Forrás: http://scipa.uni-pannon.hu/index.php? option=com_content&task=view&id=70&Itemid=35
A magyar felsőoktatás története a dualizmus korában Írta: Kelemen Elemér *Az 1867-es kiegyezés a közjogi-politikai viszonyok kompromisszumos rendezésével megnyitotta az utat Magyarországon a nemzetállami keretek között kibontakozó tőkés gazdasági fejlődés és a polgári jellegű társadalmi átalakulás számára. E változások lényeges mozzanata – s egyben a gazdasági-társadalmi átalakulás egyik fontos feltétele – a modern oktatási rendszer állami eszközökkel is szorgalmazott és támogatott megteremtése, az alsó és középfokú oktatás, a szakképzés és a felsőoktatás kiépítése, összehangolt fejlesztése volt. Az oktatás, a közműveltség állapota ugyanis döntő módon meghatározta a fejlődő gazdaság és az átalakuló társadalmi munkamegosztás növekvő és differenciálódó igényeinek a kielégíthetőségét, azaz a társadalom munkavégző-képességét, a mobilitást és az életminőséget. A belső arányokat illetően a korszak oktatáspolitikájában bizonyos hangsúlyváltozások figyelhetők meg. Amíg Eötvös a közoktatást emelte „nagyobb fontosságú közügyeink” első sorába, Trefort véleménye szerint „előtérben állnak az egyetemek.”1 Ennek következményei a fejlesztések irányát és a költségvetési ráfordítások arányait tekintve egyaránt kimutathatóak, a felsőoktatás erősödő presztízséről és növekvő támogatásáról tanúskodnak.2 A felsőoktatásfejlesztés stratégiáját, a tartalmi és szervezeti modernizációra irányuló erőfeszítéseket illetően ugyanakkor – az államháztartás helyzetének alakulását tükröző, időszakos hullámvölgyek ellenére – egyfajta következetes állandóság és szemléletbeli folytonosság figyelhető meg. Ebben a folytonosságban a dualista korszak lényegében hasonló gondolkodású, liberális szemléletű miniszterei mellett nagy szerepet tulajdoníthatunk a személyi körülmények szerencsés alakulásának, miszerint a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban az egyetemifelsőoktatási ügyek előadói posztját ezekben az évtizedekben két elismert, nagy tekintélyű, tudós szakember töltötte be – Markusovszky Lajos (1867-1892) és Tóth Lajos (1896-1926) orvosprofesszorok személyébe. A korszak felsőoktatási eredményei nem kis mértékben az ő tevékenységükhöz, szakmai teljesítményükhöz kötődnek. A dualizmus felsőoktatás-politikájának egyik sarkalatos kérdése az egyetemi autonómia értelmezése és gyakorlati megvalósíthatósága volt, elsősorban a pesti (1873-tól budapesti) tudományegyetem, de – értelemszerűen – más felsőoktatási intézmények vonatkozásában is. A kiegyezés után a pesti egyetem felügyeletét – az 1848-as egyetemi törvény szellemében – a VKM vette át. A következő évek éles parlamenti felsőoktatási vitái jórészt az egyetem vagyonáról és – ezzel összefüggésben – az egyetem jellegéről folytak. A sokfelől vitatott hivatalos álláspont – Deák Ferenc, Eötvös és mások véleményével alátámasztottan – kimondta ugyan az egyetem „királyi”, tehát állami jellegét, ugyanakkor nem vitatta, nem vitathatta el az egyetemi vagyon egy részének – római katolikus – egyházi eredetét és tulajdonjogát. A vagyonjogi helyzet a későbbi évtizedekben is sajátos kettősséget eredményezett, erőteljes katolikus színezetet kölcsönzött az ország első egyetemének, amelynek keretében katolikus teológiai kar (is) működött.
Részben a fentiekkel függtek össze az egyetemi autonómia értelmezése körüli viták, amelyek – kevésbé élesen – más felsőoktatási intézményekkel kapcsolatban is fel-felmerültek. Az egyetem egyes karai, olykor saját kiváltságaik, konzervatív gyakorlatuk védelmében, nemegyszer vitatták vagy elutasították a kultusztárca tartalmi és szervezeti reformokat kezdeményező vagy elrendelő intézkedéseit, és az egyetemi autonómia, valamint a törvényben biztosított tanszabadság sérelmének minősítették a számukra kedvezőtlen minisztériumi rendelkezéseket. Az ezzel kapcsolatos parlamenti viták – például Eötvös 1870es egyetemi törvényjavaslatai kapcsán, de a későbbiekben is, így Trefort 1873-as törvényjavaslata esetén – az egyetem jellege és az autonómia értelmezése körüli szakmai viták politikai leképeződései voltak, és lassították, sőt elodázták a „főtanodai oktatás” tervezett és sürgető, átfogó reformját. Miközben azonban az autonómia védelme számos vonatkozásban a konzervatív, feudális gyökerű és személetű, konzervatív hagyományokhoz és szokásokhoz való görcsös ragaszkodást takarta, s az ellenük való fellépés a felsőoktatás tartalmi, szervezeti és gazdasági modernizációjának szándékát tükrözte, ez utóbbi törekvések, különösen a századfordulót követően, a felerősödő etatista – tekintélyelvű és centralizációs – politika megnyilvánulásai voltak, s joggal váltották ki az egyetemek ellenállását. Az egyetemi önállóság ugyanis a személyi és a gazdasági kérdésekben is mindinkább korlátozódott; az egyetemek gazdálkodása például az 1910-es években közvetlen minisztériumi hatáskörbe került. A dualista korszak következetes felsőoktatás-politikája nyomán fokozatosan kialakult a magyar felsőoktatásnak a gazdasági, társadalmi és művelődési igényekhez nagyrészt igazodó, jól tagolt és áttekinthető szerkezete: 1. Tudományegyetemek 2. Műszaki és gazdasági felsőoktatás 3. Művészeti felsőoktatás 4. Egyéb felsőoktatási intézmények (jogi és hittudományi akadémiák; Ludovika Akadémia) A továbbiakban intézménytípusonként mutatjuk be az átalakulás folyamatát és a felsőoktatási változások eredményeit.
Tudományegyetemek A magyar felsőoktatás legjelentősebb, több mint két évszázados múltra visszatekintő intézménye a jezsuiták által 1735-ben Nagyszombatban alapított, 1769-ben állami irányítás alá vont, 1780-ban Budára, majd 1783-ban Pestre telepített „királyi magyar egyetem” volt, amelynek „újból szervezéséről” Eötvös 1870. április 7-én nyújtotta be törvényjavaslatát. A javaslat alapelve – az 1848-as egyetemi törvényre utalva –a tanszabadság elvének kiterjesztése és „határozottabb érvényesítése” volt. Kimondta a tanárok elmozdíthatatlanságát, előadásaik szabad témaválasztását; a tudományos verseny feltételeinek megteremtésére, a magántanári rendszer kiterjesztésére, az egyetemi vezetés demokratikus választására törekedett. A vallási egyenjogúság érvényesítésére az egyetem római katolikus teológiai fakultása mellé görögkeleti és protestáns hittudományi kar szervezését kezdeményezte. Az egyetem világi karai azonban, a belső egyensúly felborulásától tartva, elutasították ezt az
elgondolást. Eötvös távlati terve egyébként a teológiai kar leválasztása és önálló, egyházi vezetésű főiskolák alakítása volt, megvalósításának azonban politikai és anyagi akadályai voltak. A fenti törvényjavaslattal egyidejűleg nyújtotta be Eötvös a József Polytechnikum „újjászervezésére”, valamint a második magyar tudományegyetem Kolozsvárott történő megalapítására vonatkozó tervezetét. A kiegyezést követően régi igény teljesítésének sürgető feladatát jelentette a független magyar művelődéspolitika számára a második hazai tudományegyetem megszervezése. Eötvös már 1868 elején felszólította a kolozsvári Orvossebészeti Tanintézet és a kir. Jogakadémia testületét, hogy tegyenek javaslatot az egyetem megalapítására. A sikertelen első próbálkozást követően az 1872 szeptemberében hivatalba lépő Trefort Ágoston első intézkedései közé tartozott az egyetemre vonatkozó törvényjavaslatok benyújtása. Az országgyűlés már október elején elfogadta, s az uralkodó október 12-én szentesítette az 1872. évi XIX. és XX. törvénycikket a kolozsvári egyetem létesítéséről és költségvetéséről, és alig egy hónap múlva megkezdődhetett a tanítás az egyetem négy fakultásán (bölcsészeti, természettudományi, jogi és orvosi kar). Kolozsvár elöljárósága, művelődési és oktatási intézményei példaszerű összefogással nagy erőfeszítéseket tettek az egyetemi oktatás feltételeinek megteremtésére, a fejlesztéshez, bővítéshez elengedhetetlen építkezésekre azonban – az állami költségvetésnek az 1873-as gazdasági válság nyomán kialakult szűkössége miatt – csak az 1880-as években kerülhetett sor. A budapesti egyetem növekvő zsúfoltságán a kolozsvári egyetem megszervezése sem enyhített lényegesen. Trefort már az 1870-es évek közepétől érlelte a harmadik egyetem felállításának gondolatát, s a helyi kezdeményezéseket felkarolva támogatta a pozsonyi egyetem létesítésének tervét. Az 1880-as évektől több új helyszín, így például Győr, Szeged és Kassa, később Pécs és Temesvár is szóba került, számos ankét foglalkozott a megvalósítás lehetőségével. 1885-ben törvényjavaslat készült a pozsonyi jogakadémiához társítható orvostudományi kar felállítására, az államháztartás tartós hiánya azonban illuzórikussá tette és megakadályozta a terv megvalósítását. Trefort halála után a harmadik egyetem kérdése hosszú időre lekerült a napirendről. Hosszas előkészítő és egyeztető munka után Zichy János miniszter 1911 decemberében terjesztette a képviselőház elő a debreceni és a pozsonyi tudományegyetem felállítására vonatkozó javaslatát. Kedvezően befolyásolta a vita menetét, hogy mindkét város jelentős helyi erőforrásokat ajánlott fel. Az 1912 júniusában elfogadott 1912. évi XXXVI. törvénycikk végül kimondta a debreceni és a pozsonyi tudományegyetem felállítását, és megindulhatott a szervezőmunka, illetve – részlegesen – az oktatás is. Az 1914/15-ös tanévben Debrecenben három, Pozsonyban egy – 1918 őszétől pedig újabb két – karon kezdődött el a tanítás. A pozsonyi egyetemnek – a kolozsváriéhoz hasonlóan – ez egyben az utolsó tanéve volt. A két intézmény később Pécsett, valamint Szegeden kezdte meg, illetve folytatta tevékenységét. Az 1890-es évek második felében egy önálló katolikus egyetem alapításának gondolata is felmerült. Leendő székhelyeként először Pécs, majd Gyulafehérvár jött szóba. A megalapozatlan terv a katolikus autonómia-tárgyalások megfeneklésével végképp lekerült a napirendről. A működő tudományegyetemeken a tárgyalt időszakban az autonómiáról folyó viták ellenére számos szervezet- és igazgatáskorszerűsítési lépésre került sor. Budapesten ugyan megakadályozták a bölcsészettudományi karnak a kolozsváriéhoz hasonló különválasztását,
de számos intézkedés segítette a túlzott centralizáció csökkentését, a kari önállóság növelését. A VKM sürgető intézkedései nyomán javult az adminisztráció és a gazdálkodás hatékonysága, bár az egyetemek vezetése mind gyakrabban tiltakozott a rájuk kényszerített és a túlzottnak tartott bürokrácia és minisztériumi beavatkozás ellen. Jelentős erőpróbának számított a személyi kérdések, nevezetesen az egyetemi tanári kinevezések ügye. A korábbi nagyfokú önállóságot a századforduló után mind erőteljesebb központi befolyás, a „persona non grata”nak minősített oktatók mellőzése, általában a konzervatív-nemzeti befolyás erősödése váltotta fel. A konzervatív hagyományok fokozatos felszámolását eredményezte viszont az oktatói szerepkörök tisztázása (magántanári, adjunktusi feladatkörök), valamint az egyetemi tanárok ismételt, másodjára (1900) jelentős illetményemelése, amely egyben a feudális járandóságnak számító, a hallgatók által személyesen leróvandó leckepénz megszüntetését is jelentette. Lassan, több lépcsőben, esetenként nagy tehetetlenségi nyomaték ellenében ment végbe az oktatás szervezeti és tartalmi modernizációja, így például a tanév rendjének – központi, miniszteri rendelettel történő – szabályozása (1900), a képzés céljához és követelményeihez igazodó óra- és vizsgarendek kialakítása, egyáltalán az órarendi kötöttségek elfogadtatása, valamint a képzés intenzívebb formáinak (szeminarizálás, gyakorlati képzés) kötelező jellegű bevezetése, ami karonként eltérő módon és nagy fáziskülönbségekkel ment végbe. (Leggyorsabban talán az orvoskaron, legnehézkesebben a bölcsészeti és a jogi karon, ahol is erősen tartották magukat a „szabad” bölcsészet és a „mezei” jogászkodás múltbeli hagyományai. A teológiai kart szinte érintetlenül hagyták ezek a változások.) Az egész korszakon végighúzódó vitatéma volt az egyetemi képzés jellegének meghatározása: általános vagy szakképzés legyen-e, – a német, illetve a francia modell nyomán. A képzés hagyományos jellege, a tanulás túlhangsúlyozott szabadságának ismételt deklarálása, velük szemben pedig a szakképesítés szigorodó gyakorlati követelményei szinte minden területen, így az orvos- és a jogászképzésben is feszültségforrást jelentettek, de különösen megterhelték a középiskolai tanárképzés gyakorlatát, amelyben a képzés többlépcsős reformja (1870., 1883., 1899) és a szaktudományi képzés erősödő szervezete ellenére a korszak végéig sem sikerült feloldani a bölcsészképzés parttalansága és a konkrét tanári pályakövetelmények között feszülő ellentmondást. Részben ennek ellensúlyozására hozták létre a budapesti tudományegyetemhez kapcsolódóan a tudós-tanárképzés francia mintájú intézményét, a Báró Eötvös József Collegiumot (1895). A tanárképzés merőben más modelljét az 1906-ban alapított, 1918-ban főiskolai rangra emelt Apponyi Kollégium, a tanító- és tanítónőképző intézeti tanárok képzőintézménye jelentette az egyetemi szakképzés és a pedagógiai-módszertani-gyakorlati képzés erőteljesebb összekapcsolásával, új hangsúlyaival. Nagyarányú, Budapest, illetve Kolozsvár városképét is meghatározó, látványos fejlődésnek lehetünk tanúi ezekben az évtizedekben az egyetemi infrastruktúrát illetően. Budapesten az 1870-es években megkezdett füvészkerti – később: Trefort-kerti – építkezések, a központi épület Szerb utcai szárnyának bővítése és az Egyetemi Könyvtár 1876-ban átadott új épülete nyitják meg a sort, s a gyarapodás az 1880-as években az orvoskar Üllői úti központi épületének, a környéken épülő új klinikai épületeknek, majd az impozáns egyetemi központnak (1900) az átadásával folytatódik. Ezekkel az építkezésekkel lényegében megoldódtak az egyetem korábbi elhelyezési gondjai. Kivételt – viszonylag hamar – az Egyetemi Könyvtár fokozódó zsúfoltsága, túlterheltsége jelentett. Az egyetemi intézetek jól felszerelt, folyamatosan fejlesztett laboratóriumai, klinikai gyakorlóhelyei a korabeli tudományosság európai rangú műhelyei voltak. A széttagoltság következtében azonban csorbát szenvedett az egyetem „egyetemessége”, nem alakult ki – Eötvös Loránd
elképzelésének megfelelően – egy központi egyetemi diáknegyed. A karok eltávolodása akadályozta a diákéletforma és az egyetemi összetartozás erősödését, ami rányomta a bélyegét az egyetem 20. századi fejlődésére. Ugyancsak jelentős változásokat regisztrálhatunk az 1880-90-es években Kolozsvárott, ahol több orvoskari épület és új egyetemi központ átadására került sor. Tudományegyetemeink ebben a korszakban – szinte minden területen – a magyar tudomány európai rangú, kiterjedt nemzetközi tudományos kapcsolatokkal rendelkező szellemi központjai voltak. A jogi kar professzorai tanulmányok és kézikönyvek sorát publikálták, igazolva a magyar jogfejlődés hagyományokra épülő öntörvényűségét. A rendkívül termékeny Wenzel Gusztáv oklevelek óriási tömegét tárta fel; Kautz Gyula a modern hazai közgazdaságtan megteremtője, a pénzügytan elismert kutatója volt; Pulszky Ágost jogfilozófiai érdeklődése a jogszociológia hazai alapvetését eredményezte; Plósz Sándor az állami joggyakorlat terén alkotott maradandót. A bölcsészkar nyelv- és társadalomtudományi tanszékein folyó kutatások közül a finnugrisztikai kutatások, elsősorban Budenz József és Hunfalvy Pál munkássága, valamint a turkológus Vámbéry Ármin kutatásai érdemelnek említést. Jelentős eredmények születtek a filológia (Ábel Jenő, Ponori Thewrewk Emil), az irodalomtudomány (Toldy Ferenc, Riedl Frigyes, Heinrich Gusztáv) és a történelemtudomány (Szilágyi Sándor, Marczali Henrik) területén is, ahol pozitivista szemléletű művek sora alapozta meg a modern hazai társadalomtudományt. A természettudományok terén Szabó József kőzettani, Than Károlynak a kémia tudományos oktatását megalapozó vegytani és elektrofizikai kutatásai, Lengyel Béla gyakorlatias irányú mérései és elemzései, valamint a Jedlik Ányos örökébe lépő Eötvös Lorándnak a folyadékok felületi feszültségével, illetve a gravitáció és a földmágnesesség kérdéseivel foglalkozó fizikai kutatásai emelhetők ki. Az orvostudományi kar színvonalát – mások mellett – Korányi Frigyes belgyógyász, Lenhossék József anatómus, Lumnitzer Sándor sebész, Fodor József bakteriológus, a hazai közegészségügy úttörője, valamint Hőgyes Endre patológus nemzetközileg is elismert oktatói és tudományos munkássága fémjelezte. A századforduló táján bekövetkezett generációváltás során is számos kiváló tudós nyert kinevezést, így például a jogi karra Pikler Gyula, Magyary Géza, Szladits Károly, a bölcsészettudományi karon Lóczy Lajos, Beke Manó, az orvosi karon Lenhossék Mhály, Jendrassik Ernő, Korányi Sándor, Dollinger Gyula, Verebély Tibor, a hittudományi karon Székely István. A budapesti egyetem szerteágazó nemzetközi tudományos kapcsolatait jelzi, hogy a millenniumi ünnepség keretében felavatott külföldi díszdoktorok sorában a német Bunsen, Mommsen, Virchow és Wundt, az angol Bryce, lord Kelvin és Spencer, valamint a francia Berthelot és Roux nevével is találkozhatnak. Az 1881-ben Ferenc Józsefről elnevezett kolozsvári tudományegyetemen is számos kiváló, iskolateremtő, a magyar és az egyetemes tudományos életben elismert professzor működött. Így – többek között – a jogi karon Concha Győző, Somló Bódog, Plósz Károly; a bölcsészkaron a filozófus Böhm Károly és Pauler Ákos, az irodalomtörténész Imre Sándor, a történész Finály Henrik és Márki Sándor, a nyelvész Szinnyei József, a bibliográfus és történész Szabó Károly (az egyetemi könyvtár igazgatója); a természettudományi karon a
polihisztor Brassai Sámuel, a fizikus Tangl Károly, a matematikus Riesz Frigyes, Haár Alfréd és Fejér Lipót, a botanikus Kanitz Ágoston és Apáthy István; az orvoskaron Török (Thewrewk) Aurél, Kenyeres Balázs, Buday Kálmán és Hőgyes Endre. Közülük néhányan a későbbiekben a budapesti egyetemen folytatták tudományos és oktató munkájukat, többségük azonban a kolozsvári egyetem hírnevét öregbítették.
Műszaki-gazdasági felsőoktatás A kiegyezést követő évtizedekben a gazdasági szerkezetváltás és a dinamikus gazdasági növekedés következtében a magyar felsőoktatásnak ezt az ágát érték a legnagyobb kihívások. Ezekre azonban – az alap- és középfokú szakképzéshez hasonlóan – ellentmondásos, felemás válaszok, olykor csupán részleges megoldások születtek. A fejlődés magán viselte a magyar művelődés- és oktatáspolitika tradicionális egyoldalúságának a bélyegét is: a klasszikus humán műveltség prioritását a természettudományos-műszaki orientáció hátrányára. A kiegyezéskor a magyar műszaki felsőoktatás egyetlen intézménye a Budán működő József Polytechnikum volt. A kormány első intézkedései közé tartozott az intézmény működési feltételeinek javítása, illetve „újjászervezése”, egyetemi rangra emelése, amire 1871 nyarán került sor. A József Műegyetemen az egyetemi képzés ez év őszén három karon – a mérnöki, a gépészmérnöki és az általános „szakosztály” keretében – indult meg. A következő éveket a tartalom és a szervezet folyamatos megújítására irányuló törekvések jellemezték, így például a tanszabadság elvének és a szigorodó vizsgakövetelményeknek, az alapozó és a szaktárgyak rendjének, valamint a gyakorlati képzés különböző formáinak összehangolása, az egyetem új „szakosztályainak”, az építészeti és a vegyészeti karoknak a megszervezés és beindítása, valamint az oktatás objektív feltételeinek megteremtésére irányuló erőfeszítések, az ugrásszerűen megnövekedett hallgatói létszám befogadására alkalmas épületek biztosítása. Az egyetemmé fejlesztés előkészítésében, az oktatás tartalmi és szervezeti korszerűsítésében, valamint az oktatói kar kialakításában nagy szerepe volt Sztoczek Józsefnek, az újjászervezett intézmény első rektorának. A modern, európai színvonalú műegyetemi oktatás irányába tett jelentős lépés volt a Műegyetem 1898. évi módosított szervezeti szabályzata, amelynek célja egyrészt a hallgatók alaposabb és korszerűbb tudományos-technikai képzése, másrészt az oktatási folyamat belső összhangjának további csiszolása volt. Ezek a reformok főképpen az építészeti és a gépészmérnöki szakosztályok munkájában hoztak jelentős szemléletváltást. Az országgyűlés 1879-ben fogadta el a műegyetemi építkezésekről szóló törvényt, amelynek eredményeként az 1882/83-as tanévet már az új, Múzeum körúti épületben kezdhették el. A 600 hallgató befogadására tervezett impozáns épület azonban már az átadáskor szűknek bizonyult. Az egyetem folyamatos fejlődése csakhamar napirendre tűzte az épület bővítését, illetve – már a századfordulón – egy új egyetemi campus létesítését. Ennek megvalósítására a 20. század első évtizedében – 1902 és 1910 között – kerülhetett sor a lágymányosi Dunaparton – 36000 m2-nyi alapterületen. A dinamikusan fejlődő magyar gazdaság műszaki szakemberek iránti igényét azonban a budapesti műegyetem a növekvő hallgatói és oktatói létszám és a kedvezően alakuló körülmények ellenére sem elégítheti ki. Az új műegyetem létesítésének terve már az 1900-as évek elejétől napirendre került. Az egyik megoldást a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémia (Főiskola) fejlesztése kínálta, esetleg valamelyik nagyvárosba telepítés révén. A másik elgondolás egy új, a budapestivel lényegileg azonos jellegű intézmény létesítése volt, a
felmerült elképzelések szerint Temesvárott vagy Kassán. Ezeket a terveket azonban az első világháborút lezáró békeszerződés elsöpörte. A budapesti József Műegyetem nemcsak az oktatás Európa-szerte elismert színvonalát, hanem a falai között folyó tudományos-technológiai fejlesztő tevékenységét illetően is rangos intézmény volt; világra szóló eredményeik – a matematika (Rados Gusztáv), az elméleti és alkalmazott fizika és kémia (Szily Kálmán, Bánki Donát, Bláthy Ottó, Ilosvay Lajos; Wartha Vince), valamint az építészet (Schulek Frigyes, Steindl Alajos és mások) terén közvetlenül is hatottak koruk gazdaságára, az ipari-technológiai fejlődésre. A Műegyetem eredményeire, színvonalára való tekintettel a tudományegyetemekhez hasonlóan – 1901-ben elnyerte a doktori cím adományozásának jogát. A kor másik hazai műszaki felsőoktatási intézménye az 1735-ben alapított, 1867-ben állami irányítás alá vont selmecbányai Erdészeti és Bányászati Akadémia volt. Az intézményt 1904ben – a tanulmányi idő négy évre emelésével, valamint a tanulmányi és vizsgarend szigorításával, aminek fokmérője a műegyetemiével egyenrangú mérnöki diploma – főiskolává szervezték át. Az intézmény nemcsak e két fontos gazdasági terület gyakorlati szakembereinek növekvő színvonalú képzésével, hanem a bányászat és a kohászat (Kerpely Antal), valamint az erdőművelés és –gazdálkodás tudományosan megalapozott technológiai fejlesztésével is hozzájárult a korszak gazdasági sikereihez. Az agrárium változatlanul meghatározó gazdasági szerepét tekintve szembeötlő a mezőgazdasági szakképzés viszonylagos elmaradottsága, retardált fejlődése. Amíg az ipar és a kereskedelem erősödő igényei kikényszerítették az ipari és kereskedelmi tanoncképzés több lépcsős és differenciált fejlesztését, az alapfokú mezőgazdasági szakképzés feladatai elsősorban a népiskolai – az 1880-as évektől az ún. gazdasági ismétlő iskolai – képzésre hárultak. A magasabb szintű szakképzés intézményei – az 1869-ben „m. kir. felsőbb gazdasági tanintézetté” nyilvánított – újraindított mosonmagyaróvári és keszthelyi, valamint az újonnan létesített debreceni, kassai és kolozsvári intézetek voltak. Trefort 1874-es rendelte az utóbbiakat változatlanul – és névlegesen – „felsőfokú”, lényegében azonban középfokú tanintézetté nyilvánította, a képzés magasabb követelményeinek megfelelő mosonmagyaróvári intézetet viszont akadémiának minősítette. A mezőgazdasági szakképzés század eleji rendezéséig ez az intézmény volt a magyar agrároktatás és a korszerű mezei gazdálkodás szellemi központja, olyan kiváló agrárszakemberek közreműködésével, mint például Masch Antal, Sporzon Pál, Deininger Imre, Cselkó István, Kosutány Tamás, Cserháti Sándor és Balás Árpád. Az intézményben folyó kutató-fejlesztő munka – a növénynemesítés és az intenzív termelési módok elterjesztése révén – nagy mértékben elősegítette mind a nagyüzemi, mind a paraszti gazdálkodás fejlődését. A mezőgazdasági szakoktatás évtizedeken át sürgetett, végül Darányi Ignác földművelésügyi miniszter intézkedései révén megvalósuló 1906-os reformjának keretében – Magyar Királyi Gazdasági Akadémia néven – főiskolai jellegű intézménnyé nyilvánították a debreceni, a kassai és a keszthelyi középfokú mezőgazdasági intézetet. Hozzájuk hasonlóan három évre emelkedett a tanulmányi idő a rangjában megerősített mosonmagyaróvári intézményben, amely változatlanul megőrizte az agrárkutatásokban és –fejlesztésekben játszott központi szerepét. A mezőgazdasági főiskolák mellett szóba került egy „valódi”, többkarú mezőgazdasági egyetem terve is (mezőgazdasági, állatorvosi és erdészeti fakultással), amelyet az Állatorvosi Főiskola rektora, Hutÿra Ferenc terjesztett elő 1906-ben. Ez a terv azonban sem ekkor, sem később nem valósult meg. Egy később jelentőssé váló mezőgazdasági felsőoktatási intézmény csírájaként jött létre 1894-ben Budapesten a Magyar Királyi
Kertészeti Tanintézet, amelynek alapító igazgatója Molnár István, a neves szőlő- és gyümölcstermesztési szakember volt. Az Állatorvosi Főiskola a pesti egyetem állatgyógyászati tanszékéből 1875-ben önállósult Magyar Királyi Állatorvosi Tanintézet – 1890-től Magyar Királyi Állatorvosi Akadémia – 1899-es továbbfejlesztése révén jött létre, amelynek változatlanul négyéves tanfolyamára ezután már csak középiskolai érettségivel lehetett felvételt nyerni. Az intézmény fejlesztésében meghatározó szerepet játszott Tormay Béla és Hutÿra Ferenc, akik több évtizedes igazgatói, illetve rektori tevékenységük során a rendszeres tenyésztő munka és az állategészségügyi kutatások hazai központjává tették a főiskolát. A hazai kereskedelmi felsőoktatás terén – s ez is a korabeli magyar művelődéspolitika tradicionális szemléletét, ambivalens magatartását tükrözi – csak a századforduló táján következtek be érdemleges változások. „A Kelettel való kereskedelmi összeköttetéseink”, azaz az új imperialisztikus kül- és kereskedelempolitika szolgálatában 1899-ben önállósították és Keleti Kereskedelmi Akadémia néven akadémiai rangra emelték a Budapesti Kereskedelmi Akadémián korábban, 1891-ben megszervezett keleti kereskedelmi tanfolyamot, amelynek igazgatójává a neves turkológust, Kunos Ignácot nevezték ki. 1902-ben kétévesre emelték az Akadémia felsőfokú tagozatát. Ugyanebben az évben alakult meg a Kolozsvári Kereskedelmi Akadémia, majd 1912-ben – „a Nyugat-Európával és a tengerentúllal való kereskedelmi kapcsolatok fejlesztése érdekében” – a fiumei Kiviteli Akadémia. A magyar felsőoktatási rendszer egyik fogyatékossága – a mezőgazdasági felsőoktatás lassú, retardált fejlődése, viszonylagos fejletlensége mellett – a pénzügyi és kereskedelmi körök által folyamatosan sürgetett közgazdasági szakképzés megoldatlansága volt. Az erre vonatkozó első javaslat a Magyar Gazdaszövetség 1900-as kassai kongresszusán hangzott el, 1912-ben pedig az Országgyűlés elé került a közgazdasági egyetem létesítésének terve is. Az 1912-es kezdeményezés nyomán végül 1914-ben indulhatott továbbképző jellegű közgazdasági tanfolyam a budapesti műegyetemen, ahol aztán 1916-ben „közgazdasági szakosztály” létesült. A következő években azonban a budapesti tudományegyetemen létrehozandó közgazdaság-tudományi kar mellett szóló érvek kerültek előtérbe; a világháború után ez az elgondolás valósult meg.
Művészeti felsőoktatás A dualista korszakban kialakuló, több irányban tagolódó magyar felsőoktatási rendszernek különös színfoltját jelentették a művészeti felsőoktatás intézményei, amelyek megszületése körül a magyar képző- és zeneművészet olyan jeles személyiségei bábáskodtak, mint például Székely Bertalan, illetve Liszt Ferenc és Erkel Ferenc. Az 1871-ben alapított Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Tanárképezde célja a rajztanárok képzése és a képzőművészeti pályát választó fiatalok alapképzése volt. Az intézmény szervezésében az alapító igazgató, Kelety Gusztáv festőművész játszott meghatározó szerepet;az első tanári karban – Székely Bertalan mellett – Izsó Miklós és Schulek Frigyes nevével találkozhatunk. A hároméves képzési idő alatt a hallgatók az alapozó tárgyak széles körét tanulták, és sokoldalú gyakorlati képzésben részesültek. Az intézmény egy bérlakásban kezdte el működését, és 1876-ban költözött a Sugár út és az Izabella utca sarkán épített saját épületébe. 1880-ban alakult meg – Kelety szervezőmunkája nyomán –a
Műfaragászati Tanműhely, az iparművészeti oktatás központja, amely 1896-ban önálló intézménnyé alakult. 1897-ben a képzés tanterveinek módosításával különválasztották a rajztanár- és a művészképzést. Mindemellett 1883-ban Budapesten megújult az első „festészeti mesteriskola” (vezetője Benczúr Gyula), majd – 1897-ben – a második „festészeti mesteriskola” (vezetője Lotz Károly). Ekkor alapította „szobrászati mesteriskoláját” Stróbl Alajos is. 1908-ban a mesteriskolákat – a női mesteriskolát is – a Mintarajztanodához csatolták, és az intézmény elnevezése Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolára változott. A tanár- és művészképzés továbbra is különálló maradt. Az intézmény szerteágazó művészeti tevékenysége mellett fontos szerepet játszott az iskolai rajzoktatás egységesítésében és szakfelügyeletében is. Megjegyzendő, hogy az intézmény által képvisel hivatalos – „akadémikus” – irányzat erőteljesen kötődött a müncheni iskolához, mindinkább eltért a képzőművészetek modern, nyugat-európai irányzataitól. Ennek ellensúlyozására szükségképpen alakultak ki a hivatalos szemléletet tagadó, új utakat kereső vidéki – nagybányai, szolnoki, gödöllői stb. – festőiskolák, művésztelepek. A Zeneakadémia létesítésére benyújtott törvényjavaslatot 1871-ben még elutasította a képviselőház. Évek szívós és kitartó lobbizása után, amelyben oroszlánrésze volt a nemzetközi tekintélyét és hazai kapcsolatait is latba vető Liszt Ferencnek, egy 1873-as, az anyagi fedezetet is megteremtő parlamenti döntéssel tört meg a jég, majd 1875-ben megkezdődhetett az első tanév az Országos Magyar Királyi Zeneakadémián. Az intézmény elnökévé Liszt Ferencet nevezte ki az uralkodó; igazgatója – s egyben rendes tanára pedig Erkel Ferenc lett. A halpiaci bérházból 1879 őszén költözhettek át az akadémia új épületébe, a „Sugár úti palotába”. 1887-ben Mihalovich Ödön zeneszerzőt, az 1866-ban alapított Országos Színészeti Tanoda igazgatóját nevezték ki a Zeneakadémia igazgatójává; a két intézményt pedig – Országos Magyar Királyi Zene- és Színművészeti Akadémia elnevezéssel – szervezetileg is egyesítették, egészen az 1893-as különválásig. A színészképzés ezt követően a Magyar Királyi Színművészeti Akadémia keretében folyt tovább. Az 1890-es években a Zeneakadémia folyamatosan új tanszakokkal bővült; a tantervbe bekerült a kamarazene oktatása, megkezdődött a zongora- és hegedűtanárok képzése, megalakult a Zenetanár-vizsgáló Bizottság. A külföldi – német, osztrák, holland – származású muzsikusok rendszeres zenetanári alkalmazása miatt az intézmény vezetését folyamatosan bírálták; az akadémiát a „germanizáció melegágyának” minősítették és „nemzeti szellemű” zeneoktatást sürgettek. 1895. február 4-én például heves vita robbant ki a képviselőházban; a német oktatók hazaküldését, magyar énekesek, oktatók kinevezését követelték. 1905-ben hagyták jóvá a Zeneakadémia megújított szervezeti szabályzatát, mely szerint az oktatás a gyakorlóiskolától az előkészítő és akadémiai tanfolyamokon át a művész- és tanárképzés főiskolai szintjéig terjedt és biztosította a „magánvizsgázás” lehetőségét is. 1907. május 13-án ünnepi hangversenyen avatták fel az intézmény új, Liszt Ferenc téri épületét. A Zeneakadémia színvonalát, nemzetközi tekintélyét meghatározó nagy tanáregyéniségek körül a századfordulón valóságos mesteriskolák jöttek létre. A zeneszerzést tanító Koessler János tanítványa volt például Bartók Béla, Dohnányi Ernő, Kodály Zoltán, Weiner Leó, valamint Huszka Imre, Jacobi Viktor, Kálmán Imre és Szirmay Albert. Hubay Jenő hegedűiskolájának világszerte ismert növendékei Gertler Endre, Geyer Stefi, Székely Zoltán,
Szigeti József, Vecsey Ferenc, Waldbauer Imre; Thomán István zongoraművész tanítványai – többek között – Bartók, Dohnányi, Székely Arnold és Keéri-Szántó Imre voltak. 1917-ben Dohnányi Ernő átfogó reformtervet nyújtott be a Zeneakadémia színvonalának emeléséért, javaslatát azonban ekkor még elvetették. 1918 őszén viszont őt nevezték ki igazgatónak, s az intézmény elnevezése is Zeneművészeti Főiskolára változott.
Egyéb felsőoktatási intézmények A hagyományos akadémiai szintű intézmények közül a dualizmus évtizedeiben – kisebbnagyobb hullámzásokkal – lényegében stagnált a hittudományi akadémiák száma; a különböző hitfelekezetek lelkészeinek képzésében sem tartalmi, sem szervezeti szempontból nem történt lényeges változás. A hallgatók létszáma viszont – átmeneti növekedések után -1917/18-ra lényegesen csökkent. Az izraelita emancipáció jegyében 1877-ben Budapesten megnyílt az Országos Rabbiképző Intézet. A „m. kir.” jogtudományi akadémiák száma a korszak végére egyharmadával csökkent; nem utolsó sorban a képzés rendjét és tartalmát szabályozó szigorú központi előírásoknak köszönhetően. A hallgatók számában azonban nem következett be lényeges változás. Az akadémia-jellegű speciális funkciójú intézmények sorában említhetjük végül az 1872. évi XVI. törvény által életre hívott Magyar Királyi Honvédségi Ludovika Akadémiát, ami az 1808-ban alapított, de – különböző okok folytán – gyakorlatilag mindeddig szünetelő intézmény életre keltését jelentette. Az akadémián 1873-tól hadapród-, illetőleg tisztképző tanfolyam 1890-től pedig továbbképző jellegű „felsőbb tiszti tanfolyam” is működött. Az iskola 1897-ben tisztképző főiskolai rangot kapott.
*** A dualizmuskori magyar felsőoktatás fentebb vázolt dinamikus fejlődését – összegzésképpen – az alábbi statisztikai adatok igazolják:
1. A „felső tanintézetek” száma
2.
3.
Az utóbbi adatsorral kapcsolatban megjegyzendő, hogy a nők egyetemi továbbtanulását – még ekkor is bizonyos korlátozásokkal , csupán „bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészi pályára léphetésüket” engedélyezve – Wlassics Gyula 65719/1895. sz. miniszteri rendelete tette lehetővé, az uralkodó előzetes jóváhagyását követően.
Jegyzetek 1. Id.: Eötvös József 1870. február 25-i parlamenti beszédéből. illetve Trefort Ágoston 1873. február 23-án elmondott parlamenti beszédéből. – 2. A korszak főbb költségvetési mutatói szerint a VKM teljes költségvetése az állam összes kiadásának 1872-ben 1,2 százaléka, 1877-ben 1,7 százaléka volt. A külső körülmények előidézte, állandósuló költségvetési deficit rányomta bélyegét a VKM gazdálkodási lehetőségeire is. A költségvetések adatai, prioritásai ugyanakkor jól tükrözik Trefort érdeklődését az egyes ágazatok iránt. A minisztérium 1880. évi rendes kiadásainak például 18,67 százalékát fordították az egyetemekre (a tudományokra és művészetekre 5,40; a népnevelésre 22,87 százalék jutott); a rendkívüli kiadásokat tekintve ez az arány 27, 62 : 72,38 és 0 százalék. A beruházási kiadások közel 70 százaléka a felsőoktatás, mintegy 26 százaléka pedig a tudományos és művészeti intézmények fejlesztését szolgálta. –
A felhasznált irodalom jegyzéke A Budapesti Műszaki Egyetem 200 éve. 1782-1982. Szerk. Szabadváry Ferenc. Bp. 1982. (Periodica Polytechnica) Divald Károly: A királyi magyar egyetemek épületei I-II. Bp. 1900. Dokumentumok a magyar nevelés történetéből. 1849-1919. Szerk., magy., jegyz. ell. Köte Sándor, Ravasz János. Bp. 1979. Eckhart Ferenc: A Jog- és Államtudományi Kar története, 1667-1935. Bp. 1936. (A kir. m. Pázmány Péter Tudományegyetem története. II. köt. Eötvös Józseftől Eötvös Lorándig. Dokumentumok a budapesti egyetem tanárképző intézetének és gyakorló-főgimnáziumának történetéből (1870-1818). Bev., szerk., jegyz. ell. Kiss Istvánné. Bp. 1988. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem története. Szerk. Sinkovics István. Bp. 1985. Eötvös és Trefort. Vál., szerk., bev. Felkai László, Mann Miklós. Bp. 1988. Erdély magyar egyeteme. Az erdélyi egyetemi gondolat és a m. kir. Ferenc József Tudományegyetem története. Szerk. Bisztray Gyula, Szabó T. Attila, Tamás Lajos Kolozsvár, 1941. 1000 éves a magyar iskola. Szerzők: Kardos József, Kelemen Elemér. Képanyag: Jáki László. Szerk. Balogh László. Bp. 1996. – 2. kiad. 1996. Felkai László: Magyarország oktatásügye a millennium körüli években. Bp., 1994. Felkai László-Zibolen Endre: A magyar nevelés története. II. köt. Főszerk. Horváth Márton. Bp. 1993. Győry Tibor: Az Orvostudományi Kar története, 1770-1935. Bp., 1936. – (A kir. m. Pázmány Péter Tudományegyetem története. III. köt.) Hat évszázad magyar egyetemei és főiskolái. Szerk. Szögi László. Bp. 1994. Hermann Egyed-Artner Edgárd: A Hittudományi Kar története, 1635-1935. Bp. 1938. – (A kir. m. Pázmány Péter Tudományegyetem története, I. köt.) 200 éves a magyar állatorvosi felsőoktatás (1787-1987). Szerk. Holló Ferenc. Bp. 1987. Kulcsár Erzsébet: Egyetemünk kérdései az országgyűlésen. 1825-1944. Bp., 1982. (Fejezetek az Eötvös Loránd Tudományegyetem történetéből. 9.) Ladányi Andor: A magyarországi felsőoktatás a dualizmus kora második felében. Bp. 1969. (Felsőoktatás-történeti kiadványok. 1. ) A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola 100 éve. Dokumentumok, tanulmányok, emlékezések. Szerk. Újfalussy József. Bp. 1977.
A magyar felsőoktatás évszázadai. Szerzők: Kardos József, Kelemen Elemér, Szögi László. Szerk. Kardos József; képszerk. Jáki László. Bp. 2000. A magyar tudománypolitika alapvetése. Szerk. Magyary Zoltán. Bp. 1927. Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota. 1896. Az 1896. évi ezredéves kiállítás eredményei. Szerk. Matlekovics Sándor. 6. köt. Bp. 1897. Mann Miklós: Kultúrpolitikusok a dualizmus korában. Bp., 1993. Mann Miklós: Trefort Ágoston élete és működése. Bp. 1982. Márki Sándor: A m. kir. Ferenc József Tudományegyetem története. 1872-1922. Szeged, 1922. Mészáros István: A magyar nevelés- és iskolatörténet kronológiája, 996-1996. Bp. 1996. Nagyné Szegvári Katalin-Ladányi Andor: Nők az egyetemeken. I: Küzdelmek a nők egyetemi tanulmányaiért. Bp. 1976. Oktatáspolitikai koncepciók a dualizmus korából. Összeáll., szerk. Mann Miklós. Bp., 1987. Papp József: Hagyományok és tárgyi emlékek az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Bp. 1982. (Fejezetek az Eötvös Loránd Tudományegyetem történetéből. 7.) Százéves a Képzőművészeti Főiskola. Szerk. Végvári József. Bp. 1972. Szentpéteri Imre: A Bölcsészettudományi Kar története, 1635-1935. Bp. 1935. (A kir. m. Pázmány Péter Tudományegyetem története, IV. köt.) Tanárképzés a kolozsvári-szegedi Ferenc József Tudományegyetemen. Vál., bev. KékesSzabó Mihály, Pukánszky Béla. Bp. 1998. (A tantervelmélet forrásai 20.) Vörös Antal: Óvár, Óvár… A Mosonmagyaróvári Agrártudományi Főiskola 150 éve. Bp. 1968. Zelovics Kornél: A m. kir. József Műegyetem és a hazai technikai felsőoktatás története. Bp. 1922.
* A 2007. október 12-13-án Fürstenfeldben (Ausztria) rendezett nemzetközi neveléstörténeti konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata.
