A KÖZÉPKOR ÉS AZ ÚJRATELEPÍTÉS ELSÕ ÉVTIZEDEI ( )

A KÖZÉPKOR ÉS AZ ÚJRATELEPÍTÉS ELSÕ ÉVTIZEDEI (1332–1800) Temerin és környéke a középkorban A Délvidéken Temerin azon kevés helységek közé tartozik, amely évszázadokon keresztül megõrizte nemcsak õsi településének helyét és nevét, hanem – igaz, megszakításokkal – katolikus vallású magyar etnikumát is. A történeti források Temerin közvetlen közelében a középkorban több olyan lakott helyet tartanak számon, amely a századok folyamán lakatlanná vált, elpusztult és határa beolvadt Temerin határába. Ezek közé tartoztak Aranyád, Acsa és Almás. A három falu közül elõször Aranyánról, illetve Aranyádról történik említés 1237-ben. Aranyán a bodrogi várhoz tartozó Bács megyei falvak egyike volt, IV. Béla az akkor alapított bélakúti (péterváradi) cisztercita szerzetesrend apátságának villa Aranati néven adományozta a szomszédságban levõ Piros és Kocska helységekkel. A várnép addigi kötelezettségei, szolgáltatásai továbbra is megmaradtak, most már az apátság iránt, éspedig minden háznép évente 8 akó tiszta gabonát (amely akónként 5 szerémi köbölt tartalmazott), l tyúkot, l tálat és 2 dénárt volt köteles adni, és azt a Dunán innen, Péterváradra, az apátság székházába vinni. Az elõbb említett három helységet, így Aranyánt is, egy 1267-bõl származó okmány továbbra is az apátság tulajdonaként tartotta nyilván. Aranyán az akkori Temerinnel lehetett határos a mai Ókér és Temerin között. Aranyánról több adat nincs, valószínûleg a tatárjáráskor pusztult el, így már a török defterek sem említik. Már a török korszak elején puszta lehetett és neve is pusztanévként maradt fenn a temerini határban. Erre vonatkozólag fennmaradt egy okmány, amelyben Bács vármegye panaszt emelt a péterváradi várparancsnok ellen, aki önhatalmúlag foglalta el Aranyad pusztát, amely, legalábbis részben, Temerin határához tartozott. Redl kamarai adminisztrátor 1756-ban adott jelentésébõl megtudjuk, hogy Pavle Nenadoviæ mitropolita tiltakozott Ugarszko puszta elvétele miatt, de Redl szerint, ha azt vissza kell adni a mitropolitának, akkor Aranyad puszta felét elveszi tõle, mert az Temerinhez tartozik. Egyes források hivatkoznak annak a bizottságnak a jelentésére is, amely 1783-ban több régi Bács és Bodrog megyei helység holfekvése 9

iránt hivatalos kutatást végzett annak kapcsán, hogy Czobor József visszakövetelte õsi birtokait. A tanúvallomások alapján a bizottság megtudta a tényt, hogy egy Aranyad nevû puszta Temerin határába olvadt, és hogy Temerinnél egy magaslaton 1762-ben is régi falu templomának romjai voltak, amelyeket az ottani nép Aranyadszka kliszának, azaz aranyádi templomnak nevezett. Ennek ellentmond az elõbbi bizottság 1784. március 14-én helyszínen felvett jegyzõkönyve, amely tartalmazza Gaja Grujity volt temerini bíró és más környékbeli tanúk vallomásait, akik azt állították, hogy a Temerinhez tartozó Aranyad puszta határos az Almási és Szõregi pusztákkal és az újvidéki földekkel, de nem említik a templomromokat. Ebbõl azt a következtetést lehet levonni, hogy ha léteztek is az aranyadi templom romjai, azok nem a temerini határhoz tartozó részében voltak. Ezt igazolni látszanak az 1700-as évek elsõ felébõl való térképek, amelyeken Aranyad puszta Temerintõl jóval nyugatabbra, Kamendin, Ugarszka és Szõreg puszták között terült el. ATemerinnel szomszédos másik helység, amelynek határa Temerinbe olvadt, Acsa volt. Acsa nevével 1318-ból származó okmányban találkozunk. Ebben az évben Feldy Péter fia, Jakab Bács megyei nemes az Acsa birtokot – ahol a Szent Margit-egyház állt – eladta Futaki Dénes és Rufus Teodor Bács megyei nemeseknek. Az eladáskor kikötötték, hogy Jakab rokonsága és leszármazottai megmaradhatnak az Acsán levõ nagyméretû udvarhelyen és a vevõk elegendõ szántóföldet tartoznak adni nekik. Jakab és rokonai semmiféle adót vagy szolgáltatást nem tartoztak adni az új tulajdonosnak, csak amit önként jutattak, s Jakab a saját udvarában tarthatta rokonait.

Aranyad, Nagy-Acsa, Kis-Acsa és Temerin(g), Müller I. térképén, 1796

10

Egy 1769. évi térképen Acsa pusztaként van feltüntetve, Temerintõl északkeletre a Római sáncok és Almásvölgy (Jegricska) keresztezõdésétõl nyugatra. A 18. századi térképen két puszta áll: Nagy-Acsa és Kis-Acsa Temerintõl északkeletre, illetve keletre. Még az 1876. évi temerini község határleírásában is megneveztek egy Acsa nevû határhalmot Boldogasszonyfalva (Goszpodince) felé. A mostani Temerin kialakulásában Almás játszott legnagyobb szerepet és annak története forrott legszorosabban egybe Temerinével. Róla kapta a nevét Almásvölgye, illetve az Almáska nevû patak. Almásvölgye már 1317-ben szerepelt egy okmányban, amikor Károly Róbert király Almásvölgy körüli földeket adományozott Futaki Dénesnek. Futaki birtokai idõvel a Garai családé lettek, és midõn 1432-ben Garai Miklós nádor a fiaival megosztozott, László fia Futakon kívül többek között Almást is megkapta. 1464-ben Almást Garai Jób birtokai között sorolják fel. Almás falu nevét ezentúl már csak a török adóösszeírások könyveiben, a defterekben említik meg. 1553-ban a titeli náhijébe tartozott, Titel, Káty, Temerin, Martinca, Szent Péter és Almás is. Környékünk 1730. évi összeírása szerint Almás puszta keletrõl Acsa pusztával, délrõl Temerinnel, nyugatról Kérrel, északról Turiával, keletrõl Alpár pusztával határos. Az Aranyadnál már említett bizottságnak tanúként Sava Babity kéri bíró jegyzõkönyvbe mondta, „hogy a tanú azokat, amelyeket Almás nevezetû helységrõl hallott, azt valósággal tudja, hogy vagyon ezen Nemes Vármegyében Kéri helységhez cca. két mérföldnyire, temerini határ szomszédságában egy Almás nevû puszta, amelyen járt a tanú, és még régi templomnak nyomai is látszanak. Ezen Almás nevû pusztát bírja a kamara Temerin helységhez”. Feltételezhetõ, hogy azok a források, amelyek az aranyadi templommaradványokról szólnak tévesek, és azok az almási templomromokra vonatkozhattak. Volt idõ, a török kiverése után, amikor magát Temerint is Almásnak mondták. Valószínûleg, hogy akkor Temerin lakatlan volt, illetve a két helység lakosai hol Almásra, hol Temerinbe vonultak. Így Thournon, az újjáalakuló Bodrog megye elsõ fõispánja helységei között többek között felsorolja Almást, azaz Temerint is. A fentiekbõl világosan kikövetkeztethetõ, hogy a középkorban a mai Temerin határában több templom is állott, ezt igazolják a határban több lelõhelyen talált épületkövek és téglák, amelyek a Temerini Helytörténeti Múzeum archeológiai gyûjteményében tekinthetõk meg.

Temerin a középkori dokumentumokban A Temerinre vonatkozó elsõ írásos feljegyzés pápai tizedjegyzékben maradt fenn. A tizedet a keresztény egyház már a IV. századtól önkéntes adomány gya11

nánt, késõbb pedig zsinati törvények alapján vette igénybe. Különösen nagy szükség volt erre a bevételre a keresztes hadjáratok költségeinek fedezésére. Eleinte természetben kellett leróni, az 1300-as évek elejétõl pedig pénzben.

Egy részlet a pápai tizedlajstromból, ahol szerepel temeri Lõrinc

Az 1311–1312-ben tartott viennai zsinaton határozatot hoztak, hogy a papság jövedelmének tizedrészét hat egymást követõ esztendõben kell beszedni. A plébánosok számon tartott jövedelmének a hívektõl beszedett egyházi tizedet tekintették. XXII. János pápa erélyesen hozzálátott a zsinati határozat végrehajtásához. Magyarországon sokáig elhanyagolták, de 1331-ben, Károly Róbert király uralkodása alatt megszigorították a pénz beszedését. A királynak is érdeke volt a pénz begyûjtése, mert megkapta annak egy harmadát. A tized befizetése alkalmával összeírást készítettek, így az 1332-1337. évekre is. Tulajdonképpen a plébánosokat írták össze, megnevezve õket plébániájuk helyérõl, feltüntetve, mennyit kötelesek fizetni. A reánk nézve felbecsülhetetlen értékû tizedlajstromot, összeírást, a Vatikáni Levéltár Rationes collectoriae in Hungaria 1317. 1332–1337. Nr. 183 jelzésû kézirata tartalmazza. Minden lapja általában két hasábon írt kézirat és leszámítva egyes javításokat, mindvégig egy kéz munkája. A 67a–68b fólia a kalocsai fõegyházmegye (néhány tétel a szerémibõl) plébánosait sorolja fel, köztük a bácsi esperességhez tartozó Temeri plébániát, illetve annak plébánosát. Temeri a 68-as fólia, levél II. hasábjában van feltüntetve. Olvasata a rövidítések feloldásával: Item Laurentius de Temeri solvit XV. baneles pro primo anno. A latin szöveg tehát azt jelzi számunkra, hogy Lõrinc, Temeri plébánosa, az elsõ évben, amely 1332-re vonatkozott, 15 báni tizedet fizetett. A temeri plébános azon kevesek közé tartozott, akik a késõbbi, 1333 és 1337 közötti években már nem fizettek dézsmát. Ha az 1332-ben befizetett összeg 12

nagyságát összehasonlítjuk az esperesség 58 plébániájának átlagos dézsmájával, amely 63 bánit tett ki évente, levonhatjuk a következtetést, hogy Temeri az esperesség egyik kisebb faluja volt. Az, hogy Temeri következõ években nem szerepel a fizetõk között, jelentheti azt is, hogy elnéptelenedett, de lehet, hogy megszûnt önálló plébánia lenni, és mint leányegyház nincs a továbbiakban feltüntetve. A csekély számú, török idõk elõtt írott okmány közül, amelyek a mi vidékünkre vonatkoznak, különleges értékûek az 1522-bõl származó dézsmalajstromok. Ezek többek között tartalmazzák a középkori kalocsai érsekség egyházmegyéjéhez tartozó Bács megyében az egyházi tized, dézsma beszedése során készített jegyzéket, a jobbágyok neveivel. Az egyházmegye gabonadézsmáját ebben az évben a királyi kincstár szedte be, minthogy ekkor a kalocsai érseki tisztet illetõen üresedés volt, és azt a dunai végvárak fegyvereseinek fizetésére használták fel. Bács megyének nyolc dézsmakerüDombormû Lõrinc plébános emlékére Kiss Júlia szobrászmûvész lete volt, öt kerület dézsmajegyzéke mamunkája, 2002 radt fenn, közöttük a Dunának Újvidék és Palánka közötti szakaszától északra esõ területének jegyzéke, ahová Themeri is tartozott. Egy dézsmakerületbe 22 decimátort, dézsmaszedõt küldtek ki. Az egyik rendszerint pap volt, a másik nemes, akik a falvakban minden egyes jobbágy nevét lajstromba vették, nevük után feljegyezték a kivetett gabonadézsma mennyiségét, ezenkívül összeírták azokat a családfõket is, akiknek kevés vagy semmi termésük sem volt, de kötelesek voltak úgynevezett kereszténypénzt fizetni. Abban a kerületben, ahová Themeri is tartozott, a decimátorok a zetei Bona István plébános és az újfalusi Bíró Mátyás voltak. A kerületbe a következõ helységek tartoztak (a betûhû névalak után a zárójelben feltüntettük a korabeli valószínûsített olvasatot és a családfõk számát): Kechmen (Köcsmény 32), Jó13

zan (21), Drag (37), Vasarus Varad (Vásárosvárad 19), Zayol (Szajol 12), Kysbach (Kisbács 14), Morthayos (Mortályos 23), Themeri (Temeri 21), Bodoghazonfalwa (Boldogasszonyfalva 14), Chyregh (Csereg 21), Boron (24), Sedwar (21), Szenthandras (Szentandrás 28). A dézsmát a gabonából (búza, árpa, zab,

Themeri dézsmalajstroma, 1522

14

rozs) kévékbe kötve, keresztbe rakva vették ki, de volt, amikor szemesen, köböllel mérve szedték be, vagy pedig pénzben fizettették meg. A felsorolt helységek közül néhányban javarészt csak zsellérek, nincstelenek éltek, akiknél nem volt mi után szedni a dézsmát, és csak 4–6 dénár kereszténypénzt fizettek. Ezek közé tartozott Themeri, valamint a szomszédos Boldogasszonyfalva és Mortályos is. A vásárosváradiakkal (a mai Újvidék helyén) pedig semmit sem fizettettek meg, mert valószínûleg a falut az elõzõ évi török betörés során kifosztották. Elképzelhetõ, hogy a két szomszédos faluval együtt Themeri is ugyanígy kárt szenvedett, ezért nem volt dézsmálni való. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a dézsmaszedõk a Duna menti szentiváni területrõl nem állítottak össze lajstromot, megjegyezvén, hogy az elpusztult, nyilván a török 1521. évi hadjárata során. A lajstrom Themerire vonatkozó lapjain a következõ családfõk neveit írták össze (zárójelben feltüntettük a nevek mai magyar írásmódját és a fizetett kereszténypénz összegét dénárban): Georgius Nagh (Nagy György, 5 d.), Johanes Kyraly (Király János, 6), Benedictus Seres (Sörös Benedek, 6), Mathias Chipan (Csipán Mátyás, 6), Fabyanus Chypan (Csipán Fábián, 6), Johannes Gezey

Temeri és környéke a Lázár-térképen

15

(Gözõi János, 5), Matheus Gezey (Gözõi Mátyás, 5), Andreas Bekesy (Békési András, 5), Nicolaus Cosma (Kozma Miklós, 5) Lucas Thelek (Telek Lukács, 5), Thomas Thelek (Telek Tamás, 5), Matheus Balogh (Balog Mátyás, elengedték a fizetést), Thomas Anthal (Antal Tamás, 5), Georgius Dese (Dezsõ György, 5), Valentinus Therek (Török Valentin, 4), Valentinus Seres (Sörös Valentin, 5), Michael Nagh (Nagy Mihály, 5), Laurentius Anthal (Antal Lõrinc, 5) Andreas Fodor (Fodor András, 6), Blasius Dese (Dezsõ Balázs), Blasius Hawachy (Havasi Balázs) – bírók (nem kellett fizetniük). A tizedjegyzék nem bizonyítja, hogy Themerinek lett volna plébániája, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az 1528-ban megjelent elsõ magyar térképen, amelynek terepi munkálatait vidékünkön még a török uralom elõtt, 1514ben végezték, Temeri is fel van tüntetve, és a település jele arra utal, hogy templomos hely volt, akárcsak a tõle északabbra fekvõ Almás. E térkép megalkotója Bakócz Tamás esztergomi érsek Lázár nevû titkára volt, s tulajdonképpen az 1514 körüli évek településhálózatát tükrözi, mert a fennmaradt dokumentumok szerint „azon a nyáron dolgoztak a térképen, amikor a magyar parasztok és pásztorok zavarogtak”. Ez pedig 1514 nyarára, a Dózsaféle parasztlázadás idejére vonatkozik. A térképen feltüntetett helységnevek melletti jelek a helységek státusát, szerepkörét jelzik. Mind a török hódoltság elõtt, mind azután a védelem volt a települések legvitálisabb funkciója. A középkorban, háborús idõkben a templom volt a legbiztonságosabb menedék. A középkori Magyarországon a megerõsített templomok és a védelmi célokat szolgáló templomtornyok minden jelentõsebb helység legjellegzetesebb Temeri és Almás földrajzi jele építményei voltak. Temeri és Almás térképjele is egy ilyen megerõsített templom körvonalait mutatja. Késõbb, az 1553-ban Velencében kiadott Vavassore-térkép, vagy 1566-ban a Bécsben készült Zsámboky-térkép, melyek lényegében a Lázár-térkép új kiadásainak tekinthetõk, ugyancsak ezeket a szimbólumokat tartalmazzák e két helynév mellett. Ekkor még templomaink állhattak, de az itteni magyar, katolikus lakosság a mohácsi csatavesztés után odaveszett, rabságba hajtották vagy elmenekült a török elõl, és a hódítók nyomában csak néhány betelepült szerb család élt itt. Hogy Temerinek és Almásnak kõbõl épült templomaik voltak, igazolják a még két évszázad múltán is meglevõ templomromok, faragott kövek és téglák. 16

Az újratelepítés kezdetei A török kiûzése után, az 1700-as évek elejétõl annak második feléig a szerbek betelepülése olyan nagyméretû volt, hogy 1780-ban lélekszámuk elérte az 1500 fõt. Temerin ekkor kamarai falu volt, a kamarai adminisztráció alá tartozott, és még mielõtt 1781-ben megkezdõdött volna a falu újratelepítése magyar lakossággal, azt megelõzõen is volt néhány magyar, katolikus lakosa, akiket a kamara helyezett ide, így a falu nótáriusa, jegyzõje, a kocsmáros, a falu csordása vagy akik éppen ide vetõdtek. 1763-ban feljegyezték, hogy a papi tizedet az újvidéki plébániának fizették, tehát leányházának tekintették. Állandó papjuk nem volt, esetleg csak akkor, ha idegen egyházmegyébõl ide került egy pap, mint például 1735 nyarán, amikor a hadak útjába esõ Temerinben tartózkodott katonapapként Fuchs Godfride Zsigmond, aki mint apostoli hittérítõ és ezredi tábori pap Kalocsán engedélyt kapott, hogy Temerinben lelkészként mûködhessen. Õ volt az elsõ katolikus pap a török dúlás után, aki Temerinben lakott és katonái mellett a polgári lakosság lelki gondozását is végezte. A Kalocsai Érseki Szentszék többször foglalkozott a Tisza menti, és a szomszédságukban fekvõ szerb helységekben szórványban élõ katolikus hívek hovatartozásával, mert várható volt a helységek benépesítése katolikus lakossággal. A fennmaradt adatok szerint a magyarok tervszerû betelepítése 1781-ben kezdõdött. 1781 májusában a magyarok lélekszáma még csak harminc volt, de októberben és novemberben 54 jobbágycsalád telepedett le. Nagy jelentõségû számunkra a fennmaradt okmány, 54 családfõnek a nevével. Nevük mellett a lista összeállítója, Köröskényi Mihály kamarai mérnök feltüntette, hány telek földet kaptak, és hogy mindannyian hat forint letelepítési segélyt vettek igénybe. A névsorban, amelyet itt közlünk, zárójelben feltüntettük a kapott telkek számát: Herczeg János (1), Péter István (3), Fehér András (2), Bedács József (2), Kupczó György (1,5), Németh István (1), Heves Gáspár (0,5), Szajkó Mihály (1,5), Péter János (2), Kalla Mihály (3), Tóth István (1), Szabó Ferenc (1), Vín Imre (1), Jenes János (1), Jenes György (0,5), Karába András (0,5), Uracs János (2), Bozóky Imre (2), Gallyus József (1,5), Baráth György (1,5), Molnár István (1), Gáll Márton (1), Fejes János (1), Zakinszky János (1,5), Findrich Mátyás (1,5), Kovács András (0,5), Makai István (0,5), Balgas János (0,5), Gallyus Mihály (0,5), Harmat János (0,5), Sáfrán István (1), Szajkó György (1), Varjú Márton (1,5), Kosiczky Simon (0,5), Povázsán István (0,5), Kiss István (1), Fekete Antal (0,5), Nagy Ferenc (0,5), Lisziczky János (0,5), Nagy Tamás (0,5), Beken József (0,5), Bevesz Péter (1), Rózsa János (1), Nagy György (1), Kocsis János (1), Pap János (1), Kovács Mihály (1), Tóth János (1), Povázsán György (1), Kocsis György (0,5), Aday János (0,5), Tóth György (0,5), Katona 17

Ferenc (0,25) és Budaj György (0,25). E családokkal 1781 végén kb. 60-65-re emelkedett a magyar családok száma. Különbözõ forrásokból ismeretes, hogy az elsõ telepesek között jelentõs

Az 1781-ben érkezett magyarok névsora

18

szerepet játszottak a Kishegyesrõl idetelepült családok. Kishegyes tervszerû betelepülése 1769-ben kezdõdött, 81 jobbágycsalád költözött át Békésszentandrásról a kishegyesi pusztára. Ebbõl az elsõ csoportból tizenkét évvel késõbb áttelepült Temerinbe Gallyus József, Barát György, Gáll Márton, Pap János és Nagy György, ugyanis ezek a nevek szerepelnek az 1769. évi kishegyesi listán és a temerini letelepülõk 1781. évi névsorában is. A Nagy és Péter család 1769 után telepedhetett le Kishegyesen, ahonnan áttelepültek Temerinbe. Az elõbb felsoroltakon kívül még több családnév azonos a két listán, mint pl. a Tóth, Szabó, Molnár, Kovács, Kiss, Beken, Findrich. Figyelmet érdemel, hogy a Temerinben 1781-ben letelepülõk közül 1807-ben Kishegyesen bérmálkozott az 50 éves Szabó Ferenc, aki Alattyánon, Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében született, a tódi születésû 65 éves Kocsis György (Nógrád megye), a 75 éves, csongrádi származású Makai István (1840-ben bérmálkozott) és Budai György 26 éves György fia, aki Temerinben született. Tekintettel hajlott korukra, bizonyosan azonosak a temerini elsõ telepesekkel, ide a felsõ megyékbõl települtek és innen kerültek át Kishegyesre. Ebbõl arra lehet következtetni, hogy Temerin és Kishegyes között kölcsönös volt az át- és visszatelepülés ezekben az években. A fentiekbõl megállapítható, hogy az elsõ temerini telepesek egy része az északi megyékbõl és a Kishegyesre települõk sorából került ki.

Sáfár József felszenteli az elsõ templomot Egy szolgabírói jelentés szerint 1782-ben Temerinbe a péterváradi ferences barátok jártak ki lelki vigaszt nyújtani és alamizsnát szedni. Ekkor 248 katolikus élt a faluban, és a jelentés közli: a további telepítéssel annyira nõni fog a lélekszámuk, hogy szükség lesz templom és plébánia építésére, mivel a helység Újvidéktõl kétórányira van. Az 1783. év közepén már nyolcvan katolikus magyar házaspár élt a faluban, a 7-8 éven felüli lakosság száma elérte a 360 fõt, meg kellett oldani a hívek lelki gondozását. Templomuk nem lévén, a híveknek télen-nyáron, esõben-sárban, hóban-fagyban, rekkenõ hõségben, gyalogszerrel vagy kocsival Újvidékre kellett járni misére vasárnap és ünnepnapokon, ami beletelt jó pár órába és nem kis fáradságba. Ezért még ebben az évben, amikor már folytak az elõkészületek a további tervszerû betelepítésre, Temerin postamestere, Újvidék tekintélyes örménykatolikus polgára, Csénássy Simon ajánlatot tett a kalocsai érsekségnek, hogy temerini postamesteri házában saját költségén imaházat rendez be és vállalja a helyi káplán eltartását. A postamesterek jelentõs, állami szolgálatban álló személyek voltak, a pos19

taállomáson tartották a lovakat megfelelõ személyzettel. Temerin, Pétervárad és Becse között, egyedüli postaállomás volt. Csénássy Melik Simon az aránylag csekély létszámú, 1739-ben a törökök elõl Belgrádból elmenekült örményekbõl alakult kolónia nagy tekintélyû tagja volt. Újvidéken már 1746-ban önerõbõl templomot építettek, ami azt jelenti, hogy a hívek mind jómódú kereskedõk, üzletemberek voltak, köztük Csénássy Simon is. Õ bérelte a több mint 2000 kat. holdat kitevõ, az akkor még betelepítetlen járeki határt és Temerinben a betelepítésre váró maradványföldeket. Nagy tekintélye volt a temerini magyar telepesek elõtt, hiszen önzetlenül segítette õket új otthonaik felépítésében, különösen az újrakezdés elsõ ínséges éveiben. A kamarai hatóságok a telepítés elõkészítése során felmérték a földet a határban, megállapították a szabad jobbágyföldeket, kijelölték a házak, a templom, az iskola és a plébánia építéséhez szükséges telkeket, és egy egész telek szántóföldet az egyház számára. A templomot az iskolának fenntartott helyen építették fel és tervbe vették, hogy a legrövidebb idõn belül újabbat, nagyobbat építenek, az ideiglenest pedig iskolaépületté alakítják át, azonban erre két évtizedet kellett még várni. A betelepült családok közül hitbuzgóságukkal különösen a Kishegyesrõl átköltözött családok tûntek ki, akik kb. egy évtizeddel azelõtt települtek oda. Ezek a Péter, Kalla, Uracs, Nagy, Szabó, Németh családok voltak, akik már anyagilag is megerõsödve jöttek Temerinbe, így 2-3 telek földet kaptak. Összefogásra buzdították a telepeseket, így nekik köszönhetõ, hogy felépült a templom. A kamara és a kalocsai érsekség között állandó vita folyt, mert a kamara vonakodott teljesíteni kegyúri kötelezettségeit, vállalni a templom felépítését és fenntartását. A helytartótanács is sürgette, hogy a fennálló rendelkezések értelmében rendezzék a templom és az iskolaépítés kérdését. A hívek azonban szerették volna minél elõbb felépíteni templomukat, ezért néhány hónap alatt, 1783 júliusára, közmunkával fel is építették a vert falú, náddal fedett épületet. A templom 9 öl (kb. 16 m) hosszú és 3 öl (kb. 5,5 m) széles volt. Csak a szentélynek volt mennyezete, tornya nem volt, az egyetlen 54 librás (kb. 25 kg) harang fából ácsolt haranglábon volt elhelyezve. A templom belülrõl fehérre volt meszelve, benne egy oltárral, falán négy szentkép függött, nem volt sem lobogója, sem kórusa, sem orgonája. Volt három miseruhája, kettõ különbözõ színû, egy pedig fekete. A templomnak nem volt ingatlanja, földje, jövedelmét a perselypénz és a harangozásból összegyûlt pénz alkotta. A templom felszereléséhez jelentõs segélyt adott Csénássy postamester, aki felajánlotta, hogy a káplán eltartásáról is gondoskodik. A templom felépítése a temerini egyház létrehozását jelentette. A kalocsai érseki hatóság mindjárt a templom felépítése után, augusztusban, Sáfár József ka20

locsai káplánt nevezte ki Temerin elsõ lelkipásztorává. Sáfár József 1756-ban Komáromban született. Bölcseleti és hittudományi tanulmányait a kalocsai papnevelõ intézetben végezte. 1782-ben szentelték fel misés pappá és Kalocsára osztották be káplánnak. Egy év ottani szolgálat után Temerinben nehéz körülmények között folyó, úttörõ munka várt rá a vallási élet megszervezésében. A templom felépülte után a hívõk óhaja az volt, hogy Szent Rozáliának, a pestises betegek védõszentjének a tiszteletére szenteljék fel szeptember 4-én, és ez a nap legyen a templom búcsúja. A község nevében Péter István és Kalla Mihály esküdtek még júliusban továbbították a hívek kérelmét a felettes világi és egyházi hatóságokhoz, hogy Patatich kalocsai érsek bízza meg a kerületi esperest, Gaslevits Xaveri Ferenc kanonokot, bácsi plébánost a templom felszentelésével szeptember 4-én. Egyben kérték a kamarát és az érseki hatóságot, alapítsák meg az önálló temerini plébániát. A kamarai hivatal augusztus közepén továbbította a kérelmet a kalocsai érsekségnek, az csak szeptember 2-án foglalkozott az üggyel, támogatta, de szeptember 4-én már nem érkeztek megáldani a templomot és megtartani az elsõ misét. A templom megáldására szeptember 29-én, Szent Mihály ünnepén kerülhetett sor, ezt az érseki hatóság felhatalmazása alapján az újonnan kinevezett helyi káplán, Sáfár József végezte. Még ebben az évben sor került az elsõ egyházlátogatásra, ami azt jelentette, hogy magasabb egyházi személy, leggyakrabban püspök, idõnként meglátogatta egyházmegyéje templomát avégbõl, hogy az egyházi állapotokról a helyszínen személyes vizsgálat alapján tájékozódjon és róla jegyzõkönyvet készítsen. A fennmaradt jegyzõkönyvek azért is fontosak, mert a templomról, azok oltárairól, képeirõl, kegytárgyairól is megbízható mûvelõdéstörténeti és mûvészettörténeti adatokat is tartalmaznak. Többek között nemcsak az elsõ temerini templomról, hanem annak papjáról, a hívek számáról, a lelkiéletrõl is tudomást szerzünk az 1783. évi jegyzõkönyvbõl. Elmúltak az ünnepek, jöttek a gondterhes hétköznapok, a mindennapi élet sürgetõ teendõi. 1783 végén újabb telepesek érkeztek, 65 család. Érdekükben a Magyar Udvari Kamara kéréssel fordult II. József uralkodóhoz, hogy a Temerinbe telepített 65 telepesnek a 6 forint telepítési segélyen kívül az uradalmi erdõkbõl ingyenes épületfát kellene juttatni. II. József ebbõl a felterjesztésbõl értesült, hogy új telepesek érkeztek Temerinbe, kérdi, mely helységekbõl jöttek, és van-e haszon az ilyen telepítésbõl? Miért hoztak ilyen nagyszámú telepest a magyar vidékekrõl, és miért nem a Német-római Birodalom területérõl egészen szegény és nincstelen telepeseket? A Magyar Kancellária válaszában elismeri, tudott az uralkodó szándékáról, hogy az üres magyarországi uradalmakba német telepeseket hozzanak, de szerinte a magyarországi betelepítéseknek is igen nagy haszna van, mivel igen sok telkes jobbágynak a gyermeke már nem részesedhet te21

lekbõl, de szeretne telkes jobbágyként élni. Vannak továbbá olyan zsellérek is, akik ugyancsak szeretnének földhöz jutni. Ha ilyeneket telepítenek az üres telkekre, akkor ebbõl mind az államnak, mind az egyénnek haszna lenne, és fellendülne a mezõgazdaság. A kancellária ígéretet tesz, a jövõben szorgalmazza a külföldiek betelepítését is. A kapott telepítési segélyen kívül épületfa helyett a kamara csak 6 forintnyi építési juttatást utalt ki részükre. Velük 1783 végén 434-re emelkedett a katolikus hívek száma, 234 felnõtt és 200 kiskorú. A nyolcvanas évek második felében már valóban érkeztek német telepesek, ezt igazolja, hogy az elsõ temerini bérmálkozók között Újvidéken 1793ban voltak német nevû hívek is. Figyelmet fordítottak arra, hogy az új magyar és német telepesek katolikusok legyenek, mert az egyházi szisztematizáció szerint Temerinben katolikus templomot és plébániát terveztek alapítani. A hívek szerzõdésben kötelezték magukat, hogy az egyháznak évente páronként 30 krajcárt, egy pozsonyi mérõ búzát, fél pozsonyi mérõ tavaszi terményt fizetnek, és megCsénássy-síremlék Újvidéken mûvelik a plébánosi telket. Utóbbinak azonban igás állatok hiányában nem tudtak eleget tenni. Ezért új megállapodás született, mely szerint a hívek páronként 51 krajcárt, a föld megmûvelése helyett pedig évente 40 forintot fognak fizetni. Ehhez járult még a keresztelés, avatás, esketés, temetés után a stólapénz. 1783-ban az egyházközösség évi jövedelme 274 forintot és 23 krajcárt tett ki. Nehézséget jelentett, hogy a templommal nem épült plébániaépület, így a káplán kénytelen volt elfogadni Csénássy postamester ajánlatát. Nála lakott, étkezett, évi 60 forint fizetést kapott tõle az egyházi jövedelem tizenhatoda fejében. A postamester azonban a szerzõdést annak lejárta elõtt felmondta, mert az egyházi tized nem folyt be hiánytalanul, de a káplán sem volt megelégedve a szolgáltatással, és a fizetésnek is csak a felét kapta meg. Ezért Sáfár káplán 22

átköltözött a községnek az átutazók részére fenntartott kvartériális házába, amelyet a hívek tataroztak ki és hoztak rendbe, míg a plébánia felépül. A község hajlandóságot mutatott a plébánia felépítésére, és ehhez a kamarától kért épületfát. Mivel a község nem tudta kielégítõen biztosítani az ellátást és az elhelyezést, a káplán beköltözött Újvidékre, majd 1785-ben, amikor felépült az ideiglenes plébánia, visszajött Temerinbe, de az továbbra is az újvidéki plébánia leányegyháza maradt egészen 1786-ig. Ekkor adminisztratúra lett, 1804-tõl pedig plébánia.

A hívek egyharmada sem fért a templomba Az egyházi és kamarai hatóságok az 1783-ban épült templomot, majd a két évvel késõbb épült plébániát is ideiglenes megoldásnak tekintették, mert várható volt a katolikus lakosság lélekszámának további növekedése. Ez be is következett, így 1791-ben, nyolc évvel a templom felépülte után a hívek száma már meghaladta az 1300-at. Az akkori helyzetrõl hû képet fest a második, 1791. évi egyházlátogatás – a Visitatio Canonica – alkalmával készült jegyzõkönyv. A jegyzõkönyv a bevezetõben megállapítja, hogy a 36 éves Sáfár József komáromi születésû, magyar származású, németül jól beszélõ, szláv nyelven csak a legszükségesebbet tudó, jó egészségnek örvendõ plébános több mint nyolc éve áll a temerini egyház élén. Az 1783-ban épült templom oly kicsi – állapítja meg a jegyzõkönyv –, hogy a hívek egyharmadát sem képes befogadni. Az építés óta meglévõ 54 librás harang mellé vettek még egy 1 mázsa 53 libra (86 kg), és egy l mázsa 20 libra (67 kg) súlyút. A nádas tetõ épségérõl gondoskodnak, a tetõn kereszt van elhelyezve. A templom körül nincs sem fa, sem kerítés, az ajtót csukni lehet, de zárni nem. A templom kegyura, a Magyar Királyi Kamara azonban nem tesz eleget kegyúri kötelezettségeinek annak ellenére, hogy az adminisztrátor, az esperes és maga az érseki hatóság is erre állandóan figyelmeztette. A falu szélére került már a temetõ, amely jó nagy, van benne kereszt is. Az egyháznak 433 Ft 53 krajcár készpénze van, amelyet a kamara vett át megõrzésre. A jövedelmet a csengõsperselybõl és a harangozásból szerzi. Az egyháznak nincs filiálisa, a plébániának nincsenek könyvei, sem egyéb leltári felszerelése. A plébános rendes plébániaépület helyett egy közönséges kunyhóban lakik, amelyet egy jobbágy tákolt össze még a telepítés esztendejében. Egyik szobában õ lakik, a másikban a háztartásbelije. „Gyönyörû kényelem egy plébános számára! Ha mester lennék, különb házban laknék”, jelentette ki a plébános. A plébánia körül trágyából készült kerítés van. Az idén kapott valamirevaló istállót. A plébánosnak l jobbágytelke van, a hívek azonban nem mûvelik, a mûvelés megváltására 23

évente 40 forintot adnak. A földet a plébános árendába adja ki, csak a kaszálót tartja meg, amelybõl évente 20 Ft jövedelme van. A plébánosnak ebben az évben a bárányok tizenhatod részébõl 30 köböl, a gabona tizenhatodából pedig 100 köböl járandósága volt, párbér fejében pedig páronként egy pozsonyi köböl búzát és 30 krajcárt kapott. A fenti jegyzõkönyv is tanúsítja, hogy anyagi szempontból némileg javult az egyházközösség és a plébános helyzete, ugyanakkor nem javultak az egyház tevékenységének a feltételei. Erre várni kellett még 10-15 évet. Sáfár Józsefnek köszönhetõ, hogy áldozatos munkájával megszervezte az egyházi életet és megteremtette a feltételeket az elkövetkezõ nagy feladatok megvalósítására. Az államnak, a hatóságoknak érdekében állt, hogy támogassák az egyház tevékenységét, mert a telepítések idõszakában a közerkölcs, lévén szó különbözõ helyekrõl idesereglett népekrõl, eléggé laza volt. Gyakoriak voltak a lopások, rablások, verekedések, gyilkosságok, öngyilkosságok. A hatóság a közállapotok megszilárdítását a törvények betartása mellett az egyházi élet, és vele párhuzamosan a népoktatás megszervezésében látta. Ez a támogatás azonban a kamara részérõl anyagiakban nemigen jutott kifejezésre, így egészen 1789-ig tanítója sem volt az idetelepült katolikus magyar hívõknek. Abban az idõben az iskolát is az egyház szervezte meg. A község elsõ magyar tanítója Szabó Mihály volt. Az elõbbi jegyzõkönyv szerint rendes lakása sem volt, egy nyomorult földes szobában lakott. Évi jövedelme 60 forint készpénz, 20 köböl gabona volt. Fél telek földet kapott, amelyet magának kellett megmûvelni. A kántori teendõket is õ látta el. A temetések, esküvõk, keresztelõk után is járt neki néhány krajcár, így aztán évi jövedelme 150 forintot tett ki. Szabó Mihály munkája az a szenteltvíztartó, amelyet 1796-ban készített a templom számára. A szenteltvíztartó és kõbõl készült keresztelõmedence, e két becses tárgyi emlék megmaradt az utókornak, és ma ott áll a márvány keresztelõmedence mellett a plébániatemplomban. Sáfár József 1798 júliusáig végezte a plébánosi teendõket Temerinben, akkor elnyerte a nagybaracskai plébániát. Négy évvel késõbb ott is halt meg, Szenteltvíztartó 1796-ból korán, élete teljében, 46 éves 24

A szenteltvíztartó alján levõ felirat

korában. Még temerini mûködése idejében, különösen annak utolsó éveiben, jelentõs változások történtek a falu életében. Ez elsõsorban a helység státusára vonatkozik. Temerint ugyanis a török kiûzése után az osztrák császár az udvari kamara útján igazgatta. A kamara gyakorolta mind az állami, mind a földesúri hatalmat. A császári udvarnak azonban a 18. század vége felé terhet jelentettek a kamarai birtokok, és határozatot hozott eladásukról. Megvételükre csak a

nemesi fõuraknak volt joguk. Temerinre többen pályáztak, végül is Járekkal együtt Szécsen Sándor kapta meg. A birtok becsértéke 140 997 forint volt, de annak csak a felét fizette ki, a másik felét elengedte neki az osztrák császár, tehát valójában vegyes adományként jutott a birtokhoz. A Szécsen család horvát eredetû, az akkori Zágráb megye délnyugati részébõl való, Kõbõl faragott keresztelõkút mely a károlyvárosi határõrezred tõszomszédságában terült el. A megye területén a lakosság a vármegyei szervezet keretében, magyar törvények szerint élt, szomszédságában, a határõrvidéki terület pedig a katonai rend keretei között közvetlenül a császári Bécs irányítása alá tartozott. A Szécsen család sorsát eleve meghatározták ezek a körülmények, hogy soraikból katonák és hivatalnokok kerültek ki. Katonákként feltétlen engedelmességgel szolgálták a császárt, hivatalnokok lévén pedig fontos állami pozíciókat töltöttek be és nemzedékrõl nemzedékre császárhûségükrõl tettek tanúságot. A család25

ban Mátyás és unokaöccse Sándor, Mária Teréziától 1763-ban nemességet kapott. A birtokajándékozási oklevélbõl tudjuk meg, hogy mivel érdemelte ki Szécsen Sándor (1740–1813) I. Ferenc császár és király kegyét. Szécsen Sándor ekkor már belsõ titkos tanácsos, Kõrös megye fõispánja, a Magyar Királyi Kamara kincstárnoka és a Magyar Udvari Kamara elnöke volt. Már fiatalon, 1763ban Zágráb megye jegyzõhelyettese, majd 1767-ben a Dalmát–Horvát és Szlavón Királyság helytartósági titkára, késõbb pedig mint a báni tábla ülnöke tanújelét adta a Habsburg-ház iránti hûségének és ragaszkodásának. Amint 1791-ben kinevezték a Magyar Kamara elnökévé, a császár és a király jövedelmei jelentõsen növekedtek, neki köszönhetõ, hogy a franciák elleni háborúk (1796–1797) ideSzécsen Sándor, Temerin kegyura jén több százezer forintot fizetett be a kamara a hadiköltségek fedezésére, valamint az ezt követõ éhínség és pestisjárványok enyhítésére. Az oklevél szerint ezeket a rendkívüli kiadásokat is mindig készséggel és gyorsan teljesítette, mindig szolgálatkész volt. Ezen érdemeire való tekintettel kapta meg 1798-ban Temerint vegyes adományként, mindazon királyi jogok átruházásával, amelyek a birtokkal jártak, vagyis a földek birtoklását, azok minden hasznát és jövedelmét, tartozékát, akár termõk vagy terméketlenek voltak, mezõk, rétek, legelõk, mocsarak, kertek, gyümölcsösök, malmok, kocsmák, mészárszékek, általában e két birtok hasznát és tartozékát, mint Temerinhez és Járekhoz õsi törvény alapján tartozó vagyont. A grófi rangot 1811-ben nyerte el és ezzel együtt megkapta a temerini elõnevet. Tõle származik a temerini Szécsen család. Még mielõtt Szécsen Sándor 1798-ban átvette Temerint a kamarától, a falu nemzetiségi és vallási összetétele már jelentõs változáson ment át, miután a magyarok betelepülése az 1780-as évektõl folyamatos volt. Míg a kilencvenes évek elején a családoknak több mint fele görögkeleti vallású szerb volt, 1798ben a 488 családból már körülbelül 280 volt a katolikus magyar családok száma. A szerb lakosság még a község birtoki státusának megváltoztatása elõtt a 26

kamarai hatóságoktól kérte Temerin Sajkás kerülethez való csatolását, hogy ott katonai szolgálatot teljesítsen. Amikor Szécsen megkapta Temerint, világossá vált, erre nem fog sor kerülni, ezért a szerbek kérték elköltözködésük engedélyezését a Sajkás kerületbe. A birtokbavétel évében Szécsen Sándor kérte Temerin mezõvárossá nyilvánítását, évi négy vásár megtartásának joA mezõváros pecsétje gával. A királyi kancellária 1799. augusztus 30-án leiratában értesítette Szécsent, hogy az uralkodó engedélyezte Temerin helység mezõvárossá emelését, a vásárok megtartásának privilégiumával. A temerini katolikus egyházzal kapcsolatos kegyúri jogokat és kötelezettségeket a birtoktulajdon megváltozása után már nem a kamara, hanem Szécsen Sándor gyakorolta. A kegyúri kötelezettségekhez tartozott a templom, a plébánialak felépítése, azok fenntartása, a pap javadalmazásának biztosítása. Fontos kegyúri jog volt, hogy a megüresedett plébánosi állásra az egyházi hatóság által megnevezett három jelölt közül a kegyúr által elõterjesztett személyt nevezték ki plébánosnak. 1798 nyarán a szomszédos Szenttamás plébánosa, Csupor Mihály elnyerte gróf Szécsen Sándor jóindulatát, és mint kegyúr neki juttatta a megüresedett plébánia javadalmát, Sáfár József pedig átkerült Nagybaracskára plébánosnak.

27

AZ OTTHONTEREMTÉS ÉVTIZEDEI (1800–1848) Az új Szent Rozália-templom Csupor Mihály volt az újratelepítés után Temerin második plébánosa, 23 évig szolgált itt lelkipásztorként. Csupor Mihály Gyõrszemere községben született 1765-ben. A dunántúli nemesi Szentgyörgyvölgyi Csupor nemzetségbõl származott. A gyõrszemerei szülõháztól a kalocsai préposti székig látványos pályát futott be, és ezt fényes tehetségének köszönhette.

Csupor Mihály pecsétje és aláírása

A jeles tehetségû ifjú középiskolai és bölcseleti tanulmányait Gyõrött végezte. Hittudományi tanulmányait a központi papnevelõ intézet növendékeként Pozsonyban kezdte, majd pedig három évig Pesten folytatta. 1790-ben szentelték fel misés pappá, s még az év õszén Újvidékre került káplánnak. 1793-tól Zentán volt káplán, majd 1795-ben a szenttamási plébánia vezetésével bízták meg. 1798ban a megüresedett temerini plébániát bízta gondjaira Kollonits László fõpásztor. 1798. július 4-én együtt iktatták be Kalocsán Csupor Mihályt temerini, és elõdjét, Sáfár Józsefet nagybaracskai plébánosnak. Csupor Mihály 1798 júliusától 1821 június végéig vezette a temerini plébániát mint buzgó lelkipásztor, de élete végéig szívén viselte temerini híveinek sorsát. Temerini mûködése idejében két ízben is kitüntették, 1812-ben a székesfehérvári Szent Miklós prépostság címzetes prépostjává, 1816-ban pedig Borsod megye táblabírójává nevezték ki. 29

Temerini mûködésének kezdetén a legégetõbb problémát, az új templom felépítését kellett megoldania. Ez nem tûrhetett halasztást, mert amikor 203 szerb család 1800 tavaszán átköltözött Paska pusztára, ahol megalapították Gyurgyevót, a helytartótanács értesítette a Magyar Kancelláriát, hogy Temerinben 170 egész és háromnegyed úrbéri telek megüresedett, amit országszerte meghirdettek, és így már ez év nyarán új telepesek érkeztek, fõleg Nógrád, Heves, Pest és Bács megyékbõl. Közvetlenül a templom felépítésének megkezdése elõtt 718 házaspár élt a mezõvárosban, 1381 férfi, 1252 nõ, 672 fiúgyermek és 710 leánygyermek, összesen 4015 személy. Temerin új tulajdonosa s egyben kegyura a szerbek jó állapotban levõ templomát, amely 1747-ben épült, 10 000 forintért meg akarta venni, de azok lebontották és kocsikon átszállították új lakhelyükre. Ekkor a községi elöljáróság, Kurczinák György bíró, Kocsis János, Povázsán György, Sándor Mihály, Urats Antal és Ádám Mihály esküdtek kérvénnyel fordultak a helytartótanácshoz, engedélyezze szilárd anyagból nagyobb templom építését, mert az ideiglenes nemcsak kicsi, hanem összedõléssel is fenyeget. 1804-ben végül elkezdték építeni Szécsen Sándor, Temerin kegyura költségén a község védõszentjének, Szent Rozáliának szentelt új templomot. A templom felépítéséhez anyagiakkal és közmunkával jelentõsen hozzájárultak a hívek is. A templom most már a be-

Kiss József típusterve

30

telepítés elsõ éveiben kijelölt helyen épült fel, a régi kis templomot pedig ideiglenesen iskolának alakították át, míg 1811-ben ugyanezen a helyen felépítették az egytantermes iskolát. A templom eredeti építési terve sajnos nem került elõ, habár 1801-bõl fennmaradt egy tervrajz, amelyet Kiss József kincstári mérnök készített. Mivel Szécsen Sándor a Magyar Királyi Kamara elnöke és kincstárnoka volt, érthetõ, hogy Kiss József kapott megbízást nemcsak a templom, hanem a plébánia, egy vendéglõ, valószínûleg a kastély és gazdasági épületek tervezésére is. A típustervben háromhajós (fõ- és két mellékhajó) templom volt, méretei bécsi ölbõl átszámítva méterre a következõk voltak: hossza 43, szélessége 19, a torony magassága 32, és a toronykereszt hossza 3 méter volt. Végül nem ez a templom épült fel, de tervezõje valószínûleg Kiss József volt. A templom építése 1804-ben kezdõdött és 1806-ban fejezõdött be. Természetesen nem lehetett a templomot egy év alatt felépíteni és környékét is rendbe tenni. Erre utal a temerini községi elöljáróság vármegyéhez intézett kérelme, amelyet itt teljes egészében közlünk: „Tekintetes Vármegye, nekünk igen kegyelmes uraink! Méltóztassék a megnevezett vármegye az alulírott Temerin város lakosságát a múlt esztendõben végzett és rendkívül áldozatokba kerülõ templomépítés miatt a közmunkák alól kegyesen felmenteni mindaddig, míg az épülõfélben levõ templomot tökéletesen rendbe nem hozzuk. Amikor ugyanis a közelmúltban a bezdáni töltés építéséhez 127 és fél köböl föld mozgatásához a járási szolgabíró minket kikényszerített, akkor mi alázattal azért fordultunk a Tekintetes Vármegyéhez, hogy méltóztassék minket a közmunkák alól felmenteni, miután a mi templomunk építéséhez jelenleg is naponta több mint száz ember járul hozzá munkájával, és a megyei statútumok szerint az Isten templomának építése beszámíttatik a közmunkába.” A helység nevében a kérelmet, amelyet 1805. május 24-én küldtek el, Kurczinák György bíró, Ádám Mátyás, Redl Lõrinc, Tóth Mihály és Bujdosó József esküdtek írták alá. A felépült templom méretei a legújabb mérések szerint: hossza 38,10 m, szélessége 15,18 m. Lényeges különbség, hogy nem háromhajós, hanem klaszszikus teremtemplom épült hármas tagolással: kórussal, az alatta lévõ bejárattal, hajós résszel és szentéllyel. A boltozatok: egy a kórus, három a középsõ rész és egy a szentély felett. A vastag faloszlopokon (175 cm) nyugszanak a kosárívek, melyekre terhelõdnek a boltozatok. A templom falai és a boltozatok is régi méretû, helyben égetett téglából épültek. A tetõt zsindellyel fedték, ugyanígy a torony 1,5 méteres sisakját is. Az új templomba áthozták a régibõl az ott lévõ három harangot, majd késõbb beszereztek egy 700 librás (359 kg) negyediket is Szent Rozália tiszteletére, 31

melyet az elõbbi hárommal 1809. április 24-én Takács Márton kalocsai segédpüspök szentelt fel. Az új templomban négy oltárt állítottak: a fõoltárt Szent Rozália, és három mellékoltárt a Szentháromság, a Boldogságos Szûz Mária és Szent Mihály arkangyal tiszteletére. Még 1806-ban, valószínûleg Szent Rozália napján került sor a templom megáldására, amelyet Wenceslaus Thegeut, a Bácsi Fõesperesség Alsó-Bácsi Kerületének esperese végzett. Ez év szeptemberében ötszázzal több volt a hívek száma, mint egy évvel azelõtt, 4512. Az 1824-es egyházlátogatási jegyzõkönyv a szerint templomnak volt orgonája is, amelyet adományból szereztek be.

Kiss József plébánia-típusterve

Nem számítva a késõbbi bõvítéseket, kívülrõl a fõépület máig megõrizte eredeti formáját, kivéve a tornyot, amelyrõl nem tudjuk, milyen lehetett, mivel 1848 után újjá kellett építeni. A leendõ templom mellett Szécsen Sándor már 1803-ban felépítette a plébánia épületét. Kiss József plébániaépület-tervrajza hasonlóságot mutat a kivitelezettel, arányaiban azonban kisebb. Csupor Mihály plébános idejében rendezõdött a temetés és a temetõk rendje is. A temetõk a templom mellett voltak a kialakult temetkezési szokásrend szerint még a XVIII. században is. Ezért kezdtek temetkezni Temerin katolikus magyarjai is az 1783-ban felépített templomuk mellett. A természetes 32

népszaporulat és az újabb betelepülõk annyira megnövelték a lakosság számát, hogy a templom körüli hely szûknek bizonyult, és már a 80-as évek végén, még Sáfár plébános idejében kihelyezték a temetõt a lakott terület határába. A templom központi szerepét a katolikus temetõkben kápolna veszi át, erre

A temetõkeresztek alapítólevele

33

Temerinben sokkal késõbb kerül sor, ezért – mint a kisebb falvak temetõiben – kápolna helyett egy magányos, fából ácsolt feszületet, a temetõ, a holtak keresztjét állítják fel. Temerinben ilyet 1805-ben, akkor már mindkét temetõjében, a Bujdosó testvérek állítanak fel. Az errõl szóló alapítólevelet Csupor Mihály plébános és a községi elöljáróság hitelesítették aláírásukkal. Idézünk belõle: „Mi, alább írottak, Bujdosó Joseph, Bujdosó Mihály és Bujdosó István magunkat és magzatjainkat jelenlevõ rendjeink által arra kötelezzük, hogy mivel mi azon két kereszteket, melyeket a temerini temetõben, úgymint a Napkeleti és Napnyugatiban, önként, minden erõszak nélkül, tulajdon költségeinken felállítottuk, úgy azokat, míg élünk, jó karban megtartani fogjuk, azon esetre pedig, amidõn hallomásunk történne 80 f., azaz nyolcvan forintokat oly meghatározással hagyni fogunk, hogy ezek interesre kiadatassanak és ezen capitalisnak haszonvételébõl örökösen a feljebb említett két keresztek tökéletes karban fenntartassanak.” A templom építésekor Csupor plébános állította fel az elsõ szabadtéri keresztet a templom bejáratától balra. A kereszt vörös márványból készült, összhangban a templom barokk stílusával, a keresztet hordozó középrész, a felirati mezõ barokk volutákból indul ki, a lépcsõzetesen felépített párkány domborzatából nõ ki a kereszt, amelyet szépen ívelt keresztvégzõdés jellemez, a Megváltó ho-

A Csupor-kereszt felirata

34

mokkõbõl faragott szobrával. A felirati mezõbe latin nyelvû szöveg van bevésve: GRATIAM FIDELISSORUS NE OBLIVISCARIS POSIT ENIM ANIMAM SUAM PROTE ANNO 18 CM CI 05.

A Csupor-kereszt

35

Magyar fordításban: Ne feledkezzél meg állítód hû jóságáról, aki ezt lelke üdvének érdekében állította, 1805. évben. Az 1824. évi Canonica Visitatio jegyzõkönyve szerint a plébános alapítványt nem tett, de egy 1895-ben összeállított átadási jegyzõkönyv szerint – Zittl Róbert addigi plébános és Mihálovits Endre új plébános között – a kereszt törzsalapítványa 54 Ft volt. Ebben a jegyzõkönyvben téves a felirat tolmácsolása, mely szerint a temerini hívek állították 1802-ben. Akkorra már kiveszett a köztudatból, hogy a kereszt állíttatója Csupor plébános volt, igaz, a feliratból ez nem is tûnt ki, az évszámot pedig elnézték. Láttuk, hogy a temetõkereszteket nem az egyház állította, hanem a Bujdosó család. Az elkövetkezendõ években, a hívek jellegzetes vallásos megnyilatkozásaként, gyakorivá vált a keresztállítás a szabad téren és az utak mentén. Keresztjeink többségét a jobb módú hívek saját költségükön állították fel. Hajduk Márton 1809-ben állította fel az elsõ út menti keresztet. Hajduk Márton, az 1828-as adóösszeírás szerint l telkes jobbágy – 24 kat. hold szántója és 14 kat. hold rétje volt, 4 jármos ökör, 3 igásló és 50 anyajuh volt a tulajdonában – igen tehetõs jobbágynak számított. A Kötelezõ Levél szerint „Városunk azon végén találtatik, mely Újvidék Városa felõl Városunkba vezet, önként, minden erõszak nélkül tulajdon költségemen fel állítottam, ugyanazon körösztöt míg élek jó karban fönn tartani fogom...” Egyben kötelezte magát 80 forint letétbe helyezésére, melynek hozadékából kellett fenntartani a keresztet. A kötelezvényt Csupor plébános is ellátta kézjegyével és pecsétjével, valamint tanúkként a községi bíró, Ökrész Vince és hat esküdt. Az 1824-es Visitatio Canonica is az akkor meglevõ 4 kereszt között felsorolja a Hajdukfakeresztet, rajta a pléhkrisztussal.

Csupor Mihály, Temerin jótevõje Csupor Mihálynak szívügye volt a népoktatás. Az 1811-ben épített iskola átmenetileg enyhített a helyiséghiányon, a végleges megoldásra több mint három évtizedet kellett várni, míg Csupor Mihálynak köszönhetõen új népiskolát kapott a város. Két évvel Csupor temerini plébánossá való kinevezése elõtt, 1796ban, Temerin új tanítót kapott. Szabó Mihály utódjaként, a tápióbicskei illetõségû Kováts Mihályt kétévi szolgálat után Szenttamásról áthelyezték Temerinbe, aki egyben kántor is volt. A magyar nyelven kívül tudott egy keveset németül is. Az 1803-as egyházlátogatási jegyzõkönyv szerint jó erkölcsû volt, rossz híre nem volt, nem iszákos. Hûségesen szolgált, tisztelettudó, engedelmes és szorgalmas volt. Tanítói fizetése évi hatvan forint és negyven pozsonyi mérõ gabona volt. Ide számítva a kántori keresetet is, évi jövedelme 250 forintot tett ki. A fentiek alapján úgy tûnik, minden rendben volt a tanító körül, de maga az 36

oktatás ügye nem volt problémamentes. Errõl tanúskodik Paintner Mihály országos tanfelügyelõ 1806. december 28-án keltezett beadványa a helytartótanácshoz. A beadvány szerint a kerületi iskolaigazgató jelentette neki, hogy három esztendeje, tehát 1803-tól Temerinben a gyerekek az iskolaépület miatt nem járnak iskolába, és kérte megfelelõ intézkedések meghozatalát a helyzet rendezése érdekében. A tanfelügyelõ továbbá tudomására hozta a helytartótanácsnak, hogy még 1784-ben a felsõbb iskolai hatóságok szerzõdést kötöttek a katolikus községgel, amely szerint az iskola felépítéséhez minden szükséges anyagot és munkát az akkori földesúr, a kamara fog adni, mert a még kisszámú katolikus telepes család nem vállalhatta az iskolaépítés terhét. Azóta sem történt semmi az iskolaépítés ügyében, áll a beadványban. Ebben Paintner tanfelügyelõ még közli, hogy 1802-ben Vitéz Imre kerületi iskolaigazgató jelentette a helytartótanácsnak a helyzet tarthatatlanságát és kérte, hogy Szécsen Sándor, a mezõváros új földesura kapjon figyelmeztetést az iskolaépítés megkezdése ügyében. A helytartótanács eleget tett a kerületi iskolaigazgató kérelmének, de azóta sem történt semmi. A tanfelügyelõ továbbá értesíti a helytartótanácsot, hogy a tanköteles gyerekek száma majdnem eléri a hatszázat. Nincs más választás, kényszeríteni kell a községet az iskola felépítésére, ha pedig a megye arra a megállapításra jutna, miszerint anyagilag nincs a község abban a helyzetben, hogy ezt a terhet elbírja, akkor a fennálló uralkodói rendelkezések és törvények alapján a földesúr kötelessége azt felépíteni. Egészen 1835-ig, az iskola felépítéséig, egy tanító oktatta a gyerekeket a

A római katolikus felekezeti iskola az 1930-as években

37

faluban. Kováts Mihályt 1808-ban Papik István követte mint kántor és tanító. 1811-ben a két állás szétválasztása után már csak kántorként dolgozott, a tanítói állást pedig Kurczinák István foglalta el. Csupor Mihály 1821-ben elbúcsúzott Temerintõl, Kalocsára távozott ifjabb mesterkanonoknak és szentszéki ülnöknek. A lelkipásztori teendõktõl Kalocsán sem vált meg. Több évig kalocsai kanonokplébános volt, és az érseki fõgyóntató tisztjét élete végéig megtartotta. A fõkáptalanban gyors egymásutánban haladt elõre a kanonoki ranglétrán: 1822-ben már tiszai fõesperes, 1828ban bácsi prépost, végül 1839-ben nagyprépost. Kalocsán nem egy kitüntetés is érte. 1824-ben Pozsega, majd 1825-ben Bács-Bodrog vármegye táblabírája lett. Már mint nagyprépostot nevezték ki címzetes püspöknek. 1842. október l-jén halt meg Kalocsán. Életében az ifjúság jótevõje volt. Az iskolaépítéséhez összesen 9300 forinttal járult hozzá azzal a kikötéssel, hogy az iskola fenntartásáról a község tartozik gondoskodni. A szegény gyerekek könyveinek beszerzésére 500 forintot adott. A hálás utókor márványtáblát helyezett el az iskola falára. E tábla még ma is ott látható a következõ sorokkal: A GYENGEKOR OKTATÁSÁRA MÉLT. URADALOM SEGEDELMÉVEL KÖZSÉGI MUNKA MELLETT CSUPOR MIHÁLY PRÉPOST ÉS KALOCSAI KANONOK NÉHAI TEMERINI PLÉBÁNOS ALAPÍTÁ. MDCCCXXXV.

Emléktábla a volt iskola falán

Végrendeletében tízezer forintot meghaladó összeget hagyományozott nemcsak országos, hanem egyházmegyei intézménynek, és templomoknak ott, ahol mint káplán vagy plébános dolgozott. Így a szenttamási, zentai és újvidéki egyházaknak összesen 375 forintot hagyott. Végrendeletében elsõsorban szülõföldjérõl emlékezik meg. Szülõföldje után Temerin állt legközelebb nemes szívéhez. A temerini templomnak 600 forintot hagyott, s örökös szentmisére 200 forin38

tos alapítványt tett. Temerin mezõvárosnak ezer forintot adományozott, azzal a feltétellel, hogy annak évi kamatából olyanokat segélyezzenek, akiket szégyenérzetük visszatart a koldulástól. Az újvidéki kórháznak 250 forintot, valamint a papnevelõ intézeteknek, nyugdíjas papok támogatására, misealapítványokra stb. jelentõs összegeket hagyott. Csupor Mihály kanonokot, a temerini nemzeti iskola alapítóját méltán nevezzük Temerin jótevõjének. Illõ, hogy kegyelettel és tisztelettel idézzük fel emlékét.

Göbel Ferenc idejében kálváriát állítottak fel Csupor Mihály helyébe 1821-ben Göbel Ferenc került. 1786-ban született, hittudományi tanulmányait a kalocsai papnevelõ intézetben végezte, 1808-ban szentelték fel misés pappá.

Göbel Ferenc kinevezését bizonyító oklevél

Az érseki irodába került iktatónak, egyúttal Takáts Márton felszentelt püspök szertartója lett. Kalocsáról 1812 õszén Császártöltésre nevezték ki plébánosnak. 1821. június végén elnyerte a temerini plébániát. Temerini plébánosként 1824-ben kerületi jegyzõ, 1828-ban tiszteletbeli kanonok, 1829-ben kerületi esperes lett. Kinevezték Pozsega és Torontál vármegyék táblabírájává is. Az elismerések egész sora arra vall, hogy az egyházi és a világi hatóságok egyaránt nagyra becsülték lelkipásztori és közéleti tevékenységét. 1837-ig szolgált Teme39

A kálvária felállításáról szóló dokumentum

rinben, amikor a kalocsai érsekség kanonokjává nevezték ki és búcsút vett Temerintõl. Göbel Ferenc plébános idejében, 1825-ben állították fel a temerini hívek a kálváriát, amely a keresztútjárás, a keresztúti ájtatosság színhelye volt a húsvét elõtti nagyhéten. 40

A kálvária felállításáról szóló alapítólevelet a temerini plébánián õrzik. Az alapítólevél, amelyet Kosiczky Antal bíró, Varga József, Nemes Ferenc, Gottegeber József, Majoros Pál, Bercsényi Pál és Kovács János esküdtek, valamint Pethõ Mátyás, Jakubec Imre, Gaál János, Nagy Mátyás, Ökrész János, Pethõ István, Kurczinák András, Ökrész György, Hegedûs György és Povázsán György temerini gazdák láttak el kézjegyükkel, a következõképpen szól: „Mi elõbb megírtt Temerin Mezõ-Várossának Bírája, Tanátsbéli Elöljárói és a többi Köz Lakósok adjuk tudtára mindenkinek melyiket illet, hogy minekutánn a Nagy Tiszteletû Göbel Ferentz Plébános urunk Városunkbéli Lakoss Társunkkal Kakutska Jóseffel egyetemben a Méltóságos uraságnak helyben-hagyásával, ezen Városunknak Újvidékre forduló részén lévõ Halmon az Istennek ditsõsségére és köz lelki Épülésünkre, Cálváriát, tulajdon költségeken felállítani szándékoznak; Mi ezen szent igyekezetet hálaadatosságal megtisztelvén, annak elõbbi végre hajtására nézve részünkrõl nem tsak az ehhez kivántató kotsi és gyalogmunkákat ajánlyuk; hanem ugyanezen fel állítandó Cálváriának örök idõkre jó karban való fentartását is örömest magunkra válallyuk és mind magunkat, mind pedig gyermekeinket, és utánnunk leendõ Maradékinkat, annak fentartására ezzel lekötelezzük. Mellynek nagyobb erejére, és bizonságára adjuk ezen neveink aláírásával és Városunknak szokott Petséttyével megerõsítetett kötelezõ Levelünket. Költ Temerinben Böjt elõ Havának 1-õ Napján 1825-ik Esztendõben.” Még ebben az évben a kálváriának kijelölt hoszszúkás gyepes területet feltöltötték, két hosszanti oldalán hét-hét stációt emeltek, amelyeken Krisztus szenvedéseinek egy-egy jelenetét ábrázolták, míg a bejárattal szemben kialakított dombon Krisztus és a két lator fából ácsolt keresztjeit állították fel. A kálvária létrejötte után a közelben lévõ Hajduk-keresztet 1831-ben Göbel Ferenc plébános átvitette a Becse felé vezetõ út mellé, a falu északi bejáratához. A kálvária felállítását megelõzõ Egy romos stációoszlop az 1990-es évekbõl évben, 1824-ben, Klobusicky Péter 41

kalocsai érsek – aki ezt a tisztséget az 1822 és 1843 közötti években töltötte be – május 12-én, 13-án, 14-én és 15-én a temerini plébánián tett hivatalos egyházi látogatása során bérmált. Ekkor volt az újratelepítés óta a második bérmálás Temerinben. A bérmálkozók száma 1610 volt. Az elsõ 1808-ban volt, Csupor Mihály plébános idejében, azt Takáts Márton, a beteg Kollonits László kalocsai érsek segédpüspöke végezte, és ekkor 1909 személy részesült a bérmálás szentségében. A temeriniek ezt megelõzõen is bérmálkoztak, de Újvidéken. Itt Kollonits érsek 1793. július 7én és 8-án 213 temerinit bérmált meg. Ebben az évben a temerini templom az év három napjára örök idõkre szóló teljes búcsút kapott, és az errõl szóló okmányt a templomban keret alatt õrizték. Az érsek az ekkor összeállított Visitatio Canonica jegyzõkönyvében megállapítja, hogy a plébánia területén 5957 a katolikus hívek száma. Temerinben 5748, a járeki leányegyház területén 15, a Gát pusztáén pedig 194. A hívek zömmel magyarok, a többi német. Értesülése alapján megállapítja, hogy a hívek legnagyobb része vallásos, jó erkölcsû, szorgalmasan járnak templomba, de sajnálatos, hogy egyesek lopásra hajlamosak, szörnyû nagy mértékben káromkodnak, nem szívesen adják gyerekeiket az iskolába és hittanra, nehézkesen fizetik a párbért. A Kalocsai Érseki Levéltárban található egy irat, amely szerint 1784-re bérmautat terveztek több központba, így Újvidékre is, ahol temerinieket is kellett volna bérmálni, de hogy ez megtörtént-e, arról nincsenek adataink. A hívek állandó gyarapodása következtében már Csupor Mihály idejében, 1802-ben szükségessé vált egy kápláni hely létesítése, majd 1809-ben a másodiké is.

Temerin kegyurai és az 1831. évi kolerajárvány Szécsen Sándor 1813-ban bekövetkezett halála után fiai, Károly és Miklós örökölték egyenlõ arányban a temerini birtokot, ekkor õk lettek a templom kegyurai is. Gróf Szécsen Károly 1778. október 26-án született. A katonai pályát választotta élethivatásul, de aránylag fiatalon, mint cs. és kir. alezredes nyugalomba helyeztette magát, és visszavonult a temerini családi birtokra gazdálkodni. Testvéröccse, Miklós 1782-ben született. Atyja nyomdokait követve közszolgálati pályára lépett, a Magyar Királyi Kamaránál elõbb titkár, majd belsõ titkos tanácsos volt. Õ volt a kamara utolsó kincstárnoka. Felesége, gróf Forgách Franciska a császárné udvarhölgye volt. Temerin jobbágyai Szécsen Károlyt tekintették uruknak, mert õ itt élt a te42

merini kastélyban, Miklós pedig Budán lakott, és ritkán jött le a birtokra. Felesége zsadányi és törökszentmiklósi Almásy Josefa volt. Szécsen Károly jobbágyaival maradt 1831-ben is, amikor Magyarországon végigsöpört a kolera. Bácskát a nyári hónapokban érte el a járvány, így Magyarkanizsán július 27-tõl augusztus 5-ig 393-an betegedtek meg, közülük 355-en meghaltak. Augusztusban jelentkezett a betegség Szenttamáson, Bácsföldváron, Turián, Temerinben és Járekon. Temerinbõl augusztus 7-én hat beteget jeSzécsen Miklós lentettek, de a szeptember 7-ei jelentésben már nem szerepel Temerin, tehát a hullám gyorsan, komolyabb következmények nélkül söpört végig a mezõvároson. A veszélyeztetett helységekben, a járvány terjedésének megakadályozása végett, lezárták az utakat, megtiltották a kimenetelt a határba, a földesurakat utasították, hogy nagyobb gondot fordítsanak különösen szegényebb jobbágyaikra. Temerint, láttuk, egy ideig elkerülte a járvány, késõbb szinte észrevétlenül jelentkezett, és enyhe lefolyású volt. Ezt tanúsítja az a versezet is, amely a Hazai és Külföldi Tudósítások c. politikai hírlap Hasznos Mulatságok irodalmi melléklapjának 1831. október 29-ei számában jelent meg. A vers szerzõje Szécsen Károlynak tulajdonítja, hogy Temerin megmenekült a járványtól. Háládatos Érzése Méltóságos Temerini Gróf Szécsen Károly Cs. Kir Al-Ezredes úr, nagy lelkû áldozatinak. Hív Alattvalói nevében énekeli B. M.

Edzett fegyverrel mikor a'bûn-szûlte halálnak Szörnyeteg angyala im' drága Hazánkra rohant: A' Kelet adta mirígy mérgét öntötte reánk, úgy Ömleni mint hullám torlatok árja szokott. 43

Gyilkos karja, vasát megölõ mételybe' förösztvén: Rettentõképpen szór dühe eggyre veszélyt. Mint a' dördült menny' tüze jõ, 's lever egy riadallal Mindent a' miresújt, 's kegytelen össze tipor: Úgy pusztít, dúl, vág iszonyú test halmokat állítt; Majd két száz ezerét döntve le áldozatúl. A kinek élte szakadt, bûz lepte gödörbe taszíták, Ott hamvadnak el óh Hunnia gyermekeid! Itt a' férj meghal, 's vele a' ház oszlopa dûl ki, Kit repedett szívvel nõje álélva sirat. Ott sebzett meljel liheg a' férj hölgye kihunytán, 'S néma keservek alatt bádjadozik kebele. Sok szótlan tsetsemõ anya nélkül hervada úgy el, Nap nélkül mint a'gyenge virág meg aszik. Több helyeken kiürült a' ház, atya nints' 's anya benne; Csak nyomorúlt árvák jajjai hangzanak ott' Özvegyek és árvák szívrázó könnyei, 's jaj szók Számtalan ajkakról verdesik a' levegõt. Ilyen bús zokogás ki nem ömlött még Temerinben, Mert a' szörnyû mirígy nem juta még ide el. Bár minden Helység körülöttünk sínli veszélyét, Még is meg védett minket az égnek ura! A mellyért is öröm fellángította ajakkal Víg hálát zengünk most; leomolva Neki! Isten után pedig, illy' köszönettel Földes Urunknak, Tartozik éltünkért háladatos kebelünk Gróf Szécsen Károly vólt, jobbágyinak Attya, A ki miattok tett sok nemes áldozatot. A múlt szükségkor tsûrét feltárta az éhes Jobbágynak gabonát osztata, pénzt, s' egyebet. Akkor így éltet adott soknak, mostan pedig õrzé Azt mindnyájunknak védve mirígy dühítõl. Édesen alvánk mink éjjel, tsend zárta lakunkban, Mert lám virrasztott gondja, sok emberiért. Áldva marad ragyogó emléke örökké; Míg Temerinbe' Magyar szántani fog teleket. A lap következõ számában helyreigazítás jelent meg, írója szemére veti a vers szerzõjének, hogy miért csak Szécsen Károlynak mond köszönetet az epe44

kórság veszélyétõl való megmentésért, az nem illetheti egyedül õt, hiszen testvére, Szécsen Miklós is felerészben tulajdonosa az uradalomnak, tehát õ is hozzájárult a költségek fedezéséhez. Végül Temerint mégsem kerülte el a kolera. Igaz, az elsõ hullámban a betegség valóban enyhe lefolyású volt, minden súlyosabb következmény nélkül, de Temerint az 1832. január 30-ai jelentés újra említi, mely szerint január 21-éig a faluban 153 megbetegedés volt, közülük 64-en meghaltak, 89-en meggyógyultak. Január 24-éig, tehát tíz nap alatt, még 96-an betegedtek meg, közülük 25en meghaltak. Tehát január 24-éig 249 megbetegedés volt, közülük 89-en meghaltak, 55-öt pedig még gyógyítottak. A február 14-ei jelentés szerint a járvány még tartott, és csak a február 24-ei jelentés tudósít a betegség megszûnésérõl. Temerinben a járvány mégsem szedett annyi áldozatot, mint az említett községekben, és ez Szécsen Károlynak is köszönhetõ. Az 1830-as évek népesedési adatai, amelyeket Göbel plébános küldött az érsekségnek alátámasztják, hogy a halálozási szám a kolera következtében az elõzõ évekhez viszonyítva jelentõsen megnövekedett. A lakosság lélekszáma 1830-ban 6759, a születések száma 359, a halálozások száma 257 volt. 1831 végére az összlakosság száma 6613-ra csökkent, a születések száma 315 volt, a halálozásoké pedig 372-re emelkedett. A járvány következményei még 1833ban is éreztették hatásukat. Az összlélekszám elérte ugyan a járvány elõttit, a születések száma 397 volt, de a halottaké még magas, 393 volt. 1834re helyreálltak a régi arányok. Szécsen Károly 1845-ben, 67 éves korában hunyt el. A családból egyedül õt nem a Szécsenek által 1804ben épített temerini templom szentélye alatt levõ családi sírboltban helyezték örök nyugalomra, hanem a temerini Nyugati temetõben nyugvó Szécsen Károly síremléke jobbágyai közé. 45

A síremlékén ez a felirat olvasható: NÉHAI MÉLTÓSÁGOS TEMERINI SZÉCHEN KÁROLY GRÓF ÚRNAK CS. KIR. ALEZREDESNEK HAMVAIT REJTI EZEN SÍR. HALHATATLAN LELKÉT ERÉNYTELLJES FÖLDI PÁLYÁJÁN AK. 67-IK ÉVÉBEN 1845-IK ESZT. MÁRTIUS HÓ 24-ÉN MAGÁHOZ SZÓLÍTOTTAA TEREMTÕ. A FEJEDELEM, A HON HÛ BAJNOKÁNAK, SZERETETT FÉRJNEK, LEGJOBB ATYÁNAK, JOBBÁGYAI GYÁMOLÓJÁNAK, JÓTEVÕJÉNEK, A MÉLY GYÁSZBA BORULT VIGASZTALHATATLAN ÖZVEGY GRÓFNÕ SZÜLETETT ALMÁSY JOSEFA HÁLÁS EMLÉKÜL. Szécsen Károly felesége, Almásy Josefa 1858. május 24-én hunyt el, és a temerini templom kriptájában alussza örök álmát. Forgách Franciska, Szécsen Miklós felesége, aki 1867. május 27-én halálozott el, szintén a családi sírboltban nyugszik. Göbel plébánosra temerini tevéSzécsen Károly síremlékének felirata kenységének utolsó éveiben hárult a feladat, hogy Csupor Mihály adományából felépítse a háromtantermes népiskolát. Az iskolában egészen 1839-ig két tanító mûködött, Kurczinák István és Elme László. Az iskola berendezése kezdetben nagyon szegényes volt, padok nem voltak benne. A gyerekek magukkal hozott kisszékeken, felborított szakajtókon és a puszta földön ülve hallgatták a tanítót. 1839-tõl már három tanítója volt az iskolának, két tanteremben a fiúk, egyben a lányok tanultak. A tanulók számának állandó emelkedése következtében az iskola mindinkább szûknek bizonyult, gondoskodni kellett annak kibõvítésérõl. Göbel plébános, akkor már kalocsai kanonok, a jobbágyfelszabadításkor eltörölt úrbéri szolgáltatások kárpótlásaként kapott föld-tehermentesítési kötvényekbõl 2000 forint 46

értékût a nemzeti iskola kibõvítésére hagyományozott, követve nemes lelkû elõdjének, Csupor Mihálynak példáját. Temerin egyházi és világi vezetõsége több ízben is elhatározta a népiskola fejlesztését, de a tervek megvalósítására sem a 48-as szabadságharc elõtt, sem közvetlenül utána nem volt anyagi ereje. Erre csak húsz évvel a forradalom után kerülhetett sor. Göbel plébános alapítványának értéke ekkor már a kamatokkal együtt elérte a 4000 forintot, amelyet fel is használtak erre a nemes célra.

47

TEMERIN FELÉGETÉSE ÉS ÚJJÁÉPÍTÉSÉNEK ÉVTIZEDEI (1848–1876) Temerin az 1848/1849-es szabadságharcban Göbel Ferenc kalocsai kanonokká való kinevezése után Temerin negyedik plébánosa Novák Antal lett. 1809. március 25-én született Újvidéken. Bölcseleti tanulmányait Szegeden, a hittudományit pedig Kalocsán végezte. 1832-ben szentelték pappá, és Újvidékre került káplánnak. 1837 februárjában a Ferenc Károly fõherceg nevét viselõ 1. gyalogezred tábori lelkésze volt. Olaszországban mint katonapap Verona és Brescia városában szolgált. 1838. május havában gróf Szécsen Károlynak és Miklósnak, a temerini plébánia kegyurainak köszönve kinevezték õt plébánosnak. Harmincnyolc éven át volt Temerin plébánosa, egészen haláláig, 1876-ig. Tanúja és részese volt a reformkor társadalmi és politikai küzdelmeinek, a szabadságharc megpróbáltatásainak, a Bach-korszak elnyomó rendszerének, valamint a kiegyezést követõ fellendülésnek. Temerin lakosainak lélekszáma a 19. század húszas éveitõl egészen a szabadságharc elõtti idõkig már 6600 fõ körül alakult, s közülük csak mintegy 100 nem volt katolikus vallású. 1839. augusztus 22-én és 23-án Girk György megyés püspök, érseki helynök bérmálási körútja során 2287 fiú és leány vette fel a bérmálás szentségét. Az ezt megelõzõ nap hivatali kötelezettségének eleget téve a kánoni látogatás jegyében telt el. A felvett jegyzõkönyvbõl kitûnik, hogy az 1824-es egyházlátogatás óta, Klobusiczky érseknek köszönve, a templom kapott egy ötödik, a Szent Háromság tiszteletére felszentelt 850 kg-os harangot. Novák Antal plébánoskodása harmadik esztendejében Kováts István (1797–1843) szegedi orgonakészítõ mesterrel 1841-ben elkészíttette a 10 mutációs pedálos orgonát, amely helyettesítette az 1820-as években beszerzett kisebb orgonát. Ez volt a mester által készített orgonák sorában a tizenötödik. Mint ahogy feljegyezte: „Készítettem 5700 Váltó forintokért, ezen Orgona áll Báts V. megyében Temerin nevü Helységbe Romano Chatholikus Templomban.” Ezt megelõzõen ajánlatot tett egy 14 mutációs orgona felépítésére, 9000 váltó forintért, erre azonban nem volt elegendõ pénze az egyháznak. A hívek lelki gondozásában Novák plébánosnak két káplánja segédkezett, Molnár János és Válics János. Molnár János 1841-ben került Temerinbe káplán49

Kovács István orgonaépítõ cégjelzése

nak, Válics János pedig 1845-ben. A szabadságharc vérzivatarában mindketten elkerültek Temerinbõl. A szabadságharc után Molnár János a kalocsai kanonokságig vitte. Válics 1849 márciusában beállt a honvédség soraiba, ezért a szabadságharc bukása után felelnie kellett az egyházi hatóságok elõtt és csak 1850 októberében kapott mentesítést. Válics a temerini elöljáróság kérésére 1851-ben visszajött régi szolgálati helyére, és még tíz évig, 1861-ig itt káplánkodott. Két évvel a szabadságharc kitörése elõtt a temerini katolikus hívek száma 7181 volt, és még 90 más vallású lakos élt a mezõvárosban. Temerint és Járekot 1848. augusztus 29-érõl 30-ára virradó éjjel Stratimiroviæ csapatai felégették, a lakosság menekülni kényszerült. 8500 ember kenyér, ruha, vagyon és lakás nélkül maradt, Temerin Magyarország térképérõl letöröltetett. Egykor jólétnek örvendõ és boldog lakosai koldulva voltak kénytelenek életüket fenntartani. Novák Antal Újvidéken keresett menedéket testvérbátyjánál, Novák Lénárd prépostplébánosnál, Molnár és Válics káplánok, valamint a tanítók, Elme László, Kurczinák István és Zimbrich Antal családjukkal Kalocsára menekültek. A hívek is szerteszóródtak Bácska egész területén. A tûz martalékává vált a falu házaival együtt a templom, a plébánia, benne az anyakönyvek és az iskola is. A lakosság Ókérre, ahonnan azután nagyobb rajokban fõleg Kishegyesre, de közülük többen Topolyára, Csantavérre és Új50

vidékre, kisebb csoportok pedig a Tisza menti községekbe menekültek. Jelentõs volt azoknak a száma, akik a Duna menti, fõleg német községekben leltek menedékre. A családok fõleg oda igyekeztek, ahová még rokoni kapcsolatok fûzték õket, mert a temeriniek közül sok család a falu betelepítésekor a környezõ községekbõl érkezett ide. Az elmenekült híveket a helyi plébániák részesítették lelki gondozásban. Sokuk kálváriája nem fejezõdött be ezekben a helységekben, mert nem egy helyrõl tovább kellett menekülniük a helybeliekkel együtt a harcok kiterjedése miatt. Ilyen sorsra jutottak a Tisza menti községek és Kishegyes, de Topolya és Csantavér is. 1849 elején, majd nyarán ez utóbbi három község veszélybe került. Amikor 1849 elején a magyar csapatok kiürítették Verbászt, a szerb csapatok Szenttamás felõl megtámadták Kishegyest, majd január végén Topolyát rohanták meg és Csantavért is veszélyeztették, a lakosság a menekültekkel együtt egy idõre kénytelen volt elhagyni otthonát. Ez megismétlõdött júniusban, amikor a Jellasics vezette hadsereg közeledtének hírére a lakosságot távozásra szólították fel. Ekkor már annyira összezsúfolódtak a bácskai és bánáti menekültek, hogy Csantavér és Ludas puszta határában kocsitábort alakítva a szabad ég alatt táboroztak. A táborban járványos betegség, kolera ütötte fel a fejét és tizedelte meg a szerencsétlen menekülteket. A nyári menekülés alkalmával kerültek Ludaspusztára a temerini menekültek. Ludasnak akkor Farkas Antal káplán volt a lelkipásztora. Benne régi ismerõsre találtak a temeriniek, akárcsak Botka Mihály kishegyesi espresplébánosban. Farkas Antal néhány évvel ezelõtt, 1843/44-ben Temerinben volt káplán. A temerini hívek egy része annyira megkedvelte, hogy karácsonyi szentgyónásra átmentek hozzá Szenttamásra. Farkas Antal följegyzéseiben érdekes dolgokat mond a ludasi táborról és a temerini menekültekrõl. A kalocsai érseki hatóságokhoz 1851 elején intézett egyik iratában ekként emlékezik meg a menekültek táborában végzett lelkipásztori tevékenységérõl: „Ama pusztító háború veszélyteljes idõben Ludason tizenhatezer menekültnek szolgáltam, és panasz nem volt. A több, egyszerre ide s tova ráncigálás által egyházi öltönyömet rólam tisztára leszaggatták – ekkor hallattak az ég alatti földrészen e dicsõ igék: Isten áldja meg, Krisztus áldja meg, szentelje meg a Teremtõ! Pedig Ludas talán terjedtebb, mint Kalocsa terén fekszik. Tudomásomra egy sem halt meg szentség nélkül!” Farkas káplán a temerini menekülteket térdein csúszva, a kocsik alatt gyóntatta. Ludaspuszta sok temerini menekültnek átmeneti állomásként szolgált, hamarosan tovább mentek Szabadkára, Mélykútra és a hozzá tartozó Tinójárás pusztára, ahol az ottani uradalomban dolgoztak. Jutott belõlük Bácsalmásra, Jánoshalmára, Madarasra, Tataházára is. A Bácska nyugat felé esõ helységeibe menekült temeriniek jobb helyzetbe 51

kerültek, mert onnan nem ûzték el a lakosságot. Veprõd és Szentfülöp fogadta be a legtöbb temerinit, de sokuk Kulán, Kucurán, Doroszlón húzódott meg. Veprõd annak idején telepes családokat adott Temerinnek, és a rokoni kapcsolatok akkor még szorosak voltak. Veprõd (Veprovác) mint kincstári puszta az 1760-as években települt be magyar és tót lakossággal, késõbb pedig németekkel. Magyar és német családok egyaránt menedéket találtak ebben az akkor már magyar és német lakosságú faluban. A német Szentfülöp községben német családok találtak ideiglenes otthonra, többnyire rokoni körben. Ha nem is kellett tovább menekülniük, a sors nehéz megpróbáltatásoknak tette ki õket, mert a járványos betegségek, kiváltképpen a kolera megtizedelte soraikat. Temerin papjai osztoztak híveik sorsában. Az Újvidékre került Novák Antal plébános, akire testvérbátyja, Novák Lénárd újvidéki plébános rábízta a plébánián az iroda vezetését, 1849-ben kénytelen volt Újvidékrõl Péterváradra menekülni, majd Kúlára került, s ott tartózkodott a szabadságharc leveréséig. Itt említjük meg, hogy Novák Lénárd (1794–1857) 1822 és 1856 között volt az újvidéki Szûz Mária Neve-templom plébánosa. 1857-ben súlyos betegen feküdt Temerinben testvérénél, Antalnál. A halála elõtti napokban nem tudták hazavinni mert – ahogyan a temeriniek emlékezetében megmaradt – azokban a napokban olyan zimankós tél volt, hogy az Újvidékre vezetõ utat befútta a hó és még a farkasok is feljöttek az újvidéki rétrõl. Temerinben hunyt el, és itt helyezték örök nyugalomra. Temerin két káplánja, Molnár János és Válics János, valamint három tanítója Kalocsára menekült, minden holmijuk Temerinben veszett, csak a legszükségesebbet vihették magukkal, kocsin. Kalocsára érkezve kénytelenek voltak több ízben az érsekhez fordulni anyagi támogatáNovák Lénárd sírja Temerinben sért. 52

Visszatér az élet a romos otthonokba Görgey 1849. augusztus 13-án Világosnál letette a fegyvert, a magyar szabadságharc a túlerõvel szemben elbukott. A harcok megszûntével az otthonából elûzött temerini nép visszatérhetett felégetett falujába. A visszaköltözés már 1849 késõ õszén megkezdõdött, és a következõ év tavaszán be is fejezõdött, így Papp András kishegyesi bíró április 24-én értesítette a felsõbb hatóságokat, „hogy a temerini menekülteket, hova elõbb leendõ hazamenetelre dobszó mellett ismételve felszólítottuk, mely felszólítás következtében azok nagyobb része már haza is takarodott”. Novák Antal másfél évi hányattatás után, 1850. január 17-én tért vissza Temerinbe Kúláról. Visszaemlékezéseiben írja, hogy a temeriniek 1850. január 6-án kezdtek visszajönni elhagyott lakhelyük romjai közé. Elõtte azonban már, ha nem is tömegesen, megkezdõdött a lakosság hazatérése. Elme László kántor már 1849. november 19-tõl kezdve, mint engedéllyel felruházott személy, lefektette a halottak könyvét, végezte a temetéseket és más egyházi teendõket a plébános hazatéréséig. A hívek hozzáfogtak otthonaik újjáépítéséhez. Idézzük tovább Novák plébánost: „A még téli idõben visszatérõk a templomnak fennálló puszta falai közt kerestek magok és csekély számú lovaik számára menhelyet. A házak, lakások állapotát leírni nem bírom, azokat elképzelni sem lehet; egy lúdól sem maradt épségben. A templom sekrestyéjének bolthajtása nem volt beszakadva, azt alakítottam át imaházzá. Kuláról hoztam két deszkát, két kecskelábat, s megvolt az oltár… Templomépítésrõl mit sem akart tudni senki! A patrónus (gr. Szécsen Miklós) azt monda: Õ loyálisan viselte magát, Salzburgban ült békében az udvar mellett. Fizessék meg neki kárát, melyet a forradalom alatt vallott Temerinben (700 000 forint) úgy ez esetben a templomot és plébániát kész lesz felépíteni. Erre megElme László kántor és neje szûnt a sürgetés. 53

Az érsekség, a káptalan azt mondták: nekik nincs alapjuk templom építésre, csak sürgessem a dolgot a minisztériumnál. Meg is írom ennek: hogy sokkal boldogabbnak érezném magam Kufsteinben, vagy Wiener-Neustadtban, mert ott legalább egy egészséges szobácskám lenne – mint itt nyomorogni stb. Sok ide-oda firkálás után 1853-ban, midõn a gör. kel. templomok Újvidéken és az egész környéken: Goszpodincén, Zsablyán, Kácson stb. fel voltak építve, Temerinre is rákerült a sor. A fundus religionis fedeztetett fel, és mineundo (kisebbítendõ) árverés útján csak a legszükségesebb helyreállítás rendeltetett el. De meg is adták neki, valóságos cigánymunkát vittek véghez. Fischer apatini egyéniség vállalta el legolcsóbbért, és alkalmasint ezért készítette el legrosszabbul...” Az 1848-ban megsemmisült faluban, a több mint egyévi számkivetettség után, a lerongyolódott, elszegényedett, elesett lakosság visszatértekor hajlékaik helyén üszkös romokat, csonka tornyú templomot, bozóttal, gazzal benõtt udvarokat, szántókat talált. Elsõ dolguk volt lakhatóvá tenni háziakat, megtisztítani a gaztól földjeiket, de mint a községi elöljáróság a kalocsai Érseki Egyház fõkáptalani hivatalához küldött levelében 1850 augusztusában írja, „a gabona mi lakosainknak barátaink által valami kevés adatott, úgy szerszám és jószág szûke miatt nem valának képesek földeiket mind bevetni, mi kevés kinek-kinek bevetve vala, a két évig parlagon heverõ föld, ami a kimondhatatlan mennyiségû sáskák által meg nem emésztett, azt az egerek mind megevék, úgy hogy ismét nem képesek lakóinak földeiket tulajdon magvaikkal bevetni...” Ezért kérik a megyében érintetlen községek segítségét, vetõmagban. A következõ évben a különbözõ vidékekrõl összeterelt állatállományt a dögvész tizedelte meg. 1852-ben aszály tette tönkre a termést, a lakosság jó részének más vidékeken kellett megkeresni a kenyérnek valót és munkát vállalni, hogy vetõmaghoz jusson. Nagy ínségben átvészelték a telet, tavasszal szép termést ígért a határ, de nem teljesültek a remények. 1853-ban, Illés napján, pusztító vihar száguldott végig a határon, amely mindent elpusztított. Nemcsak a termést semmisítette meg, hanem nagy kárt tett a legelõn lévõ jószágban is. A nagy erejû széllel, jégesõvel kísért vihar fákat tépett ki, tetõket vitt le, szétdobálta a keresztekbe rakott búzát, a boglyákba gyûjtött szénát. Újra koldusbotra jutott a nép, immár harmadik éve nem adott kenyeret a föld, sokakon a kétségbeesés lett úrrá, elhagyták a falut. Mivel Szent Illés napján érte õket a legnagyobb szerencsétlenség, hogy a sorozatos elemi csapásoktól megszabaduljanak, július 20-át fogadott ünneppé nyilvánították, amelyet munkatilalommal, istentisztelettel, az Istenhez való fohászkodással ültek meg. 1854-tõl kezdve minden évben Szent Illés napján a Mindenhatóhoz könyörögtek, hogy vegye le népérõl sújtó kezét, és áldja meg munkáját. 54

Az 1857-ben felújított orgona

Amint sikerült a templomépületet helyreállítani, a következõ években sor került a belsõ berendezés felújítására is. Így a tûzvészben tönkrement orgonát Novák plébános 1857ben újjáépíttette, a kivitelezõje az orgonaépítõ fia, ifj. Kovács István (1828–1881) volt. Az új kétpedálos orgona, amely még ma is szolgálja a híveket, 11 változattal (mutáció) bír. 1860-ban sor került az ideiglenesen helyreállított oltárok teljes újjáépítésére is, kivéve a Szent Mihály tiszteletére állított mellékoltárt. Ezzel egy idõben Novák Antal plébános, az érsekségnek köszönhetõen, nevezetes bécsi festõmûvészeknél – a Monarchia-szerte egyik legismertebb bécsi

A felújítás évét jelzõ emléklapja

ún. nazarénus festõmûvészcsoport mûhelyében – új oltárképeket rendelt. A közéjük tartozó festõk szigorú vallásos életet éltek, társadalomtól elzárkózva kolostorban laktak és dolgoztak. Mûveikre jellemzõ volt azok tiszta szerkesztése, világos kompozíciója és a színek erõteljes alkalmazása. 55

Elsõként a két mellékoltár képe készült el: az egyik a Boldogasszonyt a kis Jézussal, a másik a Szentháromságot ábrázoló festmény. Mindkettõt az említett csoport, a bécsi képzõmûvészeti akadémia egyik legkiválóbb tagja, Joseph Führich (1880–1876) festette meg 1860-ban. A fõoltáron levõ, Szent Rozáliát ábrázoló festmény az ugyancsak ehhez a bécsi festõiskolához tartozó Kupperwieser Leopold (1796–1862) mester tanítványának, Hans Tillnek a mûve, 1861ben készült. Temerin felperzselésekor, 1848ban, a romossá vált templomtoronyból eltûntek a harangok, s nem is kerültek vissza. Megjegyzem, hogy a szerbek a járeki templom harangját a szabadságharc leverése utáni években visszaadták a járekiaknak, ami azzal magyarázható, hogy az ottani templom nem szenvedett olyan súlyos károkat, mint a temerini, meg harcostársai voltak az osztrákoknak. A Szentháromság nagyharang Novák Antal plébános 1861-ben elsõként nagyharangot szerzett be, amelyen a következõ szöveg olvasható: „Szent Háromság Egy Isten Irgalmazz Minekünk. Öntötte Schrandt András Pesten 1861.” A hívek a keresztállítás hagyományát a visszatérés utáni években tovább ápolták. Elsõnek Szabó Ferenc temerini lakos állított keresztet 1854-ben, a Szõreg alatti Buga csárdánál, amelyet 1877-ben a tagosítás alkalmával áthelyeztek az Ókéri útra, a Szenttamásra vezetõ út elejére. 1861-ben Béres József a Nagypartoknál, az 1854-ben alapított Rózsafüzér Társulatnak, Szûz Mária tiszteletére emelt keresztet. A latin nyelvû levél, amelyet ennek kapcsán Kunszt József kalocsai érsek Novák Antal plébánoshoz írt, fordításban így szól: „Az iránti, 16-án kelt felterjesztését, hogy Béres József, a temerini plébánia hívõje arra alkalmas helyen kõkeresztet, a helybeli rózsafüzér társulati tagok pedig kõbõl faragott Szûz Mária szobrot óhajtanak készíteni, amelyeket Uraságod elõírás szerint megáldana: ezennel jóváhagyom, azzal, hogy gondoskodjék az 1859. április 17-i Körlevelem 710. pontja értelmében fenntartásukhoz alapítványról, amelynek okmányát három példányban jóváhagyásra hozzám terjessze fel Uraságod; ki kegyes imáiba ajánlottan maradok Krisztusban jóakaró atyja, József érsek. Kalocsán, 1861. nov. 20-án.” 1861-ben Novák plébános megalakította a Szent László Társulatot, melynek már az elsõ évben 151 tagja volt. A társulat célja volt, hogy a magyar haza, kü56

A Rózsafüzér Társulat latin nyelvû alapítólevele

lönösen a keleti határain kívül esõ csángómagyarok lelki szükségleteirõl gondoskodjanak iskolák, templomok építésével, a meglévõk fenntartásával, számukra magyar papokat, tanítókat biztosítsanak, hogy megtarthassák katolikus hitüket és magyarságukat. Novák Antal plébános a Nagyhídnál állított fel keresztet 1873-ban, a birtokát képezõ szálláson, homokkõbõl, a Megváltó faragott képével, alul a fájdalmas Szûzanya szobrával. 57

A népoktatás Miután az egyházi élet újraindításának feltételeit Novák plébános megteremtette, a népoktatás felé irányult a figyelme. 1848-ban Elme László kántortanító, Kurczinák István és Zimbrich Antal tanítottak a felekezeti iskolában. A népoktatás helyzetét és színvonalát jól szemlélteti az a jelentés, amelyet a plébános küldött a kalocsai érsekségnek 1848. augusztus 6-án, amikor már dörögtek a fegyverek Temerin körül. Elme László volt az „elsõ” iskola (osztály) tanítója, ahol 150 (téli hónapokban) és 130 (nyári hónapokban) tanuló volt. Elme elpanaszolta a plébánosnak, hogy kántori teendõi mellett nem tud eleget tenni tanítói feladatainak, így kénytelen segédtanítót alkalmazni, akit õ fizet. A neki járó jövedelem sem valósul meg, mert a párbér egynegyede sem folyik be, a beszedett búza is rostaalja, és a legrosszabb minõségû. Kérte felmentését a tanítói kötelezettség alól. A plébános hasznosnak látta e két állás szétválasztását. Megjegyezte, hogy segédtanítókra nem lehet rábízni a gyerekeket, mert azok „valami diplomát” szereznek Szabadkán minden tudás, gyakorlat nélkül, így a tanulók semmilyen „talpkövet és elõmenetelt” nem nyerhetnek, fõképp az elsõ iskolában, mely az alapja a többinek, ezért nem is jó ilyeneket alkalmazni. A második iskola tanulóit, ahol 80-100-an voltak, Kurczinák István tanította. A leánytanulók 160-180-an voltak, egy osztályba jártak, a betûismeretet sajátították el, volt kisolvasó, nagyolvasó és másodikos csoport, tanítójuk Zimbrich Antal volt. Novák plébános két tanítóval ajánlotta megoldani a problémát: egy elsõ osztállyal és egy második osztállyal, mindkettõben fiúk és lányok együtt tanultak volna. Mindezt meghiúsította a fegyveres harcok kitörése. A szabadságharc bukása után Zimbrich nem jött vissza Temerinbe, így azután egészen 1858-ig kéttanerõs maradt a temerini elemi iskola. 1856-ban Kurczinák nyugalomba vonult, Elme pedig a tanítói és kántori állás szétválasztása után megmaradt kántornak, helyükbe Gunderlach György és Szendy Fábián került. Az õstelepes német családok az 1850-es években újabb beköltözõ családokkal gyarapodtak. A bevándorolt németek részére a község 1854-ben, harmadik tanteremben, német tannyelvû iskolát szervezett. A szabadságharc után Bácska közigazgatása az újonnan szervezett Szerb Vajdasághoz és Temesi Bánsághoz tartozott. A tanítói állás megszervezése után kihirdették a pályázatot a tanítói állásra a Temeswarer Zeitungban. Hárman pályáztak, az érseki hatóság Motl Lajost tartotta legérdemesebbnek, de nem tudott magyarul, ezért a község nem tartotta megválaszthatónak, mert magyar szülõk is járatták gyermekeiket német osztályba. A községi elöljáróság újabb pályázat kiírását javasolta, és a választás jogát átruházta Novák plébánosra mint iskolaigazgatóra, csak azt kötötte ki, hogy a megválasztandó tanító a magyar és a német nyelvben egyaránt jártas legyen. 58

Novák plébános a pályázatot a Tanodai Lapokban jelentette meg, de ezt megsemmisítették, mert annak kiírására egy 1857. évi rendelet értelmében a kerületi esperesnek, mint hivatalos iskolaigazgatónak, volt csak joga. A választást a községi elöljáróság ejtette meg, az érseki hatóságnak pedig meg kellett erõsítenie. Ezek után Szuknovich Jakab kerületi esperes új pályázatot hirdetett a Tanodai Lapokban, és latin nyelven az egyházmegyei körlevélben. Az újonnan szervezett tanítói állás javadalmazására: természetbeni lakás, kert, fûtésre elegendõ szalma – mivel a tanítói lakásban banyakemence is volt – és évi 350 váltóforint készpénzfizetés járt. Négyen jelentkeztek a pályázatra. Szuknovich esperes Burger János csébi tanítónak adott elõnyt, aki 33 éves volt, nõs, 4 gyermek atyja, a tanítóképzõt Pécsett végezte. Neki volt a legnagyobb képzettsége, leghosszabb tanítói mûködése, megfelelõ gazdasági és gyakorlati ismerettel rendelkezett, a nyelvi követelményeknek is megfelelt. A község ezek után õt választotta meg, az érseki hatóság ki is nevezte és errõl értesítette az új kerületi iskolalátogatót, Schwererer János csébi plébánost és a császári és királyi helyhatóságot. Burger János három teljes évtizedig tanítóskodott Temerinben, akkor nyugalomba vonult. Egyik fia, Burger Ferenc, aki Temerinben született, szintén a tanítói pályát választotta és sokáig Bajaszentivánon dolgozott. 1861-ben megüresedett az a tanítói állás, amelyet Gunderlach György töltött be. Az iskolaév hátralevõ részében ideiglenesen Treuer Jakabot alkalmazták az I. osztályban. 1861. július 1-jén pályázatot írtak ki, amelyre nyolcan adták be kérvényüket, közöttük Treuer Jakab is, aki akkor 19 éves volt, nõtlen, Kalocsán végezte el a tanítóképzõt. A községi képviselõ-testület augusztus 28-án megtartott ülésén készült jegyzõkönyvbõl idézzük fel a tanítóválasztás lefolyását: „Felvétetett 1861-ik évi augusztus 28-án az elsõ osztálybéli tanítóválasztás tárgyában Temerinben. Jelen voltak az alulírottak. Helybeni plébános, nagyontisztelendõ Novák Antal úr a megürült temerini elsõ osztálybeli tanítói állás betöltésére befolyt 8 folyamodók folyamodványait felolvasván, melyek közül a következõ folyamodókat találtuk jónak ajánlatba venni, úgy mint 1-sõ helyre Treuer Jakabot, 2-ik helyre Vidákovits Istvánt, és a 3-ik helyre Király Antalt. Miután az elsõ ajánlott Treuer Jakab a megürült állomáson mintegy három hó olta helyettesít, magát ez idõ alatt kitûnõen viselte és közszeretetünket megnyerte, bátorkodunk õt Excelentiádnak kegyes pártfogásába ajánlani és egyúttal alázattal kérni, hogy nevezettet ezen megürült állomásra kinevezni méltóztatnék.” A jegyzõkönyvet aláírták: Francia Pál bíró, Vígh Ágoston, Kókai István, Kováts Mátyás és Góbor Károly esküdtek, Lepár István iskolafelügyelõ, valamint Kurczinák József, Tóth János, Kováts Antal, Badó József népképviselõk a többiek nevében is. 59

Novák Antal plébános, iskolaigazgató a maga részérõl is melegen ajánlotta Treuer Jakab kinevezését. Megemlítette, hogy 23 éves plébánosi mûködése során még nem tapasztalt olyan szép eredményt, mint amit Treuer mutatott fel helyettes tanítóként. Schwerer János kerületi esperes és iskolalátogató is elfogadta a jelölést, és a temeriniek óhajára Kunszt József kalocsai érsek 1861. szeptember 12-én kinevezte Treuert. Treuer Jakab Hódságon született 1842-ben, szülei parasztok voltak, az elemit Baján végezte, mint kántorgyakornok 4 évig Baján, mint tanítógyakornok l évig Bácson készült élethivatására, és utána a kétéves tanítóképzõt Kalocsán végezte el. Beszélt magyarul, németül és szláv nyelven, jó muzsikus hírében állt, szépen orgonált és énekelt. 1872-ig volt Temerinben tanító.

Az Olvasó-Egylet emlékére állított márványtábla

Novák Antalnak a népnevelés terén még egy nemes tette volt: 1861-ben Eisele János temerini postamesterrel megalakították az Olvasó Egyletet. Az Egylet mûködésérõl nincsenek közelebbi ismereteink, de ebbõl nõtt ki az 1880as évek elején a Magyar Katolikus Polgári Kör, amelynek igen tekintélyes könyvtára volt. Az egyletnek fennmaradt a pecsétje, és egy márvány emléktábla, amelyet a hálás utókor állított az alapítóknak. Mindkettõt a Temerini Helytörténeti Múzeumban õrzik. 60

A népiskolai oktatásban az 1860-as évek végére átmenetileg sikerült rendezni az állapotokat, ezután már gondolni lehetett annak fejlesztésére is. Ezt serkentette a báró Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter nevéhez fûzõdõ új népiskolai törvény meghozatala 1860-ban, amely kimondta az általános tankötelezettséget s a szegények számára az ingyenes iskoláztatást. Temerinben 1868-ban háromtantermes római katolikus népiskola mûködött, ugyanannyi tanítóval. Treuer Jakab az I. osztályt, Szendy Fábián a II. osztályt, Burger János pedig a német gyerekeket tanította. Az iskolás gyerekek száma 1867 és 1872 között 750 körül alakult, amikor a katolikus hívek száma 7894 volt. A három tanterem zsúfolva volt tanulókkal, mégsem volt képes befogadni az összes tanköteles gyereket. Nagy volt Temerinben az írni-olvasni nem tudók száma. Temerin mezõváros világi és egyházi vezetõsége még az új népiskolai törvény meghozatala elõtt latolgatta a helyzet megoldásának lehetõségét. A községi képviselõ-testület 1868. április 2-án rendkívüli közgyûlést tartott, s ennek legfontosabb tárgya a népnevelés körül felmerült hiányok orvoslása volt. A gyûlésen jelen voltak Bende Imre futaki plébános, kerületi alesperes és tanfelügyelõ, Novák Antal plébános és Gyurinovich Kálmán esküdtbíró a szolgabíróság részérõl. A közgyûlés emelkedett szellemû határozatából érdemes a következõ sorokat idézni: „Sajnosan tapasztalva, miszerint szülõvárosunk a népnevelés terén a legszomorúbb, legsilányabb állapotban sorvadoz, s látva az ipart, törhetetlen szorgalmat, mellyel határunkat körülövedzõ idegen ajkú városok és falvak lakói tanodák és nevelési intézetek által nyelvüket, jellegüket fenntartani, megóvni s gyerekeiket szellemileg kimûvelni igyekeznek, ezen szempontból alulírtak – mai napon összegyûlvén – tekintetbe véve azt, hogy mi magyar édes hazánk déli határszélén majdnem elszigetelve idegen ajkú és nemzetiségû népfaj közé szorítva vagyunk s nemzeti létünk fenntartása, édes zengetû anyanyelvünk pedig csak is gyermekeink szellemi kimûvelése, vagyis a népnevelés legerélyesebb felkarolása által lehet virágozóvá tenni, annál fogva tanodai személyzetünket, a helyiségeket, s a tanuló ifjúság számát tekintetbe véve, tapasztaltuk, hogy tanuló ifjúságunk száma 1000-1200-ig rúg, s ennyi ifjúság befogadására csak is 3 tanterem s oktatásra három tanító létezik, tapasztalták továbbá, hogy tanuló ifjúságunk nagy része az elõadás alatt – a padokba nem férvén – egymás hátáig zsúfolva a padok elõtt kucorog, míg más része tanodái terem hiányában az utcákon pajzánkodik. Ezen nagy és gyökeres bajon segítendõ, elhatároztuk, hogy még két elemi osztályt alakítunk, még pedig olyan módon, hogy a jelenlegi tanodahelyiségben levõ nagy szobát s konyhát tanodái teremmé alakítjuk, a másik osztály alapítására, mely leánytanoda lészen, nagyságos fõtisztelendõ Göbel Ferenc 61

kanonok, s néhai temerini plébános úr által földtehermentesítési kötvényekben 2000 forint adományoztatott, erre fordítjuk.” Az elfogadott határozat azonban csak szép terv maradt, mert a szabadságharc után elszegényedett városnak anyagi ereje nem volt annak megvalósítására. 1871-ben mégis tettek valamit, új tanítói állást szerveztek egy új párhuzamos I. osztály megnyitására, és az iskolaszék bizottságot nevezett ki egy alkalmas helyiség megvásárlására leányiskola céljaira, ugyanakkor határozatot hoztak, hogy a következõ tanévben megnyitják a III. osztályt és ha elemi csapások nem érik a községet, a legközelebbi jövõben a IV. osztályt is. Ez megint csak terv maradt, csak annyira tellett erejükbõl, hogy 1872-ben megnyitották a vasárnapi ismétlõ iskolát a két osztályt elvégzett tanulók részére, és a párhuzamos I. osztályt. Nem oldottak meg azonban minden problémát az új osztályok megnyitásával, mert a község, zilált anyagi helyzete következtében, a tanítók amúgy is szegény fizetését nem tudta idejében kiutalni. A tanítók igyekeztek más községekben állást szerezni, ahol többet fizettek. Temerin pedig nehezen talált megfelelõ tanerõt, vagy akiket megválasztottak, el sem foglalták állásukat. Amikor 1871 õszén megszervezték az I. párhuzamos vegyes osztályt, a kiírt pályázaton megválasztották Lissák János bácsmadarasi tanítót, aki, miután tájékozódott az itteni helyzetrõl, leköszönt a még el sem foglalt állásról. Az újra kiírt pályázatra csak egy jelölt jelentkezett, Nagy Kálmán alsónémedi tanító. A tanítóképzõt Gyõrött végezte 1866-ban, 1872 szeptemberében foglalta el állását Temerinben, és 1911-ig, nyugdíjba vonulásáig, majdnem negyven évig itt tanítóskodott. 1872 õszén az I. osztály tanítója, Treuer Jakab, 11 évi itteni mûködése után leköszönt állásáról. Távozásának oka a felmondólevél szerint az lehetett, hogy összekülönbözött az iskolaszéki tagokkal. Íme a megokolás: „Igen tisztelt Iskolaszék! Biztos meggyõzõdésem, nagy örömet szerzek önöknek azáltal, hogy én az 1861-ik év június 3-án közmegegyezés folytán elfoglalt és a mai napig nagy teherrel viselt állásomról és az ehhez kapcsolt jog- és javadalmakról lemondásomat ezennel beadom. Azért: 1. Hogy minden további súrlódások és kellemetlenségnek mind tisztelt önök, mind magamtól elhárítsak és véget vessek. 2. Megrongált egészségem folytonos gyengélkedésnek szülõje, minél fogva a megbízott terhes hivatal további viselésére képtelen vagyok. 3. Fizetésem hanyag kiszolgáltatása folytán háztartásomat itt tovább fenntartani nem bírom.” A megüresedett tanítói állást 1872. december 2-án töltötték be, de a megválasztott Mihálovics Antal zentai tanító nem foglalta el állását, így a második jelentkezõ, Barátiusz János lett az új tanító. Erdélybõl, Tordáról került ide, de csak egy évig maradt Temerinben, mert Óbecsén választották meg tanítónak. Amíg új tanítót nem kaptak, Gregorits Mihály káplán helyettesítette a hiányzó tanítót. A tanügyekkel foglalkozó iratokban, amint a fentiekbõl látható, 1872-ben 62

elõször találkozunk az iskolaszék intézményével. Ennek szerepét és hatáskörét az 1868-ban, majd 1876-ban hozott törvények határozták meg. A katolikus iskolaszékek mûködését a fent említett törvények alapján a püspökkari rendelkezések szabályozták, mely szerint öt tagot az egyház választott, egyet a tantestület, elnöke pedig a mindenkori plébános volt. Már összetételénél fogva egészen az I. világháború után bekövetkezett impériumváltozásig betöltötte az egyházközség képviseletének szerepét is. Akkor a felekezeti iskolákat államosították, megszûntek az iskolaszékek, és Budánovics adminisztrátor elrendelte a hitközségi képviselõ-testületek megalakítását. Az élet azonban nem állt meg, a felhalmozódott problémákat meg kellett oldani, így az 1875. április 28-án tartott iskolaszéki gyûlésen Kubinszky Mihály felszentelt püspök és Novák Antal plébános kezdeményezésére felmerült a kalocsai iskolanénék vezetésére bízandó leányiskola és zárda alapításának terve. Kubinszky püspök 1000, Novák plébános 2000 forintot ajánlott fel erre a célra. Az eredetileg 1877-re tervezett zárda a hosszas és bonyodalmas pénzügyi problémák megoldása után csak 1881-re épült fel, amelyet már Novák Antal plébános nem érhetett meg.

A kegyúri joggal teher is jár A kegyuraság, amely jogokkal és kötelezettségekkel járt, míg a Szécsen család volt Temerin földesura, nem volt vitás. Gróf Szécsen Sándor halála után (1813) fiai, Miklós (1782–1871) és Károly (1778–1845) örökölték a birtokot. A jobbágyfelszabadítás után sem mondott le a grófi család a kegyuraságról, hiszen megtartotta mintegy 4500 holdnyi földbirtokát. Gróf Szécsen Károlynak (1845), majd feleségének halála (1858) után két fiuk, akik katonai pályára léptek, örökölték apjuk részét, és azt 1870-ben eladták. Szécsen Miklós halála után (1871) a birtok másik felét egyedül Antal fia örökölte, ugyanis testvére, Károly (1818–1848), mint õrnagy a Radeczky huszárezredben, 1848-ban, harmincéves korában Valeggiónál elesett, és nem maradt utóda. Gróf Szécsen Antal 1819. október 17-én született Budán. A királyi kancelláriánál kezdte hivatalnoki pályáját, majd mint politikus, államférfi az 1840-es országgyûlésen a konzervatívok egyik vezetõje lett. A szabadságharc kitörésekor ugyan nem fordult nyíltan szembe nemzetével, de a császár megbízottjaként diplomáciai szolgálatot vállalt külföldön. A szabadságharc leverése után csatlakozott azokhoz a konzervatív fõurakhoz, akik Magyarországon az 1847-es alkotmányos állapot visszaállítását szorgalmazták. Igaz, hogy a kegyuraság nem volt vitás, de amikor javításra szorult a templom vagy a plébánia, és pénzt kellett adni, nehezen nyílt ki az erszény, így volt ez 63

1871-ben is, amikor Novák plébánosnak csak hosszas utánajárással sikerült kieszközölnie, hogy a szabadságharc után kontár módon helyreállított templomot megmentsék az összedõléstõl. A párkányzat lehullott, a boltozatok, melyekbõl ellopták a vasat, megrepedeztek, ezért építészeket kért fel Újvidékrõl, vizsgálják meg alaposan a templomot. A szakemberek megállapították, csak egyedül az erõs oldalfalaknak köszönhetõ, hogy a templom már régen romba nem dõlt. A rosszul felállított tetõ, mely sem vassal, sem fával nem volt összekötve, tolta le a párkányzatot, és az oldalfalakra gyakorolt nyomás által támadtak a repedések a vasaktól megfosztott boltozatokban, így az oldalfalakSzécsen Antal gróf nak csak keveset kellett volna engedniük, és az egész templom halomba dõlt volna. A tetõt olyan rosszul állították fel, és ekkor olyan állapotban volt, hogy lecsúszása vagy lehullása minden pillanatban megtörténhetett. A plébános, mielõtt kikérte volna a szakemberek véleményét, a kegyurat, gróf Szécsen Miklóst kérte, vizsgáltassa meg a templomot, és végeztesse el a szükséges javításokat. A kegyúr feleletre sem méltatta és tiszttartója által üzente a plébánosnak, megengedi, hogy a templom pénztárából (amelyhez õ egy fillérrel sem járult) a szükségeseket csináltassa meg. 1870-ben, amikor Novák Antal az agg gróf fiának, Szécsen Antalnak a helyszínen megmutatta a hibákat, tiszttartója által levelet küldött, amelyben felhatalmazta a plébánost, hogy a templompénztárban levõ összeg erejéig végeztesse el a javításokat. Ott 3800 forint volt, ezt költötte a plébános a templomra. Amikor Fernbach Antal apatini gabonakereskedõ megvásárolta a Szécsenbirtokot, a kegyuraság kérdése bonyolultabb lett, mivel az adásvételi szerzõdésben nem tüntették fel, hogy a birtokkal együtt a kegyúri jogot is átruházták az új tulajdonosra. Fernbach Antal már 1870-ben megvette Szécsen Károly és felesége, Almásy Josefa gyerekeinek tulajdonában levõ birtokrészt, 1874-ben pedig gróf Szécsen Antal ugyancsak neki adta el a saját részét, amelyet apjától, Szécsen Miklóstól, Károly testvérétõl örökölt. 64

Amikor a temerini birtok teljes egészében a Fernbachok birtokába került, az érsekség Novák plébánostól érdeklõdött, miként rendezték a kegyuraság kérdését. A plébános 1875. július 19-én levélben értesítette az érsekséget, hogy az ügyben gróf Szécsen Antal volt tiszttartójától tudakolózott. A tiszttartó közölte a plébánossal, hogy 1874. március elején gróf Szécsen, sógorával, Lamberg gróffal, egy bankárral és egy gazdászati tanácsnokkal Temerinben volt, megtekintették a birtokot, és elmenetelükkor azt a parancsot kapta a gazdájától, hogy minden uradalmi ügyben gróf Majláth Györgyhöz forduljon, aki ezután Temerin felett intézkedni fog. Majláth gróf április elején levélben érdeklõdött a tiszttartótól a kegyúri jog iránt, mire õ azt felelte, hogy Temerinben a kegyúri jog és annak terhei össze vannak kapcsolva a földesúri birtokkal. A tiszttartó azt is elmondta, úgy hallotta, hogy gróf Majláth, báró Sennyei és több barátja gróf Szécsent fenn akarják tartani, és a neki oly kedves Temerint a rajta fekvõ terhektõl megtisztítva a családnak visszaadni. „Minõ kellemetlenül lepõdtem meg – mondta a tiszttartó –, midõn április hó második felében Grófom azt írja: Temerin el van adva, és f. é. május 1-jén, amint fekszik, terméssel és minden ingó és ingatlannal együtt Fernbach Antal birtokába megy át.” A tiszttartó közölte a plébánossal, hogy az adásvételi szerzõdést nem látta és tartalmát sem ismeri, legjobb lesz, ha magához Szécsen grófhoz fordul. A plébános így is tett. Szécsen gróf saját kezûleg írt válaszlevelét teljes egészében közöljük: „Igen tisztelt Plébános és kanonok úr! Tegnapelõtt vettem ft. uraságodnak e f. hó 4-rõl költ levelét, és sietek arra válaszolni. Minek utána az adásvételi szerzõdésen kívül, melynek közlését Érsek Õ Kgy kétség kívül nem veszi igénybe, más hiteles okmánnyal nem szolgálhatok, szándékának megfelelni vélek ha ft. uraságodnak ki nyilatkoztatom: hogy Temerini birtokrészemet múlt évi április hóban Fernbach Antal úrnak, minden avval járó joggal és kötelezettségekkel, eladtam. És hogy a jószág ugyanazon év május 1-én tettleges birtokába átment. A kegyúri jogra nézve, mely semmi esetre engem mint a fele birtok tulajdonosát kizárólag nem illethetett, semmi különös intézkedés a szerzõdésben nem foglaltatott, minek utána Fernbach úr ily intézkedést nem követelt és a fölhozott legfelsõbb rendeletek ilyent általában fölöslegesnek tenni látnak. Véleményem szerint a kegyúri jog kötelezettségei Fernbach urat azon arányban illetik, amelyben a Gróf Szécsen család volt birtokrészei tulajdonában átmentek. A többire nézve, unokatestvéreim birtokának többi vevõit, kiket illetõleg nem adhatok fölvilágosítást. Hogy minden más ágamat illetõ alapítványról gondoskodtam, azt ft. uraságod tudja és hiteles okmánnyal bizonyíthatja. Reményvén, hogy utolsó levelem köszönetemmel és tartozásomnak hozzá 65

mellékelt összegével együtt idõ közben pontosan érkezett f.t. uraságod kezeihez, ez alkalmat is õszinte tiszteletem kijelentésére fölhasználom, gr. Szécsen Antal.” Az utóiratban még bocsánatot kér a kusza sorokért, aminek ideges fõfájás az oka. Novák plébános Szécsen levelét elküldte Kalocsára. Igen érdekes a plébános érsekséghez küldött levelének további része, amelybõl már sejteni lehet, hogyan fogja teljesíteni a Fernbach család a kegyúri kötelezettségeket: „1874-ik évi május hó elsõ napjaiban láttam Fernbach Antal úr Bálint fiát szomszédságomban lakó tiszttartó úrhoz menni, mire azonnal én is átmentem és õt megkérdeztem, vajon az alkunál és a szerzõdésnél említve volt-e patronátusi jog és annak terhei? Mire õ, a tulajdon, valamint a gróf Szécsen Antal volt tiszttartója elõtt azt mondotta: igenis meg volt említve, azzal együtt vette meg apám a birtokot – egy kevéssé ugyan vonakodott, de azután beleegyezett – ezeket élõ tanúk elõtt mondotta.” Novák Antal ezután a levélben megjegyzi, úgy látszik, a gróf nem volt jelen a szerzõdéskötésnél, vagy errõl megfeledkezett, és arról is, hogy ugyancsak Fernbach vette meg az unokaöccsei birtokrészét is, még 1870-ben. Ezután így folytatja: „Fösvénységérõl híres Fernbach Antal urat minden tisztelettel f.é. március hónapban megkértem, legyen szíves tisztjei vagy pedig szakértõ által a plébánia házat megnézetni és legszükségesebbeket megcsináltatni. Levelemre nem nekem, hanem fiának ezt írta: ‚Der Herr Pfarrer in Temerin mögé die Verschönerung seiner Wohnung nur aus eigenen Mitteln oder aus der Kirchen Cassa begtreiten, was ich gerne bewillige, aber ich gebe nichts dazu’.” (A plébános úr Temerinben a lakását szépítheti, csak a saját eszközeibõl vagy a templom pénztárából, amit szívesen jóváhagyok, de én semmivel sem járulok hozzá.) E nem éppen udvarias szavakra Novák plébános levélben reagált, amelyben megkérte Fernbach Bálintot, mondja meg atyjának, hogy minden joggal teher is jár, ezért ha elvállalta a jogokat, köteles a terhet is viselni. A fia nem válaszolt a levélre, de egy alkalommal, amikor az a pusztáján tartózkodott, elment hozzá. A fiatal Fernbach szívélyesen fogadta a plébánost, és amikor a kegyuraság kérdése került szóba, azt mondotta, hogy „ura atyja, látván, hogy más kegyurak, így pl. az apatini a templomra mit sem fordít, õ sem köteles költeni, míg a templompénz létezik”. Amikor a plébános megmagyarázta neki, hogy a templom pénztárából a plébániaházra nem lehet költeni, azonnal hívatta gazdatisztjét, hogy a plébánia dõlõfélben levõ kerítését az aratás után, amikor kõmûvesek kaphatók lesznek, csináltassa meg, késõbb pedig a többi javítást is végeztesse el. Novák Antal szerint ezzel az új birtokos a valóságban is elismerte, hogy a kegyúri joggal együtt vette meg a birtokot. 66

Novák Antal végrendelete Novák Antal Temerin mindenkori plébánosai sorában a leghosszabb ideig töltötte be ezt a tisztséget. 1876. október 6-án halt meg, itteni plébánoskodásának 38-ik, életének 67-ik évében. Egész élete összeforrt a községgel, híveinek sorsával. Ezt tanúsítja 1876. május 27-én írott végrendelete is, amelyet Gregorits Mihály káplán, Szendy Fábián, Burger János, Nagy Kálmán és Ruppert Antal tanítók jelenlétükkel, aláírásukkal hitelesítettek. A végrendelet dokumentumértékû, mert hûen kifejezi ragaszkodását híveihez és kiterjedt rokonságához, ezért teljes egészében közöljük: „A teljes és megoszthatatlan Szentháromságnak, az Atyának és a Fiának és Szentléleknek nevében Ámen. Minthogy a halál minden emberre elkerülhetetlen és bizonyos, de órája bizonytalan, jónak láttam ép ésszel, egészséggel bíró állapotban, önkéntes szabad akaratom és elhatározásom alapján saját vagyonom felett, melyet Isten kegyelmével birok, mert semmi õsi vagyonom nincsen, melybõl valaki valamit jogosan követelhetne, letett pénzek nálam nem léteznek, sem én idáig adósa senkinek nem vagyok, és az egyházmegyei rendeletek folytán a papi nyugdíjalapba a reám esõ részt már kétszer is, és mindannyiszor bõvebben befizettem – a következõ végrendeletet tenni: 1. Neked, te kimondhatatlan kegyelemforrás, én Istenem, neked Novák Antal síremléke ajánlom szegény bûnös lelkemet, hogy megfeledkezve gyarlóságairól üdvözítsd õt a végtelen irgalmasságod szerint. Testemet pedig visszaadom az anyjának, a földnek melybõl vétetett, hogy annak keblében nyugodjon, aludja álmát a feltámadás napjáig. Kívánom pedig, hogy holttestem minden pompa 67

nélkül, melynek barátja életemben soha nem voltam, egy barnára festett deszkakoporsóba tétessék, szeretett híveim által a temetõbe vitessék, és ott sorban nem téglából rakott, hanem a földbe ásott sírba tétessék, és a síromat kérem egy egyszerû kõemlékkel jelöltetni. 2. Minthogy tulajdon szerzeményemhez jogot senki sem tarthat és ezért követelésekkel jogosan fel sem léphet: minden ingó és ingatlan vagyonommal általános örökösömnek teszem Papik Miksát, ki jelenleg számtartó a zágrábi érsek uradalmában Billéten, kinek erántami tiszteletérõl meggyõzõdve lévén, bizton hiszem, szívesen és pontosan teljesíteni mindazt, amit még rendelni és amire õt még szóval vagy írásilag meg kérni fogom. 3. A helybeli templomnak hagyományozok 500 forintot osztrák értékben. 4. A méltóságos Csupor Mihály és Bakos Borbála alapítványnak a temerini szegények javára ötszáz forintot osztrák értékben. 5. A temerini szegény iskolás gyermekek alapítványának hagyományozok háromszáz forintot osztrák értékben. 6. Az újvidéki kórháznak fog Papik Miksa adni egyszáz forintot. 7. A siketnémák és vakok intézetének, a Szt. László és Szt. István társulatoknak egyenként ötven forintot o. é. kifizetendõ Papik Miksa által. 8. Háromszáz forintot alapítványozok 3 énekes, évenként elszolgálandó koporsós szentmisékre és pedig egyet értem, egyet György atyám és egyet Orsolya szül. Delavedela édesanyám lelki enyhületéért. 150 forintot pedig hagyok alapítványul 6 csendes misére, elmondandók évenként megboldogult testvéreimért: György, Ferenc, Anna, József, Károly, Katalin. 9. Kovács Imre régi szolgámnak hagyok két lovat, egy kocsit, egy tehenet és egy pár sertést, nejének pedig egy tehenet és a vendégszobából egy felszerelt ágyat. Hiszem, általános örökösöm fukarkodni nem fog erántami szolgálatukat megjutalmazni. 10. Csekély ezüstöm – talán 18 személyre való volt – Papik Mariskáé legyen. 11. Egyházi könyveimet a plébániának, a világiakat pedig örökösöm rendelkezésére hagyom. 12. József fivéremtõl van három gyermek Újvidéken: 2 nõ és jelenleg Bécsben egy fiú, ezeknek egyenkint hagyományozok 500 forintot. 13. Megboldogult Károly testvéremtõl él jelenleg Bécsben egy fiú, számára hagyok 1000 forintot. 14. Mivel nemcsak szegények, hanem a legjobb gazdák közül is igen sokan párbérrel tartoznak ezen párbéri restanciának a felét hagyom Papik Kálmánnak, a másik felét pedig iskola célokra, úgyhogy mindétig kettõjük közt egyformán elosztassék, miért is kérem az a jövendõ plébános urat és az iskolaszéki tagokat, hogy miután a künálló összeg nem csekély és így iskolai célokra szép 68

tõkét beszerezni lehetne, legyenek szívesek annak beszedésére mennél buzgóbban és erélyesebben Papik Kálmánnal egyetemlegesen eljárni. Ennek megerõsítésére jelen végrendeletemet saját kezûleg megírtam, aláírtam és saját pecsétemmel megerõsítettem. – De még végre, ha halálozásom a plébániaházban történne, saját szememmel látván mily gúnyok és illetlenségeket ûznek a papok hátramaradt és árverésre kitûzött holmiaiból, különösen ócskább ruháiból: kívánom, hogy Papik Miksa általános örökösöm halálom és kizárólag megbecsült hagyomásom után azonnal mindent hordasson el a neki hagyományozott 328. számú házba. A plébánia házban nyilvános árverés ne tartassék, késõbb pedig a neki nem szükséges holmikkal rendelkezzen kedve szerint. Kelt Temerinben, 1876. évi május hó 27-én Novák Antal s. k. temerini plébános végrendelkezõ.” Következnek a tanúk, mint ahogy azt már elöljáróban felsoroltuk. Magyarázattal tartozunk arra a rendelkezésre vonatkozólag, hogy a párbérhátralékból befolyó összeget a zárdaiskola építésére fordítsák. A bírósági hagyatéki tárgyaláson, amelyet az újvidéki királyi járásbíróságon Piukovits Ödön kir. járásbíró folytatott le, a párbérhátralék 8662 forintot tett ki, amelyet már a megfizettetés folyamán fele-fele arányban kellett elosztani Papik Kálmán és az iskolaalap között, azzal, hogy a befizetett párbérbõl elõször ki kellett választani azt a 2000 forintot, amit Novák plébános még életében felajánlott a zárda építésére. Azt, hogy végül is mennyit fordíthattak a zárda építésére a megfizetett párbérhátralékból, nehezen lehetett kideríteni. A párbér kivetése és megfizettetése, ahogy a fentiekbõl is látható, nem ment simán, különösen az ínséges hetvenes években, ennek rendezése Novák Antal utódjára, Zittl Róbert plébánosra várt.

A Szécsen család sírkamrája Széchen Antal 1874-ben eladta a tulajdonában levõ családi birtokrészt és ezzel a Szécsenek minden kapcsolata megszûnt Temerinnel. Gondoskodni kellett a plébániatemplom sekrestyéje alatti családi sírbolt jövõbeni megõrzésérõl és karbantartásáról, hiszen ott kilenc családtag földi maradványai voltak elhelyezve. Ezért erre a célra gróf Szécsen Antal alapítványt tett: „Kegyes alapítványi levél Én alolírott, ezen alapítványi levelemnek erejénél fogva kijelentem, hogy a mái napon a temerini római katholikus templomban, egy kegyeletes alapítványt tettem, melynek összege készpénzben 300, azaz háromszáz o ér. forintból áll, melynek kamatjából a gróf Szécsen családi sírbolt és templom emlékkövek a temerini lelkész úr szíves felügyelete mellett jó karban fönntartandók. Minek így létirõl ezen alapítványi levelet három példányban, egyet a kalo69

csai érseki levéltár számára, egyet a temerini lelkészi hivatal számára, egyet pedig magamnak és utódaimnak törvényesen készítettem és kiadtam. Kelt Styriában 19. 9. 1874. gr. Szécsen Antal.”

Alapítványi levél, Szécsen Antal kézírása

Az alapítvány az I. világháború után gyakorlatilag megszûnt, mert a tõke elértéktelenedett, elveszett. A sírkamra az 1944-es fordulatig jó állapotban volt, de az elsõ zavaros hónapokban sírgyalázók feltörték a lépcsõ lejáratának ajtaját, behatoltak a kriptába, és egy koporsót ki is nyitottak. 1994-ben, a templomépítés megkezdésének 190. évfordulója alkalmából a hívek felújították a kriptát és azonosították a holtak neveit, részben a koporsók feliratai alapján, részben az elhunytak emlékére elhelyezett márvány epitáfiumok – emléktáblák alapján. Ez utóbbiak az alapítványi levélben is fel vannak tünteve mint emlékkövek. Tíz családtag neve szerepel ezeken a templom bejáratának elõterében elhelyezett táblákon, mindannyiuknak, Szécsen Károly alezredes kivételével, a kriptában van örök nyugvóhelyük. Ezek ez epitáfiumok a 70

templom régi sekrestyéjének falain voltak beépítve, és annak oratóriummá való átalakításakor, 1961-ben kerültek át mostani helyükre.

71

Szécsen Sándor és neje, Bedekovich Róza emlékköve a templom falában

72

Mátyás ---------------- unokaöccse ------------------------------ I. Sándor

5

*1740. március 18. †1813. február 27. (1. Magdics Jozefa) (Bedekovics Róza) 4 †1825. június 11. 1-tõl Jozefa Antónia (Inkei Imre)

Magdolna *1771 †1837. február 25.

73 II. Adolf *1804. június 22. †1864. nov. 19.

Paulina *1806. dec. 15. †1836. aug. 13. (Szirmai Miklós) *1830. aug. 13. †?

I. Károly *1778. okt. 26. †1845. március 24. (Almásy Jozefa) 6 *1782. dec. 15. †1858. május 24. II. Sándor *1809. okt. 28. †1880. április 10. (Csáki Natália) *1812. március 12. †1878.

Franciska *1777. március 9. †1856. április 10. (br. Degelmann N.)

Malvina *1811. augusztus 27. †? (br. Rédl Imre)

I. Miklós 2 *1782. szept. 4. †1871. szept. 2. (gr. Forgách Francziska) *1785. október 17. †1867. május 27.

II. Károly 1 *1818. szept. 19. †1848. július 25. (Honrisch Leopoldina) *1826. január 5. †?

r

Szécsen Leopoldina *1845 †1846 Terézia *1861. április 28. †?

Mária *1861. március 29. †?

Ernesztina *1856. augusztus 1. †?

Ferenc 7 *1852. február 18. †1852. július 24.

Karolina 8 *1853. nov. 7. †1855. június 20.

9

3

I. Adolf *1790 †?

Antal *1819. okt. 17. †1896. aug. 23. (gr. Lamberg Ernesztina) *1829. április 23. †1874. január 27.

Franciska *1854. okt. 24. †? (Léderer Károly) *1837. szept. 5. †?

II. Miklós *1857. nov. 26. †1926. május 18.

A nemzedékrendi táblázaton bekeretezett nevek mellett található számok megegyeznek a kriptában elhelyezett holtak koporsóinak sorszámával.

Szécsen N.

74