A legszorosabb kötelék
Vikinek, ki álmodott valamit…
Első fejezet
Az őrjöngő vihar szakadatlanul rohamozta Zágráb külvárosát. Órák óta ordított a tornádó erősségű szél, nem kímélve élőt s élettelent.
Fákat
csavart
ki,
be
nem
csukott
ablaktáblákat
zúzott apró darabokra, telefonpóznákat fektetett az utakra, s egy jól irányzott villám kiégette a városi erőmű reaktorát is. Nem
kívánt
mást,
csak
mérhetetlen
rombolást,
sötétséget
és
káoszt. A közelbe becsapódó villám csattanása mély álomból riasztotta fel Mirkát. Görcsösen kapott hasához, s érezte, ahogy babája
feszíti,
őt
is
megijeszthette
a
vihar.
Az
éjjeliszekrény felé fordult, de az óra piros kijelzője helyett most
csak
a
sötétség
nézett
vissza
rá.
Émelygett
és
borzasztóan fájt a hasa. Megpróbálta felkapcsolni a kislámpát, de az csak üres kattogással felelt. Nincs áram – futott át a fején.
A
kinti
vihar
tikkasztó,
párás
meleget
varázsolt
a
szobába, az ablaktáblák homályosan adták vissza a rájuk zúduló esőcseppek
körvonalait.
hűtőszekrény
egy
kiszállni
ágyból,
az
Szomjas
szinttel a
két
volt
lejjebb lába
és volt.
közé
inni
akart,
Ahogy
tette
jobb
de
a
megpróbált kezét,
s
érezte, hogy merő víz az ágya! A magzatvíz! Kétségbeesetten kezdte rázni a mellette alvó férfit, de ő csak álmos nyögéssel felelt.
– Dragisha! Ébredj fel! Idő van! A férfi álmosan nyitotta ki szemét, de amint meglátta Mirka sötét alakját, ahogy fölé hajol, egyből magához tért. – Mi a baj, szívem? Megrémített a vihar? Gyere, bújj ide hozzám! – Nem! A magzatvizem! – suttogta. – Indulnunk kell! Dragisha felpattant az ágyból, de lábai még nem működtek, így hasravágódott
az
ágy
mellett.
Káromkodva
nyúlt
az
éjjeliszekrény felé, hogy villanyt gyújtson, ám az ugyanazzal a kattogással felelt neki is, mint két perccel előbb Mirkának. – Nincs áram – szólt Mirka. – A francba! – Dragisha tapogatózva kezdett el botorkálni a sötét
szobában,
hagyhatta
próbálta
tegnap
este
összeszedni levetett
gondolatait, ruháit.
Egy
hol
is
villám
megvilágította nadrágját a széken, az azt követő mennydörgésre mindketten összerázkódtak. Nem messze megtalálta az ingét is. Félig begombolva azt, rohant át az ágy másik oldalára, majd ismét végigzuhant a földön. Meg sem érezte, hogy vérzik a lába, felkapta Mirkát az ágyról, majd óvatosan kinyitotta a hálószoba ajtaját. – Látsz valamit? – Nem, de tudom, merre fordul a lépcső! Nyugi, nem ejtelek le! Az út a garázsig egy örökkévalóságnak tűnt Dragisha számára. Izzadt csókokat nyomva Mirka arcára lépkedett a sötétben, míg el nem érték az autót. A kocsi belső világítása egy pillanatra
elvakította, így hunyorogva tette be Mirkát az ülésre. Rohanva huppant be a másik oldalon, s már indította is az autót. A garázs
ajtaja
persze
nem
nyílt
automatikusan,
így
újra
kiugrott a volán mögül, s egy rántással kinyitotta a garázs ajtaját. A szél majdnem hozzácsapta a kocsi elejéhez, s millió tűként zuhogott az eső az arcába. Szitkozódva ült vissza az autóba, majd
csuromvizesen
fordult
oda
Mirkához,
és
hisztérikus
röhögésben tört ki. – Ez meleg volt! – üvöltötte, majd gázt adott. Az öreg bordó Mercedes csikorogva lőtt ki a garázsból, és már fordult is rá az útra. A szélvédőn át a kilátás egyenlő volt
a
nullával,
hiába
állította
maximumra
az
ablaktörlőt,
csak annyit ért el vele, hogy ide–oda kalimpált a szeme előtt. – Jól vagy, picim? Nemsokára ott leszünk a kórházban! – persze mindketten tudták, hogy nem igaz, a kórház ugyanis a legjobb
esetben
is
húszpercnyire
volt
otthonuktól,
most
ráadásul még a kint rekedt vihar is azon volt minden erejével, hogy visszatartsa őket. –
Persze,
tudom.
–
válaszolta
eltorzult
arccal
-
Nagyon
görcsöl a hasam! Mi van, ha itt a kocsiban… – Nem! Tarts ki még egy picit! Kérlek! – és Mirka úgy tett. Összeszorított összenyomott
foggal lábakkal,
autóban szüljön meg.
ült, és
szinte
azért
feküdt
fohászkodott,
az
ülésen
nehogy
az
Dragisha próbált minél gyorsabban haladni a Mercedesszel, és egyszer–kétszer meg is dobta az autót egy–egy víztócsa, amit az eső épített ki akadályként. Az égi háború egyre csak erősödött, az orkán vadul dobálta a kocsit az úton. Dragisha semmit sem látott, szinte rutinból ért
el
addig
a
szakaszig,
ahol
a
vihar
felállította
neki
halálos csapdáját. Az öreg Mercedes fékezés nélkül száguldott bele
a
kidőlt
villanypóznába,
s
egyik
vezetéktartó
pillére
szinte felnyársalta őt. Egyik pillanatban Dragisha még Mirkára mosolygott, holtan. ülésen
a
Mirka
következőben kifejelte
kicsavarodva,
a
pedig
az
szélvédőt,
szájából
egy
üléshez s
szegezve
ájultan
vércsík
indult
feküdt végig
ült az a
nyakán. Az összegyűrt autó motorháztetője alól sziszegő hang sivított, és hófehér füst indult meg a sötét égbolt felé. A tomboló vihar egy villámcsapással nyugtázta remekművét, s még jobban rázendített az esővel.
A lengőajtó a kórházi folyosón nagyot csattanva vágódott ki, s
a
hordágyon
fekvő
nő
egy
pillanatra
előjött
az
eszméletlenség sötétjéből. Mozdulni próbált, de egyik végtagja sem reagált akaratának. Kétségbeesve, már ha ilyen állapotban még jobban lehet, próbálta mozdítani jobb, majd a bal kezét, sikertelenül. Összeszedve tartalék energiáját egész testével mozdult,
de
erős
kezek
szorították
vissza,
majd
egy
röpke
pillanatig mintha egy nővér nyugtató mosolyát látta volna, ami mégis
inkább
rémültnek
hatott.
A
fölötte
rohanó
fénycsövek
bántották
a
szemét,
minden
egyes
neoncső
belemart
agyának
legmélyebb zugába, s megforgatta magát ott. Hunyorogva próbált visszaemlékezni,
mi
is
történt
valójában,
de
csak
sötét
villanások lepték el. …autóban volt, sötétség vette körül, hallotta az ablaktörlő ütemes nyögését. Az esőt mintha dézsából öntötték volna… Az
egyetlen,
porcikája,
és
amit
biztosan
borzalmasan
tudott,
görcsöl
a
hogy
hasa.
fáj
minden
Megpróbált
a
lepedőbe markolni, de vértől ragacsos kezei lecsúsztak róla. Érezte a vastag tűt a karjában, s hallotta az infúziósüveg ütemes csörömpölését, ahogy az ágy rohant vele az egyenetlen folyosó labirintusában. Hallotta körülötte az orvosok sürgető utasításait, de csak annyi jutott el a tudatáig, hogy valami borzalmas dolog történt vele. Próbált
visszaemlékezni,
de
valahogy
nem
tudott.
Lüktető
feje majd szétrobbant, szeretett volna ismét öntudatlanságba merülni, mert fájt ébren lenni. A
kórház
éjszakán
falain
immár
kívül
sokadszor
rekedt
vihar
csapott
bele
tombolt, egy
kósza
s
ezen villám
az a
kórházba. Az egetverő robaj nem váratott magára egy pillanatot sem,
s
hunyorogni
látszott
az
egész
épület
az
elektromos
kisülés alatt. A mennydörgés ismét visszarántotta a folyékony kábulatból Mirkát,
s
a
pillanatnyi
áramkimaradás
emlékeket, hogy azok majd szétvetették.
úgy
hozta
vissza
az
…siettek valahova, az biztos… Dragishával… ő vezetett… aztán beszélt hozzá, mintha nyugtatta volna valamiért… ugyanakkor izgatott is volt a hangja, szinte úszott a boldogságtól… …Az éjszakai autóutat csak elmosódva lehetett látni, néha teljesen
elvakította
az
embert
a
szemben
haladó
autók
fényszórója! De nem is volt belőlük, talán ha egy. Vagy inkább egy sem? Vagy az valamikor máskor volt? Most már nem tudta biztosan. Talán ha nem lett volna a vihar, vagy talán ha nem figyelte
volna
a
mellette
ülőt
állandóan…
talán.
De
a
villanyoszlop ott volt az úton, és az autó fékezés nélkül rontott rá! Emlékezett a betört üvegek csörömpölésére, majd a sziszegő hangra. Aztán semmi… A
hasában
lévő
görcsök
egyre
gyakrabban
jelentkeztek,
mintha… mintha terhes lenne! Nyöszörögve próbálta kérdezni a körülötte lévőket, de hang helyett vér buggyant ki a száján. Könnyek öntötték el a szemét és üvölteni tudott volna, de nem tudott. A műtőben már vártak rá, itt nem fehérbe voltak öltözve, hanem zöldbe. Hirtelen emelték át a hordágyról a műtőasztalra, és valaki hátulról fejét elfordítva egy műanyag csövet dugott le a torkán. A szörcsögő hang idegesítette, ahogy szívták le a torkából a vért, de nem tudott vele sokáig foglalkozni, mert egy
másik
beszélni.
ember,
akit
szintén
nem
látott,
elkezdett
hozzá
–
Hallja,
amit
mondok,
asszonyom?
–
aztán
megjelent
a
hanghoz tartozó arc is, fiatal férfiszempár meredt rá kérdőn egy műtős maszk fölül. A nő bólintani próbált, de nem ment, úgyhogy csak a szemét hunyta le egy pillanatra válaszképpen. – Nyugodjon meg, kérem… – a hang elmosódott a fejében, de próbált minden erejével összpontosítani… mindent… Érezte, hogy csúszik
ki
ráharapott
a a
valóságból nyelvére,
és
hogy
maradék a
erejét
fájdalom
összeszedve
kizökkentse
őt,
csuszamló süllyedéséből. –…áááát! – aztán az altató érthetetlenné nyújtotta a hangot és az ahhoz tartozó arc is elhomályosult. Még egy pillanatig megpróbált
kapaszkodni
a
valóság
egyre
vékonyabb
szálába,
aztán feladta. …át. Vajon mit akart mondani? …át. Magát? A babát? Kérlek, add Istenem, hogy a babának ne legyen semmi baja! A kérdésre, mellyel elmerült az öntudatlanságba, már nem adatott
válasz.
Mély
kómába
merült,
ahonnan
nem
volt
már
visszaút. Az elkövetkező félóra a műtőben nem szólt másról, csak
a
halállal
való
küzdelemről,
hol
a
fekvő
nőt,
hol
magzatát mentve. Aztán
a
vég
olyan
hirtelen
jött,
mint
a
kezdet.
A
mozdulatlanul fekvő Mirka életet adott egy kislánynak, s ezért sajátját
adta
cserébe.
Dragisha
volt
utolsó
gondolata,
leendő gyermekük. Remélte, Dragishának nem esett baja…
meg
Második fejezet
A vihar nemcsak Zágrábot érintette, hanem egész Európát is. Spanyolországtól nem
kímélte
egészen
Törökország
Franciaország
déli
Balkánon
partvidékét
lévő
sem,
részéig,
Svájcba
is
belemart. Olaszország döntött,
több
maga
volt
várost
és
a
káosz,
települést
a
csapadék
zárt
el
a
is
rekordot
külvilágtól.
Rómában soha nem látott vihar tombolt. Az utcákon néhol bokáig érő víz hömpölygött, a csatornák telítődtek, és ahelyett, hogy nyelték
volna
az
esővizet,
visszalökték
azt.
Sok
helyen
küzdöttek áramkimaradásokkal, volt, ahol már órák óta sötétség honolt.
Ebben
az
üvöltő
feketeségben
a
Colosseum
démoninak
hatott, mintha csak rég nem látott gladiátorai után bömbölne. A szél zúgva rohant végig oszlopai közt, be–betekintve minden elhagyott zugba. A környéken már órák óta nem volt áram. Egy régi épület mégis
kitartóan
pislákolt,
akár
egy
utolsó
menedékhely
a
sötétség végtelen óceánjában. A homlokzat büszkén hirdette St. Catherina kórház kőbe vésett nevét. Az épület egyik ablakában egy férfi homályos alakja állt, és kitartóan szívta immár sokadik cigarettáját, már ő maga sem tudta,
hányadikat.
lógott
rajta.
Sötétkék
Merengve
nézte
öltönye a
kint
teljesen zajló
rendezetlenül szüntelen
égi
háborút,
s
a
világ
legszerencsésebb
és
egyben
legboldogabb
emberének érezte magát. Már csak percek kérdése, és apa lesz! Most már biztos, hogy csak percek vannak hátra… Francesco Mazotti három órával ezelőtt is így érzett, amikor első
cigarettájára
gyújtott
rá
a
régi
kórházépület
folyósólyán. Egy világszerte elismert szoftvercégnél dolgozott programíróként, évi jövedelme hat számjegyű volt euróban. A telefonhívás városon.
után
Autóját
választotta,
de
munkáját
félbehagyva
hátrahagyva, hamar
rájött,
inkább hogy
a
rohant a
keresztül
a
tömegközlekedést
leggyorsabban
bizony
gyalog fog ideérni. Feleségével
öt
évvel
konferencián,
Kínában.
nővérként,
egy
Isabella olyan
s
elmélyítették
Izabel
városszéli
Biscone.
„szerelem
ezelőtt
Nevét
első
egy
máris
látásra”-féle
meg
menedékhelyen
mulatóban
hallva
érzelmeiket.
ismerkedett
dolgozott
botlottak fülig
volt,
Gyűlöltek
s és
egy
egymásba.
beleszeretett, az
évek
csak
feleslegesnek
tartottak minden percet, amit külön kellett eltölteniük. Francesco
megunta
az
álldogálást
és
célba
vette
a
legközelebbi padot. A pad kopott volt és kényelmetlen. Fényes lakkal
volt
valamikor
lekenve,
de
az
idő
már
rajtahagyta
kézjegyét. Előregörnyedve nézett egy összegyűrt papírfecnit a szemben lévő, ugyancsak kényelmetlennek látszó pad alatt… Emlékezett, mikor abban a bizonyos Kínai bárban az a csinos lány
a
bárpultnál
annyira
szorongatott
valamit
a
kezében.
Egész este ökölbe szorítva tartotta kezét, míg beszélgettek,
rövid
szoknyáján
nem
jutott
hely
egy
zsebnek
sem,
ahová
begyűrhette volna. Emlékezett, mikor a lány kiment a mosdóba, s a mellette lévő szék alá dobta a fecnit. Mikor a lány eltűnt, felvette és elolvasta.
Kellemetlenül
érezte
magát,
hisz
semmi
köze
nem
lett volna hozzá, de kíváncsisága hajtotta. Mikor szétnyitotta az
összegyűrt
papírt,
egy
árcímke
volt,
valószínűleg
rajtafelejtette frissen vásárolt blúzán vagy szoknyáján. Felállt ismét, valahogy az üldögélés sem esett jól. Hol van már az az orvos, és miért nem jön már ki gratulálni neki? Ránézett órájára, s ekkor tudatosult benne, hogy reggel evett utoljára. Az ablakhoz sétálva egy újabb cigarettára gyújtott, s
megpróbálta
kivenni
a
Colosseum
fekete
körvonalait.
Megpróbálta elképzelni, hogy milyen is lehetett a régi római kor, mikor még élethalálharc folyt nap mint nap pompás falai között. A cézárok ideje persze már rég lejárt, de csodálatra méltó
építményeik
a
mai
emberiséget
ámulatba
ejtették
ugyanúgy, mint Francescót. Eszébe jutott a szendvics, ami táskájában lapult már reggel óta. Elképzelte, milyen állapotban lehet, de éhsége győzött és kivette a táskából. Úgy látott neki, mint aki már hetek óta nem evett
egy falatot sem. Evés közben elnézett a folyosó
túlsó végébe, ám az beleveszett a sötétségbe. Hideg borzongás futott végig rajta. Hogy lehet, hogy a folyosó másik felén nem égnek a lámpák? Aztán meg ez a nagy csend. Semmi mást nem hallott,
csak
a
vihar
tombolását,
mennydörgését.
Még
egy
nővért sem látott, nemhogy orvost. Egy kórházban nyüzsgés van, mindenki siet valahová, itt viszont halálos nyugalom vette őt körül.
A
kórházban
találkozott,
ő
a
mondta
portáson lenn
a
kívül
még
hallban,
egy
hogy
lélekkel jöjjön
sem
fel
a
harmadik emeletre, a folyosó végén várakozzon a műtő előtt. De azóta senkit sem látott. Ahogy végignézett az üres folyosón, látta,
hogy
minden
ajtó
csukva
volt,
ami
más
körülmények
között akár teljesen normálisnak is hathatott volna. De nem itt és nem most. Felállt, s a szájában levő falatot gombócként nyelte le. Lassan minden részlet kirajzolódott előtte, amit eddig észre sem vett. Csak állt szendviccsel a kezében és ámulva nézett körül.
A
mennyezeten
halványsárga
lámpák
próbáltak
valami
fényt produkálni, amit az omladozó világoszöld fal teljesen elnyelt.
Néha
meg–megvillant
próbált
ellenállni
a
egy–egy
villámcsapások
izzószál,
sercegve
által
keltett
túlfeszültségnek. Francesco közelebb hajolt a falhoz és végighúzta rajta az egyik ujját. A fal nedves volt és dohos, sehogy sem illett egy kórházhoz. A folyosó padlója hatalmas tört fehér márvánnyal volt
kirakva,
Undorodva
aminek
emelte
fel
lapjait a
penészes
tekintetét,
fuga maradék
fogta
össze.
szendvicsét
visszagyűrte a táskába. Elnézett a folyosó másik vége felé és kirázta a hideg. Jeges félelem kezdett eluralkodni rajta. Akár egy rossz álom – gondolta.
A folyosó másik vége hívogatóan sötétlett előtte, szinte késztetést érzett, hogy menjen és nézze meg,
mit is rejt.
Ahogy nézte a homályt, megnyúlni látszott az egész hossza és egyre távolabbinak tűnt a vége. Tett
egy
mélyről
lépést,
jövő
megremegett.
majd
sóhajt Hátát
még
egyet.
hallott
verejték
A
volna,
távolból szinte
csiklandozta,
minta
egész
egy
teste
félelem
kezdte
zsibbasztani egész testét. Elindult lassan. Fémes csörömpölést hallott a folyosó végéből, mintha egy infúziós állvány dőlt volna el. – Halló! Van ott valaki? – elég bizonytalanra és vékonnyra sikerült a hangja, de ezt saját félelme számlájára írta. –
Már
hogy
ne
lenne
–
mondta
csendesebben
–,
hisz
egy
kórházban vagyunk. Vagy csak inkább nyugtatta magát. Most már semmiben sem volt biztos.
Ideges
röhögés
szaladt
ki
a
száján,
majd
továbbaraszolt a folyosón. Ahogy távolodott biztonságot nyújtó padjától, egyre jobban fogták el a különböző kételyek. Közben a vihar is folytatta ádáz játékát a kórház falain kívül.
A
szél
szakadatlanul
rohamozta
pattanásig
feszült
üvegtábláit, a belső udvaron a több száz éves fák recsegve hajlongtak,
úgy
érezték,
ütött
a
végső
óra.
A
lehullott
faleveleket összegyűjtötte a szél, majd őrült módjára vágta hozzá
hol
a
kórháznak,
hol
végigszáguldott velük a kis parkon.
pedig
csak
egyszerűen
Már egész kicsinek hatott a pad, ahol még az imént mámorban úszott, mikor megállt egy ajtó előtt. Nem tudta, miért pont ezt
az
ajtót
választotta.
Állt
az
ajtó
előtt
és
bámulta
rozsdás kilincsét. Érezte, hogy verejtékcseppek jelennek meg homlokán,
s
lassan
textilzsebkendőt
csurognak
zakója
lefelé.
zsebéből,
azzal
Elővett
próbálta
egy
felitatni
izzadságát, de nem tudta összeszedni magát. Csak állt, mint egy kövület az ajtó előtt, s megbabonázva nézte azt. Szeretett volna megfordulni és elrohanni,
le a lépcsőn, ki ebből az
épületből, minél messzebb ettől a félig omladozó, történelem előtti borzalomból. Minden erejét összeszedve megmozdította a kezét és rátette a rozsdás kilincsre. Hűvösnek hatott, egy kicsit
talán
pillanatban
meg egy
is
nyugtatta.
mennydörgés
Lenyomta,
kíséretében
majd
abban
a
teljes
lett
a
sötétség… Eltelt egy pár pillanat, míg kezdett hozzászokni szeme a hirtelen ráboruló feketeséghez, de később azt gondolta, inkább sose szokott volna. Egy következő villámlás megvilágította a kórtermet, és döbbenten vette észre, hogy a helység teljesen üres. Ágyak voltak ott rendezetlenül, kilógó belű matracokkal, betegei
rég
elhagyták
már
őket.
Rozsda
és
penész
borított
mindent, a halál szaga terjengte körül a kórtermet. Tekintete egy földön fekvő infúzióállványra tévedt, a rajta lógó palack kissé sötét,
távolabb
gurulva,
rászáradt
megvilágította
az
szilánkokra
masszával ágyakhoz
bevonva. tartozó
törve A kis
feküdt,
következő
valami
villámlás
szekrényeket,
mint
megannyi
testőr,
fiókkal
vagy
a
fal
mentén
ajtóval.
sorakoztak,
Francesco
talpa
némelyik alatt
nyitott
törmelékek
csikorogtak, minden egyes mozdulata azt kiabálta, hogy „Igen, valóban fenn vagy és nem álmodsz!”. Megfordult és eszeveszetten rontott ki az ajtón, vissza a folyosóra, annak vége felé, ahonnan jött, ahol még nem volt semmiféle iszonyat, semmiféle rémálom. A sötétben úgy hatott, mintha legalább száz métert gyalogolt volna idefelé és soha sem érné el a „MŰTŐK” feliratú ajtót. Tüdeje eszeveszetten sípolt,
s
borzalmasan
összegörnyedve cigarettáját fel
az
az
ajtó
szívta
ajtót,
de
szúrt
az
oldala,
előtt
türelmetlenül.
túl
sötét
volt
de
végül
ismét,
ahol
Gondolkodás benn,
nem
ott
állt
számtalan
nélkül
látott
tépte
semmit.
Fülledt, dohos levegő csapta meg, és még valami más is. Bűz facsarta
az
orrát,
izzadságtól
nedves
kendőjét
orrához
szorítva próbált nagyokat pislogni, hátha lát valamit. Eszébe jutott
öngyújtója,
amit
mindig
magánál
hordott.
Még
Isabellától kapta, mikor egyévesek voltak. Ott dudorodott a zsebében most is, egy csilingelő kattanással életre keltette. A
műtő
hasonló
látványt
nyújtott,
mint
a
félig
rothadó
kórterem a folyosó másik végében. Ameddig szeme ellátott az öngyújtó által létrehozott kicsiny világban, mindenhol a káosz uralkodott. Látta az ismerős rozsdás szekrényeket, penésszel bevont
tárgyakat,
összetört
gyógyszeres
üvegeket,
szanaszét
szórt ampullákat és fecskendőket. Egy hangra lett figyelmes, ami nem is jött olyan messziről, ahol állt. A halk mocorgást
egy
gyermek
volt,
gügyögése
szinte
követte.
zsibbadt
a
Francesco
félelemtől.
szíve Mit
a
keres
torkában itt
ő
egyáltalán, és mi ez az egész? Hogy került ide? Vett egy nagy levegőt, majd kifújta, és keresni kezdte a hang forrását. Borzalmasan melege volt, nem is tudta, miért van
még
jutni,
mindig majd
lelkierejére látvány,
rajta combja
szüksége
ami
fogadta,
a
zakója.
Oldalazva
nekiütközött volt
ahhoz,
elpattintott
próbált
valaminek
hogy
ne
benne
és
üvöltsön minden
beljebb minden fel.
A
erőlködést
ahhoz, hogy uralkodni tudjon magán. Isabella ott feküdt a műtőasztalon vérben ázva, szétvetett lábakkal,
két
köldökzsinórral
lába
között
összekötve
pedig
egy
eszméletlen
újszülött
anyjával.
gyermek,
Eszméletlen
vagy inkább halott? Nem mozdult, és a mellkasa is mozdulatlan volt. Francesco üvölteni próbált, de csak egy hangtalan sikoly hagyta el a torkát. Leblokkolt. Valahogy minden olyan sűrűnek hatott, de második próbálkozásra már torkaszakadtából üvöltött segítségért. Talán saját őrjöngése zökkentette vissza őt a pánikból, de már semmi sem számított, csak az, hogy minél előbb kint legyen ebből az épületből a csecsemővel együtt. Pánikszerűen kezdett keresni egy ollót vagy bármit, amivel vágni lehet, de nem talált semmit. Leguggolt, bevilágított az ágy alá, de ott sem járt
több
szerencsével.
Újra
a
pánik
jeges
keze
kezdte
simogatni, de tudta, ha még egyszer enged, és pánikba esik, többé nem kerül ki belőle.
Állt
a
műtőasztal
Gondolkodott,
már
mellett
amennyire
és
nagy
tudott,
aztán
csattant valami a folyosón. Nem tudta,
levegőt óriási
vett.
robajjal
mi lehetett az, de
sejtette, hogy el kell innen tűnnie, méghozzá amilyen gyorsan csak lehet. Ránézett
a
kisgyerekre,
majd
Isabellára,
végül
az
őket
összekötő, vértől lüktető lila zsinórra. –
Ne
haragudj!
köldökzsinórt
és
–
mondta,
elkezdte
majd
két
tépni.
Az
kezével
megragadta
csúszott,
a
a
kisbaba
rúgkapált és ordított. Francesco zokogni kezdett és Istenhez fohászkodott, hogy adjon valami épkézláb ötletet, mert menten megőrül. Vértől ragacsos kezeivel próbálta kitörölni szeméből a könnyeket, de csak rontott a helyzetén, csípni kezdte az alvadt vér. A csecsemő a műtőasztalon egyre rosszabbul nézett ki, az ájulás
határáig
hergelte
magát.
Francesco
megsimogatta
és
csitítgatta, de az csak üvöltött és jelét sem adta annak, hogy be szeretné fejezni valamikor is. – Gondolkodj, az isten szerelmére! – mondogatta magának. Émelyegni kezdett az egyetlen megoldás gondolatától, de egy, a közelbe
csapódó
villám
robaja
visszabillentette
őt,
és
fogta
a
határozott. Lehajolt
az
asztal
széléhez,
és
két
kezébe
köldökzsinórt. Egy pillanattal később üvöltve harapott rá, s fém
ízű
folyadék
tódult
a
szájába.
A
kisbaba
felsikított,
Francesco görnyedve öklendezett a műtőasztal mellett.
Hosszú, egymás utáni elektromos kisülések villantak be a folyosóról, épületet. egyik
és
a
következő
Vakolat
hullott
szomszédos
mennydörgés
le
a
megrázta
menyezettről
teremben
nagyot
innen!
Felkapta
és
csattanva
az
egész
valahol
dőlt
el
az egy
bútordarab. El
kell
tűnnie
gyermekét,
betekerte
a
zakójába és egy utolsó csókot lehelt Isabella homlokára. – Ég veled! – aztán kirontott a folyosóra. Rohanni
kezdett
elhallgatott,
a
lépcsőforduló
mintha
megnyugodott
felé,
közben
volna.
a
Mikor
csecsemő elérte
a
fordulót, sikítást hallott abból az irányból, ahonnan jött. Dermedve torpant meg és őrülten járt az agya. Isabella volt az? – Ne! – sikította valaki. Most már biztos volt benne, hogy Isabella az! Megfordult és elkezdett
visszafelé
futni.
Villámlások
és
mennydörgések
bombázták a kórházat szakadatlanul, szinte megállás nélkül. Kivehetetlen suttogásokat hallott mindenhonnan, talán a saját fejéből. Kezdi elveszteni az eszét – futott át rajta. Francesco megállt a műtő bejáratánál, újra öngyújtója után kutatott.
Egyik
öngyújtóval irányba
kezében
lépett
indult
el,
babáját
vissza amire
a
szorongatva,
sötét
helyiségbe.
emlékezett,
meg
is
másikban Az
az
előbbi
találta
a
műtőasztalt, de az csak vértől síkosan verte vissza az apró lángot. Az asztal üres volt!
Pánikszerűen fordult meg ismét, hogy meneküljön, de Isabella jelent meg közvetlen előtte. Szemei vérrel voltak telítve és sírt. Fehér köntöse szakadtan lógott rajta, vértől és koszos penésztől mocskosan. Francesco felordított és maradék erejét kellett összeszednie ahhoz, hogy ne ájuljon el. – Mi történt velem? – kérdezte hüppögve a lány. – Úr isten, Isabella, mi a fene folyik itt? – suttogta Francesco remegő hanggal. Isabella nem szólt semmit, csak meredt a kisbabára. – Miért veszed el tőlem a kislányomat? – El kell tűnnünk innen azonnal! Menjünk! – azzal megfogta Isabella kezét, de az, mint egy szikla, meg sem mozdult. Hideg volt, akár a jégcsap. – Add vissza a kislányom! Nem érted? – üvöltötte. –
Induljunk
el,
könyörögve
kérlek!
Szeretlek,
az
isten
szerelmére! Csak menjünk innen – a vége már csak suttogva jött ki a torkán. – Add vissza a kislányom! – ordította – Nem érted?! Add vissza! Az enyém! – azzal elkezdte rángatni a gyermeket. A
kisbaba
Francesco
újra
őrjöngve
rákezdett, rántotta
és ki
torkaszakadtából a
csecsemőt
ordított.
Isabella
kezei
közül, majd ugyanazzal a lendülettel visszakézből megütötte őt. Az asszony egyensúlyát vesztve csapódott fejjel az ajtónak és nagyot reccsenve terült el a földön. Rángatózva spriccelt szétnyílt koponyájából mindenfelé a vér. Francesco csak állt és
forogni
kezdett
vele
a
világ.
Meredten
nézte
Isabella
remegő holttestét, és nem értette, miért kell neki ezt az egészet
megélnie,
Könnyek
lepték
értelmét megölte
mi
el
rosszat
a
szemét,
vesztette
minden,
Isabellát.
Megölte
szeretett,
vele
kislányra,
aki
Francesco
együtt
és
miért
bünteti. Hirtelen
sírni
kezdett.
aminek
eddig
értelme
őt,
akit ami
bámult
zakóját
ki
és
mindent,
ásítva
végighúzta
tett,
a
világon
szép
vissza
nedves
a
volt.
volt,
legjobban Ránézett
óriási
orrán,
is
a
szemeivel.
aztán
megindult
kifelé. Hallotta
a
vihar
őrjöngését,
de
az
jelentette
számára
a
realitás egyetlen mivoltát. Rohanás közben megint hallotta a suttogásokat –Gyilkos! –Csecsemőrabló! –Betolakodó! – Hagyjatok békén! – üvöltötte a sötétbe. A lépcsőház végtelennek tűnt, míg elérte a legalsó szintet. A hatalmas aulát villámok világították meg. Francesco rohanás közben a portás pultja felé nézett, és cseppet sem lepődött meg rajta, hogy senkit sem lát ott. A több száz éves, hatalmas tölgyfaajtó nyikorogva tárult ki, és hideg esőzuhany záporozott Francesco arcába és újszülött gyermekére. kezdett.
A
kórház
Csókolgatta
lépcsőjén kislányát
térdre és
rogyott
könnytől
és
csillogó
zokogni arccal
mondta ki nevét. – Laura. Édes kislányom! A kórház bejáratát tartó kőistenek meredten nézték őket, esőtől ázva, több száz évet maguk mögött tudva, ahogy apa, lányát dédelgetve, zokogva fohászkodik Istenéhez, és csak azt
hajtogatja,
hogy
„Miért?”,
meg
hogy
„Ez
nem
lehet
igaz!”.
Később, mikor Francesco vissza próbált emlékezni, hogy meddig térdelt
a
zuhogó
örökkévalóságnak
esőben,
tűnt.
Hogy
csak miként
annyit került
tudott, haza,
hogy arra
egy egész
életében nem tudott visszaemlékezni. Igazából nem is nagyon akart. Örült, hogy lányával együtt túlélte a borzalmakat, a miérteket, úgy érezte, jobb nem bolygatni. Minden bizonnyal igaza volt.
Harmadik fejezet
Lenka másra sem tudott gondolni, csak az estére, amit már oly régóta várt. Legszívesebben kivett volna egy szabadnapot az iskolából,
már
ha
létezett
volna
ilyen.
Beteget
nem
akart
színlelni, hisz ugrott volna az esti mulatság, apukája tett volna róla. Dada különben sem nézte volna jó szemmel. Imádta Dadát, hisz ő volt az, aki felnevelte őt. Anyjaként tekintett
rá,
most
már
elég
nagylány
volt
hozzá,
hogy
felfogja, mi is történt valójában. Tudta, hogy a Dada azóta van vele, mióta megszületett, s anyukája nem jött ki többé a kórházból, mert autóbalesetet szenvedett. Ahogy ott ült a padban, vörös haja fürtökben omlott vállára. Hófehér arcát halvány szeplők díszítették, smaragdzöld szemei üresen nézték a tanárt a táblánál, gondolatai teljesen máshol jártak. Hol is járhattak volna, ha nem az esti születésnapi partiján.
Elvégre
is
az
ember
csak
egyszer
lesz
tizennégy
éves. Sorra próbálta venni, mit is felejthetett el. Barátnőit és barátait mind meghívta az iskolából és a térről is. Meg azt a helyes fiút is a szomszéd autóműhelyből, végül is egy iskolába járnak, igaz, Mirkó két évfolyammal volt idősebb, de ez most nem
számított.
cukrászdájából,
meg
Dadával vettek
rendeltek lufikat
is,
tortát mindenféle
kedvenc színben.
Szerpentin,
konfetti,
papírsüvegek.
Mind
megvoltak
már.
Bohócot nem szeretett volna, bugyutáknak tartotta őket, bár Dada azt is felvetette. A tanítás végét jelentő csengő visszarántotta a valóságba, és már szedte is össze a padról szanaszét szórt dolgait – ceruzát,
egy
eltüntette
radírt,
az
két
füzetet
meg
egy
iskolatáska
mélyén.
Tolakodva
hegyezőt rohant
–
majd
végig
a
folyosón, le a lépcsőn ki az iskolából, ahol valószínűleg Dada fog rá várni valami születésnapi finomsággal. Ott is volt, ahogy
remélte,
kövérkésen,
mosolyogva,
szalmaszatyrával
a
kezében, hosszú kabátban, amit télen–nyáron egyaránt hordott. Lenka odaszaladt hozzá, az idős néni megpuszilta homlokát. – Szervusz, egyetlen bogaram! – Szia, Dada! – és egy puszit nyomott az arcára. – Ma nem busszal megyünk, ahogy szoktunk – jegyezte meg, mire Lenka felkapta a fejét. – Azt hiszem, útba kell ejtenünk Zarko cukrászdáját. Lenka mosolygott, és egy újabb puszival jutalmazta az idős hölgyet. Megfogta kezét, szinte eltűnt húsos tenyerében, és így indultak útnak. Szerette nagyon Zarko cukrászdáját, biztos volt benne, hogy sehol fagylaltot
készíteni,
sem tudnak olyan finom sütiket meg mint
ott.
Egyszerűen
imádott
ott
mindent. –
Mi
történt
ma
érdeklődését a dadus.
az
iskolában?
–
kezdte
mindennapos
– Képzeld el, nem kellett ma felelnem semmiből! Tudod, a szülinapom miatt! – Szép kis dolog, mondhatom! Ha a hercegnőnek születésnapja van, máris fel van mentve felelésből! Lenka együtt
látta
a
nevettek
tetetett rajta,
felháborodást
a
pufók
kislánynak
még
a
a
arcon, könnyei
és is
kicsordultak. Elindultak kéz a kézben, le az iskola mögötti utcán, végig Lenka kedvenc útvonalán, Zarko cukrászdája felé. Lenka egyszerűen a fellegekben járt, nem is hallotta mikor Dada
elkezdte
mesélni
neki
a
piacon
töltött
délelőttjét,
milyen szép burgonyákat látott, na meg azok a szép gyümölcsök, aztán meg, hogy milyen egészségesek is, és hogy többet kéne belőlük ennie! A kislány csak rugdosta az őszi faleveleket, és arcán mosollyal nyugtázta, mennyire is szereti ezt a túlsúlyos idős hölgyet az oldalán. Gondolatai elkalandoztak, el egészen apukájáig, mert valami nyomasztotta őt nagyon. Valami nem volt rendben, érezte. Furcsa volt valahogy. A furcsa nem is olyan jó szó – javította ki magában Lenka –, inkább szokatlan. Egyre gyakrabban nézi őt merengve, egyszer még azt is észrevette, hogy fürdés közben leselkedett! Egyik éjjel arra riadt fel, hogy apukája a sötétben kószál az ő szobájában. Reggel már nem is volt benne annyira biztos, olyan álomszerű volt az egész. Gondolatait elnyomta, próbált nem foglalkozni velük. Ahogy
sétáltak
kéz
a
kézben,
lassan
visszatért
Dada
történetéhez, de valami még ott volt a levegőben. Az érzés, hogy valaki figyeli őket, lassan jutott el a tudatáig. Dada
már a postán töltött idejét ecsetelte, Lenka azonban hegyezni kezdte
érzékeit,
követi
őket,
mi
történik
méghozzá
már
valójában
az
iskola
körülöttük.
óta!
Óvatosan
Valaki nézett
körül. Először nem látott semmi szokatlant, de másodszorra már észrevette a fiatal nőt az utca túloldalán. Talán nem is lenne benne semmi különös, ha nem szorongatna egy óriási csomagot a kezében,
és
divatjamúlt,
nem élénk
bámulná
őket
folyamatosan.
színkompozíciókból
állt,
testhez
Öltözéke feszülő
rövid ruhához szandált húzott, és igen hóbortosnak tűnt így ezen az őszi délutánon. Még akkor sem fordult el, mikor Lenka megtorpant és hunyorgó tekintettel fürkészte, ki is lehet, és mit akarhat tőlük. Dada zavartan nézett hol a kislányra, hol a túloldalra, ahol semmi
különöset
nem
látott,
csak
a
sárguló
bokrokat,
majd
gyengéden megrántotta Lenka pici kezét, mintegy jelzésként, hogy ideje menniük. Lenka azonban nem érezte a jelzést, nem mozdult, mint egy kőszobor,
úgy
állt
ott.
Feje
megtelt
halk
suttogásokkal,
zsibbadni kezdett a tarkója, szeme csak a szemben álló nőre fókuszált, a külvilág megszűnni látszott körülötte. Dada már erősebben
kezdte
húzni,
és
nevén
szólongatta
egyre
zavartabban, de Lenka csak állt, ködös tekintettel, tudomást sem véve róla, bámulva a túloldalt, s az ott álló nőt, aki egy óriási csomagot szorongatott a
kezében, világoskék masnival
átkötve. A halk suttogás egyre hangosabb és agresszívabb lett,
Dada már fennhangon faggatta őt, hogy mit is lát ott szemben, persze semmi sem jutott el ebből hozzá. A nő, aki szemben állt, megindult feléjük. Hirtelen lépett le a járdáról körül sem tekintve, csak a kislányt nézve. Úgy hatott, hogy a nő csurom víz és mintha sáros is lett volna. Sietve szedte lábait, de a nagy csattanás hirtelen jött a semmiből,
a
nő
torkaszakadtából
pedig sikított,
átbukfencezett az
autó
az
pedig
autón. fékezés
Lenka nélkül
továbbhajtott. Dada elfehéredett és letérdelt Lenkához, úgy rázta a vállánál fogva. – Mi az ördög van veled!? – üvöltötte Dada és rémülten nézte, ahogy szeretett csöppsége zokog. Szemét összeszorítva állt és remegett, közben pedig nem hagyta abba a sírást egy pillanatra sem. Dada is elkezdett sírni, nem tudta, mi tévő legyen,
letérdelt
nyugtatta
a
hozzá,
törékeny
úgy
kislányt,
ölelte aki
magához mindene
szorosan volt
ezen
és a
földkerekségen. Mire
Lenka
kezdett
megnyugodni,
a
környék
egy
sötétebb
tónust vett fel, s ahogy a sötét felhők kezdtek gyülekezni, a gyenge szél egyre jobban fújt. Lenka szipogva nézett oda, ahol a nőt halálra gázolták, de immár semmi jel nem utalt arra, hogy valóban megtörtént volna. Felnézett az égre, az óriási felhők alatt Lenka még kisebbnek érezte magát. A suttogás a fejében abbamaradt, üres tekintettel nézett körül. Látta, hogy mindenki siet hazafele a készülő vihar elől, pár perce még a nap is sütött, és olyan boldognak érezte magát.
Hirtelen megakadt a tekintete valamin. Valami pici dolog volt, ami nem illett a környezetbe, és az a valami az úton feküdt, pár méterre tőlük. Lenka lassan kiszabadította magát Dada öleléséből és elindult felé. Már az út közepén járt, mikor odaérkezett hozzá és leguggolt érte.
A
hajtű
brillekből
két
egymásba
kirakva.
Csöpp
fonódó
keze
szívet
összezárult
ábrázolt,
apró
körülötte,
és
magához szorította. Dada csak állt a járdán szótlanul, valahogy nem merte a varázst megtörni semmivel. A szeme sarkából látta az autót, ami balról jött és már kiabálni próbált, de a hosszú kürt, ami az autóból süvített, elnyomta hangját. Az autó csikorogva állt meg az út közepén guggoló Lenka előtt pár centivel, és ahogy a kislány benézett a volán mögé, a sofőrnek torkán akadt minden átok, amit kizúdítani készült. Dada odarohant a kislányhoz és elrángatta, szólni azonban ő sem tudott semmit, annyira meg volt rémülve. Az
út
kapuját,
hazafelé már
az
csendben eső
is
telt.
Mire
elkezdett
esni,
kinyitották a
szél
a
meg
kert egyre
erősebben fújt. Patrik, Lenka apukája mosolyogva fogadta őket egy habverővel a kezében, köténnyel a derekán. –
Isten
hozta
a
szülinapost
itthon!
–
és
átölelte
a
kislányt. – Szia, Apuci! – csak ennyi tellett tőle pillanatnyilag, és már bontotta is ki magát Patrik öleléséből.
Patrik Dadára nézett, de ő csak zavartan mosolygott, Lenka meg
el
is
lehajította
tűnt a
a
sarokba
lépcsőn, és
fel
a
végighasalt
szobájába. az
ágyán.
Táskáját
Koszos
kis
kezét szétnyitotta, a hajtű még mindig ott volt, nem csak a képzelet szüleménye volt. Tetszett neki a két pici szív, de valahogy borzongott is tőle, hiszen ez volt az egyetlen dolog, ami valami valóságérzetet hagyott az iskola utáni borzalmak mögött. Lenka hanyatt fordult, majd ismét hasra, így elérte az ágya mellett lévő éjjeliszekrény fiókját, és egy dobozt halászott ki onnan. Zenélt, ahogy a fedelét felnyitotta, és a hajtűt betette a többi kincs közé. Betolta a fiókot, majd hanyatt feküdt
ismét
a
plafont
bámulva,
ahol
világoskék
felhők
úszkáltak. Végiggondolta a délutánt, és grimaszolva könyvelte el, hogy kimaradt a cukrászda, Zarko világhírű finomságaival együtt.
Negyedik fejezet
Szicília
szigete
halászhajó már,
vörösen
motorja
hogy
izzott
jólesően
hazaérjenek.
trapézfarmerében, Gyenge
szellő
jártak
vajszínű
végiggombolva.
bő Néha
naplementében.
berregett, Kedvenc
könyökére
kapott
a
néha
Laura
helyén
támaszkodva, a
ingén,
és
hajába, ami
alul
megsimogatta
a
vörös és
tarkóját
A
alig
nyúlt hajó
várta végig
orrában.
fürtjei fölül
kis
sem
egy–egy
táncot volt gyenge
fuvallat, ilyenkor libabőrös lett és megrázta fejét. Apukája a hajó végében állt a kormánykereket tartva és valami nápolyi dalt fütyörészett. Francesco borostásan mosolygott lányára, a sós tengeri szél a hasáig kigombolt, valaha tűzpiros ingét sem kerülte el. – Mennyire tökéletes is ez a délután – gondolta Laura, majd lehunyta szemét és hátravetette fejét, úgy hagyta, hogy az utolsó napsugarak csiklandozzák még egy darabig. Szerette az olyan délutánokat, mint amilyen ez volt… Apukájával behajóztak Nápolyba még kora délután, és egész végig csak az üzleteket járták.
Laura
kedvére
válogathatott
ajándékokat,
majd
fodrászhoz mentek, s olyan frizurát formáltathatott, amilyet csak
elképzelt.
Születésnapja
volt
és
egyszerűen
pompásan
érezte magát, a hab a tortán pedig az este lesz! Szicília
szigete
közeledett,
miközben
Laura
csendben
készült
születésnapi partijára. A
hajó
motorja
felberregett,
Laurát
kizökkentve
gondolataiból, majd az egész fedélzet megremegett. Francesco elkezdte
a
kikötési
manővert,
Laura
pedig
felpattant
és
lehajolt a csigába összetekert hajókötélért. Várta a megfelelő pillanatot, hogy a vastag hurkot a móló nem sokkal vékonyabb cölöpére hajíthassa. Mikor megvolt vele, kiugrott a partra, s a hajó végébe ugrándozott, ott várta a második kötelet, amit apja hajított felé. A hajókötél rögzítése után Laura vigyázba vágta
magát
és
tisztelegve
nézett
Francescora,
aki
sohasem
tudta komoly tekintettel állni lánya hóbortjait, most is, mint mindig, velőtrázó kacagásban törtek ki mindketten. Francesco kiugrott a partra Laurához és össze–vissza kócolta haját. – Na, indulás, nagylány! Ja, és a csomagjaidat se felejtsd hátra a hordárnak! – azzal ismét beletúrt göndör fürtjeibe. – Na de kapitány! A fedélzeti tiszt sem érdemel meg annyit, hogy hazáig segítsék a csomagjait? – De, dehogynem! – sóhajtott Francesco, azzal megemelte a szatyorrengeteget és átdobta a vállán – Andiamo! –
Igen,
igeeenis!
–
kiabálta
ugrándozva,
azzal
belecsimpaszkodott apjának szabad kezébe és úgy indultak útnak a kikötőtől nem messze lévő házuk felé. Laura
hazafelé
embereket,
a
nézegette
dagadt
a
pizzériák
szicíliaiakat,
hasig
teraszán
üldögélő
kigombolt
kockás
ingben, és elkényeztetett feleségeiket. Sok volt a turista is egész évben, de valahogy így estefele mindig megcsappantak. A távoli horizonton a nap, egy utolsó sóhajjal merült alá, s keletről
már
tolakodni
kezdett
az
est
szürke
teste.
Laura
ámulva nézte a mesébe illő jelenséget, egyszerre látta keletet és
nyugatot.
Francesco
Mintha
és
Laura
a
világ
egy
közepén
régi
lennénk…–
macskaköves
ábrándozott.
utcán
sétáltak
hazafele. – Apa! Szerinted Giuseppe nagybácsi elfelejtette volna, hogy ma
van
a
születésnapom?
Mondjuk,
már
elég
öreg.
De
akkor
Antoinette néni miért nem szólt neki? Szerinted, apa? –
Giuseppe
elutaztak
nagybácsival
Rómába.
Szerintem
beszéltem éppen
tegnap
neked
telefonon,
mentek
ajándékot
venni! – szeme sarkából nézte Laura reakcióját. Laura szájába vette mutatóujját, úgy gondolta végig a hallottakat. – Nem is igaz! Már megint csak viccelsz velem! Francesco beletúrt Laura hajába, majd összekócolta. Közben lassan
fakulni
színeket
kezdett
szürke
pislákolni
tónusok
kezdtek
az
körülöttük váltották
az
óváros,
fel.
olajlámpások,
A
s
a
pompázó
házak
ablakaiban
kertjeikben
vacsorához
készülődtek az emberek. Koraesti nyugalom járt körbe mindent, a tenger felől pedig gyenge szellő simogatta a várost. Befordultak az utolsó sarkon, már csak két ház választotta el őket otthonuktól. A cédrusfákat gyenge szellő lóbálta az út szélén, az esti szürkületben tücskök kezdték el hajnalig tartó koncertjüket.
Laura
csalódottan
könyvelte
el,
hogy
házuk
sötéten tátong. Nem égett egyetlen mécses sem az ablakokban. Kérdőn nézett apjára, de az csak megvonta a vállát, mint aki mit sem tud az egészről, és ő sem érti az egészet. Megálltak a vaspántos tölgyfaajtó előtt, s Laura felnézett Francescora, majd
megfogta
a
hideg
vaskilincset
és
lenyomta.
A
kapu
nyikorogva tárult, Laura belépett a kertbe... A
doboz,
feküdt.
Úgy
kék
masnival
hatott,
átkötve,
mintha
valaki
a
mohától
odatette
zöld volna
kőjárdán egyből
a
bejárathoz, hogy felhívja magára a figyelmet. Laura leguggolt a dobozhoz, felnézett az apjára és mosolyogva kérdezte. – Ez az enyém? Francesco zavartan nézett vissza. Már megint valami viccre készül a lánya! – Micsoda, kicsi szívem? – Hát az ajándékdoboz. Te készítetted ezt is ide? Most csak ugratni akarja? – Milyen ajándékdoboz? – Francesco nem igazán értette, miről beszél a lánya, de próbált a világ legtermészetesebb módján viselkedni. – Már megint csak ugratsz, ugye? – de mikor visszafordult, hogy felvegye azt, a doboz helyett csak az üres járda nézett vissza rá! Gyenge szellő rohant végig a kerten, az olajfák körülötte felsóhajtottak. Laura felugrott, mintha áram csípte volna
meg,
de
csodálkozásra
már
nem
maradt
hirtelen az egész kert életre kelt körülötte.
ideje,
mert
Tűzijáték,
petárdák
és
tapsoló
emberek
léptek
elő
a
fák
mögül, a félhomályból. Felzendült a „Tanti Auguri”, és Laura egész családja énekelte együtt, hogy Laura éljen sokáig és éljen még vagy ezer évet. Zavartan és mosolyogva nézett körül, még egy apró könnycsepp is elhagyta a szemét. Felnézett apjára, az megnyugtatásképpen rátette hatalmas kezét a vállára. – Nem is felejtették el, apa! Ugye megmondtam, hogy nem fogják! Annyira szeretlek téged apucikám! Annyira szeretlek! Belekapaszkodott
Francescóba
és
a
könnyeivel
küszködött.
Annyira boldognak érezte magát, és annyira biztonságban ott, ahogy apját szorongatta. Nézte a medence körül álló embereket. Mindenki
ott
Giuseppe
volt,
akit
nagybácsi,
legfiatalabb
olyan
nagyon
Antoinette
Mazotti
a
szeretett.
nagynéni,
családban.
Ott
Ott
volt
Carlito,
állt
Don
a
Antonio,
Francesco apukája és szeretett felesége, Carla néni is. Voltak még
ott
barátok,
szomszédok,
pizzéria
tulajdonosok,
a
kikötőmester, egyszóval mindenki, akit ismert, vagy csak azt hitte, hogy ismeri. –
Táncolhatok
majd
egyet
az
ünnepelt
hercegnővel,
vagy
inkább csak innen követjük az eseményeket? –
Mehetünk
–
válaszolt
bólintva,
majd
letörölte
könnyes
szemét, és elkezdett futni a ház felé, ahol a többiek álltak. Francesco közben,
látta, és
látta
hogy a
lánya
egy
pillanatra
tekintetében,
mikor
lelassult
futás
visszafordult,
a
kétségbeesést, de mikor elvágódott a kövön és nem mozdult,
jeges kéz markolt a szívébe, és azt hitte, megnyílik alatta a föld.
Lenkát hamar hatalmába kerítette az álmosság, a szoba lassan csúszott ki a valóságból át egészen az álom világába. Nem tudta, hogy valóban az iskolában van, és az iskolapadban ül–e, és hogy mikor és miként került oda. Mindenesetre ott volt, és borzasztóan minden
idegesítette
egyes
vonalnál.
a
krétának
A
tanár
a
csikorgása
éppen
rajzolt
a
táblán,
a
táblára
valamit, s annyira koncentrált, hogy egyáltalán nem tűnt fel neki sem a krétacsikorgás, sem az, hogy síri csend van az osztályban. Nem lehetett egyebet hallani, csak a mennyezeten lévő
neonok
zümmögését,
na
meg
a
krétát,
ami
néha
olyan
hangosan csikorgott, hogy Lenka már–már felugrott a padból. Próbálta
elterelni
a
figyelmét,
elkezdte
tanulmányozni
a
kopott falon lévő képeket. Volt ott egy világtérkép, amin oly pici volt Horvátország, hogy onnan a padból még Zágrábot is csak körülbelül tudta behatárolni, de mikor megtalálta az apró piros
pontot
a
szemével,
bólintva
nyugtázta,
hogy
igen,
megvan. A neonok zümmögése egyre erősödött, szinte már idegesítőbb volt, mint a kréta csikorgása. Lenka nem bírta már tovább, és felugrott a padból. – Senkit sem zavar a kréta? Senkit sem zavar, hogy csikorog? – kiabálta, de saját hangja helyett csak tompa suttogás hagyta el az ajkát. Lenka kétségbeesve nézett körül osztálytársain,
de azok csukott szemmel fordultak felé, mindenki egytől egyig. Rémülten
hátrált
egészen
a
tábláig,
s
közben
a
neonok
zümmögése zúgássá erősödött. Lenka megpróbálta befogni füleit, de
úgy
érezte,
a
zúgás
belülről
jön,
két
kezével
szinte
összepréselte a halántékát. Eleredt az orra vére, s közben odaért
a
táblához.
Látta,
hogy
az
osztályban
mindenkinek
vérzik az orra, és mindenki fogja a halántékát, de közben felé fordultak tanár
csukott
zakóját
szemmel.
egyik
Kétségbeesve
kezével,
le
nem
kezdte véve
rángatni
tekintetét
a az
osztályról, de a tanár csak rajzolt tovább, mit sem törődve Lenkával. Lassan odafordította tekintetét a tanárhoz, a zúgás abbamaradt, az idő megállt. A táblánál író tanár helyett a nő volt ott, aki a dobozzal a kezében követte őket délután, és akit
halálra
gázolt
Lenka
szeme
láttára
egy
autó!
A
nő
ugyanabban a színes kosztümben állt ott, és ugyanolyan sáros volt és csurom víz. Lenka sikítva próbált elrohanni, de lábait nyúlós masszaként fogta közre a padló. Őrjöngve kapálódzott és sikított immár torkaszakadtából, de a nő csak nézte és nem szólalt
meg,
majd
lassan
feléje
hogy
álmodik,
nyújtotta
a
kezét.
Lenka
összeesett. Valahogy
tudta,
hogy
nem
valóság,
ami
körülveszi, és azt is tudta, hogy hamarosan véget ér ez az egész. Ebben a tudatban feküdt a tábla előtt. Egyedül. Nem volt ott a tanár, aki utána már nem is tanár volt, s nem voltak ott az osztálytársai sem. Nem zümmögtek a neonok és a kréta sem csikorgott többé. Most valami más volt. Most inkább
fel akart ébredni, de valahogy nem tudott kikerülni az álom ragacsos
hálójából,
ami
visszatartotta
őt
minden
egyes
próbálkozásnál. Érezte, hogy valaki hozzáér, hogy valaki simogatja a lábát, de nem mert megmozdulni, sem odanézni. Lenka összeszorított fogakkal
küzdött,
erőszakosabb
lett
hogy és
felébredjen.
már
a
fenekénél
A
simogatás
járt,
néha
egyre beléjük
markolva. Lenka sírni kezdett, biztos volt benne, hogy a nő fogdossa, és egyszerűen nem akarta látni megint a sáros arcát! A láthatatlan kéz a combjain egyre durvábban és követelőzőbben kutakodott. Lenka ordítva ugrott fel a földről. A szobájában volt. Kinyitotta a szemét, de sötét volt. – Úgy látszik közben beesteledett – gondolta. Hallotta
az
óra
monoton
kattogását,
a
szíve
még
mindig
a
torkában vert, és száraz volt, akár egy sivatag. Nagyot nyelt, aztán
meghallotta
a
sötét
szobában,
hogy
valaki
megmozdul.
Vagy még mindig csak az álom játszadozik vele? Combjai közül kicsusszant egy kéz, álmában nagyot üvöltött, de most csak egy halk
sikkantásra
futotta
tőle.
Meg
sem
mert
mozdulni,
úgy
érezte, a sötétség fojtogatja. Tágra nyílt szemekkel hegyezte a
fülét,
de
nem
hallott
semmit.
Érezte,
hogy
van
valaki
mögötte. Istenem csak ne az a nő legyen! Kérlek, ne ő legyen! Hallotta a lépteket, majd szobájának ajtaja vékony fénycsíkot engedett
be
kintről.
Lenka
majdnem
felsikoltott,
mikor
meglátta a rémült kislányt a sarokban, a kintről betolakodó fény éppen csak egy pillanatra világította meg. Aztán hallotta
a határozott kattanást, ahogy az ajtó becsukódott. Lenka nem mert megmozdulni, csak csendben potyogtatta könnyeit. Eljött a nő az álmomból, és most itt van a házban. Őérte jött és hozott még valakit magával. A kislányt a sarokban. Lenka hirtelen kapcsolta
fel
a
kis
lámpát
az
ágy
mellett,
de
a
lány
a
sarokban már nem volt ott.
Laura a szobájában feküdt és a sötét mennyezetet nézte. Néha a
hajába
kapott
egy–egy
fuvallat,
amit
a
sarokba
állított
ventilátor küldött felé. Hallgatta a monoton zúgást, és az agya folyamatosan járt. Soha nem képzelődött, álmaira is csak nagy ritkán emlékezett, miután felébredt. De most a kertben lenn, olyan hirtelen jött, mintha átlépett volna egy másik világba, mintha ő is ott lett volna a sötét szobában. Egyik pillanatban még rohant a medence felé, aztán a kert kezdett elmosódni, és már ott is volt. A félhomályban látta a férfit az ágy mellett állni, és látta, hogy lassan rátérdel az ágy szélére. Látta, hogy simogat valakit, aki az ágyon feküdt, aki még levegőt is alig mert venni, annyira félt. Érezte az ágyon fekvő lány félelmét is, mintha az ő segítségét várta volna, de ő nem segített, ő nem tartozott oda. Vajon ki lehetett az a rémült lány, aki meglátta őt, és utána mi történhetett? Kavargó
gondolatokkal
felkapcsolta
kislámpáját,
ruhatárában.
Mikor
teli
fejjel
majd
kilépett
a
kelt
elkezdett kertbe,
fel
az
ágyból,
válogatni
megcsapta
friss
orrát
a
faszénen piruló hús illata, és összefutott a nyál a szájában.
Nápolyban ettem utoljára – futott át az agyán, és célba vette a kerti gránitsütőt. Francesco
éppen
a
kikötőmesterrel
beszélgetett,
Don
Marcóval. Don Marco nem hazudtolta meg olasz származását, nem volt kevesebb, mint 160 kg. Büszkén hordta felesleges kilóit, valahogy el sem lehetett képzelni őt soványan. Félig kopaszodó őszes haja kuszán állt, rövid lábai X hatalmas
tömeget.
Sötétszürke
alakban tartották a
vászonnadrágját
hózentróger
tartotta, felül fehér ing feszült rajta mélyen kigombolva. –
Még
sohasem
történt
csak
hasonló
sem,
nem
értem
az
egészet! – magyarázta éppen Francesco. – Talán szerelmes! Serdülőkorban elég gyakori az! Szerelmes, és nem meri bevallani a másiknak, vagy éppen a másik fél egy harmadiknak
udvarol.
–
teli
szájjal
nevetett
saját
sületlenségén, de Francesco nem nagyon értett vele egyet. – Biztos észrevettem volna, ha arról lenne szó. Meg aztán Laura nem az a fajta, még nem figyeli a fiúkat – megrázta a fejét, de azért halkabban folytatta –, legalábbis azt hiszem. – Ne beszélj itt összevissza! A lányod igenis lassan felnő melletted,
észre
sem
veszed,
és
udvarló, hogy megkérje a kezét!
egyszer –
csak
betoppan
egy
ezen ismét teli szájjal
nevetett, de Francesco csak meghúzta a kezében lévő poharat. A
Chianti
hűvösen
fojt
le
a
torkán.
Don
Marco
még
tovább
ecsetelte az esetleges variációkat, de már nem figyelt rá, észrevette lányát amint telepakolja tányérját húsokkal, majd csendesen letelepszik egy olajfa alá.
Francesco magukra hagyta a pletykáló vendégeket és leült Laura mellé. Olyan jóízűen evett, hogy ismét korogni kezdett az ő gyomra is. – Minden oké? – Aha. – Hm. Még ott várnak az ajándékaid is! Ki sem bontod őket? – De igen, apa, csak borzasztóan éhes vagyok! Előbb eszek, aztán jöhetnek a meglepik! – egy darab báránygerincet emelt remegő kézzel a szájához, és óriásit harapott. – Nem akarsz róla beszélni? – Lehet később? – nézett fel óriási szemével apjára, ő meg majdnem elveszett bennük. – Természetesen! – azzal sóhajtott egyet. Türelmesen megvárta, míg Laura befejezi vacsoráját, közben saját
pohara
is
kiürült.
Aggódott
lányáért,
egyáltalán
nem
tetszett neki a műsor, amit előadott. – Készen vagyok, finom volt! Mehetünk? Most már ajándékokra vagyok éhes! – huncut mosollyal toldotta meg, ez a fegyver legtöbbször bejött apjánál. A kivilágított medence körül megint egybegyűlt a nép, és újra rázendítettek a születésnapi énekre. Egy hatalmas tortán szórta
a
szikrákat
közben
egy
tüzijáték,
Laura
türelmesen
megvárta, míg befejezik. Mindenki tapsolt és Laura megállt a csokiból
készült
finomság
előtt.
Miközben
kivágta
az
első
szeletet belőle, valamit kívánnia kellett volna, de annyira zaklatott volt, hogy nem sikerült neki. Kívánság nélkül vágott
bele és hirtelen átfutott rajta, hogy egy egész évet várhat a következő
kívánságig.
A
többiek
közben
megindultak
felé,
elsőnek Don Giuseppe ért oda. –
Isten
éltessen,
angyalkám!
–
borostás
csókot
nyomott
arcára. Őt Antoinette nagynéni követte. – Sok boldogságot, kicsi szívem! Ismét egy csók csattant csak nem borostás, hanem puha, olyan őszibarack féle – nyugtázta. – Tanti Auguri! – üvöltötte Don Marco, majd megajándékozta őt egy borszagú csókkal. Őt Carlito követte, majd Don Antonio, Carla néni, Gustavo, a fiatal pizzériás, szomszédok, ismerősök és kevésbé azok. Volt ő angyalom, kicsi szívem, bogaram, kedvesem, picurka és kis hölgyem, asszonyom, Csipkerózsika és csak simán Laura. Mikor már vége volt a csupa jó kívánságoknak, Laura végre elkezdhette kibontani az ajándékait! Szicília szigetén az volt a szokás, hogy mindenki elhelyezi az ajándékát egy helyen, minden üdvözlő szöveg nélkül, majd az ünnepelt sorban kibontja őket, és megpróbálja kitalálni, kitől is kapta azokat. Elsőnek egy nagy dobozt kezdett el szétszaggatni, és óriási, pizza alakú párna ugrott ki belőle. – Egy pizza párna! – kiabálta, majd rá is tette fejét, az puhán simogatta. Mosolyogva nézett Gustavóra. – Köszönöm! – a fiatal pizzériás zavartan nézett vissza, kissé el is pirult a mosoly láttán.
A következő egy kisebb doboz volt piros masnival átkötve, ami
egy
ezüst
nyakláncot
rejtett.
Szent
Gabriel
védőangyal
medálja lógott rajta. Laura Carla nénire nézett, ő büszkén elmosolyodott. Ezt is eltaláltam! – Nagyon szép – mondta, s nyakába akasztotta a láncot. – Melyik is legyen a következő? – mutatóujjával, mintha ki akarta volna számolni a következőt, megállapodott egy közepes méretű csomagon. A lila papírt leszaggatva egy hófehér dobozt tartott
a
kezében,
kacéran
nézett
végig
a
vendégseregen.
Kinyitotta az oldalát és bekukucskált, mit is rejthet. Aztán felkiáltva
húzott
elő
egy
búvárszemüveget
meg
egy
hozzá
tartozó pipát és egy békalábat – Búvárszemüveg! Ezt vajon ki vehette neki? Nézte az arcokat, hátha valaki nincs megáldva olyan jó színészi tehetséggel. Carlito olyan bugyután nézett rá, hogy le se tudta volna tagadni. – Carlííítóó! Ugye, nem mondod, hogy ezzel még le is kéne merülnöm? – Te mondtad mindig, hogy Szicília szigetét valamikor biztos kalózok
lakták!
–
védekezett.
–
Most
talán
találsz
valami
kincset a sziget körül. Majd én segítek az expedícióban! Jóleső
kacagás
futott
végig
a
medence
körül.
Laura
csak
térdelt tovább és bontogatta ajándékait, egyiket a másik után. Kapott még karórát, könyveket, iránytűt – mit kezdenék egy iránytűvel?
–
de
udvariasan
mosolygott
hozzá,
kétrészes
fürdőruhát, baseball sapkát, papucsot és még egy távcsövet is. A
nagy
bontogatásban
kezébe
került
egy
kisebb
hosszúkás
ajándék is. Mikor kibontotta, egy igazi Szicíliai rugós kés került a keze ügyébe. A vendégseregen halk suttogás futott végig, de Don Antonio elejét vette mindenféle felháborodásnak. – Egy ilyen szép kislánynak valahogy meg is kell védenie magát!
Tudjátok,
hogy
milyenek
a
mai
suhancok!
–
ártatlan
tekintettel nézett körül, megértő pártfogókat keresve. – Majd én megmutatom neki, hogy kell használni, nehogy kárt tegyen magában! Nem nagyon szólt senki, így tovább kellett szónokolnia. –
Hasznos
dolog,
és
kész!
–
ezzel
el
is
volt
intézve.
Hosszút kortyolva poharából nyugtatta magát, hogy igenis kell valami ilyesmi Itália eme szigetén. Laura hatalmas szemekkel forgatta a kezében a kést, fekete nyele szinte hozzásimult tenyeréhez. Gombnyomásra kipattant a penge, hegyén megcsillant a hold fénye. –
Köszönöm
kattanással
szépen,
zárt
a
Don
Antonio.
kés,
és
Laura
Igazán
tetszik
kezébe
vette
–
halk
utolsó
kibontatlan ajándékát. Az egészen pici fekete bársonydobozt kezében tartva nézett körül, de már mindenki ajándékát kibontotta. A doboz fedele könnyen nyílt, és Laura sikongatva ugrott Francesco nyakába. – Köszönöm apa! Úgy szeretlek téged! – Bent áll a garázsban, tele van a tankja. Holnap reggel ki is próbáljuk! Laura
szökdécselve
futott
a
garázsig,
és
minden
erejét
összeszedve rántotta fel az ajtaját. Bent egy tűzpiros robogó
nézett vissza rá, krómozott kipufogóval, csillogva–villogva. Istenem, ez nem lehet igaz! Meg fogja enni az irigység az iskolatársaimat, az tuti! A parti hátralevő részében mindenki megtalálta a társaságát. Beszélgettek
politikáról,
férfiakról).
Ital
mámorban táncolt.
úsztak, Volt
fogyott közben
rendeztek.
dínomdánom,
ha
a
bőven,
Laura
később
kockapartit
figyelmezteti
sportról,
távolban
őket
a
közelgő
egytől
táncolt,
éjszakai Talán
nőkről
(a
feleségek
egyig
kellemes
evett,
fürdőzés,
reggelig
az
megint
idősebbek
tartott
meg–megvillanó viharra.
majd
volna
égbolt
Eleinte
nem
a nem
nagyon
törődtek vele, mondván, hogy úgyis kikerüli őket, de az egyre határozottabb
széllökések
kezdték
a
vendégeket
meggyőzni
arról, hogy talán jobb lenne minél előbb hazatérni. Mikor
már
csak
a
szűk
család
maradt
ott
–
amibe
beletartozott Don Marco és persze felesége, Vanessa is - Carla néni Francescóval pillanatok alatt bepakolt mindent a kertből. A vihar gyorsan közeledett, a szél tépte és csavarta az egész kertet.
Villámok
cikáztak
az
égen,
és
hatalmas
csattanások
jelezték a közeli kisüléseket. A
veranda
kockázás
Don
előtti
üvegfal
Antonióval,
Francescóval
és
Giuseppe
kikötőmester
feleségével,
mögött
Don
folytatódott
Marcóval,
a
nagybácsival. Vanessával
a
hajnali
kikötőmesterrel, Carla
együtt
néni a
a
romokat
takarította a konyhában. Laura álmosan feküdt a kádban és újra végigleltározta
magában
ajándékait.
Most
már
igazán
nagylánynak érezte magát, bár egy–két ajándékkal nem tudott igazán
mit
kezdeni.
Ilyen
volt
például
az
iránytű.
Természetesen a kikötőmester ajándéka volt, de hát míg ő hajót vezethet, addig még éveknek kell eltelnie. Na, mindegy. – Full! – kiáltotta Giuseppe. – Nálam van a szerencse! – Na persze! – kontrázott rá Don Marco. – Egy idős vagy ezzel az istenverte szigettel! Egy ilyen vén tengeri medvének már a vérében van, hogyan rázza a kockáit! –
Mást
is
megmutathatok
neked!
Talán
hasznát
veszed
a
kikötőn kívül is! Mindenkit különösen
mulattatott,
Francescót,
ha
de
a most
két
embert
valahol
összeeresztették, máshol
jártak
a
gondolatai. Kint a vihar szakadatlanul ostromolta a szigetet, szabad
teret
élvezve
a
nyílt
tengeren.
Hatalmas
erővel
zúdította a szikláknak a sós víztömeget, hogy ott milliónyi darabra robbanthassa szét. – Merre jár a mi házigazdánk? A kocka nem nagyon pörög a kezében. – Laura még olyan törékeny. Soha nem nélkülözött semmit, de most délután úgy éreztem a kertben, hogy tehetetlen vagyok. Borzalmasan megijedtem! –
Én
már
mondtam,
hogy…
–
kezdett
bele
Don
Marco,
de
Francesco ingerülten közbeszólt. – Nem hinném, hogy bármiféle fiúnak is köze lenne a délutáni rosszulléthez! Ti nem láttátok az arcát, mikor visszafordult! Aztán meg olyan volt, akár egy szalmabábú, se kép, se hang.
– Kamaszkorban van, na! – Giuseppe elharapta a mondatot, mikor
meglátta
a
belibbenő
Laurát.
Hatalmas
puszit
nyomott
apja arcára, majd odafordult az asztalhoz. –
Jó
éjszakát
minden
kedves
játékosnak,
és
egy
kalappal
mindenkinek! Mármint szerencsét. – Jó éjszakát! – mondták egymás szavába vágva. – Minden rendben? – kérdezte Francesco súgva. –
Igen,
apa!
Jó
éjt!
–
majd
még
egy
puszit
nyomott
az
arcára. Laura hallotta még a lentről felszűrődő hangfoszlányokat, mikor bebújt az ágyba, és nemsokára mély álomba merült.
