X. Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia Kolozsvár 2007. május
A műfordításról való gondolkodás tendenciái (1870-1900)
Témavezető: Dr. Szabó Levente Babeş—Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkar Magyar Irodalomtudományi Tanszék Szerző: Fórizs Enikő Babeş—Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkar Magyar—német szak, IV. év
TARTALOMJEGYZÉK I.
BEVEZETŐ..............................................................................2.
II.
A MŰFORDÍTÁSRÓL VALÓ GONDOLKODÁS TENDENCIÁI (1870-1900) 1. A műfordítás céljai - a korabeli meglátások szerint……………………………………………………….4. 2. A világirodalom és a nemzeti irodalom kapcsolata a koarbeli gondolkodásban………………………………….12. 3. A lefordítandó szövegek kiválasztásának kérdése a vizsgált időszak fordítástörténeti gondolkodásában..................................................................23. 4. A fordító státusa a vizsgált fordítástörténeti elképzelésekben.....................................................................27.
III.
ÖSSZEGZÉS...........................................................................32.
IV.
IRODALOMJEGYZÉK.........................................................34.
1
I.
BEVEZETŐ
Az 1870 és 1900 közötti műfordításreprezentációk mottója lehetne Gyulai Pálnak 1883-ban elhangzott mondata: „…mily kiváló helyet foglal el a fordítás az irodalomban.”1
A
vizsgált
évtizedekben
a
magyar
irodalom
egyik
centrális
problémájaként vetették fel a műfordítás kérdését. Jelen dolgozat azokat a fordítástörténeti reprezentációkat kíséreli meg feltárni, amelyek 1870 és 1900 közötti irodalomról való beszédben felmerültek. A dolgozat célja a műfordításról való gondolkodás bemutatása, azaz, hogy a tárgyalt időszakban hogyan vélekedtek, hogyan gondolkodtak a műfordítás kérdéséről és milyen érveket sorakoztattak fel a különböző vélemények mellett, esetleg ellen. Négy alfejezetben veszem szemügyre a fordításról való gondolkodás legfontosabb tendenciáit. Ezek a részproblémák véleményem szerint nagy jelentőséggel bírnak a műfordításról szóló beszédben, olyan kérdések, amelyek által nemcsak a korabeli műfordítás-, hanem az irodalomfelfogásra is fény derülhet. A legelső alpontban a műfordítás céljait sorakoztatom fel, azokat a célokat, amelyek a korabeli erről való gondolkodásból kiszürhetőek. Ennek a résznek a központi kérdése az, hogy miért vélték szükségesnek a fordításokat az irodalomra nézve, milyen érvekkel indokolták az ilyen vagy amolyan meglátásukat. A világirodalom és nemzeti irodalom kapcsolatáról szóló alfejezet azt a kérdést járja körül, hogy milyen viszonyt érzékeltek, véltek a korabeli irodalmárok e két féle irodalom között. Ennek a szempontnak a felvetése által fény derülhet arra, hogy hogyan képzelték el a vizsgált időszakban a világirodalmat, milyen művekből látták ezt összerakhatónak, milyen feltételekkel lehetett felfogásuk értelmében a világirodalmi jelzőt elnyerni. Azáltal, hogy erről beszéltek, az is körvonalazódik, hogy milyennek látták saját irodalmukat, hogyan vetették össze e kettőt és milyen módon vélték elérhetőnek a világirodalmiként definiált szövegeket.
1
GYULAI 1883, 9.
2
Egy másik nagyon fontos pont a lefordítandó szövegek kiválasztásának kérdése. A tárgyalt három évtizedben feltételeket szabtak ki arra nézve, hogy mi számíthatott jó világirodalmi műnek. Azt a kérdést vetem fel ebben a részben, hogy milyen műveket láttak szükségesen lefordítandónak, esetleg milyeneket elhanyagolhatónak. Érdekes azt látni, hogy milyen érvelési rendszer szerint választották ki a lefordítandó szövegeket. Ezenkívül, mihez mérték a fordításra ítélt szövegeket, miben látták sikerességük forrását. A műfordításreprezentációk tárgyalásának lényeges pontja a fordítónak tulajdonított szerep behatárolása. A vizsgált korszak alapul vett szövegeiből világossá válik, hogy milyen státuszt rendeltek a művek fordítóihoz. Azt szeretném itt bemutatni, hogy milyen volt a korabeli vélekedések értelmében a jó, valamint a rossz fordító és milyen magyarázatot adtak állításaik bizonyítására. Ezek lennének a dolgozatom lényeges pontjai, amelyek mentén egy olyan rálátást szeretnék nyújtani a korabeli műfordítás-gondolkodásról, amely ilyen szempontok szerint még többnyire feldolgozatlan.
3
II. A MŰFORDÍTÁSRÓL VALÓ GONDOLKODÁS TENDENCIÁI (1870-1900) 1. A műfordítás céljai - a korabeli meglátások szerint 1870 és 1900 közötti időszakban a műfordításról való beszédben körvonalazódott, hogy miért tartották szükségesnek a külföldi művek fordítását. A műfordítás akkori státuszának meghatározásában fontos kérdés, hogy miért fordítottak és miért hangsúlyozták, hogy fordítani kell. A fordításhoz funkciókat rendeltek, a fordítások valamilyen fontos szerepet töltöttek be a korabeli vélekedésekben. Ilyen jellegű kérdésekről beszélt Gyulai Pál 1883-ban, e szövege szerint a fordítások hozzátartoznak az irodalom szabályos működéséhez: „A leggazdagabb irodalmak sem lehetnek el fordítások nélkül.”2 ─ állította. Eszerint az irodalmak nem önmagukban voltak, közöttük összehasonlítási helyzetet tételeztek. Gyulai szerint minden nemzet kölcsönös hatással van egymásra az irodalom terén is. Az irodalmak egymásra való hatása a fordítások révén elérhető el, ez derül ki Gyulai szavaiból. A magyar irodalmat is az irodalmak nagy családjának részeként látták. Ezért gondolták úgy, ha nem készülnének műfordítások, a magyar irodalom is elszigetelődne. „A műfordítás az egyes nemzetek szépirodalmának közvetítője”3— vélte Radó Antal. A korabeli vélekedések szerint fordítani tehát azért is kell, hogy fenntartsák a viszonyt az irodalmak között. Úgy látták, hogy az irodalom szükségeli a fordításokat, ezért nagyszámmal fordítottak. 1878-ban készült el a Divina Comedia fordítása Angyal János által, ezzel kapcsolatban írta Szász Károly: „Irodalmunknak nem közönséges gyarapodása az, melyhez az első nagy lépést ezzel megtéve látjuk s örömmel üdvözöljük. A világirodalom legnagyobb költői egyik legnagyobbikát Dantét, fő művével, az Isteni színjátékkal, teljesen átültetve látni irodalmunkba: régi óhajtás.”4 Ugyanebben a szövegében Szász újra hangsúlyozta: „Mindent összevéve ismételjük, hogy dr. Angyal János fordítását nem
2
GYULAI 1883, 6. RADÓ 1883, 490. 4 SZÁSZ 1878, 185. 3
4
csekély nyereségnek tartjuk irodalmunkra nézve. Nyereség, hogy a Poklot immár teljesen bírjuk; s ha a fordító a mi szerény biztatásunkat jóba veszi, egy évre a Purgatoriumot s utána majd a Paradicsomot is teljesen fogjuk bírni.”5 Szász fontosnak tartotta, hogy Dante művét magyarul birtokolják, mivel egy ilyen fontos világirodalmi mű szerinte nem hiányozhat az irodalomból. Kaposi József 1885-ben így vélekedett: „Dr. Angyal volt ugyanis az első, ki megküzdve a kezdet óriási nehézségeivel, legalább egy rész, a Pokol teljes fordításával ajándékozta meg irodalmunkat.”6 Kaposi is, Szászhoz hasonlóan gyarapodásként fogta fel e fordítást. Az 1870-1900 közötti sajtóban számos cikk jelent meg a műfordításokról, ezek között olyan cikkek is voltak, amelyek azzal foglalkoztak, hogy miért pont annak a szerzőnek azt a művét kell lefordítani. A Petőfi Társaság Lapjában 1878. szeptemberében jelent meg Reviczky Gyulának az a cikke, amelyben azt próbálta bizonyítani, hogy Dante Isteni színjátékát le kell fordítani. Reviczky azt fogalmazta meg, hogy minél régebbi egy költemény, annál homályosabb, a legrégibb írás képekből áll. Úgy látta, hogy Dante műve ilyen, homályos, tehát a homályosság mint a jó mű ismérve fogalmazódott meg. A Divina Comedia még a jelképi költészet világában mozog, nem átlátszó és tiszta, mint az újabb kor költője, például Goethe - Reviczky meglátása szerint. A fordításra vonatkozó másik érve Reviczkynek az volt, hogy minden művelt nyelvre lefordították. Ugyanígy vélekedett Angyal János is, aki 1878-ban ezt írta Dante művének fordítása kapcsán: „ ... a Divina Comedia ... már az uj görög, dán, skandináv, svéd, orosz, lengyel, holland, sőt még a zsidó nyelvre is le van fordítva és a melyet Európa müvelt népei évtizedek óta olvashatnak, már saját anyanyelvükön...”7 E meglátások szerint, azok a művek, amelyeket már több nyelvre lefordítottak, jó művek kell legyenek. Ha pedig jó művek, akkor úgy vélték, hogy magyar nyelven is olvashatóak kell legyenek. Egy másik fontos átültetés kapcsán, a Homérosz-fordítások tárgyalásakor Sebestyén Károly azt állította: „Nincs művelt nemzet, melynek szellemi erőihez mért Homeros-fordítása ne volna.”8 Sebestyén azzal indolkolta e fordítás szükségességét, hogy minden időben szerették és olvasták Homéroszt, ezért a magyarok is irodalmuk részévé kell tegyék. Úgy tekintettek 5
I.m. 198. KAPOSI 1885, 7. 7 ANGYAL 1878, 130. 8 SEBESTYÉN 1897, 338. 6
5
Homéroszra és Dantéra mint örökérvényű szerzőkre, akik örökérvényű műveket alkottak. Úgy gondolák, ha minden művelt nemzetnek van Homérosz- és Dante-fordítása, akkor a magyar irodalom is arra kell törekedjen, hogy ezeket a műveket fordításban birtokolja. A műfordítás ügyét taglalva Radó Antal Arany Jánost idézte: »szégyen, gyalázat, hogy nincs jó Faust fordításunk.«9 Ezt a gondolatmenetet folytatva így fogalmazott Arany: »Szégyen az is, hogy nincs meg irodalmunkban a világ sok más szellem-óriásának munkája sem.«10 Arany szégyenként értelmezte, hogy nem volt meg irodalmukban sok jeles világirodalmi alkotás. Eszerint arra kellet törekedni, hogy a világirodalom nagyjait lefordítsák. Mindezek a meglátások arra engednek következtetni, hogy a vizsgált időszakban általánosan elfogadták azt az elvet, miszerint a műfordítások gazdagítják a nemzeti irodalmat. Úgy tekintettek a nemzeti irodalomra, mint ami nem tud saját magától fejlődni, ezért is rá van szorulva a műfordításokra. Azt hangsúlyozták, hogy a világirodalom nagyjait le kell fordítani, mert maradandót alkottak és ezáltal a magyar irodalom is magáévá tehet remekműveket. Az a kérdés merül fel, hogy mit tekintettek maradandónak. Főleg olyan műveket láttak kitűnőnek, amelyek más nemzetek irodalmában is megvoltak már fordításban, olyan műveket, amelyekből a magyar szépíró tanulhat, ezen kívül olyanokat, amelyekkel a kritika sokat foglakozott. A műfordításról gondolkodva azt vetették fel, hogy egyes szerzők régiek, ezért az olvasóközönség idegennek érezheti. A Kisfaludy Társaság 1896-97-es évkönyvében írta Szarvas Gábor: „Különös jelenség, hogy az ókori remekírókkal a művelt közönség legnagyobb része egyáltalában nem tud megbarátkozni.”11 Állítását azzal magyarázta, hogy egy rég elmúlt korról van szó, az akkori és a XIX. századi világ sokban eltér egymástól. Szász Károly 1870-ben így nyilatkozott: „Shakespeare után (...) az új kor drámai irodalmában Molièret illeti az első hely.”12 Molière-t, akárcsak Shakespeare-t a világirodalom nagyjai között tartották számon, Szász elismerően mondta 1870-ben, hogy 9
Id. RADÓ 1883, 490. Uo. 11 SZARVAS 1898, 179. 12 SZÁSZ 1871, 77. 10
6
hamarosan elkészül a teljes Shakespeare-kiadás. Shakespeare és Molière a korabeli fordításokról való beszédben központi helyet foglalt el. Szász vélekedése szerint: „Molière az a vígjátékban, a mi Shakespeare a tragédiában.”13 E két nagy világirodalmi szerző műveit szükségesnek látták tehát lefordítani. Azzal indokolta Szász Molière fordítását, hogy szerinte felülmúlhatatlan a vígjátékban, olyat alkotott, amilyet a magyar íróknak nem sikerült. Ezért, úgy gondolta, hogy Molière-nek követendő példaklént kell a magyar vígjátékírók előtt állnia. Molière minden időre szól, a vezéreszmék között marad, írta a francia szerző fordításának kérdését taglalva Szász. Radó Antal egy fontos elvet fogalmazott meg: „A műfordítás az egyes nemzetek szépirodalmának közvetítője.”14 A műfordításhoz közvetítő funkciót rendelt. Szerinte a magyar olvasóközönség felé is a fordítások közvetítik a külföldi műveket. Reviczky hasonlóan vélekedett, amikor azt írta a Divina Comedia kapcsán, hogy a magyar olvasóközönségnek tájékozódnia kell Dante szelleméről. Reviczky a tájékozódás mellett az élvezet miatt is szorgalmazta a fordításokat. Fontosnak tartotta, hogy a magyar olvasók anyanyelvükön élvezhessék a külföldi jeles szerzők műveit. Ahhoz, hogy az idegen művek anyanyelven nyújthassanak élvezetet, le kell fordítani őket, vélte a szerző. Baudelaire költészete iránt érdeklődtek a korban a magyar szépírók és kritikusok is, a hazai sajtóban sokat foglalkoztak a francia költővel. Költészetében valami újat fedeztek fel, eltérő vélemények alakultak ki költészetéről. Korompay H. János idézte könyvében, hogy hogyan vélekedett Kosztolányi róla: »a legnagyobb modern költő ... a különcködés ... teszi naggyá és költvé.«15 Ezzel szemben Lázár Béla erkölcstelennek nevezte Baudelaire költészetét. Az eltérő vélekedések ellenére felfigyeltek Baudelaire költészetére, cikkek jelentek meg róla magyar nyelven is. Azért kezdték el fordítani, mert úgy gondolták, hogy figyelemre méltót alkotott, ezt bizonyítja az is, hogy a francia költő sokat vitatott volt a korban. A Baudelaire-fordításokat elindító, egyik fő cél az volt, hogy a magyar olvasó végre anyanyelven is olvashassa az oly sokat emlegetett költő verseit. 16 13
I.m. 78. RADÓ 1883, 490. 15 Id. KOROMPAY 1988, 199. 16 A fordítások olvasóiról nem árulnak el sokat az 1870 és 1900 között megjelent műfordításról szóló cikkek. Nem körvonalazódik világosan, hogy kiket is tekintettek valójában a műfordítások olvasóinak. Azt viszont tudjuk, hogy a fordításokat főképp kritikusok és szépíról olvasták-ez derül ki a fordításról szóló beszédből. A kritikusok a fordítás tanulmányozói voltak, ezért lehettek ők az első számú olvasók. Az az 14
7
A tárgyalt évtizedekben a műfordítás fontos céljaként tartották számon a hazai olvasóközönség anyanyelven való tájékoztatását. Szász Károly a Molière-fordításokról való beszédében jegyezte meg, hogy „legjobb darabjainak legszebb jelenetei is a dialog finomsága által legszebbek.”17 Úgy gondolta, hogy Molière vígjátékaiból bármelyik magyar író tanulhat: „Molièreben, inkább mint bármely íróban a világon, egy költői műfaj egész fejlődési története áll előttünk.”18 Szász szerint Molière a dialógus nagy mestere, ebben még Shakespeare sem múlta felül. A magyar vígjátékírók elé példaként állítja a francia szerző műveit. Szász elismerően beszélt dialógusairól, de ezzel párhuzamosan azt is mondta, hogy a magyar szerzőknek nem erős oldaluk a párbeszéd, ezért lehet Molière követendő példa. Szász megítélése szerint magyar nyelven nem születtek ilyen nagyszerű darabok. A korabeliek úgy gondolták, hogy Molière műveinek fordítása által műfajokkal is gazdagodik a nemzeti irodalom. Ezt a fontos célt szem előtt tartották, beszéletk is róla. A korabeli meglátás szerint tehát, a fordítások hozzájárultak az irodalom műfaji gazdagodásához.19 A tárgyalt korszakban sokat beszéltek a világirodalom nagyjairól. Általánosan elfogadták azt a nézetet, hogy ezeket a jeles szerzőket le kell fordítani. Radó Antal 1883as szövege szerint a fordításokkal gazdagodik az irodalom. „Ezért kell törekednie minden
olvasó, aki mint szépíró olvassa a művet (szépíró olvashatja kritikai szemmel is a szövegeket), követendő példaként olvassa, mert az körvonalazódik a világirodalmi művekről való gondolkodásból, hogy azokból magyar szépíróink tanulhatnak. Laikus olvasókról nem beszélnek a cikkek, tanulmányok, nem definiálódik az olvasói közönség, a szerzők csak olvasókról beszéltek, de nem határozzák meg konkrétan, hogy kik ezek az olvasók. 17 SZÁSZ 1871, 83. 18 I.m. 78. 19 Lírai és drámai szövegek fordításának kérdésével inkább foglalkoztak a korabeli lapok. 1870 és 1900 között a műfordításokról való vélekedésekben nagy hansúlyt fektettek a drámai műfajok fordítására. A kritikusok a drámai fordításokról beszélve egyben a korabeli magyar drámaírókat bírálták. Az akkori vélekedések szerint a magyar drámaírók nem nagy mesterei a jellemfestésnek, a dialágusoknak, a drámai nyelvnek. Ezeknek a sikerült megformálását hiányolták a korabeli magyar drámákból. A korban hiányolták a sikerült magyar drámákat, ezért szerintük ezt a fajta hiányt fordításokkal pótolni lehet és kell is. A korabeli irodalomról való gondolkodók hiányosságokat láttak az eposz terén is. Főleg a nemzeti eposzt hiányolták. Ilyen szempontból is összehasonlították az irodalmakat. Problémaként vetették fel, hogy a magyar irodalom nem rendelkezett nemzeti eposzként emlegetett alkotással. Ebből a szempontból is fontosnak látták más nemzetek eposzait fordítani. A prózai fordításokat hiányolták ugyan a kor irodalmából, de nem látták annyira funkcionálisnak mint a drámai átültéteseket.
8
népnek, hogy a világirodalom classicusait fordításban bírja...”20 A classicus Radó felfogásában minden jelesnek ítélt szerzőre vonatkozott. Az ilyen meglátásokban az az érdekes, hogy egy lapon emlegették a rég elmúlt korok költőit (például Homérosz) a kortárs költőkkel (például Baudelaire). Felvetették ugyan azt a kérdést, hogy Homérosz költői világától a korabeli közönség elidegenedett a nagy időbeli távolság miatt, de mégis ugyanolyan rangú világirodalmi remekírónak tartották, mint például Shakespeare-t vagy Molière-t, jóval későbbi korok költőit. Egyformán fontosnak tartották a fordítás szempontjából ezeket a szerzőket. Néhány korabeli cikkben kihangsúlyozódott, hogy fontos fordítani az ókori szerzők műveit. Imre Sándor a Szophoklész-tagédiák fordítását értékelve a Kisfaludy Társaság 1879-es évkönyvében fontosnak ítélte az ókori klasszikusok fordítását, mert így hozzáférhetővé válik a magyar olvasók számára is. Heinrich Gusztáv a műalakról szóló fejtegetéseiben hozta fel az ókori szerzők műveinek fordítását. A cikk szerzője a versformák szempontjából viszgálta ezeket a fordításokat. Ebben a diskurzusban nem ez a kérdés a lényeges, hanem, hogy miért szorgalmazták a klasszikusok fordítását. Homérosz, Vergilius és Horatius fordítása kapcsán írta Heinrich Gusztáv, hogy ha a mű elfogadható alakban van lefordítva, élvezni fogja a közönség a szerzőt, „kinek nagyságát és értékét évezredek munkásága és haladása sem tudta megsemmisíteni, de még elhomályosítani sem.”21 A cikk írójának véleménye szerint tehát le kell fordítani az antik remekírókat, mert műveik örökérvényűek. Heinrich azok közé tartozott, akik szükségesnek látták az antik szerzők műveinek fordítását. Sebestyén Károly is szorgalmazta a Homérosz-fordításokat, ezzel az indokkal: „Nincs művelt nemzet, melynek szellemi erőihez mért Homeros-fordítása ne volna.”22 Egy másik csoport azon a véleményen volt, hogy ezekben a művekben idegen világot talál az olvasó, ezért nem élvezi, így nem érdemes őket fordítani. Szarvas Gábor meglátása szerint: „...az ókor remekíróival a művelt közönség legnagyobb része egyáltalában nem tud megbarátkozni.”23 Ő úgy látta, hogy a korban ezek a szerzők nem közkedveltek. Eszerint egyesek szükségesnek látták az ókori művek fordítását, mások viszont ezt elhanyagolhatónak minősítették. A műfordításról szóló reprezentációkban 20
RADÓ 1883, 490. HEINRICH 1885, 143. 22 SEBESTYÉN 1897, 338. 23 SZARVAS 1898, 179. 21
9
ebben a pontban ütköztek a vélmények. Ebből a helyzetből világossá válik, hogy a fordítás céljai nem minden esetben egyeztek meg, néha szerteágaztak. Az ókori remekírók fordításáról való gondolkodásban egyes vélekedések szerint azért kell lefordítani az ilyen műveket, mert minden időre szólnak, maradandóak, más meglátások szerint nem kell szorgalmazni a fordításukat, mert a közönség nem élvezi őket az elidegenedett világ miatt. Az 1870 – 1900 közé eső időszakban a műfordításról való gondolkodás visszatérő alakzata volt egy bizonyos hiányról való beszéd. Gyulai 1883-as elnöki beszédében azt közölte, hogy az elmúlt években a hírlapok élénken foglalkoztak a magyar költészet, valamint általában a szépirodalom problémáival. „Igen kevés eredetit írunk és igen sok idegent fordítunk”24-hangzott el. Majd, ezt a gondolatot folytatva, így érvelt: „Az idegen termékek egész raja özönlött reánk s épen úgy háttérbe szorítja az eredeti műveket, mint idegenszerűvé teszi közösségünk ízlését.”25 Ezekből a megfogalmazásokból az derülhet ki, hogy Gyulai a fordítások ellenzője volt. Tovább olvasva beszédét, világossá válik, hogy Gyulai épp azokat kritizálta, akik a fordítás ellenzői voltak. A fentebbi két idézet olyan véleményneket foglal össze, amelyek a korban felbukkantak. Voltak olyan vélemények, melyek szerint remekművek inkább magyarul íródjanak, hogy ne legyen szükséges olyan nagy számban fordítani. Gyulai buzdította az irodalmárokat a fordításra, mert szerinte a fordítások által bizonyos viszony teremtődik a külföldi irodalmakkal. Véleménye szerint fordítások nemcsak a korban, hanem mindig szükségesek, mert ezek biztosítják az irodalom normális működését. Gyulai kora közelmúltjából hozott példákat annak bizonyítására, hogy a fordítások akkor is jó hatással voltak az irodalomra. A XVIII. század legkitűnőbb magyar prózaírójának Faludyt tartotta, aki „leginkább fordításokkal alapította meg hírét és hatott az irodalom fejlődésére.”26 Gondolatmenetét folytatva Kazinczyra hivatkozott, aki szintén „fordításokkal fogott az ízlés és stil reformjához.”27 Gyulai úgy látta, hogy abban az időben több eredetiség a költészetben volt Csokonainak és Kisfaludy Sándornak köszönhetően. A próza terén, míg Fáy és Jósika
nem
léptek
fel,
„majdnem
kizárólag
24
GYULAI 1871, 3. Uo. 26 I.m. 4. 27 Uo. 25
10
idegen
regények
fordításával
táplálkoztunk”28-vélte Gyulai. A színházra utalva azt állította: „Katona és Kisfaludy Károly előtt leginkább fordítások és átdolgozásokból telt ki a színházaink műsora, s a mi mint eredeti szerepelt, az sem igen volt több idegen drámák szolgai utánzásánál.”29 Gyulai azért idézte fel ezeket a példákat, hogy hangsúlyozza a fordítások fontosságát az irodalom fejlesztésére nézve. Ugyanilyen megfontolásból mondta, hogy a fordítások nemcsak a magyar irodalomra tettek jótékony hatást, hanem az európai nemzetek irodalmára is. Példaként hozta fel a franciák Plutharkhosz-fordítását, amit úgy emlegettek, mint a francia műpróza megalakulásának elősegítőjét. Továbbá, azt közölte, hogy az angol és német irodalomtörténetírók nevezetes mozzanatként jegyezték fel a Homérosz-fordításokat. A német lírában Herder népballada-és dalfordításai fordulatot idéztek elő. Ezekkel támasztotta alá azt a nézetét, hogy a fordítások nem szorítják háttérbe a nemzeti irodalmat, hanem épp ellenkezőleg, fejlesztik azt. Eszerint Gyulai is nagy szerepet tulajdonított a műfordításoknak, ezt így foglalta össze: „mily kiváló helyet foglal el a fordítás az irodalomban.”30 A fordításhoz több irodalomfejlesztő elemet rendelt. Megítélése szerint tartalommal, műformával gazdagítja a fordítás az irodalmat, az ízlést nemesíti, valamint segíti az eredeti nyelvművészet fejlesztését is. Az irodalom gazdagítása mellett még egy fontos funkciót tulajdonított a műfordításoknak, a nyelv fejlesztését. Elismerően jelentette ki 1883-ban: „Néhány évtized alatt társaságunk Shakespeare és Molière öszes műveivel ajándékozta meg a nemzetet.”31 Akárcsak Gyulai, Szász is a fordítások pártolója volt, osztozott Gyulai véleményében, miszerint a fordítások fejlesztőleg hatnak az irodalomra. Radó Antal szintén a fordítások támogatója volt, ő is úgy látta, hogy nemcsak az irodalom, hanem a nyelv is nyer a fordításokból. Komjáthy is arra hívta fel a figyelmet 1878-as szövegében, hogy a fordítások által a nyelv új fordulatokkal gazdagodik. E vélekedések szerint a fordítás a korban hiányt töltött be. Arról beszéltek, hogy a korabeli nemzeti irodalom nem szolgálhatott olyan nagyszerű művekkel, mint amilyeneket Shakespeare, Molière, Baudelaire, Dante vagy az ókori szerzők alkottak. Ezért, úgy látták, hogy ezt a fajta irodalmi hiányosságot fordítások által kell pótolni.A 28
Uo. Uo. 30 I.m. 9. 31 Uo. 29
11
tárgyalt három évtizedben a műfordításokhoz olyan fontos funkciót, célt rendeltek, melyek
a
korabeli
magyar
irodalomban
felfedezett
hiányosságok
betöltését
szorgalmazták.
2. A világirodalom és a nemzeti irodalom kapcsolata a korabeli gondolkodásban
Fontosnak tartom kifejteni, hogy e két fajta irodalom között milyen viszonyt teremtettek a korabeli erről gondolkodók, hogyan látták saját irodalmukat a világirodalomhoz képest és a világirodalmat a nemzeti irodalmuk megvilágításából. Az 1870 és 1900 közötti műfordításról való gondolkodásban körvonalazódott az a bizonyos kapcsolat, amlelyet a világirodalom és nemzeti irodalom között láttak. Ennek a viszonynak a megvizsgálása fontos abból a szempontból, hogy kiderülhessen, hogyan tekintettek a korban a világirodalmiként definiált szövegekre, szerzőkre és hogyan helyezték el ezeket a nemzeti irodalomban. Ezenkívül, e vélt kapcsolat felvázolása által arra is fény derül, hogy milyen státuszt rendeltek a világirodalomhoz és hogyan gondolták el a magyar irodalmat a világirodalom felől. E kapcsolat felderítése által arra is fény derül, hogy a tárgyalt három évtizedben hogyan próbálták a világirodalmi műveket a nemzeti irodalom részévé tenni. A világirodalom a korabeli magyar írók szemszögéből követendő példaként definiálódott. Úgy tekintettek rá, mint ami mindig tartogat megoldást a magyar irodalomban érzékelt hiányosságokra. Az eredeti művet a lefordított művek fölé helyezték. Csengeri János a műfordítás kérdését taglalva írta 1894-ben, hogy a fordított mű sohasem pótolhatja az eredetit. Komjáthy Jenő a fordításról szóló 1878-as szövegében azt állította, hogy a „fordítás kópia,...a fordító metsző.”32. Ő az eredeti megközelítő másolatának tartotta a magyarra fordított műveket. Komjáthy Voltaire gondolatára hivatkozott, amikor azt írta: „az eredeti úgy viszonylik a fordítotthoz, mint kelme a
32
KOMJÁTHY 1878, 43.
12
visszájához.”33 Cikkében kulturálisan beágyazott szövegekként beszélt a világirodalmi alkotásokról. A nagy szerzőket a fához hasonlította, amelyek nem válhatnak el az anyaföldtől anélkül, hogy ne módosulnának. Meglátásában a forított szöveg így nem lehetett sohasem ekvivalens az eredetivel. Komjáthy véleménye szerint az eredeti művek a fordítás által elhalványulnak, funkciójuk pedig az, hogy a nemzeti irodalom magáénak mondhassa fordítás formájában. Ő is elismerte, hogy szükséges fordítani a nemzet számára, de azt is hozzátette, hogy a fordított művek nem lehetnek egyenlő értéküek az eredetijükkel. Komjáthy nem a fordítást ellenezve vetette fel mindezt, hiszen ő is a fordítások elvi pártolója volt. Egyetértett azzal a nézettel, hogy a híres műveket magyarul is olvashatóvá kell tenni. Dante Isteni színjátéka magyar földön is nagy elismerést váltott ki. Reviczky a Magyar Dante című írásában arról nyilatkozott, hogy minél homályosab egy költemény, annál értékesebb. Homályos költemény pedig az ő meglátásában csak régi mű lehetett, akárcsak Dante műve. Ezt az alkotást Reviczky híres világirodalmi műnek tekintette, azzal indokolta ezt a véleményét, hogy minden művelt nyelvre lefordították, valamint a kritika is sokat foglalkozott vele, sok értelmezés készült róla. Minden művelt nemzet Dantét nagy költőnek tartotta, valamint fordításban birtokolta művét, ezért Reviczky úgy gondolta, magyarra is szükséges lefordítani. Sebestyén Károly a Homérosz-fordításokról szóló cikke szerint szükségelte e nagy szerző műveinek lefordítását, azzal indokolva, hogy minden nemzetnek saját szellemi erőihez mért Homérosz-fordítása van. Ugyanerről a problémáról gondolkodva, Szász Károly például Shakespeare-t és Molière-t tekintette fontos lefordítandó szerzőknek, mivel mindkét alkotó felülmúlhatatlan, utólérhetetlen. Így értékelte Szász 1870-ben a két említett szerzőt: „Molière az a vígjátékban, a mi Shakespeare a tragédiában.”34 Imre Sándor pedig 1879-ben Szofoklész tragédiáinak fordítását is fontosnak tartotta. Ezek a vélekedések azt bizonyítják, hogy a korban nagy hangsúlyt fektettek a világirodalmiként elfogadott szerzők műveinek fordítására. A korabeli meglátásdokból az derül ki, hogy olyan műveket tekintettek világirodalminak, azaz felülmúlhatatlannak, utánozhatatlannak, amilyet a magyar irodalom még nem alkotott. Ezt példázza Szász 33 34
Uo. SZÁSZ 1871, 78.
13
Károly a Molière-fordításokról szóló szövegében felvetett problémája, miszerint a magyar vígjátékíróknak nem volt erős oldaluk a dialógus. Ezért is látta Szász lefordítandónak Molière műveit, mert: „Legjobb darabjainak legszebb jelenetei is a dialog finomsága által legszebbek.”35 Egyes korabeli vélemények szerint nem kell minden híres munkát lefordítani. Radó Antal a műfordításokról szóló szövegében Kármán Józsefre hivatkozott, aki azt „hibáztatja, hogy nálunk minden nevezetes, nagy és remek munkát fordítanak.”36 Radó azzal támasztotta alá ezt a nézetet, hogy a magyar olvasó a fordított művekben nem saját nemzeti világát találja, hanem egy tőle idegen, más világot. Ebben a kontextusban a világirodalmi művek idegenszerűségét hangsúlyozták ki, ami miatt a lefordított mű nem adaptálódik könnyen a nemzeti irodalomba. Más meglátás szerint azonban nem a szöveg idegenszerűségét kell hangsúlyozni, hanem arra kell törekedni, hogy minél jobban hozzáilleszthető legyen a magyar irodalomhoz. Ez a meglátás egy olyan fordítási elven alapult, amely azt mondta ki, hogy egy fordítás akkor jó, ha olyan, mintha magyarul íródott volna. Itt az hangsúlyozódott ki, hogy a világirodalmi művet le kell ugyan fordítani, de el kell tüntetni a szöveg idegenszerűségét, úgy kell őket a nemzeti irodalom részévé tenni, mintha azok magyarul íródtak volna. Az, hogy ezek az irodalmárok hogyan gondolkodtak a világirodalmi szövegek fordításának milyenségéről, arra is kihatott, hogy hogyan látták a szövegeket. Az egyik oldalon állók, akik a művek idegenszerűségét hangsúlyozták, hűek maradtak a művek tartalmához, úgy gondolták, hogy a tartalmon nem szabad változtatni a fordítás során. Radó legfontosabbnak az anyagi hűséget látta, azaz, hogy a mű tartalmilag ugyanazt adja vissza magyarul, mint ahogy azt az illető idegen nyelven kifejezte. Az alaki hűséget Radó az anyagi hűség után helyezi. „Míg tehát a fordítás bármely műnek más nyelvre való áttétele, addig a műfordítás valamely szépirodalmi műnek más nyelvre való olyan áttétele, mely anyagilag és amennyiben az illető nyelv természete engedi, alakilag is hű.”37-vélte Radó. A másik oldalon megszólalók, akik a szövegek idegenszerűségének eltüntetésére törkedtek, azt tartották jónak, ha a fordítás szövege minél közelebb áll a hazai hagyományokhoz. Imre Sándor Csiky Gergely Szophoklész tragédiájának fordítása kapcsán elismeréssel mondta, hogy a 35
I.m. 83. RADÓ 1883, 484. 37 I.m. 489. 36
14
fordító szabadon kezelte a művet, átalakításokat hajtott végre rajta. Imre Sándor helyeselte eszerint, hogy Csiky „a saját elméjében megolvadt gondolat-anyagot öntötte görög formába.”38 A cikk szerzője szerint így érthetőbbé vált a darab, a közönség jobban megértette. Csiky, Szophoklész drámáinak fordítója egyszerűbbé tette a nyelvet, természetes nyelven szól, „ugy amint a mai élvezőnek, épen a mi közönségünknek, kell.”39 Az ezen a véleményen lévők a világirodalmi műnek a nemzeti irodalomba való adaptálását tekintették fontosnak, ezért arra törekedtek, hogy a kultúrális különbségeket elfedjék. Azok, akik ezt a véleményt fogadták el és ezt tartották helyesnek, a szöveg idegenszerűségét háttérbe szorították. Eszerint a világirodalmi műre nem úgy tekintettek, mint egy meghatározott térben és időben született alkotásra, hanem elfogadhatónak tartották, hogy az eredeti művet meg lehet változtatni, ha az érdekek úgy kivánják meg. Ezzel szemben azok, akik anyaghűen fordítottak, illetve az anyaghű fordítást tartotották szerencsésnek, mert elfogadták a szöveg idegen voltát, a világirodalmi alkotást kultúrspecifikusnak tekintették és megtartották a mű kultúrális velejáróit. E két vélemény mégis találkozott egy közös pontban:
mindkét tábor elismerte, hogy a fordított
remekművek gazdagítják az irodalmat. A vélemények a fordtás hogyanját illetően ütköztek, de a fordítás célját tekintve megegyeztek. Az idegen nyelvek ismerete vagy ennek hiánya befolyásolta azt, hogy a fordításról gondolkodó korabeliek hogyan látták az egyes külföldi irodalmakat. Radó Antal így látta ezt a viszonyt: „A mi íróink például a német és nagyobbrészt francia irodalmat az eredetiben olvassák; de már például az olasz költőkkel, az angolokkal, a spanyolokkal, az oroszokkal csak fordítás útján ismerkednek meg.”40 A magyar irodalomban más képet alakítottak ki a német vagy a francia irodalomról, mint például az olaszról, angolról, spanyolról. Radó Antal indoklásából az derül ki, hogy a magyar írók a francia és a német szerzőket eredetiben olvasták, mert nem ütköztek nyelvi korlátokba. Eszerint a német vagy a francia nyelvet többen beszélték Magyarországon, mint más idegen nyelveket. Valószínűleg a nyelvismeretből adódóan többet fordítottak a német és a francia irodalom termékeiből és másként is tekintettek ezekre. A többi európai irodalom termékeit a nyelvismeret hiányában nem olvashatták eredetiben, ezért általában csak 38
IMRE 1879, 56. Uo. 40 RADÓ 1883, 490. 39
15
fordításokból ismerték, amint ez az erről való beszédből kiderült. Számos példa volt rá, hogy bizonyos műveket nem az eredeti nyelvből fordítottak, hanem a fordító által ismert más nyelvű átültetésekből. Imre Sándor vetette fel 1879-ben, hogy Szophoklész tragédiáinak fordítása során Csiky a magyar nyelv természete ellen vétett, mert az igék után kitette a névmásokat. Ez szerinte azért van, mert Csiky német fordításból dolgozott, a német nyelv pedig használ névmásokat az ige mellett. Reviczky megjegyezte, Angyal János Dante-fordítását bírálva, hogy a korabeli magyar fordítók a Divina Commediát csak német fordításból ismerték. Az olyan fordításokat, amelyek nem az eredeti nyelvből készültek, nem tartották helyesnek. A fordításokat nagyrabecsülték irodalmunkban, a tárgyalt évtizedekben a kritikusokat mélyen foglalkoztatta a fordítás ügye. Radó Antal felhívta a figyelmet, hogy arra „kell törekednie minden népnek, hogy a világirodalom classicusait fordításban bírja.”41
Ebben az időben a magyar irodalmi gondokodásban kanonizálódtak a
világirodalom klasszikusai, ezeket a fordításokat sürgették. A világirodalom a fordítás útján érhető el – ez a nézet egyre jobban kezdett teret hódítani. A világirodalmat a nemzeti irodalom fölé helyezték, azzal az indoklással, hogy a magyar irodalom nincs a fejlődés magas fokán és saját magától nem tud fejlődni. Érdekes kérdés, hogy a korabeli meglátások szerint ki kerülhetett be a világirodalomba és mit tekintettek világirodalmi műnek. A korabeli felfogás szerint a világirodalomba kitűnő művek kerülhettek be. Szász Károly 1870-ben a Kisfaludy Társaság Évlapjában a Molière-fordításokról beszélve kiemelt néhány kitűnő vígjátékot, melyet fordításra méltónak tartott. Szász azt állította, hogy Molière-nek van néhány olyan műve, melyekben tetőzött kezében a vígjáték műfaja. Ilyen mű szerinte a Tartuffe, Misantrope, Tudós nők és a Fösvény. Ezt a négy művet kiemelte a francia szerző életművéből mondván, hogy ezekkel ért el Molière a vígjáték csúcsára. Szász nem látta egyformán jól sikerültnek az egész életművet, de e négy mű meglátása szerint kitűnő, olyan világirodalmi alkotások, melyeknek a nemzeti irodalom részévé kell válniuk. Heinrich Gusztáv így vélekedett 1883-ban: „A világirodalom legkiválóbb termékei át vannak ültetve magyarra.”42 Példaként Dantét és Schillert nevezte meg. Reviczky Dantét szintén világirodalmi szerzőnek nevezte. Műve, a 41 42
Uo. HEINRICH 1885, 138.
16
Divina Commedia még a jelképi költészet szintjén áll, valamint a világirodalom leghomályosabb művének nevezték. Reviczky e tulajdonságok által kiváló világirodalmi alkotásnak tartotta Dante művét. Zichy Antal Racine Berenice című művét emelte ki és dicsérte: „Hogy nem a cselekvény, nem a jellemfestés, - mert hisz majd mindegyik szereplő egyforma szépen és nemesen beszél, - hanem csakis a költészet varázsa, a kifejezés virtuozitása, a versek szépsége biztosították Racine e művének sikerét, az úgy hiszem nem szorúl bizonyításra.”43 Zichy jól sikerült műként tartotta számon Racine tragédiáját, szerinte „a cselekményben az egyszerűség erényét túlzásig látjuk víve.”44 A tárgyalt evtizedekben olyan műveket ajánlottak fordításra, amelyeket kitűnő világirodalmi alkotásoknak tartottak. 1883-ban Gyulai büszkén sorolta fel a fontosabb műveket, amelyeket a Kisfaludy Társaság adott ki: a német Nibelungenliedet, a Don Quijotet, Szophoklész, Calderon, Moreto, Corneille, Racine, Puskin néhány művét, ezeken kívül megjegyezte, hogy Plautusz, Milton, Moore, Schiller műalkotásai készülőben vannak. Gyulai által felsorolt műveket, szerzőket a korban a világirodalmi jelzővel illették, olyan fontos jellemvonást fedeztek fel a világirodalmiként definiált művekben, amiket esetleg a magyar szerzeményekből hiányoltak. Sebestyén Károly 1897-ben írta, hogy Homéroszt hozzáférhetővé kell tenni a közönség részére is, mivel olyan világirodalmi szerző, mely minden művelt nemzet irodalmának része volt. Reviczky az Isteni színjáték kapcsán vetette fel, hogy minden európai nép lefordította. Szász Károly Dante műve fordításáról hasonlóan vélekedett: „Mert bár irodalmunk sokkal szerényebb arányok között mozog, mint sem a némettel hasonlíthatnók magunkat, a hol a század első negyede óta minden 3-4 év egy új Dantefordítást hozott...”45 Angyal János 1878-ban a Divina Commedia fordításával kapcsolatban így fogalmazott: „...Dante művének tanulmányozása a nyugati külföldön, közel félszázad óta, egyik szükséges kelléke lévén a tudományos müveltségnek, a müvészeti tökélyre juthatásnak, idején volna, hogy hazánk is lépne e tekintetben szintén az európai kulturállamok szinvonalára.”46 A világirodalomból olyan műveket láttak magyarra lefordítandónak, amelyekről úgy tartották, hogy más európai nemzetek 43
ZICHY 1881, 68. I.m. 67. 45 SZÁSZ 1878, 198. 46 ANGYAL 1878, 133. 44
17
irodalmában is kitüntetett helyen állnak. Arany emlegette Goethe Faustját, Shakespeare műveit. Sebestyén Homéroszt emelte ki. Szász Molière-t és Shakespeare-t feltétlenül fordítandónak tartotta. Ezeken kívül természetesen sok más külföldi művek fordításával foglalkoztak, de a felsoroltakról való beszéd kitüntetett helyen állt, sokat foglalkoztak velük A vizsgált elképzelések szerint a jeles, világirodalmi alkotás egyik ismérve, hogy más nyugati irodalmakban is lefordították saját nemzetük számára. Ezt szem előtt tartva sürgették e világirodalminak tekintett szerzők, művek magyarra fordítását. A korabeli felfogás szerint a világirodalom olyan művekből áll, melyek európaszerte ismertek voltak és több nyelvre is le voltak fordítva. A korabeli meglátások szerint a kitűnő művek egyik ismérve az volt, hogy sokan olvassák és szeretik. Ha több nemzet irodalmában ugyanúgy vélekedtek egyes művekről, ugyanolyan elismerő véleményt alkottak róluk, azok az alkotások már világirodaminak számítottak. Homérosz fordításával kapcsolatban írta Sebestyén: „Nincs művelt nemzet, melynek szellemi erőihez mért Homérosz-fordítása ne volna.”47 1883-ban Gyulai a német és az angol irodalomra hivatkozott Homéroszfordítása kapcsán. Meglátása értelmében ezek az irodalmak is büszkék voltak a Homérosz-fordításaikra, ezért úgy gondolta, hogy magyarra is jól le kell legyen fordítva. Ugyanebben a szövegében Gyulai Shakespeare-t is említette, akinek művei hatását a német és a francia irodalom is érezte. Nem hiába szorgalmazták tehát a teljes Shakespeare-kiadást. (A Kisfaludy Társaság jóvoltából el is készült.) A korabeli vélekedésekben az vált hangsúlyossá, hogy egy olyan szerzőnek olyan műve, amelyet több nemzet is igényelt anyanyelvén, azt jelentette, hogy a szerző remekművet alkotott és a világirodalmi művek között van a helye. E gondolkodás keretei között alakult ki Magyarországon is az irodalomról való beszédben a világirodalom fogalma. Ebben a diskurzusban előkerül az esetleges világirodalmi rangú magyar alkotásoknak is az ügye. Emlegettek olyan szerzőt, akiről úgy gondolták, hogy méltán bekerülhet a világirodalomba. Ebben a kontextusban írta Komjáthy Jenő, hogy a lefordíthatatlanság jó hír. Szerinte a lefordíthatatlanság azt jelenti, hogy az illető szerző mintaszerű alkotást hozott létre, ami egyedi és utánozhatatlan. Byron, Heine és Lenau
47
SEBESTYÉN 1897, 338.
18
műveiről azt állította, hogy könnyű lefordítani, mert nincs meg bennük a népies mélység, így szerinte nem az egész nemzet képviselői. Ellenpéldaként a magyar irodalomból Arany Jánost említette, akinek műveit lefordíthatatlannak minősítette, mert egyedi és utánozhatatlan nyelven szól és a magyar nemzet képviselője. Gyulai 1883-ban elnöki beszédében elismerően emlegette Arany költészetét: „új költői bájt fejtett ki, a szókincs, a szólásmód és fordulatosság kimeríthetetlen gazdagságát árasztotta el művein.”48 A korabeli magyar szépirodalomról való gondolkodásban Arany mint kiváló költő volt jelen. Műveit a kritikusok elismerően elmegették, szerintük a magyar költészet színvonalát növelte. Szász Károly és mások azt hangsúlyozták, hogy a magyar irodalom fejletlen, mert nem szolgálhat annyi remekművel, mint más irodalmak. A korabeliek nagyon fontosnak tartották az irodalom fejlesztését. Szász 1878-ban írta a Dante-fordításról: „Irodalmunk nem közönséges gyarapodása az, melyhez az első nagy lépést ezzel megtéve látjuk s örömmel üdvözöljük.”49 Ugyanitt a magyar és a német irodalmat hasonlítva össze jegyezte meg: „...irodalmunk sokkal szerényebb arányok között mozog, mint sem a némettel hasonlíthatnók magunkat...”50
Gyulai 1883-as beszéde legelején elmondta,
hogy néhány éve a hírlapok sokat foglalkoztak a magyar szépirodalom bajaival, fejletlenségével. Gyulai korabeli véleményeket foglalt össze, melyek szerint kevés eredeti magyar mű születik: „Igen kevés eredetit írunk ...”51 Gyakran hangoztatott problémaként velették fel, hogy a magyar irodalom a közelmúltjukban elgyengült. Úgy látták, hogy a műfordításokkal jótékony hatást gyakorolnak az irodalom fejlődésére. Az irodalom fejlesztése érdekében nagyon fontosnak tartották a műfordításokat. Radó Antal 1883-as szövegében kihangsúlyozta, hogy a fordítások gazdagítják irodalmukat, e gondolat folytatásaként írta: „Ezért kell törekednie minden népnek, hogy a világirodalom classicusait fordításban bírja, ezért alakítanak a legtöbb helyen társulatokat, melyek egyik főczéljukként a műfordító irodalom emelését tűzik ki.”52 Gyulai vélekedése szerint mindent meg kell tenni az irodalom emelése érdekében, ezért ő is szükségesnek tartotta a
48
GYULAI 1883, 8. SZÁSZ 1878, 198. 50 Uo. 51 GYULAI 1883, 3. 52 RADÓ 1883, 490. 49
19
fordításokat. Ezzel kapcsolatban így fogalmazott: „mily kiváló helyet foglal el a fordítás az irodalomban.”53 Gyulai szükséges jónak tartotta az idegen művek fordítását, mert ezáltal tartalommal, műformával, nyelvi fordulatokkal, valamint ízléssel bővül a nemzeti irodalom is. Ennek bizonyítására kora közelmúltjából emelt ki néhány példát. Szerinte Faludy a XVIII. század „leginkább fordításokkal alapította meg hírét s hatott az irodalom fejlődésére.”54 Azt is megjegyezte, hogy a közelmúltjukban a fordításokhoz való viszony egészen más volt. Úgy tartotta, hogy saját korára az irodalom jelentős fejlődésnek indult és a fordításokra is másképp keztek el tekinteni. Elismerte, hogy szaporodott a fordítások száma, de „viszonyuk a külföld irodalmához megváltozott.”55 A változást abban látta, hogy korában a magyar irodalom már nem a külföld visszhangja volt. Meglátása szerint az irodalom már nem csak fordításokból tevődött össze. Eszerint, a fordításról való gondolkodás változott meg. Gyulai XVIII. századi példákat hozott arra, hogy bebizonyítsa: abban a korban másként gondolkodtak a világirodalmi műről, magáról a fordításról. „Katona és Kisfaludy Károly előtt leginkább fordítások és átdolgozásokból telt ki színházaink műsora, s a mi mint eredeti szerepelt, az sem igen volt több idegen drámák szolgai utánzásánál.”56 Koncepciója szerint a XIX. század utoló harmadában a műfordítás nem mint irodalomteremtő tényező szerepelt, hanem mint a már jelentős fejlődésen átesett nemzeti irodalom gazdagítását elősegítő elem. Így, szerinte a magyar irodalom, különösen a költészet nem volt többé a „külföld” utánzása. Ugyanebben az írásában így fogalmazott Gyulai a műfordítás és a nemzeti irodalom kapcsolatáról: „...az öntudatra ébredt nemzeti géniusz vezérel bennünket.”57 Gyulai véleményével ellentétben néhányan úgy gondolták, hogy inkább magyarul íródjanak remekművek. Ezek a kritikusok úgy látták, hogy ilyen módon is gazdagodhat az irodalom. Ilyen véleményeket foglalt össze Gyulai 1883-ban: „Igen kevés eredetit írunk és igen sok idegent fordítunk. (...) Az idegen termékek egész raja özönlött reánk s épen úgy háttérbe szorítja az eredeti műveket, mint idegenszerűvé teszi közönségünk
53
GYULAI 1883, 9. I.m. 4. 55 Uo. 56 Uo. 57 Uo. 54
20
ízlését.”58 Gyulai nem látta helyesnek ezt a meglátast, ő pont azt hangsúlyozta, hogy a fordításokhoz való viszony a közelmúltjukhoz képest megváltozott, ezért nagyon is céltudatosan fordítanak. Szerinte a fordítások nem szorítják háttérbe az irodalmat, hanem épp ellenkezőleg, új művekkel gazdagítják azt. A magyar kritikusok elvárásrendszert alakítottak ki egyes műfajokról, arról, hogy miért lehet egy bizonyos műfajú szöveget jónak tekinteni. Szász Károly szerint „Molière az a vígjátékban, mint Shakespeare a tragédiában.”59 Molière-t a vígjáték mesterének tekintette Szász, műveiben a jellemfestést, a nyelvet és főleg a párbeszédet becsülte nagyra. Szász szerint a korabeli magyar íróknak nem erős oldala a párbeszéd, ezért sokat tanulhatnának Molière darabjaiból. Shakespeare-t kitűnő targédiaírónak tartották, jellemeit nagyon jól sikerültnek vélték. Ezért hangsúlyozták a fordítását, mert azáltal a magyar drámaíróknak példát mutathat. Imre Sándor Csikynek a Szophoklész-fordítását kommentálva úgy vélekedett, hogy a fordító megismerte és eltanulta Szophoklész formáit, verselését. Szerinte a fordítás által nyert a fordító is. Gyulai 1883-ban nyilatkozta, hogy Shakespeare hatását nemcsak a német, hanem a francia irodalom is érezte, ilyen megfontolásból Shakespeare-nek részévé kell vállnia a magyar irodalomnak is. A jó mű ismérveit a a világirodalmi szövegekből vonatkoztatták el és próbálták rávetíteni a magyar nyelven írt szövegekre. Ha a magyar művek nem feleltek meg az általuk felállított elvárásrendszernek, arról beszéltek, hogy a hazai szerzőknek még tanulniuk kell a világirodalom nagyjaitól. A magyar műveket a korban a világirodalom szövegeihez mérték, azokkal hozták összehasonlítási helyzetbe. A korban az irodalmak szabályos működésének tekintették, hogy a nemzetek fordítják egymás műveit. „A leggazdagabb irodalmak sem lehetnek el fordítások nélkül.”60- vélte Gyulai. A nemzeti irodalom és világirodalom közötti kapcsolatot az irodalmak kölcsönhatásában fedezték fel az erről gondolkodó korebeliek. Erős viszonyt tételeztek a saját, nemzeti irodalmuk és a világirodalom között. Hogy mi számított a korban világirodalomnak, azt több tényező is befolyásolta. Elsősorban az, hogy hogyan 58
I.m. 3. SZÁSZ 1871, 78. 60 GYULAI 1883, 6. 59
21
gondolkodtak a nemzeti irodalom fejlettségi szintjéről. A magyar irodalmat gazdagítandónak látták, erre pedig e vélelekedéseknek az értelmében a fordítások által nyílt lehetőség. Olyan művekkel egészítették volna ki a saját irodalmukat, amilyeneket még nem véltek hazai szerzők által megvalósítottnak. A magyar szépirodalmi termékeket a világirodalminak nevezettekhez mérték, azokhoz képest étzékelték fejletlenebbnek a hazai műveket. Ez különösen megmutatkozott a drámai műfajok terén. Úgy gondolták, hogy Molière és Shakespeare utólérhetetlen szerzeményeket alkotott, ezek a művek követendő példaként definiálódtak. Fontos kérdés volt, hogy mit kell lefordítani a világirodalomból. Erre a válasz akként fogalmazódott meg, hogy minden olyan jeles munkát, amely más nemzet irodalmában is megvolt már fordításban. Főleg az ókori szerzők műveiről úgy tartották, hogy minden fontosabb nemzet irodalmának része, ezért a magyar irodalom is magáének kell tudja. De ugyanígy vélekedtek Dante Isteni színjátékáról és Goethe Faustjáról is. A világirodalomból átvett művek idegen világot közvetítenek, vélték egyes kritikusok, ezért minél jobban hozzáidomították volna a nemzeti irodalom hagyományaihoz. Ezt mind a tartalom, mind a forma tekintetében megvalósíthatónak látták. Mások úgy érveltek, hogy a fordítás lényege nem abban áll, hogy eltüntessék a szöveg idegenszerűségét, hanem pont abban, hogy a hazai olvasóközönséggel is megismeretssék az idegen szerző világát, szépírói eljárásait. E két vélemény egy pontban ütközött, abban, hogy hogyan tekintettek a befogadó és átadó kultúrára, melyiket tartották fontosabbnak és ezáltal, hogy hogyan helyezték el a lülföldi műveket a nemzeti irodalom kontextusában. A nyelvismeretet befolyásoló tényezőként tartották számon, ami a nemzeti- és világirodalom között állt. A korabeli kritikusok elmondása szerint a német és francia irodalomról egészen más elképzelést alakítottak ki, mint Európa más irodalmairól, mert ezeket a nyelveket általában ismerték a korabeli irodalomba beavatottak. A más nyelven írt műveket a nyelvismeret hiányában nem mindig olvashatták eredetiben, ezért más képet alakítottak ki róluk. A világirodalom és nemzeti irodalom kapcsolatáról szóló diskurzusban a lényeges pont az, hogy a világirodalmat fordítások útján vélték elérhetőnek. Ebben a közös pontban találkozik minden ezzel kapcsolatos korabeli vélekedés.
22
3. A lefordítandó szövegek kiválasztásának kérdése a vizsgált időszak fordítástörténeti gondolkodásában
Miután fény derült arra, hogy miben látták a világirodalom és nemzeti irodalom kapcsolatát, érdemesnek látom azt megvizsgálni, hogy a világirodalomból milyen műveket tartottak fordítandónak. A világirodalom jeles íróinak szövegét választották ki fordítás céljából. A korabeli fordításokról való gondolkodásban egy jól kitapintható, felismerhető kánont alakítottak ki ezekről a jeles írókról, olyan szerzőket vettek be, akik népszerűek voltak más nemzetek irodalmában is, olyanokat, akikről a kritika sokat és főleg elismerően beszélt. Ebben az időszakban a magyar irodalom fejlettségi fokához mérték a kanonizált világirodalmi szövegeket. A magyar művek a korabeli vélekedésekben a sikeresség alacsonyabb fokán álltak, mint a világirodalminak nevezettek. E gondolkodások szerint a nyugati szövegek modellként
szolgálltak
a
magyar
alkotók
számára.
Az
a
szöveg,
amelyet
világirodalmiként ítéltek meg, ezekben az elképzelésekben jóval sikeresebbek, mint a magyar alkotások. Ebből fakadóan fordítandónak tartották ezeket a műveket, mert úgy gondolták, hogy a nemzeti irodalomba való átültetésük által példaként szolgállhatnak a hazai alkoták számára. A Shakespeare-bizottság ilyen képzeteket forgalmazó közösségként szolgállt, a következőkben a lefordítandó szövegek általuk kimunkált kritériumait és kánonát venném szemügyre.61 A Kisfaludy Társaság keretein belül működött ez a fordítói bizottság, melynek tevékenységi körébe tartozott a lefordítandó szövegek megnevezése valamint fordítók keresése. Ebben az időben sokat vitatták Shakespeare és Molière fordításának kérdését. A bizottság szükségesnek látta e szerzők műveinek magyarra fordítását. Szász Károly kiemelte Molière életművéből a Tartuffe, Misantrope, Tudós nők 61
A műfordítás nagyobb beindulása Arany János nevéhez erősen köthető, 1860-ban ő lett a Kisfaludy Társaság igazgatója. Szász Károly javaslatára megalakult a Kisfaludy Társaságon belül a Shakespearebizottság Arany irányítása alatt. E bizottságnak köszönhetően az addigi legnagyobb arányú műfordítási vállalkozás indult meg, a teljes magyar Shakespeare-kiadás.
23
és a Fösvény című műveket azzal a magyarázattal, hogy a francia klasszikus munkásságán belül is ezekben tetőzött a szerző kezében a vígjáték műfaja. Emiatt Szász úgy gondolta, hogy magyarul is olvashatóvá kell tenni a szóbanforgó szövegeket. Nem minden molière-i művet illetett Szász a sikeres jelzővel, Szász ki is hangsúlyozta, hogy a francia szerző nem minden műve sikerült jól. Erre példát is adott: a Don Juan és a Kő vendég egészében véve silány művek, vélte Szász, ezért a bizottság ezeket nem ajánlotta fordításra. Mint az ebben az esetben is megtörtént, egy-egy világirodalminak tartott szerző elétművét egyenlőtlennek látták, ezért úgy érveltek, hogy nem kell minden művet lefordítani, ami az illető szerző életművébe tartozott. A silánynak nevezett műveket más, jól sikerült alkotásokhoz mérték. A remekmű nem legitimálta a teljes életművet a korabeli felfogásban. Szász Károly szerint Molière legjobb darabjait a dialógusok tették sikeressé: „Legjobb darabjainak legszebb jelenetei is a dialog finomsága által legszebbek.”62 A befogadó kultúrát, irodalmat hangsúlyosan szem előtt tartották a lefordítandó művek kiválasztásakor. Olyan művek kerülhettek fordításra, amelyeknek eszméi nem ellenkeztek a magyar művek eszméivel. Az eszmei mondanivaló felől is vizsgálták a szövegeket, jónak és lefordítandónak tartották azokat az alkotásokat, amely például egy magyar nyelven kifejezett eszmét vittek tovább, vagy azt támasztották alá. Erre lehet példa Molière Nők iskolája és Férjek iskolája című művei, amelyek olyan dolgot tematizálnak, amelyekkel a magyar szövegek is foglalkoztak. E két mű alapeszméjét fontosnak tartották, mivel ugyanez a magyar irodalomban is megfogalmazódott és mintegy alátámaszthatta azt, amit a magyar szövegek is megfogalmaztak. A kikapós nőről van szó, amit a molière-i mű is feldolgoz és azt a következtetést vonja le, hogy „a nőt
nem
kell
zár
alatt
tartani,
túlságosan
korlátozni,
féltékeny
gyanúval,
63
A drámai
bizalmatlansággal üldözni, mert annál több kedve lesz a kikapásra.”
fordításokat aszerint is választották ki, hogy műsorra lehetett-e tűzni színházainkban. Itt szintén az ideológia állt a centrumban, mert olyan műveket nem játszottak, amelyek a hazai eszmékkel ellenkeztek.
62 63
SZÁSZ 1871., 83. I.m. 84.
24
A lefordítandítandó művek kiválasztásakor szem előtt tartották a magyar irodalom vélt állapotát valamint az általuk érzékelt hiányosságait. A korabeli vélekedések szerint a lefordított műből a magyar szépírók is elsajátíthatnak valamit, fejleszthetik szépírói technikájukat. Imre Sándor 1879-es bírálatában úgy vélte, hogy Csiky Szophoklész targédiáinak fordítása által sokat tanult, mivel megismerte és elsajátította a jeles szerző verselését, formáit. A korban sok drámai fordítás szorgalmaztak, nagy hangsúlyt fektettek e műnem fordítására. Zichy Antal Racine tragédiájának fordítását tárgyalva jelentéshordozónak tartotta a műformát is. A drámai fordítások nemcsak a színház részére, hanem olvasásra is készültek, ezért is tarthatta fontosnak a formát. A Bereniceről Zichy így fogalmazott: „Ha a költői forma, a szép verselés e bíborpalástját levesszük, egy szerfölött vézna, majdnem élettelen váz fog előttünk állni, a melyben kevés gyönyorűségünk telhetik.”64 Ebben az esetben a műformát tekintette a cikk szerzője kiválónak;
tehát
egy-egy
mű
kiválasztásakor
figyelembe
vették
az
alaki
megformáltságokat is, mert a hazai szépírók e téren is fejleszthetnék technikájukat, vélték az ez ügyben megszólalók. Zichy sikeresnek tartotta a Berenice-t: „Hogy nem a cselekvény, nem a jellemfestés, − mert hisz majd mindegyik szereplő egyforma szépen és nemesen beszél, − hanem csakis a költészet varázsa, a kifejezés virtuozitása, a versek szépsége biztosították Racine e művének sikerét, ez úgy hiszem nem szorúl bizonyításra.”65 A lefordítandó művek kiválasztásába közrejátszott az idegen nyelv ismerete is. Radó Antal úgy látta, hogy a magyar írók a német és francia irodalmat eredetiben olvasták, de más európai irodalmakkal többnyire csak fordítások útján ismerkedtek meg. Gyakran a német fordítások szolgálltak mintaként az ókori szerzők magyarra fordítása során is - Heinrich Gusztáv meglátása szerint. Ő a versforma tárgyalása kapcsán vetette fel, hogy a német fordításokból indult el az az áramlat, hogy az ókori remekművek fordításakor a fordító meg kell változtassa a versformát. Szerinte a német fordításirodalomból jutott el Magyarországra is ez a norma. Eszerint tehát a magyar fordítók német fordításokat gyakran olvashattak. Imre Sándor Szophoklész tragédiáinak magyarításáról beszélve nyelvi hibákat fedezett fel a Csiky átültetésében. A fordítás 64 65
ZICHY 1881, 67-68. I.m. 68.
25
bírálója szerint a fordító mértékpótlóan alkalmazott egytagú névmásokat a sor végén: az igék mellől nem hagyta el például az én, te, ő, az, ez névmásokat. Ez Imre szerint ütközött a magyar nyelv természetével, ezeket a fölösleges névmásokat „íztelen hézagpótlók”-nak nevezte.66 A bírálat írója ezt a hibát azzal magyarázta, hogy a magyarra fordító a német fordítást tartotta szem előtt, ahhoz igazodott, a német nyelvben pedig az ige mellett megjelennek ezek a névmások. A Divina Commediáról beszélve Reviczky a fordítás nyelvét botrányosan rossznak tartotta. Ezután megjegyezte, hogy Dante művét csak német fordításokból ismerték, emiatt nem fordíthatták az eredeti nyelvből. A korban kialakult egy olyan fordítási norma, mely szerint a fordító csak eredeti nyelvből ültetheti át magyarra a művet. Ezt tekintették a jó fordítás egyik alapfeltételének. Ez is közrejátszhatott abban, hogy milyen nyelvű műveket választottak fordításra. A korabeli gondolkodásban fontos helyet foglalt el a régi költők magyarra való lefordítása. Sokat vitáztak arról, hogy meg kell-e változtatni a latin, görög költők műveinek alakját a fordítás során. Ebből az derül ki, hogy fordítandónak tartották a régi szerzőket, azáltal, hogy a műalakról vitáztak, jó fordításra törekedtek. A korban pedig azt hangsúlyozták, hogy a sikeres szerzőket jól le kell fordítani magyarra. Tehát, szükségesnek és fontosnak tartották a régi híres költők műveinek magyarítását. Császár Elemér 1897-ben a versmérték tárgyalásakor Homérosz-fordításokra utalt, hogy kell, kellene Homéroszt jól lefordítani, tehát szükségesnek látta ő is e jeles világirodalmi szerző műveinek átültetését. Ugyanebben az összefüggésben állította Sebestyén Károly: „Homéroszt jól le kell fordítanunk.”67 Meg is indokolta a fordítás szükségességét: „Nincs művelt nemzet, melynek szellemi erőihez mért Homérosz-fordítása ne volna.”68 A művek kiválasztását befolyásolta az is, ha minél több külföldi irodalom része az illető alkotás. A Divina Commedia fordítása esetében is azzal indokolták a fordítást, hogy több nemzet irodalmának is része. A tárgyalt időszak műfordításról való gondolkodásában olyan művek kerülhettek be a világirodalmi kánonba, amelyek a többi európai irodalomban sem voltak ismeretlenek. Az ilyen szövegek fordítását tartották elsődlegesnek, mivel ezekből a hazai 66
IMRE 1879, 61. SEBESTYÉN 1897, 338. 68 Uo. 67
26
írók, költők is továbbképezhetik szépírói eljárásaikat. A Shakespeare és Molière drámái olyan művekként jelentek meg a korabeli fordítástörténeti gondolkodásban, mint nagyszerűen kimunkált és megformált alkotások, melyek példamutatóak a korabeli magyar drámaírók számára is. Olyan pontokat láttak sikerültnek e szerzők műveiben, amelyeket a hazai drámákban kritizáltak. Molière vígjátékaiban a komikum forrását, a jellemfestést, dialógusokat, a kifejezésmódot különösen jónak tartották, ami ilyen műveit nagyszerűvé teszi. A molière-i eljárásokat ajánlották a magyar vígjátékírók figyelmébe is. A világirodalmiként definiált szövegek műfaja és ennek sikeres eljárásai erősen befolyásolták a lefordítandó művek kiválasztását. Olyan eljárásokkal élő szövegeket, amelyeket a korabeli magyar irodalomból nagyrészt hiányoltak, különösen fordítandónak véltek azzal az indoklással, hogy a nemzeti írók előtt is modellként állhatnak. A drámai fordításokkal a magyar színjátszás ügyét is fejleszthetőnek látták. A drámai fordítások tárgyalásakor fontosnak tartották a színházban való előadhatóságát is. Itt az eszmei mondanivaló is centrális helyet foglalt el, mivel a hazai ideológiával ellenkező darabokat nem tartottak műsorra tűzhetőnek. Molière darabját, a Nők iskoláját, alkalmasnak látták a hazai néhány ilyen témát feldolgozó drámával egy helyen említeni. A fordításokkal kapcsolatban, a színház ügyének taglalásakor az eszme, ideológia is a fő szempontok között szerepelt. Összefoglalva a fordítandó művek kiválasztásának problémáját: az általam vizsgált három évtizedben a fordításra ajánlott szövegek megnevezésébe erősen belejátszott a hazai művekkel szemben felállított hiányosság-felfogás, az idegen nyelvek ismerete, a színház ügye, valamint általában a korarabeli magyar irodalom vélt helyzete.
4. A fordító státusza a vizsgált fordítástörténeti elképzelésekben
Erősen kapcsolódik a műfordításról való gondolkodáshoz, beszédhez a fordító szerepéről vallott elképzelés. Ezért jelentősnek tartom a fordító helyének a behatárolását, pontosabban, hogy milyen státuszt tulajdonítottak a világirodalmi műveknek nevezett alkotások fordítójának.
27
Teljesen más státuszt kapott a vizsgált időszak fordítója, mint napjainkban, de nem azt szeretném megvizsgálni, hogy napjainkhoz képest miben tért el ez a szerep, hanem, hogy 1870 és 1900 között hogyan tekintettek a művek fordítójára, milyennek tartották a jó fordító ismérveit és kit tekintettek nagyszerű fordítónak
Fontos
problémának tartom, hogy a vizsgált időszakban miben látták a fordító szerepét. Az 1870 és 1900 közötti időszak műfordítás-reprezentációkban körvonalazódott az a szerepkör, amit a korabeliek a fordítóhoz rendeltek. Az általam vizsgált, fordításról szóló szövegekből az derül ki, hogy a korban jó műfordító csak kitűnő szépíró lehetett.69 A korabeli fordításról való gondolkodásban a fordítói szerepkört nem választották le a többi irodalmi szerepről. A jó fordítóról tárgyalva általában Arany Jánost hozták fel példaképpen, akit kitűnő szépírónak fogadtak el. Komjáthy Jenő 1878-ban azt a nézetet vallotta, hogy vannak mintaszerű alkotások, melyek lefordíthatatlanok. Szerinte a lefordíthatatlanság jó hír, mert az ilyennek minősített művekben van valami egyedi és utánozhatatlan. Meglátása értelmében Arany János műveit méltán illetheti a lefordíthatatlan jelző, mert alkotásai mintaszerűek és mélyen nemzetiek. Gyulai úgy tekintett Aranyra mint nagyszerű költőre és egyben remek műfordítóra. Ilyen megfontolásból mondta, hogy Arany műfordításaiban van eredetiség. Így értékelte tevékenységét, együtt említve szépírói és műfordítói munkásságát: „...új költői bájt fejtett ki, a szókincs, szólásmód és fordulatosság kimeríthetetlen gazdagságát árasztotta el művein, s mint fordító megmutatta, hogy mi a fordításban az eredetiség.”70 Gyulai figyelembe vette: „Midőn Arany föllépett, már megalakult újabb költői nyelvünk.”71 Ezzel párhuzamosan megemlítette, hogy más változások is bekövetkeztek, szerinte a műveket már nem „idegenszerű jellemzetességgel” adták vissza, hanem 69
A korban sok szépíró műfordítással is foglalkozott. Az eredeti művek alkotása és a fordítás még nem vált szét élesen, de ebben az irányban jelentős váltás észlelhető a XVIII század és XIX. század elejéhez képest, mert ekkor nagyon gyakori volt az az eset, hogy az idegen mű fordítója úgy tüntette fel az általa fordított művet, mintha azt saját maga írta volna. Így sok műről nem tudni, hogy az magyar szerzemény-e vagy fordítás. Hogy így gondolkodtak abban a korban az azzal magyarázható, hogy más volt a fordítás státusza. Nagyon gyakori volt, hogy az idegen művek színhelyeit, neveit magyarosították, ennek célja, hogy jobban alkalmazkodhasson a magyar irodalomhoz. Ekkor nagyon hangsúlyos volt a magyar irodalom fejletlensége, azért minden áron gazdagítani akarták és a fordított művek magyarítása által ezt könnyen elérhetőnek látták. A XIX. század második felétől ez a helyzet kezdett megváltozni, mert egyre több személy foglalkozott a műfordítások bírálatával, valamint az egész fordítási tevékenység sokkal szervezettebbé vált. Például a Kisfaludy Társaság feladatául tűzte ki, hogy komolyan foglalkozik a műfordításokkal is. 70 GYULAI 1871, 8. 71 Uo.
28
magyar természetességgel.72 Gyulai meglátása szerint Arany fordításai eredeti művekként hatnak az olvasóra: „Nemcsak a gondolatot és árnyalatait tükrözik vissza, hanem a kifejezés és nyelv bájait is; a mi német, angol és görög költőkben a fenség és kellem, a páthosz és gyöngédség, a komikum és a humor kifejezése, azt mind megtaláljuk fordításában a magyar nyelvből kifejezve és mintegy újra teremtve.”73 Az Arany által fordított művekben a nyelv árnyalatai úgy tűnnek fel, mint saját műveiben, ezért épp olyan gyönyört keltenek mint saját művei, vélte Gyulai. Komjáthy szerint is néha a fordított művek szebbek, mint az eredetiek, s ez a fordítónak köszönhető. A cikk szerzője az eredeti Hamletet semmivel nem látta szebbnek, mint Arany fordítását. Aranyt tekintették a kor nagy magyar költőjének, ezért úgy látták, hogy ő a tökéletes műfordító is, azáltal, hogy mintaszerű költő, példamutatóan ültetheti át magyarra az idegen költeményeket is.74 Fordításait eredeti műveivel vetette össze Gyulai, mondván, hogy a fordításaiban néha a nyelv olyan árnyalatai is feltűntek, ami az eredetiben hiányzoztak, ezért épp olyan gyönyört és élvezetet nyújtottak, mint saját művei. Ez a vélekedés világossá teszi azt, hogy mennyire egyneműnek és együvé tartozónak látták a szépírói és fordítói tevékenységet. A korabeli vélekedésekben egy jó poéta az idegen mű minden árnyalatát megérzi és aszerint fordítja le magyarra, mert a költői nyelv mestere is. Úgy tartották, hogy a fordítás folyamatában az apró, színezetbeli különbségeket is meg kell éreznie a fordítónak, ezenkívül természetes, magyaros nyelven kell szólnia, alkalmazkodva a magyar irodalmi nyelvhez. Mindezt csak híres költő által látták megvalósíthatónak. Ebből az elképzelésből az derül ki, hogy a korabeli sikeres szépíróról való gondolkodás szorosan összefüggött a jó műfordítóról való beszéddel. Az irodalmak összehasonlítási helyzetbe kerültek azáltal, hogy úgy gondolták, hogy egy jeles világirodalmi alkotást csak egy sikeres magyar szépíró fordíthat le, annak érdekében, hogy megközelítőleg ugyanolyan remekmű legyen a fordítás is, mint az eredeti munka. Eszerint, a fordításról való beszédben a sikeres költőket megfeleltették egymásnak.
72
Uo. Uo. 74 Uo. 73
29
A jó fordító mellett beszéltek rossz, esetlen fordítóról is. Meglátásuk szerint egy ilyen fordító sokat ronthat a nyelven. Reviczky Angyalnak a Divina Commedia-fordítását nem tartotta jónak, azzal indokolva állítását, hogy a fordítás nyelve botrányosan rossz, inkább tanulmánynak nézte, mint „költői reprodukciónak”.75 Reviczky a fordítás szövegét magyartalannak találta, szerinte olyan, minhta a fordító nem tudott volna magyarul. Szóról szóra fordított, ami nem volt előnyös, mivel nem fejezte ki eléggé a fordított mű költőiségét. A korabeli meglátásban a jó fordító nem fordíthat szóról szóra. Hegedüs Istvánt, a Hermann és Dorottya fordítóját sem tekintették jó fordítónak, mert durva hibákat vétett a fordítás során, valamint nem volt meg benne a „sensibilitás” és „finom tapintat” 76. A cikk szerzője szintén nyelvi szempontból tartotta sikertelennek a fordítást, mert a nyelv nem természetes, a rímei elavultak, a fordítása csak küszködés. A korban jelentéses különbséget tettek a „minőségi” és a „nem minőségi” fordító között. Ebben a meglátásban a „minőségi” fordító az irodalomnak fordított és az erre alkalmas személy csak sikeres szépíró lehetett.77 A „nem minőségi” fordítót úgy tűnették fel, mint aki az olvasóközönségnek fordított és azért végezte ezt a munkát, mert nagy igény volt erre, valamint jól megfizették érte. 1873-ban egy Atheneumbeli cikk a prózai fordításokkal kapcsolatban azt a véleményt közvetítette, hogy a vásári fordítók leszállították az igényeket A minőséginek nevezett fordítók ezekről a vásári fordítókról lekicsinylően beszéltek, nem vették be a műfordítók közé. A „nem minőségi” fordítók munkája nem lehetett sikeres, vélték a korabeliek. 1881-ben az Egyetemes Philologiai Közleményekben a Hermann és Dorottya fordítását tárgyalva a cikk szerzője Hegedüs Istvánt, e mű fordítójót nem tartotta jó fordítának. Havas Háhn Adolf szerint a fordító súlyos hibákat vétett, ezért fordítása nem elfogadható. Meglátása szerint nem volt meg benne a „sensibilitás” és a „finom tapintat.”78
A jó szépíró tulajdonságai mentek át e vélekedésben a fordítóra is. A
Hermann és Dorottya szerzőjét, Goethét világirodalmi szerzőnek tartották, ezért azt várták el, hogy magyar fordítása is kitűnő legyen és ehhez pedig sikeres költőre volt szükség. Ebből a meglátásból az derül ki, hogy a tárgyalt korban jó fordítónak csak 75
REVICZKY 1878, 175. [HAVAS] HÁHN 1881, 723. 77 Az irodalmat a fordítások által látták fejleszthetőnek. 78 [HAVAS] HÁHN 1881, 723. 76
30
kitűnő szépírót tartottak. Szász Károly meghatározta a jó fordítás ismérvét: »teljesen ugyanolyan, azaz nem kisebb és nem más gyönyörérzetet kelteni az olvasóban, mint a melyet az eredetinek olvasásán érezne, ha az nemzeti nyelve volna.«79 Ezáltal is azt feltételezték, hogy csak olyan személy tudná ezt elérni, aki maga is jeles szépíró volt. 1883-ban Heinrich Gusztáv felfigyelt arra, hogy a XVIII. század közepe óta jelentékeny változás következett be, mivel már felvetették a fordító feladatának kérdését. Beszéltek arról, hogy a fordítónak mit kellene tennie annak érdekében, hogy jó fordítást készítsen, de senki nem különítette el a fordítót a szépirodalomtól. Jó példa erre Imre Sándornak a Kisfaludy Társaság 1879-es Évlapjában megjelent bírálata. A bírálat tárgya Csiky Gergely Szophoklész tragédiáinak a fordítása. Imre Sándor elismeréssel beszélt a fordításról, mert Csiky „a saját elméjében megolvadt gondolat-anyagot öntötte görög formába.”80 Ebben a megállapításában a cikk írója azt feltételezte, hogy a fordító jó szépíró kellett legyen. Imre Sándor talált némi hibát is a fordításban, de egészében véve elfogadhatónak tartotta. Ezelből a meglátásokból az derül ki, hogy a korabeli műfordítóról való gondolkodásban a fordítót nem egy másik tudományhoz, hanem a szépirodalomhoz kötötték. Nem választották le az irodalomról önálló szereplőként, nem tulajdonítottak neki feltétlenül önálló szerepkört, s ha igen, akkor is munkáját visszautalták a szépirodalomhoz.
79 80
Id. HEINRICH 1885, 137. IMRE 1879, 56.
31
III. ÖSSZEGZÉS A műfordításról való gondolkodás tárgyalásának fontosabb részkérdései mentén betekintést nyerhetünk az illető időszak műfordítás- és irodalomszemléletéről. A következő néhány gondolatban azt szeretném öszefoglalni, hogy melyek azok a fontos következtetések, amelyek e kérdés megviszgálása által leszürhetőek. A műfordításról való vélekedések lényeges pontja, hogy miben látták szükségét a fordításoknak. Az erről beszélők egyértelműen elfogadták azt a nézetet, hogy a műfordítások által gazdagodik nemzeti irodalmuk. Ez az egyik legontosabb elve az erről való gondolkodásnak. Ennek hátterében azok az elképzelések állnak, amelyek azt mondták ki, hogy a nemzeti irodalmuk nem elggé fejlett, nem ér fel a többi fontosabb nyugati irodalmakhoz, főleg a némethez. A műfordítások szorgalmazásasa összefüggött tehát a korabeli irodalom vélt fejlettségi szintjével. A fordításokat azért is tartották fontosnak, mert úgy gondolták, hogy fordítások által más nemzetek is hatalmas fejlődést eszközöltek saját irodalmukon. Úgy tartották, hogy a világirodalom jeles szerzőinek műve csak fejlesztő hatással lehet az irodalomra. A színházi előadásokat is szem előtt tartották a fordítások szorgalmazásakor: ha az illető idegen mű nem ellenkezett a hazai ideológiával, műsorra tűzhetőnek vélték. A műfordításnak tulajdonított célokból az körvonalazódik, hogy a vélt irodalmi hiányosságokat szándékoztak a fordítások által betölteni. A világirodalom és nemzeti irodalom között tételezett kapcsolatból az derül ki, hogy a világirodalmat olyan művekből felépülő halmaznak látták, amelyek a fejlődés útjára terelhetik a nemzeti irodalmat. A világirodalmiként számontartott művek mindig példamutatóan álltak a hazai szerzők előtt. Ezért úgy gondolták, hogy ezekből a művekből a magyar szépíró mindig tanulhat. Az egyes külföldi művek sikerességét általában olyan ismérvek alapján állították, amelyeket a hazai szépirodalmi termékekből hiányoltak. Fordításra olyan szövegeket választottak, amelyekről úgy gondolták, hogy valamivel többet nyújtanak mint a hazai szerzemények. A korabeli kritikusok a világirodalmi szövegek színvonalát többre tartották, mint a nemzeti irodalom alkotásait, emiatt olyan műveket láttak fordítandónak, amelyek modellként szolgállhatnak a magyar írók 32
számára. Főleg olyan alkotásokról vélekedtek így, amelyek más nemzeti irodalomnak is a részei voltak. A világirodalmi művek fordítóival szemben kemény feltételeket állítottak fel a korabeli bírálók. A vizsgált korban a jónak tekintett fordító alapismérve volt, hogy kitűnő szépíró kellett legyen, szépen és jól kellett verseljen, valamint a szöveg árnyalatbeli különbségeit is éreznie kellett. Mindezt csak az tudta elérni, aki jó poéta - ez a nézet uralkodott a korabeli fordítóról való beszédben. A rossz fordítóról azt tartották, hogy a nyelvet rontja, magyartalan kifejezéseket használ, nem fejezi ki a szöveg minden árnyalatát, emiatt úgy vélték, hogy az ilyen fordító nem lehet jó költő sem. A világirodalminak tekintett szövegek fordítására kitűnő fordítókat kerestek, aki a színvonalasság tekintetében eléggé felér az illető külföldi szerzőhöz. Ezek azok a legfontosabb reprezentációk és érvelések, amelyek 1870 és 1900 között a műfordítás kérdéséről szóltak és amelyek mentén betekintést nyerhetünk e három évtized műfordításról való gondolkodásába és ezen túlmenően a korabeli irodalomfelfogásokba.
33
IV.
•
Irodalomjegyzék
ANGYAL 1878. Angyal János, A „Divina Commedia”. In: Figy, 4. köt., 130—138.
•
ARANY 1861 Arany János, [A Shakespeare magyar kiadása ügyében előreterjesztett jelentés a Kisfaludy Társaság 1860. okt. 25-i zárt ülésén]. In: SzépirodF 1861., jan. 2., 9. sz., 141-143.
•
ARANY 1861 a.) Arany János, Visszatekintés. In: SzépirodF 1861., júl. 11 - aug.15., 36-41. sz., 561565., 577-580., 593-596., 609-613., 625-628., 461-465.
•
BENŐ 2003. Benő Attila, Fordítási elvek a XIX. Században. In: Egyed Emese (szerk.): „Szabadon fordította...”. Fordítások a magyar színjátszás céljaira a XVIII—XIX. században, Scientia, Kolozsvár
•
BRASSAI 1861 Brassai Sámuel, Mégis valami a forditásról. In: SzépirodF 1861., márc. 13-okt. 17., 19-20., 27-28., 30-33., 48-50. sz., 289-291., 305-307., 417-419., 433-436., 465-468., 481-485., 497-501., 513-515., 753-755., 769-771., 785-788.
•
CSÁSZÁR 1897 Császár Elemér, Eredeti versmértékben fordítsunk-e? In: MNyr, 532—537.
•
CSENGERI, 1894 Csengeri János: A műfordítás megítélésének kérdéséhez. In: EPhK, 214—223.
•
GYULAI 1861 Gyulai Pál, Kukliné prédikációi. In: SzépirodF 1861., dec. 5., 5. sz., 70-73.
•
GYULAI 1883
34
Gyulai Pál elnöki megnyító beszéde a Kisfaludy Társaság XXXV. ünnepélyes közülésésén 1883. február 11-én. In: KisfTÉ ÚjF, 1882-83., 18. köt., Budapest, 3-10. •
[HAVAS] HÁHN 1881 [Havas] Háhn Adolf, Hermann és Dorottya. In: EphK, Budapest, 715-727.
•
HEINRICH 1885 Heinrich Gusztáv, A műfordítás elméletéhez. In: KisfTÉ ÚjF, 1883-84., 19. köt., Budapest, 135—163.
•
IMRE 1879 Imre Sándor, Sophokles tragédiái, Csiky Gergely fordításában. In: KisfTÉ ÚjF, 1879., 14. köt., Budapest, 54-61.
•
KAPOSI 1885 Kaposi József, Dante a magyar irodalomban. In: Koszorú, 7. sz., 30-32., 43-46.
•
KOMJÁTHY 1878 Komjáthy Jenő, Valami a fordításról. In: Petőfi TársLapja, júl. 21., 3. sz., 43-44.
•
KOROMPAY 1988 Korompay H. János, Műfordítás és líraszemlélet. Egy félszázad magyar Baudelaireértelmezései, Akadémiai, Budapest
•
N. KOVÁCS 2004 N Kovács Tímea (szerk.), A fordítás mint kultúrális praxis, Jelenkor, Pécs
•
RÁCZ 1904 Rácz Lajos, Két új Iliász-fordjtás. In: ErdM, 147-149.
•
RADÓ 1883 Radó Antal, Amagyar műfordítás története 1772-1831. In: EPhK, 481-509., 648672., 836—864.
•
RADÓ 1909 Radó Antal, Alakhűség a versfordításban. In: BpSz, 139. köt., 342-372.
•
REVICZKY 1878
35
Reviczky Gyula, Magyar Dante. In: Petőfi TársLapja, 1878. szept. 15., 11. sz., 173175. •
SALAMON 1856 Salamon Ferenc, Nemzeti színház-heti szemle. 1856. nov. 11., 264. sz.
•
SALAMON 1863 Salamon Ferenc, Nemzeti színház. In: PN 1863., jan. 28., 22. sz.
•
SALAMON 1865 Salamon Ferenc, Nemzeti színház. In: PN 1865., jan. 4-5., 3-4. sz.,
•
SEBESTYÉN 1897 Sebestyén Károly, Homeros-fordítások. In: MNyr, 337-350.
•
SZARVAS 1898 Szarvas Gábor, A fordítás elvei. In: KisfTÉ ÚjF 1896-97., 31. köt., Budapest, 179181.
•
SZÁSZ 1859 Szász Károly, Shakespeare fordításáról. Nyílt levél a Szépirodalmi közlöny szerk.hez. In: Hölgyf 1859. ápr. 14., 44. sz., 373.
•
SZÁSZ 1871 Szász Károly, Molière-fordításainkról. In: KisfTÉ ÚjF, 1870-71., 6. köt., Pest, 75101.
•
SZÁSZ 1878 Szász Károly, Alighieri Dante Divina Commediája. In: BpSz, 18. köt., 185-198.
•
ZICHY 1881 Zichy Antal, Berenice, tragédia öt felvonásban. In: KisfTÉ ÚjF, 1880-81., 16. köt., Budapest, 67-68.
36
37
