9. mese
Az elveszett szó „Minden ember jó, kit megtalál egy szó, Minden szó is jó, ha embernek való. Minden ember más, de éppen ez a jó. Hát meddig várjak még, hogy felhangzik egy elfelejtett szó?” (Adamis Anna: Elfelejtett szó)
Z
sombor a messze földön híres, szorgalmas és nagy szívő kertész egyszerre azon kapta magát, hogy több napja meg sem szólalt. Nem beszélt sem Csigával, sem Orsolyával, sem az orchideával, sem az almafával. Kázmérral sem beszélt, igaz, vele nem is találkozott; sem a gátır nem járt ıfelé, sem ı maga Kázmérék portája felé. Nem volt Zsombor hallgatásában semmi feketeség, semmi sanda világundor, semmi emberunalom, de még csak keserőség, fojtogató, szóakasztó harag sem. Egyszerően csak azért hallgatott el, mert néhány nappal elıtte olyan kótyomfitty sejtelme támadt, hogy elhasználódtak a szavak. Amit el akart mondani, azt elmondta a tekintetével, elmondta keze érintésével, elmondta a lelke szavaival. Sem Csiga, sem Orsolya, sem az orchidea, sem az almafa, sem a kert egyetlen növénye nem neheztelt ezért rá. Valójában éppen ellenkezıleg: úgy vélték, Zsombor végre megértett valamit a mindenség nagy rendjébıl. Így közös csendjük nem baljós, nyirkos csend volt, hanem mosolygós egyetakarás. Nem volt benne semmi dac, semmi fogadkozás, semmi csakazértse; s ha kellett persze, hogy szóltak. Csak hát Zsombor is megsejtette, hogy ami igazán lényeges, ami igazán fontos, amit igazán el kell mondani, az szavakkal jobbára kimondhatatlan, és amihez szavak kellenek, azok többnyire a mindennapok fontos, de a leglényeget nem érintı apró kis dolgai: „Szomjas vagy még?… Nem tőz rád túlságosan a Nap?... Kérlek, szabadíts meg ezektıl a kínzó levéltetvektıl!…” Így telt el néhány nap. Aztán ahogy eltelt, egyszer csak megjelent Kázmér, de komoran, ijedten, szemébe húzott sapkával, és különös, borongós hírrel nyitotta rá Zsomborra a kertkaput. Jómaga éppen olyan különös és zavart volt, mint a hír, amit hozott. Már a dülöngélése meghökkentı volt, ahogyan betéblábolt a kerti úton, aztán ahogyan a kerti lóca mellé huppant… Zsombor nem akart hangosan nevetni, mert Kázmér különös, riadtan álmodó, mereven semmit sem látó tekintete, amellyel kábán elbámult barátja mellett, visszatartotta ettıl, ám nagyon nehezen uralkodott magán. – Isten hozott! – köszöntötte somolygó kíváncsisággal a meglehetısen kótyagos gátırbarátját a kertész, de az szemmel láthatóan még azt sem fogta fel, hogy hozzá szóltak. – Az égre is, Kázmér! – zúzmarásodott meg hirtelen Zsomborban a derő, és megrázta Kázmér vállát. – Csak nem Rózsácskával történt valami…?
83
Erre Kázmérba sóhajtásnyira visszatért az élet: felemelte a fejét, Zsomborra nézett, és riadt szemekkel ezt nyögte: – A falu, Zsombor, a falu…! – A falu? Ugyan, mi történt a faluval? – ijedt meg végre Zsombor is. Kázmér nagyon nehezen tudott erıt venni magán. – Egyenesen onnan jövök, Zsombor – nyelt nagyot, és végre lassan rápislogott az ıt körülvevı valóságra. – Nem is tudom, mit mondjak… Eltőntek a színek, Zsombor! Folyton köd van! Nincsen illata semminek, csak szagok vannak! Mindenki fél, rosszkedvő és veszekszik… – Veszekszik? Eltőntek a színek? Folyton köd van? Nincsenek illatok? – nézett nagyot Zsombor. – Hiszen, nézz körül, itt vannak színek! Érzed az illatokat? És ragyog a Nap az égen! – Itt igen, Zsombor, itt igen! – nyöszörögte Kázmér. – De odalent, odalent, ott bizony nincsenek! – Hogy-hogy? – Nem tudom, Zsombor, de rettenetes, nagyon szörnyő, hidd el! Azt beszélik, Panka megcsalta az urát, mert az félrelépett Ilonkával, aki Petykát hagyta ott… Meg arról is jár a beszéd, hogy Zuboly gazda igen okos fiacskája, tudod, akit annyira érdekel minden, igen, az, aki iránt már a városi iskolából is érdeklıdtek, nos, ı mostanában csúzlival lövöldöz az iskola ablakaira, az algebra könyve meg papírhajó formában csorgott le a minap a patakon! – hadarta egyszuszra Kázmér. Aztán, mintegy legfontosabbat, még ezt tette hozzá csüggedten: – Ráadásul elapadt a tehenek teje, és nem tojnak a tyúkok. Erre már Zsombor is nagyot nézett. Érezte Kázmér hangján, bármilyen elképesztı is, kicsit sem tréfa, amit mond. Néhány percig csak hallgattak, aztán Zsombor nagy elhatározással emelkedett fel ültébıl. – Na, jó, menjünk, nézzük meg! – Én bizony nem megyek, Zsombor! Láttam és elég volt! – rázta meg heves tiltakozással az üstökét Kázmér. – Én bizony oda vissza nem megyek! A kertész erre már komolyan hátrahıkölt. Kázmér nem volt félıs ember, soha nem riadt meg a saját árnyékától. Így a szemmel is látható, fülnek is nyilvánvaló félelme olyan volt, mint egy aláírt, lepecsételt törvény. A kertész hát nem is vitatkozott, nem is gyızködött, nem próbált lelket önteni a gátırbe, hanem nyúlt a sapkájáért, kabátkájáért, kalucsnit húzott, és Kázmérra nézett. – Megvársz itt? Kázmér megrázkódott. – Nem, hazamegyek Rózsácskához! Hogy ne féljen egyedül, ha ide is elér a színtelenség. Zsombor bólintott, búcsút intett és az ösvényre tette a lábát. A növények, virágok és egyéb kertlakók megszeppenten néztek utána. A dombhajlatban nyújtózó Kiserdıben, amelynek legöregebb fái annak a tónak a partján merengtek az élet szépségén, ott, ahol Zsombor a manóval találkozott, még semmi különös nem látszott, nem érzıdött. Zsomborban, naná, felsejlett a kétség, nem járatja-e vele a bolondját Kázmér, és most, hogy jól megtréfálta egy ilyen sületlenséggel, nem csapkodja-e harsányan kacagva a kerti diófa asztalt, vagy nem sompolyog-e a nyomában, két kezét szorosan a szájára tapasztva, hogy fel-felfreccsenı nevetése el ne árulja. Körülnézett, iparkodott átlátni a fák és bokrok lombjain, de se levél nem mozdult, se árulkodó nesz nem mutogatta cinkosan, hogy Kázmér a nyomában járna. Aztán a Kiserdıbıl kilépve valami feltőnt neki. Napherceg könnyő felhıfátyolt vont tündöklı arcára, ezért a réti árnyékok sötétebbek lettek, és fakóbbá váltak a színek. A szél sem mozdult, egy iciri-picirit sem. Csöndes volt a mezı. Nagyon csöndes. Túl csöndes!
84
Nem mozdultak a levelek, nem illantak pillangók, nem illegették pompás szirmaikat szégyenlıs kacérsággal a virágok, nem zizzentek vidám bogárszárnyak, nem játszadoztak az égen vidám fecskecsapatok, nem hallatszott harkály koma reménykedı kopogtatása az erdı felıl, nem nyújtóztak harsány serregéssel az ég felé a főszálak, nem dobbant aprókat a föld a hangya-hadsereg fegyelmezett talpacskái alatt, nem omlott puha porhanyossággal, hogy a vakond vaksi pislantással körbenézhessen kicsit a felszínen… Nem, semmi sem mozdult, minden baljós csöndbe öltözött. – Itt valami nincs rendben! – dörmögte Zsombor, és azon kapta magát, hogy olyan érzések kóstolgatják lelke kapuját, mint amikor kisgyerekként alkonyatkor le kellett másznia a sejtelmes, sötét verembe krumpliért, ahol ezerféle, létezı és nemlétezı rémség támadásától rettegett. De ha már rátette a lábát az ösvényre, hát úgy döntött, végig is megy rajta, végére jár Kázmér szavainak, amelyek a rét néma mozdulatlanságától már nem is sejlettek olyan hihetetlennek. Ahogy emelkedett a rét, hogy a túlfelén levı dombocska mögött, lent a völgyben láthatóvá legyen a falu, úgy sőrősödött a sötétség. Zsombor többször megdörzsölte a szemét, mert a ködtıl a falevelek hideg, vasszürkébe fakultak, a virágok fakókékbe merevedtek és az egész völgy valami hideglelısen egyárnyalatú lett. – Vihar lesz, vagy mi a szösz? – morfondírozott a kertész, pedig egyértelmő volt, hogy nem errıl van szó: egy fia viharfelhı sem volt az égen. Ahogy egyik lépést tette a másik után, úgy nehezedett mind mélyebb és mélyebb riadalom a lelkére. A növekvı sötétség a semmibıl, a nemlétbıl táplálkozó, reménytelenségbıl fonódott szıttesként kebelezte be a tájat. Zsombor egy pillanatra megállt, megvakarta a kobakját, majd vett egy nagy levegıt. Aztán erre azonnal benne is rekedt a szusz. Ízlelgette, kóstolgatta, nyalintgatta tüdeje betevıjét, de aztán úgy fújta ki magából, mint a mesék sárkányai a kénköves istennyilát a legkisebb királyfira. Se zamata, se illata nem volt a magába szívott lélegzetnek, hiába tartott a rét közepén. Viszont mintha a bányában akart volna levegıt venni: elmúlás szaga, lélekfonnyasztó poros sápkórosság íze volt a rét levegıjének. Ha falat lett volna, kiköpi, és többet a szájába sem veszi, de halandó létére, mert ha ilyennel, hát ilyennel, de élni mégis kell, hát óvatosan újra levegıt vett. – Fertelmes! – undorodott, aztán száját elhúzva, nagy elhatározással konstatálta: – Ha így, és másképpen nem lehet, hát így! Lássuk, mi van odalent! Nagy volt az elhatározás, de még nagyobb lett a döbbenet, amikor a domb hátáról lenézett a völgybe! Azt látta, hogy nem lát semmit. A jól ismert, piros cserepő házacskák nem voltak sehol, szürke, nyúlós köd temette maga alá még a templom tornyát is! Nem látszott a vásártér, nem látta a kovács udvarát, nem látott semmit sem, de ami talán még rosszabb volt, a fojtogató ködpaplan, mint némító halotti maszk tapadt a falura: egy hang sem szőrıdött ki alóla, se kutyaugatás, se tyúkok kárálása, se harangszó, se az üllı csendülése, se szilaj mének harsány nyerítése, se gyerekzsivaj, se perlekedı szomszédok kiabálása, semmi, de semmi nem hallatszott. – Ez nem lehet! – nyílalt Zsombor szívébe a félelem. – Ez nem lehet! Ugye, nem? Megállt, fülelt, hallgatózott és szemeit a minden fényt visszaköpı ködre meresztette. – Nem, Zsombor, nem haltak meg, ettıl ne félj! Bár az állapotuk nem sokkal jobb, mintha valóban koporsóban feküdnének! A kertész rémülten rezzent össze a néma csendben károgásnak ható hangra. Az ösvény szélén, néhány lépésnyivel jobbra, mint ahol ı állt, egy öreg, kopott asszony gubbasztott, lábainál egy sunyin ide-oda sikló, sárga görénnyel, vállán egy koszlott, szürke kuvikkal. Az asszony fakó, ısz haját egy kétes tisztaságú, egykor szebb napokat látott, fonatként összesodort kendı tartotta egyben, amelynek mocska pontosan megfelelt egyéb ruházata állapotának. Dús, valaha bizonyára ragyogó szépségő hajkoronájába bogáncsok, falevelek,
85
kisebb gallyak, csontok ragadtak Arcbıre tompa, beteges sárgasággal hirdette, hogy az aszott test folyamatai bizony nagy hibákkal mőködnek már, a szabad bırfelületek vastagon mocskos, táskás ráncai pedig azt: a víz e test számára mind belülrıl, mind kívülrıl iszonytató elem lehet. – Ne a külsımet nézd, Zsombor! Nem vagyok boszorkány! Zsombor nagyot nyelt. – Csak valami afféle? Az öregasszony nem nevetett. Komolyan, de nem elutasítón felelt. – Nem, afféle sem! Ne félj! – Ki vagy te? Az asszony görcsös botjára támaszkodva, nehézkesen felállt. – Miért, te ki vagy, Zsombor? – kérdezte, de nem várt választ a kérdésére. – Gyere, menjünk le a faluba! – mondta, és vissza sem nézve azonnal el is indult. Bármilyen ellenérzések ágaskodtak is Zsombor lelkében, mit tehetett mást, nehéz szívvel ugyan, de elindult az öregasszony után. – Mit tudsz arról, ami történt? – kérdezte tıle. – Mindent! – vetette oda, hátra sem fordulva az asszony, miközben gyöngéd simogatással igyekezett nyugtatgatni a ködtıl egyre nyugtalanabbá váló madarat. A görény, mint valami szırös szalag tekergızött vicsorogva villámként a lábai között. – És mi történt? – botladozott az egyre nagyobb homályban Zsombor. – A te kertedben mi történt? – kérdezett vissza kíváncsian az öregasszony. – Semmi! – Semmi? – Mondom: semmi! Fény van, illatok vannak, minden van! – Egyáltalán semmi sem történt az utóbbi napokban? Semmi különös? – állhatatoskodott tovább az öregasszony. Zsombor elgondolkodott, aztán bizonytalanul megjegyezte: – Hát, az utóbbi napokban kevesebbet beszélgettem a növényekkel, mint szoktam, de nem haragból, vagy ilyesmi, csak mert úgy éreztem, úgysem tudom kimondani, megfogalmazni, ami igazán fontos. A kuvik mozdulatlanná vált, a görény megtorpant, az öregasszony megállt és visszanézett. – Hogyan? Zsombor visszahıkölt. – Ahogyan mondtam! – Se harag… – …se semmi! Csak, hogy úgysem tudom megfogalmazni! – Boldog ember vagy, Zsombor, én mondom neked, boldog ember! – bólintott az öregasszony, és újra elindult a falu felé. – Az – hagyta rá széttárt karral a kertész. – De ettıl még nem értem, mi történt a faluval. – Majd érteni fogod. Idıvel – vetette oda foghegyrıl az asszony. – Csak gyere utánam! Ahogy mind mélyebbre ereszkedtek a völgybe, úgy vált sőrőbbé és nyúlósabbá a köd. Volt benne valami szúrós, valami maró, valami nagyon rossz érzést keltı, átjárta a tagjaikat, mint valami alattomos kígyó bekúszott a ruhájuk alá, megborzongtatta a bırüket, viszolygást ébresztett a szívükben, és fázni kezdett bennük a lélek. – Ne higgy neki, Zsombor! – figyelmeztette a kertészt az asszony. – Ne higgyek? De itt van mindenhol! – Így igaz, itt van. De benned nem kell lennie, Zsombor, benned nem! Aztán Zsombor meghallotta a falu zajait is. Mert voltak zajok, csak a mindent magába nyelı köd nem engedett ki semmit magából. Voltak zajok, volt beszéd, de milyen zajok,
86
milyen beszéd volt az! Ha eddig nem történt volna meg, Zsombor szíve most már egszen biztosan jéggé dermed. Ahogy a falu vastag fıutcájára tették a lábukat, két gyereket pillantottak meg az árokparton. Az egyik egy szeplıpettyes, fitos leányka volt, a másik, a kisebb, egy angyalbongyor-hajú fiúcska. Egy háncsbaba felett civakodtak szürke szívtelenséggel. – Az enyém, én kaptam édesapánktól! – rántotta lefelé görbülı szájjal a babát maga felé a leányka. – Hadd tegyem be a házikóba, amit építettünk neki! – mutatott az árokparti homokból emelt kis babaportára. Takaros, ötletes házikót emeltek a babának, ággyal, asztallal, kerti tóval. – De én hoztam neki hozzá a szalmát, meg a kötelet, és az én ötletem volt az egész! – torzult dühbe az angyalbongyor alatti arcocska. – És azt ígérted, én is játszhatok majd vele! – Ne bántsd a babámat! – ragadta meg makacsul mindkét kezével a baba fejét a leány. – Nem bántom, én is játszani akarok vele, te ostoba pisis! – tajtékzott a dühtıl a fiúcska. – Ostoba, aki mondja! Milyen fiú az, aki babázni akar? – nyújtott nyelvet prüszkölve a leány. Addig ráncigálták, tépték, szaggatták a babát, amíg az cafatokra hullt a kezükben. De még akkor sem ocsúdtak fel, még akkor is tovább marakodtak a szánalmas foszlányokon, s amikor az is szemétté silányult a kezükben, hát egymásnak estek, és nagy toporzékolásukkal a földbe tiporták a babaportát, ágyastul, asztalostul, kerti tavacskástul. Aztán elfáradtak, és amikor minden semmivé lett, lihegve leültek az árokpartra, és durcás, könnyes büszkeséggel arra gondoltak, lám, nem lett a másiké semmi, nem örülhet a gyızelmének! Zsombor elképedve figyelte ıket, de az öregasszony megragadta a zubbonya ujját, és maga után vonszolta. – Ez csak a kezdet, Zsombor, gyere! – Ez? Csak? Kezdet? – hebegett Zsombor, aki még csak hasonlót sem látott soha a faluban. A kovács mőhelye elıtt áll meg az öregasszony. Az udvarból parázs veszekedés fröcsögése törte át a lucskos ködöt. – Fizess, vagy a pörölyömmel verem szét azt az undok kalyibádat! – szikrázott a vastag karú kovács haragja. Egy töpörödött kis ember állt elıtte, aki kétségbeesetten tördelte a kezeit. – Fizetek, persze, hogy fizetek, Samu, csak két nap haladékot kérek tıled! – Haladékot? Miért nem két nap múlva hoztad patkoltatni a kehes gebédet, ha most nincsen pénzed? – Szántanom kell, beteg a fiam, nincsen pénzem gyógyszerre is, meg patkóra is… – Akkor gyere két nap múlva! – De legyen benned emberség: beteg a gyerek, a ló nélkül meg nem tudok dolgozni. Ha szántok, lesz pénz gyógyszerre is, patkóra is. – Takarodj, öreg! Még Krisztus koporsóját sem ırizték ingyen! Gyere vissza a pénzzel, vagy sehogy! Az öreg éppen mellettük lépett ki a kapun, és Zsombor már lépett volna oda mellé, kis erszénykéjével a kezében, amikor meghallotta bosszús dörmögését. – A Sátán szánkázzon a torkán, hogy nem sikerült rávennem. Na, mindegy, legalább a molnár adott hitelt – kuncogott reszelıs nyekergéssel az öreg. – S akkor látja majd a pénzét, amikor én a hátam közepét! Remélem a fiam szerencsével járt a vegyesboltban! Zsombor nem hitt a fülének. Visszaakasztotta az övére az erszényt. – De hiszen… Hogy a nyomorszalta, töppedtszívő, kacskaringós kórság büntette vakmacska sebesre nyaldosta, áporodott hónaljú bakördögét neki! Mi a bánat ez? Az öregasszony szomorúan bólogatott:
87
– Az, Zsombor, éppen az! Bánat! És ez még semmi! – Ez? Semmi? – Ez van az egész faluban, Zsombor, bizony ez… De hogy megértsd, mi is a helyzet igazán, gyere, még valamit hallanod kell! Zsombor követte az asszonyt, és az öregasszony Tódor és Dorka udvarához vezette ıt. Ám mire odáig jutottak, át kellett menniük az egész falun, és mindenhol ugyanazt hallotta a kertész, csak más-más szavakkal. Barátainak kertjébıl is veszekedés csapott az utcára. – Kellett nekünk ennyi gyerek, a csodába is! Mindig csak a veszekedés, a toporzékolás, nincs egy nyugodt perce az embernek! – Ugyan! Te mondod, aki itthon sem vagy egész nap! Mit szóljak én, aki reggeltıl estig a rabszolgátok vagyok, és este még egy ölelést sem kapok tıled? – Ölelést? Azt sem tudom, hol áll a fejem, az adók agyonnyomnak, munka alig van, maholnap a fejünkre szakad az elaggott zsindely, beteg az egyetlen tejelı tehenünk, te meg érzelmekrıl beszélsz? – Bezzeg a falualji Katóval másképpen beszéltél tegnap a piacon! – Dorka, ne hozz ki a sodromból, inkább hallgattasd el ezt a büdös gyerekhadat, és adj ennem, mert istenbizony képen törüllek! Hát erre már katonás rendbe győltek Zsombor szemesarkába a könnycseppek. – Ez nem lehet! Hogy Dorkáék is… A csúf kis öregasszony szomorúan sóhajtott. – Gyere, üljünk le itt a piactéren! Valamit el kell neked mondanom. Zsombor úgy követte, mint egy holdkóros. – Még Dorka, még Tódor is… – hajtogatta egyre magában. – Ülj ide mellém a padra! Mikor volt itt köd utoljára, Zsombor? S amikor volt, ilyen volte, mint ez itt? – kérdezte az öregasszony. Zsombornak el kellett ismernie, maga sem emlékszik, mikor takarta be utoljára köd a vidéküket. Abban pedig egészen bizonyos volt, hogy ilyen köd, amióta az eszét tudja, nem volt errefelé. – A világ olyan, amilyennek látni akarod. És nem mindenki látja ugyanúgy a dolgokat, ezért a világ ezerszínő és ezerértelmezéső lehet. – Igen, ezt tudom – bólintott Zsombor, mert eszébe jutott a Csiga, Orsolya, Töhötöm, a manók, a vadmalac, az almafa, az orchidea és a tiszavirágok ragyogó serege. – Mégis, a világ egésze olyanná lesz, ahogyan a legtöbben látják, mert az ı látásuk, ha meghatározni nem is tudja, de komolyan befolyásolja azoknak az életét is, akik másképpen látnak. Érted, kertész? Zsombor bólintott. – Persze, hogy érted! Jól van! Minden jónak, és minden rossznak van kezdete. Van egy pillanat, amikor egyik is, másik is megszületik egy szívben, egy gondolatban, egy ötletben, egy érintésben, egy nézésben, bármiben. Aztán ez a kezdet növekedni kezd, élettel vagy pusztulással telik meg, és meghozza a maga lényegének megfelelı gyümölcsöket is. Sem a kezdet, sem a végkifejlet nem befolyásolható: a kezdet csak csíra, s meg kell vizsgálni, mi lesz belıle; a vége pedig ellenırizhetetlenül sodor, amelyben ott van már minden elızmény, minden árnyalat, minden indulat, amely megfosztja a változás lehetıségétıl az eseményeket. De közben, Zsombor, a kezdet és a vég között lehetıségek, választások garmadája kínálja magát, hogy más és más lehessen a vég! A kertész a szakállát morzsolgatva, türelmesen hallgatta az öregasszonyt, és várta, mire fog kilyukadni. – Nem érted, ugye, hogyan függ össze mindez a faluval, meg a köddel, meg a rossz szagokkal? Pedig egyszerő! Volt itt is csíra, amikor megszületett egy gondolat: „Mi lenne, ha bizonyos szavakat használnánk ugyan, de nem törıdnénk igazi jelentésükkel?” Rossz
88
gondolat volt, kétségtelenül, s lehetett volna akár jóvá is. De nem lett azzá. Különösen, hogy szavak tengerét érintette ugyan, de alapvetıen mégis egyetlen egyet érintett. – Egyetlen egyet? – kapta fel a fejét Zsombor. – Így van. S aztán, mert könnyebb volt e szó nélküli rend szerint élni, annyi szívbe, agyba fészkelte be magát, hogy végül közös gondolattá vált, és egy idı után úgy tőnt, soha nem is volt ez másképpen, és ha nem is jó, ahogyan van, miért lenne mégis ezután máshogyan? S így aztán a gondolat sőrő ködként rátelepedett az egész falura, bőzével elfacsarta a lelkeket, és természetessé tette azt, ami azelıtt elképzelhetetlen volt. Ennek következményét hallhattad a kovács és Tódorék udvarán. – Nem értem: ha valami rossz, hogyan válhat természetessé? – csóválta a fejét Zsombor. – A rosszat gyógyítani kell, szabadulni tıle, nem tenyészteni! Az öregasszony keserően elmosolyodott. – Csakhogy ehhez ıszinteség kell, Zsombor! Az, hogy belásd, rossz az út, és másikra kell tenned a lábadat! – És lehet ezen segíteni? A csúf kis útitárs még inkább elkomolyodott. – Persze, lehet, Zsombor, bizony lehet! – Hogyan? – A faluban mindenkinek meg kell értenie, hogy elveszett egy szó, amit meg kell találnia, és újra használnia kell! Zsombor boldogan felpattant. – Ez nagyszerő! Bemegyek közéjük, és elmondom nekik, mit kell tenniük, hogy eltakarodjon a köd, megszőnjék a hideg és a bőz! Az öregasszony komolyan, összeszorított szájjal, lelkesedés nélkül nézett rá. – Próbáld meg, Zsombor, próbáld meg! Megvárlak itt, úgyis nagyon fáradt vagyok. Zsombor nem tétovázott, sziklakemény nagyotakarással azonnal felpattant, és motollaként pörgı lábakkal az árokparton hajbakapott gyerekek felé vágtatott, mert az elsı gondolata az volt, hogy a gyerekek tiszta szívébe hamarabb eljuthat az üzenet. – Jó hírem van, jó hírem van! – kiáltotta zihálva nekik. – Eltakarodik a köd, ha megtaláljátok az elveszett szót! Van egy szó, ami elveszett, s ha megtaláljátok, nem kell többet sem a háncsbaba, sem semmi felett veszekednetek! – Hát, nem is! – mutatott a kisfiú dühösen a porba gyalázott babamaradékokra. – Hát nem is! – hüppögte a kislány dühtıl lefittyedt ajkakkal. – Csak egy szó, és rendbe jön minden! – Majd ha ı nincs – mutatott az angyalbongyoros a húgára –, akkor rendben lesz! – Olyan kár, hogy van testvérem! – torzította csúffá a pettyes orrocskát a győlölet. Zsombor ijedten hallgatta ıket. „Most még dühösek, azért nem képesek meghallani, amit mondok – gondolta. – Majd ha kicsit lehiggadnak, akkor. A gyerekek haragja hamar tovaszáll! Addig elmegyek, és elmondom a kovácsnak a jó hírt!” – kapott új erıre, ám a lába kicsit lassabban, a fecskék tártszárnyú keringésével sürgette, hogy mielıbb a kovács udvarába érjen. Azt remélte, hogy a nagyerejő embereknek a szíve is nagy, így oda hamarabb eljuthat az üzenet. – Jó hírem van, jó hírem van! – süvöltötte már az utcán loholtában. – Samu, Samu, eltakarodik a köd, ha megtalálod az elveszett szót! Van egy szó, ami elveszett, s ha megtalálod, nem kell többet azt hinned, hogy néhány krajcár boldogabbá tehet! Samu csodálkozva jött ki a mőhelyébıl. – Megvesztél, kertész? Mi az ördögöt felejtettem én el? – Egy szót, Samu, egy szót! Samu a mutatóujját a halántékához tette, és ide-oda forgatta a kezét. – Bolond vagy te! Látod, tudok beszélni! Na? Mit felejtettem el? Mit gondolsz, miért dolgozom ebben a melegben, ebben a koszban nap, mint nap? Azért, hogy a falu lakóinak
89
jó legyen, hogy szántani tudjanak, hogy a lovaik lába bírja a munkát, hogy legyen az ácsnak kalapácsa, hogy legyen az aratónak kaszája, hogy legyen a földmővesnek ásója, hát ezért! Meg azért is persze, hogy az enyéimnek meglegyen a betevıje. Menj, hagyjál dolgozni, habarodott kertész! Darálta és meg sem hallotta, Zsombor kérdését, hogy akkor vajon miért dobta ki a mőhelyébıl a dolgozni akaró öregembert, akinek beteg volt a fia, és miért a pénz volt az elsı számára? Zsombor csüggedten leeresztette a vállait. „Ha ı nem is értette meg, majd Tódorék, majd Dorka megérti!” – kapott megint új erıre, és a barátai háza felé vette az irányt. Igaz, az elıbbi rohanása már erısen lelassult, lába a hosszú utat bejárt kocsikerékként vitte a barátaihoz. – Tódor, Dorka! – robbant be az udvarukra. – Jó hírt hoztam! Jó hírt hoztam! Nem kell tovább pörölnötök egymással! Elveszett egy szó, csak azt kell megtalálnotok! Dorka, Tódor, eltakarodik a köd, ha megtaláljátok az elveszett szót! Van egy szó, ami elveszett, s ha megtaláljátok, újra olyan lehet minden, amint régen volt. Tódor az udvaron ült, a kaszáját élezte, Dorka pedig a két hatalmas fatuskóra fektetett kádban mosott. Komoran, a munkájukra koncentrálva, összeszorított szájjal dolgoztak mindketten. Dorkán és Tódoron egy fia öröm nem látszott, ahogy a kerítésbe kapaszkodó, kifulladt Zsomborra néztek! – Nem a legjobbkor jössz, Zsombor, megbocsáss! – vetette oda Tódor, és újra fenni kezdte a kaszát. – Tudom, de nem is tudnék jobbkor jönni: a köd, a szagok, ezek tesznek mindent! Belıletek jön… De ha megtaláljátok az elveszett szót, minden rendbe jöhet! – Elveszett szót? Itt szép lassan már minden szó felesleges! – legyintett lemondón Dorka. – Úgysem lehet vele beszélni. És már nem is nagyon akarok… Tódor dühösen fújt egyet. – Nem lehet velem beszélni? Tisztességesen kellene hozzám szólnod, meg kellene becsülnöd, hogy mennyit dolgozom ezért a szekérderéknyi taknyos kölökért, akkor tudnánk beszélni; akkor ha nemcsak pörölnél velem, hanem tisztelnél is engem! – De az elveszett szó… – próbálkozott Zsombor, ám Dorka kárálása beléfojtotta a szót. – Tisztelnélek? Tisztelnélek, azt mondod? Ugyan miért, ha te is úgy szólsz hozzám, ahogyan a kutyához se? Tisztellek, majd ha tiszteletre méltó leszel! Azért tiszteljelek, mert dolgozol, ahogyan azt egy férfiembernek kell? Azért? – Igen, azért is! – csapta földhöz a kaszát Tódor, de ezzel nem hőtötte le Dorka mérgét. – És még miért? Tán’ mert levegıt veszel, vagy sercintve tudsz köpni? Nagyságos tiszteletreméltó! – Dorka, a kacskaringós mindenségit a cakkozott nyelvednek, elhallgass te, mert nem állok jót magamért! – vett egy nagyon-nagyon mély levegıt Tódor. – Tódor! – ijedt meg Zsombor. – Dorka! – szakadt ki belıle a féltés. Azok ketten egyszerre kapták felé a fejüket. – Na, éppen csak te hiányoztál ide! Nincs semmi elfoglaltságod, növénykapirgáló, mint beleszólni mások dolgába? Zsombor leforrázottan kullogott vissza a vásártéren ücsörgı öregasszonyhoz. Amint a közelébe ért, az ráemelte tekintetét, és együttérzın bólogatott. A szeme körül mintha kevesebb lett volna a ránc. – Ne mondj semmit, Zsombor! Azt sem értették, mirıl beszélsz, ugye? – Azt sem! – egyszerre élet támadt a kertész lelkében. – De megkeresem a falu tekintélyeseit, majd ık biztosan megértik, és élére állnak a többieknek!
90
– Zsombor, nem hiszem, hogy… – kezdte az öregasszony csillogó tekintettel, de nem volt kinek befejeznie a mondatot. És Zsombor elıször a falu bírájához rohant, hogy elmondja neki, meg kell találniuk az elveszett szót. A bíró értın bólogatott a szavaira: – Így van, derék kertész, így van! Tudom magam is! – Tudod? – élénkült fel Zsombor. – Tudsz az elveszett szóról? – Persze, hogy tudok! Úgy hívják: jog. Úgy hívják: engedelmesség. Ha az emberek engedelmeskednének a törvénynek, nem lenne itt semmi baj. De nem is érdekli ıket a jog, és fittyet hánynak az engedelmességre! – vágta ki a bíró. Zsombor felnézett az égre. Egy árnyalattal sem lett átláthatóbb a köd. De nem vitatkozott a bíróval. – Próbáld meg másoknak is elmondani a szót! – felelte neki, de tudta, ez semmit nem fog megoldani. A következı, akit meglátogatott a jegyzı volt. Neki is elmondta az elveszett szó dolgát. A jegyzı a tenyerébe csapott. – Na végre, te vagy az én emberem! Gyere, én tudom, mi az a szó! – karolta át Zsombor vállát örvendezve, és hosszas fejtegetésbe kezdett arról, hogyan kinek kellene, és hogyan kellene vezetnie az országot, hogy még a legkisebb falvacskák lakói is elégedettek legyenek. Amikor a végére ért, megkérdezte: – Na, akkor segítesz nekem, hogy ezt a jó hírt mindenkinek elmondjuk, és a megfelelı embereket segítsük a megfelelı helyekre? Zsombor megvakarta a fülcimpáját. – Bocsáss meg, fontos dolog, amirıl beszélsz, de én nem hiszem, hogy ez lenne az elfelejtett szó. A jegyzı sanda pillantást vetett rá. – Aha! Téged is behálózott a másik banda! – fröccsent ki belıle a győlölet, s aztán csak sorjázta, egyre köpködte ellenérveit. Zsombor nem magyarázkodott. Nem látta értelmét. Illendın búcsút vett az egyre fröcsögı jegyzıtıl és következı útja a falu doktorához vezetet, aki szintén örömmel fogadta ıt. – Örvendek, örvendezek, Zsombor, barátom a gyógyítás ismeretének hatalmas, kimeríthetetlen tárházában. Persze, hogy van ilyen szó, persze, hogy van! – lapogatta a kertész hátát a mesterségének megfelelıen kecskeábrázatú doktor. – És tudod is, hogy mi az? – lelkesedett fel Zsombor. – Persze, persze, hogy tudom! – tolta fel orrára kerek szemüvegét a doktor, miközben másik kezével a kecskeszakállát morzsolgatta. – A tudás, édes fiam! A tudomány! Az az, ami mindent megold! Lásd csak a ködöt! Nem kell mást tennünk, csak kimondanunk annak a szerkezetnek a nevét, ami itt vár valamelyikünk kobakjában, hogy feltaláljuk. A feltaláláshoz ismeret és leleményes koponya kell. Ködoszlató gép, az kell ide, fiam! – Mit teszünk a szaggal? – kérdezte Zsombor. – Azt meg majd a szagoszlatóval! – vágta rá átszellemülten a tudományok embere. – Hát a harag, a düh meg a bántás, azzal, azzal mit kezdünk? – Jaj, Zsombor, milyen türelmetlen ember vagy te! Mindent a maga idejében! – S töpreng már valaki a megoldáson? Készülnek tervek, tervrajzok? – Hát nem azt csináljuk-e mi magunk is éppen? – De mikor lesz ebbıl valami? –A maga idején, a maga idején, mondom! Mert a tudományt nem lehet sürgetni, nem bizony! Zsombor nem kérdezett többet, hanem elbúcsúzott, és egyre lassabb lépteit a falu legmódosabb gazdájának háza felé vette. Túl sok meggyızıdés nem volt benne, de gondolta, itt is megpróbálja.
91
– Üdvözöllek Zsombor! Hogyan áll a gazdaságod? Neked is betett a köd, mi? És ez a szag, ez távol tartja a kézmőveseket, meg a kereskedıket, senki nem jár már mifelénk! Gondolkodom is, hogy elköltözöm innen, ebbıl nem lesz már itt énekes halott! Zsombor meg sem említette neki az elveszett szót, tudta, úgyis felesleges. A gazdag ember számára csak egyetlen fontos szó létezik, de az meg nem megoldás a ködre, a szagra, meg a bántásra. Tıle is elbúcsúzott hát, sok sikert, meg gazdagságot kívánt. – Csak egy szó, csak egy szó, és senki sem tudja? Bár a szürkeség miatt akár este is lehetett volna, ám dél volt, és megszólalt a templom harangja. – Így elment az idı? – tekintett fel Zsombor a toronyra. A teteje elveszett a ködben. Zsombor ábrázata azonban felderült: – Hát persze! – csapott a homlokára. – İ a legilletékesebb! A paplak ajtaja tárva-nyitva állt. A pap az asztalánál ült, és szorgosan jegyzetelt valamit. Zsombor lépteire felkapta a fejét, és szélesen elmosolyodott – Á, nagyon örülök Zsombor testvér! Mi szél hozott? – ragyogott kopasz feje búbja is az örömtıl. Aztán, amikor megtudta, miért jött Zsombor, még inkább ragyogóvá vált. – Nagyon örülök, annak, amit mondasz! Végre valaki, aki a helyes kérdést teszi fel! Én tudom is, mi az elfelejtett szó, tudom ám, hiszen errıl beszélek mindig, ezt hirdetem minden erımmel! Mi lenne más? Zsomborban feloldódott valami csomó. Lehuppant egy lócára, és kinézett az égre az ablakon át. Mintha egy erıtlen fénysugaracska ádáz küzdelmet vívott volna ott a látóhatár szélén. – És mire jutottál a munkáddal? – kérdezte az Ég szolgáját csituló szívvel. Az viszont elhúzott szájjal, csüggedten legyintett. – Szinte semmire, kedves kertész, szinte semmire! Az emberek nem hiszik el, hogy ez az a szó, sıt, azt sem, hogy elveszett! Talán azt sem, hogy létezik egyáltalán… Zsombor mély levegıt vett, és elkerekedett szemmel érezte, hogy enyhült az átható bőz ereje. – Folytasd! – kérte a szomorú papot. – Nem hiszik el, pedig mindent bebizonyítok nekik az Írásokból, de ezeket nem érdeklik az Írások. Megteszek értük mindent, kifejtem, hogy milyen eretnekség, micsoda hitetlenség, ha más kérdéseket is feltesznek, mint amik illendık, s ha máshogyan éreznek, mint ahogyan érezni szabad! Hiába bizonyítom be nekik, hogy csak akkor van számukra remény, ha úgy gondolkodnak majd, ahogyan én, ha a hitükben éppen olyan hőségesen követik az Egyetlen Gazdagító Ismeretet, amit magam is vallok, mint ahogyan jómagam teszem, elöljáróim követésével… – darálta a pap, és minden átmenet nélkül vastagon rábömbült a szobába belépı kis házvezetınıre: – Hányszor mondtam már Zsuzska mama, hogy az ebéd pontban délben legyen az asztalon? Nem leszünk így jóban! Tudja, hogy kedvelem magát, de ami sok az sok, tényleg nézzek valaki más után? Zsombor elkeseredve vette észre, hogy a rossz szagok újra sőrőbbé váltak, és hogy a szilaj kis fénysugár csúfos vereséget szenvedett az égen. Felállt és félbeszakította a papot. – Bocsáss meg, minden bizonnyal igazad van, de nekem mennem kell – mondta, hogy meg ne bántsa az Írások Törvényeinek tudóját. Nem érte el a célját. – Hát te is, Zsombor? Hát magad is behálóztattál? Te is elhitted, hogy csak kimondod, és a varázsszó egyszerre mindent jóvátesz, anélkül, hogy mindennapi ezer cselekedetet összhangba nem hoznád a Tan minden egyes területével? Elhitted, te balga eretnek, bizony el, már értem! Zsombor döbbenten nézett a Menny szolgájára, az meg megállás nélkül folytatta.
92
– Takarodj innen az Ég elıcsarnokából, és meg ne lássalak itt többet Téged! Légy átkozott, kertész, a balgaságod átokösvényén, nıjön be a szád, hogy másnak el ne mondhasd mérgezı gondolkodásod bőzös kis csírácskáit, amelyek felnövekedve… Zsombor lassan hátrálni kezdett, majd az ajtóhoz érve sarkon fordult, és kifutott a paplakból. Még kintrıl is hallatszott a Legilletékesebb felháborodott üvöltése: – Még ez is ellene mer mondani a Tannak, ez sem akarja összhangba hozni vele az életét, az álnok, bőnös kárhozottja! A kertész csüggedten, lógó orral, leeresztett vállal indult vissza a vásártérre az öregaszszonyhoz. Az még mindig ott ült, ahol hagyta, és türelmesen várt rá. Ahogy Zsomborra emelte a tekintetét, az meglepve vette észre, hogy simábbá váltak az asszony ısöreg arcráncai. – No, jutottál valamire? Zsombor szótlanul megrázta a fejét. – Sehol a szó? Zsombor újra nemet intett. – Keresgélik a szavakat, eszükbe is jut sok minden, de valahogy egyikük szavától sem tér vissza a régi világ rendje – mondta fakó hangon. – Van még valami bölcsességed? – Figyelj csak! – intett az öregasszony a tér másik sarka, a szatócsbolt felé. Zsombor meresztette a szemét, de nem látott semmit. – A földet nézd, Zsombor! És Zsombor akkor meglátta a kismadarat a hideg földön. Az eresz alóli fészekbıl potytyanhatott ki. Fakó hangon pittyegve könyörgött segítségért, de nem volt, aki meghallja fájdalmát. Félt és fázott a dermesztı ködben a kismadár, és ha nem lett volna eltörve a szárnya, akkor sem lett volna képes semmit tenni. Túl kicsi, túl gyönge volt hozzá. – Maradj, Zsombor! A te kertedben vannak színek és illatok! – nyomta vissza ültébe a felpattanni akaró kertészt az öregasszony. A sarkon felbukkant vasalt csizmájában a molnár, egy súlyos zsák liszttel a vállán. Nagydarab, csúf ember volt, akkora marokkal, mint egy kerek sütılapát. A zsák ugyancsak nyomhatta a vállát, mert igencsak elıregörnyedve cipelte, vigyázva minden imbolygó lépésre, amit meg kellett tennie. Éppen ezért vette észre a madárkát is. Elıször felemelte hatalmas cipıtalpát, amely alá egy kisebb macska is befért volna, hogy könnyítsen az állat szenvedésein, de aztán elıbb lelassult, majd megtorpant a mozdulata. A pillanatnyi tétovázás azonban megbillentette a vállán a zsákot, és a molnár egyensúlyát vesztve nekiesett a házfalnak. A zsák lebucskázott a válláról. – A döglött medve szemfoga karcolgassa a hervadt mindenét az ügyetlenjének! – morogta kedvesen, majd nagyot nyújtózott és lehajolt a rémülten körbe-körbe forgolódó kis életért. – Figyeld, Zsombor! – mondta az öregasszony, a molnárra mutatva. A kezérıl is eltőntek a ráncok, de Zsombor nem figyelt fel erre. – Figyeld! A molnár kezébe vette a madarat, és a két péklapát melege némi életet lehelt a dermedt kis testbe. – Mármost mit tegyek veled, te semmiség? – sutáskodott a molnár. – Gyönge vagy, kicsi is vagy, haszontalan is vagy, de élet vagy! – mondta. Zsombor megdöbbenve látta, hogy a madár szürke tollai kiszínesednek a hatalmas marokban. A molnár is meghökkent, és csak most ismerte fel, hogy egy cinegét vett fel az utca porából. A szatócs kilépett boltjából az utcára. – Ne dörömbölj, gyere be! – vetette oda a molnárnak. – Nem dörömböltem, csak majdnem elestem – védekezett a molnár, és odamutatta a cinege-porontyot a boltosnak. – Nézd, mit találtam a boltod elıtt! – Hajítsd a szemétbe, és hozd azt a lisztet, már várnak rá! – vont vállat a boltos.
93
– Erre gondoltam magam is, de nézd, milyen a melle! – bólintott a molnár. A boltos odanézett. – Milyen lenne? Kék meg sárga… – felelte, aztán el is hallgatott nyomban. – Kék meg sárga? De hiszen… Várj csak, gyere, van itt valahol egy marok mag valamelyik véka alján, adjunk enni neki! – lépett be a bolt ajtaján, de csak azért, hogy egy szempillantás múlva ki is jöjjön onnan. A sapkájába borította a vékából a magot. Vele jött testes asszonya is. – Mi ez, cinege? Milyen kedves kis jószág! Inni adtatok már neki? – kérdezte és térült, fordult, hogy egy pintben vizet hozzon a pórul járt fiókának. – Tedd ide, molnár, itt melegben lesz! – mondta a boltos a molnárnak, aki nyomban bele is dédelgette a madárkát a magokkal teli sapkába. De azon nyomban meg is dermedt, és csak meredten bámult a boltos kezére. – Hát téged mi lelt? – kérdezte az. – A sapkád… – hebegte a molnár. – Piros! – Persze, hogy piros, milyen lenne más… – kezdte a boltos, de benne rekedt a szó azon nyomban. – Piros… – motyogta. – Piros! – mondta. – Piros! Piros! Piros! – kiáltotta és ujjongta aztán. – Nézd, molnár, nézd, a kerítés virágait! – üvöltötte aztán, mert valóban, a kerítésen futó muskátli is egyre erısebb és erısebb vörössel virított. – Nézd, a fa lombja! – mutatott a molnár a bolt elıtt álló szederfa leveleire. – Nézd, a nadrágod kékje! – mutatott boltos a molnár nadrágjára. – Nézd, a cégérünk! – mutatott a boltos felesége a fejük felett függı táblára. – Sárga is, meg lila is! – Nézd, az ég és a felhık! – nézett felfelé csodálkozva Zsombor. S valóban, oszlott a köd, s illant a szag. Zsombor útitársa csak mosolygott. A közelben felbıgött egy tehén, vidáman csaholt egy kutya, és csilingelve felnevetett egy gyermek. – De semmi szó el nem hangzott! Nagyon figyeltem! Hol van hát a megoldás? – értetlenkedett a kertész. – Egészen biztos vagy te ebben? – nevetett vissza rá a kérdés. – Figyelj csak, jó kertész! A molnár, a boltos és feleségének kiáltozására hamarosan régen használt ablakok nyíltak meg, nyikorgó zsalugáterek tárultak ki, és óvatos, de kíváncsi tekintetek kukucskáltak ki az utcára. – Mi történt? Mi történt? – kérdezgették, majd döbbenten rácsodálkoztak a boltos sapkájára, a molnár nadrágjára, a fa lombjára, a cégérre, a kis cinege tollacskájára, és a boltos házára vetıdı fénysugárra, ami a meghasadt felhıtakarón tuszmákolta át magát. – Mi történt? – kérdezte a fiúcska és a kislány az árokparton, a cafatokra szaggatott baba mellett ülve, és amikor egymásra néztek, majd újra a babára, megremegett a szívük. – Csinálok neked másikat! – mondta a fiúcska szemlesütve. – És majd együtt játszunk vele – nyújtotta ki kezecskéjét a fiú keze felé a kislány, és amikor ujjaik találkoztak, apró fénypászma csillant meg körülöttük. – A ruhád! A hajad! A baba! – kiáltottak fel, és nem tudták ugyan, mi történt, de szívüket mintha balzsammal kenegették volna. – A szemtelen mindenit az öreg ingyenélınek! – ütötte tovább a patkóvasat haragosan a kovács, és észre sem vette, hogy tıle függ, milyen a világ körülötte. – Valami mást kellett volna hazudnom – motyogta az öreg, és fázósan összébb húzta magán ócska rongyait, mert a nyirkosság már a csontjait kóstolgatta. – Mit tettünk, Dorka, kedvesem? – kérdezte magától Tódor, és dermedt lelke jege recsegve olvadni kezdett, miközben abbahagyta a kaszája élezését, felállt és bánatosan szipogó asszonyához lépett: – Dorka, no, Dorka, szívem, azt hiszem, nagyot hibáztam… Dorka ránézett, és ömleni kezdtek a könnyei.
94
– Nem, Tódor, mindketten helytelenül gondoltunk egymásra, és a körülöttünk levı dolgokra! – mondta, és fénysugarasabb szemmel hozzátette: – De tudjuk, hová kell visszamennünk, ugye, tudjuk, mindketten? A lurkóik garmadájának kiáltozására kászálódtak csak ki egymás tekintetébıl. – Édesapám, édesanyám, a páva tollai, a rózsa pirosa, a Burkus barna bundája! – örvendeztek. – Persze, persze, a színek, meg az illatok – bólogatott a bíró. – De csak a jó rend mentén, csak akkor, ha a paragrafusok mentén rendezhetık! – mondta felemelt ujjal, és ezen töprengve rótta szürke udvarában, szürke mentéjében a köröket. – Minden elmúlik, mindent kézbe kell venni, meg kell találni, ki álljon a változások élére! – hirdette fekete gúnyájában a jegyzı, de csak nagyon kevesen figyeltek rá. – Elemezzük csak ki, mi történt! Meg kell találnunk dolgok belsı rendjének törvényszerőségeit, és mindent le kell jegyeznünk az utókornak! – kiáltotta boldogan a doktor, és megfigyelésit veszett sebességgel rótta fekete tintájával a hófehér papírra, és bár kora délután volt, gyertyát gyújtott, hogy ne romoljon tovább a szeme. – Kétségtelenül szépek a színek, kellemesek az illatok és jólesik a fény – ismerte el kényszeredetten az Ég szolgája, de nem késett hozzátenni: – Nagyon figyeljünk azonban, el ne hitetessünk, mert a szín, az illat és a fény akár a sötétség eszköze is lehet! Minden szót meg kel vizsgálni, mindet! – dörögte, és gyülekezetének azon tagjai, akik szavait kinyilatkoztatásnak fogadták el, értın és szigorúan bólogattak vele együtt a templom félhomályában, miközben görcsösen kapaszkodtak csukott, fekete könyvükbe. S közben, bár nem mindenhová, de a falu egyre több házába, utcájába visszaköltöztek a szokásos zajok, színek, illatok. Boldog növények mosolyogtak vissza Napherceg még gyönge sugaraira, fényes szırő pejlovak nyerítettek örömös elégedettséggel a sárga széna felett, tarka tyúkok illegették magukat a szivárványos fartollaival büszkélkedı kakasnak, majdnemnı-lányok barna és kék szeme ragyogott a világba, ahogy kék és piros pántlikát kötöttek dús hajukba. Egyre vidámabbak lettek a zajok, egyre vastagabb a fény, egyre testesebbek az illatok. – Nem értem! Nem értem! Hol van a szó? Egy madár miatt? – nézte még mindig az eget hitetlenkedve Zsombor. – Egy kis fióka miatt? Miért? – Mert nincsen indoka, nincsen oka, kertészem, azért! Mert a boltos és a molnár nem várt érte semmit, azért! Mert nyoma sem volt a saját érdeküknek, azért, Zsombor! Itt van a szó, ezer alakban, de igazi tartalmát mindig a szív adja meg! Egy szó sem létezik önmagában vagy önmagért. Egyszer élünk, itt és most, bár örökké, de amikor mindenek múlnak és vesznek, csak az számít, amit a szívünk tud! S aki szívével találja meg a megfelelı szót, annak oszlanak el a felhık, annak nyílnak a színek, annak lesz fényes az ég – felelt Zsombor útitársa, de egészen más hangon, ahogyan eddig szólt. Zsombor odakapta a tekintetét. – Az arcod, a hangod, az alakod! – kiáltotta. Sehol nem volt már az öregasszony. A ráncok kisimultak, a tekintete élettel telt meg, a ruháját mintha most mosta volna ki a patakban, a haja vidáman kócolódott a feléledı szélben. Egy szépséges fiatal leány állt Zsombor mellett. Lábainál egy csillogó szemő, sárga kutya csóválta a farkát, vállán egy halványrózsaszín kakadu borzolta vidáman pompás tarajtollait. – De hát… Ki vagy te? – csodálkozott a kertész. De nem kapott választ. A leány hangosan felnevetett, és búcsút intett. – Immár tudod a megoldást, Zsombort! Nem kell mást tenni soha, ha jönne a köd, jönne a szag. Nem kell hozzá különös tudás, csak különös szív kell! – mondta, és csillámlón semmivé vált a kéken ragyogó ég napsütésében. Zsombor megdörzsölte a szemeit, és gyorsan körülnézett. De se öregasszony, se fiatal lány nem volt sehol. – Mi a csuda? – hitetlenkedett, és maga elé dörmögve elindult hazafelé. – Akkor jó, ha nincsen indoka, ha nincs ára… Jaj, csak el ne felejtsük újra!
95
S hogy ez meg ne történhessen, bárkivel is találkozott, mindenkinek a lelkére kötötte: akkor jó, ha nincsen indoka, ha nincsen ára, ha nincsen oka és fıleg: csak az számít, amit a szív tud! S mert a falut soha többet nem töltötte be így a köd, a szag, a színtelenség, biztosan sokan meg is értették, amit mondott. Ha nem egyszerő fejükkel, hát a szívükkel értették meg. Köszönöm Szamóca, Ercsi a nagyon fontos észrevételeket, és köszönöm Balázs Ági a legfontosabb mondatot!
96
