A „Mein Kampf" retorikája • 57
Kenneth Bürke
A „MEIN KAMPF" RETORIKÁJA A Mein Kampf teljes fordításának megjelenése angol nyelvterületen a szükségesnél több vandál kommen tárt váltott ki. Könyveket nem csak máglyán lehet mégsemmisíteni - némely kritikus kedvenc módszere például a figyelmetlenség, amellyel magát és olvasóit egyaránt sikerül megfosztania a könyvek valós mon dandójától. Véleményem szerint nem férhet kétség annak vandalitásához, aki beéri annyival, hogy ké pességeitől és idejétől függően néhány szimbolikus sebet ejt egy könyvön vagy szerzőjén. Hitler könyve felháborító, sőt gusztustalan munka: ez azonban mit sem változtat azon, hogy a kritikus, aki néhány köz hely felmutatásával pontot tesz a könyv végére, a ma ga javán kívül mást nem szolgál. Bár méltán számít hat népességünk megbecsült tagjainak elismerésére, jottányival sem járul hozzá a szöveg jobb megértésé hez. Egy olyan férfi testamentuma fekszik előttünk, aki képes volt egy nagy népet maga mögé állítani - tanul mányozzuk hát gondosan! Ne csupán azt keressük benne, amiből talán megjövendölhetővé válik, hogy milyen politikai lépések várnak ránk Münchent köve tően vagy a még távolabbi jövőben - próbáljuk azt is kisilabizálni belőle, miféle „orvosságot" kevert ki ez az orvosságos ember, ha másért nem, hogy pontosab ban megismerhessük, mitől kell óvakodnunk itt, Amerikában egy, a Németországihoz hasonló veszély elkerülése érdekében. Országunk legtöbb szegletében már „túljutottunk" azon az állapoton, hogy erényeinknek kelljen megvé-
deniök minket a nácizmustól. A fasizmus megerősö dését, ha valami, inkább hibáink sokfélesége tartóztatja föl: hibáink így nem állhatnak össze egy egységfront tá, és - legalábbis amíg ez így marad - a sokféleség, ahogy a Biblia mondaná, a demokrácia „nevében" szólalhat meg. Hitler felmutatott egy panáceát, egy csodakenőcsöt, amellyel a maga népét baljós módon egyberagasztotta, ám volt oly kedves, és elárulta a re ceptjét is, hogy tanuljunk belőle. Az Isten szerelmére, ne hagyjuk hát ki a lehetőséget! A Mein Kampf a náci mágia kútja, egy egyszerű, de hatékony mágiáé. Prag matista népünknek talán nem ártana belepillantani ebbe a kútba. Minden mozgalomnak, amely sok egymástól elütő és ellenséges csoportból verbuválódik, fel kell mutat nia valamilyen célt, amely a résztvevők számára kivé tel nélkül vonzó lehet. Noha az egyének más-más mó don érhetik el, a célnak mindenki számára kizáróla gos tájékozódási pontul kell szolgálnia. Hitler maga nagyon is tisztában volt a helyes cél megválasztásá nak fontosságával, ezért úgy döntött, hogy a náci mozgalomban ezt a pontot ne egyszerűen eszmék konglomerátuma jelentse majd, hanem egy földrajzi pont, a mozgalom Mekkája - vagyis München. Mün chenre vesse majd tekintetét mindenki a kijelölt ima alkalmakkor {helyesebben: a fordított imák, a gyalá zat alkalmain). Hitler panáceája Münchenben materia lizálódott. Saját szavaival: „Egy mozgalomnak geopolitikai központra van szüksége, amelynek jelentőségét nem lehet túlérté kelni. Hosszú távon csakis egy Mekka vagy egy Róma mágiájában megmerítkezett központ és hely adhat erőt egy mozgalomnak - erőt, amely a belső egységből és az egységet képviselő kar elismerésé ből származik."
58 • Kenneth Bürke Ha egy mozgalomnak kell, hogy legyen Rómája, akkor kell lennie Sátánjának is. Ahogy Bertrand Russell évekkel ezelőtt megfigyelte, a középkori egy ség egyik fontos biztosítéka, amely a széthúzó erőkkel szemben is sokáig sikerrel vette fel a harcot, a közös el lenség szimbóluma - a Sötétség Fejedelme - volt. Aközös ellenséggel szemben még azok az emberek is Összefognak, akik képtelenek egységet alkotni valami érdekében. Hitler világosan látta ezt: „Ha összességében nézzük, az igazán nagy nemzetvezetők mindenkor elejét tudták venni an nak, hogy egy nép figyelme szétszóródjék ahe lyett, hogy egyetlen ellenségre koncentrálódnék. Minél egységesebben lendül támadásba egy nép harci akarata, annál vonzóbbá válhat a mozgalom, és annál hatalmasabb lehet a csapás ereje. Egy nagy vezér géniusza abban is megnyilvánul, hogy a különböző helyekről összesereglett ellenfeleket képes egyetlen kategóriába tartozóknak láttatni, amire azért van szükség, mert a gyönge és állha tatlan jellemek nagyon is hajlamosak áldozatul dobni az ügyüket, amint kitudódik ellenségeik sokfélesége. Ha a bizonytalankodó tömegek túl sok ellenség gel szembesülnek, máris szerepet kap az objektivi tás, és kérdésessé válik mások tévedése, illetve tu lajdon nemzetük vagy mozgalmuk igazsága. Erejük is ekkor rendül meg először. Ezért kell a valójában alapvetően különböző ellenségeket mindig egynek feltüntetni - csakis így érhető el, hogy a velünk szövetséges tömegek szemében a háború mindössze egyetlen ellenségre irányuljon. Ez erősíti az ügybe vetett hitet és növeli a tömegek harci kedvét." Mindenki tudja, hogy pontosan ez a felfogás áll egy „nemzetközi" gonosz, a „nemzetközi zsidó" kiválasz-
A „Mein Kampf" retorikája • 59 tása mögött. (A Sötétség Fejedelme szintén internaci onális, egyetemes, „katolikus" jelenség.) Űgy vélem, a vallásos mintának ez a fajta megtestesülése kiemelten erős propagandafegyver lehet egy olyan korban, ami korra a vallást már alaposan meggyengítette az évszá zadok óta tartó kapitalista modernizáció. Csak vissza kell térni az évszázados sirámokhoz, hogy megbizo nyosodjunk: a vallásnak már sokkalta korábban tá madt egy hatalmas ellensége, mint hogy a szervezett ateizmus megjelent volna a színen. A vallás „a nyo morúság termékenységén" alapul, vagyis azokon az eljárásokon, amelyeknek köszönhetően szenvedésein ket és hátrányainkat jóként élhetjük meg. A kapitaliz mus azonban a termékenység alapjaként és az értékek forrásaként csupán a szerzést ismeri el, amely eladha tóvá teszi a piac által termelt irdatlan mennyiségű mütyürt. (Fel kell tenni persze, hogy a kapitalizmus annyira azért nem fordult szembe magával, hogy már a mütyürjeít sem képes eladni, jóllehet folyamatosan azt sulykolja az emberekbe, hogy az emberi méltóság, a „magasabb életszínvonal" csakis a vég nélküli tőke felhalmozás útján érhető el.) Összefoglalva tehát: előttünk áll a testet öltött nem zetközi gonosz, egy nép - egy bizonyos fajta „vérből" való nép - látható, kimutatható formájában, mintegy karikatúrájaként az anyagi referenciát követelő mai neopozitivista jelentéseszménynek. Azok után, hogy Hitler egyszer így esszencializálta az ellenségét, már minden „bizonyíték" automatikus. Bizonyítékok egész tárházára mutathatnánk rá, ame lyek mind azt igazolnák, hogy a zsidó munkás nem fér össze a „nemzetközi tőzsdekapitalista zsidó" ide ájával, Hitler mégis száz esetből százszor azt válaszol ná, hogy ez is a „zsidó összeesküvésen" munkálkolók ravaszságát igazolja. Vagy mutassunk rá azokra z „árjákra", akik ugyanazt teszik, mint a konspiráló sidók? - ugyan mi más ez, mint annak a jele, hogy a sidó „elcsábította" az „árját" is?
60 • Kenneth Bürke Hitler könyvének - a korabeli szexuális értékek mezőjében könnyedén megfejthető - nemi szimboliz musát így értelmezhetjük: a szétszóratásra ítélt Né metország a „szarvát vesztett Szigfrid". A tömeg a „nő", aki mint ilyen arra vágyik, hogy alárendelhesse magát egy domináns férfinak. Ez a férfi, a szónok, kö rüludvarolja a nőt, és amint elnyeri a beleegyezését, úrrá válik fölötte. A rivális férfi, a gonosz zsidó vele ellentétben „elcsábítaná" a tömeget, és ha sikerrel jár na, a keveredéssel megfertőzné a vérét. Innen egysze rű eszmetársítások útján jutunk el a szifilisszel, a prostitúcióval, a vérfertőzéssel és hasonló szerencsét lenségekkel szembeni támadásokig, amelyek mögött a keresztházasságok tényleges „vérfertőző" gyakorla tának és a „zsidó" eszmékkei történő szellemi megfer tőzésnek az ekvivalenciája áll. (Hitler ilyen „zsidó" eszmének tekintette például a demokráciát.1) A zsidó bűnbak „gyógyszerészeti" haszna ettől el térő logikát követ. A középosztály minden egyes tag jának fejében él egyfajta dualitás, amely a pénz kultu szában, illetve ugyanennek a kultusznak az elutasítá sában áll. Amikor a kapitalizmus nagyjából problé mamentes, ez a konfliktus mélyen el van temetve. Mi helyt azonban válságba kerül a kapitalizmus, felszín re tör a konfliktus. Ez utóbbi esetekre rendelkezésre áll az „orvosság", mégpedig a bűnbak személyében, akinek révén a középosztály „árja" tagja a kapitaliz mus „rossz" oldalát a „gonosz" számlájára írhatja, mi közben magát a „jó" oldalra sorolja. Ez kétségtelenül előnyös megoldás volt, amely megkímélte Hitlert at tól, hogy a „zsidó Összeesküvés" kibontakozásának útjáról kényszerüljön értekezni. A háborús tervekben egyébként nem szűkölködő könyv érdekes módon egyetlen helyen sem próbálja megmagyarázni, mi ként lehetséges, hogy a teljes pénzgazdaságot tönkre tevő „zsidó bolsevizmust" a „zsidó" tőke segíti végső győzelemhez. Hitler jól tudta, hogy „gondolatainak"
A „Mein Kampf" retorikája • 61 mely ponton kell kizárólag a megdöbbentő erejükre hagyatkozniuk. Ezzel kapcsolatban fölmerülhet a kérdés azokban, akik megpróbálják komolyan venni Hitlert: vajon az a tény, hogy a zsidókat szemelte ki az egységteremtő Sá tán szerepére, pusztán kalkulatív húzásnak tekinten dő-e? A fönti idézet ellenére azt mondhatom: nem. A szenvedély, amellyel Hitler kiaknázta a „zsidóban" rejlő lehetőségeket, arra utal, hogy az ügy háttere jóval összetettebb. Azt követően, hogy csaknem teljesen el szegényedve Bécsbe érkezett, Hitler valóban komoly szenvedéseken mehetett keresztül. Kijutott neki min den nyomorból, és - lévén különösen érzékeny az ilyesmire - ez ott is hagyta a nyomát a személyiségén. Ami engem illet, valósággal lenyűgözött, ahogyan ki fejezést adott ilyen természetű érzékenységének: az a vélemény alakult ki bennem, hogy e tekintetben Hitler teljesen őszinte tudott maradni, csakúgy, mint azokon a helyeken, ahol az alkoholizmus miatt szétesett csalá dok fölött kesereg, amelyek végső soron ugyancsak a szegénységnek köszönhetik a sorsukat. Erre az időre esik, hogy elkezdett elméleti szinten foglalkozni a po litikával, de az egyik első élménye - a bécsi marxisták nak köszönhetően - mindjárt a szellemi gúzsbakötött ség lett. Létezik egy szövegrészlet a könyvében, amelyből - a sorok között olvasva - jó okunk van arra következtetni, hogy az osztályharcos dialektikusuk ki vételes képességei, amelyekkel porrá zúzták zavaros gondolatait, Hitlerben alapvető bizonytalanságot vál tottak ki, és végső soron csak növekvő haragját táplál ták. „Minél több vitára került sor közöttünk, annál jobban megismertem a dialektikájukat. Először is, nagyban támaszkodtak ellenfeleik tudatlanságára, de amikor más út nem kínálkozott, még arra is haj landók voltak, hogy magukat tettessék ostobának. Ha még ez sem segített, értetlenséget színleltek, il-
62 • Kenneth Bürke letve amikor sarokba szorították őket, egyszerűen témát váltottak; közhelyeket hoztak föl, de azon nal más vizekre eveztek, és ha továbbra is támad ták őket, újra csak értetlenséget színleltek. Bármi kor támadtál egyet az ilyen próféták közül, a ke zed mintha képlékeny masszába nyúlt volna: ke resztülfolyik az ujjaidon, aztán a következő pilla natban újra összeáll. És ha már annyira kiveséztél egyet, hogy a megfigyelők gyűrűjében nem tehe tett mást, mint hogy megadja magát, vagyis azt hi hetted, közelebb léptél a célhoz, a következő nap bizony keserves csalódásban volt részed: a zsidó semmire sem volt hajlandó emlékezni az előző nap történtekből, továbbra is a megszokott dolga it hajtogatta, mintha mi sem történt volna; ha pe dig felháborodva figyelmeztetted, megdöbbenést színlelt, és azt állította, hogy semmire sem emlék szik, hacsak arra nem, hogy néhányat az állításai közül a minap elismertél. Gyakran értek ilyen meglepetések. Az ember nem tudta, mit csodáljon inkább: bobeszédűségüket-e, vagy kivételes képességü ket a hazudozásra. így aztán lassan elkezdtem gyűlölni őket." Véleményem szerint Hitler ezen a ponton megkí sérli rekonstruálni antiszemitizmusának spontán ki alakulását. Elmeséli, hogy mihelyt rájött nyomora „okára", miként próbált meg szembeszállni vele. Míg korábban el kellett fordítania a szemét, most már üd vözölni tudta a tényeket. Kialakult az elfogadás draszti kus struktúrája: valamiféle „belső boldogság" szállta meg. „Ez volt az az időszak, amelynek életem legna gyobb változását köszönhetem. Félénk kozmopolitából fanatikus antiszemitává lettem,"
A „Mein Kampf retorikája • 63 ahonnan egészen egy khiliasztikus vízióig szárnya lunk ama képzettársítások segítségével, amelyeknek a szerzője a stratégiai pillanatokban annyiszor hasznát veszi. Akár Hitler jelmondatának is felfoghatjuk a kö vetkezőt: „A Mindenható Isten módjára cselekszem: a zsidók ellen védekezve az Úr művén dolgozom" (az ő ki emelése). Az átalakulás időszakában elmondása szerint „ket tős életet" élt, amelyben a „ráció" és a „realitás" har colt a „szívével"2, s amely legalább annyira volt „ke serű", mint „áldott". Végül a „ráció" győzött, ami ar ra figyelmeztet, hogy némileg finomítaniuk kellene az álláspontjukon mindazoknak, akik a hitlerizmusban az irracionalizmus kultuszát támadják: igaz, hogy a hitlerizmus irracionális, de eközben az „Ész" jelszavá val vonul harcba - ahogyan Hitler háborúkultusza is az alázat, a szeretet és a béke „nevében" íródik. Mennyiségi alapon szemlélve, Hitler könyve minden bizonnyal a gyűlöletirodalom egyik remeke. Mérge zett fullánkja minden lapján átüt, szeretet pedig alig van benne. A racionalizálás mégis minden gyűlöletet az „árja faj szeretetére" vezet vissza. Habár néhány, a náci mozgalmat előrevetítő német költő valóban haj lott rá, hogy a háború, az irracionalitás és a gyűlölet nevében szólaljon meg, Hitler nem közibük való. Hi szen ha oly egyszerű levezetni a háború doktrínáját a béke doktrínájából, vajon miért kellene egy fortélyos politikusnak eltekintenie ettől, kiváltképpen ha Hit lerként semmi sem kényszeríti arra, hogy akár a leg alapvetőbb logikai szimmetriát kölcsönözze gondola tainak? Ráadásul látni kell, hogy az egyház mindig is Hitler „egészségesebbik" eszével gondolkodott, és megfordítva: Hitler saját elgondolásai is a vallási esz mék eltorzított vagy karikírozott kiadásai. Beszéltem már Hitler haragjáról a dialektikusokkal szemben, akik azt megelőzően ís támadták eszméit, hogy azok szárba szöktek volna. Most rátérhetünk a hitleri elmélet egy másik fontos Összetevőjére: a parla-
64 • Kenneth Bürke mentarizmussal szembeni offenzívára. Ez utóbbi a gyógykezelésnek - Hitler és későbbi hívei gyógykeze lésének - egy újabb megkerülhetetlen aspektusa. A parlamentekkel kapcsolatosan fölmerülő „prob léma" sehol másutt nem oly kitapintható, mint a Hit ler politikai iskolájául szolgáló háború előtti Bécsben. Minden parlament a legjobb esetben is „bábeli" intéz mény: az emberek vég nélküli civakodásának színhe lye, ahol az érdekek nem békülhetnek ki, mert vagy ellentétben állnak egymással, vagy elkerülik egymást. Akár a demokrácia allegóriája is lehetne Morton Prince pszichiátriai tanulmánya, a „Miss Beauchamp"; ez egy olyan asszony esetét ismerteti, aki egymással harcban álló, a hipnózis során véletlenszerűen össze álló, majd újra széteső alszemélyiséggé töredezett szét. A felbomlás előtti Habsburg Birodalom parla mentje különösen szélsőséges példáját mutatta ennek a szétesettségnek, e vokális diaszpóra-sorsnak: bárki, aki megpróbálta volna megérteni a működését, azt ta lálta volna, hogy egészként nem, legfeljebb összedo bált, egymással semmilyen kapcsolatban nem álló tö redékek formájában létezik. így aztán a szegénység és zavarodottság sújtotta Hitlerben, aki rendkívül erő sen vágyott valamiféle rendre, a parlament vált szim bólumává mindannak, amit meg akart tagadni. A ké sőbbi Führer a „Nemzetiségek Államaként" kárhoz tatta a Habsburg Birodalmat: a parlamentben föllelhe tő tucatnyi politikai blokk vezéreinek egyet nem érté sét az okozta, hogy a szeparatista nemzetiségi moz galmak kikezdték a korábban, még nacionalista hang súlyok nélkül formálódott katolikus birodalmi struk túrát. Hitler asszociációjában, amelyhez az eszmék ké pekként szolgáltatták a kötőelemet, a hangok bábeli zűrzavara egyenlővé vált „Babilonnal", azaz Béccsel a szegénység, a prostitúció, az erkölcstelenség, a koalí ciók, a félintézkedések, a vérfertőzés, a demokrácia (az az „a személyes felelősséget elkendőző" többségi ura lom), a halál, az internacionalizmus, a csábítás és rnin-
A „Mein Katnpf retorikája • 65 den olyasmi városával, amellyel az asszociatív elme képes volt megterhelni a mérlegnek ezt a serpenyőjét. Szomorú szívvel mondom: az, ahogyan Hitler te kintett a parlamenti Bábéira, egy valamiben nem kü lönbözik saját napilapjaink vezércikkeinek hangvéte létől - hogy tudniillik a parlamenti vitatkozók min den konfliktusában a mögöttük álló anyagi érdekek konfliktusát kell gyanítani. Hitler azonban nem innen indult ki, amikor Bábelt támadta. Ő tisztán szimptoma tikusnak tekintette a problémát. Hasonlóképpen egy értelmű saját ortodox sajtónk stratégiája a Kongreszszus kakofonikus nyelvi termésének kigúnyolására: ha az üzleti konfliktusok szimptómáira összpontosít, és elhagyja magának az oknak, az üzleti konfliktusnak az elemzését, elégedettséget kelthet ugyanabban a körben - az olvasóközönsége vélhetően leginkább vé leményformáló tagjait jelentő üzletemberekben -, aki ket ellenkező esetben elidegenítene. Hitler mindazo náltal túllép a mai sajtón, amikor nemcsak a támadás szimptomatikusságát hangsúlyozza, hanem elindul az „ok" irányába. Ez utóbbit persze saját fajelméletéből bányássza elő, így lehetővé válik, hogy egy gazdasági jellegű problémát nem gazdasági módon állítson be. Ezen a ponton ismét tanúi lehetünk a vallásos ér vek hitleri elferdítésének. Az egyházi gondolkodás, amelyet elsősorban a „személyiség" ügyei és az erköl csi fejlődés problémái kötnek le, természetesen és sze rintem helyesen helyez súlyt az egyéni akaratra. Ez teszi érthetővé azt is, hogy miért utasítja el az emberi bűnök pusztán „kontextualista", a felelősséget a kör nyezetre hárító értelmezését; hogy miért állítja oly fél reérthetetlenül a középpontba a „személyt"; és végül, hogy miért ragaszkodik a gazdasági jelenségek nem gazdasági magyarázatához. Hitlernek a gazdasági za varokat magyarázó gazdaságon kívüli érvei tehát nin csenek híján az előzményeknek. Ráadásul éppen a bé csi Lueger keresztényszocialista pártja volt az, amely rávezette Hitlert arra, hogy szociális programjában al-
66 • Kenneth Bürke kalmas cement lehet az antiszemitizmus. Hitler ebben az időszakban mindenekelőtt két pártot tanulmányo zott: Lueger katolikus frakcióját és Schönerer pángermán csoportosulását. A kettő által alkalmazott dema gógia erényeiről és hibáiról félelmetesen értő megfi gyeléseket tett, amelyek ékes bizonyítékai annak, hogy mennyire komolyan számolt a bécsi tanulságok kal terveinek kovácsolásában. Egységesítő eszközei összefoglalva a következő címszavakban ragadhatok meg: (1) A velünk született méltóság. A vallásos és a hu manista gondolkodás egyaránt erőteljesen hangsú lyozza az ember „természetes" méltóságát. Ez a kate gorikus méltóság minden ember sajátja, amelynek meglétét helyes gondolkodással és életmóddal lehet bizonyítani. Hitler faj- és nemzetelmélete azonban baljós fordulatot ad e nemes gondolatnak: szerinte az „árját" vér szerinti adottságai magasan a többiek fölé be emelik, miközben más „fajok", elsősorban a zsidó és a cigány, természetüknél fogva alárendelődnek. A keresztény teológia e fenyegető átértelmezése harci jelszóvá alakítja a méltóságérzetet, amely ettől kezd ve, úgymond, megköveteli az „alsóbbrendű fajok" meghódítását. Németország első világháborús vere ségét követően különösen erős vágy élt az emberek ben az olyan kompenzációs doktrínák iránt, amelyek - mint a Hitleré - a németség született felsőbbrendűsé gére alapozódtak. (2) A projekciós eszköz révén az „orvos" egy bűn bakra hárítja a felelősséget a népet gyötrő bajokért, elősegítve a nép megtisztulását. Ez különösen üdvös segítségnek mondható, hiszen a zavarodottság érzése egyébként állandó önelemzést kényszerítene a népre, így azonban a belső bizonytalanság oka egy csapásra átértelmeződhet: lehetővé válik, hogy a nép valamely külső ellenséggel szálljon harcba a belső helyett, és minél nagyobb a belső összhang hiánya, annál maga sabb számlát nyújtson be „az ellenségnek". Az eszköz
A „Mein Kampf" retorikája • 67 amellett az ésszerűség látszatát is kelti, hiszen az egyénnek végre módjában áll felismerni, hogy nem egyedül hibáztatható a kialakult helyzetért. Maga a helyzet tartalmaz ellenséges mozzanatokat. Az ember nek ezeket kell elhelyeznie lehetőleg úgy, hogy közben ne kényszerüljön komolyan változtatni a beidegződé sein. Az egész elgondolás rendkívüli módon kedve zett a középosztály szemléletének, mert egy másik „faj" tagjainak elpusztítása árán utat nyitott a korábbi üzleti gyakorlat zavartalan folytatásához. (3) Szimbolikus újjászületés. A már említett két vo nás egy újabb aspektusa. A bűnbakképzés a született faji felsőbbrendűség hitleri doktrínájával párosulva új, „pozitív" életszemlélet elsajátítását teszi lehetővé: az ember ismét úgy érezheti, hogy előre, egy cél irá nyába halad (amelynek ígéretes voltáról Hitler nem egy alklommal tesz említést). Hitlerben, a csoport prófétájában, az újjászületés együtt jár a leszármazás szimbolikus megváltozásával, amelyhez újra egy ke resztény gondolat eltorzítása árán jut el. Míg ugyanis a pápa az egyházra jellemző családi hasonlattal élve a kereszténység szellemi elődeinek nevezte a héber prófé tákat, addig Hitler megfordítja ezt a gondolatot is, és a maga „materialista" módján a más „véráramlatba" tartozó zsidóktól megtagadja a rokonságot. *• (4) A kereskedelmi zsargon. Hitler nyilvánvalóan el akart adni valamit, és csak idő kérdése volt, hogy mi kor sikerül neki (tudniillik pénzügyi támogatókat ta lálnia a mozgalmához). Ezért állt elő a gazdasági prob lémák nem gazdasági értelmezésével. Hitler igen hatéko nyan járt el annak érdekében, hogy elterelje a figyel met a modern konfliktusokban helyet kapó gazdasági tényezőkről, így a tőke helyett a „zsidó tőkét" támad va egy olyan lelkesült mozgalom katalizátora lehetett, amely végül az „árjákat" emelte a német pénzgazda ság élére. Egyetlenegyszer sem fordult elő Hitlerrel, hogy könyve lapjain eltért volna a fenti formulától- Mind-
68 ;• Kenneth Bürke untalan azzal fejezi be a korabeli gazdasági rendszer rel szembeni kirohanásait, hogy meg kell találnunk a problémák valódi „okát", és ez végső soron „faji" kér dés. Az „árja" „építő", a zsidó „romboló" elem, és ah hoz, hogy az „árja" folytathassa építő munkáját, le kell rombolnia a zsidó rombolást. Az árjának mint a szeretet eszközének gyűlölnie kell a zsidó gyűlöletet. Módszerének talán legmerészebb megnyilvánulása „Az összeomlás okai" című fejezetben érhető tetten, ahol gondolkodás nélkül elutasítja, hogy Németor szág válságát bármi módon kapcsolatba lehetne hoz ni a háború következményeivel. A gazdasági ténye zőknek szerinte „csak másod- vagy harmadlagos je lentőségük" van, szemben a „politikai, erkölcsi-etikai vagy vérségi és faji tényezőkkel, amelyek sokkal fontosabbak". Hitler retorikája különösen lenyűgöző ehelyütt, ahol látszólag szembehelyezkedik a nemze ti sérelmekkel: „A német nép katonai veresége ... az örök igazságszolgáltatás által kirótt megérdemelt büntetés." A katonai összeomlás közvetlen oka ugya nakkor „a mindenki számára nyilvánvaló erkölcsi mérgezés, az önfenntartási ösztön lanyhulása ..., amely már jó pár évvel korábban kikezdte a nép és a Birodalom alapjait". Az erkölcsi satnyulás „a vérrel szemben elkövetett bűnre és a faj elkorcsosulására" vezethető vissza, úgyhogy arról, ami korábban belső problémának látszott, gyorsan kiderül, hogy igazából kívülről érkezik: nem más ez, mint a zsidó, minden el képzelhető rossz szimbólma - a kapitalizmusé, a de mokráciáé, a pacifizmusé, a zsurnalizmusé, a szegé nyes lakáskörülményeké, a modernizmusé, a nagyvá rosoké, a vaüástalanságé, a félintézkedéseké, a rossz egészségé, és a császár gyöngeségéé. Hitlernek itt alkalma volt rájátszani egy újabb, fon tos lelki jelenségre. Ha az állam a gazdasági összeom lás szélére jutott (amihez tudnunk kell, hogy Hitler csak továbbfejlesztette a háború utáni Münchenben
A „Mein Kampf" retorikája • 69 azt az elméletet, amely a háború előtti Bécsben már rendelkezésére állt), aligha meríthető méltóságérzet a gazdasági stabilitásból. A méltóságnak mindent meg kell előznie - ha megvan, és alkalmazható, akkor bíz ni lehet abban, hogy maga után vonja majd a gazda sági megfelelőjét. Ennek igazságához szinte nem is fér kétség. Egy válságban lévő nép, amelyet súlyos gaz dasági gondok nyomasztanak, amelynek meg kellett tapasztalnia nacionalista célkitűzései vereségét, és amelynek egyetlen összetartó ereje, a hadsereg is a felbomlás állapotába jutott, kizárólag valamiféle „szellemi" kötőanyagra számíthat, ha hozzá akar fog ni nemzeti méltósága újjáépítéséhez. Nem csoda, hogy a felsőbbrendű faj kategorikus méltósága tökéle tes receptnek látszott ebben a helyzetben. „Szellemi" volt, amennyiben „fölötte" állt a nyers gazdasági ér dekeknek, egyúttal azonban a lelkileg „leghelyesebb" helyen „materializálódott", tudniillik olyasvalakit je lölt meg „ellenségként", akit látni lehetett. Ugyanakkor ott volt az egység iránti vágy, amelyet például az ellentétes érdekeken alapuló osztályharcel mélet nem tudott kielégíteni. Az egység reménye álta lában olyan elsöprő, hogy az emberek hajlandók félútig eléd menni, ha megígéred nekik (mármint az egységet), tökéletesen függetlenül annak reális esélye itől. Éppen emiatt Hitler soha nem is volt hajlandó ér dekellentétekként felfogni a belső politikai konfliktu sokat, ellenben egy, ugyancsak a vallásból ismert elemre támaszkodva, személyes üggyé avatta az osztá lyok közötti ellentéteket, a vezetők és követőik viszo nyát. Ebben a viszonyban mindkét félnek azonos ér dekei vannak, hasonlóan ahhoz, ahogy a győzelem re ménye egy katonai parancsnokot összefűz beosztott jaival, és viszont. Az emberek annyira gyűlölik a bel ső megosztottságot, hogy ahol valóban bekövetkezik ilyesmi, ott a gyűlöletüket könnyedén ama ember vagy csoport ellen fordíthatják, aki vagy amely azt megnevezi számukra. A megosztottsággal szembeni
70 • Kenneth Bürke természetes és jogos ellenszenvük a diagnoszta felé fordul, aki tudomásukra hozta a megosztottság tényét. Úgy érzik, hogy maga a diagnoszta a megnevezett baj oka. Egy másik nézőpontból közelítve tehát megfigyel hetjük, hogy miként állított fel Hitler két egyenlősé get, a költőktől eltérően azonban nem képek, hanem gondolatok vegyítésével vagy összeolvasztásával. Egy részről ott volt a megosztottság gondolata avagy ké pe, amely főként a „Nemzetiségek Államának" parla menti civódásai ellen irányult. Ezt Hitler úgy ábrázol ta, mint a német egység antitézisét (amelyet viszont az egység gyógyító képével juttatott kifejezésre), az egység hátterében a dicsőséges Porosz Birodalommal, amelynek Mekkája akkoriban a völkisch Bécsbe helye ződött át. Habár Hitler korábban támadta a völkisch mozgalmakat és a német gyökerekkel keveredő egész wagneri mitológiát, idővel mégis keblére ölelte és lámpásává emelte az eszmét, ezzel is növelve a nem gazdasági hivatkozások lehetőségének a számát. Elő ször azt látjuk, hogy megszólja „azokat, akik sapkáju kon a völkisch szóval ténferegnek erre-arra", és kije lenti, hogy „a vélemények e bábeli zűrzavarában alig ha alapozható meg harci-politikai mozgalom". Ké sőbb azonban minden bizonnyal rájött, mint ahogy rá kellett jönnie arra, hogy a vélemények homályossága nem okvetlenül hátrány - sőt! így történt, hogy Bábel végül részévé vált gondolati képei avagy képszerű gondolatai grandiózus koalíciójának, és a IX. fejezet ennek megfelelően egy olyan állam víziójával végző dik, amely már „nem a gazdasági megfontolásoknak és érdekeknek a nép számára idegen mechanizmusa, hanem egy népi organizmus". A megosztottság-egyenletek mellett tehát, ame lyekről Hitler parlamenttel szembeni támadásai kap csán ejtettünk szót, egy ellentétes vízió részeseivé vá lunk. Eszerint a parlamenti marakodásnak csak úgy lehet elejét venni, ha a nép egyetlen hangot fogad el sa-
A „Mein Kampf" retorikája • 71 játjának: Hitler „belső hangját", amely annak köszön hetően, hogy vezér és népe tökéletesen azonosulnak egymással, Németország határain belül minden más felfogást ellehetetlenít. Összefoglalva: Hitler belső hangja egyenlő vezér és népe azonosulásával, az egy séggel, a Birodalommal, Münchennel, az ekével, a karddal, a munkával, a háborúval, a nép gerincét al kotó hadsereggel, a felelősséggel (azaz az abszolút uralkodó személyes felelősségével), az áldozattal, a „német demokrácia" elméletével (ami alatt azt kell ér teni, hogy a nép megválasztja vezérét, aki elfogadja a felkínált felelősséget, az áldozatáért cserébe viszont abszolút engedelmességet követel), egyenlő továbbá a szeretettel (amelyben a nép jelenik meg feminin té nyezőként), az idealizmussal, a természetnek való en gedelmességgel, a fajjal, a nemzettel.3 Az ellentétes egyenletek két sarkköve természete sen az árja „heroizmus" és „áldozat", illetve a zsidó „ravaszság" és „arrogancia" volt. És ki tudja, hányad szor, újra belebotolhatunk a vallási gondolatok egyi kének döbbenetes karikatúrájába is, amikor Hitler az árja „felsőbbrendűséget" árja „alázatként" tárja elénk. Ehhez annak a roppant kifinomult érvelési folyamat nak a végén jutunk el, amelynek nyomon követése bi zony sok „jóakaratot" kíván az olvasótól. Az egyház, mint jól tudjuk, szoros kapcsolatot téte lez fel az isteni és a természeti törvény között. (A ter mészeti törvény Isten akaratának kifejeződése a világ ban.) A középkorban a hagyományon keresztül ható természeti törvénynek tudták be, hogy néhány ember szolga, míg mások nemesek - és mint az egyház jó tagjai, „engedelmeskedtek" e törvénynek. A szolga megbékélt a szegénységével, a nemes a gazdagságá val. A monarchia beletörődött abba, hogy népe képvi selőjének tekinthető, jóllehet alkalmanként az egyház vezetői is eljátszottak ugyanezzel a gondolattal. Min denesetre a mintát szimmetrikussá tette az a felfogás,
72 • Kenneth Bürke hogy minden hagyományos „jog" „kötelezettséggel" jár. Hasonlóképpen, az árja doktrína is a lemondás, te hát - innen - az alázat doktrínája. A természeti törvé nyekkel összhangban áll, hogy az „árja vér" maga sabb rendű minden más vérnél, miként az is, hogy „csak a legerősebb éli túl" a fajok küzdelmét. Ezért ha már az a borzasztó felelősség terheli az árja vért, hogy magasabbrendűségénél fogva „kultúrát teremtsen", akkor azok, akikben ilyen vér csörgedezik, kénytele nek szerepet vállalni a diadalra juttatásában is. Ellen kező esetben szembeszegülnének Isten törvényeivel, aminek következménye az emberi nem hanyatlása volna. Harcolnunk kell annak érdekében, hogy „kiér demelhessük az életet". Az árja „engedelmeskedik" a természetnek, csak a „zsidó arrogancia" gondolja úgy, hogy az egyenlőség demokratikus ideáljaival „le győzheti" azt. Ez a kép lehetőséget ad arra, hogy felhívjuk a fi gyelmet néhány tetszetős megkülönböztetésre. Az ár ja faj legnagyobb erénye a (természeti törvénnyel összhangban álló) önfenntartási ösztön. Sajnálatos módon azonban a zsidó fajnak is ez a legnagyobb eré nye, hiszen ha nem így volna, akkor nem ő volna a „tökéletes" ellenség - vagyis nem volna képes min denhol és minden erejével arra szövetkezni, hogy alá vesse a világot. Hogyan határoljuk hát el ezt a két dolgot: az árja gyökerű, azaz jótékony, illetve a zsidó gyökerű, tehát rosszindulatú önfenntartási ösztönt? A következő képpen: míg az előbbi áldozaton - az egyénnek a cso port, azaz a militarizmus, a katonai fegyelem és a ha di egyesülés érdekében történő önfeláldozásán - ala pul, addig az utóbbinak a békén élősködő individua lizmus a gyökere. Arra a kérdésre pedig, hogy ezek a megveszekedett individualisták miként képesek összeácsolni egy világméretű összeesküvést, a válasz így hangzik: a „nyájösztönüket" kihasználva. „Nyáj-
A „Mein Kampf retorikája • 73 ösztönüknek" engedelmeskedve össze tudják hangol ni igyekezetüket egy közös cél érdekében. Nincs ugyan valódi szolidaritás közöttük, de az árja elcsábí tására megalkuvó módon szövetségre lépnek. Itt azon ban egy további technikai probléma jelentkezik. Ezidáig sokat hallottunk a személy fontosságáról, arról, hogy a túlélés törvényének megfelelően a rosszabb ké pességű emberek kirostálódnak a versenyből. Sőt „Az erős egyedül a leghatalmasabb" címmel olvastunk egy fejezetet a tiszta árja jellemzőiről. Mindezek alapján te hát meg kell húzni még egy vonalat a zsidó és az árja között: ez a vonal az individualizmust választja el a „felsőbbrendű individualizmustól". Amikor belefogtam az „Az erős egyedül a leghatal masabb" című fejezetbe, arra gondoltam, hogy a könyv leggyengébb részéhez érkeztem. Ehelyett azt tapasztaltam, hogy Hitler végre minden kétséget ki záróan formába lendült. (A dicséret persze nem a mi nőségre, hanem a demagógia hatékonyságára vonatko zik.) A fejezet nem a bornírt „Adolf Hitler fölemelke dése" stílusban íródott, ahogy vártam volna. Inkább azzal foglalkozik, miként olvasztották a nácik fokoza tosan magukba az egymással semmilyen kapcsolat ban nem álló völkisch csoportokat. A folyamatot a már említett módon a vezér és a köréje gyűlő csoportok spontán azonosulása tette lehetővé. Az Erős Ember „egyedüllétét" Hitler úgy állítja be, mint ami a közös ség jellemzője abban a harcban, amely a párt felbomlasztásának megakadályozásáért folyik a vetélytár sakkal szemben. Ez utóbbiak ugyan szintén a pártot próbálják megmenteni, de kísérleteik abnormálisnak tekintendők, minthogy Hitler a saját vezérséget eleve normaként fogja fel. Ám ne gondoljuk, hogy Hitler „fel sőbbrendű embere" valamennyire is nietzscheánus. Hitler vonzereje oly mértékben integrálja a vezért és népét, olyannyira kibogozhatatlanul összefonja őket, hogy a politikus már nem is úgy jelenik meg előttünk, mint aki alkalmas lehet szerepe betöltésére. A küzde-
74 • Kenneth Bürke lem mintha már eldőlt volna, a döntés ott fekszik az asztalon: a „német demokrácia" választott. Mondhat nók, hogy a politika jelenségei Hitler privát elmeszü leményei, lefordítva a nacionalisztikus események nyelvére. Hitler azt mondja, amit gondolt azzal kapcso latban, hogy mit tettek a pártok. Módszerének kivételességét felismerhetjük a kö vetkező kérdések fényében: őszinte volt-e Hitler, vagy inkább szándékos? Vajon a mindenható összeesküvő ről alkotott látomása a paranoid alkat durva őszinte ségének vagy inkább a machiavellista Realpolitikon edződött demagóg puszta ravaszságának a terméke?4 Hiszen kell-e választanunk? Vajon nem helyettesít hetjük-e a „vagy-vagy"-ot „is-is"-sel? Talán nem bizo nyítottuk-e kellő erővel idáig, hogy Hitler baljós meg győző ereje abból származik, hogy sikerült spontán módon, a belső szükségletekre adott válaszul kifej lesztenie a „csodaszerét"? Ennyi mindent köszönhetünk tehát a „spontanei tásnak". Ez további antiszemita gondolatok forrásává vált azokon a hatásokon keresztül, amelyek a katoli kus keresztényszocialista párt felől érték a Bécsben tartózkodó Hitlert. Ám meg kell emlékezni még Hit ler kritikai fordulatáról is. Természetesen nem a „par lamentáris" kételkedés értelmében vett „kriticizmusról" van szó, amely a bírálatok kereszttüzében próbál ja meg alakítani a politikát, hanem valamiféle „egysé ges" elvről, amely arra törekszik, hogy minél hatéko nyabban megalapozza és minél autentikusabbá tegye valaki pozícióját. Ez az a fajta kritika, amelyben Hitler különösképpen járatos volt. Ennek következménye ként spontán módon vezérelte a bűnbakmechanizmust, sőt tudatos tervezéssel tökéletesíteni tudta a spontán módon kialakított megoldások szimmetriáját. Ez áll az „objektivitás" ellen indított hitleri kiroha nások hátterében is. Az „objektivitás" a vélemények érintkezéséből kialakuló kritikai pozíciót feltételez.
A „Mein Kampf retorikája • 75 Ezzel szemben Hitler nem akart mást, mint a kritikát a hatalom szolgálatába állítani, hogy segítségével a hatalmat hatékonyabban használhassa fel. Hitler saját „belső hangja" ettől kezdve a taktikai realizmus leg fontosabb forrásává vált. Amikor például úgy dön tött, hogy a tömegnek bizonyosságra van szüksége, mégpedig az ő kívánalmaihoz mért egyszerű bizo nyosságra, kidolgozott egy 25 pontból álló progra mot, amely aztán a Nemzetiszocialista Német Mun káspárt platformjává vált. Később elutasította a prog ram módosítására irányuló legkisebb kezdeménye zést is, mert úgy érezte, hogy propagandisztikus szempontból fontosabb a platform rpgzítettsége, mint amennyire kívánatos a revíziója. A dologban az a megdöbbentő, hogy bár magatartása nyomán okkal merülhetnének fel kételyek az ígéreteit illetően, Hit lernek mégis sikerült a könyvében megmagyaráznia a taktikáját, és ugyanolyan hatékonysággal átültetnie azt a gyakorlatba.5 Hitler a beszédtechnikájáról is elárul valamit arra az időre vonatkozóan, amikor a náci párt már hatéko nyan megszerveződött, és rendelkezésére állott egy csapat testőr vagy inkább kidobó ember, akik alka lomadtán eltávolították a párt gyűléseiről az (oda nem illő) bekiabálókat. Hitler elmondása szerint be szédei tele voltak provokatív megjegyzésekkel, de test őrei rögtön lecsaptak a hallgatóságban azokra, akik hagyták magukat provokálni. A hitlerizmus ereje ép pen abból származik, hogy csak egyetlen hang van, és ennek a totális szervezet kíméletlenül érvényt szerez. A kormányzati hármasság, amely végül Hitler aján latában szerepel, a következőképpen fest: a vezér nép szerűsége; a népszerűség támogatására bevethető erő; a népszerűség és az erő kellően hosszú fenntartása azért, hogy hagyomány épülhessen köréjük. Spontán-e az ilyen gondolkodás vagy tudatos? Igazából ez is, az is.6 Freud jól összeszedve tárja elénk a Hitlerre is jel lemző üldözési mánia spontán jellemzőit. (Ez az üldö-
76 • Kenneth Bürke zésí mánia, hadd tegyem hozzá, annyiban különbözik az átlagtól, hogy a közélet szolgáltatja hozzá a matéri át. Hitler kotyvalékának minden Összetevőjét - bele értve a szónokokat és a tömegeket is - könnyedén be lehetett szerezni a korabeli piacon. A háború előtti és utáni Németország hemzsegett a nacionalisztikus és völkisch prófétáktól, csakúgy, mint 1929 után Amerika a bartereskedőktól és a spekulánsoktól. De túl ezen, Hitler politikájának kereskedelmi értékét, a szó kö zönséges értelmében, a nyilvánosság adta meg, kivon va a jelenséget a „tiszta" paranoia esete alól, amelyre az jellemző, hogy a beteg egy teljességgel privát értel mezési keretet épít fel magának.) A Totem és tabuból idézek: „A primitíveknek uralkodójukhoz való viszo nya más helyütt arra a folyamatra emlékeztet min ket, amely a neurózisnál igen gyakori s az úgyne vezett üldöztetési téveszmében nyíltan mutatko zik. Egy bizonyos személy jelentőségét rendkívüli módon felmagasztalják itt, mindenhatóságát a valószínűtlenségig fokozzák, hogy aztán annál könnyebben lehessen őt felelősségre vonni min den gyötrelemért, ami a beteget éri. Tulajdonkép pen ugyanígy bánnak a vadak is az ő királyaikkal, amikor eso, napsütés, szél és vihar feletti hatalmat tulajdonítanak nekik és azután elcsapják vagy megölik, hogyha a természet megcsalja őket jó va dászatra és gazdag aratásra való reményükben. A példányképet, amelyet a paranoiás üldöztetési téveszméiben újrateremt, a gyermeknek atyjához való viszonya adja. A fiú képzeletében ugyanily teljhatalommal ruházza fel apját, és kitűnik, hogy az apjával szemben érzett bizalmatlanság az ő nagyrabecsülésével belső kapcsolatban áll. Ha a paranoiás környezetének egy alakját »üldözőjének« mondja, úgy ezzel az apák sorába emeli őt,
A „Mein Kampf retorikája • 77 oly feltételek közé helyezi, melyek megengedik néki, hogy érzésvilágának minden szerencsétlen ségéért őt tegye felelőssé." Korábban már jeleztem, hogy mely pontokon mó dosítanám ezt az elemzést - gondoljunk arra a sza kaszra, amelyben az „új életmód" hitleri tervével kap csolatosan a szimbolikus leszármazás megváltoztatá sát tárgyaltam. Az „árja faj" „magasabbrendű" erede téért cserébe Hitler jelképesen megtagadja a héber prófétákkal való „szellemi rokonságát", ugyanakkor - a „véráramlat" fiktív gondolatán keresztül bevonva a naturalista, materialista „tudományt" - valamilyen értelemben modernizálja is a történetét. Új, a Habs burg Babilonéval ellentétes (a gyógyító nemzeti egy ségre épülő) identitást szavaz meg magának, aminek következtében a régi identitás hordozója már csak egy „rossz" apa, s mint ilyen, üldöző maradhat. Nem nehéz észrevenni, hogy amint Hitler ellenségessége egy szervezet erejére támaszkodhat, az „üldöző" sze repét átveszi az „üldözött" szerepe, s a vezér és ban dája az „üldözők" nyomába ered. Ha Hitler költő lett volna, talán megelégszik azzal, hogy ír egy antiszemita könyvet, ö azonban festőmű vésznek indult, majd az építészetbe is belekóstolt, és a politikát művészeti tevékenysége folytatásának tekin tette. Saját felfogása szerint továbbra is „építész" ma radt, aki történetesen éppen a völkisch államot építi. Ez az „épület" München völkisch építészetének politi kai megfelelője lett volna. Gondoljunk csak bele (még mindig azon próbál kozva, hogy pontosabbá tegyük a kapcsolatot a ter vek durva őszintesége és szándékossága között): szá mos szerzőt ismerünk, akik úgyszólván személyisé get cseréltek, amint az állampolgár szerepéből átlép tek a szóvivőébe. Mindannyian találkoztunk már olyan emberrel, aki magánbeszégetésben teljesen köz napinak tűnt, de mihelyt kilépett a nyilvánosság elé,
78 • Kenneth Bürke döbbenetes változáson ment keresztül. Magam is is merek olyanokat, akik mind az akadémikus, filozófi ai spekulációnak, mind a politikai pamfletírásnak hó dolnak, és ha stílusuknak és módszerüknek csak az egyik oldalát ismerném, bizonyosan nem ismernék rá a másikra. Akadémikus minőségükben fölöttébb óva tosak, alaposak, tekintettel vannak minden apró moz zanatra, amelyet a témájuk pontos ábrázolásához szá mításba kell venni. Ám amint belelendülnek a pamf letírásba, gyalázkodóvá válnak, szisztematikusan fél remagyarázzák ellenfelük megnyilvánulásait, és egy fajta politikai transzba esve izgatottságukban felforró sodva lüktetnek, mint egy lokomotív. Egy perc múlva azonban vége: a médiumi állapot elmúlik, és baráta ink újra a földkerekség legvisszafogottabb emberei. Kevés oldal akad Hitler művében, amelyet bátran „visszafogottnak" lehetne minősíteni, de található jó néhány olyan, amelyből kitűnik, hogy Hitler képes volt egy hozzáértő reklámügynök „racionalitásával" felmérni a lehetőségeit. A politikát úgy kell eladni, mint a szappant - mondja -, és ez transzban nem megy. Ezzel együtt azonban Hitlernek a transzról is megvolt a maga tapasztalata - gondoljunk csak az an tiszemitizmus „dicsőítését" tartalmazó passzusokra! Később, már sikeres szónokként (ragaszkodik hozzá, hogy forradalmat csak a kimondott szó csinálhat) tá maszkodhatott a „költő" szerepére, és ez megkímélte attól, hogy logikai elemzésekbe kelljen bocsátkoznia ott, ahol a szidalmazó prófécia tiszta „spiritualitása" könnyebben elérhető. Mi sem természetesebb tehát, hogy az egységre oly nagy hangsúlyt helyező Hitler ezt a kedélyállapotát integrálta a kevésbé elragadott pillanataival - főleg miután megtalálta azokat a köve tőit és támogatóit, akik minden anyagi és szellemi javukat föltették erre az egységre. Mihelyt sínre kerül e boldog „egység" ügye, máris rendelkezésre áll a módszer kifejlesztését szolgáló lo gika - tudjuk, mikor érdemes „spiritualizálrű" egy
A „Mein Kampf retorikája • 79 anyagi kérdést, és mikor „materializálni" egy szelle mit. Ha például anyagi természetű konfliktus kereke dik a munkáltatók és a munkavállalók között, azt Hit ler megvetően magasabb - erkölcsi - síkra tereli. Hi szen ő fölötte áll az ilyen állatias érdekeknek. Hirtelen minden az „áldozatok" és a „személyiség" kérdésévé válik. Durva hiba lenne a munkáltatókat és a munka vállalókat két különböző osztályba sorolni, mondván: különbözők az érdekeik. Ehelyett a vezér és a követők „személyes" viszonyából kell kiindulni, és „bármi volna is megosztó hatással a nemzeti életre, azt a had sereg segítségével egységre kell hozni". A nemzeti versengésről szólva azonban Hitler nagyon jó meglá tást tesz Nagy-Britannia és Franciaország németekkel kapcsolatos politikájáról. Franciaország - mondja „Németország balkanizálását" (felbomlását - újra a szétesettség témája!) kívánja, hogy fenntarthassa ke reskedelmi hegemóniáját a kontinensen. Nagy-Britan nia ugyanakkor „Európa balkanizálását" akarja elérni, vagyis nem volna ellene egy erős, egységes Németor szágnak, amely Franciaország ellenpólusa lehetne. A német nemzet azonban ezektől gyökeresen különböző módon az árja faj szellemi minőségéből nyeri az erejét (amely a párton keresztül valódi nemzeti egységet hozna létre), s a szellem ereje, megfordítva, a véráram mítoszában materializálódik. Mit tanulhatunk hát Hitler könyvéből? Azt hiszem, eléggé bebizonyította például, mekkora erő rejlik a szüntelen ismétlésben. A náci gyűlésekre felhívó szó rólapok alján mindig ott állt két jelmondat: „Zsidók nak tilos a belépés", illetve „Háborús sebesülteknek díjtalan". A náci propaganda anyaga e két „egymást kiegészítő" téma köré szerveződött. Hitler egyik fő üzenete a látvány hatalmáról szól: számtalszor el mondja, hogy a tömeggyűíések a legalapvetőbb eszkö zei annak, hogy megadják az egyénnek a védettség, a mozgalom általi „közösség" érzését. Emlékezhetünk továbbá arra a bölcs megjegyzésére is, amelyet figyel-
80 • Kenneth Bürke mébe ajánlhatunk az amerikai hatóságoknak is, midőn azt kutatják, miként viszonyuljanak a náci gyűlések hez. Hitler azt mondja, hogy az egyenruhás náci gárda jelenléte rendkívül fontossá vált abban a folyamatban, amelynek során követőikkel elhitették, hogy a náci párt áll az (állami) autoritás középpontjában. Azt gon dolom, szükség volna itt szaván fogni a Führert, per sze ellentétes értelemben, és ragaszkodni hozzá, hogy a ma engedélyezett náci felvonulásokat egyedül a tör vényes rend képviselői felügyelhessék, vagyis az egyenruhás náci gárdisták ne kaphassanak ilyen jogot. Vajon lehetséges-e, hogy Hitler vonzerejének egy hasonlóképpen fontos vonása nem egyszerűen az is métlésekben rejlett, hanem inkább abban, hogy segít ségükkel „világnézetet" adott a világot addig csak darabjaiban ismerő embereknek? Csábítása itt ismét nem annak köszönheti-e az erejét, hogy egy p szük ségletet - igaz, kárhozatosan - kielégített? Vajon azok, akik semmi máshoz nem ragaszkodnak, csupán a pi ac tervszerűtlen működéséhez, nem azt követelik-e az emberektől, hogy nemtörődöm módon elfogadjanak egy célt, amely csak addig vállalható, amíg mindenki megelégedésére működik, de egyre utálatosabbá vá lik, amint elkezdi szedni áldozatait? Olyan nehéz el képzelni, hogy az emberek készek bármilyen tervet befogadni, ha az valamiféle „egyetemes" magyará zattal tud szolgálni? Ezért aztán kétlem, hogy Hitler vonzereje mindössze a jelszavak alkalmasságában lenne keresendő (különös tekintettel arra, hogy a jel szavak csak egymást követő, egyenként akár két-há rom órás, vég nélkül variált beszédek nyomán fogan nak meg). Hitler maga is igazolja az értelmezésemet, amikor annyit beszél a középosztály politikusainak félintézkedéseiről, szemben a saját biztos módszerével, ő nem rivális világnézetet ajánlott az embereknek. In kább azoknak adott világnézetet, akiknek még nem volt.
A „Mein Katnpf" retorikája • 81 Ami pedig a legalapvetőbb náci trükköt illeti: a kép zeletbeli gonosszal szembeszálló „gyógyító" egység teremtés, amelyet egyre meggyőzőbben lehetett kép viselni a szokványos reklámtechnika fegyvertárával, magától az ellenségtől is kitartást követelt. Nagyon is meglehet, hogy emberi gyöngeségünk okán ellenség re legalább annyira szükségünk van, mint célra. Anácik a kezünkbe is adtak egy ilyen ellenséget, és hogy az elgondolásuk működött, az garancia arra, hogy az ellenség és minden, amit jelképez, nem csupán a reto rika által felnagyított fiktív „sátánszerepként", hanem valóságosan is létezik. Ezt bizonyítja az ellenségek lajstroma egészen máig. A „bűnbak" kiválasztásával és amerikai megfelelőinek kinyomozásával már sok kal pontosabb nézetet alkothatunk a jelenségről. Első ként maguk a nácik könnyítették meg a tisztázást, de ha melléjük tesszük Japánt és Olaszországot, máris előttünk áll a fasizmus esettörténete. Ezt főként azok forgathatják haszonnal, akik túlságosan bonyolultnak gondolják gazdsági tényezőkből levezetni a fasizmus imperialista jegyeit. Mindenekelőtt azonban azt kell nyilvánvalóvá ten nünk, hogy Hitler igen sokat ért el a legalapvetőbb vallási témák elferdítésével. Ha helyesen értelmez zük, ebben a részéről nem játszott szerepet vallásos vonzalom, mint ahogy a vallásban semmi olyan nincs, aminek megvalósulásához fasiszta államra volna szükség. Mindazonáltal az is igaz, hogy sok olyasmi lehet a vallásban, aminek az elferdítése igenis fasiz mushoz vezet. Létezik egy latin mondás: Corruptio optimi pessima, vagyis „a legjobbak romlása a leg rosszabb". Ma a világra leselkedő legnagyobb veszély a vallások megrontóitól ered, akik a vallásos gondolat legalapvetőbb motívumainak is képesek durva, baljós színezetet adni. A Hitler-ellenes „Harcban" tehát föl kell fednünk a vallás hitlerista eltorzításait annak érdekében, hogy elejét vegyük a vele hasonszőrű amerikai politikusok
82 • Kenneth Bürke ténykedésének. Az egység iránti vágy őszinte és cso dálatra méltó. A nemzeti egység iránti vágy a világ mai helyzetében őszinte és csodálatra méltó. De ha ehhez az egységhez csak a megtévesztés útján, a kriti ka lehetőségét kijátszó érzelmi trükkökkel lehet eljut ni, akkor ez az egység semmit sem ér. Hiszen tartoz zunk bár azok közé, akiket „árjáknak" hívnak, az erre alapozott megoldásokkal semmit sem oldunk meg, mert a zavar okai nem szűnnek meg- Németország ban mégoly sok szenvedést követően sem látunk egyebet, mint egyre nagyobb zűrzavart, egyszerűen mert az „új életmód" nem új életmód volt, ellenkező leg: a színtiszta becsapás leggyászosabb útja. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy a „változásokat" köve tően a zűrzavar okai nem szűntek meg, sőt tovább erősödtek. Persze a vesztes háború miatt érzett csaló dottság a németeket különösen fogékonnyá tetté Hit ler retorikája iránt. Ahogy azonban többen is megfi gyelték, tágabb értelemben az egész világ a háború vesztese volt, és a tőkés rend súlyosbodó gondjain vajmi keveset segítettek a különböző mozgalmak. Vannak tehát olyan sérelmek is, amelyek abból fakad nak, hogy az emberek nem dolgozhatnak és nem ke reshetnek. Ezen a ponton az üzleti élet monopolistái nak egyik, a parlamentből érkező civódó hangokra ér zékeny típusa úgy gondolhatja, hogy talán jobb volna az a béke, amelyet a fontosabb szervezetek támogatá sát is élvező egyetlen hang hoz magával, miközben mások hallgatnak, vagy akár véglegesen elhallgattat nak. A monopolistáknak ez a típusa aztán - náci Ösz tökélésre is - támogatójául szegődhet egy csapatnyi gengszternek, akik az állam politikai vezéreivé lépve elő megvédik őt a munkások adandó követeléseitől. Gengszterei lesznek tehát a munkásai elleni biztosíté kai. De kik lesznek biztosítékai a gengszterei ellen? Fordította: Béndek Péter
A „Mein Kampf" retorikája • 83 Forrás: „Rhetoric of Hitler's »Ba(tle«". In Kenneth Bürke: Philosophy ofLiterary Form: Studies in Syitibolic Aciion. Second Edition, Louisiana University Press, Baton Rouge, 1967. A tanulmánykötet el ső megjelenése: 1941. Eredeti megjelenés: The Southern Reviezo, 1939. Summer5.1-21. p.
84 • Kenneth Bürke
Jegyzetek 1
Hitler úgyszintén nagy hangsúlyt fektet vezér és népe teljes azonosulására, így miközben a népet ud varolja körül, magának is udvarol. Ez a gondolat eset leg arra utal, hogy a Führernek, miközben a feminin tömeget irányítja, jó oka lehet tartózkodni a valós há zasságtól. 2 Röviden a karrierszimbolizmus más oldalairól. Hitler könyve ezzel a mondattal kezdődik: „Ma már jó szerencsémnek gondolom, hogy a sors az Inn men ti Braunaut rendelte születési helyemül, hiszen ez a kisváros ama két német állam határán fekszik, ame lyek egységesítését - a mi generációnk legalábbis élete egyik nagy céljának tekinti." Ez a mondat jól il lusztrálja azt, amit Hitler „átmenetisége" alatt érte nünk kell, és amit Wordsworth a „határlakó" mentali tásának nevezhetett volna. Hitler ugyanakkor elfelejti megemlíteni születési idejét (1889), amit csak szer kesztői jóvoltából tudunk meg. Tulajdonképpen van is valami igazsága, hiszen az az ember, akit Hitlerként ismert meg a világ, csak jóval később „született" meg - de az első világháborúban szerzett és életében való ban meghatározónak bizonyuló sebesüléseinek pon tos dátumát még így is megtudjuk. Korai bécsi és müncheni évei alatt távol marad a tiltakozásoktól azon az alapon, hogy „névtelen". És amikor a pártja végre megszerveződik és hatékonyan működik, Hit-' ler is előbújik a „névtelenségből" - úgy véli, kialakí totta az identitását. Amikor a könyv egyik korábbi passzusában felfi gyeltem arra az általános intelemre, hogy az ember nek egészen harmincéves koráig nem szabad kialakí tania politikai nézeteit, azt a megjegyzést tettem: „Nézzük, mit csinált Hitler harmincévesen!" Biztos voltam abban, hogy bár az ehhez fogható általánosítá sok értéke enyhén szólva kétes, a Hitler-típusú (tehát a maguk és követőik között teljes azonosságot állító)
A „Mein Kampf" retorikája • 85 elmék szüleményeként magukról a szerzőkről szóló tényállításoknak tekinthetők. Az embernek azt kell tennie, amit ő (ez esetben Hitler) tett. Sejtésem beiga zolódott: Hitler éppen harminc körül járt, amikor he tedmagával elkezdett dolgozni azon a párton, amely később meghódította Németországot. Azért tartom fontosnak az effajta motívumok feltérképezését, mert a beszélő, akinek különösen erős a saját „újjászületé sébe" vetett hite, igen jó hasznukat veheti, amikor a hallgatóságát egy „új élet" lehetőségéről próbálja meggyőzni. Magát az eszközt mégsem tartom azon ban elítéthetőnek: rosszá csak akkor válik, ha rossz ér tékek szolgálatába áll. Ha így esik, akkor az adott ér tékek fölötti meggyőződés a legkárhozatosabb ered ményt hozza, hiszen a rossz a meggyőződés őszinte ségével lepleződik el. 3 Tovább bővíthetnénk a hitleri egyenletet a meg osztottság és az egység irányában egyaránt. Esztétikai téren például az egyenlet az expresszionizmus kriti káját és az esztétikai higiéné fölértékelését vonja ma ga után, amiben Hitler stratégiájának egy újabb ironi kus momentumát fedezhetjük fel. Az expresszionista mozgalom Hitler szemében a társadalom betegségé nek egyik tünete: tükrözte a társadalom elidegene dettségét, illetve - főként a világháborút követően szétesettségét. „Elveszett", gyönge, patetikus volta el lenére rendkívül pontosan tükrözte az anyagi világ összeomlására adott reakciókat néhány őszintébb művész részéről, akik megpróbálták legalább annyira elviselhetővé tenni a világot a maguk számára, hogy képesek legyenek kifejezni. Az expresszionizmus az inflációs válság legvadabb pillanataiban érte el a csúcspontját, amikor a munka- és megtakarítási etiká ját a pénzgazdaság struktúrájának ésszerűségére ala pozó kapitalista világ kénytelen volt végignézni, amint ez az utolsó támasza is a porba hull. Az agónia tehát pontosan azt fejezte ki, ami egy népet éretté tesz egy Hitler számára - annak a folyamatnak az előzmé-
86 * Kenneth Bürke nye volt, amelynek a hitlerizmus a következménye. E szimptómát támadva Hitler hitelessé válhatott annak ellenére, hogy tulajdonképpen Önmaga előzményeit vet te tűz alá. 4 Ha már a „machiavellista" jelzőt használom, nem tekinthetek el attól, hogy megvédjem Machiavellit. Azt hiszem, Machiavelli fejedelmének védelmében többet is el lehet mondani, mint általában szokás. Machiavelli stratégiája véleményem szerint a követ kező volt: tényként fogadta el a reneszánsz hatalmi be rendezkedést és az azzal járó értékeket. Azaz, függet lenül attól, hogy szerette-e ezeket az értékeket, elis merte, hogy léteznek és hatást gyakorolnak, és ha szontalan lenne még csak megpróbálni is ezek ellen kezőjéről - például az egyház által vallott értékekről meggyőzni egy ambiciózus uralkodót. A reneszánsz férfiak hittek az anyagi hatalom kultuszában, nóta bene ahhoz is megvolt a hatalmuk, hogy érvényt sze rezzenek e hitüknek. Ennyi adottsággal vajon milyen előnyöket lehetne nyújtani az embereknek? Machiavelli e kérdésre is egy rá jellemző érvvel, a fe jedelem saját értékeiből kiindulva válaszolt: az ural kodónak szüksége van alattvalói támogatására ahhoz, hogy a lehető legnagyobb hatalomra tehessen szert. E támogatás viszont akkor a legerősebb, ha a népesség olyan erős, amennyire erős csak lehet. A népesség ak kor válhat a legerősebbé, ha a legjobb bánásmódban részesül: ez azonban a nép hálája és növekedő lojali-. tása formájában bőven megtérül az uralkodónak. . Machiavelli reménykedett abban, hogy a gondolat menete logikája alapján maga is jól fizető hivatalhoz juthat a fejedelmi adminisztrációban. (De, mint tud juk, nem így történt. - Aford.) 5 Hitler a következőképpen érvel: „Ismét példát ve hetünk a katolikus egyházról. Jóllehet doktrínáinak szerkezete sok helyütt szükségtelenül ütközik a ter mészettudományos kutatás eredményeivel, mégis a legutolsó betűig tartja magát a dogmáihoz. Helyesen
A „Mein Kampf" retorikája • 87 ismerte fel, hogy nem a mindig változó tudományhoz hozzáigazítva nyeri el az ellenálló képességét, hanem azáltal, hogy szigorúan ragaszkodik dogmáihoz ab ban a formában, ahogyan azokat lefektették, mert ez adja meg az egész struktúra hitvallás jellegét. Éppen emiatt a katolikus egyház ma szilárdabb, mint valaha. Meg lehet jósolni, hogy az egyetlen biztos pontként abban az ütemben fog mind több követőre szert tenni a látszatok világában, ahogyan azt magunk mögött hagyjuk." 6 Hitler nagy hangsúlyt fektetett azokra a körülmé nyekre, amelyek közepette a politikai beszéd a legha tékonyabb lehet. Erre vonatkozó nézeteit így foglalja össze: „Minden ilyen eset az ember akaratszabadsága el len elkövetett erőszak. Ez természetesen a leginkább azokra a gyűlésekre vonatkozik, ahova ellentétes ori entációjú emberek érkeznek, akiket egy új szándék nak kell megnyerni. Úgy tűnik, hogy reggel vagy nap közben van az az időszak, amikor az ember akarata a legerősebben képes szembeszegülni az alávetésére irányuló kísérletekkel. Este azonban mindenki gyen gébb, és könnyebben behódol az erősebb akaratnak. Az ilyen alkalmak ugyanis valóban felfoghatók két el lentétes erő küzdelmének. A domináns apostoli ter mészetű ember nagyobb szónoki tehetsége könnyeb ben megnyerheti az új akaratnak azokat az embere ket, akik lassan, természetes módon feladják ellenállá sukat, mint azokat, akik szellemi erejük és akaratuk teljében vannak. Ugyanez a szándék nyilvánul meg a katolikus templomok mesterségesen létrehozott és mégis titok zatos félhomályában, az égő gyertyákban, a tömjén ben, a füstölőben stb."
SZABÓ MÁRTON (SZERK.)
AZ ELLENSÉG NEVE
joszoveg könyvek
