A maszk mögött Hajdók Boglárka 2015 Publio kiadó Minden jog fenntartva! Korrektúra: Vörös Eszter
Bevezető Margery Gardner ritkán mozdult ki otthonról. Az utóbbi időben gyakran mondogatta, az ő korában már az is nagy ajándék, hogy még láthatja felkelni a napot, és egyedül képes elbicegni a fürdőszobáig. Az elmúlt napokban azonban azt érezte, hogy valami végérvényesen megváltozott. Már csak rövid időre tudta elhagyni ágyának süppedős matracát, melyben az évtizedes porszemekkel együtt ott bújtak nyolcvanöt évének örömkönnyei és fájdalmas emlékei. Ahogy közeledett a vég, egyre sürgetőbbé vált, hogy beteljesítse életének utolsó, mégis legfontosabb feladatát. Ezen a szokatlanul hűvös napon érzett magában annyi erőt, hogy felvegye kék kabátját és apró tollas kalapját, majd taxit fogva elkocsikázzon a belvárosba. Még utoljára látni akarta az arcot, amely a legfontosabb volt öregesen dobogó szívének. Margery pontosan tudta, mikor érkezik, mégis percenként az órájára pillantott. A megkopott arany karórára, amelyet tőle kapott ajándékba. Másnak értéktelen kacat volt csupán, hiszen számlapján megannyi apró karcolás jelezte, hogy az idő bizony még az őt jelezni hivatott órán is nyomot hagy. Egykor csillogóan fényes szegélyén mára sárgásan fakó virágok díszelegtek, de tulajdonosa még mindig büszkén viselte, akárcsak azon a fényűző estén. Már a csuklója sem olyan volt, mint régen. A hamvas kacsók helyett manapság májfoltos vénasszonykezek emelték arca elé az aranyszegélyes piperetükröt, és már a tükörkép sem tündökölt hajdani fényében. A valaha kíváncsi kék szemek ma ködfátyolba borulva vizslatták az alattuk napról napra szaporodó apró szarkalábakat. A vörösen izzó rúzs sem mutatott már oly vadítóan, mint egykor, s mosolyra is csak egyszer-egyszer húzódott az ajak, amelyre annyi férfi ácsingózott akkoriban. Az egyetlen részlet, amely semmit sem változott az eltelt évek során, a múló időn merengő anyajegy volt. Ő még most is büszkén hirdette egykor páratlan szépségének hitelességét. Csakhogy a szépség mulandó, és ezzel Margery tökéletesen tisztában volt. Ezért jobbnak látta, ha inkább feladatára koncentrál. Batiszt zsebkendőjével letörölte az autó ablaküvegéről a párát, majd hunyorogva a szemközti ház kapuját kezdte fürkészni. Az utca szokatlanul csendes volt. A leszálló ködben úgy festett, akár egy rendező által megálmodott krimi képkockáinak első helyszíne. Hátborzongató és rideg. A szemetes konténer tövéből világító szempár követte a feltámadt szélben bucskázó fánkosdobozt, majd azonnal zsákmányára vetette magát, amint az pillanatnyi szünetet tartott kora esti táncmutatványában. A középkorú, magas férfi ekkor lépett ki a kapualjból. Hosszú kabátja meg-meglibbent a szélben, ahogy átsietett az utca túloldalára, majd befordult a sötét sikátorba anélkül, hogy észrevette volna a sarkon parkoló taxit. Az idős hölgy finom mozdulattal seperte ki arcából ezüstös tincseit, majd táskája belső zsebébe nyúlt és fellapozta a kopott füzet soron következő oldalát, végül tollával a lap tetejére beírta az aznapi dátumot.
2012. december 27.
I. A Hellman rezidencia Los Angeles, az angyalok városa, maga a csoda, képzelet, és valóság egyszerre. A szárnyaló fantáziák, a valóra vált álmok és a misztikum helyszíne, ahol a naplementében aranysárga színben úszó égbolt a szívet lángra lobbantja, míg az elmét elbódítja. Egy nyüzsgőn csillogó metropolis a lágy szellő borzolta pálmaágak árnyékában, ahol a fodrozódó hullámok ősi dallamában meghalljuk az angyalok hívó szavát. Ez Los Angeles, a csillagok városa, a szelek városa, a kultúra városa. S ennek a lüktető, mindig morajló óriásnak egy aprócska szelete a szív, amely az életet adja; Hollywood. A szív, ahol minden apró kis véráram összefut, és egy folytonosan izzó, pulzáló színkavalkád rázza fel az odalátogatót. A titkok, a lehetőségek, a szárnyaló vágyak és a kamerák világa, ahonnan nem szabadulunk egykönnyen. Város a városban, amely egykor egy dűnékkel tarkított, kaktuszoktól elborított tájék volt csupán. A hely, ahol egy egyszerű, dolgozó lányból szempillantás alatt válik ünnepelt színésznő, s a város, amely mégsem képes megvédeni az ártatlanokat, és örökre elűzni a gonoszt.
A családom sorfalat áll a repülőtér bézsszín kövén. Utoljára múlt karácsonykor láttam őket így együtt. A meghittség ártatlan, fehér fátylába burkolózva álltunk egyik lábunkról a másikra, és áhítattal néztük a fenyőt, amelyen az elődeink által összegyűjtött díszek ragyogtak. A piros sipkás Mikulás-figurák, a kék csillámmal teleszórt hófehér gömb és a csúcsdísz, amelyen már csak megfakult színekben pompázik a hófödte tájon sétáló angyal. Most nem a szeretet ünnepének szentsége volt az indok, amely összeterelte a rokonságot. Elutazom. Amerikába. Több mint nyolc óra a levegőben. Már a puszta gondolattól is az émelygés fog el. Nem szeretem a repülést, sőt általában semmiféle olyan tevékenységet, ami az egy métert meghaladó magasságban végzendő. Csakhogy az óceánok keresztezik az utamat . A régi szép időkre gondolok, amikor a kontinensek még majdhogynem egyben úszkáltak a Föld vízfelszínein. Ez a fránya kétszáznegyvenmillió év! Csupán ennyivel maradtam le ezzel az utazással. Az idő kerekét visszaforgatni azonban nincs hatalmamban, ezért csupán egy választásom maradt. Felszállni a gépre. Alapvetően nem nehéz feladat, kivéve, ha a család minden tagja át szeretne ölelni még utoljára. Mintha örökre mennék el. - Vigyázz magadra, kislányom – suttogja fülembe anyu. - Ne nekem mondd, hanem a pilótának – válaszolok idegesen. - Biztos, hogy ez a jó megoldás? Elrepülni a világ másik felére? – kérdezi apu sokadszorra is. - Kérlek, ne kezdd megint. Már ezerszer megbeszéltük. Most erre van szükségem. - Apa, de tényleg. Hagyd, hadd menjen – igyekszik apánkat jobb belátásra bírni idősebb bátyám, Bandi. Mellette áll Erika, a hitves. Ő már nehezen ölelkezik. Gömbölyödő pocakja komoly akadályt képez kettőnk között. A szülésig még két hónap van, de úgy tűnik, az ikrek kihasználnak minden
négyzetcentimétert. - Hugi, aztán tessék ott végre összeszedni valami rendes, férjnek való fickót – emeli fel viccesen mutatóujját, ifjabbik bátyám, Roland. Tudom, hogy Gergőre céloz, de most egyelőre elegendő, ha a félelmemmel megküzdök, nem szükséges, hogy a kettétört szívem miatt is újfent bánkódni kezdjek. - Igyekszem, bátyus – válaszolom flegmán. - Már megint én maradtam utoljára – közli sértődötten húgom, Aliz. - Mert te vagy a legfontosabb – mosolygok rá. - Na, menj, mert lekésed a repülőt – legyint apu. Talán végre elfogadta, hogy nincs visszaút. A lánya elmegy, hogy új életet kezdjen az angyalok városának hatalmas felhőkarcolói közt. Megfogom a bőröndömet, és elindulok a kapu felé. Még egyszer hátranézek. A sorfal szipog, és integet. Határozott mozdulattal fordulok vissza a menetirány felé. Ha most újra visszanéznék, talán valóban lekésném a gépet, és vele együtt az új élet reményét is. Nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Itthon, Budapest szívében már nincs reményem. Elvették tőlem, mindörökre. A gépmadár meglepően kényelmes, a legénység pedig kedves és segítőkész. Mindez persze még nem indokolja feltétlenül azt, hogy sikerül nyugodnom. Az ülésem az ablak mellett van, és mindössze két személyen szükséges átgázolnom, ha a jármű más légterébe vágyódnék. Ez nem fog sűrűn előfordulni. Habár nyolc óra mégiscsak nyolc óra. Hoztam könyvet, MP3-lejátszót, sőt még rejtvényt is, de tartok tőle, hogy egyik sem tudja majd feledtetni velem, hogy ne az órámat nézzem percenként. Az előttem lévő ülés támlájában kis képernyőre bukkanok. Talán ez a megoldás. Filmet nézek. Mellettem egy fiatal lány helyezkedik el. Rajta valóban nem nagy feladat átgázolni. Fele akkora, mint jómagam. Irigykedve nézem formás és feszes alakját. Lefogadom, hogy madáreleségen él – jegyzem meg magamban epésen. Utastársam, csak hogy kellően megcáfoljon, két hatalmas szendvicset tesz maga elé. Végül is egész napra nem egy nagy mennyiség. - Jó étvágyat! – mosolygok rá. Köszönöm. Ez csak a reggelim – közli velem, mintha ez legalábbis a világ legtermészetesebb dolga lenne. Rendben van, önbizalmam a megszokott helyén. Valahol mélyen, a föld középpontja közelében. Nem mondanám magamról, hogy feltétlenül kövér lennék, de mindenesetre az ilyen tökéletes külsejű nők mindig felszínre hozzák rosszabbik énemet. Sehol egy rezgő háj, vagy egy aprócska narancsbőr, csak a feszes, és a helyükön éppen tökéletes méretben domborodó idomok. Felháborító!
Nincs időm tovább szidalmazni a természetet. A pilóta kedvesen üdvözöl minket, majd megkér, hogy kapcsoljuk be a biztonsági öveket. Most már valóban nincs visszaút. Viszlát, Magyarország! Amikor megállok a hatalmas kapu előtt, hirtelen magával ragad a bizonytalanság érzése. A teljes ismeretlen vár odabent. Nem vagyok benne biztos, hogy felkészültem rá. Sosem voltam amolyan megérző típus, de most valami azt súgja, nincs minden rendben. Borzongás fut végig gerincemen, de amilyen hirtelen jött, úgy azonnal el is múlik. Kezem kissé megremeg, amikor mutatóujjammal megnyomom a kapucsengőt, ami halk recsegéssel jelzi, hogy működőképes. - Hellman rezidencia. Miben segíthetek? – hallatszik egy rekedtes férfihang az aprócska hangszóróból. - Emília Kozma vagyok, az új házvezetőnő – igyekszem egy szuszra elmondani a legszükségesebbeket. - Kis türelmet – érkezik a kurta válasz, majd néhány percnyi néma csend következik. Arcizmaim önkéntelenül is megrándulnak, amint a bejáratot elhalmozó kamerák mindegyike rám szegeződik. - Kérem, jöjjön be – recsegi újra a hangszóró, majd egy kattanással kinyílik a kapu. Bizonytalan léptekkel indulok el a kert kacskaringós ösvényein. A terméskővel kirakott keskeny úton egy férfi vár rám. Kopaszra nyírt fején baseballsapka, három XL-es testét terepszínű ruha fedi. Kéregszín szeméből higgadtság árad felém. Ajkán mintha halvány mosolyféle jelenne meg, amikor meglát. - Jó napot, hölgyem! Billy May vagyok. Mr. és Mrs. Hellman biztonságáért felelek. Már vártuk. Menjen csak tovább az ösvényen – mutat a kert végének irányába. - Jó napot, Billy! A nevem Emília Kozma – üdvözlöm, majd továbbindulok. A mérnöki precizitással megtervezett díszkert egy eltúlzott Monet-festményre emlékeztet. A tökéletesre nyírt bokrokon túl csörgedező patakocska szeli át a kert teljes hosszát. A vízparton szivárványszínű virágcsodák nyújtogatják karcsú nyakukat a nap tompa sugarai felé. A park légvégében egy fából faragott lugas sziluettjét látom. Az egyetlen művészetidegen alkotást a kert sarkában ácsorgó fenyőfa jelenti, amely roskadásig van pakolva különböző színű díszekkel és karácsonyfaégőkkel. Sietve haladok el mellette, de tekintetem megakad az egyik csillogó díszcsodán. Az apró óarany gömb egy emberi koponyát ábrázol, amelynek szeme helyén a szokásos fekete lyuk kacsingat rám, míg bevarrt szája fancsali mosolyra húzódik. Ráadásul rémpofa nincs egyedül. A fenyő különböző ágairól vicsorogva néz velem farkasszemet családjának számos tagja. Bár halloween ünnepén már régen túlhaladt a naptár, a díszelgő csodafa mintha éppen mindenszentek éjszakáján került volna a rémfigurák megszállása alá. A meglehetősen sajátságos ízlésvilággal megáldott örökzöld oldalsó ágával mintha irányt akarna mutatni a betérő vendégeknek, egyenesen az ajtó elé vezet. - Isten hozta! Maria vagyok, a házvezetőnő – üdvözöl kimérten a küszöbön ácsorgó hölgy. - Jó napot! Emília Kozma – mosolygok rá barátságosan. - Kérem, jöjjön velem – int felém aszott kezével, majd elindul, miután becsapja mögöttem az ajtót.
Szó nélkül követem. Vézna lábai olcsó nejlonharisnyába csomagolva. Egykor zöld színben pompázó ruhája itt-ott kissé megkopott, ősz tincseit tekintélyt parancsoló konty fogja össze. Határozott, mégis kecses léptekkel halad előttem, és a földszinti dolgozószobába invitál. - Bejelentem Mr. Hellmannak az érkezését. Addig, kérem, foglaljon helyet – fordul felém, és egy karosszékre mutat, majd szempillantás alatt magamra hagy. Kíváncsian pillantok körbe. A látvány felülmúlja képzelőerőmet. Az aprócska helyiség minden sarkából egy-egy élethűen megfestett emberi maszk néz vissza rám. Olyan érzésem támad, mintha Michael Jackson Thriller videója elevenedne meg ezen a néhány négyzetméteren. Jobban szemügyre veszem őket. Egyikük egy vörös színű arcot ábrázol, melyet sötét, kusza vonalak szegélyeznek. Fekete szemei erősen kidüllednek. Éles fogai sárgásan vicsorognak arcomba. Szerencsémre a mellette lévő sarok lakója kevésbé ijesztő. Az idős hölgy arca ugyan tele van bibircsókokkal, és orrára is ráférne egy plasztikai beavatkozás, de összességében kevésbé hátborzongató, mint társai. A jobb oldalamon egy ráncokkal teli, megnyúlt arcú férfi maszkja várja, hogy szívembe zárjam. Hatalmas orra kissé meggörbülten ül arca közepén, míg széles szája szinte egy vonalban húzódik végig alatta. Állán őszes borosta virít. Nem tudnám megfogalmazni, mi sugallja, de számomra azonnal egy sírásó figurája elevenedik meg, amint megpillantom. Sőt arra sem tudok magyarázatot adni, hogy miért, de máris kezdem megkedvelni a „fickót”. Elgondolkodom, milyen nevet adnék neki. A balomon kipreparált fej a leghátborzongatóbb. Nem kisebb személy halotti maszkja néz velem farkasszemet, mint az Egyesült Államok 35. elnökéé. A néhai John F. Kennedy fejét élethűen megformázó gumimaszk koponyája éppen úgy van szétroncsolódva, ahogyan a szerencsétlenül járt elnöké azon a végzetes novemberi napon. A koponyacsont hátsó darabja szinte teljesen hiányzik. Haj, bőr és véres agyvelőmaradványok tarkítják a koponya megmaradt részeit. Szeme félig becsukva, arcán a kín és a fájdalom jelei látszanak. Ezek után két dologban már egészen biztos vagyok. Az egyik, hogy amennyiben ezt a szobát is nekem kell majd tisztán tartanom, úgy a gyorsasággal biztosan nem lesz gondom. A másik, hogy a ház lakóiról sok mindent el lehet mondani, de hogy épeszűek lennének, semmiképp. A szoba végében ácsorgó antik tükörhöz lépek. Még soha nem láttam hasonló bútordarabot. Ránézésre nehezebb lehet, mint jómagam, mégis oly kecses, mint egy balerina a táncparketten. Óarany szegélyén megannyi rózsabimbó és levélke. Legfelső ívéről egy angyal néz le rám. Előtte állok, és enyhén sápadt arcbőrömet vizslatom, miközben azon gondolkodom, ha hozzászólnék, vajon megmondaná-e, ki a legszebb a vidéken. Egészen biztosan nem rám szavazna – jegyzem meg magamban. Fáradt, kék szemeim halványan csillognak rám szemüvegem lencséi mögül. Ajkamon kissé elkenődött a rúzs kontúrja, és mosolyom is némileg erőltetettnek hat. Apró hurkáim itt-ott láttatni engedik magukat az enyhén testhez simuló felsőm leheletvékony anyagán keresztül. Gyors mozdulattal terelem őket más irányba, hogy kevésbé feltűnően hirdessék az édesség iránti némileg túlzásba vitt rajongásomat. Vörösesszőke tincseim legalább rendben vannak. Kecses hullámokban omlanak vállamra, és lágyan ringatóznak az alig érzékelhető szellőben, amit a szobába belépő férfi hoz magával. - Mrs. Jackson nem tudta pontosan megmondani, mikor érkezik, de örülök, hogy végre itt van. Miss Kozma, ugyebár? – üdvözöl a ház ura, és az ügynökség hivatalos levélpapírjából igyekszik kiolvasni minden információt, amit rólam kapott. - Örvendek, Mr. Hellman! Kérem, szólítson Emíliának – örülök meg a végre eleven húsból rám
mosolygó arcnak. - A feleségem még nem érkezett haza, de amint megjön, őt is megismerheti. Addig is megmutatnánk a házat – biccent fejével az ajtó felé, és már indul is. Ő maga vezet körbe? Ez igazán kedves – kezdek végre bizakodni abban, hogy szerencsém lesz, és jó helyre közvetítettek ki. Mrs. Jackson nagyon kedvesen fogadott, amikor megérkeztem, megmutatta, hogy jutok el a Hellman házba, és ellátott néhány jó tanáccsal is. Rengeteg ügynökséggel vettem fel a kapcsolatot még Budapesten, és számtalan szélhámossal találkoztam. A teljesen bizonytalant adtam ugyan fel odahaza, de éppen ilyen elveszetten utaztam el a világ másik végére. Nem volt velem más, csak a remény és a megelőlegezett bizalom, de ebben a pillanatban úgy érzem, jól döntöttem. Meglepett, hogy mennyire másként működnek itt a dolgok, mint odahaza, annak viszont hihetetlenül örültem, hogy nem akárhova, hanem egyenesen Hollywoodba visz az utam. Mint a mesében. Legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy én, a magyar senki, a megalázott, becsapott, és kirúgott Bridget Jones-utánzat épp a filmek hazájában kapok állást. Most pedig itt állok egy csodálatos, bár kissé bizarr villa egyik szobájában, és azt várom, hogy Mr. Hellman személyesen mutassa meg nekem, szerénynek épp nem mondható hajlékát. Maria kifejezéstelen arccal vár ránk a folyosón, majd csatlakozik hozzánk. Amíg megtekintjük a luxus-rémlak többi helyiségét, én igyekszem lopva főnökömet is szemügyre venni. Jonathan negyven körüli, amolyan átlagos férfinak látszik, de hamar feltűnik, hogy mégis más, mint a nagy többség. A mai modernkor divatjának megfelelően öltözködni alapvetően nem probléma, amennyiben az embernek van ízlése. Mr. Hellman azonban nem rendelkezik ilyesfajta tulajdonságokkal. A szűkre szabott barnás színű nadrág bokája felett néhány centivel himbálódzik, míg kék ingének mérete is lehetne egy számmal nagyobb, mert erősen kiemeli az egyáltalán nem atléta alkat előnytelen formáit. A legszembetűnőbb mégis retró hatást keltő műanyag szemüvegkerete, amitől úgy fest, mint egy génhibás kamasz fiú. Összességében talán úgy tudnám leírni, Jonathan Hellman egy háromdimenziós, kellőképpen eltúlzott képregényfigurára emlékeztet. Mindezek után határozottan kíváncsi vagyok arra a nőre, aki úgy döntött, összeköti életét egy ilyen nem mindennapi figurával. - Itt vagy? Már mindenütt kerestelek! – viharzik be az ajtón egy magas, feltűnően csinos hölgy. Tökéletesre sminkelt arcán dühöt fedezek fel. - Szervusz, Lizy! – üdvözli Mr. Hellman. Tehát ő lenne Mrs. Hellman? – tűnődöm. - Kérlek, hadd mutassam be neked Emíliát – karolja át a nő derekát a ház ura. - Jó napot! Emília Kozma – biccentek a nő felé, de ő úgy tesz, mintha észre sem venné udvarias gesztusomat. - Hello… – veti oda a válla felett, miközben élete párja felé fordul. – Mindent megmutattatok? Hangjában halvány számonkérést érzek.
- Hát persze, Kincs – súgja Mr. Hellman. - Fantasztikus vagy, Életke – válaszolja kacsóival meglegyezve férjurát a ház nagyasszonya. Kezd kissé felfordulni a gyomrom ettől a tettetett romantikától, ezért más elfoglaltságot keresek magamnak, amíg ők az összes elcsépelt jelzőt egymásra aggatják. Mrs. Hellmanra téved tekintetem. Szinte azonnal megállapítom, hogy a húszas évei második felét taposó hölgy valóban mutatós darab, de stílusa valahogy nincs összhangban a külsejével. Láthatóan figyelemmel kíséri az épp aktuális divatirányzatokat, amik természetesen jól is mutatnak tökéletesre operáltatott alakján, de ez minden pozitívum, amit el lehet mondani őlédiségéről. A színes harisnyanadrág és a tűsarok ugyan még jól illenek egymáshoz, de számomra már erős túlzásnak bizonyul, hogy mindehhez felvegyen valaki egy fodros aljú alig-ruhácskát, és egy színben abszolút hozzá nem illő kardigánt. Mindemellé pedig mozdulatai ugyan kecsesek, mégsem hihetőek, csodálkozóan bamba tekintetéből csakis a Vogue utolsó számának divatcikkeit lehet kiolvasni, hangja pedig leginkább egy uszkár ugatására emlékeztet. Nem tagadom, hogy mint hízásra hajlamos, átlagos nő nehezen tűröm az ilyen Barbie babára emlékeztető, tűsarkakon tipegő cicababákat, azonban mentségem az a messziről sugárzó rosszindulat, ami csak úgy árad felém ebből a vézna nőszemélyből. Minden jóindulatom ellenére tehát már az első harminc percben megállapítom, hogy egészen más értékrend szerint élem az életemet, mint munkaadóim. Választásom azonban nincs. A munkát elvállaltam és semmi kedvem nincs visszasomfordálni kilátástalannak tűnő, otthon hagyott életembe. Egy ekkora döntést meghozni nem könnyű feladat, de az ember hajlamos végső elkeseredésében drasztikus lépéseket tenni azért, hogy kikászálódjon a hatalmas gödörből, amibe sikerült jó mélyen belesüllyednie. A munkanélküliség sötét bugyraiban elveszni készülvén igyekeztem megtalálni a kiutat. Családom tagjai mindent megtettek azért, hogy valahogy kirángassanak ebből az áldatlan állapotból, de nem volt könnyű dolguk. Szüleim egyre csak aggódtak értem, míg Bandi és Roland igyekezett minden ismeretségét felhasználni, hogy munkát szerezzenek számomra, azonban ezek a próbálkozások is tiszavirág életűek voltak. Mindez természetesen nem az ő hibájuk volt. A válság minden küszöb alatt átjutott, és befészkelte magát a legjobban működő nagyvállalatok életébe is. A rendre megjelenő főnökök sem könnyítették meg munkába állásomat. Meg kell mondanom: a vezetői státuszban tetszelgő egyének, legyenek akár férfiak, akár pedig nők, egészen más gondolkodásmóddal képesek rendelkezni, mint mi, egyszerű beosztottak. Nem tudom biztosan, hogy ezt valahol iskolai keretek között sajátították el, avagy egyszerűen csak asszimilálódtak az idők során, de amennyiben létezik főnökipari technikum, úgy én az oktatók helyében újragondolnám a tantervet. Kivételek azonban ebben az esetben is léteznek. Itt elsősorban azt az embert említeném, akit elutazásomat megelőző munkahelyemen ismerhettem meg, s nevezhettem felettesemnek. Be kell, hogy valljam, Atti, avagy becsületes nevén Attila nem csupán munkavállalásra ösztönzött puszta létével, ugyanis volt szíves olyan testi adottságokkal rendelkezni, melyek felszínre hozták női mivoltomból fakadó hímneműek iránti vágyakozásomat. Márpedig annál rosszabb nincs, mint amikor egy nő férfiként tekint a főnökére. Pardon, helyesbítenék… van. Amikor rajongásunk odáig fajul, hogy saját készítésű süteménnyel kínáljuk vezetőnket, amivel kivívjuk munkatársaink egyöntetű ellenszenvét. Hiszen hogy jövünk mi ahhoz, hogy lekenyerezzük… akarom mondani lesütizzük a főnök urat? Különösképpen akkor, ha a szóban forgó édesség olyannyira ízletes, hogy társaim kértek volna repetát, megelőzve a közutálatnak örvendő egyszemélyű főnökséget. Atti azonban kapott a
nyalánkságból, és egyértelműen rajongója lett sütőtudományomnak. Legnagyobb sajnálatomra azonban a köztünk kialakulható bármiféle kapcsolat itt meg is rekedt. Tehát Atti volt az első, és eddig egyetlen olyan főnököm, akire nemcsak ránézni volt jó, de alapjában véve azt mondhatom, igyekezett megőrizni emberi mivoltát kinevezése után is. Menekülésem második, és egyben legfontosabb oka pedig kétséget kizáróan Bianka volt, aki igaz barátnőként olyasmit tett, amit képtelen voltam feldolgozni és megbocsátani. Természetesen a történetnek volt egy harmadik, férfi szereplője is, Gergő. Tulajdonképpen az a bizonyos klasszikus eset történt meg velünk is. A szerelmi háromszög egyetlen vesztese pedig én voltam. Elutazásom előtt néhány héttel tudtam meg, hogy Bianka gyermeket vár Gergőtől. Akkor határoztam el, hogy nem maradok tovább odahaza. Azzal, hogy elvesztettem egy több mint tíz éves barátságot, és egy komolynak ígérkező párkapcsolatot, eldőlt a sorsom. Semmi nem kötött már Magyarországhoz, menekülni akartam a gondok, a reménytelenség és a hazugságok elől, ezért harmincöt évesen eldöntöttem: drasztikus változásra van szükségem ahhoz, hogy folytatni tudjam az életemet. Ennyi viszontagság után jött a vissza nem térő alkalom, és én bizony nem átallottam megragadni a lehetőséget. Még az a tény sem volt akadálya elutazásomnak, hogy az éppen közelgő karácsonyt egyes-egyedül kell majd eltöltenem a világ másik felén. Mindent hátrahagyva, és a repüléstől való félelmemen felülemelkedve meg sem álltam a filmvilág elvarázsolt birodalmáig, hogy új életet kezdjek távol az otthonomtól. Csakhogy az éppen Maria által felvázolt kötelezettségeknek se vége, se hossza. Kezdem úgy érezni, jobban tenné, ha elölről elkezdené sorolni teendőim listáját, és én jegyzetelve próbálkoznék meg azok memorizálásával. Takarítási praktikák, tiltott, nem tiltott zónák és időpontok, főzés, bevásárlás, rendrakás, mosás, teregetés, vendégek fogadása, no és persze kívánságlesés huszonnégy órás szolgálatban. Egy valamiben egészen biztos vagyok: unatkozni nem fogok, amíg Mr. Hellman alkalmazásában élem majd mindennapjaimat. A Hellman rezidencián eltöltött első napjaimat csak mint pokolbéli kirándulást emlegetem, de mivel emlékezetemben még elevenen élnek a magyarországi munkanélküliségben elszenvedett hónapok, jól tudom, hogy nem futamodhatok meg minden nehézség láttán. Mert mi lehet annál rosszabb, hogy ha nincs munkája az embernek? - Emília! Ez a polc még mindig ragad a kosztól! – sipítozza úrnőm, azonnal válasszal szolgálva előbb feltett kérdésemre. - Értem, asszonyom, máris megyek, és újra letörlöm – válaszolom türelmesen. - Nem értem, mi olyan bonyolult ebben? – kezd bele szokásos monológjába. – Itt van ugyebár a mocsok, és neked csak el kell tüntetned – mutogat rózsaszínre festett műkörmeivel az állítólagos kosz irányába. Már három hete dolgozom náluk, de Mrs. Hellman valamiért képtelen elfogadni azt a tényt, hogy egyedül is boldogulok. Ellenőrzi minden lépésemet, amivel persze az idegeimre megy, és nem mellékesen a munkában is feltart. - Ne aggódjon, Mrs. Hellman… – igyekszem elfojtani dühömet, és rámosolygok. - Megmondtam már, hogy ne nevezz így! A nevem Lisbeth, neked pedig asszonyom. A fene ebbe a hülye gyűrűbe, amint az ujjamra került, mindenki elfelejtette, hogy is hívnak valójában! – méregeti a
hatalmas gyémántokkal kirakott ékszercsodát, amelynek árából az afrikai éhezők fele biztosan egy hétig lakmározhatna. - Bocsásson meg… - Jól van, jól van, csak csináld már! – hesseget be a zombiszobába, majd végre úgy tűnik magamra hagy, de még az ajtóból visszalesve közöli velem következő teendőmet. - Ma estére vendégeket várunk. Ha itt végeztél, menj le a konyhába, és segíts a szakácsnőnek. - Természetesen, asszonyom – hízelgek, bár legszívesebben hozzávágnám a portörlő rongyot. Jobb híján azonban a dülledt szemű sírásó, Mr. Wilson kapja arcába a heti koszmennyiséget. Nem véletlen, hogy a Számkivetett című filmből választottam számára nevet. Wilson az egyetlen barátom. Türelmesen meghallgat és enyhíti magányomat az ismeretlenben. Ő a kedvencem mind közül. Bár továbbra sem bizalomgerjesztőbb, mint társai, mégis van benne valami szeretni való… vagy csak túlságosan magányos vagyok itt, nem is tudom… A ház ura és úrnője több alkalommal is bizonyítják számomra, hogy nem mindennapi emberekhez van szerencsém. A legkevésbé sem úgy viselkednek, mint egy átlagos házaspár. Mr. Hellman képes akár napokat eltölteni rejtekhelyén anélkül, hogy bárkihez is szólna. Magányos alkotó, igazi művészlélek. Kiismerhetetlen számomra. Már el sem tudom képzelni ujjlenyomatos szemüvege és a kezén éktelenkedő festékfoltok nélkül. Végtelen türelemmel tudja kezelni felesége hirtelen kirohanásait. Biztos vagyok benne, hogy őszintén szereti őt, bár jelenlétemben szinte sosem mutatja ki. Kétségkívül kettejük közül ő a könnyebben elviselhető. Az első napok sokkhatását túlélve hamar megszoktam alkotásainak a legváratlanabb pillanatokban történő megjelenését. Tudom, hol és kivel találkozhatok, így már kevésbé hátborzongató a maszkfamília. Egyetlen szenvedélyét és munkáját leszámítva Jonathan egy teljesen átlagos férfi, kivéve talán még egyedi öltözködési stílusát. Szinte mindennapos, hogy nevetőgörcsben kezdem el a porszívózást, miután Mr. Hellman munkába indul reggelente. Az ablakon kikémlelve ellenőrzöm, milyen újabb merényletet követett el a divatszakma ellen. Nem tudom, hogy csinálja, de huszonnégy óránként képes újabb meglepetésekkel megörvendeztetni. Olykor felmerül bennem, hogy nem ártana, ha egy véletlen tűzeset csakis az ő ruhásszekrényét tenné a földdel egyenlővé, így megkímélve Hollywood előkelő lakosságát az újabb ízlésgyilkos divatbemutatótól. Különcsége ellenére azonban sosincs konfliktusom Mr. Hellmannal. Minden alkalommal kedves és őszinte, bár talán kissé kimért, de ezt a köztünk lévő társadalmi különbségnek tudom be. Mrs. Hellman épp az ellentettje. Képtelen a házon belül lefoglalnia magát, hacsak nem épp engem, vagy a személyzet más tagjait bosszantja. Vérbeli világi dáma, aki tudja, hogy hívja fel magára a figyelmet, mégis üresség árad belőle. Arroganciája már-már elviselhetetlen. A pénz és a hatalom megrészegíti; szemében látom, bármire képes mindezért. Gyakran hagyja magára férjét. Különösen a késő délutáni és esti órákban van házon kívül. Titkok övezik minden lépését. Váratlan találkozók, ismeretlen eredetű ajándékok, levelek, üzenetek mindenütt. Már a takarítás közepén járok, amikor benyitva a gardróbba meghallom Mrs. Hellman hangját. Telefonál. Nincs sem időm, sem pedig kedvem hallgatózni, de a szobák közötti fal vastagsága oly mértékben elenyésző, hogy minden szavát kitűnően hallom. - Ne legyél bolond! – sipítozza, majd néhány percig türelmesen hallgatja a másik felet, végül visszaveszi az irányító szerepét. – Engem ez a legkevésbé sem érdekel, megértetted?! Az egyetlen dolgod, hogy elérd, a tenyeredből egyen. A többit bízd rám. Ne húzzuk tovább az időt, akarom és
kész. Eleget vártam és szenvedtem azért, hogy végre learassuk a babérokat. Nem érdekel semmi és senki. Megszerzem azt a vacakot bármi áron! Ismét néhány percnyi csend következik. Csak tűsarkainak halk koppanását lehet hallani, ahogy fel-alá járkál a parkettán, majd folytatja. - Ez életem legnagyobb lehetősége, nem vagyok hajlandó lemondani róla. Hiszti királynőnek már úgyis édes mindegy… fél lábbal amúgy is a sírban van… ezúttal valóban. Gondolod? Lehetséges… Nem, nem kell… én elintézem, de most megyek, majd még beszélünk. Egyelőre minden a tervek szerint halad, ne aggódj… Én is erre vágyom, hidd el… alig várom, hogy ezt tedd velem, te csődör… csókollak, tudod hol… – duruzsolja a kagylóba, majd leteszi a telefont. Itt a beszélgetés véget ér, de én még percekig állok lélegzetvisszafojtva a mesés ruhaköltemények között. Csak Mrs. Hellman óragyűjteményének monoton zaja töri meg a kínzó csendet. Jól emlékszem még rá, amikor először láttam a több tucat márkás karórát, ahogyan katonás sorrendben sorakoztak a gardróbszoba polcán. Először úgy véltem, Lisbeth szenvedélyes gyűjtő, de idővel rá kellett ébrednem, hogy csupán pillanatnyi pozícióját és megítélését igyekszik ily módon megerősíteni az emberek szemében. Köpönyegforgatásban ugyanis mindenképpen ő áll az első helyen, nem szerénytelenség azt állítanom, hogy talán egész Hollywoodban. Minden órához tartozik egy stílus, és ő nagyon jól tudja, mikor melyik a megfelelő. A lényeg az, hogy jó híre semmiképp ne szenvedjen csorbát. A temérdek időgépezet között ácsorogva azon gondolkodom, vajon mivel igyekszik felvenni a versenyt magával a múló idővel szemben? Hiszen a plasztikai műtétek is csak adott ideig képesek az emberi szemet becsapni. A természet minden beavatkozás ellenére is elvégzi kiszabott feladatát, nem kímélve a leggazdagabbakat sem. A ráncok eltüntethetők, de a szervek, ízületek és csontok öregedését nem állíthatják meg. Bár az idő folytonosan múlik, mégis örökké velünk van és szembesít minket azzal, ami igazán fontos. Azzal, ami eltűnik, ami csak egy időre a miénk, majd tovaszáll, és új kalandokat, örömöket, bánatokat keres magának. Várok, hogy Mrs. Hellman végre kimenjen a dolgozószobából, és megszabadulhassak az órák egyhangú zajától. Addig is igyekszem újra végiggondolni a hallottakat, de sok értelmet nem találok az elcsípett beszélgetésben. Csupán egy valami teljesen világos. Lisbeth Hellman nemcsak rengeteg órával, de legalább annyi titokkal is rendelkezik, és amennyiben a megérzésem helytálló, megcsalja a férjét. Végre értelmet nyer az eddig homályos ködbe burkolózó gyanakvás. Kezdem megérteni a ház úrnőjének olykor furcsa viselkedését. A titkos esti találkozókat, melyeket éppen akkor igyekszik programjai közé bezsúfolni, amikor hitvese huzamosabb időre munkájának rabja lesz. A mindig azonos futárral küldött, barna papírba csomagolt küldemények, amelyeket ő saját kezűleg vesz át. Avagy a véletlenül kabátja zsebében hagyott, luxushotelből származó számlák, amelyek méregdrága pezsgőről és néhány órára kivett lakosztályról szólnak. Eljátszom a gondolattal, hogy talán szólnom kellene Mr. Hellmannak, de hamar elvetem őrült ötletemet. Tartok tőle, hogy nem hinne nekem. Egyelőre úgy döntök, felfedezésemet megtartom magamnak, és megvárom a kellő pillanatot, amikor Jonathan Hellman elé tárom felesége titkos viszonyának tényét. Halk léptekkel osonok ki a gardróbból, és a konyhába sietek, ahol Elisa már vár rám. - Miért vagy így letörve? – érdeklődik, miközben apró gombócokat gyúr a darált húsból. Ő minden információm forrása. Elisa, a ház szakácsnője. Már három éve élvezi a Hellman rezidencia vendégszeretetét, és bizony ez idő alatt történt néhány említésre méltó esemény. Kezdve Mrs. Hellman megjelenésével, aki akkor még Lisbeth Brooks néven élte mindennapjait. Elisa
korombeli lány. Néhány évvel ezelőtt települt át családjával Dél-Amerikából Los Angelesbe. Szinte azonnal szerencsével járt, és megtalálta álmai állását Mr. Hellman házában. Mariaval sosem voltak jó viszonyban. Elődöm a köztük lévő tetemes korkülönbség miatt kényszert érzett arra, hogy folytonosan ugráltassa Elisat, amit ő érthető okokból igencsak nehezményezett. A legjobban heves temperamentumát kedvelem ebben a picike nőben. Elisa olyan hévvel tud mesélni mindenről, hogy öröm hallgatni. Ilyenkor teljes magasságában kihúzza magát, és egész testével beszél. Sötétbarna tincsei rendszerint lófarokba vannak tűzve feje tetején, ami ilyen alkalmakkor illegve-billegve repked a levegőben. Barna szemében folytonosan tűz lobog, dús ajkai mögül szabályos fogsor villan elő, amikor némi akcentussal hadarja az angol szavakat. Hamar megkedveltem, bár racionális oldala mellett már nehezen fér meg szívemben gyakorta előbukkanó álmodozó énje. - Csak a szokásos… – válaszolok neki sóhajtva. - Szörnyella? – kacsint rám összeesküvőn. Ő már évek óta így becézi Mrs. Hellmant. A gúnynevet hamar megkedveltem magam is. Ma már mindketten így nevezzük egymás közt a ház asszonyát. - Ki más… Már megint belekötött mindenbe. Ha tökéletesen végzem el a munkám, ő akkor is talál valamit, ami neki nem tetszik. - Velem is folyton ezt csinálja. Nem elég vékony a hússzelet, nem sült meg jól a comb, nem elég pirosak az almák… – csattan fel Elisa. – Unatkozik, és velünk szórakozik, de majd én adok neki… - Ugyan már, Elisa, ne bolondozz – igyekszem lecsendesíteni. – Bár valóban találhatna magának más elfoglaltságot is, minthogy folytonosan minket zaklat. Erről jut eszembe, te mennyire ismered? - Mire gondolsz? – néz rám Elisa tágra nyílt szemekkel. - Véletlenül meghallottam, amikor telefonon beszélt. Nagyon furcsa volt az egész… – kotyogom ki a titkot. - Miről volt szó? – villanyozza fel a hír. - Igazság szerint nem értettem pontosan, de a beszélgetés végén nagyon bizalmasan beszélt az illetővel. - Komolyan? Mit mondott? - „Én is erre vágyom, hidd el… Alig várom, hogy ezt tedd velem, te csődör… Csókollak, tudod hol…” - A kétszínű nőszemély! – csap a pultra Elisa dühében. – Nekünk itt játssza az úrinőt, miközben ilyen mocskos kis játékot űz! Na, csak szólja le legközelebb a főztömet, majd megmondom én neki a magamét! - Csigavér… – próbálom jobb belátásra bírni. – Ha lebuktatsz, nekem végem, mehetek vissza Budapestre. - De akkor is, Emília! Ez a nő megérdemelné, hogy lebukjon! Hiszen egyértelmű, hogy megcsalja a férjét.
- Ebben egyetértünk, de most gondolj bele, mit tenne velünk, ha ezt a fejéhez vágnánk? Mi senkik vagyunk itt, ezt ne feledd. - Igazad van, csak néha annyira bepancsolnék abba a tökéletesre műtött arcocskájába – gúnyolódik, majd folytatja. – Azért tudod, nem irigyellek. Nekem legalább nem kell itt laknom velük, és a furcsa maszkjaikkal – biccent a fejével az emelet felé. - Szóval neked is volt már szerencséd hozzájuk? - Igen… Borzalmasak. Mr. Hellman sem jobb a feleségénél. Mindketten őrültek. - Azért ez túlzás, Elisa – igyekszem legalább én felnőttként viselkedni. – Jonathan valóban furcsa szerzet, de Szörnyellához képest maga a megtestesült ártatlanság. - Értem én, hogy Mr. Hellmannak ez a munkája, de miért kell az egész házat elárasztania a beteg fantáziaszüleményeivel? - Ha én azt tudnám… - A kinti karácsonyfát láttad? – mutat az ablak felé. - Igen, szó szerint megrémültem tőle, amikor megérkeztem. - Képzeld, én és Maria díszítettük, mialatt Mr. Hellman a fa tövében dirigált, hogy melyik rémfigurát hova helyezzük. - Mintha egy horrorfilm kellős közepébe csöppentem volna – hüledezek. - A barátaik is furcsák. Úgy tűnik, nagyon egymásra találtak – pletykálkodik tovább Elisa. - Kik jönnek ma vacsorára? – kíváncsiskodom, miközben könyékig turkálok a paradicsomokban. - Szerintem csak a szokásos néhány ember – legyint. - Vagyis? – folytatom a kérdezősködést. - Mr. Vittman, Judy Gilbert és… Alex Matthews – sóhajtja az utolsó nevet. - Oké, Elisa kezdjük újra… Mr. Vittman… – nézek rá kérdőn. - Ő ügyvéd. - Aztán Judy… - Gilbert… - Igen, igen Gilbert. Ő kicsoda? - Ő Szörnyella legjobb barátnője. Mindketten modellek voltak, aztán szerepet kaptak abban a vacak kis kórházsorozatban… tudod, ahol minden nővérnek szűk köpenye és szilikoncicije volt – kuncog. - Jaj, tudom… komolyan abban játszottak? Szánalmas…
- Ahogy mondod… - És a harmadik vendég? - Alex ügynök? - Ügynök? - Színészügynök… - Már azt hittem, az FBI-nak dolgozik… - Ugyan dehogy… – legyint, majd átszellemülten folytatja. – Csodálatos férfi - Tetszik neked? – csodálkozom. - De még mennyire – csillan fel Elisa szeme. – Minden alkalommal rám mosolyog. - Azért ez még nem jelenti azt, hogy érdemes a rajongásodra – kuncogok. - Egy igazi gentleman és fantasztikusan csinos férfi – rebegteti szempilláit. - Hát persze – hagyom rá, majd paradicsomtól lucskos kezemre pillantva folytatom. – Mondd csak, mit is készítünk ma vacsorára? - Fokhagymakrémleves, húsgombóc marinara szószban és sajttorta. - Fenséges… – csettintek ujjammal, majd újfent belemarkolok a paradicsomokba. Tovább trancsírozom őket, miközben azon morfondírozom, vajon találkozom-e az este folyamán a híresen jóképű Matthews ügynökkel. Bár a híre megelőzte, Alex Matthews első látásra mégsem nyeri el tetszésemet. - Jó estét! – üdvözöl ridegen. - Jó estét, uram! – tárom ki előtte az ajtót és igyekszem feltűnés nélkül szemügyre venni, de hamar meg kell állapítanom, hogy nem az a típusú férfi, aki számomra vonzó lenne. Ugyan a tökéletesre szabott öltöny és a hozzá illő százszázalékos precizitással megkötött nyakkendő valóban ügynöki külsőt ad viselőjének, de az ártatlan kék szemekből mintha nem őszinteséget olvasnék ki. A kisfiúsan bájos mosoly és a féloldalra fésült szőke tincsek minden kétséget kizáróan a jófiú kategóriába sorolják. Mégis van benne valami, ami egyértelműen negatív érzéseket csal elő belőlem. A legszembeötlőbb pimasz stílusa, amivel egy pillanat alatt a kevésbé kedvelt emberek listájának előkelő helyét sikerül elfoglalnia képzeletbeli füzetemben. - Hol van Maria? – néz végig rajtam kimérten. - Már nem dolgozik itt, uram. Most én vagyok a házvezetőnő. A nevem Emília. - Hello… – veti oda, majd sarkon fordul, és azonnal elindul a szalon felé. A többiek legalább megvárták, amíg bekísérem őket – morgom.
- Mondtál valamit? – áll meg hirtelen, és tüzetesen végigmér. - Nem, uram, semmit. - Na azért – lép mellém, majd mielőtt sziluettje eltűnne a szalon hatalmas ajtajában, alig észrevehetően megsimítja karomat. – Helyes színésznő lehetne belőled. Kicsit emlékeztetsz Marilynre, csak eggyel nagyobb méretben – vigyorog, majd faképnél hagy. Semmit sem értek. Az egyik pillanatban még úgy beszél velem, mintha a rabszolgája lennék, tudomást sem vesz rólam, majd hirtelen megérint, és udvarolni kezd. Vagy inkább gúnyolódni akart, és lekövérezett? – morfondírozok. – Ki érti a férfiakat? A konyhába visszatérve Elisa izgatott vigyorral fogad. - Megérkezett? - Igen – válaszolom kiábrándultan. - És milyen, mit visel? Ugye milyen eszméletlenül szép? – kérdezősködik anélkül, hogy észrevenné, nem leszek partnere az Alex-imádatban. - Nekem nem tetszik – jelentem ki határozottan. - Micsoda? Hát milyen férfiakhoz vagy te szokva? – néz rám értetlenül. - Sármos, kifinomult stílusa van, de mégis, valami nincs rendben vele, hidd el. - Igen az, hogy még nem kérte meg a kezem – méregeti csupasz gyűrűsujját. - Ugyan már, Elisa… – legyintek felé. - Miért, te nem hiszel a csodákban… a végzetben? - A végzetben hiszek… – fintorgok. - És a csodákban? – próbálkozik. - Jó éjt, Elisa – sóhajtom, és magára hagyom. Lábujjhegyen osonva igyekszem eljutni a szobámig, de a váratlanul arcomba csapó hűvös fuvallat megállásra kényszerít. Cipőm sarka a perzsaszőnyeg pihéinek ölelő karjaiban pihen. Mozdulatlanul állok az éjszakai homályba burkolózó folyosón. Szemem csak nehezen szokja meg a sötétséget. A mindent átkaroló feketeség lomhán kezd szürkére váltani, végül már sikerül érzékelnem a tárgyak halvány körvonalát is. A földszinti szalonból monoton beszélgetés zaja szűrődik ki, míg az előtérben álmosan ketyegő kakukkos óra hangja visszhangzik fülemben. Lélegzetvisszafojtva indulok el a folyosó végén derengő fénynyaláb irányába, miközben egy régen látott horrorfilm képkockái cikáznak fejemben. A résnyire nyitva hagyott ajtóhoz érve, reszketve kukkantok be a számomra eddig tiltott szobába. Mivel nem látok senkit odabent, megnyugodva lépek át a magas küszöbön. Az elém táruló látványtól azonban a horrorfilm újra felidéződik elmémben, és nem is hajlandó továbbállni. Velem szemben egy ósdi faasztalon száznál is több festékesüveg sorakozik, mellettük különböző méretű ecsetek, spatulák, műanyagpálcikák és néhány tű hever művészi rendetlenségben. Az ablakpárkányon átlátszó dobozokban fehér, por állagú gipszek sorakoznak, a dobozkák tetején pedig kis keverőedények csücsülnek. Az asztalt körülölelő polcok mindegyikén egy-egy félkész maszk
foglal helyet, az eszközökkel ellentétesen katonás sorrendben. A felsőbb polcokról a már elkészült fejek és egyéb testrészek tömege lesi minden mozdulatomat. Dermedten állok a szoba közepén, és igyekszem barátságos arcot vágni abba a hitbe ringatva magamat, hogy ha kedvesen mosolygok a rémpofákra, talán megkímélik szánalmas kis életemet. Ők azonban mozdulatlanul, és hangtalanságba burkolózva kívánják rám hozni a frászt. Egyikük a legfelső emeletről fél szemmel sandít rám, míg a mellette ülő inkább a plafont bámulja fennakadt szemekkel. Az alsóbb emeletekről üdvözöl egy farkasember, egy zombi, és maga Frankenstein szörnye. Amikor megfordulok, tekintetem találkozik néhány véres kézfejjel, pár leszakadt füllel, és egy egykoron szebb időket látott szemgolyóval. Néhány dermesztő perc után úgy döntök, nem kívánok huzamosabb időt eltölteni kedvesnek semmiképp sem mondható társaságukban. A lehető leggyorsabban próbálok kisurranni a szobából, azonban lábam megakad valamiben. Amikor odanézek, eddig is összezavarodott elmém ismét horrorisztikus képeket fest lelki szemeim elé. Lassan lehajolok, és félve érintem meg a cipőm orra előtt békésen heverő csonkolt mutatóujjat. Undorodva dobom fel az egyik polcra, majd kiviharzok a sötét folyosóra, és gondosan rázárom az ajtót a rémszobára. Hátra sem pillantva rohanok végig a házon, majd takaros szobám menedékében igyekszem elmémet kellemesebb témák felé terelni. Egyszobányi lakrészemre nem lehet panaszom. Tiszta és barátságos. A halványsárga falon tengerpartot ábrázoló festmények repítenek egy szebb világba, míg a türkizkék hullámok alatt hatalmas hófehér ágy hívogat éjszakáról éjszakára, hogy elvezessen az álmok mesés birodalmába. A szemben lévő sarokban kicsiny íróasztal őrzi naplóm féltett titkait, míg a mellette magasodó ruhásszekrény reggelente bágyadtan tárja ki ajtaját, hogy megleljem munkaruhám minden darabját. Aprócska szobámhoz egy még apróbb fürdőszoba is tartozik. Mályvaszín csempék közt moshatom tisztára munkában megfáradt testemet. A kör alakú kis ablakból épp rálátni a híres Hollywood feliratra, szobám ablakából pedig belátni az egész várost. Éjszakai fényárban úszik Los Angeles. Tiszta, csillagos az égbolt. Az óceán felől érkező lágy szellő megmozdítja a függöny rojtjait. Kecsesen táncolnak, összeölelkeznek. Egyedül vagyok, félek. Összerezzenek a bőrömön végigkúszó hidegtől. Bezárom az ablakot. Az ágyra ülök, hátamat a falnak döntöm. A legelső szabadnapomra gondolok. Még soha nem láttam ezelőtt az óceánt, de aznap végre szemtől szemben állhattunk egymással, a végtelenbe úszó víztömeg és én. Azokat a pillanatokat a lelkem olyan helyén őrzöm, ahová mindeddig csak kevés érzés ért el. Szédítő, sőt mámorító, amikor a sós aroma ölelésében úszunk, és hallgatjuk a Föld legősibb dallamát. Magával ragad a határtalan nyugalom, a tudat, hogy magunk is a természet részei vagyunk. A lemenő nap narancs- és ibolyaszínre festi a horizontot, miközben fejünk felett sirályok köröznek. A felénk tartó hullámok nyaldossák meztelen lábunk bőrét, míg a lágy homok úgy öleli körbe, akár egy védelmező tenyér.
