A magyar sajtó 1849 és 1867 között A kortársak szerint a Világos utáni magyar nyelvű sajtónak a puszta létért kellett küzdenie, elsősorban a Habsburg-hatalommal és jelentős mértékben az olvasóközönség érdektelenségével szemben. A valóságban a kormányzat a magyar sajtó visszaszorítását, de nem teljes megfojtását tűzte ki célul. Még „a törpe zsarnok”, Albrecht főherceg kormányzó is csupán kordában akarta tartani a hírlapokat, és nem tűrte, hogy az ő ellenőrzési körén kívül működjék magyar lap. A magyar nyelvű sajtót már nem fenyegette, hogy megszűnik, de az új körülményekből következő helyét meg kellett keresnie. Reform- vagy forradalmi láz most nem sietett a szerkesztők segítségére, és nem toborozta az olvasókat. Polgárian művelt és érdeklődő emberek napi olvasmány- és tájékozódási igényét lehetett kielégíteni. Csakhogy az ilyen közönség nem volt annyira népes, hogy könnyen meg lehetett volna találni. Amint Kemény Zsigmond jellemezte közönségünket Élet és irodalom című cikksorozatában, „pártolása maecenási, s nem ügybaráti. Adni akar, nem élvezni. Adózik, nem pedig vásárol… Ha definiálni akarnók közönségünk állását irodalmunkhoz, körülbelől ezen eredményre jutnánk: a vagyonosabb embernek van bizonyos eszméje, hogy mennyit illik neki magyar nyomtatványokra adózni, e rátát évenként kifizeti, s azontúl semmi gondja semmire. Így történik, hogy feles számú vásárló mellett kevés az olvasó…” A magyar sajtó feltételei kemények voltak és rendkívül ellentmondásosak: polgárias törvények, centralizált abszolút hatalom és a polgári művelődési igényekkel éppen csak megismerkedni kezdő nemzet.
A sajtótörvények
Az 1848-i forradalmak egyik vívmányát, a sajtószabadságot formálisan érintetlenül hagyta a kormányzat, a cenzúrát nem állította vissza. Az 1849. március 4-i „octroyált” alkotmány kísérő irata is kiemelte: „a sajtó, mely józanul s mérsékelten használva a társadalmi fejlődésnek, a tudományosság s hasznos ismeretek terjesztésének hatalmas emeltyűje, szabad; csak az azzali káros visszaélések s veszélyes kicsapongásai lévén törvény által korlátolva…” A liberalizmus látszatának és az önkény fenntartásának szempontjai a cenzúránál veszélyesebb és hatásosabb módszert teremtettek meg, az utólagos {II-1-292.} ellenőrzést. Eszerint a kész nyomtatványokat kellett – és csak ezeket lehetett – benyújtani a rendőrségnek, mely utólag döntötte el, hogy árusíthatók-e azok. Hírlapok esetében egy órával a szétküldés előtt kellett benyújtani a kész lappéldányt, kisebb könyveknél három nap, terjedelmesebbeknél nyolc nap volt a határidő: ha ezalatt nem érkezett meg a kiadóhoz a letiltási parancs, útjukra lehetett bocsátani a kiadványokat. Ennek a „rendőri felügyelet”-nek az lett a következménye, hogy a szerkesztők és kiadók
előre rettegtek az esetleges anyagi kártól, s az öncenzúrázást – biztonság okából sokszor a kelleténél erősebben – gyakorolták. A lapok szerkesztői más biztosítékokkal is kísérleteztek: rendőrségi hivatalnokokat környékeztek meg, hogy azok a legfontosabb cikkeket előre átnézzék, cenzúrázzák – ez volt például Török János módszere –, és mindig készenlétben tartottak már ellenőrzött vagy semmitmondó cikkeket, hogy ha csak egy meghatározott írás ellen van kifogása a rendőrségnek, időveszteség nélkül másikkal nyomhassák újra a lapot. A birodalmi kormányzat a sajtóügy rendszabályozásával a büntetőtörvénykönyv korszerűsítésével együtt foglalkozott, de ennek elkészülte előtt kiadott már egy ideiglenes szabályozást (1851. július 6.), mely azonban Magyarországon nem lépett életbe. A Bach-korszak sajtótörvénye, amely kisebb módosításokkal a kiegyezésig érvényben maradt, 1852. május 27-én kelt. A hatalmas törvény 45 paragrafusból állt és több mint 30 nyomtatott oldalra rúgott; előírásai nemcsak a „nyomtatósajtó termelékeire, hanem az elmének és képzőművészetnek” bármely sokszorosított formájára is vonatkoztak. Előírta az impresszumadatokat, kötelezte a kiadókat, hogy műveiket terjesztés előtt bemutassák, kijelölte a kötelespéldányok gyűjtőhelyeit, szabályozta a könyvkiadás jogát s a lapengedélyek megszerzésének feltételeit és módját. A törvény fő célja természetesen az volt, hogy a szellemi életet minél jobban ellenőrizhessék a hatóságok. Szabályozta az 1850 óta már előírt óvadék, a kaució nagyságát, és előírta, hogy mely laptípusoktól követeli meg letételét. Politikával foglalkozó és hirdetéseket közlő lapoknak megindulásukkor kellett az összeget befizetni; „más időszaki nyomtatványok is köteleztetnek a biztosítvány letételére, mihelyst tartalmuk vagy a jelen nyílt parancs áthágása miatt bíróilag elítéltetnek” – közölte a 13. §. A kauciót a szabad sajtó elve nevében sűrűn támadták a lapok, mert eredménye az volt, hogy szűkítette azok körét, akik lapalapításra vállalkozhattak. A törvényben kimondott nagyon is gyakorlati indoka az volt, hogy biztosítva legyen az az összeg, mely a lap elleni vizsgálati költségeket és a pénzbüntetéseket fedezi. Politikai napilapok esetében tízezer forint volt a kaució összege, amit a lap megszűnése után hat hónappal adtak vissza a laptulajdonosnak. A sajtótörvény 22. paragrafusa volt a leghírhedtebb, ez mondta ki a kortársak által „megintési rendszernek” nevezett büntetésmód alapelveit. Ez a paragrafus szó szerint került át az ideiglenes törvényből, melynek nyitó rendelkezése volt. Eszerint „ha valamely időszaki nyomtatványban folytonosan a thrón, a birodalom egysége és épsége, a vallás, az erkölcsiség vagy {II-1-293.} átalán az álladalmi társaság alapja elleni, vagy a közcsend és rend föntartásával egybe nem férő irány követtetik, előrebocsátott kétszeri írásbeli sikertelen intés után az ily időszaki nyomtatványnak további kiadása, azon koronaország helytartója által, mellyben az kiadatik, időlegesen három hónapra megszüntethetik. A hosszabb ideig tartó vagy egészeni megszüntetés csak a minisztertanács által mondathatik ki.” Ennek hatását tekintve, a vétségek megnevezése – még ha figyelembe vesszük is a törvénymagyarázatok adta szigorítási lehetőséget – és a betiltás módjainak rögzítése ténylegesen könnyített az ostromállapot „kivételi törvényei” által kormányzott Magyarország
addigi anarchikus sajtóviszonyain. Megvoltak legalább az igazodási támpontok, és a törvény csorbította a helyi önkényurak korlátlan hatalmát. Hamarosan ki is derült, hogy tényleg ilyen eredménye volt a törvénynek: 1853-tól kezdve megerősödött a hazai magyar sajtó és megnőtt az új lapalapítások száma. A 22. §-t magyar lap ellen az évtized folyamán egyetlen esetben alkalmazta Albrecht főherceg, 1858 elején a Pesti Napló ellen. Az 1852-i sajtótörvény a továbbiakban foglalkozott a kihágási esetek körülhatárolásával és a pénz-, illetve börtönbüntetések mértékével, majd pedig VIII. cikkelyében azokat nevezte meg, akik „nyomtatványok által elkövetett bűntettben vagy vétségben” felelősek lehetnek. Kimondta, hogy a szerkesztő, a nyomdász és a terjesztő, ha nem is bizonyítható bűnösségük, büntethetők „a köteles figyelem és gondoskodás elmulasztása miatt.” Vagyis ezzel tovább erősítette az amúgy is kifejlett öncenzúrázási készséget. A sajtótörvény a centralista törekvések terméke volt, de az egységes szabályozás puszta tényén túl is néhány szempontból hasznos volt. 1852-től például az újságoknak is rendszeresíteni kellett a négy kötelespéldány elküldését, ami még az ellenállást – vagy az annak feltüntetett hanyagságot – is figyelembe véve, biztosította a lapok fennmaradását egy-két közgyűjteményben. A pozitív mellékhatás sem mondható el azonban az 1857. október 23-i császári rendeletről, mely 1858-tól kezdve előírta a bélyegadót a kaució-köteles lapoknak. Minden szám minden egyes példánya után 1 krajcárt kellett leróni, s ez a tétel hatalmas összeggel, évi 5 forinttal – azaz a korábbi árnak közel felével – megdrágította a napilapok előállítási költségeit, ezzel előfizetési árát. A magyar lapok nem alaptalanul féltek attól, hogy az inkább hazafiúi pártolásként, mintsem olvasási szükségből lapot járató közönség ezt a tehertételt már nem fogja tudni elviselni. A várt visszaesés azonban mégsem következett be; csupán aMagyar Sajtó kényszerült ritkítani megjelenését egy évig, a többi lap példányszáma növekedésnek indult, sőt 1860-tól újabb, nagyszámú lapot is elbírt a magyar közönség. Kétségtelen, hogy ebben a meglepő fordulatban döntő szerepet játszottak a politikai események, de bizonyos, hogy megjelent benne a nemzeti művelődési program egyik első eredménye is. A törvények csak igen tág keretek között szabályozzák az állam, egy nemzet életét, s azonos törvények leple alatt akár egymást kizáró politikai, társadalmi rendszereket is megvalósíthat a végrehajtó hatalom, a közigazgatás. {II-1-294.} A polgári jellegű törvényekkel büszkélkedő Bach-korszak is ennek egyik példája, s annál szemléletesebben, minél inkább közeledett közigazgatása a helyi szinthez. Kormányszinten még 1848 júniusában, a forradalmi liberális kormányban merült fel először az a terv, hogy a Belügyminisztérium keretében központi sajtóirodát kell szervezni. Ennek feladata lett volna, hogy a különböző szakminisztériumok által kijelölt fontosabb témákat megírassa és a hivatalos lapban megjelentesse. Július 1től meg is indult a hivatalos lap, a Wiener Zeitung, a következő tervek azonban már arra vonatkoztak, hogy sajtófigyelő központtá szervezzék az irodát. A javaslatok
mindig csak részben valósultak meg, ezért senki sem volt megelégedve a Zentralbureau für politische Zeitungsredaktion működésével. 1849 májusában aztán Bach meghirdette az iroda új feladatát, a sajtó irányítását és ellenőrzését – amivel ekkor még kiváltotta Schmerling tiltakozását. A következő években az állami sajtópolitika homlokterébe Ausztria németországi politikája és érdekei kerültek, ezért elsősorban külpolitikai feladatokat látott el a sajtóiroda is. Végül az 1852. október 24-i császári rendelet megalapította az új Pressleitungscomitét évi százezer forintos költségvetéssel, a császári kabinet közvetlen felügyelete alatt, a Külügy-, a Belügyminisztérium és a Rendőri Főhatóság magas rangú képviselőinek részvételével. A sajtópolitika adott feladatait megszabó rendszeres üléseket mindig valamelyik miniszternek kellett vezetnie. Feladatköre szerint a bizottság átfogta a sajtóval kapcsolatos összes fontos tevékenységi és érdekkört, biztosította a kormány számára az információkat, igyekezett befolyásolni a bel- és külföldi sajtót, kapcsolatot teremtett a külföldi lapok levelezőivel. A bizottság külügyminisztériumi tagjának feladatát tartották politikailag a legfontosabbnak: ő figyelte és igyekezett befolyásolni a német államok sajtóját. A belügyminisztériumi tag – a Rückblick megnevezetlen szerzője, Bernhard Meyer – vezette a kormány központi orgánumát, a kőnyomatos Österreichische Correspondenzet és felelt a hivatalos lapokért, a rendőrségi tag pedig a szubvencionált magánújságoknál volt hivatva biztosítani a befolyást. A politikai irányelveket mindig a külügyminiszter adta meg, s hozta Bach és Kempen tudomására. A látszólag egységes vezetés azonban nem valósulhatott meg, elsősorban Kempen személye miatt. A rendőrminiszter arra hivatkozott, hogy az újságok már jóval azelőtt tájékoztatnak a kérdésekről, mielőtt a Külügyminisztérium irányelvei elkészülnének – ezért neki magának kell a rendőrség keretében megvalósítania a kemény centralizációt. Az egyébként is egymással vetélkedő Bach és Kempen között a sajtóirányítás területén is megindult a harc, majd hosszan tovább gyűrűzött, hiszen amint legfelsőbb szinten, ugyanúgy a helyi közigazgatásban is a hivatalos lapok a belügyminisztériumi, a polgári hatóságok felügyelete alá, a magánlapok viszont a rendőrségi hatóságok alá tartoztak. Bár 1857-ben maga Ferenc József kritizálta meg a sajtóirányítást, mégis csak 1860 decemberében sikerült kialakítani az új sajtóirodát, a Pressleitungsbureau-t. A központi sajtóirányítás a magyar lapok közül egyedül a hivatalos Budapesti Hírlapot érintette, a többiek a rendőrséggel álltak szemben. Magyarországon 1849 és 1851 között minden szempontból – így a sajtóélet területén is – a végrehajtó hatalmat a III. hadsereg parancsnoksága (és annak rendőri osztálya) gyakorolta. A parancsnokság utódja 1852-től Magyarország cs. kir. katonai és polgári kormánya lett, a polgári ügyekkel a helytartóság foglalkozott. 1854 májusáig, az ostromállapot idején a helytartóság minden közigazgatási kérdésben is alá volt rendelve a katonai hatalomnak: a helytartóság
sajtó- és egyesületi ügyeket intéző VII. osztályának is a katonai parancsnoksághoz, illetve a haditörvényszékekhez kellett továbbítania minden eljárási, megfigyelési vagy megelőzési ügyet. 1853 májusában öt helytartósági kerületre osztották fel az országot, székhelyeiken a rendőrigazgatóságok, egyéb területeiken a helytartósági osztály gyakorolta az alsó szintű sajtóellenőrzést. A magyar sajtóélet szempontjából természetesen a pest-budai kerület volt a legfontosabb. 1849–50-ben irodalmi életünk irányítójaként Macchio tábornok, a pest-budai kerület katonai parancsnoka szerepelt; a III. hadsereg rendőri osztályának vezetője, Podolsky, ritkábban avatkozott irodalmi ügyekbe. A kortársak közül többen Macchiónak tulajdonították, hogy ekkor állítólag egyetlen könyvet sem koboztak el. Elnéző magatartásának az lehetett az oka, hogy elsősorban a politikailag közvetlenül veszélyesnek minősített személyekkel és a „rend helyreállításával” kellett foglalkoznia, s ezekhez viszonyítva másodrendűnek tekintette az irodalmi és sajtóéletet. Geringer – vagy „Silányi”, ahogyan Széchenyi magyarította nevét – volt a polgári hatóság feje, a belügyminiszter képviselője; 1851 közepétől Josef Protmann, a pesti rendőrfőnök és 1852-től a császár nagybátyja, Albrecht főherceg mint kormányzó alkották a magyar sajtóélet felső ellenőrző és irányító körét. Albrecht főherceg gőgje és szigora odáig terjedt, hogy a kormány utasításait is tetszése szerint hajtotta végre. Az erdélyi szász báró, Geringer Bach embere volt, de Albrecht főherceggel szemben nem volt hatalma; tevékenysége legfőképp a belügyminiszternek szóló jelentésekben merült ki, de 1852 előtt még ő valósította meg a magyar lapok elvi irányítását. A gráci hivatalnokra, Protmannra az ellenőrzés hárult, amit nagy buzgalommal hajtott végre, s mivel a szerkesztők és kiadók a leggyakrabban vele kerültek szembe, őt gyűlölték a legjobban, ő volt a magyar sajtó számára a Bach-korszak megtestesítője. A vezetők rosszindulatát és a befolyásért folytatott harcuk eredményeit tetézték beosztottjaik: nagyrészt idegen hivatalnokok, akik úgy ellenőrizték a magyar sajtót, hogy nem vagy alig beszéltek magyarul, rossz fordításban kapták kézhez a cikkeket és csakis arra ügyeltek, hogy önmaguknak valami bajuk ne essék. Ahogyan Török János beszámolt Kecskeméthy Aurélnak 1854 elején, a Pesti Naplóellenőrzését végző rendőrtisztviselő „…nem a lapnak a sajtótörvényből eredő igényeire, hanem részint azon biztosításra gondol, hogy felügyelete alatt a lapnak semmiféle feltűnő színe, magának pedig valamely történhető kérdés miatt aggodalma ne legyen, – részint saját {II-1-296.} gondolkozásmódját igyekszik a lap szellemébe beoltani.” Mindennek eredményeként a pesti lapokban gyakran nem lehetett közölni azokat a híreket, cikkeket sem, amelyek a bécsi lapokban megjelentek, és Csengery emlékezése szerint „…a külföldi forrásokat is elvonták szerkesztőségeinktől, s a rendőrség, hasábonként kiollózva adott által számunkra egy-egy darabkát azon külföldi lapokból, melyek az ő költségökön voltak megrendelve…” A rosszindulat és félelem mellett a közigazgatás akadozása is sújtotta sajtóéletünket. A polgári közigazgatás kialakítása terén – főleg a hagyományon és szokásjogon alapuló feudális közigazgatással szemben – eredményeket felmutató Bach-korszak a szervezés terén nehézségekkel küzdött. Magyarországon egyfelől
Albrecht főherceg, másfelől a minden Bécs felől érkező dologgal szemben az értékelés nélküli, egységes ellenzéki magatartás két tűz közé szorította a kormányzatot. Itt a nélkülözhetetlen polgári reformoknak is gyakran csak az árnyoldala látszott. Nemegyszer kapkodásban merült ki a közigazgatási gépezet működése. Például az 1852. szeptember 1-vel életbe lépő sajtótörvényről csak augusztus 26-án tudatta a kormányzói körlevél néhány hazai hatósággal, hogy hatálya Magyarországra is kiterjed. A budai polgármester több mint két hónappal a törvény életbe lépte után küldte meg a kormányzónak a nyomdák, könyvkereskedők, könyvtárak és olvasóegyletek jegyzékét, hogy számukra is küldjék meg a terjedelme miatt a hivatalos lapban nem publikált törvényszöveget; s a megyei és városi hatóságok részére csak december elején küldték szét ezt. Tehát mintegy negyed évig olyan törvényt alkalmaztak, amelyet az érintettek és a nevében eljáró hatóságok egy része csak hallomásból vagy hírlapi kommentárokból ismerhetett. A nyomdai és kereskedelmi viszonyok A törvények és az irányító-ellenőrző hatóságok közvetlenül szabták meg a sajtó mozgáskörét, de a közvetett befolyásoló tényezők, a nyomdai-kiadói viszonyok és az árusítás, terjesztés nehézségei sem voltak csekélyek. Budán, az Állami Nyomdán kívül csupán két másik nyomda működött az ötvenes években: a privilégiumait elvesztett és hivatalos nyomtatványokat készítő Egyetemi Nyomda, s Landerer Mihály hajdani kis nyomdája, ekkor Bagó Márton és Gyurián József tulajdonában. Pesten is csak valamivel volt jobb a helyzet. Az egyik legnagyobb nyomda, a Trattner–Károlyi-féle erősen hanyatlott, többnyire régi kiadványait nyomta újra. Heckenast Gusztáv évekig hasonló helyzetben vergődött: a szabadságharc után minden lapja megszűnt. Ügyes üzletember volt azonban, kisebb nyomtatványok, kalendáriumok és a német lapok egy része kiadásával jövedelmező területet foglal le magának. 1854-től nála jelent meg a Vasárnapi Újság, s ettől kezdve felívelt kiadói és nyomdászi tevékenysége; Jókai kiadója volt, majd 1857-ben megszerezte a Magyar Sajtót is. Az évtized végén kezdtek kialakulni kiadói politikájának körvonalai. A tömegkiadványokkal és az alacsonyabb színvonalú {II-1-297.} népszerűsítő irodalommal, majd politikailag a határozati (később balközép) párt irányvonalát pártoló lapok megjelentetésével teremtette meg gazdasági és politikai bázisát. Heckenast vetélytársa Emich Gusztáv volt, aki a Pesti Napló, 1852-től a Magyar Hírlap, illetve a Budapesti Hírlap kiadását tudta megszerezni. Emich is az évtized közepétől erősödött meg, de ő egyre határozottabban a későbbi Deák-párthoz csatlakozott. Az évtized fordulójára tehát a kialakuló két legnagyobb politikai párt biztosított magának egy-egy nagy kiadót-nyomdát is. Az ötvenes évek elején még Emichhel állt versenyben a Paczkó-, majd Beimelnyomda utódja, Kozma Vazul kiadója. Az évtized elején ez volt a legjelentősebb irodalompártoló, nála jelentek meg Szilágyi Sándor füzetes vállalkozásai,
a Hölgyfutár és a Magyar Hírlap – a versenyben azonban lemaradt, a kiadványok egy részét Emich Gusztáv halászta el előle. A hírlapirodalom kiadásában szerepet játszott a kisebb nyomdák közül Lukács László – 1854-től Hercz János – nyomdája és a Müller-féle cég. A katolikus hitbuzgalmi irodalom, a népszerűsítés és az egyházi lapok kiadása terén jelentős munkásságot fejtett ki a Jó és Olcsó Könyvkiadó Társulat, a Szent István Társulat elődje. Az ország könyvkereskedői hálózata igen hézagos volt, még 1859-ben is csupán 49 helyen összesen 102 könyvkereskedő működött, egyötödük Pest-Budán. Az évtized közepétől fejlődött ki Lampel Róbert pesti kereskedése, s 1857-ben alapította meg Ráth Mór is üzletét, mely az évtizedfordulótól a Deák-párt és a hozzá közelálló írók műveinek legjelentősebb terjesztője, tagjainak egyik találkozóhelye lett. A könyvkereskedők azonban csak 1852-ig vehettek részt a hírlapok terjesztésében, ettől kezdve ugyanis megszűnt a lapok számonkénti árusítása. Negyedéves, féléves és egész éves előfizetésekkel juthatott az olvasóközönség a lapokhoz. A postai szállítás a reformkorhoz hasonló hátrányos helyzetben tartotta a vidéki előfizetőket. Az ország több területén csak a megyeszékhelyig vagy a városokig járt a posta, onnan a küldönc legfeljebb hetenként kétszer vitte tovább a küldeményeket. Márpedig ez éppen a napilapok esetében járt nagy hátránnyal, lényegileg fölöslegessé tehette volna őket. Az 1840-es évek közepétől, főként a fővárosban ugrásszerűen megnőtt a lapok, periodikák száma. Nagyobb részük a politikai konjunktúrát kihasználva nem volt több mint egyéni kísérletezés. A sajtónak ez a gyors és a polgárosodási, műveltségi viszonyok által alá nem támasztott burjánzása bizonyára minden körülmények között csillapodott volna, a közvetlenül a Világos utáni magyar sajtóélet azonban a megtorlás és a hatósági ellenőrzés eredményeként a reformkor elejének szintjére esett vissza, s sajtótermékeink {II-1-298.} száma csak az ötvenes évek közepére érte el az egy évtizeddel korábbit, attól kezdve viszont rohamosan gyarapodott. Tisztázott szempontú, megbízható statisztikák nem maradtak fenn a sajtóról, de minden kimutatás egybehangzó tanúsága szerint a Habsburg-birodalom területén Bécs után Pesten jelent meg a legtöbb lap, s Pest egyre nagyobb léptekkel közelítette meg a birodalmi székvárost. A birodalom hírlapjainak és folyóiratainak száma 1851 és 1859 között összesen mintegy 60%-kal emelkedett, a magyar nyelvű sajtó viszont több mint megháromszorozódott, és 1859-ben 9 magyar politikai lap mellett 25 nem politikai időszakos kiadvány jelent meg. Ezek az adatok, még ha tételszerűen bizonytalanok is, a tendenciát érzékeltetik, s világosan mutatják, hogy egyes irányzatok elfojtása mellett a magyar sajtóélet egészének fejlődését nem gátolta a Bach-rendszer. Az évtizedben összesen 16 visszautasított lap- és folyóirat-alapítási kísérletről tudunk, mindegyikük 1857 előtti, s közülük kettőt – Vahot Imre Napkelet és Pompéry János Magyar Posta című lapjait – a korábbi visszautasítás után 1857-ben engedélyezték. A visszautasítottak között volt arisztokrata és megyei biztos, tárgykörök szerint irodalmi divatlap, ismeretterjesztő, politikai és szaklap egyaránt, a pesti többség mellett egy vidéki, és a végzés érvei között az első évek politikai és személyi kifogásai mellett egyre inkább az került
előtérbe, hogy Pesten már túlságosan sok a sajtótermék. Sőt az is előfordult, hogy a szerkesztő képzettségi hiánya miatt a hatóságok nem látták biztosítva egy szaklap színvonalát. A visszautasított kérvényeknek közel háromszorosa volt az engedélyezett időszaki kiadványok száma, számításaink szerint összesen 45 az 1860. október 20-án kiadott diplomáig. A legtöbb irodalmi, illetve az irodalmival összefonódó divat-, pedagógiai, élc- és néplap volt. A politikai napilapok, a Pesti Napló, a Magyar Sajtó, a Magyar Hírlap, illetve az ebből hivatalossá vált Budapesti Hírlap, az évtized elején megjelent Figyelmező és az 1860-ban megindult Idők Tanúja mellett a részben vagy egészében politikai hetilapok – a Vasárnapi Újság melléklapjaként 1854 végétől megjelenő Politikai Újdonságok, a Szabó Alajos által 1855-ben megindított Magyar Néplap s Urházy és Pompéry Magyar Postája (1857–58) – csupán összefoglalásokat adtak az eseményekről, önálló politikai profil kialakítása nélkül. Kolozsvártól eltekintve vidéken általában még hetilapok jelentek meg helyi érdekű közigazgatási, gazdasági és társasági tartalommal. Kolozsvárnak több lapja is volt (Kolozsvári Lap, 1849–52, Hetilap 1852–55, Kolozsvári Közlöny 1856– 73; Magyar Futár, 1856–59), és túlélte a szabadságharc leverését az 1843-ban alapított Debrecen–Nagyváradi Értesítő. Egymás után indított lapot Győr (1857), Arad (1858), Baja (1859) és Szeged (1859). Főként az évtized közepétől színesedett a magyar nyelvű sajtóélet az ismeretterjesztő lapokkal és a különböző szakterületek fórumaival. Közülük kiemelkedő jelentősége volt a népnek szóló képes ismeretterjesztő lap programjával 1854-ben meginduló Vasárnapi Újságnak. Mellette megszületett az első valóságos divatlap, a Pesti Hölgydivatlap (1859–73) és Bérczy Károly 1857-től szerkesztette első sportlapunkat Lapok a Lovászat és Vadászat {II-1-299.} Köréből (1858-tól Vadász és Versenylap) címmel. Korizmics László szaklapja, a Gazdasági Lapok 1845 óta megjelent; a Törvénykezési Lapok után 1859-ben megindult a Falusi Gazda, a következő évben az Iparosok Lapja és az évtized végétől a két nagy orvosi szaklap, az Orvosi Hetilap (1858) és a Gyógyászat (1860–1944). Többé-kevésbé az angol és francia revük példáját követték az esszékre, szemlékre és kritikákra épülő folyóirataink: az Akadémia Toldy Ferenc által szerkesztett Új Magyar Múzeuma (1850–1861), a Csengery Antal szerkesztésében 1857-ben megindult, a hazai liberalizmus története szempontjából különösen fontos Budapesti Szemle, a rövid életű Szépirodalmi Lapok (1853) Pákh Albert és Gyulai Pál szerkesztésében, illetve az ezeknél erősebben szépirodalmi jellegű Szépirodalmi Közlöny (1857–59), amelyet Szelestey László, majd Székely József szerkesztett. A hivatalos támogatás ellenére a hazai német nyelvű sajtó szerepe visszaszorult; a hatóságokon kívül a városi németajkú polgárság olvasta. Volt köztük két hivatalos lap, a leghosszabb életű magyarországi sajtótermék, a Pozsonyban megjelenő Pressburger Zeitung (1764–1929) és az 1849-ben megindult Pester Zeitung, amely 1853-tól kezdve a Pest-Ofner Zeitung címet viselte. Az egyik első német bűnügyi regény írója, Heinrich von Levitschnigg előbb Pester Sonntagsblatt címen hetilapot, majd 1855 nyarától Pester Tagblatt címmel
napilapot szerkesztett. A legmozgékonyabb pesti német lapszerkesztő Sigmund Saphir volt, aki 1853 végéig a Spiegelt, azután a Pester Post című szépirodalmi hetilapot szerkesztette. Ez utóbbit 1855-ben Sonntagszeitung címmel illusztrált irodalmi és politikai néplappá alakította, a Vasárnapi Újság német nyelvű párjává. A magyar sajtó szempontjából kiemelkedő szerepet játszott az 1854. január 1-én alapított Pester Lloyd. A Johann Weiss, majd Samuel Rothfeld után 1867-től Falk Miksa szerkesztésében megjelenő lap a kiegyezés után a liberális közgazdaságtan hazai elterjesztése mellett elsősorban mint a magyar kultúra és a hivatalos politikai érdekek külföldi közvetítője vált fontossá. Olvasók, lapok, újságírók A magyar sajtó differenciálódása és kifejlődése különösen figyelemre méltó jelenség, ha kulturális-civilizációs környezetével, lehetőségeivel és az ezekből adódó anyagi feltételekkel együttesen szemléljük. A postai-közlekedési viszonyok, a legnépesebb potenciális hírlapolvasó osztály, a földbirtokosság jobbágyfelszabadítás utáni gazdasági nehézségei és a művelődésre, az olvasásra is bizonyos fokig kiterjeszkedő passzív ellenállás együttesen nemhogy üzletté nem tette a sajtót, sőt évekig komoly anyagi áldozatokat követelt meg a kiadóktól, olykor a szerkesztőktől, íróktól is. Mindezt azonban vállalták előrelátásból is, presztízsből is – egyesek olykor hivatástudatból is. Magyar nyelvű lapok kiadása tulajdonképpen csak az évtized végére vált kapitalista vállalkozássá. Napilapok esetében 1200 eladott példány fedezte {II-1-300.} a kiadásokat; 1858, a hírlapbélyeg bevezetése után körülbelül 1500 példány. Ezt a példányszámot azonban felváltva és időlegesen tudta elérni vagy meghaladni egyegy magyar nyelvű lap, s a nyár és ősz – talán a mezőgazdasági munkák, illetve a hivatalnokok és az értelmiség nyaralása miatt – rendszeresen néhány száz főnyi visszaesést hozott. A hatóságok anyagi terheket is vállaltak azért, hogy a lakosságot céljaiknak megfelelően befolyásolhassák, illetve hogy a sajtó útján téjékozódhassanak a közvélemény és a felmerülő nézetek, programok felől. A kiadók inkább beletörődtek a lapkiadással járó kisebb üzletbe, olykor a mérsékelt ráfizetésbe is, mintsem vállalják a könyvkiadással járó nagy kockázatot. A szerkesztők és a hátterükben álló – 1858-tól határozottan politikai arculatot öltő – csoportosulások pedig közéleti fórumok híján a lapok ráfizetéseinek pótlásával igyekeztek biztosítani a népesség legalább kis töredékének tájékoztatását és befolyásolását. Az olvasóközönség összetételére és nagyságára vonatkozóan mindössze valószínűsíthető következtetésekre vagyunk utalva. Az évtized kezdetén mintegy 250–500 főre tehetjük azok számát, akik különleges (politikai) események vagy remények nélkül is az országos lapok állandó vagy rendszeres olvasói voltak; az évtized végére ez a szám megduplázódhatott. Ezek voltak azok az előfizetők, akiket a népszerűtlen vagy a kellő propaganda nélkül megjelenő lapok is megszereztek, és ezt az előfizetői számot alsó határként meg is tudták tartani. A korábbi évekre vonatkozó szám nagyrészt egyéneket takarhatott, mert az ötvenes évek elején az
egyesületi élet minden formája szünetelt; az évtized végére vonatkozó becslés valószínűleg több olvasóegyletet is magában foglal, mégis a többség ekkor szintén magánszemély maradhatott. Mindkettő igen alacsony szám, nagyrészt a fővárosi magyar értelmiséget fedheti. A földbirtokosság egy-kétezer főnyi hírlapolvasó rétege már csak alkalmilag volt előfizető, amiből arra következtethetünk, hogy nem állandó és általános tájékozódási, művelédősi igény vezette, hanem politikus érdeklődés. A különböző magyar nyelvű napilapok példányszámának felszökése Kossuth Angliába érkezésekor (1851 ősz) következett be, illetve a Pesti Napló esetében 1858 közepétől lett tartóssá. A két időpont között Török János volt a legeredményesebb publicista és szerkesztő, az általa szerkesztett vagy a cikkeivel megjelenő lapok érték el a legmagasabb példányszámokat: 1852-ben a Magyar Hírlap, 1853 és 1855 között a Pesti Napló – ez utóbbi 1855 első negyedében a kiemelkedően magas 3100 előfizetőt – és 1855–56-ban a Magyar Sajtó. 1858 után a régi lapok már állandóan biztosítani tudták a szükségesnél magasabb előfizetői létszámot, sőt az 1860-ban alapított Idők Tanúja is közel 1200 előfizetővel indult. Ez utóbbi lap egyik cikkében részletesen elmagyarázta, hogy milyen gazdasági nehézségekkel küzd. Pontos költségvetést tett közzé, melyből rekonstruálhatjuk a kor sajtóéletének anyagi oldalát (Idők Tanúja, 1860. február 9.). A kötelespéldányokkal és a kötelező ingyenpéldányokkal együtt mindennap átlag 150 példánnyal többet kellett nyomatni a lapokból, mint amennyit az előfizetők megrendeltek. Az Idők Tanúja 1160 előfizető mellett 1300 példányban {II-1301.} készült. 1200 előfizetőt véve, a 16 forint éves előfizetési árral 19 200 forint évi jövedelme volt. (A hirdetésekről nem szólt a cikk, pedig ezek növekvő mértékben emelték a bevételeket. A Budapesti Hírlap például 1854-ben csupán ezekből 14 000 forintra tett szert.) A jövedelemmel szemben a kiadások így alakultak: egy szám nyomása 1300 példányban 26 forintba, erre a hírlapbélyeg 13 forintba került, és még egyszer ugyanennyibe a postai bélyeg is. Ezek a tételek havi 1300 forintot tettek ki, amelyhez a munkatársak 305 forintos összfizetése járult. A szerkesztőségi helyiségbérletet, a szolgát, az expeditort, hajtogatókat és kihordókat évi összegben fizették, ez mindössze 95 forintot jelentett. Mindezek a tételek összesítve évi 20 400 forintra rúgtak, vagyis több mint ezer forinttal haladták meg az előfizetői bevételt. A szerkesztők és az újságírók bérezése, a lapok gazdasági nehézségei ellenére, az évtized folyamán növekedett, sőt már eleve elég magas volt. Összehasonlítási alapul az 1857. évi hivatalnoki átlagfizetést idézhetjük, mely mindössze 800 forint volt, vagyis havi nem egészen 67 forint (igaz, ezt többnyire kiegészítette a lakás, a tüzelő vagy a fűtéspénz). A szerkesztői fizetések két-két és félszer magasabbak voltak (1500 vagy 2000 frt. évenként), sőt Szilágyi Ferenc 1849-ben évi 4000 forint fizetést alkudott ki kiadójától. A cikkek után járó honorárium 5 forint volt, az évtized közepétől az iránycikkekért és a legnevesebb újságírók cikkeiért 6 forintot fizettek. A külföldi levelezők havi 40–60 forintot kaptak, a belső munkatársak fizetése havi 40–50 forint volt. A főmunkatársak és a két legmegbecsültebb
újságíró, Kecskeméthy Aurél és Falk Miksa havi 100 forintot kaptak, 1858 után 125–150 forintot. Az írói levelezések gyakran panaszkodtak a kiadói honoráriumok miatt, amelyen azonban elsősorban a könyvekért kiutalt összegeket értették. A sajtó igen jól fizetett, aminek politikai és társadalmi okai egyaránt voltak; együttes következményük pedig az lett, hogy meggyökeresedésének korában a polgári sajtó a magyar kulturális életben olyan színvonalra emelkedett és olyan kiemelt szerepet játszott, mely hagyományként később is hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország – pontosabban Budapest – Európa egyik jelentős sajtóközpontja legyen. Jeles írók dolgoztak szívesen a lapok részére, ami egyrészt megnövelte a magyar sajtó színvonalát, s Nyugat-Európához viszonyítva erősen elmosta a határokat a sajtó és a szépirodalom, a könyvet író és az újságíró literátorok között, másrészt viszont gyakran szét is forgácsolta az írók tevékenységét. Az új jelenségnek számos elítélője akadt, általában elvonatkoztatott etikai indokok alapján. Például a lapokkal csak távoli, alkalmi kapcsolatba lépő Eötvös gyakran tett rosszalló megjegyzéseket Keményre, aki szerinte csupán a pénzkereseti lehetőség miatt csapott fel újságírónak. Ez a szemrehányás azonban inkább Eötvös normáira jellemző, mintsem jogos lett volna Keménnyel szemben. A polgárosodással nehezen egyeztethető össze az a korban gyakran hangoztatott nézet, amely a megélhetésért, foglalkozásként űzött írói munkát – {II-1-302.} amilyen a hírlapírás is – önmagában elítélendőnek tartotta és lenézte; s ez az álláspont figyelmen kívül hagyta a cenzúra- és kiadói viszonyokat is. A Bach-korszakban ugyanis az íróknak sokkal könnyebben megközelíthető publikálási forma volt a sajtó, mint a könyvkiadás. A fennálló rendelkezések és az utólagos ellenőrzés miatt a kiadók a könyveknél szívesebben foglalkoztak a lapokkal. A sajtóengedély megadása, ha nem is jelentett garanciát számukra, legalább némi támpont volt; könyv esetében viszont, ha azt kinyomtatás után letiltották, hatalmas veszteség érte őket. Ezért a könyvekkel kapcsolatban nagyon is óvatosak voltak, és megkövetelték az íróktól, hogy már előre gyűjtsenek előfizetőket. E nehézségektől és fáradságos munkától – mely az egy századdal korábbi nyugat-európai viszonyokra emlékeztetett – a hírlapi közlésekkel megmenekültek az írók. Azután pedig már könnyebben ment művük önálló kiadása, hiszen az egyszer már engedélyezett publikálás után a kiadók félsze is felengedett. Mindennek eredményeképpen, ellentétben a reformkorral, amikor a politikai lapok nem közöltek elbeszéléseket, regényeket, most a napilapok tárcarovatai megteltek magyar írók szépirodalmi műveivel, s szokássá vált az önálló kiadás előtti sorozatos hírlapi közlés. Bécs versenye szintén hatott a magyar sajtóra – e téren előnyösen. Az ottani élénkebb sajtóélet, a néhány évtizeddel, egy generációval korábban kialakult önálló újságírói szakma és megbecsülése, s a magyarországihoz viszonyítva nagyvonalúbb sajtóirányítás vonzotta a magyar újságírókat, szerkesztőket. A magyar lapokban nélkülözhetetlen vonzerőt jelentő, főfoglalkozású újságírókat – mint Kecskeméthyt és Falkot – csak akkor őrizhették meg a magyar kiadók, ha a bécsi vagy általában a
német lapokkal azonos mértékben honorálták írásaikat, hiszen ők is, a nyomukban jelentkező újságírók is éppúgy publikáltak a német, mint a magyar lapokban. Kecskeméthynek, Falknak, Gans (Ludassy) Mórnak jó neve volt a német sajtóban is, legfeljebb az ottani népesebb szakmában nem volt olyan kiemelt helyük, mint a magyarországiban. A nyolcvanas évek közepéig a magyar újságírók jelentős része nyelvileg azonos eséllyel választhatott, hogy magyar vagy német publicista legyene, s hogy az előbbi mellett döntsenek, az nem kis részben a kiadók által teremtett lehetőségeken múlt. A korszak sajtójának vezéralakjai: Török János, Kecskeméthy Aurél, Falk Miksa és Kemény Zsigmond Mintegy húszra tehetjük ez évtized magyar nyelvű lapjainak szerkesztői és belső munkatársi létszámát s félszázra azokét, akik állandóan publikálva rendszeres újságírói munkát végeztek. A magyar sajtóéletre gyakorolt hatásukat, irányításukat és hangadó szerepüket, művelődéstörténeti jelentőségüket tekintve négyen emelkedtek ki közülük: Török János, Kecskeméthy Aurél, Falk Miksa és sajátos szerepével Kemény Zsigmond. A személyileg kevesek által elviselt, senkitől sem szeretett Török János (1807–1874) – mint már említettük – a Bach-korszak legsikeresebb magyar szerkesztője volt. Személyének és lapjai népszerűségének ellentmondása érdekes jelenség. {II-1-303.}
Apja, egy szegény tapolcai tanító paptanárnak neveltette fiát, az azonban megszökött a papneveldéből és huszárnak állt, hogy végül gazdatisztként fejezze be tanulmányait és kezdje meg tényleges pályáját. A gazdasági szervezés terén rendkívüli energiával, maradandó munkásságot fejtett ki. 1843-tól a Magyar Gazdasági Egylet titkára volt, a negyvenes években a Magyar Gazda című hetilapot szerkesztette. Lapjában a hazai mezőgazdaság fejlesztésének elsőségét hirdette és állította szembe Kossuth iparfejlesztő politikájával. Ekkor kötelezte el magát Széchenyi programja és személye mellett, s a viszonyokból adódóan szerkesztői működése politikai jellegűvé is vált. Nagyobb szerkesztői érdeme volt a lap magas színvonalának megteremtése, a korszak legjobb gazdasági szakembereinek megszólaltatása. Az irodalom mellett reformkori gyakorlati működése is jelentős volt: Cegléd mellett létesített gazdaképző intézete a szakemberképzés, az ott létesített faiskola az Alföld fásítása szempontjából vált jelentőssé. Török János tisztként vett részt a szabadságharcban, utána rövid ideig raboskodott. 1852-ben jelent meg Pesten, s kezdte meg politikai újságírói pályáját. Előbb a Magyar Hírlapban közzétette negyvenrészes cikksorozatát Magyar életkérdések címmel, lefektetve benne Széchenyire hivatkozó, de a valóságban Széchenyiénél jóval konzervatívabb és „lojálisabb”, átfogó programját: ezzel Szilágyi Ferenc lapját népszerűvé tette. A következő évtől 1855 közepéig a Pesti Napló szerkesztőjeként működött, még nagyobb sikerrel, majd pedig a bécsi Magyar Sajtószerkesztője lett, a magyar lapok közül ugyancsak a
legmagasabb előfizetői számot vonzva. 1857 után nézetei miatt is egyre népszerűtlenebb lett, s a sajtó terén néhány év alatt elvesztette befolyását. Török Jánosról igen sok rosszat terjesztettek a kortársak, s ha tényleges tulajdonságait nem találták elegendőnek, rágalmazták is, például azzal, hogy a hatóságok fizetett besúgója – miközben ténylegesen rendőri megfigyelés alatt állt. Életrajzába és a róla szóló emlékezésekbe számos tévedés is bekerült egyszerűen amiatt, hogy a korban szereplő több azonos nevű személyt összekevertek. Török erőszakosságot, gőgöt, megalázkodást, mások tömjénezését és sértő lenézését elegyítő s monomániákus egyénisége volt a fő oka annak, hogy Kemény és Csengery köre odahagyta lapját. Ám Csengery és Gyulai évekig hajtóvadászatot is folytattak ellene. Érveiket főleg aköré csoportosították, hogy Török jellemtelen, mert miután évtizedekre áttért a kálvini vallásra, az ötvenes években ismét katolizált. Azt is rossz néven vették tőle, hogy a Pesti Napló szerkesztőjeként nem hagyta magát befolyásolni. Gyulai „Törököt mint irodalmi aljasodásunk személyesítőjét” gyűlölte. Greguss rámutatott, hogy Gyulai elvakultan már-már mitikus alakká tette, és mértéktartó szavakkal, találóan jellemezte Török Jánost, mondván: „Higyje meg ön, ő sokkal {II-1-304.} jobb, mint a minőnek látszik, csakhogy a »köz«t a »magán«nal szokta mindig összezavarni. Követljen tőle elevenséget, ügyes alkalmazkodást, diplomatiai ügyességet, – de egyebet semmit. Tekintse élesztőnek a tésztában, – és az is kell.” Török az ötvenes években egyetlen cikket, könyvet sem tudott megírni úgy, hogy ne hivatkozott volna Széchenyire: önmagát az egyetlen üdvözítő egyedüli hiteles földi helytartójának nevezte ki. Cikkeinek jelzésére is a Széchenyi-címer egyik alakzatát választotta, a hármas halmon álló, koronából kinövő kettőskeresztet. Széchenyit, akit joggal lehet „az eldöntetlen lehetőségek írójá”-nak nevezni, Török alapjában meghamisította, és a saját dogmáinak címkéjévé tette. Széchenyinek gondolkodásmódja nem, csak stílusa volt alkalmas arra, hogy jelszavakat ragadjanak ki mondandójából; Török programjának sem volt több köze Széchenyi nézeteihez, mint bárki másnak, aki Széchenyi-mottót tett írása elé. Török folytatta és megerősítette Széchenyi kisajátítását, azt a folyamatot, mely egyre inkább reakciós és klerikális irányban haladt tovább. Török képes volt átfogó programot alkotni, s ezzel a puszta ténnyel – színvonalától és mélységétől függetlenül – 1858-ig egyedülálló volt a magyar sajtóvilágban. Programjának kora az 1852 és 1857 közötti fél évtized volt, amikor eszméivel és stílusával a szabadságharc óta elsőként ő tudta lapjai mögé állítani a földbirtokos vezető osztályt. A nemzeti egység kérdése 1852 előtt is szüntelenül fel-felbukkant a sajtóban, de csakis ó-konzervatív politikai színezettel és az ellenzéki magatartás szimbólumaként. Török a pusztán negatív, ellenállási tartalmú fogalomnak pozitív tartalmat adott – részben ezért szerzett népszerűséget az olvasóközönség körében, és ezért fogadta el őt a hatalom is. Egyfelől hitt abban, hogy a magyar nemzet kifejlesztésére, a földbirtokosság gazdasági megerősítésére és társadalmi
vezetőszerepének megőrzésére egyedül a Habsburg-birodalom keretében van mód, másrészt viszont azt is hirdette, hogy szükséges és lehetséges a nemzet- és gazdaságfejlesztés kérdéseivel az alkotmányjogi kérdések feszegetése – vagyis ebben az értelemben: politizálás – nélkül foglalkozni. Mindezekben a kérdésekben élesen szemben állt a passzív ellenállás politikájának hirdetőivel, a Deák és Kemény által megfogalmazott politikai, magatartásbeli követelményekkel; mégis eszmerendszerük és átfogóbb, koncepciózusabb programjuk befogadásának, hatásának közvetlen előkészítője lett a legfontosabb programpontjaival, amelyekbe beletartozott a hűbéri maradványok felszámolása, az elmaradt gazdasági élet modernizálása, a németesítés elleni harc, a nemzet szervezőerejének megteremtése művelődés útján, a polgáriasult nemzet vezetőerejeként a földbirtokosság köré szervezett középosztály megteremtése. Töröknek ez a programja és az ezzel betöltött előkészítő szerepe kitérő volt pályafutása során. Bizonyos fokig rákényszerítették: Kecskeméthy Aurél hangsúlyozta ki programjának polgárosító oldalát és irányította úgy a Magyar Sajtó politikáját, hogy abban ez kerüljön a központba. 1857-től Török {II-1305.} hamarosan már csakis restaurációs nézeteket fejtegetett, ragaszkodott az arisztokrácia és a klérus társadalmi vezető szerepéhez. Jól mutatja tájékozódásának változását, hogy milyen szempontok szerint válogatta össze 1858-ban megjelent kötetének anyagát korábbi vezércikkeiből. Helytelen lenne azonban, ha hinnénk Török összeállításának, s ekkori magatartását akár csak néhány évvel korábbra is kiterjesztenénk. Kecskeméthy Aurél (1824–1878) 19. századi értelmiségünk egyik igen színes és összetett alakja volt. Egyéniségét a kortársak – pártállásuktól függetlenül – kedvelték, és műveit nagyra tartották, ha nézeteivel vitatkoztak is. Századunk eleje óta viszont a minden oldalú jellemtelenség mintaképeként szokás emlegetni őt. Mindez főleg egy elrettentően tudománytalan, és a nemzeti „ellenállást” mindenáron, alapvető történeti ismeretek híján is szolgálni akaró forráskiadás következménye: 1909-ben Rózsa Miklós megjelentette Kecskeméthy magánhasználatra vezetett naplóját. Rózsa terjedelmes bevezető tanulmányban ítélkezett értelmezés helyett, és anélkül, hogy Kecskeméthy műveit olvasta, hírlapi cikkeit ismerte volna. Azóta Kecskeméthy történeti szakirodalmunkban is Rózsa megállapításai alapján – és írásainak ismerete nélkül – szerepel. Kecskeméthy egy, az életét és családját a nyomor határán tengető helytartósági hivatalnok gyermeke volt. Meghatározó gyermekkori élménye volt az éhezés és az, hogy nem akar olyan lenni, mint az apja. Tehetsége és műveltsége fiatalon elkápráztatta ismerőseit: joghallgató társai zseninek tartották. A negyvenes években Petőfi baráti köréhez tartozott, 1849-ben Görgey tervezett katonai lapjának lett volna a szerkesztője. Világos után anyagi háttér és állás nélkül, ugyanúgy mint később, népszerűsége csúcsán, most is már-már patologikusan rettegve attól, hogy lesz-e betevő falatja, a feudális Magyarország párját ritkító gyűlöletével és nagy pálya befutására való elhivatottságának öntudatával maradt Pesten. A Magyar Hírlap első munkatársai közé tartozott, de fél év alatt kivált közülük, és szakított
Szilágyival. 1851-től Bécsbe költözött, majd hogy biztos keresete legyen, az újonnan szervezett rendőri főhatóság könyvvizsgáló hivatalának alkalmazottja lett. Hivatalnokként saját politikai meggyőződését szolgálta, messzemenő toleranciával és körültekintő óvatossággal vagy alkalomadtán bátorsággal. Azokat a külföldi könyveket például, amelyeket feladatánál fogva be kellett tiltania, de valamilyen szempontból figyelemre méltónak ítélt, a Budapesti Hírlap bécsi politikai leveleiben ismertette. A segítségért hozzá forduló magyar írókat minden esetben támogatta, még olyankor is, amikor politikailag távol állt tőlük – persze eleve nem volt túl nagy réteg az, amely egy „Bach-huszárhoz” segítségért fordult. Ám még így is elég széles volt a skála, nem mardtak ki belőle a szélsőséges ellenzékiek sem. Segített Emichnek, hogy Petőfi 1851-ben betiltott Újabb költeményei kötetét kiadhassa, Vajda János, Bus Vitéz (Matkovich Pál), Hunfalvy János, a csángó költő, Zajzoni Rab István, Tóth Kálmán köteteinek, műveinek megjelentetése elől hárította el az akadályt, Zilahy Károlyt elhelyezte német lapoknál, sőt a helyi hatóságoknál közbenjárt azért, {II-1-306.} hogy Aradon megnyithassa könyvkereskedését Goldscheider Henrik. 1857 nyarától Széchenyi szűkebb döblingi társaságának tagja lett. Miközben egyrészt ő maga igyekezett megszabadulni hivatalától, másrészt a rendőrség is egyre bizalmatlanabb lett iránta, s végül már levelezését is megfigyeltették. De hivatali pályafutása csak akkor szakadt félbe, amikor a Széchenyinél tartott házkutatással egy időben nála is megjelent a rendőrség, iratainak egy részét lefoglalta; egy napra be is zárták, majd eljárást indítottak ellene. 1861-ben ismét Pestre költözött, s ettől kezdve már csakis magyar újságíró volt. Az 1861-től Kákay Aranyos néven háromszor is megírt Országgyűlési árny- és fényképekkel, ezekkel a kitűnő és a magyar irodalomban újszerű szatirikus portrégyűjteményekkel korának népszerű és utánzott írója lett. Kákay Aranyos néven utóbb ifj. Ábrányi Kornél, majd Mikszáth Kálmán is folytatni próbálta e műfajt. Kecskeméthy bécsi hivatalnoki működése idején is folytatta Pesten megkezdett újságírói működését. Politikai cikket viszonylag keveset írt, a Budapesti Hírlap bécsi leveleit; ezekben elsősorban az eseményekről és állásfoglalásokról tudósított. Ő is szeretett volna szerkesztő lenni, de különböző szempontok miatt sosem tartották elég megbízhatónak. Így nem lehetetlen, hogy amikor Török János számára ő biztosította a Magyar Sajtó bécsi kiadási lehetőségét, tulajdonképpen a saját maga számára szerzett lapot. Az évtized közepére alakította ki igazi újságírói műfaját, a tárcalevelet. A filozófiától a „népisméig” és a zenétől a történettudományig terjedő széles körű ismereteivel, érdeklődésével, nagy jellemző erejével és szellemes stílusával magyar nyelven ő teremtette meg ezt a nagy jövő elé néző cikkformát. A társaságot kedvelő és elszórakoztató, a jó ételt és a sörözést, pezsgőzést kedvelő Kecskeméthy, aki szenvedélyes turista volt, és olyan felszereléssel indult hegyi kirándulásaira, mint egy különc angol lord – még megjelenésénél és szenvedélyeinél is jobban gondolkodásmódjával ütött el magyar kortársaitól. Cinikusnak nevezték, de ezen azt értették, hogy észérvek irányították magatartását,
nem érzelmek. A nacionalizmus korában idegenkedő gyanakvással szemlélt mindenféle nacionalizmust, s hiányzott belőle az általánosan elfogadott tekintélyek automatikus tisztelete. Eszmékről és egyénekről maró gúnnyal szedte le a leplet, s ráadásul mindig szórakoztatóan, vibráló szellemességgel, olvasóit lekötve. „Nem értek egyet senkivel, túlságai mindeniknek idegenítenek…” – írta önmagáról, világosan jellemezve politikai magatartását. Konzervatívnak nevezték, minthogy azonban Magyarországon épp oly megfoghatatlanul általános értelmű volt ez a fogalom, mint a liberális megjelölés, egyformán illet is rá, nem is. Az ötvenes évek magyar sajtójában nála hevesebb szavakkal és körültekintőbb érvekkel senki sem ostorozta a feudalizmust és az ó-konzervatív politikát, képviselőit. Később ez utóbbiak még veszélyesebb, mert műveletlen, szűk látókörű és erőszakosan nacionalista folytatóinak tekintette a hatalomra törő köznemességet, a táblabírókat. Majd csak a hatvanas években, ezzel a még nagyobbnak tartott veszéllyel szemben fordult {II-1-307.} néhány olyan arisztokrata felé, aki nyíltan elvetette a restaurációs törekvéseket – de a főrend egészét illető bírálata ekkor sem tompult. A polgári és a polgáriasított földbirtokosi középosztályon nyugodott a nemzet és ország átfogó polgárosítását célzó programja – bár egész életében hiába kutatott az után a mag után, amelyből a nyugat-európai értelemben vett polgári középosztály kinőhet. Jóllehet a német irodalommal foglalkozott behatóan, szemlélete inkább egy brit polgáréhoz hasonlított. Mindvégig a birodalom polgárának tekintette magát, s ha összeütközni látta a nemzetet, amelyből származott, a birodalommal, ezt sokáig a feudalizmus restaurációs kísérletének tekintette a polgárosodással szemben. Talán az egyetlen magyar író volt, akiben Világos után megdöbbenéssel merült fel a kérdés, hogy képes-e az államalkotásra, egyáltalán milyen jövőt várhat egy olyan nemzet, amelyet már harmadik nemzedék óta abban a hitben nevelnek tanítói, politikusai és írói, hogy mindaz, amit a kormány, az ország vezetői csinálnak, eleve csak rossz, káros lehet a legapróbb részletekig. Reakciósnak nevezett nézetei abból az alapelvéből következtek, hogy a viszonyokat, sőt a mentalitást alapjában megváltoztató reformokat csak politikai stabilitás, legalábbis biztos kormányforma mellett lehet végrehajtani. Ebben az értelemben ő is jozefinista volt. Bachot uralmának első éveiben kiemelkedően nagy jelentőségű reformernek tekintette, s polgári programjának odaadó híve lett. Kecskeméthy olyan polgári reformer volt, aki hazafiságát integrálta a birodalmi patriótáéba. Ez tette őt kortársai számára érthetetlenné. Álláspontja nem volt alkalmas átfogó program kidolgozására, annál inkább a megfigyelésre és kritikára; s kritikájának egy valóban polgárivá váló országtársadalom terveinek kidolgozásában fontos előkészítő szerep juthatott volna. Kecskeméthynek bécsi éveiben közeli barátja volt a korszak legnagyobbnak tartott politikai újságírója, Falk Miksa (1828–1908). A két újságíró érdeklődési köre, magatartása és sorsa jelentősen különbözött egymástól. Például Kecskeméthy mint moralizáló szatíraíró alkat, olykor kevéssé vette figyelembe írásai visszhangját,
Falk viszont politikus módon ügyelt arra, hogy miről hol beszél vagy ír. Falk újságíróként szinte robotolt, cikkei számával minden más magyar kortársát felülmúlta. Tudatában volt saját szerepének, fontosságának, s önmagát tekintélyként tisztelte; elért eredményeit gondosan számon tartotta és hirdette. Kecskeméthy magára maradva, vagyontalanul halt meg, gyorsan elfeledve – Falk szinte minden hivatalos és társadalmi elismerést megszerezve, akadémiai levelező tagsággal, lovagi címmel, három évtizedes képviselőséggel, a Pester Lloyd nagy befolyású főszerkesztőjeként és tekintélyes vagyont gyűjtve; sőt még utcát is elneveztek róla. Életútja a hazai nagypolgárság felemelkedésének egyik modelljét nyújtotta. Falk Miksa a német anyanyelvű pesti zsidó kispolgárságból indult, apja elszegényedett kereskedő volt. Német nevelést kapott, s tizenöt éves korától {II-1308.} német lapok cikkírójaként, a magyar irodalom németre fordítójaként kezdte meg pályáját az 1840-es években; lelkesen dicsérő bírálatainak az Életképek is helyet adott. 1847-től a bécsi Polytechnikum tanulója lett, majd a forradalom alatt végképp eljegyezte magát az újságírással. A korábban Pesten is működő fiatal bécsi újságírókkal radikális lapokat szerkesztettek és írtak. Társainak – Adolf Buchheimnak, Moritz Mahlernak – utóbb menekülniük kellett, Falk azonban bántatlanul maradt Bécsben. Hamarosan az Oesterreichische Zeitung vezércikkírója, utóbb pedig a Magyarországon is népszerűvé váló, liberális, a magyar vonatkozásokat kitüntető figyelemmel kísérő bécsi Wanderer főmunkatársa lett. Ottani szerkesztője, a Julius Seidlitz néven publikáló Ignatz Jeitteles volt Falk mestere, tőle tanulta meg, hogyan kell érdekesen újságcikket írni, az érzelmesség mellett frappírozni, poentírozni. A Wanderert követve hamarosan magyar lapokban is kezdett publikálni: Vida Figyelmezőjétől, 1849-től kezdve előbb különféle jelzések, 1856-tól kezdve pedig az (Fk) jelzés alatt egyszerre volt a hivatalos lap és az ellenzéki napilap politikai cikkírója, főmunkatársa. Az ötvenes évek második felében egyre nagyobb híre lett politikai napi szemléinek, főleg amiatt, mert az ellenzéki indulat mindig újabb kellemes táplálékot fedezhetett fel sorai között – de ő volt az egyetlen magyar újságíró, aki 1857-ben a császár magyarországi körútjának kísérői szerepét elvállalta. Név nélkül tette közzé rajongóan lojális beszámolóit, s a kortársaknak fogalma sem volt arról, hogy kedvelt ellenzéki újságírójuk e felháborodást szülő cikksorozatok szerzője. Politikai újságíróként az abszolutizmus viszonyai között természetesen kénytelen volt olykor uralkodó- és kormánypárti gesztusokat tenni – de hogy erre éppen ez esetben került sor, ahhoz hozzájárulhatott az érte kapott hatalmas összeg csábereje. Falk ugyanebben az évben Széchenyi társaságának is tagja lett, de ott is óvatosabb volt Kecskeméthynél, aki röpirattal kívánta szolgálni Széchenyi politikai megelevenedését és Széchenyihez titokban eljuttatta a betiltott könyveket. Falk csak a beszélgetésekben vett részt, s ha a tollára lett volna szükség kényesebb kérdésben, igyekezett kitérni a feladat elől vagy hosszabb ideig nem jelentkezett Döblingben.
Az 1850-es években elsősorban külpolitikai összefoglaló cikkeket írt a magyar lapoknak, ezek mellett számos nemzetgazdasági és pénzügyi írása is megjelent; hiszen mint bécsi banktisztviselőnek, valóban komoly ismeretei voltak e szakterületekről. Politikai programja nem volt önálló: úgy látszik, a Magyar Sajtónál Török, az 1858 utáni Pesti Naplónál pedig Kemény sugalmazta ezt. Elsősorban alkalmi megjegyzéseket fűzött az adott eseményekhez, nem eszmerendszere, inkább stílusa volt. Az ötvenes évek közepére alakította ki sajátos cikkírói modorát. Minden tárgyról tudott írni a hivatkozásokból, utalásokból látható felkészültséggel, ugyanakkor az érzelmek felkeltésének szándékával, s virtuóz glissandókkal haladva témáról témára. Népszerűségének egyik oka az volt, hogy gyakori nemzetakarakterológiai megjegyzéseiben kiváló, nemes tulajdonságokkal ruházta fel a magyarságot {II-1-309.} teljes egészében, és minden eseményből a nemzetre nézve biztató következtetéseket vont le. Nyelvi stílusa eredeti volt, a latinos és a jogi nyelvhez szokott magyar újságíró kortársaiétól eltérően könnyed és friss. Mondatai nagyrészt rövidek, tömörek és kihegyezettek voltak, bár számos germanizmust is fellelhetünk bennük. A magyar újságírói nyelv egyik megteremtője volt. Szövegei ma is olvasmányosnak hatnak, s ami régies és bombasztikus, szónoki íz érződik rajtuk, az annak köszönhető, hogy a magyar újságírói nyelvben Török Jánost tartotta mesterének. Márpedig Török, Angyal Dávid találó megállapítása szerint, „…mint vezércikkíró mindig a szószéken érezte magát…” A Bach-korszakban nem a leghatásosabb, de a leginkább ideologikus hajlamú és egyes politikai kérdésekben a legmélyebbre hatoló újságíró báró Kemény Zsigmon (1814–1875) volt. A regényíró, a politikus és a vezércikkíró Kemény hatalmas és korszerű történetírói igénnyel máig sem feldolgozott életművének csak e legutóbbi, egy töredék évtizedre korlátozódó oldala, ennek felvázolása lehet feladatunk. E feladat megoldását is nehezíti, hogy ez az évtized volt Kemény pályájának csúcsa; ekkor jelentek meg legfontosabb művei: röpiratai, legnagyobb történelmi értekezése, esszéi, portréi, társadalmi és történelmi regényei. Újságírói működése nem is választható el egyéb munkásságától, a természetes összefüggéseken túlmenően azért sem, mert műveinek egy részét egészében vagy részeiben a sajtóban is közzétette. Kemény Zsigmond neve összeforrott a Pesti Naplóval, minden vezércikkét ott jelentette meg, esszéinek jelentős részével együtt, s 1855 nyarától – ha formálisan vissza is lépett olykor – ő szerkesztette is a lapot. Világost követő első publikációja egy röpirat volt, a közeli barátai és a hatalom által egyaránt elhibázottnak tartott, elutasított Forradalom után (1850). Számos, főleg a negyvennyolc előtti hazai társadalmi viszonyokra, magatartásformákra vonatkozó találó megállapítása és mélyértelmű elemzése ellenére senkit sem győzött meg célkitűzésének egésze: hogy az ausztriai birodalomtól való elszakadási kísérlet előre kiszámíthatóan végzetes lépés volt, mert az európai „súlyegyen” felborítását célozta, és hogy a nemzet alapjában véve monarchikus hajlamú. Ám
ebben a művében körvonalazta Kemény először a liberális ellenzék két, a későbbiekben meghatározó fontosságú alapelvét is, azt, hogy a feudalizmus felszámolásának és a szabadságharc idegen erővel történt leverésének közös eredményeként lehetőség és szükség van „minden hű magyar egyesített törekvései”-re, és azt az alapelvet, amelynek nevében az ötven-hatvanas években elutasították mind a birodalmi centralizációt, mind a kossuthi forradalom lehetőségét: az organikus fejlődés elvét. „…E nyolcszáz év óta alkotmányos országban istenerővel sem fog senki a múlt feltétlen ignorálása mellett maradandó művet emelni” – írta. Kemény politikai nézeteinek és programpontjainak összes lényegbevágó eleme feltűnt már e röpiratban, a későbbiekben az egyes kérdéseket behatóbban tanulmányozta, szélesebb körben érvelt álláspontja mellett. A Bánffay Simon szerkesztése idején korábbi irányával radikálisan szakító {II-1310.} Pesti Napló 1851. január 3-tól jelentette meg Kemény ekkor még aláírás nélküli vezércikkeit. Több más vezércikkén kívül Az 1850-dik év története és irányai, A telepítésekről Magyarországon, A politikai nemzetiség fejleményei Magyarországon és az Elmélkedések című sorozatok Még egy szó a forradalom után című röpiratának (1851) egyes részletei voltak. 1851 első féléve után 1852 októberében jelentkezett ismét a Pesti Naplóban, s a következő év végéig négy fontos sorozatot jelentetett meg Élet és Irodalom, Újabb nemzeti könyvtár, Szellemi tér és Színművészetünk ügyében címekkel; mellettük Szalay László és Macaulay történeti munkáit is bírálta. 1853 december és 1854 február között publikálta a Pesti Napló általános társadalomelméleti cikksorozatait Karácson előtti eszmék és Állandó kérdések címmel; ezekről utóbb kimutatták, hogy Engels A munkásosztály helyzete Angliában című művének hatását tükrözik. Hozzájuk kapcsolódott még a kétrészes Eszmék és jámbor óhajtások című cikk, mint az angliai viszonyok összehasonlítása a hazaiakkal. Az újabb cikkírási szünet után Kemény már mint a lap szerkesztője tűnt fel ismét: 1855–56-ban, másfél év alatt 107 terjedelmes, nagyrészt külpolitikai tárgyú vezércikket tett közzé, és ez időszak végén jelentek meg a közlekedésügyre s iparra vonatkozó cikksorozatai A vasutakról, A jobbparti vasúthálózatról, A közlekedésügyről hazánkban és A kőszénügy Magyarországon címmel. 1857 végétől kezdve teljes névaláírással közölte vezércikkeit – egy ideig munkatársaitól is ugyanezt követelte –, s továbbra is nagy termékenységgel, éves átlagban 30 vezércikket írt, 1860. október 20-ig újabb összesen 87-et szerkesztőségi ügyekről, kül- és belpolitikai, gazdasági, társadalmi és művelődési kérdésekről. Kemény tehát ebben az évtizedben – feltehetően tervszerűen – vezércikkeiben sorra vette a legfontosabbnak ítélt politikai kérdéseket: 1851-ben a nemzet és a társadalom forradalom utáni állapotával, 1852–53-ban a művelődéssel, 1853–54 fordulóján a társadalmi, 1855-től egy éven át a külpolitikai, 1856 második felében közlekedési és ipari kérdésekkel foglalkozott, szinte kizárólag. A témáknak ez a csoportosított tárgyalása sajátos jelenség volt a sajtóban: a módszer lényegét tekintve elmélyülést igényel és didaktikus, inkább folyóiratba, mintsem politikai napilapba illik; legalábbis nem a napilapok közép-európai típusába. A tárgyköri
rend csak 1858-tól lazult fel Keménynél, idomult jobban az eseményekhez, feltehetően annak eredményeként, hogy a Pesti Napló a Deák-párt és személyesen Deák Ferenc politikájának orgánumává, vagyis pártlappá alakult. Kemény újságírói pályáján végig küszködött a programkészítéssel: bár vezércikkíróként és szerkesztőként nem kerülhette el ezt, gondolkodásmódjával, alkatával nehezen volt összeegyeztethető. Amint Szegedy-Maszák Mihály kimutatta, Kemény munkásságának semelyik területén sem alakított ki átfogó politikai eszmerendszert, s „állandóan belső kétségek gyötörték az általa választott politika helyességével szemben.” Gyakran ellentmondott egyes programpontjainak, mert olyan erős kétségei voltak az iránt, hogy lehet-e egyáltalán programot készíteni. Miközben az európai „súlyegyen” {II-1-311.}szempontjából nélkülözhetetlen Habsburg-birodalmon kívül nem látott életteret a két egyformán agresszívnak tartott nép, állam, Oroszország és Németország közé ékelődött magyarság számára, de a birodalom részeként reményteljes jövőt is el tudott képzelni – azalatt reményvesztetten foglalkozott a kivándorlás gondolatával, sőt felmerült benne, hogy hátha a kossuthi politikának van igaza, s 1859-es svájci látogatása Kossuthnál olyan „harmonikusra” sikerült, hogy emiatt magyarázkodnia kellett Deák előtt. Kifejtette, hogy a magyarságnak csak akkor van jövője, ha figyelembe veszi, hogy a vesztfáliai béke óta egyre szorosabb szálakkal fűződnek össze az európai országok, mindegyikük helyét és szerepét az egész összefüggésrendszere határozza meg, egyre szűkebb térre korlátozva az önálló cselekvés lehetőségét. A másik meghatározó tényezőt a társadalmi, gazdasági és politikai szerves fejlődés meghatározó erejében jelölte meg, amiből az következett számára, hogy Magyarországon a földbirtok megerősítésében és a földbirtokosság polgárosításában látta a nemzet fennmaradásának feltételét. A külpolitikai függéstől eljutott oda, hogy a magyarság európai hivatása a nyugati polgárosodást és civilizációt kelet felé közvetíteni, az egyetlen olyan közép-európai nemzet lévén, mely az itt összeütköző szláv és germán népfaj között semelyiknek féltékenységét sem kelti fel. Ezt a végsősoron optimista politikai célt azonban csak hirdette, hit nélkül, elemzéseivel szüntelenül ellentmondva elérése lehetőségének: politikája sem volt kivétel általános létértelmezése alól, amelyet a tragikum jellemzett. Ugyanilyen sorsa volt eszmerendszerében az organikus fejlődés tételéből következő társadalmi programnak, a birtokosság és arisztokrácia vezető szerepe fenntartásának: amikor gazdálkodási módjukat, művelődési helyzetüket és a művelődésre való képességüket elemezte, mindig ugyanarra az – elhallgatott, de meggyőzően bizonyított – eredményre jutott, hogy a nekik szánt szerep betöltésére alkalmatlanok. Következetes politikai elveket csupán két területen dolgozott ki, a művelődés, a szellemi polgárosodás kérdésében – ezt odáig feszítve, hogy szinte a nemzet fennmaradása egyedüli feltételének tekintette – és a nemzetiségi kérdésben; e téren megnyilatkozó liberalizmusán egyetlen kortársa sem haladt túl. A nemzetiségekkel történő összeütközést végzetesnek tartotta volna, kikerülését úgy látta
lehetségesnek, ha a nemzetiségek igényeit messzemenően figyelembe veszi a magyarság, önmaga pedig példát mutat világpolgárrá nevelődésével. Keményben újságíróként is gyakran a szépíró kerekedett felül. Például III. Napóleon alakjával sokszor foglalkozott, hosszan belefeledkezve lélektani tanulmányozásába, magatartása rugóinak kitapogatásába, annak megfejtésébe, hogyan hat egymásra az egy testbe szorult álmodozó lelkialkat és a gyakorlati ész. Az események szereplőit lélektani oldalról, a folyamatokat történetfilozófiai kiindulópontból közelítette meg, anélkül azonban, hogy filozófiát dolgozott volna ki. Mindvégig megmaradt a politikus és a történetfilozófus közötti félúton; még leginkább ideológusnak nevezhetjük. Igényes és nehézkes, teljes gondolatmeneteket tartalmazó cikkei csak szűk olvasói {II-1-312.} körben hatottak. Kecskeméthy Aurél jellemzése szerint „ő hírlapi cikkeivel nem gyűjt. Sem el nem ragadja, sem bengaliai tűzzel nem vakítja a tömeget. Vezércikkeinek pártja zömétől rendszerint csak a »succès d’estime« jut osztályrészül. Elhiszik hogy szépek; és tudják hogy okosak. De csak kevesen értik.” Ezt Kemény maga is felismerve, az évtized végén már Falkot irányítva, annak népszerű tolla révén kívánta a Pesti Naplóban szolgálni pártja politikai érdekeit. A stílus változásai
A szabadságharc bukását követő évtized magyar nyelvű sajtójának története azt bizonyítja, hogy a győztes katonai hatalom tehetetlen maradt a reformkor és 1848– 49 által nevelt nemzeti szellemmel szemben. Bécs a magyarság körében talált mindenféle rangú hivatalnokot, még a birodalmi politikában részt vevőket is – de egyetlen valóságos kormánylapot sem tudott létrehozni. Az évtized második feléig mindössze annyit sikerült elérnie, hogy sem igazi ellenzéki, sem igazi kormánylap nem működött. Hiába kaptak lapalapítási engedélyt régi, kipróbált konzervatívok, aulikusok vagy éppen ellenkezőleg, plebejus értelmiségiek, az előbbiek újra és újra megkíséreltek a föderalista, 47-es ó-konzervatív arisztokraták szócsövévé válni, és az utóbbiak is legalább a birodalmi centralizmust ostorozták. Az ó-konzervatív {II-1314.} tájékozódás tartósabb maradt, s végül is esetenként változó formában, különböző áttételekkel, de ennek az iránynak aktív részvételével alakult ki a nemzeti egység politikája. A jozefinista magatartást felelevenítő, de a forradalmi indulatból és nézetekből sokat továbbvivő plebejus értelmiség 1850 végére szétszóródott, addig azonban hangadó szerepet játszott. A magyar sajtó hangvétele átalakult, a korábban uralkodó retorika fokozatosan háttérbe szorult, bár alkalmanként még a hetvenes évek közepéig megjelent. Legfontosabb képviselői kiszorultak a sajtóéletből, mint a vezető újságírók közül Vida, Szilágyi, Császár; csupán Török vitte tovább ezt a modort, s bizonyára ennek a forradalom előtti szebb időkre emlékeztető hangnak is szerepe lehetett sikerében. A régi hang keresése fontos szempont volt az olvasók számára, az összehasonlítást nem adott igényeik, nem a hazai német lapok vagy a külföldiek gyakorlata, hanem a múlt felől végezték el. A Magyar Sajtó egyik levelezője írta 1855. október 20-án:
„emlékezzünk csak vissza az 1848-dik előtti évekre, midőn az akkoriban kevesb érdekű külföldi események csak dióhéjba szoríttattak, s a fővárosi újdonságok oly élces, zamatos, s gyakran tanulságos híreket közlének, és oly bőséggel, hogy e közlemények rendkívüli kedvessége s kapóssága miatt az újdondász nevének programbani fölemlítése mintegy szükséggé vált s a lapnak tagadhatlan ajánlására volt. E rovat most majd minden lapban igen gyöngén kezeltetik; … közönséges észrevételül hallók mindenütt megjegyezhetni, hogy a magyar lapok e részben kevés érdekest, s ezt is minden zamat nélkül s igen szűken adják”. Az újdonságrovatot óvatosan kellett szerkeszteni, sőt az öncenzúra általában túlzott elővigyázatosságot is eredményezett egészen az évtized utolsó éveiig. A hatóságok eleinte sűrűn megrótták a szerkesztőket olyan hírek közléséért, amelyek ugyan megfeleltek a valóságnak, de túlságosan kihangsúlyozták a visszásságokat, alkalmasak voltak a hivatalnokok lejáratására vagy egyszerűen csak nyilvánvaló tendenciát tükröztek. A hírek tehát nagyrészt békét, nyugalmat, gondtalan gyarapodást tükröztek. A külföldi események nem érdekelték a magyar olvasókat, a külpolitika is csak akkor, ha kihathatott Magyarország helyzetének megváltoztatására. Az alkotmányjogi alapokon álló ellenzéki szemléletnek viszont nélkülözhetetlen szüksége volt a külföldi rovatokra, mint példatárakra és mint ellenzékiségük rejtett kifejezésének egyetlen területére. Falk Miksa vitte tökélyre azt az újságírói modort, mely szerint metaforákban, külföldi párhuzamok keretében lehetett vállalkozni a viszonylag szabad politikai véleménynyilvánításra. Kínát vagy a francia centralizációt ostorozták a cikkek – miközben egyre nyilvánvalóbb lett az olvasóközönségnek is, hogy miről is van szó „a sorok között”. A kényszer szülte ezt a fogást, mely válságos időkben újra és újra feltámadt. Nyújtott vigaszt is, de olykor el is fajult, mert a megfoghatatlan sejtetés a pontos ismeretek és a világos megfogalmazás kikerülésére is alkalmas. Nem az olvasók külpolitikai érdeklődése miatt lettek fontosak a külföldi {II-1315.} levelezések sem. A zömmel az emigráció köréből érkező, az emigráció életéről szóló beszámolók fontos helyet töltöttek be mindegyik magyar lapban, s jelentékeny mértékben ezek biztosították az olvasók érdeklődését. 1851. július 28án azonban a pesti rendőrfőnök minden ott megjelenő újság szerkesztőjével aláíratta a városkapitány szigorú utasítását, hogy sem a forradalommal, sem a menekültekkel, terveikkel nem szabad az újságokban foglalkozniuk. Bár éppen néhány hónap múlva, Kossuth Angliába érkezésekor került ez a kérdéskör minden lap központi helyére – tehát a figyelmeztetést nem vették komolyan a szerkesztők – , mégis számos idézés után, aláírásukra hivatkozva az év végére visszaszorították a külföldi leveleket. Ettől kezdve 1855 végéig egyre kisebb lett szerepük, azután már csak alkalmilag jelentek meg. Megszaporodtak viszont az értekezés jellegű-igényű, nem ritkán folytatásos cikkek, amelyek elemzéseik során a társadalmi és gazdasági területek több alapvető problémáját tárgyalták. Kiemelkedő szerepük archaikus vonás volt az ötvenes évek
magyar sajtójában, tulajdonképpen a reformkori centralista Pesti Hírlap hagyományát vitték tovább. Jellegükben elütöttek a színesedő, az elődökhöz képest mozaikszerűbbé váló lapoktól, amelyekben mindegyik rovaton belül egyre nagyobb tért hódítottak a rövid írások. A kortársak emlékezései szerint a rendőrség elsősorban a vezércikkeket, iránycikkeket figyelte, az előzetes cenzúrát kérő szerkesztők is e cikkek átnézésére állapodtak meg a rendőrhivatalnokokkal – mégis éppen ezekben mélyreható vagy bátor eszmefuttatások jelenhettek meg. Ennek egyik magyarázatát abban találjuk meg, hogy úgy látszik, a közönséghez hasonlóan a hatóságok is csak a nyilvánvalóan és közvetlenül politikai kérdéseket figyelték, a gazdasági vagy társadalmi problémák feszegetésének nem vagy kevesebb jelentőséget tulajdonítottak. Az előzetes cenzúra megszűnésével a lapengedélyben nem volt többé előírva az adott lap rovatbeosztása; csupán keretként szabták ezt meg az engedélyben megnevezett laptípus követelményei. A negyvenes évek sajtóját az jellemezte, hogy a különböző pártállású lapokban is sokszor azonos rovatok fordultak elő, azonos rendben követve egymást; most a sorrendben is, többé-kevésbé jellemző rovatcímekben is eltérések tűntek fel, aláhúzva a szerkesztői koncepció, a program hangsúlyait. A napilap sajtóműfajából következő rovattípusok természetesen megegyeztek a különféle lapokban. A már meggyökerezetteken kívül – vezércikkiránycikk, tárca, újdonság, gazdaság, belföldi levelezések – először az eredeti külföldi levelek jelentek meg. A levelezőket funkciójuk alapján külföldi tudósítóknak tekinthetjük; ám első valóságos képviselőjük is megjelent 1854-ben a balkáni háborús hadszíntérre utazó Urházy György személyében. Török Pesti Naplója volt az első magyar lap, amely – egyelőre még elszigetelt kísérletként – saját tudósítót küldött külföldre. A külföldi levelezések visszaszorulásával párhuzamosan új, általában a lapok élére kerülő cikkforma jelent meg és lett igen fontos, népszerű: a {II-1-316.} Politikai napi szemle. Ezt a külföldi napi eseményeket összefoglaló, de főként rejtett utalásokkal és párhuzamokkal élő és így nemzeti érdekű rovatot, mint már szóltunk róla, Falk Miksa honosította meg a magyar sajtóban. A lapok polgáriasodásának szemmel látható jele volt a fokozatosan elterjedő börze rovat, a bécsi tőzsde árfolyamainak közlése, az évtized második felétől már naponként. A régi rovatok közül a tárca változott meg, színesedett a leginkább. Korábban csak kivételként közölt folytatásos regényt a Budapesti Híradó, most azonban – s ezt is említettük már – általános gyakorlattá vált. A szellemi és társadalmi-társasági élet kötetlen területeit megfigyelő és színesen, irodalmi igénnyel bemutató tárcalevél ekkor lett népszerű. Pompéry Jánostól Bulyovszky Gyuláig sokan művelték e cikkformát, de Kecskeméthy Aurél emelte magas színvonalra. Ugyancsak a tárca adott helyet a különféle referátumoknak, annotációknak és főként a természettudományi témáknak. Nyelvészeti kérdésekről olykor évekig is itt folytak
a viták, s ezek fontosságával csak a pedagógiával és az oktatási elvekkel, rendszerekkel foglalkozó cikkek vették fel a versenyt. A politikai sajtó terén fontos változás volt, hogy általános lett a napilap, s az évtized vége felé az országos hatókörű lapoknak már gazdasági megfontolásból sem lehetett visszatérni az 1848 előtti két-három naponkénti megjelenéshez. A sűrűbb periodicitást nem követte a nyomdaipar, a formátum és a tördelés megújulása: a korábbról már ismert nagy újságforma és a háromtól öt hasábos szedés megmaradt. Az illusztrációk terén viszont a Vasárnapi Újság megindulása döntő fordulatot eredményezett, vele megszületett az első olyan magyar nyelvű hetilap, amelynek egyik vonzereje és funkcionális része volt a számos fametszetes kép. Az 1850–60-as évek fordulójától kezdve egy újabb laptípusban, az élclapokban szintén szerves tartalmi elemmé váltak a rajzok; mindez együtt pedig egy nemzedéken belül a sajtóélet újabb résztvevőjét, a sajtógrafikust is megteremtette. Tulajdonképpen ebben az évtizedben születtek meg azok a cikkformák, tűnt fel az a hangvétel és újságnyelv, amelyből később, szerves folytatásként kialakult a modern magyar polgári sajtó. A megváltozott politikai körülmények új magatartást követeltek; a harcra való felkészítés vagy buzdítás helyett a nézettisztázó érvelés, a magyarázatkeresés került az előtérbe. Az elbukott szabadságharc utáni évtized kedvező talajt jelentett a romantikát felváltó pozitivizmus hazai befogadásához: ez jelentette a sajtóbeli változások egyik alapvető szemléleti hátterét. A főfoglalkozású újságírók megjelenése és szaporodása a társadalmi, a kétnyelvű, magyarul és németül egyformán író újságírók szerepe és hatása egyfelől, az újságokkal közeli kapcsolatba kerülő szépíróké másfelől pedig a stilisztikai és műfaji alapot képezték a sajtó átalakulásához. A MAGYAR HÍRLAP (1849–1852) Amikor a helytartóság megkötötte a szerződést a Magyar Hírlapra és megadta neki a jogot a hivatalos közlemények publikálására, akkor olyan ütőkártyát adott Szilágyi Ferenc kezébe, amelyet az több mint két éven keresztül találékonyan felhasználhatott. Minden negyedéves előfizetési felhívásában arra hivatkozott, hogy a lap „a kormány hivatalos közlönyeül szolgáland”, ugyanakkor egyre kevésbé hirdette a birodalmi alapelveket, és egyre többet beszélt a magyar nemzet sajátos érdekeiről. Az olvasóknak sokat ígértek a Bach-kormányzat magyar félhivatalos lapjában a felhívás keretét adó „Ne bántsd a magyart!” és „Él magyar, áll Buda még!” jelmondatok. A Magyar Hírlap magatartását elsősorban a nemzeti és földbirtokosi {II-1324.} érdekek képviseletének vágya határozta meg. Nem válogatva a megkívánt szólamok hangoztatásában, ellenzékinek tűnő magatartást tanúsított a birodalmi alapelvekkel szemben. A jozefinista polgárosító nézetek 1850-ben előtérbe kerültek hasábjain, s ez volt a lap leginkább eszmélő, legtartalmasabb időszaka is. Ez az
irány azonban átmeneti megszólalás után lehanyatlott; 1852-ben pedig már Török János adott programot a lapnak és a földbirtokosságnak. Az emigrációra vonatkozó írások már jóval a külföldi levelek előtt megjelentek, és végig követték a lap életét. Az 1849. november 17-től induló, „A magyar menekültek kérdésé”-vel foglalkozó cikksorozatának távolságtartó volt ugyan a hangja, de nem a menekültek ügye miatt, hanem hogy megfeleljen a kormány által megkívánt tárgyalási módnak. Az emigránsokat a magyar forradalom okainak nevezte ugyan, de egyikük nevét sem említette. Nem személyeskedés volt a célja, hanem a téma napirenden tartása, és megindoklása azzal, hogy a magyar emigrációnak egészében nemzetközi politikai jelentősége van: ők biztosítják, hogy a magyar kérdés a világpolitikában felszínen maradjon. Amint ezt a hangot eltűrték a hatóságok, a Magyar Hírlap úgy merészkedett tovább lépésről lépésre. Megértéssel ismertette az emigránsok lelkiállapotát, helyzetét, s még azt is hozzáfűzte, hogy „fölöttük ítéletet mondani, nem a mi tisztünk.” (1850. január 3.) Aztán sajnálkozva ugyan, de közölte a nép körében Kossuthról kerengő történeteket, az alakjához fűzött reményeket. 1850 májusára a külföldi levelezők már nyíltan tárgyalták az emigráció belső ügyeit, sőt a Csernátony torzításai ellen tiltakozó Teleki László levelét is teljes egészében közölte a lap. Őszre oly mértékű lett a lap efféle érdeklődése, hogy Bach személyesen figyelmeztette Geringert. Geringer levélben tudatta Szilágyival, hogy „…kénytelen voltam a mai napon a kerületi parancsnoságot felszólítani, hogy a Magyar Hírlap minden ilyenféle üzelmeinek gátat vessen…” Szilágyi válasza azonban kéznél volt. Angyal Dávid tartalmi idézete szerint: ő a kormánynak vélt szolgálatot tenni „…a politikai menekültek gyengéinek és pártoskodásának leleplezésével…”, ezért az olvasók rossz néven is vették tőle, hogy „…a szerencsétlen hazafiakat ócsárolni…” merészelte. Másrészt azt magyarázta Szilágyi: természetes, hogy nyugat-európai levelezőit a „rebellisek” sorából kénytelen venni, „hiszen a jóérzelmű magyarok itthon maradtak.” Amilyen cinikusan kezelte Szilágyi a nemzeti ügyet, éppúgy szemrebbenés nélkül írta le egyértelműen szatirikus éllel is a megkövetelt frázisokat, s úgy látszik, ez esetben sem tévedett. A külföldi levelek maradhattak. Így aztán hamarosan még merészebben szólalt meg az emigrációs téma. 1851. január 8-tól nyitotta meg leveleinek sorát a „rendes londoni levelező”, azaz Xantus János, július 10-től pedig megjelentek Jósika brüsszeli levelei. Ezek előbb – míg útilevél jellegűek voltak – a tárcában, azután politikai levelekként szerepeltek. Nyár közepére a külföldi levelek olykor már {II-1-325.} másról sem szóltak, mint az emigráció ügyeiről. Ősszel, amikor Kossuth eltávozott Törökországból, majd Angliába érkezett, nem jelent meg szám Kossuthra vonatkozó tudósítás, hír nélkül. A legkisebb eseményeket is hírül adta a lap, legfeljebb hozzáfűzött félmondatos értelmezéssel tompította élét vagy tette lehetővé az olyan felfogást, hogy rosszallóan foglal állást (például Kossuth angliai ünneplésekor). Végül is Kossuthtal foglalkozott olyankor is, amikor a szereplésére vonatkozó angliai
politikai fenntartásokról részletesen tudósított, s ebbe végképp kevéssé lehetett belekötni. 1852-re az emigrációra vonatkozó hírek megcsappantak. Csernátony Párizsból, Xantus Londonból tovább költözött, s már csak Jósika írt egy-egy politikai levelet az év végéig. Kossuth angliai szereplése nem idézett elő világpolitikai fordulatot, ezért bizonyos fokig csalódást is keltett e téma a magyar olvasókban. Főleg pedig Szilágyinak óvatosabbnak kellett lennie. Már 1851 októberében feljelentették Debrecenből, közvetlenül az igazságügy-miniszternél, hogy a Magyar Hírlap túl sokat foglalkozik Kossuthtal. Ez az ügy, Bach leiratával együtt, ismét Geringernél összpontosult. Bár maga Bach is sürgette Szilágyi Ferenc eltávolítását a szerkesztőségből – Szilágyi mégis maradt. Az emigráció mellett a Magyar Hírlap másik fő témakörébe Magyarország és a birodalom, illetve a magyarság és a nemzetiségek viszonyának egymással összefonódó megvitatása tartozott. A lap 1849. november 27-én iránycikket közölt az egész kérdéskörről, s ügyesen siklott végig a veszélyesen ingoványos talajon. II. József kísérleteinek kudarcával kezdi a névtelen szerző; ennek okát a császár oldaláról az erőszakos egységesítésben, a nemzet részéről pedig abban látja, hogy a magyarságból – de rögtön hozzáteszi, hogy a birodalom többi nemzetéből is – hiányzik „…a rokonszenv az összes álladalom ügyei iránt.” Megkülönbözteti a fejedelem iránti hűséget és a birodalmi öntudatot, nyilvánvalóan azért, mert csak az előbbit vállalja. A „nemzeti érdek és álladalmi érdek egymást módosítják…”, folytatja, s mivel az utóbbi a fontosabb a kormányzat számára, azért a kormány csak az állami érdekkel foglalkozzék, a nemzeteket pedig hagyja magukra, hagyja önerejük szerint fejlődni. A birodalmi egység elvének ezt a nyílt megtagadását azonban ekkor még csak a félhivatalos Reichszeitung rótta meg, a hatóságok nem avatkoztak be. Az 1850. január 1-i vezércikk óvatosan tovább lépett és egyúttal használati utasítást adott a lap olvasásához. Kijelentette: hangzatos program elkészítése helyett azt tekinti fő feladatának, hogy a nemzet érdekeivel foglalkozzék. „Mi nem annyira akartunk vezérelni, mint tolmácsolni” – írta. Egyébként is nem az előre meghirdetett elvek, hanem a ténylegesen végzett munka híve, mert „…a körülmények hatalma ez utóbbi módot ajánlotta”. Ez az újabb program – mely a programkészítés feleslegességéről szólt – ismét csak kétértelmű volt. A magyar olvasónak azt mondta, hogy a sorok között olvasson, a hatóságoknak viszont azt, hogy azt tekintsék, a lap egészében mennyire elősegíti a birodalmi érdekek elismerését, ne pedig az egyes részletkérdésekben vallott nézeteivel törődjön. Nem egészen két hét múlva Szilágyi memorandummal fordult Bachhoz, hogy megmagyarázza magatartását. A memorandumban bőbeszédűen és nagy ellentmondásokkal akarta meggyőzni a kormányt saját útja helyességéről. Felsorolta Bachnak a liberális nemesi politika legfontosabb szempontjait. „Háromszoros érdeken csügg a magyar nemzet hihetetlen szívóssággal és {II-1-326.}
határtalan lelkesültséggel – írta –; ezen háromszoros érdek felöleli: a biztos garanciákat az alkotmányos szabadságra nézve (melyről a március 4-iki alkotmány mindenesetre kezeskedik), nemzetisége megőrzését és a területi épség fenntartását.” Ezután még azt is hozzáfűzte, hogy a területi épség helyreállítása az a legegyszerűbb módszer, amellyel a magyar szíveket meg lehet nyerni. Ezért foglalkozik annyit a Magyar Hírlap e kérdéssel. „Gondolja meg a magas ministérium, hogy szükségem van a közvélemény kedvezésére – csavart egyet Szilágyi a gondolatmeneten –, különben nem tehetnék szolgálatokat a kormánynak.” Majd egy leplezetlenül cinikus fordulattal folytatta: „a Hivatalos Értesítő visszavonása ezer előfizetőt hozna vállalatomnak, egy izgató cikk ugyanannyit. De az olvasók hangulata javulni fog, ha nekem a kormány több szabadságot ad. Ha lapom szabadon mozoghat, hatása alatt a középosztályban kormánypárt alakulhatna.” A két, közel egy időben kelt írás világosan mutatja Szilágyi taktikáját. A vezércikk az olvasót nyugtatja a kormánynak tett engedmények megmagyarázásával és jelentéktelenné tételével; a memorandum viszont a kormányt igyekszik meggyőzni a nemzetnek tett engedmények haszna felől. A közönségnél bevált ez a módszer, a Magyar Hírlap népszerűsége fokozódott: 1850 közepén 1500 körül volt előfizetőinek száma, az év végén már több mint 2000 példányban nyomták naponta, 1852-re pedig elérte a 2700 előfizetőt. A hatóságok jobban kiismerték Szilágyit, s Geringer hamarosan eldöntötte, hogy egy jobban kézben tartható lapot kell megalapítania. Ekkor született meg a Pesti Napló. Szilágyi és a Magyar Hírlap a hatóságok bizalmatlanságának nyilvánvaló jele ellenére fokozottan folytatta addigi taktikáját. Vidéki levelezői egyre többször emlékeztek a szabadságharc megyei eseményeire, s bár állandóan ellentmondtak a nemzetek egyenjogúságát kimondó tételnek, ezt úgy tették, hogy a hatóságok mégse köthessenek bele. Bemutatásuk szerint általában a nemzetiségek voltak a lázadók, a magyarság ellenük pusztán önvédelmi harcot folytatott. A levelezők olykor köszönetet is mondtak a „felmentő” császári csapatoknak, mert szerintük azok a legnagyobb veszedelemtől mentették meg a magyarságot. Szilágyi láthatóan támogatta e téma állandósítását, sőt maga is ráduplázott a hangnemre. Az egyik szerb újságnak a két nép kibékülésére vonatkozó javaslatára vezércikkben válaszolta: „…csak akkor majd, ha a magyarnak természet adta biztosított határain belül nem leend új országalapító elem, de ki keblében táplálkozik, őszinte fia leend mind, s vele egy célra törekszik, akkor tisztelt collega, bátran közeledhetünk…” (1850. június 2.). Szilágyi e merev hangját is szó nélkül hagyták a rendőri hatóságok, csupán egy szerb újságíró tiltakozott ellene. Ekképp merészkedett {II-1327.} el Szilágyi addig, hogy a szabadságharc leverésének első évfordulójáról is vezércikkben emlékezzék meg. Természetesen ekkor is az volt számára a lényeges, hogy a nemzetiségek csalódtak vérmes reményeikben. Szilágyi és levelezői irányzata egyeduralkodó volt a Magyar Hírlapban mindaddig, amíg Kecskeméthy Aurél fel nem lépett 1850 elején a birodalom és Magyarország viszonyának más szempontú tárgyalásával. Nézeteit elsősorban az
ókonzervatívokkal szemben fogalmazta meg, de cikkeinek vitajellege ellenére is átfogóbban és higgadtabban, igényesebben nyúlt a kérdésekhez, mint a lap többi írása. Kecskeméthy vezércikkeinek politikai eszmerendzere több lényeges ponton szembekerült Szilágyi irányvonalával. Kecskeméthy addig nem ítélte el a forradalmat, amíg mindkét birodalomrészben az alkotmányos birodalmi egység gondolata nem győzött. Ennek az elvnek győzelmét és további megőrzését tartotta a legfontosabbnak. Most azonban a „szeparatizmussal” és a „nemzetiség féltésének” kisajátításával, félremagyarázásával az ókonzervatívok vissza akarják lendíteni Magyarországot a korábbi helyzetbe. Márpedig, írta Kecskeméthy március 20-i vezércikkében, „a magyar separatismus oly idős, mint Austriávali egyesülése egy uralkodó ház szárnyai alatt; ennek oka egy elvben rejlik. Magyarország alkotmánya volt a válaszfal közte, s a nem alkotmányos Austria közt… Az elv, a status elem, a vérré vált állományi fogalom – separált. Hiba volna e százados kitartó érzésmélységben ignorálni akarni a nemzeti erőt, – hiba volna, és bizonyos halála a nemzetnek más részről, szemeit behunynia azon igazság előtt, hogy 1849-ki mártius 4-kével e válaszfal összeomlott.” A továbbiakban amikor Ausztriáról beszélt, mindig a forradalomban alkotmányossá vált birodalmat értett ezen. Kemény Zsigmond Forradalom után című röpiratának alapgondolatával egyetértett, hogy Magyarországon többé nem képzelhető el olyan politika, mely a birodalommal való szorosabb összhang szükségét és a birodalom európai szerepét nem veszi tudomásul, de hozzátette, hogy ennek a birodalomnak új, a régitől eltérő alapelvei vannak. Az uralkodók a 19. században már csak korszerű eszmékkel tudják biztosítani az alattvalói hűséget, írta. A korszerűsítés első, döntő lépését megtette a Habsburg-birodalom uralkodója is, amikor népeinek alkotmányt adott, amelyben megalapoztattak „…a polgárosodás, a szabadság s emberiség szellemébeni intézmények.” (március 22.) Persze 1850 elején Kecskeméthy nem a fennálló viszonyokról beszélt, hanem a jövő lehetőségeiről, „…ha ezen irány fejlődésétől isten meg nem vonja a kellő időt, ha az austriai birodalom újdon kijelölt alkotmányos létét egykor élvezendi…” Az ókonzervatívok, állította Kecskeméthy, ezeket az eszméket is ki akarják irtani. Polgári indulattal fordult ellenük, mert „…az öröklésnek nincs tekintélye e korban, hol az ember mindenné és semmivé csak önmaga által lesz” (július 2.). Többször hangsúlyozta, hogy amikor az arisztokrácia a politikai hatalom visszaszerzéséről beszél, más – társadalmi és gazdasági – uralmának helyreállítására is gondol. Politikailag pedig képtelenségnek tartotta, {II-1-328.} „…hogy mi egy status 19. századi egységi szüksége ellen Verbőczivel kezünkben vitassuk autonomiánkat” (augusztus 7.). A „nemzeti önzést” is azért tartotta veszélyesnek, mert az ókonzervatívok kasztérdekeik szekerébe fogják. „Pedig ne higgyük, hogy a magyar nemzetiség egyes emberek vagy párt kezében van; …és ne ámítsuk magunkat azzal, hogy nemzetiségünk ügye a két év előtti viszonyokra emberi hatalom által
visszavonható” (március 22.). Az ókonzervatívok saját önző céljaik érdekében felhasználják a függetlenségi törekvéseket és a nacionalista érzelmeket, mondta Kecskeméthy Aurél. Képtelenség, hogy amikor ilyen célok lebegnek a szemük előtt, a közvélemény még sajnálkozik, hogy nem vállalnak állást. Fel kell ismernünk, írta, hogy amint a magyar nemzetiség öntudatra ébredt, éppúgy megtette ezt a többi is; az irántunk való, megkérdőjelezetlen, néma tisztelet megszűnt. „A magyar nemzetiség phrenetikus terjedési vágyainak halálórája elkondult; hegemóniája legfölebb civilisatiója fokától föltételezett. (…) Az idők szelleme emberi intézményeknél erősebb; – az életerőt illető elismerést emberi intézmények hasztalan tagadják meg; a miénk veszélyben forog; többet kívánni csak a tragoedia ismétlésére vezetne” (március 22.). Bár Kecskeméthy több kérdésben helyesen ismerte fel az érdekek szövevényének rendszerét, ésszerű és időszerű elvekre hivatkozott, mégis politikai illúziókban hitt. Még hónapokba telt, míg felismerte, hogy érvelése visszhangtalan, gondolkodásmódja és magatartása alkalmatlan arra, hogy egy frissen levert nemzetet meggyőzzön, de arra is, hogy a győztes hatalmat elgondolkoztassa. A közönség nem a leírtakra figyelt, hanem az elhallgatottakat találgatta; csupán Kecskeméthynek az ókonzervatívok elleni támadásai voltak félremagyarázhatatlanok. 1850. február és augusztus között a Magyar Hírlap – valószínűleg minden esetben Kecskeméthy – az ókonzervatívok minden politikai lépésére, emlékiratára elutasítóan reagált. Végül Kecskeméthy Kemény Zsigmond Forradalom utánjáról írt hosszú kritikát augusztus közepén, bebizonyítva, hogy nézetei miatt a könyv helyes címe „Forradalom előtt” lett volna. Ezt a több folytatásból álló írást már a szerző nevének teljes kiírásával közölte Szilágyi – az aláírás az óvatosság és a fenntartások jele is volt –, amikor viszont Kecskeméthy a röpiratok által sürgetett „nemzeti egységes párt” ellen is megpróbált felszólalni, ezt nevének kiírása ellenére is visszautasította Szilágyi. A szerkesztőn kívül valószínűleg a lap olvasói is elhatárolták magukat Kecskeméthy nézeteitől, de Szilágyi saját érdekében jól felhasználhatta e cikkeket: a kormányzatnak az ókonzervatívok támadása miatt kedvében járt velük, önmagát viszont nem kompromittálta az olvasóközönség előtt. Hasonló nézeteknek ritkán adott hangot a lap. Mindössze egy ungi levél szólt még a Kecskeméthyéhez hasonló indulattal az arisztokráciáról és törekvéseiről. Kecskeméthy távozása után pedig ez a kérdés teljesen lekerült a napirendről, s a Magyar Hírlap a nemzeti politika elveivel kapcsolatban visszanyerte egyöntetűbb hangját. Amikor Kecskeméthy megvált a Magyar Hírlaptól, a következő háromnegyed évre, 1851 tavaszáig Funták Sándor folytatta a birodalmi politika és a magyar politizálás egyeztetését, a politikai alapelvek tisztázását, elsősorban jogialkotmányjogi oldalról. Mikulás János főleg a társadalmi kérdéseket feszegette a polgárosodás érdekeiből kiindulva. {II-1-329.}
Funták 1851 eleji vezércikkeiben történeti érveléssel igyekezett megvilágítani helyzetünk és igényeink ellentmondásait, és gyakran elemezte a német szövetségben vezető szerepre törő Habsburg-birodalom centralizációs elveinek veszélyét Magyarországra nézve. Történetileg ő is alkotmányosságunkat tekintette a birodalom többi nemzetétől elkülönítő erőnek, de a modern korban már kétségbe vonta, hogy az érvényes és eredményes lenne. „…Egyéniségi szabadság a többi nemzetekhez képest irigylendő aránytalan mértékben volt meg, az kétségtelen – írta január 4-i vezércikkében –; de e szabadságnak valamint belől csekély terjedelme, a kormányzatban annál folytonosb, annál tervszerűbb ellensége volt. Fölébredt haladási vágyunk ez ellenséggeli küzdelmére szorítkozott csaknem kizárólag, s e miatt sok tekintetben mögötte maradtunk a birodalom sokkal csekélyebb egyéniségi szabadsággal bírt nemzeteinek. És hogy e folytonos küzdelem kitartásában sem volt meg szabadságunk kifejlődésünk biztosítéka, arról a kormányzat nem egy alkalmat fölhasznált kísérletei meggyőzhetének. A birodalom szervezetébe beilleszthetlen saját állami rendszerünk lassankint elveszté törvényszerű függetlenségét, a túláradó kormányzati központosítási vágy mindig bénábbá tevé a foglalásai ellenében ápolt ellenőrködést, s az utolsó országgyűlésre tervezett központosítási kísérlet kivitele mindenhatóvá teendette a felelősséget nem ismert kormány akaratát.” Az országot – folytatta tovább – „a század szelleme” megmentette ettől a végzettől, helyette egy másik küzdelembe sodorta, melynek eredménye az lett, hogy különállásunkat eltörülték. „Alkotmányos előretörekvésünk, mit a sérelmi tér halmairól védtünk, birodalmi közös törekvéssé lőn.” S ezt történelmi szerencsénknek tartja, mert régi államjogi viszonyainkat a birodalom erősödő központi hatalma előbb-utóbb megsemmisítette volna, s ezzel „…a birodalom utolsó alkotmányos eleme is megsemmisült volna…” Hogy abban a helyzetben – vagyis 1847-ben – lett volna szerencsésebb helyzetben a nemzet, vagy most, hogy már megszületett az oktrojált alkotmány, azt „…ítélje meg az olvasó”. Funták néhány nappal később folytatta eszmefuttatását, a visszatekintés után most már arra helyezve a hangsúlyt, hogy a „jogeljátszás” elvére épülő birodalmi centralizáció és a konzervatív föderalizmus szélsőségei közti elvek kialakulásához járuljon hozzá, az 1849. március 4-i birodalmi alkotmány magyarázata alapján. A régi rendet visszaállítani akarók – írta – „…megtagadják a forradalommá nőtt közszellem kívánalmait, kevésbé félnek a lefolyt küzdelem ismétlésétől, mint az újra alakulás kényelmetlenségeitől; az utóbbik [ti. a centralizáció hívei] radikál szabadelvűségük parázsán összeolvasztják a különböző hajlamok, szokások, különböző igények lesimíthatlan emlékeit, meggörnyesztik a külön életkörben felnőtt alakzatokat, hogy e processusból {II-1-330.} a birodalmi akarat s gondolategység eredményére jussanak. […] Épp azok, kik hiszik, miszerint a forradalomra sodort, s legyőzött nemzetek sorsa tabula rasát ad a győző kezébe, épp ezek tudhatnák leginkább, miszerint azon körülmények, melyek a nemzeteket forradalmak ösvényeire vezetik, legbiztosabban jelölik ki a hézagokat, miken annak dagálya áttört, s miket az ó kormányzat tanai a közszellem jogos követeléseire sem töltének be. E hézagok kiegészítésére új elveket kelle elfogadni a kor kezéből, mire birodalmunk ó kormányzata dermedt természeténél fogva is sem képességgel, sem
akarattal nem bírt.” Mindezeket figyelembe véve, amint e szempontok „…egy részről lehetlenné teszik az összeomlott régi állapot visszahelyezését, úgy más részről a fejedelem s a nemzet közt föntartják a soha szét nem téphető állami jogviszony kötelékét. Ez elvek elfogadása teszi lehetlenné, hogy a forradalmak harcaiból győzelmesen visszatért fejedelem a legyőzöttekben csak jogvesztett tömegeket lásson. Szabadszellemű fejedelemnek sem lehet célja leigázott nemzetek fölötti uralkodás, még akkor sem, ha a kormányzat hiányai nyugalmatlanságot idéztek elő álladalmában. Nem lehet ily célja, mert uralmának alapját jog képezi, de a leigázás jogot nem ad, s ki azt választaná uralma jogeszméül, az sajátkezűleg írta alá a szabadulás harcainak szentesítését” (január 11.). Funták is, akárcsak Kecskeméthy, a polgári átalakulás és az alkotmányosság elveiből kiindulva a kormányzat magatartását, nézeteit éppúgy befolyásolni kívánta, mint az olvasóközönségét. A birodalmi kormányzat és a nemzet érdekeit mindketten azonosnak tartották, de csak akkor, ha a nemzet szakít feudális szemléletével, intézményeivel és nemzeti fensőbbségtudatával, s a polgárosodás és művelődés útjára lép, a kormány pedig az ekképp megújuló nemzetet a többiekkel egyenrangúnak kezeli és tartózkodik a szélsőségektől. Magatartásuk jellegzetesen aufklérista polgári magatartás volt. Érvelésük nem elégítette ki a magyar olvasókat, s arra sincs semmi adatunk, hogy a kormányzatot befolyásolni tudták volna. Sőt a hatóságok mindvégig megőrizték gyanakvásukat velük szemben. Ennek ellenére újraértékelő kritikus magatartásukban voltak figyelmet érdemlő momentumok is. Ez a magatartás azonban az 1850-es évek első felén túl egyre ritkább lett, illetve képviselőit mindinkább kitaszították vagy kényszerpályára szorították. Szilágyi és a Magyar Hírlap általános törekvése ellenkezett Kecskeméthy és Funták törekvéseivel. Szilágyi közvetíteni akart a nemzet és a kormány között, mindig a nemzetből kiindulva, és kiszolgálva az adottságokat – illetve azt, amit adottságnak tekintett. 1850 őszétől a vezércikkek nagy része a nemzeti igényeket hangoztatta; a nemzetiségi eszmének mint alapvető elvnek akarták megnyerni a kormányzatot is. Érvelés helyett azonban inkább ismételtek, például azt, hogy az ausztriai birodalom legfőbb támasza a magyar nemzet, vagy hogy „a magyar nép szívéhez egy út vezet: a nemzetiségé” (1850. október 13.). Ezért vallotta a lap feladatának azt is, hogy az iskolák oktatási nyelvével foglalkozzék. Levelezői nagyrészt úgy tekintették e témát, mint a németesítési törekvések kérdéskörét. 1850 tavaszán–nyarán, Kecskeméthynek a konzervatívokkal folytatott vitájával egy időben zajlott le még egy fontos, bár rövid vita, az úrbéri kárpótlásról. {II-1-331.}
Március 31-én az Úrbéri viszonyok című cikk „az úrbéri tartozásokkal felérő tőkeérték hiány nélküli kifizetését” sürgette. Szerzője Földváry Gábor volt, az 1848-ban visszavonult Pest megyei alispán, majd főispáni helytartó. A reformkori liberális javaslatoknál megálló cikkhez több mint egy hónap múlva kezdtek érkezni a hozzászólások. Először az egyik az egy összegben történő állami kárpótlást követelte, majd egy V. I. jelű cikkíró Esztergomból indította meg dühödt hangú, reakciós támadását. Hatszázezer magyar nemes nevében vetette Földváry szemére,
hogy kétszeresen is kedvez a volt jobbágynak, s kétszeresen sújtja a nemességet (s jellemző módon, itt nem tette hozzá, hogy „volt”). Leszögezte, hogy a kártérítésnek meg kell felelnie „…az elvesztett úrbéri telkek örök értékének, a föld tőkéjének s örök árának…” (május 10.). Miután kárhoztatta az 1848-i törvényt is, javasolta, hogy a nemesség és az arisztokrácia „…nemes lelkét bebizonyítva: …[az] örök váltság tőkéjének felét a volt jobbágyságnak nagylelkűleg elengedvén, azt iránta örök időre lekötelezetté teendi!” De a megmaradó fél összeget az állam csak hitelezze a volt jobbágyoknak, mert „…azt tartjuk egyedül igazságosnak, hogy az, aki földet örök időre nyer, s pedig fele áron, fizesse azt…” (május 11.). E cikk után több mint két hétig csönd volt, s ez önmagában is figyelemre méltó. Május 30-án jelent meg aztán „Egy volt jobbágy” aláírással egy ingerült, de szellemes cikk, mely V. I. felületesen számolgató módszerének paródiáját is nyújtva, bebizonyította történelmi alapon, hogy a nemesség tartozását több joggal ki lehet mutatni, mint a jobbágyságét. E kérdésben több plebejus hangú cikk nem jelent meg a Magyar Hírlapban; a vita nem túl hosszan gyűrűző lezárása a földbirtokos érdekek reformkori liberális szemléletű képviselete jegyében történt meg. V. I. álláspontját ugyan nem fogadták el, de még jobban elutasították a „volt jobbágy” fenyegetőzésnek felfogott érvelését – az áldozatot hozó osztály nevében, a megyei földbirtokos nemesség jellegzetes képviselői: Nyeviczkey Kristóf, Zlinszky László, Földváry Gábor. Ősszel még két vezércikk foglalkozott a Földbirtoki érdekek-kel, ezek azonban már nem utaltak vissza az úrbéri kárpótlás körüli vitára. Az ABC jelű, ekkor több cikkel is jelentkező szerző valószínűleg Kazinczy Gábor volt. A földbirtokosok kétségbeejtő helyzetét annak tulajdonította, hogy a paraszti és földbirtokosi birtok nincs még elkülönítve, s ezért a paraszt „indolenciája” pusztító a földbirtokosra nézve is. Egész gazdaságunk fontos kérdésének tartja, hogy az országgyűlés mielőbb (?) eltörölje a birtokközösséget, s földhitelintézetek felállításával támogassák a földbirtokosokat (szeptember 1., 3.). E javaslatok hamarosan Török János programja keretében illeszkedtek rendszerbe. 1850 őszére a Magyar Hírlap politikai arculata állandósult. A kormányzati alapelvek közül a birodalmi egység mellett minden adandó alkalommal hitet {II-1332.} tett; a nemzetek egyenjogúságának elvét lehetőség szerint támadta a magyar történeti felsőbbség és a területi sérthetetlenség nevében. Ekkortól kezdve az ókonzervatívoktól már nem határolta el magát. A nemzeti kérdéseknek abszolút elsőbbséget adott, s a nemzetet azonosította a földbirtokossággal. 1852-ben a Magyar Hírlapnak lehetősége nyílt arra, hogy olyan összefoglaló program alapján működjék, mely az adott viszonyok közt a legszélesebb réteg érdekeit fejezi ki, tehát a legtöbb olvasót biztosítja. A programot Török János fejtette ki az év nagy részén végigvonuló Magyar életkérdések című cikksorozatában, amelyet még ugyanabban az évben kötet formájában is kiadott. Ez volt az ő Forradalom utánja. Célja az volt, amint a kötet bevezetőjében elmondta, hogy „új képző és idomító közintézeteket” javasoljon, amelyek úgy fejlesztik ki a
nemzetet, hogy közben „…a közbirodalmi társfajoknak terhükre (ne) essünk”; és felmutatni azokat a területeket, amelyeken mindenki a köz javára munkálkodhat s amelyeket érintetlenül hagyott a magyar alkotmány felfüggesztése. Miután Török úgy látta: Magyarországon a földbirtokosság biztosítja, hogy a föld túlnyomó többsége magyar legyen, ezért alapította programját erre az osztályra. Anyagi és szellemi vezető szerepének megőrzésére és megerősítésére megjelölte a gazdasági (a hűbéri maradványok felszámolása, az angol bérleti rendszer bevezetése és a földhitelintézet létrehozása), a polgárosodási, művelődési feladatokat és a nemzeti egység megteremtésének szükségességét. Török programjának kidolgozott és részleteiben előremutató pontjai gyakorlati természetűek voltak, egyrészt gazdálkodási szakkérdések, másrészt a gyakorlati képzés és a reáloktatás területei. Török azonban egészében egy félreértett, félremagyarázott és időtlenné tett Széchenyit használt cégérül, lényegileg nem vett tudomást az időközben lezajlott forradalomról és annak hatásairól. Török programjával népszerűvé tette a Magyar Hírlapot, Szilágyi azonban most inkább választotta a kormányzat, mint a közönség pártfogását. Már 1850 elején a kormány úgy látta, hogy Szilágyi nem a megfelelő személy céljai egyértelmű támogatására. A Pesti Napló létrehozása után a helyzet logikus következménye lett volna, hogy a Magyar Hírlapot – akárcsak Vida Figyelmezőjét – betiltsák a hatóságok. Nem ez történt. Szilágyi nem válogatott ugyan a módszerek között, hogy a felszínen maradjon, s ügyes taktikusnak is bizonyult – ez azonban nem lehetett volna akadály egy diktatórikus hatalom számára. Szilágyi viszont mégis hosszú évekre megmaradt szerkesztőnek, bármennyi panasza is volt ellene akár a kormánynak, akár a közigazgatási hatóságoknak. Ennek egyik magyarázatát abban kereshetjük, hogy Szilágyinak volt két, fontos pozícióban levő támogatója. Az egyikük gróf De la Motte Antal helytartósági alelnök volt, akinek a kormány is számon tartotta konzervatív elveit, vonzalmait. Nem tudjuk, milyen kapcsolatban állt Szilágyival, de nyomon követhető, amint minden esetben kedvezett neki. A másik pártfogó – néhány évig – Josef Protmann volt, a pesti rendőrség feje. Nála a kapcsolatnak legalábbis egyik oldala nyilvánvaló: felesége Szilágyi feleségének volt közeli barátnője. Szilágyi is igyekezett önmagát a kormány számára mint az adott viszonyok közötti legmegbízhatóbb szerkesztőt feltüntetni. 1851 elejétől a Pesti Napló már kezdett a nemzeti ellenzékkel rokonszenvezni, s ezt a tényt Szilágyi ki is hangsúlyozta a hatóságok előtt. Feljelentéseinek és mentségül felhozott elhatárolódásainak, ezek nyomán a hatósági kegy mindig újabb megnyerésének viszont az volt az ára, hogy hiába igyekezett maga is a nemzeti ellenzékiséghez kapcsolódni, elvesztette az ehhez szükséges írói és közönségtámogatást. Lényegileg egyéni utat kellett járnia, miközben minden oldalról bizalmatlanság övezte, jogosan. {II-1-333.}
A különböző szintű hivatalos fórumok 1850 szeptemberétől sűrűn foglalkoztak a Magyar Hírlappal és Szilágyi Ferenccel. Előbb a pesti rendőrség helyettes
vezetője készítette el alapos elemzését a lap szeptember 15-i számáról, bebizonyítva minden cikkéről és híréről, hogy felforgató szándékú. Aztán november 18-án Geringer készített Bach részére feljegyzést azokról a szempontokról, amelyek alapján a kormánysajtó átszervezését kívánatosnak tartotta. Többek között azt javasolta, hogy más szerkesztő alatt egyesíteni kellene a Magyar Hírlapot és a Pesti Naplót. Bach válaszában egyetértett Geringerrel, de azt írta, hogy ne a kormány fossza meg Szilágyit a szerkesztéstől, hanem ő mondjon le, s gondoskodva hozzátette, hogy Szilágyinak megfelelő állást kell szerezni. Geringer egyelőre nem tudott állást találni számára, a kultuszminiszter pedig nem akarta Szilágyit kinevezni protestáns iskolai főigazgatóvá. Így megmaradt Szilágyi a Magyar Hírlap szerkesztőjének. 1851 február elején a soproni országos főtörvényszék elnöke feljelentette a Magyar Hírlapot egyik levele miatt. Szilágyi másfél hónap múlva írta meg védekező iratát. Ezt az iratot Protmann-nak kellett volna továbbítania, ő azonban halogatta az ügyet, végül pedig olyan felterjesztést mellékelt hozzá, mely szerint büntető eljárásnak ez esetben nincs helye, ő viszont vállalja, hogy megfeddi Szilágyit. Vagyis Szilágyi ismét könnyen megúszott egy ügyet. Nyáron Szilágyi is megmozdult, s Bécsben személyesen igyekezett elérni, hogy a birodalmi fővárosban szerkeszthessen magyar lapot. A tervet Bach ellenezte. Hamarosan azonban Bach Geringernek szóló több leiratában is foglalkozott a Magyar Hírlappal; különösen a belföldi levelezők féken tartására hívta fel a helytartóság figyelmét. A minisztertanács július 25-i ülésén Krauss igazságügyminiszter foglalkozott a Magyar Hírlap vétkeivel. Papíron ugyan nem történt semmi, de Szilágyit vagy értesíthették az eseményekről, vagy maga is tisztában volt egyre kényesebb helyzetével, ezért augusztusban ismét maga lett az indítványozó fél: kérte, egyértelműen hivatalos lappá alakítsák át a Magyar Hírlapot, hogy számára is félreérthetetlenül világos legyen a feladata. Ugyanekkor Geringer is foglalkozott a hivatalos lap kérdésével, ő azonban a Pesti Napló első szerkesztőjét, Szenvey Józsefet szerette volna Szilágyi helyébe tenni. Terveit szeptember 20-án felterjesztette Bachnak. Hamarosan befutott Bachhoz a Magyar Hírlap elleni, korábban már említett feljelentés, hogy túl sokat foglalkozik Kossuth angliai szereplésével. {II-1-334.} Ezek után Bach válasza nem lehetett kérdéses: november 3-án teljes egészében jóváhagyta Geringer javaslatát, s rábízta, hogy milyen hivatalban, feladatra alkalmazza Szilágyit. Újabb meglepetés: a belügyminiszter és a helytartósági elnök közös akarata ellenére Szilágyi változatlanul a helyén maradt. 1852. január 25-én Bach ismét figyelmeztette a helytartóságot, most De la Motteot, a Magyar Hírlapra, Protmann pedig utasítást kapott, hogy „utolsó figyelmeztetésben” részesítse Szilágyit. De la Motte adta ki az írást Szilágyinak – ám egészen letompított változatban. Aztán április közepén Bach kérésére De la Motte felterjesztette javaslatát a hivatalos lapokra vonatkozólag, s miután meglepő módon kijelenti, hogy Szilágyi ellen régóta nincsen panasz, megállapítja: rábízható lenne a hivatalos lap szerkesztése. A kormánylap komollyá való szervezéséről tudomást szerzett közben Kecskeméthy Aurél is, és folyamodvánnyal jelentkezett
Bachnál. Bach azonban válasz nélkül félretette annak a Kecskeméthynek javaslatát, aki teljes odaadással híve volt rendszerének – hogy a számára is megbízhatatlan Szilágyit tartsa meg. Augusztus 23-án újabb nagy tekintélyű személy hívta fel a helytartóság figyelmét a Magyar Hírlapra: Kempen rendőrminiszter Antunovics egyik cikkének a nemzetiségi kérdés szítását célzó hangja ellen tiltakozott. De la Motte Protmann-nak adta ki az ügyet, ez pedig – hivatkozva az időközben megjelent sajtótörvényre – úgy tekintette, mintha új korszak kezdődnék, és ezért Szilágyi tiszta lappal indulna. Szilágyi saját személyét ki is húzta a felelősség alól, s távollétére hivatkozva, Bulyovszkyt mártotta be. Ilyen előzmények után 1852. november 24-én a helytartóság megkötötte a teljesen tiszta múltúnak kikiáltott Szilágyi Ferenccel a szerződést a Wiener Zeitung jellegű magyar kormánylapra, vagyis aMagyar Hírlap utódjára, mely 1853. január 1től Budapesti Hírlap címmel jelent meg. A kormány 1852 tavaszán megalkotta a sajtótörvényt, néhány hónap múlva pedig Magyarországon is érvénybe léptette. Ez együtt járt azzal, hogy határozottabb alapelveket fogalmaztak meg a sajtóéletben és a szerepköröket világosabban elhatárolták – de egyúttal azzal is, hogy a korábbi, pusztán a lapok és szerkesztők szubvencionálására építő kormánysajtó csődjét is beismerték. Ez volt az új típusú német, illetve magyar nyelvű kormánylap, a Pest-Ofner Zeitung és a Budapesti Hírlap létrehozásának legfőbb oka. 1852 végére megszervezték a Pressleitungscomitét, a Bach-korszak sajtóirányításának legfőbb szervét. Ennek nyomán kellett volna létrehozni birodalomszerte a sajtóirányítás hálózatát, mely magában foglalta a magánlapok és a hivatalos lapok feletti felügyelet elkülönítését rendőrségi és polgári hatóságok között. Ez azonban éveket vett igénybe, s Magyarországon nem is mehetett végbe következetesen. Oka nem utolsósorban az volt, hogy a polgár Bach bármennyire is megszilárdította hatalmát, az alapjában feudális szellemű hierarchiával, sőt még inkább a személyi kapcsolatrendszerekkel szemben gyengének bizonyult. Így a Habsburg családba tartozó Albrecht főherceg kormányzó következetesen nem hajtotta végre utasításait és rendeleteit, {II-1-335.} illetve saját elképzelései szerint intézkedett. A birodalmi centralizáció mellett – sőt gyakran helyett – sok helyi abszolutizmus működött. Amikor 1853. január 1-én, a Wiener Zeitunghoz hasonlóan fejlécén a birodalmi sassal, megjelent a Budapesti Hírlap, Szilágyi Ferenc a rendőrség, Protmann felügyelete alól átkerült a helytartóság polgári osztályának felügyelete alá. Bach jóváhagyta a kormányzóság javaslatát a magyarországi kormánylapok létrehozásának módjára, és kivitelezését is Albrecht főhercegre bízta. Az elv világos volt: eddig a Magyar Hírlapot a kormány csupán felhasználhatta céljaira, most viszont elismerte saját lapjának. Az elv átültetése a gyakorlatba azonban már kuszább lett. A helytartóság részéről De la Motte a korábbiakhoz viszonyítva változatlan feltételek mellett kötötte meg a szerződést Szilágyival, vagyis mindössze bérbe adta neki a kormánylapot. Szilágyi ezt láthatóan úgy is fogta fel,
mintha megváltozott címen változatlan lapot szerkeszthetne továbbra is. Ezt mutatja, hogy az új laphoz nem készített új programot, a rovatok lényegtelen módosítással megmaradtak korábbi formájukban, s a szerzői, munkatársi gárda magja is változatlan maradt (Nádaskay, Bulyovszky, Birányi). Kecskeméthy Aurél mint bécsi levelező visszatért a laphoz, abból a megfontolásból, hogy ez már kormánylap és nem pusztán Szilágyi zavaros nézeteinek szócsöve. Londoni levelezőként Xantus utódja a törökországi emigráció után 1851–1858 között Londonban letelepedett Rózsafi Mátyás (1828–1893) lett, a Mack-féle összeesküvés egyik főszereplője – később az amerikai polgárháború ezredese –, méghozzá Szilágyi felkérésére.
BUDAPESTI HÍRLAP (1853–1856)
Szilágyi szerkesztői magatartása 1853–1856 között változatlan maradt, éppen ezért maga a lap a belpolitikai és társadalmi kérdésekről a külpolitika felé tolódott el. A keleti kérdés élesedése, majd a krími háború idején, az európai politikával és eseményeivel foglalkozva, két szempontból is számíthatott arra, hogy sikerül az olvasókat megnyernie a kormány közbeavatkozása nélkül. A keleti háború önmagában is azt jelentette a magyar olvasóknak, hogy változik a nagyhatalmi helyzet, aminek következményeként remélték, hogy az ország helyzete is. Másrészt ekkortól lehetett végre szabadon írni az orosz birodalom és politikája ellen. A szabadságharcot leverő és főleg a szláv nemzetiségeket támogató Oroszország ekkor az egyik legfőbb nemzeti veszély szerepében jelent meg, ezért elítélése és hírlapi támadása fontos ellenzéki program volt. 1854 márciusától A keleti ügy és Oroszország címmel írta Szilágyi a vezércikkeket, április elejétől külön hadi rovatot létesített (Tudósítások a harctérekről), s a tárcák jelentős része is valamiképpen kapcsolódott ehhez a kérdéskörhöz. A külföldi levelezők ugyancsak erről írtak. A bécsi levelezőnek, Kecskeméthynek különleges volt a szerepe. A birodalom {II-1336.} fővárosából gyorsan tudott tudósításokat küldeni a politikai hangulatváltozásokról, s mint könyvcenzornak számos röpirat fordult meg a keze között; ezeket a füzeteket vagy vaskos köteteket rendszeresen ismertette, azokat is, amelyeket állásánál fogva betiltott. Mindig tömören és világosan fogalmazta meg az álláspontokat, s ha saját véleménye vagy hivatali kötelessége alapján el is ítélte valamelyiket, legfontosabb tartalmi jegyeit, szempontjait legalább így nyilvánosságra hozta. Ekképp képviselte a politikai kérdéseknél alapvetőbbnek tartott liberális alapelvet, a nyilvánosságot a közügyek intézésében. Már az 1854. év folyamán az ő levelei jelezték előre a kormánylap későbbi érdeklődési irányát, fő területét: az anyagi, közgazdasági kérdések, a pénz- és bankügyek előtérbe kerülését. 1855-től egyre inkább ezek lettek a bécsi levelek fő
témái. Bár a szakmai kérdésekben Kecskeméthy nem versenyezhetett a szakember, a banktisztviselő Falk Miksával, azt azonban tudatosította a magyar olvasókban, hogy a gazdasági kérdések a kor alapkérdései, s azok határozzák meg a politikát is, Magyarország jövőjét is. 1855. április 2-án írta: „a tudomány mai kölcsönhatása a gyakorlati élettel oly sokoldalú, hogy minden ágáról, de legkivált mondható a közgazdászat tudományáról, miszerint: a tudomány nem csak szellemi jó, hanem anyagi jóllét, vagyon, pénz is egyúttal. Tudatlanság = szegénység.” Ebben a témakörben bátran kritizált is, s attól sem tartózkodott, hogy például Bruck pénzügyminisztert ne nevezze „igen élces humoristának” (1855. november 8.). Kecskeméthy bécsi leveleinek fontos része volt az, amely nem a napi politikai eseményekkel vagy hangulatokkal foglalkozott – a kombinációktól pedig, Falk Miksától eltérően, mindig tartózkodott –, hanem Bécs hétköznapi életével, kulturális eseményeivel vagy az európai kultúra, civilizáció új jelenségeivel. Egyegy mondattal, bekezdéssel fontos jelenségekre hívta fel a figyelmet. A magyar sajtóban ekkor szokatlanul együttérző hangon írt a munkások nyomoráról (1855. április 6.), az úrbéri ügy rendezetlenségét a magyar földbirtokosi mentalitással kötötte össze (1855. május 8.), többször írt a világkiállítások és az ipar, illetve a különböző nemzetek sokszorosan egymást átható kapcsolatáról s a közlekedés fejlődésének világtörténeti jelentőségéről. A Budapesti Hírlap első három évében a tárca rovat átalakult. A Magyar Hírlapban kezdetben esetleges volt ez a rovat, rendszertelenül jelentkezett és műfajilag sem vált el a lap politikai részétől. Bulyovszky Gyula szerkesztette, s viszonylag rendszeresen írta a fővárosi tárcaleveleket is, meggyőződése szerint franciás stílusban, inkább azonban érzelgősen, helykitöltő hosszadalmassággal és a jellegzetességek iránti érzék nélkül, vagyis érdektelenül. Kívüle valószínűleg csak a rovat felhasználásának szempontja indokolta, hogy mintegy egy éven keresztül itt jelenjék meg Warga János sorozata arról, hogy melyek „A közoktatásügyi ministerium teendői Magyarországon”, Palugyay Imre statisztikai cikkei vagy Balásházy János két cikke a „Magyar Tudós Társasági viszonyok”-ról. Lényegesen kevesebb volt a tárcába jobban illő {II-1-337.} írás. 1850 végétől kezdtek rendszeresen megjelenni az életképek, anekdotikus elbeszélések, novellák és külföldi tárcalevelek Bérczy Károly, Bernáth Gáspár, Obernyik Károly, Jósika Miklós, Jókai Mór, Pákh Albert, Révész Imre, Szilágyi Sándor és Dobsa Lajos tollából, illetve egy-egy francia szépirodalmi fordítás Tóth Dénestől. 1851-ben a rovatot megtöltötték ezek az írások, s bár ekkor az eléggé egysíkúan szépirodalmias lett, ezen a téren legalább részben jó nevek többé-kevésbé érdekes írásait közölte. A következő évben azonban tartalmilag kiürült a rovat. A Budapesti Hírlap megindulásakor Szilágyi Ferenc megpróbálta a tárca rovatot is újjászervezni és megélénkíteni. 1853 januárjában mint ezen belüli alrovat indult meg az Athenaeum, Török János szerkesztésében. Ennek célja az lett volna, hogy „az erők egyesítése” érdekében a tudományokat népszerűsítse – Törökről lévén szó, természetesen Széchenyire való hivatkozással. A megjelenő új könyvekről is annotált jegyzéket akart közölni rendszeresen. A rovat azonban néhány jelentkezés
után megszűnt. Török megvált a Budapesti Hírlaptól, s rovatát is a Pesti Naplóban folytatta. Szilágyi lapjának már 1851 óta munkatársa volt Salamon Ferenc (1825–1892). Egy ideig mindketten az S. vagy S. F. jelzéssel éltek, ezért cikkeik nehezen választhatók külön. Salamon 1854-től nagykőrösi tanár lett ugyan, de kétségtelen, hogy írásai, szemléi, kritikai dolgozatai ekkortól kezdve gyarapodtak meg a lapban; 1855 végén aztán visszatért Pestre, a következő évben pedig a Budapesti Hírlap tárca rovatát szerkesztette. Közreműködése nagy jelentőségű volt: egyrészt itt fogalmazta meg kritikában „nemzetirodalom” koncepcióját, itt alakította ki népies esztétikai elméletét, másrészt az egyes nemzetek irodalmát bemutató dolgozataival és – főleg angol – fordításaival fontos művelődési fórummá tette a Budapesti Hírlapot. 1855 első felében a Budapesti Hírlap tárca rovatának többször visszatérő munkatársai lettek Gyulai Pál, Csengery Antal és Kemény Zsigmond. Ideiglenes csatlakozásuk elsőrendű oka az volt, hogy még Szilágyival is inkább hajlandók voltak együttműködni, mint Török Jánossal, aki ekkor szerkesztőként vezette a Pesti Naplót. Az erdélyi kálvinista összefogás azonban csak ideig-óráig tudta áthidalni a személyek és elveik között tátongó szakadékot. A tárca ugyan független volt a lap egészének politikai irányától, mégis különös jelenség volt, hogy a szerveződő nemzeti ellenállás szellemi vezérkarának kiemelkedő alakjai a kormánylap munkatársai voltak – személyi okok miatt. Gyulai Toldy Ferenc és Greguss Ágost elleni támadás keretében kezdte meg szépirodalmi szemléi közlését, hosszú sorozatokban mutatta be epikus költészetünket és líránk helyzetét. Csengery bírálat megjelöléssel magasztalta Eötvöst, Kővári László erdélyi családtörténeti munkájáról írt, és itt közölte Ipolyi Arnold elleni emlékezetes értekezését. Kemény Zsigmondtól a Rajongók vázlataként készült Deborah című elbeszélést közölte folytatásokban a lap. A tárcán belül kialakultak a rendszeresen visszatérő témák is: Bulyovszky {II-1-338.} a pesti képzőművészeti életről és a kiállításokról, Salamon Ferenc a Nemzeti Színházról írt Cucharacha néven, Zilahy Károly pedig a pesti tárcaleveleket írta. Hazai és külföldi intézmények, a kulturális élet jelenségei és néhány elhunyt kiválóság is méltatást kaptak a tárcában. 1856-ban megnövekedett Salamon cikkeinek száma, az európai irodalmak bemutatása mellett ekkor közölte Arany János és a „népiesség” című tanulmányát is. Brassai Sámuel három évre rendszeresen publikáló munkatársa lett e rovatnak: tanulmánynak felérő kritikákban mutatta be a fővárosi zenei életet és legfontosabb eseményeit. Ballagi Mór szintén sokszor jelentkezett, nagyrészt könyvkritikákkal, irodalmi ismertetésekkel. Ez év nyarán indultak meg Kecskeméthy Aurél tárcalevelei, melyek egy év múlva „Vasárnapi levelek Bécsből” címen 1858 végéig rendszeresen megmaradtak, s a lap egyik vonzerejét jelentették. Kecskeméthy tárcalevelei a politikai leveleiben kezdettől fogva meglévő egyik vonulatot fejlesztették önálló cikkformává. Politikai leveleiben is legtöbbször
mintegy keretként jelen volt az életforma, a napi események, a kulturális élet és jelenségei. A tárcaleveleknek már csak ez lett a tárgya. Minderről színesen, szellemesen és igen széles körű tájékozottsággal írt Kecskeméthy: a magyar sajtóban ő fejlesztette ki és tette népszerűvé a tárcalevelet. Ezt a cikktípust olyan tartalmassá tudta tenni, annyira közelítette az esszéhez, hogy erre majd csak három évtized múltán, Ambrus Zoltán tárcáiban találunk ismét példát. Kecskeméthy e valóban érett műfaját Ágai Adolf művelte tovább: e téren Kecskeméthy tanítványa volt, azonban a könnyedebb fogalmazással együtt a látványosan csillogó felületességek irányába tolta el azt, az eszmék nélküli elmélkedéseket tette uralkodóvá benne. 1857-től, bár az előző két év magas színvonalát már nem érte el, huzamosabb ideig jó maradt a Budapesti Hírlap tárcarovata. Takács István időről időre egy-egy fürdőhelyünket mutatta be, Kováts Gyula a természettudományok területéről számolt be, Tóth Dénes számos francia fordítással mutatta be főleg a Journal des Débats és a Revue des deux Mondes szellemét és fontosabb szerzőit (Renan, Guizot, Taine, Janin, Montégut). Tóthtól ezt a szerepet 1859–1860-ban Reviczky Szevér, a fiatal, ekkor még Biharban jegyzősködő író és kritikus vette át. Reviczky hamarosan túllépett a puszta fordításokon, s olyan igényű áttekintésekben, mint néhány évvel ezelőtt Salamon, bemutatta néhány nagy nemzeti irodalom egykorú irányzatait, kiemelkedő alkotóit, állapotát. Ugyanebben az időben vette át Brassaitól a zenei kritikák írását Bartalus István; Kempf Ferenc pedig a műbírálatokat készítette. 1860-ban a Budapesti Hírlap tárcarovata, kevés kivételtől eltekintve, már ismét csak a folytatásos regények, elbeszélések közlési helye lett, a tudományos és irodalomkritikai cikkek átkerültek a lap politikai részének Tudomány, művészet és közélet rovatába. Főként Salamon és Tóth fordításainak eredményeként jelentős külföldi szépirodalmi anyagot közölt az évek során a Budapesti Hírlap. Musset, {II-1339.} Conscience, Longfellow, Thackeray, Emilia Carlen, Prosper Mérimée (esszé), Otto Ludwig, Puskin, George Sand, Moritz Hartman és Schücking egy-egy műve volt közöttük a legjelentősebb; terjedelmileg is, színvonalban is messze meghaladva a magyar szépirodalmi anyagot, amely olykor évekig hiányzott hasábjairól. Csupán 1857 és 1860 között jelent meg Bulyovszky Lilla, Pálffy Albert és Kuthy Lajos egy-egy műve. A Budapesti Hírlap első három évében – bármennyire erős volt is külpolitikai érdeklődése, oroszellenessége és bármennyire magasra emelkedett is tárcarovatának színvonala – az előfizetők létszáma fokozatosan csökkent, az első évben máris 300-zal. Bár Szilágyi ellen semmiféle hivatalos panasz sem merült fel 1853-ban, az év végén, a következő évre szóló szerződések megkötése előtt a véleményadásra felkért Protmann már Szilágyi ellen nyilatkozott. Arra hivatkozott, hogy Szilágyi idős kora miatt nem tud alkalmazkodni a kor követelményeihez, ezért új szerkesztővel kellene felváltani. A helytartóság mégis kijelentette, hogy
tulajdonképpen meg van elégedve Szilágyi szerkesztői működésével, tehát a következő évre is megkötötte vele a szerződést. A bürokratikus fejetlenségbe fúló játék, amelyet Szilágyi mellett Heckenasttal és Emichhel folytattak, s egy ideig engedték, hogy bérleti ajánlataikkal egymásra licitáljanak, nemcsak Szilágyinak, hanem a helytartóságnak is sok pénzébe került. Szilágyi ugyanis a verseny miatt olyan feltételeket vállalt, amelyeket alig tudott teljesíteni annak ellenére is, hogy takarékosságba kezdett, például leszállította munkatársai fizetését, amiért azok viszont kevesebbet és rosszabb cikkeket írtak. Az év végére már jelezte is a helytartóság alelnöke, hogy e feltételek fenntartásával kikerülhetetlen lesz a kormánylapok bukása. A Budapesti Hírlappéldányszáma 1854-ben ezerrel csökkent, az év végére mindössze 1400 előfizetője maradt. Szilágyi ez évben ismét egy megfelelő lépéssel biztosította szerződése meghosszabbítását, bár most a rendőrfőnök lépett fel erélyesen rossz szerkesztése és örökös személyeskedő vitái ellen. Szilágyi tehát közölte lapjában Bulyovszky Gott erhalte fordítását Nádaskay átjavításaival, s ezt méltatásával együtt felterjesztette az uralkodónak. Ferenc József személyes köszönete után természetesen Szilágyi maradt továbbra is a szerkesztő, sőt bizonyos anyagi könnyítéseket is kapott. 1855 elején Szilágyi sokat lendített a lapon: főleg tárcája révén ekkor voltak a legjobb munkatársai, március közepétől pedig azzal is megpróbálkozott, hogy hírszolgálatával megelőzze a bécsi és pesti lapokat. Erre egyetlen lehetősége volt, délután 4 órakor megjelenő esti lappá alakította a Budapesti Hírlapot, s ezt meg is tartotta 1856-ig. Mégis, ha lassabban is, tovább csökkent az előfizetők száma, 1855 végére alig maradt 1200. Az év közepén Protmann átfogó elemzést és javaslatot készített a magyarországi kormánysajtóról. Kifejtette, hogy Magyarországon szinte lehetetlen hivatalos lappal a nagyközönségre hatni, csak azok olvassák, akiknek kötelességük, illetve csak a rendeleteket olvassák belőle. A lojális érzelműek pedig inkább a Wiener Zeitungot járatják, mert az mind politikai, mind tudományos {II-1-340.} és irodalmi szempontból jobb. Ismételten javasolta Szilágyi elbocsátását, emellett azonban olyan alapelveket is megfogalmazott elsőként, amelyek később valóban iránytűként szolgáltak. Eszerint a magyarországi kormánylapoknak abban kell különbözniük a Wiener Zeitungtól, hogy fő feladatukul kell tenni: az ország saját belső ügyeiről beszéljenek, és a lapok kiadóit rá kell venni arra, hogy szakértő levelezőket alkalmazzanak az ország minden részéből. Még arra vonatkozó javaslatokat is tett, hogyan lehetne csökkenteni e lapok eladási árát. A helytartóság ismételt huzavona után úgy döntött, hogy a hivatalos lapok kiadását maga veszi kézbe, csak a nyomtatást és szétküldést adja bérbe, a szerkesztőknek pedig éves fizetést biztosít, az alapdíj mellé kilátásba helyezve a kiegészítést, ha az előfizetők száma emelkedik. A szerkesztők feladata lett „…lapjaikban alapos cikkeket közölni az ország anyagi és szellemi érdekeiről. A napi politikával csak átnézetekben foglalkoznának, nem okoskodó cikkekben.” Szilágyi erre is
vállalkozott, s bár most már csak segédszerkesztőként akarták megtartani Nádaskay mellett, mégis sikerült elérnie, hogy ketten legyenek a szerkesztők; ő évi 2000, Nádaskay 1400 forint fizetéssel. 1856. január 1-vel tehát az ismét reggeli lappá alakult Budapesti Hírlap újabb lépést tett afelé – ami az év folyamán be is következett –, hogy viszonylagos mozgási lehetőségét is elvessze és politikai 4szempontból tulajdonképpeni állami hivatallá váljék. Szilágyi és Nádaskay új programot adott ki, mely megfelelt a kormányzóság által elfogadott Protmann-féle alapelveknek. A lap a „hitelesség, alapos-tartalmasság és gyorsaság” kívánalmainak akart elsősorban megfelelni. Ígérte, hogy nagyobb gondot fordít Magyarország „belső viszonyaira”, újdonságként pedig „értekező cikkeket” fog közölni, melyek főként a belpolitikai, törvényhozási kérdésekkel és a kormány rendszabályaival fognak foglalkozni, „…általában az állam beléletében nyilvánuló viszonyok és tények helyes felfogását és megítélést könnyíteni ügyekvendenek” (január 1.). Bach a fizetett szerkesztőkre való felügyelet és a kiadás feladatára a kormányzóság polgári osztályát jelölte ki, mely 1856. június 1-től a hivatalos sajtót érintő ügyekben mint főszerkesztői hatóság szerepelt. A sajtóügyek referense Falke János (1827–1895) helytartósági titkár lett. A budai születésű német Falke – aki pályáját később mint a külügyminisztérium sajtófőnöke fejezte be – jó hivatalnok volt, úgy látszik, hogy szervezési készségével messze kimagaslott hivatalnoktársai közül. Ténylegesen ő vezette a hivatalos lapokat mind tartalmi, mind gazdasági kérdésekben, s hamarosan rendezni tudta ügyeiket. Szilágyival ismét megsokasodtak a főszerkesztői hatóság gondjai. E gondok {II-1341.} kisebb része volt politikai természetű, ám azzal is sikerült elérnie Szilágyinak, hogy saját kérésére bevezessék a vezércikkek előzetes cenzúráját. A lap másik legfontosabb részét, a levelezési rovatokat közvetlenül Falke vette kézbe. Felszólította a helytartósági osztályokat, hogy a megyefőnökökön keresztül a vidéki intelligencia és hivatalnokok körében keressenek olyanokat, akik megfelelőek rendszeres levelezőnek. Próbacikkek alapján Falke döntötte el, hogy kit tart alkalmasnak, s bár a lojalitást alapkövetelménynek fogta fel, a színvonalat tartotta a döntőnek, és visszautasította az általánosságoknál megmaradó, puszta dicshimnuszokat zengő írásokat. Falke a későbbiekben sem vesztette szem elől a levelezőket, időről időre meghatározott kérdések megválaszolására kérte fel őket. Volt, hogy az időszakonként visszatérő éhínség megszüntetésére vonatkozó javaslatokat várt az északi megyék levelezőitől, máskor egy-egy fontosabb rendelet visszhangja iránt érdeklődött. A hatvanadik évéhez közeledő Szilágyi valóban egyre kiállhatatlanabbul kötekedett, öregemberesen zsörtölődött és személyeskedő támadásokat folytatott a lap hasábjain. Elsősorban ez okozta, hogy helyzete tovább már tarthatatlanná vált. 1857. január 1-től elbocsátották a szerkesztőségből, bár a kultuszminiszter csak május végén nevezte ki abba a soproni főigazgatói állásba, amelyet Szilágyi már 1850-ben kért.
Az 1856 végén biztosnak látszó új szerkesztő személye érdekessé tette Szilágyi utódlásának kérdését. A magyar ellenzéki újságolvasók között ekkor már több mint egy éve jól ismert név volt a Falk Miksáé. Német lapok is kiemelkedően tehetséges újságírónak tartották, a magyarok pedig kifejezetten a birodalom legzseniálisabb zsurnalisztájának nevezték, mert hajlékony fogalmazással a magyar nemzeti ellenállásra biztatott, és mindig táplálta a reményeket. Azt viszont nem tudták róla a kortársak, hogy ő volt a kormánylapok megbízható külpolitikai vezércikkírója is. Most komoly tárgyalásokat folytatott a kormányzósággal, és vállalta volna a hivatalnoki állásá degradált kormánylap-szerkesztői posztot, ha biztosítják számára továbbra is a takarékpénztári állását. A kormány erre nem vállalkozott, és Falk nem lett a Budapesti Hírlap szerkesztője. Mire a Falkkal folytatott tárgyalások véget értek, befejeződött az év is, s nem maradt más megoldás, mint Nádaskayt kinevezni szerkesztőnek. Ő élete végéig, 1860. szeptember 15-ig meg is maradt hivatalában. A főszerkesztői hatóság megszerzésével s Falke János erős kezű és koncepciózus működésének eredményeként megszilárdult a Budapesti Hírlap helyzete. Másfelől persze jobban be is illeszkedett a centralizált rendszerbe, s teljesen elvesztette azt a kevés politikai függetlenségét is, amelyet Szilágyi zavaros és gyakran káros formában ugyan, de mindvégig igyekezett biztosítani. Mindenesetre megkezdődött a lap fellendülése, 1858-ban 1600-ra, 1859 végére pedig kétezerre emelkedett előfizetőinek száma. Falke Protmann felterjesztésének pontjaiból is levonta a következtetést: megszervezte a községi és hatósági előfizetéseket. A példányszámemelkedést annak ellenére sikerült {II-1-342.} elérnie, hogy a pozsonyi helytartóság területén változatlanul érvényben maradt a Pressburger Zeitungprivilégiuma mint hivatalos lapé. A Budapesti Hírlap lábraállását a központi adminisztratív intézkedések okozták, az újságolvasó közönség nem játszott benne szerepet. Majdnem lényegtelen volt a lap tartalma; nem a színvonal, hanem a puszta szervezettség sikerei látszottak csupán. Pedig a munkatársi gárda is átalakult, kibővült. A levelezői intézmény megszervezése azt jelentette, hogy hamarosan „szakreferensek” írtak rendszeresen egy-egy kérdésről, intézményről vagy terület ügyeiről. Toldy Ferenc a Tudományos Akadémia, Török Pál a pesti református gimnázium, Arkauer Lipót a kereskedelmi, ipari és nemzetgazdasági, Kováts Gyula a természettudományi, Tormay Károly a fővárosi egészségügyi, Szilágyi Virgil a törvényszéki, Greguss Ágost a Kisfaludy Társaság ügyeiről számolt be rendszeresen, Balla Károly vidékről írt meteorológiai leveleket, Bánffay Simon pedig a pécsi levelező volt. A belső munkatársak – Falk, Kecskeméthy és Bulyovszky – mellett voltak olyan állandó munkatársak is, akik az 1856-tól megjelenő „értekező cikkeket” írták. Konek Sándor, a pesti egyetem statisztikatanára a levelezők szervezése alkalmával jelentkezett, s ettől kezdve egészen a Budapesti Hírlap megszűnéséig számos, általában nagylélegzetű, statisztikai adatokon és összegezéseken alapuló tanulmányt írt kereskedelmi, ipari, társadalmi és egészségügyi kérdésekről. Dolgozatai jól szolgálták a hatóságoknak azt a szándékát, hogy az ország fejlődéséről, előrehaladásáról kell tudósítani –
ugyanakkor Konek a statisztika nyelvén beszámolt a problémákról is, megnevezte a legégetőbb elmaradásokat is. Galgóczy Károly, az Országos Magyar Gazdasági Egyesület titkára és Mészáros Károly, az Ungból néhány évre Pestre költözött ügyvéd, 1858 végéig publikált igen sokat a Budapesti Hírlapban. Témáik megegyeztek Konek témáival, de Galgóczy inkább nemzetgazdasági oldalról, Mészáros pedig jogi és társadalmi oldalról közelített hozzájuk. Mindhármuk működése fontos volt, cikkeikben valóban felölelték az ország gazdasági és társadalmi problémáinak teljes körét. Az egész lap, a politikai kérdések mellőzésével, a gazdasági és az erre épülő társadalmi problémákkal foglalkozott: érdeklődésének központja a polgári fejlődés volt. Miután a cikkírók politikai oldalról nem közelíthették meg ezeket a kérdéseket, a többi ok keresése közben számos olyat tártak fel, melyekről a nemzeti egység alapján álló ellenzéki oldalról nem lehetett beszélni, illetve jelentőségét csökkenteni kellett. Ilyen kérdés volt például, hogy a történelmileg kifejlődött társadalmi viszonyok, a magyar feudalizmus ténylegesen nem tekinthető még megszűntnek, csak azért, mert törvényileg eltörölték; vagy ilyen volt a történeti magyar jogszemlélet „fonákságainak” feszegetése. Politikával csupán a lap két főmunkatársának írásai foglalkoztak. Falk 1856. júliustól először közgazdasági kérdésekről írt, igen plasztikusan és közérthetően. Jó didaktikai módszerrel előbb általánosságban beszélt egy-egy közgazdasági vagy pénzügyi kérdésről, leírta az ezzel kapcsolatos álláspontokat, ezek elképzelhető eredményét, majd következett a sztereotip mondat: {II-1-343.} „lássunk erre egy gyakorlati példát!”. Falk azután 1857 januárjától 1858 végéig írta a lap élén álló Politikai napi szemlét. Mindössze 1857 nyarán, rövid időre tűntek el ezek a cikkek, amikor Falk Ferenc József magyarországi körútjának kísérője volt. Az útról tizenegy aláíratlan tárcában számolt be, amelyek lojalitásának mértéke még a kormánysajtóban is egyedülálló jelenség volt. A kortársak viszont nem tudták, hogy Falk e cikkek szerzője, ezért nimbuszának mit sem ártott. A Politikai napi szemlék a külpolitikai eseményekkel foglalkoztak, legtöbbször valamilyen politikai kombináció keretében. A Budapesti Hírlapbeli cikkei esetében a tömörség és világosság felszíne alól általában hiányzott a meggyőződés és a meggyőző erő. E cikkeiben is volt azonban egy jó módszere: számon tartotta különböző politikai jóslatait, s ha közülük valamelyik bevált, nem mulasztotta el, hogy hivatkozzon rá. Falk lehetőség szerint olyan témákkal foglalkozott, amelyeknek önmagukon túl szimbolikus jelentése is volt a nemzeti ellenállás szempontjából. Ezért például 1857-ben állandó témája volt az indiai sepoy-lázadás, az angol uralom ellen hősiesen küzdő indiai nép harcainak nyomon követése – ámbár csak addig, míg remény volt a sikerre. Falk vezércikkeinek nagy része azonban a külpolitikai kérdések helyett megállt a puszta diplomáciai eseményeknél. 1859-től kezdve, az olasz helyzet éleződésekor sem merészkedett veszélyes vizekre. Csupán a háború elkerülhetetlenségét hirdette,
de már emiatt is az egyik megyefőnöktől jelentés érkezett a kormányzósághoz, hogy a „rosszérzelműek” szívesen olvassák a Budapesti Hírlap szemléit. Később aztán maga a kormányzóság is számos olyan apróbb megjegyzést talált cikkeiben, mely a birodalom érdekeinek megfelelő optimizmust nélkülözte. E szőrszálhasogató akadékoskodások azonban inkább a hatóságok egyre fokozódó bizonytalanságát, mintsem Falk bátorságát mutatták; lényeges kérdésekről nagyon is a birodalmi érdekek hangján szólt. A solferinói vereség után például annak bebizonyítására szánta cikkét, hogy csupán árulás okozta a vereséget, illetve kisebbíteni igyekezett a csata jelentőségét. Miután azonban a Habsburgbirodalomban a külpolitikai szempontok kiemelt helyet foglaltak el s a hatóságok is e kérdéskörben voltak a legóvatosabbak, a szemléket ért észrevételek miatt végül 1859 végével Falke megszüntette a rovatot, s ezzel Falk Miksa is eltűnt a lap munkatársai közül. Kecskeméthy bécsi levelei a birodalmi politika kérdéseiben változatlanul a kormány álláspontját közvetítették, tény- és hírközlő módon, magyarázat, érvelés nélkül. Másfelől viszont egyre gyakrabban ismertette a megnövekedett számú politikai röpiratot, szóba hozta az osztrák kormánysajtó tévedéseit és torzításait, egyre kritikusabban írt a birodalom gazdaságpolitikájáról. Álláspontja szerint „alig lehet álladalmi intézményeink közt nagyobb ellentétet fölfedezni, mint létezik a nemzetgazdászati elvek nagybani, általánosságbani elismerése, és azoknak kicsibeni, részletbeni alkalmazása közt” (1857. szeptember 6.). 1857-ben még csak meg sem említette az uralkodói körutazást, viszont az év végén csak az ő szeme akadt meg egy orosz rendeleten – {II-1-344.} azon a „világtörténeti ügyön”, hogy a jobágyfelszabadítás megindul Oroszországban. 1859 nyarától a bécsi sajtó felszabaduló hangjáról adtak hírt levelei, a nyilvánosság térhódítása miatt örömmel üdvözölte az „új ausztriai szellemet”. Szeptembertől már rendszeresen azt vitatta meg, hogy alapvető változás látszik a birodalom belpolitikájában: a föderáció felé való eltolódás. Keményen érvelt ez ellen, a birodalmi arisztokrácia politikai szerveződésének veszélyére hívta fel a figyelmet, s a régi rend föderalizmusával szembeállította a centralizált birodalmon belüli közigazgatási autonómia elvét, mint amely – véleménye szerint – a birodalom polgári fejlődésének, biztonságának és a nemzeti igényeknek is eleget tenne. A napi kérdésekről még kevésbé volt hajlandó csak a hivatalos álláspontot elmondani. Nem volt levele, amelyben a pénzügyi és gazdasági nehézségek mellett a különféle korrupciós jelenségekről, csalásokról, sikkasztásokról be ne számolt volna. Kritikai megjegyzései miatt Bruck pénzügyminiszter kívánságára 1857 decemberében megrótták a szerkesztőt, 1859-ben pedig már az államügyész fenyegette a főszerkesztői hatóságot. 1859 közepétől a birodalom helyzetének megingásával azonos mértékben óvatosodott el a Budapesti Hírlap hangja, a kritikai megjegyzések és a nyitva hagyott kérdések csupán Falk és Kecskeméthy cikkeiben maradtak meg. A lap egésze továbbra is, sőt egyre határozottabban azt kívánta bizonygatni a magyar olvasóknak, hogy a politika, a politikai viszonyok változása lényegtelen. Groteszk
jelenség volt, amint a hivatalos lap fogalmazott úgy, hogy az olasz háború csak a „hatalomvágyók harca”. „De mit nyer ez által az olasz vagy más nemzetiség? – nyugtatta az olvasót. – Semmit! mert a nemzetek boldogságát nem a hatalom változása; hanem saját társadalmi fejlődésük biztosítja csak.” (1859. május 17.) Egyébként viszont a Budapesti Hírlap egyre inkább a magyarázat nélküli hírközlésre rendezkedett be, s tovább folytatta az ekkor már senkit sem érdeklő belső kérdések megvitatását. Igaz, a hazai ügyek fontossága indokolta és tette számára lehetővé, hogy a fellazuló politikai viszonyok között megpróbáljon visszakapcsolódni a nemzeti ügyekhez. Ez az új iránya kapkodóan, és az irányítás látható gyengülése miatt bizonytalanul, tétován jelent meg. 1859 őszén a Kazinczy-ünnepség előkészületeit végig nyomon kísérte, utána részletesen beszámolt minden eseményéről, teljes egészében közölte Eötvös és Dessewffy Emil beszédeit, Tompa és Szász Károly költeményeit. Még alig csillapodtak el ennek az ünnepségnek vidéki utóhangjai, amikor már Scitovszky hercegprímás aranymiséjének esztergomi ünnepségeiről számolhatott be. A vidéki levelezők ugyancsak a Berzsenyi emlékünnepekről, a helyi olvasókörök megélénkülő tevékenységéről és a nemzeti érzés megelevenülését követő aktivitásról tudósítottak. 1860 januárjától a lap formája megváltozott, kisebb alakú 12 oldalon jelent meg (ebből 6 oldalt a Hivatalos értesítő és a hirdetések foglaltak el), és ismét háromhasábos tördeléssel nyomták. A kormánylap és az olvasók szempontjainak egyeztetésére 1860 tavaszán {II-1345.} nyílt alkalma. Április 11-i számában a vezércikk előtt közölte Széchenyi halálhírét és a szerkesztőség saját megemlékezését. Ebben a hivatalos lap által is méltányolható politikai magatartást emelte ki Széchenyinél. „Életpályáját a legszilárdabb dynastiai érzület jellemzi – írta –, de a dynastiai legtisztább hűség nála a leghőbb hazafi érzelemmel nem képezett ellentétet, hanem a kettőt nagy bölcsesége siboletté [ismertetőjellé] alkotá, mely a haza boldogítására lelkében fogant minden eszmének kútfeje lőn.” Ettől kezdve hónapokig minden szám megemlékezett Széchenyiről vagy közölte a temetés és az országos gyászünnepségek különböző eseményeit, egészen addig, hogy Eötvös akadémiai emlékbeszédét is teljes egészében közzétette. Bizonyára részben ez a fordulat – hogy már összeegyeztethetőnek tartotta a nemzeti és a dinasztikus érzületet, anélkül hogy ez utóbbinak feltétel nélküli elsőbbséget adna – eredményezhette, hogy 1860ban elég erősen megszaporodott az előfizetők száma. Ehhez azonban az is hozzájárult, hogy a lap hivatalos része is egyre nagyobbra duzzadt, amint a birodalom átszervezésével együtt kiadott egyre nagyobb számú új rendeletet közzé kellett tennie, s főleg 1860 júniusától; ekkortól az ismét összehívott birodalmi tanács üléseinek teljes jegyzőkönyvét közölte a Budapesti Hírlap. Ez olyan terjedelmű anyag volt, hogy őszre minimálisra zsugorodott a cikkek számára fennmaradó hely.
Ám minden változás ellenére, jellegét tekintve a Bach-korszak kormánylapja maradt a Budapesti Hírlap; munkatársi gárdája, szelleme ahhoz igazodott, az új helyzetben pedig nem találta helyét. Sőt még szerkesztője is meghalt 1860 őszén, s ekkor csupán egy jelentéktelen újságírót, Vértei Ernőt lehetett megbízni a szerkesztéssel. Az új kormányzati elvekhez és módszerekhez új – és a többszörösen lejáratott Budapesti Hírlap múltjának terhét nem viselő – kormánylap kellett. Ezért 1860. november 30-án bármiféle előzetes bejelentés nélkül megszüntették a lapot, s helyette másnap megindították a Sürgönyt. PESTI NAPLÓ
Az Emich-nyomda által kiadott Pesti Naplóra Császár Ferenc (1807–1858) kapta a lapengedélyt. Az a fajta ember volt, aki a legnagyobb nyomorúságból, parasztiparos árva gyerekéből a saját korában alig elképzelhető pályát futott be: harminchét éves korára a hétszemélyes tábla bírája lett. A hatalom és a feudális szemlélet demagógiája számára ő volt az, akit mindenkor fel lehetett mutatni mint a nagy lehetőségek példaképét – ő maga viszont annál jobban beleroppant, minél sikeresebb volt a karrierje. Szükségszerűen lett konzervatív és reakciós: saját pályája bizonyította önmagának, hogy érdemes a hatalmon lévők kegyét mindenáron megnyerni. Amint Németh G. Béla jellemezte, mindent megtanult, elsajátított és alig valamit értett, irodalmi működésében is csak a magáévá tett póz uralkodott anélkül, hogy a körülötte lévő világból és saját helyzetéből bármit is értett volna. Néhány fordításával azonban fontos szerepet vállalt, jogtudományi munkáit a kortársak elismeréssel emlegették, és személyét a hétköznapi életben kedvelték. Császár a lap szerkesztését Szenvey Józsefre (1800–1857) bízta. Szenvey is ugyanonnan indult, ahonnan Császár, de ő főúri családok fiainak nevelőjeként tengette életét, s közben Schillert fordította és drámákat írt. 1832-től a Társalkodó, a negyvenes években a Világ és a Budapesti Híradó szerkesztője volt. A másik mesterkélten magyarított nevű munkatárs Kelmenfy László (Hazucha Ferenc) volt (1815–1851), a tárcarovat szerkesztője. Császár mellett ő volt a Pesti Napló szellemének meghatározója. Ismét egy árva gyerek, aki a maga erejéből verekedte ki, hogy mérnöki diplomát szerezzen. Tisztviselőként foglalkozott írással: a nyomor és magány után megszerzett szűk körű létbiztonságához a negyvenes években ugyanúgy ragaszkodott, mint ahogyan például Kecskeméthy egy évtizeddel később. Sérült, emberkerülő és ugyanakkor dacos lény volt – mégis humoros írásaiért kedvelték. Rövid élete végén néhány rokon sorsú barátjával, az író és lapszerkesztő Ney Ferenccel, a festő és fényképész Simonyi Antallal és másokkal együtt Fourier utópista tanaiban keresett vigasztalást.
A Pesti Napló első korszakának külső munkatársai is nagyrészt a plebejus értelmiségből kerültek ki, mint például az életét végignyomorgó költő, Garay János (1812–1853) vagy a drámaíró Obernyik Károly (1814–1855). A honorácior értelmiség jellegzetes alakja volt az újdonság rovat vezetője, Lévay József (1825–1918). Módos protestáns parasztcsaládból származott, de a nemesi középosztály minden lényeges célját magáévá tette. Mint alispán vonult nyugalomba, számos hivatalos kitüntetéssel. Arany, Gyulai, Tompa baráti köréhez tartozott, költészetével a népnemzeti irány tipikus képviselője volt: közösségi témák, erkölcsi nézőpont, kis körben mozgó, bensőséges érzelmek és falusias idill jellemezték. Gyulai jól látta 1850 nyarán, hogy mennyire elüt a Pesti Napló gárdájától. Lévay ajánlásával került a laphoz a vezércikkező Székely József {II-1-353.} (1825– 1895). A debreceni kollégium neveltje volt, és jelentős szerepet játszott a negyvennyolcas ifjúsági mozgalmakban. Az ötvenes években mint Petőfi-epigon volt ismert költő. A Pesti Napló, majd a Magyar Sajtó munkatársa, a hatvanas években a Magyar Világ szerkesztője, utóbb pedig Pest vármegye főlevéltárosa lett. A külföldi rovatot Bánffay Simon (1819–1902) szerkesztette. Baranyai sváb földművesek gyermeke volt, jogot tanult és grófi családnál nevelősködött. Érzelgős-romantikus szépirodalmi kísérletek után inkább kritikával és tudományos témákkal foglalkozott. Ő nem volt sérült lélek: műveltségével, jó társasági modorával végül is elérte célját, s már nemcsak a látszatot kellett keltenie, hogy az arisztokráciához tartozik, hanem valóban közéjük is került, amikor egy grófnőt vett feleségül. Az ötvenes évek közepétől már csak alkalmilag írt az újságoknak. A Pesti Napló első félévének munkatársai közül ő volt az ó-konzervatívok előőrsként oda küldött bizalmasa. A Pesti Napló kezdeti szakaszát meghatározó munkatársak a polgáriasodó magyar társadalom fontos, de kevéssé kutatott és egymással gyakran összekevert rétegeinek jellegzetes képviselői voltak. A protestáns honorácioroknak kevésbé volt kérdéses a helyzete: a kálvini egyház önkormányzati, nemzeti és értelmiségi hagyományai szellemi és társadalmi hátteret nyújtottak számukra. A Pesti Naplónál azonban éppen az volt a sajátos helyzet, hogy irányt adó munkatársainak többségét a katolikus plebejus és honorácior értelmiség tagjai alkották. Feudális módon hierarchikus felépítésű egyházuk, annak egyetemes és államegyházi hagyományai s kevéssé értelmiségi szelleme elsősorban a magányos küzdelmet és kitörési kísérleteket követelte meg ezektől a tagjaitól. Születésük alapján nem volt ugyan már véglegesen determinált társadalmi helyzetük, de annak megváltoztatásához az egyházuk által adott közösség nem járult hozzá, legfeljebb csak ha papi pályára léptek (mint például a történész Horváth Mihály, a néprajzai gyűjtő és művészettörténész Ipolyi Arnold, a régész Rómer Flóris). Az a felismerés, hogy a katolikus egyházi közösség magukra hagyja őket a társadalmi felemelkedésért vívott küzdelmükben, ennek az értelmiségnek több tagját arra késztette, hogy átlépjen valamelyik protestáns egyházba – számukra azonban ez sem nyújtott
megnyugtató hátteret. Feloldhatatlan egyedüllétük, a magyar társadalom zártságának megélése saját sorsukban, és annak tudata, hogy minden eredményért egyénileg kell megszenvedniük s megőrzésében is csak magukra hagyatkozhatnak – mindez magyarázza magatartásukat és felőrlődésüket. Legtöbbjük alapvető létélménye az egzisztenciális bizonytalanság volt, éppen ezért keresték a biztos támaszt és utasították el mindazt, ami a társadalmi vagy politikai keretek végleges szétzúzására tört. Jellemző, hogy szinte mindegyikük megírta Petőfi-ellenes cikkét, vitairatát, kritikáját. Ők, akik rétegként a legmélyebben és legtudatosabban élték át a társadalom ellentmondásait, mégis valamilyen reakciós irányba tájékozódtak. Az ötvenes évek első felében a jozefinista illúziót elevenítették fel és a Habsburghatalomban keresték a támaszt a nemesi társadalommal szemben, jozefinista módon {II-1-354.} voltak vallásellenesek – akik viszont még éltek a hatvanas-hetvenes években, többnyire a konzervatív arisztokrácia vagy a klérus céljaihoz közeledtek. Ez a plebejus és honorácior értelmiség a Pesti Napló hasábjain több kérdésre figyelemre méltó és értékes választ adott – egészében azonban nem tudta gondolatait összehangolni, egységes programmá tenni és elfogadtatni, s a Világos utáni nemzeti kérdésekre sem tudott válaszolni. Császár és Szenvey munkatársai önmagukon kívül senkit sem képviseltek. Sem potenciális olvasói réteg, sem programmal rendelkező írói társaság nem állt mögöttük. Végül is ez húzta ki a lábuk alól a talajt, s eredményezte, hogy Bánffay kezébe menjen át a szerkesztés. A Pesti Napló első félévének legfontosabb témáit a birodalmi alapelvek és a forradalom utáni helyzet adta. Elsősorban valóban azzal foglalkozott, amit – mint említettük – Bach megkívánt: a birodalmi egység és a nemzetiségek egyenjogúsága kérdésével. Ezekhez harmadikként a társadalmi forradalom továbbvitelének kérdése járult. Amint Németh G. Béla kimutatta, a lap cikkeiben kifejtett nézetek a szerkesztőség meggyőződéséből adódtak és nem egyszerűen Bach intencióinak követésére korlátozódtak, eltérően Szilágyi Ferenc Magyar Hírlapjától. A Magyar Hírlapban a nemzetiségek egyenjogúságának programbeli meghirdetése mellett a levelezők írásai és a szerkesztői cikkek egyaránt az ország területi integritását, a magyar nemzet politikai és hatalmi elsőségét hirdették. A Pesti Napló vele szemben nemcsak kimondta, hogy „…ne sóvárogjunk anyagi uralkodásra a velünk s a mellettünk élő nemzetiségek fölött…” (1850. április 12.), hanem ezeket a törekvéseket – például aMagyar Hírlappal vitázva – mindig vissza is utasította. Népszerűtlenségének okaként maga Császár is jelentős részben a lap nemzetiségi politikáját jelölte meg 1850. augusztus 11-i memorandumában. A Pesti Napló volt ekkor az egyetlen magyar lap, mely továbbra is töretlenül hirdette a világforradalom szelídített változatát, a nemzetek megszűnését, a nép igazságának egy és oszthatatlan mivoltát. „Nincs jövője a nemzetiségnek, de az emberiség örök… Zászlóitok színeiből alkossatok szivárványt… Éljen az emberiség!…Béke minden nép és nemzet között… Az igazság megért minden nyelvet… a dupla, tripla címerek nem isteníttetnek…” – írta 1850. június 13-án egy Cosmopolita aláírású levél, akárha forradalmi jelszavakat fogalmazna.
Ezeknek a hittételeknek alkalmazott vetülete volt a lap állásfoglalása a hazai nemzetiségi kérdésben. A szerkesztőség az egyik román levelzőnek a Pesti Napló objektivitását megköszönő soraihoz fűzött jegyzetében foglalta össze álláspontját. „Az osztrák birodalmat egygyé, erőssé az azt lakó népek testvérisége teheti csak – írta a szerkesztői megjegyzés –, s mi e szent testvériséget, okulva a múltakon, figyelve a jövőre; előmozdítni tehetségünkhöz képest mindig készek leendünk. Előttünk minden birodalmi népfaj nemzetisége szent, s csak azt követeljük, hogy szinte szent legyen mindnyájok előtt a mienk – a magyar is!” (1850. május 11.) S valóban, a magyar {II-1-355.} nemzetiség érdekeit a germanizálással szemben szüntelenül védte, és a lángészként, mintaképként emlegetett II. Józsefnél is egyedül nyelvi németesítő törekvéseit kárhoztatta. Egyébként viszont azt vallotta, hogy „a magyar diplomatikai felsőbbség helyett… azon kell lennünk ezentúl, hogy szellemileg emeljük nyelvünket” (1850. március 13.). A politikai és hatalmi elsőbbség elutasítását, ahelyett a szellemi, műveltségi felsőbbség kialakításának szükségét több más cikkben, vezércikkben is megismételte. A szláv nemzetek közül a csehekkel foglalkozott különösen sokat, a prágai Union című lap közleményeit sokszor átvette, s párbeszédet alakított ki a cseh föderalisták, Palackyék e fórumával. Ez a vitázó, de egymást tisztelő kapcsolat bárha csak hónapokig állt is fenn, egyedülálló volt 19. századi sajtótörténetünkben. A románságban szintén a testvéri népet látta a Pesti Napló. Számos erdélyi és pesti román levelezője révén sokoldalúan megismertette olvasóit a román nemzetiségi sérelmekkel, a jogos és a túlfeszített igényekkel, s az 1848-ban keletkezett szakadék betemetését kívánta szolgálni. A világosi levelező például így írt: „a román nép, mellynek a magyarral egy s ugyan azon közös szülő-anyja van, e közös édesanyának ápoló szárnyai alatt a magyarral, mint testvérével, századok óta testvériesen élt, a közös hazának minden viszontagságaiban közösen védte, szóval: a román nép magyar testvére iránt, minden eddigi mellőzése mellett is olly ragaszkodást s rokonszenvet tanúsított mindig, minőt tőle mint testvérétől a magyar nemzet csak várhatott… E testvéries egyetértést csak az 1848–9 év volt képes megszakasztani…” (1850. június 12.). Támogatta a román egyház autonóm törekvéseit is, elszakadását a szerb egyháztól. Ebbe azonban már belejátszhatott a nemzetiségek egyenjogúságáról vallott nézeteinek ellentmondó magatartása a délszlávokkal, főként a horvátokkal szemben. Ennek felhánytorgatása miatt vitázott a prágai Unionnal is. A horvát nemzetiségi törekvések elutasításában odáig elment, hogy múzeumalapítási jogukat is kétségbe vonta. A Pesti Napló ellentmondásos magatartásának egyik oka talán az lehetett, hogy a horvátok esetében a történelmi Magyarország legfejlettebb nemzeti mozgalmával került szembe, s ekkor már nem tudta tartani magát saját jóindulatú, de idealisztikus, a történelmi események által már régen meghaladott álláspontjához. A Pesti Napló a birodalmi egységet Bach terveitől eltérő szellemben képviselte: „higyük el, miszerint a forradalomnak legsükeresb antidotuma a szabadság alapján
célszerűen végbevitt reform” (1850. június 19.). Elutasította az abszolutizmust és a centralizációt. „A centralismus, ha önmagában nem az absolutismus, legalább ahoz közel esik, mellytől pedig örökre eltávozni, ha nem csalódunk, Austria népeinek közös feladata” – írta 1850. április 26-án. Gyakran érvelt a centralizáció ellen külföldi lapokból átvett cikkekkel is, amint erre a rendőrség szintén felfigyelt. Különösen sokszor hivatkoztak a francia centralizáció példájára: abból származtatták Franciaország minden társadalmi és politikai baját. A centralizáció megítélésének hátterében az abszolutizmustól való félelem {II-1356.} húzódott meg, mert azt az ó-konzervatív politikai törekvésekkel, az arisztokrácia és a klérus reakciójával, a negyvennyolc előtti helyzettel azonosították. „Nem, nem! – szavalta lelkesen a lap. – Az absolutismus, a sötétség angyala nem ülhet többé diadalt az ész világa felett! s ha ülhetne még és ülne, diadala irtózatos leendne!” (1850. március 11.) Az abszolutisztikus centralizációval szemben nem a történelmileg ismert föderalizmusra hivatkozott. A birodalmi centralizáció és a megyékre épülő föderalizmus szélsőségei között az amerikai, a nemzetiségek egyenjogúságán alapuló föderalizmust ajánlotta Ausztria alapelvéül (1850. áprilsi 26.). A „historiai jogosítványok számbavételé”-nek szempontja csak hónapokkal megindulása után bukkant fel (1850. július 4.). A Pesti Naplónak a kormányzati alapelvekről, a nemzetiségek egyenjogúságáról és a birodalmi egységről vallott nézetei polgári forradalmi hitvallásából eredtek. Ezek a francia forradalom, általa is többször emlegetett, szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavain alapultak. A Pesti Napló ekkori cikkei társadalmi forradalmiságukban következetesebbek voltak, mint a reformkori cikkek többsége – mert a nemzeti függetlenség most időszerűtlen kérdése nem keresztezte gondolatmenetüket. Csak akkor torpantak meg, amikor a szocializmus és kommunizmus kérdéseiig jutottak. A szabadság a személyi szabadságot jelentette számukra. „A szabadság: maga a személyesség, maga a törvény által védendő személyes autonomia” – írta a május 6-i vezércikk. Sőt már az állam és egyén új viszonyát is kutatta, amikor arról szólt, hogy „nem az ember van az álladalom kedvéért…”, hanem fordítva. Ezzel abba a kérdéskörbe vágott bele, amellyel a publicista Vajda János még az 1880-as évek elején is küzdött. A társadalmi egyenlőség jelentette a Pesti Napló számára a forradalom legfontosabb örökségét. „…A forradalom nemcsak egyedül dúló vihar és omló lavina volt – írta március 27-én a pesti levél –: hanem… mint világesemény, hasonlag a vetést érlelő permeteg- és napfényhez, nyomait hagyandja fenn azon népies institutiokban s az egyenjogúság azon elvében, mellyektől; hacsak a történetet megsemmisítni nem akarjuk, visszalépés többé nem lehet!” A kormányban – jozefinista gondolkodással – azt a törekvést fedezte fel, hogy demokrata szellemben a népre kíván támaszkodni. Saját nézeteit azonosnak tartotta a Habsburg-hataloméival. „…Mi az öszszes hon boldogságát nem… egy kiváltságolt néposztályhoz, de az egész honpolgárságra óhajtjuk értelmezni és alkalmaztatni” – írta az Ősiségről c. április 8-i vezércikk. Ugyanígy fogalmazott már az első szám vezércikke is: „…a kölcsönös jogok és kötelességek, már nem
egyes, különvált előjogos és jogtalan kasztok, hanem ember és ember közötti viszonyok tekintetéből állapítandók meg.” Az egyenlőséget tehát nem csak politikai értelemben hirdette, sőt ez csak vetülete volt a társadalmi egyenjogúságot követelő nézeteinek. Az úrbéri kérdésről a lap szinte minden száma szólt, s megnyilatkozásainak többsége – ugyancsak ellentétben a Magyar Hírlappal – a volt jobbágyság, a nép {II-1-357.} érdekei szemszögéből vizsgálódott. 1850 elején megjelent egy röpirat, mely a volt nemesség szempontjából védte az ősiség intézményét. A Pesti Napló ezzel szállt szembe április 5. és 12. között az Ősiségről című cikksorozatával. Kijelentette, hogy ezt az intézményt „…egy kiváltságos osztály saját hasznára alkotta…” és az „…jelenleg már negatív törvény”. „…A magyar nemesi birtoklati rendszer magát túlélte, az tovább fenn nem állhat.” A nagybirtok felszámolását nemhogy veszélyesnek, inkább szükségesnek, igazságosnak ítélte, s a nagybirtokos osztály eltűnését a nemzetre nézve előnynek tekintette. „…Ha henye és a nép verítékén élődő családok az ősiség eltörlésével nem létezendnek is, de hiszünk a gondviselésben, létezni fognak annál több szorgalmas, jótehetségű honpolgárok, kik a nemzetiség szilárdulásának ellenei bizonyára úgy nem leendnek, mint voltak, fájdalom! igen sokan nembaráti az eddigi nagybirtokúak közt… Mert az eddig többnyire heremódon élt főbb nemesi osztály, ha látja, hogy nincs más mód megszokott kényelmeit s fényűzését fentarthatni, birtoka rendezése, javítása, szóval: dolga után lát, munkához, szorgalomhoz szokik…” (1850. április 8.) Az ó-konzervatívok minden politikai lépését figyelemmel kísérte és elítélte a lap, röpirataikra cikkekkel válaszolt, e téren azonban hatásos fékező erőt képviselt Bánffay Simon. Császár hiába írt vezércikket a huszonnégy ó-konzervatív által aláírt, 1850 tavaszi memoár ellen, Bánffay a szerkesztőségből való kilépéssel fenyegetőzött, ha megjelenteti; erre Császár visszavonta. A Pesti Napló április 19-i száma vezércikként közölte a memoár szövegét és csak ahhoz fűzött megjegyzéseket, amelynek hangja azonban mereven elutasító volt: „Olygarchia és absolutismus! Távol maradjon tőlünk a ti országotok!” A Pesti Napló a katolikus egyház ortodoxiáját, hierarchiáját és ultramontán törekvéseit is szüntelenül támadta. A királyi tetszvényjog fenntartása mellett érvelt, az újonnan kiadott pápai indexszel kapcsolatban pedig megjegyezte, hogy „a tilalmak csak mosolyra kényszerítik a műveltség szellemében haladó polgárokat” (1850. május 7.). A külföldi sajtóból rendszeresen átvett antiklerikális cikkeket. E téren külön figyelemre méltó a Pesti Napló ekkori magatartása: bár 1850 őszétől a református befolyás megerősödött, mégis a nemzeti egység programjának kialakulásával eltűnt a lapból a katolikus egyház ilyen átfogó támadása, s továbbra csak az ultramontanizmus elleni és az egyházi autonómia melletti cikkek jelentek meg benne. A szocialista nézeteket, mozgalmakat nagyrészt elutasítoták vezércikkei és levelezői, állásfoglalásuk azonban teoretikus ízű volt és nem is egyértelmű. Az iparilag fejlett nyugat-európai társadalmak példája általában még csak önmagában
álló tény volt számukra, ritkán utaltak arra, hogy e kérdésekkel itthon is szembe kell majd nézni. Ezért nem is kerestek önálló, valamiképp javított utat a magyarországi polgárosodás számára, mint majd például Kemény Zsigmond. Elsősorban a francia példa kötötte le figyelmüket. A francia szocializmus és kommunizmus tévesnek tartott elmélete mögött meglátták {II-1-358.} azt a gazdasági és társadalmi helyzetet, amely szükségszerűen hívta életre a megoldást, változtatást sürgető programokat. E felismerésben segítségükre volt az utópista szocialista irodalom tanulmányozása. 1850. április 24-től őszig gyakran és figyelemre méltó érveléssel foglalkozott e kérdésekkel Parrag aláírású Parlagi leveleiben a Makk-féle szervezkedés miatt később kivégzett ferences szerzetes, Gasparich Kilit (1810– 1853), aki a törvényszék előtt szocialistának vallotta magát. Leveleiben kifejtette, hogy a „communismus” feltűnése történelmi kérdés, az ipari fejlettséghez van kötve, és még ezért nem időszerű Magyarországon (1850. április 25.). De ugyanekkor másokkal együtt ő is a személyi kapcsolatokban kereste a társadalmi ellentétek magyarázatát. Az emberek közti kapcsolatoknak az ipari társadalmakra jellemző meglazulásáról többen is cikkeztek. „A munkások gazdájokhoz semmi erkölcsi kötelékkel nem fűzve, egymás között sincsenek semmi organicus kapcsolatban – írta a május 27-i vezércikk. – Egymás iránt sincs semmi tartozásuk vagy kötelességök. A műhelyekben együttvannak, de a lelkek nem érintkeznek más közös érzetben, mint közös gyűlölségében azon életrednek, mellyre a munkás szorul.” „A korlátlan versenyzés a mai ipar főtörvénye: ez a gazdákat és vállalkozókat egymás ellenségévé teszi; s ha csak bukni s az iparos világból kihalni nem akarnak: arra kényszeríti, hogy mindinkább neveljék a munkás szakmányát s leszállítsák a munka bérét.” Az erkölcsi kötődés fájdalmas hiányolását a cikkírók nem kötötték össze saját sorsuk tapasztalatiaval; soraikból hiányzott annak megértése, hogy az erkölcsi kötődés helyett a feudalizmusra jellemző személyi függésrendszert váltotta fel az intézmények és egyének függési rendszere, melyben dialektikusan összefonódik a személyi szabadság és az elidegenedés. Morális térre átvitt társadalomkritikájuk volt az egyik segítő erő abban, hogy később visszakapcsolódjanak a konzervatív törekvésekhez. A Pesti Napló természetesen éppúgy nem kerülhette el a hatóságok figyelmét, mint a többi lap sem. Ebben az első korszakában átlagban kéthetenként készültek róla feljegyzések, figyelmeztető iratok a rendőrségnél, vagy a Geringer és Bach közötti levelezésben. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy csak a föderalista Unionnal fenntartott kapcsolatok és az angol politikai s közigazgatási példa emlegetése voltak a Pesti Napló programjának szerves részét képező olyan pontok, amelyeket rosszallással figyeltek a hatóságok. Egyébként azokba a cikkekbe kötöttek bele, amelyek Császár és Szenvey irányvonalától eltértek, viszont nélkülözhetetlenek voltak az olvasóközönség miatt, hiszen a Pesti Napló még augusztusban is alig 600 előfizetővel s emiatt állandóan a megszűnéssel küzdve tengődött. A hatóságok általában Bánffay Simon cikkeit ítélték veszélyesnek, mellettük az április 16-tól pi jelzéssel, június 11-től pedig omega jelzéssel a birodalmi székvárosból érkező
levelek váltották ki bizalmatlanságukat. Jól ismerték fel, hogy Falk Miksa e leveleiben, különösen Palmerston politikájáról szólva, annyira sokértelműen fogalmazott, {II-1-359.} hogy népszerűségét tulajdonképpen a rejtett, a sorok közül kiolvasható ellenzékiségnek köszönheti. Császár Ferenc alig néhány hétig vett részt a lap vezetésében, majd betegségére hivatkozva elvonult Vácra s csak alkalmi vezércikkekkel jelentkezett. A tényleges irányítás Szenvey Józsefre maradt. APesti Napló népszerűtlensége azonban hamarosan lemondásra kényszerítette: 1850 augusztusában egy hónapra Récsi Emil (1822–1864) pesti egyetemi jogtanár, George Sand, Eugène Sue, Dumas, Thackeray és Dickens fordítója vett át a szerkesztést. Ez a hónap már megkezdte az eredeti irányvonal lassú elhagyását. Az ötvenes évek közepéig a Pesti Napló és változó szerkesztői a nemzeti egységen alapuló politika kialakításának különféle módjait keresték. Az átalakulás jelei gyakran feltűntek Récsi szerkesztése idején. Augusztus 6–11. között Székely József Kemény Zsigmond Forradalom után c. röpiratáról írt hosszan. Cikke nem bírálat és értelmezés volt azonban, hanem kevés gondolat mellett elsősorban érzelmes és retorikus emlékezés a forradalomra. Közben augusztus 10-én egy szabadkai levél arról írt, hogy a városban kialakulóban van az arisztokráciával való összefogás, s ez mennyire fontos a magyar nemzetiség szempontjából. A hónap vgére a vidéki levelek sorra hírt adtak a nemzeti érzelmekkel összeütköző rendelkezésekről, egy Apafi nevű gyulai levelező pedig Gyűjtsük a népdalokat címmel felszólítást tett közzé a forradalmi dalok gyűjtésére. Valószínűleg e miatt a cikk miatt rótta meg a rendőrség Récsit, a kiadó pedig a kevés előfizető és a hatósági figyelmeztetések szorítójában már arra gondolt, hogy megszünteti a Pesti Naplót. Ekkor jelentkezett Bánffay Simon, hogy elvállalja a szerkesztést. Személye Emich számára az egyetlen politikusi kör és a szerveződő legrangosabb írói társaság támogatását jelentette. A Bánffay hátterét képező csoportok kulcsfigurái Ürményi József, Kemény Zsigmond és Csengery Antal voltak. Ürményi az ókonzervatív csoportosulás egyik fontos alakja volt; 1857-re nemcsak ő önmagát, hanem a kormány is őt úgy tekintette, mint „új Széchenyit”. Ürményi összekötő szerepet vállalt az ókonzervatív memorandumot aláírók – Dessewffy Emil, Apponyi György, Jósika Samu, Szőgyény László, Sennyey Pál, Andrássy György, Szécsen Antal és mások – , illetve az ekkor Kazinczy Gábornál összejáró írók, mint Kemény, Csengery, Eötvös József, Toldy Ferenc között. A Pesti Napló tehát ekkor az ő felügyeletük alá került. Támogatásuk a szellemi közreműködésen túl az anyagiakra is kiterjedt, ezért Emichtől szabad kezet kapott Bánffay. Kikötötte, hogy ő válogatja meg munkatársait, sőt az ekkor még laptulajdonos Császár Ferencet is csak cikkei arányában fizeti. Rövid idő alatt határozottan megváltoztatta a lap irányvonalát, úgyhogy {II-1-360.} 1850. december 10-én Geringer már bejelentette Bachnak, hogy megszünteti a lap támogatását. Bizonyosra vette, hogy enélkül – elegendő előfizető híján – gyorsan megszűnik a Pesti Napló; ezt politikus megoldásnak gondolta, mert így nem lehetne a kormány erőszakosságát okolni. Csakhogy Bánffay támogatói
ekkor átvállalták az anyagi terheket, az előfizetők pedig gyorsan nőni kezdtek (az 1850 utolsó negyedévi 731 a következő negyedévre már 1100-ra gyarapodott). A nemzetre hivatkozó csoportösszefogás az első – átmeneti – győzelmet aratta a centralizált hatalom felett. Bánffay elsőként átalakította a szerkesztőséget: az ellenzéki érzelmű és szellemű nemesi értelmiségieké lett a hangadó szerep. A szerkesztőségben maradt Szenvey József és Székely József háttérbe kerültek, megnőtt a szerkesztő szerepe azáltal is, hogy a vezércikkek jelentékeny részét ő írta. Az újdonságíró Lévay József tevékenysége szintén hangsúlyosabb lett. Két új munkatárs a külpolitikai rovatok súlyát növelte. Urházy György (1823–1873) a forradalom előtti évben tette le ügyvédi vizsgáját Marosvásárhelyt, de már annak az évtizednek közepén megkezdte újságírói pályáját az Erdélyi Híradóban. Bem mellett huszár századosként szolgált, majd bujdosás után tudott Pesten letelepedni, s lett a Pesti Napló munkatársa. Szerepe 1854-ben lett jelentős: ő volt az első haditudósítónk. A balkáni hadszíntéren átélt élményeit külön könyvben is közreadta. Másik fontos cikkírási területéről, III. Napóleon politikájáról szintén írt kötetet. A balkáni török és orosz befolyás visszaszorításával az osztráknak mondott magyar befolyást akarta erősíteni, III. Napóleonról írva pedig az erős kezű nemzeti katonai hatalmat tette meg mintaképpé, mint amely egyedül vezetheti el a népeket, a társadalmat a szabadsághoz és a jóléthez. A külpolitikán belüli német rovatot Szilágyi Virgil (1824–1892) szerkesztette. Ő a szabadságharcban jogi végzettségének megfelelő szerepet vállalt: a Csongrád megyei vészbíróság tagja volt. 1850-től kezdve párhuzamosan gyakorolta két hivatását, újságíróként és lapszerkesztőként működött, de az évtized végén mint Táncsics védőügyvédje lett igazán népszerű. A Pesti Naplónál elsősorban fordított és a német lapokat kivonatolta, önálló politikai nézeteket nem alakított ki. Falk Miksa volt változatlanul a bécsi levelező, ő írta a rendszeresen megjelenő Levelek a birodalmi székvárosból című cikkeket. Párizsból az a Piringer Mihály levelezett, akit 1852 elején fogtak el a császári hatóságok, s végezték ki mint Kossuth ügynökét. Londonból többen is írtak leveleket, nevüket azonban nem ismerjük. A Pesti Napló jövője szempontjából az volt a legfontosabb, hogy 1851 elejétől rendszeresen jelentkezett hasábjain Kemény, Csengery, s őket követve, a tárcarovatban Gyulai Pál, Pákh Albert, Berecz Károly és mások. Kemény– Csengery köre volt a programadó, nem egy kérdésben a bizonyára Ürményiék befolyásának eredményeként megjelenő, túlzottnak ítélt konzervativizmus mérséklője is. Céljuk az volt, hogy a negyvenes évek Csengery {II-1361.} szerkesztette Pesti Hírlapjának munkatársait ismét összegyűjtsék, irányvonalát a körülményekhez alkalmazva folytassák. Csengery egyik feljegyzésében pontosan és tömören összefoglalta a Bánffay szerkesztése idején bekövetkezett változásokat: „Az ó-conservativek törekvése a kormány ellen védve; a magyarság érdekei a germanisatio ellenében, a
bureaucratismus tárgyilagosan ismertetve, megtámadva, elítélve.” Bánffay olykor túlzottan, apolitikusan is ezt az irányt követte, s fenegyerekeskedő módon kihívta maga ellen nemcsak a német sajtó, hanem a hatóságok állandó támadásait is. Egy év alatt állítólag 151-szer idézték a rendőrség, 4-szer a haditörvényszék elé. Bánffay szerkesztése idején a nép nyomoráról tudósító vidéki levelek háttérbe szorultak, megszűnt az ókonzervatívok politikai és az arisztokráca társadalmi kritikája. A korábban elsősorban társadalmi-gazdasági-művelődési érdekű lapból egyértelműen politikai lap lett. A kormány lépéseit – a külpolitikától eltekintve – minden téren bírálta, a rendeletekről szüntelenül bebizonyította, hogy ellentétben állnak az alkotmány alapelveivel. Politikai síkon és ellenzéki állásból alakította ki nézeteit. Ellenzékiségét a kormányzási módszerek területén áttétellel, az allegóriává merevített francia központosítással szemben – olykor még távolabb menve, a kínai példával szemben – fogalmazta meg. Közvetlenül az osztrák-német sajtó ellenlábasa lett. 1851 májusától a bécsi Lloyd, az Ost-Deutsche Post és az Augsburger Allgemeine Zeitung ellenében védte az egységes magyarság érdekeit, és csapott át ellentámadásba. Vitái túlságosan általánosságban maradtak, ezért homályosan érvelőek voltak, többször civakodássá és egymásra licitálássá váltak. Amikor például a német sajtó Magyarország tíz nemzetiségéről beszélt, a Pesti Napló válaszul tizenhét nemzetiséget sorolt fel a Lajtán túl úgy, hogy az olaszokat három önálló nemzetiségnek tüntette fel (1851. augusztus 1.). Az ellenállás módjaként a passzivitás először 1850-től a lap berlini leveleiben szerepelt, mint a hesseni felkelők taktikája. 1851 első hónapjaiban, amikor Falk Miksa bécsi levelei sűrűn beszámoltak az oktrojált alkotmány háttérbe szorításának és a politikai szigorodásnak jeleiről, ennek az ellenállási formának egyetlen vetülete, a hivatalvállalás elutasítása kapott hangot a lapban. Ez azonban ekkor magában álló tanács s távolról sem politikai jelszó volt: sőt a Pesti Napló fontosnak tartotta, hogy az ó-konzervatívok minél inkább jelen legyenek a politikai és a közigazgatási életben. Bánffay szerkesztése idején a Pesti Napló érvelésében a szabadság-egyenlőségtestvériség megvalósításának célját a nemzet érdekei és a történelmi szervesség kritériuma váltotta fel. E két érv és kívánalom szervesen összefüggött egymással, egymást magyarázta és erősítette. A „legitimitás és historiai jog” jelszó lett (1851. június 14.). Előbb csak független községi életet és az országgyűlés összehívását követelte, később azonban már – például Csengery – arról értekezett, hogy a közigazgatás formájától függ a szabadság és nem az alkotmány ígéreteitől. Cikkeiben (Angliai közigazgatása, 1851. április {II-1-362.} 5, 10.; A közigazgatásról, 1851. július 1–4.) szembeállította a centralizált francia és a „korszerűleg módosult”, történetileg szervesen fejlődött angol és belga közigazgatást. Megtörtént a régi vármegye rehabilitálása is. „Ezeréves alkotmányunk és nemzeti életünk nem ismert bureaucratiát…” – jelentette ki Csengery (1851. április 5.) –, ezt csak „…az idegenszerű intézmények…” idézték elő. A Karok és rendek c. cikksorozat arra
hivatkozott, hogy a megyék pozitív szerepét minden reformkori politikai párt elismerte, hibáit pedig a forradalmi változások kiküszöbölték. „A kiváltságos rész megnyitá az egész népnek a megyei termek sorompóit”, s erre épülhet a jövő. „A függetlenségi harcot, mely később vívatott, nagy társadalmi forradalom előzte meg” – állította (1851. július 5.). A történelmi szerves folytonosság alapelve érvényesült az arisztokrácia megítélésében is. Politikai szempontból leszögezte a Pesti Napló, hogy „…jelen viszonyaink között mind azt a mit a conservativek most cselekszenek, a nemzet magáévá teszi, s hogy a mit ők most mondanak, az a nemzet szavának viszhangja” (1851. május 1.). Társadalmilag előkészítette a nemesség és arisztokrácia szerepének nemzeti szempontú átértékelését, a forradalom előtti és alatti régi konzervatívok és a szélsőséges forradalmárok közti kiegyenlítőként. Hónapokkal Kemény Zsigmond első cikke előtt, már 1850 szeptemberében az ötrészes Historiai jog s historiai alapok című cikksorozat a Forradalom után egyik sarkalatos társadalmi eszmefuttatását egyszerűsítette le és tette hitvallássá. Arról szólt, hogy a pénzarisztokráciával ellentétben a nemesség a társadalom nemzeti eleme, amely természeténél fogva konzerváló szerepet tölt be, a hagyományokból táplálkozik, „a nyugodt és rendezett állodalom” híve. Feladata fenntartani, megrázkódtatás után pedig helyreállítani „a népélet és állodalmi lét alaposzlopait”, „a szerkezet alapviszonyait” úgy, hogy tekintettel van az érzelmekre, melyek sokszor jelentősebb szerepet játszanak, mint a törvények. Ekképp a nemzetek életében olyan folyamatos konzervatív irányulás valósulhat meg, írta a cikk, amelynek képviselői „…nem gondolnak, nem gondolhatnak önző osztály-érdekek restaurációján, s ennek vágyait nem táplálják…” (1850. szeptember 12.) Vezércikk fejtegette a népfenségen nyugvó demokrácia lehetetlenségét. A cikkíró véleményét művelődési érvvel támasztotta alá: vagyis már ekkor megjelent a politikai hatalomnak a műveltségi szinttől való függővé tétele, az a gondolat, amely az ötvenes évek közepétől központi szerepet töltött be a polgáriasító programban. „A demokratia, mint népuralkodás, a szó szoros értelmében nem létezett, és nem is fog létezni soha – írta az 1851. január 18-i vezércikk –: mert az állodalomban létező legfőbb hatalmat nép nem gyakorolta, nem gyakorolhatta soha, – miután arra képzettsége nem volt és századokig nem lesz még.” Bánffay szerkesztése idején folytatódott az ipari társadalmak példájának és az ott megjelenő elméleteknek hírlapi feldolgozása, vonatkoztatása. Kemény Zsigmond vezércikkeiben bemutatta a francia szocialisták csoportjait, jellemezte tanaikat, elemezte az angol ipari és mezőgazdasági népesség eltérő {II-1-363.} társadalmi viselkedését. 1851 márciusában a Tények hatalma című háromrészes cikk az abszolutizmus és a kommunizmus összefüggésén elmélkedett. Véleménye szerint az európai abszolutizmusok a kommunizmus elfojtására törekszenek, ám éppen maguk szülik azt, ami maga is egyfajta abszolutizmus. A kommunizmus elkerülésének lehetőségéről beszélve, elsősorban társadalmi előidézőjét, a pauperizmust kívánták elkerülni. A minta Belgium volt, ahol a kormány „még a
munkás osztálynak is feltűnő jóllétet, és hol ennyit nem, legalább biztos kenyeret adott” (1851. október 7.). A nemzetiség megőrzése és kifejlesztése lett a minden más kérdést maga alá rendelő központi rendező elv; ez hívta létre a történelmi szervesség és jog érveit is. A centralizáció ellen azért küzdött a lap, mert „…a központosítás a nemzetiséget veszélyezteti” (1850. október 19.). Mint távoli s másodrendű szempontokat utasította háttérbe az anyagi gyarapodást és az „egyéni szabadság védelmét” (1850. október 10.). A nemzeti érdekek védelmében meghirdette, sőt tényként állította a pártok nélküli egységes nemzetet és nemzeti közvéleményt. Bánffay 1851. májusi előfizetési felhívását már nyíltan ebben a szellemben fogalmazta meg. A Pesti Naplónak a nemzetiségekkel kapcsolatos megnyilatkozásait Kemény Zsigmond elvei befolyásolták. A bécsi sajtó 1851 tavaszán az ó-konzervatív politikusokat és a Pesti Naplót azzal vádolta, hogy a nemzetiségek rovására magyar fölényt hirdetnek. A támadásokra válaszoló cikkek elvileg a magyar és más nemzetiségek kibékülését, összefogását hirdették, mint az 1851. április 30-i vezércikk címében is leszögezte: Legyen béke miközöttünk. A román Gazeta Transilvaniei örömmel reagált a testvéri kéznyújtásra szóló felhívásra. Az általános programot kielégítőnek tartotta a Pesti Napló, sőt egyik vidéki levelezője öntudatosan hirdette, hogy „a magyarság szabadelvűséggel azonos” (1851. július 5.). Kemény többször kifejtette, hogy nem a magyarság számát, hanem „erkölcsi és tudományos értékét” kell növelni (1851. május 26.). A fajjal, a származással szemben a politikai nemzetiség fogalmát állította az előtérbe. Eszerint a magyar politikai nemzet magában foglalja az ország területén élő összes nemzetiséget, s ezek szívesen fogják elsajátítani a közigazgatás egységét biztosító magyar nyelvet, ha „testvéri szívességet” tanúsítunk irántuk mind a magán-, mind a közéletben. A nemzetiségekkel való megértést szorgalmazta Gyulai Pál erdélyi naplójában, Berecz Károly tátrai leveleiben is; vagyis a program kihatott a lap tárcarovatára is. Szécsen Antal röpirata nyomán a lap 1851. augusztus 6-i vezércikke a politikai nemzetet is szerves történeti képződményként mutatta fel, mint amely már századok óta létezik. A Pesti Naplóban a nemzetiségi program nem állt összhangban a gyakorlattal. Elvileg is megjelent a történelmi múltú és az anélküli nemzetiségek megkülönböztetése, a keleti érdeklődést pedig megfogalmazottan a szlávellenesség irányította. Ausztriát dunai birodalomként kívánták nagynak, a török birodalom helyére osztrák–magyar benyomulást javasoltak a pánszláv terjeszkedés ellensúlyozásaként, a magyar és a német elem összefogását kívánták, {II-1364.} „…hogy a jöhető szláv áradatnak együtt legyenek gátul, védfalul.” (1851. február 20.) A polgárosítási program is e téren nyerte el egyik fontos célját. „…A szabadság eszméi, mellyeken epedve csüggnek a legvegyesb népfajok milliói, velünk, s általunk kell, hogy váljanak testté kelet vidékein” – írta az 1850 karácsonyi vezércikk. Ilyen összefüggésben már nem csupán a Lajtán túli birodalmon belüli helyzetünk meghatározásaként érthetjük azt a definíciót, mely szerint „az osztrák birodalom viszonyai olyanok, hogy mindenik fél nem lehet
benne elégedett… Az egyik fél szükségkép a másik fél elnyomásával emelkedhetik csak” (1851. július 8.). Az elnyomási láncolat tana, objektív szükségszerűségként való feltüntetése nem fért meg a testvéri együttélés programjával. A Pesti Naplóból már 1850 őszétől fokozatosan eltűntek a nemzetiségi levelezők cikkei, párhuzamosan azzal, ahogyan a lap magyarellenességükre hivatkozva többet visszautasított közülük. A forradalomra és szabadságharcra való emlékeztetés s az emigráció ügyeinek nyomon követése a nemzeti ellenállást szolgálta, a történeti szervesség bizonyításának egyik területe volt és a nemzeti érdekekre figyelmeztetett. A Pesti Napló közölte a szabadságharc áldozatainak teljes névsorát, a legfontosabb emigrációs központokból (Párizs, London és Törökország változó városai) állandóan közölt leveleket, s újdonság és külföldi sajtóismertetési rovatai is elsőrendű feladatuknak tekintették, hogy az emigránsokat érintő magán- vagy politikai eseményeket közöljék. A párizsi levelező egészen a pohárköszöntők részletes leírásáig elment, a londoni levelek pedig beszámoltak a Haynau elleni angliai tüntetésekről, a magyar menekültek ebben játszott szerepéről, közölték Pulszky Ferenc egyik nyilatkozatát és Újházy László számos levelét az amerikai emigránsok életéről. Kossuth törökországi sorsát, politikai reményeit is elég részletesen meg lehetett ismerni a lapból. A nemzeti egység nevében azonban hallgatás övezte az emigráción belüli személyi súrlódásokat, meghasonlásokat; csupán Csernátony Lajos kiközösítésének ügye került nyilvánosságra, Teleki László leveléből. A pesti népességösszeírásról készült hivatalos feljegyzés közzététele hónapokig tartó eljárássorozatot vont maga után. Amikor pedig a hatóságok kezébe került Piringer Mihály egyik levele, amelyből kiderült, hogy Bánffay és lapja az emigránsokkal szoros kapcsolatot tart fenn, akkor közel került a Pesti Napló a felfüggesztéshez. A budai helytartóság 1851 őszén határozott lépésre szánta el magát: Császártól megvonta a lapengedélyt és Bánffayt elmozdította a szerkesztőségtől. Az ostromállapot során megedződött kortársak körében megdöbbenést keltett ez a leplezetlenül diktatorikus lépés, amely formálisan független napilapot sújtott. Geringerben felmerült, hogy Kecskeméthy Aurélnak adja át a szerkesztést, s felkérte július végén, hogy írja meg véleményét: hogyan alakítsa át a kormány a Pesti Naplót. Kecskeméthy a lap teljes megreformálását, címének megváltoztatását tartotta szükségesnek, mert – érvelése szerint – az irányát és szerkesztőjét eddig többször változtató, zavaros szellemű lap lejáratta magát a közönség szemében. Az olvasók kiszolgálása helyett Kecskeméthy {II-1-365.} saját politikai irányvonalának elismertetésére akarta felhasználni a lapot. Ennek lényegét a sorok között lappangó „nyílt kérdések” felszámolásában, a kormány szándékainak és a kor követelményeinek együttes, nyílt szolgálatában jelölte meg. Mivel Kecskeméthy ekkor még lutheránus volt, a pesti protestáns lapszerkesztők túlsúlyára való hivatkozással nem ő, hanem ismét a katolikus Récsi Emil kapta meg a szerkesztői megbízást.
Récsi egy évvel korábban rövid ideig már szerkesztette a lapot, nem tartozott a „kompromittáltak” közé, az egyetemi igazoló eljárások során feddhetetlennek találták negyvennyolcas magatartását; már a forradalom előtt tanulmányt írt a cenzúra nélküli sajtóellenőrzés kérdéséről, s inkább a közgazdasági, közjogi, közművelődési mint a politikai kérdések iránt érdeklődött. Ezeket a jellemzőit a hatóságok szemében előnyösen egészítette ki a főpapi ajánlás. Csakhogy Récsi mögött nem állt írói kör, amely átvehette volna a lap szellemi irányítását. Kemény– Csengery köre ideiglenesen visszavonult a Pesti Naplótól, ám látva, hogy Récsi új irány helyett csupán mérsékelte a korábbit, egy év múlva visszatért. A szerkesztőváltozást, 1851. szeptember 7-ét követő első időben meghatározónak tűnt kívülük Falk Miksa kiválása is. A bécsi leveleket előbb az érdektelenül lojális Frankeburg Adolf (1811–1884), majd X jelzéssel Kecskeméthy Aurél írta 1851. november 4-től 1852 májusáig. Szilágyi Virgil 1852 februárban távozott el, mert önálló lapot alapított, Lévay József pedig júniusban Miskolcra költözött. Új belmunkatársként egyedül Bérczy Károly (1821–1867) került be a Pesti Naplószerkesztőségébe, a külföldi rovat vezetésére. Jeles műfordító volt, Dickens, Thackeray tolmácsolója és Puskin hazai megismertetője, kulturált író, Madách Imre barátja – de nem volt politikai újságírói egyéniség. A tárcarovatban továbbra is publikált Gyulai Pál, 1851. szeptember 16-tól pedig megindult Jókai Erdély aranykora című regényének folytatásos közlése. Récsi a vezércikkeiben tartotta magát Geringer utasításához, mely saját érdeklődési körének is megfelelt: nem a nagypolitikával, hanem az ország és a Habsburgbirodalom belső (gazdasági, társadalmi, kulturális) kérdéseivel foglalkozott. Ez azonban csak a hangsúly módosulását vonta maga után. A lap külföldi és belföldi levelezői is a korábbiakhoz képest változatlanok maradtak; ez utóbbiak most inkább gazdasági és helyi társadalmi-társasági kérdésekről szóltak. Bach Récsi szerkesztésének második hónapjában már arról írt Geringernek, hogy az új irányvonal sem felel meg – aminek ismét elsősorban külföldi események és az emigráció mozgása, főként Kossuth angliai szereplése és ennek gyakori tárgyalása volt az oka. A figyelmeztetés után a Pesti Napló igyekezett lojális lenni. 1852 elején vezércikkei az 1849. márciusi alkotmány visszavonását követő új birodalmi alapelvekkel kapcsolatban {II-1-366.} óvatosan reménykedő álláspontot foglaltak el, megállapították, hogy „tulajdonkép csak képzeletben létező volt az alap”, az alkotmány (1852. január 10.), amelyet most biztosabb tér vált fel. A francia ellenpéldák felidézése tovább folyt, csakhogy a korábbi centralizáció-ellenesség helyett most a francia szellemű konstitucionalizmus elvetését és a „tiszta monarchiai elv” érvényesülését ünnepelték az új alapelvekben (1852. február 3.). Récsi szerkesztői időszakában a franciaországi események az európai érdeklődés előterébe kerültek. A Pesti Napló is a legfontosabbként ezekkel foglalkozott külföldi rovatában. III. Napóleon 1851. december 2-i államcsínye mind a párizsi levelező híradásaiban, mint a Pesti Napló értékeléseiben egyértelműen negatív eseményként jelent meg. „E csapás” – írta a december 5-i vezércikk – „személyes kormányzást állít” a parlamentarizmus helyére, III. Napóleon „magát az
alkotmányon kívül helyezve s azt megsemmisítve” akar kormányozni és úrrá lenni a nehézségeken. A sajtószabadságot elnyomja, a szabadlábon maradt újságírók sorra lemondanak állásukról, a nép pedig a „köztársaságot temeti” (1851. december 29.). A Pesti Napló cikkei most tartózkodtak ugyan a példálózástól, de a politikai fordulat sok lényeges elemében hasonlított a Habsburg-birodalmi kormányzásban beállt változásokra, tehát alkalmas volt arra, hogy a közönség az összehasonlítást megtegye, a Franciaországban lefolyt átalakulás értékelésében pedig felfedezze az osztrák birodalmi elvek elleni érveket. Nem e rejtett párhuzam és állásfoglalás, hanem a külpolitikai kérdések kiemelt súly okozta, hogy Bach már december 18-án utasította Geringert, a magyar lapoktól is követelje meg, hogy a hivatalos Wiener Zeitung állásfoglalásai nyomán tárgyalják a francia kormányváltozást. Eszerint Napóleon államcsínye a konzervatív kormányok rokonszenvére és erősödésére szolgál, mert megmentette a polgári államot az erős forradalmi összeesküvéstől. A Pesti Napló cikkeiben meg is történt a részleges áthangolás – de ettől kezdve III. Napóleon politikájának, szerepének ingadozó megítélése lett a jellemző. Urházy számos cikkében hasonló nézeteket vallott, mint a párizsi levelező, amikor néhány hét távlatából már úgy értékelte az államcsínyt, hogy az „…a jóléttel párosuló erős nemzetiség és lassanként kifejlődő szabadság megalapítására történt.” (1852. február 7.) Egyfelől úgy ítélték meg, hogy III. Napóleon a népre támaszkodó, a forradalmak előremutató törekvéseit folytató és megerősítő politika végrehajtója, nem alamizsnát oszt, hanem munkát biztosít mindenkinek; máskor viszont a sajtó elnyomását idézték és a bonapartizmus európai veszélyeire hivatkoztak. 1852-ben több alkalommal foglalkozott a lap az angliai sztrájkokkal. Ekkor alakult ki a Pesti Naplóban az a nézet, hogy Angliának társadalmi téren is a példaképnek kell lennie, mert ott lehet „…remélni a villongó felek érdekei s igényei békés kiegyenlítését…” (1852. január 20.). Récsi Pesti Naplója 1852 végére ismét visszaesett a két évvel korábbi, hétszáz körüli előfizetői számra, és ismét az akkori válságos helyzetbe került. Leközölte az amerikai osztrák ügyvivő levelét, amelyben az az amerikai {II-1-367.} kormányköröket vádolja Kossuth körútja alkalmával tanúsított magatartásuk miatt. E levél közlése egyértelmű volt az osztrák diplomácia kudarcának szellőztetésével, ezért 1852. június 24-én Récsi rendőrségi megrovást kapott. A következő évre szóló szerződés megkötésekor már figyelmeztették, nehogy megismétlődjék az írásbeli megintés, mert akkor felfüggeszthető a lap. Récsi időközben magánperbe is keveredett, a lapszerkesztéssel járó politikai nehézségeket is megelégelte, és lemondott. A Pesti Napló élére ismét – feltehetőleg – főpapi támogatással került az új szerkesztő, az előző évben a katolikus vallásra visszatért Török János. Török az előző évben a Magyar Hírlap munkatársa volt, ott tette közzé hosszú cikksorozatát, melyben az összes olyan kérdéssel foglalkozott, mely szerkesztői programjának részét képezte. A Bánffay szerkesztése idején megkezdett irányt folytatta tovább, de úgy, hogy annak ellenzéki helyzetből megfogalmazott, vitázó szelleme helyett az önállóan kialakított érvelésre helyezte a hangsúlyt. Elsősorban arról írt lapja, hogy mit kíván, kevésbé arról, hogy mivel szemben fogalmazza meg
céljait. Török lapja a módszerét tekintve megalkuvó, de politikusabb is volt – 1853 decemberében például maga kérte a vezércikkek előzetes cenzúrázását –, tartalmát és hanghordozását tekintve viszont a szélsőséges állásfoglalásoktól sem tartózkodott. Ezenkívül 1854 közepéig Török a gazdasági-szellemi haladás céljára alapozott programjával ismét megvalósította a nemzeti összefogást. Jó szerkesztő volt: energiájával és szervezőkészségével sokáig ellensúlyozni tudta nézeteinek és kellemetlen egyéniségének kihatásait is. Szerkesztése idején a lap előfizetőinek szám a háromszorosára, 3100-ra emelkedett. Török a Pesti Napló szerkesztőjeként nemcsak határozott, hanem erős kezű egyéniség is volt: megkívánta munkatársaitól, hogy az ő nézeteit szolgálják. Akik nem törődtek bele nézeteik alárendelésébe vagy másodrendű szerepükbe, azok vagy ellentétbe kerültek vele és kiléptek, vagy feljelentéssel, a hatóságok útján igyekeztek őt eltávolítani a laptól (mint Pompéry). A belső munkatársak között megmaradt Szenvey József, Urházy György és Bérczy Károly. Melléjük Lévay utódjaként az újdonság rovat szerkesztésére-írására a lap megindulásakor már jelenlevő Pompéry János (1819–1884) lépett vissza. Macedóniai eredetű kereskedők leszármazottja volt, de apja már magyar nemességet és birtokot kapott. Ez fontos volt számára: mint új nemes igen nagy értéknek tartotta kiváltságait. Bár neki is el kellett mennie nevelőnek, miután apja tönkrement – nemességét a forradalom előtt még ő maga is megerősíttette. Az 1840-es évek elejétől íróként működött: beszélyei pályadíjat nyertek, Yole pozsonyi levelei (Életképek) pedig a hazai tárcalevelek első színvonalas darabjai voltak. 1850-ben jó egy évre hivatalt {II-1-368.} vállalt Bécsben a Legfőbb Törvényszéknél, 1852-től költözött vissza Pestre. Ekkor természettudományi témákkal, főleg vegytannal foglalkozott, később a Pesti Naplóban elsősorban a biztosítás kérdéseiről írt és kampányszerűen az írói közélet ügyeivel foglalkozott. Íróként Eötvös Karthausijának követője volt, előbb világfájdalom és nyugtalan ábrándozás jellemezte; ezeket később humorral oldotta. Török idejében vette át a Pesti Napló tárcarovatának szerkesztését Greguss Ágost (1825–1882). Az esztéta és kritikus Greguss német egyetemekről visszatérve a negyvenes évek közepétől publikált magyar lapokban, a szabadságharc alatt nemzetőr volt, fogságot is szenvedett. Amikor Pestre költözött, 1853-tól – a Magyar Sajtónál töltött fél évtől eltekintve – a Pesti Napló belső munkatársa volt. A hegeliánus, bölcseleti nézőpontú kritikus és esztéta Greguss működése a Pesti Naplóban bontakozott ki teljes sokszínűségében. 1853 és 1855 között a Jeles írók csarnoka sorozatban közzétette magyar irodalmi arcképeit, Tájékozások újabbkori lantosköltészetünk körül (1853–54) című sorozatában pedig egykori tanára, Erdélyi János típusú bölcsész-esztétaként és műelemzőként mutatkozott be. A Pesti Naplóban jelent meg először Magyar verstana is, e nemben az első hazai tanulmány (1854), és itt adta közre Arany-bírálatát (Arany János kisebb költeményei, 1856), melyben a népiességet történeti terméknek felfogva, Salamon Ferenccel került vitába (e vitájuknak is a Pesti Napló adott helyet). Greguss tanulmányai és rovatszerkesztői munkássága nagy jelentőségű volt: fontos szerepet játszott abban,
hogy az 1850-es évek alapvető esztétikai-irodalmi-világnézeti vitáira nagyrészt a Pesti Naplóban került sor. A tárcarovatnak ekkor alakult ki az az arculata, mely aztán Kemény szerkesztése idején is jellemezte. Kezdettől fogva megvolt benne a szépirodalmi és az ismeretterjesztő-tudományoskritikai rész szétválasztása, ez utóbbi Kelmenfy idején Műtár, majd az Irodalom és tudomány, aztán az Irodalom és művészet, végül Török alatt az Athenaeum címet viselte. A kritikai rész 1852 végéig nagyrészt Szilágyi Sándor füzetes vállalkozásai, ezek meddő forradalmi nosztalgiája, és a Hölgyfutár petőfieskedő íróinak „fűzfasípolása” elleni támadásokban merült ki. 1851-től viszont többen – köztük Csengery Antal – portrékban, fordításokban foglalkoztak a történelem győztes forradalmainak okaival; megjelent a lapban az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat szövege, Laner Ferenc pesti jogtanár pedig ismertette az európai országok alkotmányait. Greguss megjelenésével sokoldalúbb lett az ismeretterjesztő-kritikai rész tartalma. 1853-ban részben a tárcában jelentek meg Kemény esszéi, megindult a Jeles írók csarnoka című sorozat nagyrészt Toldy Ferenc egyetemi előadásainak szövegével, de mások irodalmi portréival is. Itt közölte Kemény rövidebbik Széchenyi-esszéjét. Greguss maga kezdte írni a rövid könyvismertetéseket, annotációkat: ezekből 1853tól kezdve évi 100–150-et készített. Török idején került az érdeklődés előterébe a Nemzeti Színház ügye, ekkor jelentkezett a Párizsban élő Jámbor Pál (Hiador) a francia irodalmat, eseményeit bemutató cikkeivel, Paur Iván és Wenzel Gusztáv történeti írásaival. Az összehasonlító nyelvészeti vita 1852-ben indult el: Hunfalvy Pál és János indította Fogarasi János tudománytalan szószármaztatásai ellen, a finnugor nyelvrokonság védelmében. A vita 1853-ban szélesedett ki, amikor bekapcsolódott Révész Imre, Brassai Sámuel – aki itt tette közzé úttörő, de elfeledett nyelvelméleti cikkeit is –, majd megszólalt Riedl Szende, még mint prágai egyetemi tanár, az összehasonlító nyelvészet módszertanáról szóló cikkeivel. {II-1-369.}
A szépirodalmi rész először Szendrey Júlia Andersen-fordítását, Lauka Gusztáv, Beöthy László, Dózsa Dániel, Roboz Imre műveit közölte. Az első vers Török idején jelent meg – igaz, hogy az a néhány éve még hevesen támadott Lisznyay egyik költeménye volt. Ezek mellett viszont 1851 végétől Gyulai és Lévay közölt régi magyar szöveges emlékeket, 1852 végén pedig mutatványrészek jelentek meg Beecher-Stowe Tamás bátyja kunyhója című egészen új művéből, Irinyi József fordításában. Jókai először 1851 szeptemberétől jelentkezett a lapban (Erdély aranykora), ezt a következő évben hat elbeszélése, Török szerkesztése idején pedig az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán sorozatos közlése követte. Török szerkesztésétől kezdve Falk újból vállalkozott a bécsi levelezésre (kérdőjel, majd kulcs jelzéssel). Kemény, Csengery, Gyulai 1852 októbere óta ismét a lap munkatársai lettek, így tehát 1854 közepéig – amikor szakítottak Törökkel, és a kormánylap, a Budapesti Hírlap körül próbáltak csoportosulni – helyreállt, majd a korábbinál teljesebb lett a Pesti Naplóban a „nemzeti koalíció”.
Török a lap átvételekor, 1853. február 13-i programcikkében meghirdette a nemzeti összefogás általa lehetségesnek tartott alapelveit. Miután a legfontosabb kérdés „a puszta fennmaradás”, írta, tehát olyanokra van szükség, akik „…az egyedül üdvös s egyedül biztos practicus térre leszállva, csupán az elérhető után törekszenek…” Ezzel mind a restaurációtól, 1847-től, mind a forradalmi „álmodozástól”, 1849-től elhatárolta magát, de elfogadva, fenntartva 1848 eszméinek egy részét. Bánffay lapjához képest 1853 után a Pesti Naplóban fokozódott a nemzeti földbirtok és birtokosság-középosztály érdekeinek képviselete; a lap szerint ez képezte alapját a nemzeti egységnek is. Török már programcikkében leszögezte, hogy „…az által, hogy az átalakulás nehéz görcsei közt a törvényelőtti egyenlőség megszületett, a párttusák forrása bedugult, a hűbériség bilincsei szétfoszlottak, nemes és nemnemes, jobbágy és földesúr egyetlen szétválaszthatlan tömött nemzeti testet képeznek, ugyanazon érdek, hivatás és jövő által összeforrva” (1853. február 13.). A feudalizmus felszámolását tehát egyetlen törvény meghozatalával bevégzettnek hitte, ezért a földbirtokos érdekeket is most már nemzeti érdeknek, képviselőit pedig a nemzet vezető erejének nevezhette. Ezért szállt síkra a földbirtok gazdasági megerősítését szolgáló földhitelbankok mellett, állította példaként az angol bérleti rendszert és nevelést, s a belga „gazdászati kertészetet”. Mindezekben a kérdésekben látszólag rokon nézeteket vallott Csengery és Kemény is. Látták, hogy a földbirtokosság társadalmi jelentősége {II-1-370.} nem csökkent politikai hatalmának csorbításával sem, „…a birtok erkölcsi súlyát most is úgy vetheti mérlegbe, mint régen. A vagyon hatása megmarad minden formák közt…” – írta Kemény (1853. augusztus 2.). Abban azonban már lényegi volt a különbség köztük, hogy míg Török általánosságban mozgó hibákat rótt fel a földbirtokos fogalmába beletartozó arisztokráciának, csupán azt követelte tőlük, hogy munkás életet folytassanak és a magyar fővárosban éljenek, Kemény a legtöbb tárgy kapcsán mélyreható társadalmi kritikát írt róluk. Török a nemesség polgáriasult középosztállyá válásában jelölte meg társadalmi programját. „…A származás egymagában nem lehet alapja a nemes büszkeségnek, ha arra – az időhöz alkalmazott – józan munkás, és hasznos életmód nem érdemesít benneteket” – szólt hozzájuk (1853. szeptember 4.). „Az állam egyik fő ereje az értelmes és vagyonos közép-osztályon nyugszik” – szögezte le másutt, ezért „alkudjék meg a magyar nemesség a korral…” (1853. augusztus 20.). Kemény vezércikkeiben folytatta az angol társadalmi példa elemzését és a nemzetiségek, főleg a románok érdekeit figyelembe vevő politikája kialakítását. Karácson előtti eszmék (1853. december 18–23.) és Állandó kérdések (1854. február 1. és 17. között) című sorozataiban az angliai kapitalizmus társadalomtörténetét mutatta be Engels A munkásosztály helyzete Angliában című művének ismeretében. Kemény Engels elemzéseire támaszkodott, de következtetéseivel eltért tőle: a proletariátus lakáshelyzetének megoldásával és parlamenti reformokkal feloldhatónak vélte a társadalmi ellentmondásokat. Kemény magyar kortársai közül bizonyára a legmélyebben értette meg a polgári társadalom lényegét, s ezzel kifejezte a magyar liberálisoknak a polgárosodás kérdésében vallott fenntartásai mélyén rejlő egyik fő indokot, amikor leírta: „az angol lord nagylelkűsködhetik a proletár részére, mert szabadelvűségével nem
veszíthet sokat, de egészen más helyzetben van a gyártulajdonos, ki a proletárok olcsón fizetett erőködéseiből gyűjti pénzét…” (1854. február 17.). Hazai összehasonlításokat téve, még ezekben a cikkeiben is utalt a nemzetiségekre, s például megállapította, hogy az erdélyi románok táplálkozási és lakásviszonyai rosszabbak a holland koldusokéinál és az angol szegényházakban élőknél. A szellemi fejlődés, a nevelés és oktatás Török szerkesztése idején váltak a Pesti Napló központi tárgyaivá. A reáliskolák és a mezőgazdasági képzés szintén a nemesség középosztállyá való fejlesztése miatt lettek fontos kérdések, és hozzájuk kapcsolódott a nőneveléssel s a népiskolákkal foglalkozó számos cikk is. Török éberen figyelt, s az iskolák magyar tanítási nyelvét minden erővel védelmezte. Több alkalommal heves vitába bocsátkozott német lapokkal. 1853 tavaszától kezdve a Pesti Naplóban mind fontosabb helyet foglalt el a külpolitika, majd az orosz–török háború. A korábbi külpolitikai témák áttételesen érdekelték a magyar olvasókat – nemegyszer csak ürügyül szolgáltak a Habsburgbirodalom kormányzási elveinek kritikájára –, most viszont közvetlenül fontosak lettek. A cári Oroszországgal szemben felszínre {II-1-371.} törhetett a gyűlölet a szabadságharc leverése és a szláv nemzetiségi mozgalmak támogatása miatt, Törökországgal kapcsolatban ellenben a 16–17. századi történeti tényeket is átszínező rokonszenv, amiért most Kossuthot és az emigránsokat befogadta, amiért útját állja az orosz terjeszkedésnek és új szláv államok megalakulásának. Az érzelmi hátteret elsősorban Török János domborította ki, a török–magyar rokonságnak nagy propagandát csinált, a török nyelv tanulását sürgette. Mellette az idős Szontagh Gusztáv retorikailag hangszerelt cikkei magasztalták leginkább a török nemzet nagyságát. Az orosz vereségek után ő fogalmazta meg a magyar liberálisok számára ebből adódó, tanulságként megfogalmazott reményt, „…hogy a világuralkodásra csak a művelt, haladó nemzetek vannak hivatva!” (1855. február 14.). Török ekkor szervezte meg a magyar sajtó történetében első ízben, hogy a lapnak saját tudósítója működjék a hadszíntéren. Urházy György – miközben az osztrák hatóságok megfigyeltették – 1854. januártól májusig azzal a feltétellel tartózkodhatott a balkáni fronton, hogy tudósításai közlés előtt a Külügyminisztériumba érkezzenek. Urházy ezt a helyzetet kihasználva, memorandummal is igyekezett elősegíteni a magyar balkáni érdekek érvényesülését. Sikertelenül agitált az osztrák semlegesség feladása mellett, miközben kimondta, hogy „Oroszország Ausztriának ellensége Keleten” (1854. február 4.). Az ő tudósításain kívül a külföldi lapokból átvett szövegek, 1854 szeptemberétől a Timesből lefordított részletes tudósítások annyira megtöltötték a lapot, hogy nemritkán egy-egy szám háromnegyed része a krími háborúval foglalkozott. Falk Miksa bécsi leveleinek 1853 júniusától fő tárgya a keleti helyzet volt. Kezdettől osztrák semlegességet sugalltak írásai, s a birodalmi politikai felfogás alakulásának arányában váltak oroszellenessé. A török rokonszenv az ő cikkeiben
is az alaphangot jelentette, s Szontágh-hoz hasonlóan üdvözölte az orosz vereségeket, mondván: „…az emberiség angyala nyájasan mosolyg alá azon fölvilágosodott fejedelmekre s népekre, kik az anyagi erő határtalan dölyfét megtörni segítik” (1854. május 10.). Ez az idézet egyúttal Falk újságírói sikerének egyik magyarázatául is szolgálhat. A politikailag vagy katonailag kedvező eseményt – valóságos jelentőségétől függetlenül – látványosan világtörténelmi jelentőségűvé és törvényszerűvé dagasztotta. Ugyanígy fogalmazott és ugyanígy kellő alap nélkül következtetett azokban a jóslataiban, amelyekre utólag szívesen hivatkozott. Ezzel nagy hírnévre tett szert, és így történhetett, hogy amikor biztos hírforrásokat emlegetve, háromnegyed évvel megtörténte előtt bejelentette Szebasztopol bevételét, ezt a nagy jelentőségű eseményt cikkek sora értékelte és elemezte a Pesti Naplóban. Török és Urházy levelezéséből a helytartóság arra következtetett, hogy az ókonzervatív politika szolgálatába akar állni a Pesti Napló, ezért fokozottan figyelt rá. Török bukását, a lap második megintését azonban nem külpolitikai cikk, nem is az oktatási nyelv ügyében állandóan folytatott vitái, hanem Töröknek és a lap több más munkatársának (Pompérynak, Tóth Lőrincnek) az írói segélypénztár felállítása érdekében indított nagyhangú akciója idézte {II-1-372.} elő, amelyet Csengeryék is elítéltek mint az ügy „kompromitálását”. Valószínűleg az lehetett Török vezércikke ellen a vád, hogy egy még jóvá nem hagyott egyesület mellett izgatott. A megintéssel együtt a kiadót is értesítették, hogy vagy elbocsátja Törököt, vagy felfüggesztik a lapot, amire a törvény a második megintés után lehetőséget adott. 1855. április 29-én Emich közölte a rendőrséggel, hogy ideiglenesen Szenvey Józsefre, Császár egykori szerkesztőjére ruházta ismét a szerkesztést. Ez alatt az átmeneti időszak alatt Kemény Zsigmond kezébe ment át a Pesti Napló tényleges irányítása. 1855 nyarától megszilárdult a Pesti Napló iránya és egyre fontosabb lett szerepe: hátterében már olyan programalkotó társaság állt, mely 1858-tól körvonalazhatóan politikai párt jellegzetességeit kezdte ölteni. A Pesti Napló ekkortól ugyanazt a szerepet töltötte be, mint az 1840-es években a Pesti Hírlap – sőt súlya nagyobb is volt, hiszen országgyűlés, megyei politikai élet és egyesületek híján az egyedüli nemzeti szellemi és politikai kristályosodási góc volt. A Pesti Napló e korszaka Kemény Zsigmond nevével forrott össze, az ő működésének eredménye volt a lap politikai állásfoglalása és szellemi színvonala – még ha ezt a kortársak egy része (és ezek nyomán olykor a történetírás is) kétségbe vonta, nem kis részben visszavetítve Keménynek a kiegyezés utáni magatartását. Az ötvenes évek második felében, 1855. június 22-től irányította végig a lapot, névlegesen azonban többször lemondott a szerkesztésről, hol egészségi, hol anyagi, hol pedig erkölcsi megfontolásból. Így 1856. december 9-től egy évig Pompéry János, 1858. július 14-től 1860. február 5-ig Királyi Pál neve szerepelt a Pesti Napló felelős szerkesztőjeként. E közbeeső időszakok közül egyedül az 1857. év jelentett kisebb módosulást a lap életében. Ekkor a külpolitikán keresztül érvényesülő, túlnyomóan politikai érdeklődés kissé mérséklődött, s jobban előtérbe
került ismét a gazdasági iránymutató szerep. A cél azonban ekkor is azonos maradt, amint azt az 1857-re szóló előfizetési felhívás közölte: „a szerkesztő figyelmét főleg a birtokos s a termesztő osztály érdekeire…” fordítja. Török János elbocsátása után a magyar lapok szorgos munkatársa, Mészáros Károly névtelen levélben önmagát ajánlotta a helytartóságnak, de lojalitásának hangoztatása ellenére is sikertelenül. A lap kiadótulajdonosa, Emich Gusztáv Csengery Antal javaslataira hagyatkozott. Csengery Eötvöst és Keményt jelölte. Minden valószínűség szerint nem volt alaptalan az a különbözőképp megfogalmazott szóbeszéd, hogy Csengery tulajdonképpen maga akart irányítani a háttérből. Emich végül Keményt ajánlotta, s őt addigi irodalmi működése alapján a rendőrség és a helytartóság is elfogadta: bizonyára a ténylegesnél nagyobb jelentőséget tulajdonítva még ekkor is a {II-1-373.} Forradalom után című röpiratával keltett visszatetszés hatásának és kevesebbet Kemény szellemi-politikai súlyának. Kemény szerkesztőként nem volt olyan puhány, mint amilyenre egyik oldalról a hatóságok, másik oldalról esetleg Csengery számíthatott. Szellemileg és szervezés terén valóban irányított, sőt még a lap gazdasági ügyeit is igyekezett ellenőrizni, tekintettel az anyagilag megbízhatatlan hírben álló kiadóra. Így Csengery bár fontos, de egyszerű munkatársként maradt tovább a lapnál anélkül, hogy vezetésébe beleszólhatott volna. Amint Gyulainak írott leveleiből kitűnik, ezt sokáig nem tudta megbocsátani Keménynek, s nem mulasztotta el, hogy legalább egy-egy kellemetlen megjegyzést tegyen rá. A munkatársak közül Pompéry János az újdonságokat és a lapszemlét szerkesztette, tőle az előbbit Salamon Ferenc (1825–1892) vette át 1857-től. Bérczy Károly kilépett a szerkesztőségből, amikor fél éves esti megjelenés után 1856. január 1-től Kemény ismét reggeli lappá alakította a Pesti Naplót, tehát amikor újra éjszaka kellett a szerkesztőségi munkákat végezni. A külföldi rovat kezelését – valószínűleg két évre – Csengery vette át (ő már 1854 karácsonya óta az Anglia alrovatot vezette). Greguss Ágost továbbra is a tárcát szerkesztette. Urházy utolsó aláírt cikke 1855. szeptember 7-én jelent meg, de lehet, hogy még másfél évig írt névtelen cikkeket. Mindenesetre korábbi fontos szerepe megszűnt: szélsőséges nézetei éppen a kiemelkedően hangsúlyos külpolitikai téren nem férhettek össze az új szerkesztő koncepciójával. Eleinte cikkekkel jelentkezett Danielik, majd 1857. december 10-től a következő év január végéig főmunkatárs lett. Az 1849 óta egri kanonok Danielik János (1817–1888) ekkor Kemény közeli barátja volt. 1851-ben Religio című lapját betiltották, ő maga kéthavi börtönbüntetést kapott, s ettől kezdve figyelemmel kísérték a rendőri hatóságok. Még 1858-ban is a kormányzóság utasítására hallgattatták el a Pesti Naplóban. A szabadságharc idején még erősen lojális Danielik az ötvenes években a hazai katolikus megújulási törekvések egyik legfontosabb alakja lett. Átmenetileg liberális irányba tolódott el, s a katolikus egyház nemzetköziségét képviselő főpapsággal szemben nemzeti, az alsópapság világához közelítő álláspontot foglalt el. A forradalmak után megújuló francia és belga katolicizmus adta a mintát a hazai törekvésekhez; Danielik ezek példájára az osztrák birodalom egyik katolikus
tradíciójának, a felvilágosult abszolutizmus, a jozefinizmus gondolatvilágának megkérdőjelezése útján jutott el az ellenzékiséghez – de később a konzervativizmushoz is. A másik új munkatárs Királyi Pál (1818–1892) volt. Újságíróként már az 1840-es évek közepétől ismertté vált mint a Jelenkor munkatársa, majd szerkesztője. A szabadságharcban való részvétele miatt 1856-ig az osztrák hadseregben volt besorozva. Szabadulása után a Pesti Naplónál működött, s Kemény 1858 közepén neki adta át a szerkesztést. Ezt azzal érdemelhette ki, hogy nem mutatott fel önálló elképzeléseket, teljesen alárendelte magát – szerkesztése idején is – Keményék irányításának, ráadásul katolikus volt, amivel pedig a hatóságok egyik fontos kifogásának is elejét lehetett venni. Az állandó munkatársaknak többszörösét tették ki a rendszeresen a Pesti Naplóban publikáló írók, újságírók, értelmiségiek. Ők személyükkel is megvalósították a nemzeti egységre törekvő szerkesztői célkitűzést. Falk Miksa az 1856. évet leszámítva nap mint nap a külpolitikai szemlét képviselő Tájékozás rovatot írta, Kecskeméthy Aurél bécsi tárcalevelekkel jelentkezett. Az egyik tekintélyes gazdasági szakember, Galgóczy Károly szintén a Budapesti Hírlappal egy időben volt a Pesti Napló munkatársa, 1858 nyaráig a gazdasági rovat vezetője. Még Török János is visszakerült a laphoz, miután megvált a Magyar Sajtótól: 1858-ban a belföldi, majd a gazdasági rovatot szerkesztette. Pénzügyi és nemzetgazdasági kérdésekkel Falkon és Galgóczyn kívül Fényes Elek, Mészáros Károly, 1857-től Lónyay Menyhért is gyakran foglalkozott. Ugyanettől az időtől kezdve publikált itt Somssich Pál, mint az ó-konzervatív nézetek képviselője. 1858tól a Pesti Naplóban jelentek meg Eötvös József cikkei is Agricola levelei címen. A nevelési, kulturális és kritikai téren volt a legnépesebb a rendszeresen jelentkező munkatársak sora: Keményen, Csengeryn, Salamonon és Gregusson kívül Gyulai Pál, Szalay László, Hunfalvy Pál, Révész Imre, Szontagh Gusztáv, Tóth Lőrinc, Wenzel Gusztáv. A pozitivista szemlélet, tanok térhódítása idején természetesen a természettudományok szintén helyet kaptak: 1857-ben európai rangú képviselőjükre, a vegyész Nendtvich Károlyra szállt e témakör vezetése. Az alkalmi munkatársak még szélesebb körében például Brassai Sámuelt és Erdélyi Jánost is megtalálhatjuk az 1855–56. években. {II-1-374.}
Egyetlen korábban fontos cikktípus szorult háttérbe Kemény szerkesztése idején, az eredeti külföldi leveleké (a bécsi levelek természetesen nem számítottak közéjük). A londoni levelezőt Kemény szerkesztői kinevezése után hamarosan rendreutasította az angol parlament bírálata miatt; ez a levelező néhány hét múlva el is tűnt a lapból. 1855 végétől csak alkalmilag, olykor külföldre utazó és nem emigráns magyarok tollából származtak a párizsi, londoni levelek, s a régi levelezők közül csupán Jósika Miklós jelentkezett néha Brüsszelből. Valószínűnek tartjuk, hogy nem elsősorban Kemény szerkesztői elvei és önálló külpolitikai koncepciója okozták ezt a változást, hanem egyrészt a hatóságok éber figyelme minden, az emigrációt érintő kérdésben, másrészt pedig feltehetően az is, hogy az
ötvenes évek elejének élénk emigrációs mozgalmai ekkorra már kimerültek, ezért az olvasókat is kevésbé érdekelték az erről szóló híradások. Kemény Zsigmond 1855. június 22-én azon kívül, hogy a többi magyar laphoz hasonlóan – mint már említettük – a hírközlés gyorsítása érdekében fél évre esti lappá alakította a Pesti Naplót, megváltoztatta megjelenési formáját, kialakította határozott szerkezetét is. Az addig szétszórva található leveleket egy rovatba hozta össze, az újdonság rovat Pesti napló címmel folytatta működését, a ritka külföldi levelek a megfelelő ország rovatába kerültek, s a krími háború végével természetesen megszűnt a hadi hírek rovata is. A tartalmi és formai javulás ellenére egy év alatt közel felére esett vissza az előfizetők száma, 1856 első negyedére mindössze 1600-an maradtak. {II-1-375.} A háborús izgalom és reménykedés elmúltával ismét bebizonyosodott, hogy a sajtó még csak mennyire szűk olvasóközönség számára fontos Magyarországon – és hogy Kemény stílusa és igényessége mennyire meghaladja az olvasók igényeit. A lap anyagi nehézségei mellett Emich társának, Számwald Gyulának sikkasztási és hamisítási botránya, mind anyagi, mind erkölcsi szempontok miatt arra késztette Keményt, hogy 1856. december 9-től egy évre lemondjon a szerkesztésről. Emich ekkor előbb Gregusst akarta megbízni, annak visszautasító válasza után pedig Pompéryt tette meg a Pesti Napló szerkesztőjének. Pompéry alatt – elsősorban a pénzügyi és gazdasági válság hatására – tovább csökkent a lap példányszáma, 1857 végére alig 1080 előfizetője maradt. A helyzet válságosra fordult, mert az 1858. január 1-vel bevezetett hírlapi bélyeg, ennek következtében a lapok drágulása a Pesti Napló létét fenyegette. Emich már 1857 közepétől sürgette az anyagi terheket is vállaló, munkatársait olykor már az első szerkesztése idején is saját zsebéből fizető Kemény visszatérését. Valószínűleg Falk javaslatára szorgalmazta, hogy „részvénytársasági” formában működtessék tovább a lapot, olyanok bevonásával, akik széles körű anyagi támogatást, garanciát tudnak biztosítani a lapnak. A hírek minden oldalú, veszélyes kiszivárogtatása és Pompérynak a szerkesztői álláshoz mindenáron való ragaszkodása közepette Emich három embert vont be a tárgyalásokba. Kemény jelentette Deáknak és a kettejük köré csoportosulni kezdő párthíveknek, a liberális földbirtokosságnak képviseletét, Danielik a Szent István Társulat és az aköré gyűlt arisztokraták támogatását, Török János pedig a főpapság és a konzervatív arisztokrácia megnyerését. Emich mindenesetre a következőkben csak ezer forintig volt hajlandó fedezni a Pesti Naplóveszteségeit. Danielik és Török a szerkesztőség tagjai lettek, s amint a hivatalos lap szerkesztője panaszolta, a „minden követ megmozgató Danielikpropaganda” eredményeképp „roppantul gyűl a pappraenumerans”. Kemény azonban valószínűleg átlátta, milyen politikai veszélyeket rejtett volna saját irányvonalára nézve, ha anyagilag kiszolgáltatott lesz a Török által toborzott konzervatívoknak és klérusnak, s ezért ekkor még nem hívta létre a „részvénytársaságot”. Az első félévben, mint írta, „a hírlap pénzét én kezeltem, fizetvén a magaméból a veszteséget is”, ami 2400 forintra rúgott, vagyis három
hivatalnok egyévi átlagfizetését tette volna ki. Ekkor adta át a szerkesztést Királyi Pálnak, ő maga megmaradt a lap „szellemi részére” felügyelő főmunkatársnak. Kemény második szerkesztésének kezdetétől (1857. december 10.) egyre határozottabban léptek fel a hatóságok a Pesti Napló ellen. Már az 1857. december 4-i számot lefoglalták amiatt, mert Danielik neve volt a vezércikk alá írva (ettől kezdve háromszög jelet használt). Aztán a pénzügyminiszter tiltakozott Falk és Somssich egy-egy pénzügyi cikkének kritikai hangja miatt, ezért megintették a lapot, majd az 1858. január 14-i számot ismét lefoglalták, s Somssich egyik cikke nélkül kellett újranyomni. Öt nap múlva ismét Falk egyik francia tárgyú cikkének nyilvánvaló párhuzamai miatt figyelmeztették {II-1-376.} a Pesti Naplót. Végül Teleki Domokosnak a Gyulai–Jókai vita alkalmával Irodalmunk címen az 1858. február 17-i számban megjelent írása váltotta ki a betiltást azzal, hogy abban bízott, „e nemzet együtt marad; együtt mindenütt”. A „mindenütt” kitételből a rendőrség „az ó-magyar irányok koalíciója eszméjének” az államra veszélyes hirdetését olvasta ki. Az ürügy nevetséges volt, de a tendencia megítélésében nem tévedett a helytartóság. Saját szempontjából nézve azonban kétszeresen is hibásan lépett Albrecht főherceg. A betiltás önmagában fokozta a Pesti Napló népszerűségét és mártírkoszorút font a szerveződő ellenzék köré. Ám azt sem várta meg a kormányzó, hogy ennek friss hatása lecsillapodjék: tisztázatlan okokból a két hónapos betiltás ellenére már három hét múlva, március 16-tól ismét lehetővé tette a Pesti Napló megjelentetését. A lap példányszáma rohamosan növekedett, s háromnegyed év alatt közel kétszeresére emelkedett ismét (2930). Közben Kemény megszervezte, most már gazdaságilag a laphoz láncolva a liberálisok, az ellenzék lehetséges arisztokrata támogatóit. A lap fenntartását „részvényesek” vállalták. A legnagyobb részesedés Keményé volt, utána gróf Károlyi Istváné, a Szent István Társulat elnökéé, de „társak” voltak báró Eötvös József, gróf Apponyi György, báró Jósika Samu, gróf Wenckheim Béla, több Andrássy, Orczy és Szapáry. Ettől kezdve már hiába jöttek sűrűn a laplefoglalások és újranyomatások (Falk, Török, Királyi cikkein kívül Széchenyi keleti vaspályáról szóló levelének közlése miatt is), ez már csak olaj volt a tűzre, határozottabb lépésre pedig nem tudta elszánni magát a helytartóság a birodalom válságosra fordult bel- és külpolitikai helyzetében. A helyi közigazgatás lépéseinek és a politikai helyzet alakulásának közös eredményeképpen az évtizedfordulóra a Pesti Napló nemcsak ellenzéki szellemében erősödött meg, hanem gazdaságilag is kifizetődő üzletté vált. Kemény szerkesztőként, majd főmunkatársként – ha nem is mindig teljes sikerrel – szellemileg határozottan irányította a lapot. Az évtized végéről írásos dokumentumok is fennmaradtak arról, hogy külpolitikai kérdésekben Falkot hogyan instruálta ő maga, illetve közvetítőként Királyi Pál. Falk azonban egy másik fontos kérdésben szembeszállt Keménnyel, bizonyára saját népszerűsége érdekében. Kemény utasításai ellenére nemhogy megértően kezelte volna a nemzetiségek kívánságait, engedményeket tett volna nekik, hanem hol mereven elutasító, hol sértő módon lekezelő hangon szólt róluk.
Kemény egyrészt a maga nézeteinek szócsövévé tette a Pesti Naplót, másrészt viszont – főleg második szerkesztőségétől kezdve – egyre inkább a szerveződő Deák-párt orgánumává is. Számos hiteles forrás és anekdota bizonyítja, hogy 1858 elejétől Deák rendszeresen megtárgyalta híveivel, köztük Keménnyel az adott politikai kérdéseket, a követendő irányvonalat, s ellenőrizte, hogy a Pesti Naplóképviseli-e azt. Amikor a megbeszéltektől eltérő cikkre, megállapításra bukkant, nemegyszer felelősségre vonta miattuk Keményt. Deák irányítása csak a politikai magatartásra, az alapelvek képviseletére terjedt ki. Falk Miksa emlékezései szerint „»Fenn kell tartani – úgy mondá {II-1-377.} nekünk Deák 1858-ban – a magyar nemzetben az alkotmányos elv melletti lelkesedést; magát a magyar alkotmányt azután kedvező pillanatban egy tollvonással lehet helyreállítani és az a fogékony talajban azonnal ismét gyökeret verhet; de ha magunkból kihalt az alkotmányos érzület, akkor azt sem a fejedelem parancsszava, sem egyeseknek fáradozása nem fogja oly hamar ismét feléleszthetni.« 1860-ig az egész magyar nemzet egy pártot képezett: a törvénytelen és alkotmányellenes elleni (!) passzív ellentállás pártját és a »Pesti Napló« volt ennek főközlönye.” Valóban az alkotmány elsődlegességének elve határozta meg a Pesti Naplómagatartását: minden kérdést annak visszanyerése után tett esedékessé. Passzív rezisztenciája az adott viszonyokkal szemben azt jelentette, hogy – eltérően a többi hazai laptól – a birodalmi belpolitikával, rendeletekkel, közigazgatással vagy nem foglalkozott, vagy kizárólag hibáit, veszélyeit kritizálta. Az alkotmány helyreállítása előtt a rendszer egészét elutasította, részkérdésekben vagy az alkotmánytól független kérdésekben sem volt hajlandó elfogadni a fennálló kormányzatnak sem elveit, sem gyakorlatát. Deák befolyásával szemben a „részvénytársaságban” részt vevő tagok ellenére sem látható a Pesti Naplóban az ó-konzervatív vagy főpapi politikai befolyás. Nem tért 47-es alapra, nem is kacérkodott azzal – ellenben gazdasági kérdésekben liberális felfogással a nagybirtok érdekeit képviselte, társadalmi téren a nemzetivé váló arisztokrácia vezető szerepének fontosságát hirdette, és a nemzeti érdekekre való tekintettel a vallásfelekezetek kibékítését, az egyházi autonómia elvét. A Pesti Napló külpolitikai irányát előbb Kemény Zsigmond, 1857-től Falk Miksa cikkei hirdették. Kettejük írásai között nemcsak stilisztikai különbség volt. Kemény a külföldi események mögött mindig azokat az általános politikai törvényszerűségeket kereste, amelyek átfogóan meghatároznak mindenféle európai, különösen közép-európai politizálást – s ennélfogva érvényesek egy lehetséges magyar politikai koncepció számára is. Falk sokkal egyszerűbben, közérthetőbben és népszerűbben fogta fel a jelenségeket. A cikkeiben foglalt minden tárgynak volt közvetlen magyar vonatkozása, sőt minden csak hasonlatként vagy párhuzamként vált érdekessé. Ahol helyi sajátosságokkal került szembe, ott csak regisztrált és gyorsan továbbsiklott. Kemény 1855 közepétől elsősorban Oroszország és Törökország háború utáni új helyzetével, jövőjével foglalkozott. Minden rokonszenvével a törökök mellett állt,
ugyanakkor feudális berendezkedésüket elutasította. A hősies ellenállás szimbólumainak látta őket, olyan „leonidási szívvel és sorssal bíró hősek”-nek, akik inkább felrobbantják magukat, „mintsem a rabság lealáztatásait ismerni tanulják” (1855. október 15.). De tudta, hogy ez csupán jelkép, nem a török birodalom életképességének bizonysága: reformok híján „a tragicai vég bizonyos”. A reformok lehetőségéről írva olyan megoldást javasolt, amely a magyarság kelet és nyugat közötti közvetítő szerepéről a röpirataiban írtak feltétele: a Fekete-tenger „tisztán kereskedelmi tengerré” alakítása (1855. december 30.). Rokonszenve és tanácsai ellenére a törökért {II-1-378.} mégis csupán aggódni tudott, s tisztában volt azzal, hogy Oroszország a nagyhatalom. Míg Törökországot biztatta, Oroszországot visszafogni akarta: arra ösztökélte, hogy lépjen ki elszigeteltségéből, ígérjen békét és önmérsékletet. Arra számított, hogyha Oroszország polgárosodik, bekapcsolódik az európai államok közé, elfogadja politikai normáikat, ez gátat is jelent nagyhatalmi terjeszkedései előtt. A krími háború utáni béketárgyalások idején reményt látott erre – rá jellemző érveléssel nem politikai, hanem pszichológiai ok miatt – , „mert Muszkaország túlesett azon, mit megaláztatásnak képzelt” (1856. január 29.). Falk 1856. december 10-től jelentkezett rendszeresen Tájékozás című cikkeivel. Miután a porosz kormányt már korábban támadta oroszbarátsága miatt, most reménykedve hirdette, hogy porosz–svájci háborúra van kilátás. Ez folytatása volt egy évvel korábbi elképzelésének: akkor azt állította, hogy az osztrák–angol és a porosz–orosz szövetségi csoportok között elkerülhetetlen az összeütközés. 1857. január végétől már fontos témája volt Ausztria és az olasz államok közötti feszültség fokozódása. Az olasz egység, pontosabban az egységtudat felébredését várta Piemontban, s ez esetben francia segítség nélkül is győzelmet jósolt neki. A nemzeti egység alapján a győzelem: a magyar olvasó számára félreérthetetlen biztatás volt. Falk ezekben a cikkeiben a sejtetésen is túlment, és szentenciózus jelszavakat írt, mint például az olasz helyzetből levont egyik „tanulságát”: „a jég a kalapács által parányokra zúzható, hanem megolvasztani csak a napfény bírja” (1857. február 25.). Ám Falkban mindig megvolt a kellő óvatosság is, s ennek érdekében a nyilvánvaló ellentmondásoktól sem tartózkodott. Az olasz ügyről írt nézeteivel, célzásaival szöge ellentétben állt például, hogy az ausztriai–piemonti háború lehetőségét elvetette mint olyant, amely felborítaná az európai hatalmi berendezkedést. 1857 nyarától Falk sokat foglalkozott Belgium és Dánia ügyeivel is. Dánia elnyomó politikájával szemben a holsteiniakat védelmezte, s természetesen itt ez utóbbiak szerepeltek allegóriaként. Belgium más szempontból volt fontos a Pesti Napló számára: mint Anglia mellett az alkotmányos királyság modellje. A belga tüntetések, utcai forrongás lecsillapításánál a király alkotmányos szerepét, bölcsességét, politikai érettségét emelték ki a cikkek. Itt nyilvánult meg világosan a nemzeti és a társadalmi elégedetlenség merev szétválasztása, a lap párizsi levelezőjének sarkított, éppen ezért félreérthetetlen kifejezésével: „a belső felforgatási kísérleteket nem kell összetéveszteni azon kitörésekkel, melyek az
elnyomókat lökik vissza…” (1857. augusztus 12.). Falk a rend helyreállításának gyorsaságát a magyar nemzeti ellenállás alapelve szempontjából indokolta, mondván, ez „…azon politikai érettségnek és józan öntudatnak tulajdonítható, melyet épen az alkotmányos élet ültetett a belga nép szívébe, s mely percekre elkábítható ugyan, de tartósan el nem nyomható” (1857. június 14.). Falk III. Napóleon és Franciaország helyzete kapcsán többféleképpen is fontos mintákról beszélt. Franciaországról lehetett továbbra is a centralizáció {II-1-379.} elleni érveket elmondani, megvalósításának képtelenségét példájával lehetett illusztrálni. A III. Napóleonnal szemben álló liberális ellenzék választási kudarca alkalmával, 1857 nyarán a passzív ellenállás veszélyeire hívta fel a figyelmet (a negatív eszmék következtében elszeparálódik, a meglévő lehetőségeket sem használja ki, nem járul hozzá, hogy az adott viszonyokat materiális szempontból a „lehető legkellemesebbé” tegye a nép). Ez egyfelől önmaga újságírói aktivitásának és politikailag az ó-konzervatívoknak kimentését, másfelől azonban a Pesti Napló magatartásával való szembenállást is jelenthette volna. Ez utóbbi látszat elkerülése érdekében Falk ismét következetlen lett, s ugyanebben az időszakban arról beszélt, hogy a politikai szabadságot nem helyettesítheti az anyagi jólét, felhívta a figyelmet a materializmus „posványának” veszélyére (1857. augusztus 23.). Még India is arra adott lehetőséget Falknak, hogy a magyar helyzetről beszéljen. A soknemzetiségű állam polgáriasításáról szólva a nagy nemzetiségek szabad kifejlődését, a kisebbeknek viszont kulturális felemelését tartotta szükségesnek, vagyis a hazai nemzetiségi kérdés liberális nemesi programját javasolta Indiának. Ennek a gyarmati sorban élő nagy országnak példájával tudta leginkább aláhúzni a nemzeti szabadság elsődlegességét, hiszen ezúttal a minden más téren ideállá növesztett Angliával szemben kellett állást foglalnia. 1858 tavaszától–nyarától fokozódott a külpolitikai érdeklődés Itália és Franciaország iránt. Ám amint sűrűsödtek az események, úgy váltotta fel a Pesti Napló és főként Falk jelbeszédét a valóságos érdeklődés és tájékoztatás. A külpolitikai cikkek valóban külpolitikaiakká váltak, s ez némi hangsúlycsökkenéssel járt, legalábbis hatáskörüket illetően. 1859-ben a magyar ügyeket és a politikai célokat már majdnem nyíltan lehetett tárgyalni, ezért nem kellett külpolitikai burokban tálalni. Falknak ekkor főleg sokoldalú információi emelkedtek ki, de olykor ő is vállalkozott arra, hogy most már nem párhuzammal, hanem elemzésekkel világítsa meg a – megfogalmazásában mindig reményteljes – várható politikai fejleményeket. A krími háború után a Pesti Napló figyelme a gazdasági-polgárosodási kérdések felé fordult, majd 1858-tól a tárgyalásukra szánt hely is megnövekedett. Ez a tágan felfogott érdeklődési kör foglalta magában a mezőgazdaság, az ipar és kereskedelem, általában a polgárosodás kérdéseit, ezeknek kiágazása lett a társadalmi érdeklődés. 1857-től a társadalmi eszmék önálló tárgyalása háttérbe szorult az előző évekhez viszonyítva, a magyar társadalom állapotáról is inkább
csak kitérőszerű utalások szóltak. Ennek ellenére nem szűntek meg, hanem tágabb összefüggésekbe illeszkedtek. Galgóczy és Kemény első fontos témája a vasút volt. Kemény Zsigmond kevésbé a tényekről, inkább a vasút szimbolikus, a népeket összekötő, polgárosító, sőt a jövőben talán az országokat is megszüntető jelentőségéről elmélkedett: Európa egységéig tekintett előre. Számára a vasút a szellemi és anyagi haladásba vetett pozitivista hit megtestesítője, jelképe és igazolója lett. „A távolságnak kereskedelmi és országlati fontossága elenyészik… – írta 1856. {II-1-380.} július 30-án – s végtére alig marad Európában egyes népek számára külön sors, külön szenvedés vagy öröm, külön bukás vagy diadal… Az emberi nem folytonos haladása iránti hit és a világtörténet biztató szava nem enged kétkednünk, hogy azon egyesítő erő, mely korunk szellemi s iparmozgalmaiban fekszik, egyszersmind a rend és szabadság ereje is…” Ez a folyamat a magyar politika jövendő elvei szempontjából is érdekelte: saját elképzeléseinek igazolását látta benne. A vasút – különösen az erdélyi vasútvonalak – révén Magyarországra fontos szerep vár a Balkánt NyugatEurópával összekötő kereskedelemben, vallotta. „…Az árukötegeket politikai érdekek kísérik…” (1856. augusztus 2.), a Habsburg-birodalom népeinek kell a civilizációt, polgárosodást közvetíteni – azt pedig már korábban kifejtette, hogy erre csak a magyarok képesek, mert őket fogadja el mindkét fél. Ám – fűzte hozzá – „érdek-közösség és rokonszenv” szálaival kell a magyarsághoz fűzni e térség népeit. Az erdélyi vasút ügye azonban Kemény iránymutatása ellenére hónapokra a megyék és országrészek vetélkedésévé vált. A földbirtok problémái, jövőjének biztosítása köré összpontosult a legtöbb kérdés. Talán az egyetlen Pesty Frigyes volt az, aki 1856 márciusától sorozatosan foglalkozott az iparosítás érdekeivel úgy, hogy a mezőgazdasággal szemben is hangoztatta elsőségét. Mások ipari tárgyú cikkeiben a polgárosodás szempontjából szükséges, de a földbirtok érdekei mögött másodlagos jelentőségűként szerepelt általában, volt azonban olyan is, aki az iparosítást is az arisztokrácia vezetésével képzelte, hivatkozva az Andrássyak példájára. A fontosabb, átfogó cikkek írói, az egyetlen Fényes Elektől eltekintve, szüntelenül hitet tettek a gazdasági liberalizmus, a szabadverseny elve mellett. Általánosságban Pompéry, Falk és Galgóczy képviselték ezeket. Az előbbi kettő az uzsoratörvény eltörlésének és az önálló magyar földhitelbank létrehozásának szükségességéről a szabadverseny elve alapján cikkezett. Amikor a földhitelbank alapítását meggátolta a Kereskedelemügyi Minisztérium, mindketten az Első Magyar Általános Biztosító létrehozása, majd megerősítése érdekében folytattak nagy propagandát. Ennek az 1857-ben ó-konzervatív arisztokraták vezetésével megalakult tőkés vállalkozásnak Pompéry az alkalmazottja is lett. Fényes Elek – Széchenyire hivatkozva – 1855-től kezdve óvott a birtokelaprózódás ellen, s a birtokminimum törvényes szabályozását kívánta. Vele szemben Galgóczy Károly képviselte a „minden törvényes korlátozástól ment szabad adás-vevés” elvét a kettejük között 1856-ban lezajlott minimum-maximum vitában. Fényes a francia
példával érvelt (a Magyar Sajtó hasábjain), Galgóczy viszont az ugyancsak felsorakoztatott külföldi minták mellett elsősorban azzal, hogy a kisbirtok is a hazához láncolja tulajdonosait. Galgóczy ezzel az érvelésével a gazdasági liberalizmus hazai alapproblémáját szólaltatta meg: hogyan lehet összeegyeztetni a szabadversenyt a nemzet érdekeivel. A lényeget tekintve, erre mindnyájan egyetlen utat láttak, a nemzeti jellegű földbirtok erősítését a kozmopolita, de szükségszerűen erősödő {II-1381.} iparral szemben. Keménynek az ötvenes évek eleji röpiratai óta ez volt egyik fő tétele, s ezt hirdették az ötvenes évek közepétől a Pesti Napló cikkei is. Kemény eljutott az általános társadalmi dilemmáig is a Böngészet az anyagi haladás teréről című cikkében (1858. január 15.), amikor így fogalmazott: „tagadhatatlanul idves a szabad verseny elve; de az mégsem lehet a társadalom és állam jövőjére megnyugtató, ha a nagyobb gyár a kisebbet, a nagyobb tőke a csekélyebbet okvetlenül semmivé teszi, s ezen irtó harc fokonként vitetvén át a vagyon felsőbb regióiba, végre croesusi kincset ad néhányaknak, irusi nyomort millióknak.” A többiek azonban – mint Falk és Mészáros Károly is – megálltak annak kutatásánál, amit Székely József így fogalmazott meg: hogyan lehet az anyagi haladást „a nemzetiség számára lefoglalni” (1858. január 17.). Danielik pedig vészterhesnek látta, hogy „a nemesség és a földbirtok hátrál, mintha sejtené, hogy az első helyet, melyet e hazában mindeddig elfoglalt, jövőre az iparnak és kereskedésnek kell átengednie” (1858. január 8.). A vasút által szimbolizált szabadverseny elve alapján kifejlődő ipar és kereskedelem tehát szétválaszthatatlanul összefüggő nemzeti és társadalmi problémákat vetett fel a Pesti Napló köre számára. A folyamat társadalmi veszélyeit a nemzet fenntartása, megerősítése érdekében tett lépésekkel vélték összhangba hozhatónak. Igaz, hogy Kemény messzire elment a szabadversenyes kapitalizmus társadalmi következményeinek meglátásában, de – mivel politikai újságíróként kényszerítve volt, hogy programot is megfogalmazzon – ennek ellenszerét a nemzeti földbirtokosság gyámolításában fedezte fel, vagyis a dilemmát kétszeresen is azon a körön kívül igyekezett áthidalni, mint ahol jelentkezett: az ipar helyett a mezőgazdaságban, a társadalom helyett nemzeti téren. A polgárosodás követelményei és a nemzeti földbirtokosság helyzete közti ellentét a cikkírók egy részét már ekkor reakciós magatartáshoz vezette, s visszakívánták a patriarchálisabb hűbéri világot, melyet emberségesebbnek neveztek, mint az ipar által teremtett óriási nyomort. Ez a morális bírálat a talajtvesztett nosztalgiát megszólaltató írásokon kívül is általános volt, fő célpontja a tőzsdei manipulációk lettek. Agricola leveleiben Eötvös is a tőzsdét, a „nyerészkedést” okolta a bajokért. Ez a hang főleg Falknál lett groteszk, ki akkor ítélte el a tőzsdét, amikor maga is tőzsdeügyleteket bonyolított le, sőt segédkezett például a helytartóság alelnökének titkos tőzsdeügyleteiben is. Kemény nem fordult vissza a hűbériség felé, se nem állapodott meg a kapitalizmus előzetes bírálatánál, hanem a földbirtok polgáriasításának útját kereste. E program kidolgozása érdekében Galgóczy Károly tette a legtöbbet. Más lapokban és más
szerzőknél politikai és németesítési kérdésként váltott ki ellenállást a ritkábban lakott országrészek munkaerőhiányának betelepítés útján történő megoldási terve. Galgóczy ebben az extenzív gazdálkodási hagyományok folytatását látta, s 1855. nyár végén három megye statisztikailag elemzett példáján igazolta vele szemben az intenzív gazdálkodás fölényét és szükségességét. Innen kiindulva haladt tovább, de a racionális {II-1-382.} közgazdasági érvek közé mindig beiktatott érzelmi vagy morális szempontokat is. Az erkölcsinek is felfogott cselédprobléma megoldására javasolta például angol mintára a mezőgazdaság gépesítését. Aztán 1855 utolsó negyedévi cikksorozataiban felállította azt a tételét, hogy amennyire az iparban a munkáslétszám a döntő, ugyanilyen szerepet tölt be a mezőgazdaságban a határrendezés. Innen – a németországi és dunántúli falvak példájából kiindulva – eljutott a községrendezés témájához, a kisközségek összevonását és a puszták községgé alakítását sürgetve. „Korunk jelszava a központosítás”, mondta ki 1855. szeptember 29-én, és gazdasági s közigazgatási érvekkel bizonyította azt, aminek politikai vetülete a Pesti Napló egyik fő támadási pontját képezte. Nem lehetetlen, hogy ezek miatt a következtetései miatt kellett 1858 nyarán megválnia a laptól. Galgóczy az általános elvek fejtegetésén túlment, s meghatározott példákkal világította meg az elvek várható következményeit. 1856-ban elkészítette Békés, Csanád vármegye és Debrecen vidéke átfogó területrendezési és fejlesztési modelljét is. 1856-ban – az úrbéri törvényszékek működésének megindulásakor – a Pesti Napló már egyértelműen a parasztságot tette felelőssé a tagosítás vontatott előrehaladásáért. A vidéki levelek olykor tükrözték ugyan a nép hangulatát is, de a földbirtokos érdekekkel szemben a volt jobbágyok „felcsigázott követeléseinek” hangoztatása volt általános akár Galgóczy, akár Mészáros, akár az alkalmi cikkírók beküldött írásaiban. A Pesti Naplónak a földbirtok modernizálásán, a polgáriasításon alapuló gazdaságitársadalmi programjának átfogó következtetéseit Danielik 1858 eleji vezércikkei tárgyalták, a közvetítés, összeegyeztetés szellemében. Eszerint a Pesti Napló az osztályok előjogait „…az emberiség örök s elidegeníthetlen igazaival” kívánta egyeztetni, elvetve a szocialista és „az állam mindenhatóságának az elve” alapján álló megoldásokat, törvényes és alkotmányos reformok, „ó-magyar” és a hit kérdéseit nem érintő katolikus-protestáns egység útján (1858. január 22., 24., 28.). A kulturális, közművelődési és irodalmi kérdések tárgyalása képezte a Pesti Napló harmadik fontos tárgykörét. Ezeket, elsősorban az oktatási ügyeket, nemcsak a tárcarovatban, hanem a lap politikai részében is megszólaltatta. A vidéki levelezők is rendszeresen szóltak az iskolákról és az olvasásról, olykor a könyvtárakról vagy alapításuk szükségességéről. A Pesti Naplóban folyó reáliskolai vita 1852-ben indult, eleinte a reáloktatás fontosságának feltétel nélküli hangsúlyozásával. Különösen Török János foglalkozott vele sokat és kapcsolta össze a gazdaságfejlesztés, a nemesség polgáriasításának programjával. 1853-ban már az egyeztetés szempontja került
előtérbe. Csengery Antal Az angol nevelési rendszer című cikksorozatával (1853. november 18–24.) a Magyarországon is uralkodó német iskolarendszerrel szemben a humán és a reál képzést egyaránt megvalósító angol iskolarendszert állította mintaképül, s ekkor már Török János is párhuzamos humán és reál osztályokat javasolt a középiskolák számára. Évekig azonos {II-1-383.} súlyú érvek hangoztak el a klasszikus irodalmak és nyelvek s főleg a történelem, másrészt pedig a hűbériséggel szemben új szemléletet teremtő, az egzakt tudományokon nyugvó civilizáció mellett. A vita lezárását 1857-ben azonban a jeles pedagógus, az akkor kálvinista nemesi magániskolát fenntartó Gönczy Pál végezte el, a humán oktatás elsőségét bizonyítva. Többekkel együtt ő már arra hivatkozott, hogy csupán az alacsonyabb néprétegeknek, a gyakorlati pályákra készülőknek nincs szüksége a klasszikus humán tudományokra. Ez az álláspont logikus következménye volt a társadalmi, nemzeti és alkotmányjogi téren általánosan alkalmazott históriai folytonossági érvelésnek. A történelem mint kiemelkedő szemléleti kategória, Csengery munkatársi megjelenése, 1851 óta jelen volt a Pesti Naplóban, s 1853-ra Keménnyel együtt már több esetben elvégezték a sikeres forradalmak okainak elemzését. Kemény első szerkesztése idején, 1855-ben jelent meg Csengerynek A történetírásról szóló sorozata, melyben Lamartine, Ranke és Palacky műveit mutatta be, később pedig hosszan foglalkozott Thierry Attila című művével. Csengery ezekben az írásaiban lelkiismeretes kivonatolónak és jó ismertetőnek bizonyult. Kiemelkednek e sorból a cseh történetírás atyjáról, a föderalista politikus Palackyról írt fejtegetései, melyekben Csengery Kemény nemzetiségpolitikájának szellemében és megértésel közelített a cseh törekvésekhez, nagyra tartotta Palackyt, sőt párhuzamba állította az újkori cseh és magyar történelmet, a nemzeti ébredést és a két nyelvújítási mozgalmat. A Pesti Napló fontos és hangos irodalmi-esztétikai vitái elsősorban Gyulai Pál nevéhez fűződtek. 1854-ben jelent meg Petőfi-értékelése: ebben ugyan a forradalmár Petőfivel szemben tartózkodó volt és Aranyt korszerűbb költőalkatnak tette meg, de megteremtette a kettejük nevével fémjelzett népies-nemzeti korszakkategóriát. 1855 végétől aztán ő indította el a Jókai elleni hadjáratot. Először a színházról és a drámáról kezdett vitát, de a vitapartner és célpont, Jókai szerepét hamarosan a Magyar Sajtóban publikáló Egressy Gábor vette át. Gyulai ugyan merev és kíméletlen vitázó volt, mégis kiharcolta a szellemi igényességet kritikai életünkben, s a viták során megfogalmazott több olyan irányelvet, amely hozzájárult a nézetek tisztázásához, bár maga sem tudta következetesen végrehajtani őket. Így például felvette a harcot a nemzeti szempont kizárólagossága és ennek nevében egymás elvtelen dicsérete ellen, s ezzel jogosulttá tette a nemzeti és az esztétikai kategóriák együttes figyelembevételét. 1856 májusában Gyulaitól Greguss vette át a viták vezetőjének szerepét, s már ekkor kimutatta – még csupán irodalmi-kritikai téren –, hogy a Pesti Napló körül csoport, „párt” jött létre. Ennek a ténynek felmutatása természetesen szintén támadó élű volt, mert egyúttal arra is hivatkozott, hogy nem Jókai-Egressy volt a csoportteremtő, mivel álláspontjuk
idejétmúlt. Gregusshoz aztán Pompéry csatlakozott: Egressyt már nemcsak íróként, színészként is lehetetlenné kívánta tenni. 1857 végén Jókai Dózsa-drámája körül lángolt fel ismét a vita, Csengery Antal is megszólalt. Miután {II-1-384.} kioktatta Jókait a történetírók ismeretére, ő érte el, hogy Jókai végképp szakítson a Pesti Naplóval. E hosszú vitasor mellett nem kevésbé heves hangon folyt több kisebb vita; hiába szólaltak fel ellene néhányan a türelem jegyében. Így Salamon Ferenc 1857-ben Fényes Elek Falusi Gazda című füzetes kiadványának plagizálásait mutatta ki, az év végétől pedig Salamon, Gyulai és Greguss közös erőfeszítéssel, színibírálatokkal tették lehetetlenné Szigligetit. A kalendárium-irodalom ellen Gyulai és Pompéry szállt síkra, de állandó támadási felületet nyújtottak a Hölgyfutár és Tóth Kálmán versei is. E termékeny és ízlésformáló vitáknak inkább az eredménye volt hasznos – hangnemük és lefolytatási módjuk sokszor dúslakodott a személyeskedésben, sértegetésben és a túlfeszítésben. Egészen a Pesti Napló 1858. tavaszi betiltásáig jelen voltak ezek, utána viszont megszűntek. A Pesti Napló állandó cikkírói közül talán csak Kecskeméthy Aurél tartotta távol magát ezektől a vitáktól, pedig „Bécsi levelei”-vel ő is komoly ízlésnevelésre, nagy olvasottságon és gazdag tapasztalatokon alapuló esztétikai, szemléleti ítélkezésre vállalkozott. Foglalkozott zenével, festészettel, irodalommal és történetírással, ismertette a bécsi zenei élet eseményeit, szellemesen megokolta, hogy miért provinciálisak a bécsi színházak, Grillparzerrel szemben megvédte Katona Bánk bánját, kimutatta Lenau költői nagyságát, a Kazinczy-ünnepségek idején ő emlékezett meg a magyar újságokban kisbetűs hírré zsugorodott másik évforduló alkalmával Schillerről, számos alkalommal kiállt Wagner és Liszt zenei forradalma mellett, s 1857. szeptember 22-től hosszú Népismei párhuzamok című sorozatában Galícia és Itália néprajzi és közművelődési viszonyait vizsgálta, nemzeti, faji vagy vallási előítéleteknek a sajtóban szokatlan teljes híjával. A Pesti Napló tárcarovatának szépirodalmi anyaga is határozott koncepcióba illeszkedett 1855-től kezdve, s ebben csak a csiszolatlanabb ízlésű Pompéry János szerkesztői időszaka jelentett kis kitérőt, amikor például folytatásokban megjelenhetett Vas Gereben A nemzet napszámosai című műve. Egyébként már az első Kemény szerkesztette számban helyet kapott Arany János egyik verse, ezt majd több más is követte, aztán Vörösmarty, Tompa, Szász Károly költeményei. Egy ideig helyet kapott még Tóth Kálmán, és 1857 nyaráig folytatódott a Jókairegények sorozatos közlése is (Régi jó táblabírák, Az elátkozott család). A többi lapnál kevesebb volt itt a fordítás: névtelen német regényen kívül Dumas 1855–56ban, Turgenyev egyik elbeszélése pedig 1858-ban jelent meg. Ez utóbbi év második negyedévében Kondor Lajos írt a szerb népies hősköltészetről, cikksorozatát számos idézettel megtöltve. A népnemzeti esztétikai elveken alapuló irodalmi egység nevében szerkesztett tárcarovat irodalomtörténetileg tekintve is a kor legjobb magyar íróit, költőit vonultatta fel, s ekkor még nem vált nyilvánvalóvá
e kategória szűkös, merev mivolta. Mégis szembeszökő, hogy az 1850-es évek közepétől a Pesti Napló csakis a közismert nagy nevek, a „befutottak” közlési helye lett, a fiatalok, a kísérletező útkeresők teljesen hiányoztak hasábjairól. Új írónak {II1-385.} öt év alatt csupán kétszer adott helyet a Pesti Napló: ifj. Teleki Domokos és Majthényi Flóra azonban pártfogóiknak köszönhették ezt a kivételezést – az előbbit Arany, az utóbbit Gyulai mutatta be egy-egy alkalommal. Az ötvenes évek második felében a Pesti Napló az állásfoglalásaihoz a történeti jog és folytonosság alapelve felől közelített, gazdasági téren a liberalizmust vallotta, államalkotó és társadalomszervező erőként pedig a nemzeti elvet mutatta fel. Szemléletmódjának jellegzetessége volt a közvetítés, „kiegyenlítés”, „önmérséklet” gondolati és magatartási formáinak előtérbe állítása. A Pesti Napló cikkírói végső soron ezekben az elvont jegyekben ragadták meg a vasút jelentőségét, ezért volt számukra modell a centralizmus és a forradalom, a feudalizmus és a szocializmus szélsőségei között az angol és belga alkotmányos királyság, ezt tartották a középosztály legfontosabb tulajdonságának, ebben határozták meg a magyarság történeti szerepét nyugat és kelet között, ez volt a végkicsengése oktatási téren a humán-reál vitának, esztétikai téren pedig az ideál-reál vitáknak. A kiegyenlítés gondolati igénye és megalapozásának vágya vezette őket az angol liberalizmus tanulmányozásához és főként a következő másfél évtizedben a legnagyobb kortárs angol liberális pozitivista filozófus, John Stuart Mill kultuszához. A lap vezéreszméi egymással és ezek a szemléletmódjával filozófiailag is, politikailag is ellentétben álltak, nemegyszer kizárták egymást, ám a Pesti Naplóban – az ellenzéki pozíció eredményeként – sem szembesítésükre, sem feloldásukra nem került sor. A leginkább gondolati igényű cikkeket író Kemény Zsigmond is politikai alapelveket vont el az eseményekből, gyakran esztétikummá szublimálta a politikát (például a tragikum kérdésének vizsgálata Törökország esetében), de tulajdonképpen köztes szemléletmódnál maradt meg: a politika és a történetfilozófia közötti területen. Az ellentmondások meglátása és elemzése jellemezte őt, de fölébük kerekedni nem tudott. Amikor programot adott, mintegy saját érvei ellenére kényszerítette ki magából. Kemény Pesti Naplójának a vizsgálat és a politikum e kettőssége volt a leginkább szembeszökő jellegzetessége. Az 1850-es évek első felében a szerkesztők nagy része igyekezett elérni, hogy a birodalmi székvárosban, Bécsben szerkeszthesse magyar nyelvű lapját. Nem egyszerűen a központi hely jobb információs lehetőségei és a rangbeli emelkedés vonzotta őket, hanem az a nagyon is gyakorlati szempont, hogy kikerüljenek a rosszindulatú és kisszerűen kötekedő magyarországi hatóságok közvetlen felügyelete alól; a bécsi élénkebb sajtóéletben nem ők lettek volna a főszereplők, így a rendőrség is kisebb figyelmet fordított volna rájuk. Egyedül Török Jánosnak sikerült elfoglalnia, rövid másfél évre, ezt a kellemesnek látszó pozíciót, Kecskeméthy Aurél támogatásával. Török 1852-ben a Magyar Hírlap-beli „Magyar életkérdések” című sorozatában fejtette ki programját: társadalmilag az arisztokrácia, politikailag az ókonzervatívok vezető szerepére alapozta nézeteit. Egy ilyen szellemben szerkesztett
lap alakításához Kecskeméthy nem nyújtott volna segítséget, elvi ellenkezése miatt. Török Pesti Naplója azonban eltolódott a földbirtokosság, a köznemesség – az új megnevezés szerinti középosztály – érdekeinek képviselete felé. Ez volt az a döntő kérdés, amelyben Kecskeméthy felismerte a polgáriasító programot, s melynek kiemelése a bécsi politikai hatóságok számára is elfogadhatóan hangzott. A másik fontos szempont Kecskeméthy számára az volt, hogy Török lapjából a nemzet és a kormány érdekeinek egyidejű, meggyőzőnek látszó szolgálatát olvasta ki. Cenzori jelentésében azt emelte ki a Pesti Napló 1854-i évfolyamáról, hogy az „főtámaszát a földbirtokos középosztály nemzeti érzésében keresi. Ehhez az osztályhoz fordult az idén, nyíltan szakítván a magas arisztokráciával. Ebben a körülményben van a lapnak jelentősége. Török rendkívüli ügyességet fejt ki… Egyrészt eltalálja a megengedhetőnek határát, másrészt a kormány szándékának kétségtelenül lojális és igazságos méltatásában nem hívja ki a közönség visszatetszését…” Ilyen szemléleti rokonság felfedezése után Kecskeméthy már vállalta, hogy támogatja Török bécsi lapalapítási kísérletét. A későbbiekben is belefolyt a lap ügyeinek, irányvonalának vitelébe, sőt a Magyar Sajtónak fennállása első másfél évében a szerkesztőn kívül Kecskeméthy volt a legfontosabb irányítója. A PESTI NAPLÓ 1860–1861-ben A Pesti Napló 1860 őszén kétségtelenül a legtekintélyesebb és legolvasottabb magyar politikai napilap volt. E rangját, hol tisztelettel, hol enyhén gunyoros felhangokkal, kortársi ellenfelei is mindig elismerték. Az ötvenes évek második felében Kemény Zsigmond irányításával kialakult a lap szerkesztésmódja, íróinak széles tábora s állandó közönsége. Külsőleg a Napló az évek során viszonylag keveset változott. A szerkesztőség és a kiadó, Emich Gusztáv igyekezett kielégíteni a megélénkült belpolitikai élet és érdeklődés teremtette új igényeket, de hamarosan bebizonyosodott, hogy e téren a magyar sajtó lehetőségei még meglehetősen szűkösek. December 3-án megindították az esti kiadást. E kicsiny, az alkalomtól függően változó terjedelmű lapocska nem tudott gyökeret verni, nem volt érdeklődést keltő profilja és közönsége sem. A reggeli lapból kimaradt megyei tudósításokat, külpolitikai híreket, táviratokat közölték benne, s bár időnként meggyorsította a tájékoztatást, ennek nem volt érdemi jelentősége. A külpolitika ritkán szolgáltatott pillanatnyi szenzációt, a belső hírek pedig eleve több napos késéssel érkeztek a szerkesztőségbe. A terjesztés lassúsága miatt az előfizetők általában egyszerre kapták meg a két számot, ezért elsősorban a fővárosban lehetett volna hasznos, de a kettős főváros magyarul olvasó közönségére ekkor még nem lehetett egy önálló vállalkozást alapozni. Mindezt belátva, 1861. március 31-én megszüntették s az így nyert terjedelemmel kibővítették a főlapot. A Napló április 1-től egy nagy ív terjedelemben, öthasábos tördelésben jelent meg. E formátuma azután változatlan maradt a kiegyezésig. A két országgyűlés fontosabb ülései idején esetenként fél ív melléklettel egészítették ki.
Némileg módosult a hagyományos rovatbeosztás is. 1860 október–novembere folyamán a gazdasági tudósítások leszorultak a lap éléről, s az elméleti jellegű vezércikkek vagy Falk Miksa külpolitikai szemléi kerültek a lap első oldalára. A főcikkeket az egyesületi hírek, a legtöbb esetben Csengery Antal gondosan megírt, okosan elemző akadémiai tudósításai követték, majd a belföldi levelezés következett. A Napló ritkán közölt külföldi leveleket. Természetesen új s időnként a lap terjedelmének negyed részét kitevő rovatként jelentkezett a törvényhatósági tudósítások rovata. Ebben számoltak be az alakuló gyűlésekről, itt hozták szó szerint a radikális szellemű megyei feliratokat, itt ismertették a tisztikarok önfeloszlatását kimondó {II-1-542.} határozatokat. Az anyagot nem kommentálta a szerkesztőség, a lap az események hű krónikása maradt. 1861. november 24-én azután szűkszavúan közölték, hogy a továbbiakban felsőbb utasításra nem tudósíthatnak a lemondásokról. Ekkor a rovat újra megszűnt, hogy 1865 nyarán keljen ismét – immár véglegesen – életre. A belső hírek tömbjét a Különfélék címmel közölt kishírek zárták. E rovat nagyon változatos volt. Itt írt a lap néhány sorban a betyárhírekről és a szenzációt keltő gyilkosságokról, a társasági élet eseményeiről, házasságokról és halálesetekről, itt közölték s kommentálták röviden a kulturális élet eseményeit, de éppúgy itt ismertették pár mondatban a szerkesztőtársak ellen hozott ítéleteket, a lapbetiltásokat, Szilágyi Virgil, majd az Almássy–Nedeczky összeesküvés vádlottainak letartóztatását és perét, valamint Deák, Eötvös, később Andrássy Gyula és Lónyay Menyhért kiegyezést előkészítő, fontos tárgyalásait is. A politikailag lényeges hírek esetében olyannyira szűkszavú és dodonai volt a hírközlés, hogy a sorok közötti értelmet legfeljebb a beavatottak foghatták fel. A Különféléket követte a vezető európai lapok anyagára támaszkodó külföldi rovat. Mindvégig a Napló külpolitikai tájékoztatása volt a legszínvonalasabb Magyarországon. Gondosan megrostálták az anyagot, szükség esetén szembesítették egymással az ellentétes szellemű közléseket, kommentárokat, így valós, ugyanakkor tudatosan liberális szellemben alakított kép formálódhatott ki az olvasóban. A külpolitikai rovat terjedelme korszakonként változott. 1860–61ben nemritkán 1–1,5 hasábra szűkült, a provizórium bevezetése utáni tudatos passzivitás időszakában a törzsanyag is megnőtt, s a Napló sokszor nagyon részletesen, esetenként napokon keresztül szó szerint közölte a nyugati képviselőtestületekben elhangzott jelentősebb felszólalásokat, III. Napóleon és Napóleon herceg beszédeit, az érdekesnek tartott francia és olasz cikkeket, röpiratokat, vagy például a Lincoln elnök meggyilkolását követő vizsgálat anyagát. Az anyagválogatásnál mégis a fontos eseményekre helyezték a hangsúlyt. Előbb a bő terjedelemben ismertetett olasz háborús készülődésre, a Velencével és Rómával kapcsolatos fejleményekre, amelyek során 1860 telén sűrűn beszámoltak a magyar emigráció ügyeiről is, 1862-ben Garibaldi vállalkozására, utóbb a lengyel felkelésre, majd a schleswig–holsteini háborúra, a porosz–osztrák viszony alakulására. A rovatban mindvégig nyomon követhető az erőteljes francia orientáció. A Pesti Napló ábrázolásában a külpolitikai passzivitásra kényszerített, elgyengült Ausztria ellenpárja a kontinens eseményeit irányító, domináns nagyhatalom, Franciaország volt. A rovat után külpolitikai rövid hírek és távirati tudósítások következtek. Az új technikai lehetőségek növekvő térhódítását mutatta
a korszakunkban még nem nagyszámú, de növekvő mennyiségű magánsürgöny. A lapot gazdasági tudósítások, börzei jelentések és a hátsó oldal háromnegyedét, egészét betöltő hirdetések egészítették ki. E képlékeny, de lényegében változatlan szerkezetbe 1861 őszétől néhány új rovat épült be. Már májusban megjelentek az első bécsi levelek, majd a belpolitikai tér leszűkülésével párhuzamosan egyre nagyobb szerepet kapott {II-1-543.} a Csengery Antal és Salamon Ferenc által vezetett lapszemle. E rovat Csengery Antal Bécsi dolgok címmel szinte naponta közölt írásaiban nyerte el jellegzetes formáját. A Bécsi dolgok rövid, a magyar álláspontot általában maró tömörséggel érvényre juttató megjegyzések kíséretében ismertette az osztrák centralista lapok cikkeit, a Reichsrat tanácskozásait, a birodalmi főváros magyar vonatkozású híreit. Pozitív programot sohasem fejtett ki, részletesen nem polemizált, de a cáfolatok sorozata némi joggal tekinthető a kiegyezést előkészítő közjogi érvek első, aforizmaszerű gyűjteményének. E munka már előkészítette azt a szerepet, amelyet Csengery később Deák mellett töltött be. Látszólag formai kérdés, valójában azonban egy komoly szellemi fordulat lezárását tükrözte, hogy 1860. október 20-a után a Pesti Naplóból eltűnt a tárca, s amikor 1861 végétől ismét megjelent, a rovat már nem volt igazán érdekes. Ezt részben magyarázza, hogy az irodalmi lapok száma időközben megnőtt, ami elvonta az írókat, sokan a Naplóhoz közel álló Budapesti Szemlében publikáltak, s több volt a szaklap is. A valóság sokkal összetettebb. Az érdeklődés ismét szinte teljes egészében a politika felé fordult, az 1848 utáni változások elemzésének időszaka lezárult, s nagyjából befejeződött az elvi jelentőségű irodalmi viták kora is. A Napló köre többször szólt a szükséges reformokról, s semmi okunk kétségbe vonni e nyilatkozatok szubjektív őszinteségét, de a célba vett reformok már nem az elméletileg kutatható és tárgyalható szociális kérdésekre vonatkoztak, amire a tárcarovat teret nyújthatott volna, hanem a bekövetkezett és eredményeiben stabilizálni kívánt változások intézményes alátámasztására, aminek vitatása egyelőre korai lett volna. A mind szűkebb érdeklődési körű Kemény különben is csak vezércikket írt már, Csengerynek ideje sem jutott a valóban elmélyült alkotásra, a korábbi rangos írótársak közül pedig eltűnt a lap hasábjairól Gyulai Pál és Greguss Ágost neve. 1861 decemberében hiába ígérte meg Kemény, hogy a politikai események alakulása miatt felszabadult teret ezentúl szociális és irodalmi kérdések vitatására szánja, ez nem történt meg. Nem mintha a rangos nevek hiányoztak volna. Az új év kezdetén kezdte közölni a Napló Jókai Új földesúr című regényét, 1865-ben itt jelent meg Degré Alajostól A száműzött leánya, írt a tárcába kritikát Csengery, Salamon Ferenc, Maszák Hugó, s közöltek Szalay László, Révész Imre, Jámbor Pál és Hunfalvy Imre tollából, a hanyatlás tényén mindez nem változtatott. S ami szintén feltűnő jelenség, 1860 után a Naplóban Degré Alajos néhány kísérletétől eltekintve, nem jelent meg igazi tárcacikk. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a színvonalas lap a korszak végén koturnuszon járó komolyságával, morcos benyomást keltő politikai tudatosságával kissé kirítt színesebb, mozgékonyabb vetélytársai közül.
A szerkesztőség összetétele nagyjából változatlan maradt. Kemény Zsigmond elvi irányításával továbbra is Királyi Pál látta el a szerkesztés technikai feladatait, sőt ahogy Kemény betegsége előrehaladt, egyre többször ráhárult a lap összeállításának minden feladata. Kemény korábban sem volt figyelmes, {II-1-544.} mozgékony szerkesztő. Falk Miksa anekdotái szerint, szórakozott pillanataiban korszakos események sem serkentették munkára, néha át sem nézte a Napló nyomdába adott számát. Ez azonban csak az egyik oldal. Ezért nem tudott izgalmas, változatos lapot teremteni, s ezért maradt az el társaitól. Mégis egyike volt azoknak, akik tovább örökítették a magyar sajtó reformkori és legjobb abszolutizmus kori hagyományait, a felelősség- és hivatástudatot, – s amíg nem vesztette el önkontrollját, megőrizte a Napló szellemi-politikai egységét. Látni fogjuk, 1861-ben szinte minden soron érződik keze nyoma. 1865-től már más a helyzet, az olvasó sokszor úgy érzi, hogy számok sora teljesen esetlegesen született. – Régi társai közül megmaradt Csengery Antal és Salamon Ferenc. Évenként száznál több cikkel jelentkezett a lap főmunkatársa, az ekkor még Bécsben élő Falk Miksa. 1860 végén eltávozott a Naplótól a Magyarországot megindító Pompéry János s az új laphoz szerződött Greguss Ágost is. Új erőként lépett be az április végén az Emich-nyomda első emeletére, a Barátok tere 7. szám alá átköltözött szerkesztőségbe az akkor még inkább szépirodalmi ambícióktól fűtött fiatal jogász, a későbbi sokat vitatott történetíró, Thaly Kálmán (1839–1909), majd az ő távozása után 1864 júliusában a grafikusként és képzőművészeti lapszerkesztőként csak tengődő Barabás-tanítvány, Maszák Hugó (1831–1916). Tragikus haláláig a lap főmunkatársaként dolgozott a hírlapirodalom fiatal tehetsége, Reviczky Szevér (1840–1864). Koronként külön nehézséget okozott, hogy Csengeryt egyre inkább elfoglalta szerteágazó egyesületi tevékenysége, az Akadémia, a Földhitelintézet és a Budapesti Szemle, – a két országgyűlés alatt pedig képviselő volt a tagok jó része, 1861-ben Csengery és Királyi Pál, 1865-ben még Kemény Zsigmond is. Ezt a lap színvonala annyira megsínylette, hogy egyik levelében a szerkesztő is keserűen panaszkodott miatta. Az állandó írógárdát rangos kör támogatta. Most már szűkebb időkörünkben, tehát 1860 ősze és a provizórium bevezetése közötti mintegy tizenkét hónapnyi periódusban maradva, ezalatt rendszeresen írtak a Pesti Naplóba az egykori centralisták, Trefort Ágoston, Lukács Móricz, Szalay László, sőt egy fontos cikk erejéig jelentkezett Eötvös József is, többször publikált hasábjain a későbbi felirati párt vezetői közül Lónyay Menyhért, Gorove István, a párt szélső jobbszárnyához tartozó Zichy Antal, próbálkozott a választáson kibukott Kovács Lajos, gazdaságpolitikáról cikkezett Jánossy Ferenc. Mellettük megtalálhatjuk Ivánka Imre, Podmaniczky Frigyes és a pályakezdő Mocsáry Lajos nevét, aki néhány gondolatilag is újat hozó írását közölte. Már a névsor jelzi, hogy a Napló írói olyan súlyú politikai egyéniségek voltak, hogy a szerkesztőség még akkor sem tagadhatta meg cikkeik közlését, ha nem értett velük tökéletesen egyet. Mint a későbbiekben részletesebben látni fogjuk, az időnként adódó ellentmondások sohasem voltak bántóak. A csoport szellemi egységét – a szűkebb centralista körön kívül – alapvetően azonos politikai alapállásuk, a Deákhoz fűződő többé-kevésbé szoros
kapcsolatuk biztosította, a kisebb repedéseket pedig áthidalta a lap profilját meghatározó Kemény Zsigmond írói-politikai egyénisége. Deák neve egy fontos kérdést vet fel: milyen volt a Pesti Napló és a párt politikai vezetőjének viszonya? Tudjuk, Deák nem volt publicista, korábban sem szívesen írt, s 1860 után, néhány szűkszavú nyilatkozatától eltekintve, csak kétszer szólalt meg. 1861 márciusában a magyar–horvát viszonyról írt majd négy évvel később híres húsvéti cikkét publikálta. Közvetett befolyása volt fontos, de Kemény és mélyen tisztelt barátja viszonyát nem szabad leegyszerűsíteni. A szerkesztő levelezéséből s egyéb forrásokból tudjuk, hogy Deák többször is részletes tanácsokat adott neki, ugyanakkor tudjuk azt is, hogy Kemény, minden tisztelete ellenére, nem mindig tartotta be azokat, sőt időnként annyira eltért Deák intencióitól, hogy a munkatársai önállóságát általában nagyon óvó politikus kénytelen volt egy-egy nyilatkozattal elhatárolni magát a Naplótól. Éppen egy ilyen alkalom kapcsán, 1862. november 4-én fogalmazta meg – lényegében találóan és a későbbiekre is érvényesen – kettejük viszonyáról alkotott felfogását. Kissé sértett soraiban leszögezte, hogy egyes cikkekig terjedő sugalmazás Magyarországon nincs, hosszú írói pályája során különben is bebizonyította, hogy önálló egyéniség, senki kezében sem lehet eszköz. Ugyanakkor a legszorosabb elvrokonság köti a Deák-párthoz, mi több, vezetői közül többen személyes jó barátai, ezért alkalmazkodik politikájukhoz. Az most már egy másik kérdés, hogy Kemény nem volt vezető egyéniség. Elemző alkat volt s ez megmutatkozott az egész korszakban. Írásai több-kevesebb következetességgel a Deák által kitűzött célokat támogatták, értelmezték, népszerűsítették, – de mindenkor megmaradtak Kemény legsajátosabb szellemi termékeinek. E vonatkozásban is elmondhatjuk tehát, hogy a Pesti Napló jellegzetes arculatát ő határozta meg. {II-1-545.}
E vitatható, ám gyengeségei ellenére is nagy ívű pálya 1860 őszén újabb, az előző évek során kiformált gondolatokból született fordulóponthoz érkezett. Emberileg és politikailag egyaránt. Ekkor még nyugodtan elmondhatjuk, hogy alkotóerejét nem kezdte ki komolyan a lassan elhatalmasodó betegség. Kemény belső felbomlásának kórtörténete rendkívül bonyolult, hiszen az első jelek már az ötvenes évek közepén fel-feltörtek, s az intellektus látszólag még 1867 után is zavartalanul működött. De a szellemi alkotás helyét egyre inkább elfoglalta a nagy műveltségéből, a megszokott gondolati munkából vagy a mások eszméiből táplálkozó rutin. Az egyéniséget összetartó akarat erőfeszítése csökkent. A munka és felelősség alól koronként külföldi utazásokra, majd az asztal s a mind kevésbé nemes módon kielégített érzékek magányos örömeibe menekülő, kopott, sokakat megmosolyogtató Kemény már nagybeteg ember volt. Önmagával még azonos, külsőleg termékeny, belsőleg azonban hajdani énje kiszáradt roncsa. A forradalom vereségének nagy traumáját követő kiábrándult elemzések, s az esszékben kezdődő lassú letisztulás után, részben Deák hatására, az ötvenes évek végére Kemény eljutott oda, hogy ismét szembenézzen az egész tevékenységét meghatározó kérdéssel: mi módon állítható helyre a polgárosodás kibillent egyensúlya, miként békíthetők tartósan össze a régi rendből fennmaradt, eleven és
hatékony históriai erők az új kor követelményeit {II-1-546.} képviselő – Kemény szóhasználatában a „democraticus eszmék”-nek nevezett politikai célok hordozóiként jelentkező – erők követeléseivel. Napi sürgősséggel írt politikai cikkekről lévén szó, az alapkérdést természetesen csak érzékeltethette, s ami állandóan izgatta, az a magyar polgárosodásnak az összfolyamatban elfoglalt helye volt, illetve azoknak a követelményeknek a vizsgálata, amelyeknek feltétlenül eleget kellett tennie. A megoldás eszmei alapja mindkét vonatkozásban jóval korábban kialakult. Némileg leegyszerűsítve szólván, Kemény a históriát és ezen belül az általában nagy ívű civilizációs fejlődésnek tekintett polgárosodás hosszú, történeti folyamatát a fennálló és keletkező „nagy érdekek” s a „nagy érdekeket” általános szinten kifejező eszmék küzdelmeként fogta fel. Az érdekek és az eszmék egyaránt arra törekszenek, hogy elérjék „végső konzekvenciáikat”, s minden igényüket megvalósítsák. Ezért történetileg szükségszerű a radikális politikai áramlatok léte. S éppen itt rejtőzött Kemény felfogásában a tragikus mozzanat, ellensúlyozásaképpen pedig az állandó, őrködő kontroll szükségessége. Véleménye szerint ugyanis a valódi, értékeket teremtő és megőrző polgárosodás lényege egy állandó integrációs folyamat volt, a história és a fejlődés állandó összebékítése, mert csak e két tényező együtt teremti meg a dinamikus egyensúlyt. Az eszmék végső konzekvenciái, legyenek bár konzervatívok vagy forradalmiak, pusztán rombolóak, nem integrálhatóak a folyamatba, s „bosszuló végzetként” idézik fel az ellentétes, létükben sértett, s ugyancsak legitim érdekek visszahatását, a forradalmakra következő reakciók s a reakció túlzásaira ismét szükségszerűen kirobbanó forradalmakat. Ideáltípusa tehát – a gyakorlatban soha meg nem valósítható – kiegyenlítés. E gondolatrendszerben az értelmes, elvileg megalapozott kompromisszum történeti követelménnyé válik. Ha egy pillanatra eltekintünk a benne rejlő konzervatív elemektől, még mindig állandóan fenyegette Kemény ítéleteit egy látens veszély. Mivel az egyes tényezők valós súlyát csak a mindenkori politikai gyakorlatban állapíthatta meg s nem volt igazi politikai taktikus, a tények tisztelete nagyon könnyen átfordulhatott a bevégzett tények, az erőszak átmeneti sikereinek tiszteletébe. Elvi szinten ez következett be nála 1849 után. Az európai reakció évtizedes uralmának katasztrofális következményei azután némileg visszabillentették a mérleg nyelvét. S jóllehet politikai felfogása nem sokat változott, most ismét inkább a „szabadság” jogát védelmezte a vele „meghasonlott” „európai legitimitás” ellenében. A Pesti Napló köre számára az Októberi Diploma konzervatív kompromisszuma elfogadhatatlan volt. Jóllehet adataink meglehetősen szűkösek, bizonyosan tudjuk, hogy Deák 1859 óta az 1848-as törvények helyreállítását tekintette az egyetlen megnyugtató megoldásnak s minden jel arra mutat, hogy 1860 őszén ez a szerkesztőség tagjai számára is magától értetődő volt. {II-1-547.} A Diploma kézhezvétele után Kemény néhány soros levelet intézett a Napló Bécsben működő főmunkatársához, Falk Miksához. Sietve odavetett sorai a lap közvetlen teendőit vázolták, az elvet már nem kellett megindokolnia. Levele szerint a cikkeknek igyekezniük kell „az 1848-diki törvények legalitását óvatosan, de mindig előtérre hozni”. Ez egyelőre, folytatta Kemény, „nem, vagy legalább nem annyira” a végső
nehézségeket rejtő közjogi formák, a magyar minisztérium miatt fontos, hanem általa „a karok és rendek elméletét kell depopularisálni.” E rövid néhány sorban rejlett a Napló taktikájának kulcsa. Keményék határozott ellenzéki programot dolgoztak ki, de e program a magyar politikai élet színképében mégiscsak a középen helyezkedett el. A 48-as jelszó rendkívül képlékeny volt, s az adott pillanatban hívei közé lehetett sorolni mindazokat, akik valamilyen formában elutasították a Diploma rendelkezéseit; – függetlenül attól, hogy távolabbi céljuk 48 radikális továbbfejlesztése és a teljes önállóság kivívása volt, vagy a 48-as miniszteriális kormányzat alapján kötendő, kisebb-nagyobb mértékű kompromisszumokba is beletörődtek volna. 1860 őszén, néhány kivételtől eltekintve, a végső célokat még nem lehet felvázolni, ezek több hónapos politikai küzdelem során formálódtak ki. Az alapvető frontvonalak mégis megrajzolhatóak. Keményék ekkor több-kevesebb következetességgel az ortodox 48-as álláspontot képviselték. Tudatosan elhatárolták magukat minden radikális kísérlettől, az emigráció álláspontjától, ugyanakkor elhatárolták magukat a konzervatívok elveitől is. Az elvi elkülönülés nem jelentette azt, hogy a politikai kapcsolatot is megszakították. E 48-as program alapján a lehető legszélesebb nemzeti egységre törekedtek. Bízva abban, hogy sikerül bebizonyítaniuk, a forradalmi kalanddal és a megvalósíthatatlan Diplomával szemben ők képviselik a reális kiutat, maguk mögé akarták sorakoztatni az ellenzék egészét, de nem mondtak le a hatalomra került arisztokrata csoport befolyásolásáról és megnyeréséről sem. Mivel a Napló köre csak szigorúan legális eszközöket kívánt igénybe venni, arra épített, hogy az összehívandó országgyűlés imponáló egysége meggyőzi majd a konzervatív kormányférfiakat, miszerint egyedül 48-as alapon lehet tárgyalni. Ezért feltétlenül szükségesnek tartották, hogy azok megőrizzék bécsi befolyásukat, hiszen bukásuk esetén náluk jóval ellenségesebb erők jutottak volna ismét a kormányrúdhoz. E befolyásukat azonban csak akkor őrizhették meg, ha legalábbis részleges eredményeket érnek el, a kiegyenlítés elvi lehetősége és akarata megmarad. Másfelől a konzervatívoknak is nagy szükségük volt a Napló politikusaira. Dessewffyék minden valószínűség szerint túlértékelték hazai támogatóik erejét, a rendi-konzervatív eszmék vonzását. Azzal azonban tökéletesen tisztában voltak, hogy Deák ellenére végleges megoldás nem születhetik. Ezért a Diploma kibocsátása után azonnal tárgyalásokat kezdeményeztek. Sajnos az események menetét nem ismerjük pontosan. Annyi bizonyos, hogy Dessewffy Emil már október 21-én este Pestre érkezett s rövidesen találkozott az ellenzék itteni vezetőivel, közöttük Deák Ferenccel, Eötvös {II-1-548.} Józseffel és Kemény Zsigmonddal. Az ellenzéki vezetők elutasították a Diplomát, ugyanakkor elfogadták a politikai kibontakozás tervezett menetrendjét. Támogatták a megyék helyreállítását, biztosították Dessewffyt, hogy nem fognak tüntetően távol maradni a választójog meghatározása céljából összehívott esztergomi értekezletről s a két fél – formailag – azonos céljaival megegyezően megállapodtak abban, hogy a legfőbb kérdések, tehát a közjogi viszony részletes megvitatását az országgyűlésre hagyják.
E közvetítő helyzet határozta meg a Napló október 20-a utáni témáit és hangvételét. Néhány napi várakozás után, 25-én jelentették meg első elemzésüket. A lap belső oldalára tördelt cikket Királyi Pál írta alá. A munka taktikai remekmű volt: lényegében minden fontos ellenvetést elmondott, kitűzte az elvet s mégis nyitva hagyta a megegyezés lehetőségét. Szerzője abból indult ki, hogy mivel továbbra is hatályban maradtak a korábbi rendeletek, így a sajtórendelet is, indokolt lenne a hallgatás. Érdemben tehát nem tárgyalhatja a Diplomát, csak tartalmi összefoglalót ad. Mindenekelőtt örömmel nyugtázta, hogy ez a pragmatica sanctiora támaszkodik. (Érdekes, hogy e közjogilag nagyon művelt körben ekkor még senki sem tulajdonított különösebb jelentőséget annak, hogy a szöveg az 1713-as családszerződést idézi, s nem a későbbi magyar törvényt.) Több pozitívumot azután nem is talált. Az egyes pontokat hűvös tárgyilagossággal végignézve megállapította, hogy a kancellár új állása a magyar alkotmánytól idegen, „sérelmes eljárásnak kifolyása”, a birodalmi tanács intézménye, melynek „az ország törvényhozásában a legkitűnőbb szerep jutott, oly adalék a 48-dik előtti alkotmányos élethez, melyet a magyar ember csak ez újabb idők eseményrovatában kereshet”, az országgyűlési választás tervezett rendje eltérő az 1848. V. tc-től és rendi jellegű, nincs szó arról, hogy mit szándékoznak tenni „az egykor törvényesen végrehajtott s egy éven túl életben volt” unióval. Majd az esztergomi értekezlet kapcsán rátért a cikk érdemi mondanivalójára, miszerint „nem titkolhatjuk el ezúttal is azon meggyőződésünket, hogy … a magyar nép annyiszor kifejezett érzületével sokkal összhangzóbb s így sikert ígérőbb lesz, ha a választási jog megállapítására is (értelemszerűen tehát a többi vitás kérdésnél is) az 1848-ki alap vétetik azon pontnak, melyet a provisoriumból kilépő kormány a nemzetteli kibékülésre választ”. – A kissé dodonai fogalmazás ellenére mindenkinek értenie kellett: a Napló programja a 48-as alapon való megegyezés. Királyi cikkével a Diploma általános kritikája be is fejeződött. 1861 januárjáig a Napló írásai lényegében nem bolygatták a kormányhatalom kérdését s egyáltalán nem támadták a Diploma általános rendelkezéseit. Kemény az ellenzék országgyűlési bázisának kiépítésére és a háttérben fenyegető nemzetiségi ellentétek csökkentésére koncentrált. Az utóbbiról később részletesen beszélnünk kell, egyelőre maradjunk az első kérdésnél. Mint közismert, a Diploma alkotói a választójogi törvény módosítását kívánták, s e célból Esztergomba, a prímás elnökletével egy notable gyűlést hívtak össze. Az uralkodó nevében megfogalmazott javaslat csak a fő elveket tűzte ki. Ezek {II-1-549.} szerint a kormány vissza akart térni a korábbi rendi választáshoz, a megyék és városok képviseletéhez. E képviselők megválasztásában valamilyen módon részt vettek volna a korábban jogtalan rétegek is. A terv nyilvánvalóan a konzervatív nemességet akarta megnyerni. Az ország legszűkebben értelmezett belügyeiben visszaadta nekik a korlátlan politikai hatalmat, ellenértékül pedig a had- és pénzügy országgyűlési jogának feláldozását és a hagyományos kormányszékek elismerését kérte. Ezt az összefüggést a konzervatív sajtó nem is nagyon titkolta s alig három héttel később Zsedényi Ede a Pesti Napló hasábjain is kifejtette. A kimerítő válasz érdekében megjelentetett írásában arról szólt, hogy mindenekelőtt a megyéket kell
helyreállítani, mert az elhamarkodott 48-as törvényeket ott lehet megbírálni, a közvélemény ott válik határozottá. S a kibontakozó polémiában még tovább pontosította álláspontját. Nyíltan bevallotta, – ami már különben is köztudott volt –, hogy a konzervatívok nem küzdenek „az 1848-ki törvények minden betűjéért, de egy olyan historiai jogalapért, hol a fekvő birtok befolyása – születés és vallásra tekintet nélkül – képezi a szükséges mozgó kerekek és értelmi elemek közt az elhatározó súlyerőt, melynek bázisa… századok gyakorlata és királyi eskük által szentesített alkotmányos független állásunk.” Mindez a Diploma fényében, ami az utolsó mellékmondat valós tartalmát némileg megvilágította, annyit jelentett, hogy céljuk a polgári jogegyenlőséggel, közadózással és jobbágyfelszabadítással kitatarozott 47-es alkotmány, – a birodalom újjászervezett központi szervei vezetésével. A vitában mellékes kérdés, hogy 1860 őszén a konzervatívok által tervezett választójoggal sem lehetett volna olyan országgyűlést összehívni, mely megszavazta volna a Diplomát. Ez nem a politikai taktika kérdése volt. Egyrészt egy alapvető alkotmányos elvet kellett eldönteni, másrészt a konzervatív javaslat a 48-as törvényhozás egyik legfontosabb szociális-politikai vívmányát, az érdekegyesítés egyik kulcsát támadta meg. Kemény mindvégig így is tárgyalta. Jóval Zsedényi nyilatkozata előtt, első október 20-a utáni cikkében leszögezte, hogy a jövendő legfontosabb kérdése, mi lesz az esztergomi konferencia eredménye s milyen lesz a megyei bizottmányok összetétele. Ezek ugyanis „midőn a historiai jogok védpajzsa alatt járnak el”, tehát a 48-as törvényeket érvényesítik s egyúttal a nemesség politikai befolyását is megőrzik, „korunk szabad eszméit szólítják egyességre, vagy küzdelemre.” Különösen az, ha figyelembe veszik, hogy a forradalom után eltelt „közelebbi 12 év a democraticus igényeknek kedvezett”, s ha belátják – s itt már a válságokra mindig végtelenül érzékeny elemző szólt –, hogy „Európa oly zivatoros idők elébe néz”, amelyekben csak milliók együttműködése tarthatja fenn az államot. A kijegecesedő liberális hagyomány jegyében ismételten visszatért a témára. A magyar arisztokrácia, vagyis a nemesség, hiszen szóhasználatában ezt fedte a fogalom, a törvények meghozatalakor önként egyesült a demokráciával. Ezért nem üldözték 1848-ban, ezért népszerű 1860-ban is. Sikerült bennük egyesíteni a történelmi jogot és az egyenlőség méltányos mértékét, anélkül, hogy „a régi római imperialismus (s mutatis mutandis az általános {II-1-550.} szavazati jogból született bonapartista császárság, hiszen arról volt elsősorban szó) egyenlő szolgaságát modernizáltuk volna, vagy… ábrándok által az államban és társadalomban fejetlenséget és zavart hoztunk volna be.” A konzervatívoknak tudniuk kell, figyelmeztetett többször is, hogy ha „a törvény demokratikus alapjai aláásatnának, ezen baljóslatú műtét a legelső szerencsétlenséget az által provokálná, hogy a népben bizodalmatlanságot, gyanút és megbuktatási vágyat gerjesztene a nagyvagyonúak és nagynevűek iránt”. Ha megnyílna a viták zsilipje, ez a szándékolttal éppen ellenkező eredményre vezetne, az általános választójog következne.
E gondolatmenet a konzervatívokat kapacitálta. Eszmefuttatásának másik oldalával, amely lépésről lépésre kiterjeszkedett a 48-as törvényhozás egészének közjogi védelmére, elhatárolódott tőlük. Első írásaiban még úgy tárgyalta az uralkodói előterjesztést, mintha az nem állapítana meg ellentétet az V. tc. és a Diploma között, s így erre nem vonatkozna a felfüggesztés. E kétértelmű kiindulópontot azonban hamarosan feladta, s anélkül, hogy konkrétan kitért volna a miniszteriális kormányzatot megalapozó III. tc-re, ezt a 48-as törvénykönyv egészébe építve tárgyalta. A jogi oldalra nem kellett sok szót vesztegetni, hiszen ebből a szempontból akkor még a konzervatívok sem emeltek kifogást. „Magyarországnak nincs egyetlen törvénye”, szögezte le félreérthetetlenül, „mely a formaság több kelléke által tarthatna jogot az érvényességre.” A fontosabb vád politikai-taktikai volt. Közvetlenül 1849 után írt röpirataiban még Kemény is rögtönzéssel, túlzással vádolta Kossuthot, amit, tegyük hozzá, konzervatív ellenlábasai most alaposan kihasználtak. 1860-ban azonban már nyugodtan visszafordította a vádat. Valóban rögtönözték őket s a rég várt vívmányok forradalmi úton jöttek létre – oktatta ki ellenfeleit –, megalkotásukat siettették a bécsi zavarok és a pesti tüntetések is. „Szerkesztésök siettetve volt, mert elveik, bár a nagy többség által felkaroltattak, a törvénnyé válásban a helyes mértéken túl retardáltattak”. Ha ez érvényes ellenérv lenne, folytatta az eredményeket post festum legalizáló liberális forradalomértelmezések szellemében, Európa legszebb alkotmányos vívmányai tépetnének szét, hiszen rögtönözték és kicsikarták az aranybullát és Ulászló dekrétumait is, sőt – s ez jól elhelyezett oldalvágás volt a protestáns mártír szerepében némi népszerűségre szert tett Zsedényi ellen –, a protestánsok jogait fegyverrel vívták ki, mégis törvényesek. Mondandóját abban összegezte, hogy az elmúlt 12 év bebizonyította, a „múlt szent ereklyéi közt… leginkább bálványoztatik 1848”, – a nemzeti egység olyan erős, hogy „nincs oly pajtáskodási vágy, sőt összetartozási szükség is, mely megengedje, hogy törvényeinkből a másik fél kívánságára a legkedveltebb lapokat szakgassuk ki.” (A kép teljessé tétele érdekében hozzá kell tenni, hogy a konzervatívoknak tett gesztusként a választójogi törvény későbbi országgyűlési felülvizsgálatát elvileg Kemény sem zárta ki, mert ennek egyes határozmányait bizonytalannak érezte. November végén pedig Lukács Móric már arról értekezett, hogy az elméleti szempontból valóban túl demokratikus, de a nemzetiségek miatt {II-1-551.} egyelőre nem szabad emelni a cenzust. Az országgyűlés majd szűkítheti a választók körét, mert ha a községi ügyekre mindenki közvetlen, a megyékre pedig közvetett befolyást nyer, akkor „valóságos érdekek megsértése nem forogna fönn”, hiszen a kizárandók nem önállóak. E doktrínér liberális, s tegyük hozzá, premisszáival is összeütköző érvelés egyelőre nem játszott különösebb szerepet, de ennek ellenére sem szabad jelentőségét lebecsülni, mert azt jelezte, hogy a 48-as szabadelvűség fő folyama a szentesített törvényekkel végső konzekvenciáiig ért, s konfliktus esetén inkább a konzervatívok felé nyitott.) Kemény eredményei fontosak voltak, de a képet több szempontból ki kell még egészíteni. Miközben cikkei sorát publikálta, kiderült, hogy a kibontakozás menete
jóval lassúbb. A konzervatívok elhalasztották az esztergomi értekezletet, s megindult a megyék szervezése. Nem egészen öt évvel később, 1865 kora nyarán, Kemény úgy értelmezte 1860-as felfogását, hogy Zsedényivel és a konzervatívokkal szemben ellenezte a megyei közigazgatás helyreállítását az országgyűlés előtt. Ez mindenesetre túlzás, a tapasztalatok visszavetítése. Nem tette, s az adott helyzetben több okból nem tehette. A „térfoglalást” ellenző radikális kisebbség kivételével a liberálisok és a konzervatívok tökéletesen egyetértettek abban, hogy a magyar közigazgatás átvétele elsőrendűen fontos. Ha eltekintünk a nemesi önkormányzáshoz kapcsolódó nagyon szoros érzelmi szálaktól, amit a törvényhatóságokat hamarosan rendező konzervatívok megpróbáltak kihasználni, – a helyi közigazgatá átvétele döntő hatalmi kérdés volt. E hangulattal Kemény nem szállhatott szembe. A többség véleményének lapjában is teret biztosított. November elején Lónyay Menyhért cikkezett többször róla, sőt a liberális irány jobbszárnyától is mindinkább elszakadó Kovács Lajos a megyei igazgatás helyreállítása és a magyar nyelv bevezetése érdekében már kifejezetten konzervatív szellemben, tudatos „önmegtagadást” prédikált hasábjain. Kemény különállását az jelzi, hogy a Napló egyelőre fontosságánál kisebb terjedelemben tárgyalta a kérdést, alig-alig volt érdemi mondandója, s ő maga egyetlen sort sem szentelt neki. Későbbi értelmezéséből annyi mégis igaz, hogy taktikai koncepciójában a megyéknek nem volt szerepük s amikor megindult működésük, súlyos aggályokkal figyelte a helyi politikát. Az október 20-i szerepek november közepére megcserélődtek. Ekkor elsősorban a Pesti Napló hangsúlyozta az esztergomi értekezlet fontosságát. Nyilvánvalóan abban bízott s részben azért érvelt heteken keresztül, hogy az Esztergomban összegyűlt notabilitások döntő többsége a 48-as törvények mellett voksol, s az állásfoglalás, a választójog részkérdése mellett, eleve kijelöli a további fejlődés fővonalát. Amennyiben szavuk nem hangzik el, meg lehetne előzni a törvényes megyeszervezés, az országgyűlés integritása körüli irritáló részcsatákat, s döntő vótumuk, amely az ország egységes akaratát fejezi ki, egyrészt meggyőzné a konzervatívokat gyengeségükről, másrészt csitítaná a száz helyen induló, ellenőrizhetetlen agitációt. A gyors döntés után sietve össze lehetne hívni a 48-as alapokon {II-1-552.} álló, módszereiben és hangvételében mérsékelt, Deák vezetésével működő országgyűlést. – A Zsedényi-polémiában egészen egyértelműen jelentkezett ez a gondolat. Itt Kemény azzal érvelt, hogy az alkotmány helyreállítására eddig két eltérő példa van a magyar históriában. 1790ben a megyék radikális feliratai kezdeményezték. E feliratokat a Napló tárcája hosszan idézte. Ezzel szemben 1681-ben – az esztergomihoz hasonlóan – Szelepcsényi prímás elnökletével összeült egy értekezlet, az javasolta a törvényes állapot visszaállítását s tanácsukra az uralkodó összehívta a restitutios országgyűlést. A történeti példák nyomán érthető, közölte némileg saját vágyát Kemény, hogy Vayék a második utat választották s arra törekedtek, a „nehezebb kérdések a mielőbb megnyílandó országgyűléshez tétessenek át.”
Nyilvánvaló, hogy Kemény túlbecsülte az esztergomi konferencia lehetőségeit. A Napló közvetlen célja – igaz, elkésve – megvalósult. A gyűlés a 48-as törvény elfogadását javasolta, s ezen az alapon hívták később össze az országgyűlést. Szavazatuknak azonban nem volt távolabbra ható következménye. Ezzel szemben tökéletesen mérte fel a megyei erőviszonyokat, a magyar közvélemény hangulatát. Már novemberben leszögezte, hogy ott a konzervatív oldalon csak néhány „főtiszt” lesz, „a másik tábor pedig el lesz látva törzstiszttől közlegényig mindennel.” Világosan látta azt is, hogy a 48-as tábor megoszlott, mérsékelteket és radikálisakat egyesít. Az az érzése, írta, „épen a nagy szám és nagy harckészség fogja a vezetőket (magyarán szólva: a Napló politikáját támogató mérsékelteket) genierozni.” „A megyék szemkápráztató felvilágosítást adandnak a hangulatról”, folytatta, csak ez lesz a kérdés, hogy ha „alkalmat vennének mindent elmondani mi szívükön fekszik”, lesz-e lehetőség a további tárgyalásokra. Kemény jóslata – mint borúlátó jóslatai általában –, csak részben teljesült. De már ez is elég volt ahhoz, hogy a Napló befolyása érezhetően csökkenjen. Megindult a megyeszervezés, s rövidesen megjelent a kormány főispáni utasítása, amely az 1848-as törvényekkel ellentétes rendszert vezetett be. A megyék egy része bizalmatlanságot hirdető, a 48-as állapotok azonnali megvalósítását követelő feliratokkal reagált, átvették a törvényes közigazgatási hatóságot, az igazságszolgáltatást, pénzügyet. Radikális többségű hatóságok alakultak, a gyűlések természetesen megvitatták az országos politika kérdéseit, hangot adtak az évtizedes elnyomatás alatt felgyűlt népharagnak. Ezzel a Napló olyan térre szorult, ahol szükségszerűen elveszítette vezérszerepét. Az ellenzéki megyék oldalára állt s az általa is bizalmatlanul nézett radikalizálódásért a kormányra hárította a felelősséget. Nem is lehetett más választása. A főispáni utasítás már jelezte, hogy Vayék, az országos közhangulat ellenére, másodlagos kérdésekben is eltérnek a 48as törvényektől – a törvényhatóságok pedig 48-as alapon álltak. De e radikálisabb 48-asság a Napló kiegyenlítő politikáját is fenyegette. Így szerepe az események részletes ismertetésén túl arra korlátozódott, hogy ismételten nyugalmat és mérsékletességet javasoljon, mondván, a radikális határozatok, a városi zavargások csak a reakciót segítik. Az ellenzék egységét Keményék nem akarták megtörni. {II-1553.} Mégis hétről hétre egyre jobban érződött, hogy a lap tábora a megrögzött konzervatívok és az ellenzéki balszárny között lassan morzsolódni kezd. Kemény idézett leveléből következett, s a Napló politikájának elemzése is azt sugallja, hogy a minisztérium ügyét az országgyűlés előtt nem akarta feszegetni. Természetesen a 48-as alap implicite magában foglalta ezt is, s egy-egy futó megjegyzés, Trefort Ágoston és Lukács Móric rövid írásai jelezték, hogy a Napló a III. tc. következetes megvalósítását kívánta. Mondandója azonban túl kevés ahhoz, hogy az általános elven kívül, közelebbi következtetéseket lehessen levonni. Amíg ugyanis Lukács Móric „az 1848-ki törvények vádlói”-val szemben Ausztria nagyhatalmi léte feltételének nyilvánította a III. tc.-et, s Trefort arról szólt, hogy a 48-as alapon szervezett Magyarország és a szintén közös országgyűlésre összehívott „német–szláv” tartományok alkossák a birodalmi dualizmust, – ugyanő
a törvények szaván túl már megengedte, hogy a két gyűlés tárgyaljon egymással a pénz- és vámügyről, a fogyasztási adókról, s a 48-as határozatokkal ellentétben, az államadósság egy részének elvállalását ajánlotta. Amennyiben a Napló felfogásában mutatkozó tendenciát nyomozzuk, általánossága ellenére Kemény november végi megjegyzése a legfontosabb. A forradalom utáni röpiratokban és 1860-ban vallott nézetei közötti ellentétre hivatkozó Fortschritt-tal szemben, a tények meglehetősen merész értelmezésével, a szerkesztő azt állította, hogy ilyen eltérés nincs, véleménye változatlan. „Sürgetem t.i. az 1847–48-ki törvények érvényességét, és sürgetem azoknak – amennyiben célszerűnek mutatkoznék – törvényes revisióját a megnyílandó országgyűlésen.” E megengedő mellékmondat tartalma érdekes filológiai kérdés lehet, a Pesti Napló története szempontjából nincs különösebb jelentősége. Mert igaz ugyan, hogy a megegyezési készséget jelezte, de azt nem tagadta senki. Az adott pillanatban nem e feltételes engedmény tükrözte a lap politikai törekvéseit, hanem a konzervatívok és a Napló között kibontakozó újabb polémia. Zsedényivel egy időben a konzervatív Pesti Hírnök az 1847-es megyei rendszer nevében támadást indított a miniszteriális kormányzat ellen. A nyilvánvalóan összehangolt offenzíva által odavetett kesztyűt Csengery vette fel, s november 11-e után cikkek sorában utasította vissza Törökék meglehetősen színvonaltalan állításait. Elméletileg könnyű dolga volt, a Pesti Hírlap egykori vezércikkírójának nem esett nehezére bebizonyítania, hogy az ókonzervatívok ideáljai a modern európai alkotmányos fogalmakkal tökéletesen ellentétesek, sőt ezeket egyszerűen félreértik, amikor a parlamentarizmus adta felelősséget összekeverik a rendi jellegű bírói felelősségrevonással, illúziókat hajszolnak, ha a rendi berendezkedés visszaállításában bíznak, fejükre idézhette, hogy a 48-as törvények alig-alig szűkítették a törvényhatóságok jogkörét, s krokodilkönnyeket sírnak egy intézmény felett, amely tizenegy évi tetszhalál után ismét rendkívüli életerejét igazolja. A vita Csengery vitathatatlan szellemi fölénye ellenére meglehetősen színvonaltalan maradt, mindkét fél csak a rég elcsépelt érveket ismételgette. A Napló publicistája ugyanis elég {II-1-554.} kényelmetlen pozícióba kényszerült. Azokban a hónapokban, amikor az ellenzéki törvényhatóságok valóban a régi „megyei usus” alapján vívták küzdelmüket a kormány ellen, még a parlamenti kormány és a megyék viszonyát sem lett volna opportunus oly módon tárgyalni, hogy az érveket szolgáltasson az ellenfélnek. Ezért Csengery az alkotmányos elvek védelme mellett rendre visszatért annak bizonyítására, hogy a 48 előtti megyei rendszer, természetesen képviseleti alapon, a régi formában fennmaradhat a kifejlett parlamentarizmus alatt is, ami a tulajdonképpeni közigazgatási, s ami még fontosabb talán, az általa jól ismert szociális kérdések megkerülését jelentette. A széles alapú községi rendszer egykori apostola taktikai okokból feladta a közigazgatás demokratizálását. Éppen a Pesti Hírlapban megjelent cikkeire történt utalásaiból látszik, hogy 1861-ben maga is tisztában volt azzal, hogy kompromisszumot kötött s csak féligazságokat mond. Az már az 1861 utáni fejlődés szomorú következménye, hogy e féligazságok megcsontosodtak, s ezzel egy sokat ígérő reformkori kezdeményezés eltűnt a süllyesztőben.
Az elméletinek álcázott polémia, amely különben hetek alatt annyira elfajult, hogy az apja halála miatt is rendkívül érzékeny Csengery párbajra hívta ki Török Jánost, lényegét tekintve persze nem az alkotmányos élet helyreállítása utáni kormányzat és közigazgatás elvi kérdései körül forgott, hanem a megegyezés feltételeiről vallott ellentétes elveket tükrözte. Ekkor még a Pesti Hírnök is azt állította, hogy jottányit sem ad fel az 1848-as közjogi vívmányokból, csak más úton akarja megvalósítani őket. Ezért a Napló is megmaradhatott a látszólag veszélytelenebb, szenvedélymentesebb elméleti téren. Január közepétől kezdve aztán Csengery mind többször kitért az ókonzervatív demagógia tárgyi elemzésére, s rövid úton bebizonyította, hogy a szerteágazó érvelés felesleges, vádlói szemében „a 48-ki országgyűlésnek minden bűne az, hogy ellenőrzés alá vetette a legfőbb végrehajtó hatalmat, valósítá a törvényeinkben többször kimondott, de intézményben nem testesített felelősségi elvet”. Más formában ez nem oldható meg, közölte, de Törökék különben is elkendőzik az igazságot, amikor a III. tc. adta formát a kiegyenlítés akadályául tüntetik fel, hiszen ha a magyar alkotmány szellemében megvalósul a „nemzet független, felelős önkormányzata”, továbbra is fennmaradnak a pénz- és hadügy körüli ellentétek. Akik tehát Török Jánoshoz hasonlóan támadják a III. tc-ban felállított kormányzatot, törvénycitátumaiktól függetlenül, alkotmányos alapjogokat adnak fel. S nemcsak Ausztriával szemben veszítene ezzel az ország, tette hozzá Csengery. A magyar központi kormányzatot a megyék érdekében megfosztani azon hatalomtól, világított rá egy másik, ugyancsak mindig szem előtt tartott oldalra, „amely a közcsend és a rend s az ország állami egysége fenntartására szükséges: nálunk, hol főleg a vegyes ajkú megyékben annyi a széthúzó elem, oly államférfiúi hiba volna, amelynek egyaránt kárát vallaná az egyéni szabadság, az állam érdeke és nemzetiségünk”. A tervezett nyelvi reform megvalósulta esetén ez a szükséges egyensúly. 1861 ősze, a megyegyűlések felfüggesztése, majd a provizórium uralkodói meghirdetése új feltételeket teremtett a szabadabb szóláshoz már éppen hozzászokó magyar politikai lapok számára. A megkeményedő hatósági ellenőrzések következményeként sorra koboztak el egyes lapszámokat, 1862–1863-ban pedig több mint egy tucat cikkírót, szerkesztőt és kiadót ítéltek hosszabb-rövidebb fogházra, kisebb-nagyobb pénzbüntetésre. A sajtó megrendszabályozásához a Bach-korszaknál látványosabban kezdtek hozzá: a provizórium első nyolc hónapjában 486 esetben követte fenyítő eljárás „a sajtóvétségeket”. A puszta tényeket nézve különösnek tűnhet, hogy éppen a legtekintélyesebb politikai napilap, a Deák körül pártszerűen tömörülő politikusi és írótábor lapja, a Pesti Napló, mely ráadásul folyvást növekvő népszerűsége folytán az évtized közepére már 6000 előfizetőt szerzett magának – csupán a viszonylag legenyhébb intézkedésekre adott alkalmat. Itt megjelent cikkért senkit sem ítéltek el, s pusztán két száma elkobzásáról tudunk: az 1861. november 14-i és állítólag az 1863. március 28-i számát kellett újra nyomni. A Pesti Napló sem külsőleg, sem szerkezetét tekintve nem változott meg; maradt ívrét formájú, öthasábos szedéssel. Ha ingerelte a hatóságokat, azt nem váratlan
megnyilvánulásaival, hirtelen újításokkal vagy heves ellenszegülésekkel, hanem nyugalmával, tartózkodásával és a belpolitikai eseményekre {II-1-567.} való reagálások következetes mellőzésével érte el. Az európai sajtótörténetben páratlanul álló politikai napilap volt néhány esztendeig: nem politizált – pontosabban csak erős megszorításokkal, áttételesen. A passzív ellenállást 1861 ősze és 1865 nyara között valósította meg a legteljesebben. Deák azt hirdette, hogy „csak egy helyes politika van jelenleg – nem politizálni!” A Pesti Napló ugyanebben a szellemben nyilatkozott. Falk Miksa leszögezte, hogy „a belpolitika mától fogva oly tér, melyen a nemzet közreműködésére, legalább egyelőre, nincsen hely” (1861. október 31.). Később ezt Kemény Zsigmond részletesebben is kifejtette, amikor arról írt, hogy az 1861. évi feliratok lefektették az alapelveket, a jogfolytonosságot, azóta új kérdést nem intézett Bécs a magyar politikusokhoz, tehát nincs is miről beszélni. „A szenvedőleges magatartás szónoki erővel bír, mert mély érzés és önérzet jele” – igazolta politikájukat (1862. március 18.). Ugyanez a magatartás nyilvánult meg abban, hogy 1862 elején a Pesti Napló sokszor még vezércikkeit is a bécsi lapokból vette át. Deák politikai magatartásának tökéletes megfelelője volt a Pesti Naplóé a sajtó terén. Kemény Zsigmond ugyan joggal hivatkozott arra, hogy a Pesti Napló a pártfegyelmen túl önálló politikai tényező, de amikor feltette a szónoki kérdést, „nincs-e műveimbe és eljárásomba vésve írói és politikai egyéniségemnek tisztán felismerhető jele” (1863. november 4.), akkor a magatartásbeli rokonság lényegére hívta fel a figyelmet. Mert Kemény lapja nemcsak a politikai eszmék terén találkozott össze Deák Ferenccel, hanem a két politikus politizálási módja, egyéniségük is szinte szükségszerűvé tette, hogy együttműködjenek. Ezért nem volt szükség arra, hogy Deák közvetlenül befolyásolja Keményt és a Pesti Napló szerkesztését vagy hogy kizárólag ott publikálja cikkeit. Deák, ha Pesten volt, rendszeresen felkereste Keményt, ha Pusztaszentlászlón élt, sűrűn leveleztek egymással, ám csak utólag mondott kritikát a lapról. Deák 1862-ben egyetlen hírt fogalmazott meg – névtelenül – a Pesti Naplónak, azután csak 1865-ben jelentkezett 2 alkalommal, de ugyanennyiszer a Magyar Sajtóban is megtette, legközelebb pedig csak 1867-ben, Kossuth levelére válaszolva nyilatkozott nevének feltüntetésével. Saját személyében tehát alig volt jelen a lapnál, annál inkább Kemény Zsigmond révén. Kemény teljes egyéniségével hű volt Deákhoz és a passzív rezisztencia politikájához, s még akkor is rendületlen maradt, amikor a passzivitás ellen még Eötvös és Trefort is lázongani kezdett, s új lapalapítással próbálkozott. Kemény az 1860-as években közéleti népszerűsége csúcsán volt. A Pesti Napló szerkesztősége 1861 áprilisa óta az Emich-Nyomda székházában, a Barátok tere 7-ben működött, s nemsokára Kemény is odaköltözött. Lakása és a szerkesztőség a pesti politikusok, írók fő találkozóhelye lett. Arany János esti sétáinak is gyakori célpontja ez volt. A lap szempontjából a szerkesztőséggel azonos fontosságú helyszín volt a Szervita téri Mihalek étterem, ahol Kemény állandó baráti társaságával vitatta meg a
szerkesztőségi ügyeket, s ahol a kéziratok jelentős részét is {II-1-568.} beszerezte. Itt adomázott és vitatkozott Királyi Pál, Kemény szerkesztőhelyettese és a gyakorlati szerkesztői teendők végzője, Oláh Illucz János ügyvéd és politikai író, Tomori Anasztáz, a vagyonos mérnök, a magyar irodalom s a honi művészetek egyik legbőkezűbb mecénása, Kecskeméthy Aurél, aki hol a kormánylap szerkesztője volt, hol „compromittált” és a legkevésbé „gutgesinnt” írók közé számított, s Danielik János, a nagy karrier előtt álló, de gazdasági manipulációiba az évtized közepén belebukó pap. Kemény társasága, főként hangadói, Kecskeméthy és Danielik egyáltalán nem tartoztak a deáki politika feltétlen hívei közé – gyakran a feltételesek közé is aligha –, de Keményre és a Pesti Naplóra gyakorolt befolyásuk ellenére sem módosult a lap politikai magatartásmódja. Kemény Zsigmondról ezekben az években egyre többen mondták – ki évődve, ki maliciózusan –, hogy fokozódik szórakozottsága. Pedig többről volt szó: a ködképek már nemcsak kedélye láthatárán vonultak fel; a depresszió s az idegrendszer szétzilálódása kezdte fenyegetni a szellemi alkotóerőket is. Ötvenes évek közepi hatalmas munkabírása a messzi múlté lett. 1862 elején jelent meg a Zord idők, ettől kezdve már csak tervek vagy híresztelések szállongtak arról, hogy ismét szépirodalmi munkán dolgozna, de csak néhány esszét írt meg. Ám szerkesztőként is többnyire csupán az elvi irányítást végezte, kék ceruzájával megjelölte a másnapi számba kerülő cikkeket, s adomák keringtek arról, hogy maga sem ismeri lapjának cikkeit. Cikkírói termékenysége erősen hullámzott. Az évtized közepéig évről évre kevesebb vezércikke, írása jelent meg a Pesti Naplóban: 1862ben 55, a következő évben 43, 1864-ben már csak 33, az is mindössze négy hónap során. Ezekben az években nyaranta menekülni igyekezett a nyomasztó viszonyok és saját kedélyhullámzásai elől. Nagy utazásokat tett – de eközben változatlanul felfelmerültek kivándorlási gondolatai: hol Amerika, hol Svájc, ahol parasztként szeretett volna letelepedni. Ezek az utazások – 1862-ben Franciaországban, 1863ban Németországban és Dániában – a politikai vezércikkíróra is visszahatottak: mindkét évben hazatérte után kimagaslóan sok cikket írt, természetesen gyakran élve külföldi politikai tapasztalataiból is. 1865-től kezdve már legfeljebb Bécsig ment el, mert a politikai változások itthon tartották. Az év első felében még csupán 19 cikket írt, július és december között azonban már 39-et, ez volt azonban az utolsó nekilendülése. Az egész 1866. évben 34 cikke jelent meg, s kiegyezési politikájának nyílt diadala, 1867 első két hónapja során is csak 8-szor találkozhattak nevével lapjának olvasói. Egyelőre azonban, a kiegyezésig még csupán munkabírására vetett árnyékot a növekvő súlyú betegség, a megszületett teljesítményeket még nem befolyásolta. Cikkeinek tárgyköri beszűkülése az 1850-es évek második feléhez képest inkább a passzivitás politikájának következménye volt, viszont teljes fényben csillogtak vezércikkírói, sőt olykor szépírói erényei is a vitázó {II-1-569.} érvelésekben, a
külpolitikai elemzésekben és III. Napóleonról vagy Bismarckról készített több portréjában. A Pesti Napló munkatársi törzsgárdája azonos maradt az ötvenes évek végén kialakulttal. Királyi Pál mellett továbbra is belmunkatárs volt Thaly Kálmán, Csengery Antal, aki a bécsi lapok végigolvasása alapján írt a császárvárosban zajló ügyekről; 1859 és 1863 között Emődy Dániel, az 1849-es hivatalos Közlöny egykori szerkesztője; és Salamon Ferenc is tovább vezette az újdonság rovatot. Változatlanul Falk Miksa maradt a Pesti Napló vezércikkírója: 1867-ig mintegy 800 cikke jelent meg elsősorban külpolitikáról és pénzügyi kérdésekről, alkalmanként azonban bármiféle tárgyköri megszorítás nélkül. Falk ekkor már írnoknak mondta tollba a cikkeket, csak így volt képes sokirányú újságírói kötelezettségeinek eleget tenni. Az első új belmunkatársat 1862-ben szerződtette Kemény: Reviczky Szevér két évvel később bekövetkezett haláláig írt gazdasági tárgyú cikkeket. 1864-ben a Különfélék rovat vezetője az újságíró és grafikus Maszák Hugó lett, s 1866 végén Rákosi Jenőt is a laphoz vette Kemény. Az alkalmi cikkírók továbbra is mintegy „nemzeti koalíciót” alkottak: Deák-párti politikusok társaságában nem egy határozati párti is megjelent, s kívülük írók, újságírók, különböző szakterületeket képviselő értelmiségiek hatalmas csoportja. Aki a politikai részben nem, a tárca rovatban az is megjelenhetett, így a Gyulai által még az ötvenes években a Pesti Naplótól elmart Jókai is fél évig állandó szereplője volt Az új földesúr folytatásaival (1862. január 4–június 29.). A tárca rovat színvonala egyébként hanyatlott az előző évtizedhez képest, aminek fő oka az lehetett, hogy az irodalmi és a közművelődési lapok gyarapodásával, a sajtóélet gazdagodásával és tagolódásával együtt irodalmi és irodalomkritikai téren már kisebb feladat hárult a politikai napilapokra. De még ezt figyelembe véve is feltűnő az elszürkülés. A tárcalevelek megritkultak, Kecskeméthy Aurél alkalmilag jelentkezett velük, s Degré Alajos 1862-ben írt vasárnapi tárcái messze elmaradtak tőlük. A kritikák és ismertetések között viszonylag ritkán fordult elő figyelemre méltó név (egyszer-egyszer Reviczky Szevéré, Révész Imréé, Szalai Lászlóé és Gyulai Pálé), viszont hosszú folytatásokban töltötték meg a helyet olyan kevéssé jelentős munkák, mint Jámbor Pál (Hiador) magyar irodalomtörténete (1862 szeptemberétől) vagy Degré Alajos A száműzött leánya című regénye (1865 január–április). Különösen népes volt a gazdasági cikkek íróinak tábora; köztük volt Hollán Ernő, Trefort Ágost, Korizmics László, Eötvös József, Lónyay Menyhért, Pesty Frigyes és Szathmáry Károly. A társadalmi érdekű tárgyak is szinte kizárólag a gazdaságnak alárendelve jelentek meg. A passzív ellenállás azonan az érdeklődésre is kihatni látszott. Az egykori külföldi levelezők, tudósítók helyét nagyrészt a Pesten elolvasott német lapok szemlézése vette át. 1865 nyara előtt még az sem volt ritka, hogy az erdélyi ügyekről is bécsi lapokból vett át tudósítást a Pesti Napló. Olyan mérvű volt a távolságtartás, {II-1-570.}az eseményeken való kívülállás érzékeltetése, hogy azt még Kemény Zsigmond vezércikkeinek eszmei súlya s Falk
Miksa cikkeinek olvasmányos sokoldalúsága és jóltájékozottsága sem egyensúlyozhatta ki. A súlyos hiányokat az egykorú olvasók szemében a körültekintő politikai következetesség pótolhatta, s olykor a külpolitikai cikkek sorai között olvasható párhuzam felfogása. A lap politikai magatartása és ezzel együtt dinamizmusa átalakult 1865 nyarán, ezért a Pesti Napló történetének új fejezete is talán inkább ekkor, mint a magyar minisztérium kinevezésekor kezdődött. Keménynek 1862 nyarán átfogóan kellett érvelnie a passzivitás politikája mellett. Az elmúlt háromnegyed évben sokszor leírt megállapítások ekkorra már annyira elégtelenek lettek, hogy a Pesti Naplónemcsak a hatóságok gyanakvásával, hanem belföldi párthíveivel és a Deák-párt potenciális szövetségeseivel is szembetalálta magát. Kemény két 1849-es békepárti képviselőtársa, az immár konzervatív Kovács Lajos és Zichy Antal támadására válaszolt Promemoria ellenfeleink számára című hatrészes cikksorozatával (1862. június 19–július 1.). Kemény arra hivatkozott, hogy a Deák-párt az elmúlt időkben „kibeszélte magát”, s most, úgy látszik, azok jutnak szóhoz, akiket a közvélemény korábban „paralizált”. Pedig nem rejtélyes az álláspontjuk, a lap közönsége ezt jól ismeri. „Mi körülbelül tárgyaljuk azon kérdéseket – folytatta –, amelyek szorosan a napi politikához tartoznak, s a vitatkozástól csak ott tartózkodunk vissza, hol részünkről a vita vagy azért szükségtelen, mert nézeteink úgy is ismeretesek, vagy azért, mert most nem részletezhetők” (1862. június 19.). Amit ez után mondott, az a történelmi végzettel közeli ismeretségben álló Kemény jellegzetes érve: „Nem hisszük, hogy a ma vagy holnap dönt jövendőnk felett…” Vagy-vagyként látja az adott helyzetben választható utakat: bemenni a birodalmi tanácsba, beavatkozni mások, a Lajtán túliak ügyeibe és az örökös tartományok alkotmányos formáit közvetve megtorpedózni, vagy hallgatni, annál is inkább, mert ha téves kísérletek után kísérelnénk meg visszatérni a passzivitáshoz, ennek útját talán már zárva találnánk. Persze, folytatta tovább okfejtését Kemény, nagy tévedés azt hinni, hogy csak a magyarság vagy a Deák-párt magatartása hátráltatja az értekezéseket a kormánnyal. „…Nálunk nem népszerűtlen a kibékülés mint eszme – írta egy kissé jobban általánosítva a kiegyezési vágyat, mint az a valóságban volt –, s ha a magyar irtózik valamitől, ha kétkedő és gyanakvó, az egyedül az alárendeltség, a jogaiból kivetkeztetés, a rendszeres elerőtlenítés és beolvasztás félelméből történik. Szűnjék meg a félelem, a nemzet részéről semmi sem fogja gátolni a törvényes úton eszközlendő revisiót. De roppant tévedésnek tartjuk azon elővéleményt, hogy most lehetséges volna, még pedig kellő garantiákkal, eloszlatni a nemzet aggodalmait” (1862. június 28.). Érvelésében még egy fontos mozzanat jelentkezett, amikor Kovács és Zichy azon vádjára válaszolt, hogy a mindenáron való ragaszkodás az 1848-as törvényekhez elejét veszi az értekezéseknek, melyek a megértés alapjai. Kemény visszautasította a vádat, hiszen megváltoztathatatlan {II-1-571.} törvényt feltételezni „bornírozottság”; s kijelentette, hogy ők nem 1848-hoz, hanem a jogfolytonossághoz és a magyar alkotmányhoz ragaszkodnak.
A passzív ellenállás politikájának ez az alapos megindoklása igen hatásos is lehetett – de nem nyugtatta meg teljesen a cikksorozatként megjelent értekezés szerzőjét, Keményt magát. Mint gyakran, most is kételkedhetett a maga által választott politikai út helyességében. Erre mutat, hogy alig negyedévvel később oly módon foglalt állást, hogy azzal Deák rosszallását is kiváltotta. 1862 októberében névtelen nyílt levél érkezett a szerkesztőségbe, de néhány napot várnia kellett a közlésre, mivel Kemény éppen távol volt. Az október 24-i számban jelent meg ez a Somssich Pál tollából származó levél, azzal a szerkesztőségi megjegyzéssel, hogy Kemény is fenntartja a jogot nézetei kifejtésére. Mindezek a körülmények már önmagukban is felhívták a figyelmet, és vitát sejtettek. Somssich 1849-ig visszatekintő eszmefuttatásának lényege az volt, hogy a passzivitás politikájával összhangban úgy vélte, miután a jelen helyzetben nincs országgyűlés, „a megszakasztott fonálnak felvétele” az uralkodót illeti meg. Cikkéből azonban a nemzet és az azt képviselő országgyűlés hiányában túlzottan erősen csengett ki a kiegyezkedés vágya. Kemény Válasz az oct. 20-ki levélre címmel sorozatban tért vissza a felvetett kérdésekre (1862. október 25–30.). Finoman vitázott Somssichcsal; tulajdonképpen inkább árnyalta, továbbgondolta eszméit, és újra összefoglalta a Promemóriában elmondottakat. Különösen felhívta a figyelmet a Lajtán túli birodalomrészek alkotmányosságával összefüggő szempontokra, amikor a magyar tárgyalási készségnek akárcsak a gondolata is felvetődik. „A lajtántúliak új alkotmányos szabadságukat – írta Kemény –, legyen az bár csekély vagy nagy, igen féltik minden magyar programmtól, mert lényeges jogokat venne ki, akár ideiglenesen, akár állandólag az alkotmányos ellenőrzés alól. Mert úgy gondolkodnak, hogy a mit a magyar önként ad át az abszolutizmusnak, az a dolgok természeténél fogva tőlök is el fog vétetni, ha át engedni nem akarnák is.” „Nem elég tehát, hogy a magyar programmok törvényes formák szerint és sarkalatos jogaink iránti ragaszkodásunkkal megfelelőleg keressenek kiegyenlítési alapokat, hanem a sikerre nézve még az is szükséges, hogy a lajtántúliak alkotmányos aggodalmainak se adjanak akkora táplálékot, mely aztán ellenünk hatalmasan reagáljon, és pedig a szabadelvű eszmék zászlója vagy legalább czége s ürügye alatt” (1862. október 25.). Somssich javaslatára határozottan reagált. „Ezentúl is egyedül az országgyűlés megnyitása adhat alkalmat a kibékülés művére, s a törvényhozás által elfogadott és a király által szentesített törvénycikkek fogják a megoldások tartalmát alkotni” – írta Kemény. Tehát Kemény továbbra is védte pártja alapelveit, s legfeljebb a tárgyalás és kiegyezés gondolatkörénél való elidőzésének hangulati hatása színezte a megfogalmazott álláspontok értelmét. Mindenesetre a bécsi Die Presse (október 26.) ugyanúgy a sorok között {II-1-572.} olvasott, mint a magyar újságolvasók, de ő ekkor azt olvasta ki, hogy a Deák-pártban a kiegyezés iránti kedvező hangulat kezd kialakulni. Ezt a véleményét elsősorban Somssich cikkének közlésére alapozta, amit viszont Deák rosszallt, s el is határolta magát tőle. Deák a Pesti Napló november 4-i számában nyilatkozott, hogy semmiféle formában nem vesz részt a lap szerkesztésében, s Kemény is a függetlenségét hangsúlyozta.
Bár még december végén is az hírlett Pesten, hogy e miatt az ügy miatt feszült a viszony Deák és Kemény között, de ha így volt is, Deák változatlanul a saját politikai fórumának tekintette a Pesti Naplót. Annál is inkább tehette ezt, mert a kibékülési hangulat érzékeltetése legfeljebb taktikailag minősülhetett hibásnak, de nem volt cáfolható. A Pesti Napló december 4-i számában jelent meg a hír, hogy „Gr. Apponyi György országbíró ő excellenciája megyen fel Bécsbe a kiegyenlítés ügyében. Vajha e kiegyenlítés az 1848-iki törvények alapján és az országgyűlési feliratok szellemében mielőbb létrejöhetne!” A hír óriási feltűnést keltett, pedig azt nem tudták, hogy Deák fogalmazta. Csengery Antal bátyjához ekkoriban írt levelében határozottan állította, hogy „a mi Apponyi útjáról a Naplóban állott, saját kívánatára, Deák által formulázva igtattatott a Naplóba.” Ez a Deák-bibliográfiában máig sem szereplő hír és megfogalmazása arra mutat, hogy Deák egyáltalán nem zárta ki a kiegyezési tárgyalások megindulását már ekkor sem, természetesen azzal a feltétellel, hogy a passzivitás politikájából ne kelljen kilépniük. Apponyi lépését időjárásjelző ballon felbocsátásának tekinthették. Kemény már szeptember végén védelmébe vette Apponyit az Ost und West cikkével szemben (1862. szeptember 25.). Ez a cikk ismertette a néhány héttel korábban Kemény által is elutasított Kovács-röpiratot, s elvetette, mert a benne felvetett javaslatokat alkotmánytalannak, készítőit ókonzervatívoknak, feudális szemléletűeknek nevezte. Kemény ugyan megerősítette, hogy a Kovács által megfogalmazott programoknak semmi köze a Deák-párt álláspontjához, de ugyanakkor a mögötte állók gondolatvilágát az ókonzervatívokétól is elkülönítette, fenntartva ezzel az Apponyiékkal való kölcsönös közeledés lehetőségét. Kemény visszautasította, hogy Apponyiék feudálisok lennének, mert „szintúgy nem isolálják el magukat a nemzettől és hazánk érdekeitől, mint a többiek, szintoly meleg buzgósággal állanak a közhasznú vállalatok élén, mint a többiek, s alkotmányos jogaink iránti ragaszkodásukat szintúgy nem tévesztik össze az eltörölt kiváltságok és előjogok bárminemű visszaköveteléseivel, mint a többiek” (1862. szeptember 25.). Apponyi tárgyalásai idején óvatosan bizakodó magatartást tanúsított a Pesti Napló. Fél évvel később is ilyen szellemben írt Falk Miksa, amikor szóba hozta a magyar minisztériumról keringő híreket. Bevallotta, tény, hogy „országosan tisztelt személyiségek” tárgyalnak a jogfolytonosság elvének elismertetéséről, s bár nem mindenben lehet egyetérteni velük, de „míg ők a jogfolytonosság elvét általában elismerik és védik, míg csak olyasmit akarnak életbe léptetni, a mi ez elvvel tökéletesen megfér, addig nem lehet fáradozásaiknak sikert nem kívánni” (1863. február 13.). A tárgyalások útját végül is a kancellária vágta el, amikor 1863. március 9én tájékoztatták Apponyit a „kiegyenlítési emlékirat” elutasításáról. {II-1-573.}
Ebből az időből egy esetről van tudomásunk, amely lehetővé teszi azt a feltételezést, hogy Deák olykor közvetlenül is befolyásolta Keményt a lapszerkesztésben. 1862. december 10-én Emlékezzünk régiekről I. címmel reagált Kemény az osztrák W. Lustkandl centralista szellemű közjogi munkájára, mely az
örökös tartományok és Magyarország közti szoros reálunióról szólt, és felelevenítette a „jogeljátszás” eszméjét. Kemény egyetlen cikkében a fő tárgykörök ismertetéséig jutott el, s ígérte, hogy a további folytatásokban következik az ellenérvelés. Erre azonban nem került sor, Kemény többé nem folytatta a sorozatot. Volt, aki úgy tudta, hogy Deák utasítására kellett abbahagynia. Az mindenesetre tény, hogy ugyanekkor Deák Csengery Antal segítségével dolgozott Lustkandl könyvének tanulmány méretű megcáfolásán. (Munkája azonban ekkor félbemaradt, két év múlva fejezte be és 1864 decemberében adta át közlésre a Budapesti Szemlének.) 1864–65 fordulóján sűrűsödni kezdtek a kiegyezési hajlandóságra mutató jelek mind Deák, mind a kormány oldaláról. Ezt ugyan nem mondta ki a Pesti Napló, s az előjelekről is legfeljebb óvatosan tett említést, s természetesen nem szól arról sem, hogy 1864. december végén Augusz Antal a kiegyezés feltételeiről tárgyalt Deákkal. A lap a bécsi minisztertanácson a magyar országgyűlés összehívásának szükségességéről elhangzottakat (1865. január 5.) is csupán regisztrálta. A csend azonban ugrásra kész, mintegy erőgyűjtő csend volt. A közjogi kérdés vitatására Deák tanulmánya adta meg a jelet aBudapesti Szemle februárban megjelenő számában, ám az év első napjaitól a Pesti Naplóban is gyarapodtak az előjelek, amelyek azt mutatták: a Deák-párton belül is oly mértékben növekszik a kiegyezési hajlam, hogy a pártvezér is lépni kényszerül. Másfelől az is tény lehet, hogy Deák beleegyezése nélkül talán nem sugalmazhatta volna ezt a Pesti Napló. 1865 január-februárjában feltűnően sok gazdasági tárgyú cikk jelent meg Trefort Ágoston tollából, sokkal több, mint az előző években összesen. Deák nem értett egyet Trefortnak a hatvanas években az alföld-fiumei vasút propagálása érdekében végzett tevékenységével, s bár inkább utólag tett megjegyzéseket erről szóló cikkeire, ez befolyásolhatta Trefortot is, Keményt is. Most azonban egymás után jelentek meg Trefort cikkei, melyek gazdasági szükségszerűségként érveltek közvetve vagy közvetlenül a kiegyezés mellett. Trefort a birodalmi tanácsot is erkölcsileg támogatandónak tartotta, amikor az az adócsökkentésről tárgyalt (1865. január 5.), s ebben csatlakozott hozzá Falk Miksa is, már arról beszélve, hogy annak tagjai a Lajtán túli alkotmányosság megalapítói (1865. január 24.). Trefort a közjogi szempontú politizálás helyett olykor kizárólag a gazdasági érdekekre helyezte a hangsúlyt. „A mozgalom, mely nálunk létezik – írta Ismét a gazdasági egyesületekről című cikkében –, ugyan azon törvényeket követi, mint másutt. E törvényeknél fogva mi a politikai életben hódolni fogunk a democraticus irányoknak, akár tetszik, akár nem; mert a castszellem és következményei nem tarthatók, egy osztály s egy vallás másik felett nem uralkodhatik többé; társadalmi viszonyainkban pedig alá kell vetnünk magunkat a közgazdasági exigentiáknak, mert nem a háború, nem a közigazgatás, de az anyagi és szellemi termelés a társadalom legelső tényezője” (1865. február 23.). Ez az érvelés és szemlélet már nehezen volt közös nevezőre hozható a közjogi érvekre támaszkodó egységes passzív ellenálláséval.
A gazdasági tárgyú cikkek egyre hevesebb szavakkal követelték a magyar {II-1581.} földbirtok hitelviszonyainak megjavítását, a mezőgazdasági termelés növekedésének és a piacnak biztosítását, mind többször utasították el a passzivitást – igaz, az „anyagi” térre vonatkoztatva –, s mind nyugtalanabbul sürgették, hogy exporttal vehessünk részt a világkereskedelemben. Mindennek Trefort mellett (április 28., május 15., június 4.), Keleti Károly (március 8.), Somssich Pál (május 24.), egy hosszú sorozatban Jánosi Ferenc (Anyagi ügyeink, július 22–augusztus 5.) és Korizmics László (szeptember 26.) adott elsősorban hangot. Időközben megjelent a Budapesti Szemle 1865. 1. füzete, s benne volt Deák Észrevételek Lustkandl Venczel ily czímű munkájára: „Das ungarisch– österreichische Staatsrecht” című tanulmánya. Ezt azAdalék a magyar közjoghoz címmel ismertté vált, terjedelmes, 170 oldalas munkát úgy mutatta be a Pesti Napló február 21-i száma, hogy nála „nincs fontosabb magyar közjogi értekezés”. Deák ebben a művében is óvatos volt, de a hangsúlyokat már a kiegyezés érdekében módosította. A Pesti Napló hamarosan közölni kezdte a bécsi lapok reagálásait, először a kedvezőeket (március 1.). Aztán Kemény is megszólalt kétszer (március 8., 10.), de immár Deák művét méltatva, s nem folytatva 1862-ben félbeszakított Lustkandlbírálatát. Most mondta ki Kemény, hogy lapja pártlap, s röviden össze is foglalta programját. A Pesti Napló a „véleményegységnél” fogva a Deák-párt lapja – írta –, „azon szabadelvűek organja…, kik a sanctio pragmaticát, a kétoldalú szerződést, államviszonyainkat szabályozó nagy és örökemlékű, változhatatlan momentumnak tekintik; kik a jogfolytonosság elvébe a többi törvénycikkel egyenlőleg befoglalják az 1848-diakat is; kik a két feliratot fogadják el kiindulási pontul, s kik Deákhoz szorosan csatlakozva, ragaszkodásuk által e nevet jelszóvá emelték” (1865. március 8.). Tudatos időzítésnek s a pártvezér és a lapvezér egyeztetett lépésének eredménye lehetett ez a cikk: kilépés a passzivitásból s a programkészítés nyílt vállalása. Még néhány hétig azonban a Deák-értekezésre a bécsi Freie Pressében megjelent támadás visszautasítása során fogalmazódtak meg az egyes politikai nézetek. A március 29-i, április 2-i és 8-i, névtelenül megjelent cikkeket Deák életrajzírója, Ferenczi Zoltán Deák írásainak tartotta. Ezek még visszautasították a feltételezést, hogy az Adalék történeti-jogi értekezésen kívül politikai pártprogram is lenne. Április 9-én azonban Schmerling lapja, a Botschafter nagy múltra visszanéző elszakadási törekvéseket tulajdonított a magyaroknak. Deák erre felvette az odahajított kesztyűt, s megírta „húsvéti cikkét”, mely „Még néhány szó a »Botschafter«-nek april 9-iki czikkére” címen jelent meg a Pesti Napló 1865. április 16-i számában. Ez a korábban a kiegyezés irányában tett első lépésként számon tartott cikk inkább a Pragmatica sanctio átértelmezésének nyilvános tudatosításában volt az első lépés. A birodalom létét és érdekeit az első helyre állító átértelmezést Deák ténylegesen már negyed évvel korábban, Augusszal folytatott bizalmas tárgyalásai során
végrehajtotta. Ennek megfelelően a „húsvéti cikkben” is a birodalom szilárdságának kérdése került az előtérbe. Deák {II-1-582.} szavaival: „…mindenekfelett szem előtt tartva a birodalom biztosságát, melyet a sanctio pragmatica is szem előtt tartott, arra kell törekedni, hogy mind a birodalom biztossága teljesen eléressék, mind a magyar alkotmány alaptörvényei a lehetőségig fentartassanak, mind a lajtántúli országok alkotmányos szabadsága kifejtessék és teljesen biztosíttassék.” Programjának kifejtését Deák nem a Pesti Naplóban, hanem a konzervatív bécsi Debatte-ban, a májusi levelek útján tette közzé. A Pesti Napló közben a „húsvéti cikk” külföldi visszhangját ismertette, bőségesen, de kommentár nélkül. A bécsi lapok többsége, a Presse, a Fremdenblatt, sőt még a Botschafter is pozitívan fogadta, s csak a Freie Presse tartott ki a negatív véleménynél (1865. április 21.). A belgrádi félhivatalos lap éppenséggel reményét fejezte ki, hogy a Deák cikkében kifejtett elvek alapján létrejön a kiegyezés, s közölte: a történelemből okulva, a szerbek most már a magyarok barátai, s remélik, ugyanez áll viszont is. (1865. május 3.). A Pesti Napló Deák programjának kifejtésében értelmezőként vett részt. Május 23-i számában válaszolt az Ostdeutsche Postnak, mely a Debatte-ban közölt májusi leveleket a felirati párt programjának nevezte. Ezt helyesbítette azzal, hogy a párt az 1861-i országgyűlés óta nem gyűlt össze, s a következőig nem is fog, tehát pártprogramról sem lehet szó; hanem a Debatte szerkesztője május elején Pesten járt, s Deákkal és elvbarátaival folytatott beszélgetéseit tette közzé. Ezek „körvonalazások”, egyéni vélemények voltak, bár „azok lényegét helyesen fogta fel”. A német lapnak arra a kérdésére, hogy miért nem közölte a Pesti Napló a közös ügyek tárgyalásának módjára vonatkozó konkrét javaslatot, azt válaszolta, hogy ennek elmaradásából nem lehet következtetést levonni Deák tárgyalási készségének komolyságára nézve, ugyanis a pesti rendőrség nem engedte a cikk közlését. Amilyen óvatos volt ennek a cikknek a hangja, ugyanolyan óvatos bizakodás kísérte Ferenc József június 6–9-i pesti látogatását a gazdasági egyesület kiállítása alkalmával. Rövid leírásokat, beszédeket közölt a lap: többször a hivatalos kormánylap, a Sürgöny után, de nem mulasztotta el, hogy beszámoljon az uralkodó első napi kijelentéséről: hamarosan összehívják a magyar országgyűlést, s meg fogja hallani a kívánságokat, melyek összhangban állnak a birodalom hatalmi állásának követelményeivel. Június 11-én Somssich Pál foglalta össze, hogy milyen gyakorlati haszna volt Ferenc József pesti látogatásának. „Ezen fejedelmi látogatás után – írta – a megoldandó kérdések nehézségei felett keserűség és szenvedély nélkül szólhatunk, értekezhetünk, vitatkozhatunk! … Fennállnak kétségtelenül ezután is még mindazon objectiv nehézségek, melyek részint helyzetünkel vannak szükségképpen összekapcsolva, részint a lefolyt 16 év bűnei, hibái és tévedéseiből erednek – de ki van véve a kérdésnek fullánkja, mert a fejedelemnek bizodalmas közeledése bizodalmat keltett…”
A remények mellett természetesen felerősödött a kritikai hang is a Schmerlingkormánnyal és általában a bécsi politikával szemben. A gazdasági cikkek érveléséről már szóltunk, ezek mellé Falk külpolitikai vezércikkei csatlakoztak. {II-1583.} Elsősorban arról szólt ekkor, hogy Ausztria európai befolyásának csökkenése egyáltalán nem szükségszerű, hanem csakis a hibás politika következménye, tehát ennek megváltoztatása megfordíthatja a folyamatot. Olaszország elismerése mellett a kereskedelmi haszon érveit hozta fel, bízva a politikai változásokban, „ha a tarthatatlan hagyományok helyébe józan érdekpolitika lép” (1865. július 2.). Kemény pedig Schmerling lemondása után többször visszatért a centralista politikus arcképének megrajzolásához, s annak bizonyításához, hogy lényegileg Bach politikáját folytatta, de a birodalmi érdekek szempontjából veszélyesebben. 1865 nyarára megváltozott a magyar sajtóélet. Számos új lap alakult, a belpolitikai érdeklődés az előtérbe került, s azok is elsősorban ezzel és a kilátásokkal foglalkoztak, akik addig hallgattak róla. A rendőri ellenőrző hatóságok szemet hunytak efelett, olyannyira, hogy például az élclapok elkezdték közölni azokat az írásaikat és karikatúráikat, amelyeket a korábbi években betiltottak. Még csupán a hangulat, a politikai levegő változott meg, alapjában új lépésekre semelyik oldalon sem került sor. Személycserék történtek a birodalmi kormányzat élén, de ezek következményeiről, irányáról biztosat még nem lehetett tudni. Ebben a helyzetben szólaltak fel a csehek, figyelmeztetve a magyar törekvések veszélyességére. František Palacky már májusban cikket közölt a Národban, amelyben a birodalom dualista átalakítása ellen foglalt állást, augusztusban pedig a Národni Listy figyelmeztette a kormányt, hogy túl nagyra növekedett a magyar befolyás. Falk Miksa ez utóbbi cikkre reagált (1865. augusztus 29.), tartva magát Deák és Kemény szempontjaihoz, vagyis hogy a magyar politika célja saját jogaink biztosítása, anélkül, hogy a Lajtán túli birodalomrész ügyeibe beleszólni kívánnának. A cseh cikk a magyarországi nemzetiségek jogainak védelmezőjeként lépett fel, javaslatait azonban Falk visszautasította, bebizonyítva, hogy az elmúlt években sem kapták meg azokat a jogokat a nemzetiségek, amelyeket most egy leendő magyar kormánytól követel. Azt elvileg is képtelenségnek nevezte, hogy a kormányban helyet kapjanak a nemzetiségek, hiszen „véleményünk szerint a kormány az állami érdekek képviselője; a nemzetiségi ügy pedig minden ország belügyei közé tartozik, miket mindegyik a maga autonómiája alapján függetlenül megoldani köteles, s a kormány annál jobban felel meg a maga feladatának, minél kevesebbet elegyedik a nemzetiségi vitákba.” A Pesti Napló a korábbi években valóban igen mérsékelt, sőt tartózkodó magatartást tanúsított a hazai nemzetiségi kérdésekben. Következett ez Kemény liberalizmusából, mely addig terjedt, hogy több alkalommal rendreutasította Falk Miksát is, amikor az becsmérlő hangon szólt a nemzetiségekről, elsősorban a románokról. A Pesti Napló toleranciájában azonban bizonyára nagy szerepet játszott a hatvanas évek közepéig tartó passzivitás politikája is, amelynek egyik ékes példája volt, hogy – mint már említettük – még az erdélyi politikai ügyekről, s főleg az 1863 nyarától Nagyszebenbe összehívott és az erdélyi magyar képviselők
által törvénytelennek minősített országgyűlésről is ritkábban tudósították a helyszínen élő magyar politikusok {II-1-584.} vagy újságírók, inkább a bécsi lapok alapján adott hírt. A viszonylag kevés eredeti cikk nagyobbrészt tényközlésre szorítkozott, s általában a kommentárokat is elhagyta. Így az 1863. júliusi erdélyi választásokról szóló két beszámoló (július 12., Y jelzéssel) pusztán leírta az eseményeket, amint a román papok ornátusban vezették választóikat s a „nem jól” szavazókat nem részesítették a szentségekben, vagy amint a magyarokat háttérbe szorították. Azt sem hallgatta el, hogy a fanatizált nemzetiségi mozgalom a vallással s „kommunisztikus vágyakkal” fonódik össze – de mindez megmaradt a tényközlésnél, lehetséges következményeinek vagy akár az ellene való védekezésnek taglalása nélkül. 1865. szeptember 1-én az uralkodó feloszlatta a nagyszebeni országgyűlést és november 26-ra Kolozsvárra hívta össze az újat. Ettől kezdve az erdélyi és a nemzetiségi ügyek is nagyobb teret kaptak aPesti Naplóban, belügyekként tekintett rájuk, s apránként megjelentek vagy Deák Farkas és Dózsa Dániel személyében visszatértek állandó erdélyi munkatársai. A fő kérdést a nemzeti-nemzetiségi megbékélés és Erdély s Magyarország uniójának helyreállítása képezte. Október elején a két csillaggal jelölt szerző arról számolt be, hogy a románok nem kívánnak részt venni az új országgyűlésen, s ezt rossz hírként továbbítja. „A szebeni tartományi gyűlés – írta – alkotmányunk sérelmével és törvényeink rendeleteinek önkényes félretételével hozatván létre, abban Erdély magyar elemei hazafiúi kötelességszegés nélkül részt nem vehettek, de azért emez octroyált tartománygyűlésnek mindazon törvényeit, melyek a román nép nemzeti jogainak elismerésére és biztosítására hozattak, nemcsak helyesléssel fogadták, de ezen felül sajnáltuk [!] is, hogy a velünk és érdekeinkkel ellenséges álláspontot elfoglalt kormány központosítási merev törekvéseivel megfoszta bennünket a szép alkalomtól, melyben román néptársunk iránt a testvérszeretet élő bizonyítékát tehettük volna meg” (1865. október 11.). A továbbiakban arról szól: az új erdélyi országgyűlés azt tekinti feladatának, hogy ami eddig ajándék volt, azt most törvénybe iktassa. Az unió ügye 1866 elejétől lett gyakori téma Deák Farkas tudósításaiban és Dózsa Dániel cikkeiben, majd Vélemény az erdélyi részek assimilatiójáról című sorozatában (1866. május 23.–június 6.); ezek szintén a nemzetiségi egyenjogúság alapelvéből indultak ki, s mindig négy nemzetiségről beszéltek. Ebbe az egységesen liberális szellemű nemzetiségi megbékélési politikába – amelynek alapelvei voltak tiszták, s buktatói csak a kiegyezés után jelentkeztek – disszonánsan szólt bele Falk 1866. május 26-i cikke, mely Károly román király trónra lépéséről gúnyosan írt. Kemény ekkor Deák erélyes rosszallását továbbította Falknak, azzal a kívánsággal együtt, hogy cikkének rossz hatását újabb cikkeiben tegye jóvá. Bármennyire fontos ügy volt is az erdélyi, 1865 nyarán még csak másodrendűnek minősült a kiegyezési esélyek latolgatása és a politikai programkészítés mögött, s csak akkor került viszonylag az előtérbe, amikor 1866 második negyedévében a
magyar országgyűlés alig láthatóan, mintegy szélcsendben {II-1-585.} dolgozott, a bizottsági munkálatokba vonult vissza, várva a bécsi udvar további lépéseit, melyek nagyrészt a Poroszországgal való viszony alakulásától függtek. Egyelőre még 1865 nyarán és őszén sorra megszólaltak a lapban a Deák-párti politikusok, s hol vita formában, hol szinte értekezésként mondták el nézeteiket a kiegyezés lehetőségéről és a magyar kívánságokról. Andrássy Gyula Néhány igénytelen szó a szabadelvűekhez a Lajthán túl címmel (1865. augusztus 6.) fogalmazott a legvilágosabban s a leginkább egyszerűnek tüntetve fel a Deák-párt magatartását. Röviden jelölte meg célnak „az alkotmányos szabadság valósításá[t] a birodalom mindkét felében, oly formában, melybe a birodalom mindkét fele legjobban belé nyugszik.” Diplomatikus könnyedséggel siklott át az átmeneti kormányokkal szemben kívánatos politika kérdése felett. „Mi hisszük és reményljük, hogy azok, kik nálunk átvették a kormányt [ti. Mailáth és Sennyei – B. G.], alkotmányosan, azaz a többség értelmében fognak kormányozni, és akkor támogatni fogjuk őket, nem tekintvén, hogy nem voltak a többség képviselői. Ha nem – úgy, alkotmányos kötelességünkhöz képest, igyekezni fogunk őket megbuktatni.” Andrássy elképzelései és megfogalmazásai nem voltak azonosak Deákéival, s kiegyezési óhajával messze azok elé is ment. Más módon, más érvekkel, kikerekített eszmerendszer keretén belül, de hasonló volt az ekkorra már külön lapot alapító Eötvös magatartása is. Eötvös természetesen saját lapjában, a Politikai Hetilapban körvonalazta programját, de a Pesti Napló ezeknek az írásoknak, gondolatoknak is helyt adott. 1865. szeptember 5-én a törvényhozásunk jövendő feladatairól szóló Eötvös-cikket vette át, november 8-án pedig a dualizmusról szóló, két nappal korábban megjelent cikkét ismertette. Tehát Kemény igyekezett úgy szerkeszteni lapját, hogy az nyilvánvaló pártkötődése ellenére is ne valamiféle kötelező egység demonstrálója, hanem a nézetek megvitatásának minél szabadabb fóruma legyen. A programok körvonalazása részben egy közel fél évre elhúzódó vita köré csoportosult. A megyei rendszer, autonómia helyreállításának kérdését Lónyay Menyhért vetette fel 1865. augusztus 20-i cikkében. Ennek aktualitását az országgyűlés összehívásához szükséges választások lebonyolítása adta. „Hazánkban általános lett a megyei rendszernek helyreállítása iránti óhajtás – írta Lónyay –, és ezen óhajtás teljesedésének egy időre való elhalasztása leginkább az által lehet indokolva, mert ennek folytán az országgyűlésnek mielőbbi összejövetele halasztást szenvedhetne.” Az országgyűlés feladatának tartotta a megyei rendszer korszerűsítését olyan formában, hogy megmaradjanak „a tiszteletteljes formák” s megóvassanak „ nemzetiségünk érdekei is”. Az adott állapot és a megyei rendszer helyreállítása közötti áthidaló lehetőségnek azt nevezte meg, hogy valamelyik 1861-ben választott alispán elnökletével össze kellene hívni az 1861-es központi bizottmányokat.
Hamarosan megszólalt Kemény is, s a megyei kérdésben a roppant súlyú felelősségre hivatkozott. „Úgy hisszük – írta –, hogy nemzetünk életrevalóságának nagy megpróbáltatása a jövő 1866-ik évben történend, s ha szerencsétlenül {II-1586.} üt ki, befolyásunk hosszas időre háttérbe lesz nyomva, s alkotmányos intézményeink igen kétes kimenetelű válságba sodortatnak” (1865. szeptember 6.). E meggondolás alapján emlékeztetett arra, hogy neki már 1860-ban is az volt az álláspontja: előbb kell összehívni az országgyűlést, s azután lehet szó a megyei restitúcióról. Most is ezt tartotta helyesnek, s remélte, hogy a megyei rendszer pártolói megértik: „a kivételes körülmények kényszere követel tőlük áldozatot”. Aggodalmasan és diplomatikusan figyelmeztette őket: „érezni fogják, mily nagy hordereje van most nemcsak a ballépésnek, de még a félreértésnek is; nemcsak az anarchiának, hanem még azon ráfogásoknak is, melyek ügyünk ellenségeinek alkalmat adnak a megyék kötelességérzetből folyó tiltakozásaira is a túlcsapongás, az izgatás, a zavarra törekvés színét rákenni.” Lónyayval ellentétben azt írta, hogy még a kinevezett főispánok szerepét sem szabad félreérteni, mert – ezt hangsúlyozta – áldozatot hoznak; s az adminisztrációban meghúzódó talentumokra is szükség van. A politikai népszerűséget kovácsoló Andrássy Gyula természetesen nem mehetett el szó nélkül Kemény népszerűtlen nézetei mellett; négy nap múlva hosszú választ írt rájuk. Érvelés és szónoki pátosz – olykor némi demagógiával – vegyült cikkében. Érvei nem nagyon haladtak túl az ilyen jó hangzású mondatokon: „A megyéket vissza kellene állítani azok jogokba, melyekbe őket a 48-diki törvény meghagyta, már azért is, miszerint a fejedelem lássa, hogy a törvényesség kimondása hazánkban csodákat tud csinálni” (1865. szeptember 10.). Hasonló szellemben intézett nyílt levelet Jókai is Keményhez ugyanezen a napon. Kemény közösen válaszolt Andrássynak és Jókainak háromrészes sorozatában (1865. szeptember 12–16.), alapos érveléssel és szellemesen bizonyítva, hogy amire Andrássy és Jókai hivatkozott, végrehajtatlan tervek vagy ellentmondásosan megvalósított törvények voltak. Bizonyítékai után joggal írhatta, hogy „a tisztújításra nézve rokonszenvemmel Andrássy Gyula nézete mellett vagyok. De a törvény betűje ellenem szól…” (1865. szeptember 12.). Kimutatta, hogy a 48-as törvények alapján a megyére „a megyei önkormányzás belügyei” tartoznak, nem az országos politika, melyet ha tenne, „ezen tény csak angol meeting fontosságával tétethetnék párvonalba” (1865. szeptember 14.), s ugyanilyen alapon bizonytalan a vis inertiae joga is. Végül is Kemény ismételten és most már a vitájuk óta megjelent bécsi sajtóhangokra is hivatkozva figyelmeztetett, hogy „…az is meggondolandó, hogy körülményeink igen nehézzé, majdnem lehetlenné teszik a kibontakozást, mihelyt a megyék a gravaminalis tért most elfoglalnák, s mihelyt a törvények őreként lépve fel, tiltakozásaikkal támogatnák a megbukott bécsi centralista-párt és a magát oly kényelmetlenül érző bureaucratia terveit” (1865. szeptember 14.). Tehát megismételte: előbb az országgyűlés, s az tárgyalja meg a megyei rendezést, ami egyáltalán nem jelenti, hogy addig nincs mit tenni.
A vitában több szó nem hangzott el ekkor. Egy héttel később a lap közölhette az országgyűlés összehívó levelének szövegét, hozzátoldva, hogy {II-1-587.} a felség és a kormány „joggal számíthatnak arra, hogy a nemzet részéről hasonló nemes és őszinte együttműködésre találjon…” (1865. szeptember 21.). A megyék helyett a választások közvetlen kérdései kerültek az előtérbe, s ezzel kapcsolatban szólalt meg Deák a Pesti Naplóban ez év folyamán utoljára. Az október 19-i számban nyilatkozott, hogy ő nem állította fel azt az elvet, miszerint mindenütt az 1861-es képviselőket kell megválasztani; ha a nemzet egyetért az 1861-i politikával, akkor is a hasonló elvű jelöltek közül a nagyobb képességűeket válassza meg. Deák nyilatkozata elvet szögezett le, amelyet olykor még a Pesti Napló sem vett komolyan. A következő év elején például elítélte, hogy Mikó Imrének ellenjelöltet állítottak a kerületében (1866. január 17.). Kemény 1866 januárjában kilenc részből álló cikksorozatban, A választási visszaélések és a verificatio címmel vonta le a november–decemberi képviselőválasztások tanulságait (1866. január 10.–26.). Az angliai példák alapján tévedésnek ítélte önnön korábbi, a Korteskedés és ellenszereiben kifejtett nézetét, hogy önmagában a népképviselet biztosíthatja a választások tisztaságát és törvényességét. Várady Gábornak a Honban megjelent cikkének adataira emlékeztetve azt is kimutatta, hogy ebből a szempontból a szavazás nyíltsága vagy titkossága semleges. A cenzus emelésének javaslatát határozottan elutasította, mert „ez, nézetem szerint, magánál a betegségnél rosszabb módszer volna… A legtöbb kitörések e miatt szoktak támadni.” (1866. január 17.) Vagyis amellett foglalt állást, hogy az 1848. évi V. tc.-nek a választások lebonyolításával kapcsolatos előírásait kell módosítani a verifikáció bevezetésével. A különleges körülmények miatt megismételhetetlennek tartotta az 1865. évi választásokat, úgy vélte, hogy e kérdésben a megyék és jogaik helyreállítása sem hozhat eredményt, s hozzátoldotta, hogy e téren sem hátrálhatunk vissza a rendiségbe. Programok és hangulat szempontjából az 1866. év nem hozott változást a Pesti Napló életében, legfeljebb még egy kissé növekedett az elvi és gyakorlati programadók köre. Ez természetes is volt az országgyűlési többség pártjának lapja esetében. Mintegy az egész lap optimizmusát sugározták Falk történeti-külpolitikai áttekintéseken alapuló vezércikkei; arról írt, hogy „a szabadelvűek többségben vannak, a további küzdelemtől nem kell félni, mert a küzdelem folytatása egyre gyöngíti a reactio seregét…” (1866. január 3.). A tettrekész derűlátás eredményeként a program kezdett kiteljesedni, árnyaltabbá válni, s az önálló kormányzati tevékenység olyan területeire is a korábbinál nagyobb figyelemmel tekintett a Napló, mint a kultúrára, a közoktatásra és ezeknek követendő liberális alapelveire. Nem Eötvös fogalmazta meg itt e nézeteket és programpontokat, hiszen még fennállt saját fóruma, hanem elsősorban Salamon Ferenc, az Eötvösével rokon szellemben, de nemritkán a kevesebb gyakorlati tapasztalatból fakadó elvontsággal. Az országgyűlés ülésezett, s elsőrendű feladata volt az uralkodóhoz intézendő felirat kidolgozása – tehát a Pesti Napló érdeklődésének előterében is az országgyűlési események álltak. A lap fő gondja, úgy látszik, a konzervatívok {II-1-
együttműködésre kész részének megnyerése volt, de elkülönülő törekvéseik elutasításával együtt. A Pesti Napló országgyűlési tudósítója finom, de határozottan érezhető gúnnyal számolt be a főrendek tanácskozásáról, amikor azt vitatták, hogy joguk van külön felirat készítésére, mert „nem engedik hazafiságban felülmulatni magukat” (1866. február 14.). Kisvártatva viszont Zichy Antalnak a föderalizmus helyett a dualizmust pártoló cikkét leközölte Kemény. „…A dualismust ismerem – írta Zichy –; az csont és vér, az a jogfolytonosság, az a történelem. A foederalismus egy ködbe burkolt homályos elmélet, melynek végczélja előttem ismeretlen, de kiindulási pontja: eme két nagy elvnek tagadása” (1866. március 2.). 588.}
Kemény a baloldallal való vitának is helyet biztosított ekkor a lapban. Meglehetősen kevésszer válaszolt a Hon kihívásaira, viszont megjelentette például Böszörményi László cikkét. A baloldali politikus azt panaszolta, hogy a lapoknak nincs határozott irányuk, értve ezen, hogy a Deák szócsövének tartott Pesti Napló is tért ad a legalitástól eltérő megnyilatkozásoknak, mint a kormány iránti bizalomnak vagy a megyék helyreállításáról való lemondásnak. E részben személyesen Keménynek szóló vádakra azonnal megfelelt a Pesti Napló. A kormány támogatásának oka az, írta a meg nem nevezett válaszoló, hogy biztosítani kellett, nehogy a megindult politikai folyamatban visszaesés következzék be, elvégre nem Schmerling megbuktatása volt a Deák-párti politika egyetlen és fő célja. A megyékre vonatkozóan pedig csak rövid, csípős választ adott: helyreállításuk követelése éppolyan zsákutca lett volna, mintha Galíciát, Boszniát és Bulgáriát követelték volna vissza. Beismeri, hogy párthíveik közül is sokan nem értenek egyet e téren kifejtett nézeteikkel, de meggyőződésük ellenében mást nem tehetnek, mint sajnálják ezt a helyzetet (1866. március 28.). 1866. február 27-én nyújtotta át az országgyűlés küldöttsége az uralkodónak a feliratot, amely a további lépések feltételéül a 48-as törvények tényleges elismerését és a felelős kormány kinevezését jelölte meg. Erre március 3-án kelt a Ferenc József által aláírt leirat, mely elismerésük előtt felülvizsgálandónak nevezte a 48-as törvényeket. A Pesti Naplóban Andrássy Gyula értékelte az uralkodói leiratot és az arra adott képviselőházi választ, cikkében a kötéltáncos óvatosságával és ügyességével egyensúlyozva. „A felirat nemcsak jogi óvás, hanem meleg dynasticus érzelemtől áthatott fellebbezés a királyi leirat szavaitól magához – a fejedelemhez” – írta. Mindkét fél bizalma, ennek kockára tevése és a birodalom megszilárdítása a jogfolytonosság alapján: ezeket a kérdéseket járta körül az engedékenységet és a diplomatikus ragaszkodást egyesítő hajlékonysággal. Így sikerült a válaszfeliratot úgy feltüntetnie, mint az uralkodó érdekeinek védelmét. Végül is oda torkollt eszmefuttatása, hogy egy hatalmas szónoki kérdés keretében az uralkodó és a kiegyezési hajlandóságú magyar országgyűlés egymásra utaltságát bizonyította. „De éppen ezen fejedelmi bizodalom teszi a magyar törvényhozás kötelességévé, hogy a maga részéről teljes őszinteséggel viszonozza ezt… Ha a fejedelem a nemzet ígéretében épen úgy csalatkozik, ha a képviselőház a {II-1589.} nemzet megnyugvását ígérné, de a miniszterium és a megyék vissza nem állítása miatt a nemzet be nem váltaná képviselőinek szavát – kérdezzük: nem
veszhet-e el a fejedelem bizodalma örökre az alkotmányos intézményekben, és kérdem, hol van a forum, mely akkor segíthet?” (1866. március 22.). Hiába sugárzott a kiegyezési szándék Andrássy cikkéből éppúgy, mint a következő hetek-hónapok újabb megnyilatkozásaiból – például Trefortéból (április 21.) vagy Kemény Gáboréból (június 24.) –, a birodalmi kormány és az udvar újabb engedményekben reménykedve hallgatott, s éppenséggel kevéssé is ért rá a belpolitikai kérdésekkel foglalkozni, mert minden idejét és energiáját lekötötte Poroszországgal való viszonyának alakulása. Készült erre a Pesti Napló is, s főként Falk Miksa rendszeresen figyelmeztetett a viszonylag enyhültebb időszakokban is arra, hogy „Poroszország a németországi hegemóniára való törekvéséről lemondani nemcsak nem akar, hanem lemondania nem is lehet, miután e törekvés az ő lételének feladatával azonos. Mióta a brandenburgi herczegek királyokká és Poroszország nagyhatalommá lett, közte és Ausztria közt az összeütközés mindig csak idő kérdése volt” (1866. március 10.). Június első napjaiban Falk egyre gyakrabban írt arról, hogy amennyiben Ausztria kiszorul Németországból, előbbutóbb szláv állammá válik. Ezért is tudatosította Bismarck veszélyességét. „Mi Bismarck gróf ellenei vagyunk – írta 1866. június 2-i vezércikkében –, még pedig két okból; először azon állásnál fogva, melyet ő exc(ellenciá)ja a liberalis elvek, az alkotmányosság és parlamentarismus irányában elfoglal, másodszor meg azért is, mivel a porosz külügyér politikája ellentétben áll oly érdekekkel, melyek egyszersmind hazánkéi is.” Két nappal később Falk szólt először arról, hogy az Ostdeutsche Post előző napi számában a porosz–osztrák ellenségeskedés kiújulása szempontjából rosszat sejtető távirati tudósítás jelent meg. Falk ekkor is a birodalom érdekeivel vállalt azonosságot bizonyította az osztrák hadseregről szólva, „melynek soraiban saját véreink küzdenek, melynek győzelme vagy veresége hazánk helyzetére is döntő befolyással van, melynek sorsával minden anyagi és erkölcsi érdekeink összefüggnek.” S bár ő utólag szerette iróniának feltüntetni téves jóslatait és óhajait, most az irónia lehetőségét is kizáró komolysággal, hosszan érvelve foglalkozott azzal, „hogy Ausztria utóvégre mégis győztes fog maradni, ebben még most sem akarunk kétkedni, az ellenkező nagyon is nagy szerencsétlenség volna, mintsem az ember végső kénytelenség nélkül akárcsak lehetőnek is festhetné” (1866 július 4.). A két nappal későbbi, névtelenül megjelent tudósítás, hasonló szellemben „véletlennek” tartotta az osztrák vereséget, s a bécsi sajtó idő előtti pánikjáról beszélt. Falk másnapra szkeptikus lett, a híresztelt árulás helyett azon államférfiak felelősségéről szólt, akik az ide vezető politikát javasolták az uralkodónak. De Falk tollával tovább is harcolt a birodalmi hatalmi érdekért, s már Königgrätz után, július 15-én így írt: „Ausztriára nézve… életkérdés az, hogy közte és a német nemzet tömbje közt ne szakadjon meg végképen az összeköttetés”; ezért továbbra is harcolni kell, mert nincs más megoldás, mint a győzelem vagy a néma önmegadás. Falk után Kemény Zsigmond szólalt meg, megfordítva az osztrák vereség szemlélésének irányát: nem az abból ránk háramló következményeket firtatta, hanem a magyar politikai célok, a kiegyezés szempontjából tekintett a vereségre. {II-1-590.}
Papp Ferenc már bizonyította, hogy a négyzet alakú jellel szignált, 1866. július 24én induló vezércikksorozatot Kemény írta. Valószínűnek tartjuk azonban, hogy már a július 22-én (-zs-) jelzéssel indult, majd abbamaradt cikksorozat tulajdonképpen ennek első része volt. Nem kizárt, hogy a július 17-i jeltelen vezércikk is Keménynek tulajdonítható, de az valószínűbb, hogy Deáktól – mindenesetre közvetlen környezetéből – eredt. E cikk hangvétele nyilatkozatszerű, s leszögezte: „A birodalom végveszélyben, Magyarország egy kétes jövő szélén áll. Minket a történelmi szükségesség, a végzet csatolt össze.” „Ki kell nyilatkoztatnunk – folytatta –, hogy a nemzetnek a borult jövendő előtt is főbb óhajtása a szerződések terére állani, a jogban és törvényben megtalálni azt az erőt, mellyel szövetségi összeköttetésének támogatást és hazájának biztosságot nyújthat. És ez óhajtás gyors kielégítést vár. A birodalom veszélyes helyzete halogatást nem tűr… Ha Magyarország tehet még a birodalomért, a szerződésekért valamit, az csak akkor történhetik meg, ha visszaadják cselekvési szabadságát, ha oly kormány lesz élén, mely a nemzet akaratának kifolyása, melyben fennállásának, jogainak biztosítékát látja” (1866. július 17.). Vagyis a cikk-nyilatkozat nem kisebb jelentőségű tényt hozott nyilvánosságra, mint hogy a Deák-párt az adott helyzetben sem sző más terveket, nem tekint másként birodalmi kapcsolataira és nem állít újabb igényeket, mint amelyeket korábban leszögezett. A (-zs-) jelzésű, Tájékozás című vezércikk tartalmilag ugyanerről szólt, újabb szempontokkal, érvekkel támasztva alá a felelős minisztérium kinevezésének szükségességét. A hang keményebb volt, de egyaránt a birodalom és Magyarország érdekei nevében. „Magyarországnak, a mely annyi áldozatot hozott a múltban, s a melynek erkölcsi és anyagi ereje a jövő tényezői közül ki nem hagyható – írta a cikk –, joga van követelni: hogy a béke zöld-asztala körül szintúgy, mint ott, hol a harcz koczkája újra elvettetnék, meghallgattassék; joga van követelnie: hogy lételét, érdekeit minden körülmények közt számba vegyék, s ne tekintsék akaratlan helotának, a kinek joga és kötelessége ugyanegy: – elvérezni másokért.” A végső érv a felelős kormány kinevezésére, „hogy egy nemzet szava riassza fel a hatalom gyeplőtartóit végzetes ábrándjaikból, és – ha kell – visszatartsa őket, még mielőtt ama meredek lejtőre ereszkednének, a melyen többé megállapodni nem lehet; s hogy viszont az esetben, ha ama tanácskozások újabb harczra adnának jelt, a nemzetben gyökeret verhessen azon meggyőződés, …miszerint a küzdelem czélját a nemzetnek oly életérdeke képezi, a melyet vagy mindenáron megvédenie, vagy melyért becsülettel meghalnia kell” (1866. július 22.). Két hét múlva Tanárky Gedeon már tömörebben, jelszószerűen fogalmazhatott: „ha Ausztria még újjászületik, Magyarország által születik újjá…” (1866. augusztus 7.). Kemény Zsigmond július 24-én indult vezércikksorozatában áttekintette Poroszország, a Bund és Ausztria új helyzetét. Adatokkal bizonyította, hogy Ausztria megszűnt német állam lenni, s mélyreható okfejtéssel kimutatta, mennyire hamis illúzió az, amikor az 1805-ben Ausztriát ért vereség utáni 1815-ös sikerekre hivatkoznak mint párhuzamos példákra: ez most megfordíthatatlan helyzet. Ha lehet még Ausztriának hivatása, az csak kelet felé fordíthatja, s ez Kemény több {II-1-591.}
mint egy évtizede kidolgozott koncepciójában azt jelentette, hogy a magyar közvetítő képességre kell építenie. „Mihelyt a béke megköttetik – írta –, az osztrák államférfiak, számot vetve arról, a mit vesztettek és a mit megoltalmazni bírtak, tüstént látni fogják, hogy a birodalom súlypontja megváltozott, s e ténynek illő betudása nélkül nem lehet józan politikát űzni” (1866. augusztus 10.). Kemény július végétől ismét aktív vezércikkíró lett, olykor két-három naponként jelent meg egy-egy hosszabb írása. A Poroszország és Ausztria által július 26-án aláírt nikolsburgi fegyverszünet után a kiegyezési esélyek megnövekedésében bízott, joggal, és bizonyára munkára serkentette az is, hogy július végén Andrássy Gyula felkereste, miután Ferenc Józseffel és Deákkal tárgyalt, s kérte, hogy a felelős minisztérium kérdéséről írjon a Pesti Naplóba. A magyar miniszterium című cikke szeptember 6-án jelent meg, majd az itt felvetett eszmékre tért vissza szeptember 30. és október 6. között Tájékozásul címen közölt cikksorozatában. Ősszel már-már közhellyé lett a lapban, hogy Magyarország a birodalom oszlopa: ezt a hitet vallották a legkülönbözőbb szerzők, s bizonyára nemcsak vallották, hanem sulykolták is a bécsi politikai körökbe. A birodalom jellegének szükséges átalakulásának tudatosulása, a szláv birodalommá való alakulás nézete pedig távolabbi politikai következtetések levonását is előidézte. A két párhuzamos vonallal jelölt, elég gyakran megjelenő szerző – talán Maszák Hugó – így írt október 28-án: „Véleményünk az, hogy nem érdemli meg a magyar politikus nevet az, aki Magyarország főveszélyének nem az oroszt tartja, – a ki nem az oroszok természetes ellenfeleiben látja Magyarország természetes szövetségeseit, legyenek azok németek, francziák vagy angolok.” És ugyanez a szerző a következő év elején már a közös ügyekre nézve is levonta a következtetést, mondván: „Nekünk az kell, hogy a külügyek és hadügy csupán a nemzet érdekében és tehát befolyásával vezettessenek” (1867. január 12.). Bármennyire is sarkítva és a Deák-párt programjától eltérő módon fogalmazta meg véleményét, cikkei mégis napvilágot láttak a párt lapjában, előrevetítve a mérsékletre alapozott kompromisszum egyik buktatóját. 1866. november 19-én az országgyűlés ismét megkezdte munkáját, és a következő napokban megalakultak az országgyűlési pártklubok. Bár az országgyűlés megnyitásakor a képviselők ismét egy újabb feltételeket szabó uralkodói leiratot hallgattak végig, mind a parlamenti, a bizottsági munkák, mind a kiegyezési tárgyalások tovább folytak. A Pesti Napló cikkei bár vitáztak és az elhárítandó akadályokat mindig újra gondosan számba vették, {II-1-592.} de abban lényegileg már egyöntetűen bíztak, hogy a kiegyezés, a felelős minisztérium kinevezése pusztán idő kérdése, nincs ok valamilyen váratlan rossz fordulatra számítani. A hadkiegészítési nyílt parancs ellenzése is már csupán formális volt: miután Hollán Ernő kijelentette, hogy törvénytelen és ahol nincs alkotmány, ott általános hadkötelezettség sem lehet, azonnal hozzáfűzte, hogy alapjában helyes és az alkotmány helyreállítása után jó törvénynek tekintendő (1867. január 9.).
Kemény 1867. január 25. és 30. között egy utolsó cikksorozatban foglalta össze és értelmezte a kiegyezési javaslatot kidolgozó 15-ös bizottság munkáját (Egyéni nézet a 15-ös bizottság vázlatáról). A címben szereplő „egyéni nézet” tulajdonképpen csak az eltérő pártnézetek és -érdekek bemutatására korlátozódott, Kemény lényegileg a Deák-párt hivatalos álláspontját és ennek érveit hozta nyilvánosságra. A szerkesztő februári cikkeiben már a megvívott küzdelemre nézett vissza, a Pesti Napló pedig február 20-tól, az Andrássy-kormány kinevezésétől kezdve mint kormánypárti lap lépett új korszakába – nagy reményekkel, amelyekből egyre kevesebb teljesült, s olyan népszerűséggel, mely ettől kezdve már csak csökkent.
Magyar Sajtó Török már 1854 nyarán felvetette Kecskeméthynek egy bécsi magyar lap tervét, de csak egy év múlva – amikor a Pesti Napló szerkesztésétől megfosztották – tette meg eziránt az első határozott lépéseket. 1855 májusában {II-1-387.} három felterjesztésben részletezte elképzeléseit a lapról, melynek ekkor még a Kelet Népe címet akarta adni. Természetesen ekkor is Széchenyi politikai, társadalmi és nemzetkifejlesztő koncepciójának letéteményeseként lépett fel. Bármennyire egyrétegűvé tette is a programot, a rendőrségi sajtóreferens határozottan rámutatott arra, hogy Széchenyi eszméi nem egyeznek meg a kormányéival. Miután Kecskeméthy garantálta az irányvonalat, Török szintén hajlott a feltételek teljesítésére és vállalta a címváltoztatást is, 1855. május 22-én megkapta az engedélyt a Magyar Sajtó című lapra. Szilágyi Ferenc azonnal megkísérelte, hogy elvágja Török útját, s még egy hét sem telt el, Bécsben volt Török elleni feljelentő levele. Információi azonban rosszak voltak, levele hatástalan maradt. Török mint laptulajdonos és szerkesztő kapta meg az engedélyt. A lap gazdasági alapját úgy tudta előteremteni, hogy Emich üzlettársa, Számwald Gyula kamat fejében kölcsönadta neki a kaució összegét. A kiadó az a Leopold Sommer lett, aki a Wanderert is kiadta, s akinek nyomdáját Falk Miksa testvére igazgatta. 1855. június 6-án jelent meg Bécsben a Magyar Sajtó mutatványszáma, július 1-én pedig az első száma. Alcíme szerint a „politika, nemzetgazdászat, irodalom és művészet közlönye” volt. Szerkesztősége az Alzer Hauptstrasse 147-ben működött, de pesti irodát is fenntartott. Ez utóbbinak fő feladata volt a tárcarovat szerkesztése. A Magyar Sajtó megjelenését, szerkezetét tekintve nem hozott újdonságot. Cikkeit négy hasábban tördelték, az 1. és a 2. oldal alsó harmadát a vonal alatti tárca, ezen belül pedig az Athenaeum rovat foglalta el. Csupán formátuma volt a többinél nagyobb, s a hazai magyar nyelvű lapoknál valamivel több hirdetést közölt. A hirdetések gyakran nem fértek rá a 4. oldal szabadon maradt helyére, ilyenkor mellékleten folytatódtak.
Rovatai szintén ismerősek voltak a többi lapból, s nagyrészt azokéhoz hasonló sorrendben követték egymást. A Távirati sürgönyök után a külpolitikai áttekintést nyújtó Politikai napi szemle, aztán a birodalmi belpolitikai híreket vagy összegező helyzetfelmérést tartalmazó Austriai közbirodalom rovat következett. Ez utóbbi rovat később magába olvasztotta a Bécsi lapszemlét, mely általában a birodalmi külpolitikára vonatkozott. Csak ezután következett a vezércikket tartalmazó Magyarországi ügyek rovat; ebbe pedig hamarosan beleolvadtak az eleinte különálló Eredeti levelezések. Külön rovatként működött a Budapesti újdonságok, Külföld címmel az európai sajtószemle vagy a fontosabbnak ítélt külföldi újságcikkek hosszabb-rövidebb ismertetése s végül az orosz–török háborúval foglalkozó Csatatér rovat. Terjedelem szerint a külpolitika a lapnak mintegy harmadát foglalta el – ami tükrözte a szerkesztői elvek szerinti másodrangú szerepét is. A lap igazán fontos mozgási területét hazai ügyek képezték. Török programja 1852 óta nem bővült, de hangsúlyai jelentősen eltolódtak, habár ideiglenesen is. 1857-től megkezdődött, a következő évre már be is fejeződött visszahangolódása a klerikális-arisztokratikus-konzervatív {II-1-388.} irányra. Az 1855 közepe és 1856 közepe közötti egy év azonban kitérő volt pályáján, politikai irányvonalán belül – s ez eredményezte a Magyar Sajtó akkori magas színvonalát, jelentőségét. Az eszmei és magatartásbeli kitérő részben a megváltozott környezetnek, Bécsnek volt tulajdonítható, elsősorban azonban a lap köré gyűlt munkatársaknak. Kecskeméthy Aurélnak volt a legnagyobb a szerepe. Hivatalból ő végezte a lap vezércikkeinek előzetes cenzúrázását, ami a közvetlen irányítást kezébe adta. A cenzúrázáson kívül is befolyásolhatta Törököt mint vezércikkírót és mint szerkesztőt. Török ízletes konyhája volt a legerősebb kapocs a lapszerkesztő és a gourmand cenzor között. Kecskeméthy mint jó, szuggesztív társalgó, a Töröknél elköltött étkezések idejét is felhasználhatta a szellemi irányításra. Török nem említette Kecskeméthy nevét a lap munkatársai között, ennek azonban elsőrendű oka az volt, hogy Kecskeméthy hivatala mellett nem lehetett volna publicista is. Felettesei csak hallgatólagosan nézték el újságírói működését. Neve sosem jelent meg a Magyar Sajtó cikkei alatt sem, szokásos -thy jelzésével szintén ritkán lehetett találkozni, csupán az 1856. évfolyamban. Mindössze annyi bizonyos, hogy a tárca külföldi irodalmi szemléi és könyvkritikái mellett három tárcalevelet és a Concordatumról egyetlen vezércikket írt. Nem valószínű, hogy ezért a néhány cikkért megkapta volna Töröktől a havi száz forint fizetést, vagyis ez szintén arra mutat, hogy Kecskeméthy a szerkesztésben is részt vett. Ez magyarázhatja Kecskeméthy 1856 végi naplóbeli megjegyzését, hogy: „megszabadulok sok teher és gondtól…” 1855 végétől a lap külpolitikai cikkírója, a Politikai napi szemle szerzője, aki emellett olykor még másik cikket vagy vezércikket is írt, Falk Miksa volt. Később legendás jelentőségűvé növelt (Fk) jelzését itt használta először (1855. december 18.). Vezércikkeiben közgazdasági, pénzügyi, ipari és vasúti kérdésekkel foglalkozott; a közönség számára azonban fontosabbak voltak külpolitikai napi
szemléi. Tartalmilag és formailag itt sem írt másként, mint a Budapesti Hírlap és a Pesti Napló hasonló cikkeiben, csupán aforisztikus tömörségű általánosításai, a kiindulópontját jelentő, látványos, de sokszor modorosan alkalmazott közmondásai voltak szembeszökőbbek, s főleg meglátszott stílusának hatásvadászó felpuffadásán, hogy számára Török János volt a mintaadó magyar író, s tőle vélte megtanulni „az eredeti magyarság zamatját”. Falk hallatlan termékenységgel egy év alatt mintegy négyszáz cikket írt a Magyar Sajtóba. A lap korrektora Elefánty Ferenc (1823?–1863?), Kecskeméthy egykori jogásztársa lett. 1848 előtt a Jelenkor szerkesztőségének munkatársa, a forradalom alatt honvéd, utána Bécsben magántanár volt: jellemző magyar értelmiségi pályakeresés. Korrektorsága mellett vezércikkeket is írt a Magyar {II-1-389.} Sajtó számára, majd pedig, amikor 1856 májusában gróf Apponyi Sándor nevelőjeként Londonba távozott, onnan írta leveleit a Magyar Sajtóba, kisvártatva a Pesti Naplóba. Elefántyn kívül a többiekről mint „tudatlan, lusta geniek”-ről szólt Kecskeméthy Aurél másfél hónappal a lap megindulása után. Török Sándor a szerkesztő fia volt, mellette Vajda János, Székely József és Ágay Adolf tartozott a bécsi szerkesztőséghez. Vajda János (1827–1897), a forradalmi múltja miatt büntetésből egy évre az osztrák hadseregbe közlegényként besorozott fiatal költő ekkor csak néhány hónapot töltött Bécsben, s rendkívül otthontalanul érezte magát. 1855. december 9ig ő írta a Budapesti újdonságokat és ő töltötte be a színi referens feladatkörét; ekkor került át a Pesti Naplóhoz, de színikritikákat, a Nemzeti Színházról szóló tudósításait továbbra is írta a Magyar Sajtóban. Székely József (1825–1895) a Pesti Naplótól jött szerkesztője után. A Magyar Sajtóban Tiszamelléki álnevű vezércikkeket és külpolitikai cikkeket írt, Falk távozás után, 1857 első felében pedig ő vette át a Politikai napi szemle írását. Ágay Adolf (1836–1916) orvostanhallgató volt ekkor, Falk emlékezései szerint Kecskeméthynek segédkezett. Valószínűnek tartjuk, hogy kisebb könyvismertetéseket írhatott, neve vagy jelzése nem volt felfedezhető a lapban. A Magyar Sajtó pesti irodáját 1855 végéig Greguss Ágost (1825–1882) vezette; ebben az évben Toldy Ferenccel együtt Gyulai Pál támadásainak egyik állandó célpontja volt. A pesti irodában dolgozott Bécsből visszatérve Vajda János, és annak munkatársa lehetett Paur Iván (1806–1888) is. Az Esterházy hercegek uradalmi tiszttartójának fia ügyvédi oklevelet szerzett, de már a negyvenes évektől szenvedélyesen foglalkozott régészettel és történelemmel. Igen termékeny cikk- és könyvíró volt. 1855-től a Nemzeti Múzeum díjnoka lett, 1858-tól pedig a Széchenyi család levéltárosa. AMagyar Sajtó tárcarovatában igen sok történelmi cikket írt.
A Pesti Napló a Magyar Sajtó megindulását jelző cikkében Frankenburg Adolfot is a lap belső munkatársaként tüntette fel, Török azonban sosem említette, és nevével egyszer sem találkoztunk a lap számaiban. A Magyar Sajtó gárdája tehát a – zömében harminc év körül járó – honorácior és polgári értelmiségi írókból került ki, azokból, akik egyénileg is, nemzedékként is kiszorultak a magyarországi politikai sajtóéletből. A lap szellemisége szempontjából ugyanilyen fontos, meghatározó tényező volt, hogy itt a különböző vallásfelekezetű írók azonos arányban szerepeltek, eltérően akár a Budapesti Hírlaptól, akár a Pesti Naplótól; mindkét szerkesztőségben a református értelmiség volt túlsúlyban. A Magyar Sajtóval az ötvenes években harmadszor és utoljára jött létre egy olyan lapkísérlet, amelyet honorácior-értelmiségi újságírók indítottak azzal a célkitűzéssel, hogy a földbirtokos nemességet megnyerjék magatartásmódjuk követésére. Ennek lényege az volt, hogy a polgári átalakulást az alkotmányjogi kérdések {II-1-390.} elé helyezték, a polgárosodás érdekében a Habsburg-hatalmat is készek voltak elfogadni. Magatartás volt ez és nem program. A lap szellemét meghatározó munkatársak közül egyedül Töröknek volt átfogó politikai programja, amely azonban csak átmenetileg volt alkalmas arra, hogy megnyerje ennek a nemzedéknek tagjait. A honorácior-értelmiségnek viszont nem volt közös politikai programja, sőt szinte ahányan voltak, annyiféle töredékes programváltozatot hirdettek. Viselkedésük is különc torzulásokat mutatott: mindenki iránti simulékonyságot vagy mindenkivel szembeni tüskés szembenállást – ami eleve gyanakvást, legalábbis tartózkodást szült. Súlyosbította a Magyar Sajtó helyzetét, hogy mindez akkor jelentkezett, amikor a Kemény Zsigmond szerkesztettePesti Napló a nemzeti egység politikáját tűzte zászlajára s fokozatosan pártlappá vált. Végül is a Magyar Sajtó nem támaszkodhatott erős, tekintélyes olvasórétegre. Eleinte ugyan szép sikert aratott, 1600–2000 előfizetőt vonzott, de aztán irányának zavarossága megkurtította olvasói létszámát, amihez még Török rossz gazdálkodása is járult, tönkrejuttatva a lapot. A belső munkatársakon kívül számos más cikkírója is volt a lapnak. A belföldi levelezést Török – a Pesti Naplónál szerzett szerkesztői tapasztalatai alapján – a Magyar Sajtó megindulásakor azonnal megszervezte, és saját állítása szerint hamarosan gazdagabb levelezői hálózata volt, mint bármely más bécsi lapnak. Mindenesetre tény, hogy az egész országból kapta a leveleket, és sokoldalú képben mutathatta be Magyarország és Erdély közviszonyait, kulturális helyzetét. Valószínű, hogy Falke János a két versenytárs, a Pesti Napló és a Magyar Sajtó mintájára, azok ellensúlyozására szervezte meg a Budapesti Hírlap levelezői hálózatát. A Magyar Sajtó levelei, fontos téma vagy kiemelkedően körültekintő megfogalmazás esetén, gyakran vezércikként jelentek meg. Pestről állandó levelezője volt a sokoldalú író-jogtudós Tóth Lőrinc, a közélelmezéssel, iparral és nemzetgazdasági kérdésekkel foglalkozó Arkauer Lipót, az egészségügyi
jelentéseket küldő Tormay Károly városi főorvos, a közjogi kérdésekkel foglalkozó Mészáros Károly és a vasútügyet tárgyaló Hollán Ernő. A városok közül rendszeresen jelentkezett levelező Balassagyarmatról, Győrből, Szabadkáról, Nagykállóból, Aradról, Szegedről és Kunszentmártonból, a megyék közül Szatmárból, Szabolcsból, Somogyból, Beregből, illetve a Hegyaljáról. Erdélyből Dózsa Dániel (1821–1889) oly gyakran írt, hogy úgy látszott, mintha a lap belső munkatársa lenne. Dózsa az erdélyi közélet és irodalmi élet ismert alakja volt, földbirtokos, táblabíró, lapszerkesztő és író. Vezércikkekként közölt leveleiben az erdélyi gazdasági, társadalmi és kulturális problémák alapos elemzését nyújtotta. Erdélyből még több kolozsvári, állandó zilahi és máramarosi levelezője is volt a lapnak. A kideríthető levelezők – a pestiektől és kisszámú protestáns lelkésztől eltekintve – egynemű társadalmi osztályt képviseltek: a földbirtokos köznemességet, vagyis azt az osztályt, amelynek érdekeit kívánta képviselni a Magyar Sajtó. Külföldi levelezői nem voltak, illetve csak alkalmilag írt például Török József pesti gyógyszerész a párizsi iparműtárlatról. Ha nem is rendszeresen, de többször írt londoni közgazdasági, ipari tárgyú leveleket Jankó Vince. A földbirtokos Jankó emigrációban élt ekkor, 1856-ban gépészként tért haza, s később a Vidats-féle gépgyár társtulajdonosa lett. Hazatérte után is megmaradt a Magyar Sajtó alkalmi levelezőjének. {II-1-391.}
Népes magyar értelmiségi-írói kört foglalkoztatott a Magyar Sajtó tárca- illetve Athenaeum rovata. Hunfalvy János, Zajzoni (Rab) István, Sasku Károly, Tomori Anasztáz, Ipolyi Arnold, Révész Imre, Medve Imre (Tatár Péter), Lonkay Antal, Szontágh Gusztáv voltak szerzői, kívülük megvoltak a művészeti és tudományos területek állandó figyelői is. Toldy Ferenc Philomusos néven írta Keddi leveleit a Tudományos Akadémiáról, Török József gyógyszerészeti, Hamari Dániel pedig orvos-egészségügyi témájú cikkeket írt. Egressy Gábor itt tette közzé Levelek a színvilágból című hosszú sorozatát, kiváltva Gyulai Pál éles hangú támadásait a Pesti Naplóban. Szénfy (Kohlmann) Gusztáv zeneszerző, népdalgyűjtő és zenekritikus volt a lap állandó zenei bírálója, és M. J., illetve M. I. jelzéssel rendszeresen megjelentek képzőművészeti kritikák is. A Magyar Sajtó tárcájának tudományos-ismeretterjesztő anyaga igen színes, gazdag és átfogó volt, szépirodalmi anyaga viszont sovány. 1855–56-ban mindössze néhány rossz verset és egy-egy folytatásos id. Dumas-, Lermontov(Korunk hőse), Jósika Júlia-, Montépin-, Vas Gereben- (Nagy idők, nagy emberek), Jósika Miklós-, és Beauchamp-regényt, -novellát közölt. Török János, mint minden megnyilatkozását, a Magyar Sajtó programját is Széchenyi politikai tanaiból eredeztette, s az 1855. június 6-i mutatványszámban, illetve a Nemzeti politika című vezércikksorozatban fejtette ki. A programnak két sarkalatos pontja volt: egyfelől a törvénytisztelet, másfelől a nemzet anyagi és szellemi kifejlesztésének célja.
Török számára a nemzeti elv volt a központi értékkategória, a nemzet céljainak szolgálata az axióma. Vitathatatlan tényként állította, hogy a hatalomnak is legfőbb feladata a nemzet felemelése, kifejlesztése. Ebből a nyilvánvalóan téves kiindulópontból következett, hogy a kormány és saját célja problémátlanul összeegyeztethetőnek látszott számára – és az is, hogy a politikával viszonylag keveset, másodsorban foglalkozott mint olyannal, amely az azonos cél érdekében működő, jóindulatú kormányzat feladatköre. Külpolitikai téren például egyetlen olyan alapelvhez ragaszkodott, amely számára külön magyar politikai célt fejezett ki: a Szentszövetségből eredő európai orosz befolyás visszaszorításához. „Nem kívánjuk – írta a mutatványszám –, hogy Oroszhon hatalma saját birodalma határain belül csökkentessék, de kívánatosnak és … egyenesen szükségesnek tartjuk, azon orosz {II-1-392.} befolyás megszüntetését, mely alatt… egész Európa oly soká nyögött. Czél gyanánt egyedül Oroszhon erkölcsi árthatlanságát tekintjük.” A primitívségig leegyszerűsített és az önálló nemzeti politikai célokat nem ismerő álláspont mellett gazdag, árnyalt, több elemében értékes volt programja a társadalmi és gazdasági kérdések, az ország belső építése, megerősítése területén. Gondolatmenete szerint a magyarság történelmi uralkodóosztálya megtagadta a saját népétől azt, amit az erdélyi szászoknak megadott, vagyis a községrendszert és a polgári társadalmi berendezkedést. Most megvan arra a lehetőség, hogy ezeket kiépítsük. Fel kell számolni azokat a hűbéri maradványokat is, amelyeket a törvények egyelőre még nem ingattak meg (kocsmajog stb.). Török többször, hevesen kikelt a „hűbéri viszketeg” ellen. Ennek megnyilatkozását látta abban a tervben, hogy egyes földesurak idegenből hozott parasztokkal, „jobbágyszerű” telepítéssel, „gyarmatosítással” vissza akarnák állítani hűbéri helyzetüket, és ezzel „…a birtokviszonyokat még egyszer a vízözönelőtti állapotokra, sőt azoknál is rosszabbakra…” akarnák visszavetni. (1856. június 22.) Török János ekkori programja a középosztályon nyugvó sajátos, konzervatív demokrácia irányába haladt. „Organikusnak” tartotta a társadalmat, mely függőlegesen három osztályra tagolódik. „A középosztály… a nemzet derekát képezi; – írta – nálunk e testrész 1848 előtt tk. hiányzott, mert a kiváltságok és feudális rendszernél fogva a nemzet sajátlag két részre, az élvező aristocratiára s a munkás néptömegekre oszlott. A vihar, mely a kiváltságot és hűbériséget megszüntette, a nemzettest organismusának rendes és egészséges kifejlődhetését lehetővé sőt szükségszerűvé tette.” Török nézetei szerint ebből a szükségszerűségből az következett, hogy erős és „túlnyomólag nemzeti elem”-ből álló középosztályt kell teremteni. „Erős legyen száma, ügyessége, vagyonossága és értelmisége, – nemzeti elem pedig jelleme és mívelődése által.” (1857. június 5.) A középosztály társadalmi alkotóelemeit is megnevezte: „…a középnemesség, az ún. honorügyessége, vagyonossága és értelmisége, – nemzeti elem pedig jelleme és mívelődése által.” (1857. június 5.) A középosztály társadalmi alkotóelemeit is megnevezte: „…a középnemesség, az ún. honoratiorok, vagy is tudományos szakemberek, a nemesb értelemben vett
iparos, gyártó, kereskedő, s végre legalább százezernyi földmíves család, kik főleg az alföldön, más államokban ritka terjedelmű nagy telkekkel bírván, vagyonosságuk, nagy értelmiségük s a mívelődés ingere folytán hivatva vannak, fölemelkedni a nemzet középosztályába.” (1857. június 5.) Török azt is látta, hogy ezek közül a „jóravaló elemek” közül „a ragasz hiányzik, mely az elemeket egy testté forrassza. – S e ragasz a homogén mívelődés.” (1857. június 5.) A középosztályon belül a földbirtokos nemességet tartotta a nemzeti elemnek, amint a nemzet fejlődésének garanciáját is abban látta, ha a földbirtok magyar kézen marad és gazdaságilag megerősödik. A földbirtok, a nemesi birtokosok, az általuk biztosított és képviselt nemzeti érdek s jövő szempontjából {II-1-393.} értékelte nagy jelentőségűnek a feudalizmus eltörlését, a parasztság földhöz juttatását. Ezek a törvények – írta – „…messze századokra megmentették… a birtokos nemességet…” „A mi birtokos néposztályunk önérdekénél fogva is erős phalanxot fog a birtokos nemesség körül képezni, mely a tulajdoni jognak minden lehető megtámadását lehetetlenné teendi; s nyugodtan nézhetünk a magyar nemzet jövendője elé, mert nálunk a tulajdoni jogot megtámadó tanok ily nagy számú birtokos néposztály mellett fogékony keblekre nem találhatnak.” (1855. július 4.) Török igényekkel lépett fel a földbirtokos nemességgel szemben. Elsősorban nem a feudális nemességről beszélt, hanem a magyar nemzetiség fenntartóiról. E funkciójuk volt számára a fontos, és szüntelenül igyekezett különválasztani tőlük a feudális jegyeket. „…A valódi nemesség nem a kiváltság, hanem – a szabadság” – szögezte le (1856. július 13.). Ezenkívül sürgette a nemességet, hogy birtokát gazdaságilag megerősítse, és saját műveltségét emelje. Török János a Magyar Sajtóban az ötvenes évek közepének jellegzetes programját dolgozta ki a magyar társadalom polgáriasításáról, a középosztály megteremtéséről. Ezekben a kérdésekben ugyanazokra az eredményekre, a teendők azonos körére és rokon rangsorára jutott, mint Kemény Zsigmond, Kecskeméthy Aurél vagy Mocsáry Lajos – s program szintjén nem, csak kritikában tudott ezen túllépni a következő évtizedben Vajda János is. Török nem állt meg koncepciója megfogalmazásánál, hanem egyéniségéből eredően a saját programját tökéletesnek hirdette, s émelyítően patetikus képet festett arról az Eldorádóról, amely megszületik, ha tanait mindenki követni fogja. Töröknek a törvénytiszteletről és a nemzet kifejlesztéséről alkotott nézeteiből következett a Magyar Sajtó kettős függése, amelyet a szerkesztő „függetlenségnek” nevezett. „Felelősség a közhatalom irányában, mely a tollat bizalommal kezeimbe tette; – felelősség a nemzet iránt…” – írta programjában. Aztán folytatta a függés másik vonatkozásával: „…egyedül a kedvező helyzet józan és lojális felhasználásától, az őszinte nyílt egyetértéstől függ, a birodalmi testvér népfajok közt a magyar fajnak ugyanazon kitűnő rangot, fényt és értéket biztosítani, a melyet az Urunk Ő Felsége szent fején egyesült koronák között Szent Istvánnak majd
évezredes apostoli koronája elfoglal.” S ha Török a nemzet, nép értelmében használt „faj” imádatát a képtelenségig fokozta is – főként stilisztikailag –, ugyanakkor az is igaz, hogy ezt nem párosította a többi nemzet-nemzetiség elleni támadással vagy lenézésükkel. A Magyar Sajtó a magyar nemzet polgárias felemelését lehetségesnek tartotta anélkül, hogy az együtt járjon a nemzetiségek elnyomásával vagy az ellenük végzett propagandával. A lap egészét tekintve őszinte programpontjának nevezhetjük azt, amit így fogalmazott meg: „hű kegyelettel” karolja fel „…minden mozzanatát a közéletnek, mi a közös trón, a magyar nemzet, s egyéb birodalmi népek közt a kölcsönös bizalmat és szeretetet, mint a közös haladás, erő és emelkedés egyetlen biztos alapját szilárdítani képes.” Elefánty {II-1-394.} egyik vezércikkének megfogalmazása szerint a lap cikkeinek célja „…előkészítőknek lenni a nemzeti kifejlődés és birodalmi egybeforrás nagy munkájánál.” (1855. július 6.) A nemzetek-nemzetiségek közötti viszony ilyen felfogása idegen volt Töröktől korábban is, későbben is; a Magyar Sajtó következetes magatartása mögött minden bizonnyal Kecskeméthy Aurél nemzetiségi elveinek hatását kereshetjük. Az anyagi gyarapodással azonos mértékben hangsúlyozta a Magyar Sajtó az anyanyelv, az oktatás és az irodalom fontosságát. A németesítő kísérletekkel szemben Török is, levelezői is következetesen a tanítási nyelvre vonatkozó rendeletek idézésével és értelmezésével védekeztek. Török túlzottan sarkított társadalmi okfejtéssel is bizonygatta azt a nézetét, hogy egyedül magyar nyelven lehet oktatni. „Gymnasiális és reáliskolai tannyelvül – írta Magánnevelők című vezércikkében – csupán a magyar és a német nyelvnek van szerintünk Magyarországban jövője, s a kettő között a magyar nyelv azért számolhat a tanítás körüli alkalmazásban túlsúlyra, mert kivévén az újabb időkben több államhivatalnokokat s néhány városainkban a kereskedelmi iparos osztály több kevesebb tagjait, Magyarországban a társadalom míveltebb és vagyonosabb osztályát, melyből a magasb tanintézetek növendékei kikerülnek, a magyarság képezi.” (1855. október 5.) Amikor Batizfalvy István rozsnyói lutheránus tanár a német tannyelv bevezetésére hozott miniszteri rendeletről azt bizonygatta, hogy a birodalmi alapelvekkel ellenkezik és minden nemzetiség kárára van (1856. november 23.), Albrecht főherceg átiratban tiltakozott a rendőrminiszternél, Kempennél. Referálásra Kecskeméthy kapta meg az ügyet. A Magyar Sajtó nemcsak büntetlenül került ki a veszélyes helyzetből, hanem Kecskeméthynek lehetősége nyílt a magyar oktatási nyelvről egy kitűnő és alapos tanulmányt megírni feljegyzésként, amelyet Kempenen kívül Albrecht főherceg is megkapott. A nyelv – Török távolról sem eredeti nézetei szerint – csak a formát jelenti, tartalmát a művelődési anyag és a szépirodalom adja. Hunfalvy János pedig már a mutatványszámban leszögezte: „ösztönileg érezzük, hogy megmaradásunkat {II-1397.} egyedül szellemi gyarapodásunk biztosíthatja…” Ebben az értelemben a nevelésügy mint a társadalom kohéziójának megteremtője, a középosztály megerősítője, egyenrangú volt a legfontosabb kérdésekkel. 1856-ban Dózsa Dániel
vezércikk-sorozatban foglalkozott az erdélyi nevelésüggyel, a tárcában pedig Révész Imre a protestáns tanüggyel. Török a lap megindításától fogva nagy figyelmet fordított a reáliskolák kérdésére, s ostorozta a tanulással, művelődéssel szembeni ellenállást mint a minden térre kiterjesztett passzív ellenállás vetületét. „Nem a felfogás hiánya késlelteti hazánkban a reáliskolákat – írta például 1856. március 22-én –, hanem elsőben is a vis inertiae, mely a municipális világban egykor, meglehet, sikeres politikai villámhárító gyanánt szolgálhatott, de culturai reformok s a tudományok meghonosulása ellen használva, az öngyilkolás bizonyos eszközévé válik.” A szépirodalom terén is ugyanennek a magatartásnak kártékony hatását látta. „Néhány év előtt – állapította meg – még azon veszedelmes tant hirdették a kishitűek, hogy »semmit sem kell magyarul olvasni, mert most nem lehet írni.« Ha van a magyar nemzetiségnek ellensége –, az hatalmasb szövetségest nem kívánhatott, mint azon radicális hazánkfiaiban találtak, kik, hogy az idő viszontagságait megboszulják, a szenvedőleges viseletet egészen a nemzeti irodalom elnémításáig akarták vinni.” (1856. március 11.) A magyar irodalmi tudat és ízlés fejlesztését a Magyar Sajtó elsősorban a tárca irodalmi szemléivel szolgálta, kevésbé a szépirodalmi közlésekkel. Kezdettől fogva Greguss Ágost Irodalmi körültekintés és Toldy Ferenc Magyar írók csarnoka című sorozatai játszottak fontos szerepet e téren. A kérdés középpontba állítására Vörösmarty halála adott alkalmat. 1855. november 20-tól közel három hétig mindennap vezércikkek, levelezői írások, tárcacikkek és versek foglalkoztak Vörösmartyval, s alkotásaiból kiindulva a nemzet, a magyar nyelv és irodalom kérdéseivel. Székely József, Török több patetikus vezércikket írt, de a tárcában Tóth Lőrinc és Toldy Ferenc esztétikai és irodalomtörténeti igényű cikkekkel is jelentkezett. A levelezők beszámoltak az ország különböző városaiban megtartott megemlékezésekről, Török pedig nemzeti ügyként meghirdette az árvák javára történő országos gyűjtést. A budai kormányzóság tiltakozására – bár nem intették meg Törököt – december végén a rendőrség abbahagyatta vele e téma további tárgyalását. Több mint egy éven keresztül a vallási kérdésekben, az egyházakkal kapcsolatos megnyilatkozásaiban toleráns volt az egyébként – előbb is, utóbb is – elfogultan katolikus Török. Kezdettől rendszeresen foglalkozott a Szent István Társulat ügyeivel, de elsősorban kultúraterjesztő szerepe miatt, ekkor még Danielik János szerepét méltányolva. Bár a Concordatum kiadása után azt üzente Falknak, hogy „magyar papjait szőrmentében kéri fésültetni” – s Falk nem is fukarkodott a magyar klérus dicséretével (1856. január 21.) –, de ugyanakkor a protestáns autonómia és iskolaügy is azonos súllyal szerepelt aMagyar Sajtóban. A nemzeti egység jegyében a lap valóban igyekezett minden felekezeti szembenállást tompítani. Török még 1857 nyarán is azt {II-1-398.} írta, hogy „a nemzetiség a magyar nemzetnél minden vallásfelekezetet egyesítő cultus” (1857. június 5.) – a valóságban azonban már 1856 őszétől egyre inkább közeledett a katolikus klérus álláspontjának feltétel nélküli elfogadásához, amiben személyi vonzalmain, anyagi
háttérkeresésén kívül bizonyára szerepet játszott a Pesti Napló és különösen Csengery–Gyulai körének heves támadássorozata ellene. A Magyar Sajtó bécsi másfél éve gazdasági nehézségekkel és a lap elleni, általában Magyarországról eredő feljelentésekkel telt el. A kauciót hitelező Számwald Gyula már egy hónappal a lap megindulása után a kamatok fejében lefoglalta a teljes előfizetési összeget, s ekkor a kiadó, Sommer mentette meg a Magyar Sajtót. 1855 októberében Török felkereste a Szent István Társulat elnökét, gróf Károlyi Istvánt, hogy vállalja át a kauciót. Már majdnem sikeres volt az akció, amikor – a levelezésekből kivehető adatok alapján úgy látszik – Csengeryék közbeavatkoztak. Ezek után december 10-ével Török esti lappá alakította a Magyar Sajtót, hogy ezzel meggyorsítsa hírszolgálatát – vagyis az előfizetők számának növelését remélve. Mindezek a kísérletek azonban sikertelenek maradtak. Részben Török rossz gazdálkodása miatt válságba került a Magyar Sajtó, s csak Kecskeméthy közbelépése mentette meg a bukástól: a tulajdonjogot is átruháztatta a kiadóra. Sommer a következő félévre kőnyomatos műmellékletet adott az előfizetőknek, s ha nem is lehetett számára jelentős üzlet a körülbelül kétezer előfizetővel működő lap, 1856-ra biztosította fennmaradását. Ennek az évnek végén azonban megszabadult e tehertételtől: ismét Kecskeméthy segítségével átadta a Magyar Sajtó tulajdonjogát a pesti Heckenastnak. Ahhoz, hogy a lap Pestre helyezése végbemenjen, a gazdasági nehézségekkel azonos mértékben járultak hozzá a bécsi rendőrséghez beérkező feljelentések és átiratok a Magyar Sajtó iránya ellen. Angyal Dávid joggal feltételezte, hogy a budai helytartóság ez irányú aktivitása mögött feltehetőleg Szilágyi Ferenc áskálódása húzódott meg. Szilágyi már a sajtóengedély megadását követő napokban feljelentette Törököt forradalmi múltja miatt, majd amikor ez sikertelen maradt, közvetve próbálkozott és Kecskeméthyt jelentette fel 1855 november elején. Protmann arról értesítette 1855 augusztussban a bécsi rendőrséget, hogy Török Pesten rendőri felügyelet alatt állt és túlságosan radikálisan szerkesztette a Pesti Naplót. Albrecht főherceg átlag negyedévenként átiratot intézett Kempenhez, s minden érvet felsorakoztatott a Magyar Sajtó veszélyességének bebizonyítására: a német nyelv ellen izgat, kerüli a császár szót, és helyette a királyt használja, olyan témákkal foglalkozik, amelyeket ő nem engedélyez a magyarországi lapoknak (Vörösmarty-gyászünnepségek leírása). Az átiratok előbb csak Török megintését, utóbb leváltását is követelték – ám Török szerencséjére a bécsi minisztérium hiúsági {II-1-399.} kérdést csinált abból, hogy Magyarországról ne utasítgassák. Török sokáig emiatt is szabadabban mozoghatott, mint pesti kollégái, és mindössze egy megrovással (1855. október) békében hagyták. Albrecht főherceg egyre követelőzőbb átiratai és Török 1856 vége felé történt írásos megintése azonban a bécsi rendőrség számára is kívánatossá tette, hogy megszabaduljon e laptól. Török János négy napig még megmaradt a Pesten működő lap szerkesztőjének, s az első két hétben egy-egy cikket írt Falk is, Kecskeméthy is. 1857. január 6-tól 1862. március 12-ig Hajnik Károly (1806–1866) lett az új szerkesztő. Újságíróként és
szerkesztőként egyaránt jellegtelen egyéniség volt, neve inkább csak azért maradt fenn, mert 1832-től kezdve ő volt az első országgyűlési gyorsírónk. Június 4-ig Török főmunkatársként szerepelt, ténylegesen azonban ő irányította továbbra is a lapot. Kecskeméthy és Falk nélkül azonban gyorsan zuhant cikkeinek is, lapjának is színvonala, hamarosan az ő vezércikkei sem képviseltek magasabb színvonalat, mint Vas Gerebenéi. A lap fejlécéről eltűnt a társadalmi, gazdasági és kulturális kérdésekre utaló alcím, amint tartalmában is egyre általánosabb és semmitmondóbb, anekdotázással és az érzelmekre való hatással hígított maradványuk kapott csak helyet. Jókai Mór május 1-től az év végéig volt a Magyar Sajtó főmunkatársa. Működésének kezdetén átalakította a hírrovatokat, vállalta, hogy ezeket maga írja. Péntek aláírással a hírekkel kapcsolatos nézeteiről levélsorozatot indított. Három hónapig tartott azonban lelkesedése, utána újonnan létrehozott rovatai átalakultak, a következő évben már neve sem szerepelt főmunkatársként. 1858 első felében a szombati számok hátsó oldalát a Nagy Tükörhöz hasonló humoros írásaival töltötte meg, aztán július végén hirtelen és végérvényesen eltűntek cikkei a lapból. 1857 első felében Török mellett Székely József tartott ki még a Magyar Sajtó mellett; ő folytatta Falk rovatának írását. Tőle június 6-án vette át ezt a szerepet Irinyi József (1822–1859) mint főmunkatárs. A reformkor egyik legjelentékenyebb európai útirajza írójának, a Pesti Hírlap egykori népszerű munkatársának és a márciusi fiatalok egyik vezérének ezek a politikai napi szemléi még Székely Józseféinél is érdektelenebbek voltak: a napi események iskolás, egyénietlen felsorolására szorítkoztak. A levelezői hálózat gyorsan összezsugorodott és kicserélődött. Az újak közül csupán Bánó József sárosi földbirtokos A Felföld bajai című vezércikksorozata s az erdélyi újságíró és történész, Kővári László írásai ütötték meg a korábbi színvonalat. A régebbi állandó munkatársak közül továbbra is publikált itt Mészáros Károly, színibírálatokkal Vajda János, zenekritikákkal pedig Szénfy Gusztáv jelentkezett. A lap köré gyűlt új munkatársak közül a vezércikkező Vas Gereben, a nemzetgazdasági vezércikkeket író, egyre jobban elszeparálódó Fényes Elek és a zenekritikákat író id. Ábrányi Kornél voltak jelentékenyebbek. A lap szemléletének és színvonalának megváltozása a középosztályra vonatkozó számos cikkében tisztán jelentkezett. Míg a bécsi Magyar Sajtó a polgáriasodó földbirtokosokból, a honorácior-értelmiségből és a birtokos {II-1-400.} parasztságból létrejövő középosztály megteremtését kívánta szolgálni, a pesti lap mércéje és óhajtott közönsége a volt kisnemesség lett, adott állapotában: ezt nevezte el középosztálynak. E kérdéssel most már elsősorban Vas Gereben foglalkozott sok jellegtelen, gondolatilag elmosó és semmitmondó anekdotával. A középosztály megszűnt probléma lenni a lap cikkírói számára. Vas Gereben Tűnődéseiben kijelentette, hogy ebben az országban minden a táblabíróknak köszönhető, s hogy „csak takarékosság, csak gazdálkodás” szükséges, ha ezt megszokják, egyébként minden rendbe jön (1857. november 27.). Idilli képekkel tetézte igénytelenségét. A középosztályt az egykori kisnemesekkel, kurtanemesekkel azonosította. „A
középosztály – írta – egykor nagyon irtózott azon gondolattól, hogy a tekintetes címen alól szálljon… A külföldnek kedvenc vesszőparipája volt a magyar nemes embernek »kurta pipája« és »hét szilvafája«, mi ázsiai restségünk természetes kifolyásaképen kürtölgettetett ki, s íme, egy kis forgószél e tunyaságot és álszégyent elkapta, s a középosztály tömegesen lepi el a reáltanodákat és műhelyeket, és mi néhány esztendő múlva mgunk kiszoríthatjuk a külföldi műhelyeknek otthonn félig és alig használható feleslegét.” „A középosztály legyen e nemzetnek ügyes keze, mely a munkát és észt egyesíti az egésznek javára. A középosztály tanuljon, okosodjék, lásson meg minden hézagot, ne engedje a helyet másnak, értelmiségének súlyát vesse mérlegbe…” (1857. december 4.) Olyan hang volt ez, mely majd csak 1860–61 után terjedt el általánosan, s Lauka Gusztáv, Kempelen Győző és mások cikkei révén egyre jobban hízelgett a nemesi középosztálynak, radikálisan kiiktatta az eléje tűzött polgárosodási programot. A Magyar Sajtó ezzel az irányával is válságba került. A volt kisnemesség és leszármazottai napilap helyett kalendáriummal is megelégedtek, a polgáriasító programot elfogadók színvonalát viszont a Pesti Napló tudta kielégíteni. Heckenast 1857. november 26-án – nem az igazi okra, a következő évtől bevezetendő bélyegadóra hivatkozva – bejelentette, hogy miután a magyar közönség csak egy politikai napilapot tud eltartani, ezért 1858. január 1-től heti háromszor megjelenő, kisebb formájú és valamivel olcsóbb lappá alakítja át a Magyar Sajtót. „…A hírlapokat olvasó közönségünk jóval nagyobb része a fenálló közlekedési eszközöknek, a posta- s vaspálya vonalaktóli távolságánál fogva lapunkat [eddig is] hetenkint csak kétszer, legfeljebb háromszor kaphatja meg…” – írta. Ezeknek az olvasóknak ezentúl a napi eseményeket tömören összefoglalva kívánja csak adni, mert a jelen bel- és külpolitika eseményei úgyis alig érdeklik a közönséget. Korszerűtlen, de hatásos érvvel arra is hivatkozott, hogy az 1848 előtti politikai hírlapok szintén háromszor jelentek meg. Miután a Pesti Napló az áldozatkészségnek ezt a hiányát Heckenast szemére vetette, a november 30-i válaszcikk azzal vágott vissza, hogy kizárólag a közönség igényeit kívánja kielégíteni. Demagógiába burkolt pragmatizmussal vágott vissza a Pesti Naplónak: „a régi idők intézményeiből még megmaradt annyi zamat szánkban, hogy hódolunk a nemzet, a többség akaratának. Semmi sem oly szánandó előttünk, mint a {II-1401.} szomorú bohócok, kik azt hivén magokról, hogy tudósok, nem azok, és mindenben a közönség fölé állítják lenéző véleményöket.” Az ötvenes évek Magyarországán új sajtóelvet hirdetett meg ezzel a Magyar Sajtó. Addig – sőt még jó egy évtizedig – minden magyar lap azzal a célkitűzéssel indult, hogy olvasóközönségét nevelje, felemelje, irányt mutasson számára. Természetesen az ületi oldalt is figyelembe kellett venni, de a lapok fenntartását még áldozatok árán is vállalták. AMagyar Sajtó új elve csak a hetvenes évek közepétől vált általános gyakorlattá. A Magyar Sajtón ez nem segített. 1859-től ismét napilappá alakult, s nemcsak kis formátuma, tartalma is egészen a kormánylapéhoz, a Budapesti Hírlapéhoz
idomult: ugyanúgy a külföldi lapok cikkeinek ismertetése töltötte ki, mint azt, sőt tárcarovata szinte teljesen eltűnt. A Magyar Sajtó megelevenedéséhez az októberi diploma kiadása adta meg a lökést: alakja gyorsan nőni kezdett, addigi szemléit felváltották az értekező cikkek, s olyan igényes munkatársak kapcsolódtak be gárdájába, mint Zilahy Károly. Magyarország Világos utáni történetének fordulópontjául ígérkezett Ferenc József 1860. október 20-án kiadott diplomája. A magyar konzervatív politikusok javaslatait figyelembe vevő dokumentum – úgy hitték készítői – a kölcsönös engedmények alapján feloldja a nemzet és az uralkodó konfliktusát. A politikai közvélemény helyi törvényhatósági és országos szintű fórumainak korlátozott helyreállítását megelőző időszakban (hiszen újjászervezésükre éppen az Októberi Diploma, ill. az alkotmányos centralizmus jegyében újabb intézkedéseket hozó 1861. februári pátens ad majd lehetőséget) továbbra is a sajtó maradt a közhangulat, közvélemény legfontosabb tükrözője. A Magyar Sajtó természetesen részletesen ismerteti az Októberi Diplomát és a vele kapcsolatos uralkodói kéziratokat. A lap ugyan nem nyilvánít véleményt, az elkövetkezendő néhány hét során azonban mégis világosan kirajzolódik álláspontja. Nem programcikkek, elvi kérdéseket feszegető politikai fejtegetések jelennek meg, hanem a híranyagból, a főleg bécsi lapokból átvett információkból derül ki: az Októberi Diploma nem megoldás. Az első átfogóbb eszmefuttatás a diplomáról a november 6-i számban sem eredeti cikk: a nagy tekintélyű, de politikailag nem közvetlenül elkötelezett Zay Károly gróf Wandererben megjelent írásának ismertetése. Zay tételesen foglalja össze, hogy a diploma miért nem vezetett a várt elégedettséghez: így hiányolja az általános amnesztiát, lényegesen nagyobb hatáskört kellett volna szerinte adni a már az év folyamán összehívandó országgyűlésnek és igen sérelmesnek tartja, hogy annak határozatait szentesítés előtt még más testület vizsgálata alá is kell bocsátani. Nem veszi figyelembe a diploma Erdély törvény szentesítette unióját Magyarországgal és bár azok ellentétesek a magyar törvényekkel, nem említik a császári rendeletek az osztrák törvénykönyv érvénytelenségét Magyarországon. Nem került sor a sajtóviszonyok új alapú szabályozására sem. Végül pedig az a gondolat, amely az 1860-as évek során annyiszor kap újabb és újabb megfogalmazást a Magyar Sajtó hasábjain (és nemcsak ott): a birodalom csak akkor maradhat fenn és lehet népei létének őrzője, ha „… testvéreink, a német és szláv szomszéd népek viszonyaiknak megfelelő s a magyarral ugyanazon alkotmányszerű önkormányzati elvekre alapított alkotmányt fognak nyerni…” Ezt a gondolatot {II-1-612.} terjeszti ki gróf Bethlen Miklós párizsi levele: az alkotmányos Ausztria az európai béke garanciája lehetne. A nyíltabb vagy burkoltabb aktuálpolitikai állásfoglaláson kívül miről olvashatott a Magyar Sajtó néhány ezernél bizonyára nem több előfizetője 1860–61 fordulóján a továbbra is Hajnik Károly szerkesztette lapban? A mai nyugat-európai napilapokra emlékeztető nagy formátumú, három hasábra (1860. november 19-től kissé megnövelt formátum mellett négy hasábra) tördelt lap napi terjedelme 4–8
oldal között váltakozott. Az első lap első hasábja mindig a Politikai Szemlével, a legfrissebb eseményeket legtöbbször más sajtótermékek jelentései alapján áttekintő, értékelést mellőző cikkel kezdődött. A szerző általában Urházy György, a külföldi hírek rovatának gondozója. Külön rovatot szentelnek ebben az időben a magyar függetlenség ügye, a magyar emigráció lehetőségei szempontjából kulcsfontosságú olaszországi eseményeknek. Ezt követik – sokszor igen nagy terjedelemben – a belés külföldi levelek, amelyeknek igen nagy jelentősége volt a korabeli sajtóban. Messze volt még a kül- és belföldi tudósítók kiterjedt hálózata, a hírügynökségek, a telex és telefon kora, egy-egy lap érdekességét, információgazdagságát leginkább levelezői biztosíthatták. Külön-külön rovatok vették sorra az Ausztriai Birodalom eseményeit, a legújabb táviratokkal érkezett híreket, a közgazdasági ügyeket (ideértve az időjárást is), valamint bel- és külföldi krónika cím alatt a legkülönbözőbb, máshova nem besorolható újdonságokat. Az információ helye korántsem volt arányban fontosságával, így az október 23-i pesti nagy tüntetésről az Októberi Diploma ellen német lapok jelentései alapján a harmadik oldalon, a bel- és külföldi krónikában számolnak be, míg az első oldalon hosszú cikk értékel egy új Shakespeare-kiadást. Könnyebb fajsúlyú olvasnivalót még hiába kerestek az előfizetők, végül is valamilyen módon szinte valamennyi írás politikai kérdésekkel foglalkozott. A központi problémakör: az országgyűlés előkészítésével kapcsolatos események. Részletesen beszámol a lap a megyei törvényhatóságok újjáalakulásáról, közli a megyei feliratokat. 1861. március 8-án (r.t.), vagyis Pálffy Albert írja az első igazi vezércikket, amely elveti a februári alkotmányt, bár örvendetesnek tartja, ha a Lajtán túli területekre szorítkozva Bécs alkotmányosan kormányoz. Külön cikk emeli ki: ha vannak is Bécsben olyan rövidlátók, akik azt hiszik, Deák egyes kijelentései értelmezhetők úgy, hogy Magyarország hajlandó követeket küldeni a Birodalmi Tanácsba, ez félreértés. Sőt ha netán mondana is ilyet Deák, a Magyar Sajtó ebben nem követi. Nem egy írás foglalkozik már ekkor is a nemzetiségi kérdéssel: a szerb-horvát probléma áll az előtérben, a szerbek álláspontja a szerb vajdaság és a temesi bánság hovatartozásával kapcsolatban. Teret adnak a magyarellenes és a magyar országgyűléstől sokat remélő magyarbarát nézeteknek egyaránt. A kérdés specialistája Petőfi egykori kortese, a későbbi tekintélyes jogász, Kelemen Mór. Februárban új műfajjal gazdagodik a lap, az első oldal alján (néha a {II-1613.} második, sőt harmadik oldalra is átnyúlva vagy csak ezekre az oldalakra szorítva) megjelenik a nyugat-európai feuilleton magyar megfelelője, a tárcarovat. Főleg irodalmi, művészeti témák kerülnek itt terítékre. Periódushatárt jelent a lap életében az országgyűlés megnyitása. 1861. április 2-től még nagyobb formátumú lesz a lap és öt hasábra tördelik. Evvel a legnagyobb terjedelmű magyar politikai napilappá lesz a Magyar Sajtó. A magyar gyorsírást megalapozó szerkesztő jóvoltából szinte teljes terjedelemben olvashatók az országgyűlés vitái s a lap beváltja előfizetési felhívásában tett ígéretét, mely szerint
„…lapunk ezen nagyobbítása következtében t. olvasónk minden érdekeit, mind a napi politika és napi események, a tudomány és művészet mezején, mind a mezei gazdaság, kereskedelem s ipar terén nagyobb mértékben fogjuk képviselhetni, intézkedvén egyszersmind aziránt, hogy lapunk jövőre nevezetes bel- s külföldi capacitások tollából folyt vezércikkek s levelezésekkel gazdagítva, minél érdekesebbé tétessék”. Kitér az előfizetési felhívás a lap politikai irányára is, megerősíti az addigi „szigorúan szabadelvű és nemzeti” vonalat, „kellő méltánylásával a honunkban élő nemzetiségek jogos igényeinek”. Ettől kezdve minden számban egynegyed, egyharmad, néha fél oldalnyi terjedelmet kap a Buda-pesti útmutató, amely pontos információt ad a társaskocsik, gyorskocsik, postaszekerek, vonatok, hajók közlekedéséről, a különböző művészeti és tudományos intézmények helyéről, programjairól, szórakozóhelyekről és gyógyintézetekről. Külön rovatot (Gazdasági, kereskedelmi és közlekedési napló) kap a gazdasági élet, amelyben a napi információkon kívül átfogóbb, elemző írások is megjelennek. Itt közlik például Szontagh Pál Az ipar és kereskedelem országos fontossága című előadását, amely szerint őseinket elfoglalta a folytonos harc a nemzet fenntartásáért, így iparral és kereskedelemmel mint nemes emberhez méltatlannak ítélt tevékenységgel főleg megvetett idegenek foglalkoztak. „Ez előítéletben, mely magát az 1846-ki védegylet ideéig meglehetős épségben feltartotta s nemzeti kereskedelmi politikát fejlődni nem engedett, a haza elszegényedésének nagyobb részben ősoka keresendő” – írja a jó problémaérzékenységű szerző. Önérzetes, magabiztos hangot üt meg az 1861. júliusi, a második félévre vonatkozó előfizetői felhívás: sugárzik belőle az a meggyőződés, hogy az országgyűlés összeülése a számtalan megoldatlan kérdés ellenére lényegében megnyitotta az utat Magyarország politikai helyzetének rendezése felé. „A Magyar Sajtó tehát, a mint a szomorú emlékű időkben legalább sejteni engedett, vagy mint mondani szokták csak a sorok között kívánt kiolvastatni, most már nyílt sisakkal és mellékes tekintetek nélkül fog küzdeni azon elvek mellett, miket a XIX.-dik század második fele (mely a szabadság és nemzetiség korszakának méltán nevezhető) minden felvilágosodott és önzéstől ment publicistája zászlójára tartozik tűzni.” A vezércikkek, politikai kommentárok legtöbbjét (rt.) vagyis Pálffy Albert (bár a felirat felküldése után cikkei inkább már csak a várható események {II-1-614.} felületes áttekintései) és Jósika Miklós írja. Pálffy őszinte várakozással, reményekkel telve kommentálja az országgyűlést: a birodalom adott helyzetében, miközben egész Európa figyelemmel kíséri a magyarországi fejleményeket, talán megoldható a „kiegyenlítés”. Élesen elítéli azonban azt az álláspontot, amely a kiutat abban látná, hogy Magyarország lesz a birodalom súlypontja. Ez ténylegesen azt jelentené, hogy a magyarság venné át az osztrák–németek centralizáló, elnyomó szerepét – fékezné a német egység megvalósítását, elnyomná a nemzetiségeket. Jósika Miklós Brüsszelből írott leveleiben igen pesszimista nézeteket vall, különösen Teleki László halála után. Csak 1848 vívmányainak csorbítatlan visszaállítását tartja
megoldásnak, erre pedig nem lát esélyt. Leginkább Erdély különállását fájlalja: a külön – oktrojált – erdélyi országgyűlés szerinte nem megoldás. Az erdélyi románokkal szemben meglehetősen kemény hangot üt meg: feltétlenül szükségesnek tartja a kibékülést, de „nem nekünk kell bókolni, hanem fordítva”. (1861. szeptember 20.) Jósika szerint sok román birtokosnak az a baja, hogy Erdélyben nem nyomhatja el úgy a jobbágyot – az Unió esetében még kevésbé – mint Moldvában és Oláhországban. Az Erdéllyel kapcsolatos cikkek – így az ott élőktől közölt levelek – kifejtik: nemcsak Magyarország és az erdélyi magyarság számára az egyetlen helyes és igazságos megoldás az Unió, hanem az erdélyi nemzetiségi és társadalmi ellentétek „kiegyenlítését csak a magyarsággal való egyesülés s …e magyarországi liberálisabb szellemnek mi reánk is kiterjedése eszközölheti!” (Magyarország és Erdélyország 1862. január 16.) Igen barátságos és békülékeny a hang a szerbek irányában: rendszeresen hírt adnak poltikai életük eseményeiről: „Belgrád… az ős Nándor nem tagadja meg múltját, most már a közös szabadság érdekében felénk kezdi nyújtani baráti jobbját”. (1861. április 2.) Elismerő kommentár kíséretében közlik Polit Mihály volt montenegrói államtitkár cikkét a Szerbszki Dnevnikből, amely szerint „szabadelvűleg gondolkodva… a magyar alkotmány sokkal jobb az osztráknál – a megyerendszer inkább felel meg nemzeti jellemünknek, mint az osztrák hon másik részében létező tiszta bureaucraticus igazgatás”. (1861. május 24.) Az országgyűlés feloszlatása, a provizórium bevezetése (november 5.) után természetesen visszafogottabbá válik a Magyar Sajtó hangja. Pálffy Albert cikkei eltűnnek, a betűk helyett most már jelekkel szignált vezércikkek inkább csak a bécsi sajtó cikkeit, mint a bécsi kormány intézkedéseit vitatják. Az 1862. évre szóló előfizetési felhívás hangja azonban – reklámszövegnél persze ez természetes – optimista: „Ne vezesse félre az olvasót azon körülmény, hogy e pillanatban a viszonyok hatalma által sok oly tárgy marad bővebb megvitatás nélkül, melyet a közönség rég megszokott szeretni – e helyzet sokáig így nem tarthat”. Politikai érdekességek hiányában sem vált azonban a „Magyar Sajtó” unalmas lappá, így például egy jó tollú volt színész, Bolnai (gr. Bethlen Miklós) 1862. január 5-től vasárnaponként rendszeresen ír könnyed, csevegő hangvételű tárcákat. Ugyanez a rovat kezdi közölni 1862. január 16-tól Jósika Miklós Két élet című regényét. Ugyanitt {II-1-615.} recenziókat is közölnek jelentősebb új tudományos művekről, beszámolókat, kritikákat a művészeti élet eseményeiről. Elég jelentős (egy, néha másfél oldalnyi) terjedelmet kapnak már ebben az időben a hirdetések. 1862. január 29-én egy apró közlemény fordulópontot jelent a lap történetében: Almásy Pál, id. gróf Bethlen János, Benyiczky Alajos, Ivánka Imre, gróf Károlyi Sándor, Komáromy György, báró Podmaniczky Frigyes, Tisza Kálmán és Jókai Mór írja alá a szerkesztőhöz, Hajnik Károlyhoz intézett levelet: kérik, hogy „a szabadelvű Magyarország létrehozásán fáradozó csoportjuk” számára nyissa meg a Magyar Sajtó hasábjait. A közvetlen előzmény az volt, hogy a határozatiaktól balra álló csoport egyik vezéralakja, Szilágyi Virgil Kövér Lajos Jövő című hetilapjában cikksorozatot jelentetett meg A nemzetiségi kérdés hazánkban címmel.
Az írás egy radikális társadalmi átalakulás alapján vélte megoldhatónak a nemzetiségi kérdést: „…az 1848 előtti politikai tényezők túlsúlyának meg kell szűnni, hogy a polgári szabadság diadalával a testvér népfajok irántunki bizalmatlanságának legfőbb okai megszűnhessenek.” (január 23.) A határozatiak veszélyesnek tartották ezeket a nézeteket és ellenvéleményük kifejtéséhez akarták fórumul megnyerni a Magyar Sajtót. 1862. január 21-i összejövetelükön állapodtak meg erről gyakorlatilag ugyanazok, akik a felhívást aláírták (csak Bethlen János az, aki ezen az összejövetelen nem vett részt, Oszterlamm Károly könyvkereskedő viszont itt igen, az aláírók között pedig nem szerepel) írásban kötelezettséget vállalva arra, hogy féléves részletekben fizetve fejenként 50 forintos részvények vásárlásával járulnak hozzá a Magyar Sajtó 1862-es költségeihez. Bár Worafka rendőrtanácsos – a buda-pesti rendőrigazgatóság igen jól tájékozott sajtószakértője – egyértelműen negatív véleményt adott Jókairól és általában nemkívánatosnak tartja a Magyar Sajtó tevékenységét (a január 28-i számot az Ausztriára nem hízelgő külföldi hírek közlése miatt el is koboztatja), Forgách Antal kancellár eleget tesz Heckenast Gusztáv laptulajdonos kérésének. Az sem befolyásolta a kancellár állásfoglalását, hogy a pesti rendőrigazgatóság rendelkezésére bocsátott, bár bizonyíthatatlan információja szerint az emigrációtól érkezett az utasítás: Jókai vegye át a Magyar Sajtó szerkesztését. Alig hat héttel azután, hogy Jókai főmunkatárs lett, a Magyar Sajtó előfizetői szerkesztőváltozásról kapnak hírt: Hajnik Károly „egészségügyi okokból” visszalép, az új szerkesztő Jókai Mór. Így lesz aMagyar Sajtó egyértelműen és bevallottan a Határozati Párt lapja. Beköszöntőjében Jókai a magyarországi politikai erők egységét hangsúlyozza: „Hazánkban pártok nem léteznek; a honboldogítás célja ugyanegy, a hozzá vezető szabadelvűség útja is kevés eltérést enged… Nehéz szabadelvűnek s nehéz magyarnak lenni ez időben, de annak nem lennünk lehetetlen.” (március 12.) Jókai fennmaradt feljegyzései és levelei betekintést engednek a lap ekkori anyagi ügyeibe. Ezekből úgy látszik, hogy a lap nagymértékben adományokra volt utalva (így az 1862 második félévi költségekhez Tisza Kálmán 100, {II-1-616.} Almásy Pál 200 forinttal járult hozzá), egy-egy átlagos cikkért pedig 5–10 forintot fizettek. A lap szembetűnően felfrissül Jókai hivatalba lépésétől, mind kül-, mind belpolitikai témái bővülnek, egyre több az általánosabb összefüggéseket vizsgáló, nem pusztán egyes információkat kommentáló cikk. Jókai már februárban elkezdett Politikai nemzetiség című hosszú cikksorozatában fejti ki a határozatiak álláspontját a nemzetiségi kérdésben. Magyarországot nem lehet etnikai határok alapján feldarabolni és az erőszak sem hozhat megoldást – érvel – a közös érdekek egymás szempontjait figyelembe vevő kielégítése lehet csak megoldás. A históriai határ, a vallásszabadság, az alkotmány védelme nemzetiségre való tekintet nélkül közös érdek. A nemzetiségek művelődési és anyagi érdekei csakis az ország területi integritásának fenntartása mellett elégíthetők ki, a problémákat alkotmányos úton, az országgyűlésen kell megoldani. A fellengzős ígéretek helyett vasutak, kereskedelmi telepek, szabad kikötők, tartományi bankok, gazdászati egyletek
szolgálják a jobb létre törekvő nemzetiségek érdekeit. „…kenyeret és lelket a népnek! nem betűket és hiú álmokat!” – írja. Tisza Kálmánnak a demokrácia fogalmáról írt cikksorozata (1862. február 22., 26– 27.) a határozatiak társadalmi programja: „…nem ismerünk e hazában külön osztályi érdekeket – egyformán bűnösök azok, akár az úgynevezett felsőbb, akár az úgymondott alsóbb osztályok nevében támasztják követeléseiket.” Nem a műveletlenek politikai befolyásának kell utat engedni, hanem a műveltséget kell mindenki számáa elérhetővé tenni. Tisza ír a közigazgatási problémákról is, így például Felelős parlamenti kormány és megyei rendszer című tanulmányában (1862. október 25.–november 4.), amely szerint „a megyei önkormányzattal párosult parlamentáris kormány a legtökéletesebb kormányforma leend.” Ivánka Imre Elszegényedés című cikksorozata a politikai viszonyok rendezetlenségével hozza öszefüggésbe azt a tényt, hogy „Nincsen talán ország e földön, melyben annyi megromlott existenciát találhatni, mint hazánkban…”. A hitelhiány, az államadósság kamatai, a passzív mérlegű külkereskedelem, a konjunkturális időszakhoz mért magas adók, az úrbéri kárpótlások késedelmes és nem teljes kifizetése végül is egyaránt sújtja a középbirtokosokat és a volt jobbágyokat. Változást csak a politikai viszonyok alapvető átrendezése hozhat. Az addiginál sokkal több a külpolitikai információ. Rendszeresen jelennek meg turini, firenzei, párizsi levelek, különös figyelemmel kísérik a bukaresti és belgrádi fejleményeket. Igen figyelemre méltó az „Észak-amerikai viszály” Ivánka Imre tollából származó, magyar problémákat tükröző elemzése (1862. március 5–11.). Szimpátiával ír a szerző a déli államokról, vonzónak találja politikájukban azt, hogy „az egyes államokat nem akarják nullifikáltatni centralisatióval”, az északi unionisták ellenben a végrehajtó hatalomnak az egyes államok autonómiája megnyirbálásával járó öregbítését kívánják életbe léptetni. Könnyedebb olvasmányt se hiába keresnek az olvasók az új szerkesztő {II-1617.} irányítása alatt megjelenő Magyar Sajtó hasábjain. Jókai tréfás, anekdotizáló tárcaírásain nevethetnek és Jósika Miklós is új oldaláról, csevegő hangvételű tárcák írójaként mutatkozik be. 1862 novemberének végén Jókai bejelentése, mely szerint „A jelen szerkesztőség az év végével a Magyar Sajtó vezetésétől visszalép s egy önálló, saját tulajdonunk és kiadásunk alatt megjelenő politikai napilapnak szentelendi erejét”, nem periódust, korszakot zár a Magyar Sajtó történetében s ugyanakkor a lap körül addig tömörülő politikai erők differenciálódását jelzi. A szerkesztőváltozásról akkor már jó néhány hete beszéltek pesti és bécsi újságíró körökben, október végére pedig már számos kisebb híradás is jelenik meg különböző lapokban arról, hogy az elkövetkezendő év elején Vajda János veszi át Jókaitól a szerkesztést. A híradások arra is utalnak, hogy a szerkesztőváltozás következtében a lap iránya minden bizonnyal a következetes, mondhatni csökönyös ellenzékiségtől a „kiegyenlítés” előkészítésének iránya felé fog változni. Főleg D. Szemző Piroska kutatásainak jóvoltából ma már jól ismerjük az eseményeket. A Magyar Sajtó nagy
tekintélyű, nagy múltú kiadója, Heckenast Gusztáv, miután Jókai szerkesztői kinevezésével a Határozati Párt befolyása alá engedte jutni lapját, üzletemberi és politikusi érzékére hallgatva egy új politikai hetilap alapításával kívánta ellensúlyozni legelterjedtebb lapja veszélyesen népszerűvé váló éles közjogi ellenzékieskedését. Az új sajtóorgánumnak a Való címet szánta, szerkesztőjének pedig Vajda Jánost kívánta felkérni, akinek akkoriban megjelent Önbírálat és Polgárosodás című röpiratai igen kritikus hangvétellel vizsgálták a magyar nemesség magatartását, történeti szerepét. A külső tényezők szakadatlan átkozása helyett inkább a saját hibákat kereső, szigorú önvizsgálatra felszólító röpiratok szerzője ideális embernek látszott egy olyan lap szerkesztéséhez, amely a rendőrhatósághoz benyújtott engedélyezési kérvény szavaival élve „a nagy politikai kérdések időszerűtlen feszegetése helyett inkább társadalmi és belső közéleti ügyek tárgyalását tűzte feladatává”. A „Való” azonban nem született meg, ugyanis időközben (1862. október 28.) Jókai is kérvénnyel fordult a pesti rendőrhatósághoz. A Hon címmel „nemzetgazdászati és irodalmi lap” indítására kér engedélyt, kiadója Emich Gusztáv. Jókai lapindítási terve új helyzet elé állította Heckenastot, aki gyorsan döntött: nem indít új lapot, hanem a gazdátlanul maradt Magyar Sajtó-t bízza Vajda Jánosra. Azonnal be is adja a rendőrigazgatósághoz új kérvényét, amelyet – mivel a helytartótanácshoz intézett rendőrségi jelentés úgy ítéli meg, hogy Vajda két legutóbbi röpirata tanúsága szerint vitathatatlan szellemi képességeit a közjogi kérdések terméketlen feszegetése helyett inkább a belső problémák, a polgárosodás lehetőségeinek elemzésére kívánja felhasználni a békés politikai fejlődés érdekében – engedélyeznek. Már december 13-án megjelenik a Magyar Sajtó 1863-ra szóló előfizetési felhívása. Ebben Vajda lapjának függetlenségét hangsúlyozza. „Irányára nézve lapunk a gyökeres javítás (radikál reform), az európai emelkedett szabadelvűség, szellemére nézve a polgárosuló népiség képviselője lesz” – {II-1-618.} írja. A főbb további programpontok az Önbírálat és a Polgárosodás főbb tételei; Széchenyi politikájához kell szerinte visszatérni, amelynek lényege: „gyors és biztos haladás szellemi és anyagi téren; ezt lehetősítő, illetőleg előmozdító viszony a törvényes hatalommal.” Az önállóságot csak az anyagi jólét biztosíthatja. 1848-as alapon kíván politikai rendezést, de az aktuális függő kérdések megoldási módjaival nem kíván foglalkozni; az általános politikai elvek és a társadalmi reformok fejtegetésére szorítkozik. A Magyar Sajtó korábbi szerkesztősége messzemenően elhatárolta magát Vajdától. A közgazdasági rovat vezetője, a közgazdasági és katonai szaktekintély, Ivánka Imre vezércikkben búcsúzik (december 24.), valamint többek között Podmaniczky Frigyes és Tisza Kálmán is (december 7., december 2.) a szerkesztőséghez intézett levélben jelenti be, hogy az új évtől kezdve Jókai új lapját fogják majd támogatni. Végül pedig december 31-én a Magyar Sajtó „volt szerkesztősége” közleményben jelenti be: „Összes szerkesztőségünk megválik e lap hasábjaitól.”
1863 első félévét Vajda János és Zilahy Károly neve fémjelzi a Magyar Sajtó-ban. Főleg az utóbbi árasztja el kisebb-nagyobb aláírt vagy három csillaggal jelzett cikkeivel a külcsínyében is átalakult, kisebb formátumot öltött, apróbb, de jól olvasható betűkkel nyomott lapot. Maga Vajda az első hetekben nem ír; úgymond betegsége kényszeríti arra, hogy hallgasson és a tényleges szerkesztést is Zilahy Károlynak engedje át. Jó néhány cikk jelenik meg azonban Tátrai álnév alatt, és stílusuk, témaválasztásuk alapján okunk van feltételezni, hogy ezek Vajdától származnak. A Vajda-életmű szakértője szerint elképzelhető, hogy Vajda „a lap indulásának első heteiben taktikából vonult illegalitásba. Úgy vélte: személye kikapcsolásával talán reálisabban felmérhető a Magyar Sajtóműködésének hatása. Politikai és irodalmi ellenfelei is inkább a lap képviselte elvekkel, mint a mögöttük meghúzódó író személyével bíbelődnek majd.” Minden oka megvolt Vajdának erre a magatartásra, hiszen úton-útfélen azt terjesztették róla, hogy Bécs bértollnoka, lapját a kormány pénzeli. Az Önbírálat-ot és Polgárosodás-t elutasító, a passzív rezisztencia hatékonyságában hivő, a birtokos nemesség nemzeti értékmegőrző szerepét hirdető közvélemény hárította el azt a felfogást, mely szerint „a polgárosodás legyen bel- és nemzetközi politikánk irányadója”, mert minden egyéb, „még maga a politikai önállás is szinte másodrendűvé, mintegy tőle függővé válik mellette.” A tulajdonképpeni programcikket Zilahy Károly írja Szabad sajtó címmel arról, hogy nemcsak a kormánnyal, hanem még inkább a közvélemény terrorjával szemben kell védelmezni a sajtó szabadságát, ugyanis a közvélemény azokat, akik vele elvben vagy irányban nem egyeznek, nemcsak, hogy nem követi, de rendszerint lehetetlenné is teszi. Ezért először inkább egymás között kellene biztosítani a szólás szabadságát. Világos munkamegosztás alakul ki: Vajda írja a Tátrai álnévvel jegyzett, majd később aláírt vezércikkeket, a zseniális ifjú költő és újságíró főmunkatárs pedig főleg irodalmi és kulturális eseményekkel foglalkozó glosszákat, néha terjedelmesebb útleírásokat, {II-1-619.} kritikákat közöl. A szerkesztőség további állandó munkatársai Szokoly Viktor, a Bolond Miska szerkesztője, Szathmári Károly, a Magyarország volt főszerkesztője, az erdélyi fejedelmek korának Jósika mellett legismertebb regényírója (ők ketten valószínűleg csak belső szerkesztői munkát végeztek, írásuk alig jelent meg), Kondor Lajos, a szláv ügyek és irodalmak ismerője. Az erdélyi tudósító a dési református lelkész, Medgyes Lajos, Bécsből a kancellária munkatársa, Kelemen Mór küld tudósításokat (ő hivatali állásából kifolyóan ellenőre volt a Magyar Sajtó-nak, ezért név nélkül, § jel alatt ír). A külpolitikai szemlék és jogi értekezések szerzője a fényes pálya előtt álló Szilágyi Dezső, a „Különféle” rovat szerkesztésében a Vasárnapi Újság későbbi szerkesztője, Nagy Miklós segédkezett. A 27–28 éves átlagkorú gárda minden odaadása, lelkesedése ellenére azonban meglehetősen légüres térben szerkeszti a korabeli viszonyokat, lehetőségeket figyelembe véve igen érdekes, változatos, színvonalas lapot. Míg Jókai szerkesztősége idején mintegy kétezer előfizetőjük volt, most csak néhány száz olvasóra számíthatnak. Sem a kormány, sem más szervezett vagy szerveződő,
politikai befolyással rendelkező csoport nem áll mögöttük. Éles szemmel veszik észre a nemesi liberalizmus elerőtlenedését, olvasótáboruk az a polgári középosztály lehetett volna, amelynek megteremtését a magyar társadalomfejlődés központi feladatának tekintették. Hiába adtak szót a Zilahy Károly programcikkében kifejtett elvek szellemében az 1849-ben békepárti Zichy Antalnak, aki a mielőbbi magyar–osztrák megegyezés érdekében cikkezett, ugyanúgy, mint az 1848–49-es gerillavezérnek, a szélsőségesen radikális Oroszhegyi Józsa orvosnak vagy a párizsi emigrációban élő, nagy nemzetközi tekintélyű közgazdásznak, a Magyarország felszabadítása érdekében a külföldi közvéleményt mozgósítani próbáló Horn Edének, hiába színvonalas művészetiirodalmi írásaik (Turgenyevet is fordítják), hiába a sikeres próbálkozás a tematikai változatosságra, a nemzeti sorskérdések több oldalú bemutatására. Ahelyett, hogy minden oldalról toborzódtak volna híveik, az ellenkező hatást érték el: mindenki talált olyat a lapban, ami nem nyerte el tetszését. A Pesti Napló értékelése szerint: „a ’Magyar Sajtó’ csinos lap, s fő érdekét valóban a különféle apró noticek, mendemondák, furcsaságok képezik, de irányát se szemmel, se ésszel, se így, se amúgy ki nem vehetni. Mindjárt az első számban egyik cikke, irányánál fogva, ha jobban volna írva a Pesti Napló-ba illenék, a másik már a ’Független’-be való, a harmadikat, a Szabad Sajtó címűt a ’Pesti Hírnök’ és a Sürgöny átvették volna ugyan, de kétkedünk, hogy magok megírták volna. Egy kis irányt tisztelt Magyar Sajtó, ha mindjárt azt a furcsát is, amit a program ígért…” (1863. január 10.) Igen tekintélyes támogatója is akad azonban Vajda Magyar Sajtó-jának a sok – szinte a becsületsértés határát súroló hangvételű – kritikus mellett. Horváth Mihály, akinek politikusi és történetírói tekintélyét senki sem vonta kétségbe, Genfből levélben üdvözli az új szerkesztőt és régi kiadóját, Heckenastot. Egyetért a programmal, figyelmét azonban – és történetírói felfogását ismerve ez nem lehet véletlen – inkább az kelti fel, hogy végre olyan lapot {II-1-620.} olvashat (bár ezen a téren, mint megjegyzi, A Hont jobbnak tartja), amely nem csupán politikai, esetleg még mezőgazdasági problémákkal foglalkozik, hanem „összes műveltségünk” ügyeivel. Bár némileg túlzottnak tartja, alapjában véve helyesli hangvételét is: „A magyar embernek gyakran van szüksége… kissé pirító igazságok elmondására, hogy dús erejének pezsgését mérsékelje.” – írja. (január 28.) Horváth Mihály megjegyzése találó, hiszen ha szélesre is tárta hasábjait és eltérő véleményeknek is hangot adott a Magyar Sajtó, Vajda János nézetei (amelyeket a költő-publicista bőven fejtegetett) taszították a közvéleményt. Alapeszméjét, Magyarország integritásának mindenek felett álló célját, valamennyi politikai tényező osztotta, ő azonban ezt – és ebben igencsak kevesen értettek egyet vele – reálisan megvalósíthatónak csak Ausztria védőszárnyai alatt tartotta. Az érdek szerinte kölcsönös: „…amint először tettleg meglőn csonkítva Magyarország állami épsége (1849–59) Ausztria is azonnal elveszté területi és hatalmi épségét Lombardiában” – fejtegeti (Irányeszmék I., február 1.), máshol hozzátéve (e néhány sorral is bizonyára sok haragost szerezvén): a pártoló szövetségre elengedhetetlen szüksége van a magyarságnak, „mivel mi rokontalan árvák – csekély számúak –
culturában elmaradottak – szellemileg minden kellő ravaszság s ildom hiányában szenvedők, könnyen rászedhetők, élelmességben mindig rövidebbet húzók vagyunk” (március 12.). Újszerű, a nemzetet egységes Habsburg-ellenes tömbként látni akarók számára felháborító gondolat, hogy míg 1848 előtt egymásba ötvöződött az „európai emelkedett szabadelvűség, a radikál reform és a népiesség, addig a 60-as évekre ezekből csak a nemzetiség eszméje él tovább”, ám „ki hallott valamit a nép ügyéről?”, pedig társadalmi reform nélkül politikai reform elképzelhetetlen. (Magasabb szempontok, február 20.) Igen gyakori a vita, a torzsalkodás a sokkal „nemzetibb” Honnal számos témával kapcsolatban. Mivel mindkét lap szükségesnek tartja a közgazdasági kérdések szem előtt tartását – és ebben együttesen képviselnek új színt sajtónk történetében – különösen érdekesek az evvel kapcsolatos pengevillogtatások. A Hon február 19-i számában I. I. (Ivánka Imre), az ipari, kereskedelmi, közgazdászati rovat vezetője felháborodottan, a vétkesek pellengérre állítását követelve fejti ki: a nem fizető magyar adósok a felelősek azért, hogy a bécsi Nemzeti Bank megszüntette a kölcsönadást a magyarországi birtokokra. Vajda (s itt neki adhatunk igazat) metsző gúnnyal érvel egy modern hitelrendszer kialakításának szükségessége mellett: „A tizenkilencedik századnak nincs szüksége vándor lovagokra, kik az egyesek ártatlanságát védjék, s az egyesek bűneit megtorolják. A 19-dik századnak korszerű intézményekre van szüksége.” Irodalmunk története szempontjából is emlékezetes a Magyar Sajtó történetének ez a rövid szakasza. A hatvanas évek elején a politikai mozgalmakkal párhuzamosan formálódnak a irodalmi élet frontjai: kikristályosodik az „irodalmi Deák-párt” és ellenzéke, amelynek domináns egyénisége Vajda, aki az irodalomtól is azt várta el, hogy „a nemzetiségi és osztályérdekek {II-1-621.} ellenében az ember és polgár jogait védő, a speciális hazain kívül az európai szempontot is figyelembe vevő tágasb, valódi értelembeni” hangján szóljon. A fiatal ellenzékiek vezéralakja Vajda legközelebbi munkatársa, Zilahy Károly, a már említett rendkívüli érzékenységű, a magyar sorskérdéseken kívül tüdőbajával és depresszióival is korai haláláig szüntelenül küszködő író. Zilahy sivár, megmagyarázhatatlanul sötét hangulatokat, tárgytalan félelmeket tükröző lírája Vajdának a modern ember új típusú szorongásait, lelki feszültségeit a magyar irodalomban elsőnek észrevevő verseihez hasonlóan ugyanúgy magányos sziget az egykorú magyar irodalom történetében, mint amilyen társtalanul roppan össze Magyar Sajtójuk a rosszindulatú támadások és részvétlenség csapásai alatt. És mivel nem létezik egy külön lírikus és egy külön lapszerkesztő-politikus Vajda, nem érezném erőltetettnek a párhuzamot a Ginaszerelem tragédiája és Vajda politikusi sikertelensége között. Nem volt érzéke az árnyalatokhoz, a lélek és a politika összetettségéhez. Ahogy csak a másik érzéseit, egyéniségét figyelembe véve találhatott volna igaz, viszonzott szerelemre, ugyanúgy ügyelnie kellett volna a birtokos nemesség érzékenységére politikusként. „Szépségedet látom én csak, /szivedet nem kutatom” – írja Ginához (Szerelem átka XI.) a Polgárosodás-nak a nemességnek csak restségét, a polgári átalakulást gátló szerepét észlelő szerzője.
Jól mutatja Vajda egyéniségét a lap körüli érdektelenséget 1863 márciusában megbolydító botrány: nyilvánosan megveri Thaly Kálmánt, aki állítólag azt terjesztette róla, hogy fölkérték a félhivatalosSürgöny szerkesztésére. Május közepén terjeszti be kérvényét Heckenast Gusztáv a Helytartótanács elnökségéhez: Szilágyi Dezsőt szeretné Vajda helyett szerkesztőnek. A végső soron illetékes kancellár Szilágyi fiatalsága miatt nem tesz eleget a kérésnek. A két évvel idősebb Zilahy is aspirálna a posztra (teljes joggal, hiszen amikor június elején bejelentik az olvasóknak, hogy Vajda „betegsége miatt” visszavonul a szerkesztéstől, egy hónapig ő látja el munkáját), azonban végül Pákh Albertre esik Heckenast választása. Június 15-én megkapja a kancellári jóváhagyást és így július 1-től ismét új szerkesztője van aMagyar Sajtónak. Nem kedvezett a provizórium légköre Vajda lapjának, bizalmatlanul fogadták Bécsben ugyanúgy, mint Pesten vagy a nemesi kúriákban. Híranyagban – bár a frisseséget elősegítendő április 20-tól esti lapként jelenik meg – sem tudott többet nyújtani, mint a többi lap, ezért, ha lapját továbbra is fenn akarta tartani, Heckenastnak újítania kellett. Pákh Albert személyében tekintélyes szakembert nyert meg: a 40-es évek sikeres humoristájában, a már 9 éve sikeresen működő Vasárnapi Újság szerkesztőjében joggal bízhatott. Pákh szerkesztősége a lap utolsó hosszabb korszaka, 1865. április 1-ig jegyzi ő a lapot (1864 első felében Greguss Ágost társszerkesztő). Külsejében is átalakul a lap: kisebb formátumban, három hasábra nyomják, féléves előfizetési ára 10-ről 6 forintra csökken. Az e változásokat értelmező-magyarázó, aláírás nélküli szerkesztőségi cikk rezignált hangvételű: {II-1-622.} „… lapunk új alakja első pillantásra is azt tanúsítja, hogy a mai idők csendes lefolyásához mért szerényebb igényekkel lép fel. Le kell mondanunk egyelőre azon ambitióról, hogy új utak felfedezői, hogy a politikai bonyodalmakból kivezető úttörők legyünk …pártot kijelölni, s ahhoz csatlakozni, ha netalán hajlamunk volna is, e percben nem lehet…”. ×-szel jelölt tárcájában (amely, ahogy írja, igazi feuilleton akar lenni) Pákh tréfás hangon összegezi a Magyar Sajtó addigi történetét: „Szolgáltam én e járművön még mikor mint nagy hadihajó kötött ki Bécsben; de ott csakhamar beszegezték ágyúinkat s a Magyar Sajtó-t visszavontatták a pesti hajógyárba. Lett belőle aztán egy aféle kis ’Lokaldampfboot’, de úgylátszik nem olajozták a gépet s a hajócska elült. Sokáig ült. Egyszerre azonban mint nagy ’Leviathan’ került ismét fölszínre, s mint aféle határozott irányú jármű egy darabig igen szépen hasogatta a hullámokat. Élete legutóbbi szakaszában ismét új próféta keze alá került, de úgy látszik nem volt az igazi próféta, dicsősége tűnékeny, passzazsírja kevés volt, ezen felül meg nem a legjobban lavírozott tán, s így történt, hogy kisebb corvettet faragtak belőle. Kisebb teherrel, új vitorlákkal… s iránytűvel tán elérjük a jóreménység fokát…” (július 1.) Pákh mindent megtesz a lap fellendítésére. Sok apró hírt közöl az élet számos területéről, rendszeresen, több hírforrás alapján foglalkozik a nemzetközi élet eseményeivel, különös tekintettel a lengyelországi és észak-amerikai
fejleményekre, illetve később a schleswig-holsteini eseményekre (a düppeli sáncokról még magyarázatokkal ellátott rajzot is adnak), Értesülhet az olvasó a börzén történtekről, a színházak programjáról, menetrendekről, törvényekről, rendeletekről és maga is szót kaphat az újra jelentősebb szerephez jutó vidéki és külföldi levelezői rovatban. Szó esik a betyárok kalandjairól ugyanúgy, mint a nagyobb balesetekről, szerencsétlenségekről. Általánosabb témákat részletesen elemző hosszabb, több részes írások sem hiányoznak Pákh Magyar Sajtó-jának hasábjairól, ezek elsősorban a nemzet, nemzetiség, hazafiság kérdéseit feszegetik. A terjedelmes tanulmányok főleg a politikai nemzet fogalmát járják körül, gondosan elkülönítve azt a faji nemzetiségtől: „A hazafiság, a haza érdeke, különbözik a népfajok, nemzetiségek érdekétől: itt a nyelvhez és szokásokhoz ragaszkodás nyilvánul, ott a hűség a hazához, a közös alkotmányhoz és intézményeihez” (?: A hazafiságról, 1863. november 21.) Ha ugyanis több politikai jelentőségű nemzet lenne egy hazában, akkor – értelemszerűen – több alkotmánynak és törvénynek is kéne lennie, így pedig egyik törvény a másikat paralelizálná (?: Hazafiság és nemzetiség. 1864. február 27.). „…ha a haza boldogsága azt kívánja, hogy némileg háttérbe szorítsuk a nemzetiséget, az által csak nyerünk és pedig… biztos tért, melyen nemzeti érdekeinket érvényesíthetjük, ellenben ha a nemzetiségért a hazafiságot áldozzuk fel, önmagunkat fojtjuk meg, mert ha szenved a haza, a nemzetiségek is szenvednek benne…” (?: Hazafiság és nemzetiség. 1864. február 13.). A nemzeti probléma gyakori vizsgálata nem jelenti más alapkérdések mellőzését, a polgárosodás feltételeinek is szentelnek teret. Szathmári Károly {II-1-623.} több cikkben vizsgálja a zimony-fiumei vasút szerepét a magyar mezőgazdaság értékesítési problémáinak megoldásában. T-i Reformlevelei-ben arra szólít, hogy – és ez bátor hang – „ne használjuk ki a hazafiságot dologkerülésünk szépítésére” (1864. augusztus 13.), mert – egy másik aláíratlan cikk szavaival – „míg a politikailag vezérnemzetiség vezérré nem avatja föl magát az iparban s kereskedésben is… gazdag és hatalmas nemzetté addig sohasem válunk” (1864. október 25.). Állást foglal a lap az igazságszolgáltatás javításának szükségessége mellett; ugyanúgy, ahogy a közigazgatásban, itt is a modern alkotmányosság és az ősi magyar hagyományok összeegyeztetését szorgalmazza. Az előbbi esetben ez a bírók életfogytiglani választása lenne megőrizve a municipális jogokat, amely létkérdés „…hiszen politikai nemzetiségünk főalapja az ősi alkotmány és intézményei” (?: Az igazságszolgáltatás javítása. 1864. június 4.). Egy érdekes, szintén aláíratlan cikk a magyar társadalomfejlődés kulcsproblémáját érinti, azonban „nemzeti szemüvege” megakadályozza a tisztánlátásban. Megállapítja, hogy „Magyarországban tiers-état soha nem volt, középrend pedig mint külön politikai jog által elkülönült osztály nem létezik”. Ezt a tényt azonban örvendetesnek tartja, ugyanis értelmezése szerint 1848 legnagyobb vívmánya, hogy a rendek és kasztok érdekei helyébe az érdekek szolidaritása lépett, az országgyűlési képviselők nem saját kasztjaikat és osztályaikat képviselik, hanem a nemzet közös érdekeit (?: A középrend. 1864. március 12–14.).
Meglehetősen gazdag a kulturális rovat: Deák Farkas jogi könyvekről, Urvári Lajos szépirodalomról ír, és többször esik szó az 1864 tavaszán megjelent székely népköltési gyűjteményről, kiemelve a székelyek tiszta magyarságát. 1864 vége felé ritkulnak az elemző cikkek, előtérbe kerülnek a magyar–osztrák viszony erjedésben lévő napi problémái. Az evvel kapcsolatos cikkek többnyire abból indulnak ki, hogy az alkotmányosság az a közös érdek, amelynek alapján a közeledés elképzelhető. Az alkotmányosság két pillére a felelős parlamentáris kormány és a saját ügyeiket önállóan vivő erős törvényhatóságok. Magyarországnak már megvannak ezek az intézményei, „…a Lajtán-túliak föladata tehát elérni bennünket” – szól a reálisnak nem nevezhető program. 1864. november 5-én egy vidéki levelező azt kérdezi a szerkesztőségtől, hogy igaze a pletyka, amely szerint a Magyar Sajtó újévre megszűnik vagy legalábbis nem lesz többé napilap. A szerkesztőség határozottan cáfolja a híresztelést, leszögezi, hogy a lap „továbbra is ugyanazon független és szabadelvű irányban fog naponta megjelenni”. Lehet, hogy ekkor még igazat írnak, 1865 márciusában azonban a lap tulajdonosa és kiadója, Heckenast Gusztáv bejelenti a Helytartótanács elnökségének, hogy lapját április 1-től csak hetenként kétszer akarja megjelentetni és a szerkesztőséget Hajnik Károlyra kívánja ruházni. A rendőrhatóság véleményezése szerint Hajnik előző szerkesztői korszakában (1857–1862. március) határozottan kormányellenes tendenciát képviselt, de többszöri figyelmeztetése nem volt eredménytelen, {II-1-624.} ezért újabb megbízatásához nyugodtan meg lehet adni az engedélyt. 1865. március 31-én búcsúzik az olvasóktól a régi szerkesztőség. Az új lap már csak árnyéka saját magának. A hetenként kétszeri négy oldal ugyan eleget tesz az előfizetési felhívás ígéretének, és a kevés pénzzel vagy idővel rendelkezőknek átfogó tájékoztatást ad az elmúlt fél hétről, ez azonban (hiába mérsékelik öt forintra a félévi előfizetési díjat) nem vonzza az olvasókat. Hajnik mellett ebben az időben a később oly nagy sikerű német nyelvű lapot indító Bródy Zsigmond dolgozik a szerkesztőségben. Lassan eltűnnek a levelezők, az anyag egyre nagyobb része átvétel más lapokból. Főleg Paláthy István, fiatal ügyvéd tollából jelenik meg néhány elemzőbb cikk a magyar–osztrák viszony alakulásának lehetőségeiről. A kiindulópont a „Magyar Sajtó” régi platformja, Paláthy egyik cikkcímének szavaival: Alkotmányosság karöltve az önkormányzattal (augusztus 29.). Heckenast december elején újabb kérvénnyel fordul a Helytartótanács elnökségéhez: kéri, hogy lapjának címét Magyar Világra változtathassa, újra naponta jelenhessen meg, új szerkesztőnek pedig Székely Józsefet kéri fel, aki annak idején még Bécsben munkatársa volt a Magyar Sajtó-nak. Az engedélyt megkapja Heckenast, és így meghal a Magyar Sajtó (december 8-án jelenik meg utolsó száma), hogy Magyar Világ-ként még egy évre feltámadjon. A Magyar Sajtó a magyar sajtó történetének kiemelkedő vállalkozása, azonban megújulási kísérletei sorra kudarcot vallottak. A magyar olvasóközönség csak
korlátozott számú lapot tudott eltartani, aMagyar Sajtó, noha hősiesen küzdött, elvérzett a létharcban. Az új lap, a Magyar Világ végül is már nem Heckenast, hanem Ludasi Mór, a bécsi Debatte tulajdonosának lapjaként jelenik meg december 12-én. 1866 márciusában Heckenast kaucióját is visszakapja, így teljes egészében lezárul a Magyar Sajtó története. Az új lap szerkesztője és kiadója, Székely József, valamint a tulajdonos, Ludasi ellen nem emel kifogást a rendőrkapitányság, a kauciót azonban duplájára, 5250 forintról 10 500-ra emelik. Ludasi a mielőbbi „kiegyenlítés” szolgálatába akarja állítani a lapot, amelyet az ezt az ügyet Bécsben már évek óta szolgáló Debatte ikertestvérének tekint. A szerkesztőségi beköszöntő a következőképpen fogalmazza meg a lap célját: „Egyezkedés a magyar társországokkal s a birodalom Lajtán-túli népeivel – egyezkedés a magyar ősjog, s a magyar önállóságnak alapján az alkotmányos elvek s a szabadság kívánalmainak megóvása mellett”. Ludasi szavaival „E lapunk, úgy miként a Debatte, magát a közvetítési párt hívének vallja” – s ezt a politikai alapállást igen következtesen képviseli a lap rendkívül részletes országgyűlési beszámolóiban szintúgy, mint más cikkeiben. Egy szerkesztői megjegyzés januárból: „… – a politikumokat kivéve – munkatársaimnak minden egyébben teljes szólásszabadságot engedek.” (1866. január 20.) A szerkesztőség saját bevallása szerint egy hónap alatt 3500 előfizetőt szereztek, ami a korabeli viszonyokhoz képest igen szép szám – {II-1-625.} de nehezen ellenőrizhető. Általában olvasmányos, érdekes a lap – tárcarovatába Vajda János is ír – de így is csak egy évig él; a kiegyezés küszöbén, 1866. december 30-án, feladatát teljesítve megszűnik. Élclapok (1849–1867) Az önkényuralom kezdeti körülményei nem kedveznek az élclapkezdeménynek. Forradalom utáni első élclapunk, a Heckenast kiadásában megjelent, Jókai által szerkesztett Nagy Tükör (1856. november 9–1858. január) voltaképpen az Üstökös „előjátéka”. Jókai kora ifjúságától rendkívüli vonzalommal fordul a humor, a magyar néphumor felé. Már kecskeméti diákkorában saját rajzaival illusztrált humorisztikus folyóiratot ad ki. Az általa szerkesztett Életképek Charivari rovata, figyelembe véve jól válogatott adomáit, humoreszkjeit, freskóképeit, nem egyéb egy jól sikerült élclap ígéreténél. Ezért tanácsolja a Jókaiért különben nem lelkesedő Gyulai a Pesti Röpívek megindításán fáradozó Szilágyi Sándornak: „Hallgass Sajó (Jókai álneve) tanácsára s különösen kérd meg, hogy tárcájában sok humoreszket írjon; mert ez fogja leginkább fenntartani a lapot” (1850. szeptember 15.). „Nem volt még ilyen dolog mi nálunk; – emlékezik a kezdetre Jókai – sem írók, sem rajzolók hozzá”. „Magamnak kellett írnom is, rajzolnom is, később segített maga a közönség”. Olvasói mind gyakrabban jelentkeztek ötletekkel, adomákkal. Folyvást kérte a lap a művészeket és a dilettánsokat is torzképek, zsánerképek
beküldésére. Forrásként használta továbbá a szerkesztő a franciaCharivari, elsősorban Grandville rajzait. Kezdése külsőségeiben tehát sok elem a müncheni Fliegende Blätter (1844–1928) indulására emlékeztet. Alapítói Kaspar Braun és Friedrich {II-1-666.} Schneider – Jókaihoz hasonlóan – az olvasóközönség segítségére apelláltak. S rövidesen Németország minden zugából zúdultak a humorisztikus ötletek, adomák, tréfák a szerkesztők kezéhez. A Fliegende Blätter Magyarország-szerte is nagy népszerűségnek örvendett. Egyegy jól eltalált figurája, például a tőkés-vállalkozó alakját megtestesítő Master Vorwärts, a politikus bányász, a németországi utazásairól és tapasztalatairól tudósító báró Beisele és udvarmestere dr. Eisele nálunk is fogalommá vált. Csak természetes tehát, hogy amikor híre jár egy magyar élclap indulásának, aHölgyfutár az alábbi módon hozza olvasói tudtára: „Egy magyar humorista, humoristikus röpíveket (à la Fliegende Blaetter) szándékozik megindítani öt hetes füzetekben” (1856. október 25., 247. sz.) Mérték és modell marad a Fliegende Blätter a későbbiek során is. A Nagy Tükör 6. és 7. számáról szólva újfent a Hölgyfutár jelenti ki: „mind elmésségei, mind kitűnően sikerült fametszeteivel bátran versenyezhet a világhírű ’Fliegende Blätter’ bármelyik szállítmányával” (1857. augusztus 8., 180. sz.). (Csupán a kuriózum kedvéért álljon itt a Nővilág egy epés megjegyzése, 1861. február 15-éről, az élclap-dömping idejéből. Debrecenben – írja – Repülő Lapok néven szándékoznak humorisztikus folyóiratot indítani. Ez „szerénységében látszik különbözni a többitől, mert azok csak képeiket veszik a külföldi élclapokból, de ez már címét is egy ösmert német – a Fliegende Blätter – laptól veszi. Valóban nagy szellemi nyomorúság korszakát éljük”). A kiadó és a szerkesztő öt hetenként három kis íven szándékozik megjelentetni a folyóiratot (évi 2 forintért). Első számára – Jókaitól tudjuk – 36-an fizettek elő. A gátszakadás ezután történt. A 2. számmal egyidejűleg az elsőből 2. kiadást kellett kibocsátani (a tényt a Budapesti Viszhang 1856. november 27-én „magyar irodalomtörténeti ritkaságként” véli szükségesnek feljegyezni). Az előfizetők igénye rövidesen meghaladja a tervezett 5206 példányt. Az olvasók lelkesedésével szemben a lapok állásfoglalása nem egyértelműen pozitív. A 6. és 7. szám megjelentéről tudósító Pesti Napló glosszaírója azt remélte: Jókai felhagyott folyóirata szerkesztésével („miután e haszontalanságok nem méltók sem nevéhez, sem irodalmi állásához”. – 1857. augusztus 9., 181. sz.). A Hölgyfutár viszont arra figyelmezteti a „humorában páratlan Jókait: „sokkal szívesebben venné a közönség, ha ily burleszk, ephemer becsű históriák helyett oly gyönyörű regényeket írna, mint a ’Kárpáthi Zoltán’ meg a ’Magyar Nábob’.” (1856. október 27., 248. sz.) A prenumeránsok állandó gyarapodása nem látszik igazolni észrevételét (utóbb mindkét lap revideálta álláspontját).
Állandó rovatai a lapnak: a „Beszélyek és effélék”, „Satyrák”, „Genreképek”, „Versek”, „Humoristicus ötletek”, „Caricaturák”, „Furcsa ötletek”, „Adomák”, „Politikai körút gyalog” (ennek országszerte ünnepelt „szerzője” a politikus csizmadia, Jókai humorának egyik legsikerültebb alkotása). Munkatársai sorában találhatjuk Bernát Gáspárt, Petőfi kedvencét, a „gazsiádái” okán elhírült humoristát, a nemes úrnak és az élősködő bohócnak {II-1-667.} e különös keverékét, Berecz Károlyt. Ám a döntő tényező, mind minőségi, mind mennyiségi tekintetben – az ország minden részéből érkező küldeményeket is felülmúló módon – Jókai humorban sohasem fogyatkozó fantáziája. A politikus csizmadia elmélkedései a hírlapok glossza („újdonság”) rovatának paródiája, s mint ilyen részben a napi aktualitásokhoz fűződik, részben maradandó emberi gyarlóságokat tesz élc tárgyává. A mindenkori hadijelentéseket például: „Emlékszel, ugye, tavaly, mikor olyan javában folyt a háború (a krími háborúról van szó) a muszkák minden ütközet után azt jelentették, hogy nekik az egész hadseregükből csak egy emberük esett el, de már az is egészséges” (1856. 1. sz.) A politikus csizmadia nem Jókai találmánya, bár előzménye már az általa szerkesztett Délibáb Hugli borbélyában is felsejlik. A világ eseményeit az egyszerű ember bölcsességével, olykor tudákosságával kommentáló figura Európa csaknem minden jelentősebb élclapjában föllelhető ez időben. Jókai érdeme, hogy jellegzetesen nemzeti karaktert formált belőle, viszi is „munkatársként” előbb a Magyar Sajtó, utóbb az Üstökös hasábjaira (itt 1860. október 27-én öltözteti magyar ruhába). A Nagy Tükörben az adoma-tár játssza a vezető szerepet, a műfaj legnépszerűbb hazai típusai a színész, a diák, a zsidó, a cigány, a városban botladozó falusi felvonultatásával. Napirendre kerül társadalmi életünk sok kérdése is, viszonyainkból következően, nem a szatíra, hanem a humor hangnemébe ágyazottan. Irodalmi paródiái közül az irodalmunk külföldi népszerűsítésén nagy szorgalommal, de fölöttébb balkezesen munkálkodó Kertbeny Károly, „Kertbölki” németre fordított magyar népdalai (3–4. sz.) keltettek tetszést. Országos sikert aratott, mondhatnók „slágerré” lett az 1858-as lapszámonkénti egy krajcáros illeték elrendelését hírül adó Szaladj, szaladj, jön a billog című Kakas Márton-vers (8. sz.). A Nagy Tükör megszűntének Jókai sok irányú elfoglaltsága válik okozójává. A Vasárnapi Újság mellett főmunkatársi minőségben a Magyar Sajtónak is ő lesz 1857. június 6-tól szellemi irányítójává. Ám az új élclap, az igazi keletkezése már nem várat sokáig magára. A Nagy Tükör sikere, az országos méreteket öltött adomagyűjtés hatalmas anyaga, egy hetenként megjelenő humorisztikus folyóirat alapítására késztették Jókait. Az ötlet már 1857 végén felvillant. Áttekintve az 1858 első felében létesülő sajtótermékek névsorát, írja: „s e roppant sokaságban nincs egy kritikai lap, nincs
egy humoristico-satyricus-lap, pedig mennyire volna dolga mindkettőnek.” (1857. dec. 6., 49. sz.) 1858. augusztus 21-én, szombaton tűnik fel pályáján az Üstökös (kis íven, „sok képpel ellátva”, évi 6 forint előfizetési díjért. Felelős szerkesztője s egyben kiadója Jókai Mór, az egyes számok Heckenast nyomdájában készülnek). Nevét az 1857 nyarán feltűnt Donati-féle üstököstől nyerte, amelyről úgy hírlett, össze fog ütközni a Földdel. („A néphit háborút jósolt belőle. Akkoriban ez volt az általános imádság: háború”.) Rendre visszatérő rovatai a Költemények, Elbeszélések és történeti adomák, Borkorcsolyák, Feljegyzésre méltó dolgok, Aranymondások, Szép hegedűszó, Kapaciózus kérdések, Retrospectus, Távirati sürgönyök, Kocsmai diplomaták, Hiteles hírek, Tutti frutti, Keserű cseppek, Humoreszkek, Korrajzok, Szatírák, Epigrammák, Tréfák, Adomák, Furcsaságok. {II-1-668.}
S e változatos, mindig újulni kész rovat-áradat mögött jelentékeny részben Jókai kimeríthetetlen humora és leleménye áll – szerzőként vagy szerkesztőként. „Hogy tárgyamból nem tudok kifogyni – írja – abban segítségemre van maga a közönség. Ami csak jellemző adat felmerül a napok történetében, azt nekem mindenünnen beküldi egy-egy ismeretlen jóbarát… mondhatnám, hogy az egész magyar nemzet együtt dolgozik velem” („Jókai Mór önéletírása”. PH 1896. augusztus 4.). A beküldött ötleteket a szerkesztő sokszor kezeli nyersanyagként, s hajt végre rajtuk stiláris és egyéb szempontból indokolt változtatásokat. A lap egy-egy hosszabb lélegzetű vállalkozása, a Kukliné prédikációi-sorozat például Jókai mellett „beugró” szerzőket feltételez. Elgondolásait, a jártában-keltében hallottakatolvasottakat rögzítő témanoteszei, arról tanúskodnak: nemcsak kapott, de ő is adott inspirációkat rajzolónak, írónak (l. Jókai Mór: Följegyzések 1–2. Bp. 1967.). A névtelenségben maradt humorfák és az Üstökösben csak rendszertelenül dolgozó szerzők mellett állandó munkatársak (Dienes Lajos, Gyárfás Ferenc, Balogh Zoltán) és kéziratot rendszeresen küldők (Kukorica János: Tamásfi-Tomsics Gyula, Kappan Tóbiás: Kiss József, Bicegő Dani: Dobos Dániel) segédkeznek a szerkesztőnek a lap készítésében. Dienes 1863. április 25-től 1865. augusztus 25-ig ideiglenesen szerkesztője is lesz. A főmunkatárs és kiadó-tulajdonos Jókai marad, (akit a Honban elkövetett sajtóvétségéért 6-ról 1 hónapra mérsékelt börtönbüntetéssel sújtanak) a lényegen mindez nem változtat. Jókai – mint az az Azért az „Üstököst” még is csak megírom című, 1864. szeptember 24-én közölt versében olvasható – változatlanul gazdája maradt az Üstökösnek. Roppant nyereséget jelentett a lap számára Jankó Jánosnak állandó munkatársként történt alkalmazása (l. Előfizetési felhívás. 1863. június 13.). A „rajztoll humoristája” – ahogyan Lyka Károly nevezte Jankót – a 19. század második felének legnagyobb magyar karikaturistája, egyszersmind karikatúraművészetünk nemzeti karakterének megteremtője és fejlődése útjának évtizedeken át meghatározója. Jókai humora Jankó karikatúráiban talált méltó szintű és jellegű
rajzos megjelenítésre. Nemcsak küldetésük (nemzetivé tenni egy lényegében adoptált művészeti ágat), hanem alkatuk is azonos. Jankóból éppúgy, mint Jókaiból hiányzott a szatirikus hajlam, apadhatatlan humoruk leggazdagabb forrása a helyzetkomikum. Jankó – nem rendszeresen – 1858 óta dolgozott az Üstökösnek (egyes illusztrációi arra engednek következtetni, hogy már a Nagy Tükörnek is). Közreműködése 1861 táján sokasodik. Ez idő tájt kap a rajz mind nagyobb szerepet, az addigi betűtengert alig egy-két illusztrációval megszakító Üstökösben, {II-1-669.} sőt (klasszikus élclaphoz méltón) lesznek gyakorivá a néhány szavas szöveggel kísért képsorok, főként az Októberi Diploma kibocsátását követően, az országgyűlés ülésezése és a Schmerling-provizórium idején. Jankó a rajzos megjelenítője az Üstökös több, fogalommá vált alakjának, magának Kakas Mártonnak, Tallérosy Zebulonnak, az egymással örökösen pörben álló Magyar és Német Miskának (az utóbbiaknál, az e művészi korszakára fölöttébb jellemző, két figurás, kontrasztos megformálás is tettenérhető.) Magyar Miska egy életképből kilépő, reálisan megrajzolt magyar paraszt, (korábban: nemes), Német társa a torzítás eszközével ábrázolt, s ez a beállítás rendkívül hatásosan jár kezére a kettőjük között elhangzó párbeszédnek. Az Üstökös jól kiépült adatközlő hálózata, Jókai rendkívüli probléma-látó és szelektáló képessége, s a problémákat azonnal a humor nyelvén megfogalmazni tudó készsége, tette cipómeleg aktualitásúvá a lap sorjázó számait a kor eseményei tükrözésében. Figyeljünk csak a kortárs-reflexióra: „Petőfivel elveszett nemzetünk költője. – Azóta nem volt, aki nekünk énekeljen, aki hangot adjon érzelminknek, óhajtásinknak s örömeinknek. – Egy sereg új és nem új dalnok jól és rosszul zengicsélt ugyan, de mindig éreztük a ’költő’ hiányát. Arany és Tompa elhallgattak, vagy csak maguknak daloltak. – Egy költőnk volt pedig nekünk, kit mindenki ismert és mégis senki sem ismert; tán magamagát sem ismerte… Még nevet is adott magának… ’Kakas Márton’… s addig tréfált, hogy íme egyszerre a ’nemzet költője’ lett. Igen. Avagy ki érzi meg e nemzetnek minden érlüktetését, úgy mintha éjjel-nappal rajta tartaná a kezét e nemzet üterén… kinek van hangja azonnal fájdalomra, s örömre, ha kell?… A költő tiszte, hivatása, kötelessége ez… Íme, ez a nemzet költője: ez Jókai! Más ne tartson e névre most igényt!” (A Nép Újsága. 1859. december 4., Különfélék). A kijátszás lehetőségei persze adottak, mondhatnók kötelezőek; a nemzetközi politika eseményei témául választása például (s ez még csak emeli a humor hőfokát): „Kedves barátom, európai béke” / Nem gyógyít tégedet meg semmi úgy / Mint a szabad lég- és szabad szó”. (Egy beteg collegához, 1859. szeptember 10., 2. sz.). Vagy: egy másik Kakas Márton-vers, a cigány jég közé szorult csónakjáról szóló adomából keletkező: „Kiabál emberül / Nézik s nem kívánnak segélyére menni / Mintha ’nagy hatalom’ volna valamennyi”. (Régi mese. 1860. június 30., 9. sz.)
S mert a politikusokkal foglalkozó vicceket szigorú rendelet tiltotta (1. Ü 1859. december 3., 14. sz., 112.), az abszolutizmus intézményei, rendeletei váltak az Üstökös humoristái, karikaturistái élcelődése céltáblájává. A sajtó ügyekben intézkedő, hírhedt 4. § (Mit hozott a Mikulás? 1859. december 17., 16. sz., A 4-ik §. 1860. május 12., 2. sz.), vagy a Jankó által rajzolt, korszakunk talán legsikerültebb karikatúrájának mondható, Szólás szabadság kényes körülmények között (1861. január 26., 4. sz.); ketrecben, ágyúktól, katonáktól körülvéve tanácskozik az országgyűlés. Direkt fellépése a lapnak a nemzeti egység védelmében csak az 1861-es {II-1670.} országgyűlés idején tapasztalható (korábban valószínűleg a szerkesztő szelekciója tanácsolhatta el – mint azt a Vasárnapi Újság esetében is láthattuk – a „társadalmi békét” veszélyeztetők írásait, rajzait). Az Inter duos litigantes tertius gaudet (1861. június 15., 7. sz.) és a Két farkas című szöveges karikatúra (1861. június 15., 7. sz.) figyelmezteti a Felirati és a Határozati Párt egymással vetélkedő táborát a közös ellenségre, Bécsre. Keményebb hangú ezeknél, s már-már a szatíra határát súroló a Vajda János röpirata ellen írt, Önbírálat című, Kakas Márton-vers (1862. augusztus 9., 6. sz.). A birtokos nemesi vezetésből kiábrándult, a polgári fejlődés érdekében még a közjogi engedményeket is elfogadhatónak vélő Vajdát támadja Jókai, aki a – szerinte – lassan eredményre jutó nemzeti egységfrontot és annak vezető osztályát érzi megtámadottnak. Az Üstökös legfontosabb, az aktualitáshoz leginkább simuló közlendőjét az egyes számok élén olvasható Kakas Márton-versek alkotják. Vezércikkek ezek a humor nyelvén, és sokszor a humortól is menten egy humorisztikusnak kreált figura védelmet nyújtó köpenyét kölcsönözve. Kakas Márton szülőhazája a Vasárnapi Újság. Itt tűnik fel 1856-ban rövidesen nagy népszerűségre jutó rovataiban Kakas Márton a színházban, Kakas Márton a műtárlaton, Kakas Márton imitt-amott. Ám az Üstökösbe „átlépő” Kakas Márton sajátságos metamorfózison megy keresztül. A tősgyökeres falusi úr, az élclapirodalom fogalommá lett nagy sikerű alakjainak, a Master Vorwärtseknek szerencsés kézzel alkotott rokona, aki jóízű bölcsességgel kalauzolja járatlan, vidéki atyafiait Pest kulturális látnivalói közt (latejner változata a később keletkezett népi figurának, a politikus csizmadiának) – egyszerre Jókai alteregójává avanzsál. Kakas Márton szerepváltozására (egy jó élclapfigura feláldozása árán is) a „csörgő sapka alatt harcoltak a koreszmék” teóriájának tapasztalt igazsága vitte rá a szerkesztőt. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján Jókai még az emigráció működését figyeli reménységgel. Az Üstökös 1861. január 5-i száma Kossuth felismerhető képét hozza, Kazinczy verssorai illusztrációjaként: „Közel hozzád, távol tőled / Gondolatom csak felőled” (Magyar klasszikusok illustratioi). Erről tanúskodik egy, az országgyűlés ülései idején megjelent Kakas Márton-vers is: „Van nekem egy bátyám szép Magyarországon, / Jó táblabíró az igazi fajtából / Én
meg vagyok rongyos legionarius / Hazámnak földétől és szívétől távol… Bátyám álmodik lágy párnán sült galambbal / Mit én készen viszek majd számára haza / Nekem van jó, áldott vontcsövű fegyverem / És van szabadságom – s a bátyámnak ez nincs”). (A legionarius dala. 1861. június 22., 8. sz. – Garibaldi és a seregében újjá szervezett magyar légió talán sohasem volt annyira népszerű országszerte, mint éppen ezekben a hónapokban). Kakas Márton, az élclapi figurának és az alteregónak ez a sajátos keveréke elmélkedhetett arról, amiről Jókainak, az írónak és publicistának nem lehetett. Az élclap ellen alkalmazott politikai megtorlás csak presztízsét emelte volna, az ellenében eljárót nevetségessé téve. A kortársak mindenesetre a {II-1-671.} cinkos méltánylásával értékelték a hetenként ismétlődő produkciót. Jókai unokahúgától, Váli Maritól tudjuk, hogy az olvasók javarészt betéve tudták a verseket és idézték alkalomadtán. Kakas Márton népszerűsége minden elképzelhetőt felülmúlt. A Kalauz versben fejezte ki hódolatát Márton napjára (1857. november 14.). „Új divatú föveget neveztek Kakas Márton sipkának” (Hölgyfutár 1860. január 19.), Debrecenben, a Várad utcában pedig csapszéket (uo. 1859. március 29.). Egressy Samu Kakascsárdást szerzett (uo. 1856. december 6.), Csüry József szerzeményét, az 1862-ben elkészült Kakas Márton nótáját, választókerületének, Siklósnak zenekedvelői, Jókainak ajánlották. Három humorisztikus orgánum próbált szerencsét nevével, 1879-ben Egerben aKakas, Rákosi Viktor folyóirata, a Kakas Márton 1894–1914) és 1936-ban Akronban a Kakas Márton Lapja, sőt egy osztrák is, az 1861-ben, Bécsben induló Kikeriki, a császárváros egyik legjobb vicclapja. Kakas Mártont, a rendszeresen szereplő, egy-egy magatartásformát, politikai elvi álláspontot, a változó körülmények között találóan megjelenítő figurák sora veszi körül. A népi szemlélet képviselője apolitikus csizmadia (megalkotóját 1863-ban a pesti csizmadiacéh tagjául választotta (VÚ 1864. január 24., 4. sz.). Tallérosy Zebulon, a mindenkori helyzethez esetlenül és meggyőződés nélkül alkalmazkodó köznemes tulajdonságainak hordozója, Mindenváró Ádám személyiségét „beszélő neve” jellemzi (ők ketten az 1869-ben írt Jókai-regénybe, A kőszívű ember fiaiba is helyet kapnak).Isztrikuc és Naszalmicseszkul, a Birodalmi Tanácshoz csatlakozott nemzetiségek elképzeléseinek szóvivői. 1860/61 táján a politikai humor válik uralkodóvá az Üstökösben is, ám – hasonlóan a korábbi évekhez – nem szűnik figyelemmel kísérni a közélet más területeit sem. Ezért nem veszt üdeségéből, változatosságából a provizórium idején sem úgyszólván semmit, amikor az éltető levegőjüktől, a politikától fosztott élclapok (Bolond Miska) színük vesztetté válnak. Minőségében más nemű kapcsolat fűzi Jókai lapjait a Nagy Tükört és mindenekelőtt az Üstököst, a Fliegende Blätterhez, mint annak magyar epigonjait. Az Üstökös úgy viszonylik a Fliegende Blätterhez, mint a Budapesti Szemle az Edinburgh Review-hoz vagy a Revue des Deux Mondes-hoz, a Vasárnapi Újság a London Illustrated News-hoz vagy a lipcsei Illustrirte Zeitunghoz; egy
laptípus magas színvonalú honosításáról beszélhetünk az Üstökös esetében is, egy világirodalmi rangú megfelelő példájából kiindulva. Az Üstökös humora, a népi-nemesi gyökerekből táplálkozó nemzeti humor, előzménye a polgári humornak. Annak a vidéki Magyarországnak humora ez, amelynek városai közül Pest-Buda legföljebb csak a primus inter pares szerepét játssza. A polgári humor megteremtője élclapi szinten, az Ágai Adolf szerkesztette Borsszem Jankó lesz, a metropolissá növekvő Budapest és a polgári fejlődés magasabb grádusára lépett Magyarország reprezentatív humorisztikus folyóirata, nem utolsósorban annak a szerencsés szintézisnek {II-1672.} eredményeként, amelyet az Üstökös képviselte népi-nemesi forrásokból származó humorral sikerült létrehoznia. Az olvasónak, ha föllapozza a Bolond Miska (1860–1875) és a berlini Kladderadatsch egy ívású számait, olyan érzése támad, mintha azonos orgánumokat tartana kezében. Az egyik ugyan magyarul írott, a másik németül, gót betűkkel szedve; itt egy korabeli magyar paraszt, amott egy sörissza német burger képmása tekint a fejlécről a forgatóra. Heti naptár, Wochenkalender foglalja keretbe figuráikat, politikai, társadalmi eseményekről, jeles személyiségekről készített humoros reflexiókkal. Közelítően azonos lapbeosztásuk is. Aktuális kérdést tollhegyre tűző verssel indítanak. Tárca, viccek, adomák, humoros eszmefuttatások, távirati sürgönyök (Telegraphische Depeschen) olvashatók, kis alakú rajzoktól illusztráltan, 2–3. oldalukon. Schulze, a falusi bíró, Müller, a bürokrata cserél eszmét a közügyek felett a berlini lapban, az analóg társadalmi helyzetű Nagy és Kiss a magyarban. Utolsó oldalukon szövegtől kísért képsorok láthatók, témájuk az európai –, ritkábban a belpolitikai helyzet. Vonalrajzok, amelyek alig veszik igénybe a fényés árnyék hatásának lehetőségeit. Az élclap-alapítás tervét fontolgató Tóth Kálmán előtt példaként eleinte a Frankenburg Adolf szerkesztette Bolond Miska Naptára áll (tőle kölcsönzi névadóját és szóvivőjét, Bolond Miskát is). Frankenburg osztatlan hazai elismerésnek egyébként korántsem örvendő naptáraiban (a Pesti Napló alkalmanként bírálja Saphir-majmoló, humorban gyér, élcben idejétmúlt kalendáriumait), az udvari kancellária hivatalnokaként másként, s a beavatottak tájékozottságánál fogva látszólag bátrabban reagál a mindennapok tényeire, az elért eredményeit inkább óvó, mint kockáztató Üstökösnél (a bécsi lapok az abszolutizmus idején magyarországi társaiknál mindig szabadabban írhattak). Azután élve az Októberi Diploma megjelenését követő interregnum lehetőségével („1860 végétől kezdve, a sajtó majdnem egészen szabaddá lett, a rendőrség nem kapott utasításokat, fejét vesztette s mi a zűrzavarban utolsó cseppig kiöntöttük a gyűlölet poharát, mely a tizenhárom éves abszolutizmus és germanizáció aljasságaitól egész a habzásig megtelt”. – Tóth Kálmán: Irka-firkák. Bp [1877] 25.), nemcsak külsejében, mondandója intenzitásában is berlini mestere nyomába lép a Bolond Miska.
Az ötvenes évekre szellemi nagyhatalommá, politikai tényezővé lett Kladderadatsch humora harapós, a szatírába játszó, főként ha a nemzeti liberalizmus ellenfeleiről, III. Napóleonról, Bismarckról van szó. Mintha csak Saphir bonmotját illusztrálná: a berliniek akkor viccelnek, ha éhesek, a bécsiek, ha jól lakottak. Ezért gyakorol elementáris hatást – az Üstökös kivételével – valamennyi 1860 októbere után keletkezett élclapunkra s az osztrák abszolutizmus iránti gyűlölettől fűtött hazai közvéleményre. A Hölgyfutár 1860. március 15-én közli, hogy Emich Gusztáv tulajdonosként „karikaturai hetilapra kapott engedélyt”, Tóth Kálmán szerkesztésében. {II-1-673.} A június 4-én megjelenő lap (évi előfizetési díja 6 forint) első száma 7000 példányban fogy el. Szerkesztője, az ötvenes évek népszerű költője, ilyen minőségben is próbált személyiség. 1856 óta a Hölgyfutár élén áll és ő mentette meg a biztos bukástól e tönk szélén álló lapot. Nem kezdő, mint humorista sem. 1852 óta jelennek meg ilyen természetű írásai a Hölgyfutárban (Pest és vidék. Humorisztikus látcsőn nézve, Mozgó képek), Zöld Ördög álnéven írt Kék levelei (uo. 1858) pedig kifejezetten kedveltek. Munkatársai sorában ott találhatjuk a nagy hírlapírói tapasztalattal rendelkező Frankenburg Adolfot, a lapszerkesztőként ugyan saját hibáján kívül megbukott (Garabonciás Diák), de szakmai körökben jegyzett, Szokoly Viktort és a lap minden bizonnyal legvonzóbb értékét képező Jankó Jánost. Eleven, változatos, humorban gazdag a lap, a közélet minden mozzanatára kiterjeszkedni törekvő. Magyaros célzásai találóak és mégsem bántók. Főleg rajzos karikatúrái aratnak megérdemelt sikert. („Bámulva olvassa itt a magyar emigratio ön lapjait – írja Londonból a szerkesztőnek Csernátony Lajos – s csodálkozva nézzük a nyomtatás ubiját, hogy e lap csakugyan Pesten jelenik-e meg?” Utóbb – névtelenül – Csernátony is a munkatársak sorába szegődik. I. m. 23.) Legnépszerűbb figurája Kipfelhauser, a lojális pesti burger lesz, aki elrémülve ad hírt barátjának, Krämernek írt leveleiben a Pest-szerte, sőt családján belül is bontakozó rebellióról: „Én készülök Hesszen-Kasszelbe; ott három embernél többnek soha sem szabad összejönni, s a családapák, akiknek négy gyerekük van, hadi törvényszék elé állíttatnak. Ott van aztán szép, csendes boldog élet” (1860. augusztus 26., 13. sz. – „Ez a Kipfelhauser volt – írja Tóth –, legszerencsésebb találmányom, az ő loyalitását a rendőrségnél komolyan vették, néha meg is dicsértek érte, midőn a maró gúny fölött az egész ország kacagott; csak 1861 végén – Bécsből jött figyelmeztetés folytán – kezdtek vigyázni Kipfelhauser úrra s loyalitását nem vették többé kész pénznek”. I. m. 24.). Bolond Miska – Kakas Mártonhoz hasonlóan – a szerkesztő alteregója lesz, Kipfelhauser úr elmélkedéseinél mélyebb és tágabb szemhatárú, Kakas Mártonreminiszcenciát hordozó „vezércikkverseiben”. Tóth mindezt nem is tagadja: „Mikor én a Miskát megindítottam, nem adtál te akkor egyebet adománál, meg jó
verseknél; a verseket igyekeztem tőled eltanulni” (Kakas Mártonhoz. 1860. november 25., 26. sz.). Az országgyűlés feloszlatását követően sajtóviszonyaink zordabbá válnak. A jós szól a Hölgyfutárból a Sebestyén téri Fogoly vendéglő névváltoztatását kommentálva: „A »Bolond Miska« nevű vendéglő, »Fogoly«-ból lett. Ez hagyján, csak a Bolond Miskából ne legyen fogoly” (1861. november 16., 138. sz. Budapesti hírharang). Pedig lett! Először 1861. december 24-én ítélték egyhavi fogságra, azután 1862 augusztusában állították haditörvényszék elé. A névleges szerkesztést mindkét alkalommal Szokoly Viktor vette át. Tóth Kálmán kiválása és a lap {II-1-674.} sajtókörülményeink kényszerítette elszürkülése okából 10 000-ről 4 000-re olvadt le az előfizetők létszáma. „No de fogy s nő más dolog is, / Ez kétségbe so se visz, / Együtt leszünk azért egyszer / Mi még százezeren is” / – vigasztalja híveit a szerkesztő (Viszontlátásra. 1862. január 19.). Az 1865 nyarán bekövetkezett rendszerváltozás hoz nagyarányú fellendülést a Bolond Miska életében; 1865 októberétől Tóth Kálmán névlegesen is visszaveszi irányítását. Élclaphoz méltó szellemes ötlettel kedveskedik kitartó prenumeránsainak. Mellékletként az 1865. július 31-i számhoz megküldi a provizórium idején lefoglalt rajzait. E képsorozat mindennél szellemesebb karikatúrája a letűnt időknek. A Bolond Miska a korábban elmondottak ellenére sem Kladderadatsch-epigon; hazai viszonyaink jellegzetes termékévé lett, a rokon vonások őrzése, sőt ápolása mellett. Nem képvisel azonos súlycsoportot az Üstökössel, látványos sikere, kétségtelen értékei és érdemei ellenére sem. Az Üstökös humora mélyebb és eredetibb, tárgykörben gazdagabb, jobb alkotásaiban (s ezek nagy számban vannak) az események múltával nem fakuló, időtálló, irodalmi rangú humor. A Bolond Miska közlendői jobban kötődnek az aktualitáshoz, népszerűsége ezért lármásabb, de mulandóbb, az irodalom helyett inkább a zsurnalisztika felségvizein horgonyzó. A korszükséglet szülötte, az élclapkészítés másik lehetősége. Az eseménytelenségből kilódult politikai élet egy, az Üstökösnél frissebben, merészebben reagáló élclapot igényelt, ha leszállított irodalmi igények árán is. Elvi álláspontjuk azonos, mindketten a liberalizmus eszmekörén belül mozognak, ábrázolásuk eszközéül a humort használják. A szatírához szükséges fölény csak az elnyomó hatalom intézményeivel, kiszolgálóival szemben van jelen közlésre került írásaikban. A Kladderadatsch mezében lép pástra a Handabanda (1863. január 10–június 13.) is. Csak a Wochenkalender hiányzik a fejlécről reánk tekintő, Handabanda-feliratú lobogót tartó, dobos, csörgősipkás bohóc-figura két oldaláról. Többnyire verssel kezd, nem olyan sikerültekkel, mint a Bolond Miska (hogy a Kakas Mártonéit ne is említsük). Belső oldalai is az elődök mintázata (Müller és Schulze, Kiss és Nagy helyett, itt Bizakody és Eszélyessy diskurál), utolsó lapján – természetszerűen –
aktuális eseményeket illusztráló karikatúra-rajzok láthatók. (Felelős szerkesztő és laptulajdonos Kákay Aranyos, kiadó Noséda Gyula, évi előfizetési díja 6 forint). A rendszerint huszár altábornagyi egyenruhában díszelgő Pálffy Móric gróf, a provizórium Magyarországának helytartója – Tóth Kálmántól tudjuk – sokszor célzott arra: mennyire örülne neki, ha a közvéleményre olyan nagy hatást gyakorló Bolond Miskát megnyerhetné a „nemzeti kormány” érdekei képviseletére. Tóthnak ez nem volt kedvére, Kákay Aranyosnak annál inkább („Nevem – mutatkozik be Kecskeméthy Aurél – mathematika tétmény = aequale Kákay; azaz olyan kritikus, ki a kákán is csomót keres… nem a politikai csomókat értem, miket ha Isten nem segít ti se oldotok meg {II-1-675.} ott, a ’vonal fölött’, hanem értem csak a társadalmi s művészi életünkben előfordulókat”. Tárcaírói programok. S 1860. december 1., 1. sz.). A Handabanda az első kormánypárti élclap a magyar sajtó történetében. Szerkesztője, Kecskeméthy – Naplójából értesülünk – katolikus főpapoknál, arisztokratáknál házal lapja anyagi alapja biztosítása érdekében (500 forintot Pálffy helytartó is utaltat ki neki). A kor egyik legkiválóbb publicistájával és fölöttébb ellentmondásos személyiségével találjuk magunkat szemben. „Az ember gyenge, a gyomor erős” – jelszavát hangoztatva, rögtön az abszolutizmus korának kezdetén hivatalt vállal, és mindvégig jól fizetett állásokban dolgozik. „Bach-huszár” és Széchenyi bizalmas körének tagja. Szívesen közöl tőle cikkeket Arany is – és Csengery a Budapesti Szemlében. „Kecskeméthy Aurél – mutatja be olvasóinak Vajda János –, az aranyos humorú Kákay, a leggénialisabb magyar journalista, a vérré váló humorú magyar tárcaíró” (Nővilág, 1861. október 15., 20. sz., 316.). Humoristaként az 1861-es országgyűlésről írt Országgyűlési árny- és fényképek c. karcolataival arat nem mulandó sikert („Régóta nem jelent meg magyar könyv, mellyel annyit foglalkozott volna a közönség – írja a Pesti Napló –, mint e szellemdúsan, sok humorral s mégis lehető kímélettel írt könyvvel”. 1861. augusztus 7., 180–3446. sz. Különfélék). Nem mulandót, hiszen Kákay Aranyos néven írta Mikszáth Kálmán is országgyűlési pillanatfelvételeit, tisztelegve ezzel is a mesterként becsült úttörő előtt. A Handabanda tartalmát tekintve – úgy tűnik – sikeresen ered versenytársai, az Üstökös és a Bolond Miska nyomába. Mint a kormány kezére dolgozó, s így a középbirtokos nemesség vezette nemzeti oppozíció ellen hadat viselő élclap, leleményesen választja meg humorának csapásirányát is, az ellenfelei tulajdonaként feltüntetett lármás, romantikus hazafiság nevetségessé tételét. Nem hagyja ki azt a „ziccert” sem, amely az önérdekében polgárosító osztrák koncepciót, a „vármegyeház ablakából szemlélődő” nemesi politikai magatartással szemben – főként az értelmiség előtt – illúziót keltővé teszi. Hangjában azonban sok a frivolság, a nemzeti érzést okkal, ok nélkül sérteni látszó cinizmus. Még gazdái sincsenek igazán megelégedve Kecskeméthyvel és lapjával. Nem csoda,
hiszen őket legalább annyira lenézi – s ez írásaiból, lapjából ki is tetszik – mint a hivatalból élc tárgyává tetteket. Az 1847-es alapon álló konzervatívok kifejezetten indignációval nézik működését. Pálffy – Kecskeméthy Naplója 1863. április 18-i bejegyzése szerint – a Handabandára kiutalt 500 forintot, mint a szerkesztő „privát adósságát” emlegeti. „Tehát az jön ki, hogy még én tartozom a kormánynak!?” – fortyan fel keserűen. A lapnak 1863. február 14-én 800 előfizetője van. „Ha a második félév nem hoz 2500 előfizetőt, felhagyok vele” – írja Naplójába. Nem hozott. „Annyi bizonyos – állapítja meg Vadnai Károly a kimúlt Handabandáról –, hogy {II-1-676.} ennek az élclapnak halála is (olvassák el önök az utolsó számot) vidorabb és több szellemet tanúsító volt, mint némelyik vetélytársának mai egész élete” (Tíz nap története. Az Ország Tükre. 1863. július 1., 19. sz.).
HÖLGYFUTÁR (1849–1864) Abszolutizmus kori irodalmi jellegű orgánumaink közül, élettartamukat tekintve, egy sem lép nyomába. Másfél évtizeden át sorjázó számait forgatva, különb társai sűrűn következő korai bukása láttán, a kései olvasó nehezen érti meg: mi éltette ilyen sokáig ezt a közepesnél sohasem színvonalasabb lapocskát. Szerkesztője, Nagy Ignác (1810–1854), a negyvenes évek kedvelt tárcaírója, forradalom alatti „okos” magatartásának köszönhette feltűnően korán elnyert lapindítási engedélyét (a Hölgyfutár a kormány félhivatalos lapjával, a Magyar Hírlappal azonos napon startolt). A Kossuth pénzügyminisztériumában szolgálatot teljesítő fogalmazó nem követi 1849 elején a forradalmi kormányt Debrecenbe, sőt cikkeket ír a Windischgrätz uralma alá került fővárosban megjelenő Pesti Hírlapba. A honvédseregek visszatértekor Soroksárra vonul „betegeskedni” és csak 1849 októberében tűnik fel ismét Pesten. A lap a német Damen Courrier magyarításából nyerte szokatlan hangzású nevét. Elsőként, 1843-ban Garay János Regélő Pesti Divatlapja keresztelte így azt a rovatát, amely a nővilág híreiről, mozgalmairól tudósított. Nagy Ignác már 1849 elején ilyen néven szerette volna folytatni a Jókaitól átvett Életképeket, de a meglódult események terveivel együtt félresodorták. A Hölgyfutár – alcíme szerint – „Közlöny, az irodalom társasélet és divat köréből”; vasár- és ünnepnapok kivételével mindennap megjelent. Eleinte a negyvenes évek irodalmi divatlapjainak hagyományait követve – negyedrét alakban, 1850 júliusától a szellősebb, háromhasábos formátumra tér át (puritán fejlécét még az év elején egy figyelmet keltőbb, a lap hangulatát is hívebben kifejező biedermeier jellegűvel váltja fel). 1857-től a verseket, elbeszéléseket közlő ún. főrész két, a tárcát tartalmazó háromhasábos; 1859-től feladva a naponkénti megjelenést, hetente háromszor kerül kiadásra. Előfizetési díja indulásakor egész évre Pesten 13,
vidéken 16 pengő forint. Első szerkesztője Nagy Ignác (1849. november 15.–1854. március 19.) egyszersmind kiadó-tulajdonosa is. Őt Berecz Károly (1854. április 6.–1856. március 31.), Tóth Kálmán (1856. április 1.–1862. január 8.), Szokoly Viktor {II-1-419.} (1862. január 9.–március 31.), Bulyovszky Gyula (1862. április 1.– november 6.) és Balázs Frigyes (1862. november 7.–1864. november 6.) követik a szerkesztői székben. Indulásától három körülmény determinálja döntően a Hölgyfutár működését; 1. naponta (!) megjelenő irodalmi jellegű lap, 2. mindenekelőtt a nőolvasók pártfogására számít, 3. szerkesztője, szerkesztői, személyi adottságai, művészeti elvei, esztétikai fölkészültsége. Irodalmi profilú napilap fenntartása – a Hölgyfutárénál kedvezőbb körülmények között is – nem mindennapi feladat elé állítja a szerkesztőt. Még akkor is, ha kiváló írók hatékony támogatására számíthat, és a Nagy Ignácénál, utódaiénál érettebb ízlésű, komolyabb felkészültségű szerkesztő áll a próbálkozás élén. Egy nap mint nap színre lépő, meghatározott tematikájú lap hallatlan mennyiséget emészt fel alkalmanként lehetőségeiből. Milyenek lehetnek itt a naponkénti, igényes megújulás feltételei, amikor a hetente, havonta napvilágot látó, tágabb körű tematikát magukénak valló orgánumok sem tudnak mindig sikerrel kitérni a tucatmunka, a selejt, a múló kordivat elől? A múlt század negyvenes évei politikai, irodalmi életünk nagyarányú fellendülésének voltak esztendei: a Pesti Divatlap vagy az Életképek szerkesztői mégsem gondoltak soha a naponkénti megjelenésre, és nem találkozunk ilyen tervvel A Hét vagy a Nyugat virágzása idején sem. A Hölgyfutárnak pedig korántsem állt olyan kiváló munkatársi gárda a rendelkezésére, mint azt a vállalkozás természete követelte volna. Indulásától számítva jó fél éven át irodalmunk egyetlen sajtóreprezentánsa ugyan, versenytársak nélkül; íróink, publicistáink mégsem sorakoznak mögéje olyan számban és minőségben, mint várható volna. Nagy Ignác személyében nem látnak garanciát egy színvonalas irodalmi orgánum irányítására. Ez húzódozásuk oka, főként Gyulai súlyos igazságokat tartalmazó bírálata után, a világosi fegyverletételt követő hónapok ismert jelenségei (bujdosás, létbizonytalanság, belső emigráció) mellett. A szerkesztő – ennek következtében – úgyszólván egyedül írja tele az első számokat. Később – zátonyra jutva legjobbjaink aktivizálására tett többszöri kísérletével – a szerényebb képességű tollforgatók közreműködésével kénytelen beérni, örökre megpecsételve ezzel lapja sorsát. A Hölgyfutár az irodalmi dilettantizmusnak válik melegágyává. Damen Courrier voltából következően a Hölgyfutár elsősorban a női olvasóközönség támogatására épít. Pontosabban: a közép- és kisnemesség, illetőleg a gyér számú polgári osztály asszonyai és leányai számára készül. A kor fogalmai szerint ez egyet jelent a mindenekelőtt való szórakoztató tartalommal. Az érzelmes vagy szolidan pajkos „beszélyekkel”, divatos, azóta sok esetben elfeledett magyar és külföldi írók tollából (Lauka Gusztáv, Degré Alajos, Balázs Sándor, illetve Dumas père, Sue, Féval, Soulié, Méry, a legtöbbet szereplők); a Petőfi költészete nyomán burjánzó epigon lírával, ezt Tóth Kálmán, Tóth Endre, Lisznyai, Zalár és
náluknál is szerényebb képességű követőik (Losonczy, Vallér Sándor, Sal Ferenc) termelték kifogyhatatlan {II-1-420.} mennyiségben; a könnyed, szellemes – és többnyire felületes „tárcacsevellyel” irodalomról, színházról, a fővárosi és vidéki társaséletről, bálokról, divatról, bonmot-kal, képtalányokkal, divatképekkel és híres emberek képmásával fűszerezve, olyan módon, hogy a „szép előfizetőné” kedvét lelje benne. („Legfőbb célunk mulattatni” – hangoztatja refrénszerűen a lap csaknem valamennyi, programszámba menő előfizetési felhívása.) (Az Új Magyar Múzeum szemleírója 1854-ben „az önkegyed kisasszonykák” „kiváltságos bonne”jának nevezi a szépirodalmi lapjaink sorában „legidősebb s egyszermind legüresebb” Hölgyfutárt. Ez a tartalom – mondhatnánk: tartalmatlanság – természetesen mágnesként vonja maga után az igényesebb laptársak, kritikusok úton-útfélen elhangzó rosszallását. A legtöbb támadás a hasábjait elöntő versözönért éri (1853 után számottevő költőink közül csak Vajda János és a mindenüvé verselő Szász Károly írásai olvashatók hébe-korba a lapban. Vajdáéi is elmaradnak az általa szerkesztettNővilág indulásától fogva). A mai olvasó talán szokatlannak, irodalmi kritikától idegennek érzi azt a hangot, amely Gyulai Pálnak A Hölgyfutár poétáiról (Pesti Röpívek 1850. december 1., 284–287.) írt indulatos cikkét jellemzi. Ellenérzése azonban csak addig tart, amíg e „verselményekkel” maga is meg nem ismerkedik, utána már csak a magyar irodalom ügyéért felelősséget érző, ha kell, a közvéleménnyel is háborúba szálló ember iránti megbecsülés marad meg szívében. „Lapját – veti Nagy Ignác szemére Gyulai –, mely nemrég az egyetlen szépirodalmi lap volt, közlönyévé engedte aljasítani egy oly költészetnek, mely a magyar Parnaszt mindinkább igyekszik szemétdombbá és állatlegelővé változtatni”. „A tehetségtelenség és ízléshiány ily képviselőit már rég nem látta irodalmunk (…) számuk és termékenységük iszonyúan növekszik. Minden nap egy-egy új áll elő.” Helyesebb volna – véleménye szerint – négy-öt költemény helyett számonként csak egyet közölni, és azt is jobb költőinktől, „kik éppen e költöncök miatt hagyogatják oda” a lapot, illetve a kedveltségnek örvendő rovatokat „meghosszabbítani”. „Jól tudjuk mi – összegzi mondandóját –, hogy a világ akármelyik divatlapja is ritkánritkán közölhet geniális eredetiségeket (…), de annyit mégis jogosan megkívánhatunk, hogy ne legyen az ízléstelenség raktára, s maradjon az irodalom színvonalán.” Nagy Ignác – Nyilatkozata tanúskodik felőle, hogy nem ellenvetések nélkül – helyt ad Gyulai észrevételeinek. Szerkesztői üzeneteiben egyre-másra utasítja vissza korábbi háziverselőit. De: ezek a legtehetségtelenebbek, a lap továbbra sem lesz több, mint a harmad-negyedrangú poéták orgánuma. S ezen nem változtat az a „vérátömlesztés” sem, amely Jókai Délibábja beolvadásával (1854. április 6.) éri a Hölgyfutárt. Irodalmi divatlapjaink, főként a negyvenes évektől kezdődően mindig egyfajta elvipolitikai vagy irodalmi – elkötelezettségnek voltak letéteményesei – a maguk
lehetőségei között. Az Életképek 1846-tól a „fiatal Magyarország”, Petőfi és társai eszméinek propagátora. A Vahot szerkesztette {II-1-421.} Pesti Divatlap – ha „bundás indulatokkal” is – a kossuthi gondolat szolgálatába állt. Petrichevich Horváth Lázár Honderűje az irodalmi konzervativizmust képviselte. A Hölgyfutártól – viszonylag hosszú pályája során – az ilyenfajta törekvések mindig távol álltak (talán ezért is nem lett a cenzúra áldozatává). Elvi következetlenségét, irodalmiesztétikai „iránytalanságát” nem egy esetben maga is elismeri, a korra hárítván érte a felelősséget (Az év végén. 1856. december 31.) Első szerkesztője, Nagy Ignác prototípusa annak a szerkesztőnek, aki inkább kiszolgálja, mintsem irányítja közönségét (és ebben utódai is követték). Programot sohasem adott, valószínűleg nem is volt neki (hacsak a hölgyközönség szórakoztatását nem tekintjük annak). Nem voltak markáns irodalmi, esztétikai elvei sem. „Mesterember-íróként” mindenkor a piac igényeihez igazodott. Berecz a népszerű ismeretterjesztő cikkek meghonosítására törekedett, a Tóth Kálmán mellett a tényleges irányítást ellátó Vadnay Károly a lap irodalmi-kritikai színvonalának emelésére tett kísérletet – sikertelenül. A Hölgyfutár relatíve sikeresebb időszakai – sajátos módon – sohasem „összteljesítményével”, hanem egyik-másik munkatársa népszerűségével, írásainak keresettségével állnak kapcsolatban. Kezdetben kétségtelenül Nagy Ignác „újdonság”-rovata, a Hírharang biztosította a növekvő érdeklődést. A Hírharang nemcsak naponként érkező hírekkel látta el újságszegény világban élő olvasóit, hanem beléjük szuggerálta a szatíra hamis illúziókat felfedő erejével, hogy az átmeneti sikereit győzelemnek elkönyvelő önkénynek sok a sebezhető pontja, hogy élet-halál uraként is gyáva, és éppen ezért nevetséges, mulandó. Ésszerűtlensége a legmegbízhatóbb kezes erre nézve. „A Hírharangnak – hangoztatja a Budapesti Hírlap recenzense – mint újdonságok és élcekben ügyesen összeolvasztott napi érdekek közlönyének, magának egy publikuma van, mely fennáll addig, míg Hírharang lesz, s míg Hírharang lesz, addig élni fog a Hölgyfutár is”. (1853. május 8. Szépirodalmi Szemle). Később Tóth Kálmán korhangulathoz idomított verseinek országos kedveltsége, írójuk női szíveket megejtő, férfias szépsége biztosított a Hölgyfutár példányainak kelendőséget. (A kortársak találó jellemzésével élve: ő szedte fel azokat a gyöngyszemeket, melyeket Petőfi elejtett). A Hölgyfutár létével csakúgy, mint bukásával, vállalkozása túlméretezett voltát illusztrálta. Jelentőségét – paradox módon – negatívumaiban kell elsősorban látnunk. Mint az elrettentő jelenségek tárháza, mielőbbi cselekvésre ösztökélte a világosi katasztrófa áramütötteit, irodalmunk tényleges értékeit. Az üresen hagyott tér az epigonoknak, dilettánsoknak, felelőtleneknek nyújt érvényesülési lehetőséget, akik selejtes produkcióikkal veszélybe sodorhatják, lejárathatják irodalmunk, kulturális életünk hitelét. Ezenfelül a lap mintegy kitenyésztve hordta testén forradalom után tévútra jutott irodalmunk csaknem valamennyi kóros tünetét, provokálva ezáltal az ellene való koncentrált fellépés lehetőségét. Csak
természetes, hogy A Hölgyfutár {II-1-422.} poétái címet kapja az epigonköltészet ellen összpontosított kritikusi hadjárat nagy hatású nyitánya, Gyulai Pál cikke. Védelmezői gyakran hivatkoznak arra: fiatal íróink, publicistáink egész sorát indította útjára a Hölgyfutár, mások számára meg jó ideig az egyetlen biztos szereplési lehetőséget nyújtotta. De – néhány kivételt nem számítva – ez esetben is irodalmunk, sajtóéletünk derékhadához tartozó személyiségekről van szó csupán. Nagy Ignác Hírharangja – nem alaptalanul nevezi őt a működésére visszaemlékező Ozoray Árpád a „magyar satyrikus irály úgyszólván megalakítójának” –, Lauka Gusztáv, Bernát Gáspár, Beöthy László humoreszkjei, az előbbi kettő utóbb rovattá terebélyesülő írásai az ötvenes-hatvanas évek fordulóján keletkezett nagy sikerű élclapoknak, a Nagy Tükörnek, Üstökösnek, Bolond Miskának,Handabandának válnak szálláscsinálóivá. Mindez azonban kevés annak ellenében, hogy a lap nemcsak tűrője, de sok esetben pártfogója is volt az irodalmi dilettantizmusnak, s erre a nemzeti kultúra érdekeinek téves értelmezése (támogatni mindent, ami a magyar) sem adhat elegendő mentséget. DIVATCSARNOK (1853-1863) A Divatcsarnokot (1853. április 3.–1863. július 30.) létrehívó Császár Ferenc szemei előtt lapja pályakezdésekor a Petrichevich Horváth Lázár szerkesztette Honderű és a Familienblattok, közülük is elsősorban a vele azonos évben indult lipcsei Gartenlaube lebegett. A negyvenes években fellépő Honderű, a magyar arisztokrácia nemzeti érzést vesztett köreiben próbálta irodalmunkat megkedveltetni, ám működésében a súlypont rövidesen az irodalmi népiesség, a Petőfi és elvbarátai ellen irányuló dühödt hadakozásra tevődött át. A Familienblattok példaként választása viszont a hagyományos irodalmi divatlapstílussal való részbeni szakítást jelentette. A szerkesztő programnyilatkozatában arra kéri munkatársait: „kivált a női lelket is ékesítő tudományok mezejének mívelésével, hathatós segédkezöket tőlem meg ne vonják! Mert nagyon is itt volna, hitem szerint, ideje, hogy a csupán mulattatót tanulságos tárgyakkal vegyíteni, összekötni igyekezzünk”. Előítélet az, „hogy a mi gyönyörű magyar nyelvünk époly kevéssé alkalmas a tudományoknak kellemes modorban előadására, s a csínnal társalgásra, mint romlatlan lelkünk s ép erős kedélyünk a művelődésre”. A Divatcsarnok nem „Familienblatt”, mint a Gartenlaube vagy az 1852 óta nálunk is fungáló Családi Lapok. De: – főként a Gartenlaube hatására – irodalmi divatlapjaink közül elsőként részesíti fokozottabb figyelemben, az irodalmi tematika vezetőszerepének feladása nélkül, a tudománynépszerűsítés, valamint a női nem, és ebből következően a családi élet specifikus kérdéseit. (Ez utóbbi Szabó Richárd szerkesztősége idején válik a folyóirat uralkodó tárgykörévé). Jellegét tekintve – részben a fent elmondottak okán – a Divatcsarnok karakterisztikusabb orgánum, mint előzői, kivéve a Pesti Röpíveket és a Szépirodalmi Lapokat. {II-1-433.}
Császár Ferenc irodalmi lapszerkesztőként való felléptét meglehetősen vegyes érzelmekkel fogadták a céhbeliek. A Török János szerkesztette Pesti Napló lelkesen köszönti volt principálisát. Várakozással és megszívlelendő figyelmeztetéssel tekint a lap jövendő működése elé a Szépirodalmi Lapok munkatársa is. „A ,Honderű’ pályája a múltból némi tanulsággal szolgálhat, s mi örvendeni fogunk, ha a ,Divatcsarnok’ e salon lapnak jó tulajdonaival bírand, hibái s mégpedig nagy hibái nélkül”. Ám a kortársak közül sokan emlékeznek még a „halvérű” poétára, aki az 1845ös Irodalmi Őrben dühödt indulattal támadt a pályája csúcsa felé közelítő Petőfire. Nem használt az egykori „hét személynök” népszerűségének az a szerep sem, amelyet a Pesti Napló szerkesztőjeként az önkényuralom oldalán betöltött. „De azért a Divatcsarnokban – méltatlankodik Aranyhoz írt levelében Lévay József – mégis furcsa egy kissé a te neved. A te neved ott, hol honderűi hízelgés a jelszó, hol hölgyfutárilag teremnek az ’ünnepelt költők’, a ’lángelmék’?!” És rosszallásában Tompa is osztozik. Aranyt ezúttal is taktikai szempontok vezérlik: „Hogy a Divatcsarnokba verset adtam – írja Lévaynak – ezen ne csodálkozzál. AD. minden nyeglesége mellett, vagy épen nyeglesége által szaloni lappá vált máris, ezt én tudom, visszavonulnunk tőle nem lehet, ha azt nem akarjuk, hogy a felsőbb körök számára vagy új H[ölgyfutár] keletkezzék, vagy néhány ügyetlen kezdő az összes magyar költészetet megutáltassa velök. Nem a Honderű korát éljük, a nyegleség, mi akkor nemzetietlen, tehát bűn volt, most dicséretes, ha van hozzá gyomra valakinek, mert mint a színlap-osztó komédiás, alázatos bókok közt besegíti irodalmunkat a nagy házakhoz. Mindegy, csak bejusson”. Hasonló értelmű Tompának küldött válasza is. Tompa nem osztja Arany véleményét. Mégis: ettől fogva Tompa- és Lévayköltemények is olvashatók a lapban, sőt 1854-ben – amikor Arany már megszüntette a Divatcsarnokkal való kapcsolatát – ők szerepelnek benne szám szerint legtöbb verssel (Arany elgondolásait – talán hangsúlyoznunk is fölösleges – a nemzeti egységfront-törekvések irodalompolitikai következményei befolyásolják, az irodalom, a művelődés nemzetfenntartó szerepéről vallott meggyőződés). De: Arany és a Divatcsarnok kapcsolata mégsem tartós. A szakítás közvetlen oka Kazinczy Gábor kemény hangú bírálata a népiesség ötvenes évek {II-1-434.} elején közönségsikert arató vadhajtásai ellen (ABC: Divatcsarnok és valami. Dcs 1856. június 26., 25. sz.). Arany – 1853. február 6-án Pákhnak írt levele tanúskodik erről – már a Szépirodalmi Lapok álnépiesek ellen indított kritikai hadjáratával sem értett maradéktalanul egyet, de ez a lappal való kapcsolatát még nem befolyásolta. Az álnépiesség ellen folytatott polémia könnyen fajulhat a népiesség elleni állásfoglalássá – („A népiességre nézve is nem a bundát kéne ütni, hanem aki benne van, legyen az bárki, én, vagy más). És Arany ekkor már – Tompához írt, 1853. június 28-án kelt leveléből tudjuk – legalább olyan mértékben féltette irodalmunkat a Császár-félék „tisztult ízlésétől”, „sonettoitól”, mint a „tájköltők”, a „petőfieskedők” epigonizmusától.
Arany kiválása a Divatcsarnokba írók közül természetesen tetemes veszteséget jelentett. Szerzői gárdáját tekintve mégsem panaszkodhat sem 1853-ban, sem 1854ben Császár, illetve Friebeisz. Az említetteken kívül Gyulai, Erdélyi János, Szász Károly, Garay János, Szemere Pál, Vachott Sándor, Tóth Kálmán, illetve Lisznyai, Szelestey, Székely József írják verseit, Degré, Dobsa, Obernyik, Bérczy, P. Szathmáry Károly, Kemény Zsigmond, Jókai elbeszéléseit, Heine-, Dickens-, Boccaccio-, Musset-, Andersen-fordítások csatlakoznak az eredeti művekhez. Illusztris cikk-, illetőleg tanulmányírói névsora is. Kemény Zsigmond, Kazinczy Gábor, Csengery, Bérczy, Brassai Sámuel, Repiczky János, Szvorényi József. Kemény Arany Toldijáról ír, Erdélyi JánosPetőfiről, Csengery Homéroszról, Mentovich Ferenc A természettudományok szellemi befolyásáról értekezik. Takáts Sándor nagy sikerű írásaira emlékeztetnek Mátray Gábor kultúrtörténeti tanulmányai (Magyar rabok megváltási módja török fogságból stb.) Több munka foglalkozik – a szerkesztő ígéretének megfelelően – a „női nemet legközvetlenebbül érintő” problémákkal (Alois:Bizalmas levelek a nőnevelésről stb.). Színvonalát tekintve 1853–54-ben legjobb a Divatcsarnok, s ebben a viszonyok alakulásáé a legfőbb érdem (bár a szerkesztésnek a későbbinél lényegesen igényesebb és körültekintőbb voltát sem lehet elhallgatni). A Szépirodalmi Lapok munkatársai jó része – jobb híján – a Divatcsarnokhoz csatlakozik, de csak a Vasárnapi Újság indulásáig (1854. március 5.), attól fogva Friebeisz mind többször kénytelen fordítások után nézni, vagy a hazai mezőny középszerűségeivel beérni. A lejtőn lefelé indult lapon a szerkesztő-változások (Császár, Friebeisz István, Császár, Szilágyi Virgil, Szabó Richárd, Vértesi Arnold) sem segítenek. Megjelenésének és megszűnésének terminusai évtizednyi működést sejtetnek. A valóság ennél szerényebb. A Divatcsarnok nemcsak formátumát, szerkesztőit (és ebből következően szerkesztési elveit és irányát), de megjelenése időpontjait és előfizetési díját is sűrűn változtatta (1856. március 30-tól 1857. január 15-ig, illetve 1859. szeptember 27-től november 8-ig szünetelt). „Női szaklappá” Szabó Richárd szerkesztősége idején (1859. november 8.–1862. december 23.) változik. Irodalmi része most már valóban másodlagos, {II-1-435.} mint példaképeinél, a bécsi Irisznél és a berlini Bazarnál. Annál nagyobb gondot fordít a nővilág kérdéseire, „kiállítása pompás, divatképe nagy, szabásmintái alkalmasak” – írja róla a Hölgyfutár. Ekkor a legkeresettebb. 1860 januárjában első számai 1500 példányban keltek el, és a még mindig jelentkező előfizetők kedvéért második kiadást kellett sajtó alá rendezni belőle (Friebeisz 1854-ben 650 prenumeránssal is beérte volna, de csak 312-t tudott összeverbuválni). Szabó Richárd távoztával kelendősége is megcsappan – csöndes elmúltát pár szavas hírek jelentik.
VASÁRNAPI ÚJSÁG (1854–1921)
Angol példák mutattak irányt a Vasárnapi Újság alapítóinak, Pákh Albertnek, Jókainak, Gyulainak, illetve fegyvertársaiknak programjuk kidolgozásánál és a végrehajtásnál. A Szépirodalmi Lapok már 1853. március 21-én felhívta a figyelmet a közművelődési orgánumok rendkívüli jelentőségére az angol kulturális életben, írván: „Fő és igazi mozgató ereje nem is a szépirodalomban rejlik, mint inkább azon irodalmi ágakban, amik ismereteket szállítanak a nép közé. E téren soha sem nyugszik. Nincs a földnek országa, mellyről folytonosan ne jelennének meg új meg új művek. Ide tartoznak a történeti művek és emlékiratok, ethnographiai és utazási rajzok s természet- és műtani tudományok népszerűsítése. Mindez aztán belefolyik a heti iratokba, mellyek könnyen s olcsón viszik azt tovább száz meg száz ezerek közé. A sajtó e neme {II-1-449.} legfontosb ága Angliának s nyílt tanulsága annak, hogy Anglia legműveltebb része Európának. Itt minden emberben él az olvasási vágy. Másutt csak a ’míveltek’ olvasnak. Ismét másutt még azok sem. Legnagyobb elterjedésnek örvend, miként tudva van, Dickens ’House Words’ című folyóirata, mellyről mondják, hogy százezer előfizetőt számlál” (1853. március 31., 26. sz. Külföldi szemle). A Szépirodalmi Lapok mértékadó munkatársaiból verbuválódnak a Vasárnapi Újság irányítói, szerkesztője pedig Pákh személyében azonos. A glossza talán a lapterv első mozdulásának hírhozója. AVasárnapi Újság a későbbiek során is szívesen hivatkozik angol megfelelőivel, jelesül a Householdwords-szal egyező céljaira (Dickens. 1856. január 27., 4. sz.). Ismerték az azonos szándékú német sajtó figyelmet érdemlő eredményeit is. Mutatis mutandis: ezek is az angol modellek emlőin nevelkedtek („az volna a legjobb – idézi a megjelenést előző tervezgetéseket Gyulai Pál –, ha egy magyar Illustrirte Zeitungot lehetne alakítani, de ide több pénz, több kép, több dolgozótárs és nagyobb közönség kellene”). És tudták hol tévesztettek utat a hazai előzmények. Az újság neve nem vallott túlzott eredetiségre. Így titulálták Brassai Sámuel két évtizede indult folyóiratát, „vasárnapi lapok”-nak mondta magát a Polgár és Gazdabarát. Feles számú újság viselte ez idő tájt Európa-szerte különféle összetételekben a Sunday Times vagy Sonntagsblätter nevet. A Sunday journal vagy a Sunday newspaper megjelölés pedig Angliában egyenesen laptípusra utalt. Azokat a vasárnaponként (a dolgozók „ráérő napján”) olcsó, 2–3–4 pennys áron napvilágot látó, széles körű olvasótábor számára szerkesztett, illusztrált, enciklopédikus orgánumokat értették alatta, amelyek mesésnek tűnő keresettségével irigykedve példálóztak nálunk is a hasonló terveket melengetők. A szerkesztők – a fentiekből következően – célkitűzéseiket akarták a névválasztással deklarálni. Hírlapirodalmunkat a népszerű ismeretterjesztés területén is európai szintre óhajtották emelni, meggyökereztetvén a hazai talajban egy, a külföldi publicisztikában már szép sikerre jutott, kiemelkedő példányaiban nemes, követésre méltó hagyományokkal rendelkező lapfajtát. Olyan orgánumot, amely – elképzelésük szerint – az osztatlan magyar társadalomé, miként azt a brit atyamester, az Illustrated London News is vallja programjában: „Dolgunkat nem
pártvillongásokban keressük, hanem azzal törődünk, hogy mi támadja vagy biztosítja a birodalom házi életét; az angol nép házi istenségeivel, és mindenekelőtt az angol szegénységgel; azokkal a kellemekkel, szórakozásokkal, érzelmekkel és szabadságokkal, amelyek annak a szép láncnak szemeit alkotják, amelynek egyik vége a kunyhóban, a másik a palotában kell, hogy legyen, s amelynek elektromos töltést kell adjon az a boldogság, amelyet mindkettőbe visz”. A Vasárnapi Újság kiadása körüli készületekről elsőként Gyulai tesz említést, Aranyhoz írt, 1853. november 15-én kelt levelében („Valami néplap féle lesz – írja – még magok sem tudják mi […] Félek bajosan fog belőle {II-1-450.} valami kisülni”). A budai Helytartóság 1854. február 7-én engedélyezi működését, a Pesti Napló február 19-én ad hírt a „vasárnapi lapok” indulásáról. A nagy negyedrétű íven megjelenő orgánum arra törekszik, „hogy a fővárossal rendezett közlekedésben levő vidékeken már vasárnap olvasható legyen.” A kezdet Gyulai szkepszisét látszott igazolni. A félévre előfizetési díjként 1 pengő forintot számító lapra „harminc egynehányan” tartottak igényt. A gyökeres fordulat ezután következett. Az első számokat másodszor, harmadszor is ki kellett adni. A prenumeránsok száma rövidesen hétezerre emelkedett (s ha a hírlapolvasás és előfizetés akkori viszonyait ismerve, csupán tízzel szorozzuk be az említett számot – mértéktartóan jártunk el számításainkban). A rendkívüli érdeklődés arra ösztönzi Heckenastot, a kiadót, hogy 1855-ben útra bocsássa az orgánum mellékleteként a Politikai Újdonságokat, illetőleg a német nyelvű megfelelőt, a Saphir Zsigmond szerkesztette Sonntags-Zeitungot. Az évek folyamán formálódott gyakorlat szerint a Vasárnapi Újság az irodalmi, művészeti, szaktudományi közlendőknek nyitott mindenekelőtt teret, a Politikai Újdonságok pedig – hetes politikai összefoglalói mellett – az ipar és a kereskedelem érdekeit képviselte első fokon. „Legjobban tetszett nekünk – írja Gyulai – a cím fametszete: egyfelől a gólyafészkes fedelű házban egy földmíves, amint pipázva, bor mellett hírlapot olvas, túlfelől a galambdúcos fedelűben pedig egy öreges táblabíró, amint kávé mellett hírlapot vesz kezébe. ’Ez olyan mint Szentpétery, amaz meg mint Réthy a Szigligeti Csikósában’ mondá Pákh.” És a hangulatos címfej egyszersmind a Vasárnapi Újság fő célkitűzéseinek is hív tolmácsa: „Előttünk a ’magyar nép’ neve összetartó kapocs, nem pedig választófal a különböző társadalmi osztályokra nézve”. Születésekor hárman bábáskodtak a lap bölcsőjénél: Pákh, a szerkesztő, Jókai, a főmunkatárs és Gyulai Pál. Gyulai két hónap múltán Pákhkal összezördült és kivált az irányítók sorából. Kritikai észrevételeit ezután „jónapot, jobb lapot” – kezdetű vasárnap reggeli látogatásai alkalmával hozta a vele „társbérletben” élő szerkesztő tudomására. A Vasárnapi Újság kormányrúdjánál Pákh és Jókai maradt. Közülük is Pákh gyakori betegsége, gräfenbergi „vízgyógykúrái” miatt a kezdet idején elsősorban
Jókai. Ők írták, illetve szerkesztették a lap legnagyobb tetszéssel fogadott rovatait, Jókai a Kakas Márton leveleit (1856. június 1-én indult), Pákh a Szerkesztői mondanivalót. Jókai intézményt pótolt az abszolutizmus kori Magyarországon. Regényei, elbeszélései, orgánumai, elsősorban a Vasárnapi Újság és az Üstökös a nemzet életerejének voltak fenntartói, megsokszorozói. A Kakas Márton leveleinek is prominens helye van a korszak irodalmában: az Üstökös tervének, írásainak előzője. „A csörgő sapka alatt harcoltak a koreszmék” – emlékezik vissza Jókai Bach korára. A Kakas Márton csörgősipkája nagyszerű lehetőség volt a kor fonákságai, gyűlölt figurái kigúnyolására. Méltányolta a levelek sikerét Heckenast is. Évi 1200 pengőforitot ajánlott fel{II-1-451.} Jókainak, ha minden számba ír egy-egy Kakas Márton-levelet. (Honoráriumra egyébként havi 200 forintot utalt ki a kiadó. Ebből 50-50 forint Pákhot és Jókait, a többi a munkatársakat illette. 10–15 forintot kapott az első időszakban egy-egy elbeszélés írója). Az angol humoristákon nevelkedett Pákh, aki egész életén keresztül „egy humoros nagy regény” megírásának tervét hordozta lelkében, főművét a Vasárnapi Újságban alkotta meg. „Aránylag keveset írt a lapban – mondja róla Gyulai – leginkább javította vagy átdolgozta a beküldött cikkeket. Senki sem értett ahhoz jobban, hogyan kell hosszú cikket röviddé, formátlant élvezhetővé tenni”. A Szerkesztői mondanivaló humoros ötletei, karcolatai, paródiái tárházaként a későbbi élclapok útját egyengette, Jókai Kakas Mártonjához hasonlóan. A lap elvi irányát mindenkor Pákh jelölte ki, és az ő érdeme a végrehajtás eredményessége. Évvégeken megjelent beszámolói nemcsak a letűnt év elemző számvetései, hanem meghatározói az elkövetkező feladatoknak is. Hogy a Vasárnapi Újság nem külföldi példaképei epigonjává, hanem művelődéstörténetünk egyik ragyogó teljesítményévé, sajtóéletünk jellegzetesen magyar zamatú produktumává vált az évek során, azt Osvát Ernő típusú szerkesztőjén, Pákhon és az életműve délpontjára ért Jókain kívül, jól választott szerző- és munkatársi gárdájának köszönhette. A jeles szakemberek (Szilágyi Sándor, Pauler Gyula, Rómer Flóris, Vámbéry Ármin, Bartalits István) szomszédjaként helyet kapnak hasábjain a közepesek (Vas József, Ney Ferenc, Remellay Gusztáv, Székely József), sőt nem egy alkalommal a jó szándékú dilettánsok (Edvi Illés Pál, Válkai Imre, Luppa Péter, Édes Vince stb.) Nemkülönben az íróknál, Arany, Tompa, Vajda János, Jókai, Gyulai neve mellett ott szerepel Lévay, Sárosi Gyula, Tóth Kálmán, Lisznyai, Thaly Kálmán, P. Szathmáry Károly, illetve Hory Farkas, Virághalmi Ferenc, Kossa Gusztáv, Szakáll Lajos verse és elbeszélése is. Ám mindez a szerkesztők szándékával vágott egybe. Pákh írja: „A Vasárnapi Újság nem cél, hanem eszköz, nem kiáltó szó, hanem viszhang, nem pusztító, hanem hódító (…) azon út, mellyre léptünk már eddig is örvendetes eredményekhez vezetett és erősen reményleni engedi azt, hogy nagyobb tehetségek, magasabb
irányok és komolyabb célok kellő fogékonyságra találjanak ismét s számukra működési tér biztosítassék” (Olvasóinkhoz. 1857. december 27., 52. sz.) Ha a „Familienblatt” érdeméül azt tudja be a sajtótörténet, hogy a polgári családból „önképzőkört” alakítva, megvetette mintegy a művelődés alapsejtjét, akkor a Vasárnapi Újság érdemei ezen mennyiségileg-minőségileg túlmutatnak. Azt persze túlzás volna állítani: egy nemzetet vont működése hatósugarába, de az tény, hogy nálunk eddig nem ismert létszámú olvasóközönséget teremtett. Sokfelé ágazó, múltat, jelent, jövőt látkörébe vonó közleményeit, a társadalom- és természettudomány új eredményeit a nemzet széles rétegeihez juttatta el. Fáradhatatlannak bizonyult olvasói aktivizálásában, az új tehetségek felkutatásában és a napirenden levő különfajta problémák kollektív {II-1-452.} megoldására ösztökélő kísérleteiben is. Ezt a célt szolgálták a legkülönbözőbb tárgykörből időről időre kitűzött pályázatai, az ország különféle vidékeiről toborzott levelező és külső munkatársai. „Egy kis ismeretterjesztő akadémiává nőtte ki magát a ’Vasárnapi Újság’ – dicsekszik jogosan Pákh az évtized végén –, mellynek nagy számban vannak az ő levelező és rendes, az ő tiszteletbeli és igazgató tagjai”. Állandóbb és szélesebb körű munkatársi gárdát tudott maga köré tömöríteni, mint az előtte élt közművelődési lapok. Jól eltalált hangja mellett, ez sikerének másik titka. Hetilap jellegénél fogva változatosabb, színvonalasabb taratlmat nyújthatott olvasóinak naponként megjelenő társainál. Nemzeti művelődésünk vetületeként társadalomtudományi közlendői többnyire jobbak a természettudományiaknál. Hetente napvilágot látó lexikont tartunk kezünkben – ez az érzésünk sokszor a Vasárnapi Újság számait lapozva. Olyan lexikont azonban, amelynek funkcionálását a publicisztika törvényei szabályozzák, lévén enciklopédikus lap, s ez egyszerre jelent hiányt és erényt. Érzékenyebben reagál a világ eseményeire, mint a jellegénél fogva lassúbb mozgású lexikon, ám éppen ezért sokszor nehezebben tudja a talmit az értéktől, a maradandót a pillanatnyitól elválasztani. Élet- és jellemrajzok; Történeti cikkek, régiségek s rokon; Hazai tájleírások, népviseletek, építészeti művek; Nép- és országisme; Természeti tudományok, ipar és gazdaság – íme a Vasárnapi Újság egymást követő évfolyamainak rovatcímei. Hozzájuk csatlakoznak az Elmélkedések, értekezések, fejtegetések; a Vegyes tartalmú cikkek (ezek adnak többnyire helyet az irodalmi, művészeti, esztétikai jellegű írásoknak), az Elbeszélések, Költemények, Levelezések, Adomák, továbbá a Jókai-féle Kakas Márton-levelek. Mit tartalmaznak a felsorolt rovatcímek? Ebből a szempontból – legalább felsorolásszerűen – vegyük szemügyre az 1857-es évfolyam közleményeit: A paraszt és műveltség; Hogyan állítsunk takarékpénztárakat; Kazinczy Ferenc; Dr. Balassa János; Cavaignac tábornok; A budai színtársulat 1792-ben; Nemzetünk műveltsége az Árpádok alatt; Nicholson tábornok győzelme Delhi előtt; Ó-Budai hajógyár rajza; Népviseletek; Garanvölgyi Nép (képpel); Tokaj és a tokaji bor; A cigányok Erdélyben; Keletindia rövid ismertetése; A gyógytestgyakorlat ügyében; Baromfitenyésztés; Vetést pusztító rovar: Agrotis; Van-e a léghajózásnak jövője?
Petőfi Sándor születéshelye s gyermekkora; Újabb lendületek a kisdedóvás körül. Egy-egy rovata – éves viszonylatban – anyag összeállításával az eljövendő szaklapok számára szolgáltatott követésre érdemes példát. A kiadó kezdetben külföldről hozatja fametszetű illusztrációit. A 6. szám közöl először itthon készült képet – Teleki József grófét, az Akadémia elnökéét. Később hazai rajzolók, fametszők egész sora – Braun Károly, Huszka Lajos, Rohn Alajos, Pollák Zsigmond, Rusz Károly, köztük jeles művészek, Barabás Miklós, Lotz Károly, Vizkelety Béla – dolgoznak a {II-1-453.} Vasárnapi Újság számára. Találunk rajzot Jókaitól is (Vörösmarty laka Nyéken, Római síremlékek). Ismeretterjesztő írásai között akadnak külföldi lapokból, jelesebb szakmunkákból átvett fordítások, átdolgozások, a szépirodalom terén – ezzel szemben – a magyar művek élvezik a kizárólagos elsőbbséget, mondván „elvünk az eredeti irodalmat emelni”. Sajtótörténeti jelentőségét szintetizáló képességében és távlatnyitó hatásában kell látnunk mindenekelőtt. Magába szívta és tökélyre vitte az előtte volt azonos szándékú lap-próbálkozások szinte valamennyi folytatásra érdemes kísérletét, az Illustrated London News kezdeményeitől a Gartenlaube-féle „családi lapokig”. Bázist teremtett a csapásán induló ismeretterjesztő, szakmai és tudományos orgánumoknak, olvasóközönséget nevelve számukra. A Vasárnapi Újság létrejötte után már nem lehetett úgy lapot szerkeszteni és írni, mint előtte. Hatását még a tőle jellegben és célkitűzésben eltérő folyóiratok, jelesül az irodalmi divatlapok is magukon viselik. Nem Pákh lapja kizárólagos érdeme az indulását követő nagyarányú fellendülés, amely sajtóéletünket jellemezte. De: a Vasárnapi Újság gyorsította, példájával felszabadította és bátorította ezt a lényegében már a forradalom előtt elkezdődött fejlődési folyamatot, amelyre az önkényuralom enyhülte is kedvezően hatott. A Pákh–Jókai-kor az egyik legsikeresebb szakasz a Vasárnapi Újság hosszú történetében. A dualista idők Vasárnapi Újságja – tipográfiai megjelenítését tekintve – a gazdag rokon képében tetszeleghet az abszolutizmuskori elődjével szemben. Pákh és Jókai lapja a kor magyar valóságának volt hívebb tükre. Egy nemzet ellenállását erősítette a műveltség nyújtotta eszközökkel. A bölcs derű, a higgadt, céljára ügyelő önmérséklet tartozott legfőbb fegyverei közé. Az abszolutizmus korának meggyötört magyarja hitet, erőt, életkedvet meríthetett a Vasárnapi Újság számaiból.
BUDAPESTI SZEMLE (1857–1859) 1857. október 7-én – közel évtizedes erőfeszítések eredményeként – megjelent a Budapesti Szemle.
Leendő szerkesztője, Csengery Antal, a mérnök és a pénzügyi szakember gondosságával és körültekintésével szervezte meg lapja működését. A tudományok korszerű, ideológiai szempontú áttekintését lehetővé tevő szemlék – vallotta – külföldi példák és hazai igények tanúságaként: korszükséglet szülöttei. A tudomány azonban sehol sem népszerű. A komolyabb irányok mindenütt lassan hódítanak olvasóközönséget. Informáló-irányító tevékenységüket, főként létezésük kezdeti szakaszán, csak a közönségtől függetlenülve végezhetik eredményesen az ilyen típusú orgánumok. A szemlének kell – következésképp – olvasói (esetleg szerzői) szemléletét, ízlését a korszükséglet parancsolta célkitűzésekhez alakítania és nem fordítva. Intő jel a Tudománytár, az Athenaeum és újabban az Új Magyar Múzeum sorsa, ellenpélda viszont a Revue des Deux Mondes-é: nem engedve koncepciójából, éveken át ráfizetéses vállalkozásként funkcionált, de végül is közönséget nevelt magának. Az elviek mellett az anyagiakkal is komolyan számot vetett Csengery. Számításai szerint 4000 forintos támogatás mellett évente 75, 6000 forint mellett 100 ívnyi folyóirat kiadása válna lehetővé. A pártfogó támogatás az {II-1-488.} előfizetők növekedése arányában csökkennék. 400 előfizetővel a legrosszabb esetben is számol. Mecénásként a korszak bőkezűségéről és ügyszeretetéről ismert pénzmágnása, a görög eredetű Sina Simon báró jelentkezett („ha valamely jó célt az országban elő lehet mozdítani, legyen iránta azon megtisztelő bizalommal és szóljon neki” – kérte Deák Ferencet). Csengery az esetleges deficitek fedezését kérte tőle, s ezt a báró vállalta is. Célja – eltérően az Új Magyar Múzeumétól – már nem a fellelhető összes tudományos erő koncentrálása, hanem egy lényegében azonos elveket valló tudós, közíró-csoport összefogása. Programja – ennek megfelelően – egyértelműen a realista, polgári tudományszemlélet honosítása mellett kötelezi el magát. Indulásakor közzétett tervezete (A Budapesti Szemle ügyében. 1857. 1. sz. 157– 160.) lényegében azonos azzal a vázlattal, amelyet 1856 telén – Sina Simon feltűntekor – Csengery, Deák Ferenc és Korizmics László kérésére papírra vetett, csak – a dolog természeténél fogva – részletezőbb. Átgondolt tudománypolitikai koncepció vezeti. A diszciplinák összességét magába foglaló, tudományos igényű folyóiratot kíván létrehozni. Termékenyítő hatást gyakorolva egyben a „népies irányú vállalatokra” is, amelyek az újabb időkben az olvasóközönség körét jelentékenyen kiterjesztették, de nemes tartalmat forgatóiknak csak úgy nyújthatnak, ha színvonalas forrásból merítenek. Irodalmi Szemléje a tudomány és a kulturális élet minden ágában elért külföldi és hazai eredményekről szándékozik tudósítani (1857. 3. sz. 460–461.). A polgári értelmiség szemléi koncepciójából következően: társadalom- és természettudomány az emberi haladás párhuzamosan működő lendítőkerekei. Metodikailag is párosíthatók a természettudományos módszer meghonosításával a társadalomtudományok területén. Azaz: a tudomány, vizsgálja bár a természetet vagy a társadalmat – a lényeget tekintve – szétválaszthatatlan. A szemlék létükkel, működésükkel mintegy deklarálni kívánták ezt.
A tudományos mozgalmakon kívül – ígéri –, a világpolitika eseményeit is figyelemmel kíséri, de: a történész nézőpontjáról. A külföldi szépirodalomnak csak nevezetesebb termékeiről szól, a hazait – viszont – rendszeres tanulmány tárgyává teszi kritikai szemléiben. Egyes művek helyett irodalmi irányokat, kiemelkedő személyiségeket vesz inkább bonckés alá. Munkatársait illetően: „gyűlpontja” kíván lenni a régibb tudományos erőknek, iskolája a fiataloknak. Csengery, bátyjának írt leveléből tudjuk, új korszak kezdetét várta lapja indulásától tudományos és kulturális életünkben (1857. július 25.). Figyelembe véve Sina mecénási készségét és a munkatársul jelentkezők kvalitásait – joggal. Rangosabb szerzőgárda ritkán csoportosult még magyar folyóirat körül. Politikai megfelelőjéhez hasonlóan, 1857 után – tehát a Budapesti Szemle indulásának első éveiben – részben éppen Csengery orgánuma körül – szerveződik kulturális életünket uraló szellemi-ideológiai tömörüléssé az {II-1489.} „irodalmi Deák-párt”. A folyóirat tulajdonképpen az általuk képviselt irodalomés tudománypolitikai elvek szócsöve. Köztudatunk mintegy harminc személyiséget tart nyilván mozgalmukhoz csatlakozottként: írókat, politikusokat, publicistákat, a társadalom- és természettudományok különböző ágazatainak művelőit; utalva egyben arra, hogy az irodalmi jelző itt a napjainkban használtnál tágabb értelemben vett, valójában egy szellemi-ideológiai csoportosulás minősítője. A volt centralisták játsszák ideológiai értelemben a domináns szerepet, főként történetének kezdeti szakaszán. Az irodalmi Deák-párt történelmi funkciója az ötvenes-hatvanas évek fordulóján és a későbbiekben: a Deák személyéhez fűződő politikai koncepció irodalom- és tudománypolitikai következményeinek megfogalmazása, népszerűsítése. Közvéleményünk az 1859-es, osztrák szempontból vereséggel végződött francia– olasz–osztrák háború után, célszerűtlennek ítélve az emigráció próbálkozásait, fordul mind nagyobb várakozással Deák és a személyéhez asszociálódó politika felé. A fentiekből következően az „irodalmi Deák-párt” egy sajátos történelmipolitikai helyzet képződménye. A soraiba tartozók irodalom- és tudományszemléleti elveiket, történelmi funkciója állandó szem előtt tartásával módosítják-alakítják. Történelmi-politikai megfontolások hoznak létre tehát belső konfliktusoktól korántsem mentes együttműködést olyan, számos kérdésben másként gondolkodó egyéniség között, mint a demokrata, de nem forradalmár Arany János, Erdélyi János és a nemesség vezette polgárosodás megteremtésén fáradozó Kemény Zsigmond, az empirikus Gyulai, a hegeliánus Greguss, a liberalizmus konzervatívba játszó változatát képviselő Salamon Ferenc vagy Hunfalvy Pál, aki az értelmiség, a parasztság, kézművesség irányításával véli a kapitalista Magyarországot létrehozhatónak. A nemzeti érdekegyesítés politikájának további fenntartása közös törekvésük (ez a társadalmi problémák iránti lankadó figyelemnek és az elvi alapokon nyugvó kritikák, viták félretételének válik okozójává). Félelem egy újabb forradalom
lehetőségétől. Ez mindannyiuk szerint esetleg a nemzet végső pusztulását vagy legalábbis – ami szemükben ugyanaz – a történelmi Magyarország széthullását jelentené, vagy a „történelmi jogok” eljátszását (Csengery, Kemény), a birtokos nemesség megsemmisülését (előbbiek, Eötvös). Járható útnak a Habsburg-ház és a magyarság 1848-as alapon történő megegyezését vélik. Egyáltalán: a „kiegyenlítődést”, a „súlyegyent” tekintik céljuknak a politika, a társadalmi élet, az eszmék és a tudomány legkülönbözőbb territóriumain. Ezt az elgondolást látszanak sürgetni az 1857 óta ismét jelentkező népi és nemzetiségi mozgolódások éppúgy, mint a birodalom sorozatos politikai, katonai, gazdasági kudarcai. Szellemi életünk népies-polgári, nemesi-polgári színezetű irodalmi és tudományos tendenciái a fentiek jegyében találnak közös nevezőre. Deák ugyan sohasem vett részt közvetlenül kulturális életünk, tudománypolitikánk irányításában, ezt literátus-publicista elvbarátaira, mindenekelőtt az erre fölöttébb alkalmas Csengeryre bízta. Ám „intéző szelleme” az említett {II-1-490.} területeken az ötvenes évek végétől észlelhető. Nemcsak az akadémiai tagság és a különféle kulturális-tudományos vezető pozíciók elosztásában, mint arról Csengerynek barátaihoz, főként Gyulai Pálhoz írt, ismert leveléből (1858. december 16.) értesülhetünk, hanem sokszor szinte részletkérdésnek tűnő ügyekben is. Amikor Gyulai az emigrációban élő Jósika Miklós Regény és regényítészet (1859) című röpiratával szándékozik polemizálni, mind a Kemény szerkesztette Pesti Napló, mind a Budapesti Szemle elzárkózik írása közzététele elől. Csengery egyenesen „arbiterük”, Deák nemzeti egyetértést óvó kijelentésére hivatkozva (levele Gyulaihoz, 1860. február 11.). És nincs apelláta! Hiába érvel Gyulai Csengeryhez küldött válaszlevelében (1860. február 17.), cikke végül is csak „el nem kötelezett” lapban, Arany Szépirodalmi Figyelőjében jelenhet meg (1861. február 27., március 6.) Tocqueville, Guizot-hoz, Mignet-hez, illetve Eötvöshöz és a centralistákhoz hasonlóan az 1848-as események után (elvetve korábbi mérsékelt rokonszenvét), a forradalommal szemben a fejlődés, a nemzeti-társadalmi egység hirdetője. Elhatárolják magukat a feudalizmustól, de hisznek (írásaik legalábbis ezt szeretnék sugalmazni) a társadalmi átalakulások megrázkódtatások nélküli, reformok útján való bekövetkezésében. A példa Guizot, de a másik eszménykép, Macaulay szerint is, az angol forradalom, amely idejében „be tudta fejezni önmagát”. Ők, illetve műveik lesznek e magas műveltségű, friss tájékozódású elit – a Budapesti Szemle szellemi arculatának kimunkálói – európai ideológiai modelljei. A róluk szóló írások (tanulmányok, emlékbeszédek, könyvismertetések) legalább annyira motiválják mindezt, mint a műveikből kölcsönzött vagy azok nyomán keletkezett, hazai viszonyok közé áthonosult gondolatok. Guizot-val két nagyobb cikk is foglalkozik, Szalay Lászlóé (Guizot. 1858. 7–8. sz.) és Kecskeméthy Aurélé (Guizot, mint államphilosoph, 1858. 9–10. sz., 1859. 15. sz.). Tocqueville L’ancien régime et la Revolution (1856) című korszakalkotónak nevezett munkáját Eötvös József ismerteti (A nagy francia forradalom okai. 1857. 3. sz.). Macaulay jelentőségét a reá emlékező Trefort abban látja: „főleg a
státusférfiút tanítja, miként kelljen az államban a catastrophákat kerülnie, miként kelljen, ha azok végzetszerűleg egyszer beállottak, azok között az államot vezetni, miként kelljen azok után az államot szervezni s a forradalom rossz s messze terjedő következésétől megóvni. És van-e az államtudománynak fontosabb feladata?” (Macaulay emlékezete. 1862. 44–45. sz.) A Budapesti Szemle által manifesztált ideológiai koncepció másik forrásvidéke: a pozitivizmus eminens képviselőinek világnézeti-történetszemléleti írásai. A modellként választott Revue des Deux Mondes, a pozitivisták egyik korai szócsöve. Lapjain látnak napvilágot Littré, Renan, Taine tanulmányai, a modern históriai kutatásokról és célkitűzésekről számot adó közlemények. Ezek a Csengery által szemléletükben és ítéleteikben normatív tényezőként nyilvántartott munkák hol fordításban, hol kivonatolva olvashatók a Szemlében. R. Várkonyi Ágnestől tudjuk: a pozitivisták művei idehaza jóval korábban ismertek magyar fordításaik vagy a róluk szóló hazai tanulmányok megjelenténél. Munkáikban kezdettől fogva, főként azonban az 1848-as párizsi forradalom proletár-megmozdulásai óta, központi helyet foglal el a forradalom, a fejlődés szerepének és természetének tanulmányozása. Meg kell ismernünk a forradalmak természetrajzát, hogy ne legyenek többé – foglalhatnók össze idevágó vizsgálódásaik legfontosabb célkitűzését. {II-1-491.}
Itthoni társadalmi viszonyaink számos ponton különböznek a pozitivista eszmék klasszikus hazájában, Franciaországban uralkodóktól. Ott a kapitalizmus fejlett, erős burzsoázia irányításával már megvalósult, idehaza a kezdeteknél tart, idegen hatalom béklyóitól nyűgözve, számottevő polgárság nélkül, egy stabilitását vesztett középbirtokos nemesi osztállyal a vezető szerepben. Akad hasonlóság is. Franciaországban az erősödő proletariátus okoz gondot a hatalmon levő burzsoáziának, nálunk a kapitalista fejlődés útjára lépett nemzetiségek képzelik el jövőjüket a polgári Magyarország terveivel ellenkezőn, milliós jobbágytömegek elégedetlensége nyugtalanítja ezenfelül a polgárosodás hazai teoretikusait, s teszi különösen fogékonnyá a pozitivisták, érdekeivel nagyon is egybehangzó tanai iránt. A nemzet, amely ifjúkorát a húszas-harmincas években élte, férfivá a forradalom veszte után lett (olvashatjuk a kortársak sokszor visszatérő hasonlataként), „férfiasodott” világszemlélete is. Ha a forradalmat előző évtizedek hazai reprezentatív megnyilatkozási formája a líra, Világos után a történet- és természettudomány áll az érdeklődés központjában, „ábrándképek” helyett valóságismeret. Forradalom utáni irodalmunkban, publicisztikánkban kiemelkedő szerepet kap a nemzeti önismeret-önbírálat fontosságának hangoztatása; hazai viszonyaink, teljesítményeink európai szempontú vizsgálata, megítélése. Az „irodalmi Deák-párt” reprezentatív ideológiai-tudományos orgánumában – ennek megfelelően, főként az első esztendőkben – a történeti-nyelvészeti, természettudományi tematika primátusának lehetünk tanúi, a szerkesztő és
elvbarátai tudatos elhatározásának következményeként. Csengery energikusan munkálkodik tudományszemléletünk realista igényű átformálásán (a tényszerű gondolkodás a „forradalmi ábrándok” leghatásosabb ellenszere!), számon tart, ismertet, közöl minden ilyen irányba történő hazai és külföldi kezdeményt. A Szontagh Gusztáv fogalmazta „historiát és nem mythológiát” követelés a Budapesti Szemlében is napirendre kerül – és mindenekelőtt eredetkérdésünkkel kapcsolatosan –, csak taktikusabb exponálásban, mint az Új Magyar Múzeumban történt. A történet-írásunk korszerű fejlődésére jelentékeny ösztönzést gyakorló Csengery a problémához közelítve két szempontot tart szem előtt: őstörténetkutatásunk jelenleg inkább a kérdőjelek kitételénél (ezt hangoztatta Wenzel Gusztáv is az Új Magyar Múzeum azonos szándékú vitájában), és nem a tényekre építő bizonyításnál tart, munkája sikeréhez – {II-1-492.} közügyről lévén szó! – a felkészített közvélemény értő érdeklődésére van szükség. Offenzívája nyitányát a Szemle mindenesetre kitűnően választotta meg. Lukács Móric élvezetesen, nagy felkészültséggel megírt esszéje Róma történetének legújabb kutatásairól (Róma régi történeteinek hitelessége és eredete. 1858. 5., 6. sz.) jelentős mértékben hozzájárult a század közepén keletkezett, a történettudomány fejlődésében új távlatokat nyitó kritikai-filológiai irányzat itthoni népszerűsítéséhez. Lukács írása nem kevesebbről tájékoztatja a latinos iskolázottságú, a római őstörténetet a magyarénál jobban ismerő értelmiségünket, birtokos nemességünket, tehát a Szemlefeltételezett olvasóit, minthogy a kételkedésre, gondos mérlegelésre építő történettudomány a római történelem első négy-öt századát („mikben ez maga századokig hitt s vele együtt és utána annyi más nép és nemzedék”) a história országából száműzte s a mesék és költemények honába utasította. Niebuhr forráskritikai munkásságát, a kritikai-filológiai vizsgálódások kezdeményét központba állítva, felvázolja az újabb kori római történetkutatás érvek-ellenérvek harcán át bontakozó történetét is. „De ne képzeljen magának az olvasó – írja végig saját történettudományi célkitűzéseinkre ügyelő írásában – dühös, mérges, személytsértő tollharcokat, minőknek, fájdalom, irodalmunkban nem egyszer tanúi voltunk. A küzdelem lovagias, sőt udvarias modorban foly, kiki elismeri, sőt magasztalja ellenfelének érdemeit, tudományát; törekvése csak oda céloz, hogy saját nézetének győzelmet vívjon ki!” Lukács esszéje – szerzője szándékának megfelelően – hazai párhuzamokat ébreszt olvasóiban. Mintegy ösvényt vágva Hunfalvy Pál (A nyelvtudomány jelen állása. 1858. 7–8. sz.) és Csengery Antal tanulmányainak (A scythák nemzetisége. 1859. 20. sz.). Mindketten Csengery találóan választott mottójával – „elég neked Macedonia?” – őstörténeti kutatásaink művelésének színvonalát kívánják az egyetemes történet dimenzióiba emelni, az összehasonlító nyelvészet tényei, felmutatása segítségével. A természettudomány módszereitől és eredményeitől ihletett Hunfalvy azt is leszögezi: az összehasonlító nyelvtudománynak szigorú törvényei vannak, egzakt eredményekre törekszik, s nem találomra hasonlítgat
össze különféle nyelveket; vizsgálódásai által „az illető népek legrégibb és legsajátabb szellemei történeteit vagy egészen újra meg lehet alapítani, vagy legalább tetemes hézagait kitölteni”. Az említett írásoknak mintegy záróakkordja (legalábbis a Budapesti Szemle hasábjain s a szóban forgó tematika keretein belül) Hunfalvy Pál 1864-ben megjelent munkája, A magyarok eredete. (1864. 1. sz.). Az összehasonlító nyelvészet és a kritikai-filológiai irány metodikai elvei alkalmazásával megírt tanulmány nem látványos sikerre tör (hiszen ez – Lukács esszéje sem győzi hangsúlyozni – évtizedek, esetleg századok gyümölcse), hanem a realista igényű megközelítés útjait jelöli ki. A művelődéstörténeti témák – az Új Magyar Múzeum hasonló jellegű közleményeinél már észlelt – domináns szerepe a Szemle természettudományi {II-1493.} tárgyválasztásainál is tetten érhető. Éppúgy – mint egy másik, ezzel kapcsolatos jelenség – a hagyományos história témakörének tágulása, új diszciplínák, tudomány-, gazdaság-, technikatörténet stb. keletkezése. A magyar történetírás tájékozódóképessége – a Szemlében publikált írások tanulságaként is – európai szintű, a külföld minden ígéretes kezdeményére odafigyelő. Ranke külpolitikai erőviszonyok történelemalakító szerepére vonatkozó elmélete inspirálja például minden valószínűség szerint Szalay László diplomáciatörténeti tanulmányait (János király és a diplomatia. 1858. 4., 5., 6., 7–8., 11., 12. sz.) és Kemény Zsigmond külpolitikai szemléit (A dunai fejedelemségek. BpSz 1857. 1., A keletindiai kérdés. India története. 1857. 2., Keletindia kormányzási rendszere és a sepoy lázadás. 1857. 3. sz.) A forradalom és a vele kapcsolatos társadalmi problémák iránti megkülönböztetett érdeklődésnek köszönhetően a szocialista, kommunista mozgalmak, ideológiák első, átfogó ismertetését a Budapesti Szemle lapjain olvashatjuk, Kautz Gyula tollából (A socialismus és communismus társadalmi rendszerei. 1861. 41., 42–43., 44–45., 46–47., 1862. 51–52. sz.). Polgári közgazdaságtudományunk első jelentős egyénisége, megállapítva, hogy szocialisztikus-kommunisztikus törekvések „historiai ismereteink kezdetétől fogva” léteznek, két részre osztva tárgyalja történetüket. Választóvonal a nagy francia forradalom: világnézetük ettől kezdve válik egyetemesebbé, a társadalomra nagyobb hatást gyakorlóvá. Munkájában ugyan Marx, Engels egyes műveire való hivatkozással is találkozhatunk, ismertetését mégis a francia kispolgári szocializmus képviselőivel, Proudhonnal zárja. Kautz, aki távolról sem tartja tökéletesnek a kapitalizmus közgazdasági és társadalmi rendjét, igyekszik objektíven ítélkezni. A szocialisták, kommunisták tanításait „erjesztő hatásúaknak” minősíti. A társadalomtudomány és a gyakorlat számtalan olyan problémájára hívta fel a figyelmet, amely eddig nem tartozott azok vizsgálódásai körébe. Ám gyakorlatba átültetett elveik – véli – a legridegebb „tabula rasa”, nem segítene az emberiség bajain, sőt tetézné: tűrhetetlen kormány-
despotizmusra, proletár-kényuralomra vezetne. A polgári társadalomnak – ebből következően – önmagából kell kitermelnie bajai ellenszerét. A társadalom- és történettudomány diszciplínáival ellentétben, hazai lehetőségeinkkel számot vetve, természettudományi szakíróink továbbra is szakágazataik külföldi eredményei ismertetését, a természettudományos szemlélet népszerűsítését tartják feladatuknak. Ezek az évek a hazai természettudomány tájékozódásának, erőgyűjtésének esztendei, a századvég nagy magyar természettudományi és technikai sikereinek előkészületei. Lyell fejlődéselméletébe – a föld története nem katasztrófák és geológiai forradalmak egymásutánja (mint Cuvier állítja), hanem a természeti erők lassú munkálásának históriája („a föld jelene nem egyéb, mint folytatása múltjának”), tehát érthető és megismerhető; a szerző Principles of Geology (1828) és Manual of elementary Geology (1838) című művei alapján – Szabó József, a magyar földtan első és nyomban európai formátumú egyénisége {II-1-494.} vezeti be a magyarul olvasót. Az ismertetés konklúziója: korszakalkotó elmélettel állunk szemben (Geológiai alapnézetek a folytonossági elmélet szellemében. 1858. 4. sz.). Hogy Darwin műve (On the origin of species. 1859) megjelenésével csaknem egyidejűleg, szemléleti és tudományos jelentősége nyilvántartásával kerül köztudatunkba (Jánosi Ferenc: Új természetrajzi elmélet. 1860. 33–34. sz.), abban Robert Chambers magyar fordításban (1858) éppen csak megjelent műve, a Vestiges of the Natural History of Creation (1844) valószínűleg komoly szerepet játszik. Chambers Lyell elméletét felhasználó, Darwinra is ható műve természetesen nem kerüli el a Budapesti Szemle figyelmét sem. (A teremtés természettörténelmének nyomai. 1858. 9–10. sz.). Csengery – sajtóhelyzetünket ismerve – már az indulást előzően tisztában volt azzal, hogy lapja nem lehet a szó klasszikus értelmében vett szemle, azaz: nem zárkózhat el teljesen bizonyos szakfolyóirati funkciók teljesítése elől. Deák Ferencnek és Korizmics Lászlónak készített tervezetében a „zenészetet és festészetet” (értsd: képzőművészetet) jelöli meg ilyenekül. („Míg külön zenészeti és festészeti folyóirat támad: a rovatokat is képviselné az e szakban fölmerült tehetségek által”). Elhatározását megvalósítandó ad helyet – többek között – Bartalus István A magyar zene története (1864. 52–53. sz.) című cikkének. Bartalus a finn, török zenét hasonlítja egybe a magyarral, és állapít meg bizonyos rokonságot. Írása összehasonlító zenetörténeti kutatásunk első kísérlete. A diszciplina hazai ínséges voltából, s külföldi tájékozódásunk szegényességéből kiindulva közli Csengery az általa értékén fölül becsült francia irodalom- és művészetkritikus Planche Rubensről, Raffaelről, Michelangelóról, Leonardo da Vinciről, Rembrandtról, Coreggióról szóló írásait, Fáy István emlékezését hazai szobrászatunk első kiemelkedő alakjáról, Ferenczy Istvánról. Az előbbieknél azonban értékesebbek Henszlmann Imre és Ipolyi Arnold tanulmányai, A középkori
építészet (1860. 30., 1861. 38–39. sz.), illetőleg A középkori emlékszerű építészet Magyarországon (1862. 44–45. sz.) De: nemcsak a két említett tudományág szakfolyóirati funkcióit hordozta a Budapesti Szemle. Hasábjain látott napvilágot úgyszólván valamennyi szakmai orgánummal nem rendelkező diszciplína napilapokban nem közölhető, publikálásra érdemes tanulmánya (ez természetesen nem járt következmények nélkül). Olykor kisebb monográfiák kerültek olvasói elé: Szalay László értekezése például, a János király és a diplomatia nyolc, Szilágyi Sándoré (Erdély irodalomtörténete), Erdélyi Jánosé (A bölcsészet Magyarországon) két-két számnyi terjedelemben. A szerkesztő megkötése pusztán annyi volt: a nagyobb terjedelmű írások magyar társadalom- ill. történettudományi tematikájúak legyenek. Arany folyóiratai, a Szépirodalmi Figyelő (1860–1862) és a Koszorú (1863–1865) létrejöttéig legjelentősebb irodalomtörténeti, -elméleti, kritikai írásainknak is a Budapesti Szemle a fóruma. Mintegy az előző évtizedben megjelent kritikai szemléi folytatásaként, Csengery adja közre Erdélyi János, {II-1-495.} irodalmunk legújabb jelenségeit az irodalomtörténet távlatából vizsgáló, máig jelentős cikkét, A legújabb magyar lyrát (1859. 16–17., 18–19., 20. sz.); Gyulai akadémiai értekezését, a Katona-filológiát megalapozó s a Bánk bán-értelmezésekben napjainkig tényezőként szereplő, Katona József és Bánk bánját (1860. 35–36. sz.), továbbá az alapvetőnek nevezhető, későbbi népköltészeti kutatásai kezdetét jelentő, Adalék a népköltészetünkhöz (1860. 30. sz.) című cikkét. Arany János tudománytörténeti szempontból jelentős Zrínyi és Tassója (1859. 22– 23, 1860. 24–25. sz.) az eredetiség kérdését vizsgálja. Mennyiben lehet napjainkban a világirodalomban akár a nagy költő is – eredeti? Ám amiről fejtegetéseiben ki nem mondottan szó van, az a korszerű társadalom élményanyagának, a korszerű társadalmi életanyag felhasználásának problémája. Az irodalmi Deák-párt, vagy irodalmi-esztétikai megfelelője, a népnemzeti irányzat önkéntes fegyelmét elfogadó Arany, éppen a fentiekből következően, nem reagál már Az elveszett alkotmány frisseségével társadalmi életünk aktualitásaira. A Budapesti Szemlében jelenik meg Gyulai Pál Jókait támadó színibírálata (Dózsa György, színmű Jókaitól. 1857. 3. sz.), az „irodalmi Deák-párt” párttá szerveződésének egyik jelentős stációja. (ASzemlével párhuzamosan a Pesti Napló is valóságos kritikai hadjáratot indít Jókai ellen. 1857. november 6-án Greguss Ágost írása, a Dózsa György olvasható benne, 1858. január 8., 9., 13 és 14-én Gyulai Pál cikksorozata, az Egy kis pörpatvar. Jókai, aki romantikus regényművészete okán régóta szálka már mindenekelőtt Csengery, de a Pesti Napló köre más személyiségei szemében is (a romantika – felfogásuk szerint – közvetett módon a forradalmi szellem előkészítője lehet), most a nemzeti egység ellen vétőként kerül a vádlottak padjára. „Költői igazság helyett… a politikai éretlenségnek hódol” – hangoztatja Gyulai, „szeretere, egyesülésre, összebékülésre talán soha nagyobb szükségünk nem volt, mint jelenleg. Nem éljük a kölcsönös
bizalom, szilárdság és összetartozás idejét, midőn a széthúzás bármi csekély példája is veszélyessé ne lehetne” – fogalmaz Greguss. De: többről is szó van itt az egységbontó megbüntetésénél; támadásról és nem csupán védekezésről. Ezt a szerteágazó vitából (Jókai a Pesti Napló 1858. január 13-i számában válaszol) már a kortársak is kiszűrték. „Gyulai és Kemény összeesküdtek a magyar irodalom ellen” – írja a lényegében pro-kontra érdektelen Szegfi Mór, korábban már idézett Kritikánk, tudományunk és szépirodalmunk című cikkében. (Szépirodalmi Közlöny. 1858. január 31.). A korszak eszménye a „súlyegyen”, „kiegyenlítődés”. „Ideál-reál” összebékítésén fáradoznak – ennek megfelelően – irodalmunk vezető teoretikusai (Arany, Gyulai) is, az előbbi domináns szerepe biztosításával. A népnemzeti irány, az „irodalmi Deák-párt” más exponensei (Salamon, Greguss) az ideál megkötések nélküli uralmát, az egyoldalú eszményítést (esetünkben a társadalmi problémák nemzeti érdekből kiiktatását) látják feladatuknak. {II-1-496.} A benne rejlő politikai radikalizmus „ártalmai” miatt vetik el, tartják járhatatlannak a realista epika francia változatát, példaképül az orosz, méginkább az angol regényt, mindenekelőtt Dickenst mutatva fel. Irodalmi szemléjében (BpSz 1858. 4. sz.) Bérczy Károly azon töprenkedik: miért keresettebb nálunk a francia regény, mint az angol, holott Anglia regényirodalma „művészi szerkezet és erkölcsi irány tekintetében, messze – csaknem elérhetetlen távolságban hagyta maga után bármely más nemzet e nemű irodalmát”. A francia regény, főként a Balzac iránti „népnemzeti” ellenszenv tipikus példája Salamon Ferenc Balzac műveiről szóló írása (Balzac összes művei. 1858. 6. sz. Irodalmi szemle). Salamon az „irodalmi Deák-párt” liberálisból már konzervatívba hajló képviselője, benne mintegy sűrítve, a jövőt jelzőn jelentkeznek mindazok a torzulások, amelyek majd az irányzatot jellemzik. Erénye – mondja Balzacról – a leírásokban s a lélek belső rajzában és magyarázatában áll. Ezzel szemben nem tud eszményíteni, regényei merényletek a morál ellen, rossz befolyással van a francia fiatalságra, materialista, regényeiben nem egy helyen találkozhatunk a szocialista eszmékkel. Salamon nevéhez fűződik egyébként a Szemle hírhedt Petőfi-tanulmánya is (Petőfi újabb költeményei. 1858. 14., 16–17. sz.), amelyet köztudatunk – részben – az öregedő Gyulai Petőfi-értékelése koncepció-előzményként tart számon. Gyulai Petőfi politikai költészetének nem tulajdonít jelentőséget; Salamon nemtelen szenvedélyek felszítójának tekinti. Írásának tapintható célja (szinte rendeltetése): a nemesi liberalizmus forradalmi eszméktől való végleges elfordulásának sugalmazása. A Deáknak, Korizmicsnak készült tervezet, nemkülönben a program (A Budapesti Szemle ügyében. 1857. 1. sz. 157.) a folyóirat közlendői műfaját is megjelöli: „eredeti cikkek”, „tudományos értekezések”, esszék. Az utóbbit definiálja is: „egész könyvek tartalmát, kritikai felfogással, szép alakban adván, a termékenyítő
eszméket tömegestől ülteti át az irodalomba”. A magyar esszé bölcsőjénél állunk, s mint látjuk, a szerkesztő és elvbarátai informáló szándéka az esszé ismeretközlő formáját részesíti előnyben. A Budapesti Szemle esszéi a tudomány és kultúra eredményeiről egy vagy több mű alapján adnak számot (Tocqueville: L’ancien régime et la Revolution – Eötvös: A francia forradalom okai. 1857. 3. sz.; Lyell: Principles of Geology, ill. Manual of elementary Geology – Szabó József: Geológiai alapnézetek a folytonossági elmélet szellemében. 1858. 4. sz.), vagy egy diszciplína legújabb, legjelentősebb kutatásairól nyújtanak összefoglalót (Lukács Móric: Róma régi történeteinek hitelessége és eredete. 1858. 5., 6. sz.), mindenkor hazai viszonyainkra alkalmazott elgondolásokkal kiegészítve. A Budapesti Szemle írásait forgatva arról is meggyőződhetünk: a magyar esszé születése nehéz vajúdási folyamat eredménye. Tanulmány, értekezés, esszé sokáig futnak egymás pályájára át-áttévedve, egymást is akadályozva útjukban. Kezdetben sajtókörülményeink is kedvezőtlenek (a Budapesti {II-1-497.} Szemle egyszerre revü és szakfolyóirat is!) e nagy érdeklődésel várt és Macaulay példája nyomán nagy ambícióval művelt műfaj számára. Az elvárások a létrehozók célkitűzéseinél is nagyobbak a Szemlével kapcsolatban. Legyen ítélőszék, amely előtt mindenki meghajol. Emelkedjék egész kulturális és tudományos életünk fölé, higgadt, kritikus figyelemmel kísérve annak minden mozzanatát, buzdítva az arra érdemest, kárhoztatva a selejtet (Kalauz. 1857. augusztus 8.) Ezeknek az elvárásoknak a Szemle csak részben felelt meg. Csengery már 1860 elején arról panaszkodik Gyulainak: Eötvös, Kemény, Gyulai Pál, Szalay és Arany, „szóval, akik tudnak szépen és jól is írni, – nem írnak”, helyettük másod-, harmadrangú erőkkel kell beérnie (levele Gyulaihoz, 1860. március 28). Még inkább így lesz ez az Októberi Diploma megjelenése, az 1861. évi országgyűlés küzdelmei, politikai életünk megélénkülte után. Magasabb politikai-ideológiai szempontok, a nemzeti egység balul értelmezett koncepciója az évtized közepére befagyaszt minden, a Szemle körül korábban tapasztalt élénkséget. Az a termékenyítő kritika, amely még az ötvenes években is Gyulai Pál, Erdélyi János, vagy Salamon és Greguss jóvoltából irodalmi életünk sajátja volt, mostanra megszűnt. A Budapesti Szemle Irodalmi Szemle rovata még a kritika címet is kerülgeti, a benne olvasható írások inkább ismertetések, mint bírálatok. Nincs egy fórumunk – panaszolja a kortárs sajtó –, amelyben szakember ítél minden megjelent irodalmi termék fölött. E kört a Szemle nem tölti be. Kemény arra kéri Gyulait: bármit írjon lapjába, csak kritikát ne, Csengery szintén. „Úgy hiszem – írja Aranynak – nem kedvelik modoromat, kivált most a nemzeti egyetértés nagy napjaiban” (1860. augusztus 20.). Salamon történeti, Erdélyi filozófiatörténeti kutatásokra adta fejét, Gregussban a tudományszervező, a közéleti ember némítja el a kritikust. Arany lapjaival bajlódik, Ipolyi Arnold, a Hunfalvytestvérek, Szabó Károly inkább a szakmai sajtó kínálta lehetőségekkel élnek. Eötvöst, Keményt, Szalayt a politika ragadja el, utóbbit akadémiai főtitkári tisztsége és korai halála (1864) is gátolja a közreműködésben. Szaporodó közéleti
kötelezettségei miatt a szerkesztő sem tud már az ötvenes években tapasztalt intenzitással foglalkozni lapjával. Az önmaga által hirdetett koncepció, lám, így emésztette fel az irodalmi Deák-párt orgánumát. A Budapesti Szemle első napvilágot látott számát Sina Simon bárónak ajánlja a szerkesztő. Az ő áldozatkészsége nélkül a folyóirat aligha jöhetett volna létre, s évekig elsősorban neki köszönhető további működése is. Ám Csengery – okulva Károlyi István gróf korábbi ajánlatából, egy létesítendő szemlével kapcsolatosan (szerkesszék „keresztény alapon”) – óvatos. A Pesti Naplóban közzétett felhívásában még ez áll: „értesülvén az általam tervezett irodalmi vállalatról [ti. Sina] önként megajánlotta a veszteség fedezését” (PN 1867. szeptember 6.). Biztosítandó egyszer s mindenkorra vállalkozása függetlenségét, a Szemle programnyilatkozatában a dicsőítő sorokhoz már ezt is hozzáfűzi: „Annál nemesebb tett, minél inkább távol van tőle, irodalmunk {II-1-498.} előmozdításán kívül, minden mellékcél” (A Budapesti Szemle ügyében, 1857. 1. sz.). Csengery három évre kérte Sina anyagi támogatását. Ez idő eltelte után – érvelt – a lapnak előfizetőiből kell megélnie. Méltánytalanság volna azt kívánni: a nemzet értelmiségének egy ember bőkezűsége tartson fenn egy folyóiratot. De: a birtokos nemesség – amelynek a Csengery-kör elképzelése szerint – a vékonyka értelmiségi, polgári réteg mögé olvasótáborként kellett volna felsorakoznia (hiszen csak realista, polgári műveltség elsajátítása révén válhat a kapitalizálódó Magyarország méltó vezető osztályává) – jóval kevesebbel is beéri. A politikai lapok, kalendáriumok jelentik szellemi igényei maximumát. Asszonyai, leányai – a kor kedvelt szóhasználatával – „mulatva vágynak okulni”. A szemle magasszínvonalú tartalma, igényes szerkesztése együttgondolkodásra, az „európai látpont” szem előtt tartására kényszerített, a nagyközönség körében éppen ezért csalódást okozott. Sokan az első számok átfutása után tudni sem akartak a következőkről. 600-an fizettek elő a Szemle indulását követőn; a kiadásokat – ezzel szemben – 1000 prenumeráns fedezte volna. 1858-ban – részben a rossz termés következményeként is – 290-en rendelik meg a lapot. 1000 forint a szerkesztőkiadó vesztesége 1859 első felében. Nehezíti a problémát, hogy olvasói nagy része nem folyóiratként, könyvként kezeli az orgánumot. Nem fizet elő rá, hanem utólag, könyvkereskedői úton vásárolja meg, a már megjelent számokat. Könyvnek minősül a könyvkereskedők érdekéből is, amelynek bevételével így csak az év múltával kell elszámolniuk. (Ha aztán fagy, aszály lohasztja a vásárlási kedvet – így történt ez, Gyulaitól tudjuk, 1866-ban is –, nyugodtan hivatkozhatnak arra: hitelezőik nekik sem fizetnek). De: a szerzőket, a nyomdát nem lehet utólag, esetleg az esztendő végén, évek múltán fizetni. Pedig Csengery mindent megtesz a kiadások apasztására. Szebb, de olcsóbb papírt használnak fel, ez csökkenti a nyomtatás költségeit. A korrektúra tetemes részét, a szemle tartalmi-formai igényeinek meg nem felelő tanulmányok, cikkek „kiadhatóvá tételét” (magyarán: átírását) maga a szerkesztő végzi. Lónyay, Korizmics, Eötvös, Dessewffy és Csengery nem reflektálnak honoráriumra
tanulmányaikért. A szerzők többsége – átérezve a vállalkozás hivatását – kisebb tiszteletdíjért dolgozik, mint az indulás esztendejében. Sina így is évenként mintegy 1000–1500 forintot fordít az anyagiak fedezésére. Gond van a „magas pártfogással” is. Nem Sina, az alkalmazottai miatt. Üzleti ügyeiből kifolyólag Sina többnyire külföldön tartózkodik. Így adódik, hogy például Csengery 1858 augusztusában fölterjesztett elszámolására, csak decemberben folyósítják a kívánt összeget. 1860-tól megszűnik Sina anyagi támogatása. A lapok a Szemle végét jövendölik. Csengery nem hagyja magát: az Akadémiától eszközöl ki némi támogatást. („Szemlét sikerült kirántanom a bajból – írja 1860. június 18án Gyulainak – mint már a lapokból is olvashatád”). Útjaik szétválásának okát nem ismerjük. De barátaival folytatott levelezéséből feltételezhetjük: Csengery kezdeményezhette. Ő kezdettől fogva három évre kért anyagi segítséget, s roppantul bánthatta, hogy minden szerkesztői erőfeszítése, a Szemle külföldi mértékkel mért magas színvonala ellenére is, így a „sárban hagyta” a „generosa natio”, azaz az előfizető publikum. („Mondhatom, meguntam testemből-lelkemből! – írja Gyulainak – Csak szégyenlem abba hagyni”. 1860. március 28.). {II-1-499.}
1864-ben ismét a folyóirat bukásáról cikkeznek a lapok. Ezúttal Lónyay Menyhért jóvoltából egzisztál tovább. Lónyay tetemes részt vállalt a lap deficitjéből. 1865-től Csengeryvel együtt jegyzik szerkesztőként és kiadóként az új folyamát kezdő Szemlét. Az új folyam nem kisebb jelentőségű írással indít, mint Deák Ferencnek Csengery Antal közreműködésével megírt, Adalék a magyar közjoghoz címen ismertté vált tanulmányával. Deák Wenzel Lustkandl osztrák egyetemi tanárral vitázva, ragyogó érveléssel zúzza szét annak az abszolutizmus kori „jogeljátszás” hipotézisét felmelegítő elméletét, előkészítve egyben már az 1867-ben létrejövő osztrák–magyar megegyezés útját is. 1867-től ismét változnak a folyóirat viszonyai: kiadója ezentúl Ráth Mór lesz. „Ráth jelenleg a Szemle kiadója lévén – tudósítja Erdélyi Jánost Gyulai –, ki Csengerynek évenként bizonyos összeget fizet… Csak ily gazdálkodás mellett lehetett a Szemlét megmenteni. Csengery most már csak szerkesztő, de sem kiadó, sem expeditőr” (1867. április 8.). Gyulai 1862 óta legfontosabb munkatársa, segédszerkesztője az orgánumnak. 1865-től lényegében ő szerkeszti a Deák számára mind nélkülözhetetlenebbé váló Csengery helyett a Budapesti Szemlét, amely 1869-ben fejezi be működését. Az értő kortársak folyóirat-irodalmunk „epochális tüneményeként” tartják nyilván a Szemlét; előfizetői aspektusból tekintve egyetlen szóval minősíthetjük tizenkét évi létét: tengődés. „A Szemlének soha sem volt oly kevés előfizetője, mint most” – ezt a mondatot Csengery, Gyulai baráti, munkatársi levelekre, megkeresésekre válaszolva, minden esztendőben leírja.
A cikke ügyében eljáró Szabó Károlynak Gyulai üzen: Csengery „nem tudja fog-e folyni a jövő évben szemléje” (1863. augusztus 15.). A magyar filozófiai gondolkodás múltjának máig forrásértékű tanulmányát, A bölcsészet Magyarországon címűt Csengery lapjában kezdi közölni folytatásokban Erdélyi János. A további fejezetek publikálása felől érdeklődőt Gyulai semmi jóval nem biztatja: „Ami azt a kérdést illeti, folytassa-e ön a Szemlében a Bölcsészet történetét, Csengery erre még most semmit sem felelhet. Nem bizonyos vajon folyni fog-e a jövő évben a Szemle” (1866. július 17.) Patrónusok nélkül a lap – amint azt a fentiek is bizonyítják – aligha létezhetett volna. Az előbb elmondottaknak talán ellentmondani látszik az a lapokban meglehetősen egyöntetűen konstatált tény: az olvasóközönség olyan támogatásban részesíti a Budapesti Szemlét, amilyennel eddig nálunk még tudományos {II-1-500.} folyóiratok nem rendelkeztek. S valóban, ha néhány gazdasági válság, politikai izgalmak sújtotta esztendő prenumeráns-apályát leszámítjuk, akár előfizetés, akár a könyvkereskedőknél való vásárlás útján 5–600 olvasója mindig akadt a folyóiratnak. Csengery Ráth Mórnak írt levelében cáfolja is a lapok egy része állítását, amely szerint a Szemle megszűntét az olvasói érdektelenség indokolja, mondván: „A ’Budapesti Szemle’ körül egy évtizeden át végre is állandó előfizetők egy kis serege csoportosult”. (1870. április 15.) Ám Csengery, aki szerkesztői feladatának nem a már meglevő ismeretterjesztő folyóiratok újabbal tetézését, hanem az európai és hazai tudományosság legfrissebb eredményeinek prezentálását, a művészetek és a tudományok új irányainak bemutatását tartotta; mindennek személyi és anyagi feltételeivel is tisztában volt. Orgánuma köré – mint programjában is olvashatjuk – irodalmunk, tudományosságunk legjobb erőit kívánta egybegyűjteni és közreműködésüket olyan mértékben honorálni, „amely – fáradságuk jutalmazását nem is említve – tudományos eszközeik egy részének beszerzését elősegíti”. Eddigi tudományos folyóirataink munkatársai – ezzel szemben – többnyire tiszteletdíj nélkül publikáltak és publikálnak. Ennek a célkitűzésnek patrónus nélküli véghezvitele, az olvasóknak az említettnél sokkal jelentősebb támogatását igényelte volna, ez nem történt meg, ez okozta a Szemle évről évre kísértő deficitjét. A szerkesztő igényessége szabta meg a honoráriumok mértékét is. Nem a terjedelem, a feldolgozás módja és értéke („kritikai felfogással, szép alakban”), továbbá a szerző jelentősége, súlya szerepelt a díjazás kritériumaként. Néhány példát az elmondottakra: Arany János Zrínyi és Tasso című tanulmányának első része (1859. 22–23. sz.) 2 ív, 3 lap terjedelem, Csengery 68 forintot fizetett érte, a folytatása (1860, 24–25. sz.), 2 ív, 3 lap: 70 Ft; Hatvani [Horváth Mihály] Hedvig királynő című közleménye (1859. 21. sz.) 1 ív, 9 lap honoráriuma: 46 Ft.; Kautz Gyula dolgozata, Nemzetgazdasági eszmék és elméletek története (1859. 21. sz.) 2 ív: 50 Ft, a folytatása (1860. 26–27. sz.) 1 ív 4 lap: 37 Ft; Brassai Samu írása, A természettan szelleme és újabb iránya (1859. 22–23. sz.) 1 ív, 4 lap: 38 Ft; Almási Balogh Pál cikke, Látogatás Belgiojoso hercegnőnél Párisban (1859. 22–23. sz.) 1 ív, 2 lap: 38 Ft. Mert pénzügyi viszonyai nem javultak, később a honoráriumok
mérséklésére kényszerült a lap. Erdélyi János már említett, A bölcsészet Magyarországon című cikksorozatáért (1865. 10., 1866. 11., 12–13., 14–15., 16– 17. sz.) ívenként 25 Ft-ot kapott (l. Gyulai Erdélyihez írt levele, 1866. december 5.). De: még ez a díjszabás is felülmúlta az akkor szokásban levőt. A Török János szerkesztette Kelet Népével kapcsolatban már szó volt róla: a kiadók az ötvenes években 20–25 forintot fizette ívenként és az évtized végére még ennyit sem. Szemben az előfizetők mérsékelt érdeklődésével a sajtó mindvégig kitüntető figyelemmel kísérte a Szemle működését. Igaz, lapjaink egy része nem áldoz rá többet glosszányi terjedelemnél: figyelmébe ajánlja olvasóinak, ismerteti {II-1501.} tartalomjegyzékét, hangoztatja színvonalas és változatos voltát, korholja viszonylag gyéren szállingózó előfizetőit. De: folyóirataink többsége még ezzel sem dicsekedhet. Azután időről-időre tartalmas, hiányosságait sem kímélő bírálatokat is olvashatunk a Szemléről: a Pesti Naplóban, a Magyar Sajtóban, a Budapesti Hírlapban vagy a folyóiratokban is. A Vas Gereben szerkesztette Képes Újság „kritikája” éppen kuriózum volta miatt érdekes: „A Csengeri [!] által szerkesztett buda-pesti szemle XVIII–XIX. füzetei is megjelentek, több tudományosnak látszani akaró, és végre, egy sok epével, de semmi tudományossággal írt cikket hozván” (1859. július 24. Irodalom). A támadásra a klerikális Tanodai Lapok válaszol, megállapítva, hogy ez a kettős szám legjobb tanulmányának, az Erdélyi János írta, A legújabb magyar lyrának szól, „melyben néhány fiatal költő jól mutató tükör elé állítaték”. (1859. augusztus 18.). Arra inti a glossza szerzőjét, Thaly Kálmán „magasb intézeti tanulót”, a későbbi történészt, sokat kell még addig tanulnia, amíg Erdélyi János vitapartnere lehet. Ám ez a hang egyedülálló a Szemle irányába. Dúlhat a harc az évtizedfordulón a Pesti Napló köre és az irodalmi ellenzék, Gyulai Pál, illetőleg Vajda János és Zilahy Károly között; Vajda lapjai, aNővilág és a Magyar Sajtó mindig az értéknek szóló elismeréssel írnak Csengery folyóiratáról, ha olykor egy-egy írásával – mint például Vajda Salamon Ferenc Petőfi-tanulmányával (Házikönyvtár. Nővilág 1859. január 2.) – vitába is szállnak. Tehertételei, hiányosságai ellenére, felvonultatott munkatársai, napirendre tűzött témái, modellként választott eszméi okán, a Budapesti Szemle sajtótörténetünk legkiválóbb teljesítményei sorában regisztrálható. Önmagából következő keretei és korlátai között polgárosodó művelődésünk tiszteletreméltó kísérlete. Évről évre lassan, de süllyedő színvonala, tematikai szűkülése, irányadó munkatársai visszahúzódása, elkedvetlenedése, jelentől elfordulása, politikaitudományos életünk kiegyezés táján történő átrendeződésének természetes következménye. Tudományos életünkben felerősödnek a konzervatív-nacionalista, romantikus-idealista tendenciák. Csökken az igény az európai szintű tájékozódás, az egyetemes értékkategóriák normává emelése iránt. A leendő polgári Magyarország vezetőerejének vélt középbirtokos nemesség felhígult liberalizmusa,
szólamos nacionalizmusa, provincializmusa inkább kiábrándító, mint munkára serkentő közeg egy olyan orgánum működése számára, amilyennek Csengery és társai indulásakor és létezése első éveiben a Budapesti Szemlét képzelték.
