A Második Bécsi Döntés és Horthy bevonulása Erdélybe 1. rész: „Amit erő vagy hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse újra visszaadhatják.” Ifj. Tompó László „Amit erő vagy hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse újra visszaadhatják. De amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, önként lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és kétséges.” (Deák Ferenc) Amiről viszont nem mond le, megmarad. Ennek tudatában emlékezünk történelmünk egyik legdicsőségesebb eseményére, önrendelkezésünk legutolsó kinyilvánítására, az 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere Palotában délután három órakor aláírt második bécsi döntésre, 43 492 négyzetkilométernyi észak-erdélyi terület és a Székelyföld visszatérésére, az egy évvel későbbi népszámlálás szerint ott élő 1 344 000 vérünkre, Horthy katonáinak szeptember 5-e és 13-a közötti bevonulására Erdélybe. A médiavilágban mindmáig fehér folt a két világháború közötti revíziós mozgalom gyümölcse, a négy országrész-visszatérés (Felvidék (1938), Kárpátalja (1939), Észak-Erdély s Székelyföld (1940) és Délvidék (1941) ), köszönhetően a bolsevizmusnál ezerszer veszedelmesebb liberális médiának, annak, hogy erdélyi nemzettestvéreinket változatlanul „románok”-nak, a felvidékieket „szlovákok”-nak, a délvidékieket „”szerbek”-nek vagy „horvátok”-nak mondják megvezetettjei, akiknek nem fáj 1920. június 4-e, amiért a határok „légiesítésé”-ben látják a kilencen évvel ezelőtti világtragédia végleges orvoslását, elfeledtetve, hogy aki a Kárpát-Duna Nagyhaza területi egységét megbontja, világháborút idéz elő. 1920-ban a világot már akkor is uralni kész, a Kárpát-Duna Nagyhaza területén világállamot teremteni akaró cionisták törekvései ellen a kiegyezéstől fellépni nem tudó vagy akaró magyar politika formálói ellenében a két világháború közötti magyar bel-és külpolitika és közszellem az 1920. június 4-ébe való soha bele nem nyugvást hirdette, amint Reményik Sándor (Végvári) verse („Nem nyugszunk bele”) hirdette: Téli szél a tar gallyakat fújja, Mint az Isten égre tartott ujja, Mint megcsúfolt, kikacagott álom Állunk egyedül a nagy világon. Elvették, s most véle nagyra vannak Törött, véres kardját a magyarnak. De míg minden nép a sírját ássa: Van szava, hogy világgá kiáltsa: Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk,
Csak mi, csak mi emeljük fel fejünk! Tiporhatják szűztiszta igazunk, Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk! De hirdessük gúzsba kötött kézzel, Sebes ajkkal, lázadó vérrel, Idézve menny-pokol hatalmait, Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt! Kezünk bár nem pihen a kardvason, A szíveinkben nem lesz nyugalom, Jöhetnek jövő századok, s megint Csak felszakadnak régi sebeink! E sebek és e fájdalom örök! Ettől vonaglik minden magyar rög, Ettől vérez, ki majd nyomunkba hág, Ettől nem gyógyulnak az unokák! Tátra-erdők ettől zúgnak-búgnak, Ettől reszket lelke minden zúgnak, Puha szívek kővé ettől válnak, Kemény kövek élő szívként fájnak. Amíg élünk, ettől fájunk, égünk, Sírban ettől nem lesz pihenésünk, Ettől szorul a kezünk ökölbe, Ettől sír a gyermek anyaölbe. Fenyő madár, behavazott fákon, Száraz haraszt téli pusztaságon, A folyók, fák, a füvek szelleme, Minden süvít: mi nem nyugszunk bele! Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet, Versailles-ig lobogjon az üzenet: Hogy megroppant bár karunk ereje: Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele! Padányi Viktor, kiváló történészünk „Egyetlen menekvés” című emlékiratában (Bp. 1995. Gede Testvérek Bt. 154-155. old.) nemzetünk egészének elemi tiltakozását fejezte ki a nemzetközi szabadkőműves erők kikényszerítette „békeszerződés” ellen: „E sorok írója 14 éves fiú volt és negyedikes gimnazista akkoriban. Tíz órakor növénytan-óra kezdődött és Kovách Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta,
hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig… és akkor megkondultak a harangok. Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában akkor még ez a név ált: »A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe«, és felakasztotta a térképállványra, s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el előlünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és örökké szigorú arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére ás a kívülről behallatszó harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott: »Consummatum est«. Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégy éves magyar fiú. A golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni. Odakint kongtak a harangok. Nagymagyarország keresztre feszítésének napja volt, 1920. június 4. Péntek…” Mégsem törődtünk bele: 1918 novemberétől gyors egymásutánban jöttek létre a nemzetünk ellenségei, leginkább a Beneš-Masaryk-Wilson trió befolyásolta szabadkőműves és pán-cionista propagandamunka ellehetetlenítésére nemzetvédelmi szervezetek, mint a Tormay Cécile alapította Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége (MANSz), a báró Perényi Zsigmond koronaőr létesítette Magyar Nemzeti Szövetség, a vitéz Jákfai Gömbös Gyula megálmodta Magyar Országos Véderő Egyesület (MOVE), a Magyar Revíziós Liga (elnöke sokáig a közismert író Herczeg Ferenc) és a Horváth Jenő történész jegyezte Magyar Külügyi Társaság. Minden magyar párt, mozgalom (kivéve a zsigerileg marxista Szociáldemokrata Párt maroknyi tagságát) területi épségünk teljes visszaállításáért küzdött. 1927-ig azonban egyedül maradtunk Európában revíziós törekvéseinkkel: egyes brit és francia gondolkodókon (mint Rothermere lordon és fián, továbbá a Trianont nem megcsonkításunknak, hanem egyenesen kivégzésünknek tekintő Henri Pozzin) kívül ekkor még nem voltak érdemi szövetségeseink, beleértve a versailles-i rendszer változtatásának elvi lehetőségét hirdető, 1924ben Genfben létrejött Népszövetség képviselőt is. Az első felelős európai politikus, aki igazunkat hirdette, az olasz nemzeti egységet megteremtő, a liberalizmus mocsarából Itáliát feltámasztó Benito Mussolini volt, aki miniszterelnökként Bethlen Istvánnal 1927-ben „örök baráti” szerződést kötött, egyrészt kárpótlásul, amiért Olaszország az első világháborúban Magyarországgal szemben harcolt, másrészt és főként, amiért felismerte hazánk világalakító történelmi küldetését, megállapítva (a római szenátusban 1928. június 5-én tartott beszédében), hogy „Magyarország számíthat Olaszország barátságára”, felismerve, hogy „a trianoni szerződés területi meghatározásainál nagyon is elevenébe vágtak az országnak, s ehhez hozzá kell tennünk azt, hogy Magyarország a Duna völgyében ezer év óta rendkívüli történelmi hivatást teljesít”, továbbá Trianonról, hogy „egy szerződés nem lehet sírbolt”, mivel „a magyar nemzet, a maga lángoló hazaszeretetével, erejének tudatában, a békeidőkben való szívós munkássága révén jobb sorsot érdemel”. Ez volt a két bécsi döntéshez vezető út első fő állomása: megbizonyosodhattunk arról, nem vagyunk egyedül, olyannyira nem, hogy Mussolini után1935-ben Adolf Hitler azzal, hogy alapcéljául tűzte ki a danzig-i korridor (a versailles-i szerződés értelmében Németországból kihasított és Lengyelországnak átadott terület) megszüntetését, felmondta a versailles-i szerződést, ezzel további tápot adva revíziós törekvéseinknek.
Hiába hangoztatják, milyen „ára” volt Felvidék és Észak-Erdély visszatérésének, mondván, „nem mi vívtuk ki visszatérésüket, hanem két idegen hatalom”, minden keresztény és kommunistaellenes törekvést csípőből fasizmusnak nevezve, kivételesen egyetérthetünk Kósáné Kovács Magda megállapításával, miszerint a fasizmus szinonimája a rend. Igen, ezt ismerte fel Horthy, Mussolini és Hitler, és végső soron ennek volt a következménye a hazánk területi épségének fokozatos visszaállítását megcélzó két bécsi döntés. Lehet valaki barátja vagy ellensége az olasz és a német vezérnek, tény, hogy a fuldokló a mentőövet bárkitől elfogadja. Magyarország pontosan ilyen helyzetben volt, és a két vezér pedig, függetlenül attól, mit hirdet róluk a média, megmentett minket a megfulladástól.
2. rész: Revíziós sikereink A bolsevista és liberális történelemhamisítás megfertőzte közvélemény az olasz, a német és a magyar revíziós törekvéseket változatlanul becsmérli, szembeállítva Mussolini, Hitler és Horthy politikájának e törekvésekben való azonosságát, elfeledtetve, hogy döntően igenis az olasz és a német vezér támogatása tette lehetővé gróf Teleki Pál terve megvalósulását, vagyis a többségében magyar lakta területek visszatérését, amiért a korabeli dokumentumok egybehangzó tanúbizonysága szerint mindhármukat felszabadítókként köszöntötték véreink. A magyarságnak a felvidéki és kárpátaljai cseh, az erdélyi oláh és a délvidéki szerb uralom általi, az 1930-as évek derekáig már tűrhetetlen elnyomása német és olasz befolyástól függetlenül is döntést kívánt kormányunktól. A Müncheni Egyezmény (1938) záradéka olasz javaslatra meghagyta, hogy a nemzeti önrendelkezést lábbal tipró, a szabadkőműves Eduard Beneš irányította Csehszlovákiának rendeznie kell fennálló területi vitáit Lengyelországgal és Magyarországgal. Ennek érdekében 1938. október 9-e és 13-a között a magyar és a csehszlovák fél tárgyalóasztalhoz ült, miután azonban az utóbbi két magyar település átadásán túl semmiféle revízióra nem volt hajlandó, magyar részről Kánya Kálmán külügyminiszter és Teleki Pál kultuszminiszter, német részről Joachim von Ribbentrop, olasz részről Galeazzo Giano gróf külügyminiszter tárgyalásai révén Magyarország és Németország között augusztus 20-a és 26-a között érdemi megbeszélésre került sor. Horthy kormányzó és kíséretében Imrédy Béla, Kánya Kálmán, Rátz Jenő Hitler meghívására Berlinbe látogatott: a revízióért cserébe a birodalmi vezér és kancellár a szudétanémetek Németországhoz csatolásához kérte segítségünket, amit az érintett ugyan ( katonapolitikai okokra és külpolitikai értetlenségre hivatkozva) elutasított, mégis, gróf Teleki Pál elvét – miszerint csak a többségükben magyar lakta területekre tartunk igényt – elfogadva, november 2-án Bécsben döntés született: visszatért 11 927 négyzetkilométer Felvidékünkből, 1 millió 62 ezer magyar. Nemzetünk egészének lelkesedése leírhatatlan volt. Komáromban, továbbá Rákóczi városában, Kassán különösen is feledhetetlenné vált honvédeink bevonulása. A Kormányzót már ekkor országgyarapító nemzetvezetőként köszöntötte mindenki. A bevonulás katonai szervezettsége mindenkit lenyűgözött, hiszen 1938. május 2-a óta, miután a Népszövetség döntése értelmében, látva a revíziós törekvések sikerét, hazánknak megszűnt a jóvátételi kötelezettsége, így Darányi Kálmán miniszterelnök győri programbeszédében meghirdette egyrészt a határaink mentén ránk lecsapni bármikor kész orosz beavatkozás elleni küzdelemre való hadászati-harcászati felkészülést, másrészt a visszatérő területeinkre való ünnepélyes bevonulás zavartalan
lebonyolítását, ezáltal az Első Bécsi Döntés közvetlen folytatásaként lehetővé téve egyben 1939. március 15-e és 18-a között az ukrán csapatok (főleg a Szics-gárda) brutalitásai, folyamatos határsértései orvoslásaként Kárpátaljára a Héjjas Iván és Prónay Pál alapította Rongyos Gárda általi bevonulást is. Honvédeinknek a Felvidékre és (német-olasz döntésről függetlenül, kizárólag önerőnkre támaszkodóan) Kárpátaljára történő bevonulása tette lehetővé harmadik revíziós sikerünket, a Második Bécsi Döntés révén Észak-Erdély és Székelyföld visszatérését. A Turnu Severin-i (Szörényvár-i), 1940. augusztus 16-a és 24-e közti román–magyar tárgyalások Erdély ügyében azonban nem vezettek eredményre, miután a román fél az általa felajánlott lakosságcserén kívül semmit sem fogadott el a magyar fél javaslatából, az akkor többségében magyar lakta területek visszaadásáról hallani sem akarva. Erre válaszul Róma és Berlin, mindkét fél kölcsönös kérésére, fegyveres konfliktust elkerülendő, német-olasz és magyar-román kormányképviselők megállapodását sürgette. Így került sor Bécsben magyar részről gróf Teleki Pál miniszterelnök, Csáky István külügyminiszter, Hory András szóvivő (mindhárman erdélyi származásúak), román részről Mihail Manoilescu, német részről Joachim von Ribbentrop, olasz részről Galeazzo Ciano gróf külügyminiszter döntőbíráskodására az egykori császárváros Belvedere Palotájában. A tárgyalás 1940. augusztus 30-án elfogadott, Csáky István, Joachim von Ribbentrop, gróf Galeazzo Ciano és Mihail Manoilescu aláírta jegyzőkönyve megállapította: »Azoknak a megbeszéléseknek során, amelyek Bécsben, 1940. évi augusztus hó 29. és 30. napján Németország, Olaszország Románia és Magyarország képviselői között a Magyarország részére átengedendő területnek Románia és Magyarország között függőben lévő kérdésében folytak, Románia és Magyarország képviselői meghatalmazásaik alapján a birodalmi kormányt és az olasz kormányt felkérték arra, hogy e kérdést döntőbírói határozattal rendezzék. Románia és Magyarország képviselői egyúttal kijelentették, hogy kormányaik ily döntőbírói határozatot minden további nélkül magukra kötelezőnek ismernek el. Ribbentrop Joachim német birodalmi külügyminiszter és Ciano Galeazzo Őfelsége Olaszország és Albánia királyának, Etiópia császárának külügyminisztere erre kormányaik nevében és megbízásából kijelentették, hogy készek a román királyi és a magyar királyi kormány felkérésének eleget tenni, és Manoilescu Mihail román királyi külügyminiszterrel folytatott újabb megbeszélés után a mai napon Bécsben, a Belvedere-kastélyban a kért, mellékletével együtt a jegyzőkönyvhöz másolatban csatolt döntőbírói határozatot meghozták, és Románia és Magyarország képviselőinek német és olasz nyelvű kettős példányban átadták. A román királyi külügyminiszter és a magyar királyi külügyminiszter a döntőbírói határozatot és mellékletét tudomásul vették, és kormányaik nevében újból megerősítették azt a kijelentést, hogy a döntőbírói határozatot végleges rendezésnek elfogadják, és kötelezik magukat annak fenntartás nélkül való végrehajtására. Kiállíttatott német és olasz nyelven, mindkét nyelven négy-négy eredeti példányban.« Az ugyanezen a napon megszületett, Joachim von Ribbentrop és Galeazzo Ciano aláírásával hitelesített döntőbírói határozat tényként leszögezte:
»A román királyi kormány és a magyar királyi kormány azzal a felkéréssel fordultak a birodalmi kormányhoz és az olasz királyi kormányhoz, hogy a Magyarország részére átengedendő területnek Románia és Magyarország között függőben levő kérdését döntőbírói határozattal rendezzék. Ennek a felkérésnek, valamint a román királyi kormány felkéréssel kapcsolatban tett annak a kijelentésének alapján, hogy ily döntőbírói határozatot minden további nélkül magukra kötelezőnek ismernek el, Ribbentrop Joachim német birodalmi külügyminiszter és gróf Ciano Galeazzo, Olaszország és Albánia királyának, Etiópia császárának külügyminisztere, Manoilescu Mihail román királyi külügyminiszterrel folytatott ismételt megbeszélés után a mai napon Bécsben a következő döntőbírói határozatot hozták: 1. Románia és Magyarország között végleges határként az ide mellékelt térképbe berajzolt határ állapíttatik meg. (Ehhez mellékelték a visszatért erdélyi részek térképét.) A határnak a helyszínen való pontosabb kijelölése román-magyar bizottság feladata lesz. 2. Az ekként Magyarországnak jutó, eddig román területet a román csapatok 14 napi határidő alatt ki fogják üríteni, és rendes állapotukban Magyarországnak át fogják adni. A kiürítés és megszállás egyes szakaszait, valamint egyéb módozatait román-magyar bizottság azonnal megállapítja. A román királyi és a magyar királyi kormány gondoskodni tartozik arról, hogy a kiürítés és megszállás teljes nyugalomban és rendben történjék. 3. Mindazok a román állampolgárok, akik a mai napon Románia által átengedendő területen állandó lakóhellyel bírnak, a magyar állampolgárságot minden további nélkül megszerzik. Jogukban áll hat hónapi határidőn belül a román állampolgárság javára optálni. Azok a személyek, akik ezzel az optálási joggal élnek, a magyar állam területét további egy évi határidőn belül elhagyni tartoznak, és Románia be fogja őket fogadni. Ingó vagyonukat szabadon magukkal vihetik. Ingatlan vagyonukat elköltözésükig értékesíthetik, és a befolyt ellenértéket szintén szabadon magukkal vihetik. Ha az értékesítés nem lehetséges, Magyarország tartozik őket kártalanítani. Magyarország az optálók elköltözésével kapcsolatos összes kérdéseket nagylelkűen és előzékenyen fogja kezelni. 4. Azoknak a magyar nemzetiségű román állampolgároknak, akik az 1919-ben Magyarország által Romániának átengedett és most Romániánál megmaradó területen bírnak állandó lakóhellyel, jogukban áll hat hónapi határidőn belül a magyar állampolgárság javára optálni. Azokra a személyekre, akik ezzel az optálási joggal élnek, a megelőző, 3. pontban lefektetett elvek alkalmazandók. 5. A magyar királyi kormány ünnepélyesen kötelezettséget vállal aziránt, hogy azokat a személyeket, akik a jelen döntőbírói határozat alapján a magyar állampolgárságot megszerzik, de román nemzetiségűek, az egyéb magyar állampolgárokkal minden tekintetben egyenlőknek veszi. A román királyi kormány ünnepélyesen ennek megfelelően kötelezettséget vállal az állam területén maradó magyar nemzetiségű román állampolgárok tekintetében. 6. Az állami fennhatóság változásából adódó egyéb kérdések rendezése a román királyi és a magyar királyi kormány között közvetlen tárgyalások útján fog történni. 7. Amennyiben a jelen döntőbírói határozat végrehajtása során nehézségek vagy kételyek merülnének fel, a román királyi és a magyar királyi kormány tekintetében közvetlenül fognak
megállapodni. Amennyiben valamely kérdésben nem tudnának megegyezni, úgy a kérdést végérvényes eldöntés végett a birodalmi kormány és az olasz királyi kormány elé terjesztik.«
3. rész: Horthy katonáinak bevonulása Erdélybe Az egész magyarság akaratát kifejező Második Bécsi Döntés döntőbírói határozatának aláírásakor, amint Ciano és Manoilescu visszaemlékezéséből kiderül, a Turnu Severin-i tárgyalásokon a területátadás helyett csak lakosságcserébe beleegyező román külügyminiszter a szó szoros értelemben elájult, amiért kénytelen volt beleegyezni az 1920ban elrabolt, többségében magyarlakta területrészek visszaadásába, öntudatlanul is elismerve ezzel a dákóromán származásmítoszból eredő irredentista törekvéseik tarthatatlanságát. Még mielőtt Horthy bevonulását ismertetnénk, elöljáróban leszögezendő, hogy meglehetősen messze vezetne a román irredentista mozgalmak máig terjesztett történelemhamisításainak részletes ismertetése: Jancsó Benedek művei (A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota (Bp. 1896–1899), A román parasztság helyzete (Bp. 1901), Erdély és a nagyromán aspirációk (Bp. 1918), Defensio nationis Hungariae (Fellebbezés az emberiség elfogulatlanul gondolkozó tudományos közvéleményének ítélőszékéhez. Bp. 1920), The Transylvanian question (Ajtay Józseffel és Kovács Alajossal) Bp. 1921), A román irredentista mozgalmak története (Bp. 1922)), továbbá a vitéz Béry László és vitéz Rózsás József szerkesztette, a Második Bécsi Döntés és Horthy erdélyi bevonulását egyedülálló részletességgel megörökítő díszalbum (Erdélyünk – honvédségünk. Bp. 1941. Vitézi Rend Zrínyi CsoportjaStádium Rt., benne Sulyok István tanulmánya: Huszonkét év. Erdély kálváriája Gyulafehérvártól Bécsig, 39-54. old.), Tóth Sándor könyve (Erdély 22 éves rabsága. Bp. 1941. Magyar Géniusz), valamint Szidiropulosz Archimédesz kitűnő könyvészeti kézikönyvében (Trianon utóélete. Válogatás a magyar nyelvű irodalom bibliográfiájából 1920-2000. Bp. 2002. XX. Század Intézet) az e tárgyban felsorolt művek kimerítő alapossággal leplezik le hazugságaikat, hazánk ellen nemcsak Trianon előtt, hanem utána is terjesztett rágalmaikat, melyekkel sikerült befolyásos külföldi politikusokat, diplomatákat, újságírókat, sőt történészeket is hosszú időn át félrevezetniük. Persze akadtak kivételek, mint Duodo Pietro velencei követ, aki magyarországi útjáról 1599-ben írva megjegyezte: „Az oláhok a népek söpredéke [...] igen szegényesen öltöznek, Oláhországból menekültek ide [Erdélybe – Ifj. T. L.] vajdáik kegyetlenségei elől.“ (Dr. Fall Endre: Jogunk Erdélyhez. Bp. 1940. Magyar Revíziós Liga, 20. old.), vagy Gibanescu román képviselő, aki 1924-ben kijelentette: „Minekünk tisztelnünk kell a magyar történelmet, amelynek részese a mi népünk és a magyar királyokat, akiknek köszönhetjük politikai, kulturális és gazdasági fejlődésünket.“ (Fall Endre, 42. old.) Az ilyen megnyilatkozások azonban kétségtelenül nagyon ritkák voltak. A nemzetközi politika döntésformálóinak asztalán Scotus Viator (Seaton Watson), Thomas Masaryk és nem utolsósorban Eduard Beneš művei feküdtek, aki felháborodott azon is, hogy Moson, Somogy, Vas, Zala vármegye nem lett Csehszlovákiáé, propagandaháborújához – amint Popély Gyula történész tanulmányában olvasható (Népességfogyatkozás, 1991, 35. old.) – kozmetikázott statisztikákat használva (szerinte 1920ban a fenti négy vármegye 700 000 lakosából csak 200 000 volt magyar, a többi (200 000) szláv és német (300 000), míg a valóságban a valóságban lakosainak száma 1 270 115 volt, ebből 769 169 volt a magyar, 282 215 a német és csupán 216 205 a szláv (horvát és vend)).
Szintén messze vezetne a hivatalos román politikai- és közélet irányítóinak ellenünk1920 után is töretlen propagandájának szemléltetése, amellyel azonban nem sikerült megtörniük eleinket. Találóan állapította meg Sulyok István: „Az az irtóhadjárat, melyek a magyar iskolák s általában a magyar tömegek nemzeti büszkesége ellen vittek, az az igyekezet, amellyel a nemzeti múltnak és a nemzeti öntudatnak még a gyökereit is ki akarták tépni, pontosan az ellenkező hatással járt. Amikor a román nyelvű állami iskolákba kényszerített falusi magyar leánykáknak és fiúcskáknak előírták, hogy a román nemzeti ünnepélyekre román nemzeti viseletet öltsenek, a falvak magyar népét ráébresztették arra, ami addig megszokott környezet és hervadozó hagyomány volt az életben: a magyar népviselet szépségeire és értelmére. Amikor kitiltották az iskolákból a magyar beszédet, a magyar éneket, ezzel megtanították a magyar falusi lakosságot, hogy az anyanyelv az egyetlen, amellyel lelkének minden mozdulatát, agyának minden gondolatát valóban ki tudja fejezni és másokkal is meg tudja értetni. Amikor pedig a román iskolakönyvekből olyan versikéket kellett megtanulniuk a magyar gyermekeknek, hogy „a magyar veszett kutya, amelyet ki kell irtani”, figyelmeztették arra, hogy mi várhat reá a jövendőben.” (Erdélyünk – honvédségünk, 52. old.) Magyargyalázó tankönyvek, járhatatlan utak, elszakadt távvezetékek, drótakadályok, úttorlaszok (honvédeink bevonulásának megnehezítésére), bürokrácia és korrupció voltak a fémjelezői a 22 éves erdélyi oláh uralomnak, így az 1941-es népszámlálás szerint az ott élő 1 344 000 magyar számára a Második Bécsi Döntés és Horthy katonáinak bevonulása maga volt a feltámadás. A Kormányzói Hadparancs kihirdetése és a bevonulás kronológiája 1940. szeptember 3-án Gödöllőn vitéz nagybányai Horthy Miklós megfogalmazta az erdélyi bevonulást elrendelő, hivatalosan másnap Vitéz Bartha Károly vezérezredes aláírásával is kihirdetett „Kormányzói hadparancs”-ot: „Honvédek! A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezer esztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk huszonkét év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szemeitek előtt, amikor elindultok az Isten és a Haza nevében. Előre a Keleti-Kárpátok gerincéig!” A hadparancs értelmében a Magyar Királyi Honvédvezérkar gyalogos és gépesített egységei 5-én reggel hétkor lépték át a trianoni gúnyhatárt. A nyolc napos bevonulás dátumairól mivel számos forrás egymásnak ellentmondó adatokat közöl, ezúttal a mindmáig leghitelesebb leírás, Dezseri János vezérkari századosé alapján (A megszálló erők felvonultatása és a megszállás lefolyása. Erdélyünk – honvédségünk, 111-142. old.) soroljuk fel a legfontosabb helyszíneket. Szeptember 5-én vonultak be honvédeink Érmihályfalvára, Nagykárolyra, Szatmárnémetibe, Máramarosszigetre, Aknasuhatagra, 6-án Nagyváradra, Nagyszalontára, Székelyhídra, Margitára, Tasnádra, Felsőbányára, Kapnikbányára, Borsára, 7-én Mezőtelegdre, Élesdre, Szilágysomlyóra, Szilágycsehibe, Nagybányára, Magyarláposra, Naszódra, 8-án, átkelvén a Királyhágón, Krasznára, Zilahra, Zsibóra, Désre, Bethlenre, Besztercére, 9-én Bánffyhunyadra, Hídalmásra, Szamosújvárra, Szászrégenbe, 10-én Bonchidára, Marosvásárhelyre, Parajdra, Korondra, a
Gyergyói-medencébe, élén Gyergyószentmiklósra, 11-én Kolozsvárra, Székelyudvarhelyre, Székelykeresztúrra, Csíkszeredára, 12-én Barótra, Nagybaconba, a Csíki-medence déli részébe, végül 13-án Sepsiszentgyörgyre és Kézdivásárhelyre. Leírhatatlan örömmel fogadták mindenütt a kormányzói párt, a kíséretében megjelent kormánytagokat és nem utolsósorban honvédeinket. Előkerültek a két évtizeden át padláson, almáriumban őrzött háromszínű lobogók, a középületekre kikerült a kormányzó életnagyságú képe. Virágdíszbe borult minden. 11-én Kolozsvárt a zuhogó eső ellenére is felsorakozott a kormányzó pár és honvédeink sorfala előtt a város és környéke minden magyarja, és szem nem maradt szárazon, amikor Horthy köszöntő beszédét meghallgatták. Horthy kormányzó köszönti a felszabadult Kolozsvár népét »Boldogan köszöntöm Kolozsvárról Erdély visszatért országrészeit. Huszonkét évi megpróbáltatás után valóra vált, amiben bízni nem szűntem meg soha egy percre sem. És most, mikor végre valóban itt állhatok a szabad Erdély szabad földjén, olyan mélyen meghat ennek a történelmi pillanatnak a nagyszerűsége, hogy érzelmeim kifejezésére alig találok méltó szavakat. A jelen öröme összefolyik lelkemben a múlt bánatával és feltámad bennem a kérdés: hogyan is szakadhatott ránk magyarokra ez a szenvedés? Tiszta lélekkel felelem rá a történelem ítélőszéke előtt: Nem a mi hibánkból! Minket sorsunk ideállított Kelet és Nyugat mezsgyéjére, hazánk századokon át a romboló világtörténet országútján örökös harcok színtere volt s mialatt Európa más boldog népei békés munkában gyarapodhattak s erősödhettek, a magyar örökös harcokban vérzett, pusztult és fogyott. Közben beszivárogtak idegen nemzetiségek, hol mert ellenség elől kellett menekülniök, hol mert itt reméltek boldogulást. Őseink nemcsak befogadták őket, hanem minden szabadságot is megadtak nekik s ezeket a szabadságjogokat törvényileg is biztosították számukra. Elnyomatásról ebben a hazában nem panaszkodhatott joggal senki - mégis ez szolgáltatott hazug ürügyet arra, hogy megcsonkítsák, feldarabolják és megalázzák ezeréves hazánkat. Nem fegyver fosztott meg területeinktől, hanem az úgynevezett békeszerződés. De fátyolt akarunk borítani ezekre a szomorú emlékekre. Ennek a felszabadult földnek a szenvedése véget ért, talán valami jó is marad utána. Hiszen tudjuk, hogy a túlságos jólét, a semmittevés, a teljes gondtalanság puhít és zülleszt, testileg, lelkileg. Az elnyomás, a szenvedés és a küzdelem viszont megedzi az embert, növeli ellenálló erejét és ébren tartja benne a hazaszeretetet. Hiszem, hogy felszabadult véreink, akik ezeken a boldog napokon ujjongva szórták virágaikat bevonuló katonáink elé: ilyen megerősödött, megacélosodott testtel és lélekkel térnek meg annak a határnak keblére, amelynek hű fiai voltak a legsúlyosabb időkben is. Hogy a visszatérés a lángba borult Európa közepén vér nélkül történhetett meg - ezért most is és itt is hálás szívvel mondok újból, köszönetet hét hatalmas barátunknak: Németországnak és Olaszországnak. Egy szomorú korszaka a magyar történelemnek lezárulóban van. Kövessék az ünneplést a munka hétköznapjai. Mindenki vegye ki részét a munkából, a nem magyar anyanyelvűek szintén, mert aki
kifogásra nem ad okot, az boldogulhat nálunk is. Velük szemben a megbékélés szelleme és a jó bánásmód fog érvényesülni, mert ugyanezt a sorsot várjuk a határokon túl maradt testvéreink részére is. Amit ígérünk, megtartjuk, mert a mi fajunk úri felfogása nem engedi, hogy valaha is letérjünk az igazság egyenes útjáról. Gondolatban ma itt van minden magyar. Őszinte, mélyen átérzett szeretettel gondolunk azokra a testvéreinkre, akik most nem tértek vissza az ősi honba. [Célzás a Dél-Erdélyben az új határokon kívül rekedt, továbbra is román megszállás alatt élő körülbelül 400 000 magyarra. – Ifj. T. L.] Kérem őket, tartsanak ki és folytassák békés munkájukat. Sorsuk felett őrködünk. Halljuk ugyanis, hogy erős megpróbáltatásoknak vannak e napokban kitéve, de hisszük, hogy kálváriájuk haladéktalanul véget ér. Hisszük, mert e nélkül a magyar-román viszony jobbra fordulása lehetetlen volna, de hisszük, ezt természetesen a Magyarországon élő románság érdekében is. Ismerem az erdélyi ifjúság komoly, ellenálló, küzdőképes tulajdonságait, ezért teljes bizalommal tekintek az itt felnőtt ifjakra is, akiket az új sorsfordulón a nagy nemzeti céloknak odaadó szolgálatára hívunk fel a haza és egész Európa javára. Isten áldása kísérje nemzetünket egy boldog, dicső jövő felé.« Honvédeink a bevonulás alatt mindvégig rendfenntartókként viselkedtek „Mindenki vegye ki részét a munkából, a nem magyar anyanyelvűek szintén, mert aki kifogásra nem ad okot, az boldogulhat nálunk is. Velük szemben a megbékélés szelleme és a jó bánásmód fog érvényesülni, mert ugyanezt a sorsot várjuk a határokon túl maradt testvéreink részére is. Amit ígérünk, megtartjuk, mert a mi fajunk úri felfogása nem engedi, hogy valaha is letérjünk az igazság egyenes útjáról.” A kormányzó e szavait nem lehet eléggé hangsúlyoznunk, ugyanis honvédeink valóban rendfenntartókként viselkedtek mindenütt az addigi megszállókkal szemben, soha nem erőszakoskodva velük. Román részről azonban ez nem volt teljességgel elmondható. Például a kolozsvári bevonuláson megtörtént, hogy egy fiatal román nő kézigránáttal akarta megzavarni a bevonulást. Az is megtörtént továbbá, hogy a vissza nem tért terülteken véreinket a román katonai és hatósági személyek a visszatért területekre való távozásra akarták – többnyire sikertelenül – rábírni. A Második Bécsi Döntés értelmében a bevonuló honvédcsapatoknak, miután a kormányzói hadparancsban megjelölt kötelességüket teljesítették, fokozatosan vissza kellett vonulniuk az anyaországba. 1940. szeptember második felétől december elejéig erre sor is került. Kizárólag békehelyőrségi csapatok, főleg a (székelyföldi) vasút- és közútépítésben érdekelt műszaki és munkás alakulatok, valamint rendfenntartó katonai vasúti hatóságok állomásoztak ezután is Erdélyben. Külön tanulmányokat igényel akkori honvédségünk állapota (erről részletesebben az „Erdélyünk – honvédségünk” hasábjain Dezseri János említett tanulmányában olvashatunk). Mivel Trianon teljesen lefegyverzett bennünket (hadseregünket 35 000 főre csökkentve!), a Népszövetség 1938. január 27-i, hazánk minden pénzügyi ellenőrzés alóli felszabadítását megfogalmazó rendelete értelmében megkezdődött hadseregünk fokozatos, Darányi Kálmán miniszterelnök győri programbeszédében meghirdetett felfegyverzése, és ennek jelei már az erdélyi bevonuláson
láthatók voltak (páncéltörő és légvédelmi ágyúk, bombázók, nehéz mozsarak stb.). A bevonulás nyolc napja során ünnepelt az egész ország, különös tisztelettel hódolva székelymagyar véreink, Horthy kormányzó és a versaillesi-i rendszer felszámolásában oroszlánrészt vállaló Benito Mussolini és Adolf Hitler előtt.
4. rész: „Az igazságot is meg lehet szokni”: íróink, költőink az erdélyi bevonulásról Az 1938 és 1941 közötti országrész-visszatérések, különösen is az erdélyi részleteit leghívebben szépirodalmi alkotások tárják fel, visszaadva az azokat kísérő önfeledt, az elmúlt évtizedekben az április 4-éken, május 1-jéken, november 7-éken való kényszeredett felvonulásokon „szocializálódott” tömegek számára ismeretlen örömöt, az akkori kormány meghirdette nemzetpolitikai alapigazságot, miszerint ha nagyobb az ország, boldogabb a magyar. A bolsevisták indexére („A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek jegyzéke IIV. Bp. 1945-1946. Magyar Miniszterelnökség Sajtóosztálya) került művek között szép számmal találkozunk a bevonulásokat megörökítő, az oktatásból és a médiavilágból mindmáig csaknem teljesesen kiszoruló kötetekkel: vitéz Béry László és vitéz Rózsás József már említett díszalbuma, a 224 oldalas, páratlan színes- és fekete-fehér képmellékletekkel kiegészített Erdélyünk – honvédségünk (Bp. 1941. Vitézi Rend Zrínyi Csoportja-Stádium Rt.) hasábjain Dr. Mathia Károly irodalomtörténész adott áttekintést róluk („Erdély visszacsatolásának hatása a magyar irodalmi életre”, 149—158. old.). Közülük gróf czegei Wass Albert „Jönnek!” című, 1945-ben bezúzásra ítélt regényét emlegetik legtöbben (kevésbé ismert viszont, hogy „Jóskáék ünnepelnek” című elbeszélésében is emléket állított a feledhetetlen eseménysornak), tekintettel jelenetei torokszorító, a bevonulásról készült korabeli dokumentumfilm, a „Kelet felé!” képsorait megidéző mivoltára, különösen is alábbi, a Második Bécsi Döntés kihirdetése kiváltotta boldogságot tolmácsoló részletére. Wass Albert: Jönnek! (részlet) »Ültünk a rádió körül s vártuk a híreket. Március óta megszoktuk így körülülni a rádiót, és közönyös arccal, de pattanásig feszült idegekkel várni valami csodára, ami egyszer előpattan majd a hangszóróból és megtölti örömmel a szobát körülöttünk. A feszült idegek didergő levegőjét éreztük, tudtuk valamennyien, hogy tavasz óta egyre békétlenebbek lettünk, s azért vigyáztunk, hogy ne szóljunk egymáshoz semmit. Napok óta, hetek óta a rádiót hallgattuk. Mindenről tudtunk, ami odakint történt, felcsillanó reménnyel vártuk a turnuseverini tárgyalásokat, örvendtünk és remegtünk egyszerre, minden hír összerázott, ami onnan jött, s amikor a tárgyalások hirtelen megszakadtak, összeharapott fogakkal vártuk, hogy na, most… na most!... Tudtuk aztán, hogy tanácskozások folytak Bécsben, s öröm és aggodalom, remény és kétség között hajoltunk nap nap után a térképek fölé… talán így… talán úgy…
Most ott ültünk megint és valami kemény szikla feszítette mellkasunkat: tudtuk, hogy megtörtént már a döntés Bécsben, tudtuk, hogy ismeretlen emberek egy percre kezükben forgatták a sorsunkat… imádkoztunk magunkban, hogy legyen a lelkünknek olyan szuggesztív ereje, mely képes legyen egy pillanatra befolyásolni az ismeretlen kezet, amelyik talán most húzza meg a vonalat, mely számunkra életet jelent, vagy halált… Ültünk mozdulatlanul, s egyetlen kifeszített acélhúr volt a lelkünk, minden pillanatban készen arra, hogy éleset süvítsen és aztán elpattanjon. Ültünk, és a szemünk az óramutatót figyelte, mely lassan bicegett át a másodperceken, közömbösen és érdektelenül, s nyújtotta az időt, mely szürke volt s ráragadt a gondolatainkra. Aztán megszólalt a rádió. Éreztük… nem: tudtuk, hogy valami nagyot fog mondani. Egy pillanatig olyan volt, mintha meredek szikla tetején álltunk volna, mely alatt fekete mélységben hömpölygött a semmi, s a szikla inogni kezdett… Nagyot mondott: a bécsi döntést mondta. Felugráltunk. Tülekedtünk a térkép körül, kezünk reszketve markolta a ceruzát, azt hittük, elpattannak az idegeink. S egy női hang mondta az új határt: Kötegyán… Várad alatt… Gyalu alatt… Kolozsvár alatt… Kolozsnál északkeletre fordul… Szentgotthárd… alatt… Falunk nevére még a csend is jégtömbbé fagyott… s mondta tovább… Köbölkút… Bánd… Nyárádtő… Balavásár… Már akkor jéggé s kővé fagyva álltunk. A könny is, mely elindult, szemünkbe dermedt. Soha ennyi súlyos érzés nem viharzott át egyszerre szívünkön. Ekkora öröm s ekkora fájdalom. Hallgatott rég a rádió, s a falunk neve még ott sajgott a szoba négy falán, szúrt és égetett, s mi álltunk kereken a térkép körül izzó, könnyes szemmel, csak néztük egymást és nem szóltunk semmit. Aztán megfordultam és az ablakhoz mentem. Nem tudtam, hogy mi az, amit érzek: öröm vagy fájdalom. Éreztem, hogy rohanni kellene, kirohanni a mezők közé s végigkiáltani rajtuk riadó szóval, hogy öltözzenek csupa virágba, mert újra magyar föld lettek! Az erdőig szaladni és felverni a fákat, hogy énekeljenek a boldogságtól! De ugyanakkor meg kellett volna állni szemközt fordulva a déli dombvonallal, levett kalappal s lehajtott fejjel. Nem lehetett csinálni semmi mást, csak állni az ablakban mozdulatlanul, nézni északnak, keletnek, délnek, átölelni egyetlen pillantással a testvérdombokat, átölelni és egybeszorítani őket, hogy ne tudjanak egymástól soha elszakadni…« Marschalkó Lajos: A csíksomlyói Mária Csodája Múlt századunk egyik legkiválóbb újságírója alábbi, himnuszi hangvételű vallomása (Erdélyünk – honvédségünk, 102-104. old) méltán egészíti ki Wass Albertét. »Csíkországban János Zsigmond óta nevezetes esemény volt a somlyói búcsú. Mária napján minden évben összegyűlt a székely falvak népe, hogy imádkozzék Magyarország patrónájához.
Huszonkét éven át azonban csak némán, hang nélkül, a gyertyafényben álló oltárok isteni némaságában lehetett elsóhajtani az imádságot. Tilos volt a piros-fehér-zöld zászló, tilos még az ősi egyházi ének is, amely a magyar Szűzanya dicséretét zenget évszázadokon át. Huszonkét éven át mindig tudtuk – mesélte egyik franciskánus páter – hogy a Szűzanya meghallgatja imánkat s már akkor elhatároztuk, ,hogy a somlyói búcsút a felszabadulás emlékére fogjuk megrendezni, olyan méretek között, amilyent még sose látott szegény Csíkország! S a nagy Patrona Hungariae valóban kegyelmes volt székely népéhez. Mintha csak valami megfejthetetlen égi álom teljesedett volna, mintha csak minden székely könny és vér váltságának elfogadását jelentette volna, 1940 őszén, pontosan Mária napján vonultak el az utolsó megszálló csapatok, hogy rá egy napra megérkezzenek Horthy Miklós katonái. Szűz Mária csodát tett itt a székely hegyek közt. Csoda-e hát, ha a somlyói búcsúra, amelyet csak két nappal kellett elhalasztani, eljött egész Székelyország! Más nép, legfőként az, amelyik elvonult itten, a felszabadulás első mámorában, a huszonkét év óta várt szabadság első tébolyult, lázas pillanataiban bizonyosan arra gondolt volna, hogy elégtételt vegyen minden rontásért, bosszút álljon minden megaláztatásért. A székelyek – íme – hálaadó imádságra gyűltek össze. Jöttek elhajtott fejjel, néma alázattal, de olyan ősi, faji szépségben, tisztaságban, mint ahogy megteremtette őket az Úristen. Ezektől a szegény emberektől a kivonuló csapatok elvitték az utolsó disznót, az utolsó köböl lisztet, „megpocsékolták” utoljára Székelyországot. De nem vehették el tőlük a lelket! Nem vihették magukkal ezeket az egyszerű szűrruhákat, pompázó székely szőtteseket, a népművészet meseszerű csodavirágait. Délután három órakor már harmincnégy keresztalja nép, harmincnégy székely falu lakossága tolongott itt a két somlyói hegy alatt. Ötvenezer ember jött el, gyalog, csengős szekereken: imádkozni, himnuszt énekelni. Mint valami óriási körkép, istenáldott művész festménye, tárult elénk a Székelyföld bámulatos virágbokrétája. Az egyik külföldi újságíró, aki alaposan szétnézett a máramarosi, szilágysági román falvakban is, felgyúló szemmel magyarázta: Micsoda más nép ez! Nézzék meg ezeket az okos, tiszta arcokat. Ezeket a finom lányalakokat, nagyszerű férfiakat. Mi idegenek is érezzük, első pillantásra látjuk: ezeréves kultúrnemzet ez! Valóban Székelyország népén semmit sem fogott az idegen rozsda. Pedig a fiaik már román iskolába jártak, a besszarábiai határon szolgáltak, idegen hatalom egyenruhájában, idegen érdekek védelmére rabszolgaként ásták a sáncot, építették a betonerődöt. Bukaresti gyárban keresték a kenyeret. A bennük lakozó, lebírhatatlan faji erő mégis épen őrizte meg őket a magyarság számára. S fél négy órakor, mikor megszólalt a templom harangja, egyszerre csak megindult a „nagy kikerülés”, a székely keresztaljak sok kilométer hosszú búcsújáró menete. Hozták a felvirágzott, felpántlikázott templomi zászlókat, kereszteket. De mögöttük már ott jöttek a kibontott zászlók. S
mögöttük áradt, hömpölygött a csodálatosan színes emberfolyam. Csengőrázó, daliás székely ifjak, harisnyás, szűznadrágos öregek, pompázatos népviseletbe öltözött lányok, fekete csipkefőkötős asszonyok. És aztán magyarruhás lányok, gyerekek tízezrei. Köztük pedig fedetlen, lehajtott fejjel Horthy Miklós katonái, akik beálltak a búcsújáró székelyek sorába. Óh, leírni nem lehet, mert látni kellett volna ezt a népet! Látni ezeket a kemény, katonás papokat, nagyszerű, nyílt és büszke tekintetű fiatal lelkipásztorokat, akik úgy álltak népünk élén, mint a szálfa a vihartól tépett erdő elején. Látni kellett volna az úri asszonyokat, akik kézen fogva lépkedtek az egyszerű parasztlányokkal. Egyforma volt a ruhájuk, egy az áhítatuk, egy a vérük. Az Úr 1940. évének szeptemberében Csíksomlyón ötvenezer székely ajkán újra felcsendült a letiltott könyörgés: Magyarország Patrónája, Tiszta Szűz A valószínűtlenül kék, derűs őszi egekből bizton lenézett most az Isteni Anya s látta a könnyharmatos szemeket, az áhítatos arcokat. Látta a megvalósult csodát! A hegyi kápolnától a templomig kilométer hosszúságban kígyózott a nagyszerű menet. Az ősi ereklye, a harang alakú, mázsás súlyú laborum nem ment már árván, védtelenül a fehér karinges papok és tógátus diákok csoportja között. Rohamsisakos magyar honvédek díszszakasza, villogó, fényes szuronyok erdeje oltalmazta büszkén. Amerre haladtak, szinte imádkozva súgták az emberek! Be szépek vagytok édes jó honvéd fiaink!... Bizony, ilyen nagy búcsú sohase volt még Csíksomlyón. A hatalmas templomból kiszorult az emberek nagy része. Kint a szabad ég alatt, tábori oltároknál térdelt a népsokaság. Rögtönzött emelvényeken beszéltek a papok a csíksomlyói Máriáról, aki – íme – csodát tett. S közben még mindig jöttek, jöttek a falvak népei. Közben még mindig zengett az ének: Egészen szép vagy Mária, Eredeti bűnnek szennye nincs Tebenned…! A fénybeborult oltárok előtt térdepelve imádkozott Székelyország népe. Alázatos szívvel fogadta, hogy a Mária-napéi búcsút ezentúl minden évben a felszabadulás napját követő vasárnap tartja meg. Örök emlékezetére annak, hogy megérkeztek Horthy Miklós szabadító honvédkatonái! Utoljára pedig térdre borult a tengernyi sokaság és azokért küldte el fohászát, akik odaát maradtak. A testvérekért hullt a könny, hiszen azok nem lehettek itt. Nem simogathatták meg a honvédek kezét. Nem hallhatták azt a háládatos himnuszt, amely végre szabadon, végre boldogan szárnyalt fel itt a kék hegyek alján. Pedig – mondta egyik öreg székely – ezt vártuk, ezért imádkoztunk huszonkét éven át. Szegényebbek lettünk, de megkeményedtünk. Bűnösök voltunk és megigazultunk. Pusztultunk, de itt vagyunk, Uram!
És ez a somlyói Mária legnagyobb csodája.« Megannyi elfeledett elbeszélés, vers, dal a bevonulásról A bevonuló honvédeinket fogadó, megerősödését az anyaországtól és önmagától egyszerre váró erdélyi magyarság lélekállapotát a két világháború közti ottani irodalmi életet a regényköltészetén túl a marosvécsi írótalálkozók megszervezésével és az Erdélyi Helikon Kör támogatásával döntően meghatározó Pálffyné Gulácsy Irén „Erdély jogán” című, válogatott karcolatait tartalmazó kötetéből, valamint Szabó Dezső két írásából (Utazás Erdélyben, Erdély alkalmából (Ludas Mátyás Füzetek, 54. és 60. sz.) ismerjük meg, míg a visszatérés pillanatait Hegyaljai Kiss Géza útirajzából („Erdély gyöngyei”), Kolozs Pál újságíró naplójából („Tizennégy nap”), továbbá Lovassy Andor Zágon felé mutat egy halovány csillag, Morvay Gyula Falu a havasok alatt, Nagymihály Sándor Szegedtől Kolozsvárig és L. Rádai Ilona „Sikolytó Erdély” című regényéből. Különösen is kiemelendő az utóbbi: hosszas kutatások ellenére is csak annyit tudunk írónőjéről, hogy 1915-ben született Kolozsvárt lófőszékely családból, és „Margit” című, 1946ban indexre tett regényén, továbbá néhány, a kolozsvári „Pásztortűz” szépirodalmi szemle hasábjain megjelent versén kívül más munkája nem ismeretes (tervezte „Gyöngyvér” címmel egy regénye és Tomaj Gáborral egy „Magyar Mitológia” megjelentetését a két említett regényét megjelentető Makkay Zoltán könyvkiadónál, de végül egyik sem jelent meg). Mindenesetre a Sikolytó Erdély önmagában is remekmű, amiért székely népmesemondóink- és gyűjtőink, főként Kriza János fordulataira és gondolkodására jellemző stílussal jeleníti meg mindazon véreink örömét, akik alig várták, hogy elővegyék a huszonkét éven át elrejtett, szó szerint könny áztatta emlékeiket, a háromszínű zászlókat és szőtteseket. (Nagy kár, hogy a bevonulásra való költői-írói visszaemlékezésekből készült eddigi leggazdagabb válogatás („Üdvözlégy szabadság!” Pomáz, 2009. Kráter Kiadó) sem ismeri.) Rajta kívül két székely írónk, Nyirő József és Tamási Áron köszöntése különösen is feledhetetlenné vált. Előbbi „Írjad, történelem!” című vezércikkében (Keleti Ujság, 1940. szeptember 14.) méltatta az eseményt: „Alig van nép, amely történelme folyamán többet szenvedett volna, mint Erdély kétmillió magyarja, de alig van nép, amely méltóbb lett volna a szenvedésnek erre a kegyelmére… Csodálatos kinyilatkoztatásoknak köszönhetjük, hogy amikor végre eljöttetek testvéreink – magyaroknak és ilyen magyaroknak találtatok minket!” Utóbbi a rádióban köszöntötte a visszatérteket: „Nemcsak a Hargita tért vissza, hanem maga Ábel is visszatért. Azután eszébe jutott neki, hogy számadást csináljon: vajon minden terület visszatért-e a magyar hazához, olyan területek, amelyen ő járt? Akkor eszébe jutott, hogy Amerika se tért vissza, de Dél-Erdély különösen nem tért vissza. Akkor azt gondolta, hogy Amerikát nem bánjuk még, de Dél-Erdélyt, azt semmi esetre, soha nem fogjuk hagyni. Tovább gondolkozott, s az jutott eszébe, hogy Szurgyélánt fel fogja keresni, akivel együtt szenvedett a Hargitán, és meg fogja neki mondani, hogy most már ide, Észak-Erdélybe a magyarok bejöttek, s őt fel akarják kérni arra, hogy […] menjen el Dél-Erdélybe, és mondja meg ottan a románoknak, hogy térjenek vissza a magyar impérium alá, mert ott nem lesz nekik rossz dolguk, hiszen az igazságot is meg lehet szokni.” A bevonulás versanyaga különösen is vaskos köteteket töltene meg. Közülük leginkább öt antológiát ajánlunk (Trianont ledöntjük (Bp. 2001. Ménrót Kiadó), Nem! Nem! Soha! (Bp. 2004. Ménrót Kiadó), Vesszen Trianon! (Bp. 2004. Ménrót Kiadó), Mindent vissza! (Bp. 2005. Gede Testvérek Bt.), Széttöretett (A magyar fájdalom és reménykedés versei. Bp. 2006. Aposztróf
Kiadó). Szintúgy egyedülállóan gazdag a nyomában született zeneirodalom is. Belőle a közismert, vitéz Somogyváry Gyula („Gyula diák”) írta és Vitéz Náray Antal megzenésítette „Erdély induló”-n kívül elsősorban a „Hajrá honvéd Erdélyért!” című, Bartók Béla, Balla Péter, Domokos Pál Péter, Kodály Zoltán, Lajtha László, Péczely Attila, Vikár Béla és Volly István gyűjtötte kötetet ajánljuk (Erdélyi vonatkozású dalok gyűjteménye a magyar katonaszellem szolgálatára. Bp. 1940. Vitézi Rend Zrínyi Csoportja-Stádium Rt.), tekintettel szöveghűségére, valamint Volly István tanulmányát (Az erdélyi bevonulás katonadalai. Erdélyünk – honvédségünk, 163-173. old.). A belőlük megismerhető énekanyag aligha kisebb jelentőségű, mint például a Thaly Kálmán összegyűjtötte kuruc nóta- és dalkincs, igazolván ezzel is Justh Zsigmond regénye (Fuimus. Bp. 1906. Franklin Társulat (Magyar Regényírók, 54. köt.) 34. old.) igazságát, miszerint „a hol az érzelemnek oly végtelen kincse van, mint a magyar nép szívében, zenéjében, költészetében, ott nincs miért kétségbe esni”.
5. rész: Zsidó arcátlanság: olyan mindegy nekik, magyar vagy román tisztek cipője kopog-e a szatmári utcákon Történelemidéző sorozatunkban eddig a bevonulás boldogságát kívántuk szemléltetni írásban és képben egyaránt, azonban végül szólnunk kell azokról is, akik – bármennyire hihetetlen – kifejezetten elkámpicsorodottan tekintettek örömkönnyező véreinkre. Mint már említettük, akadtak románok, akik fegyveresen próbálták megzavarni a bevonulást, ami után azonban hatóságaink nem álltak bosszút, sőt elmondható, hogy a bevonulással megkezdődött „négy magyar év”-ben a visszatért területeken „kultúr-ünnepségek” százait tarthatták a részünkről való legkisebb rendzavarás nélkül Romulus és Remus „utódai”, amint erről PusztaiPopovits József „Román kultúr-ünnepségek Erdélyben 1940-1943” című tanulmánya (Pécs, 1943. Dunántúl Nyomda Rt.) egyértelműen tanúskodik. Kénytelenek voltak beletörődni, hogy bizony az igazságot is meg lehet szokni, ellenben akadtak, akik, miközben folyton magyarság iránti hűségüket bizonygatták sajtójukban, a bevonulás pillanataiban azonban felfedték valódi érzéseiket. Erről leghitelesebben Fiala Ferenc újságírószerkesztő számolt be (Erdélyi levelek. Bp. 1940. Könyv- és Lapkiadó Rt. 19-26. old.): Levél egy magyarországi zsidóhoz »Tisztelt uram! Hazulról utánam küldött postám között megtaláltam azt a levelet is, amelyet Ön ismeretlenül intézett hozzám abból az alkalomból, hogy Erdély ismét magyar lett. Levelében megírta, hogy Ön is osztozkodni akar a mi örömünkben, mert Erdély visszatérése nemcsak a mi, hanem az Önök öröme is. Ennek bizonyítására mellékelte leveléhez, piros ceruzával megjelölve a Magyar Zsidók Lapjának szeptemberi számát, melyben valóban szép cikket olvastunk az Önök öröméről és vigadalmáról. Tisztelt uram, ha valahonnan a Marsból kerültem volna Magyarországra, akkor az Önök cikkeinek elolvasása után nyilván elítélném az olyanfajta mozgalmak munkáját, mint például a nyilaskeresztes mozgalom, és bizonyára életfogytiglani fegyházzal sújtanám azon közírók működését, akik a zsidóság ellen írnak. Hiszen éppen az Ön levele bizonyítja, hogy papíron milyen nagy örömet keltett Önök között Erdély visszatérése, mely alkalomból bizonyára külön gyertyákat égettek péntek este Hitler és Mussolini döntése fölött érzett örömükben. Hogy az öröm azonban nem volt őszinte, afelől ugyebár Önnek sincs kétsége.
Mert, hogy a német nemzetiszocializmus és az olasz fasizmus mit jelent az Önök számára, azt mindannyian tudjuk. De beszéljünk őszintén. Mi egypáran nemzetiszocialisták, amikor elindultunk szeptember elején Erdély felé, higgye el uram – nem vittünk magunkkal antiszemitizmust és nem mirajtunk múlott, hogy Erdélyben ismét – úton-útfélen mindenütt találkoznunk kellett a zsidósággal. Az antiszemitizmus bizonyos gyűlöletet jelent, mi pedig tiszta lélekkel és szeretettel indultunk el Erdély felé és kisebb gondunk is nagyobb volt annál, hogy ott zsidókérdést keressünk. Erdélyben azonban – különösen Szatmárban és a Szilágyságban csak az egészen megátalkodottak, csak a vakok és a süketek nem vették észre azt a sáskajárást, azt a pusztítást, amit az Önök fajtájához tartozók végeztek ezen a jobb sorsra érdemes vidéken. Nem szórványokkal, nem egyes fákkal – törzsekkel, hanem egy, húsz év alatt mesterségesen kitenyésztett zsidó dzsungellel találtuk magunkat szembe. Az Önök fajtestvérei úgy dominóztak a bevonulás első óráiban a szatmári kávéházban, mintha misem történt volna, s mikor a magyar tisztekkel megjelentünk az étteremben, Önök még a kalapjukat sem mozdították meg a fejükön. Valami csodálatos, irigylésre méltó közönnyel kártyázgattak az áporodott szagú helyiségben, s látszott Önökön, hogy olyan mindegy Önök számára, hogy román, vagy magyar tisztek csizmája kopog-e a szatmári utcákon. Ugyanakkor tehát, amikor a Magyar Zsidók Lapjában – Budapesten, Stern Samu, Klár Zoltán, Kachan Niszon, Várnai Zseni és Szabolcsi Lajos sziruppal leöntött mondatokban hazafiaskodtak, – akkor Szatmáron és Désen, Kolozsvárott és Marosvásárhelyt eltűnt a zsidó üzletekből a kávé, a tea és általában minden olyan élelmiszer, amelyért három nap múlva háromszoros árat lehetett bevasalni. Az egyik városban egy szombati napon vonultunk be, s higgye el uram, ebben a városban egy darab kenyeret sem kaptunk, mert Önök minden magyar ünnepen túl, ekkor is csak önmaguknak és önmagukat ünnepelték. És ismét ugyanekkor Pesten élő írástudóik bizonyára fáradtságos munkával gyűjtögették a történelmi mentődeszkákat, s napjainkban Bethlen Gábort, Sulyok István püspököt, Apponyi Albert grófot és a jó ég tudja, hogy még kiket idézgettek annak bizonyítására, hogy a román impérium alatt Önök Erdélyben milyen jó magyarok is voltak. Valami csökönyös következetességgel akarták és akarják elhitetni velünk, hogy a most bevándorolt, gyulladtszemű, pajeszos, kaftános társaságnak ugyanannyi joga van az erdélyi rögökhöz, mint a földönfutóvá tett és a vérét áldozni sohasem szűnő székelységnek. Önök valóságos diadalmenetben idézik Bethlen Gábor erdélyi fejedelemnek 1623. június 18-án kiállított szabadságlevelét, amely Európában első lépés volt a zsidóság emancipációja felé. Ez a tény valóban megtörtént, de védelem helyett váddá magasztosul, mert nem hinnők, hogy az emberi jogokat tiszteletben tartó Bethlen Gábor ma is kiadná ezt a szabadságlevelét, mondjuk, ha végigsétálna a dési vagy a szatmári főtéren. Önöknek nincs joguk a régi magyar nagyok türelmi rendeleteire hivatkozni, mert Önök az utolsó száz esztendőben legalább tízezerszer éltek vissza az előlegezett bizalommal. Mi tudjuk, hogy a délkelet-európai zsidóság évszázadokon át nem élt a Bethlen-féle menlevélben biztosított jogokkal, mert az akkor még erős székelység nem tudta felvenni a küzdelmet, s ha valahol le is telepedett, rövid idő múltán termékenyebb vidékek felé vette útját. A balkáni ízzel telített román impériumnak kellett bekövetkeznie, hogy a zsidóság teljesen kisajátítsa és meghódítsa Erdély iparát és kereskedelmét. Milyen gyermeteg próbálkozásnak tűnik most fel előttünk –, hogy itt járunk Erdély földjén –, Stern Samuék és Szabolcsi Lajosék mosakodása és émelyítő hazafiaskodása. Önök hiába tallóznak már a történelemben, hiába idézik akár Bethlen Gábor szabadságlevelét, akár Bethlen István tízéves miniszterelnökségét, hiába hivatkoznak az erdélyi rabbik hűségnyilatkozatára: mi itt lenn Erdélyben szemtől-szembe kerültünk azzal a kazár sereggel, amely az elmúlt húsz esztendő alatt a korrupt és liberális román közigazgatás segítségével húzódott le a galíciai erdők mélyéről Erdély szívéig. Mi láttuk a szatmári és a dési gettót és senkinek nem kellett meggyőznie bennünket arról, hogy a Rákócziaknak ebben a régi városában ma már az őslakosság jelenti az
igazi kisebbséget. Ebben a városban már minden kereskedés, minden ipar és gyár a zsidók kezében van, és délebben láttuk a kaftános, pajeszes dési zsidókat is. Megdöbbentünk, mikor megtudtuk, hogy húsz esztendő alatt ötszörösére emelkedett Dés zsidósága, míg ugyanakkor a magyarság aránya mit sem változott. Vándorlásaink során megálltunk a valamikor színtiszta székely falvakban és szomorúan tapasztaltuk, hogy az Önök által elsikkasztott Bartha Miklós-féle könyvben [Kazár földön. Kolozsvár, 1901. Ellenzék – Ifj. T. L.] megtárgyalt lelketlen kazár társaság már benyomult a Székelyföldre is. Az elmúlt húsz esztendő alatt ezek a jövevények vásárolták össze az erdélyi erdők fáit, ők üzérkedtek és üzérkednek a sóval, a cukorral, a juhbőrrel és egyáltalán mindama javakkal, amelyek valamikor a székelység javát szolgálták. A maroshévízi nagyvendéglőben éppen olyan bevándorolt zsidó méri az italt és az ételt, mint akár Csíkszeredán, vagy a kolozsvári New York kávéház tükrös termeiben. Nem tudom, tudják-e Önök ott fenn Pesten, – bizonyára jobban tudják, mint mi –, hogy az elmúlt húsz esztendő alatt teljesen ennek a zsidóságnak a kezébe került az erdélyi sajtó, a könyvkiadás is és számtalan eset bizonyítja, hogy a román vasgárda-kormány megalakulásáig ez a sajtó mindig a leghűségesebb kiszolgálója volt a bukaresti jövevényeknek. A zsidó nagyvállalatok és nagyiparosok együtt csaltak, loptak, panamáztak és zsaroltak a regátbeli urakkal, és együtt fosztogatták Székelyföld falvait. Munkács, Máramaros és a Bukovina – lengyelországi végek zárt rajokban szállították az új honfoglalókat, akik most a hatalomváltozás után, a hatalomváltozás első pillanataiban ijedt szemmel figyelték Erdély magyarságának lobogó lelkesedését és végtelen örömét. Az első napokban lezárták üzleteiket, két-három napig síri csend borult az erdélyi város-gettó szennyes utcáira, de másnap már ismét ott ültek a szatmári, dési, vagy a kolozsvári kávéházak füstös világában. Igen tisztelt uram, utazásaink során gyakran beszélgettünk erdélyi férfiakkal, kispénzű magyar kereskedőkkel, iparosokkal, akik azt mondották, nem tudják, hogy az igazi veszedelmet a regátból bevándorolt románság, vagy pedig a felső-galíciai végekről beszivárgott, majd 160 000 főnyi zsidó jelentette-e számukra. És Önök hiába írogatnak kenetteljes hangú cikkeket, az erdélyi zsidóság „magyarszeretetéről” és „magyarságáról”, az erdélyi zsidókérdést már nem lehet letagadni, és nem lehet jelentéktelen másodkérdéssé lefokozni. Erdély jelene és jövője érdekében minél sürgősebben tető alá kell hoznunk azt a törvényt, amely nem a közigazgatás útvesztőjén keresztül, hanem az új európai rendbe beleilleszkedve, a legrövidebb időn belül megállítja azt a fekete áradatot, amely a nagy galíciai zsidó medencékből indult el Transsylvánia bérces vidékei felé. Az Önök erdélyi helytartói kezében lévő „magyar sajtó” – amelyről néha balgán azt hittük, hogy valóban talán a magyarság érdekeit képviseli – csak addig tartotta szükségesnek a magyar érdekek védelmét, amíg ez üzletet jelentett számára. Bukarest nem ellenőrizte őket ezen a téren, mert megbízott bennük és tudta, hogy jó munkát végeznek. Az erdélyi „magyar” sajtó 90 százaléka az Önök kezében volt, s higgye el Uram, nekem valóságos hajtóvadászatot kellett rendeznem egy-egy régebbi lappéldány után, hogy megtudjam, hogyan s miként írtak Önök az óhazai állapotokról. Némi gyanú ébredt fel bennem, mikor Nagyváradon egy ottani valóban magyar ismerősöm rámutatott két feketébe öltözött, keménykalapos, cúgos cipős úrra, kiknek mellét valóságos piros-fehér-zöld erdő borította. A két úr a nagyváradi „magyar sajtó” két vezető férfiúja volt. Nekem azonban a budapesti Otthon Kör jutott eszembe, ahol életemben egyszer jártam és azért nem tiszteltem meg további látogatásaimmal ezt a budapesti
„újságíróközpontot”, mert csupa — a nagyváradi sajtóférfiúkhoz hasonló zsidó úriember vallotta magát odatartozónak. Ezek az úriemberek ugyanis – bár magyarul beszéltek és magyarul írtak – mégis zsidók, örök zsidók maradtak, és végeredményben az elmúlt húsz esztendős román impérium alatt is csak a zsidóság céljait szolgálták. A magyarországi nyilaskeresztes mozgalomról, éppen úgy – sőt talán még durvább hangon írtak, mint a budapesti körúti sajtó és egészen a vasgárda-kormány uralomra jutásáig hű kiszolgálói voltak a bukaresti rendszernek. A magyarországi első és második számú zsidótörvény meghozatalának idején a legkülönbözőbb vádakkal illették Magyarországot, s a pesti gettóból kölcsönzött szavakkal rágalmazták, vádolták a szélsőjobboldali mozgalmakat és azok vezetőit. Hogy az erdélyi magyarság a visszatérés pillanatában nem látott tisztán és nem ismerte a magyar politikát, annak elsősorban Önök az okai, akik húsz esztendő alatt – hasonlóan pesti laptársaikhoz – mást sem tettek, mint történelmet hamisítottak. Erdélyben ma hozzávetőleges számítás szerint – mert – ember legyen a talpán, aki az erdélyi gettó zsidait össze tudja számolni – másfélszázezer zsidó él, kiknek javarésze az elmúlt huszonkét esztendő alatt vándorolt be Erdélybe. Valamikor Önök, úgynevezett intelligens zsidóság – megtagadta ezt a mocskos, testi és szellemi betegséget terjesztő társaságot, – de az utóbbi időben már ezekkel is sorsközösségét vállaltak, hiszen a Magyar Zsidók Lapja ezt a zsidó réteget is védelmébe vette, s most mindenképpen el akarja hitetni a világgal, hogy ez a lúdtalpas, pajeszos kazár banda is szenvedett és vérzett a román megszállás húsz esztendője alatt a magyar gondolatért. Hát igen tisztelt Uram, ilyen égbekiáltó hazugságot ne is próbáljanak vélünk elhitetni. Önök akkor veszítették el a talajt Európában, – Magyarországon és Erdélyben is –, mikor közösséget vállaltak azzal a galíciai söpredékkel, amely végeredményben kimeríthetetlen tartalékmedencéje az úgynevezett kulturáltabb zsidóságnak. Önök túlságosan elszaporodtak, és túlzott mohósággal vetették rá magukat Magyarországra és Erdélyre, ez a mértéktelen mohóság lesz az Önök veszte. Kevesebb térfoglalás több lett volna... Beszélgettem erdélyi zsidókkal, akik csodálatosképpen nem tudták megérteni a magyar nemzetiszocializmus antiszemita beállítottságát, mert lenn Erdélyben már nagyon megszokták azt a képet, melynek láttán még mi, sok zsidóhoz szokott csonkaországbeliek is megrettentünk. Önök az eredményekért nem harcoltak, csupán gazdasági szívósságuk és összeköttetéseik, legfőképpen pedig a zsidó összetartás révén hódították el tőlünk azokat a pozíciókat, amelyeket mi a nyilaskeresztes gondolat jegyében vissza akarunk és vissza is fogunk önöktől venni. Jól tudom, hogy önök ennek az akaratnak a beteljesülésében még mindig nem bíznak, mert még mindig azt remélik, hogy Európa megbocsátja az Önök bűneit, illetve, hogy a tengelyhatalmak elvesztik a háborút, s azután az európai zsidóság majd ismét tovább folytatja működését ott, ahol velük azt az új világszemlélet abbahagyatta. Nem tudom ismeri-e Ön az egyik emigráns német zsidó írónak Kurt Tucholski-nak Arnold Zweig-hez intézett búcsúlevelét? Mindenesedre engedje meg, hogy idézzek ebből az írásból, mert ez a Kurt Tucholski öngyilkossága előtt őszintén megírta az európai zsidóság tragédiájának az okát. Íme a levél — talán tanulnak belőle: „Higgye el Arnold Zweig, a zsidóságot legyőzték. Az nem igaz, hogy mi évezredeken át harcoltunk. Mi nem harcoltunk, a zsidó emancipáció nem a zsidóság eredménye, a zsidóság felszabadítása a francia forradalom érdeme. A francia forradalomban pedig nem voltak zsidók. Olyan ajándékot kaptunk, amelyért nem harcoltunk — és ez megbosszulta magát. Sohasem tetszett nekem az a langyos és rothadt megállapítás, amely azt mondotta, hogy a középkor zsidósága azért nem tudott soha semmit sem alkotni, mert el volt nyomva és mert gettóban élt.
Nem, kedves barátom. A gettó nem következmény, a gettó a zsidóság sorsa. Egy, úri fajnak el kellett volna pusztulnia, de mi tovább éltünk. Mondotta volna — ön egy átlag zsidónak, 1933ban, hogy bizonyos feltételek mellett hagyja el Németországot; Ha igen, valószínűleg kikacagták volna és most szégyenszemre lopva, mint a tolvajok hagyjuk el az országot, — méghozzá pénz nélkül. Higgye el nekem, hogy a hősiesség jobb üzlet lett volna. Vereséget szenvedtünk! Kezünkben voltak az összes ütőkártyák, és mégis úgy megvertek bennünket, ahogyan még senkit, önkritika kell Uram, önkritika, ami annyira hiányzik belőlünk.” Látja igen tisztelt Uram, aki jelenleg még ott él, Pesten, a körúti kávéházak mélyén, körülbelül ez a helyzet. Ma már hiába küldötte meg nekem a magyarországi zsidóság hivatalos lapjának azt az írását, amely az erdélyi zsidóság magyar „hűségéről” regél az olvasónak. A megírt cikkek minden sorából hiányzik az önkritika, ami ha megvolna, úgy talán Önök, úgynevezett „asszimilált” zsidóság sem vállalnak a felelősséget azért a fekete varjúseregért, amely az erdélyi végeket elárasztotta, s amelynek kisebb gondja is nagyobb volt az itt élő székelység fájdalmánál és szenvedésénél. Beszéljünk őszintén — az Önök által is védelmezett erdélyi zsidóság húsz esztendőn keresztül nyúzta, uzsorázta Erdélyt, s a Bukarestből ideküldött román hivatalnokokkal együtt szívta a magyarság vérét. Ez az igazság, s Önök ott fenn Budapesten ezt az igazságot védelmezik. Ezzel pedig vállalták a következményeket és vállalták a felelősséget. Hogyan is mondotta az Önök emigráns írója? „Több önkritika kellett volna és több bátorság.” – De így jóéjszakát.« Fiala dokumentumértékű leírásának ijesztő időszerűségét tükrözi az Erdély földjén főleg Románia Európai Unióhoz csatlakozása óta felgyorsult cionista, elsősorban bankhálózataik kiépítésével, felbecsülhetetlenül értékes földek és ingatlanok felvásárlásával fémjelzett térnyerés.
6. rész: A Második Bécsi Döntés és Horthy erdélyi bevonulása ma is arra kötelez, hogy mindent vissza! Sorozatunk lezárásaként aligha lehet más feladatunk, mint a körülmények változásaitól független történelmi igazság hirdetése és érvényesítése, a minden egyes magyar röghöz való ragaszkodás, híven eleink meggyőződéséhez: „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!” Hiába sulykolják belénk örökösen, hogy „minek a teljes területi revízió, úgysem tudnánk mit kezdeni a visszatért, zömében már amúgy is idegenek lakta országrészekkel”, és „minek kesergünk erdélyi ásványkincseink elvesztésén, amikor egy kilogrammnyi kvarchomokból is mennyi energia nyerhető”, Istenadta ösztönnel kell ragaszkodnunk mindahhoz, ami a miénk, amit, Juhász Gyula szavaival, „magyar erő szerzett vitézül / S magyar szív és ész tartott meg bizony” . Ha a tollamat elveszi valaki, még nem az övé. Csak akkor lesz az övé, ha neki adom. Addig csak bitorolja. Így kell viszonyulnunk a Kárpát-Duna Nagyhazához is, ugyanis soha nem adtuk oda Erdélyt Romániának. Ha mégis elvették, kötelességünk visszavennünk. Amikor például visszatért
1938-ban az Első Bécsi Döntéssel a Felvidék zömében magyarlakta területe, Joseph Goebbels, a nemzetiszocialista Németország propagandaügyi minisztere csodálkozott, hogy miért nem élünk további revíziós lehetőségekkel, így miért nem vonulunk be a nyugati Őrvidékre is? Aligha van rá magyarázat, miként arra is, miért mondja ma a Kolozsvárról anyaországunkba érkezett vérünkre valaki, hogy román, vagy miért feleli a sepsiszentgyörgyi magyar boltos arra a kérdésre, miért nincs nála magyar felirat, hogy azért, mert „ez Románia”? Közmondásosan a kutya sem azt ugatja meg, akitől fél, hanem aki tőle fél. Miért félünk önmagunktól, történelmünktől? 1940-ben minden oláh uralom ellenére is még zöld volt a Székelyföld. L. Rádai Ilona írja torokszorító regényében, a „Sikolytó Erdély”-ben (Bp. 1942. Makkay Zoltán Könyvkiadó Vállalata, 154. old.): „Épülnek ezeken a tiszta székely vidékeken a nagy cifra oláh templomok, de vajon ki fog oda bemenni? Építhettek ti oláhok akkora díszes templomokat, mint a római szent Péter templom, nem lesz magyar, aki bemegy díszes falai közé. Adóztatjátok a magyart, lehúzzátok a bőrét hétszeresen, de egy utat meg nem javíttok. Az utak romlanak, és ha ez így folytatódik, egyik faluból a másikba is nehéz lesz eljutni, télen pedig valósággal el lesznek zárva a világtól. A nép szenved, de büszkén viseli a sorsát: fiait gyötrik, bántalmazzák, katonának viszik, és oláhul kell megtanulnia a jobbra átot, balra átot. Messzire viszik őket, távol egymástól, hazájuktól, elszórják egymástól őket, hogy magyar szót ne hallhassanak, de magyarságukon változtatni nem tudnak. Hazajön az agyongyötört székely fiú és lerázza magáról az oláh sallangot: több oláh szót nem mond ki, csak ha muszáj, és a fiát titkon tanítja a Himnuszra.” A Második Bécsi Döntés és Horthy erdélyi bevonulása hetvenedik évfordulóján, az események hátterét megvilágító, írássorozatunkhoz felhasznált történelemkönyvekből (felsorolja őket Szidiropulosz Archimédesz kézikönyve: Trianon utóélete. Válogatás a magyar nyelvű irodalom bibliográfiájából 1920-2000. Bp. 2002. XX. Század Intézet, 29-221. old.) és a Várpalotai Trianon Emlékmúzeum kiállításán szereplő dokumentumokból erőt merítve, sziklaszilárdan leszögezhetjük, hogy a jeles történelmi évfordulónak kettős üzenete van. Az egyik, hogy fokozatos nemzetépítéssel nem az autonómia, hanem, tűnjék bármennyire is illúziónak, a teljes revízió hozhat csak gyökeres megoldást, hiszen nem nekünk kellene autonómiát adniuk a románoknak, hanem nekünk lehetne nekik, ha akarjuk. A másik, hogy ideje lenne végre belátniuk legalább a józanabb románoknak, hogy csak általunk lehet nekik is életük, vagyis nem mi vagyunk ellenségeik, hanem ugyanazok, akik mindkettőnknek: a világhódító cionisták.
