A megtapasztalás útja Pannonhalmi Apátsági Pincészet
Vereb-Dér Anna 2010.
Már éppen kezdett besötétedni, mikor megpillantottam a monostor falait. Úgy állt ott, mintha századokon át minden elkerülte volna: sötét volt, elhagyatott és az egyik szakaszán még romos is. Mégis felkapaszkodtam a dombra. Éhes voltam és fáradt.
Mindig izgalmas megismerni valami új dolgot. Az emberek természetüknél fogva kíváncsiak, rögtön kérdések jönnek elő a semmiből. Vajon hogyan kezdheti el egy épület az életét egy nálánál sokkal többet megéltnek az árnyékában? Hogy legyen karaktere, hogy legyen félreismerhetetlenül egyedi, összetéveszthetetlen anélkül, hogy az ezeréves múltat meg ne sértse? Mert ilyennek kellett lennie, ahogyan a bornak is, aminek itt kezdődött a sikertörténete. Pannonhalmán 996 óta foglalkoznak bortermeléssel a szerzetesek, a második világháború után viszont elvesztették birtokaikat. Az új évezred küszöbén jutottak el odáig, hogy felélesszék a hagyományt. Az azóta eltelt mintegy tíz év a lelkes munkáról szólt, aminek az eredményét mindenütt érezni lehet az apátság környékén. A szőlősorok fegyelmezett vonalakkal rajzolják tele a birtokot, a sokfelé szétfutó sétányokat pedig takaros rend jellemzi. Egy ilyen kis ösvényről léptem be a kapun, tekintetemet végigfuttattam egy raktárépület igényesen megmunkált fa oldalfalán, és megpillantottam a Présházat. Egyetlen tömb, egyetlen végtelenül egyszerű forma, ami határozott sziklaként állt az időtlenség érzetét keltve. Talán ezért hatott a bejárathoz illesztett előtető egy pillanatra zavaróan, de nyilvánvaló funkciója miatt mégis odaillőnek éreztem. A Présház kőfelülete tovább erősítette bennem a helyhez való kötődést, és jól illett a múlt és jelen találkozásának érzetéhez. Elsétáltam a ház széléig, és lepillantottam az alant elterülő lankákra.
Minden gyönyörű volt. A gondos kezek az egész vidéken otthagyták a nyomukat. Sokáig néztem volna a messzeségbe, de nem akartam megvárakoztatni az egyébként türelmesnek mutatkozó szerzetest. Egy kisebb terembe vezetett, ahol leültünk és imádkoztunk. Kicsivel később ételt hozott nekem, én pedig hálásan nekiláttam. Egész idő alatt nem beszéltünk egy-két szónál többet. Mikor befejeztem, hozott egy kancsó bort és mesélni kezdett.
Úgy bánnak itt a szőlővel, mintha minden fürt törékeny, nemes anyagból volna – szüretkor két sornál sosem tesznek többet egymásra, nehogy idő előtt megtörjön a kincset rejtő héj. A ház egyszerű. Burokként fogja közre az első munkafázishoz szükséges eszközöket, mintha féltené a bent
folyó munka intimitását. Egyedül a szemközti falon engedi beszüremkedni a fényt, hogy aztán hagyja szertefoszlani a belsőbb részeken. Belül a gépeké a főszerep. A padlót minden szinten áttörő tartályok tökéletesen együttműködve egy nagy rendszert alkotnak emeleteken keresztül, és a falakat beszövő csőrendszer az, ami a kapcsolatot megteremti közöttük. Egyetlen test az egész, amit minden ősszel megtölt az élet lüktetése. A gravitáció az, ami a fürtökből kinyert mustot a föld mélyébe vezeti, így megóvják a szállítás okozta esetleges megrázkódtatástól. Minden munka, amit az ember végez és minden gépi erő egy dologra koncentrál: épségben eljuttatni a nedűt az alsó szintekre.
Csillogott a szeme, ahogy beszélt. Kezdtem érteni, hogy sokkal többet jelent egy szüret, mint azt valaha is gondoltam.
A vezeték- és tartályrendszert az ablak mentén levezetett acél lépcsőn követtem a Présház aljáig. Idegennek éreztem ezt az elemet a szépen munkált kő lamellák előtt, de az út végigjárása közelebb vitt az összetett folyamat megértéséhez. A tartályokat magába foglaló rácsozaton keresztül visszatekintettem egészen a felszínig, ami a mélység érzetét keltette bennem. A domboldalba való idomulásnak köszönhetően azonban még nem érkeztem meg a hegy gyomrába. A Présházból egy világos teraszra lehetett kijutni, de innen indult egy másik út is, ami mélyebb megismerést ígért. A liftház. Ezt nevezik Kútnak, ami összeköti a fenti és lenti világot. Beszorítottnak tűnt a lift és a lépcső, ami körülvette. Mégis, a semleges vasbeton falak után a 18 méter mély téglafalú kürtő vonzza a tekintetet. Átmeneti tér ez nemcsak két szint között, hanem a megértés folyamatának egy következő, mélyebb szakaszához kísér. Talán ezért érzem, hogy a lift és a lépcső közül az utóbbit kell választanom. A fejem fölül érkező fény segít letekinteni az aljáig, és én úgy érzem, innentől kezdve csendben kell lennem. Nem kell sietni, mert a sietség tönkreteheti a régen várt dolgokat, ahogy a bor is akkor válik tökéletessé, ha türelemmel érleljük. Időt kell hagyni a megismerésre, lassan kell haladni lefelé, hogy a lépcsők monotonsága, a lépések kongása az acélon és a téglák időnkénti érintése segítsen közelebb a befogadáshoz. Odalentről egy pillanatra még visszatekintek, de a pince kapujában állva csak a belépés pillanatára várok.
Előttem állt a kupa, korábban már ittam is belőle (meg kell hagyni, nagyon jó volt a boruk), de most nem mertem hozzányúlni. Volt valami az elhangzottakban, amitől úgy éreztem, nem vagyok méltó rá. De a kis szerzetes tekintete felém fordult, és bíztatóan mosolygott.
A boltíves fal körbeölelt minket, és otthont adott a három évnél nem öregebb tölgyfa hordóknak. A téglák engedték beszivárogni a múltat, és a jelennel egyesülve otthont adtak a Titoknak. Ez az a hely, itt történik a csoda. Emberek jöttek és mentek itt, és még sokan megfordulnak majd, de a falak nem mozdulnak. A múlt felkarolásával építik a jövőt, épp, ahogy azt az alapítók szerették volna. Még néhány asztal is helyet kapott, hogy a fáradt vendég megpihenhessen, és megkóstolhassa a bort, ami hosszú időn keresztül és hosszú út megtételével válik olyanná, amilyen. Mert Szent Benedek követői tudják, hogy a vendéggel úgy kell bánni, mint Krisztussal, aki maga mondja: „Idegen voltam és befogadtatok engem” (Mt 25, 35) Az építészet pedig alázatosan viselkedett. Hagyományos volt ott, ahol ezerévek titkát őrizte, de korszerűségével életre keltette a ma szellemét. A téglaboltozatos megoldás visszaadja a borospincék ismerős érzését. A bor szentélyében álltunk, ahol a tér lágyságával, a falak feszessége ellenére védelmezően vonta körül a hordókat. Nem volt kirekesztő, de tiszteletet parancsolt. Szűkszavú volt, egyszerűségében vált erőteljessé, az egész épületre jellemző módon. A pincehelyiség, ahol álltunk, összekapaszkodott egy másikkal, így a közös rész adhatott helyet a megállásnak. Ez az intim kapocs fogadja be a látogatót, hogy hozzáírja történetét a korábban itt megfordultakéhoz. Miközben a kedves hölgy kitöltötte a bort, mesélésbe fogott. A „hemina” Szent Benedektől származó lelki mértékegység, amit a Főapát Úr így magyarázott: „Az embert Istenhez közel viszi, de Tőle el nem választja.”
Azt is mondta, hogy az első időkben még voltak, akik azt tartották, a bor nem való szerzeteseknek. Mivel azonban a szerzeteseket lehetetlen lett volna erről meggyőzni, Szent Benedek inkább a mértékletességet választotta. Most már mertem inni a kupából, de minden kortyot a tiszteletem övezett.
Szó nélkül haladtunk tovább kifele a hegy gyomrából. Ismét beton falak vettek körül, amik kicsit kijózanítóan hatottak rám. A hegybe benyúló három pinceszakasz erre a széles folyosóra csatlakozik rá, ami lehetővé teszi a könnyű anyagmozgatást és a palackozó helyiség megközelítését. A tér hirtelen növekedése és a kapukra emlékeztető ívek sorozata továbblendített a Borház irányába. Az ívsor ide is befutott, és szinte észrevétlenül kerültem a fehérborok érlelését segítő terembe. Kicsinek éreztem magam a hatalmas tartályok között, amit a magasban elhelyezett ablakok csak
tovább fokoztak. A falak semlegesnek mutatkoztak, bár a tagoltságuk ritmust és rendet vitt az egymás mellé helyezett borérlelők közé, a tartályok pedig csendben őrizték a kincset érő italt, amit, ha eljön az ideje, átszállítanak a palackozó helyiségbe. A széles folyosóról nyíló bejárati-kijárati rész padlója foglalja magába az alapkövet, ami emlékeztet az emberi szándékok, a remények és az összefogás sikeres megvalósulására. Az út végére értünk és kiléptünk a kapun.
Hálás voltam a vendéglátásért. Nem is annyira az étel vagy a fekvőhely, hanem a lelki táplálék volt az, ami feltöltött életerővel. Tudtam, hogy nem szabadott volna beszélgetnie velem, ő viszont tudta, hogy „A jó szó többet ér a legjobb adománynál.” (Sir 18, 17) Rágondoltam a borra, amivel kínált és arra, mennyivel gazdagabb lettem az itt töltött idő után. Csendben váltunk el.
A durvára hagyott kőfal ráfeszült domboldalra, körbeölelve és kijelölve a bejárat helyét. Lépcsőkön és kis gyalogúton lehet visszajutni a teraszhoz, illetve a Présházhoz. Visszanéztem a Présházra, ami tiszta jelként állt a dombtetőn. Nem volt hivalkodó, hanem természetes és egyszerű, egyetlen gesztus, ami tudatta a hely szentségét. Az egész komplexum szerves egységet alkotott a kiválasztott hellyel, mintha öröktől fogva be lenne ágyazva oda. Gondolkodtam, hogy sikerült az építészeknek ilyen jól alkalmazkodniuk a környezethez? Talán a természetes kőfelületekkel vagy a tájba illesztés finomságával érték el? Lehetett ez eszköz, de azt hiszem itt is azon múlt minden, hogy mennyire értették meg a lényeget, amit nem mindenki ismer. Hogy a hangsúly az Átlényegülésen van, azon a csodán, ami a szőlőt eljuttatja a fénylő borig, előkészítve egy nagyobb Titkot, amit talán egyikünk sem ért igazán. Alázat és alkalmazkodás jellemzi a Pincészetet, a végeredményt pedig a magas szintű technológia és a szülőatyák kemény munkája teszi hitelessé. Munka, ami a bencés közösség legalapvetőbb része az imádság mellett. Talán ha követnénk ezt az ideológiát, és mindig a lényeget próbálnánk megfogni, legyen szó akármilyen alkotó tevékenységről, a ráfordított idő biztosan kincsként térne vissza hozzánk.
Egy utolsó pillantás a távoli falakra. Még velem volt a szerzetes áldása, mikor arra gondoltam, egyszer visszatérek ide.
Források: o A Pannonhalmi Apátsági Pincészet alapítási oklevele o A Pannónia szőlőskertje című kiállítás katalógusa o A Pannonhalmi Apátsági Pincészet hivatalos honlapja: http://www.apatsagipinceszet.hu o http://epiteszforum.hu/node/234 Czita Építésziroda Kft. o Szent Benedek Regulája
