A sorozat következő, huszonötödik kötete október 13-ától kapható a hírlapárusoknál és más terjesztőknél. Az eddig megjelent kötetek: I. Varázslat II. Átkos örökség III. Örvényben IV. Vágyakozás V. Halálos bűn VI. Nincs menekülés VII. Kísértetkastély VIII. A pribék leánya IX. A magányos lovag X. Hóvihar XI. Vérbosszú XII. Nyugtalan szív XIII. A sátán lábnyoma XIII. Remény nélkül XV. Keleti szél XVI. A bitója virága XVII. A halál kertje XVIII. Maszkabál XIX. Sárkányfogvetemény XX. Hollószárnyak suhogósa XXI. Farkasok órája XXII. Démon és angyal XXIII. Áldozat XXIV. A mélyben
A további kötetek havonta jelennek meg. A már megjelent kötetek postai utánvétellel megrendelhetők a kiadónál (a megrendelő lap a kötet végén található).
A svéd nyelvű eredeti mű címe: Djupt i jorden Copyright © by Margit Sandemo, 1985 All rights reserved Hungarian translation © Szöllősi Adrienne, 1995 Hungarian edition © CESAM HUNGARY, 1995 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-26-8 HU ISSN 1217-0666 Előkészítés: Seszták Sándor Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok, valamint alternatív lap- és könyvterjesztők Ára: 336 Ft Előfizethető a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatóságnál (1846 Budapest), az ügyfélszolgálati irodákban, a hírlapkézbesítőknél, a Hírlapelőfizetési Irodában (HELIR, XIII. ker. Budapest, Lehel út 10/a, levélcím: 1900 Budapest) és vidéken a postahivatalokban. (A megrendelőlap az előfizetéshez a kötet végén található).
A „JÉGHEGYEK NÉPE” könyvsorozat huszonnegyedik kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… Anna Maria Olsdatter a bányász gyerekek tanítónőjének szegődik a kis svédországi településre, Ytterhedenbe. Jövetelének nem mindenki örül, sőt, egy éjjel késsel támad rá valaki. Anna Maria a nagybátyjához, Heike Lindhez fordul segítségért. Mire Heike megérkezik, már több ember élete forog veszélyben… Margit Sandemo „Jéghegyek Népe” című könyvsorozatával Norvégiában, Svédországban, Dániában, Izlandon és Lengyelországban vezeti a bestseller listákat. Az írónő összesen több mint 100 könyv alkotója.
GONOSZ TENGEL régesrégen, többszáz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak. Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházta fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és ezután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Vagy talán mégsem így történt? Valójában úgy esett, hogy Gonosz Tengel felkereste az élet forrását, és ivott a gonoszság vizéből. Örök életet és az emberiség feletti hatalmat ígértek neki, ha ennek fejében eladja utódai lelkét a Gonosznak. De számára rossz idők jártak akkoriban a földön. Ezért csendes szendergésbe vonult vissza, hogy kivárja, amíg eljön az ő ideje. Az üst, amelyről annyit regéltek, nem is üst, hanem korsó, melyet elásott a gonoszság vizével. Most türelmetlenül vár a jelre, hogy felébressze szendergéséből. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról szól, legkivált családjának nőtagjaitól.
Közülük az egyiknek, Shirának 1742-ben sikerült eljutnia az élet forrásához. Merített tiszta vizéből, amely feloldja a sötét forrásvíz gonosz hatalmát. De az elásott korsót senki nem találta meg idáig. A nemzetség tagjai attól félnek, hogy Gonosz Tengel idő előtt felébred, még mielőtt megtalálnák. Annyit tudnak csupán, hogy valahol Dél-Európában rejtőzik, és csak egy varázserejű furulya képes felébreszteni. Ezért a Jéghegyek Népe retteg a furulyák szavától.
1. fejezet SÖTÉT VÍZFOLYÁSOKAT rejt a föld mélye. Az emberi lelkek mélye vágyat, szerelmet, gyűlöletet és kétségbeesést rejt. Nincs aki sejtené, merre folynak a titokzatos vizek, nincs aki olvasni tudna az emberek legtitkosabb gondolataiban. Pedig azok ott vannak, mélyen, nagyon mélyen elrejtve. Ytterheden Isten háta mögötti hely volt Svédországban. Mára beleolvadt egy nagyobb településbe, egykori nevét rég elfeledte. Azóta a vidék is megváltozott, főként a természet rovására. 1815-ben Ytterheden – Magányos part – még rászolgált a nevére. A csupasz tengerpartot semmi nem védte a tomboló tengeri viharoktól. Csak néhány fenyőnek és fűcsomónak sikerült megkapaszkodnia a homokon. A parttól távolabb sziklák fehérlettek, mögöttük meredek domboldal vezetett a sűrű, áthatolhatatlan erdő felé. Ytterheden akkoriban apró bányászkolónia volt. A házak többnyire a sziklák és a dombok védelmében húzódtak meg. A néhány mezőre épített faház repedésein átfújt a szél, újra meg újra meglebbentve a függönyöket. Az időjárás viszontagságai nem kímélték a házak festését sem. Halászok nem éltek a faluban. A tenger egyébként sem volt itt alkalmas a halászatra a hínáros part miatt. A halászóhelyek néhány mérfölddel feljebb estek. A mező tavasszal igazán felejthetetlen látványt nyújtott. A fű zöld volt és selymes, a napsütés pedig előcsalogatta a földből a kikelet első virágait. Az ég tisztán kéklett. Madarak hasították a levegőt a tágas tér felett. A mező még egyszer, nyárutó idején ismét pompás színekbe öltözik. Ilyenkor a bokrokon
élénk színű bogyók virítanak, hogy késő ősszel, amikor a szél fehérre korbácsolja a tengert, elszürkülve semmisüljenek majd meg. Ytterhedenre félhomály borul, elátkozott vidékké válik. Ilyenkor a helybéliek összebújnak apró házaik védelmében és az Úrhoz imádkoznak, hogy védje meg őket a tomboló természettől. Ide érkezett 1815 őszén a Jéghegyek Népének egyik sarja: Ola Olovsson leánya, Ingela egyetlen unokája, Anna Maria. ANNA MARIA 1796 szeptemberében született a skenäsi uradalomban, Vingåker járásban. Apja, Ola kétségbeesetten vizsgálta az újszülött arcát, de az elátkozottak egyeden jellegzetes jegyét sem fedezte fel rajta. A gyermek vonásai teljesen szabályosak, sőt egészen finomak voltak. Amikor néhány nappal később kinyitotta a szemét, színe olyan volt, mint bármelyik átlagos csecsemőé. Talán azért egy kicsit kerekebb, csodálkozóbb, ahogy az elétáruló világot figyelte. A feje búbján nőtt kis hajtincs semmivel sem volt sötétebb, mint kellett volna. Apró keze, lába rendkívül formás. Egyszóval minden a legnagyobb rendben volt vele. Apja fellélegezhetett. Ennek ellenére nem érezhették biztonságban magukat. Hiszen Ingela testvére, Sölve Lind is szokványos gyermeknek tűnt. Akárcsak Trondról, a család egyik korábbi leszármazottjáról, róla is csak később derült ki, hogy az elátkozottak közé tartozik. Az Anna Maria névre keresztelték, egyik rokonuk után, akit mindenki csak Gunillának hívott. Gunilla elvetélte első gyermekét. A család valamennyi tagja abban reménykedett, hogy ő lett volna az a gyermek, akinek elátkozottként kellett volna megszületnie. Anna Maria szeretetreméltó gyermek volt. Nem olyan talp-
raesett, mint Vinga, mosolya mégis elárulta a benne rejlő lelkierőt. Csendes, magának való gyermek volt, néha mégis odabújt édesanyjához és az ölébe hajtotta a fejét. Anna Mariát igazán boldognak lehetett mondani. Mindenki szerette, nevelése nem okozott gondot, úgy élhette ifjú életét, ahogy akarta. Konfirmációjára összegyűlt az egész család, apai és anyai ágról egyaránt. Édesanyjának, Sarának rokonai közül egyedül Birgitta gyakorolt rá nagy hatást. Ott volt természetesen apai nagyanyja, Ingela is. Nagyon szerette a kislányt, és úgy kényeztette, ahogy csak tudta. Ám Anna Maria nem tartozott azon gyermekek közé, akiket a szeretet és gondoskodás ilyen látványos megnyilvánulása ámulatba ejt. Éppen olyan kedves, udvarias volt Ingelával, mint másokkal. Megérkeztek a smålandi rokonok is, az öreg Arv Grip és felesége, Siri. A gyerekek sokat nevettek azon, milyen érdekesen cseng össze Anna Maria édesanyjának, Sarának és Sirinek a neve. Sara-Siri. Arv Grip magával hozta leányát, Gunillát is. Gunilla, akit valaha Anna Mariának hívtak, különösen szép ajándékot hozott, mivel Sara egykor az ő eredeti nevét adta újszülött leányának. Eljött vele a férje is, a termetes, hangoskodó, mégis kedves Erland. Volt egy leányuk, Tula, aki sokkal, de sokkal fiatalabb volt Anna Mariánál. A kövérkés, jókedvű kislány gyöngyöző kacagásának senki nem tudott ellenállni. A család norvégiai ága sem hiányozhatott. Nem volt egyszerű eljutniuk Svédországba, mivel hazájuk forrongott. 1810et írtak, és a norvégok azon fáradoztak, hogy végleg elszakadjanak Dániától. A dánok éppen ezért árgus szemmel őrizték határaikat. Mindezek ellenére Heikének, feleségének, Vingának és fiuknak, Eskilnek sikerült eljutni Skenäsbe. Az Anna Mariánál
egy évvel fiatalabb Eskil igazi rosszcsont volt. Inkább anyja elevenségét, mint apja nyugodt természetét örökölte. A konfirmációt követő napokban a három gyermek remekül szórakozott. Eskil elemében volt, Anna Maria pedig valósággal kivirágzott. Mivel a gyerekek lefoglalták egymást, végre a felnőtteknek is jutott ideje egy kis beszélgetésre. Volt valami, amit a családi találkozón feltétlenül el kellett dönteni. A család svéd ágának már régóta gondot okozott öszszetett családnevük. Olyan országban ugyanis, ahol sok az arisztokrata, nem nézik jó szemmel, ha olyanok is nemesi eredetre utaló családnevet használnak, akik valójában nem is nemesek. Éppen ezért úgy döntöttek, hogy a „Lind” vezetéknév mellett használt „Jéghegyek Népéből” elnevezést a fiatalabb generáció, Anna Maria és Tula nemzedéke már elhagyja. Heike és Vinga persze nem győzött ezen sajnálkozni, őket ugyanis cseppet sem zavarta ez a kiegészítő elnevezés. – Remélem azért nem gondoljátok, hogy ezzel megszűnne a kapcsolat családunk két ága között! – jegyezte meg Ingela. – Szívünkben mindig is emlékezni fogunk ennek a névnek az eredetére, és ennek megőrzésére kérlek benneteket is, gyerekek! Ha bármikor bajba kerültök, számíthattok a család segítségére. És tartsátok egymással a kapcsolatot. A gyermekek nagy komolyan bólogattak. Elég nagyok voltak már, így részletesen ismerték családjuk történetét, és büszkék voltak származásukra. A vendégek néhány nap múlva elutaztak. Anna Maria számára folytatódtak a megszokott hétköznapok. Szülei mindent megtettek annak érdekében, hogy jó nevelést kapjon. Először a többi gyermekhez hasonlóan ő is elvégezte az elemi iskolákat, majd Axel Oxenstierna ajánlására magántanárt fogadtak mellé. Hiszen Marca Christiana óta az
Oxenstierna családot és Ingela családját erős szálak fűzték egymáshoz. Anna Mariának könnyen ment a tanulás. Szülei boldogok voltak, úgy érezték, leányuk nagy jövőnek néz elébe. És ha eljön az ideje, jó férjet is szereznek majd neki. Ám a fényes jövőnek hamar befellegzett. Háború esetén az volt a szokás, hogy családjuk férfitagjai elkísérték a harcba az Oxenstiernákat. Ez alól Ola Olovsson sem lehetett kivétel. Hűségesen követte hát a csatamezőre Axel Fredrik fiát, Erik Oxenstiernát, aki akkor már jelentős katonai karriert futott be. 1813-1814 között a híres Sandels tábornok adjutánsa volt a németországi, brabanti és norvégiai hadjáratban. Különösen a Napóleon elleni háború során vált híressé. Részt vett Maastricht blokádjában és az issebroi csatában is. Ola Olovson azonban nem kísérte végig a hadjáraton. A Lipcse melletti csatában, 1813 őszén elesett, özvegyen hagyva Sarát a tizenhét éves Anna Mariával. Sara képtelen volt megbékélni a tényekkel. Egyre búskomorabb lett. Az Oxenstierna család ez idő tájt mondott búcsút Skenäsnek, mivel Axel Fredriket beválasztották a legfelsőbb bíróságba. Érthető, hogy közelebb kellett költöznie a fővároshoz. Sara ezek után megtiltotta leányának, hogy meglátogassa az Oxenstierna családot. Őket okolta férje elvesztéséért. Anynyira elkeseredett, hogy minden kapcsolatot megszakított velük. Ingela azonban hűségesen követte Axel Fredrik Oxenstiernát és feleségét, így Anna Maria egyedül maradt anyjával Skenäsben. Minden idejét azzal töltötte, hogy felvidítsa Sarát. Ám néhány évvel később egy reggel Anna Maria holtan találta édesanyját. Az asszony nem bírta már a rá nehezedő fáj-
dalom súlyát, és önkezével vetett véget életének. Anna Maria úgy érezte, benne is meghalt valami, amikor utolsó útjára kísérte anyját. Eltűnt minden, ami szép volt, elveszett apja és anyja szeretete. Örökre elmentek, testüket befogadta a hideg föld. TOVÁBBRA IS tiszteletben tartotta anyja kérését, és nem vette fel a kapcsolatot az Oxenstierna családdal. Nagyanyja, Ingela egyébként is olyan apró lakásban lakott, hogy nem vehette volna magához a lányt, bármennyire szerette volna, hogy mellette legyen. Smålandi és graastensholmi rokonai mind arra szerették volna rávenni, hogy éljen ezentúl velük. Ám Anna Maria egyik levelében kedvesen visszautasította kérésüket. Igazán hálás lehetek kedvességetekért! Ugyanakkor sokat tűnődtem azon, mihez kezdhetnék ezután. Neveltetésemnek és képzettségemnek köszönhetően megengedhetem magamnak, hogy ne éljek tétlenül, kihasználva rokonaim jóságát. Édesanyám unokatestvére, Birgitta olyan javaslattal állt elő, mely rendkívül csábítónak tűnik számomra. Van egy barátnője, Kerstin Brandnak hívják. Kerstin bátyjának pedig van egy bányája, valahol kint a Botteni-öbölben. A kolónia neve Ytterheden. A bánya vezetője megkérte, hogy szerezzen egy tanárt, aki hajlandó lenne tanítani a bányászok gyermekeit. A gyermekek taníttatásáról ugyanis semmilyen hatóság nem gondoskodik. Kerstin engem ajánlott a bátyjának. Úgyhogy megkaphatom az állást, csak akarnom kell. Én pedig úgy döntöttem, hogy igent mondok. A skenäsi birtokot az uradalom intézőjére bízom, amíg távol vagyok. Amint tudjátok, a ház Ingeláé, nagyanyámé, aki azt szeretné, ha halála után én örökölném. Éppen ezért nem akarom eladni. Azt hiszem, elérkezett az ideje, hogy kipróbáljam,
mire is vagyok képes, és hogy mások is hasznomat vegyék végre. Remélem megértitek majd, miért döntöttem így. Természetesen megértették. Anna Maria és a Jéghegyek népéből való, nem is dönthetett volna másképp. Soha egyikük sem szeretett másokon élősködni. Megértették, bár Anna Maria volt köztük a leggazdagabb, ezt tekintve nem is lett volna szüksége arra, hogy elvállalja az állást. Csakhogy ő akarta! Döntése tökéletesen rávallott. Anna Maria írt még egy levelet. Egy ugyancsak bizalmasat. Eleinte sokáig habozott, nem volt biztos benne, hogy kitárulkozhat-e ennyire másvalaki előtt. A téma bizalmassága miatt többször is átgondolta, hogy kinek címezze. Családja férfitagjai nem jöhettek szóba. Tula sem, hiszen még gyermek. Vinga természete pedig annyira más, mint az övé. Nagyanyjához sem fordulhatott, bár ő mindig nagyon kedves volt vele. Egyedül Gunilla jöhetett szóba, akihez mindig is erősen kötődött. Drága Gunilla! Úgy érzem, mindig nagyon közel álltunk egymáshoz, éppen azért veszem a bátorságot, hogy beavassalak egy titkomba. Talán minden azért van, mert ugyanarra a névre kereszteltek bennünket? Tudod, pontosan meg tudom mondani, miért akartam anynyira elfogadni azt a tanári állást. Emlékszel Adrian Brandtra, Kerstin Brandt bátyjára? Ő a bánya tulajdonosa. Már találkoztál vele egyszer, éppen akkor jártatok nálunk látogatóban, amikor Birgitta egyik alkalommal magával hozta Kerstint és a bátyját is. Emlékszel, milyen szerelmes voltam belé? Életem első nagy szerelme. Igazán vonzó férfi volt akkor. Kicsit álmodozó, melankolikus, romantikus. Később megtudtam, hogy valaki másba volt szerelmes. Ezért volt mindig olyan vágyakozó a tekintete. Hogy sírtam, amikor megtudtam, hogy megnősült! Furcsa, hogy azóta se bírtam elfelejteni. Később feleségül
vette szerelmét, de aztán megözvegyült. Milyen bután viselkedtem akkoriban! Persze mit is tehettem volna, hisz olyan fiatal voltam! Rajta kívül nem nagyon találkoztam más fiatalemberrel. Így nem csoda, hogy Adrian még ma is kimondhatatlanul szépnek és kedvesnek tűnik számomra. Attól tartok, még mindig szeretem! Hát ezért akarok annyira elmenni Ytterhedenbe! Kérlek, ne nevess ki ezért! Muszáj volt elmondanom valakinek! Gunilla pedig megértő volt és nem nevette ki. Írt Anna Mariának egy kedves levelet, amelyben sok szerencsét kívánt neki. Lehet, hogy a fiatal lány jobban meggondolta volna, hogy elfogadja-e a tanári állást Ytterhedenben, ha módjában áll elolvasni azt a levelet, amit Birgitta írt barátnőjének, Kerstinnek. Drágám, szinte biztos vagyok abban, hogy bátyád, Adrian elbűvölőnek fogja találni Anna Mariát. Talán emlékszel még, milyen érzéseket táplált bátyád iránt kamaszkorában? Azóta nővé érett, és úgy vélem, éppen megfelelő parti lenne Adrian számára. Anna Maria gyengéd, kedves és engedelmes. Vagyis pontosan olyan, amilyen asszonyra egy frissen megözvegyült férfinak szüksége van. No és a vagyona sem lebecsülendő! A család Skenäs közelében fekvő háza egyszer az ő tulajdona lesz, a hozzátartozó birtokkal és egyéb ingóságokkal együtt. Nagyanyja, és ezt egészen biztosan tudom, ezer birodalmi tallért ad még hozományul, arról nem is szólva, hogy Anna Mariának már így is több bankban van tekintélyes betétje. Ám Anna Maria nem láthatta ezt a levelet. Ha látta volna, biztos, hogy visszavonja döntését. KÉSŐ ŐSSZEL ÉRKEZETT Ytterhedenbe. A bozótos még rozsdavörösen virított, a vándormadarak pedig akkortájt indul-
tak délnek, fájdalmasan rikoltozva a levegőben. A postakocsi a mező szélén megállt. A kocsis a nagy kerülőre hivatkozva nem volt hajlandó behajtani a faluba. A lány kénytelen volt gyalogolni. Egyeden táskája volt, így vígan vágott neki a bozótosán átvezető ösvénynek. Kicsit később megállt, hogy szemügyre vegye a környéket. Felnézett a tágas égboltra, majd mélyet lélegzett. A levegő tiszta volt és sós. A tenger habjai kékesszürkén csapódtak a parti szikláknak, a bozótos káprázatos színekben terült el körülötte. Azt hiszem, itt jól érzem majd magam, gondolta a lány. Még fogalma sem volt róla, milyen a hosszú-hosszú tél Ytterhedenben. Nem tudta, milyen kicsi is az ember, ha szembekerül a féktelen természeti erőkkel. Egész életében ki sem mozdult a szárazföld belsejéből. A kopár parton is állt néhány ház. Anna Maria mellettük elhaladva vette csak észre, valójában milyen távol esnek egymástól. Látta, milyen rossz állapotban vannak a házak, csak azt nem vette észre, hogy kopott függönyök mögül minden lépését kíváncsi tekintetek figyelik. Táskája egyre jobban húzta a kezét. Hosszabb volt a faluba vezető út, mint gondolta. A táska fogantyúja belemélyedt a kezébe, kék csíkot hagyva a bőrén. Egy ideig még azzal próbálkozott, hogy egyre gyakrabban vette át egyik kezéből a másikba. Milyen gondosan csomagolt be utazás előtt…! Most ebben van minden, ami az övé. Mindent beletett, amiről úgy gondolta, nélkülözhetetlen lesz számára az Ytterhedenben töltött napok során. Minden egyes darabot hosszan méricskélt a kezében, mielőtt berakta volna. Bizonyára a rengeteg tankönyv miatt olyan nehéz. Cipői nem voltak túl jó állapotban, de nem maradt már ideje arra, hogy újakat szerezzen be. Leginkább az bosszantotta, hogy otthon felejtette fejfájás elleni piruláit és a
köhögés ellen jól bevált cseppeket. A kocsis egyszerűen felhajította csomagját a kocsi tetejére. Reménykedett, hogy a málna- és áfonyalekváros üveg épségben átvészelte ezt a felelőtlen dobálózást. Az út a part menti sziklák felé kanyargott. Arrafelé van a falu, bökte ki a kocsis, amikor Anna Maria leszállt. A táskát átvette a másik kezébe. De messze van még innen Ytterheden! Anna Maria gyászruhába öltözött. Ruhája, cipője, karcsú alakját eltakaró köpenye fekete volt. Selyem főkötője és sálja szintúgy. Fekete volt a haja is. Szeme szürkéskék, tekintete komoly, értelmes, szája érzéki. Tizenkilenc éves. Pillantását szomorúvá tette a gyász és az újtól való félelem. Nem tudta, milyen lesz új helyre kerülni, teljesen ismeretlen emberekkel találkozni. Persze töltött már néhány évet otthonától távol, amíg iskolába járt, de fogalma sem volt róla hogyan boldogul majd a bányászokkal és gyermekeikkel. Egy pillanatra még az is megfordult a fejében, hogy visszafordul. De nem. Nem teheti meg. Vállalnia kell a kihívást. Be kell bizonyítania, hogy ő is ér valamit. És ott van Adrian is… Adrian Brandt. A férfi az évek során valóságos hőssé vált a szemében. Tényleg sok év telt el azóta. Mégis képes volt ennyi idő után is felidézni magában a férfi arcát. Nem volt túl nehéz dolga, hiszen Adrianon kívül egyetlen valamirevaló férfit sem ismert. Anna Maria felidézte azt a pillanatot, amikor tizenhárom évesen megpillantotta a fehér lovaglóruhában feléje vágtató férfit. A lova is fehér volt. Szőkés haja a vállára omlott. Lehet, hogy ennek a képnek már semmi köze nem volt a valósághoz, neki viszont minden joga megvolt az álmodozáshoz. Túlságosan keményen sújtotta az élet az utóbbi két évben. Adrian Brandt álomképéhez menekült ezekben a nehéz órák-
ban. Érezte, hogy a férfinak szüksége van rá. Lehet, hogy még nincs egészen tisztában ezzel, de mégiscsak ő küldött érte! Megözvegyült, rettenetesen érezheti magát… Valóban ott van a helye? Nem is vette észre, hogy időközben egyre közelebb ért céljához. Ott állt a szikláknál. Az ösvény a meredek sziklaoldalban folytatódott, aztán egyszer csak vége lett… Ytterheden terült el a lába előtt, sziklák és dombok védelmében. – Istenem, milyen apró! – sóhajtott fel a lány. – Nem csoda, hogy senkit nem találtak, aki hajlandó lett volna eljönni ide. Öt apró házat és egy nagy, riasztó épületet számolt össze. Az lehet a bányatársaság háza. A domboldalban is állt egy ház, sokkal előkelőbb, mint a többi. Minden bizonnyal Adrian Brandté. A dombok között széles, agyonhasznált út vezetett. Nyilván a bányába visz, gondolta a lány. Birgitte mesélt valamit Ytterhedenről, de túl sokat ő sem tudott mondani. Anna Maria úgy vélte, hogy Adrian Brandt nem lakhat állandóan a domboldalon álló házban. A bányászat afféle szórakozás lehet a számára. Apósától örökölte, és elhatározta, hogy ebből fog meggazdagodni. Hát, ami azt illeti… Némileg szorongva indult lefelé. Legjobb lesz, ha bemegy valamelyik irodába, ott bizonyára tudnak már az érkezéséről. Még templomuk sincs, nézett körül döbbenten. Úgy érezte, a kis faluból éppen a legfontosabb dolgok hiányoznak. Most legalább lesz egy iskolájuk. Jó lenne tudni, merre lehet az épület? Hiszen csak lakóházakat lát mindenütt. És ő vajon hol fog lakni? Hirtelen felfigyelt valamire. A sziklák gondos rejtekében két hosszú, riasztóan komor barakk tűnt elő. A bányászok lakhelye, gondolta a lány. Még soha nem látott ilyen lehangoló
épületeket. Az ajtók előtt szemét és egyéb meghatározhatatlan eredetű hulladék halmozódott fel. A szörnyű barakkok láttán az embernek az a benyomása támadt, hogy odabenn igen szűken lehetnek az emberek. Kicsit távolabb még egy házikó. Talán egy bolt? A többi épülethez hasonlóan rossz állapotban. Mit is mondott Birgitta? „Ha az ember azt akarja, hogy haszna legyen valamiből, nem dobhatja ki a pénzét érzelgősen holmi jótékonykodásra. Minden fölösleges kiadás a gonoszt szolgálja.” Ezek voltak a szavai. De Adrian aligha gondolhatja így. Őt sokkal finomabb anyagból gyúrták. Olyan ritkán járhat erre, hogy nem figyelt fel a barakkok nyomorúságára. Milyen lehangoló ez a hely! Anna Maria összeszedte magát és végigballagott azon az utcának alig nevezhető valamin, ami a házak között vezetett. Az ablakok mögül szomorú, sovány asszonyarcok figyelték. Egy szót sem szóltak. Anna Maria észrevette, hogy pillantásukkal üzennek egymásnak az utca egyik oldaláról a másikra. Remegve rámosolygott egyikükre. Az asszony először szigorúan rápillantott, majd feléje bólintott. Az egyik ház mellett két gyermek ácsorgott és őt bámulta. Ruhájuk viseltes. Nem látszottak egészségesnek. Amikor végre odaért a komor, szürke ház elé, úgy érezte, fellélegezhet egy kicsit. Bekopogott az egyik ajtón. Odabentről semmi nem hallatszott. Tétován körbepillantott, de sehol nem látott másik ajtót, amelyen esetleg bemehetett volna. Némi habozás után benyitott, mert elunta, hogy a bányászviskók ablakai mögül még mindig lesik. Teljesen üres, kellemetlen hangulatú terembe lépett. Kénytelen volt rádöbbenni, hogy rosszul választott. Semmiféle iroda nem volt a helyiségben. Egy számára ismeretlen valaminek lehetett a hátsó része. Talán üres, lepusztult raktár. Már majd-
nem kiment, amikor egy szomszédos szobából hangokat hallott. Mély, keményen pattogó hang volt. – Ha jól emlékszem, tanárról volt szó, és nem tanítónőcskéről – mondta izgatottan. – Miért gondolja, hogy olyan könnyű volt bárkit is rábeszélni, hogy eljöjjön ide? – kérdezte egy gyengéd, barátságos hang, mely ismerősnek tűnt Anna Mariának. Adriané volt, az ő Adrianjának a hangja! Azé a férfié, akinek képét titkon lelkében őrizte mostanáig. – Egyébként Olsdatter kisasszony igen jó képzést kapott – folytatta. Köszönöm, Adrian! Százszor is köszönöm! – Ühüm! Jól ismerem az efféle pártában maradt nőszemélyeket, akik éppen azért mennek olyan helyre, ahol többnyire férfiak vannak, hogy még egy lehetőséget adjanak maguknak. – Anna Maria Olsdatterről bizonyára sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy öreg. Mindamellett nagyon előkelő családból származik. – Annál rosszabb. Akkor egész biztosan fennhordja majd az orrát. Nem tudom, hogy fékezzem majd meg az embereimet, ha kiderül, miféle nő érkezett ide? Már csak abban reménykedem, hogy olyan csúnya, mint az öregördög, ha már ilyen foglalkozást választott magának. Nem hinném, hogy az embereim túlzottan örvendeznének egy fontoskodó tanítónőnek. – Jobb lenne, kedves Kol, ha nem alkotna elhamarkodottan véleményt. Amikor legutoljára láttam Anna Mariát, még jelentéktelen kamaszlány volt. De már akkor is felfigyeltem vágyakozó pillantására és odaadó mosolyára. Még arra is emlékszem, hogy mindenütt felbukkant, ahol csak megjelentem. De be kell vallanom, hogy akkoriban nem volt különösebben figyelemreméltó. Ha jól tudom, ugye ma kellene megérkeznie?
– Attól tartok, le kell mondania arról, hogy részt vegyek a fogadtatásában. Jobb, ha arról az úr maga gondoskodik! Ezzel becsapódott egy ajtó. Anna Maria már csak azt hallhatta, hogy az „úr” felsóhajtott. Az ő Adrianja, aki csak egy jelentéktelen kamaszlányra emlékszik. És az a másik… Nem Kolnak szólította? Bizonyára ő az a bányaparancsnok, aki arra kérte Adriant, hogy hozasson tanárt erre az Isten háta mögötti helyre. Úgy tetszik, nem örül különösebben az érkezésének! Milyen furcsa! Mennyi erő van az emberben addig, amíg célja felé igyekszik. És amikor végre elérte, az üresség érzése szállja meg, éhesnek és rettenetesen fáradtnak érzi magát. De a legnehezebb mégis szembenéznie magánnyal.
2. fejezet HIRTELEN RÁDÖBBENT, hogy nem állhat az idők végezetéig az üres helyiségben. Tétovázva kiment. Ám most az egyik asszony a segítségére sietett. A hozzá legközelebb álló házból integetni kezdett neki, hogy kerülje meg a házat és a másik oldalról menjen be. Anna Maria engedelmeskedett és a másik oldalon valóban megtalálta a bejáratot. Az ajtó fölött nagy tábla függött: „IRODA”, olvasta a lány a feliratot. Kopogott, majd bement. Egy férfi üldögélt hatalmas íróasztal mögött, mely lenyűgözően hatott a szegényes környezetben. A szobában egyébként nem volt semmi különös. Anna Maria azért felfigyelt arra, hogy az íróasztal mögött ülő, roppant elfoglaltnak látszó férfi
adott a szoba berendezésére. Bizonyára nem csupán rajta múlott, hogy a végeredmény ilyen tökéletlen lett. Adrian Brandt! Ki más lenne? Bár Anna Mariának nehezen sikerült felismernie a sok évvel ezelőtt látott férfiarcot. Hat évig ábrándozott róla, ennyi idő pedig éppen elég volt ahhoz, hogy a valós képet megváltoztassa. Most viszont hat év elteltével itt ül vele szemben. Még mindig fiatal. Nem is a korával volt a baj. Haja még mindig hamvasszőke, szeme szelíden csillogó és olyan kék, akár a nyári égbolt. Arcvonásai teljesen szokványosak; hogy mégis vonzónak tűnt, szemének és az arcáról nyert összbenyomásnak köszönhette. Valami azonban mégis megváltozott. Amikor észrevette a lányt, homlokán kisimultak a ráncok. Anna Mariát ismét ifjúkora lovagjára emlékeztette. A lányt kicsit felzaklatta a találkozás. Bosszantotta, hogy az előbb rossz ajtón lépett be, és fültanúja volt egy beszélgetésnek, amelyből kiderült, hogy nem mindenki örül az érkezésének. Adrian Brandt pillantása azonban megnyugtatta. Vajon örül az érkezésének, vagy egyelőre csak meglepett? Kinyújtott kézzel sietett a lány elé. Anna Maria kezet fogott vele. A férfi kézfogása meleg volt, mégis kemény. Parolázás közben a lány könnyedén fejet hajtott előtte. – Ezek szerint megérkezett Birgitta unokahúga – mondta nevetve. – A kis Anna Maria. Jó ideje már, hogy utoljára láttuk egymást. Igazán örülök, hogy eljöttél! Bár sokkal fiatalabb vagy, mint amire számítottam, de azért ne aggódj, minden a legnagyobb rendben lesz. Igazán kitűnőek a bizonyítványaid! Gondolom, rájöttél, hogy én vagyok Adrian Brandt. Enyém ez a kis… vállalkozás, legalább van mivel agyoncsapni az időmet. Anna Maria elcsodálkozott azon, hogy ilyen mellékesnek
tekint egy ekkora vállalatot, de bizonyára másutt is vannak jelentősebb érdekeltségei. A férfi szégyenlősen büszke nevetése levette a lábáról. – Csak ritkán jövök ki ide, hogy ellenőrizzem, rendben mennek-e a dolgok. Már éppen indulóban voltam a városba. Kizárólag arra vártam, hogy megérkezz. Szerettelek volna személyesen üdvözölni. Van egy hivatalnokom, aki majd gondoskodik rólad. Nilsson! – kiáltott a szomszédos szoba irányába. Anna Maria izgatottan várakozott. Talán azt a férfit hívta, aki nem holmi „tanítónőcskét” látott volna itt szívesen? – Hívatott az igazgató úr? – kérdezte alázatos hangon valaki, majd egy fekete hivatalnokruhába öltözött, nagyranőtt kerub lépett a szobába. Nem, nem ő az, gondolta határozottan Anna Maria. A férfi mindent megpróbált, hogy rakoncátlankodó angyalhaját a kor divatja szerint középen válassza el. Ám próbálkozása hiábavalónak bizonyult. A fürtök engedetlenül szanaszét repdestek. Szemmel láthatóan főnökéhez szeretett volna hasonlítani, de az eredmény egyszerűen nevetségessé tette. Mindkét férfi a népnyelven csak fátermördernek nevezett magas ingnyakat viselte. Micsoda kényelmetlen divat, gondolta Anna Maria. – Nilsson – szólt Adrian kissé fátyolos hangon a kerubhoz. – Ugye gondját viseled Anna Maria Olsdatternek a távollétemben? Sajnos sietnem kell. Nilsson jelentőségteljesen meghajolt, mire a mellkasán nagyot roppant a mellény. Gyorsan lesöpört róla néhány süteménymorzsát. – Természetesen, igazgató úr! – nyugtatta meg széles mosollyal Adriant. – Tudja jól, hogy bízhat bennem! – Fordulj csak hozzá nyugodtan, ha valami gondod támadna
– búcsúzott a lánytól. – A hétvégén pedig már én is itt leszek, akkor a családom kíséretében. Anyám és két nővérem szívesen időz a friss, vidéki levegőn – fűzte még hozzá, majd elsietett. Anna Maria úgy érezte, hogy Adrian egyéb hivatali ügyei mellett mára őt is letudta. Milyen furcsa, hogy ő egyáltalán nem volt hatással Adrianra hat évvel ezelőtt, pedig Adrian az ő gyermeklelkét mennyire megigézte! – Brandt igazgató úr egyszerre több vasat is tart a tűzben – mosolygott Anna Mariára Nilsson. – Az itteni dolgokat többnyire velem intézteti. Beszéd közben majd lenyelte a lányt a tekintetével, és gyermekien rózsaszín nyelvével nyalogatni kezdte a száját. – Igazán örülnék, ha megmutatná a szobámat – mondta neki Anna Maria olyan barátságosan, ahogy csak telt tőle. – Emellett boldog lennék, ha azt is megmutatná, hol fogok majd tanítani. – Persze, persze! Kérem, kövessen! – mondta udvariasan Nilsson, majd felmarkolt egy kulcscsomót az asztalról, és már indult is. – Tudja, ha nem sértem meg, igazán furcsa elképzelni magácskáról, hogy tud tanítani. Hiszen olyan fiatal még! Anna Maria harmincöt évesnek nézte a férfit. Túlérett puttó, aki süteményekkel és más egészségtelen étellel vigasztalja magát. Azért nehéz elképzelni, hogy kizárólag csekélyke hivatalnoki fizetéséből futná költséges szenvedélyére. Miközben a férfi bezárta az ajtót, a lány röviden elmondta, milyen képzésben részesült. Elindultak. – Hol lakom majd? – kérdezte kíváncsian Nilssont. – Klara Andersdatternél. Innen a harmadik ház. Csak azért engedik meg neki, hogy itt lakjon, mert kimossa a bányászok ruháit és rendben tartja szállásukat. A férje is itt dolgozott valaha, de megszökött Klampen feleségével, úgyhogy Klarának
nem lenne szabad már itt laknia. Klampennek pedig vissza kellett költöznie a barakkba, miután a felesége elhagyta. De előbb talán nézzük meg az „iskolát”. Anna Maria legnagyobb megdöbbenésére a férfi abba az ócska raktárhelyiségbe vezette, ahol az előbb már járt. – Jó lesz, ha a kisasszony vigyáz magára – fecsegett tovább. – Ezek a fickók nem tudnak kulturáltan viselkedni. – Majd vigyázok. – Tudja, idősebb tanárt vártunk. – Úgy látom, nem nagyon örülnek annak, hogy tanítónő foglalkozik majd a gyerekekkel. – Á, csak Kol, az a barbár gondolkodik így. Ne is törődjön vele. – Kol? – Igen, a bányavezető. Egyébként ő ragaszkodott ahhoz, hogy a bányászgyerekek iskolába járjanak. Ha kíváncsi a véleményemre, ez az egész olyan, mintha gyöngyöt vetnénk a disznók elé. Ezzel kinyitotta a borzalmas helyiség ajtaját. – Hát itt volnánk. Íme az osztályterem. Kol megígérte, hogy szerdáig rendbehozza, és katedrát meg padokat is szerez. A kisasszony utána már neki is láthat a munkának. Anna Maria kétségbeesetten pillantott körbe. Ebbe az üres helyiségbe képtelen lesz egy kis melegséget varázsolni, pedig az elengedhetetlen a tanításhoz. Minden olyan nyomorultnak, olyan hidegnek tűnt. – És mi lesz télen? – szegezte Nilssonnak a kérdést. – Hogyan fogunk majd fűteni? – Ne aggódjon, Kol addigra mindent elrendez. – Kol? Ez a családi vagy a keresztneve? – Tulajdonképpen egészen másképp hívják. Csak nagyon nehéz kiejteni a nevét. Vallon családból származik. Tudja, a
belga kovácsok közül, akik a XVII. században jöttek Svédországba. A lány bólintott. Valóban hallott már ilyesmiről. – Úgy tudom, a vallonok mindig is nagyon zárt közösségekben éltek. – Valóban. Ezért is sikerült megőrizniük az idegen családneveket. Guillaume Simon, igen, így hívják. Gondolhatja, hogy az egyszerű bányászok képtelenek megjegyezni egy ilyen nevet. Hiszen nem részesültek olyan képzésben, mint mi. Ezért Kol Simonnak, vagy egyszerűen csak Kolnak nevezik. A neve arra is utal, hogy a haja, a bőre olyan sötét, mint a szén. – Tényleg? – Emellett durva, mint a pokróc. Sőt veszélyes, ha igazán dühbe gurul. De a bányában megállja a helyét. Anna Maria azok után, amit hallott, ezt el is tudta képzelni a férfiról. – Igen – mormogta elkeseredve, és még egy utolsó pillantást vetett a szobára. Nilsson udvariasan felemelte a lány táskáját. – Ez bizony nagyon nehéz – jegyezte meg. – Könyvekkel van tele – válaszolta a lány. Erre már Nilsson nem tudott mit mondani. Amikor a felrepedezett földúton haladtak lefelé, a férfi folytatta a fecsegést. – Az igazgató úr távollétében természetesen minden felelősség az én vállamon nyugszik. Az első házban lakik Gustav, a kovács. Mindegyik gyereke tüdőbeteg… Azt hiszem, Brandt igazgató úr elégedett a munkámmal. Az utóbbi időben igazán nem volt könnyű az élete, úgyhogy nem is csodálkozom azon, hogy mindent velem csináltat. Anna Maria bólintott. – Ha jól tudom, özvegy.
– Szörnyű tragédia – mondta Nilsson kenetteljesen. – Egy ilyen elbűvölő asszony! És gyermekágyban kellett meghalnia. Tudom, hogy ez egyáltalán nem olyan furcsa, de azért mégis. Hiszen egy angyal volt! A következő házban Seved lakik. Amíg a férfi a bányában dolgozik, az asszonynak látogatója van. Azt hiszem, rajta kívül nem is tudja senki, hogy ki az apja a legkisebb gyereknek! No, itt is volnánk! És már jön is Klara, akinél a kisasszony el lesz szállásolva. Jó napot, Klara! Megérkezett az albérlője! Sovány asszony állt az ajtóban. Arcvonásai szigorúak, megkeseredettek. Nem szólt hozzájuk egy szót sem, csak intett Anna Mariának, hogy kövesse. – Akkor én vissza is mennék az irodámba – mondta Nilsson. – Sok dolgom van még. Klara valami olyat mormogott, hogy „micsoda pletykafészek”, majd bevezette a lányt az előszobába. A komor hangulatú szobában pergett a falról a festék. Az azonban megnyugtatta Anna Mariát, hogy tisztaság volt odabent. Klara korát képtelenség volt meghatározni. – Ez lenne a szoba, amennyiben megfelel a kisasszonynak – bökte oda indulatosan. Anna Maria rosszabbra számított. A szoba berendezése egyszerű volt. A fal mellett állt egy ágy, a szoba közepén asztal, egy székkel. Az ágy melletti szekrénykén volt a lavór, benne kancsó. Itt tud majd mosakodni. Volt még egy komód a szobában, felette a falon háziáldás. Az ablakban cserepes virág. Anna Maria háziasszonya felé fordult és rámosolygott. – Tökéletesen megfelel. Maga nagyon tiszta és rendszerető, Andersdatter asszony. Minden olyan szép idebenn! – Megteszem, ami tőlem telik – jegyezte meg Klara, még csak el sem mosolyodva.
– Ennél többet nem is tehetne. – Néha mégsem elég. Nálunk étkezik a kisasszony, vagy maga oldja meg? Anna Maria tétovázott. – Ha nem okozok többletmunkát, szívesen ebédelnék itthon. A többiről, a reggeliről és a vacsoráról és arról, amit az iskolába magammal viszek, majd én gondoskodom. Klara csak bólintott. – Akkor viszont többet kell majd fizetnie. Úgy értem, az ebédért. Minden egyéb költség benne foglaltatik a szoba árában. – Rendben. Akkor mennyiben egyezzünk meg? Az Anna Maria által felajánlott összeg ugyancsak meglepte Klarát. Az előkelő lánynak nem volt különösebb fogalma a pénz értékéről. Szegény Klara örömmel fogadta a borravalót. Még azt is fölajánlotta, hogy vasárnaponként kávét is főz neki, sőt, egyéb arra megfelelő alkalommal is. Anna Maria szívesen beleegyezett. – Vannak gyermekei, Klara asszony? – Négy. De egyelőre csak a legnagyobb jár majd iskolába. – Már várom, hogy megismerjem őket is – mosolyodott el Anna Maria. – Ha a kisasszony ki akar pakolni a táskájából, akkor én inkább visszavonulnék. Ha kedve tartja, kifáradhat utána a konyhába. Bizonyára megéhezett a hosszú úton. – Igen. Tudja, annyi izgalommal jár, ha az ember egy teljesen idegen helyre érkezik. – A kisasszony még nagyon fiatal. – Tizenkilenc éves vagyok, de már régóta egyedül élek. Úgyhogy megállok a saját lábamon. – Azt hiszem, túlságosan szép egy ilyen helyre. Attól tartok, hogy lesz forgalom az ablak alatt. Vannak itt néhányan,
akik szeretnek futkosni a lányok szoknyája után. – Ó, nem hiszem – próbálta megnyugtatni Anna Maria. – A férfiak eddig nem nagyon foglalkoztak velem. Klara ránézett. Pillantása elárulta, hogy azon tűnődik, vajon tényleg ennyire tudatlan a lány, vagy csak megjátssza magát. Anna Maria azonban tökéletesen megbízhatónak látszott. Miután háziasszonya visszavonult a konyhába, hogy egy kis ennivalót készítsen, a lány nekilátott, hogy kipakolja utazótáskáját. A lekvárosüvegek szerencsére átvészelték a megpróbáltatásokat. Finom fehérneműjét nagy gonddal helyezte el a durva csiszolású, molyirtó szagú komódfiókban. Személyes tárgyait a komód tetejére helyezte, remélve, hogy ezzel is otthonosabbá teheti szobáját. Előkerült egy apró, horgolt terítő is, meg egy ezüstnyelű hajkefe, melyet még konfirmációjára kapott. Vörös selyemmel és berakásokkal díszített varródobozát is elővette. Minden tárgy arra az időre emlékeztette, mely soha többé nem térhet már vissza. Anna Maria utolsó csepp ereje is elszállt. Távol otthonától, egy idegen szobában rároskadt az anyját és apját ábrázoló kicsiny fakeretes portréra. Szívébe nyilallt a régi fájdalom. A készülődés, az utazás izgalmai elmúltával felszínre tört a régi gyötrelem. Rettentően magányosnak érezte magát. Magánya lelke mélyéből fakadt, úgy érezte, nem múlik el akkor sem, ha ennyi ember veszi körül. – Istenem – suttogta. – Édes Istenem, hogyan fordíthatnék ismét jóra mindent? Már túl késő! És mit keresek itt egyáltalán? Messze, egy eldugott kis tengerparti településen, a civilizációtól távol? Hogy is képzelhettem, hogy az új környezet majd feledteti velem a fájdalmat? Milyen rövidlátó voltam! Hiszen az ember nem menekülhet
el önmaga elől! Tehetetlenül, erejét vesztve feküdt az ágyon és az idegen szoba falait bámulta. A padló szúette és kopott, csak egy agyonhasznált rongyszőnyeg borítja. A bútorok régiek – hányan használhatták már előtte? Hol vannak a saját dolgai? Miért hagyta el kedves otthonát? Ám jól tudta: képtelen lett volna otthon maradni, ahol az üres szobák még mindig apja és anyja hangjától visszhangzanak. Egészen biztos, hogy megbolondult volna. El kellett jönnie otthonról, hogy érezze, szüksége van még rá valakinek az életben. Adrian Brandt… Micsoda ötlet volt, hogy ideutazott! Hogyan is képzelhette, hogy jelent majd valamit a férfinak! Egy olyan férfinak, aki alig emlékszik már rá! Ezentúl csak a jövőjére szabad gondolnia! Ha visszatekint, nem lát mást, csak az érzések zűrzavarát. Ami elől menekülni szeretne. Lehet, hogy soha nem sikerül. NEM IS HITTE VOLNA, hogy az osztálytermet valóban sikerül szerdáig berendezni. De amikor korán reggel körülnézett a helyiségben, még mindig nyomasztotta valami. Őszintén szólva másra számított. Természetesen nem igazi iskolapadokat szereztek be. Három durván csiszolt, hosszú pad sorakozott egymás mögött a teremben. A gyerekek kénytelenek lesznek az ölükbe helyezni könyveiket, hogy úgy tanuljanak. Neki egy rozoga széket készítettek oda, előtte egy imbolygó asztallal. A táblának és a krétáknak egyelőre hűlt helye. Szert tettek egy ócska vaskályhára, és nagy gonddal beállították a sarokba. Kormos csöve feketén kígyózott mögötte,
majd eltűnt a falban. Legalább nem volt tűzveszélyes, hiszen gondosan befalazták. A padlón, sőt néhol a falon is habarcsdarabok éktelenkedtek. Láthatólag senki nem törődött azzal, hogy eltávolítsa onnan. Azt azonban nem tagadhatta, hogy ilyen rövid idő alatt szinte mindennel elkészültek. Még előző nap végiggondolta, mit hogyan fog csinálni. Kellő alapossággal jegyzeteket is készített. Sikerült néhány szót váltania Nilssonnal is, aki megígérte, hogy beszerzi mindazt, amire neki és a gyerekeknek ezen kívül még szüksége lesz. A józan ész határán belül, fűzte hozzá aggodalommal. A gyerekekről egyelőre semmit sem tudott. El sem tudta képzelni, milyen szinten állhatnak, hogy milyen könyvekből tanultak eddig. Hideg eső csapott az arcába, amikor tanítás előtt hazaindult, hogy megreggelizzen. Klarával előző este, amikor gyerekek már lefeküdtek, sokáig beszélgettek még. Háziasszonya szinte ideges csodálkozással vette tudomásul, milyen előkelő holmija van bérlőjének. Ezüstnyeles fésű, miniatűr festmények, jobbnál jobb ruhák. Nem értette, miért van szüksége arra, hogy dolgozzon. Anna Maria elmagyarázta neki, mi késztette arra, hogy idejöjjön. Beszélt apja haláláról és arról, hogy két évig ápolta beteg anyját, aki egy napon mégis úgy döntött, hogy önkezével vet véget életének. Elmondta, hogy aközött kellett választania, hogy a rokonaihoz költözzön és semmittevéssel töltse napjait, vagy hogy képzettségének megfelelően belefogjon valamibe. Klara eltűnődött a hallottakon, és úgy vélte, helyesen döntött. – Én sem tudnám elképzelni, hogy kiszolgáljanak mindennel, miközben semmit sem teszek érte. Az ilyesmi idővel ret-
tenetesen unalmassá válik. Aki pedig egyedül marad, dolgoznia kell. De ha jól sejtem, a kisasszony meglehetősen gazdag? Anna Maria felsóhajtott. – Többé-kevésbé. Ha nagyanyám meghal, jelentős vagyon marad rám utána. De én nagyon szeretem a nagyanyámat, Ingelát. Azt szeretném, ha örökké élne. Nem akarok hasznot húzni a halálából. Klara elérzékenyülve hallgatta. – És maga, kedves Klara? – kérdezte barátságosan a lány. – Hogy képes arra, hogy egymaga ilyen rendet, tisztaságot tartson, nevelje a négy gyermeket és a bányászokra mosson? – Klampen sokat segít nekem – felelte. – Klampen…? Valahol már hallottam ezt a nevet… – Egész biztosan attól a pletykás Nilssontól. Tudja, kisaszszony, Klampen a bátyám. Azért nevezték el „sántának”, mert húzza az egyik lábát. Már gyermekkorában is gúnyolták érte. A kisasszony csak tudja, milyen kegyetlenek néha egymáshoz a gyerekek. Nem is értem, miért mondják róluk, hogy ártatlanok, akár az angyalok? Nekem mindig is más volt a véleményem. Soha nem felejtem el, hogyan bántak a testvéremmel. Anna Mariának hirtelen eszébe jutott, mit mondott még Nilsson. „Klara férje megszökött Klampen feleségével. Klara csak azért maradhat, mert tisztán tartja a bányászok ruháját és szállását. Klampennek pedig vissza kellett költöznie a barakkba.” – Már emlékszem, mit mondott még az az aktakukac – bólintott. – Azt viszont nem tudtam, hogy Klampen a maga testvére. – Pedig így van – jegyezte meg szárazon Klara. – Mi ketten feleslegessé váltunk. Nem kellettünk már senkinek. Ami azt illeti, nem törődtem vele különösebben, mert a férjem soha nem volt kedves hozzám. De a testvérem sokat szenvedett
emiatt. – Az ember jobban átérzi szerettei fájdalmát, mint a sajátját. Azt hiszem, egy anyának vagy egy apának az lehet a legszörnyűbb, ha szenvedni látja saját gyermekét. Hasonló a helyzet a maga esetében is. Gondolom, mindig is gyengéd volt a testvérével, így különösen átérzi a fájdalmát. – A kisasszony túl sokat tud ahhoz képest, hogy milyen fiatal – mormogta Klara. Hangja most nem tűnt idegesnek. – Sajnos tudom, milyen a fájdalom. – Nem csoda, hisz elveszítette a szüleit. Anna Maria arca fájdalmasan megvonaglott. – Nemcsak erről van szó – mondta szinte csak magának, majd nagy nehezen összeszedte magát. – Igazán szépek a gyermekei, kedves Klara. Örülök, hogy Gretát is taníthatom majd. Klara mintha büszkén elmosolyodott volna. Anna Maria úgy érezte, jó barátok lehetnek majd, ha végleg leomlik a köztük magasodó fal. AMIKOR ANNA MARIA tíz órakor belépett az osztályterembe, a gyerekek már várták. Ijedten ugrottak fel, mihelyt megpillantották tanárnőjüket. Meghajoltak előtte. Valamennyiüket legszebb ruhájukba öltöztették, tisztának és ápoltnak tűntek. Ám csak néhány gyereknek volt cipője is. A lányt megdöbbentette ez a nyilvánvaló szegénység. A kislányokon látszott, hogy anyjuk elhordott ruhájából varrtak nekik újat. Arcuk beesett volt a fáradtságtól és az éhségtől. Szörnyű, hogy már ilyen fiatalon meg kellett ismerniük a szükséget. Anna Maria nem értette, Adrian hogy hanyagolhatta el enynyire a rábízott életeket. A fogasra akasztott ruhák szaga már az óra elején egyre elviselhetetlenebbé vált.
Nem voltak sokan. Klarától tudta, hogy minden házban laknak gyerekek. Még a tengerparti házakból is eljöttek néhányan. Megszámolta őket. Kilencen voltak, hat lány és három fiú. Első pillantásra hét és tizennégy év közöttieknek látszottak. Bemutatkozott nekik. Hangján érződött, hogy legalább olyan izgatott, mint ők. Megkérte, hogy ezentúl kisasszonynak szólítsák. Ezek után a gyerekeken volt a sor. Szégyenlősen, lehajtott fejjel mondták meg nevüket. Klara Gretáját már jól ismerte. A sovány kamaszlánynak előző este megengedte, hogy meglátogassa a szobájában, és megcsodálja személyes tárgyait a komódon. Greta attól kezdve a kisaszszony őszinte csodálójává vált. Gustav kovács gyerekei közül is ott volt kettő, egy fiú és egy kislány. Anna Maria úgy emlékezett, hogy a kovács családja az első házban lakik. Nilssonnak igaza volt, szegények nagyon betegnek tűntek. Egyfolytában köhögtek. Utánuk egy égimeszelő fiú mutatkozott be, Bengt-Edvard-nak hívták. A legidősebb lányt pedig Annának. – Akkor majdnem ugyanaz a neved, mint nekem – mosolyodott el Anna Maria. A kislány zavartan elmosolyodott. Azután egy elképesztően sovány, rosszul öltözött fiúcska következett. Testét, ahol ruhája látni engedte, kék-zöld foltok borították. Ő volt Egon. Uramisten, szörnyülködött magában Anna Maria. Nem akart hinni a szemének. Megkérdezte, hol lakik, mire a fiúcska azt szipogta, hogy kinn a parton. Most kellene valahonnan egy zsebkendő, gondolta a tanárnő. Nem sok kedvet érzett ahhoz, hogy a sajátját feláldozza. A maradék három lány közül az egyik Seved gyereke volt. Seved, Seved, kutatott az emlékezetében. Persze, aki a második házban lakik és akinek a feleségéről Nilsson azt mondta,
hogy férje távollétében látogatókat fogad. És hogy senki nem tudja, ki a legkisebb gyermekének az apja. Megrémítette Nilsson pletykálkodása. Jobban örült volna, ha nem tud erről. Félt, hogy előre megszabja majd a gyerekekről és a kolóniáról kialakítandó képét. Egon volt az egyetlen az osztályban, aki a parton lakott. Anna Mariát meglepte, hogy csak gyermekes családoknak engedélyezték, hogy házban lakjanak. Hiszen Klampennek is vissza kellett költöznie a barakkba, amikor a felesége elhagyta. Klara elmondta, hogy az asszony magával vitte gyermeküket is, egy kislányt. Klampent nagyon letörte gyermekének elvesztése. Amikor visszaköltözött a barakkba, házába egy másik család települt. Egészen pontosan Bengt-Edvard szülei, fiukkal és két leányukkal. A legszélső, azaz az ötödik házban laktak. Szörnyű lehetett Klampennek, hogy gyermeke nélkül, a lehangoló, szűk barakkban kell töltenie szabad perceit. Persze a házak sem voltak sokkal kényelmesebbek. Klaráé volt a legrendezettebb, ezért szállásolták el őt is éppen nála. A házak többségében rengeteg egészen kicsi gyermek lakott. Ha a gyerekek elég nagyok voltak már, apjukkal együtt a bányában dolgoztak. Csoda, hogy a nagyra nőtt BengtEdvardnak megengedték, hogy eljöjjön az iskolába. Hamarosan kiderült, hogy egyik gyerek sem tud sem írni, sem olvasni. Így mindent a legelejétől kellett elkezdeni, s ezért végeredményben még hálás is volt. Sokkal könnyebb volt így, hogy egységesen taníthatta valamennyi gyermeket. Természetesen tankönyvet sem tartottak a kezükben soha. – Nos – vágott bele mondandójába Anna Maria vidáman –, amíg nem kapjuk meg a munkánkhoz szükséges eszközöket, az én palatáblámat fogjátok használni. Majd mindig körbeküldjük az osztályban. És itt van a nagy tábla is, amit valamennyien használhattok. Mintha kicsit hideg lenne idebenn.
Borongós idő van ma. Ti is fáztok? – kérdezte, miközben pillantása a reszkető Egonra tévedt. – Megpróbálok begyújtani a kályhába, ha egyáltalán van itt valami, amivel be lehet gyújtani… Egyszer csak megszólalt Bengt-Edvard. Olyan volt a hangja, mintha éppen mutálna. – Ebbe a kályhába még nem lehet begyújtani, kisasszony. Még nem készültek el vele. Anna Maria csalódottan nézte a kályhát. Akkor vette észre, hogy a csövet még nem kapcsolták hozzá a vaskályhához. Úgy látszik, mások abban reménykedtek, hogy még sokáig tart a meleg idő. – Azt hittem, hogy… – Sajnos nem készültünk el vele – magyarázta BengtEdvard szégyenkezve. – Pedig egész éjjel dolgoztunk. – Azt hiszem, igazán nagyszerű, hogy egyáltalán ennyivel elkészültetek. Te is részt vettél a munkában? – Igen. Kol volt itt… tudja, a bányavezető, meg az apám és néhány legény a bányából. Anna Maria elismerően bólintott. Nem akarta megkérdezni tőle, hogyhogy elengedték az iskolába, ahelyett hogy a bányában dolgoztatnák. Azzal Anna Maria Olsdatter belefogott élete első órájába. Remegve, bizonytalanul kezdte. Szerencsére a gyerekek engedelmesek voltak… sőt, inkább alázatosak. Így a fegyelmezéssel nem kellett törődnie. Ám valami nem hagyta nyugodni. Azon tűnődött, hogy mit tehetne ezekért a rossz körülmények között élő gyermekekért. Barátjuk, bizalmasuk akart lenni, valóban segíteni akart. Különösen Egon nyomorúsága döbbentette meg. Biztos volt benne, hogy az iskola kedvéért a legszebb ruháját vette magára. Anna Maria lopva egész idő alatt őt figyelte. Bizonyára
megmosakodott, amikor eljött otthonról, ám Egon az a fajta gyerek volt, aki vonzza magához a piszkot. Seszínű haja öszszevissza állt a fején, arcára kosz, por a és könnyei rajzoltak barázdákat. Óriási posztóruhája csak úgy lógott sovány testén. Nadrágján friss sárfoltok éktelenkedtek, csontos keze kék volt a hidegtől. Gustav két gyermekének feltétlenül orvos segítségére lenne szüksége. Arról nem is beszélve, hogy megfertőzhetik a többi gyereket is, ha ugyan már eddig nem tették meg. Talán éppen ezt a szerencsétlent Egont? Amikor valamennyi gyermek megtanulta már a nagy „A”-t, és keresztnevüket is leírták a palatáblára, elérkezett az éneklés ideje. Hamarosan kiderült, hogy a gyerekek inkább csak temetési zsoltárokat tudnak énekelni. Bengt-Edvard sokat szenvedett, mire sikerült hosszú nevét fölvésnie a palatáblára. Viszont hamarosan kiderült, hogy az éneklés az igazi erőssége. Anna Mariát teljesen lenyűgözte. – Tudják a szüleid, milyen kivételesen tehetséges vagy? A fiú elpirult és szégyenlősen azt válaszolta: – Igen. Éppen ezért akarják, hogy iskolába járjak. Hogy könnyebben boldoguljak az életben. Hogy alá tudjak írni szerződéseket, meg ilyeneket. Azt akarják, hogy az országot járjam és vásárokon énekeljek. Annál többre vagy érdemes, gondolta Anna Maria. De nem mondta ki hangosan, nehogy megingassa a fiú szülői tekintélybe vetett hitét. – Megígérem, hogy mindenre megtanítalak, amire csak szükséged lehet. Mára befejezzük a tanulást, gyerekek. Ez volt az első napotok az iskolában, arról nem is beszélve, hogy milyen hideg van idebenn. Legközelebb pénteken, reggel kilenckor találkozunk. Gondolom már tudjátok, hogy hetente háromszor, hétfőn, szerdán és pénteken jártok majd iskolába. Meg-
ígérem, hogy legközelebb már mindenkinek saját palatáblája lesz. És saját számológépetek, mert hamarosan számolni is megtanulunk. Könyvekre egyelőre nincs szükségünk, gondolta szomorúan. – Sokba fog kerülni? – kérdezte tétován az egyik kislány. – Nektek semmibe sem fog kerülni – igyekezett megnyugtatni őket. Amikor a többiek kimentek, Bengt-Edvard még ott maradt egy kicsit. – Ha a kisasszonynak valami gondja támadna, csak szóljon nekem! – Miféle gondjaim lehetnének? A fiú előbb körbenézett, majd visszafogott hangon folytatta. – Hát a férfiakkal, a bányából. Mindegyik arról beszélt, hogy majd elszórakozik a kisasszonnyal. Anna Maria nagyot nyelt. – Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Majd vigyázok magamra. Mivel aznap hamarabb befejezte a tanítást, óra után rögtön átment az irodába, és megrendelte a gyermekek számára fontos eszközöket. Nilsson lekicsinylő pillantásokat vetett rá. – Feltétlenül szüksége van erre mindegyiknek? – kérdezte, miközben egy jókora medvecukrot tömött a szájába. Kezével gondosan letörölgette szája széléről a ragacsot. – Ez a legkevesebb – keményítette meg a hangját a lány. – És számológépek. És kréta. Szívesen kérnék mást is, de ennél kevesebbel nem érhetem be. Enélkül képtelenség lenne tanítani. A férfi felsóhajtott. – Majd kapok az igazgató úrtól. És az egész annak a ször-
nyű Kolnak a műve. – A bányavezetőé? Művelt ember lehet, ha ennyire fontosnak tartja a gyermekek képzését. – Művelt, még hogy művelt! Hiszen ő a legműveletlenebb valamennyiünk között. Csak az a bolond ötlete támadt, hogy legalább mások kapják meg, amiben ő nem részesülhetett. Micsoda butaság! – Ha jól tudom, Svédországban minden gyermeknek megvan a joga ahhoz, hogy iskolába járjon. – De nem a bányászok gyerekeinek. Ezeket nem lehet iskolába járatni – szögezte le undorodva Nilsson. – Higgyen nekem a kisasszony. Csak fölöslegesen pazarolja rájuk az idejét. Ilyen nyomorultaknak nem lehet tudást tölteni a fejébe. Még a végén őrültségek jutnak majd az eszükbe! Csak nem fél a vetélytársaktól, kedves Nilsson? – villant át Anna Maria agyán. De hangosan nem szólt egy szót sem. Egyszerűen nem tartotta Nilssont érdemesnek rá. Attól a perctől fogva biztos volt abban, hogy mindent megtesz a gyerekekért, amit csak lehet. Boldog volt, hogy idejött. Megismerhette a szerencsétlen Egont, a tehetséges Bengt-Edvardot. És a beteg gyerekeket. No és az erős Klarát. Nilsson pedig mehet, ahová akar. Túl sok édességet eszik. Azért persze megígérte, hogy majd beszél az igazgatóval a palatáblákkal kapcsolatban.
3. fejezet ANNA MARIA komolyan vette küldetését. Először is Gustav tüdőbeteg gyerekein akart segíteni. Eszébe jutott, hogy Axel Fredrik Oxenstierna Svédország legkiválóbb orvosprofesszorának, Abraham Bäck professzornak a lányával házasodott össze, ő volt az, aki a svéd egészségügy rendszerét átszervezte. Rendkívül sokat tett az orvosszolgálat kiterjesztéséért és az orvosképzés javításáért. Hatalmas tekintélynek örvendett. Csakhogy Bäck professzor már nem él, és Anna Maria nem tudta, mennyire vonta be munkájába a leányát. Arról nem is beszélve, hogy megfogadta, soha többé nem kerül kapcsolatba az Oxenstierna családdal. Pedig a két gyereknek orvosi kezelésre lenne szüksége. Volt azonban még valaki, akihez bizalommal fordulhatott… Anna Maria már másnap megírta a levelet. Kedves nagybátyám, Heike! Remélem, nem csodálkozol, hogy így szólítalak, bár valójában apám unokabátyja vagy. Remélem, az sem sért, hogy tegezlek. Tudom, hogy jó néhány évvel idősebb vagy nálam, de azóta már én is nagyobb lettem. Tizenkilenc éves vagyok… A segítségedre lenne szükségem. Ezek után aprólékosan leírt mindent a beteg gyerekekről. Heike biztosan tudna segíteni rajtuk, hiszen meggyógyította azt a Menger nevű ügyvédet is. A két iskolás még a legegészségesebb közülük. Ám Klara elmondta, hogy vannak a családban kisebb gyerekek is, közülük kettő már egész biztosan a halálán van. Utána röviden írt magáról is, ám Adrian Brandtről egy szót sem ejtett. Majd meglátja, hogyan alakul a dolog, egyáltalán észreveszi-e a férfi. Inkább Vinga és Eskil felől érdeklődött.
Anna Maria ráírta a levélre, hogy „Sürgős”, és kicsit többet fizetett feladáskor. Őszintén szólva nem nagyon bízott a postaszolgálat gyorsaságában. Csütörtök este Klara behívta a konyhába, mert Greta igen nehezen birkózott a betűkkel. A három kisebb gyerek a fal mellett aludt. Anna Maria rádöbbent, hogy ő egyedül lakik a tiszta szobában, idekinn pedig ők öten zsúfolódnak össze. Persze anyagi oka volt választásuknak. Már éppen elhelyezkedtek a konyhaasztalnál, amikor magas férfi lépett a szobába. A jóságos arcú ember tétován ácsorgott a küszöbön. Kíváncsian nézte a kisasszonyt. – Az öcsém – mutatta be Klara a félszeg férfit. – Gyere csak be! Éppen kávézunk a kisasszonnyal. Ez a férfi lenne hát a megcsalt és kigúnyolt Klampen. Valóban húzza az egyik lábát. Mielőtt leült volna, többször is megköszönte, hogy hellyel kínálták. Boldog volt, hogy nővérét hónapok óta először, ismét nevetni látja. – Tudod, akadt végre valaki, aki hajlandó velem beszélgetni, anélkül, hogy arról a gazemberről akár egy szót is ejtene – magyarázta Klara. – Tudod, a kisasszonnyal nagyon könnyen el lehet beszélgetni. Pedig nagyon előkelő családból való! Képzeld, még az Oxenstiernákkal is kapcsolatban állnak! Gondolhatod, mennyivel finomabb a famíliája, mint ezek a Brandték! Klampen nem győzött álmélkodni. Utána még sok mindenről beszélgettek, az időjárásról is. Megállapították, hogy végleg beköszöntött az ősz. – Tudja, kisasszony, már nagyon kíváncsi voltam magára – mondta váratlanul Klampen. – Mindenki arról beszél, hogy milyen gyönyörű. De mondhatom, igazuk volt! – tette még
hozzá, miközben lopva a lányra pillantott. Anna Maria lehajtotta a fejét. – Eszembe sem jutott, hogy bárki felfigyelhet rám – szólalt meg szégyenlősen. – A bányászokkal is mindig távolságtartó voltam. – Pedig másról sem beszélnek a bányában, mint magáról! Gondolhatja, hogy Kol milyen dühös. Mindig azt hajtogatja, hogy „vinné el az ördög azt a nőszemélyt”. – Uram Isten! – hüledezett a lány. – Ezt igazán nem mondhatja komolyan! Klampen sejtette, hogy olyasmit mondott, amit nem lett volna szabad. Zavarában megpróbálta kiköszörülni a csorbát. – Ne is törődjön vele a kisasszony. Kol már csak ilyen. De azért rendes ember. Azt hiszem, jobb, ha most megyek. Ha a hölgyeknek mégis szüksége lenne a segítségemre, csak küldjenek értem. – Tudjuk jól – mosolyodott el a nővére –, hogy rád mindig számíthatunk. Egyébként hogy megy a sorod? Tudja, kisaszszony, a bátyám főz a bányászoknak. – Magam miatt nincs okom panaszra – nyugtatta meg nővérét Klampen. – Csak sokat gondolok a kislányomra… A kisasszony már bizonyára tudja, hogy mi történt. Olyan apró volt még és annyira szeretett engem. Attól tartok, Klara, hogy a férjed hozzá is csak olyan, mint a sajátjaihoz volt. Sőt lehet, hogy még olyanabb, hiszen a mostohalánya… – Jobb, ha nem is tűnődünk ezen – mondta szomorúan Klara. Anna Maria szemére aznap este még sokáig nem jött álom. Egyfolytában arra gondolt, hogyan segíthetne ezeken a szegény embereken. Magára vette hát Klampen nyomorúságát is. Bárcsak visszaadhatná neki a gyermekét! Ne légy telhetetlen, Anna Maria Olsdatter, figyelmeztette
önmagát. Mit gondolsz, ki vagy te? Maga az Úristen? Meglehet, hogy a Jéghegyek Népének nemzetségéből származol, mégsem örökölted családod egyetlen titkos képességét sem. Jó Tengel, Sol, vagy Ingrid és Heike másmilyen volt, mint te… Legalább itt lenne vele Heike! ő legalább tehetne valamit értük! PÉNTEKEN, még mielőtt befejezte volna az órát, melyet természetesen ismét tábla és egyéb segédeszközök nélkül kellett végigtanítania, belépett a terembe Adrian Brandt, és becsukta maga mögött az ajtót. Anna Mariát rendkívül zavarba hozta a férfi megjelenése. Először is nem tudta, hogy jól tanít-e, másodszor pedig csak másnapra várta a férfit. Volt azonban még egy harmadik ok is. Megrettent attól, hogy a férfi jelenléte ennyire felzaklatja. Amit iránta érzett, egészen más volt, mint amikor gyermekkorában róla ábrándozott. Adrianon kívül nem nagyon találkozott férfival. Anyja mindig is nagyon vigyázott rá, az utolsó két évet pedig anyja mellett töltötte. Szinte soha nem ment el sehová. Amint hozzászokott ahhoz, hogy Adrian másképp fest érett férfiként, rádöbbent, mennyire tetszik neki. Talán éppen kulturált viselkedése vonzza ennyire? Vele könnyebb volt érintkezni, hiszen ugyanabból a társadalmi környezetből származtak mind a ketten. Anna Maria nagyon szerette ytterhedenieket, de sokat szenvedett nyomorúságuk miatt. Adrian Brandt olyasvalaki volt, akinek nem volt szüksége az együttérzésére. Sőt inkább ő keresett menedéket a közelében. Átengedte neki székét, a férfi pedig behúzódott a sarokba és csendben figyelte, hogy Anna Maria hogyan tanítja meg a gyerekeknek írni és olvasni azt a szót, hogy „baba”. Ennél tovább nem is jutottak aznap. Inkább felolvasott nekik még egy törté-
netet. Amikor az óra véget ért és a gyerekek kimentek a ház elé játszani, Adrian odalépett hozzá. A lány biztos volt benne, hogy egész idő alatt őt figyelte és nem a gyerekeket. – Azt hiszem, remekül csinálod, Anna Maria. A lány lesütötte a szemét. – Még jobban megy majd, ha végre megérkeznek a palatáblák és a számológépek. – Igen, hallottam már a kérésedről. – A férfi nehezen titkolt büszkeséggel folytatta. – Jártam a megyeházán, ahol mindenkit nagy megelégedéssel töltött el, hogy magamra vállaltam a gyermekek oktatásának a terhét. Ők is tisztában vannak azzal, milyen nehéz tanárt szerezni egy ilyen eldugott kis településre, mint ez is. Anna Maria agyán átvillant, hogy nem Adrian ötlete volt az egész, de aztán nem szólt egy szót sem. Végül is ő volt az, akinek mindent meg kellett szerveznie, sőt még a költségeket is állnia kellett. Továbbra is az volt az érzése, hogy társalgásuk közben a férfi titokban figyeli. – Igazán ügyesen bánsz a gyerekekkel – jegyezte meg szórakozottan Adrian. – Igen? Jó ezt hallani. Úgy tűnt, a férfi meg sem hallotta a válaszát. Egyszer csak egészen másról kezdett beszélni. – Anna Maria, el tudnál jönni hozzánk látogatóba holnap este? Anyám és nővéreim szívesen megismerkednének veled. – Igen – felelte kissé tétován a lány. – Talán emlékszel még Kerstinre. – Igen, találkoztam már vele néhányszor, amikor Birgitta nénémnél jártam. – Ezek szerint eljössz? Hét órakor megfelelne?
Adrian annyira lelkes volt, hogy a lánynak nem volt szíve elrontania a kedvét. – Köszönöm, elfogadom a meghívást. – Majd én eljövök érted. Nem szeretném, ha egyedül kellene végigmenned a barakkok előtt. Még a végén valami kellemetlenség érhet. – Rendben. A férfi még ott maradt egy darabig. A tanításról beszélgettek. Amióta a megyeszékhelyen is támogatták a vállalkozását, sokkal lelkesebbnek tűnt, bár a költségeket továbbra is egyedül kellett állnia. Anna Maria nem tudta leküzdeni azt a kellemetlen érzést, hogy Adrian Brandt minden tekintetben a környék ura. Minden itt élő fölött rendelkezik. Később megbánta, hogy ilyesmi jutott eszébe, hiszen Adrian nem önkényúr. Inkább gyengéd, megértő ember benyomását keltette. De azért tudta, hogy mit akar. Helyesen gazdálkodott az apósától rámaradt örökséggel. Klara azt mondta, hogy az öreg igazi zsarnok volt. Hozzá képest az új uraság valóságos angyal. Adrian kellemes hangja zökkentette ki gondolataiból. – Szeretünk itt kint lenni. A város olyan komor és nyomasztó néha ebben az évszakban. Én pedig különösen szeretem Ytterhedent. Úgy érzem, hogy a kolónia az én művem. Rengeteg energiát fektettem mindenbe, amikor átvettem. – Mit bányásznak itt valójában? – Vasat – vágta rá Adrian zavartan, ami nagyon meglepte a lányt. A férfi tekintete elkomorult. – Kol nem tudja, mit beszél – mormogta maga elé, majd egészen másról kezdett beszélni. Most már Anna Maria számára is egyértelmű volt, hogy tetszik a férfinak, hiszen olyan figyelmes és udvarias volt vele.
A lány ezen a váratlan találkozáson tűnődött, miközben hazafelé botorkált a sötétben. Olyan volt, mintha a férfi magában értékelte volna. Értékelte, de miként? Tanárnőként? Esetleg másképp? Anna Mariának furcsa volt, hogy tetszik egy férfinak. Beszélgetés közben szinte alig mert rápillantani. De amikor elváltak, hirtelen könnyed boldogságot érzett. Rádöbbent, hogy egyáltalán nem is olyan rossz érzés ez. – NOS? – KÉRDEZTE KERSTIN, amikor bátyja belépett az ajtón. – Eljön? – Igen. – Nagyszerű! Pontosan neked való ez a lány, kedves Adrian. A férfi dühösen dobta le kabátját. – Ide figyelj Kerstin! Anna Maria nem olyan lány, akit csak úgy meg lehet szerezni. Túl érzékeny. És amennyiben úgy döntök, hogy tényleg nekem való, akkor az azért lesz, mert tetszik nekem. Nem pedig mindenféle homályos érdekek miatt. Ahogy benneteket hallgatlak, lassan magamtól is undorodni kezdek. Anna Maria szeretetre méltó, kedves lány és valóban tetszik nekem. De a saját jövőmről én döntök majd! A férfi arca egészen kivörösödött beszéd közben. – Hát persze Adrian! Ne is törődj velünk. Bár azt nem tagadhatod, hogy mindig is a te érdekeidet tartottuk szem előtt. – Remélni is mertem! – mormogta maga elé, majd távozott. Kerstin elégedett mosollyal nézett utána. Tervük sikerült, a férfi belehabarodott Anna Maria Olsdatterbe. Most már igazán mindegy, hogy Adrian vagy ők tesznek majd pontot az ügy végére. Szobájában Adrian az arcára tapasztotta a kezét. – Átkozott asszonyok! – suttogta elkínzottan. – Szörnyű,
hogy ez a ház is tele van velük. Miért nem hagynak már békében? ANNA MARIÁNAK semmi dolga nem volt szombat délelőtt. A borongós idő ellenére sétálni indult a környéken. Eddig nem jutott ideje semmire, hiszen az iskolai munka minden percét lekötötte. A szél sokkal erősebben fújt, mint remélte, de éppen ez a vadság volt annyira vonzó Ytterhedenben. Egyszer csak feltűnt Brandték háza a domboldalban. Oda kell elmennie ma este… A házat nemrég építhették, a tető és a veranda alatti részt apró kiugrók díszítették. Az uraság innen valóban áttekintheti birtokát. Uraság! Már megint így nevezi magában. Nem értette, miért ilyen igazságtalan. Adrian igazán nem érdemli meg. Vajon milyen lehet a családja? Annyit már tudott róla, hogy özvegy, hogy anyja és testvérei is vele élnek… Kerstin magas, nagyhangú nőként élt az emlékezetében. Mégsem találta soha kellemetlennek. Bizonyára sokkal határozottabb egyéniség, mint Adrian. Kicsit távolabb megpillantotta a bányászok barakkját és a bányába vezető utat. Megszaporázta lépteit. Eszébe jutott kellemetlen éjszakai élménye. Arra ébredt, hogy valaki kopog az ablakán. Abban a hiszemben, hogy valamelyik iskolás gyerek az, félrehúzta a függönyt. Három-négy férfi állt az ablak előtt és nevettek. Gyorsan visszaeresztette a függönyt és lefeküdt. Fejére húzta a párnáját, hogy ne hallja örökös dörömbölésüket. Közben attól félt, hogy Klarát is felébresztik. A férfiak végül föladták a küzdelmet és mocskos szavakat kiabálva elmentek. Semmi kedve a barakkok előtt elsétálni. Már csak az hiányzik, hogy összefusson valamelyikükkel. Inkább a sziklák felé
indult. Csodálatos kilátás tárult elébe odafentről. A szél olyan erővel kapott bele a ruhájába, hogy megszédült. A tenger tombolt, hullámai dühödten csapkodták a partot. Most minden egészen más, mint amikor először járt erre. A bozótos elvesztette lángvörös színét, a hamuszürke leveleket tépte, cibálta a szél. A tenger szürkéskék volt, akár az ég. A szél korbácsolta habok vicsorgó fogakként csattogtak a part felé. A parton álló házak most sokkal védtelenebbnek tűntek. Olyan érzése volt, hogy az első viharos széllökés a hátára kapja és tovarepíti őket. A házak közül kettőt apró gazdaság vett körül. A másik kettőt eltakarták a fenyők. Azon tűnődött, hogy Egon melyikben lakhat. Remélte, hogy abban, amelyik a faluhoz a legközelebb esik. Különben a gyermeknek rengeteget kell gyalogolnia, mire az iskolába ér. Ám Egon szegényes ruházatából ítélve, csak a legszegényebb parti viskó lehet az övék. Tulajdonképpen az ő esetében is érthetetlen, hogy szülei iskolába engedték. Ezenkívül is volt még néhány dolog, amit nem értett a kisfiúval kapcsolatban. Minden nap kékre-zöldre verve jelent meg az iskolában. Ráadásul olyan sovány volt, mint aki soha nem kap enni. Mindezek ellenére iskolába küldik. Pedig egy ilyen elhagyatott helyen senki nem ellenőrzi, hogy valóban járatják-e a gyereket. Ezentúl majd megnézi a fiú uzsonnástáskáját. Akkor legalább kiderül, hogy miféle ennivalót csomagolnak be neki. A kopár part látványa csak fokozta benne a magányérzetet. Nem maradhatott tovább a sziklán. A hidegtől már egészen megkékült az arca és a füle. Visszafelé egy horhosban vezetett az út. Egyszer csak három férfival találta magát szemben.
Csakis bányászok lehettek. Anna Mariának nem tetszett, hogy éppen ilyen eldugott helyen találkozik velük. Két fiatal és egy szemlátomást nagyon ideges, idősebb férfi. Az egyik fiatalabb férfi elébe sietett. Látszott, hogy ő a hangadó hármójuk közül. – Adjon Isten, kisasszonyka – vetette oda hetykén. Anna Maria sejtette, hogy már régóta figyelik és nem véletlen, hogy éppen ezen a helyen akadtak össze. Ő is üdvözölte őket, majd barátságosan így szólt: – Azt hittem, ilyenkor a bányában dolgoznak! – Tudja, éjszaka dolgoztunk – felelte a fiatalember, és borzalmas vigyorra húzta a száját. Ebben a pillanatban kemény hang hasított a levegőbe. – Sixten! – hallatszott a falu felől. A férfiak bűntudatosan fordultak meg. Adrian Brandt állt a szikla tetején. Anna Maria így még soha nem örült a férfi jelenlétének. Valamennyien feléje indultak, Anna Maria kicsit szaporább léptekkel. A férfiak levették a kalapjukat, amikor már egészen közel értek hozzá. Adrian egy szót sem szólt hozzájuk, de pillantása, ahogy végigmérte őket, mindent elárult. Amikor a három férfi hallótávolságon kívülre került, Anna Maria megszólalt. – Köszönöm – mondta még mindig ijedten. – Nem tudtam, hogy mit csináljak… szörnyű érzés volt. – Igen. Láttalak az ablakból. És azt is láttam, amikor utánad indultak. Máskor jobban vigyázz, ha egyedül indulsz útnak. A férfi melléje szegődött. – Tudod, az itteni férfiak többnyire asszony nélkül élnek. Sixten pedig nem az a fajta, akiben bízna az ember… Ő… – Igen? Mit akartál mondani?
– Semmit. Csak Nilsson pletykálkodott egyszer. Sixtenről és egy itteni asszonyról. – Seved feleségéről? – kérdezte Anna Maria. – Nilsson nekem már az első nap beszámolt mindenről. – Jobb, ha az ember nem is törődik azzal a pletykafészekkel. Persze azért némi igazság mindig van abban, amit mond – tette még hozzá Adrian. – Egyébként jól érzed magad? – Köszönöm, igen. Klara tiszta, rendes asszony. – Éppen emiatt választottam az ő házát. Itt elválnak útjaink. Jobb, ha megyek, mielőtt Nilsson még rólunk is pletykálni kezdene valamit. Este majd találkozunk. Már nagyon várom, hogy újra lássalak. – Én is. És még egyszer, köszönöm. A férfi után fordult, megcsodálta szálfa termetét. Még mindig fülében hallotta a szavait: „…mielőtt Nilsson még rólunk is pletykálni kezdene valamit.” Izgalmas gondolat! És furcsa, szokatlan. Amikor keresztülment a Klara házához vezető úton, úgy érezte, mintha minden lépését figyelné valaki. Talán Nilsson? Vagy Adrian rokonai házuk ablakából? Gustav házában csend volt. Csak egy gyermek köhögése szűrődött ki. Sevedék ablakában egy asszonyfej bukkant fel, de eltűnt, amint Anna Maria odanézett. Azért még maradt ideje megállapítani, hogy Seved felesége valóban gyönyörű szőke asszony lehet. Kicsit babaszerű, kedves és ártalmatlan. Bizonyára nem lehet nehéz elcsábítani. De inkább olyannak látszott, aki áldozatul esik a férfiak csábításának. Sixten biztosan örömét lelte benne. Anna Mariát szinte minden házból kutató szempárok figyelték, így legalább valamennyi asszonnyal megismerkedhetett, még ha ilyen furcsa körülmények között is. Néhány bányászszal is találkozott útközben.
Csak egyvalakit nem látott még soha, a bányavezetőt. Kolt, aki annyira csalódott volt, amikor kiderült, hogy tanítónő érkezik a faluba. Őszintén szólva nem is sok kedve volt találkozni vele. Megállt egy pillanatra. Hirtelen olyan furcsa lett a hangulat ebben lepusztult, szürke faluban. Vihar előtti csend.
4. fejezet GRAASTENSHOLMON Heike szörnyű érzésre ébredt fel aznap éjjel. – Mi lehet ez? – suttogta. Vinga is felült mellette. Megijesztette férje nyilvánvaló félelme. – Történt valami, Heike? Rosszat álmodtál? – Nem – suttogta a férfi. – Figyelj csak! Te nem hallasz semmit? – Nem, semmit – jelentette ki Vinga némi hallgatózás után. – Most már én sem – mondta Heike, a félelemtől még mindig sápadtan. – Mégis, mit láttál? A férfi nem tudta, hogyan mondja el feleségének. – Veszély leselkedik ránk. De nem tudom közelebbről meghatározni. – Mire gondolsz? – Emlékszel, mit olvastunk a Jéghegyek Népéről szóló könyvben? Tengel és Silje felébredt, mintha egy hang hívta volna őket… – De most senki nem hívott bennünket.
– Nem. De a két helyzet a megszólalásig hasonlít egymáshoz. Akkor Sol kérte Tengel segítségét. Mert Gonosz Tengel megjelent neki álmában. Heike feleségére nézett. – Most is ez történt. A veszély… Istenem, a veszély… Gonosz Tengel felől leselkedik ránk! – Hogyhogy? Heike felsóhajtott. Hallgatózott, mintha pontosan meg akarná határozni, mit is hall valójában. – Most csönd van. De tudom, hogy történt valami. Valami, ami megzavarta Gonosz Tengel álmát. A férfi felállt és gyorsan odament az asztalhoz. Az asztalon ott állt a Svédországba szánt csomag. Heike most elgondolkodva emelte fel. – Anna Mariának akartam küldeni ezeket a gyógyszereket. Emlékszel, a tüdőbeteg gyermekek számára kérte. De most már azt hiszem, jobb, ha személyesen viszem el neki… – Most? A tél kellős közepén? – Eskil itthon van már? – A szobájában alszik. – Akkor nem tőle érkezett a segélykérés. Valaki megzavarhatta Gonosz Tengelt. El kell utaznom, Vinga. Nem vagyok biztos benne, de a hívás mintha Svédország felől jött volna. Egyébként is nagyon kimerültem. Környezetváltozásra van szükségem. – Veled megyek. – Nem, jobb ha… – Nekem is pihenésre van szükségem. A férfi nem ellenkezett tovább. – Eskil már elég nagy ahhoz, hogy egyedül is megbirkózzon a birtokon a teendőkkel. Tulajdonképpen örülök, hogy velem tartasz.
– Gondolod, hogy Anna Maria veszélyben van? – Ez az, amiben nem vagyok biztos. Mindenesetre azoknak a gyerekeknek segítségre van szükségük. – Mi lesz abban a pihenés, ha a betegeid elől újabb betegekhez menekülsz? – Azt hiszem, Anna Maria pártfogoltjai korántsem jelentenek majd olyan megerőltető munkát, mint az, amit nap mint nap itt végzek. Heike egy ideig még elgondolkodva ült az ágya szélén. – Azt hiszem, tudom már, ki ébresztett fel… – Talán valaki Svédországból? – Nem. Valaki, aki tudomásomra akarta hozni, hogy baj van Svédországban. – Lehetséges. Azt hiszem, én is tudom már, kire gondolsz. Aki gyermekkorodban is oltalmazott, ugye? Heike bólintott. – A „Sötétség Vándora”. Igen, ő lehetett az. Figyelmeztetni akart. Hiszen ő áll a legközelebb Gonosz Tengelhez, ő őrködik felette. Megérezhette, hogy gonosz ősünk felébredni készül. – Heike! Ez nem történhet meg! De miért éppen Svédországból leselkedik ránk a veszély? – Nem tudom. Csak megéreztem. Mintha azt hallottam volna: „Vigyázz, Svédországban történni fog valami!” – És ezt álmodban hallottad? – Nem álom volt. Mintha valaki meglökött volna, mégpedig igen erősen. Valósággal belémhasított a félelem. – Vajon melyik svédországi rokonunkról lehet szó? – kérdezte Vinga. – Jónéhányan élnek most ott a Jéghegyek Népének leszármazottai közül. Anna Maria. Nagyanyja, Ingela. Azután Arv Grip. Gunilla és a kis Tula. – Bármelyikük lehetett. De közülük Anna Maria kért segítséget. Talán valami más is rejlik a kérése mögött? Talán több-
ről van szó, nem csupán néhány beteg gyermekről? Lehet, hogy éppen ő…? Vinga felpattant az ágyból. – Hajnalban indulunk. Nem vesztegethetjük semmittevéssel a drága perceket. Hova a csodába raktam a ruháimat? Olyan sötét van itt… – Kedvesem – nézte feleségét mosolyogva Heike. – Hosszú útra készülünk, úgyhogy jobb, ha az éjszaka hátralévő részét alvással töltöd. Anna Maria komoly lány, nem akar bennünket fölöslegesen nyugtalanítani. Egymásra néztek, majd Heike elfújta a gyertyát. Még soha nem történt meg, hogy Gonosz Tengel fenyegetően lépett volna fel a családdal szemben. HEIKE JÓL SEJTETTE. Ismét a „Sötétség Vándora” ébresztette fel. Az árnyalak valahonnan délről, Krajnából küldte felé figyelmeztető jeleit. Mélyen a föld mélyén, évszázadok óta tartó nyugalom után, megmozdult Gonosz Tengel… Kinyitotta a szemét. Testét a várakozás izgalma feszítette. Hullaszerű arcán ördögi vigyor jelent meg. Közel már az idő! Küldetését be fogja teljesíteni! ANNA MARIA MEGLEHETŐSEN ideges volt, amikor este átlépte Brandték fogadószobájának küszöbét. Igyekezett olyan csinosan felöltözni, amennyire egy gyászruhában csak lehetett. De a szél és a szitáló eső alaposan kikezdte haját és ruháját is. Ráadásul sápadt volt és fázott. Szerencsére maradt még annyi ideje, hogy egy tükörben rendbehozza magát, mielőtt a családdal találkozott volna. A szalon berendezését diszkrét elegancia jellemezte. A szobát ezüst kandeláberek világították meg.
Egy asztal körül négy nő foglalt helyet. Nem is ültek, inkább trónoltak a székükön. Anna Maria felismerni vélt egy hangot, Kerstin erőszakos hangját. – Légy üdvözölve, Anna Maria. Jó néhány év eltelt azóta, hogy utoljára láttuk egymást – mondta, és elébe sietett. – Gyere, hadd nézzelek meg közelebbről! Valóban felnőttél, leányom! Nagyon hasonlítasz a nénédre, Birgittára! Bár valljuk be, ő nem valami nagy szépség… – Azt hiszem, én inkább apám családjára ütöttem – jegyezte meg a lány. Sértette, amit Kerstin a nénjéről mondott. Ő soha nem foglalkozott azzal, hogy valaki szép vagy sem. A belső tulajdonságokat fontosabbnak tartotta. – Ha jól emlékszem, apádnak valami furcsa előneve is volt? – Igen. „A Jéghegyek Népéből való”. De azóta már nem használjuk ezt a nevet. – Csak támogatni tudom. Mindig is olyan hidegnek éreztem egy ilyen családnevet. Ha megengeded, bemutatlak anyámnak… Anna Mariát egy büszke hölgy elé vezette. Az idős asszony nem állt fel, hogy üdvözölje. – A testvérem, Lisen… – folytatta Kerstin. Lisen szigorúan végigmérte a lányt. Alig pillantott föl, amikor odaértek hozzá. Inkább azzal foglalkozott, hogy a pikk bubit hová tegye. Adrian két nővére eléggé férfias jelenség volt, már ami az ajkuk fölött húzódó bajuszt és rosszul ápolt bőrüket illeti. Nyilvánvaló volt, hogy tökéletesen uralkodnak öccsük felett. Adrian a finom lelkével nem illett kőszívű nőrokonai közé. – Most pedig ismerkedj meg a kis Celestine-nel… Anna Maria hamarosan egy rideg tekintetű ötéves forma kislánnyal találta szemben magát. Gondosan göndörített barna haja és ápolt ruhája semmit sem változtatott azon, hogy arcvo-
násai kemények és unalmasak voltak. Arról nem is beszélve, hogy milyen ellenségesen viselkedett Anna Mariával. Valójában semmi szeretetreméltó nem volt ebben a gyermekben. Vajon miért ilyen ellenséges vele? Hamarosan megtudta a választ. Amikor Adrian leült a kislány mellé, az azonnal apjához bújt és kétségbeesetten átölelte, miközben utálattal szemlélte Anna Mariát. De hát mit gondol ez a kis szerencsétlen? És egyébként is, mi ez az egész? – Celestine Adrian kislánya – adta meg mindenre a magyarázatot Kerstin. – Bár erről már bizonyára értesültél. – Eddig még senki nem mondta nekem – jegyezte meg kicsit sértődötten Anna Maria. Majd rossz érzését leküzdve kezet nyújtott a kislánynak. – Valójában Brandt igazgató urat sem ismerem igazán. Szervusz, Celestine, örülök, hogy megismerhetlek! – Celestine kisasszony, ha szabad kérnem – felelte a kislány, de nem viszonozta Anna Maria kéznyújtását, úgyhogy a lány kénytelen volt visszahúzni a kezét. Kellemetlenül érezte magát. – Hiszen te csak egy tanítónő vagy és nem is vagy olyan szép, mint a mamám! Sőt, egyáltalán nem vagy szép! A kislány szipogni kezdett, majd szorosan apjához bújt. Celestine fél, gondolta csalódottan Anna Maria. Fél, hogy elveszem tőle az édesapját. Pedig nekem eszem ágában sem volt, hogy… Vagy mégis? Kávét és aprósüteményt szolgáltak fel. Ahogy ott ült közöttük, Anna Mariának egyre inkább az az érzése támadt, hogy a családtagok egyszerűen a feje felett beszélgetnek egymással. Adriant jónéhányszor emlékeztették arra, hogy milyen nagyszerű asszony volt a felesége. Vele pedig úgy viselkedtek,
mint egy alacsonyabb rendű személlyel. Az asszonyok néha pillantásokat váltottak egymással, amit Anna Maria nem tudott mire vélni. Adrian szemmel láthatóan jól érezte magát a családfő szerepében, hiszen mindenki odafigyelt rá és érdeklődéssel hallgatta, ha megszólalt. Adrian édesanyja azért nem mulasztotta el, hogy kikérdezze a lányt nagyanyja egészségi állapotáról és arról, hogy mit remél a jövőtől. Mindig tanárnőként szeretné megkeresni a kenyerét? Anna Maria nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy az öregasszonyt mindenféle hátsó gondolatok vezérelték kérdezősködés közben. Amikor a kihallgatás véget ért, ismét egymás közt kezdtek beszélgetni. Valójában nagyon hálás volt azért, hogy a látogatás a vége felé közeledett. Szerencsére Celestine-t időben elküldték aludni. A kislány néhányszor alaposan megrugdosta az asztal alatt. Ha Anna Maria is olyan lett volna, mint Vinga, már rég nyelvet öltött volna a gonosz gyerekre. De Anna Maria Olsdattert más fából faragták. Amikor távozni készült, a hölgykoszorú hirtelen nagyon kedves és előzékeny lett vele. Sőt, abbéli reményüket fejezték ki, hogy ismét meglátogatja őket. Majd hozzátették, hogy „olyan jó hatással volt erre a szegény, anyátlan Celestinere…” Jó hatással? Anna Maria nem akart hinni a fülének. Szerinte a kislány ki nem állhatta. Adrian hazáig kísérte. Ruhájukba belekapaszkodott a tenger felől fújó hideg szél. – Azt hiszem, végleg beköszöntött az ősz! – kiáltotta feléje a férfi. – Nem értem! – kiáltott vissza a lány.
A férfi kénytelen volt elismételni az egyébként teljesen fölösleges mondatot. Szerencsére a házak védelmében már jobban értették egymás szavát. – Azt hittem, nemrég özvegyültél meg – mondta Anna Maria csodálkozva. – Alig egy évvel ezelőtt. – De hát akkor… Úgy tudom, a feleséged gyermekágyban halt meg. Celestine pedig ötéves már. – Celestine az első gyermekünk. Az én drága Fannym a második gyermek születése után halt meg. És vele együtt a kisbaba is. – Milyen szörnyű! – Egy olyan asszonyt, mint Fanny, nehezen felejt el az ember! Anna Maria aznap este legalább ötvenszer hallotta már szegény halott asszony nevét. – Valóban kivételes egyéniség lehetett – bólintott megértően. – Az volt. – Mennyire hiányozhat Celestine-nek az anyja! – Sajnos, igen. Állandóan anyja portréit nézegeti. Tudod, Fanny nagyon előkelő családból származott… És gazdag volt, jegyezte meg csak úgy magában Anna Maria. Hiszen Adrian még egy bányát is örökölt az apósa után. Megérkeztek Klara háza elé. Adrian már nem beszélt olyan hangosan. – Anna Maria, én… Várt egy kicsit. – Én… olyan régóta magányos vagyok. Szörnyen nehéz egyedül nevelni egy gyermeket. Celestine-nek anyára lenne szüksége. Vajon hová akar kilyukadni? A lány a férfi arca felé fordult,
de nem sokat látott belőle a rájuk boruló sötétben. – A gyászév hamarosan letelik. Szeretném megkérdezni tőled, el tudnád-e képzelni, hogy valamikor megoszd velem az életed? A lány döbbenten pillantott a férfira. – De Adrian… hiszen alig ismerjük egymást! – Úgy értem, hogy… szóval egyáltalán nem akarlak sürgetni – vágott közbe gyorsan Adrian. – Egyébként se tekintsd ezt igazi leánykérésnek. Csak azért zaklattalak a kérdésemmel, hogy megtudjam, mást szeretsz-e már, hogy vannak-e egyáltalán esélyeim? Anna Maria össze volt zavarodva. Ha pár nappal ezelőtt kéri meg Adrian, boldogan igent mondott volna. De most már ismeri Celestine-t, és tudja, hogy a kislány mennyire nem szereti. Mit kezdjen egy olyan gyerekkel, aki ennyire ellenséges érzéseket táplál vele szemben? Vagy talán túl kicsinyes? Végül is mit várhat egy gyerektől, aki elveszítette édesanyját? – Ó, Adrian – dadogta. – Nem mondok nemet, hiszen senkinek nem ígértem oda a kezem. De nem gondolod, hogy mind a kettőnknek időre lenne még szüksége? Hiszen még te is meggondolhatod magad. Jobb lenne, ha várnánk még egy kicsit ezzel! – De azért reménykedhetek? Anna Maria nem tudta, mit feleljen. – Nem, azazhogy… azt hiszem, igazán kedves tőled, hogy rám gondoltál. De hadd ne válaszoljak most rögtön. – Persze, megértelek. Nem lett volna szabad így lerohannom téged. De ahogy megláttalak, felébredt bennem a gondolat, hogy esetleg… Végül is évek óta ismerjük már egymást. A lány lehajtott fejjel bólintott. Igaz, ami igaz, találkoztak már korábban is.
A férfi válaszolni szeretett volna neki, de egy erős széllökés lesodorta fejéről a cilinderét. Adrian kénytelen volt utána szaladni. Végül sikerült elkapnia. Anna Maria jobban örült volna annak, ha mindez nem történik meg. Adrian lehangoló látványt nyújtott, amint a kalapja után szaladt. Mennyire igazságtalan vele! Végtére ő is ember, nem pedig hős, akivel hétköznapi dolgok meg sem történhetnek. Adrian a kalapját porolgatva megjegyezte: – Holnap vissza kell mennünk a városba. Remélem, hogy minél hamarabb viszontlátlak – azzal megcsókolta a kezét és hazaindult. Anna Maria kábultan állt az ajtóban, megvárta, amíg a férfi alakja végleg eltűnik a ködben. Milyen magányos volt anyja halála után. Nagyanyja messze tőle… de még rosszabb volt a magány, amit anyja búskomorsága idején érzett. Adrian Brandt akkor fényes csillagként világított előtte. Most pedig ráadásul még meg is kérte a kezét. Ha nem is szabályosan, de elmondta a szándékait. No és Celestine? A csudába is! Lehetetlen, hogy akadályt jelentsen a boldogsága előtt. Nagy türelemmel biztosan elnyerné a kislány bizalmát. Lehet, hogy élete hamarosan új irányt vesz? A DOMBOLDALON ÁLLÓ HÁZBAN a hölgyek egymásra pillantottak. – Szerintem a célnak tökéletesen megfelel – jegyezte meg Kerstin. – Celestine-nek nem tetszett – vette közbe Lisen. – Celestine mindenkit gyűlöl, aki apja iránt akár a legkisebb érdeklődést is mutatja. Jobb lett volna, ha nem ápoljuk ennyire a gyermekben halott anyja emlékét.
– Majd én elbeszélgetek Celestine-nel – szólalt meg az anyjuk. – Anna Maria valóban megfelel Adriannak. Valamennyiünket megmenthet. És egyáltalán nem látszik nehezen kezelhetőnek. Nincs más dolgunk, mint hogy bátorítsuk Adriant. – Szerintem pontosan ezt kell elkerülnünk, különben a végén még meghiúsítja a tervünket. Nagyon óvatosnak kell lennünk. Észrevétlenül kell a lány felé terelnünk. Esetleg hagyhatjuk, hogy ő maga intézze az ügyet. Hiszen szemmel láthatóan érdekli a dolog. Amikor valamelyik nap befolyásolni próbáltam, dühödten támadt rám. Hadd higgye, hogy tőle származik ez a remek ötlet! – Adriannak nem feltétlenül kellene velünk hazajönnie – vetette közbe Lisen. – Nyugodtan maradhatna, hogy udvaroljon egy kicsit és hogy figyelemmel kísérje a lányt… – Arra azonban ügyelnünk kell, hogy ne húzza el túl sokáig – mondta Kerstin. – Kevés az időnk. – Igazad van – egyezett bele az anyja. – Jobb, ha Adrian semmit nem sejt a tervünkről. Hiszen végeredményben ő csak eszköz a kezünkben. – És mi legyen Kol Simonnal? – kérdezte Kerstin. Lisen megremegett erre a névre. – Egyre inkább útban van. – Gondoskodj arra, hogy ne legyen – csattant fel az anyja. – Fizessetek neki többet. A pénznek senki nem tud ellenállni. – Meglátjátok, rendbe jön minden – mondta Kerstin elégedetten. VASÁRNAP Anna Maria ki sem mozdult a házból. Odabentről figyelte, hogyan süvít be a szél a ház repedésein, mint remegteti meg a falakat. Klara a széken kuporgott és kemény telet jósolt. Bár itt ősszel többnyire ilyen az idő, tette hozzá vigasztalóan.
Egy lélek sem járt az utcán. A szél pedig fújta a port. Sevedék pajtájának beroggyant a teteje. Anna Maria Egonra gondolt. Remélni sem merte, hogy ebben az ítéletidőben hétfőn reggel eljönnek a gyerekek az iskolába. Neki mindenesetre be kell mennie. A bányászok odalenn a föld alatt legalább nem éreznek semmit az idefenn tomboló szélből, gondolta másnap reggel. Annyira hideg volt, hogy az iskolába vezető úton csontja velejéig átfagyott. Nilsson már várta. Beszerzett mindent, amit Anna Maria lediktált neki. A kályha is elkészült, és valaki, bizonyára nem Nilsson, be is fűtött már jó korán. A régi kályha nehéz szaga töltötte be a levegőt. De legalább meleg volt. – Maga itt lakik valahol az irodában? – kérdezte Nilssont. – Vagy a barakkban? – Még hogy én? – akadt el a férfi lélegzete. – Természetesen az uraság házában lakom. Kérdezze csak meg, ha legközelebb ott jár. Az uraságék úgy döntöttek, hogy ezen a héten is itt maradnak… – Igen? Azt hittem, visszamennek a városba. – Úgy volt, de meggondolták magukat. Valamennyien maradnak. Adrian is marad? Legalább nem lesz olyan unalmas, szomorú az élete ezen a héten Ytterhedenben. – Minden itt van, amire Olsdatter kisasszony igényt tartott. Be kellett mennünk a városba, hogy mindent beszerezzünk. Nem mondom, hogy olcsó volt. – Igazán kedves, hogy ilyen gyorsan elrendezett mindent. Köszönöm. Szinte biztos volt benne, hogy nem Nilsson járt a városban, ő csak a dicsőséget szerette volna learatni.
Anna Maria jót nevetett magában ezen, de úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit. – Ha megengedi, hálából sütök önnek karácsonyra egy kis süteményt. A kedvességéért cserébe. A túlkoros puttó arca mosolyra húzódott. – Köszönöm, igazán kedves öntől, kisasszony. – Ugyan, nem kell megköszönnie. Anna Maria kiment, hogy becsöngessen az órára azzal a csengettyűvel, melyet Skenäsből hozott magával, és amely rettenetesen tetszett a gyerekeknek. Legnagyobb elképedésére az összes gyerek megjelent az ajtóban. Hihetetlen, hogy még ebben a rossz időben is eljöttek. Most pedig ott ülnek a padban, szemmel láthatólag izgatottan. Ezek szerint szeretnek idejárni, nyugtázta örömmel. Nilsson titokzatos arckifejezéssel hajolt oda hozzá. Anna Maria sejtette, hogy ismét pletykálkodni fog. Képtelenség volt kitérni előle. Rosszul leplezett kárörömmel suttogta a lány fülébe: – A városban hallottuk, hogy egy baltás gyilkos szökött meg valamelyik környékbeli dologházból. Azt is mondták, hogy errefelé tart. Odakinn leselkedik a parti sziklák között. Eddig csak magányos nők voltak az áldozatai. Anna Maria Egonra pillantott, aki nem győzte hegyezni a fülét. A fiúcska ma még soványabbnak tűnt, mint eddig, vékony ruhájában pedig teljesen átfagyhatott. Olyan volt, mint egy szárnyaszegett madárka. Nem lett volna szabad így útnak ereszteni. Nagy nehezen sikerült megszabadulnia Nilssontól, úgyhogy végre megkezdhették az órát. Gyorsan elszaladt a nap. A szüneteket is a teremben töltötték a gyerekek. Anna Maria még a tízóraiját is megosztotta velük. Gondosan ügyelt arra, hogy a legnagyobb szelet kenyeret Egon kapja, akinél egy száraz ke-
nyércsücskön kívül semmilyen ennivaló nem volt. Mivel aznap korán besötétedett, még világosban hazaengedte a gyerekeket az iskolából, Egont pedig magához intette. A rémült kisgyerek reszketve állt asztala előtt. – Eljön érted valaki, hogy hazavigyen? – Nem – suttogta a fiúcska. – Akkor talán jobb lenne, ha valamelyik pajtásodnál aludnál – javasolta Anna Maria. Mondjuk Bengt-Edvardnál. A fiúcska szeme megtelt könnyel. – Haza kell mennem! Segítenem kell, különben… dühösek lesznek rám! Egész biztos, hogy igazat mondott. Anna Maria felsóhajtott. – Akkor majd én hazakísérlek. De először elmegyünk hozzám és keresünk neked valami meleg ruhát. És kerítünk valahonnan egy viharlámpát is. Hiszen hamar sötétedik. A fiúcska szemmel láthatóan megkönnyebbült. – De a kisasszonynak nem kell egészen… hazakísérnie engem… – Hát, ha boldogulsz egyedül is… Útközben összeakadtak Nilssonnal. Anna Maria elmondta neki, mi a szándéka. A férfi úgy nézett rá, mintha a lány megbolondult volna. – Csak a baltás gyilkossal ne akadjanak össze. Először megerőszakolja az áldozatait, utána pedig agyonüti őket a baltájával. – Miért rémisztgeti ezt a szerencséden gyereket? – De hát csak az igazat mondtam – jegyezte meg Nilsson ártatlanul, majd egy jókora karamellát tömött a szájába. – Egy balta már el is tűnt valamelyik majorból itt a közelünkben. – Gyere, Egon. Sietnünk kell, mielőtt teljesen besötétednék! Kicsivel később már a part menti sziklák között jártak. Addigra egészen sötét lett.
Anna Maria soha nem hitte volna, hogy ilyen óriási erővel képes fújni a szél. Erősen megmarkolta Egon kezét, mert a sovány fiúcskát többször is fölbillentette egy-egy erősebb szélroham. Neki pedig a tenger felől fújó oldalszélnek kellett ellenállnia. Szoknyáját valóságos zászlóként dagasztotta a szél. Nagyon nehéz volt így az előrejutás. Gyapjúsálját Egon válla köré tekerte, és ráadta még gyapjú alsószoknyáját is, úgyhogy a fiúcska leginkább egy apró anyókához volt hasonlatos, amikor elhagyták Klara házát. Az eső apró, jeges tűként fúródott az arcukba. Cipőt sajnos nem tudott kölcsönözni neki, így Egon maradt elkoptatott facipőjében. Csoda, hogy Klara viharlámpáját még nem oltotta ki a szél. Egyre nehezebben mentek előre. Valóságos közelharcot vívtak a széllel. Anna Maria csak annak örült, hogy ilyen időben nem kell tartaniuk a gyilkostól. Egon mutatta az utat. A lámpa gyér fénye keskeny ösvényre vetődött. Anna Mariát elkeserítette, hogy ilyen gyorsan besötétedett. Amikor kikerültek a sziklák védelméből fel kellett kapnia a fiúcskát, hogy könnyebben haladhassanak. A szél tollpiheként röpítette volna tova Egont, ha nem tartja szorosan karjai között. A fiú mondott neki valamit, mire ő hátranézett. – A baltás gyilkos – suttogta Egon. Legalábbis Anna Maria ezt olvasta le a szájáról. Önkéntelenül is sietni kezdtek. – Messze van még a házatok? A választ nem hallhatta, a fiúcska hangja nem birkózott meg a szél üvöltésével. Mögöttük lámpa fénye villant, és mindinkább közeledett feléjük.
A tenger a közelben dübörgött. Még nem volt koromsötét, úgyhogy Anna Maria látta a fehér tajtékos hullámokat, ajkain pedig egyre jobban érezte a tenger sós ízét. Megfordult. A fénynek nyoma veszett. Először megkönnyebbülten sóhajtott fel. Majd belátta, hogy egyáltalán nem szűnt meg a veszély. Most legalább lehetősége van arra, hogy elbújjon előlük. A lámpájuk… el kell oltania! Nem. Akkor végképp elvesznének. Nem tudta, mitévő legyen. Szoknyája elakadt a tüskés aljnövényzetben. Egon is észrevette, hogy valami baj történt. – Hol az ösvény? – kérdezte panaszosan. Mikor térhettek le róla? Fogalma sem volt róla, annyira lekötötte a mögöttük közeledő fény. Már nagyon régen lehetett. Anna Maria halálosan fáradtnak érezte magát. Teljesen kimerült a reménytelennek tetsző küzdelemben. – Nézd csak, ott távolabb lámpát gyújtottak valamelyik házban. Ott laksz? – Nem – mondta Egon. Válaszát csak sejteni lehetett, mert hangját elsodorta a szél. – Akkor is odamegyünk – döntötte el Anna Maria. – Ez az egyetlen lehetőségünk. Elmondhatatlanul kimerült volt. Bizonyára a kisfiú is. Egyszer csak hozzájuk egészen közel feltűnt egy férfi alakja. Valamit kiabált nekik… – Gyere Egon, siessünk! A kisfiú nagyon félt, Anna Maria hallotta a jajveszékelését. Ő sem bírta tovább, kiáltozni kezdett. Állandóan elakadtak az alacsony bozótban. Anna Maria felemelte a fiút, hogy gyorsabban futhassanak, de mind a ket-
ten beleestek a tüskés gallyak közé. Ott feküdtek egy darabig… A gyerek… Istenem, meg kell védenem a gyereket… Uram, kérlek, segíts! Karját önkéntelenül is Egon teste köré fonta, és várta az elkerülhetetlen ütést.
5. fejezet A VÁRT ÜTÉS azonban elmaradt. A baltás gyilkosnak nyoma sem volt. Ehelyett erős karok segítették térdre. Valaki kivette kezéből a lámpást, és Egont is talpra állította. – A pokolba, mit kerestek itt? – kiáltott rájuk egy férfihang. – Kol! Hiszen ez csak Kol! – motyogta a fiú. – Mi az, hogy csak Kol? Ki az ördögöt vártatok? Anna Maria megpróbálta kihúzni hajából a beletapadt galylyakat. – A baltás gyilkost. Azt hittük, hogy a baltás gyilkos követ bennünket. – Miféle baltás gyilkos? A férfi közelebb tartotta a lámpást, hogy alaposabban szemügyre vegye őket. Így legalább Anna Maria is megpillanthatta végre. Meglepték Kol vonásai. Sokkal fiatalabb volt, mint gondolta. Szeme sötét, mint az éjszaka. Fekete haját kötött sapka fedte. Kemény vonásai ellenére érzékeny embernek látszott. Ennél többet nem figyelhetett meg, mert a férfi elfordult, hogy őt is felsegítse. Anna Maria olyan fáradt volt, hogy beszélni sem bírt. Végül mégis nagy nehezen kinyögött néhány szót.
– Nilsson beszélt nekünk a gyilkosról, aki itt rejtőzködik kint a parton, és baltával végez áldozataival. Azt mondta, a városban hallott róla, amikor bent járt az iskolaszerek ügyében. A hangos beszéd megerőltette hangszálait. x – Micsoda képtelenség – mondta Kol. – Egyvalakitől hallhatta volna ezt a rémtörténetet, tőlem. Ugyanis én jártam a városban. Egyébként jellemző Nilssonra. Örömet szerez neki, ha megrémíthet másokat az elképesztő históriáival. Biztos vagyok benne, hogy egyszer nagyon meg fogja járni. Te lennél az új tanárnő? Mi szél hozott erre? – A partra, vagy a faluba? – Ide a partra – felelte a férfi közömbösen. – Egont akartam hazakísérni. – Miért nem kértél meg egy férfit erre a feladatra? – Ugyan kit? A férfi nem felelt. – Nilssontól tudom, hogy ide indultatok – bökte ki végül. – Nagy bolondság volt nekivágni az útnak, különösen ebben az időben! Kol felemelte a halálosan kimerült gyereket, a lányt pedig arra kérte, hogy világítsa előttük az utat. – Sajnos az én lámpám kialudt – mondta. – Hogy a csudába juthatott eszedbe, hogy egy szökött rab járkál a nyomotokban, ráadásul lámpással a kezében? Anna Maria elismerte, hogy ostoba módon esett pánikba. Némán indultak el a kivilágított ablakú ház irányába. Kol megzörgette az ajtót, majd letette a fiút a földre. – Nyitva van az ajtó – morogta valaki odabentről. – Mi az ördögnek csapsz ilyen zajt, te gyerek? Nem megmondtam, hogy hagyjál békében? Kol kinyitotta az ajtót. Ahogy beléptek, hirtelen minden el-
csendesedett körülöttük. Mintha puha gyapjúval tömte volna be valaki a fülüket. És mennyivel melegebb volt a házban! – Mi ez zaj már megint? – zsémbelt egy alak az ágyban. Hogy mertél ilyen későn hazajönni, te átkozott fattyú? Kialudt a tűz, én meg itt fekszem étlen-szomjan! Az ágyban fekvő férfi hirtelen megfordult. – Ó, bocsássanak meg uraságtok! Gyorsan eltüntetett az asztalról egy pálinkásüveget és egy csorba ónbögrét. Felkecmergett az ágyból, és suta mozdulatokkal megigazította a ruháját és a haját. – Haza kellett kísérnünk Egont – szólalt meg Kol. – Képtelen lett volna egyedül hazajönni ebben az ítéletidőben. – Én nem kényszerítettem, hogy iskolába járjon! – dohogott a férfi. – Hiszen itt lenne a helye mellettem, hogy vigyázzon szegény, beteg édesapjára. – Még hogy beteg! – förmedt rá Kol. – Rakj tüzet, hogy szegény gyerek megszárítkozzon végre! És adj rá tisztességes ruhát, ha legközelebb elküldöd az iskolába! – Iskola, iskola! – dühöngött Egon apja. – Fontosabb dolgok is vannak az életben, mint hogy semmittevéssel töltse a napjait! – Bizony ám – helyeselt Kol sokatmondóan. Amíg a két férfi vitatkozott, Anna Maria kibontotta Egont a gyapjúkendőből és levette nedves facipőjét. – Talán jobb lenne, ha segítenénk a tűzrakásnál – mondta bizonytalanul. – Egon annyira átfagyott, és azért itt is elég hideg van. Kol tétovázott egy darabig, majd nekilátott tüzet rakni. Egon közelebb húzódott a meleghez. – Ne téblábolj már itt, te kölyök! – ordított a fiúra az apja, és nagy nehezen megpróbált talpra állni. – Hagyd békén! – szólt rá Kol. – És ha ezentúl nem tartod
rendben a gyereket és a házadat, kidobom Sunét a bányából. Semmi szükségem ilyen alakokra. Csak a levegőt rontjátok a faluban! – Micsoda? Hát volna képed elvenni tőlünk a kenyerünket? Miből élnénk meg különben? Kol odalépett hozzá. – Te döntesz a sorsotokról. Egy hetet adok neked, hogy Egonnak meleg ruhát szerezz. És gondoskodj arról, hogy Egon meg Sune mindennap megfelelő ételt kapjon. Ez a te kötelességed. Azt pedig ne mondd, hogy nincs elég pénzed, mert Sune szépen hoz a konyhára. És ha még egyszer észreveszem, hogy Egon kékre-zöldre verve jön iskolába, kiteszem Sune szűrét. Kol elővett a zsebéből némi ezüstpénzt, és az asztalra tette. A férfi egy szempillantás alatt felmarkolta az összesét. – A pénz nem a tiéd. Ruhára és ételre adtam – figyelmeztette Kol. – Nem pedig pálinkára! Jöjjön, kisasszony! Kol kiment, Anna Maria követte, de előbb jó éjszakát kívánt Egonnak. Odakinn még mindig tombolt a szél. Kol határozott mozdulattal bebugyolálta a lányt kendőjébe, hogy minél kevésbé csapjon arcába a szél. Anna Maria nem nagyon mert tiltakozni, bár meglehetősen nehezen mozgott ebben az állapotban. Az az igazság, hogy tartott a férfitól! Elindultak. Nehezen tudta követni Kolt, aki nagy léptekkel haladt előtte. Egy szót sem szóltak egymáshoz. De nem is tudtak volna beszélgetni, mert a szél minden zajt elnyomott. Amikor beértek a törpefenyők közé, Anna Maria megszólalt: – Vajon Egon miért jár iskolába? – Hogy békén hagyják – felelte keserűen Kol. – Az apja és a bátyja úgy bánnak vele, akár egy rabszolgával. Nem tűrhettem tovább.
– Értem. Sune, a bátyja éppen olyan rossz hozzá, mint az apja? – Sune gyenge fickó. És rossz társaságba keveredett. Az apja pedig megtanította inni. Ilyenkor teljesen kiszámíthatatlan. Egyébként teljesen ártalmatlan. Anna Maria elgondolkodott. – Csak nem Sune az, aki Sixtent árnyként követi mindenüvé? – De igen. Eltaláltad. Sixten a „rossz társaság”. Ó persze, Nilsson mondott valamit arról, hogy elrejtőztél velük az egyik szikla mögött. – Hogy én? Elrejtőztem? – dadogta a lány elképedve. – Csak ne zaklasd fel magad emiatt. Nilsson mindenkit megszól. Én sem vagyok kivétel. – És mit mondott rólad? – A fenébe – mormogta Kol, mert közben ismét kiértek a nyílt mezőre és nem hallhatták egymás hangját. Azért Anna Maria annyit még értett, hogy Nilsson Kolt is összehozta Seved feleségével, és neki tulajdonítja a legkisebb gyereket. – Csakhogy a gyermek olyan szőke, hogy az hihetetlen, így elült a velem kapcsolatos szóbeszéd – hallotta Anna Maria tisztán a végét. – Még meg sem köszöntem, hogy utánunk eredtél – mondta szégyenlősen. – Nincs ezen semmi köszönnivaló – dünnyögte Kol. – Egyébként is idekinn lakom. Mindenképpen erre vezetett az utam. – Merre laksz? – kérdezte Anna Maria csodálkozva. – Ott, abban a házban – mutatott Kol egy közeli épületre. – Éppen arra tartunk. Gondoltam, jobb, ha felmelegszel egy kicsit. – Nem tudtam, hogy te is itt kint laksz. De azért meg tudlak
érteni. Talán te is éppen olyan lenyűgözőnek tartod ezt a kopár partot, mint én. – Igen. Nem volt kedvem a barakkban, vagy a városban lakni. Túl szűk lett volna nekem. – Van… családod? – Van egy asszony, aki gondoskodik mindarról, amire csak szükségem lehet. Anna Maria elképedt. Még soha nem hallotta, hogy egy férfi ilyen durván, bár lényegretörően fejezze ki magát. – Azt hiszem, jobb lenne, ha mégis hazamennék. Klara már bizonyára aggódik értem. – Klara nem lesz izgatott. Nilssonnal már más a helyzet. Van hozzá elég erőd, hogy elviseld, ha ismét a nyelvére vesz? – Ismét? Ennyi mendemonda kering már rólam a faluban? – Azt mondta, hogy az uraság feleségül akar venni. Anna Mariát annyira feldúlta, amit hallott, hogy megtorpant. – Nem, az lehetetlen! Adrian soha nem mondott volna el egy ilyen bizalmas dolgot Nilssonnak! Kol is megállt. Felemelte a lámpást. Belevilágított a lány arcába. Tudni szerette volna, mennyi igazság rejlik az indulat mögött. – Én sem hiszem, hogy Adrian Brandt mondta el neki. Inkább a nővére. Anna Maria ezen annyira meglepődött, hogy egy ideig szóhoz sem jutott. – De hát miért? Kol elfintorodott. – Óvakodj azoktól a nőszemélyektől. Ennél többet nem volt hajlandó elárulni. Csendben folytatták tovább az utat. Anna Maria lelassította lépteit, amint a kerítésen belülre kerültek. Pedig azon kívül, hogy kövesse a fér-
fit, nem nagyon volt más választása. Egyedül képtelen lett volna hazatalálni ebben a sötétben. És egy kis meleg is jólesett volna neki. A férfi kinyitotta az ajtót, és egy udvariatlan legyintéssel jelezte, hogy kövesse őt. Odabenn kellemes meleg volt. Gondos asszonyi kezek munkájának a nyoma látszott mindenütt. A szobában friss kenyér illata áradt szét. A konyhából egy idősebb asszony sietett elébük. – Látogatóm van, Axelsdatter asszony. Az új tanítónő. Gondoskodjon arról, hogy valami meleg étel kerüljön a gyomrába. A kisasszony hazakísérte Egont. Megerőltető kirándulás lehetett a számára. Ezzel fogta magát, átment egy másik szobába és becsapta maga mögött az ajtót. „Egy asszony, aki gondoskodik mindenről, amire csak szükségem lehet”. Anna Maria szégyellte magát azért, hogy mi mindent látott Kol egyetlen mondata mögött. Axelsdatterné kedvesen rámosolygott. – A kisasszony bizonyára teljesen átfagyott. Üljön csak ide, és szárítkozzon meg a kandallónál! – Köszönöm – mosolygott vissza rá Anna Maria. – Örülök, hogy meglátogatta a mi bányavezetőnket! Egész nap lent dolgozik a bányában. Sokszor éjszaka is. Tudja, az embert nagyon megváltoztatja az ilyen kemény munka. Anna Maria sűrűn bólogatott, bár egyáltalán nem tudta, milyen is Kol valójában. Arra még emlékezett, amit Nilsson mondott róla: „Azt akarta, hogy a gyerekek megkapják azt, amit ő soha nem kaphatott meg.” Az iskola… A lány gondolatai elkalandoztak. Próbálta összerakosgatni a férfi képét. Amikor Kol visszajött, Anna Maria már egy tál gőzölgő le-
ves társaságában ült az asztalnál. Köpenyét egy székre terítette a kandalló mellé. Felfigyelt rá, hogy Kol valójában milyen szép férfi. Tetszett neki sötét bőrszíne, értelmes, kutató pillantása. Látszott rajta, hogy megmosdott és tiszta ruhát öltött látogatója tiszteletére. – Én most hazamegyek és megfejem a teheneket – mondta a házvezetőnő. – Kicsit később majd visszajövök, hogy rendet csináljak. Kol bólintott. Kettesben maradtak. Furcsa érzés volt. A lány elnémult, de a férfi sem mert megszólalni. Anna Maria végül nem bírta tovább. – Te nem vacsorázol? – Félek, nem tetszene, ahogy eszem. A lány letette a kanalat. – Azt hiszem, tele vagy gátlásokkal, mert egyszerű családból származol. Nekem pedig az nem túl kellemes, hogy egyedül kell ennem. A férfi összeszorította a száját, megragadta a kanalat és enni kezdett. Rettenetesen vigyázott, nehogy valamilyen hibát kövessen el. Anna Maria nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjon. Ilyenkor a férfi a tányérja fölé hajolt, és sokáig fel sem pillantott. Amikor már majdnem elkészültek, idegesen megszólalt. – Mi az ördög bír rá arra egy asszonyt, hogy tanítóként dolgozzon? A lány hátradőlt. – Hallottam, hogy szívesebben láttál volna férfit a katedrán. – Nem válaszoltál a kérdésemre. – Több oka is van. Hogy másoknak hasznára legyek… Hogy megpróbáljak segíteni egy kicsit ezeken a szegény em-
bereken. – Nem ismerhetted Ytterhedent, mielőtt idejöttél, úgyhogy volt egy valódi okod is arra, hogy ide gyere. – Nem, én tényleg… _ Gyerünk, ki vele! Látom a szemeden, hogy még valami nyomja a lelked. – Vezekelni akartam. – Vezekelni? Mit követhettél el, hogy vezekelni kelljen miatta? – Kérlek, ne kérdezz, nehéz erről beszélni! Anna Maria kemény kéz szorítását érezte a csuklóján. Érezte, hogy el kell mondania. És most már könnyíteni akart a lelkén. Óvatosan kiszabadította kezét a férfi szorításából. – Valami rosszat tettem, csak éppen nem tudom, hogy mit. Kol kíváncsian várt. A szeme olyan feketén csillogott, mint a nagyon mély kút vize. A lány még soha nem látott ehhez foghatót. – Apám elesett a Napóleon elleni háborúban. Ennek most már három éve. Anyám elméje elborult a nagy bánatban. Búskomorságba esett, gyűlölt mindenkit, aki apám halálával közvetve hibáztatható volt. Én pedig… gondoskodtam róla. Támogattam, vigasztalni próbáltam… A lány szeme megtelt könnyel. Kezével gyorsan szétmaszatolta arcán, majd folytatta. – Egy reggel, amikor széthúztam anyám szobájában a függönyt… megláttam… hogy éjjel öngyilkos lett. Ezzel értelmét vesztette minden, amit csináltam. Nem sikerült. Soha nem fogom megbocsátani magamnak! – A férfi átnyúlt az asztal fölött és megfogta a lány kezét. Anna Maria nem ellenkezett, mert Kol szorítása az előbb is vigasztaló és meleg volt. – Hidd el, vannak mások is, akiket hasonló gondolatok gyö-
törnek – mondta rekedten. – Bárki, akinek a környezetében öngyilkosságot követ el valaki, magát hibáztatja érte. Utána pedig állandóan furdalja a lelkiismeret. Pedig többnyire nem tehet róla az ember. Ez a te esetedben különösen érvényes. Nem ismertem az anyádat, nem tudhatom, mennyire volt beteg. Mégis azt hiszem, hogy mindent megtettél annak érdekében, hogy megakadályozd a balesetet. Ugye mindent megtettél? – Legalábbis azt hittem. Azt hittem, hogy megtettem mindent, ami tőlem tellett. A férfi nem szólt semmit, csak távolról figyelte a lányt. – Hogy kerültél éppen Ytterhedenbe? Erről már könnyebb volt beszélni. Talán azért is, mert végre könnyíthetett a lelkén, és a téma is kedvesebb volt számára. – Anyám unokatestvére ajánlott engem. Kerstin Brandt régi jó barátnője. Kol arca elárulta, hogy nincs nagy véleménnyel a Brandt családról. Arca épp hogy csak megrándult, de Anna Maria figyelmét ez sem kerülte el. – Te pedig elvállaltad a munkát? – kérdezte a férfi. – Nem is tudva, pontosan hová kerülsz majd? A lány félrenézett. Csendesen elmosolyodott. – Tudod, azelőtt már találkoztam néhányszor Adrian Brandttal. Igaz, akkor még csak gyermek voltam, mégis valóságos hőssé nőtt a szememben. Szerettem volna… viszontlátni. – És… még mindig hősnek látod? Anna Maria elgondolkodott egy kicsit, mielőtt válaszolt volna. – Igazságtalan lennék vele szemben, ha azt várnám, hogy mint valóságos személy mindenben megfeleljen álmaim lovagjának.
– És még mindig feleségül akarsz menni hozzá? A lány összekulcsolta a kezét. – Meg… megkérdezte. Nagyon meglepett. De nem akarom ezt mással megbeszélni. Kol jót nevetett a lány nyíltságán és azon, hogy megtalálta a megfelelő szavakat, ahhoz, hogy őt se sértse meg. – És most vezekelni akarsz a bűneidért, mert úgy érzed, hogy elárultad anyádat? Anna Maria rápillantott. – Igen – felelte érdeklődve. – És már meg is kezdtem. – Tényleg? És ha szabad kérdeznem, hogyan? – Ismered a kovács gyerekeit? Tüdőbetegek valamennyien. Van egy… Tudod, én nagyon különös családból származom. A Jéghegyek Népének hívnak bennünket. Tulajdonképpen Norvégiából származunk. Vannak közöttünk olyan emberek, akik tudnak gyógyítani. Már írtam is egyiküknek Norvégiába. Orvosságot kértem tőle. Egyszer már sikerült meggyógyítania egy tüdőbeteget. Kol a lány lelkesedéstől kipirult arcát nézte. – Nem akarom elvenni a kedved semmitől, de úgy vélem, már elkéstél. Egyébként tudtommal a tüdőbetegek gyógyíthatatlanok. – De én hiszem, hogy nem – bizonygatta a lány. – És Egonért is szeretnék tenni valamit. – Már eddig is sokat tettél. Egyébként vigyázz, ne nagyon avatkozz bele a dologba! – Ne aggódj, óvatos leszek. Például odafigyelek majd arra, hogy kapjon enni valamit az iskolában. Klampent is nagyon sajnálom, a kislánya miatt… – Hát, az bizony szomorú történet. Csakhogy rajta már nem segíthetünk. A felesége jól elrejtőzött előle. Feltételezem, hogy Stockholmba mentek. Kit szeretnél még megváltani?
A lány elmosolyodott. – Klarán is szeretnék segíteni. Olyan rendes asszony. – Ebben igazad van. – És még… Anna Maria neveltetéséről megfeledkezve átnyúlt az asztal felett és megragadta a férfi kezét. – Karácsonyra szeretnék megtanítani a gyerekeknek egy betlehemes játékot. Még emlékszem arra, hogy mi hogyan csináltuk, amikor gyerek voltam. Bengt-Edvard lehetne az Űr angyala, aki elénekli az egész történetet. Rajta mindenképpen segíteni kell, Kol. A szülei azt akarják, hogy vásárokon énekelve keresse meg a kenyerét. Pedig ezzel elrontanák a csodálatos hangját. Szívesen fizetném akár a taníttatását is. Szüksége lenne egy igazi énektanárra. Most Kol húzta ki kezét óvatosan a lányéból. – Attól tartok, segítség helyett tönkreteheted a bányászgyerekeket, ha saját környezetükből túlságosan finom környezetbe kerülnének – mondta nagyot sóhajtva. – Jobb, ha a betlehemes játékról is megfeledkezel. Bármit tennél is, mindenképpen költségekbe vernéd a családokat, márpedig semmitől nem félnek jobban, mint a fölösleges költekezéstől. Nincs szegényeknek semmijük. Ha tudnád, milyen nyomorúságos fizetésből kell megélniük! – De hát semmibe nem kerül majd nekik! Éppen úgy állnám a költségeket, mint Bengt-Edvard esetében. Nekem tényleg semmiség az egész! Kol elcsendesedett. – Hát akkor ezért volt az egész – mormogta. – A pokolba is! Váratlanul felállt. – Jobb, ha most hazamész. Klara most már aggódni fog élted.
– Igazad van. Azt hiszem, nagyon megfeledkeztem magamról. Felvette köpenyét és követte a férfit. Kol egészen a faluig kísérte. Útközben nem beszélgettek, egyébként sem hallották volna egymás hangját a szélzúgás közepette. Amikor a sziklákhoz értek és mindketten ellentétes irányba indultak volna, megszólalt a lány: – Ugye azt mondtad, hogy a bányászokat nagyon rosszul fizetik? – Igen. – Nem értem. Adrian olyan érzékeny ember. Akkor viszont miért? Kol csak mormogott valamit a foga között. – Úgy tudom, a bánya nagy hasznot hajt… Adriantól tudom, hogy vasércet termeltek ki odalenn… – Még hogy vasércet! – fortyant fel Kol. – Nos, végül is igen. És még néhány másfajta ércet is. Adriannak furcsa álmai vannak. Még az apósa beszélte tele a fejét. Állítólag aranyat is talált a bányában. Az öreg kezdte el ezt az egész őrületet, a veje pedig a nyomdokaiba lépett. Hasonló lelkesedéssel, de annál kevesebb tehetséggel. És én erre áldozzam az életem! – Akkor miért vagy mégis itt? A férfi megragadta a vállát, és mélyen a szemébe nézett. A férfi tekintete szinte lángolt a sötétben. – Azért vagyok itt, amiért te is idejöttél. Mert tudom, hogy ez a néhány nyomorult a rossz körülmények ellenére mégiscsak itt keresi meg a kenyerét. Csakis miattuk vagyok még mindig itt. Gondoskodom arról, hogy ne éhbérért dolgozzanak. Megvédem őket Nilsson és… mások túlkapásaival szemben. – Adrian nem ilyen! A férfi elengedte. – Én nem is Adrian Brandtról beszéltem. Azt hiszem, neki
van a legkisebb része a dologban. Ő inkább csak áldozati bárány. Ugye, innen már egyedül is hazatalálsz? – Igen – felelte elkedvetlenedve a lány. – Köszönöm a segítséget! Szóval azt mondod, hogy hagyjam a betlehemes játékot? – Tégy, amit akarsz, engem nem érdekel. Ha úgyis megengedheted magadnak! Néhány perc múlva a férfi már messze járt. Anna Maria szorosan összefonta köpenyét és nekivágott a sziklák között vezető útnak. Most könnyebben haladt előre, mert háta mögül fújt a szél. Klara a ház előtt várta. – Már azt hittem, hogy soha többé nem tér vissza! Olyan sokáig távol maradt! Anna Maria levette köpenyét és lerázta róla az esőcseppeket. Érezte, hogy ég az arca. – Bocsásson meg, Klara de nem jöhettem hamarabb. Kol behívott magához, hogy átmelegedjek egy kicsit. Nem bírtam nemet mondani neki. Rettenetesen fáztam odakinn. Klara elképedve bámulta. – Micsoda? Kolnál járt? Akkor itt a világ vége! Anna Maria lopva a tükörbe pillantott. – Hogy nézek ki! A hajam! Istenem, így néztem ki akkor is, amikor… Izgatott aggodalommal igazgatta tincseit. – Örüljön annak, ha Nilsson nem tud meg erről semmit! De ha mégis, telekürtöli magukkal az egész falut! Egyébként az uraság is itt járt ma este. Arra akarta kérni a kisasszonyt, hogy menjen át hozzájuk. – Most? – Nem. Mérgesnek látszott, hogy a kisasszony éppen akkor nincs otthon, amikor ő el akarja vinni. „Micsoda bolondság,
ilyen időben kimenni! És teljesen fölöslegesen!” Ezt mondta. – Ezek szerint ő nem lett volna hajlandó utánam jönni ilyen időben? – Nem. Innen egyenesen haza ment. Azt mondta, hogy holnap este hétkor várják a kisasszonyt. Majd ő eljön magáért megint. – Aha. Szóval ezt kell tennem. Anna Maria érezte, hogy egyre dühösebb lesz. Mintha tizenkilenc éven át Csipkerózsika-álmot aludt volna, és a világ csak most tárulna föl előtte teljes valójában. – Tudod, Klara, eszembe jutott valami. Megtanítok a gyerekeknek egy betlehemes játékot. Greta lesz Szűz Mária. Szükségünk lesz majd még néhány fiúra is, három pásztorra, három napkeleti bölcsre, egy Józsefre és… Klara elképedve bámulta. Még soha nem látta, hogy a kisasszony szeme így csillogott volna. Hát ennyire örülne a meghívásnak? Hogy meglátogathatja Adrian Brandtot és azokat a szörnyű nőszemélyeket az otthonukban? Ami azt illeti, Adrian Brandt csinos férfi. Sőt, nagyon előkelő. De ez a házasság egyedül neki válna javára.
6. fejezet HÁROM NŐ FIGYELTE a domboldali házból, amint Adrian lámpája eltűnik a faluba vezető út kanyarulatában. Éppen Anna Mariát kísérte haza egy rendkívül feszélyezett este után. – Anyám, jobb lett volna, ha nem beszél annyit Fanny szellemességéről – vélte Kerstin. – Különösen mivel Fanny nem is mindig volt olyan szelle-
mes – jegyezte meg Lisen. – Halottakról jót, vagy semmit! – szögezte le Brandt aszszony keményen. – Ezt a lányt pedig meg kell leckéztetni egy kicsit. Nehogy azt képzelje magáról, hogy bármit is jelent nekünk. Tekintse kegynek, hogy Adrian udvarol neki. – Én már egyáltalán nem vagyok olyan biztos abban, hogy Anna Maria Olsdatter lenne öcsénk számára az ideális nő – fintorodott el Lisen. – Szerintetek valóban olyan gyenge és tehetetlen, mint amilyennek mutatja magát? Nekem néha túlságosan is értelmesnek tűnik – Áh, dehogy – mondta előítélettel teli hangon az öregaszszony. – Ez a sok zagyvaság, amit a betlehemes játékkal kapcsolatban összehordott! Még hogy ezek a buta kölykök képesek lennének eljátszani ilyesmit! Hát nem nevetséges? – Csak hagyjátok – mondta Kerstin réveteg mosollyal az arcán. – Úgysem sikerül neki az egész. – Azt hiszem, kicsit túlzásba viszi a bányászgyerekek miatti aggodalmát – fintorgott az öregasszony. – Annál jobb – nyugtatta meg Kerstin. – Legalább jó anyja lesz Celestine-nek. Ahhoz a gyerekhez nagy türelem kell, ezt nekünk is el kell ismerni. – Celestine egészen más, hiszen közénk tartozik. No de az, hogy hazakísérte azt az ágrólszakadt Egont? Ráadásul ilyen viharos időben, végig azon a kopár parton… – És nem átallott még Kolhoz is bemenni! – gyűlölködött Kerstin. Lisen fölugrott és az ajtó felé indult. – Úgy hazudik, mint a vízfolyás. Hiszen Kol soha nem engedné be magához! Kerstin nem tehetett róla, de nővérét elnézve az a mondás jutott eszébe, hogy „savanyú a szőlő!”. Ám hangosan csak ennyit mondott:
– Természetesen Nilssontól tudjuk az egészet. Anna Maria csak az én határozott kérdésemet erősítette meg. – Én nem szeretem ezt a lányt! – visította Lisen. Anyja ráförmedt. – Lisen, senki nem engedte meg, hogy elhagyd a szobát! Lánya morcos ábrázattal ült vissza karosszékébe. – És miért adta neki anyám a gyönyörű kínai dobozt? – Taktikából, kedvesem. Megfojtjuk majd a kedvességünkkel és az ajándékainkkal. Meglátod, a végén már nem tud ellentmondani. Egyébként is van belőle kettő. Kerstin még mindig kibámult az ablakon. – Miért nem jön már ez az Adrian! Olyan türelmetlen vagyok! Bárcsak minél hamarabb az oltár elé vezethetné ezt a lányt! – Adrian bevallotta nekem, hogy a lány egyáltalán nem ellenkezett, amikor első alkalommal szóba hozta a házasság lehetőségét – mondta anyjuk. – Merjen csak ellenkezni az a buta liba! Kerstin ezen elgondolkodott. – Tulajdonképpen nagyon sürget az idő. Adrian és én pénteken beszéltünk a bank igazgatójával. Roppant kínos volt, mondhatom. Nem akart több kölcsönt folyósítani. Ám amikor megjegyeztem, hogy van egy birtok Skenäs mellett, mely rövidesen a tulajdonunkba kerül, rögtön kivirult az arca. – De Kerstin! Adrian mit szólt hozzá? – Nagyon felzaklatta az ötlet. Utána még egyszer felkerestem az igazgatót. Megkérdeztem, hogy a jó anyagi fedezetre való tekintettel nem lehetne-e mégis egy kisebb kölcsönt folyósítani. Ettől azonnal elkomorult. Azt mondta, hogy már eddig is többet tett Adrianért, mint amennyit a józan ész megengedett volna. Sejthetitek, milyen kellemetlenül éreztem magam. De ha Olsdatter kisasszony az eljegyzés alkalmával nyi-
latkozatot tenne, hogy jövendő férjét bízza meg javai igazgatásával, mindjárt más lenne a helyzet. Akkor ismét kapnánk kölcsönt. A másik kettő némán hallgatta. – Említetted Adriannak? – Hazafelé szóltam neki a tervemről, de természetesen dühös lett. – Akkor saját szakállunkra kell dolgoznunk. A három nő aznap megnyugodva, nagy egyetértésben tért nyugovóra. ANNA MARIA TÉTOVA MOZDULATTAL csúsztatta be a kínai dobozt az egyik komódfiókba. Nem akarta elfogadni a drága ajándékot, de hiába tiltakozott. Valósággal ráerőszakolták. Adrian is ragaszkodott hozzá, hogy fogadja el. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy a komód tetején hagyja. Adrian egészen hazáig kísérte. Most már komolyabb ajánlatot tett neki. Azt mondta, hogy éjjel-nappal ő jár a fejében. Adrian… álmai hercege. Gazdag, jó családból való, csinos, barátságos férfi. Drága szüleim! Miért nem vagytok itt, hogy segítsetek nekem? Mi történik velem? Aznap délután sétált egyet a parton, bár még akkor is nagyon fújt a szél. Felmászott az egyik sziklához, éppen a barakkok közelében. Sokáig állt a sziklán és élvezte, ahogy keresztülfúj ruháján a szél. Mi is történt előző este? Egon. Merre is lakik a fiú? Talán egy kicsit jobbra, ott volt a ház, aminek az ablakában fényt láttak. Igen, csak arra lakhat.
Tekintete odább siklott. Hogyan is volt azután? Ott van a másik ház, a törpefenyők védelmében. Igen, ott is járt tegnap este. Hirtelen megrázkódott. Nagyon régóta kint volt, fázni kezdett. Körbenézett még egyszer. Pillantása megállt a szürke irodaházon. Az ajtón éppen egy férfi lépett ki. Őt figyelte. Még ekkora távolságból is jól látta, ki volt az. Erőteljes férfialak. Nem olyan magas, mint Adrian, de egyenes tartású és izmos. Bőre sötét… Még mindig őt nézte. Mozdulatlanul állt és figyelt. Tudta, hogy a férfi őt nézi. Amikor már éppen integetni akart neki, a férfi hirtelen sarkon fordult és elindult a bánya irányába. Anna Maria nagyot sóhajtott és hazaindult. Otthon leült az ágy szélére. Szörnyen reszketett. Mindenki azt mondta róla, hogy brutális, kellemetlen férfi. Ő pedig itt ül, egy nappal álmai hercege házában tett látogatása után és rá sem bír nézni az ajándékra, amit tőlük kapott. Furcsa, hogy nem amiatt érzi kellemetlenül magát, mert Kol nem örült egy tanítónő érkezésének. MÉGISCSAK belefogott a betlehemes játék szervezésébe. A gyerekek pedig boldogok voltak, amikor megtudták, hogy szüleiknek ez nem kerül majd semmibe. Megegyeztek, hogy néhány kisebb testvérüket is belevonják a játékba, és ha Anna, a legnagyobb lány eljátssza az egyik napkeleti bölcs szerepét, minden rendben lesz. Bengt-Edvard mégsem lett angyal, mivel azt a szerepet lány is játszhatja. Helyette ő lett az egyik éneklő pásztor. Valójában őrá bízták az egész szöveget, a felelősség nagy büszkeséggel töltötte el.
Anna Maria pedig elkezdte varrni a jelmezeket. Föláldozta néhány ruháját és egy nagy kendőjét. Szerencsére hozott magával egy nagy fehér anyagot is. Ebből varrják majd az angyalszárnyakat. Klampen megígérte, hogy ő elkészíti az angyalszárnyak vázát. Klara eleinte nagyon kételkedett a sikerben. De amikor Anna Maria elhatározta, hogy a falu valamennyi asszonyát összehívják, hogy mindegyik vegye ki részét az ünnepi előkészületekből, háziasszonyát is elfogta a lelkesedés. Anna Maria úgy vélte, hogy egy karácsonyi ünnepség nem állhat csupán a rövid betlehemes játékból, feltétlenül össze kell állítaniuk egy kerettörténetet is. A gyerekekkel megüzente az édesanyáknak, hogy jöjjenek el Klarához aznap este. Egon feladata pedig az volt, hogy a parton lakó asszonyokat értesítse. Amióta Kollal kint jártak a házukban, a fiú sokkal ápoltabbnak látszott, és már kék foltok sem éktelenkedtek rajta. De éppoly riadt volt, mint annak előtte. Egyébként rá osztották az egyik napkeleti bölcs, Menyhért szerepét. Valamennyi gyermek édesanyja örömmel vette a meghívást. – Ilyen bolondságot még soha nem hallottam – sopánkodott Klara. De persze ő is izgatott volt és nekilátott, hogy kitakarítsa lakását. Majd ő megmutatja, milyen egy rendes otthon. Brandték visszautaztak a városba, miután Anna Maria még egyszer meglátogatta őket. Tolakodóan barátságosak voltak valamennyien. Teletömték süteménnyel, még haza is küldtek vele egy csomót, és megnyugtatták, hogy ezzel igazán nem sérti meg Klara háziasszonyi büszkeségét. Anna Maria hiába tiltakozott, megkapta a soros ajándékot is. Adrian egyre kedvesebb volt vele. Anna Maria úgy érezte, hogy hamarosan minden ellenállását megtöri a férfi odaadó
figyelmessége. Egyetlen lehetősége maradt a védekezésre. Amint megsejtette, hogy Adrian leánykérésre vagy udvarlásra készül, elfoglaltságára hivatkozva gyorsan elbúcsúzott tőle. Adrian így soha nem juthatott egyetlen mondata végére sem. És most elutaztak. Adrian ugyan néha benézett hozzá, de legalább a három nő nem zaklatta már ajándékaival. Anna Maria fellélegezhetett. Celestine továbbra is kezelhetetlen volt, és szemmel láthatóan gyűlölte őt. Elutazásuk előtt még udvariasan meghívta őket a karácsonyi ünnepségre. A meghívást vonakodva bár, de elfogadták. Anna Maria nem értette udvariatlanságuk okát. Úgy érezte, Skenäsben soha senki nem viselkedett volna így vele. Elérkezett a nap, amikor a bányászasszonyok összegyűltek Klaránál. Szerencsére sikerült szerezni néhány széket a szomszédból. Megkérték az asszonyokat, hogy a kávéhoz mindenki hozza magával a saját csészéjét. Még egy padot is kénytelenek voltak beszorítani a konyhába, Klara hiába ellenkezett. Egyébként erre a kivételes alkalomra zablisztből sütött kalácsot, ami rendkívüli fényűzésnek számított. Szerencsére Anna Maria ennek a költségét is állta. A lány most döbbent csak rá, hogy Ytterhedenben a közösségi életnek semmilyen formája nem létezik. Az emberek legfeljebb a szomszédaikkal érintkeztek. Egyébként, ha csak tehették, visszahúzódtak házuk védelmébe. Klara ráparancsolt a gyerekeire, hogy próbáljanak meg úgy tenni, mintha ott sem lennének. Persze maga is tudta, hogy lehetetlent kíván. Gretának megengedték, hogy segítsen. Aztán megérkeztek az asszonyok. Klara izgatottan beletörölte kezét a kötényébe, és elébük sietett. Úgy tűnt, megvárták odakinn, amíg valamennyien összegyűlnek, és csak úgy mertek bekopogtatni az ajtón. Ez mindenesetre kicsit megnehezí-
tette a háziasszony dolgát. Hirtelenjében nem is tudta, hová tegye el a sok kabátot, hogyan ültesse le az asszonyokat úgy, hogy mindnyájan kényelmesen elférjenek. Sokan legkisebb gyermeküket is magukkal hozták, mert nem volt kire bízniuk. Anna Maria felfedezte közöttük Seved babaarcú feleségét is. Feltűnt neki, hogy a többi asszony milyen tartózkodóan viselkedik vele, De amint a „kisasszony” megcsodálta gyermekét, a többiek feszültsége is feloldódott. Kol házvezetőnője, Lina Axelsdatter is ott volt. Anna Maria megkönnyebbülten lélegzett fel, végre ő is ismert közülük valakit. Klara nemsokára felszolgálta a kávét és a finomra sikerült zabpehelykalácsot sajttal. Kicsit később málnalekvárt is tett az asztalra. Talán a kávénak, vagy Anna Maria kedvességének köszönhetően, hamarosan felszabadult csevegéstől visszhangzott Klara konyhája. Anna Maria pedig végre megkérdezte őket, szerintük hogyan lehetne megszervezni a karácsonyi ünnepet. Hiszen ők ismerik a helybéli szokásokat. Először szólni se mertek, csak bizonytalanul pislogtak egymásra. Nekik kell majd kifizetni az ételek árát? Nem, Anna Maria állja a költségeket, amennyiben a hölgyek hajlandók sütni valamit. Megkönnyebbült sóhajok szálltak a kis helyiségben. Felsírt az egyik kisgyerek, de szerencsére közös erővel sikerült álomba ringatni. Lina Axelsdatter szólalt meg először. – Én esetleg egy kis tejszínnel hozzájárulhatok az ünnepség fényéhez. Sőt, tejet is hozhatok a gyerekeknek. – Nagyon köszönöm – fordult feléje Anna Maria. – Mindenkit megkérek arra, hogy pontosan írja fel, mennyi pénzt
költött és a számlát majd adja oda nekem. – Én süthetnék megint ilyen kalácsot, már ha ízlett nektek. – vetette közbe Klara. Valamennyien egyetértettek abban, hogy Klara kalácsa nagyon finom volt. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha sajttal esszük – javasolta Anna Maria. – Akkor a gyerekek legalább nem kenik össze teljesen az osztálytermet. Ezen valamennyien jót nevettek. A beszélgetés egyre oldottabban folytatódott. – Szeretném megköszönni a kisasszonynak, amit Annáért tett – mondta az egyik asszony. – Az a lány nagyon jól érzi magát az iskolában. Azt mondja, hogy a kisasszony olyan kedves. – Néha meg kell dorgálnom egyiküket-másikukat, de alapjában véve mind nagyszerű gyerek – mosolyodott el Anna Maria. – Azt hiszem, kölcsönösen ragaszkodunk egymáshoz. – Az a szörnyű Nilsson azt állítja, hogy a kisasszony a karácsonyi játékkal elveszi az időt a tanulástól. Persze mi valamennyien tanúsíthatjuk, hogy ez nem igaz. – Köszönöm, ez igazán kedves – mondta elérzékenyülve Anna Maria. – Nos, akkor térjünk vissza az előkészületekhez. Hosszas vita után eldőlt, hogy ki mivel járul hozzá az ünnep fényéhez. – Sajnos az osztályterem nagyon kopott és rideg – panaszkodott Anna Maria. – Szükségem lenne egy asztalosra, aki segít a színfalak megépítésében. Klara öccse nagy segítséget jelent nekem, de nem háríthatom egyedül rá a munkát. Kölcsön tudná adni valaki a férjét néhány estére? Anna Maria először nem értette, miért nevetnek olyan jóízűen az asszonyok. Végül rájött mondata kétes értelmére. Ekkor ő is jót kacagott.
Végül megkérdezte, hogy szerintük mivel lehetne még kiegészíteni a műsort. – Szólhatunk a papnak – vélte Gustav felesége. – Az jó lenne – fűzte hozzá egy másik. – Legalább tartana nekünk egy szép prédikációt a karácsonyról, meg hasonlókról. – Talán felolvashatná a karácsonyi evangéliumot? – javasolta Anna Maria. – Butaságokat beszélek, hiszen a betlehemes játék is erről szól. Ismeri őt valaki? Aki esetleg meg is hívhatná? – Majd az én férjem – ajánlkozott Lina Axelsdatter. – Holnapután úgyis oda készül. – Nagyszerű! – lelkendezett Anna Maria. Nagyon fiatalnak érezte magát a jelenlévő asszonyokhoz képest, éppen ezért döbbentette meg, hogy mennyire felnéznek rá. A levegő nagyon nehéz volt már az ünneplő ruhák szagától. Úgy döntöttek, hogy karácsony előtt három nappal tartják meg az ünnepséget. Lina Axelsdatter megígérte, hogy megpróbálja rábeszélni Kolt, hogy engedje el aznapra a munkásokat. Hadd vegyen részt mindenki az ünnepen. Anna Maria örült, hogy Lina magára vállalta a feladatot, ő maga nem merte volna azt a szörnyű embert megkérni. Eszükbe jutott, hogy Sixten és Sune néha balladákat énekel együtt. – És milyen hangszeren játszanak? – kérdezte Anna Maria. – Hát csak egy fakanállal ütik a ritmust. – Így is nagyon jó lesz. Majd én beszélek Bengt-Edvarddal és Sune testvérével, Egonnal. Persze nem voltak különösebb illúziói azzal kapcsolatban, hogy sikerül-e a fiatalembereket rábeszélni a szereplésre. Szerencsére a gyerekekkel is megtanultak egy-két éneket. Ezzel befejezettnek tekintették a megbeszélést. Bár úgy
tűnt, még szívesen maradnának. Linának azonban volt még egy kis mondanivalója. – Összejövünk még egyszer az ünnepség előtt? Akkor esetleg nálam is összejöhetnénk, odakinn a parti házban. Anna Maria megborzongott. Lehet, hogy viszontláthatja Kol kellemes otthonát? Mik jutnak az eszébe! Hiszen Lina egészen máshol lakik! Egy parasztgazdaságban. Klara még sokáig izgatottan beszélt az összejövetelről, miközben a lány lassan lefekvéshez készülődött. Amikor már minden elcsendesedett, ő még mindig gondolataiba mélyedve üldögélt az ágya szélén. PÁR NAP MÚLVA összefutott Gustav feleségével az utcán. A találkozó óta úgy érezte, valamennyiüket ismeri, úgyhogy megállt egy kis beszélgetésre. A kovács felesége hozta szóba a gyerekek betegségét. A sovány asszonynak elhomályosult a tekintete. – A két kicsi olyan rosszul van – mondta nagyon halkan. – És senki nem tud már segíteni rajtuk! – Van Norvégiában egy rokonom, orvos. Megkértem, hogy küldjön gyógyszereket a gyerekeknek. Már meggyógyított egy tüdőbeteget. Eddig még nem érkezett meg az orvosság, de biztos vagyok benne, hogy nemsokára itt lesz. Az asszony kételkedve nézte. – Nincs olyan gyógyszer, ami segíthetne ezeken az árvákon. Ha valaki megkapta ezt a betegséget, nem reménykedhet semmiben. – Igazán nem akarok hiú reményeket ébreszteni magában. Az is előfordulhat, hogy a rokonom elküldi az orvosságot, de én nem tudom megfelelően alkalmazni. Tulajdonképpen az ő gyógyító tudására lenne szükség.
– Mindenesetre köszönöm a kisasszonynak, hogy gondolt ránk. Az első két gyermekünket már elveszítettük. Egészen kicsik voltak, amikor meghaltak. Sajnos a férjem fertőzte meg valamennyit. Most már mindannyian ebben a betegségben szenvedünk. Nem reménykedhetünk mi már semmiben… Az asszony sírni kezdett. – Szegény, szegény kicsikéim! – Miért nem mutatta meg őket egy orvosnak? – Kinek van ilyesmire pénze? – No és az uraság? Ő soha nem hív orvost? – Csak akkor, ha baleset történik a bányában. Persze akkor is Kol az, aki orvosért küld. – Kol – suttogta Anna Maria és nem értette, miért ég már megint az arca. – És ő sem hívott orvost a gyerekeidhez? – Mit tud Kol az én gyerekeimről! Azt a szörnyű alakot csak a bánya érdekli, semmi más. Az uramnak meg soha nem jutna eszébe, hogy megemlítse neki a gyerekek betegségét. Túl büszke ahhoz, hogy ilyesmiről beszéljen vele. Anna Maria szívesen bement volna vele, hogy megnézze a gyerekeket, de nem akart erőszakosnak tűnni. Az asszonynak pedig eszébe sem jutott, hogy beinvitálja. Így aztán elbúcsúztak egymástól, és a lány folytatta útját az iskolába. Aznap nem volt tanítás. Mielőtt bement volna az osztályba, észrevette, hogy Nilsson integet neki az ablakból. Anna Maria visszaintett, hogy máris megy, csak bevárja azt a néhány gyereket, aki az utcán szaladva közeledtek feléje. Meg akarták mutatni neki, milyen karácsonyi díszeket készítettek szalmából. Anna Maria úgy vélte, egy kis jóindulattal valamennyi beillik betlehemi figurának. – Igazán szépek! – dicsérte meg őket. – Fel is használjuk majd valamennyit. – Anyám majd hoz fenyőágakat – mondta az egyik. – A
koporsókat is azzal szokta feldíszíteni. Jézusom, gondolta Anna Maria. – Nekem nagyon sok piros selyemszalagom van! Majd azzal kötözzük össze a fenyőágakat, hogy a falra tudjuk akasztani. Nagyon szép lesz, majd meglátjátok! A gyerekek elszaladtak. Szalmaállatkáik lobogtak a szélben. Anna Maria nevetve nézte őket. Az iskola jót tett neki is és a gyerekeknek is. Nilsson mondhat, amit akar. Esténként készültek az ünnepre. A gyerekek ezen kívül még hétfőn, csütörtökön és szombaton is bementek az iskolába, hogy a betlehemes játékot gyakorolják. Utána mindig nehéz volt hazaküldeni őket, de Anna Maria tudta, hogy nem vihetik túlzásba, hiszen szükség van rájuk otthon is. Gyakran ők vigyáztak fiatalabb testvéreikre, de nehezebb munkát is rájuk bíztak olykor. Bengt-Edvardot ott tartotta még egy kicsit, hogy gyakorolják az éneket. A fiú remek énekesnek bizonyult, de színésznek csapnivaló volt. Jobb lenne, ha a színpad mögött állna és úgy énekelne? Ezt azért mégsem teheti meg vele. Sajnos még a boltba is be kellett térnie. Nem fűlt hozzá különösebben a foga. Egyszer már járt bent, de látogatása nem végződött valami jól. Néhány bányász bement utána és jól elszórakoztak az ő kontójára. A kereskedő mukkanni sem mert. Anna Maria kedves volt hozzájuk, de olyan durva megjegyzéseket tettek rá, hogy belepirult az arca. És most megint be kell mennie abba az átkozott boltba! De előbb Nilssonnal kell beszélnie. Amikor bekanyarodott a ház sarkán, hogy bemenjen Nilssonhoz, észrevette Kolt. Nagyot dobbant a szíve. Akaratlanul is megállt egy pillanatra. Nem beszélt vele azóta, hogy megmentette őket a parton
tomboló vihartól. Egyszer már a városba vezető úton is összetalálkoztak. Kol akkor egyenesen feléje indult, de egyszer csak a semmiből hirtelen felbukkant Adrian, így csak kurtán üdvözölhették egymást. Milyen jó lenne most megvárni Kolt! Milyen jó lenne jó napot kívánni neki! Jó lenne ismét hallani a hangját! Bizonyára valamelyik barakkba tart. Neki pedig az irodába kell mennie. Nilsson szemlátomást idegesen ült pompázatos íróasztala mögött. Egyedül volt. Egy papírlap feküdt előtte. – Nos, hogy érzi magát a szépreményű ifjú hölgy? – kérdezte gúnyosan. – Karácsonyi ünnepség. És még a papot is idehozzák! Milyen időket élünk, te jó Isten! Az asszonyok meg összejövetelekre szaladgálnak. Mit gondol a kisasszony, mi fáradságomba és pénzembe kerül nekem mindez? – Nem hinném, hogy a férfiaknak bármi kifogása lenne ez ellen. Azt pedig nem tudtam, hogy magának is különkiadásai lennének. – Nem nekem, hanem a társaságnak. – Eddig úgy tudtam, hogy én fizetek mindent. De ha mégis többletköltsége lenne, nyugodtan küldje el hozzám a számlát. Miféle különmunkáról beszél egyébként? Nilsson csak úgy kapkodta a levegőt. Nem számított arra, hogy Anna Maria ilyen hevesen reagál a szemtelenségére. – Egyáltalán miért hívott be? – Persze, persze! – mondta izgatottan. – A kisasszonynak alá kellene írni egy szerződést, amelyben kötelezi magát, hogy tavasszal is itt marad Ytterhedenben tanítani. Anna Maria tekintete felragyogott. – Ezek szerint elismerik a munkámat! – Ühüm, tudja, nem olyan könnyű tanárt szerezni egy ilyen helyre… csak írja alá nyugodtan!
Mutatóujját a papír aljára helyezte, jelezve, hogy a lány hol írja alá. Még az íróasztalszékét is felkínálta neki. Anna Maria rápillantott a cirádás írásra. Igen, az áll rajta, amiről Nilsson beszélt. – És itt a másolat – nyújtott át Nilsson egy újabb papírlapot. Az is hasonlóan festett. Nilsson vastag ujjaival rátenyerelt a papírokra. Ekkor valaki belépett az ajtón. – Soha ne írj alá semmit, amíg nem olvastad el – hallatszott Kol mély hangja az ajtóból. Nilsson megragadta a két papírlapot és rámordult Kolra. – Ez nem tartozik rád, te sötét alak! Egyébként sincs semmi keresnivalód idebent. Menj csak le a bányába, ahová való vagy! – Még nem írtam alá – jegyezte meg Anna Maria. Kol ismét figyelmeztette. – Ne is tedd meg! Csak akkor, ha elolvastad! – Ráérünk holnap is – morogta Nilsson, és eltette az okmányokat. Arca sápadt volt és gyöngyözött az izzadságtól. – Mit akarsz, Kol? – Van néhány dolog, amiről beszélnünk kell. Az északi oldal nem megbízható. Soha nem is volt az. Mi lenne, ha befejeznénk ott a munkát? Egyébként sem találtunk eddig semmit azon az oldalon. – Az igazgató úr éppen ahhoz az oldalhoz ragaszkodik – jegyezte meg Nilsson. – Mert másutt eddig nem találtunk semmit – mondta Kol dühösen. Egy szót sem szólt Anna Mariához, a lány mégis úgy érezte, mintha őt is bevonta volna a beszélgetésbe. – Nincs időm végighallgatni a zagyvaságaidat. – Ez nem zagyvaság! Itt emberéletekről van szó! – Erről már vitatkoztunk egyszer. Akkor is úgy lesz, ahogy
az uraság akarja. Anna Maria látta, hogy Kol egyre nehezebben vesz erőt magán. Sejtette, hogy csúnyán megjárhatja az, aki feldühíti a férfit. – Szükségem van a támfákra. Kapok vagy sem? – Már így is túl sokat kaptál. Beszélek az igazgatóval. Kol erre fogta magát és kiment. – Kolnak igaza volt – fordult Nilssonhoz a lány. Nilsson is ingerült volt, és nem válogatta meg a szavait. – Magától nem is vártam mást! Jól tudom, hogy összefeküdt vele azon a viharos éjszakán… – Miket beszél? – De az én számon hét lakat van. Nem törődöm magukkal. A karácsonyozása sem érdekel. Magának jó dolga van, kisaszszony. Megengedhet magának bizonyos dolgokat. Még azt is, hogy ennek az oktalan népségnek örömet szerezzen… – Miket hord itt össze Kolról és rólam? – kérdezte felháborodva Anna Maria. Alig bírta fékezni dühét Nilssonnal szemben. – Nem szokásom, hogy továbbadjam, amit hallottam, de nekem olyasvalaki mondta el, akinek a szavában nem kételkedem! Hiába is próbálná tagadni! Anna Maria megkönnyebbülten felnevetett. – Ebben semmi furcsa nincsen! Hiszen én mondtam el mindent Adriannak és a családjának, amikor egyik este náluk jártam. Egyébként sem volt mit eltitkolnom. Mi szégyellni való van abban, hogy Kol segített nekem. Nilsson kerek arca megnyúlt a meglepetéstől. – De hát Kerstin kisasszony azt mondta, hogy… – Mit mondhatott Kerstin kisasszony? – kérdezte Anna Maria most már ingerülten. – Hát azt, hogy Lisen haragszik magára, mert jobb esélyei
voltak Kolnál, mint neki, amikor kísérletet tett arra, hogy… hm… Kol pedig egyszerűen kidobta. Lina Axelsdatter látta is. Lisen kisasszony csak rövid ideig időzött Kolnál, mert az a karjánál fogva kivonszolta, majd visszament és jól becsapta az ajtót. Lisen kisasszonynak még mindig nagy kedve lenne ahhoz, hogy Kollal… Anna Maria hiába próbálta megállítani, csak úgy dőlt Nilssonból a szó. – Semmi kedvem végighallgatni! – kiabálta. – Gyűlölöm a pletykáit! Nilssont persze sértette Anna Maria felindulása. Megragadta a lányt és fenyegetően az arcába mondta: – Várjon csak, kisasszony, majd én elmondom az igazgató úrnak, hogy mit művelt Kol házában! – Maga teljesen megbolondult? – kérdezte Anna Maria magából kikelve. – Hiszen úgy hazudik, mint a vízfolyás! – Lehet, hogy az igazgató úr nem hiszi el, de a gyanú árnyéka már magára vetődött, kisasszony. Ugye nem örülne annak, ha Brandt úr véget vetne az udvarlásnak? De tőlem nem fog semmit sem megtudni, ha hajlandó… De addigra Anna Maria már kiszabadította magát a férfi szorításából, és rácsapta az ajtót. Kezét a fülére tapasztva rohant ki az utcára, egyenesen az osztályteremből kilépő Kol karjaiba. – Nyugalom – tette kezét a lány vállára. A férfi tekintete még mindig lángolt a haragtól, Anna Maria ijedten hőkölt hátra. – Nem akarok ittmaradni – jajgatta. – El akarok menni innen! Még soha nem láttam embert, akibe ennyi gonoszság és rosszindulat szorult volna! Engedj el! El akarok menni! Még egyszer a férfi sötéten csillogó szemébe nézett. Arcuk egészen közel volt egymáshoz. Anna Maria rádöbbent, hogy
mégsem hagyhatja el Ytterhedent. Kerüljön akár a jóhírébe is, itt fog maradni!
7. fejezett KOL IGYEKEZETT megnyugtatni a lányt. – Nem kérem, hogy elmeséld, mivel fenyegetett meg Nilsson. Hallottam mindent az osztályteremből. A lány komoran bólintott. Jól tudta, milyen vékonyak a két helyiséget egymástól elválasztó falak. Nem értette, mit keresett Kol az osztályban. Miért nem akkor ment be oda, amikor ő is ott volt? Nagy nehezen sikerült valami értelmeset kinyögnie. – Nilsson egész egyszerűen megzsarolt. – Nem te vagy az első, akivel megteszi. – De hát nincs is erre szüksége! – Nincs. – És van, aki fizet neki? – Igen. Szegény munkásokból kiprésel mindent, amit csak tud. – Hihetetlen, hogy Adrian megengedi ezt! Már rég meg kellett volna szabadulnia tőle! – A mi jóhiszemű igazgatónknak valószínűleg fogalma sincs arról, ami itt végbe megy. Anna Mariának eszébe jutott valami. – Lehetséges… mondd, Kol… megtennéd, hogy… áh, semmi, inkább felejtsd el. – Mi bánt? – Bizonyára furcsának fogod találni… A férfi szemében megint különös fény gyúlt.
– Ne beszélj mellé. Vannak a faluban már néhányan, akik egyfolytában azt teszik. A lány végigsimított a homlokán. – Csak a boltról van szó. Amikor legutóbb ott jártam, furcsa dolgok történtek. Mindig olyan sok a férfi odabenn. – Ott szoktak összegyűlni munka után. Gyere! – De nem kell bejönnöd velem. Csak maradj a közelben. A férfi megállt. – Ha nem találod kellemetlennek a társaságomat. Már úgyis pletykálnak rólunk. – Nem erre gondoltam. Csak nem akarok a terhedre lenni. – Egyébként is oda készültem. Egymás mellett indultak el a barakkok irányába. Anna Maria nem bírta ki, hogy ne nézzen fel az iroda ablakába. Nem csalódott. Nilsson árgus szemekkel figyelte őket. – Hidd el, nem érti az egészet – mondta keserűen Kol. – Nem érti, miért merünk szembe szállni vele. Örülök, hogy eligazítottad egy kicsit. Hiszen éppen te mondtad el nekik, amikor fent jártál az uraságnál. Kerstin és Nilsson már régóta együttműködik sok mindenben. – És… Lisen? – Az az átkozott vadmacska! Hallottad, amit Nilsson mondott, ugye? Az utolsó szóig igaz. Kint járt nálam az a nőszemély, de én kidobtam. – De nem hibáztathatod érte, hiszen szerelmes volt beléd – próbálta védeni Lisent a lány. – Ha az lett volna, finomabban utasítom el. De ő egyszerűen engem akart. Le akart ereszkedni hozzám. És még kitüntetésnek kellett volna tekintenem! Körülbelül így fejezte ki magát. „Az ilyen vadembernek is szüksége van néha egy kis nyalakodásra”, igen, így mondta. Bocsáss meg, hogy szóba hoztam, de felzaklatott, hogy vissza kellett rá emlékeznem.
Anna Maria lehajtotta a fejét. Boldog és szomorú volt egyszerre. – Még nem köszöntem meg, amit most értem tettél. Nagy szerencse, hogy megakadályoztad, hogy aláírjam azt a szerződést. Nekem az az érzésem, hogy Nilsson titkolt valamit. Nagyon nem akarta megmutatni, hogy mi áll az alsó papíron. Szerinted mit akarhatott? – Talán a zsarolással volt kapcsolatban. Anna Maria egyre boldogabbnak érezte magát. A szürke, esős őszi nap a legszebb tavasszá változott át számára. Boldog volt, hogy együtt sétálhat Kollal, akitől mindenki fél, mert azt tartják róla, hogy durva, emberkerülő alak, és hogy nem törődik az emberekkel. Ezt Brandték egyik vacsoráján hallotta. Pedig éppen Kol volt az, aki a legtöbbet foglalkozott Ytterhedennel. Az viszont igaz, hogy magának való ember. Olyan, mint a szélfútta fenyők a tengerparton. És most még rajta is megkönyörült, nem hagyta, hogy egyedül menjen be a boltba. Kétségbeesetten próbált valami újabb témát találni, amiről beszélgethetnek. Nem szerette volna, ha a férfi unja a társaságát. – Talán te meg tudod mondani nekem, mi történt Egon édesanyjával. Meghalt? – Igen. Miután a kisfiú megszületett. Apja azóta több aszszonnyal is próbálkozott, de egyikük sem bírta sokáig vele. Szörnyű, amikor részeg. Sune sajnos nagyon hasonlít rá. Anna Maria felsóhajtott. – Azt hiszem, nem tehetünk valami sokat Egonért. – Azért most mintha jobb sora lenne. – Igen. Egy kicsit összeszedte magát. Mintha hízott is volna. És tisztábbak a ruhái. De ennek ellenére még mindig rémült a tekintete.
– Attól fél, hogy az apja vagy a bátyja leissza magát a sárga földig. Akkor aztán pokollá válik az élete. Már többször beszéltem erről Sunével. Igazán szép most a tanterem. De azért még mindig nem nagyon bízom abban, hogy sikerül ez a karácsonyi ünnepség. Ezek a fickók csak a nőkre és az ivásra gondolnak. Nem törődnek azzal, hogy mi van ezekkel a szerencsétlen gyerekekkel. Mást se hallok tőlük egész nap. Ne tulajdoníts magadnak túl nagy jelentőséget, azt tanácsolom. – Dehát én… – Lehet, hogy rosszul végződik az egész. Csak figyelmeztetni szerettelek volna. Anna Maria elszomorodott. Addigra odaértek a bolthoz. Bementek. Odabenn furcsa szagok keveredtek. Hering, szappan és fűszerek illata… Anna Maria nem tudta határozottan elkülöníteni egyiket a másiktól. Kol otthagyta és odament a pultnál álldogáló férfiak csoportjához. Néhányan kényelembe helyezték magukat egy sörös vagy heringes hordón, mások különféle ládákon üldögéltek. Kolnak cérnára volt szüksége. A férfiak most nem mertek szemtelenkedni a lánnyal. Anna Maria hirtelen felfigyelt közöttük egy arcra. Önkéntelenül is odament hozzá és a kezét nyújtotta felé. – Jó napot – mosolygott rá barátságosan. – Azt hiszem, maga a szomszédos házban lakik. Ugye Sevednek hívják? A férfi fáradt, kiábrándult tekintetét a lányra emelte. – Így van. De honnan tudja a kisasszony? – Ó – nevetett Anna Maria. – A kis Rudolf borzasztóan hasonlít magára. Épp olyan furcsán húzza félre a száját, mint maga. A boltban hirtelen csend lett. Senki nem mert megszólalni. A kereskedő ijedten nézett egyik férfiról a másikra. Mindenki arra várt, hogy Seved vajon mit szól majd ehhez. Anna Maria is rádöbbent, hogy mit mondott. Hiszen Rudolf
Seved legkisebb gyermeke. Seved lassan kiegyenesedett, majd tekintélyt parancsolóan a kereskedőhöz fordult. – Egy pohár sört a kisasszonynak! Én fizetem! – De hát én nem… – szabadkozott Anna Maria. – Fogadd el – mormogta Kol. – Rendben van, most az egyszer megkóstolom – egyezett bele. A kétes tisztaságú pohár láttán már bánta engedékenységét. Valamennyien magasba emelték poharukat. Anna Maria is felemelte poharát és megállta, hogy ne fintorogjon ivás közben. Soha nem szerette a sört. Seved közben újabb utasításokat adott a kereskedőnek. – Azt pedig ott fönn hazaviszem az asszonynak – mondta, és egy ízléstelenül rózsaszín arcú pásztorlány-figurára mutatott. A porcelánfigura ruháját ráadásul méregzöldre festették. – Megérdemli az asszony, hogy a legjobbat vegyem meg neki. Írd a számlámra, majd kifizetem. A férfiak megcsodálták a drága ajándékot. – Szerencsés volt a megjegyzésed – súgta oda Kol a lánynak. – Több sebet is begyógyítottál egyszerre. – Csak az igazságot mondtam – válaszolta Anna Maria. – Egy kívülállónak mindig jobban adnak a véleményére. Azt hiszem, mostantól fogva nem kell tartanod tőlük. Ezzel munkásai felé bólintott és kiment. Anna Maria hirtelen nagyon magányosnak érezte magát nélküle. Ám a férfiak nem bántották többé, Seved pedig felajánlotta, hogy hazakíséri. Egész úton azon tűnődött, vajon a felesége mit fog szólni az ajándékhoz. – Végre valami, amit kirakhatunk a tálalóra. Amire büszkék lehetünk. – Így van – helyeselt Anna Maria, majd arról beszélt, hogy
milyen Seved nagyobbik lánya az iskolában. Most, hogy viszszanyerte férfiúi önbecsülését, Seved felszabadultan beszélt a gyerekeiről. Büszke volt lányára, hogy a betlehemes játékban majd ő lesz az angyal. Nilsson ment el mellettük. Már semmit sem értett az egészből. Ez a nőszemély most már komolyan veszélyezteti az üzletmenetét. AZNAP ESTE, amikor Anna Maria behúzta a függönyt, mintha azt látta volna, hogy fent a sziklán egy férfialak áll. Csak nem az ő ablakát figyeli? Még egyszer odanézett, hogy megbizonyosodjék, jól látta-e, de az alak addigra eltűnt. Attól kezdve szabad napjain gyakran felmászott a sziklákhoz. A boltba is egyre szívesebben tért be. Az osztályteremben is többet időzött, mint szükséges lett volna. Testében olthatatlan vágy égett. Esténként bármilyen fáradt volt, egyre nehezebben aludt el. Újabban többször is összeakadtak Kollal, de ritkán váltottak szót egymással, hiszen ő mindig valaki más társaságában volt. Ha ilyenkor más irányba fordította a fejét, rögtön magán érezte a férfi pillantását. Vagy lehet, hogy csak beképzeli magának az egészet? Adriant is nagyon gyakran láthatta. A férfi szinte minden napját Ytterhedenben töltötte. Anna Mariának nem tetszett, hogy egyre inkább tulajdonának kezdi tekinteni. Éppen ezért gondosan ügyelt arra, hogy Adrian ne tegyen újabb szerelmi vallomást. A férfi egyre idegesebb lett emiatt, nyomasztották a kimondatlan szavak. Anna Maria legszívesebben a pokolba küldte volna. December közepén egyre fáradtabbnak érezte magát. Sokat dolgozott azon, hogy a karácsonyi ünnepség sikeres legyen,
közben tovább marcangolta magát anyja halála miatt. A domboldali házban tett látogatások is mindjobban megviselték. Adrian hajthatatlanul magával cipelte, ő pedig hiába panaszkodott, hogy milyen kevés már az ideje, hogy fáradt és sietnie kell. A látogatások többnyire azzal végződtek, hogy újabb ajándékok alatt roskadozva tért haza. Hol egy selyemharisnyát, hol egy kis éjszakai nassolni valót kapott. Rettenetesen szenvedett. Boltban tett látogatásának meglettek a következményei. Néhány nappal később beállított az iskolába a Brandt család. A királynői tartású anya barátságosan, de határozott hangon a tudomására hozta, hogy egy jó házból való úrilány nem keveredik a néppel. Ráadásul ilyen körülmények között. Igazán tekintettel lehetett volna Adrianra is. Anna Maria a légutolsó érvet igazán nem értette. Bár az elsőt sem. Közbevetette, hogy nem kísérő nélkül jelent meg. No és ki volt az? Csak egy nyomorult bányász. Kolt igazán nem tekintheti megfelelő társaságnak, hiszen olyan durva és modortalan. Külföldi származásáról nem is beszélve. Lisen szinte meggyilkolta a pillantásával. Anna Mariát egyáltalán nem érdekelte Lisen. Tisztában volt vele, hogy utálja őt. Szerencsére nem akart vitába keveredni a Brandt család hölgytagjaival. – Hajói tudom, a vallonokat mindig is nagyra becsülték művészetük, kultúrájuk és kézművességük miatt. – Mi inkább a furcsa szokásaikról hallottunk – szólalt meg Kerstin. – Természetesen nem tudjuk, hogy mindez mennyiben igaz, és úgy tartjuk, jobb, ha az ember nem törődik a szóbeszéddel. Igazam van, Anna Maria? Mi? Ki az a mi? Még mielőtt Anna Maria feleszmélhetett volna, már egészen másról kezdtek beszélni. Ott ült közöttük
és szenvedett a locsogásuktól. Közben Adrian is megjelent, de nem volt különösebben a segítségére. A férfi olyan tehetetlennek bizonyult nővéreivel és anyjával szemben, hogy Anna Maria helyette is szégyellte magát. Ezzel végleg szertefoszlott az álmai lovagjáról alkotott kép. Semmi nem maradt meg belőle. Szerencsére a tanítás nagy örömet jelentett neki. A gyerekekkel egyre nagyobb sikereket értek el. Tanítványai gyorsan tanultak, de ő azért ügyelt arra is, hogy senki ne maradjon le. Egy nap különös ajándékot kapott. Seved felesége lépett oda hozzá az utcán, és egy csomagot nyomott a kezébe. Egy pár kötött kesztyű volt benne. Anna Maria nem is mert belegondolni, milyen költségekbe verte magát miatta az asszony. Most, hogy már jobban ismerte a családok anyagi helyzetét, tudta, hogy a legkisebb ajándék miatt is összeomolhat a családi költségvetés. Mégsem merte visszautasítani az ajándékot. Egyébként is jól jött neki a hideg beálltával. Nilsson egyre elviselhetetlenebb, egyre utálatosabb lett. Képtelen volt megbocsátani a lánynak, hogy jelentős bevételektől fosztotta meg. Éppen ezért annyi rosszat mondott Anna Mariáról, amennyit csak tudott. Persze senki nem akart hinni neki. Néha megjelent az osztályteremben és rosszindulatú megjegyzéseket tett a karácsonyi előkészületekre. Nem tetszett neki az apró színpad, amit Klampen készített, sem az Anna Maria varrta jelmezek. Nilsson nagyon ravasz volt. Mindig tudta, kit mivel sérthet meg a legjobban. – Tegnap bent járt nálam a bányavezető. Megint azt forgatja a fejében, hogy inkább egy férfitanárt kellene hozni a faluba. De az sincs kizárva, hogy esetleg egy másik tanítónőt. Úgy vélte, a kisasszony túl sokat enged meg magának. Meg fogja
tiltani a bányászoknak, hogy eljöjjenek az ünnepségre. Éjfélig dolgozniuk kell a bányában. Anna Maria hiába ismerte már Nilssont, szavai mégis rettenetesen rosszul estek neki. Hiszen Adrian azt mondta egyszer, hogy egy szemernyi igazság azért mindig rejlik abban, amit Nilsson terjeszt. Egyik délután, amikor a gyerekek már hazamentek, a nagy csöndben meghallotta, hogy valaki belép a szomszédos irodába. Kol volt az. – Semmi keresnivalód itt, Kol. Anna Maria kisasszony nem foglalkozik veled. Mindenki tudja, hogy ki iránt érdeklődik a legjobban – csattant fel Nilsson hangja. – Nem érdekel engem az a nő! – vágott vissza Kol. – Még hogy nem érdekel? Pedig úgy koslatsz utána, mint egy szerelmes kandúr! Anna Maria maga előtt látta Kol dühös arckifejezését, amint közelebb lép Nilssonhoz. – Mondj csak egyetlen alkalmat, amikor beszélgettem vele. Nagyon jól megvagyok nők nélkül is. Különösen egy ilyen kényes tanítónőcske nélkül! – Au! Engedd el a kabátomat! Kol hangján hallatszott, mennyire el van keseredve. – Ha nem fejezed be a róla és rólam szóló pletykákat, egy napon szembetalálod magad a késemmel! Ezzel kiviharzott az irodából, ott hagyva a levegő után kapkodó Nilssont. Anna Maria aznap csendben bandukolt haza. Úgy érezte, már semmi nem köti Ytterhedenhez. Egyébként Celestine volt az egyik legfőbb kínzója. A gyermek minden egyes alkalommal visszataszítóan viselkedett vele. Az utóbbi időben mintha a Brandt család is arra töreke-
dett volna, hogy még csak véletlenül se fussanak össze. Anna Maria igazán türelmes volt az anyátlan árvával, de a kislány keményen próbára tette az idegeit. Celestine minden közeledést visszautasított. Egyszer még azt is megjegyezte, hogy: „apa nem is szereti a kisasszonyt. Csak a pénzéért akarja feleségül venni”. Anna Maria ezek után nem tudta, mit gondoljon. Talán valaki a kislány szájába adta a szavakat? Akár ez volt az oka, akár magától jött rá, mindenképpen a megfelelő pillanatban hangzott el. Egyébként sem volt már semmi kedve eljárni Brandtékhoz. Minden egyes látogatás válogatott kínzásokat rejtett számára. Sokkal jobban érezte magát Klarával és a faluban élő többi egyszerű emberrel. Hiába sikerült eddig elhárítania Adrian fárasztó közeledéseit, egy alkalommal, amikor a férfi hazakísérte, már nem kerülhette el. Aznap rendkívül unalmas dolgokról folyt a szó. Adrian anyja egyfolytában arról beszélt, hogy az olyan ősi családoknak, mint az övék is, ilyen időkben mennyire össze kell tartaniuk. Még alig tettek meg néhány lépést, amikor Adrian megállt és megragadta a vállát. – Ne kezdd megint felsorolni a szokásos kifogásaidat! Most én fogok beszélni! – De én egyedül is hazatalálok, Adrian! Semmi szükség arra, hogy minden egyes alkalommal hazakísérj. – Ha megengeded, majd én eldöntöm, hogy mit látok helyesnek. Lehet, hogy nem voltam túl szórakoztató társaság az utóbbi időben, de gondjaim voltak, melyek rendkívül nyomasztottak. Valóban, ma este az egész család feltűnően kedves volt hozzá. Mintha valamennyien megkönnyebbültek volna.
– Ezért kérdezlek meg éppen ma – folytatta megállíthatatlanul Adrian. – Hozzám jössz feleségül? Azt hiszem, elég időt hagytam neked, hogy eldöntsd, mit akarsz. Anna Maria magában dúlt-fúlt. Mégiscsak csapdába ejtették! Adrian igazán kedves volt vele. Valódi lovagként viselkedett. Ráadásul olyan férfi, akiről a legtöbb nő álmodozik, csinos, gazdag, megértő és művelt… Mégis kénytelen lesz kikosarazni. Csakhogy mit szokás ilyenkor mondani? Ettől a pillanattól rettegett egész idő alatt… Különösen nehézzé vált a helyzete, amikor Adrian arról kezdett beszélni, hogy Anna Maria úgy viselkedett, mint akinek egyáltalán nem kellemetlen az ő közeledése. – És az ajándékainkat is elfogadtad – fejezte be végül. – Álljunk csak meg! Az ajándékokat soha nem akartam elfogadni. – De elfogadtad! – Mert ezt diktálta az udvariasság. Képtelen voltam… nemet mondani… A férfi megpróbált olvasni a lány gondolataiban. – Rendben van, ne beszéljünk többet az ajándékokról. Inkább válaszolj a kérdésemre. – Igen… szóval… Muszáj lesz megindokolnia, miért mond nemet, de nem mondhatja meg az igazat, hogy nem szereti, hogy rosszul érzi magát a társaságában. Anna Maria képtelen volt bevallani a férfinak az igazságot. Ellentmondott volna a neveltetésének. És akkor hirtelen eszébe jutott a mentőötlet! A Jéghegyek Népének átka! – Adrian, azt hiszem, el kell mondanom neked valamit. Ed-
dig megpróbáltam magam is elfelejteni, de mégis tudnod kell róla… A férfi elképedt. – Mit akarsz nekem elmondani? – Azt, hogy soha nem lehetek a feleséged – vágott bele a lány némi lelkiismeretfurdalással, de megörülve az utolsó szalmaszálnak, amibe még belekapaszkodhat. – Azt hiszem, egyszer már említettem, hogy nagyon különös család sarja vagyok… – Igen, igen… – De arról ugye még nem beszéltem, hogy a családunk meg van átkozva? Hogy minden generációban születik egy gyermek, aki mind külsejét, mind pedig elméjét tekintve eltér az átlagostól? Az ilyen gyermekek születésekor az édesanya mindig meghal. Én pedig nagyon félek kitenni magam egy ilyen veszélynek…no és téged sem szeretnélek ámítani. Észrevette, hogy a férfi először nagyon megrémült. Egy ideig nem is tudott mit válaszolni. Ám lassan feloldódott benne a feszültség, és azt mondta: – Drága Anna Maria! Ez igazán nem lehet kizáró ok! Hiszen nekem már van gyermekem, és nem ragaszkodom ahhoz, hogy több is legyen. Nekem az is elég, ha feleségül jössz hozzám… Anna Maria, kérlek, ne szaladj el! Várj! Beszéljünk erről inkább egy más alkalommal! De addigra a lány már eltűnt. Megdöbbentették a férfi önző szavai! MÁSNAP ESTE, miután hazaengedte a gyerekeket, egy ideig még ott üldögélt az iskolában. Már csak néhány nap van hátra az ünnepig, és a terem hangulata semmit sem változott. Szerencsére már holnap megpróbálják feldíszíteni. Őszintén remélte, hogy az majd segít.
Nagyon fáradt volt. Bengt-Edvard még mindig nem tudta a szerepét, Egon pedig soha nem oda állt, ahová kellett volna. Greta kicsi volt még ahhoz, hogy eljátssza Szűz Mária szerepét. Akik a legutolsó sorban ülnek majd, alig fognak látni valamit az egészből. Milyen jó lenne, ha igazi, magasított színpaduk lehetne! De hát nem kérhet lehetetlent az ytterhedeniektől. Már így is erejükön felül segítettek. Nilsson pedig egyfolytában azt duruzsolta a fülébe, hogy úgy sem jön el senki. Holnap reggel Lina Axelsdatter házába hivatalosak. Anna Maria nagyon örült a meghívásnak, csak azt nem tudta, mikor fogja végre kipihenni magát. Hirtelen léptek zaja ütötte meg a fülét. Riadtan nézett az ajtó irányába. Kol volt az. Nehéz faládát cipelt a kezében. Anna Maria rettenetesen zavarba jött. Ám szemmel láthatóan a férfi is bizonytalan volt. Talán abban reménykedett, hogy nem egyedül találja a lányt? – Láttam, hogy még világos van idefenn – mondta zavartan, majd letette a ládát az asztalra. – Van itt néhány dolog, amit évek óta őrzök a házban, anélkül, hogy valaha is elővettem volna. Talán az ünnepségen hasznát veheted. Anna Maria a láda fölé hajolt, a férfi pedig óvatosan kinyitotta a tetejét. – Remélem, hogy nem volt egér a ládában, mert akkor… Tudod, nagyapám remek fafaragó és kovács volt. Tőle örököltem… de mivel már elég régóta hevernek ebben a ládában, nem tudom, hogy… Míg beszélt, egy rongyokba tekert valamit húzott elő a láda mélyéről. Amikor kicsomagolta, egy csodálatos faszobrocskát tartott a kezében. – Egy teve! – suttogta Anna Maria. – Milyen gyönyörű!
Aranyberakásos, és még be is van festve! Ó, Kol, ez igazán csodálatos! A férfi letette az állatot maga mellé, és nekilátott a következő kicsomagolásának. Egy koronás, keleties köpenyt viselő alak került elő a csomagból, kezében füstölőt tartott. Anna Maria alig kapott levegőt izgalmában. – Úgy látom, mégsem költöztek egerek a ládába – mondta Kol most már nyugodtan. Letérdelt a láda elé, és egyik figurát a másik után vette elő belőle. Anna Maria sírt a boldogságtól. – Sohasem láttam ilyet, Kol, csak hallottam, hogy a palotában játszanak ilyenekkel. Kol mosolygott, meghatotta a lány lelkesedése. A Jézuska bölcsője megsérült ugyan, Gáspárnak pedig letörött az egyik karja, de ezek olyan hibák voltak, melyeket nem volt nehéz kijavítani. – Legjobb lesz, ha majd az egyik asztalra állítjuk. A süteményeknek így jut majd elég hely. A sarokban lenne a legjobb helye, onnan legalább mindenki jól látná, és ott van a legtöbb fény is. – Nagyapám mindig szedett egy kis mohát, és valóságos tájat varázsolt a jelenet köré. – Igen – nevetett a lány –, ezt mi is nyugodtan megtehetjük… – Nyugalom! Nem kell mindent úgy elsietni! Olyan karikásak a szemeid! Majd én elrendezek mindent. A lány nézte, amint Kol sötét bőrű keze megfogja az övét. Furcsa érzése támadt. Vágyat érzett a férfi iránt. – Holnap Lina Axelsdatterhez készülsz, ugye? Gondolom, Klara elkísér majd? – És a többiek is.
A férfi bólintott. – Ha nem így lenne, szívesen elkísértelek volna. Nem szeretem, ha egyedül kószálsz. – Sajnálom – mondta Anna Maria fáradtan. Rádöbbent, hogy nem lett volna szabad reményeket keltenie a férfiban. – Vasárnap, amikor olyan csendes volt az idő, kint jártam a tengerparton. – Hát te voltál… Éppen a bányába tartottam, hogy felállítsam a támfákat… A fenébe is. Anna Maria szívesen megkérdezte volna, mire vonatkozott utolsó kijelentése. Örült volna, ha a férfi nem káromkodik a jelenlétében. De prédikációt nem akart neki tartani. Inkább nem szólt egy szót sem. Kol folytatta. A ládából előkerült még egy balta is. – Ha akkor otthon vagyok, láthattalak volna legalább. Tudod, mindig figyelemmel kísérem, merre jársz. A lány boldogan nézett a férfira, aki végül így fejezte be a megkezdett mondatot: – Nagyon sokat járkálsz egyedül. Lehet, hogy egyszer roszszul végződik az egész. Az itteni férfiak nagyon érdeklődnek irántad. – Azt hiszem, nem fognak bántani. Csak eleinte voltak szemtelenek. – Megmondtam nekik, hogy ha valamelyik akár egy ujjal is hozzád mer nyúlni, már szedheti is a sátorfáját. Azonnal! Van elég gondom, nincs nekem arra szükségem, hogy még a te testi épségedért is aggódjak. Milyen barátságtalan ez a Kol! Anna Maria mégsem tudta elfojtani magában a férfi iránt ébredt egyre nyilvánvalóbb érzést. Minden porcikájában érezte a nehéz, kábító vágyat. Elképzelte, hogy a férfi átöleli és száját az övére tapasztja. Na-
gyon gyengéd lenne hozzá. Annyira hatalmába kerítette a vágy, hogy ijedten kapaszkodott meg az asztal szélében. Milyen ismeretlen, erős érzések hajtanak bennünket? Mélyen, nagyon mélyen rejlenek a bensőnkben és csak az alkalomra várnak, hogy felszínre törjenek. Csak észre ne vegye, milyen erős vágy hajt felé! Istenem, mit gondolna rólam? Talán azt hinné, hogy én is olyan vagyok, mint Lisen Brandt? Észrevette, hogy Kol le sem tudja venni róla a szemét. Képtelen volt a férfi szemébe nézni. – Meglátod, mennyire örülnek majd a gyerekek, ha meglátják! – mondta szégyenlősen. Hangja alig akart engedelmeskedni neki. Kol még mindig a figurákkal foglalatoskodott. – Sajnálom, hogy vasárnap a bányában voltam. Megmutathattam volna neked egy-két érdekes dolgot a parton és a mezőn. És te mit kerestél ott valójában? Miért olyan dühösen kérdezi? Anna Maria hangja még mindig remegett, amikor megpróbált válaszolni a férfi kérdésére. Közben a szobrocskákat rendezgette az asztalon. – Semmi különöset. Ott kint mindig megérint a végtelenség élménye. Tér és idő ilyenkor eltűnik számomra. Érezni akartam a szelet, a tenger sós illatát, látni a kopár partot. Mintha a csillagokig emelkedtem volna. De mennyi butaságot hordok össze! – Nem, egyáltalán nem. Csak a távolságot növeled. – Mire célzol ezzel? – Ha hallgatlak, mindig eszembe jut, honnan jöttél. Finom, előkelő családból. – Ki kell hogy ábrándítsalak. Az én családom egyáltalán nem olyan finom és előkelő, mint gondolod. Ha tudnád, miféle
emberek vére keveredik az ereimben. – Gazdag vagy. – Egyszer talán majd az leszek. – Ebben nem kételkedem, hiszen Adrian Brandt felesége leszel – Ezt kitől hallottad? – Adrian Brandttól. Anna Maria a kezébe rejtette arcát. – Miért beszél ebben a faluban mindenki ilyen sokat? És ez a család miért nem fogadja el, ha valaki nemet mond? A férfi meglepetten fordult felé. – Ezek szerint nemet mondtál neki? – Nem konkrétan erre gondoltam. Az egész családról beszélek. Mindenféle ajándékokat tukmálnak rám. Én pedig képtelen vagyok nekik nemet mondani, mert akkor olyan kétségbeesettnek látszanak. Nem tudok nekik ellenállni. A férfi bólintott. – És Adriannak mit mondtál? – Ne haragudj Kol, de nem kérheted, hogy elmondjam. Bizalmas beszélgetés volt. Mindenesetre megmondtam neki, hogy jelenleg nem akarok férjhez menni. Kol szerette volna tudni, hogy miért, mire a lány elmondta családjuk történetét. Beszélt a család elátkozottjairól, a szülőágyon meghalt asszonyokról. De most másképp fejezte be mondandóját: – Ennek ellenére azt hiszem, hogy ha egy nő igazán szeret egy férfit, nem riad vissza a nehézségektől, hogy gyermeket szüljön neki. Még a halál árnyékától sem riad vissza. A szerelem sokkal erősebb minden más érzésnél. Kol nézte a lányt, és alig láthatóan elmosolyodott. Anna Maria számára olyan volt ez a mosoly, mintha a férfi megsimogatta volna az arcát.
– Egyébként Adrian nagyon jó hangulatban volt – folytatta Anna Maria. – Pedig máskor mindig olyan melankolikus! – Nem csoda, hogy jó volt a kedve, hiszen újabb kölcsönt vehetett fel a bankban. Így legalább tovább folytathatjuk ezt az értelmetlen, arany utáni kutatást. Egyébként nem érdekel az egész. Legalább szegény bányászoknak lesz még fizetése egy ideig. Anna Maria felállt, mert már semmi ürügyük nem volt, hogy továbbra is ott üldögéljenek. A szobrocskákat visszatették a ládába. – Köszönöm, hogy ilyen sokat törődsz velem. Azért árulj el nekem valamit. Fenn voltál egyik este a sziklán? Mintha téged láttalak volna. – Egyik este? – nevetett fel csibészesen Kol. – A sok sziklamászás már tönkretette a cipőmet. – Szóval te voltál az? – Igen. Mert szerettem volna látni, hogy ki az a szemtelen, aki kővel dobálja az ablakodat… – de nem fejezte be a mondatot. Hirtelen elhallgatott. – Valaki van a szomszédban – suttogta és megragadta a lány karját. – Igen, de csak most mehetett be – suttogta vissza Anna Maria. Hallották, amint valaki közelebb lopakodik a falhoz. Egymásra néztek. Mindketten sejtették, mi célja lehet az ismeretlennek. – Hát akkor mára végeztünk is – mondta Anna Maria jó hangosan, hogy a szomszédban hallgatózónak kétségei sem legyenek afelől, hogy a szomszédos tanteremben mi történik. – Igazán köszönöm a segítségét, Simon úr. De meg kell mondanom, hogy nagyon nem tetszik a modora. Feltétlenül szükséges ilyen hangot megütnie velem szemben? Kol szeme felcsillant, jelezve, hogy belemegy a játékba.
– Mégis hogy az ördögbe beszéljek egy ilyen elkényeztetett nőszeméllyel, mint maga? De most már nem pocsékolom magára a drága időmet. Menjen haza úgy, ahogy tud. Isten áldja! Ezzel fogta magát és a ládát hóna alá csapva kiment. A szobrokat az osztályban hagyták, ebben már korábban megegyeztek. Anna Maria boldogan mosolyogva nézett utána.
8. fejezet KOL ELINDULT az iroda felé. Most legalább fülön csípheti Nilssont. Mert ki más tapaszthatta volna fülét a falra, mint ő? Ám az irodában nem a pletykaéhes hivatalnok fogadta. Nilsson székében maga Adrian Brandt foglalt helyet. Az iroda levegője hirtelen feszültséggel telt meg. – Csak azért jöttem be, mert kíváncsi voltam, hogy ki mászkál ilyen későn az irodában. De úgy látom, most már nyugodtan hazamehetek. – Nem, várj csak, Kol Simon! Beszédem van veled! Kol Adrian arckifejezését látva úgy döntött, hogy marad. Adrian idegesen dobolt széke karfáján. – Úgy hallom, erősen érdeklődsz egy bizonyos ifjú hölgy iránt… – Igen? Nekem eddig senki nem mondta. Kol hirtelen felindulása Adrian figyelmét sem kerülte el. Kolról az a hír járta, hogy ajánlatos elmenni a közeléből, ha dühös. Adrian is jól emlékezett erre, így kicsit visszafogta a hangját. – Csak figyelmeztetni szeretnélek arra, hogy Anna Maria kisasszony foglalt. Hamarosan hozzám jön feleségül.
Kol felhúzta a szemöldökét. – Én ezt úgy tudom, hogy a kisasszony egyrészt nem akar, másrészt pedig nem tud férjhez menni. Adrian szerette volna tudni, hogy Kolnak ki beszélt a Jéghegyek Népét sújtó családi átokról, de közömbös hangon folytatta: – Ó, az igazán csekélység. Semmi jelentősége. Hiszen már van gyermekem. Kol közelebb lépett hozzá. Szeme lángolt a haragtól. Felbőszítette Adrian önzése. Adrian magasabb volt, mint az izmos Kol. Ezt az adottságát most arra használta ki, hogy arisztokratikus nyakát kinyújtva lenézett munkavezetőjére. Annyival azonban mégsem volt magasabb Kolnál, hogy az megijedt volna tőle. – Én… egyáltalán nem találom olyan viccesnek, hogy anynyit mászkálsz Anna Maria Olsdatter után – dadogta az íróasztal menedékéből. – Mégis mit képzelsz? Csak egyszerű bányász vagy, és véletlenül éppen téged neveztek ki munkavezetőnek. Ne feledd, hogy ez nem olyan cím, amely előjogokkal jár! Jobb lesz, ha gyakrabban eszedbe jut a múltad! Nem veszed észre, milyen óriási szakadék tátong köztetek? Anna Maria az én világomból való. Finom és művelt, szülei a legdrágább iskolákba járatták. Olyan emberekhez van szokva, mint én. Emellett olyan gazdag, hogy te azt soha nem lennél képes felfogni. Hamarosan nagy vagyon örököse lesz majd… a nagyanyja, úgy tudom, régóta gyengélkedik már… – Hát ez jár a fejében? – kérdezte Kol. – Tudja, Anna Maria egyszer azt mondta nekem, hogy a nagyanyja minden vagyonnál többet jelent neki. Adriant megdöbbentette a merész válasz. Mielőtt elment volna, Kol még egyszer hátrafordult: – Az uraság pedig ne aggódjon. Tudom jól, hogy Anna Ma-
ria Olsdatter nem nekem való. Mit gondol, én nem vettem észre a köztünk húzódó szakadékot? Soha nem vennék feleségül olyan nőt, aki mindenben felettem áll. Fölöslegesen gyanakszik. Vagy Nilsson tett bogarat a fülébe? És én még azt hittem, hogy maga távol tartja magát az efféle pletykáktól. Ezzel kiment, és jól becsapta maga után az ajtót. Adrian gondolataiba mélyedve ült még egy ideig. Hiába tette helyre Kolt, mégis úgy érezte, hogy ebben a menetben ő volt a vesztes. KOL VÉGIGROHANT a falun, el, a sziklák irányába. Mintha menekülne valami elől. Érezte, hogy a szél lehűti tüzes homlokát, a tél átöleli jeges, érzéketlen karjaival. Végül megállt. Letette a ládát, amit a falutól cipelt egészen idáig. Megállt a szélfútta mező közepén, ott, ahol a szél a parthoz csapkodja a jeges hullámokat, és arcát tenyerébe rejtette. Megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Eszébe jutott, hogy napok óta képtelen odafigyelni munkájára, éjszakánként nyugtalanul forgolódik ágyában. Eszébe jutottak az esték, amikor felrohant a sziklákhoz, hogy még egyszer egy pillantást vethessen a házra. Eszébe jutottak céltalan sétái, amikor azt remélte, hogy összeakadhat a lánnyal valahol a faluban. Reggel mindig boldogan ébredt, mintha csodára várna, s közben mindig ott dobolt valahol a fejében egy gondolat: jobb, ha tudod, hol a helyed. És ma este… Nem volt kedve visszatérni a bánya sötét homályába. SVÉDORSZÁG EGY NÉPES VÁROSÁNAK fogadójában Heike és Vinga éppen lefekvéshez készülődött. Lassan, fáradtan vették elő táskájukból az estére szükséges holmikat.
– Attól tartok, jobban aggódsz, mint feltétlenül kellene – jegyezte meg Vinga. – Lehet, hogy igazad van – vonta össze szemöldökét Heike, aki köpenyét kezében tartva, elgondolkodva ült az ágy szélén. – Kaptál azóta is jelzéseket? – Igen. Ma reggel a kocsiban. Csak nem törődtem vele. Semmi kedvem nem volt megijeszteni a kocsist. Sietnünk kell, Vinga, a barátom nagyon aggódik. Legalábbis ezt hozta a tudomásomra. Talán sikerült fényt derítenie arra, gonosz ősünk miért akar felébredni évszázados álmából. – Lehet, hogy már fel is ébredt – aggodalmaskodott Vinga. – Nem hiszem. Úgy tűnik, mintha én megakadályozhatnám ezt a szörnyűséget. Ha másképp állna a dolog, a Vándor nem ragaszkodna annyira ahhoz, hogy siessek. – De még mindig nem tudod, hogy miről van szó. A férfi felemelte a fejét, és megpróbálta emlékképekből összerakni, hogy aznap mi történt velük. – Hallok egy hangot, de nagyon gyengén, úgyhogy fogalmam sincs róla, hogy mi lehet. Tudod jól, hogy családunk boszorkánymesterei között nem én vagyok a legtehetségesebb. Képtelen vagyok felfogni a felém küldött gyenge jelzéseket. Felesége melléje ült és gyengéden átölelte. – Szerintem te egyike vagy a leghatalmasabb boszorkánymestereknek. De nem te vagy az, akiről a családi történet azt mondja, hogy el fog jönni egyszer, hogy megszabadítson minket az átoktól. – Igazad van. Különben nem ódzkodnék annyira attól, hogy felkeressem a Jéghegyek Népének völgyét odafenn Tröndelagban. ősapáink segítő szellemei többször is óva intettek a feladattól. Még azt sem engedik meg, hogy a graastensholmi padláson kutassak valami fogódzó után. Heike arcához emelte felesége kezét és óvatosan megcsó-
kolta. – Néha azt gondolom, hogy az a személy, legyen bár nő vagy férfi, soha nem fog megszületni. Családi mítosz az egész. – Nem szabad így gondolkodnunk. A férfi felsóhajtott. Kifárasztotta az utazás. – Kedves Vinga! Ha jól számolom, úgy kettőszázötven év telhetett el Jó Tengel óta. És több mint ötszáz esztendő Gonosz Tengel eltűnése óta. Szerinted a Jéghegyek Népének még meddig kell együtt élnie ezzel az átokkal? Pedig most nagy szükségünk lenne valakire, aki megmenti a családot, mert Gonosz Tengel ébredőfélben van. Nekem jutott az a feladat, pedig néha még magam sem vagyok biztos a képességeimben, hogy a vállamra vegyem ezt a nehéz terhet. Szerintem semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy kételkedem. – Fáradt vagy, Heike. Holnap, ha majd felkel a nap, másképp fogsz látni mindent. – Lehetséges. Egyébként is nagyon közel járunk már a célhoz. Kicsit bánt, hogy csak így egyszerűen rajtaütünk Anna Marián a karácsonyi készülődés kellős közepén. Lehet, hogy még szállást sem tud biztosítani nekünk. Végül is mit tudunk mi erről az Ytterhedenről? – Ma tényleg nagyon sötéten látod a helyzetünket! Majd meglátod, hogy sikerül. Ha nagyon muszáj, elalszunk egy istállóban is. Látom rajtad, mennyire feszült vagy. Érzem, hogy sietnünk kell, nincs időnk egy kellemes fogadóban megvárni a karácsonyi ünnepek végét. – Így igaz. Minél előbb Anna Mariánál kell lennünk. Nincs elvesztegetni való időnk. – Biztos vagy benne, hogy Anna Mariával kapcsolatos a figyelmeztetés? – Nem, de ő kért tőlem segítséget. Bár csak gyógyszert kért beteg gyerekek számára, lehet, hogy valójában másról van szó.
Talán valamilyen veszélyes dologba keveredett és ő az, aki zavarja Gonosz Tengel köreit. – Igazad lehet. De nem gondolod, hogy inkább családunk valamelyik megszállottja próbálta felébreszteni? – Valamennyien tudjuk, hogy Anna Maria, Eskil és Tula generációjában nem volt ilyen gyerek – húzta magához közelebb feleségét Heike. – Bizonyára Gunilla meg sem született gyermeke volt az. – Remélem, hogy így van! Végül is nem mindegyik elátkozottból lesz olyan nagyszerű ember, mint amilyen te vagy. Azt hiszem, jobb, ha rögtön lefekszünk. Nehéz nap vár ránk holnap. – Azért vacsorázzunk meg előbb. Kérsz egy pohár bort? – Természetesen! Öreg csontjaink megérdemelnek végre egy kis pihenést. – Bizony. Noha én még nem érzem olyan öregnek magam. ANNA MARIA Klara háza felé igyekezett. A kovács háza mellett elhaladva hirtelen nyugtalanság fogta el. Hol késnek azok a gyógyszerek? Lehet, hogy Heike meg sem kapta a levelét? Vagy útközben elveszett az értékes csomag? Minden nap attól rettegett, hogy valamelyik gyerek meghal, mielőtt megpróbálhatott volna segíteni rajta. És vajon segít majd rajtuk egyszerű gyógynövények főzete? Heike meggyógyította már Menger ügyvédet és rajta kívül még néhány tüdőbeteget. Vajon képes lesz megfelelően használni a gyógyfüveket? Lehet, hogy hiú reményeket ébresztett Gustav feleségében. Seved házához ért. Ők legalább boldogok, mosolyodott el és ránézett kötött kesztyűjére. Nem is sejtette, hogy milyen apróságon múlik egy család boldogsága. – Mi történt magával, kisasszony? – csapta össze a kezét
álmélkodva Klara, amikor Anna Maria hazaért. – Hiszen csillog a szeme a boldogságtól! Anna Maria átölelte a sovány asszonyt, és felemelte a levegőbe. – Magam sem tudom. Egyszerűen csak jó napom volt! – Csak nem az uraság kérte meg a kezét? Anna Maria tekintete elsötétült. – Dehogy! Inkább ne is említetted volna! Klara nem értette az egészet. – Engem nem lehet ám becsapni! Egy asszonynak csak akkor csillog így a szeme, ha szerelmes! – Nem, én… – mentegetőzött Anna Maria. – Csak annak örülök, hogy Seved és a felesége megint olyan jól megvannak egymással. – Ugyan, ugyan! Kiről van szó? Anna Maria elmosolyodott. Körbetáncolta az asztalt, de nevet nem említett. MÁSNAP rengeteg dolguk volt. Az óra után nekiláttak a terem feldíszítésének. Feláldozta vörös selyemszalagját, hogy a fenyőfüzér karácsonyi hangulatot árasszon. Amíg néhányan a füzér felszögelésével foglalatoskodtak, ő újra meg újra átvette a gyerekekkel a szöveget. Bengt-Edvard még mindig gondot jelentett. Hogyan bírhatná rá a fiút, hogy ne legyen olyan merev? És mi lesz a közönséggel? Elegen jönnek majd el? A siralmas előadást szemlélve úgy vélte, jobb, ha senki nem látja őket. Persze azért ezt mégsem gondolta komolyan. Még nagyon sok minden hiányzott, és a legtöbb dolog, így a színpad függönye sem működött. A jelmezek még nem készültek el, és amit megvarrtak, az is siralmasan festett a gyerekeken. A gyerekek csipogó hangja, Bengt-Edvard merev mozgása, az angyalszárnyak, mind-mind rettenetesen lehangoló
volt. Nem is sejtette, milyen kemény fába vágta a fejszéjét. Este az asszonyok Klara háza előtt gyülekeztek, majd elindultak Lina Axelsdatter házához. Remekül érezték magukat együtt, egyfolytában tréfálkoztak, úgyhogy Anna Maria is megfeledkezett nyomasztó gondjairól. Legalább ezt a dolgot sikerült elérnem. Ezek az eddig elszigetelten élő asszonyok, akiket a pletykálkodáson kívül semmi nem kötött egymáshoz, most barátnők lettek. Örülnek a karácsonyi ünnepségnek, recepteket cserélnek egymással, és eldöntik, ki mivel járuljon hozzá az ünnepség fényéhez. Anna Maria úgy érezte, hogy néha egészen kellemes a jótündér szerepében tetszelegni. Oda-odamentek hozzá, hogy megkérdezzék, mit szólna, ha még egy-két dolgot megrendelnének a kereskedőnél. Ő mindenbe beleegyezett, csak arra kérte őket, hogy a végén feltétlenül mutassák be neki a számlákat. Ami azt illeti, egyre többet költöttek, hamarosan el kell látogatnia a bankba, hogy némi pénzt vegyen fel. A vidám menet kiért a sziklák közül a kopár partra. Lámpásaik úgy világítottak a sötétben, mint apró szentjánosbogarak. Valaki szembejött velük az ösvényen. Az asszonyok most, hogy együtt voltak, hangosan köszöntek Kolnak, akitől egyébként valamennyien rettegtek. Anna Maria megtorpant. – Nos? Hogy vagy? – kérdezte halkan a férfi. Hideg szél vágott a lány arcába, borzolta össze a haját, de nem törődött vele. – Szörnyen állnak a dolgok. Bárcsak Bengt-Edvard képes lenne feloldódni egy kicsit! Úgy énekel, mint egy igazi angyal, de valósággal megbénítja, hogy mindezt közönség előtt kell majd tennie. A bányába… tartasz? A férfi mormogott valamit, hogy igen.
– Egyébként kijavítottam a bölcsőt és Gáspár letörött kezét is. – Nagyszerű! Legalább ezzel nem kell már törődnünk. Egyébként attól tartok, hogy rosszul sül el a tervem. A férfi gondolataiba mélyedt. – Ismerem Bengt-Edvardot. Egy héten egyszer ő is lent van a bányában. Megpróbálok beszélni vele. Talán segít. Nem beszélgethettek tovább, mert már így is feltűnően sok időt töltöttek egymás társaságában. – Beszéltem Sixtennel és Sunével is – mondta gyorsan Kol. – A fellépésről. Természetesen mindenféle gúnyos megjegyzéseket tettek, de utána hallottam, hogy arról vitatkoznak, hogy mit énekelhetnének el. – Hát ez igazán pompás! De most már mennem kell! Anna Maria elköszönt a férfitól és az asszonyok után sietett. Klara bevárta. – Most már mindent értek. Szóval Kol az a férfi. Vigyázz magadra! – Miért? – kérdezte Anna Maria. – Egyébként a bányába ment. Klara a férfi után nézett, de addigra lámpása fényét elnyelte a sötétség. – Ilyen későn? Rendben van, akár el is hihetjük neki. De vajon tudja-e a kisasszony, hogy Kol börtönben is volt? Agyonütött egy férfit. Hát ezért vigyázzon. Anna Maria nem szólt egy szót sem. – Kevesen tudnak erről a faluban. Hallottam, amikor Nilssonnal egyszer erről vitatkoztak. Én egyébként senkinek nem mondtam el, hogy tudom. Nilsson megfenyegette Kolt, hogy beárulja az igazgatónál. Kol pedig megfenyegette Nilssont, hogy egy nap a késével fogja szembe találni magát. Azt hiszem, Nilsson ezzel zsarolhatja Kolt, mert furcsa módon
mindig van pénze a legkülönbözőbb finomságokra. Itt mindenki nagyon fél Koltól, mert azt mondják, hogy a bányában ellátja annak a baját, aki nem engedelmeskedik neki. Még egyszer mondom, hogy vigyázzon! Anna Maria elsápadt. – De hát nincs köztünk semmi. Egyszerűen barátok vagyunk. Kol segített nekem néhányszor. – Akkor lehet, hogy megváltozott – mormogta Klara. – Nála rosszabb agglegénnyel még nem találkoztam. A többiek legalább bejárnak a városba a rosszlányokhoz. De Kol soha nem tart velük. Őt csak a bánya érdekli. Az ilyen magányos férfiak veszélyesek lehetnek, ha végre közel engedik őket a tűzhöz. Mindenesetre ne bátorítsa! – Soha nem bátorítottam! Egyébként sem tudom elhinni, hogy Kolnak ilyen múltja van. Egész biztos, hogy félreértett valamit vele kapcsolatban. Klara határozottan megrázta a fejét. A Lina Axelsdatternál töltött este jól sikerült. A háziaszszony büszkén mutatta meg nekik ápolt otthonát, és parasztgazdaságról lévén szó, jól tartotta a szegény munkásasszonyokat. Sikerült is elkápráztatnia valamennyit. Az asszonyok izgatottan, egymás szavába vágva csevegtek. Anna Maria észrevette azt is, hogy egyre jobban odafigyelnek a külsejükre. Mert a férfiak rosszul tudják, a nők soha nem az ő kedvükért akarnak csinosnak látszani, inkább egymás kedvéért. Nem akarnak csúnyábbnak látszani, mint a másik aszszony. Sok mindent megbeszéltek aznap este, az ünnepséget, magánjellegű dolgokat. Ám amikor Anna Maria megszólalt, valamennyien tisztelettel hallgatták. Még mindig nem értette, miért néznek fel rá ennyire. Hiszen ő valójában egy senki. Csupán egy tizenkilenc éves lány.
Az ő gondolatai messze kalandoztak aznap este. Klara biztosan téved! AMIKOR HAZAÉRTEK, Klampen várta őket a konyhában. Rosszul érezte magát. Azért jött, hogy elmondja, milyen újabb híreket tudott meg a feleségéről és a gyermekről. – Nilsson – mondta remegő hangon Klara és Anna Maria felé fordulva –, rossz híreket hozott! Azt mondja, hogy az a gazember veri a felségemet és a kislányomat! – Ami azt illeti, egyáltalán nem lep meg – mondta Klara rezignáltan. – Azt is elmondta, hogy merre vannak? Klampen a kisasszony felé fordult. – Bárcsak megmondta volna! Meg tudnám fojtani azt a gazembert! – Ezek szerint fogalmad sincs róla, hol keresd őket? – Elrejtőztek valahol. Abban biztos vagyok, hogy nem a városban laknak. – És Nilsson vajon honnan tud róluk? – Azt mondta, hogy a városban találkozott az asszonnyal, a piacon. Panaszkodott neki. De azt is mondta, hogy nem akar visszatérni hozzám. – Nilsson hazudik – jelentette ki Klara. – Nem hiszem, hogy találkozott vele. Csak téged akar megbántani. – Én már nem tudom, mit gondoljak – szipogta Klampen. Anna Maria nagyon fáradtnak érezte magát. – Majd megoldjuk ezt is, ne aggódj – vigasztalta a férfit. – De most menj és feküdj le aludni. A feleségeddel ne törődj, a kislányról pedig majd gondoskodunk. Klampen felállt. – Isten áldja a tanítónőt! A kisasszony Ytterheden angyala. Ha a kisasszony is velem jön, a világ végére is elmegyek a
kislányom után. – Megígérem, hogy megkeressük! De karácsony előtt egyikünknek sincs ideje erre. Ám ahogy vége az ünnepnek, megkezdjük a keresést. Úgyis be kell mennem a bankba, és akkor kérdezősködhetünk a városban. Istenem, gondolta Anna Maria. Pedig akkor akartam kialudni magam! Klampen mosolyogva ment el. Hát persze hogy tud várni az ünnep végéig, és ha a kisasszony vele tart, biztosan sikerülni fog. Az utcáról beszűrődött Klampen izgatott hangja. Félrehúzták a függönyt, hogy megnézzék, mi történt vele. De akkor már Nilsson gúnyos hangja is elhatolt hozzájuk. A két férfi egymás mellett ment az irodához vezető úton. – …és a kisasszony majd bemegy a bankba és segít nekem megkeresni a kislányomat. Neki biztos, hogy sikerülni fog – ordította Klampen Nilsson fülébe. – Hát persze! Az a nőszemély mindenhez ért – jegyezte meg Nilsson a tőle szokásos rosszindulattal. A két férfi hangját lassan elnyelte a szél. – Ne is törődjön vele a kisasszony. – Nincs is kedvem hozzá – mondta fáradtan Anna Maria. Akkor még nem is sejtették, hogy ez az utolsó nyugodt estéjük Ytterhedenben. Másnap elszabadult a pokol.
9. fejezet A KARÁCSONY ELŐTTI utolsó tanítási nap nem volt már hosszú. A gyerekek egy meghívóval a kezükben tértek haza, amelyben Anna Maria mindenkit szeretettel meghívott a más-
nap este tartandó karácsonyi ünnepségre. Arra kértek mindenkit, hogy saját poharát vagy csészéjét hozza magával. BengtEdvardot pedig elküldték a barakkokhoz egy közös meghívóval. Senki nem reménykedett abban, hogy a bányászok is eljönnek majd. Egon a környékbeli gyermektelen házakat járta be. A Brandt család, a pap, Nilsson, de még a kereskedő is megkapta saját meghívóját. A pap meg is ígérte, hogy feltétlenül eljön. Anna Maria még mindig kishitű volt. Úgy vélte, hogy egy olyan közösségben, melyet elsősorban a pletyka tart össze, az emberek inkább maguknak és családjuknak élnek. Ebéd után nekiláttak a munkának. A darabot nem próbálták el többször. Sokkal fontosabb volt, hogy a gyerekek lelkileg felkészüljenek a feladatra. Inkább a jelmezeket kellett még rendbe hozni. Újabb padokat, asztalokat állítottak be a terembe. A komódfiókokból csipketerítők kerültek elő. Klara majd megfőzi a kávét, és holnap este áthozzák tőle, és a kandallón melegen tarják majd. Tulajdonképpen a kovács családja lakott a legközelebb, de senkinek nem volt kedve ahhoz, hogy a tüdőbeteg gyerekekkel teli házban készítsék el az italt. Szerencsére Anna Maria mindezt úgy adta elő, hogy Klara nagy megtiszteltetésnek érezné, ha ő főzhetné a kávét. – Bárcsak tudnánk, hányan jönnek majd el holnap – panaszkodott Klara. – Talán érdeklődnünk kellett volna korábban. A kovács feleségét bízták meg a terem díszítésével. Klara és Anna Maria beszélgetését hallva kiegyenesítette sovány derekát és feléjük fordult. – Gustav szerint néhány bányászlegény azt mondta, hogy eljön. – Nagyszerű! – örült meg a hírnek Anna Maria.
– A családosok biztosan itt lesznek – mondta a kis Anna, aki szintén a díszítésnél segédkezett. Nem volt könnyű dolga. A fal tele volt repedésekkel, néhány helyen a vakolat is lemállott már. A gyerekek által készített szalmafigurákat aggatta fel. – Az én szüleim is eljönnek – mondta Bengt-Edvard. – És nálatok mi a helyzet, Egon? – Nem tudom – szipogta a kisfiú. – Sune csak fintorog, ha megkérdezem, az apám meg… Az apád meg részeg, gondolta Anna Maria szomorúan. De azért Egon jobban néz ki az utóbbi időben. Úgy látszik, mégiscsak tartanak Koltól. Kol! Hányszor eszébe jutott a férfi nap mint nap. Ilyenkor mindig aggodalommal vegyes boldogság szorította össze a szívét. Igaz lenne, hogy Kol megölt egy embert és emiatt börtönben is ült? Nem ítélheti el csupán a szóbeszéd alapján. Egyébként amolyan igazi Nilsson-hazugság lehet ez is. Kol nem jött el segíteni. Az asszonyok azt mesélték, hogy éjjel-nappal a bányában dolgoznak, bizonyára azért, hogy ők is részt vehessenek az ünnepen. Nilsson néha bedugta malacszerű képét és gúnyos megjegyzéseket tett. – Micsoda pazarlás! Ha jól tudom, nem ezért fizettük meg olyan jól, Olsdatter kisasszony. Klara közelebb lépett hozzá. – Most már aztán fogd be azt a hájas pofád! Neked egy filléredbe sem került az, amit itt látsz. Egyedül a kisasszony volt olyan nagylelkű, hogy állja az ünnepség költségeit! Most pedig takarodj haza, te kövér újévi malac! A teremben lévő asszonyok és gyerekek nem bírták elfojtani kacagásukat. Nilsson kénytelen volt visszavonulást fújni. – Vigyázz a szádra, Klara – figyelmeztette. – Neked is van-
nak hibáid. Ezzel távozott. Anna Maria késő estig az iskolában maradt, még enni sem nagyon volt ideje. Csak nem abban reménykedett, hogy betér még hozzá valaki? A Jézuska bölcsője még mindig üresen ásítozott a sarokban. Amikor a világos teremből kilépett a sötét téli estébe, egy ideig még nem látott semmit. Más lett volna a helyzet, ha már leesett volna az első hó. Az ytterhedeniek el is voltak keseredve emiatt. Remélték, hogy egy kis hó még nagyobb fényt kölcsönöz az ünnepnek. Az égen komor fellegek takarták el a csillagokat. A szél pedig csak fújt, fújt megállíthatatlanul. Anna Maria a kovács házához ért, pontosabban sejtette, hogy arra járhat, mert a nagy sötétben az orra hegyéig is alig látott el. Egyszer csak valamelyik ház árnyékából egy sötét alak indult el feléje. Anna Maria kedvesen megszólította, de a következő pillanatban már sejtette, hogy ez a furcsa alak rosszat akar neki. Az alak megragadta a köpenyét, a sötétben megvillant valami. De mire lecsaphatott volna, Anna Maria ösztönösen kiszabadította magát. Riadtan szaladni kezdett és az irodaház hatalmas, sötét épülete felé fordult. Semmit sem értett az egészből. Csak nem mégis a baltás gyilkos az? Az volt az érzése, hogy nem. Nem maradt ideje ezen töprengeni, mivel az alak üldözőbe vette. A lakóházak felé túl hosszú volt az út, ezért az üres irodaház felé kezdett futni. Először még nem vette túl komolyan a támadást, úgyhogy nem is kiáltott segítségért. Még az is eszébe jutott, hogy megint valamelyik bányász és a barátai akarják ilyen durván megijeszteni. Később már ő is tudta, hogy nem holmi csínyről van szó. Amikor pedig már egészen közel járt az irodaházhoz,
semmi értelme nem volt segítségért kiáltani. A házakból úgysem hallották volna meg. Támadója régóta leshetett rá a sötétben, így a szeme is hozzászokott a kevés fényhez, úgyhogy jobban lát, mint ő. Anna Maria pánikba esett és rohanni kezdett. Menjen a kereskedőhöz? Nem, inkább a barakkok felé. Torkaszakadtából kiabálni kezdett. Remélte, hogy ébren van még valaki és a segítségére siet. Támadója ismét rávetette magát, most már végső elszántsággal. Sikoltozni próbált, de egy kesztyűs kéz tapadt a szájára és akkor… Először csak a fájdalmat érezte. Utána már azt is, hogy valami hideg csúszik fel lassan a karján és felhasítja a bőrét. A fájdalom furcsa módon újabb erővel töltötte el, így képes volt arra, hogy egy heves mozdulattal félrelökje támadóját, és közelebb érjen a barakkokhoz. Sebe elviselhetetlenül fájt. Érezte, hogy lassan elveszíti öntudatát, és az útszéli bokrok közé hanyatlik. Hiába próbált hangtalanul lélegezni, karjában egyre gyötrőbbé vált a fájdalom. Támadóját nem sikerült megtévesztenie. Anna Maria hallotta a feléje közeledő lépteket… Mielőtt támadója odaérhetett volna hozzá, felugrott és amennyire csak erejéből tellett, futni próbált. A barakkok felől hangokat hallott. – Hé, ki kiabált? – kérdezte egy durva hang. – Ide, ide! Segítsenek! Ebben a pillanatban erős ütés érte a hátát. Anna Maria lezuhant a földre. Hallotta saját, fájdalomtól fátyolos jajgatásai, majd a feléje közeledő léptek zaját. Szeme előtt imbolygó lámpás fénye jelent meg. „Istenem, hát ez a tanítónő!”, hallott
egy csodálkozó hangot. Utána minden elsötétült előtte. ARRA ÉBREDT, hogy a feje nekiütődik valaminek. – Légy már egy kicsit óvatosabb, Per! Nem látod, hogy szegény beütötte a fejét az ajtófélfába? Lefektették valahová. Talán egy priccsre. A helyiségben kellemetlen férfiszag terjengett. De ez most egy csöppet sem zavarta. – Köszönöm – suttogta. – Azt hiszem, megmentették az életem. – Annak az ördögnek sikerült bemenekülni a bokrok mögé – hajolt fölé egy férfiarc. Vastagon rátapadt a bánya pora, ennek ellenére látszott, hogy kedvesen rámosolyog. – Ne féljen, kisasszony, egy-két bátor legény már utánaeredt. Nem is sejti a kisasszony, hogy ki lehetett az? Nem tudom – suttogta Anna Maria erőtlenül. – Késsel támadt rám, röviddel azután, hogy kijöttem az iskolából. Ó, a kezem! Teljesen összevérzem az ágyat! – Ez most nem érdekes, nyugodjon meg! Már elküldtünk a munkavezetőnkért. Munkavezető? Az csak Kol lehet… Kellemes érzés áradt szét benne. De még mindig szörnyű fájdalmai voltak. – Nem tudom, mi történt a hátammal. Azt hiszem, eltalálhatott valamivel… – Egy jókora kővel, bizony. Meg is találtuk, nem messze attól a helytől, ahol összeesett. Eltettük, mint bizonyítékot. Bizonyíték? Ki ellen? Nem tudott gondolkodni, már csak arra maradt ereje, hogy elfojtsa a testéből feltörni akaró zokogást. Pár perc múlva Kol állt az ágya mellett. Az asztalon gyertya, meg néhány csomag kártya. Nyilván éppen kártyázás köz-
ben zavarta meg a férfiakat. Kol közelebb emelte arcához a gyertyát. – Mondd el, mi történt – kérte csendesen, majd szólt az egyik ott tébláboló bányásznak, hogy tegyen fel egy kis vizet. Anna Maria elmondta, amire emlékezett. Nehezére esett beszélni. Fáradt volt az utóbbi hetekben végzett megerőltető munkától és nagyon bántotta, hogy valaki annyira gyűlöli, hogy még az életére is tört. De nem akart sírni, különösen nem Kol jelenlétében. Mialatt beszélt, két fiatal férfi lépett a barakkba. – Senkit sem találtunk – mondták. – Már csak azt hallhattuk, ahogy lélekszakadva menekül. Nagyon sötét van odakinn. Kol megkérte őket, hogy menjenek át a szomszédos szobába. Meg akarta nézni, milyen komoly a sérülés a lány hátán. Most senkinek nem jutott eszébe, hogy ezen élcelődjön. Tisztában voltak vele, hogy mi történt. Kol és egy másik férfi lemosták és bekötözte a sebét. Míg a férfiak átmentek a másik helyiségbe, Anna Maria lopva Kolra pillantott. Megvárta, amíg az utolsó becsukja maga mögött az ajtót. Még soha nem látta ilyen feszültnek a férfi arcát. Kol elképesztően erős férfi lehetett. Nem volt túlzottan magas, de jó felépítésű. Anna Mariát mindenek előtt a férfi gyönyörű szeme és szája nyűgözte le. Olyan férfias, mégis gyengéd és érzékeny volt. Úgy vélte, méltán adták neki a Kol nevet. Volt benne valami sötét, valami veszélyes. Egyszersmind biztonság áradt belőle. Anna Maria igazán nem értette, miért ilyen kettős a férfiról alkotott benyomása. Amikor végre kettesben maradtak, Kol odafordult hozzá. – Fel tudsz ülni? – Igen, ha segítesz. A férfi összeszorította a száját és felhúzta a lányt ép kezénél fogva. Anna Maria kénytelen volt elfojtani magában egy só-
hajt. A férfi közelsége furcsa érzéssel töltötte el. Ráadásul ez olyan erővel szállta meg, hogy ideig-óráig még a fájdalmat is képes volt elnyomni benne. – Kénytelen vagyok megkérni arra… hogy… szóval meg kell néznem a hátadat…. A lány egy szó nélkül kigombolta a ruháját. A ruha utána már magától csúszott le válláról. – Ennyire elég lesz? – kérdezte közömbösen. – Még egy kicsit, ha lehetne – kérte csendesen Kol. Anna Maria némileg zavartan megkérte, hogy most már ő húzza le jobban a válláról, mert félkézzel képtelen erre. Amikor a vállán érezte a férfi érintését, megrázkódott. Kol úgy tett, mintha semmit nem vett volna észre. Anna Maria a melle fölött szorosan fogta a ruhát. Kol közelebb húzta a gyertyát, hogy a sérülést jobban szemügyre vehesse. – Alaposan eltaláltak azzal a kővel. Véraláfutásos a hátad, és egy darabon a bőröd is felrepedt. A férfi végighúzta ujját a lány gerincén. Anna Maria beleborzongott az újabb érintésbe. – Az a gyanúm, hogy semmid sem tört el. Nagy szerencséd volt. – Csoda, hogy a késsel nem sebesített meg jobban. – Láttam, hogy a köpenyedet több helyen is felszaggatta. Kol óvatosan visszahúzta vállára a ruhát. A lány lehajtott fejjel gombolkozott be. – Tényleg nem láttad, hogy ki lehetett az? – Nem. – Még csak találgatni sem tudsz? – Nem. Sőt, egyáltalán nem értem, hogy történhetett ilyesmi velem. Olyan rossz érzés, hogy valakinek ennyire ellen-
szenves lehetek… Hirtelen elcsuklott a hangja. Képtelen volt befejezni a mondatot. Félt, hogy a férfi a végén még azt hiszi, hogy tele van önsajnálattal. Kol is igyekezett érzelemmentesen viselkedni. Szüksége volt arra, hogy távolságot teremtsen. Anna Mariának fájt egy kicsit a férfi közönye. – Nem maradhatsz ebben a koszos, rossz levegőjű szobában. Hazakísérlek. – Köszönöm, de magam is hazatalálok! – Már csak az hiányzik! Per! Bejöttek valamennyien. – Per, hazakísérjük a kisasszonyt. Majd te tartod a lámpást, hogy megvilágítsd az utat… A… balesetről pedig senkinek ne szóljatok. Talán így hamarabb kézre kerítjük a merénylőt. Anna Maria nem értette, hogy miért reméli Kol, hogy így könnyebben a támadó nyomára akadhat. Mindenesetre belekapaszkodott a férfi feléje nyújtott kezébe és felállt. Megköszönte a másik három férfi segítségét, majd elindultak. – Amíg itt volt a kisasszony, mintha a nap sütött volna be a szobánkba! – jegyezte meg az egyik. – Hihetetlen, hogy egy ilyen angyalnak bárki is ártani akarna! – Én csak annyit tudok, hogy ki dolgozott ma este a bányában – mondta szárazon Kol. – Ti pedig tudjátok, hogy ki volt idebenn. Egyébként pedig nem tudunk semmit. – Nem csodálkoznék azon, ha kiderülne, hogy Nilsson volt az – szólalt meg Per. – Szerintem nagyon idegesíti, hogy a kisasszony ilyen népszerű. Az lennék?, ujjongott magában Anna Maria. – Nilsson annyira dühös, hogy holnap el sem jön az ünnepre – mondta Kol. – Korán bemegy a városba, azt mondta. És még azt is, hogy boldoguljon csak egyedül az a fontoskodó
némber. Ezen aztán valamennyien jót nevettek, még Anna Maria is. Egyiküket sem érdekelte, hogy Nilsson ott lesz-e vagy sem. Örültek, hogy legalább nem kell végighallgatniuk epés megjegyzéseit. Lassan haladtak előre. Anna Maria alig bírt járni. Még mindig szédült. Kol észrevette, hogy minden lépés nehezére esik. – Várj csak, Per! Legjobb lesz, ha fölemelem a lányt. Mielőtt még elájulna! Per valami olyasmit mormogott, hogy nehogy agyrázkódása legyen. Anna Maria pedig hálás volt, hogy Kol felemeli, és az út hátralévő részét a férfi karjaiban teheti meg. Fejét kénytelen volt a férfi vállra hajtani. Ahogy mentek, arca néha hozzáért Koléhoz. Érintése szemmel láthatóan Kolnak is jól esett. Csendben hallgatta a férfiak beszélgetését, amiből kiderült, hogy valamennyien dühösek Adrian Brandtra. Bekopogtattak Klara ajtaján. Az asszony hamarosan megjelent a küszöbön, kezében gyertya világított. – Jézusom! Mi történt? Kol röviden elmondott mindent. Klara jajveszékelt. – Melegítek egy kis vacsorát a kisasszonynak! – Az jó lesz! Per a konyhában maradt, amíg Kol bevitte a kisasszonyt a szobájába. Gyertyát gyújtott. – Szép a szobád – jegyezte meg csendesen. Látszott rajta, hogy zavarban van most, hogy bebocsátást nyert a különös hangulatot árasztó leányszobába. – Igen, Klara rendben tartja az egész házat. Nincs okom panaszra. – Nem, én inkább azt látom itt szépnek, amit te kölcsönöztél a szobának. Nem hasonlít egyetlen szobára sem, ahol eddig
jártam. Úgy értem, hogy… – de nem fejezte be a mondatot, inkább más irányba terelte a beszélgetést. – Várj, majd én segítek levenni a cipődet. Jobb, ha most nem mozogsz túl sokat. Ahogy elnézte az előtte térdelő férfit, ellenállhatalan vágyat érzett, hogy beletúrjon sűrű fekete hajába. Szinte erővel kellett visszatartania a kezét. – Ezzel megvolnánk – jegyezte meg Kol, és felállt. – Legjobb, ha lefekszel addig, amíg Klara be nem jön egy kis enniés innivalóval. Még mindig szédülsz? – Most már jobban érzem magam. De még mindig nem tudtam napirendre térni afelett, ami történt. Kol óvatosan feltette a lány lábát az ágyra. Párnát rakott a feje alá és betakarta. – Nagyon fáradtnak látszol – mondta kissé ijedten. – Majd szólok Klarának, hogy holnap hagyjanak aludni addig, amíg csak bírsz. – De hát holnap már korán… – Ugye szeretnél holnap este frissen és kipihenten megjelenni? Akkor hagyd, hogy átvegyük a tennivalóid holnapra maradt részét. Anna Maria megköszönte a kedvességét. Annyira fáradt volt már, hogy kevés kellett volna ahhoz, hogy elsírja magát. – Túl nagy terhet vettél magadra. Nem elég, hogy anyád halála miatt bűntudattól gyötörve jöttél Ytterhedenbe. Erre most mások bánatát is a válladra vetted… – Istenem – mondta a lány, és megpróbált felemelkedni. – Már majdnem elfelejtettem. Megígértem Klampennek, hogy segítek megkeresni a kislányát. Megbeszéltük, hogy az ünnep utáni nap bemegyünk a városba és kérdezősködni fogunk. – Szóval holnapután? – Igen. Mindenképpen be kell mennem a bankba. Neki pedig megígértem, hogy magammal viszem.
Kol felsóhajtott. – Mikor gondolsz már végre magadra is, Anna Maria? A férfi még soha nem mondta ki a nevét ilyen kedvesen. A lány szemében könnyek gyűltek. – Tudod, hogy mennyi mindent kell még levezekelnem. – Még mindig nem jutottál túl rajta? Anna Maria Olsdatter, figyelj rám! Mindent megtettél édesanyádért, amit csak lehetett. Ebben egyszer már megegyeztünk. Most már majdnem elsírta magát. Kol felszakította a sebeit. – Tudod, hogy öngyilkos lett! Mert én elárultam! Kol szigorúan nézett rá. Fekete haja csillogott a fényben, és beárnyékolta az arcát. Elképesztően vonzó volt. – Nem szabad, hogy így gondolkodj. Ezzel csak kínozod és becsapod magad. – Ezt meg hogy érted? – Gondolkodj egy kicsit! Annyira már ismerlek, hogy biztos lehetek benne, megtettél az édesanyádért mindent, amit csak lehetett. Nem emiatt kínoz a lelkiismeret, és ezt te is tudod, csak ezzel próbálod arról a másik dologról elterelni a figyelmedet. Olyasvalami az, ami nem anyád öngyilkosságával van kapcsolatban. Egy sokkal régebbi dologról van szó. Anna Maria tágra nyílt szemmel figyelte. Nem értette, hogy a férfi hová akar kilyukadni. – Mindig jó és engedelmes voltál anyáddal? – kérdezte. – Kérlek, ne tekintsd ezt gyónásnak. Úgy vélem ugyanis, hogy mindketten ugyanazt élhettük meg valaha. – Nos… – dadogta a lány, majd elgondolkodott. – Mindenki azt mondja, hogy engedelmes gyermek voltam. De volt egy időszak… úgy tizennégy éves korom körül… amikor azt gondoltam, hogy a szüleim, de különösen az anyám nem ért meg engem. Egyébként akkoriban senki nem értett meg igazán. Mindig csak ellenkeztem velük, többnyire titokban. Egész
lényem ellenállt az akaratuknak. Valójában nem követtem el semmi különösebbet. Néha szégyenkeztem miattuk, főként anyám miatt, aki kettejük közül a kevésbé tehetséges volt. Ilyenkor arra gondoltam, hogy jobb lenne, ha nem is lennének. Haragom elsősorban anyámra irányult. – Azt hiszem, ez a legtöbb gyerekkel megtörténik. – Én viszont mit se tudtam erről. Soha nem volt körülöttem senki, akivel beszélhettem volna erről. Mindig olyan egyedül voltam. Később, amikor megjött az eszem, sokat szégyenkeztem emiatt. Kol bólintott. Jól sejtette Anna Maria bánatának valódi okát. – Amikor idősebb lettél, visszanyerték szeretetedet. Nem gondolod, hogy még ma is emiatt érzel lelkiismeretfurdalást? Anna Maria sokáig egy szót sem szólt. – Mindig arra gondolok, hogy mennyivel többet tehettem volna értük. Még azelőtt, hogy anyám megözvegyült volna. Amikor apám a háborúban volt, szinte teljesen magára hagytam. Végtelen hosszú sétákra indultam, valami számomra teljesen ismeretlen vágy hajtott. Anyám pedig rengeteget panaszkodott emiatt. Azt hiszem, Kol, teljesen igazad van. De ettől még nem lesz kisebb a bűnöm. A férfi szemében ismét sötét fény villant. A lány vállára tette súlyos kezét. – Figyelj csak ide, kedvesem. Jobb, ha örökre megfeledkezel önkínzó gondolataidról. Még mindig nem érted, hogy ki volt az áruló? – Áruló? – Az édesanyád. Te voltál az egyetlen gyermeke. Mivel vigasztalt téged, amikor szükséged lett volna rá? Csak elfogadta a te vigasztalásodat… – De hát beteg volt!
– Annyira nem lehetett beteg, hogy elhagyja egyetlen gyermekét. Szerinted nem önzés, hogy csak saját bánatával törődött? Azt pedig, hogy két éven keresztül lelkiismeretesen ápoltad, azzal hálálta meg, hogy önkezével vetett véget életének. Itthagyott téged egyedül. – Hiszen nem is voltam már gyerek! Tizenkilenc éves voltam! – Még mindig gyermek vagy – mordult rá váratlanul a férfi. – Olyan kedves vagy mindenkivel, hogy szinte már együgyűnek tűnsz. Hagyod, hogy kihasználjanak, különösen az az átkozott család odafenn a domboldali házban. – Hiszen olyan kedvesek voltak hozzám, többször meg is hívtak… – Nem voltak kedvesek. Megvásároltak az ajándékaikkal, megfojtottak látszólagos szeretetükkel. Te pedig képtelen vagy nemet mondani nekik! Ez már sok volt Anna Mariának. Először idegesen felnevetett, majd keservesen sírni kezdett. – Miért nem mész már el? – kérdezte, arcát tenyerébe temetve. – Nem látod, hogy pihenésre van szükségem? – Látom – mondta Kol, és felállt. Egy ideig nézte-nézte az ágyon összekuporodva fekvő alakot. Nézte, amint vállát rázza az elfojtott zokogás. Anna Maria érezte, amint egy erős kéz megérinti az arcát. Az ajtó becsukódott. Kol Simon még egy ideig álldogált a sötét folyosón, mielőtt belépett volna Klara konyhájába, hogy magával vigye Pert, aki bizonyára Klarát szórakoztatta, amíg az asszony Anna Maria ételének elkészítésével foglalatoskodott. Kol nekidőlt a falnak, becsukta a szemét. Lassan, nyugodtan próbált lélegezni, hogy lecsillapítsa izgalmát. Még soha nem kellett annyira erőt vennie magán, mint
amikor megérintette a lányt. Maga előtt látta vérző, sérült hátát. Eszébe jutottak a lány szégyenlős mozdulatai, ahogy a támadás nyomát próbálta elrejteni. Felidézte szépségét, okosságát, barátságos hangját… szűzies szégyenlősséggel keveredő bizalmát őiránta. Anna Maria rendkívüli lány. De sajnos elérhetetlen a vallon kovács családból származó Kol számára. Fáradtan nyitotta ki a konyhaajtót. – Gyerünk, Per, vár a bánya!
10. fejezet ANNA MARIA MÁSNAP nagyon sokáig aludt. Hiszen ma van az ünnepség! Elaludt! Hogy hozza majd be a lemaradást? Mindent elrontott az alvásával! Hogy lesz ebből ünnepség? Lelkiismeretfurdalás közepette ült fel az ágyban. Jaj! A háta még mindig nagyon fáj! És a keze… Óvatosan letette a földre a lábát. Amikor végül felállt és megtette az első lépéseket, már nem érezte olyan rosszul magát. Teste úgy működött, mint máskor. Mi lesz az angyalszárnyakkal? Hogy is képzelhette, hogy gyolcsból megvarrhatja őket? Szegény gyerekek, hogy bíztak benne! A jelmezek és a maradék anyag eltűnt. – Klara? – kiabálta kétségbeesetten. A kis Greta lépett be az ajtón, nyomában kishúga. – Anya elment az iskolába, mert megtiltották neki, hogy fölkeltse a kisasszonyt. – Mi van a jelmezekkel?
– Elkészültek. Minden anyuka segített a varrásnál. – Ó – sóhajtott fel megkönnyebbülten Anna Maria. – Igazán kedves volt tőlük! – Igen, mert a kisasszonynak alvásra volt szüksége. Ezt mondta a bányavezető. Elkészült az ebéd. Kér belőle a kisaszszony? – Igen, köszönöm. De utána rögtön indulok az iskolába. Anna Maria gyorsan evett, majd a lányokkal együtt elindult. Hálás volt, hogy elkísérik, segítség nélkül nehezére esett volna ilyen messzire eljutnia. Greta és a kishúga nagyon titokzatosak voltak. Egymásra kacsintgattak és azt mondták, kíváncsiak, mit fog szólni majd a kisasszony. Az osztályban már csak három asszony volt. Gyönyörűen feldíszítették a körben a fal mellé állított asztalokat. – Hát itt van a kisasszony – hallotta Klara hangját. – No és hogy érzi magát? – Köszönöm jól. Nagy szerencse, hogy megvarrták a jelmezeket. Klara ugyanazt mondta, amit gyermekei: – A munkavezető megtiltotta, hogy felébresszem. Azt mondta, hogy aludjon addig, amíg csak bír. – Kicsit talán többet aludtam a kelleténél. – Mit szól a teremhez? – kérdezte Klara, hangjában alig titkolt büszkeséggel. – Nagyon szép! Igazán! Szinte rá sem ismerek. Anna Maria végigjáratta tekintetét a szobán. Pillantása megakadt a betlehemes figurákon. – Óóó! – sóhajtott fel. – Később majd gyertyát is gyújtunk. A munkavezető járt itt korán reggel. Bengt-Edvard és a bátyám segített neki felállíta-
ni. Ugye gyönyörű! A három asszony azt leste, vajon Anna Maria mit szól mindehhez. Amit látott, nem az északi szokásokhoz kapcsolódott. Sőt, a protestáns hagyományt sem követte. Kol belga örökségének nyomát viselte magán. Gyönyörű tájat építettek a betlehemi jelenet köré. Még egy kis dombot is emeltek, arra állították az istállót. Boróka és áfonyaágak helyettesítették a valódi bokrokat és fákat. A jelenet hátterét, egy sötétkék vásznat, rajta fénylő csillagokkal és egy egészen különös csillaggal, csak később vette észre. Kicsit kopottas volt ugyan, de azért tökéletesen megfelelt a célnak. A füvet moha helyettesítette, az istállóhoz pedig egy keskeny, homokkal beszórt ösvény vezetett. Az ösvényen a három napkeleti bölcs közeledett az istálló felé, kíséretükben természetesen számos tevével és tevehajcsárral. Nem hiányoztak a pásztorok sem, juhaikat és bárányaikat egy kis tó köré terelték össze, mely valójában nem volt más, mint egy tükördarab. József és Mária a jászol mellett térdelt, mögöttük egy ökör és egy szamár állt. A kislányok képtelenek voltak levenni szemüket a csodáról. – Ennél szebb dolog nincs is Ytterhedenben – mondta Anna édesanyja. – Ha csak rápillant az ember, örömében sírni támad kedve. Anna Maria rábólintott. – Valahogy így érzem én is. – A színpad is elkészült – törte meg a varázst Klara. – Azt hiszem, minden tőlünk telhetőt megtettünk. – Valóban úgy tűnik, hogy minden a legnagyobb rendben – nevetett Anna Maria. – És én még azt képzeltem, hogy nélkülem kudarcba fulladt volna az egész! Ezen mindannyian jót nevettek. Anna Maria ebből is a felé-
je áradó szeretetet érezte. – Most már csak abban reménykedjünk, hogy közönségünk is lesz! – jegyezte meg Anna édesanyja. – De harmincnégynél ne legyenek többen – figyelmeztette őket Klara. – Megszámoltam, hányan férnek el ülve a teremben. A gyerekeknek így is, úgy is állniuk kell majd. Esetleg leülhetnek a padlóra. – Olyan sokan úgysem jönnek el – mosolyodott el Anna Maria. – Csak a gyerekek, a szüleik, meg a pap. Meglátod, egy csomó pad marad üresen. Egyvalamiről azonban valamennyien megfeledkeztek. Hová teszik majd a vendégek kabátját? Hiszen az osztályban már nem tudtak helyet szorítani. Ekkor érkezett meg Kol. Anna Maria rögtön tőle kért tanácsot. – Várjunk csak – mondta Kol, és eltűnt egy férfi kíséretében. Kimentek, majd pár perc múlva visszatértek egy hosszú asztallal, melyet a szomszédos irodából kölcsönöztek. Beállították az egyik sarokba. Ezen majd bőven elférnek a kabátok. Hamarosan beállítottak a családok. A gyerekek körbeállták a betlehemi jelenetet. Anna Maria már attól tartott, hogy valamelyikük föllöki a gyertyát és még tűz üt ki a helyiségben. A pap is megérkezett. Szerencsére Lina a szárnyai alá vette és hellyel kínálta, miután a tiszteletes néhány őszinte dicsérő szót szólt a betlehemi jászolról. Anna Maria elképedve vette észre, hogy az ajtóban rengeteg bányász álldogál. Hihetetlen! Pillantása találkozott Koléval, aki cinkosan feléje kacsintott. Bengt-Edvard valamit belekiabált a fülébe. – Tudja, kisasszony, ma estére szabadságot kaptak. Ezért kellett az utóbbi néhány napban éjjel-nappal dolgozniuk.
– Adrian Brandt döntött így? – Nem. Kol. – Iderendelte őket? – Nem. Azért jöttek el, mert kíváncsiak. – Azt hiszem, még több székre lenne szükségünk – sopánkodott Klara. – Uram teremtőm! A végén még valamennyien beállítanak! Kol mindig a lány közelében volt, hogy segítsen, ha éppen kell. El is küldte Sixtent és Sunét, meg még néhány suhancot, hogy szerezzenek székeket. Még Egon édesapja is eljött! Józan ugyan nem volt, de Anna Mariát a puszta jelenléte is meghatotta. Végre felfedezte a tömegben a kovács feleségét. – Hol van a férjed? Ő nem is kíváncsi a gyerekei játékára? – Valakinek vigyáznia kell a négy legkisebbre is – mondta szomorúan az asszony. – Kol! – kereste a férfit elszántan Anna Maria. – Ide kell hozni azokat a gyerekeket! – Kisasszony! – sikoltott fel Gustav felesége. – Hiszen az lehetetlen! Feküdniük kell! Szegénykéim nem állnak meg már a saját lábukon! – Akkor is ide kell jönniük – ragaszkodott az ötletéhez Anna Maria. – Fiúk! Csináljatok helyet ezen az oldalon! Kol! Egy ágyat fogunk ideállítani! Klampen is a segítségükre sietett, és már szaladtak is a kovács háza felé. Anna Maria egy pillanatra megállt a beteg gyerekek ajtaja előtt. Izgalmában megragadta Kol kezét. A szobában, egy beépített ágyban négy apró gyermek feküdt. Krétafehér arcukból ijedten pislogtak a belépő fiatal nőre és a két férfira. Rongyos ágyneműjükön vérnyomok éktelenkedtek. A szobát betöltötte a pusztulás szaga.
– Van szebb ágyneműm is – mondta idegesen a kovács felesége. – És a mi ágyunk kisebb, mint a gyerekeké. Könnyebb lesz átvinni is. – Nagyszerű – bólintott Anna Maria sápadtan. – Húzza át gyorsan az ágyneműt! Fiúk, ti vigyétek az ágyat! Gustav, maga pedig öltöztesse fel melegen a gyermekeket! Utána majd egyenként visszük át őket a szomszédba. Sajnos a cipelésben én nem segíthetek. – Hallottunk a kisasszony balesetéről – mondta Gustav. – De tényleg komolyan gondolta, hogy vigyük át őket? – Ytterheden valamennyi lakója összegyűlt az iskolában – mondta Kol. – Miért éppen ezek a gyerekek maradjanak otthon? Kis idő múlva az ágy a helyére került az osztályban. Utána pedig egyenként áthozták a gyerekeket is. – Tényleg annyian vannak, ahogy mondod? – kérdezte Gustav Kolt. – Mindenki eljött. Nilsson kivételével. De őt senki sem hiányolja. – Azt hiszem, nincs mersze megjelenni. – Igen. Talán attól fél, hogy a tömeg még megkövezi. Gustav ezen jót nevetett. Amikor beléptek a terembe a gyerekekkel, egyszerre mindenki elhallgatott. Utat engedtek Kolnak és a többieknek, hogy a már halálukon lévő gyermekek láthassák a jászolt. Anna Maria sírva fakadt, amikor észrevette, hogy az egyik apróság arcán halvány mosoly jelenik meg. Gyorsan el is tűnt a függöny mögött, ahol tanítványai már vártak rá. Lefektették az ágyba a négy gyereket, hátukat párnákkal támasztották meg, hogy mindent jól láthassanak. A kovács egy csomó rongyot és zsebkendőt is hozott magával – bár remélte, hogy nem lesz rá szüksége egyik gyereknek sem.
Anna Maria nem is értette, miért gondolta, hogy a Jéghegyek Népének varázsszerei segíthetnek ezen a négy szerencsétlenen. Hiszen fél lábbal már a sírban vannak. Különösen a két legkisebb. Sixten, Sune és még két legény akart beszélni vele. – Eléneklünk egy balladát, ha megfelel – kezdte Sixten. Igyekezett közömbösnek látszani. – Remek – mondta nekik mosolyogva Anna Maria. – A színdarab után következnek majd. Mi lenne, ha két balladát énekelnének el? A legények beleegyeztek. – Bertil szépen tud verset olvasni – mutatott az egyikre Sixten – Felolvasna egyet, ha a kisasszonynak nincs ellene kifogása. – Nagyszerű! Nos, akkor a betlehemes játékkal kezdünk. Utána következik a vers. Majd a gyerekek énekelnek el egy dalt… aztán maguk ketten. Igazán örülök. A lelkesedésükkel megmentették az estét. Kicsit szegényes volt a programunk. – Igen, a munkavezetőnk mondta – vallotta be Sixten. – És kisasszony… megbocsátja nekünk mindazt, amit odakint a szikláknál mondtunk magának? Anna Maria elmosolyodott. – Már el is felejtettem. Mintha soha nem történt volna meg. Ebben a pillanatban toppant be a Brandt família. Gőgösen álltak az ajtóban, mintha nem is értenék, hogyan keveredhettek egy ilyen népünnepély kellős közepébe. Lina lépett oda hozzájuk, és hellyel kínálta őket a tiszteletes mellett. Felajánlotta nekik, hogy előbb tekintsék meg a betlehemi jászolt. Amíg az uraság és családja Kol faszobrocskáit nézegette, a falusiak tiszteletteljesen félrehúzódtak a közelükből. Felemelték a figurákat, ami eddig senkinek nem jutott volna eszébe, és megvitatták egymással a látottakat. Celestine-nek a nagyanyja
megengedte, hogy játsszon a tevével, mire Anna Maria odament hozzá és kivette a kezéből. A kislány gyilkos pillantással nézte a fiatal tanítónőt. Adrian üdvözölte Anna Mariát, a tőle megszokott idegességgel, amikor családja is vele volt. Csak lopva mert a lányra pillantani, munkásai jelenlétében már nem volt olyan merész. Anna Maria nem kedvelte túlzottan a kemény férfiakat, de azt sem szerette, ha egy férfi túl könnyen meghajlik egy nő akarata előtt. Adrian pedig a leggyengébb férfi volt, akivel valaha is találkozott. Nem is értette, hogy képes elkormányozni egy egész bányatársaságot. Ebből is látszik, hogy mennyi minden múlik azon, ha valakinek neve és pénze van! No és jó munkavezetője… Igazán nem tehetett róla, hogy legmelegebb pillantásait Kol felé küldi. A férfi csodálkozva nézett rá, majd lassan elfordította a fejét. Anna Mariát Brandt asszony jellegzetes hangja zavarta meg a szemlélődésben. Még mindig a jászolnál álltak. – Igazán csinos – jegyezte meg az asszony, és olyan mozdulatot tett, mintha legszívesebben lesöpörné az egész jelenetet az asztalról. Anna Maria köszönettel bólintott. – Vedd meg, Adrian! Azzal sarkon fordult és a helyére vonult. Anna Mariát majd szétvetette az indulat. – Nem hinném, hogy Kolnak szándékában áll eladni – jegyezte meg komoran. – De nekem kell, nagymama! – visította a kislány. Kol Adrianhoz lépett, akin jól látszott, hogy nem tudja, mitévő legyen. Adrian anyja egy mozdulattal eltávolította fiát. – Meg ne próbáld kihasználni egy gyermek kérését és emiatt felverni az árat! Meg fogunk egyezni! Abban a pillanatban valami szörnyű dolog történt. Lisen
felfedezte a tüdőbeteg gyermekeket. – Hát itt mindenki megbolondult? Hogy voltatok képesek idehozni a tüdőbeteg gyermekeket? Ezt már igazán nem tűrhetjük el! Kol elszánt arccal fordult felé. – A kisasszony nyugodtan elhagyhatja a termet, ha olyat lát, ami nem tetszik. Lisen dühösen sarkon fordult és visszaült a helyére. – Üdvözlöm, tiszteletes úr – hallatszott Brandt asszony negédes hangja. – Engedje meg, hogy bemutassam a lányaimat. Ez a gyermek pedig a fiam kislánya. A fiatal hölgy meg Anna Maria, a fiam jövendőbelije. – Ez nem lehet igaz – suttogta Anna Maria, és kétségbeesetten Kolra pillantott. – Igen, igen – bólogatott a pap Anna Mariát mustrálgatva, aki egy kicsit távolabb állt tőlük és nem volt módja odamenni és eloszlatni a tévedést. Adrian néhány férfival beszélgetett, így nem hallhatta, hogy miről van szó. – Nemsokára összeházasodnak. Néhány napon belül már ki is hirdetik őket a templomban! – Soha! – súgta Kolnak a lány. – Milyen megalázó! Ráadásul éppen most hozakodnak vele elő! Még csak nem is ellenkezhetem velük! Semmit sem értek az egészből! Holnap reggel elutazom! Kol segített utat törni neki a tömegben. – Nem, nem mehetsz el! Távozásoddal leáldozna a nap Ytterheden felett. Anna Maria a fejét rázta. Nagyon zavart volt. Végre sikerült elcsípnie Adrian nővérét. – Kerstin! Az Isten szerelmére áruld el, mi folyik itt… Birgitta barátnője hideg tekintettel nézett rá. – Hogyhogy nem érted? Hát nem fogadtad el az eljegyzési
ajándékainkat? Adriantól tudjuk, hogy nem mondtál nemet, amikor megkérte a kezedet! Ezzel ott is hagyta a kétségek között hányódó lányt. – De igent sem mondtam. Kol, én nem értem, mit akarnak! – Próbáld ezt most egy kis időre elfelejteni. Nézd csak, ott jön Lina. Úgy látom, gondjai vannak. – Kisasszony – szólította meg az asszony. Hangja izgatottan csengett. – Még a szomszéd járásból is jönnek. Mit csináljunk, hiszen már most is olyan szűkösen vagyunk! – Te jó ég! – súgta Anna Maria Kolnak. – Most aztán nem tudom, mit tegyek! – Ne aggódj, minden rendben lesz. Kol magához intette néhány emberét és máris néhány ülőhellyel több volt a teremben. Megkérték a padon ülőket, hogy húzódjanak összébb egy kicsit, bányászait felállította, és helyükre leültette az idős asszonyokat. – Ennyi ember – suttogta Bengt-Edvard a függöny mögött. – Én meghalok félelmemben! – Meglátod, minden a legnagyobb rendben megy majd – nyugtatta meg a fiút. Nem értette, Adrian miért kerüli el, amikor csakis ő adhat választ a kérdéseire. A teremben mindenki elcsendesedett. Néha köhécselés törte meg a csendet. A nézősereg az előadás kezdetére várt. Anna Maria kikukucskált a függönynek titulált vastag gyapjútakaró mögül. Ott volt Seved, ölében legkisebb gyermekével, mellette a felesége. A kis Rudolf le sem tudta venni a szemét a gyertyákkal megvilágított jászolról. Látta Egon apját, amint kortyol egyet pálinkásüvegéből, látott fáradt bányászarcokat, idegen férfiakat és asszonyokat. Csak Kolt nem látta sehol, pedig most nagy szüksége lett volna a férfi bátorító pillantására. Isten legyen irgalmas hozzánk, suttogta, hozzám, Bengt-
Edvardhoz és többi gyerekhez. Azzal kilépett a függöny elé és valamennyi jelenlévőt köszöntötte. Senkit nem említett meg külön, mert sem Gustav gyermekeit, sem a Brandt családot nem akarta kiváltságos helyzethez juttatni. Bekötözött kezét háta mögé rejtette, míg beszélt. Elmondta, hogy kik segítettek neki ötlete megvalósításában, és itt külön köszönetet mondott az ytterhedeni asszonyoknak, majd átadta a szót a papnak. Sajnos nem számolt azzal, hogy a pap kihasználja majd a számára kínálkozó remek alkalmat és prédikációt tart a tömegnek. A függöny mögött a gyerekek egyre izgatottabban topogtak, csattogtatták az angyalszárnyakat és egyre hangosabban sutyorogtak. De az egybegyűltek is egyre türelmetlenebbül fészkelődtek. Szerencsére időközben a tiszteletes is mondókája végére ért, és átadta a helyet a betlehemes játéknak. – Én meghalok, kisasszony – jajveszékelt Bengt-Edvard. – Eszedbe ne jusson, éppen most! – szólt rá Anna Maria. – Tudom, hogy a tiszteletes túl hosszú beszédet tartott, de most inkább szedd össze magad! És még te akartál vásárokon énekelni? A fiú erre morgott valamit. Anna Maria végignézett tanítványain. Szegények holtsápadt arccal várták a megmérettetést. Anna Maria bólintott, a függöny felgördült. A terem falának dőlt, Kol mellett. A férfi a vállára tette a kezét. A nézők egyre jobban nyújtogatták a nyakukat, hogy mindent lássanak. A színpadot megemelték egy kicsit, hogy még Klara Gretáját, azaz Szűz Máriát is pontosan láthassa mindenki. Gustav legnagyobb fia igazán jó volt József szerepében. Hosszú álszakállt ragasztottak neki, hogy néhány évvel idő-
sebbnek tűnjön. A Jézus-baba pedig olyan volt, mint egy igazi csecsemő. Remek volt a megvilágítás, egyébként Klampennek köszönhetően. De mi van Bengt-Edvarddal? Miért nem énekel? A fiúra az egyik pásztor szerepét osztották. Látszott rajta, hogy szemével kétségbeesetten keresi a kisasszony tekintetét. Anna Maria diszkréten feléje intett. A fiú megkönnyebbülten eresztette ki hangját. Éneke betöltötte a termet. Először kicsit bizonytalanul csengett, de ahogy visszanyerte önbizalmát, már nem volt semmi baj. Hol felolvasta, hol meg énekelte a Karácsonyi evangéliumot. A szöveget természetesen leegyszerűsítették egy kicsit. Szerencsére a három napkeleti bölcs mindig a megfelelő helyen lépett be. Egon koronája a homlokába csúszott. Csak nagy nehezen tudta visszaigazítani a fejére. A pásztorok áhítatosan térdeltek. Bengt-Edvard hihetetlenül oldottnak tűnt. – Igazán csodálatos – suttogta a lány fülébe Kol. – Látod, mennyire meghatódott mindenki? Valóban, néhányan még zsebkendőjüket is elővették. De vajon mit művel Celestine? – Miért csinálnak így? – kérdezte Kerstint a kislány, amikor megjelent a két angyal, szárnyát lobogtatva. – Én is angyal akarok lenni! Sokkal szebb angyal lennék, mint azok a buták odafenn! / Bengt-Edvardon látszott, hogy nehezen vesz erőt magán. Kol megszorította Anna Maria karját, és odament a kislányhoz. Lehajolt hozzá és valamit a fülébe súgott. A kislány elképedve bámulta, de attól kezdve nyugton maradt. A játék folytatódott. – Mit mondtál neki? – kérdezte Anna Maria Kolt, amikor visszaért.
– Csak azt, hogy ha nem fogja be a száját, elhallgattatom a késemmel! – No de Kol! – suttogta Anna Maria elképedve, de magában azért jót nevetett a tréfán. A színdarab közös zsoltárénekléssel végződött. Egon csipogó hangján még hozzátett a végén egy halleluját. Szegény nagyon elszégyellte magát, amikor ezen mindenki nevetni kezdett. A szereplőket zúgó tapssal köszöntötték. Most már a gyerekek is leülhettek. Fredrik egy vallásos balladát énekelt, némi hamis harmonikakísérettel. A szomorú ballada olyan gyermekekről szólt, akiknek lelke felszáll az Úrhoz az égbe. Anna Maria nem érezte szerencsésnek a választást, különös tekintettel az ágyban fekvő gyermekekre. Bár bizonyos szempontból mégis megható volt. Utána Bertil következett. Felolvasott egy hosszú verset egy viharba került hajóról. Ezen ismét elérzékenyülhettek valamennyien. A gyerekek szerencsére nyugodtan végigülték az előadást. Sixten és Sune produkciója inkább fölvillanyozta a közönséget. Elénekeltek néhány vidám parasztballadát. A teremben ülő férfiak lábukkal verték a ritmust. Olyan sikerük volt, hogy előadásukat meg kellett ismételniük. Az utolsó énekhez a pásztor-ruhás Bengt-Edvard is csatlakozott. A teremben egyre vidámabb lett a hangulat. Amikor Anna Maria fellépett a színpadra, hogy köszönetet mondjon minden közreműködőnek, csak boldog és elégedett arcokat látott maga körül. Az asszonyok gyorsan nekiláttak az ételek és italok felszolgálásának. Kicsit később már megint a függöny mögött állt és a gyermekek jelmezeit válogatta. A feje már zúgott a sok emberi hangtól, csacsogástól.
Sikerült! Sikerült!, ismételgette magában boldogan. A pap lépett oda hozzá. Felvetette, hogy nem mehetnének-e be karácsony napján a városba a remekül sikerült betlehemes játékkal. Brandt asszony is vele tartott. Úgy viselkedett, mintha a produkció csakis neki köszönhetné, hogy sikerrel végződött. – Természetesen, atyám! Feltétlenül elmegyünk! Lássák csak a városban, hogy mire vagyunk képesek itt kint Ytterhedenben. Anna Maria egy szót sem szólt. A teremben hirtelen csend lett. Még egy légy zümmögését is hallani lehetett volna, ha nincs tél éppen. Megfordultak. Az emberek elképedtek az elébük táruló látványtól. Két ismeretlen lépett be az ajtón. Idegenek voltak. Az ytterhedeni környezetben úgy hatottak, mint liliomok a szemétdombon. Egyikük egy gyönyörű asszony, olyan káprázatosan szép, hogy a férfiaknak a lélegzete is elállt. Elegáns öltözékéhez képest a Brandt család nőtagjai olcsón öltözött polgárasszonyoknak tűntek. A haja olyan szőke, hogy nyugodtan eljátszhatta volna a betlehemes játékban az egyik angyal szerepét. Egy férfi kíséretében érkezett. Hatalmas, félelmet és csodálatot keltő ember volt. Arca akár egy mesebeli lényé, hihetetlen, hogy a valóságban is léteznek ilyen furcsa emberek. Már nem voltak olyan fiatalok. Lényük kedves, mégis tekintélyt parancsoló. – Megmondaná nekünk valaki, hogy hol találjuk Anna Maria Olsdattert? – szólalt meg a hölgy elbűvölő hangon. Kiejtéséből érződött, hogy Norvégiából jöttek. Anna Maria mintha álomból ébredt volna! – Vinga néni! Heike bátyám! Jaj de örülök, hogy eljöttetek!
11. fejezet – TÁVOZZ, SÁTÁN! – mormogta a pap. Heike, aki magával kapcsolatban már jó néhányszor hallotta ezt, és svédországi útja során most is sok embert megijesztett külsejével, nem lepődött meg. Nem úgy Anna Maria, aki rögtön védelmére kelt. – Heike sokkal érzékenyebb és finomabb lelkű, mint egy egyházmegyére való pap – mondta felháborodva és odasietett nagybátyjához, hogy átölelje. Nem törődött sem a pappal, sem Brandtékkal. Szeme sarkából azért még látta, hogy Klara Celestine után ered, hogy visszaszerezzen a kislánytól három szobrocskát. Mivel az ünnepségnek már amúgy is vége volt, az emberek szedelőzködni kezdtek. Hosszú sor állt az asztal előtt, ahol a kabátok álltak. Néhányan azonban ott maradtak kíváncsiskodni. – Milyen kár, hogy nem láthattátok a színdarabot. A gyerekek igazán olyan ügyesek voltak. Gondolom, fáradtak vagytok a hosszú út után. És éhesek is. Maradt még egy kis kávé és sütemény. Kértek? Az asszonyok nagy sietve kerestek két üres csészét és egy tálcára való süteményt. – Úgy ettek itt az emberek, mintha hetek óta egy falathoz sem jutottak volna – suttogta Lina. – De legalább jól érezték magukat – súgta neki vissza boldogan Anna Maria. – Az már biztos! Lina hellyel kínálta a jövevényeket, miközben Anna Maria sorban kezet fogott azokkal, aki gratuláltak neki az ünnepséghez. A teremben még volt tennivaló. Az asszonyok neki is láttak a rendcsinálásnak. A távozók még egy kíváncsi pillan-
tást vetettek a furcsa párra, a gyönyörű asszonyra és trollszerű férjére. Hihetetlen. Biztosan megbabonázta az asszonyt. Lehet, hogy igazuk volt. Adrian még nem ment el. Valakivel beszélgetett. Anna Mariát bosszantotta a férfi jelenléte. Tehetetlen és alamuszi volt egész este, és még csak egy szót sem szólt hozzá. Az mindenesetre nyilvánvaló volt, hogy rettenetesen dühös Kolra. Véletlenül mégis összetalálkoztak a színpad sarkában. Úgy tűnt, mindkettejüknek van mondanivalója a másik számára. Anna Maria szólalt meg hamarabb. – Adrian, miféle kihirdetésről beszélt az anyád? Én világosan megmondtam, hogy… A férfi türelmetlenül hántotta el a lány ellenvetését. – Nem érdekel a Jéghegyek Népének torzszülötteiról elmondott meséd! – Heike is ilyen gyermek volt! De egyáltalán nem torzszülött. Hogy lehetsz ennyire lelketlen! Adrian Heikére emelte tekintetét. – Hát miért nem érted meg, hogy ez számomra lényegtelen. Már van egy gyermekem. És ennek a gyermeknek anyára lenne szüksége! – Ebben tökéletesen egyetértünk. De jobb, ha olyan anyja lesz, akit elfogad. Celestine viszont gyűlöl engem. – Butaság! Csak nem hagyod, hogy egy gyermek akarata befolyásolja a döntéseidet? Még hogy az én döntéseimet?, mosolyodott el csendesen Anna Maria. Hiszen az a gyerek parancsolgat az egész Brandt családnak! – Nos – szólalt meg ismét a férfi –, Már kértük a kihirdetést, hiszen abból, ahogy velünk viselkedtél, úgy tűnt, hogy nem utasítasz vissza…Kérlek, ne szakíts félbe! Van azonban valami, amit szeretnék megmondani neked! Jó lesz, ha többé
nem mutatkozol annyit a munkavezetőm társaságában! Vajon miért van az, hogy bármit mondjon is Adrian, idegesíti? – Csak bízd rám, hogy kivel mikor találkozom – felelte erőltetett nyugalommal. – Hát nem veszed észre, hogy szégyent hozol rám? Kol Simon gyilkos, Anna Maria! Aki csak az én kegyemnek köszönheti, hogy még mindig itt van. Bűnöző, a legrosszabb fajtából. Teljesen kiszámíthatatlan. – Majd én megkérdezem tőle, hogy igaz-e, amit most elmondtál róla. A kihirdetésből pedig nem lehet semmi! Teljesen felzaklatva tért vissza rokonai társaságában. Látta, hogy Adrian sértődötten be akarja csapni maga után az ajtót, de nem nagyon sikerült neki. Egyszerűen, minden különösebb hatás nélkül csak csikordult egyet. Szegény Adrian! Bármibe fogjon is, kudarcra van ítélve. – Hogy vagy, Anna Maria? – kérdezte Heike, miután csillapította már egy kicsit éhségét. Anna Maria úgy érezte, hogy Heike elszörnyedve néz rá. – Köszönöm, jól – felelte. – Olyan sápadt vagy… – Tudod bácsikám, nagyon sok munkába került felkészülni az ünnepre! – Ahogy elnéztem a résztvevők arcát, nagyon boldognak látszottak. Egyébként ne szólíts bennünket néninek, meg bácsikának. Még nem érezzük magunkat olyan öregnek! Anna Maria szégyenlősen elmosolyodott. Azt volt az érzése, hogy Heike szeretne tőle kérdezni valamit, de még nem tudja, hogy fogjon bele. Aggodalmas volt a tekintete, ha rápillantott. Ennyire fáradtnak látszana? Nem, valami másról lehet szó… most is olyan különös arckifejezéssel néz rá. Mintha ki akarna találni valamit…
Anna Maria kérdőn nézett rá. Heike egyszer csak furcsa kijelentést tett: – Halott van a közelben – mondta lassan. – Pontosan úgy vibrál a levegő. – Ó, nem, még nem! – kiáltott fel szerencsétlenül a lány. – Eddig még nem is beszéltem veled a gyerekekről… A kovács felesége lépett oda hozzá. – Kisasszony, segítségre lenne szükségünk ahhoz, hogy visszavigyük a gyerekeket és az ágyat. – Természetesen – felelte Anna Maria és felállt. – Erről szerettem volna beszélni veled. Ez az asszony azoknak a gyerekeknek az édesanyja. Hulda, ez az úr a norvég rokonom, akiről beszéltem már neked. Gyógyszert kértem tőle, ehelyett maga jött el. – Ó, Istenem – mondta kábultan Hulda. Ő is, akárcsak a többiek, félt a démonszerű férfitól. – Heike, nem nézhetnéd meg most mindjárt a gyerekeket? Heike és Vinga felállt és vele tartott. – Anna Maria, mondd csak, mit művelsz te itt Ytterhedenben? – súgta a fülébe Vinga. – Olyan ideges vagy. És mi történt a kezeddel? – Annyi minden történt velem! De ráérek később is elmondani. – Olyan sok minden? Heike pontosan ettől tartott. Anna Maria nem igazán értette, hogy mit akar Vinga ezzel mondani. Heike addigra már odament a kis teremtmények ágyához. A két legkisebb már ahhoz is fáradt volt, hogy kinyissa a szemét. – Remélem, tisztában vagy vele, hogy nem csekélység az, amit tőlem kérsz – fordult Heike a lányhoz. – Nem lett volna szabad idehoznod a gyerekeket. Ez a hely nem a legmegfelelőbb nekik.
– Tudom. De mindig a test az, amire különösen tekintettel kell lennünk? – Ebben igazad van – mosolyodott el Heike. – Jól ereztétek magatokat, gyerekek? Az áttetsző bőrű kis arcok felragyogtak. – Segítsünk hazavinni őket – mondta Anna Maria. Heike nem felelt. Elgondolkodva nézte a gyermekeket. Némi tűnődés után Gustavhoz és Huldához fordult. – Ti vagytok a gyermekek szülei? Bólintottak. – Van több gyermeketek is? A kovács magához húzta a két nagyobbat, aki szerepeltek a darabban. József arcán még mindig ott volt a szakáll. Heike alaposan szemügyre vette őket. Megkopogtatta a hátukat, meghallgatta a mellkasukat. Kérte őket, hogy köhögjenek. A gyerekek után a szülők következtek. – Valamennyiőtöket megtámadott a kór. Bár gondolom, ezzel tisztában vagytok. Lehet, hogy tudok segíteni rajtatok, de… Elhallgatott. – A legkisebb? – kérdezte aggódva Gustav. – Az ilyen kicsi gyerekek szervezete gyakran védettebb… a másik apróságról van szó. Hulda szeme megtelt könnyekkel. – Pedig olyan szép, olyan kedves gyermek! – Igen. Heike felemelte a gyermeket. Az apróság úgy feküdt Heike kezében, mintha már elszállt volna belőle minden erő. A többiek elképedve nézték, milyen gyengéd ennek a furcsa démonnak az arca, ahogy a kicsit nézi, és hogy a gyermek milyen nyugodtan fekszik a kezében. Heike megsimogatta. – Heike keze néha olyan meleg, akár a tűz – suttogta Vinga
a többieknek. – Érintésével gyógyítani is képes. Istenem – sóhajtozott Hulda. Gustav arca megtelt reménynyel. – Ne várjatok csodát – mormogta Heike. – Nem vagyok szent! Egyáltalán nem. De az ő esetében már semmilyen gyógyszer, semmilyen gyógynövény nem segít. Kol a jászolnál álldogált és visszatette ládájába a szobrocskákat. Csöndben volt. Nézte Anna Mariát, nézte Vingát és érezte, amint a fiatal tanítónő és a közte lévő szakadék egyre áthatolhatatlanabbá válik. Vinga nagyon előkelő hölgy volt. Nem olyan, mint Brandték. Hiába volt sokkal könnyebb kapcsolatot teremteni vele, hiába volt olyan könnyed a modora, mégis sugárzott belőle az előkelőség. Heike kicsit megzavarta. Ő lenne hát, akiről Anna Maria mesélt neki. Családjának elátkozottja. Hihetetlennek tűnt számára, hiszen a férfi olyan gyengédnek, finom lelkűnek látszott. Már abból is kiderült, ahogy azzal a halálosan beteg gyerekkel bánt. Boszorkánymester… Nincs ezen semmi csodálkoznivaló! Kol pillantása Anna Marián állapodott meg. Úgy érezte, örökre elveszítette a lányt. Bár miért is remélte, hogy esetleg elérheti? Amióta megérkeztek a rokonai, már nem törődik vele. Miért is törődne? Jó érzés lehet rég nem látott rokonait keblére ölelnie. Sokkal rosszabbul esett neki, amit Adrian Brandt mondott. Még mindig hallotta a bányatulajdonos hangját, amint gyilkosnak, bűnözőnek nevezi. Látta, hogy Anna Maria elképed mindezek hallatán. De a tűz nem aludt ki a szívében. Képtelen volt eloltani. Már régen el kellett volna hagynia ezt az átkozott helyet, de nem tudta megtenni. Hajtotta a vágy, hogy legalább lássa a lányt, hallja a hangját, bár Anna Maria már nem nézett rá.
Isten legyen irgalmas hozzá! Legalább el tudná felejteni! Soha nem lehet az enyém! Hiszen én soha nem jelentek majd neki semmit. Szomorúan tette be a ládába az utolsó két figurát is. Ekkor egy finom kéz érintését érezte a karján. Anna Maria volt az. Kol remélte, hogy arckifejezése nem árulja el, micsoda viharok tombolnak a bensőjében. – Segítenél nekünk visszavinni a gyermekeket? – kérdezte. – Hogyne – felelte közömbösen, és odament a Heike körül álldogáló kis csoporthoz. – Utána azonban mennem kell, Lina megkért, hogy kísérjem haza. Nagyon fél, amióta téged az a támadás ért tegnap. – Megértem. Lina is velünk tart a kovács házába. Hulda összecsapta a kezét. – Haza kell szaladnom, hogy egy kis rendet csináljak előbb! Szegény asszony egészen kétségbeesett, hogy ilyen finom uraságok látogatnak a házába. Egy perc alatt akart mindent rendbetenni. Vinga megfogta a kezét és nyugodtan ránézett. – Hidd el, hogy a férjem és én is nagyon szegények voltunk valaha! Ő egy rozoga viskóban nőtt fel valahol délen, velem akkor találkozott, amikor már egy ideje teljesen magányosan, elvadultan bolyongtam egy erdőben. Fakérget és bogyókat ettem és még ennél is rosszabb dolgokat, amit jobb, ha nem is említek neked. Úgyhogy semmi okod arra, hogy bármi miatt is szégyenkezz! Az egyetlen, akinek oka lenne a szégyenkezésre, a bányatulajdonos. De most már menjünk! Azzal minden teketóriázás nélkül felemelte az egyik fertőző beteget és elindult. Kol az ágyra tette a ládát, és segített a többieknek. Addigra az asszonyok is befejezték a takarítást, elfújták a gyertyákat. A terem üresen maradt. Heike nem adta ki kezéből a legsúlyosabb beteget. „Felve-
szem a harcot a halállal!”, mormogta magában. Hulda sűrű bocsánatkérések közepette nyitotta ki az ajtót. Anna Mariának hirtelen eszébe jutott valami. – Kedveseim, hol fogjátok tölteni az éjszakát? – Azt hiszem, Heike ebben a házban, ugye? – mondta Vinga. – Mondd csak, nem aludhatnék én nálad? Anna Mariának eszébe jutott egyszerű szobája, ahol csak egy ágy állt. Pillantása találkozott Klaráéval. Majd azt mondta: – Kölcsönadom az ágyam ma éjszakára. Én inkább itt maradnék és segítenék Heikének. Heikének tetszett a gondolat. Meg is kérte Huldát, hogy egy nagy kondérban tegyen fel vizet. – Nem ti vagytok az egyetlenek a faluban, akiket megtámadott a kór. Láttam ma este még néhány emberen a nyomát. Ha Anna Maria segít nekem elkészíteni a gyógynövényfőzetet azok számára, akik még kevésbé betegek, nekem marad időm, hogy a négy aprósággal foglalkozzam. Sokan ajánlkoztak még, hogy segítenek, de olyan szűk volt a hely a kovács házában, hogy Heikének valamennyiüket viszsza kellett utasítania. Klara magával vitte Vingát, Kol és Lina is elbúcsúzott. Anna Maria nagyon kedvesen köszönetet mondott Kolnak, de többre nem maradt idejük. Pedig annyi mindent szeretett volna elmondani a lánynak. Leginkább azt, hogy mi igaz mindabból, amivel vádolták. Úgy érezte, hogy a lányt nem is érdekelnék a magyarázatai. Gustav leült a két nagyobbik gyerekkel a vízpadra. Elképedve hallgatták, amint Heike valami furcsa idegen nyelven lassan, elfojtottan énekelni kezd. Hulda és Anna Maria várt, hogy felforrjon a víz. Heike kezét a gyermek apró, csontos mellkasára helyezte. Gustav és Hulda nem tudta mire vélni a dolgot. Mind a ket-
ten bizonyosak voltak abban, hogy Heike ráolvasásokat mond a gyerek teste fölött. Eddig semmi reményük nem volt rá, hogy a két kisebb gyerek életben maradjon. Tulajdonképpen abban sem bíztak, hogy a két nagyobb gyermekük megéri a felnőttkort. Csak azt sejtették, hogy a két nagyobbik erősebb szervezetét csak később kezdi majd ki a kór. Ha az embert egyszer megfertőzte a tüdővész… A kislány, aki Anna Maria osztályába járt, ijedten fordult apjához. – Lehet, hogy meggyógyulunk valamennyien? – Légy most csendben – intette le Gustav. Heike azonban félbeszakította a ráolvasást. – Az az érzésem, hogy nektek az is elég lehet a gyógyuláshoz, ha beveszitek azt az orvosságot, amit majd összeállítok számotokra. A négy kisebbik gyerekkel már rosszabb a helyzet. Azért nyugodjatok meg, megteszek mindent, ami tőlem telik. Ám ennek a kisgyereknek alig egy hónapja lett volna már csak hátra, ha nem érkezem meg időben. Hulda a szemét törölgette. Az egész éjszakát a kovács házában töltötték. Segítettek egymásnak föléleszteni a tüzet a kandallóban, új vizet forraltak. A kovács családjának minden tagját illatos olajokkal kenegették, és hallgatták Heike monoton kántálását, amint a négy apróság fölé hajol. Egyszer Heike keze Huldáéhoz ért. Az asszony később mindenkinek azt mesélte, hogy olyan volt, mintha megégette volna a kezét, mégsem volt kellemetlen érzés, testét pedig valamilyen erő járta át. Hajnal felé már nagyon elfáradtak. A nagyobb gyerekek összebújtak az ágyban, Gustav szemhéja is el-elnehezült, de erőt vett magán, mert semmit sem akart elmulasztani. Heike egyszer csak felállt a kicsik ágya mellől. Elfáradt, mondta, néhány óra pihenésre van szüksége. Utasította Huldát
és Gustavot, hogy takarítsák ki az egész házat pincétől a padlásig, és égessenek el minden régi ruhát és ágyneműt. Amikor azt mondták, hogy akkor már nem lesz mit magukra venniük, adott nekik néhány aranytallért, amit a házaspár némi szabódás után el is fogadott. Heike azzal vigasztalta őket, hogy Ytterhedenért teszik. Figyelmeztette őket, hogy a fertőtlenítés során erős lúgot használjanak, mert a betegség minden kis repedésbe beette magát. – Mivel tudnánk megfizetni a jóságát…? – kérdezte Gustav. – Nincs szükségem fizetségre – mondta mosolyogva Heike. – Megszerettem a gyermekeiteket. Kedvet kaptam ahhoz, hogy küzdjek az életükért. Bár elég nagy kihívás szembeszállni a halállal. – Ezek szerint…? – Egyelőre semmi biztosat nem tudok mondani. A négy kisgyereket már nagyon súlyosan megtámadta a kór. Egy éjszaka nem elég a küzdelem befejezésére. Még találkozunk! – mondta, majd távozott. Csodálatos volt beszívni a friss téli levegőt. Anna Maria még soha nem látta ilyen csendesnek a falut. Vagy talán ő nem fog már fel semmi zajt a fáradtságtól? – Heike, fogalmam sincs róla, hol fogsz aludni – vallotta be töredelmesen. – Ahol lakom, már nem nagyon van hely. Brandtéknál persze elalhatnál, de nem szívesen kérem meg őket erre. – Az a gyanúm, hogy nem kedveled valami nagyon azokat az embereket – nevetett Heike. – Ami azt illeti, nem. – Nekem sem voltak túl rokonszenvesek. Különben is érzem, hogy más felé irányul az érdeklődésed. – Hát ennyire nyilvánvaló? – Bizony! És azt hiszem, hogy érdeklődésed viszonzásra ta-
lált. De azt a férfit körülveszi a brutalitás aurája. Vigyázz vele, kérlek! A lány türelmetlenül felsóhajtott. – Mindenki arról beszél csak, hogy milyen erőszakos. Pedig szerintem ez egyáltalán nincs így. – Nem hinném, hogy nagyon jellemző rá, lehet, hogy a múltjában kell keresnünk valamit. A lány bólintott. Honnan tudhat Heike ennyi mindent? Most már egészen biztos, hogy boszorkánymester. – Menjünk csak el hozzád. Vinga már kialudhatta magát. Úgyhogy kirakhatjuk az ágyból. – Én egyáltalán nem vagyok álmos. Neked viszont szükséged van pihenésre. – Valóban fáradtnak érzem magam. De azért szeretnék egy kicsit többet tudni rólad. Történt valami furcsa dolog az utóbbi időben? – Elég sok! De nem értem, hogy miért kérdezed… Klara házához értek. Vinga már felöltözve várta őket. Épp a kovács házához készült. Klara kávét főzött nekik, és miután Heike és Anna Maria alaposan megmosakodott, a három rokon behúzódott Anna Maria szobájába egy kis beszélgetésre. Heike, mivel egész éjjel megerőltető munkát végzett, ledőlt az ágyra. Vinga az ágy végébe kuporodott, Anna Maria pedig a széken foglalt helyet. – Most pedig mesélj, Anna Maria! – Nem is tudom, hol kezdjem. Tulajdonképpen nem értem, hogy miért történtek velem ilyen furcsa dolgok. Végül belekezdett. Beszélt a Brandt családnál töltött kellemetlen estékről, az ajándékokról, melyeket sorban elő is vett a komódfiókból. Elmondta, hogy képtelen volt nekik nemet mondani. Leírta Adrian udvarlási jeleneteit, és hogy azok ott
fönn képtelenek elfogadni, ha valaki nemet mond nekik. Kitért az utálatos Celestine-re. Elmondta, hogy Lisen ki nem állhatja őt Kol miatt, és hogy Kerstin mindenben a pletykás Nilsson szövetségese. Nem feledkezett meg arról sem, hogy megemlítse, hogy ki akarják hirdetni Adrian Brandttal, és hogy Adrian fanatikusan aranyat keres a bányában. Majd a támadás következett. Heike erről szívesebben hallott volna többet is, de Anna Maria válaszaitól nem lett sokkal okosabb. – Miért kérdezel rá ilyen részletességgel mindenre? Heike úgy nézett rá, mintha gondolatai mélyébe akarna hatolni. – Gonosz Tengel hamarosan életre kel. Anna Maria érezte, mint árad szét testében a félelem. Jól tudta, hogy ez a veszély évszázadok óta ott lebeg családjuk felett. – Hiszen ez lehetetlen! – suttogta. – Sajnos nem. Valaki azon fáradozik, hogy felébressze. Mégpedig itt, Svédországban. Azt nem tudom, hogy akarattal teszi-e, vagy pedig fogalma sincs arról, mit csinál. Először arra gondoltunk, hogy esetleg te lehetsz, de most már tudom, hogy nem. Anna Mariát megdöbbentette, amit mondtak. Kíváncsi lett volna, hogy Heike hogyan jöhetett rá minderre, de inkább nem kérdezte meg. – A téged ért támadás okát itt helyben kell keresnünk. Érzem, hogy tisztességtelen dolgok történnek itt. Beszélgetésüket Vinga szakította félbe. – A Brandt família határozottan ellenszenvesnek tűnt nekem. De meg is fogom látogatni őket. Mit szólsz, Anna Maria, visszavigyem az ajándékaikat? Esetleg elmondhatnám nekik, hogy puszta félreértés volt az egész?
– Menj csak – biztatta Heike. – Leköteleznél – lélegzett fel Anna Maria. – Én sajnos túl jólnevelt vagyok ahhoz, hogy megtegyem… Vinga ezen jót nevetett. – Gondolom, nem akarod megtartani egyiket sem? Lehet, hogy valamelyik tényleg nagyon értékes. – Nem, egyáltalán nem. Eddig is kikívánkoztak már a komódfiókból. Nagy kő esne le a szívemről, ha megszabadulhatnék tőlük. – Akkor délelőtt elmegyek és tiszteletemet teszem náluk. Ahogy elnézte rokonait, Anna Maria rádöbbent, milyen jó dolog egy ilyen családhoz tartozni. – Ha nem én vagyok az, aki felébresztettem Gonosz Tengelt évszázadok óta tartó álmából, akkor ki lehet? – Nincs sok lehetőségünk… Talán a nagyanyád, Ingela… – Az teljességgel kizárt! – Nem biztos, hogy szándékosan. Véletlen baleset is lehet az egész. – Értem… – És akkor ott van még az öreg Arv Grip, a leánya, Gunilla, és az unokája, Tula Smålandban. Anna Maria csendesen megjegyezte, hogy van még valaki. – És ki az? – Christer. Gunilla testvére. – Hát persze – sóhajtott Vinga. – Az eltűnt testvér! Róla megfeledkeztünk! Heikét elgondolkodtatta a dolog. – Ha ő lenne az, akkor reménytelen helyzetbe kerülnénk. Hiszen róla senki nem tudja, hogy hol van. – És még az sem biztos, hogy ő az – sopánkodott egy kicsit Vinga. – Ha jól sejtem, túl van már ő is a negyvenen, így lehet gyermeke, sőt már unokája is. Lehet, hogy közülük került ki
az a valaki. Heike az arca elé emelte a kezét. – Én ennél többet már nem bírok elviselni. Aludni szeretnék. Ma még szüksége van rám a gyerekeknek. Anna Maria, gondoskodnál arról, hogy mindenki, akit megfertőzött már a kór, kapjon a gyógynövényfőzetből? – Majd Kol segít – állt fel lelkesen Anna Maria. – Ő tudja, kik azok, akik furcsán köhögnek Ytterhedenben. – Milyen sietős lett egyszerre neked – mosolyodott el Vinga. – Menj csak! Én meg továbbra is itt kuporgok, amíg Heike alszik, és levelet írok a fiunknak, Eskilnek. Nagy gazember lett belőle, sejtheted! – folytatta tréfásan. – Egyébként úgy igazgatja a birtokot, mintha parasztcsaládban nőtt volna fel. Én nem is tudom, hogy lett ilyen! Klara kopogott be, hogy elviheti-e már a kávéscsészéket. – Kimegyek a partra – mondta háziasszonyának a türelmetlen Anna Maria. – Jobb lenne, ha nem egyedül menne – jegyezte meg Klara. – Hiszen fényes nappal nem lehet veszélyes! Klara kinézett az ablakon. – A kisasszony megspórolhatja magának az utat. A munkavezető épp most ment be az irodába. – Akkor különösen sietnem kell. Még a végén bemegy a bányába! AZ UTOLSÓ PILLANATBAN ért oda. Kol éppen bezárta az ajtót. – Köszönet a tegnapi segítségért – mondta a lány levegő után kapkodva. Kolt meglepte, hogy itt látja. – Csak nem álmodom még mindig? Anna Maria elmondta, hogy miért kereste fel, Kol pedig
megígérte, hogy majd ad mindenkinek a bájitalból, akinek csak szüksége van rá. – Tulajdonképpen Nilssonnal akartam beszélni, de nincs még itt. Anna Maria bólintott. Mondani akart valamit, csak nem találta a megfelelő szavakat: – Be… be kell mennem az iskolába, azt hiszem, ott hagytam a kesztyűmet. – Hm… – dünnyögte Kol –, nekem pedig néhány széket kellene onnan elhozni. Bementek az osztályba, amely a takarítás ellenére magán viselte az ünnep nyomait. – Adrian most egész biztosan látott bennünket – jegyezte meg Anna Maria. – Meglátod, hamarosan itt lesz. Kol erre nem felelt semmit. – Hová is tehettem a kesztyűmet – tűnődött a lány. – Mi történt tegnap a gyerekekkel? – kérdezte kíváncsian a férfi. – Heike egész éjjel gyógyította őket. Mi pedig segítettünk neki. Gyógynövényeket főztünk, gőzfürdőt készítettünk. Heike teljesen kimerült, most alszik. – Az a gyanúm, hogy te nem aludhattál valami sokat! – Egy szemhunyásnyit sem. Most végre volt lehetőségük beszélgetni, és úgy tűnt, hogy Kolnak sincsen semmilyen halaszthatatlan dolga. – Az én szememre sem jött álom ma éjjel – mondta szárazon. – Csakugyan? – Nem. Tűnődtem valamin. Anna Maria jól tudta, hogy otthon hagyta a kesztyűjét, de mivel folytatni akarta a beszélgetést, szorgalmasan tovább kereste.
– Azt hiszem, Adrian nagyon dühös volt rád tegnap este. Kol tétovázott egy ideig, majd egyenesen a lány szemébe nézett. – Nehezen viselte el, hogy a saját szakállamra bezárattam a bányát. Azt az értéktelen bányát! – Amikor egyszer a bányáról beszélt nekem, azt mondta, hogy bolond vagy, mert nem hiszel benne. – Hát persze! Jól tudod, hogy milyen fanatikus! Ő aztán csak tudja, milyen sok arany van ott! Bedőlt egy régi térképnek, amit még egy csaló rajzolhatott az apósának. Most pedig azért dühöng, mert karácsonyra szabadságot adtam a munkásoknak. Hiszen egész évben úgy dolgoztak, akár a barmok! Nagyon unom már a kifogásait! – Kol… – szólította meg óvatosan a lány. – Valóban megöltél egy embert? És börtönben is voltál emiatt? Ha igaz, kérlek mondd el, hogy miért. A férfi arca meg sem rezzent, majd lassan feloldódott. – Igaz, amit rólam mondanak. Anna Maria az ölébe ejtette a kezét. – Sajnálom, hogy nekem kellett megkérdeznem. Jobb lett volna, ha magad mondod el. – Eddig még nem nagyon nyílt alkalmunk beszélgetésre. Te és én teljesen más világba tartozunk. – Miért kell állandóan ezt hangsúlyoznod? Az én családomból sokan egyszerű emberekkel házasodtak össze. Egyik rokonom a házvezetőnőjét vette feleségül, egy unokatestvérem pedig az egyik bérlőjük fiával házasodott össze. Gabriella Paladin, aki őrgrófnő volt, egy bányász felesége lett! Pedig a férjének még csak családneve sem volt! Kol keserűen felnevetett. – Hát éppen a múltam választ el mindenkitől! Mit gondolsz, miért vagyok állandóan magamban? Aki már egyszer ült bör-
tönben, nehezen talál magának új barátokat. – Nem akarsz beszélni róla? – Rendben van, neked elmondhatom. Soha nem gyógyul be bennem ez a seb. – Ezt megértem. Emlékszel, mit mondtál egyszer? Hogy te és én sok tekintetben egyformák vagyunk. Ami a gyermekkorunkat illeti. A lelkiismeretünkre céloztál? A férfi egy ideig hallgatott, majd belekezdett. – Tizenhat éves voltam… volt egy mostohaapám. Édesapám és anyám vallonok voltak. Apám halála után anyám egy svéd férfi felesége lett. A svédek általában nem házasodtak vallonokkal, hiszen mindig is „idegeneknek” tartottak minket. Azt hiszem, nehezen emésztik meg, hogy ilyen sötét színű a hajunk és a bőrünk. Anna Maria bólintott. – Anyám is jobban tette volna, ha nem töri meg a szabályt. Sokat, nagyon sokat kellett szenvednie miatta. Végül képtelen voltam tovább elviselni, ahogy a mostohaapám bánt vele és mindennek elmondta. Nagy voltam már és erős, és heves természetű. Egy nap rátámadtam a mostohaapámra és agyonütöttem. Anyám védeni próbált, mégis börtönbe kerültem. Mire kikerültem onnan, anyám már halott volt. A többit már tudod. Anna Maria lehajtotta a fejét. – Én soha nem tudnálak gyilkosnak nevezni – mondta csendesen. – Csak a rossznyelvek tartanak annak. – Ugye többet is mondtak neked? A lány kérdően emelte rá tekintetét. – Arra célzol, hogy erőszakosnak tartanak? Hogy néha vered a munkásokat a bányában? Kol felsóhajtott. – Csak egyszer ütöttem le egy férfit, aki veszélybe sodorta volna a többiek életét. Igaz, hogy rettenetesen dühös tudok
lenni, de ilyen a természetem. Pedig nagyon igyekszem, hogy ne riasszam el magam mellől az embereket. Most már láthatod, hogy valójában milyen különbözőek vagyunk. Kol az asztalra könyökölt, és tekintetét egy falon lévő pontra emelte. – Az a Brandt nőszemély… Lisen… tudod mit mondott, amikor kijött hozzám a házba? – Nem is sejtem. – Azt mondta, nem érdekli, hogy valaha megöltem egy embert. Szerinte az csak izgalmasabbá tenné a dolgot. Akkor majdnem végeztem vele is. De szerencsére csak kidobtam. Anna Maria nem tehetett róla, de magában nagyon örült a rosszindulatú Lisen vereségének. Valaki kopogtatott az ajtón. – Biztosan Adrian Brandt lesz – mormogta Kol – gyere be, a fenébe is! Mondott volna még cifrábbakat is, de Anna Maria jelenléte visszatartotta. Klampen volt az. Félénken lépett be az ajtón, attól tartott, hogy szokás szerint terhére lesz valakinek. – Hát itt van a kisasszony! Megígérte, hogy bemegyünk a városba… Anna Maria felállt. – Hát persze! Milyen jó, hogy eszembe juttatta! Máris indulhatunk. – Szereztem egy kocsit. Meg lovat is. Kol felajánlotta, hogy elkíséri őket. Sejtette, hol rejtőzhet Klampen volt felesége és Klara férje. Anna Maria örült a kíséretnek. Arca lángolt az izgalomtól. Hiszen egy egész napot együtt tölthet Kollal! Kívánhatna ennél többet?
12. fejezet A VÁROS FELÉ MENET Anna Maria még éber volt és vidám. Kollal a kocsiban ültek egymás mellett, míg Klampen a bakon ülve hajtotta a lovakat. A lány vidám gyermekkori történeteket mesélt, amin mind a hárman jót nevettek. Közben Adrian Brandtból is gúnyt űztek, mindnyájan megegyeztek abban, hogy a család nőtagjai valósággal dróton rángatják. Most legalább bosszút állhattak egy kicsit mindazért, amit a férfi ellenük elkövetett. – Milyen rosszindulatúak vagyunk! – jegyezte meg végül Anna Maria. – Ugyan már, a te lelkiismeretednek is pihenésre van szüksége – mondta neki nyugodtan Kol. – Már így is túl sokan kihasználták. Hamarabb beértek a városba, mint remélték. Sajnos a bankot zárva találták. Megtudták, hogy csak újév után nyit ki. – Hát a kereskedőnek most már várnia kell – jegyezte meg bosszúsan Anna Maria. – Gondolod, hogy nagyon dühös lesz? – Dehogy! Teljesen elbűvölted, és ha a szükség úgy hozná, akár húsvétig is hitelezne neked. Ám Anna Mariának nem volt kedve többé tréfálkozni. Számára szégyellnivaló volt, hogy nem tud fizetni. Így azután, amikor visszaültek a kocsira és Kol javaslatára a következő bányászváros felé vették az irányt, már meglehetősen kedvetlen volt. Arról nem is beszélve, hogy rettenetesen álmos lett addigra. Kol észrevette, hogy alig bírja nyitva tartani a szemét. – Aludni szeretnél? – Itt? – nézett a lány elképedve a kemény, rázkódó ülésre. Ráadásul a rossz utakon még nagyokat zökkent is a kocsi.
– Dőlj nekem, úgy kényelmesebb. Anna Maria kikerekedett szemmel bámulta. – Illik az ilyesmi? – Én nem tudom. Még soha nem karoltam át egyetlen aszszonyt sem. Kivéve, amikor téged hazacipeltelek a támadás után. Megkönnyítené a dolgot, ha azt képzelnéd, hogy én vagyok az apád. Anna Maria ezen már elgondolkodott. – Mondd csak, hány éves is vagy? – Huszonhat. Hét évvel idősebb, mint ő, gondolta a lány. Nem is hangzik olyan rosszul. Végül odafészkelte magát a férfi mellé és a vállára hajtotta a fejét. Kol pedig átölelte. Anna Marián furcsa érzés vett erőt. Miért gondolja, hogy képes leszek ilyen állapotban aludni? Hiszen a kezét a vállamon nyugtatja! Érzem a testéből áradó meleget! És nem tudom hová tenni a kezem! De az volt a legrosszabb, hogy számára ismeretlen érzések kerítették hatalmukba minden porcikáját. A bőre bizsergett, szíve majd kiugrott a helyéről. Teste elnehezült és zúgott a feje. A külvilág minden benyomása hidegen hagyta. Számára most csak Kol létezett, senki és semmi más. – Azért nyugodtan vegyél levegőt – dünnyögte a férfi, mire Anna Maria fellélegzett. Nem szabad észrevennie, milyen hatással van rá. Szeretett volna ismét felülni, de Kol egy határozott mozdulattal visszanyomta. – Aludj inkább! Szükséged van a pihenésre. Mellesleg nekem is. Ugye, Klampen, nem téveszted el az utat? – Dehogy. – Rendben! Akkor nyugodtan aludhatunk. De egyiküknek sem sikerült. Csendben ültek egymás mel-
lett, fejüket az ülés támláján nyugtatva. Anna Maria a havas tájat bámulta. Észrevette, hogy a férfi keze az övéhez közelít. Ujjaik egybefonódtak. Érezte, hogy a férfi óvatosan megcsókolja a homlokát. Nem mert ránézni, inkább még jobban mellébújt és hallgatta a férfi szívverését. Csodálatos boldogsággal töltötte el, hogy ilyen közel érezhet magához egy másik embert. Valakit, aki szereti őt, és akit ő is szeret. A férfi nyaka kellemesen meleg volt. A lány óvatosan megcsókolta. A férfi bőrének érintése rendkívüli izgalommal töltötte el. Kolt sem hagyta hidegen a lány csókja. Alig kapott levegőt, combján megfeszültek az izmok, és olyan erővel szorította magához a lányt, mintha attól félne, hogy el akarják rabolni tőle. Kol a fülébe súgott valamit. Hallani is alig lehetett. – Jó, hogy velünk van Klampen. Legalább ügyel az erényeinkre. Anna Maria elfojtotta nevetését. Ám hirtelen eszébe jutottak Klara szavai. „Vigyázzon a kisasszony az ilyen férfiakkal, akiknek soha nem volt senkije. Mind megbolondulnak, ha magukhoz engedi őket valaki. Ne bátorítsa őt a kisasszony.” Pedig most pontosan ezt tette. Így kicsit arrébb húzódott, nem annyira, hogy az sértő lehetett volna, épphogy csak egy kicsit megnyugtassa mindig éber lelkiismeretét. – Hamarosan megérkezünk, uram – hallották Klampen hangját. Felültek. Anna Maria megigazította a haját. – Igazad van – felelte Kol. – Már csak a dombokon kell át-
hajtani. Megtört a varázs. Anna Maria később sem értette igazán, honnan vette a bátorságot ahhoz, hogy ajkával megérintse Kol nyakát a kocsiban. VINGA VIDÁMAN LÉPKEDETT a domboldali ház felé. Amióta együtt élt Heikével, öntudatos asszony vált belőle, öntudatos a szó jó értelmében. Gyakorlatias volt, és mindig nagyon jól tudta, hol a helye. Heike biztonságot adott neki. Örömmel töltötte el, hogy most ismét családjának egy tagjáért szállhat harcba. Vinga nem ismerte a félelmet. Tudta, hogy mindent kibír, amíg Heike szeretetét és bizalmát élvezi. A Brandt család hölgytagjai nagy zavarban voltak, amikor beállított. Adrian nem volt otthon, lement a bányába. Hiszen az a lelketlen munkavezető szabadságot adott a bányászoknak egész karácsonyra. Nem is értik, hogy vette magának a bátorságot, hogy önállóan intézkedjen. Adriannak persze sikerült annyi embert összeszednie, hogy befejezhesse speciális tervét. – Tudja, a bánya északi oldala – mondta lelkesen Kerstin –, nagyon ígéretes. Bár az a bolond munkavezető nem ismeri el. Lehet, hogy ott végre… Hirtelen elhallgatott. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy az aranylelőhelyről beszéljen. Vinga észrevette, hogy közben egy szemtelen képű kislány is bejött a szobába és le nem veszi róla a tekintetét. Vingát hidegen hagyta a lány pillantása. Celestine mögéje került és jól belecsípett. Vinga erre sem reagált, és a legnagyobb nyugalomban folytatta a beszélgetést. Celestine állandóan magára akarta terelni a figyelmet, és egyik asszonynak sem jutott eszébe, hogy elzavarja onnan. Nem csoda, ha a kislánynak ilyen rossz lett a
természete. – Valamennyien odaadóan szeretjük unokahúgát, Anna Mariát – közölte sugárzó arccal Brandt asszony. – Vajon miért nem jött el Önnel? – Elutazott a munkavezetőjükkel. Van valaki, akin feltétlenül segíteni akarnak. Úgy tudom, a bankba is be akar nézni. – Akkor hiába indult útnak – vetette oda gúnyosan Lisen. – A bank már csak újévben nyit ki. Hihetetlen, hogy múlik az idő! Hamarosan 1816-ot írunk. A három nő aggodalmasan egymásra nézett és helyeslően rábólintott erre az üres replikára. Titokban persze le sem vették a szemüket különös vendégükről. El kellett ismerniük, hogy Vinga valóban elegáns és finom hölgy. – Megbeszéltem a tiszteletesünkkel, hogy a gyerekek a városi templomban is eljátsszák a betlehemes játékot Karácsony másnapján. – Nem hinném, hogy Anna Mariának még erre is maradna ereje – jegyezte meg Vinga. – Úgy vettem észre, nagyon kimerült, és pihenésre lenne szüksége. – Ó, azért ezt még igazán megteheti! – És arra is gondoltak, hogy a gyerekeket valahogy be kell vinni a városba? Attól tartok, ez nem olyan egyszerű. – Majd mi gondoskodunk arról is! Meg kell mutatnunk a városiaknak, hogy milyen tehetséges gyerekek élnek Ytterhedenben. A tiszteletest is egészen meghatotta az igyekezetük. De árulja el nekünk, hol szálltak meg a kedves férjével? Nálunk nyugodt körülmények között lehetnének, amíg csak itt vannak a faluban. Hiszen hamarosan egy családba tartozunk… – Köszönöm kedvességüket, asszonyom, de ezt a kérdést már sikerült megoldanunk. – Igen? És meg szabad kérdeznem, hogy hogyan? Nem hinném, hogy Klaránál van elég hely!
– Nem, de egy kedves hölgy, bizonyos Lina Axelsdatter megnyitotta előttünk otthonát. – Csak nem kint laknak a parton? – kérdezte Brandt aszszony hűvösen. – Arról szó sem lehet! A Jéghegyek Népéből való asszonyoknak mindig is megvolt az a képessége, hogy szükség esetén villámgyorsan és meggyőzően legyenek képesek hazudni. – Én kértem, hogy nála lakhassunk. Tudják, imádom a tengert. Pedig szó sem volt erről. Vinga a szárazföldet szerette, és ösztönösen irtózott a tengertől. Celestine legvégső kétségbeesésében, amiért már jó ideje nem törődtek vele, felemelte a szőnyegről Vinga táskáját és ledobta a földre. A táskában nagyot csörrent valami. – Mi történt? – kérdezte Kerstin. – Kérem, bocsásson meg szegény anyátlan árvának. Remélem, semmi nem törött össze? – Engem nem izgat különösebben – mondta Vinga könnyedén. – Hiszen az önök dolgai csörrentek meg a táskában. Valójában ez volt a látogatásom célja. Anna Maria megkért, hogy mondjam el, mennyire félreértették őt… A hölgyek arcára ráfagyott a mosoly. – Mivel unokahúgomnak ma dolga akadt, én hoztam vissza helyette az önök ajándékait. Ő nem gondolta, hogy eljegyzési ajándékként kapja őket. Hiszen soha meg nem fordult a fejében, hogy házasságot kössön Adrian Brandttal. Egyébként sem akar még férjhez menni. Senkihez. Vinga egyre negédesebben mosolygott. – Bár, ami a férjhezmenetelt illeti, az az érzésem, hogy meg fogja gondolni magát. Ugyanis az önök munkavezetője és az unokahúgom kölcsönösen rajonganak egymásért. A nők levegő után kapkodtak. Kerstin és Lisen arca rákvörös lett.
– De hát… ebbe nem nyugodhatunk bele – suttogta Kerstin. – Ezt nem engedhetjük meg! Egyszerűen arról van szó, hogy Anna Maria bizonytalan és szégyenlős. És ezen nincs semmi csodálkozni való. – Mi az, amit nem engedhetnek meg? – Nem bánhat így el Adriannal – csattant fel Brandt aszszony hangja. – Hamarosan ki is hirdetik őket… – Valamit nem értek – mondta most már indulatosan Vinga. – Úgy tudom, hogy a kihirdetéshez mindkét fél beleegyezésére szükség van. – Semmit nem ért az egészből – vetette oda Kerstin hidegen. – Anna Maria elhitette velünk, hogy hozzá akar menni Adrianhoz! – Nem hinném, hogy ezt tette volna – vágta rá határozottan Vinga. – Igazán nem lenne rá jellemző. Ellenkezőleg. Anna Maria gyűlöli a hazugságot. – Ennek ellenére nem léphet már vissza – döntötte el mindenki helyett Brandt asszony. – Nem sérthet meg ilyen közönséges módon egy tisztességes férfit! Szóval nem vonjuk vissza a kihirdetést! Miben sántikálnak ezek, tűnődött Vinga, akinek kezdett egyre gyanúsabbá válni a dolog. – Várjunk csak – szólt közbe Lisen. – Nem hagyhatjuk becsapni magunkat. Szegény Adrian, hát soha nem lehet már boldog? Azt javaslom, hogy várjunk, amíg mindketten jelen lesznek. Remélem, elfogadja a javaslatomat, Lind asszony? Lisen javaslata még gyanakvóbbá tette Vingát. Ám a három hölgy egymásra nézett és egyetértően bólintott. Úgy festettek, mint azok a bizonyos bólogató kínai porcelánfigurák. Vinga legszívesebben felpofozta volna az abban a pillanatban éppen nyugodtan üldögélő Celestine-t.
EGYÁLTALÁN NEM VOLT NEHÉZ ráakadni arra a házra, ahol Klampen felesége rejtőzött a gyerekkel. Klara férje a bányában volt. Klampen felesége nyitott nekik ajtót. Elszörnyedve hátrálni kezdett a konyhába. Teljesen hétköznapi asszony volt, nem olyan, mint amilyennek Anna Maria elképzelte. – Britta, kedvesem, kérlek, ne félj tőlem – szólt hozzá kedvesen Klampen. – Apa – kiabálta odabentről egy vékonyka hang. Apró lányka szaladt oda, és boldogan apja ölébe mászott. Mind a ketten sírtak. – Haza akarok menni – suttogta a kislány. – Haza akarok menni a régi házunkba. Nem akarok ittmaradni. Klampen fölhúzta a gyermek ruhájának az ujját. Jól sejtette, tele volt kék-zöld foltokkal. – Tudtam, hogy benneteket is ver majd. De most hazajöttök velem, és elfelejtjük az egészet, Britta. Anna Maria és Kol úgy olvasott Britta gondolataiban, akár egy nyitott könyvben. „Hiszen te semmit nem jelentesz már nekem, elegem van belőled, te mihaszna alak. Minden meghalt bennem, amit valaha is éreztem irántad. Abban viszont igazad van, hogy a kislánynak itt nincs jó sora…” Körülbelül ez járhatott Britta fejében. – Én maradok – mondta, és nem mert férje szemébe nézni. – De te mennyiben tudsz jobb életet biztosítani a gyermeknek? – Klara megígérte, hogy vigyáz rá, amíg én lent vagyok a bányában – mondta reménykedve Klampen. – Tudod, hogy soha nem bántottam a kislányunkat! Ez igaz. Anna Maria nem értette, mi bírja rá az asszonyt, hogy Klampen helyett egy erőszakos férfit válasszon. De elérkezik majd az a pillanat, amikor a férfi brutalitása megöl minden
szerelmet. Éppen úgy, ahogy Klaráét is megölte. Klampen azonban soha nem kapja már vissza a feleségét. Ha a szerelem egyszer meghal, nincs már csodaszer, ami újból felélessze, mondta egyszer Klara. Gyorsan összeszedték a kislány holmiját, édesanyja szorosan magához ölelte, és sírva Klampenhez fordult: – Vigyázz rá! Nagyon! Ezzel elindultak. A kislány még túl kicsi volt ahhoz, hogy megértse, örökre elbúcsúzott édesanyjától. Azt hitte, azért sietnek ennyire, hogy elkészüljenek, mielőtt gonosz mostohaapja hazaérkezne. Klampen ült hátra a gyerekkel. Olyan boldog volt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Egész úton gügyörészett a kislánynak. Egyelőre még nyilván föl sem fogta, hogy lánya hazaérkezése milyen problémákat jelent majd neki. Hol laknak majd, ki vigyáz a gyerekre? Vajon nem lesz-e mindez megterhelő az amúgy is halálosan fáradt Klara számára? És mi lesz később? De Klampent nem gyötörték efféle kérdések. Egyvalamiben azonban bizonyosak voltak: hogy helyesen cselekedtek. Nem volt más választásuk, hiszen nem engedhették, hogy az a férfi továbbra is rosszul bánjon egy ilyen apró gyermekkel. Kol hajtotta a lovakat, Anna Maria pedig melléje ült a bakra. – Aludnod kellene végre – vélte Kol. – Lesz még rá időm, ha hazaérünk. Nem pocsékolhatom el alvásra ezeket a drága pillanatokat! Attól kezdve egy szót sem szóltak egymáshoz. Mindketten túl zaklatottak voltak, és kusza gondolatok gomolyogtak a fejükben. Csak ültek egymás mellett és élvezték a másik közelségét.
BESÖTÉTEDETT MÁR, amire visszaértek Ytterhedenbe. A kislány elaludt a kocsiban. Fel sem ébredt, amikor bevitték Klara konyhájába. Kol az ajtóig kísérte Anna Mariát, hogy egészen biztos legyen abban, hogy a lányt nem támadják meg. Nehéz volt kimondani a búcsúszót. Többször is hozzáfogtak, de mindig volt még valami, amit feltétlenül meg kellett volna beszélniük. Egy ideig még csendben álltak, és érezték, hogy vibrál a levegő közöttük. Egyiküknek sem volt még tapasztalata a másik nemmel, még gátlások magas fala tornyosult közöttük. Anna Maria képtelen volt megfeledkezni Klara figyelmeztetéséről. – Maradj csendben! – suttogta Kol. – Jön valaki. Most már tényleg elköszönhettek volna egymástól, de mégsem tették meg. Kol Klara házának árnyékába húzta a lányt. Ketten közeledtek feléjük egymáshoz bújva. Az egyik ház pajtája mellett megálltak. Egyikük nekidőlt a falnak. Majd halk nyögések, elfojtott nevetés hatolt el hozzájuk. Anna Maria jól látta falra rajzolódott árnyékukat. – Hiszen az nő Lisen – suttogta Kol. A lány szeme kikerekedett. Mi a csodát keres Lisen a faluban? A sötétben fehér valami villant. Egy alsószoknya? A nő torkából mély, hörgésszerű hang tört fel, de nem a fájdalomé, hanem az örömé. Milyen különös, gondolta Anna Maria. Azután hosszú csend következett. – Nem akarom látni – suttogta Anna Maria elszörnyedve, és arcát Kol sötétkék ujjasába rejtette. – Menjünk innen! – Most nem mehetünk – súgta vissza a férfi, s még jobban magához szorította a lányt, hogy ne lásson semmit abból, ami a szeme előtt zajlott.
A fülét azonban nem tudta befogni. Gyűlölte, hogy arra kényszerült, hogy két ember ennyire bensőséges kapcsolatának akár fültanúja legyen. Különösen az nem tetszett neki, hogy az orrát fennhordó Lisen éjszaka már nem fintorog a bányászoktól, sőt gátlástalanul párzik velük. A csendet női sikoly és a férfi fojtott lélegzése törte meg. Később azt is hallották, amint a nő ruhája ütemesen nekidörzsölődik a falnak. Anna Maria körmét Kol karjába vájta, homlokát a férfi mellkasának támasztotta. Gyűlölte az egész jelenetet. Lisen nyögései már-már sikoltásnak hallatszottak. Mozgásuk egyre ütemesebbé, gyorsabbá vált. És mindez tőlük csak pár méterre! A nő örömében egy utolsót sikoltott, aztán már csak a férfi zihálását hozta feléjük a szél. A férfi szó nélkül elengedte Lisent, aki elsietett a domboldali ház felé. A férfi még egyszer megállt az út közepén, és valami olyasmit mormogott, hogy „átkozott ringyó”. Anna Maria ekkor fedezte fel, hogy Sixten volt az. A lány képtelen volt megszólalni. Nem mert Kol szemébe nézni, mert attól félt, hogy elsüllyed szégyenében. Nem csupán a furcsa jelenet miatt. Inkább Kol miatt. Eszébe jutott, hogy ugyanez velük is megtörténhetett volna. Ám az előbbi jelenet szörnyen undorító volt. Bár semmi köze nem volt Kol és az ő érzéseihez. Mégis hihetetlen hatással volt rá! Kol megpróbálta csökkenteni a dolog jelentőségét. – Lisent egyszerűen „matracnak” csúfolják a barakkban – suttogta. – Ne törődj vele. Annak, amit azok ketten műveltek, semmi köze a szerelemhez. – Nem, biztosan nem – suttogta a lány. Mégis úgy érezte, hogy ez az egész megrontotta a köztük lévő bensőséges hangulatot. Úgy érezte, mintha elvettek volna
tőle valamit. Végül rászánta magát, hogy elköszönjön Koltól. Kol pedig rábólintott a lány suttogásszerű búcsúszavára. Kezével már majdnem lenyomta a kilincset, amikor mögötte felcsendült Kol hangja. – Anna Maria! Megfordult. Kol sietett vissza hozzá. Egy percig némán álltak egymással szemben, majd a férfi óvatosan felemelte a lány kezét és megcsókolta. – Többet nem kérhetek most tőled. Én nem vagyok olyan, mint Sixten. Jó éjszakát, aludj jól! Nagy szükséged van rá. Azzal elengedte a lány kezét, és eltűnt a sötétben. Anna Maria beszívta a friss esti levegőt. Hát valóban nem olyan, mint Sixten. Sokkal veszélyesebb tűz ég benne! Mivel vendégei átköltöztek Linához, saját ágyát üresen találta. Nem jött rögtön álom a szemére. Csendben feküdt és a Klara konyhájából beszűrődő zajokat hallgatta. Klampen kislánya közben felébredt és nem volt könnyű megnyugtatni. Anna Maria úgy érezte, Klarának azzal tették volna a legtöbb jót, ha magára hagyják egy időre. Hihetetlen, hogy hányan voltak képesek abban kis konyhában aludni. Ő pedig egyedül lakik a tisztaszobában. Klampennek vissza kellett mennie a barakkba, míg a gyermek Klaránál maradt. A kicsi egyfolytában édesanyja után kiabált, ami nagyon megnehezítette szegény asszony dolgát… Ezek szerint nem minden mese végződik szerencsésen. Végül hirtelen mély álomba merült. Reggeli után elindult, hogy meglátogassa rokonait Linánál. De még a sziklákig sem jutott el, amikor szembetalálkozott velük. Kol kísérte őket a kovács házához. Anna Maria boldogan csatlakozott hozzájuk. Most már
számára is nyilvánvaló volt, hogy Kol valójában őt szerette volna látni. Vinga éppen a Brandtéknál tett látogatásáról beszélt. Elmondta, hogy otthagyta az eljegyzési ajándékokat is. Heike beszámolt a beteg gyerekekről. A két legkisebb belázasodott, de ez várható is volt. A láz a tüdőbaj velejárója. A gyógyítás pedig nemcsak őt, de a gyermekeket is kifárasztotta. Heike hirtelen megállt, amikor az Ytterhedenen keresztülvezető út közepe felé jártak. – Mi a baj, Heike? – kérdezte Anna Maria. – Emlékszel mit mondtam neked tegnapelőtt? Hogy halott van a faluban. – Csak nem azt akarod mondani, hogy valamelyik gyermek halt meg? – Nem. Valami egészen mást érzek. Egyébként az iskola felől érkeznek hozzám a jelek. – Ezt nem gondolhatod komolyan – hüledezett Anna Maria. – Menjünk csak oda – mondta Heike. Kol elképedve nézett a lányra. – Ugye mondtam neked, hogy különös képességekkel rendelkezik – súgta a lány. – Hozzászokott már, hogy a halottakkal is érintkezésben legyen. Kol a választól nem lett sokkal okosabb. Inkább felzaklatta, hogy be kell lépnie a jéghideg, még mindig kicsit rendetlen terembe. – Igen – mondta Heike. Hatalmas termete szinte betöltötte az egész teret. – Itt van. Amikor legutóbb itt jártunk, túl sokan voltak. Egyébként sem akartam megrémiszteni ilyesmivel szegény beteg gyerekeket. – De hát ez a helyiség teljesen üres! – vetette ellen Anna Maria. Hangját visszaverték a falak. – Maradjatok csendben egy kicsit…
Kol és a lány csodálkozva figyelte, amint Heike lassan végigjárja a termet. Az volt az érzésük, hogy hallgatózik. Vingát nem lepte meg, hiszen jól ismerte férje képességeit. Heike egyre többször ment el az iroda felé eső fal mellett. Végül megállt. – Itt van. – Remélem, nem egy rothadó patkányra akadtál – jegyezte meg gúnyosan Vinga. – Tagadhatatlanul furcsa szagok terjengenék itt. – Még nem tudom, de erőszakos halállal halhatott meg. Körbejárták a házat és bementek Adrian lenyűgözően berendezett irodájába. – Ez a fal közös az iskolával. Körülnéztek. Sehol semmi nyoma annak, hogy bárki meghalhatott volna idebenn. Állt a szobában egy kicsi szekrény, de csak mindenféle iratokkal volt tele. Heike csendben tűnődött. – Valahogy idebenn mindent gyengébben érzékelek. Ennek azonban csak egy oka lehet. Gyertek! Ismét kimentek, – Ugye, az a halott már régóta itt fekszik valahol? – kérdezte Vinga. – Nem olyan régóta – felelte Heike. Szemügyre vette a házat kívülről is. A ház alatt egy kis nyílásra lett figyelmes. – Mit tartanak odalenn? Kol megvonta a vállát. – Tulajdonképpen semmit. Szerintem olyan dolgokat, amitől egyszerűen meg akartak szabadulni. A két férfi szó nélkül bemászott a nyíláson. Vinga és Anna Maria kint várt rájuk. – Semmit sem értek az egészből.
– Hidd el, Heike sohasem téved az ilyen dolgokban. Nem voltak távol túl hosszú ideig. Amikor előbukkantak, ruhájuk piszkos volt, hajukról pókháló lógott. – Nilsson van odalenn – mondta Kol kifejezéstelen arccal. – Már néhány napja ott feküdhet. Leszúrták.
13. fejezet VINGA AJÁNLKOZOTT, hogy elhozza a rendőrbiztost. Lina majd megmondja neki, hol találja. Ezzel el is tűnt. Kolt megrázta Nilsson halála. – Örökké ott feküdt volna – jegyezte meg –, ha nem lett volna a körünkben egy… Nem akarta kimondani, hogy boszorkánymester. – Legjobb, ha semmit nem teszünk addig, amíg nem érkezik meg a rendőrbiztos. Engem már várnak a gyerekek. Eljöttök velem? Nilsson halála nem sokáig maradt titokban. Hulda jól látta őket háza ablakából. – Mit kerestetek a ház alatt? – kérdezte, amikor beléptek. Azok hárman egymásra néztek. Kol jelezte Heikének, hogy számoljon be a történtekről. Megkérték az asszonyt, hogy senkinek ne szóljon róla egy szót sem. Hulda éppen takarított. Tisztaságot akart teremteni a házban karácsonyra. Gyorsan becsukta a két nagyobbik gyerek szobájának az ajtaját. – Uramisten! – suttogta. – Persze azért egyáltalán nem lep meg! Nilsson sejthette volna, hogy egyszer így végzi. – Igen – erősítette meg állítását Kol. – Sok ellensége volt Ytterhedenben.
Anna Maria nem tudott kiverni a fejéből egy gondolatot. Leszúrták? Nem Kol fenyegette éppen mindig ezzel? – Nem! – tört ki idegesen. – Ez már túl sok nekem. Egon sanyarú sorsa, Klampen tragédiája, Hulda gyermekei. A Seved feleségéről terjesztett pletykák. Azután az én állítólagos eljegyzésem Adriannal, az engem ért támadás, most meg ez! Mikor lesz már vége?! HEIKE MEGKEZDTE az egyik gyermek kezelését. Meleget árasztó kezét a beteg gyermek sovány mellkasára helyezte. A gyermek szemmel láthatóan élvezte. Fáradtan rámosolygott az óriásra. Egyáltalán nem félt tőle. – Mégis, kinek állhatott érdekében, hogy végezzen Nilssonnal? – Igen sokan voltak – felelte Heike kérdésére Kol. – Mindenkit megpróbált kikezdeni. Még Anna Mariát is. Azt állította, hogy mi ketten vétettünk a jóízlés ellen az otthonomban. Fizetséget remélt a hallgatásáért. Csakhogy Anna Maria túljárt az eszén. A lány szégyenlősen ránevetett és elpirult. Heike folytatta a kérdezősködést, miközben kezét végighúzta a gyermek mellkasán. – Sok embertől követelt pénzt? – Azt hiszem, igen. Mert ugyancsak nagy lábon élt. – Nos, az már a rendőrbiztos dolga, hogy kiderítse – mormogta Heike. Még sok dolga volt, hiszen kezelni kellett a két nagyobb gyermeket is. – Hogy vagytok? – kérdezte, amikor a két iskolás odalépett hozzá. – Köszönjük, jól – mondta a kislány, miközben odaadóan rápillantott. – Annak a szirupnak, amit köhögés ellen írtál, szörnyű íze van, de tényleg enyhíti a fájdalmaimat. – Ugye, kapjátok rendszeresen a gyógynövényes boroga-
tást? – Igen. Olyan az illata, mintha az erdőben lennék. – Igazad van. Sokféle növény esszenciája van benne. – A legnagyobbik már nem is köhögött ma éjjel – mondta Hulda. – Magam is úgy érzem, mintha egy kicsit megkönynyebbültem volna. – Nagyszerű! Azért remélem, valamennyien tisztában vagytok azzal, hogy beletelik még egy kis időbe, mire jelentősen javul majd az állapototok. Hogy van a négy apróság? – Sajnos belázasodtak, és nem érzik valami jól magukat. Bár, ha arra gondolok, amit Nilsson mondott, hogy… Ám eszébe jutott, hogy ott vannak a gyerekek, és nem folytatta. – Felejtsük el inkább. Azt hiszem, sok embernek nagy kő esik le a szívéről. A gyerekek kíváncsian néztek anyjukra. – Mi van Nilssonnal, anya? – Ó, semmi, semmi. Csak összevissza beszélek. Nézte, ahogy Heike keze gyermeke beteg testén nyugszik. Még csak két éves szegényke. Soha nem merte remélni, hogy sokáig él még. De a halál gondolatát mindig elhessegette magától. Megkapaszkodott a jelenben. Nem akart a jövőre gondolni, különben nem bírta volna ki. De most…? Lehet, hogy van remény? Nem, nem szabad. Jobb, ha elfelejti a gondolatot. – Hol van Gustav? — kérdezte Kol. Hulda csodálkozva nézett rá. – Hát a bányában, hol másutt? – A bányában? Mi keresnivalója van ott? Hiszen szabadságot kaptak! – Hát a munkavezető nem tudja? Tegnap beállított a tulajdonos. Rettenetesen dühös volt, hogy a bányászok nem dol-
goznak. Kényszerítette Gustavot, hogy vele menjen. – Miért? – Gustav hazajött éjjel és azt mondta, hogy a tulajdonoson megint rajta van a bolondóra, mert az északi szakaszra vezényelte őket. Azt mondta nekik, hogy a munkavezető túl gyáva ahhoz, hogy ezt megtegye. Bocsásson meg Kol, ezek nem Gustav, hanem a tulajdonos szavai. Kol hitetlenkedve bólintott. Aranybarna bőre kissé elfehéredett. – Mindenki odalenn van? – Nem, csak annyi embert vitt magával, amennyit gyorsan össze tudott gyűjteni. Csak azokat vitte, akik nem mertek ellenkezni vele. – Fizetséget is ígért? – Igen. Azt mondta, hogy kétszer annyit fizet nekik, mint egyébként szokott. Úgy öten-hatan lehetnek lent vele. – Kicsoda? – Hát Gustav, mivel ő a kovács. Neki muszáj volt mennie. Pedig a gyerekek mellett akart maradni. Aztán ott van még Sixten és Sune. No és Seved. Többről nem tudok. – Anna Maria – fordult a lányhoz Kol. – Mennem kell. Jó lenne, ha te fogadnád helyettem a rendőrbiztost. – Nem, én is veled akarok menni. A férfi arca ellágyult. – Lehetetlen. – Rendben, akkor majd fogadom a rendőrbiztost. Heike egy pillanatra felnézett. – Megígértem Vingának, hogy vele tartok a városba. Karácsonyi ajándékokat akar vásárolni. És el akar intézni még néhány dolgot. De talán mégis jobb lenne, ha… – Nem, menjetek csak – mondta Kol határozottan. – Ti idegenek vagytok itt, igazán semmi szükségetek arra, hogy bele-
keveredjetek a falu belső ügyeibe. Ezzel fogta magát és távozott. Anna Mariának eszébe jutott, hogy most nem szívesen lenne Adrian Brandt helyében. KOL DÜHÖS VOLT. Haragja valósággal röpítette a bánya felé. Minden csendes volt odabenn. De mintha mégis hangokat hallana a mélyből. A bánya mostani állapotában Kol büszkesége volt. Tudta, hogy egyébként értéktelen, de igyekezett jó állapotban tartani. Ügy vélte, tartozik ennyivel a bányászoknak. Adrian Brandt persze mindent fölösleges óvatosságnak ítélt, és nem győzött panaszkodni a költségek miatt. Kettejük harca az utóbbi időben egyre elkeseredettebbé vált. Adrian már többször el akarta bocsátani Kolt, de tisztában volt vele, hogy a munkavezető távozásával nagy veszteség érné, arról nem is beszélve, hogy sok bányász Kollal tartana. Idáig nem merészkedhetett el. Kol nélkül összeomlott volna a bányatársaság. Kol meggyújtotta lámpását, és elindult lefelé a szűk járaton. Tegnapelőtt életveszélyesnek nyilvánította az északi oldalt és bezáratta. Sem aládúcolás, sem újabb támfalak felállítása nem segített. Egyébként sem volt ott semmi említésre méltó fém. Adrian Brandt pedig képes volt ígéreteivel odacsalogatni a munkásokat. Az egyik járat végén hirtelen feltűnt Adrian alakja. Mindketten megtorpantak. A bányatulajdonos nem szívesen találkozott munkavezetőjével ilyen szűk helyen, ráadásul a föld alatt. Kol már többé-kevésbé lecsillapodott. – Aggodalmaid alaptalannak bizonyultak – szólalt meg rögtön Adrian. – Az északi oldalon könnyen megy a munka. – Aha. Az uraság is járt ott? – Arra nem volt szükség. Az embereim tudósítanak minden lépésükről. Megkezdték a kitermelést, és mondhatom, ered-
ményesnek tűnik. Nézz csak ide! Kol orra elé dugott egy lehasított, hegyes kődarabot. Kol csak egy rövid pillantást vetett rá. – Ez még nem bizonyíték – felelte kurtán. – Azt hittem, okosabb annál, mintsem hogy bedőljön ilyesminek. Azonnal parancsolja meg a munkásoknak, hogy menjenek vissza a felszínre! Adrian az útjába állt. Szeme furcsán csillogott a lámpás fényében. – Ilyen rövid idő alatt semmit nem lehet megállapítani. Az emberek egyébként is nekem dolgoznak. Te pedig nem osztogathatsz nekem parancsokat. Kol, hallgass rám. Ha akarod, téged is beveszlek az üzletbe. Nagyon sok pénzt fizetnék neked, ha… Adrian eltűnődött és elképesztően magas fizetést ígért Kolnak. – És ezt akkor fizetné ki az uraság, ha megtaláltuk az aranyat? – Nem, nem. Most azonnal! Szert tettem egy nagyobb öszszegre. Ezeket az embereket is nagyon jól megfizetem most. Neked pedig még többet fizetnék. Mit válaszolsz erre? – Azt, hogy hozza vissza a felszínre az embereket – mondta Kol határozottan, majd távozni készült. Adrian azonban elállta az útját. Kol tisztában volt vele, hogy ha akarná, egyetlen csapással végezhetne Adriannal. De elege volt az erőszakból. Ezenkívül Anna Mariának sem tetszene, ha így tenne. A lány véleménye pedig fontos volt a számára. – Ki van lent? – Sixten és Sune. Azután Seved meg Lars. A kovácsnak is jönnie kellett. És Sune apja is lejött. – Sune és Egon apja? – kérdezte elképedve Kol. – Hiszen
már évek óta nem volt lent a bányában! Gondolom, őt is a pénzszag csábította ide. – Gondolj, amit akarsz – közölte Adrian. Majd hangja hirtelen panaszossá vált. – Szerinted mit csinálhattam volna? Hiszen te mindegyiknek szabadságot adtál. A legtöbben éppen ezért be is mentek a városba. Önkényesen döntöttél, Kol. És ez nekem egyáltalán nem tetszett. Adriant felbátorította, hogy Kol nem folyamodott tettlegességhez. Kinyújtotta előkelő, hosszú nyakát. – Egyébként is el vagy bocsátva! Most azonnal. Úgyhogy kifelé a bányámból! – Tudja jól, hogy köpök a bányájára. Most pedig jó lesz, ha befejezi a bolondozást, és végre hajlandó lesz felnőtt emberként viselkedni. A hangját meg fogja vissza, akkor is, ha velem beszél. Egyébként Nilsson meghalt. Valaki meggyilkolta. A rendőrbiztos már útban van a falu felé. – Micsoda? Miket beszélsz? Hogy Nilsson? A rendőrbiztos hamarosan megérkezik? A járatok felől omlás zaja hallatszott. – Gyerünk! – mondta elszántan Kol, és a hang irányába indult. – Semmiség – kiáltotta utána Adrian. – Csak néhány meglazult kő hullott le a járat tetejéről. Már azelőtt is potyogtak, hogy te lejöttél volna. – Maga tényleg megőrült! És ennek ellenére képes volt megengedni, hogy… Adrian most mégis úgy ítélte meg, hogy követi munkavezetőjét. – Nilsson – nyögte Adrian, tele önsajnálattal. – Miért kell nekem ennyi szerencsétlenséget elviselnem? Éppen most, amikor kezdett jobbra fordulni a sorom!
VINGA GYORSAN VISSZAÉRT a rendőrbiztos és két embere társaságában. Anna Maria fogadta őket. Megmutatta, hol találták meg a halott Nilssont. A két férfi bemászott a nyíláson. – Szükséged van némi erkölcsi támogatásra? – kérdezte Vinga a lányt. – Dehogy. Én itt már nem tehetek túl sokat. A többi Adrianra és Kolra marad. Menjetek csak nyugodtan. Biztosan szeretnétek egy kicsit vásárolni. – Ó, van annál fontosabb dolgunk is – titokzatoskodott Vinga. – De ne aggódj, hamarosan itt leszünk megint – nyugtatta meg Heike. Ezzel elmentek. Anna Maria sem maradt már sokáig, semmi kedve nem volt ahhoz, hogy végignézze, amikor felhozzák Nilssont. Rájött, hogy a férfival egy nappal a karácsonyi ünnep előtt végezhettek. Lehet, hogy ugyanazon az estén, amikor őt is megtámadták? Nem történhetett másképp. Aznap délután valaki járhatott Nilssonnál. Nekik azt mondta, hogy elutazik, mert nincs kedve részt venni a népünnepélyen. Az ünnep napján pedig senki nem látta már? Vagy lehet, hogy később történt? Most már aligha tudhatják meg pontosan. Anna Mariának részletesen be kellett számolnia az őt ért támadásról. Meg kellett mutatnia a kés ejtette sebeket is. – Rendben – mondta a rendőrbiztos. – Tényleg késsel támadtak magára. Megmutatná a köpenyét is, amelyen keresztül a szúrások érték? Anna Maria megmutatta.
– Csak nem arra gondol az úr, hogy ugyanaz az ember támadta meg a kisasszonyt, aki Nilssonnál végzett? – kérdezte Klara. A férfi bólintott. – Lehet, hogy a kisasszony akaratlanul is tanúja volt a gyilkosságnak. De az is lehet, hogy a tettes csak azt hitte. Anna Maria ezen elgondolkodott, de semmi olyasmi nem jutott eszébe, ami a rendőrbiztosnak hasznára lehetett volna. – Azt gondolja, hogy a kisasszonnyal is végezni akartak? – kérdezte Klara. Anna Maria megborzongott. Micsoda szerencséje volt! Furcsa, ijesztő hang szakította félbe a beszélgetést. Valamilyen harangot verhettek félre. A teremben állók riadtan néztek össze. – A bánya! – suttogta Klara. – Baleset történt! – Kol! – sikoltott a lány. Magukra kapkodták ruhájukat és már rohantak is. Gustav szaladt feléjük kétségbe esetten. – Kisasszony! Kisasszony! A munkavezető kéri, hogy jöjjön azonnal, és hozzon magával olyasmit, amivel sebeket lehet összevarrni. Az lenne a legjobb, ha a boszorkánymester is jöhetne! Gustav rossz tüdeje nem bírt többet. Levegő után kapkodva ült a lépcsőn. Fojtogatta a köhögés. Istenem, legalább Kol életben van, adott hálát a lány. Gustavtól nem kérdezhettek többet, szerencsétlen nem volt olyan állapotban. Mindenhonnan emberek rohantak elő. Elsősorban asszonyok és gyerekek. Bányász nemigen maradt az ünnepekre Ytterhedenben. Anna Maria magával vitte varrókészletét, és az utolsók között elérte a bánya bejáratát. Heike távolléte mindenkit lesújtott.
Adrian sietett elébük. – Nyugalom, nyugalom! – intette le őket. – Ki maradt odalenn – tudakolta a tömeg. – Nem tudom. Nem olyan veszélyes az omlás. A munkavezető már lent van és végzi a dolgát. Anna Maria, te nem mehetsz le, mégis hogy képzeled, hogy… – Kol kért, hogy menjek, és én engedelmeskedem neki – felelte a lány, majd a bányászok felé fordult. – Kérem, hogy valaki mutassa az utat! Adrian még utánuk kiabált. – Nem teheted meg, hiszen veszélyes lehet! Egyébként is megtiltom neked… Itt elhallgatott és tehetetlenül szemlélte, ahogy a sötét bányabejárat elnyeli a lány alakját. Jól itthagyták. Nem marad más választása, mint hogy szembenézzen a feldühödött tömeggel. Pedig az előbb még olyan riadtnak látszottak. Becsukta a bánya hatalmas vaskapuját. Mindenkinek az volt a benyomása, hogy inkább a saját életét félti, semmint másokat akarna megkímélni a veszélytől azzal, hogy nem engedi meg, hogy lemenjenek. Anna Maria még soha nem járt a bányában. A gyér világításnál nem érzékelte igazán, hogy milyen szűk a hely odabenn. Egyetlen dolog járt az eszében, hogy minél hamarabb odaérjenek. Az út azonban hosszabb volt, mint amire számított. Néha vízben gázoltak, néha szinte csak kúszva tudtak továbbjutni. A férfiak szó nélkül segítettek neki. Hát ez lenne Kol munkahelye! Kol, Klampen, Sune és még ki tudja, hány férfi járt már idelenn. A lámpás fényében alig látott valamit. Nem hitte volna, hogy ilyen akadályokat kell leküzdenie. Éppen egy olyan járatba értek, melynek mindkét oldala vas-
tag támfákkal volt megerősítve. Bizonyára ez az, amit Kol Nilssontól kért, gondolta Anna Maria. Hirtelen omlás állta útjukat. Át kellett mászniuk rajta. – Az ördögbe – fakadt ki az egyik férfi. – Bocsánat, kisaszszony, de elfutott a méreg. Pontosan ettől félt a munkavezetőnk mindig! Halló! Valahonnan távolról válasz hallatszott. Most már csak botorkálni tudtak. Mindenhonnan földdarabkák, apróbb kövek hullottak a nyakukba. Itt már nem volt aládúcolva a járat. Olyan volt, mintha errefelé réges-rég felhagytak volna a munkával. Anna Maria észrevette, hogy az egyik oldalát csak nem régen bonthatták fel. A folyosó, melynek végén Kol várta őket, egyre jobban elkeskenyedett. – Hol vannak a többiek? – kérdezte Anna Maria egyik kísérője, amikor odaértek. – Az omlás mögött – felelte szomorúan Kol. – Én pedig nem áshatom ki őket, mert… Lenéztek abba az irányba, amerre Kol mutatott. Egy férfi karja látszott ki egy nagy halom föld alól. Ujjai még mozogtak. – Anna Maria! – szörnyedt el Kol, amikor felfogta, hogy a lány az, aki előtte áll. – Én nem úgy gondoltam, hogy gyere le ide! Egyszerűen csak oda kellett volna adnod, amit kértem az embereimnek, és el kellett volna látni azoknak a sérüléseit, akiket sikerül majd kimentenünk. Jobb lett volna, ha Heike jön helyetted. – De most már itt vagyok – mondta a lány. Hangja elcsuklott a megrázó látvány miatt. – Heike elutazott, de nemsokára visszajön. Csakhogy nem jöhet le ide. Képtelen lenne elviselni, hiszen gyermekkorában egy ketrecben tartották fogva – mondta, majd kérdően nézett Kolra. – Mi lesz az én dolgom?
– Az, hogy kimész innen. Kérlek! Anna Maria Kolra nézett, és a férfi a következő választ olvasta ki a lány szeméből: „Bárhová mész, én követlek.” – Rendben van – sóhajtott a férfi. – Valakinek fognia kell majd ennek a szerencsétlennek a fejét és vigyázni, nehogy megsérüljön, amíg mi kiássuk. Már le is térdelt a sebesült mellé. Amikor kezét a férfi feje alá akarta helyezni, egy pillanatra megfogta Kol kezét. A férfi bensőségesen, de kétségbeesetten szorította meg. – Az az átkozott idióta – mormogta az egyik férfi, amikor nekilátott, hogy óvatosan lefejtse a köveket. Mindenki tudta, hogy kire gondol. – Képes volt leengedni ide Anna Mariát? – kérdezte a bányászokat Kol. – Bizony. Nem nagyon igyekezett, hogy megállítsa. Csak az vigasztalhat bennünket, hogy ő sem jutott a kapun kívülre. Mindenki dühös rá odakint. – Reméljük, hogy legalább másokat sem enged be. Már nemigen maradt hely idebenn – jegyezte meg Kol. – Legalább Klampen ne jöjjön, mert szegény csak útban lenne a nagy jóindulatával. Hogy vagy, Anna Maria? A lány arcát befedte a kőpor. – Köszönöm, megvagyok – felelte, miközben letisztogatta a férfi arcát és kezét. Csak ekkor vette észre, hogy Egon apja az. Valahonnan az omlás mögül jajveszékelés hallatszott. Kol a hang irányába kiabált. – Ott vagytok? Hangja nem hatolhatott messzire. – Igen – hallatszott a válasz. Tovább ástak. Közben mintha egy hang azt mondta volna, hogy megsérültek, és Larsot betemette az omlás, és hogy nem nagyon van már levegőjük.
– A levegő – mormogta Kol. – Élve lesznek eltemetve – mondta az egyik bányász, mire Kol rászólt, hogy tartsa a száját. Hirtelen nagy robaj hallatszott, és újabb omlás zárta el most már mögöttük is az utat. – Most már kezdem érteni, mit érezhetett Heike – mondta Kolnak Anna Maria. – Csak ne essünk pánikba! Megnehezítené a helyzetünket. – Majd visszafogom magam – nyugtatta meg a lány. De lelkét rémület töltötte el. Csendben ástak tovább. Egyszer csak megszólalt Egon apja. – Ha túléljük ez a borzalmat – zokogta –, soha többé nem iszom! – Csak olyasmit ígérj meg, amit később be is tudsz tartani – figyelmeztette Kol. – Sune? Hol van Sune? – Az omlás mögött. Éppen őket próbáljuk kiszabadítani. Jobb, ha nyugton maradsz, mert különben rád omlik minden. Az öregember sírvafakadt. – A kisfiaim! Soha nem voltam kedves egyikhez sem! Dolgozni fogok ezentúl! Nem iszom többé! Jézusom, segíts! Légy kegyes hozzám! Mentsd meg a gyermekem, Uram, hisz soha nem ártott Neked! – Ne erőltesd meg magad – mondta Kol, miközben óvatosan egyik követ a másik után emelte le. – Fáj valamid? – Nem érzek semmit. Pontosabban olyan, mintha az egész föld az én vállamon nyugodna. Nehezen lélegzem… Újabb adag kőpor zúdult a nyakukba. Köhögtek, prüszköltek. Anna Maria megint letisztította az öreg arcát. Kol pillantását kereste, hogy erőt merítsen belőle.
ADRIAN BRANDTNAK nem volt könnyű dolga. Nem mert visszamenni a bányába, de a bánya előtti térre sem merészkedhetett ki. Az emberek arcára volt írva, mit éreznek iránta. Kábultan húzódott beljebb, hogy menedéket keressen valamelyik biztonságos járatban. De sajnos egyik sem volt elég biztonságos. Némelyik tele volt mélyedésekkel, a másikban víz állt, és voltak olyan járatok, melyekből nem volt visszaút soha többé-Adrián hallotta, hogy odabenn újra beomlott a fal. – Ez őket érte – mormogta maga elé. – Elvesztek. Kol, az az engedetlen fráter, Anna Maria is, pedig én figyelmeztettem. Mégis azt a szörnyeteget választotta helyettem! Akkor hagyott cserben, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá… Gondolatai tovább kalandoztak. – Nilsson… hihetetlen, hogy meggyilkolták. Csak nem Kol? Adrian nagy levegőt vett és visszament a kapuhoz. – Ugye, ti is hallottátok? Újabb omlás volt. Nagyon sajnálom, de már semmit sem tehetünk értük. Mondjunk el egy imát… – Hogy a pokolba…! – kiáltotta felé egy férfi a tömegből. – Engedj be minket, te gyáva féreg! Hagyd abba a nyafogást! Ekkor toppant be a Brandt család hölgykoszorúja. Celestine is velük tartott. – Milyen hangot ütnek meg a fiammal szemben? – kérdezte Brandt asszony hidegen. Ennek az asszonynak valóban volt képessége arra, hogy minden ellenállást letörjön. Férfias fellépésű lányai pedig csak fokozták a hatást. A tömeg meghátrálni látszott. – Anyám! – suttogta lázasan Adrian. – Segíts, hogy kijöhessek innen! – Engedjen be minket, hogy a saját szemünkkel győződjünk
meg arról, hogy igaz, amit mondott! – kiáltotta egy asszony. – Adjon lehetőséget, hogy megmentsem a férjem! – mondta egy másik. Brandt asszony felemelte a kezét. – Itt maradtok. Én személyesen győződöm meg arról, hogy mi történt! Az öregasszonyon senki nem tudott kifogni, és amíg ezen tűnődtek, fia már be is engedte a kapu mögé. – Nem mehetünk oda – suttogta. – De van egy ötletem… Adrian előadta tervét. Ennek hallatán Kerstin és Lisen arca is felderült. Egymásra néztek, majd határozott léptekkel kimentek. – Szörnyen sajnálom – mondta Brandt asszony. – De elkéstünk. Igazán sajnálom. Jobb, ha elmondunk értük egy imát és elénekelünk egy zsoltárt. Senki nem maradt élve azok közül, akik bent rekedtek… ANNA MARIA nem tagadta, hogy rettenetesen fél. Már nem mert felfelé nézni, mert elég volt csak egy pillantást vetnie a rozoga tákolmányra, hogy halálfélelme legyen. Szerencsére Kol közelsége oldotta rémületét. A következő pillanatban felkiáltott. Mintha megremegett volna felettük a föld. Nehéz kődarabok hullottak fejükre és temették be őket könyörtelenül. – Anna Maria! – hallotta Kol hangját. Bekövetkezett, amitől tartott. Az állványzat leomlott, és kereszt alakban ráesett. Alig kapott levegőt. Annyi ereje azért maradt, hogy odakiáltson Kolnak: – Itt vagyok! – Jézusom! Soha nem hittem volna, hogy kikerülök innen! – kiáltotta valaki boldogan. Hát sikerült! Csakhogy Anna Maria és az öreg biztonsága
árán. – Hozzátok ki őket – szólt embereihez. – Én majd foglalkozom az öreggel és a lánnyal. Anna Maria látta, hogy Kol milyen kétségbeesetten fog hozzá, hogy kiássa az omlás alól. Egyre könnyebben vett levegőt, de a lábát még fogva tartotta a kőtörmelék. A férfi óvatosan szabadította ki a fejét, de a lány mégsem mert moccanni, mert az újabb omlást vont volna maga után. A lány szemében félelem csillogott. – Egon apja – suttogta. – Egon apja… A lány meghallotta Sune hangját. – Istennek legyen hála. Hogy van az apám? Anna Maria megpróbálta felemelni a karját, hogy utat engedjen az öreghez, de nem sikerült. – Nincs nálad valami, amivel alá lehetne támasztani? – kérdezte Kolt. Lázasan keresni kezdtek valami fadarabot. Végre találtak egyet, és óvatosan Anna Maria karja alá csúsztatták, hogy ezzel utat nyitva, az öreg legalább lélegezni tudjon. Ennél többet nem tehettek. Ha újra ásni kezdenek, végképp rájuk omlik minden. Lehet, hogy örökre. Anna Maria aggódott Egon apjáért. De amikor érezte, hogy megmoccan alatta, megnyugodott. – Még él – sóhajtotta. Sune szerette volna kiásni apját, de Kol azonnal megállította. – Előbb a többieket kell kivinnünk. Ez az egyetlen esélyük. Apádnak és Anna Mariának az a szerencséje, hogy a fagerendák fölfogták a nehéz köveket. Ez mentette meg az életüket. – De még mindig veszélyben vannak – suttogta a fiú. – Tudom – felelte Kol. – Valamennyien veszélyben vagyunk.
Kol nem hagyta magára a lányt. Simogatta, igyekezett neki melegséget, bíztatást adni. Anna Maria már biztos volt benne, hogy a férfi szereti. – Kol – suttogta. Ezzel saját érzéseit is elárulta. SEVEDET Sixten és Sune vitte ki a bánya elé. A zsoltáréneklés abbamaradt. – De hát…? – kérdezte valaki a tömegből. – Hiszen ott jönnek! – Nem haltak meg! – kiáltotta egy másik. Hangjában megkönnyebbülés és Adriannal szemben érzett harag vegyült. Az emberek nekidőltek a kapunak, és izgatottan faggatták az érkezőket arról, hogy mi történt odabenn valójában. Brandték is ugyanezt kérdezték tőlük. – Megpróbálnak eljutni Larsig – felelte Sixten, mert fogalma sem volt arról, hogy Adrian és nővérei mivel áltatták az embereket. Nehezére esett a beszéd, rettenetesen megviselték az események. – Larsot teljesen betemette az omlás. Sune apját és Anna Maria kisasszonyt is. És még mindig tart a veszély. A munkavezető azt kéri, hogy néhányan menjenek le segíteni. Legjobb lenne persze, hogy ha csak ketten mennének, mert a fenébe is, nagyon szűk a hely odalenn. – Előkelő hölgyek jelenlétében nem illik káromkodni – figyelmeztette a fiatalembert Brandt asszony. – Sajnos nem nyithatom ki a kaput – mondta idegesen Adrian. – Ezek itt mind megbolondultak, még a végén valamenynyien bezúdulnának a bányába! – Nekem inkább az a gyanúm, hogy téged akarnak leütni, te szörnyeteg! – sziszegte Sune, miközben szeméből patakokban folyt a könny, hosszú folyosót rajzolva vértől és portól mocskos arcára. – Apám haldoklik! Még mindig nem érted? És
éppen a mohóságod miatt! De ezt már nem viheted el szárazon! Csak épüljek fel, és akkor… Sixten arca is véres, mocskos és több helyen sérült volt. De legrosszabb állapotban Seved volt. Fiatal felesége nem akart hinni a szemének. Kerstin keményen rászólt Sunére. – Hogy beszélsz te az igazgató úrral? De majd én följelentelek a… Sune feléje fordította arcát. – Tartsd a szád, te asszony! Mert ha nem, majd én fogom be, de örökre! Te sátánfajzat! – Sune! – ordította Adrian. – Neked aztán nincs jogod, hogy fölháborodj! – nyögte Seved és tekintete villámokat szórt Adrianra. – Már régóta sejtem, hogy úgy koslattál a feleségem után, mint egy szerelmes kandúr! És ő, szerencséden, mit tehetett volna? Ha nem engedelmeskedik, hát elveszed mindenünket, a munkámat, a házunkat, mindent! De mégis te lettél az, akinek nem maradt semmije. Mert a gyerek az enyém, kérdezz meg csak bárkit a faluban! Hiszen te csak ilyen beképzelt leányzókat tudsz csinálni, te herélt disznó! Brandték nem akartak hinni a fülüknek. Idegen, nyugodt hang szólt bele a szóváltásba. – Itt aztán érdekes dolgok történnek! Csak nem valahol itt kell keresnem Brandt úr nagyszájú hivatalnokának a gyilkosát? A rendőrbiztos érkezett oda Vinga és Heike kíséretében. Senki nem remélte, hogy ilyen gyorsan visszatérnek a városból. Úgy látszik, kutatásaik eredménnyel jártak. A kapunál hirtelen csend lett. Valamennyi tekintet Adrianra szegeződött, aki kétségbeesetten bámult a tömegre.
14. fejezet A CSENDET VÉGÜL Adrian anyja törte meg. – Semmi nem igaz az egészből, uram! Mindenki jól tudja, hogy az a cafat csábította el a fiamat… – Most már aztán tartsd a szád, te szörnyeteg! – ordította Seved, tőle nem várt hevességgel. – A feleségemnek soha nem kellett volna ez a majomparádé! Az igaz, hogy a feleségem engedett neki egy kicsit, mi egyebet tehetett volna! De semmi olyasmi nem történt, ami Nilssonnak pletykálkodásra adott volna okot. – Rendőrbiztos! – szólt a király képviselőjéhez határozott hangon Kerstin. – Oszlassa már szét ezt a hordát, hogy végre hazamehessünk! A rendőrbiztos nem foglalkozott Kerstinnel. Fontosabb dolga is akadt. Meg kellett szerveznie a bentrekedtek kimentését. Utána parancsot adott embereinek, hogy kísérjék Brandtékat otthonukba. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a család végre távozott. Heike ellátta a három sebesültet, az időközben hazaérkezett tapasztalt bányászokat pedig leküldték, hogy mentsék ki társaikat. A rendőrbiztosnak nagy munkájába került, mire sikerült nyugalomra bírnia az embereket. Vinga tudta, hogy Heike csak azokon segíthet, akiket már kihoztak, hiszen képtelen lenne bemenni a szűk járatokba. Szó nélkül segített neki. Érezte, hogy Heike mennyire aggódik Anna Mariáért. Először Seved került sorra, hiszen ő sérült meg a legsúlyosabban, ráadásul neki felesége és gyermekei is voltak. Vinga egyre nehezebben tudta palástolni aggodalmát. Mármár feltört belőle a sírás.
– Drága kicsi Anna Maria! Heike ránézett, majd megnyugtatón vállára tette a kezét. – Anna Maria mellett ott van Kol. Hidd el, ép bőrrel meg fogja úszni. Inkább adj nekem egy kis tépést, hogy végre bekötözhessem a sebet! Elég szomorú persze, hogy Adrian Brandt csak ilyen nyomorúságos kötszereket biztosított munkásai számára. Vinga látta, hogy férje most valóban dühös. Amióta csak Ytterhedenben voltak, megfigyelte, hogy férjét milyen mélységesen megrázza az itt tapasztalható nyomor. LENT A BÁNYÁBAN a két újonnan érkezett bányász folytatta a küzdelmet Lars életéért. Kol még mindig ott üldögélt a lány mellett, és a karja alá csúsztatott fadarabot tartotta, hogy Egon apja számára folyamatosan biztosítsa a levegőt. – Anna Maria – szólt a lányhoz csendesen. – Ugye tudod, hogy mit érzek irántad? Azt hiszem, most, hogy nem tudjuk, milyen véget ér a küzdelem, vehetem a bátorságot ahhoz, hogy beszéljek veled. – Nyugodtan beszélhetsz egy kicsit hangosabban – nyögte a lány. Testét szörnyű súllyal nyomta a két támfa. Már azt sem tudta volna megmondani, hogy mije hol fáj éppen. Kolnak nem volt egyszerű elmondani mindazt, ami a szívét nyomta. Magányos ember volt éveken keresztül, nehezen eredt meg a nyelve. – Meg tudod bocsátani nekem, hogy olyan barátságtalan voltam veled még az első időkben? Anna Mariának annyira fájt mindene, hogy szólni is alig bírt. Mégis boldog volt, hogy ezt a percet is megérhette. – Tanítónőcskének neveztél, aki olyan környezetben keres munkát, ahol sok a férfi, és aki lenézően bánik mindenkivel.
Igen, Kol, emlékszem! A férfi elmosolyodott. Csak egy lámpás gyenge fénye világította meg fáradt arcukat. – Tudod, soha nem akartam olyan nőt, aki mindenben felettem áll – magyarázkodott Kol. – És ezt komolyan gondoltad? Hiszen te senkinek nem vagy alárendelve. Nem is voltál, és nem is leszel. – Hogy mondhatsz ilyet, kedvesem! Hiszen tudod, hogy rámsütötték a „gyilkos” bélyeget! És ráadásul még nagyon gazdag is vagy… – És nagyon magányos – szakította félbe a lány. – Egyébként sem vagyok olyan gazdag. Van egy kis birtokom, melyet még irányítani sem tudok egyedül, mert nincs hozzá elég eszem. – Hogy mondhatsz ilyet, hiszen okosabb vagy, mint én! Hatalmas szakadék választ el bennünket egymástól. Te egy egészen más világhoz tartozol! – És milyen világ az, Kol? Mihez kezdjek abban a világban? Persze, ha egyáltalán életben maradok. Olyan magányos vagyok, Kol. És nagyon szegény, ami az emberi kapcsolatokat illeti. Kol végigsimított a lány arcán. – Hidd el, nincs így. Hiszen olyan sokan szeretnek! Bár Brandtékért nem vállalok felelősséget. És van valaki, aki mindenkinél jobban szeret. Azért vallom be neked, mert jobb, ha tudod, ha mégiscsak meg kell halnunk. Kol aggodalma nem volt alaptalan. Hiszen innen-onnan állandóan közéjük hullott egy-egy kő, és helyén szörnyű, tátongó lyuk maradt. Anna Maria sejtette, hogy Kol mire céloz, bár a férfi nyíltan nem mert neki szerelmet vallani. – Szükségem van rád, Kol – suttogta. – Azt hiszem, már
régóta tudod, mit érzek irántad. A férfi hangja rekedt volt, amikor megszólalt. – Komolyan gondolod? – Miért áltatnálak ilyen helyzetben? Kol egy ideig nem szólt semmit. – Ha mégis sikerülne kijutnunk innen… akkor kérlek, engedd meg, hogy örökké vigyázhassak rád – mondta kissé fátyolos hangon. – Most nagyon boldoggá tettél, Kol. A férfi érezte, milyen fáradt a lány hangja. – Anna Maria? De a lány nem válaszolt. – Istenem – suttogta a férfi. – Istenem… ne vedd el tőlem! Engedd, hogy éljen! Hiszen kellek neki! Hagyd élni, Uram! Soha, de soha nem fogom elhagyni őt… Ezen túl uralkodni fogok magamon, megígérem! Csak hagyd életben! Kétségbeesetten kiáltott emberei felé. – Meddig tart még, fiúk? – Nagyon nehéz előrehaladnunk! Kol bármit odaadott volna, hogy megmenthesse a lány életét. De semmit nem tehetett érte, mert akkor a másik három ember életét kockáztatta volna. Várnia kellett. Nem tudta, meddig sikerül még az Egon apja számára vájt kis szellőzőnyílást szabadon tartania. Hiszen a por és a kőtörmelék egyfolytában hullott a fejükre. Azt sem tudta megállapítani, hogy él-e még az öreg. Még soha nem esett ilyen nehezére a várakozás. Észrevette, hogy egyre nehezebben lát. Állandóan a szemét törölgette. Számára még soha nem volt ennyire fontos, hogy életben maradjon. Akkor sem, amikor kijött a börtönből, vagy amikor édesanyja meghalt. Most viszont küzdeni akart azért, hogy visszamehessen az emberek lakta világba.
Mintha Anna Maria suttogott volna valamit! – Guillaume! – Már azt hittem, hogy örökre elmentél tőlem! – Csak nagyon fáj mindenem! – Szörnyű fájdalmaid lehetnek! Anna Maria kaparászni kezdett a kezével, mintha Egon apja számára akarna levegőt biztosítani. – Milyen furcsa, hogy te helyesen ejtetted ki a nevem! – Szeretnéd, ha Guillaume-nak szólítanálak? – Nem. Már kibékültem a Kollal. Egyébkém a nevem francia formája a Williamnek, vagy a Vilhelmnek. – Vilhelm – pihegte Anna Maria fáradtan. – Hallgasd csak! – figyelmeztette Kol. – Valaki közeledik. A szűk járatból idegen hangok szűrődtek be hozzájuk, majd egy lámpa gyenge fénye villant. A két bányász érkezett meg, akiket a rendőrbiztos küldött a megmentésükre. – Már azt hittem, hogy odakint megfeledkeztek rólunk – mondta nekik Kol. – Nem is lett volna másképp, ha a tulajdonoson múlik. Nem érdekelte különösebben, hogy kihozzon innen benneteket. Hogy vagytok? – Váltsátok le azt a két embert! – kérte őket. – De a pokolba is, legyetek nagyon óvatosak! És siessetek, mert ezek itt ketten már nagyon nehezen viselik a megpróbáltatásokat. A férfiak csodálkoztak, mert csak Anna Maria fejét és vállát látták. – Hogyhogy ketten? – Sune apja a törmelék alatt fekszik. Úgyhogy igyekezzetek! Szomorú hangja tompán hangzott a szűk bányajáratban. – A föld mélyében – suttogta a lány.
– Mit mondtál? – Semmi különöset. Ráérek később is elmondani. – Most mondd el, mire gondoltál! – Ugye most mélyen a föld alatt vagyunk? – Igen. – Ezek a szavak mintha végigkísérnék az egész életem. – Hogy érted ezt? – Anyám és apám. Az érzéseim, a vágyaim, az ösztöneim. És most itt a bányában is… – A lány elhallgatott. Látszott rajta, hogy megint fájdalmai vannak. – Fáradt vagyok. Már csak körbe-körbe járnak a gondolataim. – Bocsáss meg nekem! Igazán tapintatosabb lehettem volna. Majd később… később?… beszélünk róla. Ha egyáltalán élünk még akkor. – Valahol… nagyon messze, egy völgy mélyén el van ásva valami… de nem találjuk meg… legalábbis… nem idejében… Kol aggódni kezdett a lányért. Azt hitte, Anna Maria félrebeszél, ahogy a számára értelmetlen szavakat hallgatta. – És messze délen, ahol Heike élt egy ideig… vajon még mindig a föld alatt van az a valaki? – Heike? – Nem, nem. A félelem! Heike kedves ember! Hát soha nem jutnak el hozzájuk? A lány sírni kezdett. – Annyira fáj mindenem! A férfi simogatni kezdte Anna Maria poros haját. Mit tehetne érte? Hamar be kellett látnia, hogy sajnos semmit. – Nem félsz? – kérdezte csodálkozva a lányt. – Miért félnék, amikor itt vagy mellettem? Lehet, hogy tényleg így van, mosolyodott el Kol. – Larsot kiszabadítottuk! – hallották az egyik férfi kiáltását. Végre!, lélegzett fel Kol.
– Él? – kérdezte tőlük hangosan. – Még nem tudjuk. Lassan, óvatosan kihúzták a férfit az omlás mögül, majd a hordágyra fektették, amit még kintről hoztak magukkal. Gyorsan kisiettek vele a felszínre. Anna Mariát most már hatalmába kerítette a szorongás. Vajon ők is kijutnak innen egyszer? – Most rajtunk a sor – hallotta Kol határozott hangját. – Próbáld meg felemelni azt a támfát! – mondta Kol a férfinak, aki ottmaradt segíteni. – Én addig vigyázok a lányra! Te pedig az öreggel foglalkozz! – utasította a másikat. – Próbáld meg gyorsan kihúzni, mielőtt még minden ráomlana! Azt hiszem, nincsenek súlyos sérülései. A támfa megvédte attól, hogy csontja törjön. – Soha nem jutunk ki innen – sóhajtott az egyik férfi. – Ha csak megérintem a támfát, máris egy csomó kő hull a nyakunkba! – Meg kell próbálnunk! Mégpedig gyorsan! – Ha sikerül kiszabadítani engem innen, én már a saját lábamon is kimegyek – mondta Kolnak a lány. – Akkor már csak Egon apjával kell foglalkoznotok. A férfi nem szólt egy szót sem, csak bólintott. – Imádkozzatok az Istenetekhez! Anna Maria úgy érezte, itt a világ vége. Kol kirántotta a támfát, majd mintha a föld indult volna meg fölöttük. Dörgött, morajlott minden. Kétségbeesetten Kol nevét kiáltotta, hiszen tudta, hogy a férfi a kőeső közepére került. Nem akarta itthagyni. – Fuss, Anna Maria! – kiáltott neki vissza a férfi. Majd érezte, hogy valaki átkarolja a vállát. Kol volt az. Azután már csak azt látta, hogy valaki előrevonszolja magát a járatban. – Az ördögbe is – káromkodott az egyik bányász. – Kupánvágott egy kő. Egész elkábultam. Hol vagyunk egyálta-
lán? – Már kifelé tartunk – mondta Kol. – Kövessetek, úgy ismerem a bányát, mint a tenyeremet. Valamennyien itt vagytok? – Igen. De nem tudom, mi van Sune apjával. Mind a négyen kivették részüket az öreg kicipeléséből. Egyikük sem tudta, él-e még szegény. Anna Mariának jártányi ereje sem maradt, de összeszorította a fogát és ment, ment előre a férfiakkal. Először föl sem fogták, hogy kiértek, hiszen azóta Ytterheden felett is besötétedett. Arra figyeltek fel, hogy előttük apró szentjánosbogárként világító lámpások imbolyognak a sötétben. Több segítő kéz is Egon apja után nyúlt. A kisfiú szívet szorítóan sírni kezdett. Vinga átkarolta Anna Mariát, és a ládához támogatta. A lány nem is bírt volna ennél többet. Szabad volt, megmenekült. Most már elengedhette magát. Heike megvizsgálta Egon apját. Ekkor tudták meg azt is, hogy Lars sérülései komolyak. Anna Maria elájult a kimerültségtől. KICSIT KÉSŐBB, amikor magához tért, lassan-lassan eszébe jutottak az események. A rendőrbiztos bezáratta a bányát. Egon apját és Larsot kórházba szállították. Anna Maria sebeit Heike látta el. Kol is több helyen megsérült. Lassan a tömeg is feloszlott. Hihetetlenül mozgalmas karácsonyuk volt. A rendőrbiztos Heike, Vinga, Anna Maria és Kol kíséretében elindult Brandték háza felé. A családot a rendőrbiztos egyik embere őrizte. Brandték felháborodtak azon, hogy nem engedik őket visszatérni a városba, hogy ott ünnepeljék a karácsonyt.
A szalonban foglaltak helyet. A levegő csak úgy vibrált a feszültségtől. – Különös dolgok történtek az utóbbi néhány napban Ytterhedenben – fogott bele mondandójába a rendőrbiztos. – Szeretnék fényt deríteni néhány homályos pontra… Brandt asszony jéghideg pillantásokkal méregette a rendőrbiztost, két leánya tüntetően elfordult Anna Mariától és Koltól. Adrian föl-alá járkált a szobában. Már mindenkinek az idegeire ment. Szerencsére Celestine nem volt jelen. – A bányát bezárattam, és attól tartok, örökre úgy marad. Simon úr, a munkavezető tájékoztatása szerint már egyébként is minden kitermelhetőt felszínre hoztak. Nincs semmi értelme annak, hogy tovább működjön. – Engem nem érdekel – szólt közbe Adrian. – Nem ez volt az egyetlen bevételi forrásom. Még örülök is, hogy elmehetek ebből a nyomorúságos Ytterhedenből. – És a munkások? – kérdezte a rendőrbiztos óvatosan. – Velük mi lesz? Arra nem gondol? Adrian kiegyenesedett és tekintélyt parancsolóan körbe nézett. – A munkások olyan botrányosan viselkedtek a családommal szemben, hogy nem érdemelnek könyörületet. A rendőrbiztos letett arról, hogy megvitassa Adriannal a munkások jövőjét. Ehelyett más irányba kezdett puhatolózni. – Azt mondta, hogy nem a bánya volt az egyetlen bevételi forrása. De gondolom, nem azokból kívánja finanszírozni a bányaművelésből származó veszteségeit, mert az tagadhatatlan, hogy veszteséges vállalkozás volt, ugye? Adrián nem tartotta arra érdemesnek a rendőrbiztost, hogy magyarázkodni kezdjen előtte. – Van elég pénzem. – Igen? – kérdezte enyhe gúnnyal a hangjában a rendőrbiz-
tos. – Pedig nemrég még nálam járt, és az iránt érdeklődött, hogy… – Azóta kaptam kölcsönt a banktól. – És milyen biztosíték ellenében, ha szabad kérdeznem? – Nem szabad kérdeznie! Ez teljes mértékben rám tartozik. A rendőrbiztos olyan volt, mint a pók, amikor már közel van ahhoz, hogy rávesse magát áldozatára. – Ha nem csal a szimatom, Lind úrnak lenne ehhez néhány megjegyzése… Mindenki Vinga és Heike felé fordult. – Igen. Pontosan ez ügyben jártunk a városban még a délelőtt – szólalt meg Vinga. – De mindenekelőtt beszéltünk a tiszteletessel és megkértük, hogy érvénytelenítse Adrian Brandt és rokonunk, Anna Maria Olsdatter eljegyzésének kihirdetését. A Brandt hölgyek felháborodva ugrottak fel helyükről. Adrian elsápadt. – De Anna Maria! Miért engedted, hogy ezt tegyék? – Az én kívánságomra történt – állította, bár ő is most hallotta először, hogy mi is volt Vinga és Heike városi látogatásának valódi célja. – Ha tudni akarod, sírni tudnék megkönynyebbülésemben. Te is jól tudod, hogy soha nem akartam a feleséged lenni. – De hát mondtam, hogy engem nem érdekel az a családodban járó mendemonda a démon-gyerekekről. – Ennek semmi köze a döntésemhez! Kol már megkért, hogy életem hátralévő részében gondoskodhasson rólam. Én pedig boldogan igent mondtam neki. – Nem! – sziszegte Lisen. – Ezt nem bírom tovább hallgatni! Úgy tűnt, Kerstint is megrázták a hallottak. – Nem mennek sehová – szólt rájuk szigorúan a rendőrbiz-
tos. – Lind asszony még nem fejezte be! – A papnál tett látogatásunk után benéztünk a bank igazgatójához is. Magánügyben, ezt ugye nem szükséges hangsúlyoznom. Hiszen a bank csak újévben nyit ki, mint ahogy azt a hölgyek egyszer már tudomásomra is hozták. Brandték nyugtalankodni kezdtek. Kizárólag a rendőrbiztos szigorú tekintete tartotta őket a helyükön. Úgy tűnt, Adriant már semmi nem zökkenheti ki lelki nyugalmából. – Miután már régóta gyanakodtunk arra, hogy valaki kihasználja unokahúgunk bizalmát, sikerült megtudnunk, hogy Adrian Brandt hogyan kaphatott ilyen magas összegű kölcsönt. – Ez nem lehet igaz – omlott össze Adrian. – Mivel vádolnak engem? Semmi gyanús nem volt a kölcsön körül! Most a rendőrbiztos vette át a szót. – Még hogy nem volt? Adrian Brandt azért kaphatta meg a kölcsönt, mert jövendőbelije, Anna Maria Olsdatter aláírt egy olyan szerződést, amelyben minden vagyonát jövendő férjére ruházza át. És ez a jövendő férj Adrian Brandt lett volna. Anna Maria felháborodva ugrott fel a helyéről. – Hiszen én soha semmi ilyesmit nem írtam alá! – Nem írtad alá? De hát a bankigazgató azt mondta, hogy… – Bizony nem írta alá – mondta Adriannak a rendőrbiztos. – Lind úr vethetett egy pillantást arra a bizonyos szerződésre. Az aláírás nagyon hasonlított Anna Mariáéra, de látszott rajta, hogy csak ügyes hamisítvány. Lassú mozdulatokkal írta oda valaki a nevet, mintha nagyon vigyázott volna arra, hogy hasonlítson. Kol és Anna Maria egymásra nézett. – Jól sejtettem… – jegyezte meg Kol. – Aznap, amikor figyelmeztettél, hogy ne írjam alá! Milyen
szerencse, hogy akkor bejöttél! Csak a valódi, az iskoláról szóló szerződést írtam alá. Milyen ideges volt Nilsson! Gyorsan eldugta azt a másik papírt, amikor meg akartam nézni. – Azért, mert az volt az a bizonyos szerződés a bank számára. Nilsson utána aláírta maga. Vagy ő, vagy valaki más. – Hiszen itt mindenki megbolondult! – ugrott fel Adrian. – Milyen hazugságokat akarnak a nyakamba varrni? Anna Maria papírját már úgy kaptam kézhez, hogy alá volt írva. Igaz ugyan, hogy nem hozzám, hanem a munkavezetőmhöz húzott! A bányában sem néztem pontosan utána, hogy valóban meghaltak-e. De minden jel arra mutatott. Ugye, Lisen? Ugye, mama? – Várjunk csak, Adrian! – csattant fel anyja hangja. – De hát én nem öltem meg Nilssont! Mert gondolom, ide akar kilyukadni, ugye, uram? A férfi bólintott. – Nilssonnal és Anna Mariával is végezni akart. Egyazon este. Csakhogy az egyik gyilkosság nem sikerült. Adrian körülnézett. – Semmit nem értek az egészből. Hiszen nem is voltam Ytterhedenben akkor este. És azt sem értem, hogy miért… – Mert Anna Maria éppen előtte mesélte el a nővéreinek, hogy másnap be kell mennie a bankba! Ezt kellett megakadályozni. Akkor az igazgató elmesélhette volna neki, hogy az ő birtokai szolgáltak jelzálogul a Brandt család kölcsönére. Ami persze nem derülhetett ki Adrian és a kisasszony házasságkötése előtt. Csakhogy Anna Maria nem akart Adrian felesége lenni. És most értünk Nilssonhoz. Nyakig benne volt ebben a tisztességtelen ügyben. Meg kellett halnia! – Miket hord maga itt össze? – kérdezte halott haloványan Adrian. – Véget kell vetnünk ennek a komédiának! – mondta hatá-
rozott hangon Brandt asszony. – Mint már említettem, Nilsson, éppúgy mint Anna Maria, útjában állt valakinek. A kisasszony ellen elkövetett támadást végtelen düh vezérelte. Megtudtam, hogy Lisen kisasszony féltékeny volt Anna Mariára Kol Simon miatt. – Még hogy én, erre a…? – hüledezett Lisen. – Többnyire Kerstin kisasszony tárgyalt Nilssonnal. Ők ketten néha elképesztő dolgokat főztek ki. És egymást is kihasználták. – Mit képzel, meddig fogjuk tűrni a sértéseit? – kérdezte Kerstin. – Csak nem gondolja komolyan, uram, hogy egy ilyen gyenge nő, mint a húgom vagy én, képes lett volna elintézni egy olyan erős férfit, mint Nilsson? A rendőrbiztos kétkedő pillantásokat vetett az amazon termetű ifjú hölgyekre. – Esetleg ketten próbálkoztak vele? – Most már aztán elég! – háborodott föl Kerstin. – Lind úr elővigyázatosságának köszönhetően tudjuk, hogy ki volt az, aki a hamis okmánnyal felkereste a bank igazgatóját. Nos, nem Nilsson, hiszen tőle soha nem fogadta volna el a bank hitelesnek. Adrian és az édesanyjuk sem, nem mintha teljesen ártatlanok lennének mindenben, de sok tekintetben kívül állnak ezen a szomorúan végződött histórián. A bank igazgatójának állítása szerint az a bizonyos hölgy Adrian Brandt egyik nővére volt. Ugyan nem mutatkozott be neki, de ő felismerte. Nos, tisztelt jelenlévők, szeretném megosztani önökkel egyik megfigyelésemet. Az a gyanúm, hogy nem csupán Lisen kisasszony érdeklődését keltette fel Simon úr személye. Úgyhogy Olsdatter kisasszony, az ön ellen elkövetett erőszakos támadás… – Befejezné végre a gyanúsítgatásait? – dühöngött Kerstin. – Egy percig sem maradok tovább!
Persze nem jutott messzire, mert az ajtóban álló őr egyszerűen megállította. Kerstin rádöbbent, hogy a játék véget ért. Pontosan úgy cselekedett, ahogy az a legtöbb bűnözőtől várható. – Nehogy azt higgyék, hogy egyedül én követtem el mindent! Lisen segített nekem elrejteni Nilssont! – De csak miután megtörtént! – kiabálta Lisen. – Mélységesen megdöbbentett, amit a testvérem elkövetett. – No persze! – mordult rá Kerstin. – Anyám! Valójában maga kényszerített arra, hogy ezt tegyem. Csak így tudtam rábírni azt a buta libát arra, hogy aláírja a szerződést. – Csakhogy nekem fogalmam sem volt róla, hogy gyilkosságba keveredsz! – Persze hogy nem! De maga sem tiltakozott az ellen, hogy magukra hagyjuk őket a bányában! A rendőrbiztos csendesen elmosolyodott. Szemmel láthatóan jól szórakozott. – És te is, Adrian! – fordult öccse felé indulatosan Kerstin. – Tulajdonképpen te szorgalmaztad a leginkább, hogy ne törődjünk velük. – Most hazudsz! Hiszen én meg voltam győződve arról, hogy valóban meghaltak! – Ne próbáld ezt nekünk bemesélni, kérlek! – nevetett fel gúnyosan Lisen. – Éppen olyan bűnös vagy, mint mi ketten. És ha Kerstin nem olyan szörnyen ügyetlen, hogy hagyja elmenekülni ezt a kis libát, hát most nem lennénk ekkora pácban! – Igen? És a boszorkánymester? Ha ez a szörnyeteg nem érzi meg a hullaszagot, megúsztuk volna. De minden ellenünk fordult. Lisen indulatosan Anna Maria felé fordult. – Ne vágjál már olyan szenteskedő képet, mert kikaparom a
szemed! Csak nem képzeled, hogy Kolnak a két szép szemed miatt kellesz? Ő is csak a pénzedet akarja! – Bizony! – erősítette meg Kerstin is. – Most aztán megfogtad az Isten lábát! – gúnyolódott Adrian. – Nagy teljesítmény volt, mondhatom! A börtöntől egy gazdag nő ágyáig! – Köszönöm, ennyi elég is volt nekem – jegyezte meg szárazon a rendőrbiztos. Félt, hogy Kol Simon indulatosan reagál majd az őt ért sértésekre. Úgy érezte, jobb, ha az nem itt történik meg. – Most már vége a játéknak! Heike felállt. – Igazán sajnálom, de mennem kell. Várnak rám a beteg gyerekek. Úgy érzem, sokkal fontosabb értük tennem valamit, mint tovább hallgatnom ezt a mocskolódást. Azzal fogta magát és távozott. NÉGYEN INDULTAK EL a faluba vezető úton. Anna Maria kábult volt. Úgy érezte, testi és lelki teljesítőképességének határához érkezett. Kol látta, mennyire kimerült a lány. Kedvesen a keze után nyúlt, mire Anna Maria görcsösen az övébe kapaszkodott. – Furcsa karácsonya van idén az ytterhedenieknek! – mormogta Heike. – Igen – szomorodott el Vinga. – Nem túl sok reménnyel kecsegteti őket az újesztendő sem! – Úgy érzem, az én kötelességem, hogy gondoskodjak a jövőjükről – vélte Kol. Anna Maria ránézett. Érezte, hogy a férfi komolyan gondolja, amit mondott. – Attól tartok, te vagy az egyetlen, akinek ez egyáltalán eszébe jutott! – fordult feléje Heike. – Olyan rossz rágondolni, hogy Kerstin Birgitta néném ba-
rátnője! – mondta elkeseredve Anna Maria. – Biztos lehetsz benne, hogy a nénéd mit sem tudott minderről – igyekezett megnyugtatni a lányt Vinga. – De mégis ő ajánlott be nekik. – Ne aggódj, szörnyen megdöbben majd, ha tudomására jut, hogy mi történt Ytterhedenben. – Ezek szerint az iskola sem működik tovább? – Sajnos nem tehetünk semmit ellene – felelte Kol. – És tanítónőre sincsen többé szüksége a falunak. Anna Maria felsóhajtott. – Akkor vissza kell térnem Skenäsbe. Csakhogy én semmit sem értek a földműveléshez! – Talán segítségedre lesz valaki – mondta Vinga és cinkosán Kolra pillantott. – Hát én sem értek túl sokat a földhöz – mosolyodott el Kol. – De biztosan beletanulnék. És ha Anna Maria mindenképpen gyerekekkel akar foglakozni, gondolom, azon a környéken is akad egy iskola! – Mi lenne, ha saját gyermekeitek lennének – nevette el magát Vinga. KOL ÚGY ÉREZTE, mintha Anna Maria el akarná engedni a kezét, de nem hagyta. – Kedves Vinga, néha őszintébb vagy a kelleténél – motyogta zavartan. Már a házak között jártak, amikor Vinga megszólalt. – Nem mintha fel akarnálak bujtani benneteket, de odafönn, szörnyetegéknél láttam, hogy Anna Mariának krétafehér az arca. Azt hiszem, mindenképpen ápolásra szorul ma éjjel. El is megyek veled Klarához, hogy megmondjam neki, ma éjjel nem maradhatsz egyedül. És ez valóban így van. Majd azt mondom neki, hogy nálunk alszol, de valójában Kolnál töltöd
az éjszakát. És rajtunk kívül senki nem fog tudni erről. – Semmi nem okozna nekem nagyobb örömet annál, mint hogy Anna Mariáról gondoskodjam ma éjjel – mondta Kol. – Magam is gondoltam erre, de nem mertem előállni az ötletemmel. De persze csak akkor, ha biztonságban érzi nálam magát… – Hol lenne nagyobb biztonságban? – Úgy értem…, szóval én annyira szeretem Anna Mariát, hogy… szóval szükségem van rá. Nem tudom, hogy képes leszek-e elviselni, hogy… hogy ilyen közel legyen hozzám. – Figyelj rám, Kol – mondta Vinga a fiatalember vállára téve a kezét. – Anna Maria nagyon magányos, és most ráadásul fáradt és meghurcolt is. Bármelyik pillanatban sírva fakadhat. Amire most nagy szüksége lenne, az egy ember abszolút közelsége. Olyasvalakié, aki törődik vele. Olyasvalakié, akihez ő is szívesen fordul. Hogy ez a közellét mivé fejlődhet, az jelenleg nem is olyan fontos. Minél közelebb kerülsz hozzá, annál jobb, hidd el nekem. Kol megdöbbent Vinga szavain. Elbűvölte az asszony érzékenysége és megértése. – Eljössz hozzám ma este? – kérdezte a lánytól. Anna Maria bármelyik pillanatban összeeshetett. Mintha minden vér kiszállt volna az arcából. – Vingának igaza van. Tényleg az összeomlás szélén állok. Menjünk el hozzád, Kol! Heike elmosolyodott. – Kérlek, ne lepődj meg nagyon a feleségem viselkedésén, Kol – mosolyodott el Heike. – Tudod, kicsit neveletlen. Soha nem lesz elég jólnevelt. – Szerintem éppen ez a csodálatos benne – felelte Kol. – Igazán tapasztalt asszony lehet. – Az ám! – mondta csúfondárosan Heike, majd bement a
kovács házába, hogy megnézze a gyógyuló apróságokat.
15. fejezet KOL MEGGYÚJTOTTA A LÁMPÁT. Aggódva figyelte az ágy szélén üldögélő Anna Mariát. Amíg végigjöttek a parton, egy szót sem szóltak egymáshoz, ám a lány egy pillanatra sem engedte volna el a kezét. Kol először azt akarta javasolni, hogy majd ő alszik a konyhában a vízpadon, és saját ágyát átengedi a lánynak. Végül ráeszmélt, hogy ennél jobbat is kitalálhat. Hiszen éppen azért jött ide Anna Maria, hogy nyugalmat, vigasztalást találjon nála. Kerül, amibe kerül! Bár törekednie kell majd arra, hogy visszafogja magát. Milyen régóta várt erre a pillanatra! Hány éjszakán át vágyakozott a lány után! Akkor azt hitte, hogy nincs is semmi esélye. Anna Maria rendkívül vonzó, érzéki teremtés volt. A mozgása, a mosolya egyre jobban felkorbácsolta a férfi vágyát. Kol már akkor megszerette, amikor még azért elégedetlenkedett, hogy egy „tanítónőcskét” hoztak a faluba. Amikor a lány Egon hazakísérése után nála járt, teljesen megbabonázta. – Le szeretnél feküdni? – kérdezte. – Igen. De a hajam… nem feküdhetek le ilyen piszkosan – mondta vontatottan a lány. – Egyfolytában potyog róla a por és a piszok. – Hát, én sem festek jobban! – Hadd mossam meg a hajam, Kol! – Természetesen! Megnézem, hagyott-e Lina melegvizet a kondérban! Szerencsére hagyott. Kol bevitte a mosdótálat a konyhába.
– Szívesen segítek neked, ha gondolod – mondta Kol. – Jó lenne. Lina holnap már korán itt lesz? – Nyugodj meg! A rokonaid azt mondták neki, hogy semmi szükség arra, hogy holnap idejöjjön! Anna Maria teljesen kába volt. Szerencsére a hajmosás felfrissítette. Szégyenlősen bújt ki ruhájából. A férfi legszívesebben oda se nézett volna, mert rögtön elöntötte a verejték. A lány alsószoknyája és inge gyönyörű volt. Kol egy pillanatra becsukta a szemét. Nem volt olyan egyszerű dolog ilyen közel állni ehhez a vonzó teremtéshez és beszappanozni a haját. A keze remegett, egyre nehezebben vett levegőt. Ezzel szemben Anna Maria feszültségét lassan feloldotta a hajmosás. – Arra gondoltam, hogy magammal viszem Klarát és az egész családját Skenäsbe. Klampent és a kislányát is. Jut ott elegendő hely mindenkinek. – Nagyszerű – mondta feszülten Kol. Véletlenül hozzáért a lány vállához. – Ezzel rajtam is segítesz. A bányászokat nem is lesz olyan nehéz elhelyezni, hiszen magányos, család nélküli emberek. Csak nem szappan ment a szemedbe? – kérdezte aggódva. – Nézd csak, itt egy törölköző – nyújtotta a lány felé a tiszta vászonkendőt. – A családokkal sokkal nehezebb a helyzet. Egy pillanatra egészen közel került hozzá! – A parasztgazdaságok Brandtéktól függetlenek voltak, gondolom? – Igen. Lina és még néhányan itt maradnak. A kereskedőért nem aggódom. Bárhol megállja a helyét. – Azt hiszem, beszélni fogok az Oxenstierna családdal Bengt-Edvard ügyében. Talán ők segítségemre lesznek abban,
hogy családja Stockholm közelében telepedhessen le. Úgy döntöttem, hogy állom a taníttatása költségeit. Nagyon nem szeretném, ha vásárokon kellene énekelnie. – Ebben tökéletesen igazad van! Remélte, hogy a lány nem veszi észre egyre jobban fokozódó izgalmát. – Kerstin is… szerelmes volt beléd? – kérdezte bizonytalan hangon. Kol tűnődött egy darabig. – Erőszakos volt és kihívó. Rendkívül kihívó! – Aha – mondta szárazon Anna Maria. – Ezek szerint igaz. Csak megpróbálta az erőszakossága mögé rejteni. Végül is sajnálom, hogy ilyesmihez kellett folyamodnia. És mi lesz Celestine-nel…? – Azt hiszem, nem kell sajnálnunk őket. Végül is mindenkivel csúnyán elbántak! Anna Maria hajából kiöblítették a szappanhabot. Kol valóságos kábulatban lebegett. Nem tudta, mitévő legyen. De képtelen lett volna lemondani a lány közelségéről. Furcsa gondolatok cikáztak az agyában. Szerette volna megérinteni a lány mellét, megcsókolni a nyakát. Sok mindent szeretett volna még, amire gondolni sem mert valójában. Nagy önuralomra volt szüksége ahhoz, hogy ne próbálja meg azonnal kielégíteni vágyait. Anna Maria hátravetette a haját. Megkereste a törölközőt és dús tincsei köré tekerte, majd a férfihoz fordult. – Ó… – sóhajtott fel csendesen. „Jó lesz, ha a kisasszony óvakodik azoktól a férfiaktól, akiknek még soha senkijük nem volt. Megbolondulnak, ha az ember közel engedi őket magához.” Pontosan ilyen tűz égett most Kol szemében. Az a sötét tűz! Kol annyira más volt, mint a svéd férfiak.
Benne is fellobbant a vágy. Valójában már abban a pillanatban, amikor először megpillantotta Kolt. Megpróbálta elfelejteni a Lisen és Sixten között lezajlott visszataszító jelenetet. Hiszen annak semmi köze az ő érzéseikhez. Amit ők éreznek egymás iránt sokkal, de sokkal mélyebbről fakad. – Remélem, elég bolond leszel ma este, Kol! – mondta a férfinak és átölelte a nyakát. Ettől a perctől kezdve Kol elvesztette a fejét. Szenvedélyesen megcsókolta a lányt, aki hagyta, hogy a férfi az ágyába vigye. Nem érzett mást, mint kellemes kábulatot. Olyan volt, mintha valahol a levegőben lebegne. A férfi karjával erősen magához szorította. Anna Maria még soha nem érezte magát ilyen biztonságban. Egyre jobban felengedett, már nem félt attól, ami hamarosan megtörténik majd vele. Mégis elsírta magát. – Semmi baj – hajolt hozzá Kol óvatosan. – Sírjál csak! Legalább megkönnyebbül a lelked! Vigasztalta, simogatta a lányt. Simogatásai észrevétlenül egyre szenvedélyesebbé váltak. Éppen olyan bolond volt, ahogy Anna Maria szerette volna. Ugyanakkor belátó és kedves. ELJÖTT AZ ÚJESZTENDŐ. 1816-ot írtak. Leesett a hó, és betakarta a kopár partot és falu piszkos, poros utcáit. Ytterhedenben már alig volt valaki. Bengt-Edvard és családja elköltözött. Az Oxenstierna család befogadta őket. Boldogsággal töltötte el őket, hogy Anna Maria hozzájuk fordult segítségért. Még a fiú jövőjéről is gondoskodtak. Kolnak a legtöbb bányászt sikerült elhelyeznie, köztük Sunét és az apját is, így a kis Egonnak is jobbra fordult a sorsa. Egon apja a
baleset után mélyen vallásos lett. Soha többé nem nyúlt az italhoz. Neki is jutott munka egy bányában, igaz, csak kisegített, de az is több volt a semminél. Biztos volt benne, hogy Isten keze emelte ki a Sátán karmaiból. Klara és Klampen hálásan elfogadta Anna Maria meghívását. Kol a többi család elhelyezésén fáradozott. Adrian kölcsönét visszavonta a bank, Anna Maria pedig kifizette a kereskedőnek tartozásait. A súlyosan sérült Lars sebei lassan gyógyultak a városi kórházban. A Brandt család háza üresen állt. Az egyik városi család fontolgatta, hogy esetleg megveszik. A betlehemes játékot sajnos nem tudták előadni a városban. Hogy utazhattak volna oda a legnagyobb felfordulás közepén? Gustavot és a családját egy a városból érkezett orvos is megvizsgálta. A gyerekek arcán addigra egészséges szín jelent meg. Még nem gyógyultak meg teljesen, de a legjobb úton haladtak afelé. Bár soványak és törékenyek voltak még, de már fel tudtak kelni az ágyból és apró manókként szaladgáltak egy nagydarab férfi körül, aki nagyon megszerettek. Az egész család sokkal jobb állapotban volt már. A legnagyobb csoda azonban a legbetegebb apróság javulása volt. Amikor az orvos egy évvel azelőtt megvizsgálta, biztos volt benne, hogy a kicsi tüdejét már nem lehet meggyógyítani. Most kénytelen volt visszavonni a véleményét. Hitetlenkedve állt meg Gustav házának küszöbén, és elképedve nézett körül a szobában. – Az ördögbe is! Az a gyanúm, hogy valamennyien életben maradtok! – Majd némi gondolkodás után folytatta. – De azért valljátok be, hogy nem minden a keresztény egyház elveinek megfelelően zajlott! Ezzel távozott is.
Heike azonban még nem tekintette befejezettnek a gyerekek gyógyítását. Hátra van még néhány kezelés, amit feltétlenül szükségesnek tartott. Kol már szerzett munkát és lakást Gustavnak, de addig nem utazhattak el, amíg Heike nem engedte. Hamarosan újabb kihirdetésre került sor. Ezúttal azonban mindkét fél egyetértett vele. Kol és Anna Maria is távozni készült Ytterhedenből. A helybéliek elárasztották őket ajándékaikkal és jókívánságaikkal. Éppen Lina zabpelyhes süteményét élvezték, amikor hirtelen Heike hangja szakította félbe a vidám beszélgetést. Az orvos keze egy pillanatra megmerevedett. – Mi történt? – kérdezte Anna Maria. Vinga jól tudta már, mi zajlik le ilyenkor férjében. Megnyugtatón Heike vállára tette a kezét. – Újabb üzenet – suttogta. – Maradjatok csendben! Anna Maria le sem merte nyelni szájában a falatot. Kol, akit már beavatott a titokba, még mindig nem tudta mire vélni a dolgot. A Jéghegyek Népének története örökre megfejthetetlen marad számára. Érezte, hogy mennyire mások, mennyivel különösebbek, mint bárki, akit eddig megismert. Heike egyre nyugtalanabb lett. Zihált, szeme kikerekedett. Üzenetet küldtek számára, A félelem mind jobban felülkerekedett benne. Egyre erősebben szorította Vinga kezét. Szegény asszony arcán látszott, hogy már alig viseli el a fájdalmat. Mégsem szólt egyetlen szót sem. Majd hirtelen, nagy sóhajtás közepette elengedte. Vinga szemmel láthatóan megkönnyebbült. Heike felállt az asztaltól. – Nem Christer az. Hála Istennek! De a helyzetünk egyáltalán nem egyszerű, ugyanis Tula az, akit keresnünk kell! – Hiszen még csak tizenöt éves – képedt el Vinga. – Ennek most semmi jelentősége. Veszélyes dologba keveredhetett. Ennek ékes bizonyítéka, hogy Gonosz Tengel el-
hagyni készül földalatti rejtekét. Smålandba kell utaznunk, mégpedig azonnal! Még egyszer elmegyek a kovács gyerekeihez, te addig csomagolj be, Vinga! Anna Maria és Kol összenézett. Skenäsba készültek, hogy ott éljék tovább boldogan életüket. Heikére azonban nem vár megnyugvás, amíg meg nem fejti a titkot. Harca a Jéghegyek Népe és a világ nyugalmáért most kezdődik csak igazán.
