A menekültkérdés szerepe az NDK rendszerváltozásának folyamatában

A menekültkérdés szerepe az NDK rendszerváltozásának folyamatában Diplomáciatörténeti adalékok a berlini fal leomlásához

Masát Ádám

A szemléleti keretek és a történeti háttér

A

z alábbi tanulmány célja, hogy diplomáciatörténeti adalékokkal erősítse azt a tézist, amely szerint a menekültkérdés meghatározó szerepet játszott a Német Demokratikus Köztársaság rendszerváltozásának folyamatában. A keletnémet menekültkérdésről és különösen annak magyar vonatkozásairól a közelmúltban több tudományos közlemény és szakkönyv látott napvilágot, ezért a jelen írás két kevésbé ismert kutatási területre fókuszál. Az egyik téma a szocialista országok állambiztonsági szolgálatainak a rendszerváltozás előtti együttműködését érinti, és arra keresek választ, hogy az 1980-as években a keletnémet állampolgárok a vasfüggönynek miért éppen a magyarországi szakaszán át próbáltak egyre nagyobb számban nyugatra szökni. A másik téma a nyugatnémet követségekre menekült személyek története, bár nem az egyén, hanem a menekülés jelensége áll a vizsgálat középpontjában. Nem foglalkozom a műszaki határzár lebontásának és az azt követő magyar határnyitásnak a jól dokumentált történetével; a témát egy terjedelmes könyv formájában Oplatka András dolgozta fel.1 A jelen tanulmány egyik fő állítása, hogy az NDK nem követhette a rendszerváltozás útjára lépő szocialista országok példáját, mert azzal önmaga megszűnését idézte volna elő. 1989 őszéig a keletnémet kommunista pártvezetők, Erich Honecker főtitkárral az élen, nem álltak készen arra, hogy – a lengyel minta alapján – kompromisszumokat kössenek az ellenzéki erőkkel. Nem volt elfogadható alternatíva számukra az sem, hogy a magyar modellt követve, nyílt és szabad választási versenyben mérkőzzenek meg a szavazópolgárok kegyeiért.2 Kétségbevonhatatlan tény, hogy az NDK politikai vezetésében erősen érvényesült a gerontokratikus jelleg: 1989-ben a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) Politikai Bizottsága (Politbüro) tagjainak átlagéletkora (67 év) jócskán meghaladta a nyugdíjkorhatárt.3 Ez a tény egyértelműen mutatja, hogy más, térségbeli kommunista pártokkal ellentétben, az NDK-ban még 1989-ben sem cserélődött ki a 2014. tél

109

Masát Ádám

vezető grémium tagsága, ami minden bizonnyal a változások előfeltétele lett volna. Az idős politikai vezetők nemcsak saját hatalmuk megtartásában voltak érdekeltek, hanem az NDK önálló állami létének a megőrzésében is. Okkal feltételezték, hogy a személyi és politikai változások a diktatórikus rendszer felpuhulásához és a keletnémet rezsim létének megkérdőjelezéséhez vezettek volna. A kelet-közép-európai szocialista országok rendszerváltozását vizsgálva megállapítható, hogy az NDK vezetése hosszú ideig egyáltalán nem vezetett be reformokat. Ugyanakkor szembe kellett néznie azzal, hogy a keletnémet állampolgárok számára egyre nyilvánvalóbbá váltak az NSZK és az NDK közötti gazdasági különbségek, ráadásul a szocialista blokkon belül részükről nyilvánult meg a legerőteljesebben az utazási szabadság iránti vágy. A menekültkérdés kezelésében meghatározó volt az a tény, hogy az NSZEP a korábban lefektetett elveihez makacsul ragaszkodva, kompromis�szumképtelenül kezelte a problémát. Meggyőződésem, hogy a hónapokon át zajló és egyre jelentősebbé váló tüntetések mellett a menekültkérdés volt a másik fontos tényező, amely lépéskényszerbe hozta 1989 őszén az NSZEP-t. Mire azonban a párt érdemi változásokat indított volna el, a berlini fal leomlott. A politikai vezetés kapitulált, és az ország nemcsak a rendszerváltozás, hanem az NDK megszűnését eredményező német egyesülés útjára is lépett. A tanulmány történeti hátteréhez tartozik három, az 1961 utáni szökésekkel, a szabad költözési joggal és a Republikflucht (szabad fordításban: az ország engedély nélküli elhagyása) büntetőjogi tényállásával kapcsolatos, igen fontos tény: 1. 1961-ben a berlini határzárás, majd a fal megépülése lezárta azt a menekülési útvonalat, amelyet 1949 után a keletnémet menekültek legalább 60 százaléka, több mint 1,6 millió ember választott.4 Az 1961. augusztus 13-a és 1989 közötti időszakra vonatkozóan nem áll rendelkezésre teljes körű statisztika. Az adatok és elemzések alapján azonban egyértelműen kijelenthető, hogy a keletnémet állampolgárok egyre nagyobb számban próbáltak egy harmadik országon keresztül nyugatra szökni. Leggyakrabban a csehszlovák, a magyar vagy a bolgár határt választották.5 2. A szabad költözési jogot az NDK 1949. évi alkotmánya 10. cikkének 3. pontja deklarálta: minden állampolgárnak joga van kivándorolni.6 A gyakorlatban ez azonban korlátozottan érvényesült, hiszen a hatóságok döntésén múlt, hogy kit engedtek legálisan távozni az országból. Az elbírálás éveket vehetett igénybe, és közben a Stasi százféle módon is megnehezíthette a kérelmező életét, sőt rávehette a beadvány visszavonására is. Gyakran előfordult, hogy a kérelmező elveszítette a munkahelyét, de nem ritkán a személyigazolványát is bevonták. Nem volt véletlen, hogy az 1968-ban elfogadott új alkotmányból törölték a kivándorlásra vonatkozó passzust.

110

Külügyi Szemle

A menekültkérdés szerepe

3. 1954. szeptember 15-én fogadták el az útlevélre vonatkozó törvényt, amely rögzítette a „Republikflucht” bűncselekményét. A 8. § (1) bekezdése kimondta: „Aki engedély nélkül elhagyja a Német Demokratikus Köztársaság területét egy külföldi ország felé (…), három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”7 Ekkor még „csak” azokat büntették, akik megkísérelték a szökést. Három évvel később, a törvény 1957. évi módosításakor viszont már a menekülés előkészülete is szigorú büntetést vont maga után. A tiltott határátlépés (és néhány, azzal összefüggő bűncselekmény) büntetőjogi tényállását végül az 1968-ban elfogadott Büntető Törvénykönyv 213. paragrafusa szabályozta.8 Alapesetben két évig terjedő szabadságvesztéssel sújtották a törvényszegőket. Enyhébb esetekben csak felfüggesztett börtönbüntetés, pénzbüntetés vagy megfeddés járt. Szigorúbb megítélés alá esett, és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntették, ha a menekülő személy megrongálta a határvédelmi rendszert, fegyver volt nála, személyazonosító okmányt hamisított vagy vitt magával, ha tettét csoportosan követte el, illetve ha nem először próbálkozott szökéssel. Az 1979. évi módosítás a paragrafus tartalmát érdemben nem változtatta meg, de nyolc évre emelte a kiszabható maximális börtönbüntetés mértékét. Természetesen a szökési kísérlet és a menekülés előkészülete is büntetést vont maga után. A tanulmányban következetesen a rendszerváltozás (Systemwechsel) szót használom, annak ellenére, hogy a németek a köznyelvben és a történeti szakirodalomban is többnyire politikai fordulatnak (politische Wende) nevezik azt az időszakot, amelynek során a diktatúrából demokrácia lett az NDK-ban. Az egykori keletnémet állampolgárok többsége békés, demokratikus forradalomként élte meg a változásokat. Ezért nem mindenki fogadja el a „fordulat” kifejezést, amely annak a programnak volt a jelszava, amelyet a kommunista párt újonnan kinevezett főtitkára, Egon Krenz 1989. október 18-án meghirdetett. A kifejezést már régóta használták az NSZK-ban: ott az 1982. évi kormányváltást minősítették így, amikor egy hosszú szociálliberális korszak után a kereszténydemokrata Helmut Kohl lett a kancellár. Egon Krenznek és a Német Szocialista Egységpártnak a változásokban játszott szerepét pedig indokolatlanul felnagyítaná, ezért nem feltétlenül alkalmas az NDK-ban 1989/90-ben végbement folyamatok pontos megjelölésére.9

Nyugatra a magyar vasfüggönyön át. A keletnémet menekültkérdés előzményei az 1980-as években, az állambiztonsági együttműködés tükrében A berlini határzárás (1961. augusztus) és 1988 decembere között egyes statisztikák szerint mintegy kétszázharmincötezer keletnémet hagyta el engedély nélkül az NDK-t.10 Százhetvennyolcezer fölött van azoknak a száma, akik egy harmadik országon 2014. tél

111

Masát Ádám

keresztül tették ezt, közülük a legtöbben egyszerűen nem tértek haza egy engedélyezett külföldi útról. A belnémet határ megerősítése és a berlini fal modernizálása után egyre több keletnémet állampolgár próbált egy szocialista országon keresztül a szigorúan ellenőrzött vasfüggöny túloldalára jutni. Ez a folyamat az 1970-es évektől egyértelműen felerősödött, és a következő évtized vége felé érte el csúcspontját.11 A fent említett időszakban legalább hét-nyolcezer embernek sikerült is célját megvalósítania. 1971 (!) és 1988 között viszont legalább huszonötezer keletnémet vallott kudarcot, és az elfogott személyek többségét a szocialista országok illetékes szervei a Stasinak adták át.12 Az NDK és a többi szocialista ország állambiztonságának együttműködése bilaterális szerződéseken és jogsegélyegyezményeken alapult. Az 1980-as években a kooperáció kereteit a vizsgálati osztályok által készített munkatervek, illetve jegyzőkönyvek tovább szabályozták.13 Az együttműködés egyik fő célja a határok biztosítása, továbbá a határsértők, a disszidálni szándékozók és a menekülésüket segítő személyek (embercsempészek) büntetőjogi felelősségre vonásának elősegítése volt. Egy másik, idővel egyre fontosabbá váló célkitűzés volt a preventív jellegű állambiztonsági tevékenységek összehangolása annak érdekében, hogy a disszidálást tervező személyeket még jóval a határ megközelítése előtt el lehessen fogni. A szocialista országok állampolgárainak átadása és átvétele kapcsán egyértelműen megállapítható, hogy ez az együttműködés – különösen az 1980-as években – egyre inkább egyoldalú jelleget öltött. Ezt a tényt a Stasi által átvett, illetve átadott személyek számát tartalmazó statisztikák egyértelműen alátámasztják: 1983-ban és 1984-ben mintegy kilencszer, illetve hétszer több keletnémet állampolgárt vett át az NDK, mint ahány külföldit a szocialista országoknak kiadott.14 A keletnémet állampolgárok – egy-két kivételtől eltekintve – nem a klasszikus értelemben vett bűnözők voltak: bűnük többnyire a disszidálási szándék, illetve kísérlet volt. Nem véletlen, hogy a statisztikák élén Csehszlovákia és Magyarország állt, hiszen ez az a két ország, amelyek nyugati határán a vasfüggöny húzódott. Egy 1983-as állambiztonsági információs anyag szerint a keletnémetek közül az egyedül menekülő személyek inkább Csehszlovákián, a családok viszont Magyarországon keresztül próbáltak az NSZK-ba szökni.15 A Stasi legkésőbb 1983-ban felismerte, hogy – elsősorban a nyugatnémet médiának tulajdoníthatóan – az a hamis kép alakult ki a keletnémet állampolgárokban, mintha a csehszlovák, a magyar, a román és a bolgár határőrizeti rendszer jóval kevésbé lenne kiépített, mint a belnémet határ és a berlini fal. A Stasi szerint ez a manipuláció, illetve a szocialista országokon keresztül sikeresen végrehajtott szökéseknek a médiában történt értékelése ahhoz vezetett, hogy a keletnémetek egyre nagyobb számban próbáltak az NDK területén kívül áttörni a vasfüggönyön.16 Az is beigazolódott, hogy a nyugatnémetek, a nyugat-berliniek és a kapitalista országok állampolgárai sokkal nagyobb hajlandóságot mutattak a keletnémetek szökési terveinek támogatására egy szocialista országban, mint az NDK-ban. Ennek a támogató tevékenységnek a Stasi szerint a következő elemei voltak: 112

Külügyi Szemle

A menekültkérdés szerepe

• • • • •

az államhatáron való átszökés lehetőségeinek felderítése (akár mindkét oldalról); a szökést tervező személynek az áttörési ponthoz való szállítása; a menekülők gépjárműben való elrejtése; a szökésre készülő személyek tulajdonának átszállítása a határon; az adott ország nyugatnémet nagykövetségének az „ügyféllel” közös felkeresése, nyugatnémet útlevél szerzése céljából; • a szökést tervező személy készpénzzel való ellátása, számára menetjegy vagy repülőjegy beszerzése.17 A Stasi a harmadik országon keresztül menekülést tervező potenciális személyek körét többéves elemzés után a következők szerint határozta meg: • az orvosok és a műszaki értelmiség tagjai, beleértve a hozzátartozóikat, akiknek kapcsolataik vannak az NSZK-ban és/vagy Nyugat-Berlinben; • hölgyek, akik valós vagy színlelt szerelmi kapcsolatban állnak nyugatnémet vagy nyugat-berlini férfival, hogy segítséget kapjanak tőle a disszidáláshoz; • keletnémet állampolgárok, akik a szocialista országokban gyakran találkoznak az NDK-ból kiutasított vagy onnét disszidált személyekkel; • büntetett előéletű és aszociális fiatalok vagy fiatal felnőttek, akik ellenséges magatartást tanúsítanak; • házasemberek, akik egyedül utaznak, és a tiltott határátlépéssel a személyes problémáik megoldására törekednek; • keletnémet állampolgárok, akik korábban megpróbálták külföldre áttelepülni; • keletnémet férfiak, akik homoszexuális kapcsolatot tartanak fenn nyugatnémet vagy nyugat-berlini lakosokkal.18 Magyarország már 1966-ban az egyik legkedveltebb úti célja volt a keletnémet turistáknak: az év során mintegy százhuszonötezer keletnémet és százharmincezer nyugatnémet turista látogatott ide.19 Ez jelentős növekedés volt 1962-höz képest, amikor csupán tizenegyezer keletnémet turista érkezett hozzánk szervezett út keretében, valamint mintegy harmincezer egyénileg.20 A szervezett utak számát tekintve Csehszlovákia és a Szovjetunió állt az élen, de Csehszlovákiába – ellentétben Magyarországgal – általában csak nagyon rövid időre, egy-két napra utaztak a keletnémetek. Volt még egy fontos különbség: egy 1975-ös felmérés szerint Magyarországra négyszer annyi turista érkezett egyénileg, mint szervezett út keretében. Ők Budapesten olcsóbb szállodákban, a Balatonnál pedig kempingekben szálltak meg.21 A keletnémetek szívesen utaztak a Balatonhoz, mert ott mindig találkozhattak a nyugatnémet barátaikkal, ismerőseikkel, hozzáfértek a nyugatnémet napilapokhoz, és meg tudtak vásárolni olyan (esetleg nyugatról érkezett) árukat, amelyeket az NDK-ban nem lehetett kapni. 1980-ban csak az első 9 hónap alatt mintegy félmillió keletnémet turista érkezett Magyarországra. 2014. tél

113

Masát Ádám

Claudia Müller megállapítása szerint összességében Magyarország volt a második leggyakoribb úti cél a szocialista táboron belül.22 1983-ban százhetvennyolc, 1984-ben százötvenhárom keletnémet állampolgár ellen indítottak eljárást Magyarországon tiltott határátlépési kísérlet vagy annak gyanúja miatt. A menekülők számos esetben hamis osztrák vagy nyugatnémet útlevéllel próbáltak Ausztriába, illetve – ritkább esetben – Jugoszláviába jutni.23 Az esetleírások szerint ezeknek az embereknek gyakran voltak osztrák vagy nyugatnémet segítőik. A másik leggyakoribb szökési mód az volt, hogy külföldre induló gépjárműben rejtekhelyet alakítottak ki a határon átszökni akaró ember számára. 1984-ben összesen harmincegy ilyen autót foglaltak le a magyar hatóságok.24 1985 áprilisában a magyar állambiztonság vizsgálati részlegének delegációja a Stasi IX-es főosztályának a vezetőjével találkozott. A tanácskozás célja az együttműködés erősítése és a tapasztalatok kicserélése volt, a kémkedés, az emberkereskedelem25 és az illegális határátlépések felderítése, leküzdése érdekében. Nemcsak ezt, hanem a későbbi megbeszéléseket is pozitívan értékelte a Stasi belső jelentése, ám rendkívül negatívan szólt arról, hogy még egy év elteltével, 1986-ban sem sikerült Magyarországon felszámolni az „emberkereskedelemmel foglalkozó bandákat”. A jelentés nem részletezte, hogy a Stasi ezzel kapcsolatban pontosan milyen operatív bizonyítékokkal rendelkezett, de „tekintélyes számú keletnémet állampolgár kicsempészését” említette.26 A magyar hatóságok százharmincöt keletnémetet vettek őrizetbe abban az évben tiltott határátlépési kísérlet vagy az előkészítés gyanúja miatt. Az esetekkel kapcsolatban nyolc nyugatnémet, egy holland, egy jugoszláv állampolgárt, továbbá két nyugat-berlini lakost is letartóztattak. Más országok állampolgárai is biztosan megpróbáltak egy-egy alkalommal segíteni a keletnémeteknek, de az esetek részleteinek ismerete nélkül nem állítható, hogy a magyarországi tiltott határátlépéseket „bűnözői csoportok” szervezték volna rendszeresen. Ezt a feltételezést támasztja alá az 1986-os esetek elemzése is. Megállapítható ugyanis, hogy a letartóztatott keletnémet állampolgárok közül száztizennégy érvényes úti okmányokkal érkezett Magyarországra. Közülük ötvenkilencen Ausztriába, ötvenhatan Jugoszláviába próbáltak átjutni. Negyvenöt személy Hegyeshalom, Sopron, illetve Kőszeg és Bucsu térségében kísérelte meg a határátkelést. A helyszínek kiválasztását nem bízták a véletlenre, hiszen a felsorolt települések, illetve a környékük kedvelt turistacélpontok voltak, továbbá számos kemping működött a közelben, ahol az átkelési lehetőségekkel kapcsolatban hasznos tanácsokat, sőt segítséget lehetett kapni más turistáktól vagy a helybeliektől. Jugoszlávia felé egyértelműen Szeged és Mohács térsége képezte a kitörési pontokat. A keletnémetek ott is elsősorban a kempingekben szerezték az információkat a határról, ami sokkal inkább a spontaneitásra utal, mintsem szervezett embercsempészetre. A műszaki határzár hiánya miatt a jugoszláv határt gyalog sokkal könnyebb volt megközelíteni, mint az osztrákot. Jugoszláviát azonban nem 114

Külügyi Szemle

A menekültkérdés szerepe

csak azért választották, mert úgy vélték, hogy oda könnyű átjutni. A múltban ugyanis volt már arra példa, hogy a keletnémet állampolgárok a belgrádi nyugatnémet nagykövetségtől vagy a zágrábi főkonzulátustól nyugatnémet útlevelet kaptak, azzal pedig kockázatvállalás nélkül az NSZK-ba távozhattak.27 Ez a tény minden disszidálni vágyó számára reménykeltő lehetett. A százharmincöt őrizetbe vett személyből kilencvennyolc volt 18 és 25 év közötti, ami azt jelenti, hogy Magyarországról még Csehszlovákiánál is magasabb arányban próbálták meg a fiatal felnőttek a szökést – legalábbis 1986-ban biztosan. A leggyakoribb szökési módok megegyeztek a korábbiakkal: ha nem állt rendelkezésre hamisított nyugati útlevél, akkor elsősorban gépjárműben vagy kisbuszban kialakított rejtekhel�lyel próbálkoztak a keletnémetek. Ezt alátámasztja az is, hogy a Stasi XIV-es osztálya 1985-ben huszonhét, 1986-ban tizennyolc gépjárművet szállított vissza Magyarországról az NDK-ba. Az ellenkező irányban nem volt jelentős „forgalom”, hiszen az NDK 1985-ben öt, 1986-ban pedig csupán három magyar állampolgárt adott ki Magyarországnak. Köztük volt viszont az a Kovács nevű úriember, aki nem a hamis papírokban és a csempészésben bízott, hanem a saját erejében: 1986 júniusában megpróbált a Keleti-tengeren átúszni Dániába. Nincs okunk kételkedni abban, hogy az ehhez szükséges fizikai edzettséggel rendelkezett, ám bizonyára nem számolt a vízi határ szigorú ellenőrzésével.28 1987 volt az első év, amikor ugrásszerűen megnőtt a keletnémetek által Magyarországon elkövetett határsértések száma. Az előző évhez képest 172 százalékos növekedés történt: a magyar hatóságok kétszáznegyvenhat keletnémet állampolgárt vettek őrizetbe a tiltott határátlépés különböző formái miatt. Közülük tizennégy nőt, akik a gyermekükkel együtt próbáltak átszökni a határon, rövid időn belül ki is utasították az országból.29 A Stasi dicsérte a magyar állambiztonság nyomozati munkáját, amelynek során számos, az NDK-ban elkövetett bűncselekményre is fényt derítettek.30 A Stasi két okkal magyarázta a határsértések számának jelentős emelkedését. Egyrészt a nyugatnémet médiát hibáztatta, amely a sikeres szökésekről általában szenzációként tudósított, és azt a hamis képet sugallta, mintha a magyar határőrség nem használna fegyvert a határsértők feltartóztatása érdekében. Másrészt úgy vélte, hogy a Magyarországon tartózkodó nyugat- és keletnémet turisták találkozása és „célzott társalgása” a korábbiaknál nagyobb mértékben járult hozzá az illegális határátlépésekhez.31 Az utóbbi állítása azon alapult, hogy számos keletnémet állampolgár csak a Magyarországra érkezés után – mondhatni: „hirtelen felindulásból” – döntött a disszidálás mellett, miután kapcsolatba került nyugatnémetekkel. Nem véletlen, hogy 1987 februárjában írásban is megfogalmazták a javaslatot: a nyugatnémet repülőjárat ne ugyanakkor érkezzen Magyarországra, amikor a keletnémet, hogy legalább a repülőtéren el lehessen kerülni a két német állam turistáinak a találkozását.32

2014. tél

115

Masát Ádám

A német állampolgárok beszélgetése az eltérő NDK- és NSZK-beli hétköznapokról, életszínvonalról, utazási szabadságról és általánosságban a társadalmi viszonyokról, motivációs alapként szolgálhatott a szökéshez.33 A Stasi szerint ezeknek az embereknek az elhatározását erősíthette a magyar szolgáltatóiparnak a nyugat- és a keletnémet turistákkal szemben tanúsított eltérő magatartásmódja. Minden bizonnyal a frusztráltságnak is szerepe volt, hiszen ami a nyugatnémeteknek Magyarországon olcsó volt, az a keletnémetek számára bosszantóan drága.34 1987-ben a fent említett mindkét hatást bizonyítani lehetett egyes eseteknél. 1987-ben a magyar–osztrák határnál százharminchét, a magyar–jugoszlávnál pedig nyolcvankét keletnémet állampolgárt vettek őrizetbe. Az ország nyugati részén Hegyeshalom és Sopron (összesen 78 személy), Szombathely és Kőszeg (összesen 49 személy), valamint Körmend és Szentgotthárd (összesen 10 személy) térségében voltak a gócpontok. A Hegyeshalom és Sopron közötti szakaszon történt határsértések koncentrálódása nagyrészt egy 1987. júliusban, Sopronnál végrehajtott és a nyugatnémet média által bemutatott sikeres szökésnek volt tulajdonítható. Bizonyíthatóan szerepet játszott benne azonban az is, hogy a határ közvetlen közelében számos turistaközpont működött, ahol a nyugati és a keleti kommunikációs csatornák összefutottak. A déli határszakaszon Lenti és Letenye (összesen 23 személy), Szeged (31 fő), továbbá Barcs és Mohács (összesen 28 személy) térségében koncentrálódtak a szökések. Az elmúlt évek gyakorlatához képest a legnagyobb változást a határ gyalog történő megközelítése jelentette. Az őrizetbe vett kétszáznegyvenhat személyből kétszázheten mindenféle segédeszköz nélkül vágtak neki az útnak.35 Egyértelműen háttérbe szorult tehát a rejtekhelyes szökési mód, bár az év végéig így is negyvennyolc gépjárművet kellett visszaszállíttatni az NDK-ba. A szökést segítő személyek közül hét nyugatnémet, egy osztrák, egy olasz és egy magyar állampolgárt, továbbá egy nyugat-berlini lakost tartóztattak le. Kőszegnél két – addig szokatlan – erőszakos áttörési kísérlet történt: egy házaspár teherautóval, egy egyedülálló keletnémet pedig a motorkerékpárjával akart átjutni osztrák területre. Kiderült továbbá, hogy az NSZK budapesti nagykövetsége nyugatnémet útleveleket készített keletnémet állampolgárok számára, illetve telefonon is segítséget nyújtott az illegális határátlépésre készülőknek. Egy esetben pedig egy NSZK-ban dolgozó guineai diplomata a gépjárművében próbált meg egy keletnémet állampolgárt „átcsempészni” – sikertelenül.36 1988 folyamán tovább nőtt a keletnémetek által a szocialista blokkon belül elkövetett határsértések száma. A Stasi munkatársai már a nyári hónapokban azzal szembesültek, hogy az ilyen ügyek száma messze meghaladja a korábbi évekét. A harmadik negyedévi (évközi) jelentés elkészítésekor mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy ismét ugrásszerű növekedésről van szó, hiszen 1988. szeptember 30-ig több keletnémetet tartóztattak le a szocialista országokban, mint bármelyik korábbi naptári évben összesen. A Stasi IX-es számú főosztálya ráadásul akkor már további harminckilenc keletnémet 116

Külügyi Szemle

A menekültkérdés szerepe

állampolgárról tudott, akik Csehszlovákiában (5), Magyarországon (25) és Bulgáriában (9 fő) az előző napokban kerültek letartóztatásba. A keletnémet turisták a szocialista országok által regisztrált sikeres szökések kétharmadát Magyarországról hajtották végre.37 1. táblázat A szocialista országok által az NDK-nak kiadott keletnémet bűnelkövetők száma 1987 és 1988 első három negyedévében38 Kiadó ország 1987. jan. 1.–1987. szept. 30. 1988. jan. 1.–1988. szept. 30. Csehszlovákia 239 453 Magyarország 188 303 Bulgária 39 70 Lengyelország 1 6 Románia 4 6 Mongólia 0 2 Összesen 471 keletnémet állampolgár 840 keletnémet állampolgár Az 1989. szeptemberi magyarországi határnyitásig minden további negyedévben – évszaktól függetlenül – megfigyelhető volt a növekvő tendencia. 1989 első negyedévében a megelőző évek hasonló időszakához képest egyértelmű növekedést lehetett tapasztalni. 2. táblázat A szocialista országok által az NDK-nak kiadott keletnémet bűnelkövetők száma 1987, 1988 és 1989 első negyedévében39 Kiadó ország 1987 (első negyedév) 1988 (első negyedév) 1989 (első negyedév) Csehszlovákia 20 53 87 Magyarország 8 14 55 Bulgária 3 2 Összesen 28 személy 70 személy 144 személy 1989. május 31-ig tovább nőtt a kiadott keletnémet „bűnelkövetők” száma: a Stasi Csehszlovákiából kétszázkét, Magyarországról pedig százhetvennégy keletnémet állampolgárt szállított vissza az NDK-ba.40 A Stasi akkoriban készült jelentése szerint a csehszlovák és a magyar hatóságok teljes mértékben eleget tettek az NDK-val szembeni kötelezettségeiknek a keletnémet állampolgárok illegális határátlépésének megakadályozása során. Ugyanakkor nyilvánvaló volt a két ország állambiztonságának a túlterheltsége. Sőt, számítani lehetett arra, hogy a nyár folyamán még többen próbálnak majd meg a lebontásra ítélt vasfüggöny túloldalára átjutni. Az érintett szocialista országok 2014. tél

117

Masát Ádám

állambiztonsági szerveinek már akkor sem volt elegendő kapacitása a keletnémet menekültkérdés kezelésére, ezért elsősorban arra törekedtek, hogy az NDK-ba visszaszállítandó személyeket minél előbb átadják a Stasi embereinek. Ez viszont azzal járt, hogy az átadással kapcsolatos dokumentumokat már nem tudták előírásszerűen elkészíteni, sőt magát az átadást sem lehetett olyan precízen megszervezni, mint a múltban.41 Magyarország 1989. március 14-én csatlakozott a genfi menekültügyi konvencióhoz, de az egyezmény csak június 12-én lépett hatályba.42 A csatlakozásnak nem volt köze a határsértő keletnémetekhez, a kiváltó okot ugyanis a Romániából 1988 óta érkező menekültek jelentették.43 Az egyezmény aláírása azonban 1989 nyarától az NDK Magyarországon tartózkodó állampolgárai szempontjából lett mégis kiemelkedő jelentőségű. Lehetővé tette ugyanis, hogy Magyarországon menekültstátuszért folyamodhassanak, és a magyar hatóságoknak ne kelljen kiutasítaniuk, illetve a Stasinak átadniuk a határsértést elkövetőket. A Stasi tudta, hogy nemcsak Magyarországon, hanem Csehszlovákiában is előkészítették azokat a jogszabály-módosításokat, amelyek a határsértés jogi megítélésének enyhítését célozták.44 A tiltott határátlépési kísérlet szabálysértéssé minősítésén túl a magyar belügyi szervek azt is előre jelezték, hogy a jövőben nem feltétlenül közlik majd a kiutasítás okát a keletnémet hatóságokkal. Ez a gyakorlatban az útlevélbe való bepecsételés45 elmaradását jelentette. 1989 nyarától egyre inkább elterjedt az a gyakorlat is, hogy a határsávban feltartóztatott személyeket egyszerűen visszaküldték az ország belseje felé.46 A Stasi azzal számolt, hogy a magyar hatóságok csak azokat a keletnémet állampolgárokat fogják menekültként kezelni, akik Csehszlovákián át, illegálisan érkeztek Magyarországra.47 Az NDK-ba visszatérni nem akarók száma azonban olyan drasztikusan növekedett – részben a Romániából és Bulgáriából Magyarországra érkezett keletnémet nyaralók miatt –, hogy Magyarországon tulajdonképpen menekültnek számított már az is, aki az NDK-ban beutazási engedélyt és magyar valutát kapott.

Menekülés a követségekre 1988. szeptember 9-én tizennyolc keletnémet állampolgár menekült a kelet-berlini dán követségre. E türingiai családok a kiutazási kérelmük többszöri elutasítása után, már évek óta vártak annak jóváhagyására. Néhányukkal szemben hosszabb ideje foglalkozási tilalmat vezettek be. A követségre menekülésük időpontjának megválasztása nem volt véletlen. A dán miniszterelnök Berlinbe érkezése három nappal későbbre volt várható, és a türingiaiak azt remélték, hogy a Honeckerrel történő találkozása során diplomáciai megoldást talál majd a kiutazási problémájukra.48 A helyzet azonban nem alakult kedvezően a türingiaiak számára. A követségi tanácsos, Henning Becker Hansen nem tűnt megértőnek, és a keletnémet külügyminisztérium pozitív elbírálásra vonatkozó ígéretére hivatkozva felszólította a 118

Külügyi Szemle

A menekültkérdés szerepe

családokat az épület elhagyására. Csak abban az esetben lett volna hajlandó továbbítani a türingiaiaknak a dán királynőhöz írt levelét, ha azok az azonnali távozás mellett döntöttek volna. Miután sikertelen volt a Stasival való egyezkedés is, szeptember 10-én éjjel 2 és 3 óra között a keletnémet állambiztonság munkatársai erőszak alkalmazásával vitték ki őket a követségi épületből, és a hátsó udvaron mindegyiküket letartóztatták.49 Ez nyilvánvalóan nem történhetett volna meg dán beleegyezés és/vagy kérés nélkül.50 Az esetre nem derült egyből fény, az ugyanis sem a Stasinak, sem Dániának nem állt érdekében. Csak szeptember 20-án bukkant fel az első cikk egy nyugat-berlini napilapban, azt követően viszont elindult a lavina: sorra jelentek meg az elmarasztaló írások, nemcsak a nyugatnémet és a dán, hanem más európai lapokban is, és az ügynek végül politikai következményei lettek Dániában. A türingiaiak ügye a figyelmet a követségi menedéknyújtásra irányította. Az esetet követően, egészen a berlini fal leomlásáig keletnémet állampolgárok ezrei menekültek a szocialista országokban működő nyugati követségekre. Rendszerint a nyugatra való kijutás vezérelte őket. A személyes szándékon túl azonban egy másik célja is volt ezeknek az akcióknak: a követségeken keresztül akarták külföldi nyomás alá helyezni az NDK vezetését, hogy az a lakóhely szabad megválasztásának jogát ne vegye el az állampolgáraitól. Egy Stasi-jelentés megállapította: 1989 első félévében több mint háromszor annyi menedékkérő keletnémet állampolgárt regisztráltak a Német Szövetségi Köztársaság berlini képviseletén, mint 1977 és 1988 között összesen. 3. táblázat A Német Szövetségi Köztársaság Állandó Képviseletén regisztrált keletnémet állampolgárok száma 1989 első felében51 Év, hónap 1989. január 1989. február 1989. március 1989. április 1989. május 1989. június

A képviseleten összesen megfordult keletnémetek száma 1094 721 500 605 805 1119

A képviseletet elhagyni nem kívánó keletnémetek száma 278 122 62 62 82 213

A menekültek száma júliusban megugrott. A politikai vezetés a média segítségével azt közvetítette a társadalom felé, hogy 1. a keletnémet állampolgárok ügyeiért csak és kizárólag az NDK felelős; 2. az NSZK követségei nem gyakorolhatnak jogokat a 2014. tél

119

Masát Ádám

keletnémet állampolgárok felett; és 3. törvényen kívüli ügyintézés más országok követségein nem lehetséges.52 Ez a szempontrendszer a későbbiekben rendre megjelent a keletnémet érvelésben, amikor a nyugatnémet követségek bezártak. A Kohl-kormány arra kényszerült, hogy augusztus 8-án bezárja berlini állandó képviseletét. Az épületben akkor százharminc keletnémet (tizenkilenc egyedülálló személy és harminckilenc család, tizenöt gyermekkel) tartózkodott. Egyikük sem akarta elhagyni az épületet, az ottani lehetőségek pedig teljesen kimerültek.53 A helyettes kormányszóvivő, Herbert Schmülling nyilatkozata szerint embertelen körülmények uralkodtak: nem volt elegendő számú WC és mosdó, és problémát jelentett az étkezés megoldása is.54 Augusztus 11-én a kelet-berlini külügyminisztérium épületében a két fél képviselői között egyeztetés zajlott az ügyben, de csak egyfajta patthelyzet alakult ki. A keletnémet fél az NSZK-t hibáztatta azért, hogy az állampolgárai illegálisan tartózkodnak az állandó képviseleten, és nem hagyják el az épületet. A nyugatnémet fél ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy bár ők az elviselhetetlen körülmények miatt kérték a keletnémet állampolgárokat az épület elhagyására, azok azonban félnek az esetleges büntető szankcióktól, amelyek az NDK-ban várhatnak rájuk. A nyugatnémet kormányzati tisztviselők jelezték: cselekvésük a helsinki záróokmányban megfogalmazott elveknek megfelel, és nem kényszeríthetik erőszakkal a maradni szándékozókat a képviselet elhagyására. A dán követség esetére hivatkozva azt kérték, hogy a keletnémet fél gondolja át, milyen következményei lennének a belnémet kapcsolatokban a segítséget kérő emberek erőszakos kiutasításának. A kancellár azt üzente a keletnémet felső vezetésnek, hogy szerinte a két kormány által együttesen elfogadott politikai megoldás lenne célravezető a kialakult helyzetben.55 Miután az augusztus 11-i megbeszélés eredménytelenül zárult, Kohl 14-én levelet írt Honeckernek. Ebben ismét közös politikai megoldást sürgetett, és javasolta, hogy a két kormány megbízott képviselői informális megbeszéléseket folytassanak egymással.56 Kohl titokban akarta tartani az egyeztetéseket, ezért úgy gondolta, hogy nem az NDK külügyminisztériumának az épületében és nem is munkaidőben kellene tárgyalni, hanem diszkréten, szükség esetén akár négyszemközti formában. Honecker augusztus 17-i válaszában „visszadobta a labdát”. Továbbra is kifogásolta, hogy az NSZK megengedi a keletnémet állampolgároknak az állandó képviseleten való tartózkodást, és a megoldást a haladéktalan kiutasításban látta. Honecker megerősítette, hogy az érintett személyeknek nem kell félniük semmilyen szankciótól vagy hátránytól. Nem zárkózott el az informális egyeztetésektől, de – megismételve a korábban már többször hangoztatott elvet – jelezte, hogy ezt csak olyan keretek között tudja elképzelni, ha egyik ország részéről sincs beavatkozás a másik belügyeibe.57

120

Külügyi Szemle

A menekültkérdés szerepe

A levélváltás eredményeként a kormányzatok képviselői augusztus 18-án tárgyaltak egymással. Az álláspontok egyfajta megmerevedése volt megfigyelhető, ugyanakkor új szempontok is felmerültek. A külügyminiszter első helyettese, Herbert Krolikowski nehezményezte, hogy az NSZK budapesti nagykövetségén útleveleket állítottak ki keletnémet állampolgárok számára. A fő problémát nem is abban látta, hogy az sérti a nemzetközi egyezményeket, hanem úgy vélte, a hír hallatán újabb honfitársai érkeznek majd a nyugatnémet követségekre abban a reményben, hogy számukra is létezik valamilyen egyedi megoldás, amelynek segítségével az NSZK-ba juthatnak. Krolikowski szerint egyszer és mindenkorra rendezni kell a kérdést – azaz a követségekre menekült személyeket ki kell utasítani –, különben a probléma mindig újra fog termelődni.58 Franz Bertele, az NSZK kelet-berlini állandó képviseletének vezetője válaszában azt hangsúlyozta, hogy a magyarországi útlevélkiadás megfelel a nemzetközi jogi előírásoknak és a bilaterális egyezményeknek. A kérdés megítélésében tehát nem volt egyetértés a két fél között. Bertele megkérdőjelezte az NDK-nak a követséget elhagyók büntetlenségével kapcsolatban tett ígéretének komolyságát. Elmondta, hogy a különböző társadalmi rétegekhez tartozó keletnémet állampolgárok keserű tapasztalatokról számoltak be neki a keletnémet szervek és hatóságok általános eljárását illetően.59 A tárgyalás csaknem kétórás egyeztetés után, eredménytelenül fejeződött be: egyik fél sem engedett az álláspontjából. A Szövetségi Kancellária Hivatal vezetője, Rudolf Seiters személyesen tájékoztatta erről az állandó képviseleten tartózkodó keletnémeteket. Közülük száztizenöten írták alá az augusztus 20-án a kancellárnak címzett levelüket. Tisztelt Kohl Kancellár Úr! Mi 115-en, akik a Szövetségi Köztársaság kelet-berlini állandó képviseletén tartózkodunk és kiutazni szándékozunk, segítségért fordulunk Önhöz. (…) Amit az emberek ebben az államban [az NDK-ban] megéltek és meg kell élniük, szinte elképzelhetetlen. Nem mehetnek a feleségek a férjükhöz, a gyerekek a szüleikhez, az ápolásra szorulók pedig nem kapnak segítséget a rokonoktól. A családi kötelékeket megszakítják, az NDK hatóságai pedig önkényesen döntenek arról, hogy mi számít humanitárius oknak. Sokunktól elvették a lehetőséget, hogy a szakmájukat gyakorolják, másokat a szakmájuk miatt tartanak akaratuk ellenére az NDK-ban. Politikai véleményszabadságot nem biztosítanak számunkra. Nem ritkák a 2–5 év alatt többszörösen negatívan elbírált kiutazási kérelmek. Egy újabb kérelem benyújtása csak akkor lehetséges, ha a kérelem elutasításának okai már nem állnak fenn. A keletnémet állam így tetszőlegesen folytatja az emberi jogok megsértésének láncolatát. (…) Ezért mi mindannyian eltökéltek vagyunk arra, hogy egy számunkra elfogadható megoldásig az állandó képviselet területén maradjunk. Ennek 2014. tél

121

Masát Ádám

hiányában soha nem fogunk az NDK-ba való önkéntes visszatérés útjára lépni. Ha a visszatérést választanánk, nem lenne sem nekünk, sem a gyermekeinknek jövője. (…) A keletnémet hatóságok tapasztalataink szerint ritkán tartják be ígéreteiket. (…) Minden reményünk az Ön tárgyalásaiban és az Ön erejében van, hogy lehetővé teszi számunkra az áttelepülést a szabadságszerető és demokratikus hazánkba.60 Az eredménytelenül zárult tárgyalások után azonban Franz Bertele úgy ítélte meg a helyzetet, hogy megoldást egy Honecker–Kohl-találkozó sem hozna, mert az NDK vezetése nem akar engedni az ügyben.61 Az állandó képviselet bezárása utáni két hétben csupán néhányan hagyták el az épületet. Bertele felhívta Seiters figyelmét arra, hogy a bizonytalanok egészen addig nem fogják elhagyni az épületet, amíg politikai szinten nem történnek változások. A helyzetet bonyolította, hogy a tárgyalások folytatásával kapcsolatban megjelent napilapi utalások mindig új reményt adtak a képviseleten tartózkodóknak. A Német Szövetségi Köztársaság prágai követségén 1989. január 2-a és július 14-e között négyszáznegyvennyolc személyt regisztráltak.62 A nyugatra utazni vágyók száma augusztusban, a berlini állandó képviselet kényszerű bezárása után ugrott meg: augusztus 19-én mintegy nyolcszáz menekültet számoltak össze a követségen. Az NSZK és Csehszlovákia külügyminisztériumának képviselői ezalatt folyamatosan tárgyaltak egymással. A bonni diplomaták – megismételve, hogy az alaptörvény szerint német követségről nem utasíthatnak ki német állampolgárt – többször kérték, hogy a csehszlovák vezetés a nemzetközi, a hazai vagy a nyugatnémet Vöröskereszt bevonásával háromszáznegyvennyolc keletnémet állampolgár kiutazását tegye lehetővé. Ők azonban hajthatatlanok maradtak, és – vélhetően a magyarországi határnyitás miatt is – a keletnémetek kiutasítása mellett döntöttek. Szeptember 16-ig mintegy négyszázkilencven főre csökkent a prágai követségi menekültek száma, mert közel háromszáz személy – aktív csehszlovák és keletnémet állambiztonsági közreműködéssel – „hazautazott” az NDK-ba. Szeptember 25-ére azonban ismét megnőtt a számuk a követség épületében, illetve annak területén (kb. ezeregyszáz főre). Közülük kétszázan, nagy valószínűség szerint a Stasi agitálásának köszönhetően, önként hagyták el szeptember 26-án a követséget. Nem tudjuk, hogy a Stasi és a keletnémet politikai vezetés sikerként könyvelte-e el, ha el tudta érni néhány száz honfitársuk hazatérését. Az viszont biztos, hogy minél több tudósítás jelent meg erről a médiában, annál többen indultak útnak Prágába. Néhány nappal később, szeptember 30-án ugyanis közel nyolcezer keletnémet menekült hallgatta ujjongva, amikor Hans-Dietrich Genscher nyugatnémet külügyminiszter bejelentette a keletnémet pártvezetés döntését a kiutazás engedélyezéséről. Október 4-éről 122

Külügyi Szemle

A menekültkérdés szerepe

5-ére virradóra mintegy tizennégyezer, Prágában és Varsóban tartózkodó keletnémet menekült távozhatott lezárt vasúti szerelvényekben a Német Szövetségi Köztársaságba.63 A vonatok nem a legrövidebb úton, és nem közvetlenül az NSZK-ba, hanem az NDK-n keresztül haladtak velük. Az út során az összes menekült személyi okmányait elvették a keletnémet hatóságok. Csak azok segítségével tudták ugyanis beazonosítani a kiutazókat, és így vált (volna) számukra lehetővé, hogy különféle intézkedéseket foganatosítsanak velük vagy hozzátartozóikkal szemben. Az NDK-ban kialakult helyzetért és a menekülthullámért is felelőssé tehető Honecker így kommentálta az eseményeket: „Magatartásukkal valamennyien lábbal tiporták erkölcsi értékeinket, és kirekesztették magukat a társadalomból. Egy könnycseppet sem érdemelnek.”64 A Német Szövetségi Köztársaság budapesti követségének tevékenységére már az 1980-as évek első felében is érkezett panasz az NDK külügyminisztere, Oskar Fischer részéről. A politikus hevesen kritizálta, hogy a követség nyugatnémet útleveleket állít ki keletnémet állampolgároknak.65 A későbbiekben azért érte támadás a nyugatnémet diplomatákat, mert – elsősorban tanácsokkal és térképek rendelkezésre bocsátásával – segítséget nyújtottak a keletnémeteknek a szökések megvalósításához. 1984 és 1989 között folyamatosan nőtt azoknak a száma, akik áttelepülési szándékkal keresték fel a nyugatnémet követséget Budapesten. 4. táblázat A budapesti német nagykövetségen regisztrált keletnémet állampolgárok száma 1984 és 1988 között66 Év, hónap 1984 1985 1986 1987 1988

A budapesti követségen regisztrált, áttelepülni szándékozó keletnémetek száma 41 97 312 925 2774 (szept. 15-ig)

A budapesti követséget elhagyni nem kívánó keletnémetek száma 11, 17 17, 7, 11 25 68 165 (szept. 15-ig)

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy míg a prágai követség épülete egy palota volt, hatalmas belső térrel és udvarral, a budapesti követségen viszonylag szűkösen fértek el a keletnémetek. Kezdetben a pincében és az épület alsó szintjén szállásolták el őket, később azonban a felső szinteken lévő irodákban is ágyakat kellett felállítani ahhoz, hogy ne legyenek teljesen embertelen körülmények között. A helyzet egyáltalán nem volt rózsás: hatalmas teher hárult a követség dolgozóira, hiszen az épület nem volt alkalmas ennyi ember befogadására, mosási lehetőséget sem tudtak biztosítani, és illemhelyből 2014. tél

123

Masát Ádám

sem volt elég. Emiatt nagyságrendekkel többen laktak a budapesti és a Balaton melletti menekülttáborokban, mint a követségen. Az osztrák hatóságok a bonni kormány kérésére 1989-ben nem adtak ki adatokat arról, hogy hányan jutottak át épségben az osztrák–magyar határon. Ma már tudjuk, hogy augusztus 4-ig legalább négyszázan lehettek.67 Augusztus 10-e körül száztizenhét keletnémet tartózkodott az NSZK budapesti követségén.68 Tíz nappal az NSZK Állandó Képviseletének bezárása után a túlzsúfoltság miatt be kellett zárni a budapesti követséget is. Megoldást csak az augusztus 23/24-i akció hozott, amikor is a követségen tartózkodó keletnémet állampolgárok vöröskeresztes okmányokkal ellátva, repülőgépen elhagyhatták az országot. Az NSZK varsói követségére az 1980-as évek végéig nem nagyon menekültek keletnémetek.69 Az évtized közepéről ismert ugyan néhány eset, azok azonban témánk szempontjából nem relevánsak. A menekülthullám 1989 nyarán éreztette először a hatását. 1989. január 2-a és július 14-e között még mindössze tizenegy keletnémet személy kért a nyugatnémet nagykövetségen menedékjogot.70 Szeptember 13-án már ötven menekült tartózkodott az épületben – mindannyian kiutazási szándékkal érkeztek, és néhányan már hetek óta vártak a megoldásra. A lengyel média részletesen beszámolt a magyarországi határnyitásról. Janusz Reiter kifejezetten üdvözölte a magyarországi változásokat és a magyar kormány döntéseit, de azt bizonygatta, hogy Lengyelországnak más úton kell járnia, mint Magyarországnak. 1989. szeptember 19-én száztíz keletnémet menekült elfoglalta a követséget. A bonni kormány még aznap úgy döntött, hogy bezárja varsói képviseletét.

A keletnémet rendszerváltozás dilemmája Az NDK politikai vezetése 1989 elejétől kezdve többszörösen is nyomás alá került. Egyrészt a társadalom részéről, másrészt a reformokat beindító baráti szocialista országok irányából, harmadrészt a – különösen politikai, gazdasági és emberi jogi területen – változásokat követelő nyugati országok felől. Az idő haladtával ez a nyomás egyre fokozódott, a politikai vezetés hatalma gyengült, az NDK-nak a (különösen az NSZK-tól való) gazdasági kiszolgáltatottsága pedig erősödött. A nyugati országok követeléseit az NDK a belügyeibe való beavatkozásként értékelte, és rendre visszautasította. A szocialista országok felől érkező nyomás eleinte inkább csak a kelet-közép-európai változásokat figyelemmel követő keletnémet társadalom várakozásában, követeléseiben nyilvánult meg. Később aztán Lengyelország, Magyarország és a Szovjetunió felől közvetlenül is érkeztek egyértelmű jelzések.71 Az NDK-nak elsősorban a Szovjetunióval, a többi szocialista ország közül pedig leginkább Lengyelországgal kellett jó kapcsolatokat ápolnia.72 Az utóbbira jó példa a két ország között 1989 májusában aláírt tengerjogi szerződés a Pomerániai-öböl határainak pontos meghúzásáról.73 124

Külügyi Szemle

A menekültkérdés szerepe

Ugyanakkor a korábbi keletnémet–magyar jó viszony 1989 folyamán megromlott. Ennek hátterében nemcsak a Magyarországon megkezdődött és az NDK-ban elmaradt változások álltak, hanem olyan magyar kormányzati döntések is, amelyek sokszor nem közvetlen módon ugyan, ám egyértelműen hozzájárultak a Német Demokratikus Köztársaság politikai struktúrájának gyengüléséhez.74 A kisebb-nagyobb diplomáciai ütközések többnyire abból fakadtak, hogy a különböző kétoldalú megbeszéléseken az NDK politikusai rendszerint megfogalmazták az észrevételeiket, és konkrét kérésekkel álltak elő, amelyeket azonban a magyar vezetés nem támogatott. A konfliktusok másik forrása az volt, hogy a magyar kormány egyre gyakrabban hozott egyoldalú döntéseket (például a menekültekkel kapcsolatban), és előzőleg nem konzultált a keletnémet féllel.75 A Politbüro ülésein megfogalmazott mondatok szemléletesen tükrözik a megromlott viszonyt: „Magyarország elárulja a szocializmust” (Erich Mielke);76 „A magyarok kettős játékot űznek” (Kurt Hager);77 „Amit Magyarország tett, az az NDK-val kötött megállapodások megszegése a humanizmus leple alatt (…). Ez szélhámosság (…), Magyarország árulása” (Günter Mittag);78 „Az NSZK a fő ellenség, nem Magyarország” (Hermann Axen),79 stb. Andreas Wirsching szerint a Politbüro legszívesebben megtiltotta volna a magyarországi beutazást a keletnémet állampolgárok számára, csak azért nem merte megtenni, mert attól tartott, hogy az NSZEP még népszerűtlenebbé válik a lakosság körében.80 Természetesen nem kevés aggodalmat okozott a keletnémet politikai vezetésben, hogy Magyarországon a kommunista párt vezető szerepe megkérdőjeleződött,81 sőt maga az állampárt is egyre inkább hajlott arra, hogy választási versenyben mérkőzzön meg az újonnan létrejött pártokkal. Honecker és párttársai számára nem volt elfogadható a szocializmusnak egy felpuhított változata sem, mert az hatalmuk, illetve az NDK önálló állami létének a megkérdőjeleződéséhez vezetett volna.82 Tudták, hogy a Gorbacsov döntései nyomán a Szovjetunióban végbemenő demokratizálódás nem lehet minta a Német Demokratikus Köztársaság számára, mert az alapvető szabadságjogok megadása az NDK azonnali végét jelentené. Abban az országban, ahol az állampolgárok „lábbal szavaznak”, egy elemi jog, a szabad lakhelyválasztás biztosítása is a rendszer gyors agóniájához vezetne. A nemzeti függetlenségi alapon történő demokratikus megújulás, ami néhány kelet-közép-európai ország számára a rendszerváltozás útját jelentette, szintén nem volt követhető alternatíva. A nemzeti kérdések előtérbe kerülése sokkal inkább veszélyt jelentett az NDK önállóságára nézve, mintsem kiutat. A fent említett hatásokon kívül volt még egy tényező, amelynek a szerepe a Németország kettészakadása óta eltelt négy évtized után felerősödött: az NDK és az NSZK közti különbség elmélyülése. A Német Szövetségi Köztársaság az NDK-ban felerősödött válság miatt is egyre vonzóbb célponttá vált a keletnémetek számára.83 Jelentősen megnőtt az áttelepülni szándékozók és a beutazni kívánok száma. Helmut Kohl kancellár 1989. június 14-én világosan megfogalmazta a félelmeit Gorbacsovnak: 2014. tél

125

Masát Ádám

Kertelés nélkül szeretném tudomására hozni, hogy Erich Honecker komolyan aggaszt engem. A felesége éppen mostanában szólította fel az NDK fiatalságát arra, hogy fogjon fegyvert, és szükség esetén védje meg a szocializmus eredményeit a külső ellenséggel szemben. Egyértelműen arra célzott, hogy azok a reformokat végrehajtó szocialista országok alkotják ezt az ellenséget, amelyek a demokratikus folyamatokat ösztönzik, és a saját fejlődésük útját járják. Elsősorban Lengyelország és Magyarország járt a fejében. Ez mindenképpen furcsa kijelentés volt.84 Kohl a beszélgetések folyamán a lengyel és a magyar változásokkal összehasonlításban kijelentette azt is, hogy az NDK-ban „a megújulási folyamatok (…) lefékeződtek”.85 Honecker 1989. július 4-én Kelet-Berlinben találkozott Rudolf Seitersszel, a Szövetségi Kancellária Hivatal vezetőjével, és átnyújtott neki egy statisztikát, amely az 1988 és 1989 első félévi utazások számát hasonlította össze. A dokumentum szerint 1988 első félévéhez képest 1989. január 1-je és június 30-a között 11,5 százalékkal nőtt a nem szocialista országokba, 9,1 százalékkal az NSZK-ba, 20,1 százalékkal pedig a Nyugat-Berlinbe történő kiutazás.86 Áttelepülőnek azt a német állampolgárt vagy német nemzetiségű személyt tekintették, aki elhagyta az NDK-t vagy Kelet-Berlint, és az NSZK-ban vagy Nyugat-Berlinben állandó lakóhelyet kívánt létesíteni. 1989 első hét hónapjában (július 31-ig) több áttelepülőt (összesen 55.970 főt) regisztráltak az NSZK-ban, mint 1962 és 1988 között bármikor.87 Az NSZK kelet-berlini állandó képviseletének vezetője, Franz Bertele 1989. június 27én táviratot küldött Rudolf Seitersnek.88 Helyzetelemzésében úgy becsülte, hogy 1989 végéig legalább hatvanezer keletnémet személy fog áttelepülni az NSZK-ba. Az áttelepülők között voltak jól ismert ellenzéki személyiségek is, akiket a pártvezetés gyakorlatilag az ország elhagyására kényszerített. A döntő többséget azonban azok a reményvesztett emberek alkották, akik Bertele véleménye szerint – a harmadik országon keresztül szökni kívánó menekültekhez hasonlóan – nem hittek már abban, hogy az NDK-ban valódi változás történik, vagy a négy évtizednyi szocialista uralom után csak végre élni kívántak az egyszerinek tűnő lehetőséggel.89 Néhány héttel később Bertele helyettese, Jürgen Staab írt Seitersnek, és felhívta a figyelmét arra, hogy a keletnémet menekültekről az NSZK-ban zajló vita csak felerősíti a kiutazási és a menekülési kedvet. Az a feltételezés ugyanis, hogy a nyugatnémetek idővel nem lesznek képesek az NDK-ból és a kelet-közép-európai országokból érkező keletnémetek tömegeit befogadni, azt a félelmet váltotta ki – írta Staab –, hogy az NSZK előbb vagy utóbb le fogja zárni a határait.90 E félelemnek természetesen semmilyen alapja nem volt, kizárólag a nyugatnémet követségek esetében történt bezárás. Az NSZK vonzó jellegét az NDK intenzív ellenpropagandával kívánta ellensúlyozni, különösen akkor, ha a gazdasági mutatókról vagy a teljesítőképességről volt szó.91 126

Külügyi Szemle

A menekültkérdés szerepe

Csakhogy az ország egyre inkább rá volt utalva nyugati szomszédjára, és ez nyitottságot, illetve fokozottabb együttműködést igényelt volna. Az NDK-nak egyszerre kellett volna közelednie és távolságot tartania. Ez a dilemma azonban feloldhatatlan maradt, és a keletnémet vezetés inkább a távolságtartást választotta. Honeckerék a legtöbb nyugatnémet észrevételt, kérést és követelést az NDK belügyeibe való beavatkozásra hivatkozva utasították vissza. Ezzel magyarázható, hogy a nyugatnémet kormány Honecker elmozdítása után változtatott a politikáján, és a korábbiaknál jóval szigorúbb feltételeket szabott az NDK-nak. Helmut Kohl 1989. november 8-án a Bundestagban jelentette ki, hogy nem fogadják el többé a „kozmetikai korrekciókat”. Az NDK-nak nyújtandó pénzügyi támogatásért cserébe átfogó és gyors reformokat várnak, többek között a pártok szabadabb működését és a szabad választások ígéretét – fogalmazott a kancellár.92 A keletnémet rendszerváltozás kezdetét 1989 májusára datálhatjuk. Ekkor kezdődtek a tüntetések az NDK-ban, illetve nyártól egyre több menekült próbált meg egy harmadik országon keresztül az NSZK-ba jutni. 1989. május 7-én tartották az országban a helyhatósági választásokat. A 10-20 százalékos ellenszavazati arány ellenére Egon Krenz – ekkor még a választási bizottság elnökeként – 98,95 százalékos végeredményt hirdetett ki.93 A választási csalás óriási felháborodást váltott ki. Az NDK történetében először fordult elő, hogy a formálódó ellenzék képes volt bizonyítani a csalást, és nyilvános tiltakozást szervezett: a csalárd módon zajlott választásra emlékeztetőül júniustól minden hónap 7-én megmozdulások voltak az NDK-ban. Szeptember 4-e után pedig Lipcsében megkezdődtek az úgynevezett „hétfői tüntetések” is, amelyeken egyre növekvő számban vettek részt az emberek.94 Ezeken a tüntetéseken fogalmazódott meg először nyíltan a gyülekezési jog és a szabad választások követelése. 1989. június 8-án a Népi Kamara a pekingi eseményeket „az ellenforradalom leveréseként” értékelte.95 Augusztus 18-án pedig megjelent az NSZEP nyilatkozata, amelyben a „prágai tavasz” vérbe fojtását jogos eljárásnak tartotta. Számos tüntető intő jelnek tartotta a kommunistaellenes megmozdulásokkal kapcsolatos hivatalos nyilatkozatokat. Sokan féltek attól, hogy a rendőrség brutális kegyetlenséggel fog fellépni az utcákon egyre nagyobb számban felvonuló demonstrálókkal szemben. Ha a pekingi eseményeket az NSZEP „a rend és a biztonság helyreállításaként” értékeli,96 akkor mire számíthatnak a tüntetők? A félelmet erősítette az is, hogy a Stasi beépített emberei révén a rendőrség szinte minden esetben pontos információkkal rendelkezett a tervezett megmozdulások helyszínét és időpontját illetően.97 Az 1989. őszi tüntetésekről ráadásul legfeljebb a nyugatnémet TV-csatornák számoltak be, a keletnémet Aktuelle Kamera adásait továbbra is cenzúrázták.98 A lipcsei tüntetések alkalmával egyre többen vonultak az utcákra, és a rendőrség is egyre több embert tartóztatott le – de a hírekben erről egy szót sem ejtettek. Egy becslés szerint 1989. október 2-án húszezren, október 9-én hetvenezren, október 16-án pedig már több mint százezren demonstráltak Lipcsében.99 A Honecker felmentését követő hétfőn, október 23-án pedig már a félmilliót is 2014. tél

127

Masát Ádám

meghaladó nagyságúra becsülték az NDK városaiban tüntetők számát, és lényegében attól kezdve Kelet-Berlinben is mind gyakoribbá váltak a különböző politikai megmozdulások. A tüntetéssorozatnak nem lehetett már gátat szabni, a rendőrség és a Stasi aktív működése sem tántoríthatta el az embereket az utcára vonulástól. A kommunista politikai vezetés elveszítette az egyik legfontosabb hatalmi forrását: az erőszak nyers alkalmazásától és a büntető szankciók érvényesítésétől való kollektív félelem megszűnt, és ez előrevetítette a diktatórikus rendszer bukását. Amikor az NDK-ban megkezdődtek az első tüntetések, az utazási szabadságot követelők egyik fontos célkitűzését a „Wir wollen raus.” („Ki akarunk menni!”) mondat fémjelezte. Az 1989. szeptemberi magyarországi határnyitás, a tüntetők és a rendőrök közti összecsapások gyakorivá válása és eldurvulása, majd az első igazi változások (különösen Honecker leváltása október 18-án) egy új jelmondat megfogalmazásához vezetett: egyre több tüntető a „Wir bleiben hier.” mondatot harsogta. (Szabad fordításban: „Itt maradunk, mert változásokat akarunk.”) Ez azt jelezte, hogy a keletnémet állampolgárok már nem érték be a szigorú utazási szabályok lazításával, hanem radikális reformokat és olyan mélyreható változásokat követeltek, amelyek akkorra Lengyelországban és Magyarországon már bekövetkeztek.100 Annak ellenére, hogy a Brezsnyev-doktrína már nem volt hatályban, és Gorbacsov az októberi látogatásakor kifejezetten a reformok beindítására buzdította Honeckert – „Aki elkésik, [azt] megbünteti az élet…” –, a politikai döntések elmaradtak.101 A keletnémet állampolgárok azt tapasztalták, hogy amíg a „baráti szocialista” országokban jelentős átalakulás zajlik, addig saját hazájuk politikai vezetése szinte semmit sem tesz, sőt egyenesen gátja a változásoknak.102 Az NSZK jelentős gazdasági támogatást helyezett kilátásba arra az esetre, ha Honecker hajlandó lett volna a reformok meghozatalára, de a pártfőtitkár nem tűrte, hogy a nyugatnémetek bármilyen feltételeket szabjanak.103 A lengyel vagy a magyar út követése a keletnémet pártvezetés szemében valószínűleg egyet jelentett a politikai öngyilkossággal. Az NSZK-val szembeni éles ideológiai, politikai, gazdasági és kulturális elhatárolódás feladása ugyanis alapjaiban kérdőjelezte volna meg az NDK állam létjogosultságát.

A menekültkérdés szerepe az NDK rendszerváltozásának folyamatában Richard Schröder szerint négy fontos jellemző különböztette meg az NDK-t a többi szocialista országtól.104 Az alábbiakban néhány hangsúly- és szemléletbeli módosítással ismertetjük Schröder téziseit: 1. Németország kettéosztottsága és – abból fakadóan – az a tény, hogy az NSZKba áttelepülő, menekülő keletnémet állampolgárok nem egy „idegen” országba 128

Külügyi Szemle

A menekültkérdés szerepe

érkeztek. Ismerték annak nyelvét, történelmét, kultúráját, sőt nagyon gyakran közvetlen hozzátartozóik, távolabbi rokonaik, ismerőseik is ott éltek. 2. Az NDK létezése a két német állam szembenállásából is fakadt. Az ország népessége nem alkotott egy külön nemzetet. A „német” jelző használatát itt jelentősen elnyomta a „szocialista” jelleg általános hangsúlyozása. Így például az NDK 1968. évi alkotmányának 1. cikke kimondta: „az NDK a német nemzetnek egy szocialista állama”. A kettéosztottságot a két ország eltérő politikai, gazdasági és társadalmi berendezkedésével magyarázták, nem hagyva kétséget afelől, hogy a számos vonatkozásban „ellenséges” NSZK a „káros és veszélyes társadalmi és gazdasági jelenségek” melegágya. Mihelyt azonban szükség lett volna az éles ideológiai szembenállás csökkentésére, a szocialista jelleg legalább részleges feladására, rögtön megkérdőjeleződött az NDK önálló államként való létjogosultsága. 3. Az NDK folyamatosan versenyhelyzetben volt az NSZK-val. Az ország vezetése tudatos propagandamunkával rendszeresen próbálta bizonyítani a polgároknak, hogy adott mutatók tekintetében az ország jobban teljesít, mint az NSZK. A keletnémetek azonban a tévében, rádióban hallottak alapján vagy egy hivatalos nyugati út során szerzett személyes tapasztalataikra építve, esetleg a Balatonnál nyugatnémet turistákkal beszélgetve saját maguk is összehasonlították a két rendszert. Az 1980-as évek végére sokszor még a magukat kommunistának valló, rendszerhű állampolgárok számára is hiteltelenné vált a vezetés kreálta propagandakép, és belátták, hogy a szocialista rendszer nem versenyképes. 4. Az NDK-ban „alvó többpártrendszer” volt.105 Ennek a formális többpártrendszernek volt egy sajátos vonása, amely Schröder szerint jelentősen befolyásolta később a német egyesítéshez vezető folyamatot: olyan pártok is léteztek az NDKban, amelyeknek évtizedeken át megvolt a nyugatnémet megfelelőjük. Témánk szempontjából az első három, azaz a német megosztottsággal kapcsolatos tézis a releváns. A gondolatmenet folytatásaként megállapíthatjuk, hogy a menekültkérdés meghatározó szerepet játszott a Német Szocialista Egységpárt hatalmának összeomlásában és az NDK rendszerváltozásának folyamatában. Ez egy olyan egyedi jelenség volt, amely más szocialista országban nem fordult elő. Két fő összetevőjét lehet megkülönböztetni: a magyarországi határnyitással kapcsolatos eseményeket és a nyugatnémet követségekre való menekülést. Az első témával a bevezetőben említett okok miatt a jelen tanulmány keretei között nem foglalkoztam, csupán az állambiztonsági együttműködés felvázolásakor tértem ki röviden az 1989-es menekültkérdés előzményeire. Nyilvánvaló, hogy mivel a keletnémet turisták számára Magyarország régóta kedvelt úti cél volt, egyre többen próbáltak 2014. tél

129

Masát Ádám

meg a magyarországi határszakaszon át nyugatra jutni. A két ország közötti kapcsolat és az állambiztonsági együttműködés ugyanakkor szinte egészen a rendszerváltozásig példamutató volt a szocialista blokkon belül. A magyar belügyi szerveknek viszont egyre nagyobb terhet jelentett a keletnémet határsértők ügyének kezelése. Az NDK-nak a „szocialista barátság” jegyében tett diplomáciai lépései, továbbá a Stasi által folyamatosan hangoztatott, az NSZK felelősségét hangsúlyozó és a nyugatnémet médiát hibáztató propaganda hosszú időn át segített a kooperációban. Az 1980-as évek végén a magyarországi változások nagy hatást gyakoroltak a keletnémetekre. Valószínűsíthető, hogy kevésbé a végrehajtott politikai és gazdasági reformok, a többpártrendszer elfogadása, a kerekasztal-tárgyalások eredményei vagy a szabad választások célkitűzése ejtette ámulatba őket. A genfi menekültügyi konvencióhoz való csatlakozás, a műszaki határzár lebontása, majd az 1989. szeptember 11-i határnyitás ugyanis vélhetően a belpolitikai változásoknál sokkal jobban felkeltette azoknak a figyelmét, akik immár csaknem három évtizede a berlini fal árnyékában, a szabad költözési jogtól megfosztottan éltek.106 A határnyitás megkérdőjelezte a berlini fal fennmaradásának szükségszerűségét, és lépéskényszerbe hozta a keletnémet pártvezetést. A másik témánk, azaz a követségre menekülés kapcsán kijelenthető, hogy a keletnémet állampolgárokat elsődleges célként az NSZK-ba jutás vezérelte. Ennek korábban nem volt gyakorlata, így az elszánt és segítséget kérő személyek sosem tudhatták előre, hogy tervük sikerül-e. Lépésüknek azonban lehetett egy olyan célja is, hogy nyomás alá helyezzék az NDK politikai vezetését, amely – az államigazgatás aktív közreműködésével – csak rendkívül korlátozott módon biztosította az utazási szabadságot. A diplomáciai egyeztetések során az NDK politikai vezetésének teljes rugalmatlansága volt megfigyelhető. Az NSZK kormánytisztviselői – Helmut Kohl kancellárt is ideértve – számos alkalommal tettek kísérletet a nyugatnémet követségekre menekült keletnémetek ügyének rendezésére. Az NSZEP politikusai viszont nem voltak partnerek a megoldásban, folyamatosan azt hangoztatták, hogy nem engednek beleszólást az ország belügyeibe. Számukra csak az lett volna elfogadható, ha az NSZK (szükség esetén erőszakkal) „eltávolítja” a külképviseletei épületeiből az odamenekült személyeket. A keletnémet pártvezetők – teljes joggal – attól féltek, hogy ha egyszer is megengedik, hogy ezek a személyek az NSZK-ba távozzanak, az pozitív példával szolgálna mások számára, és bátorítást adna újabb akciókhoz. A budapesti, prágai és varsói követségekre menekültek esetében születtek olyan megoldások, amelyek révén több ezer keletnémet állampolgár jutott el az NSZK-ba, de ez nem jelentette a probléma megszűnését.107 Talán nem véletlen egybeesés, hogy november 8-án, amikor az NSZEP Politbüro, egy nappal a minisztertanács után, szintén testületileg lemondott, Helmut Kohl kancellár az addiginál keményebb hangot ütött meg a Bundestagban: kijelentette, hogy nem fogadják el többé a „kozmetikai korrekciókat”, az NDK-nak nyújtandó pénzügyi támogatásért cserébe valódi változásokat 130

Külügyi Szemle

A menekültkérdés szerepe

várnak. Az új keletnémet vezetésnek sürgősen meg kellett hoznia azokat az intézkedéseket, amelyektől az NSZK vezetőinek és az egyre nagyobb számban utcára vonuló a tüntetőknek a megnyugvását várták. A hónapok óta zajló tüntetéseken számos különböző követelés fogalmazódott meg.108 A korabeli viszonyok elemzése és a későbbi visszaemlékezések alapján is egyértelműen kijelenthető, hogy a feszültséggel teli keletnémet társadalom részéről elementáris igény mutatkozott az utazási szabadságra (Reisefreiheit). Egon Krenz a főtitkárrá választása napján, 1989. október 18-án, nem véletlenül ígérte meg egy utazási törvény kidolgozását.109 A november 6-án nyilvánosságra hozott tervezet azonban a lakosság részéről határozott elutasításra talált. Az ugyanis évi harminc napra korlátozta az utazási időtartamot, és nem definiálta pontosan, hogy milyen esetekben lehet egy-egy kérelmet elutasítani, így túlságosan nagy teret hagyott a „hivatali önkénynek”, továbbá megoldatlanul hagyta az utazások finanszírozásának kérdését is.110 Aznap este az addigi legnagyobb hétfői tüntetés zajlott Lipcsében, több százezer csalódott és elégedetlen ember részvételével, akik korlátozások nélküli utazási törvényt követeltek. Krenz és a szűkebb politikai vezetés ezért úgy döntött, hogy módosítják a tervezetet. Az 1989. november 9-én, az új utazási törvény tervezetének bejelentésekor elkövetett bürokratikus kapkodás azonban váratlanul a berlini fal leomlásához vezetett. Günter Schabowski tájékoztatáspolitikáért felelős KB-titkárként ugyanis egy esti sajtótájékoztatón a pontatlan és részben téves válaszaival azt sugallta, hogy a keletnémet állampolgárok azonnal átutazhatnak az NSZK-ba, illetve Nyugat-Berlinbe. Nem kellett másfél órának sem eltelnie, negyed kilenc tájban már körülbelül nyolcvanan jelentek meg három berlini ellenőrzőpontnál. A sajtótájékoztatóról mit sem tudó határőrök és az Állambiztonsági Minisztérium útlevélkezelő egységei zavarukban telefonálgatni kezdtek, de – szerencsétlen módon – egy illetékes vezetőt sem tudtak elérni, mert a Központi Bizottság meghosszabbított ülése még tartott. Mire véget ért a KB-ülés, és az információk eljutottak a felső vezetéshez, már késő volt. Este fél tizenegy körül a Bornholmer Strassénál lévő átkelőhelynél „Tor auf! Tor auf!” kiáltásokkal, kórusban követelte a tömeg a nyugat-berlini átjutás lehetővé tételét, és a határőrök ekkor már nem álltak ellen: megnyitották az átkelőt. Az 1989-es menekültkérdésnek így áttételesen ugyan, de egyértelműen kimutatható hatása volt a berlini fal leomlására. A falat az utazási szabályok könnyítése miatt valószínűleg előbb-utóbb lebontották volna, de nem ilyen váratlanul, hanem sokkal lassabban és ellenőrzött módon. A november 9-i események mindenki számára világossá tették, amit korábban évtizedeken át kevesen mertek nyíltan megfogalmazni az NDKban: a berlini falat nem az ellenség feltartóztatása miatt kellett megépíteni, ahogy az a hivatalos indoklásban szerepelt, hanem azért, hogy a keletnémet állampolgárok ne tudjanak az NSZK-ba menekülni. A fal leomlása utat nyitott a német egység megvalósulásához, szimbolikusan jelezte a kommunista blokk megszűnését és a hidegháború végét. 2014. tél

131

Masát Ádám

Epilógus Nem sokkal a német egyesülés után Honecker ellen elfogatóparancsot adtak ki, többek között a tűzparanccsal kapcsolatos felelőssége miatt. 1991. március 13-án a volt pártfőtitkár a feleségével együtt Moszkvába menekült. Súlyos betegsége ellenére ott sem talált nyugalmat: a hatalmát addigra megszilárdító Borisz Jelcin 1991 decemberében távozásra szólította fel. Felesége visszaemlékezése111 szerint Észak-Korea, Szíria és Chile kínált a házaspár számára menedéket. Ők végül az utóbbi ajánlatát fogadták el, és 1991 decemberében Chile moszkvai követségére menekültek. A sors iróniája, hogy a német társadalom történeti emlékezetében így lett Honecker az NDK utolsó követségi menekültje.

Jegyzetek 1 Oplatka András: Egy döntés története. Magyar határnyitás – 1989. szeptember 11. nulla óra. Budapest: Helikon – Századvég, 2008. 2 Lásd ezzel kapcsolatban Bruszt László és David Stark tipológiáját, amely a kelet-középeurópai szocialista országokban végbement változások vizsgálatával, a vezetés és az ellenzék konfrontációját alapul véve készült. Bruszt László – David Stark: „A politikai játéktér újraformálása Magyarországon: a konfrontáció politikájától a kompetíció politikájáig”. In: Alkotmányos forradalom (szerk. Bozóki András). Budapest: Új Mandátum, 2000. 54–90. o. 3 Klaus Schroeder: Der SED-Staat. Partei, Staat und Gesellschaft 1949–1990. München: Propyläen, 2000. 397. o. 4 Jürgen Rühle – Gunter Holzweißig: 13. August 1961. Die Mauer von Berlin. Köln: Verlag Wissenschaft und Politik, 1988. 154–155. o.; Helge Heidemeyer: Flucht und Zuwanderung aus der SBZ/DDR. 1945/1949–1961. Die Flüchtlingspolitik der Bundesrepublik Deutschland bis zum Bau der Mauer. Düsseldorf: Droste, 1994. 45. o.; Alexandra Hildebrandt: Die Mauer. Zahlen. Daten. Berlin: Haus am Checkpoint Charlie, 2001. 54. o. 5 Monika Tantzscher: Die verlängerte Mauer. Die Zusammenarbeit der Sicherheitsdienste der WarschauerPakt-Staaten bei der Verhinderung von „Republikflucht”. Berlin: BStU, 1998. 3. és 7–16. o. 6 „Die Verfassung der Deutschen Demokratischen Republik [vom 7. Oktober 1949]”. Document Archiv. de, http://www.documentarchiv.de/ddr/verfddr1949.html. Letöltés ideje: 2014. december 7. 7 „Paß-Gesetz der Deutschen Demokratischen Republik, vom 15. September 1954”. Document Archiv. de, http://www.verfassungen.de/de/ddr/passgesetz54.htm. Letöltés ideje: 2014. december 7. 8 „Strafgesetzbuch der Deutschen Demokratischen Republik - StGB - vom 12. Januar 1968”. Document Archiv.de, http://www.verfassungen.de/de/ddr/strafgesetzbuch68.htm. Letöltés ideje: 2014. december 7.; Rühle–Holzweißig: i. m. 153. o. 9 Ezt a felfogást képviseli például az egykori keletnémet ellenzéki vezéralak, Rainer Eppelmann, aki az egyesülés után meghatározó politikus lett a Bundestagban. Rainer Eppelmann – Robert Grünbaum: „Sind wir die Fans von Egon Krenz? Die Revolution von 1989/90 war keine »Wende«”. Deutschland Archiv (Zeitschrift für das vereinigte Deutschland), Vol. 37. No. 5. (2004). 864–869. o. Lásd erről még Bernd Lindner: Die demokratische Revolution in der DDR 1989/90. Bonn: Bundeszentrale für politische Bildung, 2001. 148–153. o. 10 Tantzscher: i. m. 3. o. 11 Uo. 9. o. és a 64. oldaltól. 12 Uo. 69. o.

132

Külügyi Szemle

A menekültkérdés szerepe 13 Ezzel a témával Schlachta Krisztina foglalkozott behatóan a doktori disszertációjában. Schlachta Krisztina: A Stasi Magyarországon. Az egykori NDK Állambiztonsági Minisztérium operatív csoportjának magyarországi tevékenysége, együttműködés a magyar és a keletnémet állambiztonsági szervek között. 1964– 1989. Doktori disszertáció, kézirat. 2014. 102. oldaltól. 14 „Bericht über das Jahr 1984 (3. Januar 1985)”. MfS HA IX 17599. A sajtóban is megjelent 1982-es és 1983-as esetleírásokat lásd: MfS ZAIG/1 9301/1. 15 „Information über den Mißbrauch von Reisen in die CSSR, UVR, VRB und SRR zu Straftatengemäß § 213 StGB durch Bürger der DDR sowie operative Erfahrungen zu ihrer wirkungsvolleren Verhinderung (22. September 1983)”. MfS HA VII 6049. 16 Uo. 17 Uo. 18 Uo. 19 Tantzscher: i. m. 9. o. 20 Dunai Andrea: „Nyaralók megfigyelés alatt. A Stasi a Balatonnál”. In: Kádárizmus mélyfúrások (szerk. Tischler János). Budapest: 1956-os Intézet, 2009. 414. o. 21 Uo. 411. o. 22 Deutsche Einheit am Balaton. Die private Geschichte der deutsch–deutschen Einheit (szerk. Jürgen Haase – Can Togay János). Berlin – Brandenburg: be.bra Verlag, 2009. 25. o. 23 1984-ben a százötvenhárom ember közül nyolcvanhatan próbáltak Ausztriába, ötvenkilencen Jugoszláviába, nyolcan pedig Csehszlovákiába jutni. MfS HA IX 17599. 24 Uo. 25 A Stasi-dokumentumban következetesen a Menschenhandel (emberkereskedelem) szót használják, noha véleményem szerint valójában embercsempészetről van szó. 26 MfS HA IX 17599. 27 MfS ZAIG 16708. 28 MfS HA IX 17599. 29 Monika Tantzscher leírása szerint bevett gyakorlat volt az elfogott személyek légi úton történő visszaküldése az NDK-ba. Tantzscher: i. m. 52. o. 30 A kétszáznegyvenhat személy közül huszonegy büntetett előéletű volt (közülük kettő illegális határátlépés miatt), és ötvenöt nyújtott be korábban áttelepülési kérelmet a vasfüggönyön túlra. 31 „Bericht über die Zusammenarbeit der Brüderorgane (1987)”. MfS HA IX 17599. 32 MfS ZKG 13051. 33 Haase – Can Togay: i. m. 26. o. és a 37. oldaltól. 34 Uo. 78. o. 35 Százhuszonhat személy csoportban (például családdal), kilencvennégy pedig egyedül próbált átjutni a határon. MfS HA IX 17599. 36 A jelentésből nem derül ki egyértelműen, de feltételezzük, hogy a nyugat-afrikai állam diplomatájáról volt szó. 37 MfS ZKG 11233. 38 MfS HA IX 17599. 39 Uo. 40 Uo. 41 Uo. 42 A menekültek helyzetére vonatkozó egyezmény és jegyzőkönyv 1989. augusztus 30-i (!) kihirdetéséről lásd: „1989. évi 15. törvényerejű rendelet a menekültek helyzetére vonatkozó 1951. évi július hó 28. napján elfogadott egyezmény, valamint a menekültek helyzetére vonatkozóan az 1967. évi január hó 31. napján létrejött jegyzőkönyv kihirdetéséről”. Hatályos Jogszabályok Gyűjteménye, http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=98900015.TVR. Letöltés ideje: 2014. december 7. 43 Oplatka: i. m. 52–55. o.; Jobst Ágnes: „Az állambiztonság és a keletnémet menekültügy”. Betekintő, Vol. 4. No. 3. (2010). http://www.betekinto.hu/sites/default/files/2010_3_jobst.pdf. Letöltés ideje: 2014. december 7.

2014. tél

133

Masát Ádám 44 45 46 47 48

Jobst: i. m. o. n. Tantzscher: i. m. 52. o. Schlachta: i. m. 298. o.; Oplatka: i. m. 107–108. o. MfS HA IX 17599. Wolfgang Mayer: Flucht und Ausreise. Botschaftsbesetzungen als Form des Widerstandes gegen die politische Verfolgung in der DDR. Berlin: Tykve, 2002. 391–392. o. 49 Uo. 393–394. o. 50 A diplomáciai képviselet helyiségei a nemzetközi jog szerint sérthetetlenek. Ez azt jelenti, hogy a fogadó állam hatósági közegei a helyiségekbe csak a képviselet vezetőjének az engedélyével léphetnek be. A menedékjog kérése azonban már nem ilyen egyértelmű. A mai egyetemes nemzetközi jog nem ismeri a diplomáciai képviselet helyiségeiben nyújtott menedékjogot, az ún. diplomáciai asylumot. (…) Napjainkban is előfordult – kivételesen más földrészeken is –, hogy diplomáciai képviseleteken menedék nyújtására került sor politikai okokból üldözött olyan személyeknek, akinek az életét súlyos és közvetlen veszély fenyegette (pl. a Mindszenty hercegprímásnak az Egyesült Államok budapesti nagykövetségének épületében, 1956-ban nyújtott menedék). E menedéknyújtások mögött nem nemzetközi jogi indokok húzódtak, hanem egyéb megfontolások. Bokorné Szegő Hanna: Nemzetközi jog. Budapest: Aula, 1997. 262–263. o. 51 Mayer: i. m. 361. és 639. o. 52 „Deutsche Einheit. Sonderedition aus den Akten des Bundeskanzleramtes 1989/90. Bearbeitet von Hanns Jürgen Küsters – Daniel Hofmann”. In: Dokumente zur Deutschlandpolitik (szerk. Bundesministerium des Innern unter Mitwirkung des Bundesarchivs). München: R. Oldenbourg, 1998. 349. o. (18. sz. dokumentum). 53 Uo. 351. o. (20. sz. dokumentum). 54 Uo. 353. o. (20. sz. dokumentum); Mayer: i. m. 362. o. 55 Uo. 353–355. o. (21. sz. dokumentum). 56 Uo. 355–356. o. (22. sz. dokumentum). 57 Uo. 357–358. o. (23. sz. dokumentum). 58 Uo. 358–361. o. (24. sz. dokumentum). 59 Uo. 358–363. o. (24. sz. dokumentum). 60 Uo. 365–367. és 371–372. o. (24. és 25. sz. dokumentum). 61 Uo. 372–373. p. (26. sz. dokumentum). 62 Mayer: i. m. 376. o. 63 Hans-Hermann Hertle: Chronik des Mauerfalls. Die dramatischen Ereignisse um den 9. November 1989. Berlin: Ch. Links, 1996. 73–74. o. 64 Részlet a Die Mauer – Eine deutsche Geschichte című dokumentumfilmből (ARD, 1999). 65 Mayer: i. m. 378. o. 66 Uo. 381. o. 67 Uo. 384. o. 68 Horváth István: Az elszalasztott lehetőség. A magyar–német kapcsolatok 1980–1991. Budapest: Corvina, 2009. 150–151. o. 69 Személyes véleményem, hogy ebben szerepet játszhatott Varsó NSZK-tól való földrajzi távolsága. 70 Mayer: i. m. 385. o. 71 Erre utal többek között Kohl kancellár a Bush elnöknek írt, 1989. június 28-i levelében is. Küsters– Hofmann: i. m. 320–321. o. (12. sz. dokumentum). 72 Ennek hátteréről lásd: Andreas Wirsching: „Die Mauer fällt. Das Ende der doppelten Deutschland”. In: Das doppelte Deutschland. 40 Jahre Systemkonkurrenz (szerk. Udo Wengst – Hermann Wentker). Berlin: Ch. Links, 2008. 362. oldaltól. Németh István szerint már 1987 (!) februárjára „alaposan megromlott” a szovjet–keletnémet viszony. Németh István: „Németország újraegyesítése (1989– 90)”. In: Proletárdiktatúrákból a polgári demokráciákba (1989–1992). Rendszerváltások Európában és a nagyvilágban (szerk. Glatz Ferenc). Budapest: MTA Társadalomkutató Központ, 2004. 38–39. o.

134

Külügyi Szemle

A menekültkérdés szerepe 73 „Vertrag zwischen der Deutschen Demokratischen Republik und der Republik Polen über die Abgrenzung der Seegebiete in der Oderbucht vom 22. Mai 1989”. Document Archiv.de, http://www. verfassungen.de/de/ddr/deutschpolnischesabkommen89.htm. Letöltés ideje: 2014. december 7. 74 Lásd a Külügyminisztérium tájékoztatóját Lothar Späth tartományi miniszterelnök magyarországi látogatásáról (1989. június 20.): Dr. Gecsényi Lajos – Dr. Máthé Gábor (szerk.): Sub Clausula 1989. Dokumentumok a politikai rendszerváltozás történetéhez. A Grand Strategy. Budapest: Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2009. 572–578. o. (55. sz. dokumentum). 75 Kurt Hager a Politbüro 1989. szeptember 12-i ülésén még az NDK budapesti nagykövetének a visszahívását is felvetette, de a többség inkább egy diplomáciai jegyzék átadását támogatta. GerdRüdiger Stephan (szerk.): „Vorwärts immer, rückwärts nimmer!” Interne Dokumente zum Zerfall von SED und DDR 1988/89. Berlin: Dietz, 1994. 148. oldaltól. (30. sz. dokumentum). 76 A Politbüro 1989. szeptember 5-i ülésén hangzott el. Uo. 124. o. (20. sz. dokumentum). 77 A Politbüro 1989. szeptember 5-i ülésén hangzott el. Uo. 121. o. (20. sz. dokumentum). 78 A Politbüro 1989. szeptember 12-i ülésén hangzott el. Uo. 147–148. o. (30. sz. dokumentum). 79 A Politbüro 1989. szeptember 12-i ülésén hangzott el. Uo. 149. o. (30. sz. dokumentum). 80 Wirsching: i. m. 370. o.; Küsters – Hofmann: i. m. 350. o. (18. sz. dokumentum). 81 Küsters–Hofmann: i. m. 317. o. (11. sz. dokumentum). 82 Az NSZK kelet-berlini állandó képviseletének vezetője, Franz Bertele az 1989. június 27-i táviratában utalt arra, hogy az NDK-ban nem engedtek teret a Sztálin hibás döntéseiről való vitának sem, mert attól félt a keletnémet vezetés, hogy Sztálin Németország-politikáját is kritikával illetik. Uo. 317. o. (11. sz. dokumentum). 83 Az NDK gazdasági válságának legfontosabb elemeiről lásd: Bernward Baule: „»Wir sind das Volk!« Politische Bedingungsfelder der Freiheitsrevolution in der DDR”. In: Ursachen und Verlauf der deutschen Revolution 1989 (szerk. Konrad Löw). Berlin: Duncker & Humblot, 1991. 34–35. o. 84 Gecsényi–Máthé: i. m. 566. o. (53. sz. dokumentum). 85 Uo. 585. o. (56. sz. dokumentum). 86 Küsters–Hofmann: i. m. 336. o. (13A. sz. dokumentum). 87 Uo. 347–348. o. (17. sz. dokumentum). 88 Uo. 316–320. o. (11. sz. dokumentum). 89 Uo. 317–318. o. (11. sz. dokumentum). Az „egyszeri lehetőségen” áttelepülő esetében azokat értem, akiknek a kiutazási kérelmét hosszú várakozás után jóváhagyták, a „szökést tervező” pedig az, aki például a magyar–osztrák határon lebontott vasfüggönyön kívánt átjutni. 90 Uo. 350. o. (18. sz. dokumentum). 91 A Politbüro ülésein többször szóba került, hogy mit kellene tenni a nyugatnémet „hecckampány” ellen. Régi bevált recept alapján gyakran az történt, hogy a keletnémet propaganda sötét képet festett az NSZK-ról és az ottani kilátásokról. A Politbüro 1989. szeptember 5-i ülésén Kurt Hager dicsérte a Junge Weltben megjelent interjút, amelyben egy NSZK-ba távozott, majd onnan visszatérni kívánó keletnémet férfi nyilatkozott. Hozzátette, hogy bőven van még mivel érvelni, hiszen Stuttgartban a munkanélküliek többsége egykori keletnémet állampolgár, a hamburgi hajléktalanok 40 százaléka pedig szintén az NDK-ból érkezett. Stephan: i. m. 122. o. (20. sz. dokumentum). 92 Wirsching: i. m. 357. o. 93 Charles S. Maier: Das Verschwinden der DDR und der Untergang des Kommunismus. Frankfurt am Main: Fischer Taschenbuch Verlag, 2000. 224. o. 94 Németh István: Németország története. Egységtől az egységig (1871–1990). Budapest: Aula, 2002. 544. o. 95 A Honecker utódjának tartott Egon Krenz is ellenforradalomnak nevezte a pekingi történéseket a saarbrückeni látogatásakor, a nyugatnémet média tudósításait pedig „horrorjelentésnek”. Küsters–Hofmann: i. m. 319. o. 96 Wirsching: i. m. 370. o. 97 Heinrich August Winkler: Németország története a modern korban. 2. köt. Budapest: Osiris, 2005. 447. o. 98 Ennek a jelenségnek a hátterét szemléletesen mutatja be a 2008-ban bemutatott Wir sind das Volk – Liebe kennt keine Grenzen című német játékfilm.

2014. tél

135

Masát Ádám 99 Schroeder: i. m. 285–286. o. 100 Lásd erről: Küsters–Hofmann: i. m. 52. o. 101 Lásd erről részletesen: Winkler: i. m. 2. köt. 452. oldaltól, különösen a 454. o. Lásd még Wirsching: i. m. 368. o. 102 Helmut Kohl kancellár így fejtette ezt ki (a kivonatos jegyzőkönyv tanúsága szerint) Jacques Delorsnak, az Európai Bizottság elnökének, 1989. október 5-én: A szövetségi kancellár [kiemelés az eredeti szövegben – M. Á.] ezután az NDK helyzetét elemzi. Nem tudja, merre fejlődik tovább az ország. A helyzet drámaian kiéleződött. Benyomása szerint már nem képes megbirkózni a helyzettel. A hangulat és a gazdasági helyzet jelentősen rosszabbodott. Az ellátási problémák növekednek. Az NDK lakossága a televízióban látja a képeket Gorbacsovval, Lengyelországról, Magyarországról. Összességében egy életveszélyes elegy jött létre, ami a lakosság körében abban a kérdésben csúcsosodott ki, hogy miért csak ők egyedül veszítették el a második világháborút. A következmény a magasabb életszínvonal, a szociális igazságosság és a – de nem csak – több szabadság iránti igény. (…) Honecker számára azonban az az igazi katasztrófa, hogy az ifjabb generáció elfordul tőle, bár a legtöbbet értük tette. Nem áll érdekünkben, hogy destabilizáljuk az NDK-t. (…) Nem érdekünk, hogy sok NDK-állampolgár elhagyja a hazáját, másrészt azonban mindenkit – aki ezt akarja – fogadunk országunkban. Más oldalról viszont a menekülési hullám egyértelművé tette, hogy bürokráciánk abszurd helyzetbe juthat, s ez különösen érvényes a Szövetségi Munkaügyi Hivatalra. Politikánk célja az legyen, hogy a lakosság az NDK-ban maradjon, és továbbra is ott kívánjon élni. Az NDK-nak politikai és gazdasági reformokat kell bevezetnie. Ha ezt teszi, [a szövetségi kormány] készen áll a segítségre. Gecsényi–Máthé: i. m. 667. o. (73. sz. dokumentum). 103 Winkler: i. m. 2. köt. 454. o. 104 Richard Schröder: „Repräsentationsauffassungen und Parlamentisierung in der DDR: Quellen, Formen und Folgen”. In: Wandel durch Repräsentation – Repräsentation im Wandel. Entstehung und Ausformung der parlamentarischen Demokratie in Ungarn, Polen, der Tschechoslowakei und der ehemaligen DDR (szerk. Uwe Thaysen – Hans Michael Kloth). Baden-Baden: Nomos Verlagsgesellschaft, 1992. 145–146. o. 105 Ez Schröder szóhasználata, aki nem foglalkozik az NDK és a Lengyel Népköztársaság pártrendszerének összehasonlításával. Így nem derül ki az olvasó számára, hogy annak vonatkozásában pontosan miben látja a különbségeket. 106 Vö. Timothy Garton Ash: Ein Jahrhundert wird abgewählt. Aus den Zentren Mitteleuropas. 1980–1990. München: Carl Hanser, 1990. 390. o. 107 Vö. Gerhard Meyr: Wie das Ende begann. Die Massenflucht aus der DDR. 1989. H. n.: Berta Huttner Eigenverlag, 2004. 61. o. és a 95. oldaltól. 108 Ash: i. m. 392. o. 109 Hans-Hermann Hertle: „Der Mauerfall”. In: Mauerbau und Mauerfall. Ursachen – Verlauf – Auswirkungen (szerk. Hans-Hermann Hertle, Konrad H. Jarausch és Christoph Kleßmann). Berlin: Ch. LinksVerlag, 2002. 274. o. 110 Uo. 275. o. 111 Honecker im Internet, https://meike-wulf.homepage.t-online.de/html/90er_jahre.html. Letöltés ideje: 2014. november 23.

136

Külügyi Szemle

A menekültkérdés szerepe

Résumé The Role of the Refugee Problem in the Progress of the Regime Change in the GDR. Analysis Based on Historical Diplomatic Data The central thesis of this study is that the refugee problem played a crucial role during the regime change of the German Democratic Republic. This thesis is presented and explained based on historical diplomatic data. In particular, the cooperation among the state security services is analysed to understand better the reasons behind the increasing number of East German refugees who tried to flee to the West through the Hungarian section of the Iron Curtain during the 1980s. The article also reviews examples of escapes to the West German embassies and explains the dilemma of the East German regime change in this context. The origin of this dilemma was that the GDR could not follow the example of the radical reforms carried out in other socialist countries at the end of the 1980s, because these reforms would have led to the dissolution of the GDR itself. The refugees who fled to the West through Hungary or escaped to the West German embassies, brought pressure, directly or indirectly, to the political leaders of the GDR. In the end, the deferred reforms resulted in the unexpected fall of the Berlin Wall and led to the sudden collapse of the regime during the autumn of 1989.

2014. tél

137