ALAN DEAN FOSTER
A NYOLCADIK UTAS: A HALÁL
ALAN DEAN FOSTER
A NYOLCADIK UTAS: A HALÁL
AlienTM: The Official Movie Novelization TM & © 1979, 2014 Twentieth Century Fox Film Corporation. All rights reserved. Hungarian translation © F. Nagy Piroska, 1987 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Alan Dean Foster: Alien. The Official Movie Novelization. (1979) A kiadás a Titan Booksszal kötött megállapodás alapján jött létre. Titan Books, a division of Titan Publishing Group Ltd. of 144 Southwark Street, London, SE1 OUP, England Fordította: F. Nagy Piroska
ISBN: 978 96 3419 036 3 Agave Könyvek Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A borítót tervezte: Pintér László A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Farkas Veronika Korrektor: Boncz Éva Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2015-ben Felelős vezető: Tóth Béláné ügyvezető igazgató Műfaj: science fiction
Jim McQuade-nek, jó barátomnak, egyben társamnak a szélsőséges lehetőségek kutatásában…
I. Hét álmodó. Nem hivatásos álmodók, ez fontos. A hivatásos álmodók magas fizetést kapnak, tehetségük révén keresettek és népszerűek. Ők heten azonban ugyanolyan spontán módon és fegyelmezetlenül álmodnak, akárcsak mi, az egyszerű többség. Megbízásból álmodni, annak tudatában, hogy az álmot rögzítik, majd levetítik a szórakozni vágyók számára, sokkal, de sokkal nehezebb munka. Tudni kell hozzá, hogyan szabályozza az ember a csak félig tudatos, teremtő ösztöneit, hogyan irányítsa a képzelőerejét, és mindebből hogyan hozzon létre egy különlegesen bonyolult egységet. A hivatásos álmodó tehát olyan művész, aki a legszigorúbb önkontroll alatt áll, ugyanakkor mentes mindenféle befolyástól. Ábrándjaiból finom hálót sző, míg mi, a többiek csak esetlen, céltudatos gondolatokat tudunk létrehozni. Ahogy ez a hét álmodó is… Közülük az egyik nőben, Ripley-ben van meg leginkább ez a különleges képesség. Valahol mélyen ott rejtőzik benne az álomlátás potenciálja, és ő rugalmasabb képzelőerővel bír, mint a társai. De hiányzik belőle a profi álmodókra jellemző valódi ihlet és az érett gondolkodás képességének hatalmas ereje. Ripley remekül tud raktárt és rakományt rendezni, irattári kartotékokat osztályozni és kimutatásokat egyeztetni. Jól felépített katalógusrendszere csak az agya raktárában csúszott széjjel. Reményei és félelmei, tervei és félkész ötletei összevissza vándoroltak egyik rekeszből a másikba.
7
Ripley fedélzeti tisztnek több önuralomra lett volna szüksége. Kiforratlan, rokokó jellegű gondolatai beteljesülésre várva húzódtak meg a felszín alatt. Egy kicsit több erőfeszítéssel és jóval nagyobb önismerettel egész jó profi álmodó lehetett volna belőle. Ő legalábbis így gondolta olykor. A következő Dallas parancsnok, aki lassúnak tűnik, de az egész csapatból ő a legfegyelmezettebb személyiség. Még képzelőerőnek sincs híjával. Erre a szakálla a kézzelfogható bizonyíték. Senki sem vonul szakállasan a fagyasztóba. Senki, csak Dallas. Személyiségéhez a szakálla is hozzátartozik, magyarázta nem egy kíváncsi társának. Divatjamúlt arcdíszétől éppúgy nem válna meg, mint teste bármelyik másik részétől. Dallas két hajót irányít: a Nostromo csillagközi vontatót és saját testét. Mindkettő sértetlen maradt, akár aludt a parancsnok, akár ébren volt. Egyszóval van szervezőkészsége és némi képzelőereje is. Csakhogy a hivatásos álmodónak ez utóbbiból jóval több kell, és ezt a hiányosságot nem kompenzálhatja az előbbi többlete sem. Dallasból éppúgy nem válhatott volna profi álmodó, mint Ripley-ből. Kane nem tudja úgy irányítani gondolatait és cselekedeteit, mint Dallas, és a fantáziája is sokkal szegényesebb. A feladatait kiválóan ellátja, de parancsnok sohasem lehetne belőle. Ehhez kell valamiféle belső motiváció, mely a mások irányításának képességével párosul, és Kane-ből mindkét adottság hiányzik. Álmai áttetszőek, Dallaséihoz képest alaktalan árnyképek, ahogy maga Kane is a parancsnok szikárabb, halványabb árnyéka. De ettől még nem kevésbé szerethető. Ám a hivatásos álmodáshoz szükség van egy jó adag energikusságra, és Kane-nek jóformán annyija sem volt, amennyi a mindennapi élethez nélkülözhetetlen. Parker álmai nem kifejezetten agresszívek, de olyan idillikusak sem, mint Kane-éi. A képzeletnek alig-alig jut szerepe bennük. Túlságosan konkrétak, emberi dolgokat ritkán érintenek. Mi más várható egy hajógépésztől? Félreérthetetlen álmok ezek, és olykor még csúfak is. Néha az ébrenlét óráiban is fel-felbukkant ez a mélyre temetett hulladék, de mindig csak olyankor, amikor a gépész ideges vagy dühös volt. A lelke mélyén megbújó
8
sár és fortyogó megvetés jórészt rejtve maradt, társai sohasem látták meg igazi arcát a felszínen lebegő Parker-kép mögött, egyetlen pillantást sem vethettek arra, ami odalent a mélyben forrt és pezsgett. Lambert nem is annyira álmodó, mint inkább mások álmainak ihletője. Nyugtalan gondolatfutamai a mélyálomban megteltek csillagközi terepfelvételekkel és terhelési együtthatókkal, melyeket rendre közömbösítettek az üzemanyaggal kapcsolatos megfontolások. Olykor a képzelet is szóhoz jutott a lány efféle álmainak megszerkesztésében, de sohasem úgy, hogy akár egy pillanatra is felpezsdítette volna a többiek vérét. Parker és Brett gyakran elképzelték, ahogy saját rendszereik egybeolvadnak az övével. Az, ahogyan a terhelési együtthatókat és a térbeli mellérendeléseket megjelenítették a fejükben, feldühítette volna Lambertet, ha tudomást szerez róla. Ők persze nem beszéltek önkényes elmefuttatásaikról, csak éber és éjszakai álmaikra tartogatták őket, nehogy felhergeljék a lányt. Lambertet nem lett volna okos dolog felidegesíteni. A Nostromo navigátoraként elsősorban ő felelt azért, hogy biztonságban hazaérjenek, és ennél lelkesítőbb és sóvárabban várt eseményt ember el sem képzelhetett. Brett egyszerű gépésztechnikusként szerepelt a legénységi névsorban. Ez a körülményes megfogalmazás annyit jelentett, hogy tudás és képzettség tekintetében egyenlő Parkerrel, csak éppen ő a fiatalabb. Ők ketten egy rendkívül furcsa párt alkottak, a kívülállók szemében szinte mindenben különböztek egymástól, pedig tökéletes összhangban éltek és dolgoztak. Az, hogy jó barátok és jó munkatársak voltak, nagyrészt Brettnek volt köszönhető, aki sohasem gázolt bele Parker lelkivilágába. Amilyen komoly és egykedvű volt a technikus külsejében és megnyilatkozásaiban egyaránt, olyan szószátyár hangulatember volt Parker. Parker órákig lamentált egy-egy hibás áramkör miatt, elátkozva még a földet is, amelyből alkotóelemeit valaha kibányászták. Brett csak ennyit mondott volna a helyében higgadtan, hogy „nocsak”. Brett-től ez az egyetlen szó sokkal többet jelentett bármilyen tirádánál. Önmagát igazolta vele. Számára a csend volt a kommunikáció legtökéletesebb formája. A fecsegés egyenes út az elmebajhoz.
9
És itt van még Ash. Kutatótisztként szolgál, de álmai nem ettől olyan furcsák. Mármint olyan értelemben, hogy különösek, nem pedig viccesek. Az egész legénységben az ő álmai a legprofibbak és legrendezettebbek. Mindnyájuk közül az ő álmai állnak a legközelebb az éber gondolataihoz. Ash álmaiban nyoma sincs illúzióknak. Ez senkit sem lepett volna meg, aki közelebbről ismerte Asht. De hat társa közül egy sem ismerte közelebbről. Ash jól ismerte önmagát. Ha megkérdezik, elmondhatta volna, miért nem lehetett belőle hivatásos álmodó. De soha senkinek sem jutott eszébe, hogy ezt megkérdezze tőle, holott a kutatótiszt vitathatatlanul lenyűgözőbbnek tartotta a hivatásos álmodást, mint bármelyik társa. Ó, és ott volt még a macska, aki a Jones névre hallgatott. Közönséges házi macska volt, vagyis inkább hajómacska. Bizonytalan származású, önálló egyéniségű, jókora sárga kandúr, amely régen megszokta már az űrben való kóborlást és az űrben vándorló emberi lények szeszélyeit. Most ő is fagyos álmokba burkolózott, melyek egyszerűek voltak, mert meleg, sötét zugokat és a gravitáció által helyhez kötött egereket varázsoltak eléje. A fedélzeten alvók között egyedül ő volt elégedett, noha ártatlannak őt sem nevezhette volna senki. Szégyen, hogy egyikük sem volt alkalmas hivatásszerű álmodásra, annak ellenére, hogy munkájuk során mindnyájan több időt töltöttek alvással, mint bármelyik profi, bár a krioalvás hidegében álmaik is jóval lassabban csordogáltak. Ők csak szükségből töltöttek rengeteg időt álmodással. A mélyűri utazók mi mást tehetnének a fagyasztóban, mint hogy alszanak és álmodnak… Valószínűleg örökre amatőrök maradnak a műfajban, bár már rég profin művelik a dolgot. Heten voltak. Hét néma álmodó, akikre lidérces álmok vadásznak. Az öntudatlanság eme baljós birodalmában csak a Nostromo nem álmodott. Nem volt szüksége rá; arra viszont igen, hogy a hibernátorok kifogástalanul működjenek. Ha álmodott is, legfeljebb kurta, illanó percekre, hiszen sohasem aludt. Dolgozott, őrködött, ügyelve rá, hogy a megfagyasztott emberi személyzet egy lépéssel mindig a rájuk leselkedő halál
10
előtt járjon, mert az úgy körözött az alvók körül, mint a tengerjáró hajók körül ólálkodó szürke cápák. A gépek és berendezések halk zümmögésekkel és fényekkel lélegeztek és érzékeltek, így jelezve a Nostromo szüntelen éberségét. Behatoltak a hajótest minden zugába, szenzoraik éppen úgy kitapogatták a legapróbb áramköröket is, mint a hajóváz elemeit. A külső érzékelők pedig a világűr lüktetését figyelték, és azonnal lecsaptak a legkisebb elektromágneses anomáliára is. A Nostromo agyának egyik részét különösen alkalmassá tették egy ilyen rendellenesség kiszűrésére. Egy bizonyosat közülük azonnal kiemelt a többi közül, alaposan megrágta, és miután elvégezte az elemzést, meghozta a döntést. A szunnyadó műszerek bekapcsolódtak, az alvó áramkörökben ismét útnak indultak az elektronok. E döntés örömére ragyogó fények villantak fel a műszerfalakon, jelezve, hogy a gépezet újra lélegzik. Kurta, süvítő hang hallatszott, noha még nem hallhatta más, mint az ébredő gépek. Régen hangzott fel utoljára ez a jelzés a Nostromo fedélzetén, szokatlan eseményre utalt. Az ébredező, egymással beszélgető műszerek kattogásától és villogásától körülvett különös helyiségben még csend volt. A fehér fémborítású szobában hét, hófehér fémből és műanyagból készült gubó feküdt. Hirtelen egy új zaj támadt a szobában: hangos robajjal áramlott be a dús, lélegezhető levegő. Az emberek készséggel vállalták ezt az állapotot, bízva az olyan kis fémistenekben, mint amilyen a Nostromo is, hogy mikor eljön az idő, azok életre fogják kelteni tetszhalott testét. A féltudatos géplény kielemezte a frissen befúvott levegőt, és megállapította, hogy az megfelel egy olyan sérülékeny szervezet életben tartására, mint az emberé. Újabb fények villantak, és újabb áramkörök zártak. A hét gubó különösebb fanfárszó nélkül felnyílt, és a bennük fekvő hernyószerű alakok ismét kibújtak a napvilágra. A Nostromo álmából kikergetett héttagú legénysége most még annyira sem volt megnyerő, mint mélyalvásban. Egyrészt azért, mert csöpögött
11
róluk a testüket megtöltő és körülvevő tartósító hűtőfolyadék, amely bár felfrissítette, ugyanakkor gusztustalan nyálkával is beborította őket. Másrészt mert meztelenek voltak, és a folyadék csak részben pótolhatta azt a mesterséges bőrt, amely karcsúvá és vonzóvá tudta tenni az alakjukat, és amelyet ruhának neveznek. – Jézusom – motyogta Lambert, undorral törölgetve válláról és testéről a folyadékot –, de fázom! – Kilépett a koporsóból, amely ezúttal nem holtat, hanem élő embert rejtett, és matatni kezdett a mellette lévő rekeszben. Talált egy törülközőt, és most azzal próbálta felitatni a lábáról a nyálkát. – Az ördögbe is, miért nem melegíti fel Anya a hajót, mielőtt kirángat bennünket a dobozból? – Már a lábfejénél tartott, és közben azon töprengett, vajon hol dobhatta le a ruháit. – Te is tudod, miért nem. – Parkert túlságosan lefoglalta saját ragacsos, törődött teste, semhogy érdekelte volna a pucér navigátorlány látványa. – Ez a Társaság érdeke. Energiatakarékosságról van szó, minél olcsóbban akarják megúszni a dolgot. Miért pocsékolják az energiát a fagyasztórészleg felmelegítésére, ha várhatnak vele az utolsó percig? Egyébként is, úgyis mindig fázunk ilyenkor. Tudod, mennyire lenyomja a belső hőmérsékletet a fagyasztó. – Tudom, tudom. De akkor is hideg van – morogta Lambert. Tökéletesen belátta Parker igazát, de nem volt hajlandó elismerni. Sohasem szívelte a gépészt. A fenébe is, Anya, gondolta, libabőrös karjára pillantva. Legyen már meleg! Dallas törülközőjével felszárította a hűtőfolyadék utolsó cseppjét is, miközben megpróbálta a szemét elfordítani arról, amit a többiek nem láthattak. Ő már azelőtt észrevette, hogy kikelt volna a fagyasztóból. Úgy alakították ki a hajót, hogy észrevegye. – Mindjárt felmelegszünk, csak lássunk munkához – mondta, amire csak Lambert érthetetlen dünnyögése jött válaszul. – Mindenki a helyére. Gondolom, mindenki emlékszik rá, hogy miért kapja a fizetését. Különben is, mostanra minden bajotokat bőven kialudhattátok.
12
Senki sem mosolygott, és azzal sem fáradtak, hogy válaszoljanak. Parker átnézett arra a társára, aki még a fagyasztóban üldögélt. – Jó reggelt! Te is megjöttél, Brett? – Aha. – Szerencsénkre. – Ezt Ripley mondta. Nyújtózkodott, és ettől valahogy szemrevalóbb lett, mint bármelyikük. – Jó tudni, hogy a társalgásban élenjáró emberünk éppoly bőbeszédű, mint eddig volt. Brett nem felelt, csak mosolygott. Csak annyira volt beszédes, mint a gépek, amelyeket kiszolgált, azaz semennyire, csipkelődött is vele eleget emiatt a legénység. Ilyenkor mindig együtt nevettek, és nem őt nevet ték ki. Dallas, a melle előtt keresztbe tett karral törzskörzést végzett. Elképzelte, hogyan nyikoroghatnak rég nem használt izmai. A sárgán égő lámpa minden hangnál erősebben uralta a gondolatait. Az az ördögien izzó parányi szem azt az üzenetet hozta a hajótól, hogy nem azért ébresztették fel őket, mert lassan véget ér az útjuk. Máris azon töprengett, hogy akkor miért. Ash felült, és kifejezéstelen arccal körülnézett. Az arckifejezése olyan volt, mintha még mindig mélyálomban lenne. – Hullának érzem magam – pillantott Kane-re. A másodtiszt ásított, még nem volt teljesen ébren. Ash megalapozott véleménye szerint a másodtiszt valójában élvezte a mélyalvást, és ha rajta áll, egész életét narko mán álomban töltötte volna. Parker, aki nem volt tisztában a kutatótiszt véleményével, visszanézett rá, és barátságosan azt felelte: – Úgy is nézel ki. – Jól tudta, hogy ő maga sem fest szebben. Mélyálomban a bőr is kifárad, akárcsak az izmok. A tekintete Kane koporsójára vándorolt. A másodtiszt még csak ekkor ült fel. – Visszajönni se rossz – mondta hunyorogva. – Ezt feleslegesen mondod nekünk, akik már rég feltápászkodtunk. Kane egy vérig sértett pillantást vetett rá.
13
– A becsületembe akarsz gázolni, Parker, pedig csak arról van szó, hogy lassúbb vagyok nálatok. – Ja, persze. – A gépész nem erőltette tovább a dolgot, a parancsnok felé fordult, aki elmerülten bámult valamit, amit ő nem láthatott. – Jó lenne, ha még a dokkolás előtt újra megbeszélnénk ezt a prémium ügyet. Bretten először mutatkozott a lelkesedés valami halvány jele, amióta felkelt: – Aha. – Brett és én úgy gondoljuk, hogy megérdemeljük a prémiumot – folytatta Parker, miközben belebújt a csizmájába. – A teljes jutalékot a sikeres befejezéskor a béren és a kamatokon felül. Még szerencse, hogy a mélyalvás nem viselte meg a gépészeimet, mélázott Dallas fáradtan. Alig néhány perce tértek észhez, és már panaszkodnak. – Mindketten megkapjátok, ami a szerződés szerint jár nektek. Se többet, se kevesebbet. Ahogy a többiek is. – Mindenki többet kap, mint mi – szólalt meg Brett halkan. Az ő szájából ez komoly szónoklatnak tűnt, de a parancsnokra ezúttal nem volt hatással. Neki most nem volt ideje ilyen semmiségekre és szócsatákra. Minden figyelmét az a hunyorgó fény kötötte le, kirekesztve belőle minden egyéb gondolatot. – Mert mindenki többet érdemel, mint ti ketten. Ha akarjátok, panaszt tehettek a Társaság bérelszámolóinál. Most pedig induljatok lefelé. – Panaszkodjatok a Társaságnál – morogta Parker keserűen, és Brettre nézett, aki kimászott a koporsójából, és törölgetni kezdte a lábát. – Ezzel az erővel akár az Úristennek is panaszkodhatunk. Egyre megy. – Brett felkapcsolta a fagyasztórekeszébe szerelt kislámpát. Meztelen testéről csöpögött a folyadék, öntudatát éppen hogy visszanyerte, de már munkára készen állt. Az a fajta ember volt, aki napokig képes törött lábbal járkálni, de nem viseli el, ha a vécé elromlik. Dallas a központi számítógépterembe indult, de még visszaszólt:
14
– Valaki vegye ki a macskát. Ripley emelte ki a fagyasztóból az alélt, sárga bundás állatot. Sértődött arccal mondta: – Ne beszélj róla ilyen érzéketlenül, mintha csak a berendezés egyik részéről lenne szó. – Gyengéden megcirógatta az ázott macskát. – Jones éppúgy a legénység tagja, mint bármelyikünk. Talán még jobban is, mint egyesek. Dallas Parkerre és Brettre nézett, akik immár teljesen felöltözve indultak meg a gépterem irányába. – Ő nem pazarolja a drága szolgálati időmet azzal, hogy bérről meg jutalékról siránkozik. Ripley kiment, és magával vitte a vastag törülközőbe bugyolált macskát is. Jones időnként már dorombolt is, miközben méltóságteljesen nyalogatta magát. Nem először bújt ki a fagyasztóból. Ilyenkor eltűrte a gyalázatot, hogy ölben hordozzák. Dallas befejezte a szárítkozást. Megnyomta a fagyasztója fenekébe épített gombot. Egy fiók siklott ki némán, súrlódásmentesen. A ruhái voltak benne, és néhány személyes holmija. Miközben öltözködött, Ash ballagott melléje. Éppen a tiszta ing széleit illesztette össze, amikor meghallotta a kutatótiszt suttogását. – Anya beszélni akar veled – intett Ash a fejével a közeli műszerfalon makacsul villogó, sárga fény felé. – Észrevettem – felelte Dallas, és belebújt az ingébe. – Csak sárga. Nem vészjelzés, csak figyelmeztetés. Ne szólj a többieknek. Ha baj van, azt úgyis éppen elég hamar meg fogják tudni. – Felvette vasalatlan, barna zubbonyát, amely a kinti fogason lógott. – Nem lehet komoly, bármi legyen is. – Ash hangjából reménykedés csendült ki, amint újra az állhatatosan villogó lámpa felé intett. – Csak sárga, nem vörös. – Egyelőre. – Dallas már nem volt ilyen bizakodó hangulatban. – Szívesebben ébredtem volna egy kellemes, üde zöldre. – Vállat vont, és megpróbálta utánozni Ash reménykedő hangját: – Lehet, hogy csak a robotszakács villog. Az pedig ételt jelent, ami nem jönne rosszul.
15
Megkockáztatott egy mosolyt, feledve, hogy a Nostromo nem emberi lény. Nem szokta otromba csínyekkel szórakoztatni a legénységet, és most sem ébresztette volna fel őket fagyos álmukból sárga riasztófényével, ha nincs rá alapos oka. És egy elromlott robotszakácsot nem tartott volna oknak. Ugyan már, milyen alapon panaszkodhatna a hónapokig tartó békés szunyókálás után, amiért most néhány dolgosabb óra vár rá? A központi számítógépterem kicsit más volt, mint a Nostromo többi helyisége. A fények és a képernyők, a diagramok és a mérőműszerek lenyűgöző kaleidoszkópja láttán az ember könnyen úgy érezhette, mintha a helyiség tucatnyi imbolygó karácsonyfával lenne berendezve. Dallas letelepedett egy vastagon párnázott, formatervezett székbe, és azon töprengett, hogyan is kezdjen hozzá. Ash az adatbankkal szemben ült le, és máris gyorsan és könnyedén kezelte a szerkezetet. Az ember el sem hitte volna, hogy csak az imént ébredt fel a mélyálomból. A kutatótiszt kivételes tehetséggel bánt a gépekkel. Olyan különleges összhang volt ez, amilyenre Dallas maga is gyakran vágyott. A hiperálom utóhatásaitól még mindig részegen ütötte be a parancsnoki hívójelet. Torz minták kergetőztek a képernyőn, majd lassan felismerhető szavakká álltak össze. Dallas ellenőrizte a szöveget, és szabályosnak találta. FELÜLVIZSGÁLATI KÉRELEM MÁTRIX MEGJELENÍTÉSÉRE ÉS INFORMÁCIÓNYÚJTÁSRA.
A hajó is elfogadhatónak találta a szöveget, és Anya már válaszolt is rá. INFORMÁCIÓS MÁTRIX. E kurta cím alatt adatoszlopok sorakoztak ellenőrzésre várva. Dallas figyelmesen végignézte az apró betűs, hosszú listát, majd kiválasztotta, amire kíváncsi volt, és begépelte: ELSŐBBSÉGI RIADÓPARANCS. INFORMÁCIÓADÁSRA KÉSZEN – válaszolta Anya. A számítógépagyakat nem úgy programozták, hogy hosszú lére eresszék a mondókájukat. E szabály alól Anya sem volt kivétel.
16
Dallas ezt most cseppet sem bánta; nem volt beszédes kedvében. Néhány szót kopogott le: MI ÚJSÁG, ANYA?, és várni kezdett. Nem mondhatni, hogy a Nostromo hídja tágas volt. Igaz, kevésbé hatott zártnak, mint a hajó többi helyisége, fülkéje, de nem sokkal. Öt testre szabott ülés várta itt a gazdáját. Többoldalú konzolokon villogtak a türelmes fények, miközben a számos, különféle alakú és méretű képernyő szintén emberi lények érkezésére várt, hogy majd azok mondják meg nekik, mit mutassanak. Felesleges lett volna tágasabb hidat építeni, hiszen a legénység az út nagy részét mozdulatlanul töltötte a fagyasztóban. Ezt a helyiséget szigorúan munkavégzésre tervezték, nem pihenésre vagy szórakozásra. Az itt dolgozó emberek, csakúgy, mint a gépek, tökéletesen tisztában voltak ezzel. Egy ajtó siklott hangtalanul a falba. Kane lépett be, nyomában Ripleyvel, Lamberttel és Ashsel. Ki-ki a saját helyére ment, azzal a könnyedséggel és olyan otthonosan telepedtek le a konzoljaik elé, ahogy régi barátok üdvözlik egymást a hosszú távollét után. Az ötödik szék üresen maradt, és az is lesz mindaddig, míg Dallas be nem fejezi négyszemközti beszélgetését Anyával, a Nostromo központi számítógépével. Ezt a becenevet nem viccből adták neki, nagyon is találó volt. Az életüket bízták erre a gépre, ezért hát komolyan is vették. Maga a gép hasonló komolysággal vette tudomásul a nevét, ámbár érzelmileg nem érintette a dolog. Ruházatuk, mely éppoly megviselt volt, mint a testük, szinte csúfot űzött a legénységi egyenruhából, és egyenként is jól tükrözte viselőik egyéniségét. A gyűrött ingeken és nadrágokon meglátszott a többévi raktározás nyoma – akárcsak az alattuk lévő testeken. Az első hangok, amelyek sok év óta először hallatszottak a hídon, bár nem értették, mégis felkavarták őket. Jones nyávogott, ahogy Ripley felrakta az asztalra. A nyávogás később dorombolássá szelídült, és a kandúr összegömbölyödött, látva, hogy a lány befészkeli magát magas támlájú székébe. – Kapcsolódjunk be. – Kane tekintete végigpásztázott a konzolján, ellentmondásokat vagy bizonytalanságokat keresve, miközben Ripley és
17
Lambert nyomkodni kezdte a megfelelő kapcsológombokat, és üzembe helyezte a vezérlőszerkezetet. A képernyőkön átvonuló fények és színek izgalmas fényjátékká álltak össze. Mintha a hús-vér hasonmásaik újbóli megjelenésétől elragadtatott műszerek az első adandó alkalommal meg akarnák mutatni, mire képesek. Kane képernyőjén új számok és szavak jelentek meg, és ő összevetette ezeket az agyába vésett adatokkal. – Eddig jónak tűnik. Most mutass valami képet is. Lambert ujjai csak úgy röpködtek a szorosan egymás mellé helyezett vezérlőpultokon. A hídon sorra megelevenedtek a kitekintőernyők, melyek többsége a jobb láthatóság kedvéért a mennyezetre volt függesztve. A navigátor rápillantott a legközelebbire, és összehúzta a szemöldökét. Sok olyasmit látott, amire számított, még több olyat, amire nem. De a legfontosabb, az, aminek dominálnia kellett volna a képernyőn, egyszerűen nem volt ott. És ettől a hiánytól minden, egyébként rendben lévő érték elveszítette a jelentőségét. – Hol van a Föld? Kane gondosan szemügyre vette a saját képernyőjét, mely csillagokkal és más apróságokkal pettyezett feketeséget mutatott. Ha túl korán emelkedtek is ki a hipertérből, a naprendszernek legalább a körvonalait akkor is látniuk kellene. De a Nap éppoly láthatatlan volt, mint az áhított Föld. – Te vagy a navigátor, Lambert. Ezt neked kell tudnod. Volt ugyan egy központi nap valamennyi képernyő kellős közepén, de az nem a Nap volt. Még a színe sem egyezett, és a számítógép kinagyította, körülötte keringő pontok még ennél is lesújtóbb képet mutattak. Alakjukat, méretüket és számukat tekintve egyaránt ismeretlen bolygók voltak. – Ez nem a mi rendszerünk – mondta ki Ripley tompán a mindenki számára nyilvánvalót. – Talán csak az irányzékunk rossz, nem pedig a csillagok állása. – Kane maga sem tartotta meggyőzőnek a saját szavait. – A hajók olykor farral előre lépnek ki a hipertérből. Ez teljes nagyításban akár a Centauri is
18
lehet. Lehet, hogy mögöttünk van a Nap. Nézzük meg, mielőtt pánikba esnénk. – Azt nem tette hozzá, hogy a képernyőn látható rendszer csak annyira hasonlít a Centaurira, mint a Naprendszerre. A Nostromo viharvert burkolatára erősített kamerák némán fordultak az űr felé, hogy elfogják a meleg Földről érkező jeleket. A Nostromo hatalmas fém- és egyéb alakzatokkal telezsúfolt rakterében lévő kamerák is mindent megtettek, ami tőlük telt. Egy régebbi kor emberei ugyancsak meglepődnének azon, hogy a Nostromo rengeteg nyersolajat cipelt magával a csillagközi térben, és menet közben fel is dolgozta a folyamatosan üzemelő automata olajfinomítójában. Mire a Nostromo föld körüli pályára áll, az olajból kész petrolkémiai termékek lesznek. Az ehhez hasonló trükkök elengedhetetlenek voltak. Noha az emberiség már régen kifejlesztette csodálatos és hatékony üzemanyagait az energiaszükséglete fedezésére, erre csak azután szánta rá magát, miután már néhány kapzsi milliomos az utolsó csepp kőolajat is kiszívta a Föld száraz testéből. Az összes gépet nukleáris és napenergia működtette – de ezek nem helyettesíthették a kőolajszármazékokat. Egy fúziós gép nem tud műanyagot előállítani, holott a modern világ könnyebben nélkülözi az energiát, mint a műanyagot. Ezért a Nostromo, ha történelmileg nem is, de kereskedelmi szempontból fontos hajó volt, hiszen rakományához nem csak az az undorító, fekete folyadék, de annak feldolgozóüzeme is hozzátartozott. A kamerák által talált egyetlen naprendszer úgy terpeszkedett a képernyők közepén, mint egy rút csillag körül sorjázó silány bolygókövekből álló nyaklánc. Kane-nek már nem volt kétsége afelől – Lambertnek még kevésbé –, hogy a Nostromo legközelebbi úti céljául éppen ezt a rendszert szemelték ki. De még elképzelhető, hogy a tévedés az időben és nem a térben történt. Lehet, hogy a Nap valahol e mögött a csillag mögött található, jobbra, vagy talán balra. Ezt ki kell deríteniük. – Hívd a forgalomirányítást. – Kane beharapta az alsó ajkát. – Ha megtudunk tőlük valamit, az azt jelenti, hogy a helyes kvadránsban va-
19
gyunk. Ha a Nap közelében járunk, az egyik külső reléállomás válaszolni fog. Lambert ujjai ide-oda ugráltak a kapcsolótáblák felett. – Itt a Nostromo hosszújáratú kereskedelmi vontatóhajó, nyilvántartási száma 180 246, útban hazafelé, a Földre, rakománya nyersolaj és a hozzá tartozó olajfinomító. Hívom Antarktisz irányítóállomást. Hall engem? Vége. A hangszórókban csak a távoli csillagok halk, sziszegő válasza hallatszott. Ripley lábánál Jones, a macska versenyt dorombolt a csillagokkal. Lambert újra próbálkozott: – Egy hosszújáratú kereskedelmi vontatóhajó, a Nostromo hívja Nap/ Antarktisz irányítóállomást. Navigációs nehézségeink támadtak. Vészjelzés; kérem, válaszoljanak. – Még mindig csak az az idegesítő csillagközi susogás. Lambert elvesztette a nyugalmát. – S. O. S.! S. O. S.! A Nostromo vontatóhajó hívja a Naprendszer forgalomirányító központját vagy bármelyik, hallótávolságon belül lévő hajót. S. O. S.! Válaszoljanak! Az indokolatlan segélyhívás (Lambert tudta, hogy nincsenek közvetlen veszélyben) válasz és megjegyzés nélkül maradt. A navigátor csüggedten kikapcsolta az adót, de a vevőberendezést minden csatornán nyitva hagyta, hátha egy másik hajó arra jár véletlenül. – Tudtam, hogy ez nem lehet a mi rendszerünk – morogta Ripley. – Jól ismerem a térséget. – A saját konzolja felett lógó képernyő felé biccentett. – Sem ez, sem mi nem vagyunk a Nap közelében. – Próbálkozz tovább – utasította Kane, majd visszafordult Lambert felé. – Akkor hát hol vagyunk? Tudsz már valamit? – Várj még egy percig, jó? Nem olyan könnyű. Az isten háta mögött vagyunk. – Próbálkozz tovább. – Azt csinálom. Néhány percnyi feszült keresgélés és a számítógéppel való tanácskozás után elégedett mosoly ragyogott fel Lambert arcán. – Megtaláltam… és minket is. Pontosan a Zeta-II Reticuli mellett vagyunk. Még nem értük el
20
a külső, lakott gyűrűt. Túl messze vagyunk, hogy ráálljunk egy navigációs sugárra vagy a Naprendszeréhez hasonló forgalomirányító adásra. – De mi a fenét keresünk itt? – tűnődött Kane fennhangon. – Ha a hajóval nincs semmi baj, és még nem érkeztünk haza, minek olvasztott fel bennünket Anya? Nem a másodtiszt töprengésére válaszolt, csak véletlenül éppen akkor sivított fel hangosan és türelmetlenül az egyik figyelmeztető kürt. A Nostromo tatja közelében volt egy hatalmas és bonyolult gépekkel teli tágas helyiség. Itt dobogott a hajó szíve, az óriási hajtómű, amely akár az eltorzult téren is átvitte a hajót, fittyet hányva az időnek, fügét mutatva Einsteinnek… és mellékesen ellátva energiával a törékeny emberi legénységet életben tartó berendezéseket. E tömör, tompán morajló építménynek az elülső végében, a hiper hajtómű jéghegyének a csúcsán egy üvegkabin, egy átlátszó buborék ült. Odabent két ember pihent kényelmes, testre szabott ülésében. Ők feleltek a hajtómű épségéért, és ez elégedettséggel töltötte el mindkettőjüket. Ők vigyáztak a gépre, a gép meg rájuk. A gép többnyire tökéletesen ellátta magát, így azután az emberek sokkal szórakoztatóbb és fontosabb dolgokkal tölthették az idejüket, úgymint sörivással és disznó viccek mesélésével. Most éppen Parkeren volt a sor. Századszor mesélte el a gépészinas esetét a zéró gravitációs kuplerájban. Ez jó sztori volt, még a csendes Brett is el-elvihogta magát rajta, nem beszélve a mesélő harsány röhögéséről. – …a madám persze berontott hozzám, mert már félőrült volt az idegességtől. Vissza kellett mennünk, hogy kiszabadítsuk azt a mafla kölyköt. Szerintem azt se tudta, mibe ment bele. – Szokása szerint jót röhögött a poénon. – Te is ismered azt a helyet. Az összes fal, de még a padló és a men�nyezet is csupa tükör, ágy meg nincs sehol. Csak egy bársonyháló van kifeszítve a szoba közepén, és abban kell úgy végezned a dolgodat, hogy ne pattogj ide-oda, az egyik faltól a másikig. – Felidézte magában az emlékeket, és közben rosszallóan csóválta a fejét.
21
– Az nem amatőröknek való mulatság, de nem ám! Szerintem a kölyök csak zavarában hagyta magát, hogy a többiek rádumálják a dologra. A lány, akivel volt, később elmesélte nekem, persze, amikor már jól kimosakodott, hogy eleinte nem volt semmi baj. De amikor forogni kezdtek, a fiú pánikba esett. Egyszerűen nem tudtak megállni. A lány próbált neki segíteni, de hát a súlytalanságban ehhez is ketten kellenek, nem csak az induláshoz. A hapsi a tükrök miatt elveszítette a tájékozódását, ide-oda hánykolódott a súlytalanságban, és egyfolytában okádott. – Parker jót húzott a söréből. – Életedben nem láttál még annyi mocskot. Szerintem még mindig pucolják a tükröket. – Persze. – Brett elégedetten elmosolyodott. Parker mozdulatlanul ült, míg az emlékek utolsó foszlányai is el nem illantak, és nem maradt utánuk más, csak egy kellemesen kéjes érzés. Szórakozottan megpöckölt egy gombot a kapcsolótábláján. A tábla felett egy megnyugtatóan békés zöld fény gyulladt ki. – Nálad milyen? – Zöld – felelte Brett, miután ő is végigjátszotta ugyanazt a saját berendezésén. – Az enyém is. – Parker a buborékokat nézte a sörében. Csak néhány órája ébredt fel a mélyálomból, de már unta magát. A gépterem csendben tette a dolgát, és rá, a kívülállóra nem vesztegette az idejét. Bretten kívül nem volt kivel vitatkozni, de ki tudna hevesebb vitákba bonyolódni egy olyan emberrel, aki egytagú szavakkal válaszol, és halálosan kimerül, ha olykor egy egész mondatot kell megfogalmaznia. – Még mindig az a véleményem, hogy Dallas szándékosan nem foglalkozik a panaszunkkal – kockáztatta meg. – Lehet, hogy a teljes jutalékot nem tudná elintézni, de mégiscsak ő a kapitány. Ha akarná, igényelhetné, vagy legalább lehetne hozzánk néhány biztató szava. Már az is nagy segítség lenne. A figyelme az egyik adatkijelzőre irányult. Azon pozitív és negatív számok vonultak jobbra-balra. A világító vörös vonal a közepén, ponto-
22
san a nullán haladt végig, két pontosan egyforma méretű térfélre osztva a semlegesség képernyőjét. Parker szívesen mesélte volna tovább a kis sztorijait és a sérelmeit, de a fejük felett egyhangú csipogásba kezdett a figyelmeztető jelzés. – Jézusom! Mi az már megint? Valaki elfingja magát, és máris oda az ember nyugalma. – Aha. – Brett előrehajolt, hogy jobban hallja a távoli, éppen a torkát köszörülő beszélőt. Ripley hangja szólalt meg: – Gyertek a kantinba. – Nincs se ebéd-, se vacsoraidő – dünnyögte Parker zavartan. – Még a rakodáshoz sem készültünk fel… – nézett kérdőn a társára. – Ki fog derülni – válaszolta Brett. A kantin felé haladva Parker utálkozva pillantott a C folyosó nem kifejezetten steril tisztaságú falára. – Csak azt tudnám, ide miért nem jönnek le soha. Itt tényleg munka folyik. – Ugyanazért, amiért mi az ő részesedésük felét kapjuk. A mi időnk az ő idejük. Legalábbis ők így látják. – Mondok én neked valamit. Itt valami bűzlik. – Parker hangjából érződött, hogy nem a folyosó falait átitató szer szagára gondolt.
23
