A legszorosabb kötelék II

A legszorosabb kötelék II.

„…a pokol üres, mert minden ördög a felszínen van!” William Shakespeare

Laura ijedten állt az ismeretlen környezetben. A falak sárgásan verték vissza a kintről beömlő fényt, a padlót hűvös, sötétkék járólapok fedték. Talpait felváltva dörzsölte lábszárához, otthoni melegítője és pólója vékony öltözetként fedte reszkető testét. Az első, ami ismerős volt számára, az az orrfacsaró szag volt, amit legutóbb is érzett Lenkánál. Fertőtlenítő, gyógyszer és vizelet bűze keveredett egybe. Laura körülnézett a kórteremben, úgy volt berendezve, mint egy szoba. Hatalmas ablakok engedtek betekintést a kinti világba, amit csak a rácsok törtek meg. A bejárattal szemben, jobbra, a falnál volt az ágy, mellette egy éjjeliszekrény olvasó lámpával és egy bozontos virággal. Laura látta az idegent a szobában, háttal állt neki és az ágyat bámulta. Lenka mozdulatlanul feküdt rajta, úgy tűnt, mintha aludna éppen, de Laura tudta, hogy nem alszik, csak szimulálja azt. Látta már őt így ezelőtt, amikor… na mindegy, már látta őt így. A férfiben volt valami riasztó, furcsa mozgásában valami természetellenes. Darabos volt, akár egy akadozó videó felvétel, néha mintha kockákat ugrott volna a vetítés. Volt benne valami fenyegető. Ezt érezhette Lenka is, mert hívta őt! Hívta, és ő jött! Tessék, most itt van, na de mit tegyen? A férfi háttal állt, Laura úgy érezte ismeri őt valahonnan, de többet nem tudott felidézni. Jobb kezét furcsán tartotta, mintha lett volna benne valamit. A férfi megindult az ágy felé, Lenka megérezte a szándék láthatatlan rezdülését, és teste összerándult. Laura kétségbe esve próbálta felismerni feladatát, hisz valami miatt itt volt megint, Lenka hívta őt! „Tudni fogod, hogyan segíts…” visszhangzott anyja hangja a fejében. - Domenico! – mondta ki a nevet suttogva, ami ott motoszkált a fejében, mióta meglátta az idegent. A férfi megtorpant és lassan, szakadozva fordult vissza Laura felé. Ő az! Ő volt ott! A pajtában! Domenico hol jobbra, hol balra ingatta fejét, mintha azt nézné, ki is ez a lány, úgy közeledett lassan. Laurától egy méterre megtorpant. Szemében a felismerés lángja gyulladt meg, értetlen arckifejezését döbbenet váltotta fel. Alakja szemcséssé vált, kitisztult, majd az egész kép megremegett. Laura észrevette a fiú kezében a hajtűt és ösztönösen érte nyúlt, Domenico egy pillanatra visszahúzta kezét, aztán meggondolta magát és odanyújtotta Laurának. Laura megérintette a hajtűt, ami kirepült kezéből az ágy felé. Egy pillanatra megijedt, hogy valamit előidézett akaratán kívül, de sokáig nem tudott ezen gondolkodni. Apró áramütést érzett, ami végigszáguldott a testén. A szoba kitágult körülötte, és irdatlan sebességgel száguldott vissza az időben. Domenico közben

szorította, most már mindkét kezét. Nem érzett többé félelmet, ismerte ezt az embert. Hisz annyi időt töltöttek már együtt… Nem fogja őt bántani! A helyiségre fülledt levegő nehezedett, rettenetesen meleg volt. Fém kalapálása töltötte meg a parázsló fényben úszó kovácsműhelyt, a fújtató monoton hangon lélegzett körülöttük. Domenico egy hatalmas üllő előtt állt, bal oldalán kemence ontotta magából a tikkasztó hőséget. Egy hosszú vascsipeszt tartott a tűz felé, majd kivette onnan és hatalmas kalapácsával újra nekiesett a patkónak. Mikor már úgy érezte eleget ütötte, sisteregve mártotta be az üllő másik oldalán lévő fahordóba, ami tele volt esővízzel. A felszálló gőz egy pillanatra eltakarta őt. Izzadt hajtincsei közül ránézett és pajkosan kacsintott egyet. Szerelem – gondolta ő – igaz szerelem! És titokban kell tartani, mert édesapja túlságosan is vallásos volt. Add oda ártatlanságod az első házas éjszakán – hangoztatta nemegyszer, akárhányszor belekezdett a témába otthon. Talán jobb is így. Talán így a helyes. Észre sem vette, ahogy Domenico közelebb hajolt és megcsókolta, csak az édes érzés ébresztette fel gondolataiból. A csók, ami még mindig úgy hatott rá, mint a legelső, ami apró áramütésként száguldott végig testén. És titokban kell tartani, mert édesapja túlságosan… Aznap este együtt nézték a naplementét a hatalmas tölgyfa alatt, ami a falu szélén, a kis domb tetején ágaskodott az ég felé. Arról beszélgettek, hogy milyen lesz majd örökké együtt, hogy hány gyereket szeretnének – Domenico sokat szeretett volna. A házig nem mentek együtt, nehogy valaki észrevegye őket. Domenico valamit a fülébe súgott, és azt válaszolta, hogy Ő is ugyanúgy érez. Elköszöntek egymástól. Utoljára. Mikor a kórterem visszatért, Laura még mindig előrenyújtott kézzel állt, de Domenico már nem volt ott. Egy apró fuvallat csiklandozta meg a nyakát és a látomás véget ért. Zavartan eresztette le a kezét, Lenka még mindig mozdulatlanul feküdt az ágyon. Vajon látta Ő is? Oda akart menni hozzá, de ahogy elindult felé, a távolság egyre növekedett. Futni kezdett, mert érezte, hogy mi fog következni és nem akarta még! Beszélnie kell Lenkával! A szoba megnyúlt előtte és Lenka már csak egy apró pont volt egy távoli világban. Laura kilépett a térből…

Első fejezet Francesco összekuporodva feküdt a földön és fázott. A képzeletbeli takarót megpróbálta feljebb húzni, de csak az ingét markolászta, azzal próbálta betakarni magát. Sajgott a feje és gyengének érezte magát. Túl gyengének ahhoz, hogy felkeljen, bevegyen egy Aszpirint, és várja a hatást, ami vagy jön, vagy elmarad. Inkább úgy döntött, hogy alszik még, az mindig használ a fejfájás ellen. De miért van ennyire hideg? És miért ennyire kényelmetlen, ahogy fekszik? A falióra monoton kattogása nyugtatóan hatott, álom nélküli alvás felé sodorva ismét őt. A kandallóban az elszenesedett fahasábok hűvösen meredtek a kémény felé, már csak egy-két parázs pislákolt kitartóan, de a vég közel volt, és nemsokára már csak langyos hamu marad belőlük is, ami előbb-utóbb kihűl majd. Az üveg teraszajtó túloldalán a fák hajlongva küzdöttek a hideg széllel, a teraszon fellógatott

bambusz

rudak

megállás

nélkül

kalimpáltak

minden

széllökés

alkalmával. Az égbolt sötét volt, néha villant egyet, majd halk mennydörgés követte azt. Vihar készülődött. Francesco szeme kinyílt, pupillája összeszűkült és hatalmas mennyiségű levegő tódult a tüdejébe. A megszokott környezet helyett a nappali padlója fogadta, a kanapé alatt egészen a konyháig ellátott. Feje fájdalmasan lüktetett, próbálta összerakni a miérteket. Miért fekszik a földön, miért robban szét a feje, miért van ennyire hideg, és egyáltalán mi van? A válaszok ott voltak körülötte mindenütt, de egyelőre nem mozdult, várt még valamire. Valamire, ami érthető magyarázatot ad mindenre. Kintről távoli, mély morajlás szűrődött be, és egy újabb szélroham őrült kalimpálásra buzdította a bambusz rudakat. Francesco hanyatt fordult és a mennyezetet kezdte tanulmányozni. Sohasem nézte még innen a mennyezetet. Rejtőzködő pókhálókat fedezett fel mindenütt, amik lehelet

vékonyan

hullámoztak

lassan.

Majd

szól

Laurának,

hogy

segítsen

megtisztítani. Laura! Az emlékek villámgyorsan száguldottak át agytekervényein, és a miértek hirtelen tényekké váltak. Francesco felült a földön, hunyorogva dörzsölte homlokát, ami bármely pillanatban szétrobbanhatott, úgy érezte. Bal kezére támaszkodva fordult meg a terasz felé, ahol emlékezett Laurára, hogy ott fekszik. Veszekedtek és egyszer csak összeesett. Azt mondta előtte, hogy utálja. Még soha sem mondott neki ilyet. Ő meg utána ugrott, hogy ne essen bele a hatalmas

üvegtáblába, de megbotlott valamiben. Aztán… aztán… Nem emlékezett aztán, hogy mi történt, de a fejére száradt vér ott suttogott a fülében. Laura nem volt sehol. Jeges félelem fogta el, nem tudta, milyen régen fekszik eszméletlenül. Vajon hol lehet? Miért nem ébresztette fel? Az üvegtábla sértetlen volt, tehát nem esett neki. Sajgó végtagokkal tápászkodott fel, körülnézett a nappaliban. Laura határozottan nem volt ott. - Laura! – kiáltott, de nem sikerült olyan hangosra, torka szárazan tapadt össze. Kiment a konyhába, mosatlan edények hevertek mosogatóban, fűszerek voltak szanaszét a konyhapulton. Reggeliztek. Az is lehet, hogy ebédeltek. Futott át a fején. Laura azonban nem volt itt. Felsétált az emeletre, benézett Laura szobájába, majd a sajátjába, a fürdőbe, majd a toalettre is. A ház üres volt. Hirtelen ötlettől vezérelve leszaladt az emeletről, a teraszajtó előtt megállt és eltolta azt. Csípős szél kapta el a torkát és kifújt minden levegőt a tüdejéből, Francesco fuldokolva, köhögve tolta vissza az ajtót. Gino a semmiből startolt valahonnan, és az utolsó pillanatban fúrta át magát a csukódó teraszajtón, és lekuporodott a kandalló előtt. Értetlenül nézett a hideg fahasábokra, és hatalmasat sóhajtva tette le busa fejét, kinyújtott lábaira. - Mi van te bátor nagy legény? Csak nem rezeltél be egy kis vihartól? A távolban megvillant az égbolt, amit egy mennydörgés zárt. Gino nyögött egyet és összébb kuporodott. - Nem tudod, hol van Laura? – kérdezte a rottweilert. A név hallatára Gino felkapta a fejét és ráncolt homlokkal nézett vissza. - Tehát, tudod, vagy nem tudod? Gino, fejét forgatva nézte gazdáját, sőt nyüszített egy rövidet jelezvén, hogy érti, kiről van szó. Francesco lehuppant a kanapéra és idegesen cigaretta után nyúlt. Próbálta összeszedni gondolatait, számba venni, hova mehetett a lánya ilyen ítéletidőben. A második slukknál a sejtelem félelemmé nőt és a félelem, ismerős zsibbadásai lassan elkezdtek felkúszni tarkóján. Eszébe jutott az este, mikor Laura felszívódott a fürdőszobából, aztán egyszer csak megjelent. Laura próbálta neki elmondani mi történik körülötte, de ő nem figyelt rá eléggé és igazából nem is nagyon tartotta hitelesnek az egészet. Túlságosan is el volt foglalva saját paranoiás dolgaival. Francesco előre hajolt és az asztalról elvette a félig kiürült Jack Danieles üveget majd egy ragacsos pohárba töltött magának belőle. Az édeskés tűz végigfolyt a torkán, enyhén megmozdult a szoba körülötte. Nincs mit tennie, mint várni. Várni,

hogy Laura visszajöjjön, akárhol is van most. Mélyet szívott a Muratiból. Eldöntötte, hogy most végig fogja hallgatni, figyelni fog minden részletre, és ami a legfontosabb, hinni fog neki. Hisz miért is ne tenné? Vajon a saját dolgai normálisak? Elnyomta a cigarettát és hátradőlt. Így ült a félhomályban és várt. Várta, hogy történjen valami, várta Laurát. Az ablakokon lassan, nagy, lomha cseppekben elkezdett kopogtatni az eső. Nem tudta mennyi ideje ült már a félhomályban, a ház lassan kihűlt körülötte. Gino hangosan horkolt a sötét kandalló előtt, az eső megállás nélkül esett odakint. Francesco felállt a kanapéról, hirtelen megszédült, de sikerült állva maradnia. Az asztalról kézbe vette mobiltelefonját és a kikötőmestert tárcsázta. A telefon sokáig csengett, majd álmosan szólt bele Vanessza. - Halló tessék? Egy pillanatra elgondolkodott, hogy kinyomja a telefonját, de lelkiismeret furdalása támadt, hogy felébresztette őket. - Szia Vanessa, itt Francesco. Marco ott van a közelben esetleg, vagy kint van még a kikötőben? - Adom rögtön, egy pillanat! – sóhajtotta a telefonba. A vonal túlsó végén halk eszmecsere zajlott, majd rekedtesen szólt bele Marco. - Mi a helyzet Francesco? Csak nem félsz a közelgő vihartól? – viccelődött a telefonba Don Marco. – Épp a kedvenc műsoromat zavartad meg. - Laura eltűnt. – szegezte neki, minden bevezető nélkül. - Nézd Francesco! Én azt hiszem, nem segíthetek. – mondta bizonytalanul. – Én nem akarom beleártani magam abba, ami ott zajlik körülöttetek! - Mi a fenéről beszélsz te vén medve? Hát nem te hatalmaztad fel önmagadat Laurával kapcsolatban? Elvitted őt Gaianhoz is. Egyébként sem segítségért hívtalak! Csak beszélnem kellett valakivel, azt gondoltam, a barátom megteszi! - Na, azért nem kell felkapni a vizet egyből – majd suttogva hozzá tette, hogy Vanessza ne hallja meg – egy óra múlva ott vagyok nálad! Francesco nem értette, de mindenesetre megkönnyebbülve dőlt hátra. – Rendben, várlak! -

Rendben

van

Francesco, majd beszélünk, minden

jót! – mondta

fennhangon, folytatva a színjátékot Vanessa előtt, majd a kagylót a helyére tette. A vonal megszakadt. Felnézett az órára, délután négy óra múlt. Vajon mikor mehetett el Laura?

Felállt és fahasábokat dobott a kandallóba, és tüzet gyújtott. Jóleső meleg terjedt szét a nappaliban, Gino elismerően nyögött egyet és úgy nyújtózkodott, hogy Francesco azt várta mikor szakad ketté. Töltött magának még egy pohárral, majd cigaretta után kotorászott az asztalon, és rágyújtott. Bekapcsolta a tévét, de rögtön ki is nyomta. Eszébe jutott, hogy nem hallaná az esetleges „fontos” neszeket a házban. Nem pakolt össze, nem rakott rendet, mindent úgy hagyott, ahogy volt. Mindent meg akart mutatni Marcónak. Az óra mutatója rettenetes lassan vánszorgott, de türelmesen várt. Várta, hogy visszajöjjön Laura és várta, hogy végre megjöjjön Marco is. Vajon ki érkezik előbb?

Második fejezet Svetlana résnyire nyitotta szemét és a környezet már ismerős volt számára. Legalábbis azt gondolta. Fehér falak vették körül, egy rácsos ágyon feküdt, áporodott illat terjengett a levegőben. A szürkület felé fordította fejét, ami beszűrődött az ablakon, feje ellentmondást nem tűrő fájdalommal válaszolt a mozdulatra. Szemei könnyekkel teltek meg, nem tudta volna megmondani, hogy a helyzet, vagy a fájdalom teszi ezt vele. Tehát még mindig itt van. Az itt, a Zágrábtól 40 kilométerre lévő ítélet végrehajtó intézet volt, ahová elhurcolták, rögtön a gyilkossági tárgyalás után. Nem ő volt a gyilkos, ő csak egy gyermek megkeserített életéért felelt, amiért valójában a fia tehetett. A néhai fia, akit az a lány megbosszult. De lehet vajon igazi bosszúról beszélni egy gyermeknél? Nem vette észre, hogy mi folyik körülötte, de ő volt a felelős azért a dokumentumért, amit meghamisított azon az éjszakán. Amikor azt az autó balesetet szenvedett terhes nőt behozták. Azóta már milliószor megbánta, de a megtörténten változtatni nem tudott már, csak együtt élni vele. Egy

hasító

fájdalom kizökkentette

őt egy

pillanatra, fejéhez kapott,

meglepetten tapasztalta, hogy nincs bekötve. Tapogatva próbálta felmérni a sebet, de nem talált semmit, elkapta a kezét, akár egy égő tűztől. Kopogás nélkül jött be egy doktor az ajtón. Svetlana nem ismerte, sosem látta még azelőtt, de ez nem jelentett semmit, hiszen csak egyszer volt az orvosiban,

mikor megérkezett ide. Az alapos és durva vizsgálat már akkor felháborította, de nem tette szóvá, meg volt szeppenve akkor is és most is. - Üdvözlöm Svetlana, hogy érzi magát? Svetlana érdeklődőn nézett rá a doktorra, de amit ki akart mondani, valahogy még sem tette. Én nem tudom maga hogy van, de én rettenetesen. Ehelyett mosolygott egyet. - Tehát már jobban érzi magát. Dr. Jurij vagyok, azt hiszem még nem találkoztunk, legalábbis ön még nem látott engem. Amíg szunyókált, én bejártam önhöz időnként, hogy szemmel tartsam. Svetlana

válaszolni

próbált,

de

a

szavakat

valahogy

nem

sikerült

megformálnia. Száját szólásra nyitotta, de értelmetlen gurgulázás jött ki rajta. Rémülten nézett orvosára, ő azonban nem lepődött meg semmin, nyugodtan kezdett el beszélni. - Ne erőltesse a beszédet egyelőre! Nagyon beütötte a fejét azon az udvaron, csoda egyáltalán, hogy magához tért ennyi idő után! Nem estem el, hanem fejbe vágott egy smasszer te idióta! De értelmes mondat nem jött ki a száján, csak valami zagyva, összefüggéstelen artikuláció. - Próbáljon pihenni, és ne erőltesse magát! Ne siessen, ne akarjon egyszerre mindent! – valamit firkantott még a kezében lévő kartonra, majd gyakorlott mozdulattal visszacsúsztatta az ágy végében lévő tokba. – Később még benézek! – azzal kiment a helyiségből. Dr. Jurij, torkában dobogó szívvel lépett ki a kórteremből, miután becsukta maga mögött az ajtót, a falnak támaszkodott és mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon. Svetlana volt az első olyan betege, aki nyolc év után magához tért egy kómából. Szemüvegét levette és a homlokát kezdte dörzsölni, majd nagy levegőt véve összeszedte magát és sietve indult el az irodája felé. Dada, zavaros gondolataival egyedül maradt a kórteremben. Az orvos szavai csengtek fülében, és valami nem volt kerek a történetben, érezte! „Csoda egyáltalán, hogy magához tért ennyi idő után…” „Ne siessen, ne akarjon egyszerre mindent!” Mennyi idő után? A fejéhez kapott ismét, a begyógyult sebet tapogatta. Beletúrt a hajába, hosszabb volt a szokottnál. Vajon mennyi idő alatt nő meg ennyire? Az is lehet, hogy levágták már egyszer. Vagy többször is? Szíve szaporábban vert. Ne siessek, és ne akarjak egyszerre mindent? Hangosan sóhajtott, nyugalommal könyvelte, hogy legalább sóhajtani tud, ha már a beszéddel problémái is vannak. Dr. Jurij közben beért az irodájába, szó szerint lerogyott foteljébe és bekapcsolta számítógépét. Mialatt várt, hogy feléledjen gépe, lázasan gondolkodott.

Az ismerős fekete képernyőn megjelentek az ikonok, majd rákattintott a belső rendszerre. Hamar megtalálta Svetlena kórjelentését. Hét éve és kilenc hónapja került hozzájuk súlyos koponyatöréssel, amit a Zágrábi ítélet végrehajtó udvarán szerzett. Az őrök elmondása alapján, a sáros udvaron elcsúszott és beverte a fejét. Persze az itteni orvosok más véleményen voltak, de a belső vizsgálat alátámasztotta a leírtakat. Orvosi ellátást csak később kapott, mély kómába esett. Két hét után szállították át ide. Jurij a fakó színekbe öltözött kertet nézte az ablakon át. Odasétált a könyvespolchoz, ami orvosi lexikonokkal volt tele és leemelt egy vékonyabb könyvet. Kóma - olvasta a fedőlapon, majd visszaült asztalához és kinyitotta a szakkönyvet. Késő este volt már, mikor Svetlana befejezte vacsoráját, ami egy bögre teából és két szelet pirítósból állt. A nővér, aki behozta az ételt, felvillanyozva mosolygott és szinte be nem állt a szája. Végig azt ecsetelte, hogy mennyire szerencsésnek érezheti magát Svetlana, meg hogy nagy út áll még előtte, míg kiengedik innen. Miután kiment a nővér, újra körülnézett, és egyre jobban vált nyilvánvalóvá, hogy nem a börtön gyengélkedőjében van. Akkor csak álom volt az egész? Valamilyen baleset érte? Nem nagyon tudott ezekkel a gondolatokkal megbarátkozni, de végül is ki tudja? A doktor – hogy is hívták? – természetesen nem nézett vissza, pedig megígérte. Kicsit csalódottan tette tálcáját az ágya mellett lévő éjjeliszekrényre. Lekapcsolta a kislámpát és belemeredt a sötétbe. De végül is miért kellene csalódottnak lennie? Vagy egyáltalán miért is várta el, hogy a doktor visszanézzen – hogy is hívták a doktort? Egész jóképű volt… - ezen egy kicsit elmosolyodott, mit is akar ő már ennyi idősen? Akkor is sármos volt, és olyan izgatottan nézett rá. Úr isten! Hiszen csak most tért magához egy valószínűleg súlyos balesetből, és máris ezen jár a feje? Mennyi ideig lehetett kiütve, hogy ennyire dolgozik a biológiája? A sötét szobában meglibbent a függöny, Svetlana odakapta a fejét, majd az ajtó felé, azt hitte, valaki jött hozzá. Az ajtó azonban szürkén nézett vissza mozdulatlanul, nem engedett be senkit. Egy pillanatra gyorsabban kezdett verni a szíve, de rögtön meg is nyugodott, a függöny nem mozdult többé. Fülelni kezdett, hátha hall valami szokatlant, de a szoba néma volt, a kintről beszűrődő hangokat a párnázott ajtó felfogta. Körbevitte tekintetét a helyiségen, az árnyak mozdulatlanul meredtek rá. Az egyik árnyék egy kissé elmozdult oldalt, Dada ismét a függöny felé kapta tekintetét. Szívverése újból felgyorsult, megöregedett testében vadul pumpálta

a vért a mellkasa. Egy pillanatra még sötétebb foltok rajzolódtak ki a szemében, de tudta, ezek a foltok a szeme előtt, csak az ájulás előjelei, ami ellen most már teljes erejével küzdött. Az árnyék a sarokban ismét megmozdult és kilépett a sötétből úgy, hogy az ablakon beszűrődő fény még ne világítsa meg teljesen. Svetlana kiabálni akart, de nem jött ki hang a torkán, kétségbeesésében bevizelt, érezte a forróságot a lábai között. Az alak az ágy végéhez sétált, a hold megvilágította arcát, Svetlánának nem volt ismerős egyáltalán. Egész testében remegett és a segélyhívó gombja után kutatott a feje mögött. - Üzenetet hoztam. – szólalt meg az idegen suttogva. – Trujbovtól. A fiától. Dada remegve rázta a fejét, a gurgulázás nem alkotott értelmet, az idegen folytatta. - Azt üzeni, hogy ne ártsa bele magát. – suttogta túlvilági hangon. – Azt is mondta, figyelni fog… figyelni fog, és nem lesz hálás, ha segít nekik. Dada nem nagyon értette az egészet, csak kitartóan bólogatott könnyes szemekkel. - Én is figyelni fogom, ha kell, újra figyelmeztetem, de valahogy másképp. – hirtelen az idegen ott termett az ágya mellett, arca belépett Svetlana aurájába, közvetlen közelről mondta ki az utolsó szavakat. – Megértette? Dada bólogatott, szemét összeszorította, nem tudott bele nézni látogatójának éjfekete tekintetébe. Rothadó szaga hányingerrel fenyegette. Egy jéghideg fuvallat suhant el mellette, összeszorított szemhéjjal és fogakkal feküdt reszketve. Halk kopogás zökkentette vissza, ami a csendben fülsértőnek hatott, és Dr. Jurij lépett be halkan. Svetlana az ágyon hangos zokogásba kezdett, az orvos felkattintotta a lámpát és ledermedve látta az összegömbölyödött testet, nedves foltokkal a lepedőn. - Mi történt Svetlana? Jól érzi magát? Hogy is érezhetné bárki is jól magát, ha egyszer így zokog… – futott át az agyán. Odasietett az ágyhoz és megnyomta a vészjelzőt. Mikor a nővér megjelent azonnal elküldte őt nyugtatóért. - Most már minden rendben lesz, ígérem! – nem tudta mi minden lesz rendben, de sejtette, hogy a közel nyolcévnyi kómára való ráismerés, bárkit összeroppantott volna pillanatok alatt. A nővér hangtalanul tért vissza, beadta a nyugtatót Svetlánának, aki lassan kezdett lecsillapodni, a gyógyszer hatott. Üveges tekintettel nézett fel az orvosára,

majd elkezdett zuhanni egy zsibbadt állapot felé. Messziről még hallotta a doktort, amint valamit mond a nővérnek, aztán megérkezett. Elaludt.

Harmadik fejezet A novemberi nap lassan kúszott fel a horizonton, kellemesen hűvös szellő játszadozott az aranybarna falevelekkel. A tó nyugodt volt, néhol egy-egy fodor törte meg, az egyébként tükörsima víz felszínét. Dusán és Borisz a megszokott szótlanságukba burkolózva ültek egymás mellett és meredten figyelték az úszókat, hátha valamelyik megmozdul. Kinyitható horgász székükön gubbasztottak, közöttük egy hűtőtáska volt tele dobozos sörrel. A hűtőtáska természetesen felesleges volt ebben az időben, de a hagyományokat ugye nem lehetett megbontani, a hűtőtáska a horgászfelszerelés egyik legfontosabb kelléke volt. Hajnalban érkeztek, reggel hatkor már végeztek a beetetéssel is. Termoszból itták beízesített

kávéjukat, teljesen elfoglalták a part e

részét, csomagolt

szendvicseket ettek közben. Az öreg Cadillac egy kicsit arrébb állt, a hajnali fény eltakarta a rozsdafoltokat. A napfelkeltében az ütött-kopott autót, még akár szépnek is lehetett mondani. Tökéletes idő volt a horgászáshoz. Reggel óta nem beszéltek sokat, csak amennyi szükséges volt. Dusán látta Boriszon, valami nagyon jár a fejében, de tisztelte a kósza gondolatokat, nem kérdezett semmit. Órák teltek el ebben az ütemben, a sörkészlet a felére csökkent, majdnem egy doboz cigit elszívtak már, a halak nem haraptak. Igazából egyikük sem bánta, mindketten sajnálták a halakat, melyeket kifogtak néha. Nem is a hal volt a lényeg, hanem az alkalom, a környezet, a nyugalom. A nyugalom. A nyugalom, melyre mindkettőjüknek szükségük volt, miután élve kikerültek abból az elátkozott házból. Nyolc év telt el a borzalmak óta. A házban, ahol az a lány meggyilkolta nevelőapját, aki folyamatosan molesztálta, és beteges lelkivilágával tartotta terrorban őt. Hogy is hívták? Lenka. Igen, Lenkának hívták. Vöröses, göndör fürtjei mosolyt csaltak az ember arcára, pajkos gyermek volt tele élettel. És most

bezárva tartják valahol egy pszichiátriai intézetben. Sosem látogatták meg, eleinte túl frissek voltak még az emlékek. No meg az orvosok is letiltottak mindenféle látogatást. Azt mondták, hogy ha nincs kapcsolatban azokkal az emberekkel, akik arra az időszakra emlékeztetnék, elősegíti és felgyorsítja majd a gyógyulást. Hát, azt nem tudták meg, mennyire segítette és gyorsította fel a gyógyulást, mert a negyedik próbálkozás után feladták és abban állapodtak meg egymással, hogy ha majd kiengedik Lenkát, felkeresik. De az is lehet, hogy így lesz a legjobb, ha mindenfajta kapcsolatot megszakítanak vele, hátha be tud majd illeszkedni minden nehézség nélkül, a megszokott társadalomba. Az egyik úszó, alig észrevehetően megmozdult, Borisz és Dusán szinte egyszerre egyenesedett ki. Aprókat ingott, egyszer-egyszer lesüllyedt egy picit, majd ismét semmi. - Kóstolgatják. - dörmögte Dusán. - Csak nem kapják be? - Remélem, hogy nem. Dusán lenyúlt maga mellé a hűtőtáskába és kivett egy újabb sört. A fémdoboz szisszenve nyílt ki, majd odanyújtotta Borisznak, aki hálás pillantással nyugtázta a gesztust. - Kösz. - Tudod min gondolkodtam? - nézett a távolba Dusán. Borisz nem kérdezte, hogy min gondolkodott, úgyis mindjárt belekezd, de Dusán nem folytatta. Eltelt vagy tíz perc, csendben itták egymás mellett sörüket, az úszó nem mozdult többé. - Tudod, hogy min gondolkodtam? - tette fel a kérdést ismételten Dusán. - Nem tudom Dusán, nem tudom, hogy min gondolkodtál. - felelte Borisz színlelt érdeklődéssel. - Azon a Vajkón gondolkodtam, úgy csúszik ki a kezünk közül, akár egy angolna. Nem tudunk egyszerűen fogást találni rajta. Vajkó egy önmagát kinőtt kisstílű bűnöző volt, aki nemrég bukkant fel Zágrábban. Prostitúció, kábítószer és uzsora. A klasszikus hármas, amiknek a piszkos munka részét el tudja végeztetni a sleppjével, az ő keze mindig patyolat tiszta maradhat. Gyorsan lépkedett fel a ranglétrán, sorra kiütve a konkurenciát, mígnem az összes szál Zágrábban, az ő kezében futott össze. Dusán és Borisz már hónapok óta rajta voltak, de ahogy Dusán megfogalmazta, angolna módjára csúszott ki a törvény kezei közül. - Vajkó egy ganéj. Egyszerűen ki kellene vonni a forgalomból. - állapította meg

Borisz.

Dusán

érdeklődve

fordította

tekintetés

társa

felé,

akinek ily

megnyilvánulásai ritka számba mentek. Úgy képzelte, biztos lesz folytatása a gondolatmenetnek, de tévedett. Borisz elmondta, amit akart. - Ki kellene vonni őt a forgalomból? – nyomta meg minden egyes szótagot Dusán. - Csak így egyszerűen? - Ühüm! – bólogatott Borisz. – Miért? Senkinek sem hiányozna, azt a pár prostit kivéve, akiket droggal lát el. Bámulatos! Csodálta egyszerűségéért Dusán. Ki kell vonni a forgalomból és el van intézve minden. Nincs több fejfájás, nincs több gúnyos mosoly attól a rohadék Vajkótól sem. Milyen egyszerű… A szolgálati csipogó magányosan rezgett közben a Cadillac anyósülésén, már vagy hatodszorra. - Semmi? Próbálja meg Boriszt hívni kedves Emilija, biztosan együtt lógnak valamerre. – adta ki az utasítást Tvrtko rendőrkapitány, titkárnőjének. Reggel nyolc óra óta próbálta Dusánt elérni, csipogóját és mobilját felváltva. Borisz telefonjára összerezzentek mindketten. A délelőtti csendet a Hellsing, a Ramstein-től zavarta meg. Borisz annyira sietett felvenni telefonját, hogy véletlenül kinyomta azt. - Kinyomtam véletlenül a főnököt! – állapította meg, egy kicsit megszeppenve. - Borisz kinyomta a telefonját kapitány! – kiáltotta be az irodába Emilija. Tvrtko szája habzott. – Kicsinálom azt a két szarházit! - Szerintem hívd vissza! - Persze, hogy visszahívom Dusán, csak had üljek le. - Azt mondják, az ember hangja határozottabb, ha állva beszél. - Igen? - Igen. - Kösz a tippet! – azzal Borisz visszaült a horgász székbe és megnyomta a visszahívás gombot. Dusán megrázta a fejét és rágyújtott. – Tényleg ezt mondják… dörmögte, csak úgy magának. Dusán látta Boriszt, ahogy színe lassan egyre világosabb lett, majd szó nélkül nyomta ki a telefont. - Nem mentegetőztél sokat. – jegyezte meg Dusán.

- Igazából téged próbáltak elérni reggel óta, de nekem üvöltötte el az egészet Tvrtko. Dusán hirtelen az övéhez kapott, majd a zsebébe nyúlt. Szitkozódva nézett fel a dombon parkoló autó felé. - Svetlana magához tért. Tegnap délután. Oda kell mennünk. Most! - Ez nem lehet igaz, pont ma, amikor… – kezdte Dusán, de végül a nyomozói ösztön felülkerekedett hirtelen haragján és elkezdett szedelőzködni. Borisz ugyanezt tette, minden szó nélkül. Tíz percen belül már a zötyögős földúton jártak, ami kivitt egészen az erdőt keresztülszelő főútig, ott nyugatnak kanyarodtak. Dusán ránézett az órájára és megállapította, hogy legalább egy négy, de inkább öt órás autóút áll előttük. Nem emlékezett már a kórház nevére, de azt tudta, hogy Splitben van, egy kóma központban. A sós levegő mindig jót tesz a betegeknek. - Ha most majdnem tizenegy lesz, délután négy előtt nem nagyon érünk oda. – állapította meg Borisz. - Pont erre gondoltam én is. Szerinted emlékszik mindenre? Mármint ami akkor történt. – dörmögte inkább magának Dusán. - Majd meglátjuk. - Na igen. Majd meglátjuk. A következő néhány óra szótlanul telt el, saját gondolatvilágukban merülve el. Kétszer álltak meg útközben, egyszer tankolni és kávézni, egyszer meg csak kávézni. Feszültek voltak mindketten, a belső idegesség lassan, de biztosan árasztotta el őket. Délután hat óra is elmúlt, mikor a Split feliratot kiíró táblát meglátták. Dusán morgott valamit, de ezzel be is fejezte mondanivalóját. Közeledtek, és a lankadó idegesség újra kezdett eluralkodni rajtuk. Borisz emlékezett még a kórházhoz vezető útra, gyorsan odaértek. A gyógyintézet épülete élesen rajzolódott ki a naplementében. Borisz, ahogy odaérkezett a kapuhoz, dudált egyet, mert csukva találták azt. A kis bódéból egy biztonsági őr kászálódott elő, egyenruháját igazgatva sietett a kocsi felé, de mikor észrevette az ablaküveghez nyomott igazolványt, rögtön igyekezett vissza a helyére, hogy minél előbb beengedhesse őket. A főépülethez hajtottak, majd a személyzetnek fenntartott parkoló részen leparkolták az autót, és kiszálltak. Dusán és Borisz cigarettára gyújtott és csendben hallgatták, amint kattogva hűl a Cadillac motorja. - Csak elhozott ideáig ez a vén fiú! – simogatta meg autóját Borisz. - Ne dicsérd annyit, mert elbízza magát! Aztán visszafelé stoppolhatunk.

Borisz mondani akart valamit, de csak elmosolyodott. Eltaposta cigarettáját és elindult az épület felé. - Na, gyere te vén mackó! Essünk túl rajta! A kórház megszokott fertőtlenítő szaga járta át az épületet, Dusán és Borisz fejüket forgatva sétáltak el a recepcióig. Ott, egy fiatal lány igazította útba őket, hogy menjenek fel a második szintre, és ott, az orvosit keressék. Dr. Jurij jelenleg ott tartózkodik. Az épület ápolt volt, csillogott és ragyogott minden. A két nyomozó megállt az orvosi előtt és éppen kopogtatni akartak, mikor az ajtó kivágódott előttük. Az ijedt lány megtorpant az ajtóban és mosolyogni próbált, de látszott rajta kényszeredett kifejezés. - Jó estét! Netán eltévedtek? - Üdvözlöm hölgyem! – vette fel a kontaktust Dusán. – Dr. Jurijhoz jöttünk, azt mondta a kisasszony lent, hogy itt találjuk meg. - Be vannak jelentve? - Nem, nem vagyunk bejelentkezve, de igen fontos ügyben járunk. Majdnem 700 kilométert vezettünk le, csak hogy beszéljünk a doktor úrral. - Arról a nőről van szó? Ugye? Aki felébredt a kómából? - Miből gondolja kisasszony? Válasz helyett azonban a nővér elviharzott. Dusán és Borisz szótlanul meredtek egymásra, végül Borisz kopogtatott az ajtón és egy kellemes férfihang szólt vissza. - Egy pillanat! A doktor mosolya egy pillanatra megfagyott a két idegen láttán. - Üdvözlöm az urakat! Tudok segíteni önöknek valamiben? - Dusán főfelügyelő vagyok a Zágrábi rendőrségtől, ő pedig – mutatott maga mellé – Borisz nyomozó, a társam. - Dr. Jurij – nyújtotta a kezét. - Az egyik betegéről lenne szó, mostanában ébredt fel egy igen hosszú kómából – folytatta Dusán. - Svetlanáról van szó, gondolom. Talán fáradjunk át az irodámba. A két detektív félreállt a doktor elől és a folyosón követték őt. Dr. Jurij irodája egy emelettel feljebb volt, tágasnak éppen hogy nevezhető helyiség, egy-két szobanövénnyel és képpel a falon. A rengeteg könyv láttán azonban a két rendőr meglepődött, hogy fér el ennyi mű ekkora helyen. A szobát kellemes illat lengte be.

- Foglaljanak helyet, kérem! – mutatott a két székre az íróasztalnál, majd ő is helyet foglalt mögötte. – Nos? Miben lehetek a segítségükre? - Szeretnénk meglátogatni Svetlanát. Tudja, mi régről… - Olvastam a páciensem aktáját nyomozó úr, pontosan tudom kik maguk. Azt is tudom, hogy mi volt a vétke, miért zárták be. Azt viszont nem tudom, hogy Svetlana miért is került kómába. - Ha jól tudom – szólalt meg Borisz – elesett az udvaron és beverte a fejét. - Mint említettem, olvastam az aktát, de a látlelet nem egy szimpla esésre vall – a szimpla esést kezeivel macskakörömbe tette. - Inkább mondjuk valaki jól helybenhagyta. Talán valamelyik rabtársa. Vagy egy smasszer. - Veszélyes területre tévedt, Dr. Jurij. Mi nem az ön emberei vagyunk. Csak szeretnénk beszélni Svetlanával. - Elnézésüket kérem, egy kicsit zaklatott vagyok mostanában! Kérem, bocsássanak meg nekem ezért a közjátékért. - Nem történt semmi – hagyta rá Dusán. – Szóval? Beszélhetnénk vele? Az orvos egy picit elgondolkozott, aztán zavartan nézett fel. - Azt hiszem, az nem fog menni. Dusán és Borisz egymásra néztek, majd a doktorra. - Nem tud beszélni – fejezte be Jurij. - Nem tud beszélni? – kérdezte Borisz. - Legalábbis egyelőre. Nyolc éven keresztül feküdt eszméletlenül, csoda egyáltalán, hogy magához tért. Dusán gondolkozott egy darabig, a képeket nézte a falon. Valami ismeretlen festő képén akadt meg a szeme. Egy könyörgő angyalt ábrázolt egy hatalmas, elmosódott, sötét alak előtt. Valószínűleg, maga a sátán lehetett az. - Azért megpróbálnánk, elég, ha mi beszélünk most. Egyébként is több mint hét órát utaztunk ideáig. Nem igazán esne jól, ha csak úgy visszaautóznánk. Az orvos gondolkodott egy darabig, majd elindult az ajtó felé. - Rendben van, kapnak negyed órát. Egy perccel sem többet, pihennie kell még rengeteget. - Köszönjük doktor úr! – mondták szinte egyszerre. Dusán azon gondolkodott útközben, hogy megemlítse-e a kiviharzó nővér reakcióját Jurijnak, de nem akarta tovább feszíteni a húrt. Így is egy hajszálon múlt a látogatásuk. Még egy emelettel feljebb megálltak egy ajtó előtt. - Tizenöt perc – nézett a szemükbe az orvos.

- Egy perccel sem több – válaszolta Dusán. Dada az éjszakai látogatóval álmodott. Legalábbis olyan volt az egész, mint egy álom, de miután felébredt és kinyitotta a szemét, még mindig érezte a hideg levegőt maga körül. Megborzongott a takaró alatt és a szürkülő égboltot kezdte tanulmányozni az ablakon keresztül. Már majdnem sötét volt a szobában, de nem kapcsolt még villanyt. Várta, hogy a rémálom eltávozzon teljesen, visszahúzódjon oda, ahonnan előjött. Halkan kopogtattak az ajtón, de Svetlana nem volt benne biztos, hogy ebben a pillanatban történik-e mindez, vagy csak az emlékei közt ragadt. Az ajtó résnyire nyílt, éles fénycsík jelent meg a padlón, majd az ágyán. Bizonytalan krákogás törte meg a csendet, majd egy arctalan fej bekukkantott a résen. - Svetlana kisasszony? – szólt be halkan egy ismerős hang. De honnan ismeri?

Régről

derengett neki

a hanglejtés, még így halkan

is. Próbálta

összepárosítani egy arccal, kutatott az emlékei között. Az ajtó kitárult és két férfi lépett be a kórterembe. Dada felkattintotta a lámpát az éjjeliszekrényén és az ismerős hang egy ismerős arccá alakult. Aki mellette állt, őt is ismerte, most már biztos volt benne. A két alak mosolygott és hirtelen minden kitisztult. Emlékek ostromolták meg átmenet nélkül, élesen látta maga előtt a véres nappalit, a didergő Lenkát maga mellett és a két nyomozót, amint dolgukat végzik, és millió kérdést tesznek fel. Látta maga előtt vérbe fagyott fiát, és emlékezett a műanyag cipzár hangjára a hullazsákon, amint összehúzzák az élettelen arc előtt. Felnyögött az emlékeken. - Üdvözlöm Svetlana. Emlékszik ránk? Dusán felügyelő vagyok, ő pedig a társam, Borisz nyomozó. Megengedi, hogy leüljünk egy pár percre? – Borisz két fehér sámlit húzott ki az ágy alól és helyet foglaltak rajtuk. Dada mondani akarta, hogy emlékszik rájuk, és persze, üljenek csak le, de nem jött ki értelmes hang a száján. Kinyitotta ajkait és gurgulázó hangot hallatott, majd eleredtek a könnyei. - Kérem, nyugodjon meg! Nem kell megerőltetnie magát, csak értesültünk róla, hogy felébredt – mondta halkan Borisz. Dada egy mappáért nyúlt, ami ott feküdt az éjjeliszekrényén és a tollal, ami rá volt csíptetve, írni kezdett. Jó látni magukat. Nem tudok beszélni. Dusán úgy fordult, hogy lássa amit Svetlana ír.

-

Dr.

Jurijjal

beszéltünk

és

említette,

hogy

gondjai

vannak

a

kommunikációval. Mennyi ideig voltam eszméletlen? – karcolta a papírra. - Nem vagyok benne biztos, hogy… - de ahogy Dusán ránézett a könyörgő tekintetre, nem volt lelke a hazugsághoz. – Nyolc évig volt kómában Svetlana. Dada először rémülten, majd megadóan nézett rájuk, könnyes szemei csak úgy ontották a lélek keserves nedűjét. Fejét elfordította és az ablakon keresztül próbált valami biztos pontot találni, amibe belekapaszkodhat. De nem talált semmit, mert már sötét volt odakint. Dada visszafordult és a kezébe vette a mappát. Lenka? A két nyomozó egymásra nézett, majd Borisz szólalt meg először. - Lenka egy pszichiátriai intézetben van, megtiltották a látogatását. Legjobb tudomásunk szerint jól van – hazudta. Igazából fogalmuk sem volt arról mi van a lánnyal. - Nézze Svetlana – kezdett bele Dusán. – Tudja, mennyi nyitott kérdést hagyott maga után az eset. Ha fel tudna idézni egy-két dolgot arról az időszakról, nagy segítség lehetne számunkra. A nyomozást már lezárták nem? – véste rá a mappára Dada. - Természetesen, de tudja, nem nagyon hagynak nyugodni a részletek… A múltat jobb néha nem bolygatni! – nyomta az arcukba a mappát. A tollat lerakta, fejét elfordította, a társalgást befejezettnek tekintette. Dusán és Borisz egymásra néztek és elkezdtek szedelőzködni. Visszatolták a székeket az ágy alá és Dusán lerakott egy névjegykártyát az éjjeliszekrényre. - Ha beszélgetni szeretne, hívasson fel valakivel és mi itt leszünk. Minden jót kívánunk Svetlana kisasszony! A beszélgetést mindannyian lezárták, a két nyomozó kisétált a kórteremből és becsukták az ajtót maguk mögött. Úgy mentek el, hogy be sem köszöntek a doktornak, igazából az egészet el is felejtenék, ha lehetne. Szó nélkül tették meg az utat a parkoló autóig, addig mindketten rágyújtottak. Borisz visszanézett még az épületre és próbálta belőni Svetlana ablakát. Mintha egy tekintetet látott volna az egyik ablakban, ami éppen visszahúzódik a sötétbe, hogy ne vegyék észre. Elpöckölte a cigarettát, beszállt a volán mögé és indított. Az ablakból az idegen nézte az autó piros lámpáit, amíg el nem tűnt a fák között. Mikor már nem látta, elfordult az ablaktól és Svetlana felé fordult. Odasétált az ágyhoz, megállt közvetlen előtte, jéghidegen, koromsötét szemekkel. - Helló Svetlana – monda rekedten, a halál bűzét árasztva magából.