Az NDK felbomlása, Németország egyesítése

Az NDK felbomlása, Németország egyesítése

Írta: Tamás Gábor

Németországnak mindig is speciális volt a helyzete, hiszen a második világháború után területét a megszálló csapatok elsőször négy, majd végül két területre osztották. A hidegháborús problematikából következik Németország egyedi helyzete. A világot nem is olyan régen két nagyobb tömbre oszthattuk, mely az évek során hol jobban, hol kevésbé feszültek egymásnak. (Az Egyesült Államok és szövetségesei kontra a Szovjetunió és csatlósai.) Tehát Németország is – ahogy a világ is- két részre bomlott: 

A demokratikus elvek alapján működő NSZK-ra



A szovjetrendszert lemásoló NDK-ra.

Színesíti továbbá a képet a főváros, Berlin képe, melyre szintén a kettőség volt jellemző. A városban felépült fal –mely lényegében teljesen elzárta a két városrészt egymástól- a hidegháború ki nem mondott jelképévé vált. Ha megnézzük a két német államot madárláttából, nos azt mondhatjuk, hogy az NSZK megtalálva helyét Nyugaton, ismét virágzásnak indult. Erősebb lett, mint valaha, de a siker nem tudta felejtetni „bánatát”, hogy van egy másik Németország Keleten. A másikoldalon, az NDK gazdaságilag megvetemedett. Rendkívül szegény és rossz gazdasági mutatókkal megáldott állam a 80-s években a végét járt, igazán a már felvett hitelek sem tudták a gazdaságát helyreállítani. (Végül is ez fog elvezetni a rendszer bukásához a 80-s évek második felében.) Ezek után nézzük meg, mi is vezetett a NDK halálához, mi okozta a rendszer bukását.

I. A szovjetrendszer alkonya Kelet-Németországban Az NDK gazdasága rendkívül rossz állapotban volt. Lehetet látni, ha nem tesz valamit a vezetés, az állam maga fogja megtenni, de ez már forradalom lenne. A fő probléma az volt, hogy míg régen a nehézségeket a Szovjetunió segített „átvészelni”, addigra a 80-s években a Szovjetunióban is komoly gondok ütötték fel fejüket. (szintén gazdasági, társadalmi problémák.) Összegezve azt mondhatjuk, hogy a szovjet típusú berendezkedés a végére ért. Egyszerűen ekkoriban olyan reformokat kellett már bevezetni, amiért régebben láger járt volna. (Gondolok itt az annyira gyűlölt kapitalizmus egyes elemeire.)

2

A szovjetvezetés azonban nem tudta, mi a megoldás. Németország tekintetében azt mondhatjuk, hogy 1989-ig a német szociáldemokrácia álláspontját fogadták el, a németközi viszony megváltozásának a status quo konszolidálása révén kell végbemennie. Lényegében a Szovjetunió álláspontja ezek alapján az, hogy megpróbál semleges maradni NDK-ban eközben a vezető, Honecker sokkal jobban ragaszkodott a szovjetrendszer fenntartásához, mint Gorbacsov. (Hiszen Honecker tőle kapta a hatalmat, s tudta, egy demokratikus rendszerben el kellene számolni tetteiről.) 1989-ben több tényező együttállása – növekvő polarizáció Kelet-Európában, Gorbacsov sikeres európai politikája, a fokozódó gazdasági nehézségek- arra indította a szovjet vezetőket, hogy egyre terhesebbnek érezzék Honeckert és csapatát. A rendszerváltozás folyamatában rendkívül jelenősnek számított Gorbacsov tettei és véleménye. 1989-ben Gorbacsov rendkívül nagy népszerűségnek örvendett nyugaton, s mindez annak volt köszönhető, hogy békülékeny hangnemet ütött meg mind a Nyugattal, mind a csatlós országaival. Az NSZK vezetője, Kohl kancellár, aki 1986-ban Gorbacsovot még Goebbelshez hasonlította, meg kellett alkudni a szovjet vezető politikájának népszerűsége előtt. Lényeges változás állt be Kohl atlanti politikájában az ő 1988 októberi moszkvai látogatása (amelynek során hárommilliárd márkás hitelt nyitottak a Szovjetunió részére) és Gorbacsov bonni látogatása között eltelt időszakban. Mindez az Európában telepített szovjet hagyományos fegyverek egyoldalú csökkentése következtében létrejött fordulat következménye volt. A szovjet-német kapcsolatok javulásának csúcspontját jelentette a Bonn és a Moszkva között létesített forró drót létrehozása. (Ekkoriban állapodtak meg egymással, hogy kölcsönösen betartják az „ABM” egyezményeket.) A szoros együttműködést továbbá fémjelezi az a tizenegy gazdasági megállapodás, melyek ekkoriban születtek. A szovjet-német kapcsolatok ilyen jellegű javulása felvetette a kérdést, hogy vajon mi lenne a reakciója Gorbacsovnak –s vele együtt a Szovjetuniónak- a két Németország egyesítéséről. Kohl Bonnban felvette ezt a tervét Gorbacsovnak, aki egy perces hallgatás után nem tett ellenvetést, hanem megkérdezte Kohlt, hogy az NSZK segítené-e a Szovjetuniót gazdasági nehézségeiben. Természetesen ez az eset nem azt jelentette, hogy a Szovjetunió azonnal átengedné az NDK-t az NSZK-nk, de azt sem mondhatjuk, hogy jelentéktelen eset volt. Ami bizonyos, hogy lehetet érezni a változás szelét, Gorbacsov –ahogy a naplójából is kiderül-

3

tudta, hogy ez a helyzet tartatlan, de azt nem gondolta, hogy a változások ilyen hamar véghez fognak menni. Mindazonáltal a bonni látogatást követő hetekben bizonyos jelek azt mutatták, hogy Gorbacsov közvetlen környezetében úgy vélték, kívánatos és szükséges lenne elmozdulás a németkérdésben, s hogy Honecker immár akadályt jelent, akit folyamatosan megpróbálnak eltávolítani.

II. Honecker bukása A bukás előidézője maga Gorbacsov és a Szovjetunió volt. Amikor Gorbacsovot meghívták az NDK negyvenedik évforduló ünnepségeire, kisebb habozás után lement. Itt a vezető elmondta szimbolikus beszédétben, mely lényegében a Kelet és Nyugat közeledési folyamatáról, melynek során az európaiak közti ellenségeskedések, idegenkedés és bizalmatlanság minden fala le fog dőlni. Másnap beszélt Honeckerrel az „életről, amely megbünteti a késlekedőket”. Továbbá a beszédében elmondja, hogy ő az SZKP és az NSZEP-t tartja a legerősebb pártoknak. Ezért ezeknek a pártoknak kell véghezvinniük a reformokat. Ebből egyértelműen következik, hogy az NSZEP csak új vezetővel tud megújulni, vagyis rejtetten benne van a Honecker lemondását követelő gondolat. Gorbacsov véleménye tehát már ismert, s azt mondhatjuk, nem ő az egyetlen, aki így gondolkozott. Ezt a véleményt osztotta Falin is, aki az SZKP hierarchiájában a német ügyek legjelentősebb szakértőjének számított. Gorbacsov hozzáállását látva, a keletnémet Politikai Bizottság elhatárolódott Honkeckertől. Tíz nappal később, október 17-én a Politikai Bizottság követelte s elérte Honecker lemondását, s Egon Krenz vette át a párt, majd a párt irányítását.

III. A fal leomlása (1989. november 9-én) Honecker távozása után felcsillant a lehetőség a reformokra, s rendszer megmentésére. Akkor még nem tudták, de kevesebb, mint egy hónap állt rendelkezésre az NDK megmentésére. Az elit azonban nem állt a helyzet magaslatán. Az újvezető, Egon Krenz nem bizonyult jó választásnak, hiszen cselekedeteiben nagyban hasonlított Honeckerre, úgy tűnt, mintha az ő örököse, se nem egy reformpolitikus lenne.

4

Krenz –noha reformokat ígért- nem tett azonnal semmilyen döntő lépést. Elvette az Új Fórum, az ellenzék fő csoportosulása legalizálását, és továbbra is kitartott a pártvezető szerepe mellett, mialatt minden oldaltról fokozódott a hatalomra nehezedő óriási nyomás. A helyzet egyre rosszabb lett az NDK-ban: 

A tüntetések egyre nőttek; 140 000 – 1 350 000 re ugrott.



Nem mérséklődtek az emigrációs szándékok sem. (utazások megakadályozása a szovjet tömbön belül is.)



A hitelek visszafizetése érdekében újabb adóemeléseket terveztek, ami tovább növelte a lakosság ellenállást.



Krenz hiteleket próbál szerezni először az NSZK-tól, majd a Szovjetuniótól.

Ezzel összefüggésben Kernz Moszkába látogatott november 1-én, hogy Gorbacsovval megegyezzen egy 12 milliárd márkáról szóló hitelről. A probléma az volt, hogy igazából a Szovjetunió sem tudott segíteni. A fal lebontásáról ekkoriban nem esett szó, s társadalom csupán a utazások liberalizálását szerették volna elérni, plusz legyen egy szabad átjáró a két Németország között. Elérkezett november 9.-e, amikor is a párt külső nyomásra döntéseket hozott a párt vezető szerepéről való lemondás, a szabad választások elfogadásáról és kérelmezett külföldre utazások engedélyezése tekintetében. A külföldre utazásokkal kapcsolatos intézkedések azonnali bejelentése (amely azonban csak másnap hatályba) óriási tömegeket mozgósított a fal irányába. A nagy pánikban és zűrzavarban minden határ feltétel nélküli megnyitását engedélyezték a lázongások elkerülésére. Tehát a fal hivatalosan megszűnt létezni. Felmerül a kérdés továbbá, hogy milyen volt a hír fogadtatása Moszkvában. Egyesek a gyengeség jelének tartották, mások –s ide tartozik Gorbacsov- egyetértettek a fejleményekkel. „Minden helyesen ment végbe, csak ugyanilyen energikusan és határozottan folytassák tovább.” 1

5

IV. A „nemzeti demokratikus forradalom” és Kohl „tíz pontja” A szövetségi kancellárt Varsóban érte a fal leomlásának híre. (1989. november 9.) November 10-ére Berlinbe érkezett. Kohl mindenképpen el akarta kerülni Konrad Adenauer hibáját, hogy 1961-ben a fal felépítése után csak kilenc nappal később érkezett a kettéosztott városba. November 10.-én a schönebergi városháza előtt tartott beszédében Kohl eleget tett Mihail Gorbacsov kérésének, melyet Julij A Kvicinszkij szovjet nagykövet tolmácsolt felé telefonon a gyűlés alatt, miszerint a kancellár kerülje a káoszt, hasson megnyugtatóan a tömegre. „Okosan cselekedni nem jelent mást, mint figyelmen kívül hagyni a radikális jelszavakat és hangokat" - mondta Kohl. "Okosan cselekedni most nem jelent mást, mint hogy a világpolitikai, európai és német fejleményeket teljes dimenziójukban lássuk. Most megfontoltan, lépésről lépésre kell rátalálni a közös jövőbe vezető útra. Mert közös jövőnkről van szó, a szabadságról, és mindenekelőtt az NDK-ban élő honfitársaink szabadságáról, az élet valamennyi területén."2 A szövetségi kancellár "tiszteletét" fejezte ki Gorbacsovnak, és a három nyugati szövetségesnek sem mulasztotta el megköszönni "támogatását és szolidaritását", "amely az utóbbi évtizedekben létfontosságú volt Berlin szabad részének szabadsága szempontjából"3. A Németország állami újraegyesítéséről Kohl éppúgy nem beszélt, mint az ugyanazon a rendezvényen szólásra emelkedő Genscher, Momper és Brandt. A kancellár azonban biztosította az NDK-ban élő németséget: "Mellettetek állunk! Egy nemzet vagyunk és az is maradunk, összetartozunk!" Beszédét a következő szavakkal zárta: "Németországról van most szó, az egységről, a jogról és a szabadságról. Éljen a szabad német haza! Éljen a szabad, egységes Európa!"4 A november 10.-i szónokok eltérő dogokra helyezték a hangsúlyt, -Kohl, Brandt, Momperde egy dologban megegyeztek: meg akarták nyugtatni a külföldet. Az újraegyesítés szó kimondatlan maradt. Az NDK –beli ellenzéki csoportok hasonlóan élesen utasították vissza a német újraegyesítést, mint az SPD és a zöldek egy része az NSZK-ban. Az október 7-én tartott NDK Szociáldemokrata Pártjának megalakításakor Markus Meckel kijelntette, hogy újraegyesítésről szó sincs. Az evangélikus teológus szerint a két államiság a bűnös múltjukból fakad, amit már nem lehet megváltoztatni.

6

A Demokratikus Ébredés nevű szervezet szintén ellenezet a két ország fúzióját, valamint az Új Fórum is kifejtette, hogy a reformokat az NDK határain belül kell végrehajtani. Ezzel szemben a tüntetéseken az emberek egyre jobban kezdték elővenni az egy-nemzet kérdését. Míg októberben többnyire a „Le a fallal” szlogeneket lehet látni, november 27-én, a lipcsei 200 000-s tüntetésen már az „Igent az újraegyesítésre, egy nép vagyunk!” felirat terjedt el. Az NSZK-ból eközben nem csak bátorító jelek érkeztek. November 16-án a Die Tageszeitung közölte Joschka Fischer „tézisek egy új zöld Németország-politikához” című cikkét, amely a zöldek Saarbrückenben rendezendő stratégiai kongresszusára készült. Fischer szerint irracionális dolog az egyesítésről beszélni, hiszen az európai vezetők nem hagynák, hogy létrejöjjön újra az állam, amely már kétszer borította lángba Európát. Ezt az NSZK-nak is szem előtt kell tartania. Ennek hatására másnap, november 17.-én Hans Modrow, aki november 13.-a óta az NDK Minisztertanácsának elnöke volt a Népi Kamara előtt kijelenti, hogy kormányának legfőbb feladata a demokratikus reformok megvalósítása. November 26-án neves értelmiségiek és művészek, köztük Dieter Klein társadalomtudós, akit az NSZEP reformerei között tartottak számon, Stefan Heym, Volker Braun és Christa Wolf írók, Günter Krusche evangélikus, Sebastian Pflugbeil, Ulrike Poppe, Friedrich Schorlemmer és Konrad Weiße polgárjogi aktivista, "Hazánkért" címmel felhívást tettek közre, amely szerint az NDK-nak két lehetősége van arra, hogy kikeveredjen a súlyos válságból: 

vagy mint önálló állam kialakít egy "szolidáris társadalmat", amely "szavatolja a békét és a szociális igazságosságot, az egyén szabadságát, mindenki szabad mozgását és a környezet védelmét",



vagy eltűri, hogy a gazdaságilag erős NSZK "bekebelezi".

Az aláírók az első megoldás mellett álltak, amely tulajdonképpen egyfajta "harmadik út" volt a kapitalizmus és a szocializmus közt: "Még van esélyünk arra, hogy Európa államaival való egyenrangú szomszédságban kialakítsuk az NSZK szocialista alternatíváját. Még visszatérhetünk azokhoz az antifasiszta és humanista eszményekhez, amelyekből hajdan kiindultunk. Felhívunk minden polgárt, aki osztja reményünket és aggodalmunkat, hogy csatlakozzon hozzánk aláírásával."5

7

A felhívás szerzői szemmel láthatólag nem a keletnémetek többsége nevében beszéltek. November 18-án és 19-én, a határok megnyitása utáni második hétvégén, az ADN szerint több mint hárommillió ember utazott az NDK-ból az NSZK-ba. Ezek után került sor a "Tíz pont"-ra, melyet Kohl, november 28-án felolvasott a Bundestagban, anélkül hogy előtte tájékoztatta volna koalíciós partnerét, a Külügyi Hivatalt és Bush elnök kivételével a nyugati szövetségeseket. A kancellár beszédében az NDK-nak az együttműködés kiterjesztését kínálta fel, ha a kötelező erejű döntést hoz politikai és gazdasági rendszerének alapvető átalakításáról, és azt visszafordíthatatlanul elindítja. Modrow "szerződésközösségról" alkotott gondolatához kapcsolódva kijelentette, hogy kész "egy döntő lépést tenni előre, és konföderatív struktúrákat kiépíteni a két német állam közt azzal a céllal, hogy Németországban föderáció, azaz szövetségi államrend jöjjön létre." Kohl hangsúlyozta, hogy a bel-német kapcsolatok alakulása továbbra is beágyazódik az összeurópai folyamatba és a kelet-nyugati kapcsolatba; Németország jövőbeli szerkezetének illeszkednie kell a jövőbeli összeurópai felépítésbe. Az utolsó pont még egyszer nyomatékosan kimondta: "Az újraegyesítés, azaz Németország állami egységének helyreállítása a kormány politikai célja marad.”6 A zöldek kivételével minden frakció támogatta a kancellár tíz pontból álló programját. A kancellár lépésével nagy kockázatot vállalt. Egy külföldi kormányfő már a Tíz pont közzététele előtt élesen elutasította a német újraegyesítést: Jichák Samír izraeli miniszterelnök november 15-én egy amerikai televízióadónak kijelentette, hogyha a németek újra "Európa és talán a világ legerősebb népe" lesznek, ismét kihasználhatják az alkalmat arra, hogy zsidók millióit öljék meg.”7 Bush elnök világosan Németország újraegyesítése mellett tette le voksát, négy alapelv érvényesülésével: 

a szabad önrendelkezés elve érvényesüljön



az egységes Németországnak a NATO és az EK tagjának kell lennie;

8



az újraegyesítésnek lépésről lépésre kell végbemennie, békésen



a helsinki záróokmánynak

megfelelően kell

figyelembe venni a határok

sérthetetlenségét. Párizs és London aggályait Németország újraegyesítésével kapcsolatban még messze nem sikerült eloszlatni. De az NSZK elég erős volt ahhoz, hogy Amerika támogatásával elérje a németek önrendelkezésre és egységre való jogának elvi elismerését. Mitterrand óvakodott attól, hogy olyan nyíltan lépjen fel Kohl Tíz pontja ellen, mint Margaret Thatcher. De az a tény, hogy december 20. és 22. között a nyugati kormányfők közül elsőként (és utolsóként) látogatott el az NDK-ba, az egész világ előtt még egyszer egyértelművé tette az új német nemzetállammal szembeni fenntartásait. Franciaország beleegyezéséért Kohl kész volt magas árat fizetni: Kohl a német egység és Franciaország beleegyezése érdekében vállalta a kockázatot. Tudta, hogy Franciaországot és Európát csak úgy szabadíthatja meg a hatalmas NémetországtóI való félelemtől, ha a márkát, az NSZK gazdasági hatalmának jelképét feláldozza egy közös európai valutáért, és kész volt arra, hogy megtegye ezt a lépést. November 28-án, Kohl kormánynyilatkozata után, Vogel, Brandttal és Voigttal teljes egyetértésben, gondoskodott arról, hogy a Bundestag, a zöldek kivételével, támogassa a kancellár Tíz pontját. Lafontaine miniszterelnök nem akarta, hogy ez megismét1ődjék. November 29-én a Bundestag szociáldemokrata frakciója nem volt hajlandó elfogadni a CDU/CSU, az FDP és az SPD közös, a frakcióelnökség által szorgalmazott nyilatkozatát, melyben támogatta a Tíz pontot, ha nem bővítik három ponttal: 

Lengyelország nyugati határának érinthetetlenségéveI,



az önrendelkezési joggal



a rövid hatótávolságú rakéták kérdésével.

Mivel a koalíció ebbe nem egyezett bele, december 1-jén csak az Unió és a szabad demokraták szavazták meg a Németország-politikai határozatot. Két nappal később Lafontaine szembeszállt a kancellárral. December 3-i rádióinterjújában az NDK-polgárokkal

9

szembeni "ko(h)lonializmusról" beszélt, a Tíz pont programját pedig ugyanazon a napon "nagy diplomáciai kudarcnak" nevezte. A szociáldemokraták ettől fogva kétarcú párt voltak: egyik arcuk Brandt hazafias, a másik pedig Lafontaine posztnacionális arca volt.

V. A belső egyesítés problémái Az 1990. március 18-i Népi Kamara- választások után- amely a Szövetség Németországért győzelmét hozta- Kohl kancellár ösztönzésére felgyorsították az NDK politikailag szükséges gazdasági újjáépítését. A Szövetség Németországért ígéretei: 

Munkanélküliség drasztikus csökkentése



Infláció 3% alatt tartása



Magángazdaság nagyvonalú beruházásai

Az állami egység irányába mutató első államszerződést 1990. május 18-án írták alá a pénzügyi, gazdasági és szociális unióról. Ez a szerződés rendkívüli jelentőséggel bír, bár formálisan nemzetközi jogi, ténylegesen alkotmányjogi szerződés. Valójában az NDK korábbi gazdasági rendszerét számolja fel. Az NDK-ban ezek után fogják leépíteni az állami monopóliumokat. Az így felszabaduló állami támogatásból kell finanszírozni a gazdaság átstruktúrálását. A szerződéssel létrejött unió átvette az NDK Szovjetunióval szemben fennálló tartozását, valamint hivatalosan is a közös pénznem a Deutsche Mark lett. A szociális unióval az NDK kötelezettséget vállalt a szociális biztosítás tagolt rendszerének és

a

munkanélküli-biztosítás

munkatámogatási

rendszerének

rendszerének megfelelő

bevezetésére,

intézkedéseit.

A

beleértve

az

nyugdíj-,

NSZK

beteg-

és

balesetbiztosítást is az NSZK rendszeréhez igazították. A rendelkezések 1990. július 1-jén léptek életbe, s egyúttal megszüntették a személyi ellenőrzést a bel-német határon. Számos probléma azonban még megoldatlan maradt: 

régi" és "új" szövetségi tartományok pénzügyi kiegyenlítése,



a szociális unió részletei,



valamint a magántulajdoni jogok és a földtulajdon kérdése.

10

Ekkor született meg Kelet-Németország pénzügyi támogatásáról: a szövetségi kormány és a 11 tartomány májusban megállapodott a Német Egység Alapjának (Fonds Deutsche Einheit) létrehozásáról, amelyből 1994 végéig 155 milliárd márka újjáépítési segélyt folyósítottak Kelet- Németországnak. A keletnémet gazdaságnak az új gazdasági és politikai viszonyokhoz való hozzáigazítása érdekében 1990 márciusában meg alakították a Vagyon Ügynökséget (Treuhand), mely a márciusi 18-i választások után a privatizációban ját élen. (3000 munkatárssal működő intézmény feladata a kiterjedt állami földbirtokok és a rajta lévő ingatlanok, valamint a 127 központi és 95 regionális kombinát összesen 13 000 ipari vállalatának privatizálása volt). A fő befektetők Svájc, Anglia és Franciaország voltak. Célját négy év alatt teljesítette, de rendkívül magas árat fizetett érte: a keletnémet vállalatok eladásából befolyó minden márkához még három márkát kellett hozzátennie a közpénzekből a régi adósságok fizetésére és a környezeti károk megszüntetésére. 1991-re már majdnem 500 milliárd márka adósság halmozódott fel, amelyet az adófizetők az NDK gazdaságának megváltásáért fizettek. A magángazdaság rendkívül visszafogottan reagált az új lehetőségekre. A bevételek biztosítása, a vállalkozások támogatása és az infrastruktúra feljavítása 1991-ben közel 133 milliárd márka közpénzt igényelt; 1992-ben már 162, 1993-ban 178, 1994-ben 180, s 1995ben 194 milliárd márka, miközben a Szövetségi Köztársaság költségvetésének adóssága már 1992-ben 1, 3 billió márkára növekedett. A pénzügyi ráfordítások ellenére a keletnémet gazdaság gyors fellendüléséhez fűzött remények tévesnek bizonyultak. A rossz termelékenységi mutatók elriasztották a magánberuházókat. Átlagosan 15%-s volt a munkanélküliség. Az 1990. június 7-i alkotmánymódosító rendelet az NDK-t szabad, demokratikus, föderatív és ökológiai irányultságú jogállammá változtatta, valamint megerősítették az NSZK- l kötött uniós

szerződéseket.

Törvényben

rögzítették

a

közvetlen

csatlakozást

előkészítő

választásokról szóló szerződést és az egyesítési szerződést. Az egyesítés alkotmányos lehetőségei közül az NSZK alaptörvényének a területi hatályról rendelkező 23. cikkét választották, amely kimondta, hogy ezt a cikket "Németország egyéb részeiben azok csatlakozása után kell hatályba léptetni". A csatlakozással az alapszerződés érvényességi területe kiszélesedik, de az alkotmány változatlan marad. A változások mindenekelőtt az új tartományok csatlakozásával megnövekedett képviselői létszámot (518 képviselő helyett 656 mandátum), valamint a különböző pártok tartományi listakapcsolási lehetőségét érintették.

11

Az NDK Népi Kamarája 1990. augusztus 23-án elhatározta, hogy október 3-án az ország csatlakozik az NSZK-hoz. A két német állam második államszerződése az augusztus 31-én aláírt egyesítési szerződés értelmében Brandenburg, Meck-lenburg - Vorpommern, Szászország, Szászország-Anhalt Thüringia tartományok az NSZK tartományai lettek. Berlin 23 nyugati és keleti kerülete Berlin tartományt alkotja, így az NSZK tartományainak száma tizenhatra emelkedett. A szerződés a következő témákat érintette: 

Megerősítette a külső határok sérthetetlenségét.



Alapvetően a szövetségi jog érvényesül, de egyes területeken az NDK jogrendszere továbbra is érvényben maradt



csatlakozással az Európai Közösség szerződései az új területeken is érvénybe léptek



Ígéretet

tettek

az

NDK

nemzetközi szerződései további

érvényességének

megtárgyalására. 

Az NDK közigazgatási vagyona szövetségi vagyon lett; az államkincstári vagyon felett a szövetség és a tartományok fele-fele arányban rendelkeztek.



Kimondták, hogy a csatlakozással az NDK költségvetésének felgyülemlett adósságát a szövetség különvagyona veszi át, teljesítve az adósságszolgálati kötelezettségeket.

A különvagyont azonban 1993 végén felszámolják! A tulajdoni és vagyoni kérdéseket a szerződéshez csatolt II és III. melléklet tartalmazta, amely alapvetően két alapelvre épült: 1. az 1945. május 8 - 1949. október 7. között a tulajdonban végrehajtott változásokat nem veszik figyelembe, a kisajátítások és tulajdonkorlátozások, illetve az 1945. szeptemberi földreform azonban továbbra is érvényes; 2. az 1949. október 7-e után kisajátított, illetve az NDK állami vagyonigazgatásba került

vagyonok,

a

földbirtokokkal

együtt,

alapvetően

visszaadandók

egykori

tulajdonosaiknak vagy örököseiknek, a kivételektől eltekintve a "visszaadás megelőzi a kártalanítást" elve érvényesüljön. A tulajdon kérdése sokáig nehéz volt rendezni, mivel az NDK korábban jogilag nem szabályozta az 1933-1945 közötti kisajátítást, és 1949 után is kerültek önkényesen állami tulajdonba különböző vagyontárgyak (pl. az NDK-ból eltávozók vagyonát kisajátították).

12

Az egyesített NSZK 357 000 négyzetkilométernyi területével és 81 millió lakosával a legsűrűbben lakott európai ország lett. A kezdeti mámort azonban beárnyékolta a gazdasági nehézségek. A volt NDK elavult ipara, a rengeteg munkahely megszűnés, egyszóval a kelet valós gazdasági állapota mélyen lehúzta nyugati testvére gazdaságát, s vele egyben lelkesedését is.

Láthattuk, hogyan omlott össze az NDK gazdasága –s vele a Szovjetunió is- és hogyan próbálta segíteni az NSZK az igencsak legyengült testvért. Azóta más szelek fújnak. A világ megváltozott. Ma már nincs két nagy oldal, hanem egy nagy, s mellette millió kicsi, melyek egyre erősebbek lesznek, s a „nagy” oldal állítólagos elsőbbségére törnek. (Jelenesetben az Amerikai Egyesült Államok.) Az egyesült Németországnak ebben a világban is meg kell találnia a helyét, s az új kihívásokra felelnie kell. Jelenleg Németország az Európai Unió oszlopos tagja, a nagy ellensége, Franciaország mellett. Erejét és méretét tekintve ismét erős állammá vált. (Bár még ma is felehetőek a különbségek Kelet és Nyugat Németország között.) Egy biztos, lehet háború, lehet béke, Németország hatalmi státusza mindig meghatározó lesz!

13

Jegyzetek

1

: Jacques Lévesque, 1989, Egy birodalom végjátéka, Aula kiadó, 2003.

2

: Heintich August Winkler; Németország története a modern korban; Osiris Kiadó, Budapest, 2005 /469. o. 3

: Heintich August Winkler; Németország története a modern korban; Osiris Kiadó, Budapest, 2005 /469. o. 4

: Heintich August Winkler; Németország története a modern korban; Osiris Kiadó, Budapest, 2005 /469. o. 5

: Heintich August Winkler; Németország története a modern korban; Osiris Kiadó, Budapest, 2005 /470. o. 6

: Heintich August Winkler; Németország története a modern korban; Osiris Kiadó, Budapest, 2005 /473. o. 7

: Heintich August Winkler; Németország története a modern korban; Osiris Kiadó, Budapest, 2005 /476. o.

14