkodás esetében a büntetıjog eszközeivel üldözték.
Árfolyamelméletek
Természetesen a legszélsıségesebb esetben sem lehetett a devizák mozgását teljes ellenırzés alá vonni, mindig van a külföldi pénznek piaci (a hatóságok által hivatalosan nem engedélyezett) fekete árfolyama. A rögzített árfolyam esetében állandó feszültséget okoz, hogy a deklarált árfolyamhoz képest ez a piaci árfolyam eltér. Felértékelt árfolyamról beszélünk, ha a rögzített árfolyam nagyobb mint a piaci árfolyam és alulértékelt árfolyamról, ha a rögzített árfolyam kisebb, mint a piaci. Ha a piaci árfolyam magasabb, mint a hivatalos, mindenki igyekszik valutáját (és ha lehet devizáját) a kötött pálya helyett a piacon értékesíteni, illetve mindenki igyekszik a kötött pályán valutát (és devizát) szerezni. Ennek eredménye a folyó fizetési mérleg hiányának növekedése, a külföldi eladósodás növekedése és/vagy a devizatartalékok csökkenése lesz. Ha a hivatalos árfolyam alacsonyabb, mint a piaci ezzel ellentétes folyamatok játszódnak le. A következmény az lesz, hogy az állam drágábban jut valutához és devizához, mintsem a piacon megtehetné. Ha a hivatalos politika enyhül, vagy a gazdaságpolitikai döntéshozók át akarnak térni egy szabadabb devizagazdálkodásra, a piaci átváltást nem üldözik, bár a korábbi szabályok hivatalosan érvényben maradnak. Ekkor már szürke árfolyamról beszélünk. 1990 elıtt például a lengyel gazdaságpolitika döntése volt, hogy megengedték a szabad piaci pénzváltást, bár a kötött devizagazdálkodás érvényben volt. A pénzváltók által jegyzett árfolyam lett a 90-tıl beinduló új devizagazdálkodás árfolyam megállapításának az alapja. A kötött devizagazdálkodás és a rögzített árfolyamrendszer elınyei a következık: 1) Az állam ellenırzi a deviza be- és kiáramlását, így - elvileg - pontosan szabályozni tudja a devizatartalékok nagyságát és az ország nettó külföldi követeléseinek állományát. 2) A rögzített árfolyam alkalmazása csökkenti az árfolyamkockázatot. 3) A gyors megtérülést keresı, úgynevezett forró pénzek elkerülik az országot. 4) A kötött árfolyamrendszer segítségével csökkenthetı a külpiacok által keltett sokkok hatása a gazdaság szereplıire. 5) A gazdaságpolitika a devizavásárlási engedélyek kiadásával közvetlenül szabályozni tudja az import szerkezetét és csökkentheti a luxusfogyasztást. Sajnos a rendszer hátrányai visszájukra fordítják a rendszer elınyösnek vélt tulajdonságait is. 1) Minél nyitottabb az ország a külföld felé, minél fejlettebb a gazdasága, annál nehezebb a devizabevételeket és kiadásokat kézi vezérléssel, egyedi engedélyezés útján szabályozni. A rendszer nagy adminisztrációs kiadásokat okoz, és az adminisztráció ellenére is eladósodhat az ország. Ugyanis az export és importkiszállítást nem feltétlenül követi azonnal és értéken a pénzügyi elszámolás. 2) A rögzített árfolyam azt is jelenti, hogy egy idı után a piaci árfolyam eltér (általában magasabb lesz), mint a hivatalosan deklarált. Ezt onnan lehet látni, hogy a fizetési mérleg egyensúlya megbomlik, vagy a gazdaságban nı a hiány az importtermékekbıl. A gazdaság alanyai tisztában vannak vele, hogy nemsokára leértékelés várható. Az exportálók késıbbi fizetésre szólítják partnereiket, hogy már leértékelés után válthassák be devizájukat, az importırök pedig gyorsabban akarnak fizetni, hogy még leértékelés elıtt válthassák át forintjukat. A várakozás ebben az esetben önbeteljesítı jóslat, hiszen a devizaforgalom egyensúlytalansága kiváltja a leértékelést. A rögzített árfolyam kötött rendszerben nem vezet az árfolyamkockázat megszüntetéséhez. 3) Az átváltási korlátozások miatt nemcsak a forró pénzek nem jönnek be, hanem a mőködıtıke befektetések is leállnak, hiszen ha a külföldi befektetı nem lehet biztos benne, hogy mikor és milyen árfolyam mellett tudja likvidálni a befektetését, csak igen magas elvárt hozam ellenében fektet be az országba.
Árfolyamelméletek
4) A sokkokat úgy kerülik el a gazdasági alanyok, hogy a sokkok hatása az egész gazdaságra szétterül. Így az mindenkit érinteni fog és nem indítja be a szükséges szerkezetátalakítási folyamatot. 5) Az ötödik elıny csak akkor marad fenn, ha feltételezzük, hogy a gazdaságpolitika a társadalom többségének óhaja szerint hozza a döntéseit. A kötött árfolyamrendszer viszont általában diktatúrákban mőködött. A kötött devizagazdálkodást tiszta formájában manapság nagyon kevés ország alkalmazza. Kuba és Észak-Korea említhetı példaként. Szabad devizagazdálkodás Teljesen szabad devizagazdálkodás esetében mindenki korlátozás nélkül tarthat birtokában külföldi fizetıeszközt és minden esetben szabadon válthatja azt hazai pénzre és viszont. A szabad devizagazdálkodás tehát feltételezi, hogy az árfolyamot a hazai valuta kereslete és kínálata határozza meg. Konvertibilisnek nevezzük az ország pénzét, ha szabadon, kötöttségektıl mentesen lehet átváltani más országok fizetıeszközére. Attól függıen, hogy ki számára, a fizetési mérleg mely területein, jogilag mennyire alátámasztottan és mely relációkban szabad a fizetıeszköz átváltása, különbözı konvertibilitásfogalmakat ismerünk. A különbözı konvertibilitásfogalmakat az 5.3.1. Ábra mutatja. 5.3.1. Ábra
Konvertibilitá s fajtá i
Kire vonatkozik?
Mire vonatkozik?
Tö rvé nyekkel alá tá masztott-e?
jegybanki
korlá tozott
de facto
belsõ
ré szleges
de iure
kü lsõ
teljes
A jegybanki konvertibilitás a kötött árfolyamrendszer eufemisztikus neve. Azt jelenti, hogy csak a jegybank számára engedélyezett a szabad átváltás. Ha a jegybank önálló, természetesen lehet jelentısége, ha a jegybank alá van rendelve a kormányzatnak, nagyobb jelentısége nincs. Jegybanki konvertibilitás mőködött a késıbb részletezendı Bretton-Woods-i árfolyamrendszerben, ahol a jegybankoknak lehetıségük volt a birtokukba lévı dollárt aranyra átváltani. A belsı konvertibilitás azt jelenti, hogy a devizabelföldiek számára szabad az átváltás. Értelemszerően a külsı konvertibilitás esetében ez a devizakülföldiek számára engedélyezett.
Árfolyamelméletek
Ha egy ország engedélyezi a külsı konvertibilitást, a külföldiek számára lehetıvé válik a forint birtoklása és forinton keresztül hazai befektetési lehetıségek kihasználása. Másrészt a hazai befektetésük utáni tıkejövedelem szabad átutalása (idegen szóval repatriálása) is lehetıvé válik. A külsı konvertibilitás nagy lehetıségeket, de nagy veszélyeket is magában rejt. A külsı konvertibilitás 1) Csökkenti a hazai pénznemben eszközölt befektetések likviditási kockázatát, és általában csökkenti az országkockázatot. A kockázat csökkenésével a befektetések elvárt hozamrátája csökken, ami azt jelenti, hogy az ország pénzügyi és reáleszközei (közöttük a munkaerı) felértékelıdik. A külsı konvertibilitás ösztönzi a külföldi tıkebefektetéseket, ami munkahelyeket teremthet, segíti a szerkezetátalakítást, finanszírozza a költségvetés hiányát. 2) A tıkebeáramlás következtében a kamatszínvonal csökkenhet, ami tovább ösztönzi a termelés növekedését. A tıkebeáramlás segít finanszírozni a folyó mérleg deficitjét. 3) Az import ellenértékét ezáltal nem feltétlenül kell azonnal külföldi devizára átváltani, továbbá a fenti két hatás miatt a pénzügyi mérleg javulhat. 4) A bekövetkezı nyitás hatására, a mőködı tıkebeáramlás által teremtett export-, és importcsökkentı kapacitások hatására javulhat a folyó fizetési mérleg is. A külsı konvertibilitás veszélyei a következık: 1) Ha a gazdaságot valamilyen gazdasági sokk éri, a reálgazdasági válság azonnal átterjed a pénzügyi szférára is, mivel a külföldi befektetık kivonják a pénzüket. Mivel a pénzügyi befektetéseket könnyebb mobilizálni, a devizatartalékok igen gyorsan elfogyhatnak. A tıkekivonás végsı soron a konvertibilitás feladására késztetheti a gazdaságpolitikát, ami további bizalomvesztéssel járhat. 2) A pénzügyi nyitottság megnöveli a gazdaságpolitika felelısségét is. A gazdaságpolitikának ezentúl a külföldi befektetık érdekeit is figyelembe véve kell a politikáját alakítania, sıt, ahogy az ország egyre inkább a külföldi befektetık célpontjává válik, szempontjaikat egyre erıteljesebben kell figyelembe venni. A gazdaságpolitika céljai között megerısödik a gazdasági egyensúly és az infláció elleni harc és háttérbe szorul a gazdasági növekedés ösztönzése és a munkanélküliség kezelése. 3) A megnövekedett külföldi tıkebeáramlás megnöveli a pénzmennyiséget, ami növeli az inflációt, ha a jegybank monetáris politikai eszközökkel nem vonja ki a többletpénzt a gazdaságból. Ez utóbbi folyamatot sterilizációnak nevezzük. A felelıtlen, populista gazdaságpolitika a külföld bizalomvesztése miatt azonnal komoly pénzügyi válságot okozhat. 4) Az ország kiszolgáltatottá válik a nemzetközi tıkemozgások hatásának. A tıkemozgások irányát nemcsak az adott ország gazdaságpolitikája befolyásolja, hanem a nemzetközi gazdasági, politikai és társadalmi folyamatok is. Ezek manapság páratlanul gyors módon tudják megváltoztatni a tıkemozgások irányát. A korlátozott konvertibilitás azt jelenti, hogy a konvertibilitás a fizetési mérleg folyó tételeire terjed csak ki. Ha egy ország bevezeti a korlátozott konvertibilitást, szabad az átváltás például az export és az import esetében, vagy a tıkejövedelmet szabadon lehet repatriálni, viszont engedélyhez kötött, ha egy vállalkozó külföldi ipartelepet akar vásárolni, vagy egy bank külföldi vállalatot akar hitelezni. A korlátozott konvertibilitás bevezetésével az ország 1) Csökkenti az export és importügyletek lebonyolításának tranzakciós költségeit és növeli a gazdasági döntéseik szabadságát. Az ország kedvezıbb fizetési feltételeket tud kialkudni magának a partnereivel szemben. 2) Kiteszi az országot a nemzetközi versenynek, hiszen az importtermékek beáramlása szabad
Árfolyamelméletek
3) Lehetıvé teszi, hogy az ország komparatív elınyeit ki tudja használni, közvetlenül, pénzügyi hidak nélkül kapcsolódva be a nemzetközi munkamegosztásba. Viszont, 1) Ellenırzés alatt tartva a tıke be- és kiáramlását, megelızheti a hirtelen tıkemenekülést 2) Befolyásolhatja a külföldiek hazai, és a hazai vállalkozók külföldi befektetéseinek szerkezetét. 3) Nagyon sok konvertibilis valutával rendelkezı ország az utóbbi két pont miatt fenntartja a jogot bizonyos tıkemozgások engedélyezéséhez. A teljes konvertibilitás esetében a konvertibilitás kiterjed a fizetési mérleg összes tételére, azaz a tıkemozgások is kötöttségektıl mentesek. Teljes konvertibilitással csak nagyon kevés ország rendelkezik. Ennek feltétele ugyanis az, hogy az ország gazdasága nagy, stabil és erıs legyen, amit egy váratlan tıkemozgás sem rendít meg alapjaiban, továbbá bıségben rendelkezésre álljon tıkemennyiség, azaz a kiáramló tıke ne veszélyeztesse a belsı gazdaság állapotát. A részleges konvertibilitás a fizetési mérleg forgalmának meghatározott arányára terjed ki. Általában a konvertibilitás felé vezetı átmeneti idıszakban vezetik be, mikor is fokozatosan oldják fel a kötött pályás devizagazdálkodást. A de facto konvertibilitás azt jelenti, hogy a konvertibilitást hivatalosan nem deklarálták, de nem büntetik a hazai pénzeszköz és a külföldi pénzeszközök közötti cserét. Gyakran a kötött devizagazdálkodás hivatalosan érvényben marad, de a hatóságok által engedélyezetten, vagy eltőrten, a szabályait nem tartják be. A kialakult szürke árfolyam a gazdaságpolitikusok számára fontos információ. A konvertibilitás bevezetésekor az egyensúlyi árfolyam meghatározásának bázisa lehet. A de iure konvertibilitás jogilag deklarált és engedélyezett konvertibilitást jelent. A konvertibilitás bevezetése a feltétele annak, hogy egy ország a nemzetközi pénzügyi intézmények (IMF, Világbank) tagja lehessen. Ezért fontos, hogy ismerjük, hogyan definiálják ezen szervezetek a konvertibilitást. Az IMF definíciója szerint konvertibilis valutával rendelkezik az az ország, amely az Alap hozzájárulása nélkül a folyó tételek esetében a szabad átváltást nem korlátozza. Az Alap tehát korlátozott konvertibilitást követel meg a tagjaitól, melyet az csak komoly gazdasági sokk esetében függeszthet fel, az Alappal egyezetett gazdaságpolitikai programcsomag végrehajtásával egy idıben. A konvertibilitás elınyei összefoglalva a következık: 1) közvetlenebb kapcsolat világpiaccal, könnyebb reagálási lehetıség a világgazdaság kihívásaira 2) az országgal szembeni devizaköveteléseket nem feltétlenül váltják át, azokat az adott országban befektethetik, így nem kell hitelt felvenni 3) a befektetések kockázata is kisebb lesz, az ország vagyona felértékelıdik, a külföldi tıkebeáramlás növekszik 4) külkereskedelmi ügyleteknél kedvezıbb fizetési formák válnak lehetıvé 5) nagyobb áruválaszték, ezáltal valuta vásárlóereje növekszik, az ország polgárai szabadon döntik el, mire költik pénzüket A konvertibilitásnak feltételei is vannak melyeket a veszélyek elhárítása követel meg. Ezek a következık:
Árfolyamelméletek
1) devizatartalékok megfelelı nagysága - A növekvı volumenő tıkemozgás biztosítása érdekében konvertibilis valutában fennálló, gyorsan likvidálható követelésekre van szükség, hogy az esetleges devizakiáramlást finanszírozni lehessen. Ennek mértéke függ a tıkemozgás nagyságrendjétıl, volatilitásától, az u.n. forró pénzek részarányától, az ország külsı eladósodottságának fokától. 2) stabil, kiszámítható árfolyam - a konvertibilitásból eredı kockázatcsökkenés hatását akkor tudja az ország elmélyíteni, ha az árfolyam stabilitásáról gondoskodik. Ez a gazdaságpolitika felelıssége. 3) importliberalizáció és piaci ármeghatározás - A konvertibilitás fenntartásának hosszú távú feltétele az, hogy az ország gazdaságának szerkezete képes legyen alkalmazkodni a világpiaci árak által közvetített folyamatokhoz. Ha a gazdaságpolitika eltéríti az árakat, ez az átalakulás késve, vagy egyáltalán nem megy végbe, ami deficitessé teheti a folyó mérleget és ezzel veszélyeztetheti a konvertibilitást. 4) magánvállalkozások dominanciája, piaci intézmények kiépülése, fejlett bankrendszer - A szerkezetváltás állandó kényszere megköveteli, hogy a gazdaságból a hatékonytalan szereplık kiszoruljanak és újak, versenyképesebbek jöjjenek létre. A magánvállalkozások a tapasztalatok szerint ennek jobban megfelelnek, mint az állami vállalkozások. A bankrendszer fejlıdése pedig szükséges ahhoz, hogy a szabad átváltás miatt megnövekedett tranzakciókat kis költséggel és gyorsan tudja lebonyolítani. 5) a fizetési alapmérleg hosszú távú egyensúlya - Hosszú távon a deviza-beáramlásoknak ki kell egyenlíteniük a devizakiáramlásokat. Ennek szabályozása csak makrogazdasági alapon lehetséges, ezért a konvertibilitás olyan monetáris politika mellett lehetséges, melynek elsıdleges célja a külsı egyensúly fenntartása. A magyar árfolyamrendszer A magyar forint árfolyama, hasonlóan a legtöbb ország valutájához, rugalmas árfolyam. A rugalmas árfolyam bevezetésekor három dolgot kell eldönteni: 1) Miben határozzák meg a valuta árfolyamát? 2) Mekkora sávban hagyják szabadon lebegni az árfolyamot? 3) Milyen gyakran és milyen mértékben módosítsák a valuta deklarált árfolyamát? Árfolyam-meghatározás Az árfolyam meghatározására elvileg négyfajta mód kínálkozik. 1) Az árfolyamot valamilyen nemesfém mennyiségéhez kötik. Az aranystandard rendszer idején a pénzeket szabadon lehetett aranyra váltani, és az átváltási arányt rögzítették. Ezt nevezték aranyparitásnak. Az egyes pénzek egymáshoz viszonyított árfolyama aranyparitásuktól függött. 2) A hazai pénz árfolyamát valamely más ország pénzéhez kötik. Például a dél-kelet ázsiai országok a dollárhoz, Horvátország pedig a német márkához. 3) A hazai pénz árfolyamát több ország valutájából álló kosárhoz kötik. Például 1999. január 1tıl kezdve Magyarország valutáját egy 70%-ban euróból (ami maga is kosárvaluta), 30%-ban dollárból álló valutakosárhoz köti. 4) A hazai pénz árfolyamát valamilyen nemzetközi pénzhez kötik. 1999-ben két olyan pénz létezik, melynek kibocsátását nem egy ország monetáris hatóságai szabályozzák. Ezek az SDR - mely az IMF speciális "pénze", másrészt az euró, megy az Európai Közösség 11 tagországának közös pénze.
Árfolyamelméletek
Amikor a négy lehetıség közül egy ország választ elsısorban azt kell mérlegelni, hogy mi az árfolyamrögzítés elsıdleges célja, és értelme. A válasz erre általában az, hogy a rögzítéssel a nemzetközi tranzakciókban rejlı árfolyamkockázatot akarja az ország csökkenteni. Az árfolyamkockázat az ország fizetıeszközének kedvezıtlen árfolyamváltozása miatt bekövetkezı veszteség lehetısége. Ha például egy importır 100 dollár értékő árut vásárolt és jelenleg 1 dollár ára 200 Ft, akkor 20 000 Ft-ot kell kifizetnie, ha eltekintünk a tranzakciós költségektıl. Ha viszont a fizetési kötelezettség teljesítéséig a forint leértékelıdne mondjuk 210 forintra, az importırnek már 21 000 Ft-ot kell kifizetnie. Akkor küszöböljük ki legjobban az árfolyamkockázatot, ha ahhoz a valutához kötjük az ország valutáját, amiben az adott ország legtöbb nemzetközi gazdasági tranzakcióját bonyolítják. Aranyhoz akkor kötötték a nemzeti pénz árát, amikor más országok is ezt tették. A rendszer késıbb részletezendı mechanizmusa stabil árfolyamokat eredményezett. Egy kitüntetett valutához akkor érdemes kötni az ország pénzét, ha külgazdasági tranzakciói túlnyomó része ebben a valutában zajlik. Valutakosarat akkor alkalmaznak ha több valutában történnek a fizetések, ekkor ezen valuták forgalommal súlyozott átlaga adja meg azt a valutakosarat, ami az árfolyamkockázatot legnagyobb mértékben mérsékli. Magyarország a fentiek figyelembevételével az euróhoz kötötte valutájának az árfolyamát, ami kifejezi az Európai Közösség dominanciáját külgazdasági kapcsolatainkban. Sávszélesség A lebegtetési sáv meghatározásakor két szempontot kell figyelembe venni. Minél szélesebb a sáv, annál tágabb határok között mozoghat az árfolyam és annál nagyobb marad az árfolyamkockázat. Minél kisebb a sáv, annál nehezebb viszont a sávban tartani a valuta árfolyamát. A monetáris hatóságok által hozott azon intézkedéseket, melyek a valutának a lebegtetési sávon belül tartását célozzák, intervenciónak (beavatkozás) nevezzük. A rugalmas árfolyamokat alkalmazó országoknál tehát az határozza meg az árfolyamsáv szélességét, hogy mennyiben képes az ország monetáris hatósága beavatkozni az árfolyam védelmében. Ezen eszközök alkalmazását és hatását nézzük meg egy konkrét példán keresztül. Tételezzük fel, hogy Tintaföld nemzeti pénzét a tallért nagy kereskedelmi partnerének Bunkóföldnek a garasához köti. Tintaföld monetáris hatósága nem garasoskodott és az egyensúlyi árfolyamot 1 garas = 1 tallér - ban állapította meg ±5%-os sávszélesség mellett. Tintaföldet azonban gazdasági sokk érte. Fı exportcikke a gatyaszaggató szilvórium ára a világpiacon nagymértékben csökkent, éppen a bunkóföldi dömpingexport hatására. Az export zuhanása csökkentette a tallér iránti keresletet, a tallér árfolyama zuhanni kezdett. A tallér/garas árfolyamot a 5.3.2. ábra mutatja: 5.3.2. Ábra
Árfolyamelméletek
Tallér/garas árfolyam
A tintaföldi tallér mozgása az árfolyamsávon belül felsõ intervenciós pont deklarált középárfolyam alsó intervenciós pont
? felsõ sáv
alsó sáv
idõ A monetáris hatóságok a következıket intézkedéseket tehetik ebben az esetben: A devizatartalékokból garast adnak el tallér ellenében, ezzel pótolják a hiányzó keresletet. Az eszköznek belsı gazdaságra nincs hatása, viszont van egy hátrányos tulajdonsága, hogy csak addig lehet vele élni, míg vannak devizatartalékok. Az ország hitelt is felvehet a nemzetközi piacokról az intervenció érdekében, de ezeket a hiteleket vissza is kell fizetni, mégpedig kamatostól. Visszafizetni pedig végsı soron csak többlet-exportbevételbıl lehet, amely export megrendülése volt a válság oka. Tehát a devizatartalékok felhasználása az intervenció céljára csak akkor célszerő, ha az árfolyammegingást átmenetinek tekintjük. A monetáris hatóság megemeli a kamatlábat, illetve általánosságban restriktív pénzügyi politikára tér át. A kamatláb-emelkedés vonzóvá teszi a tallérban eszközölt befektetéseket más befektetésekhez képest, így a pénzügyi befektetık keresni fogják a tallért, ami a tallért felértékeli. Másrészt a kamatlábemelés visszafogja a hazai fogyasztást és ezzel csökkenti az importot, így csökkent a tallér kínálata. Az eszköz használata azonban növeli a külsı eladósodást, amit tetejében magas kamat is terhel. A magas kamatlábak visszafogják a gazdasági növekedést, így visszafogják az exportképes kapacitások növekedését is. Ezen eszköz használata akkor helyeselhetı, ha a monetáris hatóság úgy gondolja, hogy az árfolyamprobléma középtávon megoldódik. A monetáris hatóság növelheti a sáv szélességét. A sávszélesség növelése burkolt leértékelést jelent. A monetáris hatóság feladja a beavatkozást, így az árfolyam tovább csökkenhet, az új alsó intervenciós pontig. A leértékelés a rugalmassági árfolyamelméletnél e fejezet késıbbi részében részletezett módon csökkenti a tallér kínálatát és növeli keresletét, így az árfolyamot stabilizálja. A stabilizációra úgy kerül sor, hogy hivatalosan csak az egyik elemét kellett az árfolyamrendszernek megváltoztatni, így megmarad a stabilitás illúziója. Ezért az illúzióért azonban fizetni kell. A sávszélesítés növeli az árfolyam volatilitását, illetve mivel a piaci
Árfolyamelméletek
egyensúlyi árfolyam eltér a hivatalosan deklarálttól, nagyobb a valószínősége az alsó intervenciós pont áttörésének. A sávszélesítés hatását a 5.3.3. ábra mutatja. 5.3.3. Ábra
Tallér/garas árfolyam
A sávszélesítés hatása
felsõ sáv
alsó sáv
új felsõ sáv
új alsó sáv
idõ A monetáris hatóság leértékeli a valutát, azaz egy új egyensúlyi árfolyamot határoz meg. A leértékelés után nagyobb az esélye a sávszélesség megtartásának. A leértékelés kedvezıtlen hatása, hogy megingatja a befektetık bizalmát a tallérban denominált befektetésekkel szemben, és ha nem tartják elegendınek a leértékelés mértékét, tömegével vonhatják ki a pénzt Tintaföldrıl, ami az ország valutájának konvertibilitását veszélyezteti. A leértékelés hatására az árak emelkednek és a nemzeti vagyon (benne a termelési tényezık és a munkaerı) értéke csökken. Igen lényeges tehát, hogy a leértékelés határozott legyen és a monetáris hatóság elszánt legyen az új árfolyamrendszer fenntartásában. A leértékelés hatását a 5.3.4. ábra mutatja. 5.3.4. Ábra
Árfolyamelméletek
Tallér/garas árfolyam
A leértékelés hatása
felsõ sáv
új árfolyam
alsó sáv
idõ A monetáris hatóság adminisztratív intézkedéseket is hozhat. Felfüggesztheti az adósságok kifizetését, korlátozhatja az importot, a tıkekivonást engedélyhez köti. Ez magának a rugalmas árfolyamrendszernek a feladását jelenti és visszatérést a kötött devizagazdálkodáshoz. Az ország elzárja magát a külföldi tıkeforrásoktól, és válaszintézkedésekkel is szembe kell néznie azon országok részérıl, akiknek pénzét befagyasztották. Minden importot azonnal készpénzben kell kiegyenlítenie, az importot kénytelen korlátozni. Az export importtartalmának függvényében az export is csökken. A külpiaci függıség arányában a gazdaság recesszióba zuhan, a valuta piaci árfolyama erıteljesen csökken. Ha az árakat nem szabályozzák, azok drasztikus méretekben emelkednek, melyet az importtermékek hiánya generál. A külföldi befektetések elmaradása, és a recesszió nehéz helyzetbe hozza az ország pénzügyi rendszerét, bankok mehetnek csıdbe, ami megingatja a hazai pénzbe vetett bizalmat. A gazdaság más ország pénzét kezdi el használni, ami nagy luxus, mivel a forgalom pénzigényének függvényében az ország pénzimportra szorul, amiért szintén hazai árukkal kell fizetnie. Az árfolyam felértékelıdése esetében a fentiekkel ellentétes módon jár el a monetáris hatóság. Azaz: 1) Hazai valutát ad el külföldi valuta ellenében, így növelve a hazai valuta kínálatát. 2) Csökkenti a kamatlábakat, illetve expanzív monetáris politikát folytat, hogy a gazdaság élénkülése és a fogyasztás növekedése növelje az importot. A csökkenı hozam befektetıket téríthet el az országtól. 3) A monetáris hatóság felértékeli a valutát. 4) A költségvetés megnöveli a kiadásait és/vagy csökkenti az adókat, hogy a fogyasztást ösztönözze. A rugalmas árfolyamrendszer fenntartása állandó erıfeszítéseket igényel a monetáris hatóságok részérıl. Ezek az erıfeszítések csak akkor lehetnek sikeresek, ha a rendelkezésre álló eszközök arányban vannak a szabályozandó valuta forgalmával. Az Egyesült Államok vagy Japán
Árfolyamelméletek
kormányai azért nem alkalmazhatnak rugalmas árfolyamrendszert, mivel jegybankjaik eszközei igen elenyészık a nemzetközi dollár és jen forgalom befolyásolására. A kisebb országok, melyeknek valutája nem szereplıje a nemzetközi fizetéseknek már sikeresebben szabályozhatnak. Magyarország valutáját ±15%-ban lebegteti az egyensúlyi árfolyam körül. Ez azt jelenti, hogy az alsó és a felsı intervenciós pont közötti távolság 30%. Az árfolyam tehát 1 nap alatt maximum ennyit változhat addig, amíg a Magyar Nemzeti Banknak be kell avatkoznia. Ez a sávszélesség meglehetısen tágnak mondhatı, és megnöveli az ország monetáris politikai lehetıségeit.. A folyamatos leértékelés mértéke Az alkalmazott kiigazítás mértékét három tényezı befolyásolja. Az elsı az infláció különbsége a hazai gazdaság és azon gazdaságok között, aminek valutáihoz a hazai valutát kötik, a második a hazai gazdaság és az elıbb említett gazdaságok termelékenységi rátáinak különbsége, a harmadik a tényezıjövedelmek változása. Ezek összefoglalóan a folyó fizetési mérleg tételei. Annak érdekében, hogy megvizsgálhassuk ezen három tényezı hatását az árfolyamra, elkülönítetten fogjuk ıket kezelni. Nézzük elıször az inflációs ráták különbségeit és tételezzük fel, hogy a termelékenység a hazai gazdaságban és a nemzetközi gazdaságban azonos mértékben változik. Tegyük fel, hogy a hazai gazdaságban az infláció mértéke a jövıben várhatóan 15% körül alakul, míg az ország fıbb külkereskedelmi partnereinél ez 3%. Tételezzük fel, hogy az árfolyamot nem igazítják ki folyamatosan, hanem rögzítik. A hazai árak magasabb növekedése azt jelenti, hogy az importtermékek olcsóbbá válnak, mivel az árfolyam rögzítése miatt azok csak 3%-al növekednek. Az exportırök viszont a nemzetközi verseny hatására csak 3%-al növelhetik áraikat, miközben hazai költségeik 15%-al nınek. Ennek következménye az export csökkenése és az import emelkedése lesz, ami a felsı intervenciós ponthoz közelíti a valutát és kiváltja a monetáris hatóság beavatkozását. Mivel az árfolyam tartós tényezık hatására változott egy idı után a monetáris hatóság az árfolyam leértékelésére kényszerül. Ahogy a leértékelés egyre elkerülhetetlenebb válik egy másik folyamat is beindul - a leértékelési spekuláció. Az exportırök nem váltják át a kapott devizájukat forintra, inkább hitelbıl gazdálkodnak, míg az importırök azonnal igyekeznek fizetni. A befektetık átváltják hazai valutában denominált befektetéseiket külföldi devizára. A spekuláció még erıteljesebbé teszi az áruoldalon megindult folyamatot és a leértékelést elkerülhetetlenné teszi. Az egyszeri és váratlan leértékelések kiszámíthatatlanná teszik a rendszert és növelik azt az árfolyamkockázatot, melynek csökkentése a rugalmas árfolyamrendszer célja. Mit lehet ilyenkor tenni? A válasz az elıre bejelentett mértékő, folyamatos árfolyam-kiigazítás, amit csúszó árfolyamnak neveznek. A folyamatos leértékelés, ha mértékét helyesen állapítják meg, megóvja a gazdaságot az exporttermékek jövedelmezıségének csökkenésétıl és az import olcsóbbodásától, viszont nem okoz árfolyamkockázatot, mivel az árfolyamváltozás kiszámítható. Természetesen a dolog csak elméletben ilyen egyszerő. Elıször is a bejelentett leértékelésnek a jövıbeli inflációs ráták különbségéhez kell igazodnia, és a hazai illetve külföldi árszínvonalemelkedés megjóslása nem könnyő feladat. Másrészt a bejelentett leértékelési mérték maga is táplálja a hazai inflációs várakozásokat, melyeket a gazdaság szereplıi beleépítenek áraikba. Ezen visszacsatolási hatás miatt a leértékelések ütemének módosítására csak fokozatosan kerülhet sor és a leértékelések mértékére csak belátható ideig lehet garanciát vállalni.
Árfolyamelméletek
A másik tényezı, melyet figyelembe kell venni az árfolyam-leértékelés mértékének meghatározásához, a termelékenység változása a honi és a külföldi gazdaságokban. Tételezzük fel, hogy az egyes országok inflációs rátái megegyeznek, de a hazai gazdaság termelékenyebbé válik, mint vetélytársai. A nagyobb termelékenység azt jelenti, hogy ugyanakkora erıforrás igénybevételével nagyobb értékő árut tud a gazdaság termelni. Ha a belsı fogyasztás nem változik, a nagyobb termelékenység növekedése növeli az exportot, illetve a nagyobb terméktömeg importot szorít ki, ami javítja a folyó fizetési mérleget, növeli a hazai valuta iránti keresletet és csökkenti kínálatát. Az árfolyam felértékelıdik. Ha tehát az ország termelékenysége jobban nı, mint a partner országok termelékenysége, a valutát folyamatosan fel kell értékelni. A felértékelés mértékének meghatározásához természetesen azt kell tudni elıre jelezni, hogy a jövıben milyen mértékben fog változni a hazai termelés és a külföldi termelés termelékenysége. Ha az ország eladósodott és az adósságszolgálati kötelezettségei várhatóan megnövekednek, ennek fedezetére többlet devizabevételekre van szükség, ami további leértékelést indokolhat. A fenti három tényezı ismertetése kapcsán feltételeztük, hogy a leértékelés mértékére csak a fizetési mérleg folyó tételei hatnak. A pénzügyi mérleg egyes tételeire is tekintettel kell lenni. A szakemberek elsısorban a mőködı-tıke befektetést tekintik úgy, ami tartósan is finanszírozhatja a folyó fizetési mérleg egyensúlyhiányát. Ugyanis a mőködı tıke tulajdont vásárol, tartósan az országban marad. Szerzıdésbe foglalt devizaösszeg visszafizetése az országot nem kötelezi. A magyar árfolyamrendszer 1995 és 2001 között ezt a csúszó leértékelést alkalmazta. 2001 októberétıl azonban a forintot rögzítették az euróhoz. Az árfolyam funkciói és meghatározása Azon árfolyamot, melyet a deviza iránti kereslet és kínálat határoz meg, és a különféle pénzügyi hidak az exportır és az importır döntéseit nem befolyásolják, mőködı árfolyamnak nevezzük. Mőködı árfolyama csak konvertibilis valutának lehet. Ha egy árfolyam mőködik a következı funkciókat látja el. 1) Kiegyenlítı funkció - Az árfolyam biztosítja, hogy a különbözı országok árszínvonalai kiegyenlítıdjenek. Azaz az adott árfolyamon átszámolva a különbözı árucikkek ugyanannyiba kerüljenek minden országban. 2) Differenciáló funkció - Meghatározza mit érdemes az adott országnak exportálni, és mit importálni. 3) Terelı funkció - Meghatározza hova érdemes exportálni és honnan érdemes importálni. 4) Fedezeti funkció - A mőködı árfolyam biztosítja, hogy az alapmérleg hosszútávon egyensúlyban legyen. Az 1. és a 4. ponthoz külön árfolyamelmélet köthetı. Az 1. pont, mint majd látjuk a vásárlóerıparitás, a 4. pont a rugalmassági árfolyamelmélet szerint funkciója az árfolyamnak. A 2. és a 3. pont arra utal, hogy a mőködı árfolyam olyan irányban befolyásolja az ország termelıit, hogy azok az adott ország számára legkedvezıbb módon, a komparatív elınyök kihasználásával kapcsolódjanak be a nemzetközi munkamegosztásba. A közgazdászokat régóta foglalkoztatja a kérdés, hogy mi határozza meg a mőködı árfolyam nagyságát. Melyek azok a tényezık amelyek a valuta iránti keresletet és kínálatot befolyásolják? Most 5 ilyen elmélettel fogunk megismerkedni, mely elméletek két csoportba sorolhatók. Az elsı csoportot azon elméletek alkotják, melyek a valuta árfolyamát valamely fizikailag megfogható vagyontárgy határozza meg. Ezeket fizikai paritáselméleteknek hívjuk. A paritás latinul megfelelést jelent. Itt az elnevezés arra utal, hogy azt keressük minek feleljen meg a valuta árfolyama.
Árfolyamelméletek
A másik csoportba olyan elméleti konstrukciók tartoznak, melyek szerint az árfolyamot több tényezı együttesen alakítja ki, mintsem, hogy egy meghatározott dologhoz lehessen kötni. Ezeket elméleti paritáselméleteknek nevezzük. 5.3.5. Ábra
Árfolyamparitá sok
Fizikai paritá sok
Elmé leti paritá sok
é rmeparitá s
kamatparitá s
aranyparitá s
rugalmassá gi á rfolyamelmé let
vásárló erõparitás
Érmeparitás Abban az idıben volt jelentısége, mikor a forgalomban még fémpénzek forogtak. Az érmeparitás arra kereste a választ, hogy mekkora az egyes fémpénzek csereértéke. Az érmeparitás szerint az egyes fémpénzek értékét a pénz anyaga és a fémpénz súlya határozza meg. Ha egy forint mondjuk egy uncia súlyú aranyból készült, a másik érme, mondjuk a frank két uncia aranyból, akkor 1 frank érméért 2 forint érmét kell adni. A fémpénzek cseréje esetében két dolog okoz problémát. Egyrészt az arany lágy fém és kopik. A király arcképe által hitelesített fémsúly nem egyezik a tényleges fémsúllyal. A belföldi forgalomban ez általában nem okoz problémát, viszont a pénzváltók már valós súly alapján hasonlítják össze a pénzeket. Az utazó személyt ezért pénzváltásnál kellemetlen meglepetés érheti. Másrészt az aranyat és az ezüstöt gyakran keverték más kevésbé értékes fémekkel. Az összehasonlíthatóságot az anyag különbözısége nehezítette. A pénzváltók dolga ezért nem redukálódott pusztán a súlymérésre, ismerniük kellett azt, hogy az egyes országok uralkodói milyen tisztaságú fémpénzt verettek. A pénzváltás tehát komoly szakértelmet igénylı munka volt a középkor folyamán. Aranyparitás Az aranystandard rendszer idején (1870-es évektıl 1914-ig) az egyes nemzeti pénzek szabadon átválthatók voltak aranyra. Az egyes országok valutáinak árfolyama aranyparitásuktól függött.
Árfolyamelméletek
Egy valuta aranyparitása, azt az aranysúlyt jelentette, amire az adott pénznem egy egységét be lehetett váltani. Ha egy koronát 1 uncia aranyra lehetett beváltani, egy birodalmi márkát pedig 2 uncia aranyra, 2 osztrák-magyar koronát kellett adni 1 birodalmi német márkáért. Ebben a történelmi idıszakban a valuták egymáshoz viszonyított árfolyama meglehetısen stabil volt. Az aranyparitás elmélet szerint ezt a kiviteli és behozatali aranypontok mechanizmusa biztosította. A rendszer mőködését a 6. ábra mutatja. A rendszer gyakorlatilag egy rugalmas árfolyamrendszer volt, ahol az árfolyam a kereslet-kínálatnak megfelelıen az aranypontok között mozgott. Azonban a kiviteli és behozatali aranypontot az árfolyam nem léphette túl. Ennek oka nem a monetáris hatóságok beavatkozása volt, hanem az elmélet szerint önmagától bekövetkezett. Az aranyalapú rendszer önmagában képes stabil árfolyamokat biztosítani. 5.3.6. Ábra
Korona/márka árfolyam
A valuta mozgása a behozatali és kiviteli aranypontok között felsõ kiviteli aranypont aranyparitás 2:1 alsó behozatali aranypont idõ A mechanizmus mőködéséhez vegyük ismét a korona-márka példát. Tételezzük fel, hogy a korona nagy kínálata miatt a korona jelentısen leértékelıdött, mondjuk 3 korona ér 1 márkát. Tegyük fel, hogy egy magyar sörgyár sörfızı gépet vásárolt egy német üzemtıl, és a 1000 márka ellenérték kifizetése most esedékes. Két módon fizethet. Vagy átváltja a koronáját márkára, ekkor 3000 koronát kell átváltania. Fizethet azonban arannyal is. Átváltja a szükséges mennyiségő koronát aranyra, az aranyat elszállítja Németországba és ott az aranyat német márkára váltja. Mennyibe kerül mindez? 2000 koronába, plusz az arannyal kapcsolatos tranzakciós költségekbe. Tegyük fel, hogy ezek a tranzakciós költségek 200 koronát tesznek ki. A tranzakciós költség
Árfolyamelméletek
tartalmazza az arany fuvarköltségét, biztosítási díját, beolvasztási, csomagolási költségét és az elszenvedett kamatveszteséget. Mindaddig, amíg a márka árfolyama 2,2 korona felett lesz érdemes az aranyat kiszállítani az országból és ezzel fizetni. A valutának az a legalacsonyabb árfolyamát, ami felett már érdemes az aranyat kivinni az országból felsı, vagy kiviteli aranypontnak nevezzük. A gazdálkodó alanyok tömegesen váltják be koronájukat aranyra és viszik ki az aranyat az országból. Ha a monetáris hatóságok nem dobnak arannyal nem fedezett bankjegyet a forgalomba, a bankjegymennyiség csökken. A bankjegymennyiség csökkenése a pénzmultiplikátoron keresztül csökkenti az összpénzmennyiséget. Ha a pénz forgási sebessége nem változik az összkereslet csökken. A hazai kereslet csökkenése csökkenti az importot és arra ösztönzi a termelıket, hogy termékeiket külföldön adják el. A pénzmennyiség csökkenése emeli a kamatlábakat, ami növeli a hazai pénzben eszközölt befektetések attraktivitását. Mindezek hatására a valuta iránti kereslet nı, kínálata csökken az árfolyam visszatér a felsı aranypontra, vagy az alá. Most nézzük meg az ellenkezı esetet. Tételezzük fel, hogy a korona jelentısen felértékelıdött az aranyparitáshoz képest és 1 márkáért 1 koronát adnak. Tegyük fel, hogy egy magyar exportır 1000 márka értékben búzát adott el Németországban. Két módon járhat el. Vagy közvetlenül váltja át a márkáját koronára, ekkor 1000 koronához jut. Megteheti azonban azt is, hogy a kapott 1000 márkát átváltja Németországban aranyra, az aranyat hozza be a Monarchia területére és az aranyat itt koronára váltja. Ekkor 2000 koronához jut mínusz a felmerült tranzakciós költségek. Tegyük fel, hogy ezek ebben az esetben is 200 koronát tesznek ki. Mindaddig érdemes Németországból aranyat behozni, amíg az árfolyam 1,8 korona/márka árfolyam alatt marad. A valutának az a legmagasabb árfolyamát, ami alatt már érdemes az aranyat behozni az országba alsó vagy behozatali aranypontnak nevezzük. A behozott aranyat a gazdálkodó alanyok tömegesen váltják át koronára. A koronabankjegyek növekedése a multiplikáció révén növeli az összpénzmennyiséget. Ha a pénz forgási sebessége változatlan, a kereslet növekedése inflációt okoz, ami az importtermékek versenyképességét növeli és csökkenti az export gazdaságosságát. A pénzmennyiség növekedése csökkenti a kamatszintet, ami a valutába történı befektetés attraktivitását csökkenti. Ezek következtében a valuta kereslete csökken, kínálata nı, a valuta leértékelıdik. Látható, hogyha a valuta árfolyama kívül kerül az aranypontokon az árfolyam visszatér a sávon belülre. A visszatérés feltételei: 1) A jegybank olyan arányban bocsásson ki bankjegyeket, illetve vonjon ki a forgalomból, amilyen arányban aranykészlete változik. 2) A pénzmultiplikátor és a pénz forgási sebessége, továbbá az importhányad ne változzon. 3) A megtakarítás és hitelfelvétel kamatérzékeny legyen. 4) A valuta keresletét és kínálatát az áruforgalom döntı módon befolyásolja, az országok közötti tıkemozgások korlátozottak. Érdekesség, hogy az aranystandard rendszer idıszakában a fenti feltételek egyike sem valósult meg. Különösen a jegybankok szegték meg az elsı feltételt. Ennek oka az volt, hogy az aranytermelés bıvülése messze nem állt arányban a gazdaságok növekedésével, így a forgalom pénzigényének fedezetére többletpénz kibocsátásra kényszerültek. A világkereskedelem bıvülése meghaladta a gazdaság növekedését, azaz az importhányad fokozatosan emelkedett. A bankrendszer fejlıdésével a multiplikátor is nıtt.
Árfolyamelméletek
Érdekes, hogy az elméleti feltételek hiánya ellenére is az árfolyamok stabilak maradtak. Ennek okai a következık lehettek: Az aranyba vetett bizalom töretlen volta, ami a konvertibilitás miatt tükrözıdött a pénzbe vetett bizalomban is. Az egyes nemzetgazdaságok gazdasági ciklusai összhangban voltak. Ugyanabban az idıben voltak recesszióban és növekedésben, ami a pénzkeresletet és a kamatlábakat párhuzamosan változtatta az egyes országokban. A gazdaságok nyitottsága a megfigyelhetı növekedés ellenére is viszonylag kicsi volt, aminek hatására hosszabb távon is elviselték a fizetési mérleg hiányokat, illetve tudták ıket arannyal finanszírozni. Akkoriban jóval kevesebb ország vett részt a nemzetközi kereskedelemben és ezek árfolyamai erıteljesebben tudtak rögzülni. A nagyhatalmak különös hangsúlyt fektettek valutáik stabilitására. Az egyes országok közötti tıkemozgás kisebb jelentıségő volt, mint az árumozgás. Vásárló-erıparitás A vásárló-erıparitás szerint a vásárlóerı-arányoktól függ az ország árfolyama, így akkor optimális a valuta árfolyama, ha a két ország árszínvonala azonos. Emlékeztetıül. a pénz vásárlóereje a pénz egy egységéért vásárolható árumennyiséget jelenti. Ha tehát egy valutáért kétszer akkora árumennyiséget lehet vásárolni, mint egy másikért, akkor az ára is duplája lesz a másiknak. A vásárló-erıparitás megmagyarázza hogyan egyenlíti ki az árszínvonalat a mőködı árfolyam. Nézzünk egy példát arra, hogyan zajlik a kiegyenlítési folyamat Tételezzük fel, hogy Magyarországon egy kilogramm kenyér ára 100 Ft. Németországban egy kilogramm kenyér ára 2 német márka. Az árfolyam 1 német márka = 100 forint. A vásárló-erıparitás elmélet szerint a helyzet nem maradhat fenn, hiszen árfolyamértéken összehasonlítva Németországban kétszer többe kerül a kenyér, mint Magyarországon. A magyar pékek felismerik, hogy Németországba kétszer drágábban eladhatják a terméküket, mint idehaza. A kenyeret egyre növekvı mennyiségben szállítják Németországban. A megnövekedett export hatására Németországban a kenyér kínálata megemelkedik, ami árcsökkenéshez vezet. Magyarországon viszont csökken a kínálat, ami áremelı hatású. A folyamat addig tart változatlan árfolyamok esetében, míg a két ár meg nem egyezik, azaz mondjuk egy kiló kenyér 1,5 DM, illetve 150 Ft lesz. A fenti példa anakronizmusán is látszik, hogy a vásárlóerı-paritásnak sok valóságtól elrugaszkodott feltétele van. Ezek a következık: 1) Minden áruval lehet külkereskedni - A kiegyenlítési mechanizmus lényeges eleme, hogy áreltérés esetében az áru a drágább helyre mozogjon. Több árucikk és a szolgáltatások java részénél ez fizikailag nem megoldható. Hiába olcsóbb mondjuk egy miskolci fodrász tarifája, mint egy bécsié, Bécsbıl nem fognak Miskolcra zarándokolni egy frizuráért. De hasonló a helyzet a fagylalttól kezdve az éttermi szolgáltatásokig bezárólag sok jószággal. Az áruk esetében komoly akadályt képezhet az áru értékéhez képest magas szállítási költség, vagy a romlandóság. A friss kenyér exportja már csak ezért sem lenne lehetséges. 2) Eltérı fogyasztási szokások - Az ár csak az egyik - és nem is biztos, hogy a legfontosabb tulajdonsága az árunak. Az egyes országokban különbözı a minıségi elvárás az egyes árukkal kapcsolatban és különbözı arányokban is fogyasztják ıket. A kenyér példáján maradva, a német fogyasztók elınyben részesítik a kis mérető, magvakkal tőzdelt rozskenyeret, míg a magyar fogyasztók hagyományos kenyere a kilós fehér búzakenyér.
Árfolyamelméletek
3) Vámok, ártámogatások, eltérı fogyasztási adók - Az export akadályokba ütközhet az alkalmazott gazdaságpolitika miatt is. Ha a magyar termékeket különbözeti vámmal sújtják, alacsonyabb ár esetében se lehetne ıket exportálni. Ha egy ország a hazai termelést ártámogatással preferálja szintén hasonló a helyzet. 4) Vámon kívüli egyéb korlátozó eszközök - Különbözı minıségi tanúsítványokkal, árukontingensek kiszabásával, a vámeljárás adminisztratív lassításával, kormánybeszerzések irányításával szintén védekezni lehet a nem kívánt export ellen. 5) A leglényegesebb kifogás azonban az, hogy a valutaparitás csak az árukra és szolgáltatásokra terjed ki és nem veszi figyelembe a tıkemozgásokat, pedig ez jelentısen befolyásolhatja az egyes valuták árfolyamát. A vásárlóerı-paritás kiszámításakor is adódnak problémák. A vásárlóerı-paritást közvetlenül az u.n. fogyasztói kosarak árával szokták mérni. Ez több termékbıl áll, melyet úgy igyekeznek összeállítani, hogy jól közelítse egy átlagos család fogyasztását. A szocializmus idején a KGST országok úgy állapították meg valutáik árfolyamát a turistaforgalomra, hogy megvizsgálták egy négytagú diplomatacsalád fogyasztási szerkezetét, és ezek különbözı valutákba mért árát osztották egymással. A fogyasztási kosár, mint mérıeszközzel szemben azonban számos probléma merül fel. 1) Áruk minıségileg eltérnek - a termékek különbözı minıségben készülnek, így áruk is különbözı. Egyes esetekben a különbözı országok esetében összeállított fogyasztói kosarak esetében ez problémát okozhat. 2) Eltérı fogyasztási szokások - Akkor kapunk helyes vásárlóerı-paritást, ha a mindkét országban ugyanaz a fogyasztói kosár összetétele. Igen ám, de az egyes országok fogyasztási kosarai nagy eltérést mutathatnak. Például míg a magyar fogyasztók kevés rizst esznek, ez nem igaz a japán fogyasztókra. Nem lehet tehát olyan fogyasztói kosarat összeállítani, ami jól reprezentálja a magyar és egyben a japán fogyasztási szerkezetet is. 3) A fogyasztói kosár összeállítása, az árak összegyőjtése és kiszámítása idıigényes folyamat lehet. Ha idıközben eltérı mértékben emelkedett az árszínvonal az egyes országokban, a vásárlóerı-paritáson mért árfolyam elavult helyzetet tükröz. Ekkor az inflációs ráták különbségével az árfolyamot korrigálni szokták a következı képlet segítségével:
P1 = P0 ×
1 + iA 1 + iB
(1)
ahol, P1= a korrigált árfolyam, P0= a vásárlóerı-paritáson mért árfolyam, iA= A ország inflációja a méréstıl a jelen idıpontig, iB= B ország inflációja a méréstıl a jelen idıpontig. Érdekes megközelítést alkalmaz az Economist címő lap a vásárlóerı-paritás mérésére. A McDonald gyorsétterem-lánc Big Mac hamburgerének méri az árát a különbözı országokban és a piaci árfolyamon átszámolja dollárra. Ahol az átszámolt dollár ár alacsonyabb, mint az Egyesült Állomokban elfogadott ár, annak az országnak leértékelt a valutája a vásárlóerıparitáshoz képest. Ahol a BigMac ár magasabb, az ország valutája felülértékelt az USA dollárhoz képest a vásárlóerı-paritásához képest. Az 1. Melléklet tartalmazza az egyik felmérés eredményét. A fizikai paritások után most nézzük az elméleti paritásokat.
Árfolyamelméletek
Kamatparitás
A kamatparitás bemutatása 5.3.7. Ábra Valuták
USD
HUF
USD0
(3)
USD1 (4)
(1) HUF0
HUF1
(2)
t0
t1
A kamatparitás a jövıbeli árfolyam meghatározásához nyújt segítséget, abban az esetben, ha ismerjük a jelenlegi árfolyamot és ismerjük a két valuta kamatlábait. Az összefüggést a 7. ábra segít értelmezni. A koordináta rendszer vízszintes tengelyén az idı szerepel. A t0 a jelen idıpontot, a t1 egy valamikori késıbbi idıpontot jelöl. A függıleges tengelyen két valutát, a magyar forintot és az amerikai dollárt szerepeltettük. Az USD0 a jelenlegi dollárt, a HUF1 a jövıbeli forintot jelenti. Tételezzük fel, hogy Kiss Pista amerikai nagybácsijától 2000 USD-t kapott ajándékba. A pénz részben gépkocsi vásárlását van hivatva fedezni. A gépjármővet három hónap múlva szándékszik megvásárolni, addig pénzét befektetheti. Kétfajta stratégiát választhat. Jelenlegi 2000 dollárját a 7. ábrán az USD0 jelképezi. Az elsı lehetıség, hogy most átválja az érvényes árfolyamon dollárját forintra (1), majd beteszi forintbetétbe (2). Így jut el HUF1-be. A második lehetıség, hogy három havi dollárbetétet nyit (3) és három hónap múlva váltja át pénzét, az akkor érvényes árfolyamon (4). Kis Pista azt a lehetıséget fogja választani, ami nagyobb HUF1-t eredményez. Mőködı árfolyam esetében azonban a két befektetési alternatívának ugyanaz a várható hozama. Ha ugyanis mondjuk az elsı lehetıségnek lenne nagyobb a várható hozama, a befektetık tömege váltaná át dollárbefektetését forintra és helyezné el forintbetétben. A forint iránt megnövekedett kereslet felhajtja a forint árfolyamát arra a szintre, ahol az egyensúly már helyreáll, illetve a megnövekedett forint megtakarítások csökkentik a forintbetétek hozamát. Ha a második lehetıségnek lenne nagyobb a várható hozama, mindenki dollárba fektetné a pénzét, a forint leértékelıdne, illetve a csökkenı forint megtakarítások miatt a forintkamatok emelkednének. Az összefüggés tehát a következı:
HUF1 HUF0 × (1 + rHUF ) = (1 + rUSD ) × E (2) USD0 USD1 Ebbıl átrendezve a jövıben várható árfolyamra:
HUF1 HUF0 (1 + rHUF ) E × = USD1 USD0 (1 + rUSD )
(3)
ahol, HUF/USD az árfolyamokat, az rHUF, és az rUSD a forint illetve a dollár hozamokat jelenti.
Árfolyamelméletek
Ha az adott valutának létezik határidıs piaca, a fenti összefüggés alapján határozódik meg a határidıs árfolyam. Ha ugyanis nem így lenne a pénzek megfelelı átváltásával kockázatmentes profitra lenne kilátás. Nézzünk erre egy példát! Tételezzük fel, hogy a forint/dollár árfolyam jelenleg 220 HUF/USD. Magyarországon a három hónapos diszkont kincstárjegy hozama 17%, a megfelelı amerikai állampapír hozama 3%. A három hónapra a HUF/USD árfolyam legyen 230 HUF/USD. A határidıs egyensúlyi ár kiszámítása a (3) képlet alapján történik.
HUF1 HUF0 (1 + rHUF ) E × = USD1 USD0 (1 + rUSD )
3 12 = 227,6 ≈ 228 = 220 × 3 1 + 0,03 × 12 1 + 0,17 ×
(4)
Vigyázni kell, hogy a hozamokat mindig arányosítsuk! Látható, hogy aki forintban fektet be, az ugyan nagyobb hozamot ér el, de ezt ellensúlyozza, hogy a forint idıközben leértékelıdik, i.e. 220-ról 227,6-ra. Hasonlóképpen, aki dollárba fekteti be a pénzét, csak 3%-al kamatozik pénze, de ezt ellensúlyozza, hogy pénze idıközben felértékelıdött. Most nézzük, mi a helyzet, ha a határidıs árfolyam 230. Tekintsünk el az ügyletek tranzakciós költségeitıl! Az egyensúlyi határidıs árhoz képest, a tényleges HUF/USD ár alacsonyabb. Ekkor érdemes forinthitelt felvenni, a forintot dollárra átváltani, a dollárt kamatoztatni, majd a dollárt határidıre eladni forintért. Három hónap múlva pedig fizessük vissza a hitelt. Nézzük meg egy eszmei összegen (1 millió forinton), hogy mekkora lesz a nyereségünk! Felveszek 1 millió forint hitelt, amit dollárra váltok át. Akkor 1000000 HUF = 4545,45 USD-t kapok. Ezt három hónapra befektetve, a 3. hónap végén HUF 220 USD kapok:
3 4545,45 USD × 1 + 0,03 × = 4579,54 USD-t. Ezt átváltom a határidıs árfolyamon: 12
4579,54 USD × 230
HUF = 1.053.295,45 HUF-t. Kifizetem a hitelt és a kamatokat, melynek USD
összege:
3 1 000 000 × 1 + 0,17 × = 1.042.500 HUF. A nyereség a két szám összege, azaz 10.795 HUF 12 lesz. A fenti ügyletet, ami a piac tökéletlenségének kihasználását használja ki arbitrázs ügyletnek nevezzük. Rugalmassági árfolyamelmélet A rugalmassági árfolyamelmélet a mőködı árfolyam fedezeti funkciójára koncentrál. Az elmélet állítása szerint az árfolyam akkor van egyensúlyban, ha az alapmérleg is egyensúlyban van. A szabadon mozgó árfolyam automatikusan kialakítja az alapmérleg egyensúlyát. A rugalmassági elmélet a fizetési mérleg egyensúlyát az alapmérleg szintjén értelmezi, azaz bevonja a mőködıtıke áramlást is.
Árfolyamelméletek
A rugalmassági elmélet gondolatmenetét a 5.3.8. ábra szemlélteti. 5.3.8. Ábra
A rugalmassági árfolyamelmélet szerint az árfolyammozgás hatása a fizetési mérlegre
tıkeexport
deviza kereslete
tıkeimport export
deviza kínálata
import
árfolyam
árfolyam
export
deviza kereslete
import tıkeexport
deviza kínálata
tıkeimport
Az ábrán lévı jelek magyarázata a következı:
Árfolyamelméletek
A fekete nyilak azt jelzik, hogy a mellette levı fogalom értéke nı, vagy csökken. Ha a nyíl felfelé mutat, az érték nı, ha lefelé, akkor csökken. A fehér nyilak az ok-okozati összefüggés és a késıbbi kifejtés irányát jelzik. A rugalmassági elmélet szerint a teljesen szabadon lebegtetett valuta automatikusan biztosítja, hogy az alapmérleg hosszútávon egyensúlyban legyen. Az összefüggés magyarázatát kezdjük a leértékelıdést jelzı vastagon szedett árfolyam sorból az ábra jobb oldalán. Tételezzük fel, hogy a tinfaföldi tallér esetében szabad lebegtetésre térnek át. Az intézkedés bevezetésével a tintaföldi tallér és a bunkóföldi garas árfolyam az 1:1-hez képest 1 garas=2 tallér - ra változott. Tételezzük fel, hogy a fizetési mérleget bunkóföldi garasban tartják nyilván. A leértékelés a következı hatásokat gyakorolja a külgazdaságra: A. Az exportárbevétel garasban növekszik. Ugyanis az exportırök tallérban számolva kétszer annyi árbevételhez jutnak most, mint a leértékelés elıtt. Árbevételük növekedése növeli nyereségüket, ami ösztönzi ıket arra, hogy az exportjukat fokozzák. Az export jövedelmezıségének növekedése miatt az exportırök árengedményeket adhatnak, ami javítja eladási lehetıségeiket. Más termelık, akik eddig a belsı piacra termeltek, az export megemelkedett jövedelmezısége miatt, áttérnek a külpiaci eladásra. A leértékelés annál hatásosabb, minél inkább teljesülnek az alábbi feltételek: 1) Az exportnak kicsi az importigénye - Ha az exportárukban csak kis hazai hozzáadott érték összpontosul, azaz az export értékét nagyobbrészt az importált áruk teszik ki, mint például a bérmunkánál, akkor a leértékelés importdrágító hatása miatt a jövedelmezıség csak csekély mértékben nı. 2) Vannak szabad exportkapacitások - Ha hiányoznak a többlet-áruexport elıteremtésének feltételei, hiába növekszik az export jövedelmezısége, az export nem növekszik. 3) Felvevıképes piacok - Hiába szeretnénk mi többet exportálni, ha a külpiacok adminisztratív, vagy gazdasági okokból nem képesek több áru fogadására. Például, ha a többletexport megakadályozására bunkóföld kvótákat határoz meg, vagy ha a termelık a leértékelés mértékében kénytelenek a konvertibilis valutában meghatározott árat csökkenteni, hogy több árut adjanak el. 4) Devizabevételek hazautalása - Ha az exportırök a devizabevételeket nem váltják át tintaföldi tallérra, hanem külföldön tartják, az ország devizabevételei nem növekednek. B. Az import tintaföldi tallérban kétszeresére drágul a leértékelés hatására. A dráguló import az importjavak fogyasztását visszaveti, illetve helyettesíthetı magyar termékkel váltatja ki. Az importkiadások csökkennek. Ennek feltételei: 1) Az import iránti kereslet legyen rugalmas - Ha az importjavakhoz az áruktól függetlenül ragaszkodnak a hazai fogyasztók, az import nem csökken. 2) Az importjavaknak legyenek hazai helyettesítı termékeik - Az import keresleti rugalmassága növekszik, ha az adott árut a fogyasztók hazai termelıktıl is meg tudják vásárolni. 3) Az import fogyasztási célú legyen, és ne az exporttermékekbe épüljön be. C. A leértékelés hatására a külföldi termelési tényezık (föld, tıke, munka) ára a hazai valutában kifejezve megdrágul. A hazai vállalkozók ennek hatására csökkentik mőködıtıke kivitelüket. Feltételei: A mőködı-tıke kivitel célja olyan árualapok létrehozása, amely a hazai piac kielégítését célozza. Ekkor a drágább külföldi termelési tényezıkkel olyan cikkeket termelek, melyeket haza akarok importálni. A leértékelés importcsökkentı hatása miatt csökken ezen akciók jövedelmezısége. Ha a mőködı - tıke kivitel célja a külföldi piacok ellátása, akkor ugyan drágulnak a külföldi termelési tényezık árai, de hazai valutában drágul a termékek árbevétele is, így ezt a fajta mőködı-tıke kivitelt a leértékelés nem érinti.
Árfolyamelméletek
D. A leértékelés hatására a hazai termelési tényezık (föld, tıke, munka) ára külföldi valutában kifejezve olcsóbb lesz. Ennek hatására a tıkeimport növekszik. Feltételei: 1) A mőködı-tıke behozatal célja exportárualapok létrehozása legyen. Ha a mőködı-tıke befektetés célja a hazai piac ellátása, a termelési tényezık olcsóbbodását ellensúlyozza az, hogy az árbevétel és a nyereség értéke is csökken külföldi valutában kifejezve. 2) Az ország devizája iránti keresletet az export és a tıkeimport mértéke határozza meg, ugyanis ezen két esetben akarnak devizát hazai valutára váltani. A deviza kínálatát ellenben az import és a tıkeexport befolyásolja, mivel ebben az esetben akarnak hazai pénzért devizát kapni. 3) A leértékelıdés hatására az export és a tıkeimport emelkedik (keresleti oldal) és az import és a tıkeexport csökken (kínálati oldal). Ha a deviza kereslete nı, kínálata csökken, az ára emelkedik, azaz a valuta felértékelıdik. Az ábra balközepétıl kezdve felfelé nyomon lehet követni a felértékelıdés hatásait, amely pontosan ellentétes a leértékeléssel. Az árfolyam korrekciója tehát a rugalmassági árfolyamelmélet szerint biztosítja, hogy az alapmérleg egyensúlyban legyen. Még szólnunk kell a leértékelés egyéb gazdasági hatásairól is, ami szintén a rugalmassági elmélet következtetéseibıl adódik. Ha leértékelik a valutát, akkor: A gazdasági növekedés erısödik - Az exportırök növelik a kibocsátásukat, és új lehetıséget kap az importhelyettesítı termelés is. A külpiacok által generált növekedés multiplikáció révén szétterjed a gazdaságban. A gazdasági növekedés erısödése miatt csökken a munkanélküliség. A termelık új munkásokat vesznek fel a növekvı termelés érdekében. A külsı egyensúlyi helyzet javul - Ennek magyarázatát már a rugalmassági árelmélet magyarázatakor megadtuk. Az árszínvonal megemelkedik - A leértékelés két módon is ösztönzi az inflációt. Egyrészt az importjavak hazai valutában megdrágulnak, ami közvetetten megdrágít minden olyan terméket, amelybe importtermékek épülnek be. Másrészt az exportırök jövedelmezısége nı, ami többletjövedelmet elköltik és a többletkereslet okoz inflációt. A felértékelés hatása a fentiekkel ellentétes.
A fejezetben felmerülı fogalmak: árfolyam, valuta, deviza, direkt árfolyamjegyzés, indirekt árfolyamjegyzés; rögzített (fix), rugalmas, lebegı árfolyam, kötött devizagazdálkodás, devizamonopólium, szabad devizagazdálkodás, felértékelt árfolyam, leértékelt árfolyam; jegybanki, belsı, külsı, korlátozott, részleges, teljes, de facto, de iure konvertibilitás, csúszó leértékelés, intervenció; kiegyenlítı, terelı, differenciáló, fedezeti funkció; mőködı árfolyam, érme-, arany-, kamat-, vásárlóerıparitás, behozatali és kiviteli aranypont
Kérdések: Hasonlítsa össze a kötött és a szabad devizagazdálkodást! Melyek a külsı konvertibilitás elınyei és hátrányai? Mi a rugalmas árfolyamrendszer elınye a kötött és a lebegı árfolyamhoz képest?
Árfolyamelméletek
Milyen eszközei lehetségesek az intervenciónak? Milyen tényezık szabják meg a leértékelés mértékét a csúszó leértékeléső árfolyamrendszerben? Melyek a mőködı árfolyam funkciói? Hogyan mőködött az aranystandard rendszer az elméletben és a gyakorlatban? Mit mond ki a vásárlóerı-paritás elmélet és melyek a feltételezései? Hogyan mőködik a kamatparitás? Mutassa be a leértékelés hatását a rugalmassági árfolyamelmélet segítségével? Felhasznált irodalom: Sweeny A.-Rachlin R. Dr. Vékás István
Samuelson P.A. - W. D. Nordhaus Losonczi Csaba - Magyar Gábor Szalkai István
Handbook of International Financial Management McGraw-Hill 1984 Pénzügytan Miskolci Egyetemi Könyvkiadó 1992 Pénzügytan I-II. Saldó 1997 Közgazdaságtan KJK 1992 Pénzügyek a gazdaságban Juvent 1996 A monetáris irányítás KJK 1990
Árfolyamelméletek
1. Melléklet A BigMac hamburger ára az egyes országokban a piaci árfolyamon átszámítva dollárra. Ország neve Big Mac ár USA ár %-a Venezuela 3,33 126,62% Izrael 3,25 123,57% Agrentina 3 114,07% Németország 2,99 113,69% Chile 2,66 101,14% Egyesült Államok 2,63 100,00% Dél-Korea 2,48 94,30% Egyesült Arab Emirátusok 2,45 93,16% Brazília 2,45 93,16% Szaud-Arábia 2,4 91,25% Japán 2,39 90,87% Görögország 2,34 88,97% Kolumbia 2,28 86,69% Tajvan 2,17 82,51% Törökország 1,96 74,52% Szingapúr 1,94 73,76% Mexikó 1,9 72,24% Cseh Köztársaság 1,85 70,34% Indonézia 1,76 66,92% Egyiptom 1,74 66,16% Thajföld 1,54 58,56% Lengyelország 1,53 58,17% Dél-Afrika 1,44 54,75% Hong-Kong 1,32 50,19% Magyarország 1,31 49,81% Fülöp-szigetek 1,26 47,91% Oroszország 1,22 46,39% Kína 1,2 45,63% Malajzia 1,13 42,97% Forrás: Economist Vol.349 num 8099 pp.166.
Eltérés 26,62% 23,57% 14,07% 13,69% 1,14% 0,00% -5,70% -6,84% -6,84% -8,75% -9,13% -11,03% -13,31% -17,49% -25,48% -26,24% -27,76% -29,66% -33,08% -33,84% -41,44% -41,83% -45,25% -49,81% -50,19% -52,09% -53,61% -54,37% -57,03%
Árfolyamelméletek
A Bretton Woods-i és az európai nemzetközi pénzügyi intézmények (Bretton-Woods-i intézmények – dr. Andor László; európai pénzügyi intézmények – dr. Bozsik Sándor) A Bretton Woods-i intézmények születése Korunk két legjelentısebb nemzetközi pénzügyi szervezetét, a Nemzetközi Valutaalapot (International Monetary Fund, IMF) és a Világbankot (International Bank for Reconstruction and Development, IBRD) az 1944. júliusában megtartott nemzetközi konferencia hozta létre. Az esemény helyszíne egy Mount Washington nevő szálloda volt az Egyesült Államok New Hampshire nevő tagállamában, Bretton Woods település közelében. Bár a két szervezet központja nem sokkal késıbb az Egyesült Államok fıvárosában kapott elhelyezést, a megállapodás helyszínére való tekintettel az IMF-et és az IBRD-t az elmúlt félszáz év során mint Bretton Woods-i szervezeteket emlegették. A második világháborút megelızıen ezekhez hasonlítható nemzetközi intézmény nem létezett. A XIX. század utolsó harmadában és a XX. század elején mőködött ugyan egy nemzetközi pénzrendszer (aranystandard), ez azonban anélkül történt, hogy a benne résztvevı államok multilaterális szervezetet alkottak volna. A szükséges nemzetközi koordináció a központi bankok, a jelentısebb magánbankok és a legerısebb ipari országok kormányai közötti informális hálózat keretében zajlott. A nemzetközi pénzügyi közösség nem volt elégedetlen az elsı világháború kitörésekor felfüggesztett aranystandard mőködésével, és a békeszerzıdések megkötése után kezdeményezte annak helyreállítását. Az egyes országok néhány év leforgása alatt újból deklarálták nemzeti valutájuk aranyparitását, ám a restauráció rövidéletőnek bizonyult. A harmincas évek elején elmélyülı világgazdasági válságra az egyes országok nem közös, hanem egyéni válaszokat adtak, belsı gazdaságpolitikai céljaik elérése végett pedig inkább lemondtak nemzetközi kötelezettségvállalásaikról, így például a valuták aranyparitásáról is. A második világháború elıtt már nem jött létre újabb átfogó és hatékony rendszer a nemzetközi pénzügyek szabályozására. A harmincas évek második felében a legerısebb országok (USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Japán) körül alakultak ki monetáris blokkok, mintegy megelılegezve a háborús tömbök kialakulását. Az atlanti nagyhatalmak a második világháború során felismerték, hogy tartós béke nem születhet anélkül, hogy a nemzetközi gazdaság mőködését átfogó intézményrendszer szabályozza. E felismerés jegyében kezdıdtek meg az amerikai és brit kormányok képviselıi között azok az egyeztetı tárgyalások, amelyek aztán elvezettek a két multilaterális szervezet létrehozásához. Az elıkészítı munkálatok irányára, a résztvevık gondolkodására meghatározó befolyást gyakorolt a jeles brit közgazdász, John Maynard Keynes elemzése. Keynes már a húszas évek elején ellenezte az aranystandardhoz való visszatérést, különösen a háború elıtti paritások alapján. Úgy vélte, hogy az ipari hatalom arányainak eltolódása és az aranytartalékok birtoklásában bekövetkezett változások miatt az aranystandard már nem egy kiegyenlített mechanizmusként mőködne, hanem egyértelmően az Egyesült Államok érdekeit szolgálná. Más, rugalmasabb megoldást szorgalmazott azért is, hogy a rögzített árfolyamok ne akadályozzák a nemzeti kormányokat saját gazdaság- és társadalompolitikai céljaik elérésében. A második világháború alatt két további felismerés vezérelte Keynes javaslatait. Az elsı ilyen felismerés szerint az elsı világháború után a gyıztes hatalmak irreálisan magas jóvátételt szabtak ki Németországra és szövetségeseire. A legyızött országok kiszipolyozásának következménye a gazdaság és társadalom szétzilálódása, és végsı soron a fasizmus uralomra jutása lett. Keynes úgy látta, hogy a második világháború után el kell kerülni a legyızött
Árfolyamelméletek
országokból történı tıkekivonást, sıt éppen hogy kedvezményes transzferek alkalmazásával kell elısegíteni a stabilizációt, az újjáépítést és a demokrácia konszolidációját. A második felismerés a világgazdasági válsághoz kapcsolódott. Ekkor ugyanis az aranystandardot feladó országok a nemzeti valuták versengı leértékelésével kívántak elınyhöz jutni a külpiacokon. Mivel azonban majdnem mindenki ugyanúgy járt el, a sok leértékelés reálgazdaságra gyakorolt hatása kioltotta egymást, a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok viszont hosszú idıre felbomlottak. Keynes úgy gondolta, hogy a háború utáni rendszerben a versengı valutaleértékelést el kell kerülni, és egy közös alapból kell rövid távú hiteleket nyújtani azoknak az országoknak, amelyek fizetésimérleg-problémákkal küzdenek. Az 1942-43 folyamán elkészült Keynes-terv a fenti következtetések szellemében tartalmazta egy a nemzeti bankokhoz hasonló szerepkörrel felruházott "Világjegybank" felállítását, valamint egy világvaluta, a bancor bevezetését. Ez utóbbihoz viszonyítva kellett volna megállapítani az egyes nemzeti valuták árfolyamát. Keynes azt is szorgalmazta, hogy az új rendszer tegye lehetıvé az államoknak a nemzetközi pénzáramlás szabályozását, a valutaátváltás korlátozását. A javaslat szerint tartós egyensúlytalanság esetén nemcsak a deficittel küzdı, de a többlettel rendelkezı országokat is kiigazítási lépésekre lehetett volna ösztönözni. Harry Dexter White pénzügyminiszter-helyettes, aki az Egyesült Államok részérıl az elıkészítı tárgyalásokat vezette, alapvonalait tekintve egyetértett Keynes elemzésével és kezdeményezéseivel. A White-terv nem egy, hanem két intézménnyel számolt: egy újjáépítési és fejlesztési bankkal, valamint egy stabilizációs alappal, amelynek funkciója -- eltérıen a keynesi javaslattól -- inkább pénzújraelosztó, mint pénzteremtı lett volna. White-nak még a konferenciát megelızıen meg kellett küzdenie az USA vezetı pénzügyi érdekeltségeinek képviselıivel, akik ellenezték, hogy az Egyesült Államok nagy összegő nemzetközi kötelezettségeket vállaljon. A politikai irányvonal határozottsága (Franklin Roosevelt elnök és Henry Morgenthau pénzügyminiszter következetessége) miatt azonban a folyamat már nem volt visszafordítható, bár nem kevés kompromisszum született (mindenekelıtt a felállítandó szervezetek alaptıkéjének nagyságát illetıen). A negyvennégy ország képviselıi részvételével lezajlott értekezlet számos gazdaságtörténeti újítást hajtott végre. A Bretton Woods-i konferencia a nemzetközi pénzrendszerrel kapcsolatban úgy döntött, hogy egyetlen nemzeti valuta: az USA dollár aranyparitását rögzítik, méghozzá 35 dollárban határozzák meg egy uncia arany árát. A többi valuta árfolyamát a dollárhoz viszonyítva rögzítették, szők sávokat hagyva a feltétlenül szükséges korrekcióknak. Az így kialakult rendszert nevezték aztán arany-deviza rendszernek (más néven arany-dollár standard). A megállapodás értelmében a résztvevık három szervezet felállítását kezdeményezték: a Nemzetközi Valutaalapét, a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankét (közkelető nevén a Világbankét), valamint a Nemzetközi Kereskedelmi Szervezetét (International Trade Organization, ITO), amelynek feladata a liberális nemzetközi kereskedelem megvalósítása lett volna. (Az ITO alapokmányának ratifikálását az USA Kongresszusa 1946-ban megtagadta, így helyette az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény, a GATT jött létre, és mőködött egészen 1995-ig, a Világkereskedelmi Szervezet, a WTO megalakulásáig.) A negyvenes évek közepén kialakult világgazdasági intézményrendszer két elv: a multilateralizmus és a hegemonizmus ötvözésébıl jött létre. Az újonnan megalakított szervezetek formálisan az Egyesült Nemzetek Szervezetének égisze alatt mőködtek, alapokmányaikban megfogalmazódott a nemzetközi gazdaság szabadságának, s a mindenki számára elérhetı fejlıdésnek az igénye. A rendszeren belül azonban kitüntetett pozícióba került az Amerikai Egyesült Államok, amelynek nemzeti valutája nemzetközi kulcsvalutává vált. Az IMF és az IBRD székhelye Washington D.C. lett. Az elkövetkezı fél évszázad során az USA vezetı szerepe az IMF és a Világbank mindenfajta tevékenységében megmutatkozott.
Árfolyamelméletek
A Nemzetközi Valutaalap (IMF) A Bretton Woods-i konferencia eredetileg hármas szerepkört szánt a Valutaalapnak. Eszerint feladata lett volna a szabályozás (az árfolyamokkal és a konvertibilitással kapcsolatos szabályok betartatása), a finanszírozás (kiegészítı források biztosítása) és az egyeztetés (a monetáris kapcsolatok irányításához szükséges konzultatív fórum mőködtetése). A korai idıszakban ezek a feladatkörök a rögzített árfolyamrendszer mőködtetését és karbantartását szolgálták, ami az IMF legfontosabb és legkonkrétabb funkciója volt. A hetvenes évek elejétıl fogva az általános árfolyamrögzítés megszőnt. A tagországok maguk döntik el, milyen árfolyamrendszert alkalmaznak. (A kilencvenes évek második felében több mint negyven ország alkalmazott valamilyen árfolyamrögzítést, közel száz ország a lebegtetés valamilyen formáját, további tizenöt ország pedig csúszó rögzítést.) Az árfolyamrendszerek változatossága azonban nem jelentette azt, hogy az IMF munka nélkül maradt volna. Éppen a bekövetkezett változások miatt kellett még részletesebben elmélyednie a tagországok gazdasági folyamatainak tanulmányozásában (surveillance), kiindulva abból a feltételezésbıl, hogy a stabil és konzisztens gazdaságpolitika a stabil árfolyamok feltétele, és egyben a növekvı és virágzó világgazdaság alapja. A tagországok gazdaságpolitikájának tanulmányozásán túl az IMF rendszeres konzultációkat folytat a kormányokkal és a nemzeti bankokkal. Ennek keretében információt győjt a pénzfolyamatok szabályozásáról, és -- amennyiben szükséges -- ösztönzi a konvertibilitást akadályozó korlátok lebontását. Eredetileg efféle konzultációkat csak a devizaforgalmat korlátozó országokkal folytattak, 1978 óta viszont minden országba minden évben legalább egyszer megérkezik a négy-öt fıs delegáció a szükséges statisztikai adatok összegyőjtése, elemzése és közös értékelése végett. Az IMF tevékenységei között említendı még a képzés és oktatás. Ennek legfontosabb intézménye az IMF intézete (IMF Institute), amely 1964 óta mőködik Washingtonban, és ez idáig több mint tízezer szakembernek nyújtott továbbképzést. A kevésbé fejlett országok, és különösen az IMF új tagjai a képzési lehetıségeken túlmenıen technikai segítségnyújtásban is részesülhetnek. Az IMF szolgáltatásai között nagy jelentıséggel bírnak a különbözı információs kiadványok (World Economic Outlook, Annual Report, International Financial Statistics), a Staff Papers címő tudományos folyóirat, a kéthetente megjelenı IMF Survey, valamint a Világbankkal közösen kiadott, negyedéves Finance and Development. A Valutaalap honlapja 1997 elejétıl fogva a világhálón is hozzáférhetıvé teszi az intézmény összes nyilvános kiadványát, valamint az IMF elemzı szakembereinek tanulmányait (http://www.imf.org). Az IMF szervezeti felépítése A Valutaalapban a tagországok szavazati arányai az alaptıkébıl való részesedéshez, vagyis a kvótához igazodnak. A kvóták nagysága az ország GDP-jétıl, a világkereskedelembıl való részesedésétıl, nyitottságától, gazdasági és politikai pozíciójától függ. A kvótákat SDR-ben fejezik ki, és ötévente -- a tagok számának bıvülésétıl függetlenül is -- felülvizsgálják. Új SDR kibocsátására a világkereskedelem bıvülésének függvényében kerül sor és azokat szintén a kvóták arányában osztják fel a tagországok között. Az SDR funkcióját szabatosan kifejezi a neve (Special Drawing Rights) magyar jelentése Különleges Lehívási Jogok. A tagországok SDR keretük terhére konvertibilis valutát vehetnek fel az IMF-tıl. Az IMF legfıbb vezetı testületei a Kormányzótanács és az Ügyvezetı Igazgatóság. Ezekben általában egyszerő szótöbbséggel hozzák a döntéseket. Bizonyos fontos kérdésekben (például az IMF-források felhasználásakor, illetve az SDR-allokációk során alkalmazandó kamatok megállapításánál) 70 százalékos többség szükséges. Ennél is nagyobb, 85 százalékos többség szükséges minden stratégiai kérdésben (az IMF szervezeti változásai, a kvóták módosítása,
Árfolyamelméletek
SDR-allokációk, az IMF aranykészleteinek felhasználása), ami azt jelenti, hogy az alapvetı döntéseknél a majdnem húsz százalékos szavazati aránnyal rendelkezı Egyesült Államoknak vétójoga van (eredetileg az USA szavazati aránya 32,8 százalék volt). A Kormányzótanács (Board of Governors) tagjait (országonként egy kormányzót és egy kormányzó-helyettest) a tagországok delegálják. Ez a testület dönt az új tagok csatlakozásáról, a kvóták meghatározásáról és módosításáról, valamint az SDR allokációjáról. A Kormányzótanács rendes körülmények között évente egyszer tanácskozik, a Világbank Kormányzótanácsával egyidejőleg tartott éves közgyőlés keretében. Az Ügyvezetı Igazgatóság (Executive Board) az IMF folyó ügyeinek felelıse és tranzakcióinak irányítója. Tagjai az ügyvezetı igazgatók és az IMF vezérigazgatója. Az öt legnagyobb kvótával rendelkezı tagország (USA, Nagy-Britannia, Németország, Japán és Franciaország) kijelöl egy-egy ügyvezetı igazgatót. További 15 ügyvezetı igazgatót a kinevezési joggal nem rendelkezı tagországok csoportonként választanak. A választott ügyvezetı igazgatók mandátuma két évre szól. (Különleges esetekben a fenti sémától eltérés lehetséges, így például önálló ügyvezetı igazgatót delegálhatott már Szaúd-Arábia és 1980 szeptembere óta a Kínai Népköztársaság is.) Az Ügyvezetı Igazgatóság elnöke a vezérigazgató, aki a Valutaalap operatív munkájáért felelıs. A vezérigazgató mindig európai, helyettesét viszont az Egyesült Államok jelöli ki. Az IMF apparátusa mintegy 2200 fıbıl áll, és a lehetı legszélesebb földrajzi körbıl szervezıdik. Az IMF tartalékai és forrásai Az 1944-es megállapodás értelmében a Valutaalap tagállamai az aranyat és a dollárt ismerték el nemzetközi tartalékeszközként. A tagországok alaptıkehányaduk 25 százalékának befizetését aranyban teljesítették. A dollár az arannyal azonos funkciókat tölthetett be; hivatalos aranyparitásának megırzése minden egyes tagállam általános jegybanki kötelezettsége volt. A jegyzett kvóta (vagy más néven tagsági díj) képezi a legnagyobb alapot, amely az IMF számára hitelezésre rendelkezésre áll. Ezt rendes (vagy általános) forrásnak (ordinary resources) nevezik, amelynek összértéke 1997-ben mintegy 210 milliárd dollár volt. Az összeg megtévesztıen nagy, hiszen tudvalevı, hogy mivel a legtöbb nemzeti valutában senki sem akar az IMF-tıl hitelt felvenni, a tartalékok mintegy fele gyakorlatilag használhatatlan. A Bretton Woods-i kompromisszum után hosszú idıre lekerült a napirendrıl, hogy a nemzetközi pénzügyi közvetítéshez egy új, mesterséges valutát hozzanak létre. A keynesi kezdeményezés akkor vált ismét aktuálissá, amikor a gyakorlatban is megmutatkoztak a dollár kulcsvalutaként való alkalmazásának ellentmondásai, amelyek leginkább egy általános likviditási problémában összegzıdtek a hatvanas évek folyamán. A rendszer alapvetı ellentmondása az volt, hogy mivel az USA valutáját kezdték használni világszerte, Amerikának el kellett látnia dollárral a nemzetközi gazdaságot. Ez az USA kereskedelmi deficitjén keresztül történt, amely viszont állandóan a dollár leértékelésére vonatkozó várakozásokat főtötte. A hatvanas évek folyamán számos szükségintézkedés történt az arany-deviza rendszer fenntartására, a vietnami háború idıszakában azonban oly nagyfokú bizonytalanság alakult ki, hogy a reform halaszthatatlanná vált. A francia politikai vezetés egészen drasztikus módon: az aranystandard helyreállítását kezdeményezve próbált fellépni az amerikai hegemóniát megtestesítı arany-deviza rendszer ellen. Ehhez sok szövetségest nem tudott megnyerni, így inkább a britek és németek által is támogatott kompromisszumos megoldás került elıtérbe. Ez nem kevesebbrıl szólt, mint az elsı globális közös valuta létrehozásáról, amelyet különleges lehívási jogoknak (Special Drawing Rights, SDR) kereszteltek el.
Árfolyamelméletek
Az SDR-rıl szóló megállapodás 1969. július 28-án lépett életbe. Értékét egy valutakosár alapján határozták meg. Bevezetésekor az SDR egy dollárral volt egyenlı, 1973-ban, a dollár kétszeri leértékelése után azonban már 1,2 dollárral. Az SDR forgalma nem terjedt ki a magánkereskedelmi ügyletekre; használata a központi bankok közötti elszámolásokra, fizetésimérleg-deficitek, illetve -többletek rendezésére korlátozódott. Az elsı SDR-kihelyezésre 1970-ben került sor 3,4 milliárd dollár értékben, a másodikra pedig egy évvel késıbb, 3 milliárd dollár értékben. Ma 21,4 milliárd SDR van forgalomban, ami összesen mintegy 29 milliárd dollárt ér, és a világ tartalékainak 2 százalékát teszi ki. Az SDR értékét meghatározó valutakosárban 40 százalékkal számít az USA dollár, 21 százalékkal a német márka, 17 százalékkal a japán jen, és 11-11 százalékkal az angol font és a francia frank. Az aranydeviza-rendszer felmondása (1971) után szükségtelenné és értelmetlenné vált, hogy az IMF a korábbi mennyiségben aranyat tartalékoljon. Az IMF Alapokmányának második módosítása (1976) után az arany hivatalos ára megszőnt. Az IMF aranytartalékának egy hatodát -- és késıbb további részleteit -- kiárusították, s az eladásokból származó jövedelmet a fejlıdı országok segélyezésére fordították. A második egy hatod eladása nyomán jött létre a Letéti Alap (Trust Fund). A hetvenes években emellett más ún. idılegesen rendelkezésre álló alapok (temporary facility) is létrejöttek: a két Olajalap (Oil Facility), valamint az ún. Kiegészítı Alap (Supplementary Financing Facility), amelyet az IMF akkori vezérigazgatója után Witteveen-féle keretnek is neveztek. Az ilyen átmeneti bıvítésekkel szemben tartós és maradandó változást jelentenek a hitelalapok nagyságában a rendszeres kvótaemelések, valamint olyan átfogó rendezések, mint az 1962-es Általános Hitelegyezmény (General Agreement to Borrow, GAB), vagy a kilencvenes években Új Hiteleljárás (New Arrangements to Borrow). Az elıbbi 6 milliárd dollárral (jelenlegi értéken mintegy 24 milliárddal), az utóbbi pedig ennek majdnem kétszeresével bıvítette az IMF hitelkereteit. (A GAB értelmében a Valutaalap hiteleket vehet fel a szerzıdı tíz országtól, általában négy-öt éves idıszakra, s magát az egyezményt is ötévente meg kell újítani.) Mindezek mellett a nyolcvanas évek elején kétoldalú hitelmegállapodások is születtek, például Szaúd-Arábiával és a Nemzetközi Fizetések Bankjával (BIS), valamint több központi bankkal is. Az IMF hitellehetıségei A Nemzetközi Valutaalap a fizetési nehézségekkel küzdı tagországoknak nyújt hiteleket. Az ilyen országok azonnal lehívhatják IMF-kvótájuk 25 százalékát (amit aranyban vagy konvertibilis valutában fizettek be). Amennyiben ez nem elegendı, a tagország befizetett kvótájának háromszorosát veheti igénybe hitelként -- meghatározott feltételek mellett. Az országnak vállalnia kell, hogy amint likviditási problémája megszőnt, visszafizeti a felvett hitelt, és a szerzıdés megkötésekor be kell mutatnia a válság elhárítására kidolgozott programot is. Az IMF-hez hitelért folyamodók helyzetük alapján különbözı típusú finanszírozást vehetnek igénybe. A két leggyakrabban alkalmazott hitelforma a készenléti hitelmegállapodás (standby agreement) és a kibıvített eljárás (extended arrangement). Mindkettı olyan programokat támogat, amelyek a hitelfelvevı ország fizetıképességének megırzését segítik elı; az elıbbi egy-két éves, az utóbbi pedig három-négy éves futamidıvel. E hitelek esedékes részleteinek lehívásához a hitelfelvevı országnak a programban megállapított pénzügyi mutatókat rendre produkálnia kell. A készenléti lehívásokra 1965 óta van lehetıség, s a felvett hitelt 3-5 év alatt kell visszafizetni. A kibıvített eljárást 1974-ben, az elsı olajár-robbanás után vezették be, 510 éves futamidıvel. A készenléti hitel eredetileg az igénylı tagország kvótájának 90-110 százalékára rúghatott, míg a kibıvített eljárás során 140 százalék volt a felsı határ, ám ezeket késıbb az Új
Árfolyamelméletek
Hitelpolitika jegyében eltörölték. A világgazdasági folyamatok destabilizálódása miatt más innováció is szükséges volt; így például létrejött a kibıvített hitelkeret (extended fund facility), a tartós strukturális nehézségekkel küzdı, export- és versenyképességüket javítani igyekvı országok támogatására. Ennek összege elérheti a kvóta 300-320 százalékát, és csak a lehívást követı 4-5 év elteltével kell megkezdeni a törlesztését. A Valutaalap alapfunkciójához tartozó hiteltípusok mellett más, kiegészítı jellegő hitelformák is kialakultak. Ilyen például a kompenzációs és eseti finanszírozás (compensatory and contingency financing facility), amelyeket olyan esetekben vehetnek igénybe a tagországok, ha rendkívüli okok miatt (például aszály, árvíz vagy sáskajárás) exportbevételeik nem érik el a szokásos szintet. Hasonló, speciális problémák felmerülése esetén vehetik igénybe a tagországok az olyan szolgáltatásokat is, mint az ütközıkészlet-finanszírozás (buffer stock financing facility), amelynek feladata a nyerstermékár-ingadozások kivédése, valamint a természeti csapásokhoz kapcsolódó sürgısségi segély (emergency assistance related to natural disasters). A nyolcvanas években közepén alakították ki azokat a valutaalapi hiteltípusokat, amelyekkel az IMF a legalacsonyabb jövedelemmel rendelkezı fejlıdı országok makrogazdasági és strukturális egyensúlyjavító programjait támogathatja. Ilyen a szerkezet átalakító hitellehetıség (structural adjustment facility), valamint ennek kibıvített változata. A SAFhiteleket a legszegényebb, jellemzıen fekete afrikai országok vették igénybe kvótájuk 47-70 százaléka erejéig, 5,5 éves türelmi idıvel és 10 éven belüli visszafizetési kötelezettség vállalásával. A kibıvített változat már a kvóta 250 százalékára is rúghatott, kamata pedig az eredetivel megegyezı 0,5 százalék volt. Az IMF szabályozó és hitelezı szerepének fontossága idıben változott, és ez jól nyomon követhetı a hitelek tömegének alakulásán. A hatvanas évek második felében az IMF kihelyezett hiteleinek és kölcsöneinek összege még csak 3 milliárd SDR körül mozgott, 1980ban viszont már meghaladta a 10 milliárd SDR-t. Az igazi nagy ugrás ezután következett be: 1985-ben a kihelyezett hitelek és kölcsönök összege megközelítette a 40 milliárd SDR-t is. Az ezt követı évtizedben ismét stagnálás következett: 1997-ben a vizsgált mutató alig haladta meg a 40 milliárdos szintet. Megjegyzendı még, hogy az IMF-hitelek megítélésénél a közgazdasági elemzések mellett mindig fontos szerepük volt a politikai megfontolásoknak. Ez magyarázza, hogy az 1947 és 1997 közötti ötvenéves idıszakot tekintve a Valutaalap legjelentısebb hitelfelvevıi az USA legfontosabb stratégiai partnerei közül kerültek ki a különbözı földrészeken. Ezek közül is kimagaslik Mexikó, amely ötven év alatt több mint 17 milliárd SDR értékben vehetett fel hitelt az IMF-tıl. Messze lemaradva követi Mexikót -- mintegy holtversenyben, a 10 milliárd SDR-es szintnél -- Argentína, Oroszország, az Egyesült Királyság és India. Hatodik helyezett 5 milliárd SDR-rel Brazília, és további négy ország (Jugoszlávia, Fülöp-szigetek, Pakisztán és Törökország) zárja a legnagyobb hitelfelvevık tízes listáját, egyenként 3 milliárd SDR körüli értékekkel. Az IMF politikája és ajánlásai Mivel az IMF kezdettıl fogva mint a nemzetközi gazdaság stabilitásának legfıbb letéteményeseként mőködött, tevékenységét mindig is a pénzügyi fegyelem és a konzervatív bankári szemlélet jellemezte. Szakértıinek feladata az volt, hogy a fiskális és monetáris ortodoxia elveit megerısítsék a velük kapcsolatba kerülı kormányzati tisztségviselıkben. A Valutaalap konzervativizmusa különösen szembeötlıvé vált azután, hogy a hetvenes évektıl a világgazdaság a korábbiakhoz képest instabillá vált, s nem maradt más intézmény, amely a pénzügyi és kereskedelmi anarchia felszámolására, a rendteremtésre felhasználható lett volna.
Árfolyamelméletek
A helyzetet még súlyosabbá vált, amikor a nyolcvanas évek elején globális recesszió, majd ennek nyomán nemzetközi adósságválság bontakozott ki. A megelızı évek során eladósodott fejlıdı országok mindegyike fizetési problémákkal küzdött, és sokan jelentették be a nyílt fizetésképtelenséget is. A válság kirobbanását általában Mexikó 1982-es csıdjelentéséhez kötik. Ezt követıen a transznacionális bankok és a hitelnyújtó államok rendszeres tevékenységévé vált az adósság átütemezés. A magánhiteleket a Londoni Klub, a kormányközi hiteleket pedig a Párizsi Klub kereteiben ütemezték át. Bár az Egyesült Államok akkori vezetése (Ronald Reagan és kormánya) eredetileg nem szimpatizált a Valutaalappal és a Világbankkal mint intézményekkel, belátta, hogy e szervezetek mőködtetése nélkül nem konszolidálható a helyzet. A fizetıképtelen országok kisegítése és a válság tovaterjedésének megakadályozása az IMF feladata lett. A kereskedelmi bankok csak akkor nyújtottak további hiteleket a súlyosan eladósodott országoknak, ha azok IMF-megállapodással rendelkeztek, a Valutaalap pedig csak akkor kötött szerzıdést, ha a készenléti hitel fejében az adós ország vállalja a feltételül szabott kiigazító programcsomag végrehajtását (conditionality). Az IMF vezetése a válságot rövid távú likviditási válságként értelmezte; a kiigazító programcsomag így döntıen gyors ütemő, makroökonómiai stabilizációs intézkedéseket várt el az egyensúly helyreállítása. A kiigazítás lényegi elemei a következık voltak: 1) a monetáris restrikció (a hitelkínálat drasztikus szőkítése), amelynek sikere érdekében 2) fiskális restrikciót is kellett alkalmazni (a költségvetési deficit lefaragásával), 3) a Valutaalap a kiigazító programokban rendszerint elvárta azt is, hogy szigorú jövedelempolitikai intézkedések fogják vissza a reálbérek emelkedését, 4) a kormány értékelje le a nemzeti valutát. A program elvileg mőködhetett volna egyes eladósodott országok esetében, de mivel a leértékelést az IMF beavatkozása nyomán országok tucatjai alkalmazták, az adósságválság a nyolcvanas évek közepéig semmit sem enyhült. Az egymással versenyhelyzetben levı fejlıdı országok sorozatos valutaleértékelése a harmincas évek elejének kompetitív leértékelési hullámát idézte -- az érintett országok külpiaci pozícióin nem javított, viszont erıteljes stagflációs hatással járt. A restriktív pénzpolitika önmagában nem csökkentette a nemzetgazdaság importigényét; hatásai inkább a jövedelemkülönbségek növekedésében mutatkoztak meg. Az IMF tevékenységének elsısorban nem az adósok konszolidálásában, hanem a hitelezı magánbankok kisegítésében volt szerepe. Nemzetközi méretekben a válság csak akkor kezdett enyhülni, amikor 1985 után az ún. Baker-terv keretében nagyobb szerepet kapott a válságkezelésben a gazdasági növekedés újraindítása, és ehhez az IMF mellett a Világbank is komolyabb szerepet kapott. További hatékony intézkedéseket hozott az 1989-es Brady-terv, amely széles körben segítette elı az adósságok tömegének csökkentését lehetıvé tevı adósságcsere-ügyletek (debt-equity swap) alkalmazását. A kilencvenes évek elejétıl az IMF újabb feladatot kapott: neki kellett menedzselnie a volt szocialista országok integrációját a liberalizált világgazdaságba. Sikerességét tekintve ez a mővelet az adósságválság kezeléséhez volt hasonlítható, bár meg kell jegyezni, hogy az IMF nem tehetı felelıssé a gazdaságok összes gondjáért-bajáért sem a fejlıdı, sem a (volt) szocialista országokban. A Világbank (IBRD) Az 1944-es Bretton Woods-i tárgyalások során a Világbank feladatköre sokkal kevésbé volt egyértelmő, mint a Valutaalapé. Nyilvánvaló volt, hogy a háború után jelentıs forrásokra lesz szükség a lerombolt országok újjáépítéséhez, de nem volt egyértelmő, hogy pontosan mennyi
Árfolyamelméletek
pénz lesz szükséges és elıteremthetı, és még kevésbé volt világos, hogy mi lesz az intézmény sorsa az újjáépítési idıszak után. Valójában a Világbank eredetileg fontosnak tartott szerepében, az újjáépítésben igen csekély munkát végzett, késıbb viszont mint fejlesztési bank igen jelentıs szerepet játszott az egyes országok, régiók és földrészek gazdasági potenciáljának és arculatának formálásában. Tartalmi szempontból a Világbank történetének korai évtizedeit a fejlesztési politika (development policy), a legutóbbi két évtized tevékenységét pedig a szerkezeti kiigazítás (structural adjustment) elve jellemezte. A Világbank szervezeti felépítése (közgyőlés, kormányzótanács, ügyvezetıség, szavazási rendszer) hasonló a Valutaalapéhoz; különbség, hogy az Ügyvezetı Igazgatóság élén nem vezérigazgató, hanem elnök áll, aki a hagyomány szerint amerikai állampolgár (kivétel a jelenleg hivatalban levı James Wolfensohn, aki ausztrál születéső, bár hosszú idın át dolgozott az Egyesült Államokban). A Világbank apparátusa lényegesen nagyobb a Valutaalapénál: mintegy 7000 fıbıl áll. A Világbank szintén kiad éves jelentést (World Development Report), és rendelkezik oktatási intézménnyel is (Economic Development Institute). Az Alapokmány szerint a Világbank jegyzett tıkéjének 20 százaléka alkotja hiteleinek forrását. Ezt a keretet a rendszeres tıkeemelések bıvítik, de mivel a bank tagországai jóval nagyobb mennyiségő hitelt igényelnek, az intézmény folyamatos hitelfelvételi tevékenységet is folytat. Tartozásait tudatosan diverzifikálja; egyidejőleg több tıkepiacon van jelen és kölcsöneit különbözı valutanemekben veszi fel. A leggyakrabban alkalmazott hitelfelvételi forma a kötvénykibocsátás, amely kezdetben az USA tıkepiacait célozta meg, de a késıbbiekben felértékelıdött az NSZK és Japán tıkekínálata is. Mivel tartozásaiért a tagállamok teljes részvénytıkéjükkel felelnek, a Világbank a világ legjobb adósának számít ("AAA" minısítéssel). A Világbank hitelei A Világbank fejlesztési funkciójából adódik, hogy a kölcsönfelvételre való jogosultság nem automatikus, hanem az egyes tagállamok egy fıre jutó bruttó nemzeti jövedelmének függvénye. A jövedelmi adatokat évente, az ún. SDR-deflátor segítségével korrigálják (a kilencvenes évek elején pl. 4090 dollár volt a jogosultság küszöbértéke. A Világbank hiteleinek futamideje országcsoportonként változik, de maximálisan 17 év (3-5 év türelmi idıvel). Ez igen elınyös feltételt jelent, bár az érem másik oldala, hogy a világbanki kölcsönök odaítélése még optimális esetben is igen hosszadalmas, rendszerint egy-másfél év. Céljait tekintve a Világbank által nyújtott hitelek alapvetıen két csoportba sorolhatók: a célhiteleket (project loan) és a programhiteleket különböztetjük meg. Az utóbbiak között a szerkezeti kiigazítási kölcsönök (structural adjustment loan, SAL) a legjelentısebb, de ide soroljuk az ágazati kiigazítási kölcsönöket (sectoral adjustment loan, SECAL) is. A célhitel egy meghatározott beruházás megvalósítását finanszírozza (vízlépcsı, repülıtér stb.). Az ilyen beruházási programok esetében a finanszírozandó áruk és szolgáltatások szállítására nemzetközi versenytárgyalást hirdetnek meg (tender). Ezt követıen a beruházó a Világbank jóváhagyásával a legkedvezıbb ajánlatot tevı szállítókkal szerzıdik. Emiatt a Világbank tevékenységének fejlesztı hatása nemcsak a hitelfelvevı országban, hanem a szállító országokban is megmutatkozhat. A Világbank egyetlen programot sem finanszíroz a teljes beruházási összeg erejéig; abban a fogadó ország is mindig részt vesz. A társfinanszírozás (co-financing) kategóriáját azonban csak akkor használják, amikor az adott program finanszírozásába "harmadik" forrásból származó pénzeket is bevonnak. A szerkezeti kiigazítási kölcsönök folyósítása 1980-ban kezdıdött, válaszul a hetvenes években kialakult általános világgazdasági válságra. Céljuk az volt, hogy az eladósodott fejlıdı országokat 3-4 éves programok segítségével mind intézményi, mind ágazati
Árfolyamelméletek
szempontból beillessze a világgazdaság megváltozott rendjébe. Ezeket a reformprogramokat a Világbank jellemzıen 100-150 millió dolláros hitelekkel támogatta. A nyolcvanas évek közepére nıtt meg az ágazati kiigazítási kölcsönök szerepe; ezek funkciója egy-egy ágazat vagy alágazat hatékony átszervezése, termelésének korszerősítése, jövedelmezıségének erısítése volt. A Bank történetének korai évtizedeiben lényegesen nagyobb szerepet játszottak a célhitelek, míg a nyolcvanas évek elejétıl -- a nemzetközi adósságválság kialakulásától -- értékelıdött fel a programhitelek csoportja. Ezt leginkább a Bank közgazdasági filozófiájában bekövetkezett változások (a neokonzervatív paradigmaváltás) és a világgazdaság új jelenségei magyarázzák. A fejlesztési politika és a szerkezeti kiigazítás A Világbank fejlesztési politikáját a kezdetektıl egészen a hetvenes évek végéig egy neokeynesiánus növekedési modell jellemezte. Ez a modell -- két keynesiánus közgazdász, Harrod és Domar számításaiból kiindulva -- a lakosság megtakarítási hajlandóságával állította arányba a gazdaság növekedési potenciálját. Feltételezte, hogy a fejlıdı országokban hiányzó megtakarításokat a gazdasági fejlıdés korai szakaszában külsı forrásból lehet kipótolni, s így a támogatott országok is elindulhatnak a modernizáció útján. A Világbank által becsatornázott külsı forrásbevonás jellemzıen nagy infrastrukturális projektekre (erımővekre, közlekedési vonalak építésére stb.) koncentrálódott. A hatvanas évek végétıl a Bank igen nagy szerepet játszott egyes országok (India, Mexikó stb.) élelmezési problémáinak megoldásában, vagyis az úgynevezett "zöld forradalom" elımozdításában. A nyolcvanas évek elején kialakult új helyzetben az addig követett neokeynesiánus felfogást egy neoinstitucionalista filozófia váltotta fel. Eszerint az állam feladata nem a gazdasági növekedés (öncélú) gerjesztése, és fıleg nem a foglalkoztatási és jövedelmi problémák megoldása. Az állam akkor segíti elı a gazdaság optimális mőködését, ha kiiktatja az úgynevezett ártorzulásokat, vagyis minden olyan szabályozást, amely akadályozza a piaci törvények érvényesülését. Ilyen ártorzulásnak számított a vám, a minimálbér, a kamatplafon, a lakbér-támogatás vagy a fogyasztói árkiegészítés. Mindebbıl adódott a világbanki programok fókuszába kerülı szerkezeti kiigazítás receptúrája: 1) liberalizáció a külkereskedelemben és a pénzügyi szektorban, 2) támogatásleépítés, különösen a külkereskedelmi forgalomba nem kerülı termékek esetében 3) dereguláció, a piacszabályozás adminisztratív eszközeinek csökkentése. A Világbank értékelése szerint az eladósodott fejlıdı országok kritikus állapota nagyrészt arra volt visszavezethetı, hogy a megelızı évtizedekben állami beavatkozás útján kísérletet tettek egy diverzifikált gazdasági szerkezet kialakítására, és e törekvés jegyében importhelyettesítı politikát folytattak. A szerkezeti kiigazítási programok ehelyett az exportösztönzı stratégiát javasolták, és a gazdaság nyitottságában, nemzetközi integrációjában rejlı lehetıségeket hangsúlyozták. A programok rendszerint ágazati iránymutatást is tartalmaztak; szorgalmazták a mezıgazdasági termelı szektor megerısítését, ugyanakkor ösztönözték a nemzetközi forgalomba nem hozható (non-tradable) javakat elıállító szektorok, jellemzıen az építıipar visszafejlesztését. A szerkezeti kiigazítás hatásainak felmérése azt mutatta, hogy az ilyen programokat alkalmazó országokban a beruházások szintje jelentısen visszaesett, miközben a külgazdasági egyensúly számottevıen javult. A gazdasági növekedés ütemére a szerkezeti kiigazítás nem gyakorolt szignifikáns hatást. Kimutatható volt azonban, hogy a programországokban nıttek a jövedelemkülönbségek, az állami szektor kiadásainak megkurtítása és a támogatások leépítése miatt romlott a társadalom egészségi állapota, az építıipar elsorvasztása következtében pedig
Árfolyamelméletek
fokozódtak a feszültségek a lakáshelyzetben. Az UNICEF és más nemzetközi szervezetek keynesiánus közgazdászai ezért a nyolcvanas évek második felében felléptek egy "emberarcú kiigazítás" követelésével. A Világbank-csoport többi tagja Az ötvenes évek közepétıl az ENSZ égisze alatt, a Bretton Woods-i intézmények kiegészítéseként, a Világbank mellé rendelve új nemzetközi pénzügyi szervezetek jöttek létre. Ezek az intézmények a pénzügyeken belül is szakosodtak, egy-egy sajátos probléma vagy országcsoport kezelését tőzték ki célul. Az alábbiakban ezeknek az intézményeknek a keletkezését és mőködését ismertetjük. Nemzetközi Pénzügyi Társaság (IFC) A Világbank elsı leányvállalataként alakult meg 1956-ban a Nemzetközi Pénzügyi Társaság (International Financial Corporation, IFC). Felállítását az ENSZ 1954-es ülésszaka kezdeményezte, annak érdekében, hogy egy új intézmény segítségével lehessen intenzívebbé tenni a fejlett és fejlıdı országok közötti magántıke-áramlást, és különösképpen LatinAmerika gazdasági fejlıdését. Céljai megvalósítása érdekében az IFC a magánberuházókkal együttmőködve támogatja az olyan termelı vállalkozások létesítésének és fejlesztésének finanszírozását, amelyek elısegíthetik az érintett tagállam gazdaságának fellendülését. Ennek módja, hogy a Társaság beruházásokat hajt végre a tagállamok kormányainak visszafizetési garanciája nélkül olyan esetekben, amikor ésszerő feltételek mellett nem áll rendelkezésre elegendı magántıke. E tevékenység során az IFC igyekszik elısegíteni a hazai és a külföldi tıkét a beruházási lehetıségekkel és a tapasztalt menedzsmenttel. Emellett törekszik arra, hogy segítségével a tagországokban a bel- és külföldi tıke a termelı beruházások felé orientálódjék. A megalakuláskor az IFC alaptıkéje 100 millió dollár volt. A késıbbiekben többször is volt alaptıke-emelés: 1963-ban 110 millió dollárra, majd 1977-ben 650 millió dollárra. A kilencvenes évek elején -- a volt szocialista országok felvétele nyomán -- az IFC jegyzett alaptıkéje 2 milliárd dollár fölé emelkedett. A Társaság részvényeit csak tagországok jegyezhetik. A részvények ellenértékét kezdetben aranyban és USA dollárban, a késıbbiekben pedig csak dollárban fizették be. Az IFC a jegyzett alaptıkén kívül más forrásokkal is gazdálkodik; ide sorolhatók a felhalmozott jövedelmek, a visszafizetések, valamint a Társaság korábbi befektetéseinek eladásából származó eszközök. Az IFC kölcsönöket is vehet fel; ezeknek legnagyobb része a Világbanktól származik, bár 1985-tıl kezdve a Társaság a nemzetközi pénzpiacokról is bıvítette forrásait. A kilencvenes években az IFC projektfinanszírozási tevékenységének összesített értéke dinamikusan, évi átlagban mintegy 10 százalékkal nıtt. (A finanszírozott projektek száma évente 150 körülmozgott.) Beruházási politikáját az IFC a tagországok fejlesztési programjaival összhangban alakítja ki; az érintett országok által ellenzett beruházásokat nem finanszíroz. Tartózkodik a kereskedelmi és ingatlanügyletektıl, és -- kevés kivétellel -- csak olyan programokban vesz részt, ahol saját részvétele meghaladja az egymillió dollárt. Az IFC az általa támogatott beruházásokban az összérték legfeljebb 25 százalékával vehet részt saját forrással, és hozzájárulása nem haladhatja meg az 50 millió dollárt; viszont segítséget nyújt a fennmaradó részhez szükséges magánforrások mozgósításában. Emiatt a Társaság beruházásokban játszott szerepét katalizátorként szokták jellemezni. Az IFC kölcsöneinek kamatai a nemzetközi kereskedelmi kamatokhoz igazodnak. A kölcsönöket 7-12 éves futamidıvel, és leginkább USA dollárban nyújtják (ritkábban német márkában, japán jenben, angol fontban vagy svájci frankban). Amikor egy IFC-részvétellel
Árfolyamelméletek
létesült beruházás már jövedelmezıen mőködik, és a Társaság további közvetlen részvételére már nincs szükség, az IFC saját tıkerészesedését eladják belföldi vállalkozóknak és gazdasági szervezeteknek. Az IFC székhelye Washingtonban van, kihelyezett irodával rendelkezik Londonban, Párizsban és Tokióban; 17 fejlıdı országban pedig területi missziót tart fenn. A szervezet élén a Kormányzótanács áll, amely a kormányzók egyikét választja elnökévé. Az operatív irányítást a 22 fıs Igazgatótanács végzi, amelynek a Világbank ügyvezetı igazgatói lehetnek tagjai. Nemzetközi Fejlesztési Társulás (IDA) A Világbank-csoport második kibıvítése hozta létre 1960-ban a Nemzetközi Fejlesztési Társulás (International Development Association, IDA) nevő szervezetet. Az IDA megalapításának elızményeként számos segélyprogram mőködött a Világbank támogatásával, amelyeknek célja a fejlıdı országokra, és azon belül is fıleg Ázsiára jellemzı akut problémák (élelmiszerhiány, túlzott népszaporulat, stagnáló mezıgazdasági termelés, eladósodás stb.) kezelése volt. Mivel az USA fizetési mérlegében tartós hiány alakult ki, az amerikai vezetés törekedett a segélyezés terheinek megosztására a nyugat-európai és japán partnerekkel. A Társulás 1 milliárd dollár alaptıkével kezdte meg tevékenységét; ebbıl a fejlett ipari országok hozzájárulása 763 millió dollárt tett ki. Az utóbbiak számítanak elsı osztályú tagoknak, amelyeknek hozzájárulása teljes egészében konvertibilis deviza, míg a másodosztályú tagok esetében ez csak 10 százalék, a fennmaradó rész pedig saját nemzeti valutájuk lehet. Az IDA kihelyezhetı pénzeszközeinek legfontosabb forrása a donorok által három évente megszavazott alapfeltöltés. E feltöltések csak kivételes esetekben változtatják az egyes tagországok részesedési arányait és státuszát. Az IDA számára további forrásokat biztosít a Világbank, amely 1964 óta nettó jövedelmének bizonyos hányadát a Társulás rendelkezésére bocsátja. Az IDA nem nyújt kölcsönt minden tagországának. Az erre való jogosultságot három kritérium alapján határozzák meg: vizsgálják az egy fıre jutó jövedelem alapján a szegénység mértékét, a hagyományos forrásokhoz való hozzájutás lehetıségét, valamint a meglevı források hatékony kihasználását. A támogatható országok kiemelkedıen fontos fejlesztési feladatok és meghatározott programok finanszírozásához pályázhatnak IDA-kölcsönökre. A kezdeti idıszakban elsısorban nagy infrastrukturális projektek (közutak, vasutak, kikötık stb.) estek ebbe a kategóriába, mivel a szakemberek feltételezték, hogy ezek megvalósítása esetén az érintett országok jövedelemtermelı képessége megnı, gazdasági növekedésük dinamizálható. A hetvenes években úgy ítélték meg, hogy a korábbi, iparfejlesztést célzó törekvések egyoldalúak voltak, és elıtérbe kerültek a mezıgazdaságot támogató programok (öntözés stb.). Ez idı tájt az IDA hitelezı tevékenysége dinamikusan bıvült; a Társulás évente több mint száz önálló hitel megállapodást kötött, egyenként átlagosan kb. 30 millió dolláros szinten. A nyolcvanas évek elején az általános washingtoni koncepcióváltás következtében az IDA tevékenysége háttérbe szorult, s kölcsöneinek összesített értéke mintegy 30 százalékkal csökkent. Az IDA kölcsöneinek regionális eloszlása hosszú távon állandóságot mutatott: a kölcsönök közel 85 százaléka Dél-Ázsiába és a Szaharától délre fekvı fekete afrikai országokba irányult. A közel négy évtizedes korszakot tekintve az IDA legnagyobb kölcsönfelvevıje India volt, ez után következett Banglades és Pakisztán. A fekete afrikai országokba együttesen az IDAhitelek egynegyede áramlott (a legnagyobb afrikai kölcsönfelvevık: Tanzánia, Szudán, Kenya és Etiópia), bár ez az arány a nyolcvanas években jelentısen megemelkedett.
Árfolyamelméletek
Mivel a szervezet feladata a legszegényebb országok támogatása, az IDA-kölcsönök feltételei lényegesen kedvezıbbek a piaci hitelekénél. Legnagyobb részük kamatmentes, csupán kezelési költségként számítanak fel évi 0,75 százalékos díjat. Futamidejük eleinte 50 év is lehetett, és a késıbbiekben is csak 40 évre szállították le a felsı korlátot. Az IDA legfıbb szerve a Kormányzótanács, amelynek tagjai az IDA-ban is résztvevı országok Világbankhoz delegált kormányzói. A Társulás tevékenységét az Ügyvezetı Igazgatóság irányítja, amely az IDA-tagországok által a Világbankhoz delegált ügyvezetı igazgatókból áll. A Világbank Kormányzótanácsának elnöke az IDA Kormányzótanácsának is elnöke, a Társulás és az Ügyvezetı Igazgatóság elnöke pedig azonos a Világbank elnökével. Magától értetıdik, hogy az IDA központja is Washingtonban, a Világbank Pennsylvania sugárúti székházában található. Nemzetközi Beruházásvédelmi Megállapodás (MIGA) A Világbank Kormányzótanácsa az 1985. évi szöuli Közgyőlésen hozott határozatot a csoport újabb fiókintézményének (Multilateral Investment Guarantee Agency, MIGA) felállításáról, amelynek feladata, hogy biztosítást nyújtson a külföldi beruházóknak a különféle politikai és gazdaságpolitikai kockázatok ellen. A fıbb, kezelni kívánt kockázattípusok nem kereskedelmi jellegőek, úgymint: 1) jövedelemtranszferek (hazautalás) akadályozása a fogadó ország által; 2) a tulajdontól való megfosztás a fogadó ország által -- jogilag vagy adminisztratív úton (államosítás); 3) megfelelı jogvédelem, törvényes füórum a fogadó ország hatóságaival szemben kialakult nézeteltérések esetén; 4) háborús vagy polgárháborús kockázat. A MIGA fı tevékenységi területe az értékpapírok kamatainak, az értékpapír típusú kölcsönök, a közvetlen beruházások, a licenceladásokra és a technológiatranszferre vonatkozó üzletek biztosítása. Ezen túl mőszaki segítséget és információszolgáltatást is nyújthat, konzultációs támogatást adhat, és részt vehet a szakemberképzésben is. E tevékenységek célja a külföldi tıke fogadásának megkönnyítése. A MIGA csak olyan országok beruházásainak garantálására köt szerzıdést, amelyek a szervezet tagjai, és csak azután, hogy a tıkeimportır ország kormánya támogatásáról biztosítja a megvalósítandó beruházást. A MIGA 1,082 milliárd dollár alaptıkével alakult meg. A tagországoknak az alaptıkerészesedés 10 százalékát kellett készpénzben befizetniük, és további 10 százalékot kellett kamatmentesen rendelkezésen tartaniuk. A MIGA által garantált beruházási összeg nem haladhatja meg a tagország által jegyzett alaptıke-részesedés másfélszeresét, ami igen konzervatív kockázati aránynak tekinthetı. A MIGA-hoz hasonló profillal mőködik, és annak elızményének is tekinthetı a Beruházási Viták Rendezésének Nemzetközi Központja (International Center for Settlements of Investment Disputes (ICSID). Ezt a szervezetet a kormányok és a külföldi beruházók között felmerülı jogi kérdések, viták rendezésének elısegítésére hozták létre 1965-ben. Az alapítók szándéka szerint a Központnak elı kell segítenie a mőködı tıke nemzetközi áramlását, vagyis a multinacionális beruházások bıvülését. E feladatokkal összefüggésben a központ kutatásokat folytat, és kiadványokat jelentet meg a nemzetközi beruházásokkal kapcsolatos jogi kérdésekrıl. A kilencvenes évek elején végrehajtott tagfelvétellel az ICSID tagállamainak száma száz fölé emelkedett. A gazdaság világában jártas szakemberek számára is kevéssé ismert szervezet 1992-ben mindössze öt függıben levı üggyel foglalkozott. Nemzetközi pénzügyi reformtörekvések
Árfolyamelméletek
A Valutaalap és a Világbank madridi közgyőlése (1994), amelyet az alapítás ötvenedik évfordulójának jegyében rendeztek, alkalmat adott az áttekintésre, értékelésre és bírálatokra. Az Egyesült Államok jegybankjának (Fed) egykori elnöke, Paul Volcker vezetésével egy különbizottság (Bretton Woods Commission, BWC) vizsgálta a nemzetközi pénzügyi rendszer mőködését. A BWC jelentése azt az álláspontot képviselte, amely szerint a kormányok nem bízhatják a szabad piaci erıkre a valutaárfolyamok alakítását; a hibás árfolyamrögzítések és túlzott ingadozások megfelelı kormányközi egyeztetés útján kerülhetık el. A formális koordinációt különösen három valuta: az amerikai dollár, a japán yen és a német márka között tartotta szükségesnek. A rendszer felügyeletére és szabályozására a már meglevı két intézményt, az IMF-et és a Világbankot látta alkalmasnak. A rendszer mőködésével kevésbé elégedett elemzık egyidejőleg más elképzeléseket fogalmaztak meg. A Bretton Woods-i ikrekkel szemben ellenséges konzervatív szakemberek ismételten kezdeményezték az IMF és a Világbank megszüntetését. Sir Alan Walters, Margaret Thatcher egykori brit miniszterelnök tanácsadója szerint a két szervezeten keresztül túl nagy befolyást gyakorol a gazdasági folyamatokra a politika, ahelyett, hogy a két intézmény valóban a központi bankárok bankjaként mőködhetne. Ez a vélemény egybevágott Milton Friedman harminc évvel korábban kifejtett álláspontjával. Walters szerint az ideális megoldás híján be kellene fagyasztani a Világbank forrásait, az új forrásokat az IFC rendelkezésére kell bocsátani, a Valutaalapot pedig egyfajta biztosítási intézménnyé kell alakítani, amelynek inkább feladata a kutatás és a megfigyelés, mint a hitelezés. A különféle szocialista és szociáldemokrata elemzık szintén elégedetlenek voltak a Bretton Woods-i szervezetek mőködésével, de egészen más következtetéseket vontak le. John Smith, a brit Munkáspárt vezetıje egy évvel a madridi közgyőlés elıtt a két szervezet összevonását, valamint egy Gazdasági Biztonsági Tanács felállítását javasolta. Stuart Holland brit közgazdász "Egy új Bretton Woods" felé (1994) címő könyvében a fejlesztési célú újraelosztás nagyságrendekkel való növelése mellett érvelt. Ajánlotta azt is, hogy a multilaterális szervezetek hitelezési gyakorlatában a pénzügyi feltételesség elvét váltsa fel a szociális és környezetvédelmi feltételesség, valamint azt, hogy a döntések meghozatalánál a hagyományos GDP-statisztikák helyett inkább az ENSZ különbözı intézményeiben kidolgozott humán fejlettségi indexeket vegyék figyelembe. A bírálatokra a két szervezet különbözıképpen reagált. A Világbank mutatkozott nyitottabbnak, nem utolsó sorban azért, mert néhány évvel korábban elkészült belsı felmérése (Wapenhans-jelentés) is a megelızı évtized programjainak eredménytelenségét igazolta (a Bank által projektekre folyósított összegeknek mindössze 22 százalékáról állapította meg, hogy az elızetes céloknak megfelelıen használták fel). Mivel a Valutaalapot ért, több irányból érkezı kritikák és reformjavaslatok kioltották egymást, Michel Camdessus IMF-vezérigazgató az "ugyanazt, de jobban" filozófiájával próbálta folytatni tevékenységét. Az IMF koordinációs funkciójának kudarca azonban rögtön a madridi közgyőlés után megmutatkozott abban, hogy az Alap szakembereit teljességgel felkészületlenül érte az 1994 végén kitört mexikói valutaválság, amelynek kezelése (a bajba került külföldi befektetık kisegítése) közel 50 milliárd dollárt emésztett fel. Stanley Fisher vezérigazgató-helyettes vezetésével csak ekkor láttak hozzá egy új intervenciós alap felállításához, amelynek feladata a hasonló válsághelyzetek idıben történı felismerése és gyors elhárítása lett volna. Hamar kiderült azonban, hogy az IMF vezetıi semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek az adósságválság történetébıl. Amikor 1997 folyamán a túltermelési válság elıszele volt érezhetı Dél-Kelet-Ázsia gazdaságaiban, az IMF beavatkozása nemhogy nem mérsékelte a pénzügyi válság kialakulását, de egyes esetekben még siettette és súlyosbította is azt. Az IMF valutaleértékelést, állami kiadáscsökkentést, privatizációt és liberalizációt követelt a bajba
Árfolyamelméletek
jutott országok kormányaitól, holott sok esetben éppen a megelızı években végrehajtott liberalizáció, a szabályozás hiánya volt a válság forrása. Az IMF Dél-Kelet-Ázsiához hasonlóan látványos kudarcot vallott az 1998-as orosz pénzügyi válság kezelése során is, ami egyben az oroszországi piaci reformok végét is jelentette. A nemzetközi szabályozás kudarcai láttán ismét felerısödtek a pénzügyi rendszer reformját sürgetı kezdeményezések. Ebben élenjártak olyan szocialista és szociáldemokrata politikusok, mint Jacques Attali, az EBRD volt elnöke és Helmut Schmidt volt német kancellár. A reformjavaslatok egyik legfontosabb eleme a nemzetközi pénzáramlás lassítása volt, amelynek eszközét az ún. Tobin-adóban (a rövid távú külföldi befektetések megadóztatásában) jelölték meg. Emellett sok szó esett a Bretton Woods-i szervezetek szabályozó szerepének kibıvítésérıl, valamint az IMF és a Világbank fölötti ENSZ-ellenırzés megerısítésérıl. A kilencvenes években sem lanyhultak, sıt az újabb válságjelenségek hatására meg is élénkültek azok a mozgalmak, amelyek a fejlıdı országokat próbálták kiszabadítani a gazdaságpolitikai mozgásterüket korlátozó pénzügyi béklyókból. A Jubilee 2000 nevő nemzetközi civil szervezet egyházi vezetık és progresszív politikusok támogatását is felvonultatta annak érdekében, hogy a 2000. évben a Hetek és más hitelezı államok alkalmazzanak nagyszabású adósság elengedést azokban a fejlıdı országokban, amelyeknek gazdasági helyzetét már több évtizede kilátástalanná tette a nyomasztó külsı adósság. Magyarország és a Bretton Woods-i szervezetek Magyarország a második világháborúban a háborút kirobbantó hitleri Németország oldalán vett részt, így a Bretton Woods-i pénzügyi konferencián nem képviseltethette magát. Röviddel a háború befejezıdése után az ország a szovjet érdekszférába került, s mivel a Szovjetunió és az Egyesült Államok között 1947-tıl éles szembenállás alakult ki, Magyarország IMF-tagsága hosszú idın át fel sem merült. A Szovjetunió ugyan részt vett a Bretton Woods-i konferencián, de az IMF és a Világbank alapító okmányát már nem írta alá. Csehszlovákia és Lengyelország néhány évig részt vett a két szervezet tevékenységében, tagságuk azonban -kizárás, illetve kilépés miatt -- hamarosan megszőnt. Az ötvenes-hatvanas években a kelet-nyugati gazdasági kapcsolatok hullámvölgybe kerültek. A hidegháborús légkör nem kedvezett a nemzetközi kereskedelemnek, és politikai tényezık nehezítették az intézményi kapcsolatok kibontakozását is. Magyarországon az 1968-as gazdasági reformok idıszakában egyes szakértık felvetették az IMF- és IBRD-tagság szükségességét, ám a tényleges elıkészületeket a politikai vezetés hamar leállította. Kádár János és köre úgy látta: nem veszélyeztetheti az új gazdasági mechanizmus sikerét azzal, hogy két olyan szervezetbe lépteti be az országot, amelyet a szovjet vezetés az amerikai imperializmus bástyájának tekint. A moszkvai retorzió ugyanis a piaci reformok egésze szempontjából járhatott volna végzetes következményekkel. A hetvenes években Magyarország IMF-tagság nélkül is kiléphetett a nemzetközi pénzpiacokra, és nagy összegő hiteleket tudott felvenni. Ezt az tette szükségessé, hogy a hetvenes években drasztikusan megemelkedtek a nyersanyagok és energiahordozók világpiaci árai, ami hazánk számára súlyos cserearány-romlást okozott (az importtermékek ára sokkal gyorsabban emelkedett, mint az exporttermékeké). A gazdasági vezetés a drámai változásokat átmenetinek vélte, és nem fordított figyelmet a külsı eladósodásban rejlı veszélyekre. A nyolcvanas évek elején az adósságcsapda ugyanúgy bezárult Magyarország -- és más keleteurópai állam szocialista országok -- fölött, mint számos latin-amerikai, afrikai és ázsiai ország esetében történt. A helyzet annyiban volt még súlyosabb, hogy a kelet-nyugati feszültségek (az új hidegháborús forduló) miatt a szovjet befolyási övezethez tartozó országokat külön embargó sújtotta, különösen a lengyelországi szükségállapot meghirdetése
Árfolyamelméletek
(1981. decembere) után. Bár a magyar gazdaságpolitika már 1978 második felében érzékelte a pályamódosítás szükségességét, a külgazdasági feltételrendszer gyors romlása mellett és megfelelı válságkezelı eszközrendszer hiányában nem tudta elejét venni a csıdhelyzet kialakulásának. A politikai vezetés úgy döntött: elıre menekülve próbál kijutni a válságból. Meghirdeti a piaci reformok második hullámát, s ezúttal kéri az ország felvételét a két Bretton Woods-i pénzügyi szervezetbe. A Valutaalapba történı felvételre 1982 májusában, a Világbankhoz való csatlakozásra két hónappal késıbb került sor. A belépéskor Magyarország IMF-kvótája 375 millió SDR volt, amely 1983-ban 530,7 millió SDR-re emelkedett. Ez az összeg 0,6 százalékos szavazati arány biztosításához volt elegendı. Magyarország friss IMF-tagságának -- a bázeli székhelyő BIS-szel fenntartott jó viszonyhoz hasonlóan -- jelentıs szerepe volt abban, hogy elháríthatóvá vált az 1982-es likviditási válság. Az egyensúlyjavító gazdaságpolitika támogatásához a Valutaalap készenléti hitelt nyújtott 1982 decemberében, majd újból 1984-ben. A két megállapodás ösztönözte a költségvetési kiadások csökkentését, a szigorúbb bérszabályozást, az importkorlátozást, valamint a stabilizációhoz szükséges árfolyam- és hitelpolitikai intézkedéseket. A Valutaalappal kötött készenléti megállapodások konkrét gazdaságpolitikai csomagokhoz kötıdtek. Így az 1984-es szerzıdés szellemiségét tükrözte az MSZMP KB gazdasági reformokról szóló májusi határozata, az 1988-as készenléti megállapodás alapjául pedig az 1987-ben hivatalba lépett Grósz-kormány hároméves stabilizációs és kibontakozási programja szolgált. Az utóbbi koncepció nemcsak megszorító intézkedéseket tartalmazott, hanem nagy lépést tett a piackonform szabályozás felé is (monetáris politika alkalmazása, adó-, ár- és bérreform, importliberalizálás, bankreform, ipari szerkezetváltás stb.). A Világbank 1982 és 1990 között húsz programhitellel támogatta a hanyatló államszocializmus gazdasági reformjait Magyarországon. Ezeket a hiteleket az MNB, illetve a magyar állam vette fel, valamint két esetben az Országos Kıolaj- és Gázipari Tröszt. Az egyenként 25 és 200 millió dollár közötti hitelcsomagok nyolc év alatt a gazdaság szinte minden ágazatát lefedték (gabona, energiaracionalizálás, exportfejlesztés, szénhidrogén, állattenyésztés, finomvegyipar, közlekedés, erımő-rekonstrukció, ipari szerkezetátalakítás, növénytermesztés, távközlés, agráripar, technológiafejlesztés, energiafejlesztés). E programok elısegítették, hogy az egyes ágazatokon belül erısödjön a piaci ösztönzık szerepe, és fokozódjon az exportképesség. A világbanki tagságnak volt köszönhetı az is, hogy a nyolcvanas évek folyamán magyar vállalatok mintegy 160 millió dollár értékben nyertek el a Világbank, illetve az IDA által finanszírozott tendereket. Már a kelet-európai államszocializmus összeomlása elıtt aktivizálta tevékenységét e térségben az IFC is. Magyarország 1985-ben csatlakozott a szervezethez, amelynek elsı magyarországi lépései a bankrendszer átalakításához kapcsolódtak. Az elsı IFC-ügylet az UNICBANK megalapítása volt. A bank 28 millió dolláros alaptıkéjébıl az IFC 15 százalékkal részesedett, alapelvének megfelelıen azonban a részvénycsomagot öt évvel késıbb eladta az alapításban résztvevı német szövetkezeti banknak. A belépést követı néhány évben az IFC segítségével került sor néhány ipari vegyesvállalat létrehozására is. Magyarország 1985-ben csatlakozott az IDA-hoz is. Hiteleket ettıl a szervezettıl nem vehetett fel, viszont már 1985-tıl fogva részt vett a szervezet alapjainak feltöltésében, s így -az addig is létezı segélyezési tevékenységet kibıvítve -- további részt vállalt az ázsiai és afrikai fejlıdı országok gazdasági fejlıdését elısegítı nemzetközi erıfeszítésekben. Az 1989-es politikai fordulat után a nemzetközi pénzügyi szervezetek a korábbiaknál is nagyobb ambícióval fordultak a szerkezeti és intézményi reformok felé. Az MNB, illetve a magyar állam 1990-ben és 1991-ben két átfogó szerkezeti kiigazítási kölcsönt vett fel a Banktól (200, illetve 250 millió dollár értékben); ezek célja a liberalizáció kiteljesítése,
Árfolyamelméletek
valamint a privatizáció és a dereguláció felgyorsítása volt. A rendszerváltás korai szakaszában (1990-92) további nagyösszegő hitelcsomagok támogatták a pénzügyi rendszer átalakítását, a mezıgazdasági export, a távközlés, az emberi erıforrások, a termékpiac fejlesztését, valamint a vállalati reformot. Az új helyzetben kibıvített forrásokkal és hatáskörrel támogatta az átalakulás lépéseit a Valutaalap is. Készenléti, kompenzációs és kibıvített megállapodásokat kötött Magyarországgal, elvárva a szerkezetátalakítás gyorsítását, az importliberalizáció fokozását és a támogatások leépítését. Az 1991-es kibıvített megállapodás újszerő volt mind nagyságrendjében (1,1 milliárd SDR), mind futamidejében (3 év). Emellett a Valutaalap külön keretmegállapodásban nyújtott segítséget az Öböl-háború miatti olajimport többletköltségének fedezésére, valamint a KGST-viszonylatban bekövetkezett árváltozások kivédésére. A szovjet blokk kereskedelmi kapcsolatainak szétzilálódása és a rendszerváltó programok nem várt következményei miatt a gazdasági folyamatok nem úgy alakultak, ahogy azt az IMF elvárta volna, illetve ahogy azt a magyar kormány választóinak és hitelezıinek ígérte. Emiatt a pénzügyi kapcsolatokban nem kevés bonyodalom és konfliktus származott. A kormány az 1991. évi költségvetési hiány miatt felmentést kért az arra vonatkozó IMFteljesítménykritérium alól. A kiugró deficit miatt azonban az IMF 1992 nyarán átmenetileg felfüggesztette az esedékes hitelösszeg lehívási lehetıségét. Ennek ellenére 1993 nyarán újabb készenléti megállapodás született, de mivel ezután a kormány nem a szerzıdésben lefektetett elvek szerint járt el, az ország nem hívhatta le a készenléti hitel negyedéves tételeit. Az 1993-94-es idıszakban -- egy politikailag motivált gazdaságélénkítési kísérlet következtében -- történelmileg példátlan mértékő külgazdasági egyensúlyromlás alakult ki. Az IMF határozott intézkedéseket sürgetett, ám azokat konkrét hitelnyújtással nem támogatta, amikor pedig a kormány végre cselekvésre szánta el magát. A makroökonómiai stabilizációt drákói szigorral megvalósító és a szerkezeti kiigazítást (az államháztartási reformot) felgyorsító Bokros-csomag meghirdetését és végrehajtását az IMF a partvonalról nézte, és csak egy évvel a program meghirdetése után, annak vitathatatlan eredményeit elismerve volt hajlandó az újabb készenléti megállapodás aláírására. Ezúttal azonban Magyarországnak már nem az IMF pénzére volt szüksége, hanem annak elismerésére; a rendelkezésre álló hitelkereteket nem is hívtuk le. A megállapodás léte azonban segített abban, hogy mérséklıdjön a magyar hiteleket is sújtó kamatfelár, és abban is, hogy az ország már 1996 tavaszán az OECD tagjai sorába léphessen. A két szervezet szerepét összevetve megállapítható, hogy a nyolcvanas évek végére ismét a Világbank vált az aktívabb intézménnyé, amelynek nagyobb szerepe van a magyar gazdasági reformok alakításában. Képviselıi részt vállalnak például abban a vitában, amely a hazai jóléti rendszer -- és mindenekelıtt a nyugdíjrendszer -- reformját célozza. A világbanki útmutatással kidolgozott magyar nyugdíjtörvény még kompromisszumos jellege ellenére is nemzetközi jelentıségre tett szert (bár következetességét és a megtakarítások növeléséhez való tényleges hozzájárulását nem kevés hazai és külföldi szakember kétségbe vonta). A Bank instrukciói más területeken is iránymutatónak bizonyultak; 1998 tavaszán Magyar Bálint mővelıdési és közoktatási miniszter 150 millió dolláros kölcsönszerzıdést írt alá Washingtonban a magyar felsıoktatás szerkezeti átalakításának támogatására. Az évtized végéhez közeledve a különféle világgazdasági megrázkódtatások ellenére a magyar gazdaságpolitikát optimizmus jellemezte; pénzügyi mutatóinkat a szakértık már inkább a nyugat-európai Gazdasági és Monetáris Unió kritériumaihoz, és nem az IMF elvárásaihoz kezdték mérni. Horn Gyula miniszterelnök 1998 februárjában az Országgyőlésben kijelentette, hogy Magyarország idı elıtti törlesztéssel visszafizette utolsó IMF-hitelét, s így az ország monetáris szuverenitása helyreállt.
Árfolyamelméletek
Nemzetközi Fizetések Bankja A bázeli székhelyő Nemzetközi Fizetések Bankját (továbbiakban BIS) az aranystandard rendszer összeomlása után hozták létre az európai országok, valamint az Egyesült Államok jegybankjai, hogy segítse egy nemzetközi fizetési rendszer kiépítését és elısegítse a bankrendszer stabilitását. Amíg az IMF létre nem jött, szükség esetén áthidaló hitelt nyújtott a tagországok jegybankjai számára, ırizte azok aranytartalékát. Jelenleg a fı tevékenysége az egyes országok bankrendszereinek figyelése és a banktevékenység ellenırzését szolgáló pénzügyi normák kidolgozása. A BIS mőködteti a Bázeli Bankfelügyeleti Bizottságot. A Bizottság feladata a nemzetközi pénzügyi rendszer biztonságának védelme, a kockázatkezelés globális módszereinek kialakítása. A Bizottság bankrendszerekre vonatkozó ajánlásait a Szöveggyőjtemény II. kötetében részletesen ismertetni fogjuk. A másik fontos feladata a pénzintézeteket összekötı infrastruktúra (nemzetközi elszámoló- és klíringrendszerek) fejlesztése és biztonságos üzemeltetése. Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési bankot (továbbiakban EBRD) a szocialista rendszerek bukása után, 1991-ben azzal a céllal hozták létre, hogy a közép- és kelet-európai országokban elımozdítsa a piacgazdaságra történı átmenetet, illetve támogassa a magántulajdonban lévı vállalkozások tevékenységét. Fı részvényesei az Európai Unió országai, az USA és Japán volt, de a támogatandó országok is tulajdonosok, bár jóval csekélyebb részaránnyal. Az EBRD tevékenysége a volt Szovjetunió ázsiai területére is kiterjedt. Az EBRD kölcsönöket nyújthat mind állami és magánvállalkozások számára, tıkebefektetéseket végezhet, és garanciákat vállalhat más forrásokból érkezı hitelek visszafizetésére. Ha tıkebefektetést vállal, akkor elsısorban a stratégiai gazdasági ágazatokba (bankszektor, távközlés) fektet be egy meghatározó szakmai befektetı mellett, aki ıt késıbb kivásárolja. Az EBRD eddig több, mint 70 programot finanszírozott Magyarországon, elsısorban a magánszektorban. A bank Magyarországon többek között tıkebefektetéssel is segítette a bankprivatizációt (a Budapest Bankban és a Kereskedelmi és Hitelbankban volt kisebbségi részesedése). Napjainkban az EBRD tevékenysége elsısorban a volt Szovjetunió tagköztársaságaira koncentrálódik, mivel a többi közép-kelet európai országban a gazdasági fejlıdés hatására az országok magánvállalkozásai hitelképessé válltak, és a privatizációs folyamat is a végéhez közelít. Európai Beruházási Bank Az Európai Beruházási Bank fıleg az Európai Unión belüli nagyobb infrastruktúrális beruházások finanszírozásával foglalkozik, bár a csatlakozni kívánó országokban induló hasonló természető beruházásokhoz is ad kölcsönt. A Bank fı célja az Unión belüli fejlıdési különbségek csökkentése, és ennek érdekében az elmaradottabb területek út-, vasút-, közmőhálózatának fejlesztése, valamint a környezet védelme. Kérdések 1. Mely keynesi felismerések vezettek az IMF és a Világbank létrehozásához? 2. Sorolja fel megalakulásuk idırendje szerint a Világbank-csoport tagjait!
Árfolyamelméletek
3. Milyen ajánlásokból áll a Valutaalap stabilizációs csomagja? 4. Hogyan változott meg a Világbank gazdaságpolitikai felfogása a nyolcvanas évek elején? 5. Mit jelent az IFC "katalizátor" szerepe? 6. Milyen kockázattípusok esetén nyújt biztosítást a MIGA? 7. Melyek Stuart Holland reformjavaslatának fıbb pontjai? 8. Hogyan értékelhetı az IMF reagálása az 1997-98-as kelet-ázsiai pénzügyi válságra? 9. Mi volt a jelentısége rövid távon Magyarország IMF-csatlakozásának? 10. Milyen intézkedéseket írtak elı a kilencvenes évek elején a Magyarország és a Világbank között létrejött szerkezeti kiigazítási megállapodások?
Árfolyamelméletek
Felhasznált irodalom Andor László: Pénz beszél. A nemzetközi monetáris és finanszírozási rendszer politikai alapjai, Budapest, Aula 1998 Bánfi Tamás--Hagelmayer István: Pénzelmélet és pénzügypolitika, Budapest, Tankönyvkiadó 1984 Botos Katalin: Világmérető pénzügyi egyensúlyhiány, Budapest, KJK 1983 Brüll Mária: Nemzetközi pénzügyi intézmények és magyarországi kapcsolataik, Budapest, KJK 1993 Csáki György: Mit kell tudni a Valutaalapról és a Világbankról? Budapest, Kossuth 1988 Driscoll, David D: What Is the International Monetary Fund, Washington D.C., IMF 1997 Földes György: Az eladósodás politikatörténete 1957-1986, Budapest, Maecenas 1995 Lırincné Istvánffy Hajna: Eladósodás a világgazdaságban, Budapest, Akadémiai Kiadó 1988 Vígvári András szerk.: Adósság, Budapest, SZGTI 1990
Árfolyamelméletek
