A kutatás. B. R. Srídhar

Indiai bölcsességek könyve „A szantálfa akkor is illatos marad, ha letörik, az elefánt idõs korában is szerelmes, s a cukornád a présben is édes. A nagy ember még nehéz körülmények között is megõrzi jó tulajdonságait.” – állítja aforizmáiban Csánakja, az indus Machiavelli. Kagylókürt folyóirat Az új szellemi értelmiség negyedéves folyóirata a Természetes életmód – Ökológia – Keleti bölcselet – Társadalomkritika témakörében Megrendelhetõk: HMK Alapítvány, 7601 Pécs, Pf. 76.

„A felszabaduláson és a számítgató odaadáson is túl, a mindenség legmagasabb síkján az örök szeretet uralkodik mindenek fölött.”

Az Úr túlcsorduló szeretettel kutat elkóborolt szolgái után. Elkeseredetten, tébolyultan keresi õket, s alig várja, hogy felszabadíthassa és hazasegíthesse elveszett híveit. Íme, a szeretetteljes kutatás. Nem amolyan egyszerû keresés, hanem szívbõl fakadó kutatás. Az Úr szíve pedig nem közönséges szív. Ki sejtheti, mennyire sóvárog elkóborolt hívei után? Jóllehet õ minden tekintetben teljes és önmagában is tökéletes, mi pedig parányiak vagyunk, eltévelyedésünk mégis gyötrelmet okoz neki. Bár õ a legfelsõbb, szeretõ szívének zugában mégis fenntart számunkra egy kis helyet. Ilyen a határtalan, a mindenek felett álló tökéletes Isten, Krsna.

„A végtelenbe vivõ úton egyedül a hit lehet vezérlõ csillagunk. A bizakodó szellem, a jó reménység, hogy ez az út vezet oda – ez élteti szívünket.” „A hit nem más, mint a Végtelenbe vetett bizalom.” „Természetes bensõ vonzódásunk vezet majd bennünket, minden külsõ jelzéstõl függetlenül.” „Az eksztázis túl van a világosságon, a lelki rajongás messze fölülmúlja a tudatosságot. A szépség és vonzerõ magasan a tudat s az értelem fölött áll.”

A kutatás

Brahma-szanhitá Az õsi indiai fohászirodalom remeke, amely a kozmológiától az istenszeretetig tárgyalja a lelki bölcselet kérdéseit. Mottója szerint mindenki a hite szerinti felismerésre jut.

„Eszményei teszik naggyá az embert, nem az anyagi tulajdona.”

B. R. Sríhar

Intés a tanítványhoz Beinsa Douno, a néhai kiváló bolgár mester egyetemes tanácsai a lelki megvilágosodás útját járóknak, mester és növendék viszonyáról, a felkészülésrõl és a célba érkezésrõl.

B. R. Srídhar

A kutatás

„A véges legyõzheti a végtelent, habár ez valójában lehetetlen. Mi teszi mégis lehetségessé ezt a hihetetlen tényt? Egyedül a szeretet.” B. R. Srídhar

ÁNANDA KÖNYVEK II.

B. R. Srídhar:

A kutatás

Ludas-tó, 2006

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Swami B.R. Sridhar: Loving Search for the Lost Servant, Guardian of Devotion Press, San Jose 1997 Fordította: Klara Saaftsma Lektorálta: Bhakti Kamala Tírtha, Francess-Bodnár Diána Szanszkrt nyelvi lektor: Andrássy Csongor További információ: [email protected], www.napkelet.org, www.kagylokurt.hu

ISBN 963 06 0761 1

A kutatás A kutatás

Invokáció Bhaktivinód Thákur egyik írásában a Bhágavata-puránát idézi. „A Bhágavata nem engedi meg, hogy követõi mást kérjenek Istentõl, mint az õiránta érzett makulátlan, szüntelen szeretetet. Hatalom, az evilági mennyek csábító szépsége, vagy a világ feletti uralom vágya sohasem témái a vaisnava imáinak, aki szelíden és alázatosan így fohászkodik: – Lelkem atyja, mestere, Istene, barátja és férje! Szenteltessék meg a te neved! Nem olyanért járulok elébed, amit már meg is adtál nekem. Vétkeztem ellened, és most szégyenkezve folyamodom a bocsánatodért. Szentséged érintse meg a lelkem, és szabadítson meg az anyagi fertõtõl. Hajoljon lelkem odaadóan, alázatosan szent szolgálatodra abszolút szeretetben irántad! Istenemnek szólítottalak, hadd burkolózzék

5

hát lelkem a te nagyságod csodálatába! Mesteremnek neveztelek, ezért lelkem áldozza magát szigorúan a te szolgálatodnak! Barátomnak mondtalak, lelkem érezzen alázatos szeretetet irántad, ne rettegést, ne félelmet! Férjemnek neveztelek, lelki természetem legyen hát örök egységben veled, érezzen örök szerelmet irántad, de sohase rettegést vagy csömört. Atyám! Adj elég erõt, hogy úgy mehessek hozzád, mint lelkem szeretõjéhez, hogy egyek lehessünk örök szerelemben! Békesség a világnak!”1

6

Elkóborolt szolgák Elkóborolt szolgák

Az Úr túlcsorduló szeretettel kutat elkóborolt szolgái után – az egyszerû szavak mélységes érzéseket sejtetnek. Elkeseredetten, tébolyultan keresi õket, s alig várja, hogy felszabadíthassa és hazasegíthesse elveszett híveit. Krsna hazavezet bennünket. A Brhad-bhágavatámrtában olvashatjuk, hogy egy nap, alkonyat tájban, amikor Krsna éppen hazafelé tartott az erdõbõl, egy fiú toppant elébe, aki éppen akkor szabadult fel, s pásztorfiúként került Vrndávanba. Megpillantván rég elveszett szolgáját, Krsna a karjaiba zárta a jövevényt, majd az eksztázistól mindketten ájultan rogytak össze. A többi pásztorfiú, Krsna barátai elcsodálkoztak: – Nahát?! Alighogy átkarolta ezt az új jövevényt, Krsna elájult? Mi történik itt? A pásztorfiúk csak álltak döbbenten, Balarám azonban Krsna segítségére sietett és fölsegítette. Krsna pedig nagy szeretettel faggatta az új pásztorfiút: – Miért nem jöttél eddig haza? Miért kellett oly sokáig idegenben élned? Hogy bírtad nélkülem? Elhagytál,

7

és egyedül élted egyik életed a másik után. Tudom jól, mennyi küzdelmet vállaltál, hogy visszatérhess hozzám. Mindenhol énutánam kutattál, házról házra járva koldultál. Sokan bántottak és kinevettek. Tudom jól, hisz veled voltam. Mennyit sírtál értem! De most végre, a sok nehézség után visszatértél hozzám! Otthon Krsna maga mellé ültette megkerült barátját és nekiláttak falatozni. Krsna boldogan fogadja az új jövevényeket. Íme, a szeretetteljes kutatás. Nem amolyan egyszerû keresés, hanem szívbõl fakadó kutatás. Az Úr szíve pedig nem közönséges szív. Ki sejtheti, mennyire sóvárog elkóborolt hívei után Krsna? Jóllehet õ minden tekintetben teljes és önmagában is tökéletes, mi pedig parányiak vagyunk, eltévelyedésünk mégis gyötrelmet okoz neki. Bár õ a legfelsõbb, szeretõ szívének zugában mégis fenntart számunkra egy kis helyet. Ilyen a határtalan, a mindenek felett álló tökéletes Isten, Krsna. Az uralkodó a törvények fölött áll. Ha Krsna egyvalakinek odaadja magát, attól a többiek nem fognak hiányt szenvedni. Korlátlan energiák állnak a rendelkezésére. Õ az isteni boldogság tárháza2, s keresi elkóborolt szolgáit, hogy végre hazavezesse õket. Nincs más reménységünk, minthogy õ magához emel bennünket. Szeretõ Urunk védelme a vigasz az életünkben. Krsna barátai így gondolkodnak: – Nem félünk senkitõl, itt van nekünk Krsna, õ a mi barátunk! – Ilyen elszánt meggyõzõdés fakad a

8

szívükbõl. – Itt van Krsna, a mi barátunk. Mit számít bármi más? Akár mérget ihatunk, ugrálhatunk a hatalmas Kálija kígyó fején, bármit megtehetünk. Mitõl kellene félnünk Krsnával a hátunk mögött? Ezt az érzést fogalmazza meg Bhaktivinód Thákur Az oltalomvétel (Saranágatí) címû ciklusában: „Nem félek, mert hiszek oltalmadban, s inni fogok a Jamuná vizébõl, akár mérgezett, akár nem! Bár a Kálija kígyó mérge megfertõzte a Jamuná vizét, tudom, nem hat reám. Megjelenésed megtisztítja a vizet, így erõsítve védelmedbe vetett hitünket. Bhaktivinód most átadja magát szent lakhelyednek, Gókulának. Ó, Késava, kérlek, kegyesen óvd meg õt!”3 Miként kerülhetünk ilyen meghitt, szeretetteljes kapcsolatba Istennel? Srí Csaitanja kegye által. Egyszer így szólt egy bhakta: „Hogyan is élhetnénk, ha Csaitanja Maháprabhu nem jött volna el? Ki tárta volna fel akkor elõttünk az élet célját? Oly magasztos cél lebeg elõttünk! Kitõl tudtuk volna meg, mennyi kincs rejlik bennünk?” Srí Csaitanja lehetõségeink, jövõnk jó hírét közli velünk, akárcsak az asztrológus, aki a szegény ember horoszkópjából kiolvassa annak rejtett kincsét: „Fogalmad sincs, mekkora kincs birtokosa vagy! Miért élsz ilyen szegényen? Óriási kincseid rejlenek a föld mélyén, csak ki kell ásnod õket!”4 Srí Csaitanja bíztat bennünket: „Oly nagyszerû ember vagy, ráadásul szeretõ és magasztos pártfogód vigyáz reád, mégis úgy bolyongsz, mint

9

egy utcára kivert kutya. Nem vagy gyámoltalan, ne feledkezz meg kegyes támogatódról.” A Bhágavata-puránában a jelen vaskorszak, a Kalijuga avatárjának említésekor Csaitanja Maháprabhu eljövetelére találunk bizonyítékot: „A bölcsek Krsna szent nevének zengésével imádják az Urat, aki sötét színben tündököl, mégsem fekete, s aki fegyvereivel, kísérõivel, valamint meghitt örök társaival száll alá.” 5 További két vers szól Csaitanja Maháprabhuról. „Aki korábban Rámacsandraként és Krsnaként már megjelent, most újra eljött, hogy az élet teljessége felé vezessen bennünket. A legédesebb isteni nektárt osztogatja mindenkinek. Gondolj mindig reá, s problémáidnak egyszeriben vége szakad. Érintése és éneke megtisztítja a zarándoklat szent helyeit és a nagy szenteket. A legdrágább kincset hozza el a legfelsõbb síkról. Nemes ajándéka elkápráztatja Brahmát és Sivát, akik magasztalják õt, s meghódolt lélekkel buzgón keresik lótuszvirág lábainak menedékét. Szolgáinak megszûnik minden gyötrelme, s nem szenvednek többé hiányt semmiben sem. Gondját viseli mindazoknak, akik lótuszvirág lábainál keresnek oltalmat, megad nékik mindent. A halandóság uralta világban, ahová senki nem kívánkozik, ki vagyunk téve a születés és halál nyomasztó változásának, de egyszer eljön majd értünk a biztos hajó, és kiment bennünket errõl a gyötrelmes helyrõl. Hajtsuk oda fejünket annak a nagyszerû személynek lábaihoz, aki a legnemesebb nektárt ajándékozza nekünk.”6

10

„Óh, Uram, Te megtagadod magadtól a szerencse istennõjét és nagy gazdagságát, amirõl oly nehéz lemondani, s amire a félistenek is sóvárognak. A vallás elveinek szilárd megalapozása végett az erdõbe vonultál, betöltve a bráhmana átkát. A káprázat-szülte örömöket kergetõ bûnös lelkek megmentése végett felkutatod, és odaadó szolgálatoddal ajándékozod meg õket, miközben te önmagadat keresed, Srí Krsnát, a Gyönyörûséges Valóságot.”7 Ez utóbbi verset általában az Úr Rámacsandrára vonatkoztatják, aki elhagyta királyságát és az erdõbe vonult hitvesével, Szítával, hogy teljesítse apjától kapott feladatát. Ott vette üldözõbe a káprázat szülte aranyszarvast (májá-mrgam). Visvanáth Csakravartí Thákur szerint azonban ez a vers egyben Csaitanja Maháprabhura is vonatkozik, s az aranyszarvas kifejezés valójában arra utal, hogy Srí Csaitanja felkutatja a káprázat bûvöletében élõ lelkeket, személyes megmentõként a nyomukba szegõdik és megszabadítja õket az illúziótól. Rámacsandra esetében a szó Marícsire utal, aki aranyszarvas alakját öltötte magára. Visvanáth Csakravartí Thákur további értelmezése Krsna kutatására mutat rá. Csaitanja Maháprabhu két vonásáról beszél tehát, aki egyrészt felszabadítja az elesett lelkeket, másrészt az Úr imádójának hangulatában kutatja Krsnát. Vagyis Csaitanja Maháprabhu úgy keresi Krsnát, ahogyan azt Krsna imádott párja tenné, ahogyan azt az imádottja szeretné. Krsna kedvesének, a szeretõ

11

Rádhikának érzelmeitõl vezérelve Srí Csaitanja a raboskodó lelkek megmentésére siet. Ez az írások bizonysága, amibõl vezérlõ eszménk sarjad: az Úr hívei társaságára sóvárog, túlcsorduló szeretettel kutat elveszett szolgái után. A Legfelsõbb Lény, Csaitanja Maháprabhu és másik énje, Nitjánanda, egész életüket az elesett lelkek keresésének, felkutatásának szentelik. Ez mondanivalónk vezérfonala ebben a könyvben. „Mert bárhol és bármikor hanyatlik az erény, Bhárata, s kerül túlsúlyba az erénytelenség, akkor világra szülöm önmagam. A szentek megoltalmazása, a gonosztevõk elpusztítása, s az erény megalapozása végett korszakról korszakra megszületek.”8 Ezek az idézetek bizonyítják, hogyan keresi, kutatja Krsna a szolgáit. Vezéreszmeként lebegjen elõttünk, hogy Krsna mindig alászáll e világba és megsegíti az elesett lelkeket, kedves szolgáit. De milyen helyzetbe kerülnek ezek az elesett lelkek? A Csaitanja-csaritámrtában Krsnadász Kavirádzs gószvámí feljegyezte, hogyan oktatta Csaitanja Maháprabhu Szanátan gószvámít: „Igaz természete szerint a lélek Krsna örök szolgája. Krsna közbülsõ energiája õ, aki egyidejûleg azonos is az Úrral, ugyanakkor különbözik is tõle. Krsnáról megfeledkezve az élõlény idõtlen idõk óta a külsõ energia vonzásában él, így aztán anyagi léte során az illúzió számtalan szenvedéssel sújtja.”9

12

Elveszett szolgái fölszabadítása végett idõrõl idõre alászáll az Úr, hogy visszavezesse õket saját hajlékára. Más országok és más vallási hagyományok is számos prófétát ismernek, akik azért jöttek, hogy a világi tudat ösvényérõl segítsenek visszatalálni az istentudat útjára. Mégis úgy tûnik, Indiában a leggazdagabb és legrendszerezettebb ez az isteni segítség. A Bhágavata-puránában Krsna azt mondja: „Az idõ hatására a mindenség megsemmisülésekor elhalt a védatudomány transzcendens hangja. A következõ teremtéskor a szívén keresztül ismét Brahmát inspiráltam elõször. Rajta keresztül tanítványok sokasága világosodott meg, majd annak rendje-módja szerint õk is felvilágosították tanítványaikat. Így ered tõlem a kinyilatkoztatás eme vonala.”10 A Bhagavad-gítában pedig így szól: „E múlhatatlan jógát Vivaszvánnak mondtam el, Vivaszván Manunak, Manu Iskvákunak adta tovább. Így e tanítványi láncon keresztül az idõk kezdetétõl fogva én hagyományozom nemzedékrõl nemzedékre a tudást, mely szerint én vagyok az élet célja.”11 Krsna tehát idõrõl idõre alászáll rég elveszett szolgái visszavezetése végett. Csaitanja Maháprabhuként önnön nektárját élvezi, s legbelsõbb lelki gyönyöre (hládiní-sakti) kelti benne a vágyat, hogy ezt az ambróziát híveivel is megossza. Mikor Isten e belsõ gyönyörével egy testben jelenik meg, Csaitanja Maháprabhuként õ lesz a tanítómester.

13

Krsna mondja: „Tudd meg, én vagyok a személyes példát mutató tanítómester”.12 Ekként folytatott kedvteléseiben önmagát adja híveinek, így terelgeti haza elveszett szolgáit. Az önmagáról és az iránta érzett odaadásról szóló tudást terjesztve invitálja híveit. Vrndávanban Krsna személyes társai meghitt körében élvezi a lelki boldogság ízeit, míg Navadvípban Gaurángaként nagy társaságban éli át önnön örömét, s másoknak is megadja ezt a boldogságot. Az osztozás és az invitálás egy és ugyanaz. Így ragadja magához szívünket, így vezet haza bennünket. Az Abszolút tékozlóan szétosztogatja önmagát, s ezzel mindörökre az elveszett szolgák utáni szeretetteljes kutatásnak szenteli önmagát.

14

Jegyzetek 1. Bhaktivinód Thákur: A Bhágavata, 39. o., MVH Egyesület, Budapest 1989 2. akhila-rasämåta-mürtiù (Rüpa gosvämé: Bhakti-rasämåta-sindhuù 1.1.1) 3. rakhä korobi tuhuì niçcoy jäni | päna korobuì häma jämuna-päni käliya-dokha korobi vinäçä | çodhobi nadé-jala, bäòäobi äçä bhakativinoda- tuvä gokula-dhan | räkhobi keçava! korato jatan Az oltalmazó Krsnáról szóló ciklus 3. dalának 5-6. és 10. strófája 4. Utalás a Csaitanja Maháprabhu példázatára, lásd Kåñëadäsa Kaviräja Gosvämé: Çré Caitanya-caritämåta 2.20.127-139. 5. kåñëa-varëaà tviñäkåñëaà säìgopäìgästra-pärñadam | yajïaiù saìkértana-präyair yajanti hi su-medhasaù || (Bhägavata-puräëa 11.5.32.) 6. dhyeyaà sadä paribhava-ghnam abhéñöa-dohaà térthäspadaà çiva-viriïci-nutaà çaraëyam | bhåtyärti-haà praëata-päla-bhaväbdhi-potaà vande mahä-puruña te caraëäravindam || Hadd meditáljak mindig (az anyagi létezés) megvetett (létét) megsemmisítõ olyannyira vágyott beteljesülésen, / a szentek (s a szent zarándokhelyek) hajlékán, az oltalmazón, kit Siva és Brahmá (Virinycsi) magasztal, / ki véget vet szolgái szenvedésének, a néki meghódoltak menedéke, s hajó, (melyen átszelik õk)

15

a létóceánt. / Ó, nagy személy, (Maháprabhu), lótuszlábad magasztalom! (Bhägavata-puräëa 11.5.33.) Bhaktivinód Thákur kommentárjában Sivát Advaita Ácsárjával, Virinycsit Haridász Thákurral azonosítja. 7. tyaktvä su-dustyaja-surepsita-räjya-lakñméà dharmiñöha ärya-vacasä yad agäd araëyam | mäyä-mågaà dayitayepsitam anvadhävad vande mahä-puruña te caraëäravindam || Lemondva az oly nehezen feladható királyi vagyonról, / (õ,) a vallás elveinek megalapozója a nemesember szavára az erdõbe vonult, / s a kedvese által vágyott káprázat szülte szarvast üldözte. / Ó, nagy személy, (Maháprabhu), lótuszlábad magasztalom! (Bhägavata-puräëa 11.5.34.) 8. yadä yadä hi dharmasya glänir-bhavati bhärata | abhyutthänam adharmasya tadätmänaà såjämy-aham || pariträëäya sädhünäà vinäçäya ca duñkåtäm | dharma-saàsthäpanärthäya saàbhavämi yuge yuge || (Bhagavad-gétä 4.7-8.) 9. jévera ’svarüpa’ haya kåñëera ’nitya-däsa’ | kåñëera ’taöasthä-çakti’, ’bhedäbheda-prakäça’ || kåñëa bhuli’ sei jéva anädi-bahirmukha | ataeva mäyä täre deya saàsära-duùkha || (Kåñëadäsa Kaviräja Gosvämé: Çré Caitanya-caritämåta 2.20.108., 117.) 10. kälena nañöä pralaye väëéyaà veda-saàjïitä | mayädau brahmaëe proktä dharmo yasyäà mad-ätmakaù || Védaként ismeretes üzenetem – ami tartalmazza az irántam érzett odaadás vallását – a végsõ megsemmisüléskor

16

(a pralaja idején) eltûnt, ám (a következõ) teremtés kezdetén (újfent) átadtam azt Brahmának. (Bhägavata-puräëa 11.14.3.) A következõ versek a Brahmá utáni tanítókat és tanítványokat sorolják fel, Manut, az õsbölcseket, a félistenek s más élõlények különféle csoportjait. 11. imaà vivasvate yogaà proktavän aham avyayam | vivasvän manave präha manur ikñväkave’bravét || evaà paramparä-präptam imaà räjarñayo viduù | sa käleneha mahatä yogo nañöaù parantapa || A magasztos úr szólt: E múlhatatlan jógát Vivaszvánnak mondtam el, Vivaszván Manunak, Manu Iskvákunak adta tovább. / Így e tanítványi láncon keresztül kapott (jógát) a királyi bölcsek ismerték, de hosszú idõvel az a jóga elveszett, ellenség legyõzõje! (Bhagavad-gétä 4.1-2.) 12. äcäryaà mäà vijänéyän (Bhägavata-puräëa 11.17.27.)

17

hit planétái planétái AA hit

A felsõbb világ egyedül a hiten keresztül érzékelhetõ, másképp érthetetlen marad számunkra. E magasztos sík megértéséhez belsõ eszmélésre van szükség. A felsõbb világgal kizárólag egy felsõbb közegen keresztül kerülhetünk kapcsolatba. Az isteni tudás nem hétköznapi tudomány, hanem transzcendens érzés, érzékfeletti érzékelés. Ennek megtapasztalásához azonban nélkülözhetetlen a meghódolás. Késõbb gyakorolhatjuk a hallás és dicsõítés, az emlékezés és imádat folyamatát, magasztalhatjuk vagy szolgálhatjuk az Urat sokféleképpen, de az elsõ lépés, az odaadás alapköve az önátadó meghódolás. Máskülönben semmit sem érhetünk el. Meghódolás nélkül az odaadó szolgálat csak látszat, puszta imitáció. Õszintén határozzuk el, hogy a Legfelsõbb Úr hû szolgái leszünk. Az örök élet reményében álljunk készen akár a halálra is. Csak õérte éljünk, ne önös érdekeinkért küzdjünk. Nem kevesebbre, mint az Abszolútra vágyunk. Teljességgel néki szeretnénk átadni magunkat. Ez az elszánt törekvés elengedhetetlen egy bhak-

18

ta számára. Át kell éreznie, meg kell értenie, hogy teljességgel Krsna tulajdona. Nem önálló lény, hanem a legfõbb, abszolút középpont függvénye, csak és kizárólag Krsna alárendeltje. Kiterjesztett önzés, ha a család, a társadalom vagy az ország érdekeit a magunkénak tekintjük, pedig végsõ soron a hamis önazonosítás minden válfajától meg kell szabadulnunk. Sem a szûkebb, sem a kiterjedtebb önzés nem segít. Önértékelésünket minden hamis, idegen szennytõl meg kell tisztítanunk. A külsõ igények mindegyikérõl le kell mondanunk. Csak így érezhetjük meg a szívünk mélyén, hogy a végtelen Abszolúttal kerültünk kapcsolatba. Sikerünkhöz semmi külsõ feltétel nem szükséges. Egyedül a hamis ego burkolatát kell lehántanunk. A hamis ego idegen rétegekbõl áll, melyeket lefejtve szívünk legmélyén megleljük kapcsolatunkat a mindenség forrásának szeretõ szolgálatával. Mind az anyagi élvezet, mind a lemondás természetellenes. Az anyagi élvezet, vagy kihasználás szelleme, illetve az örök nyugalomra vágyó lemondás szelleme két démonként kísér bennünket, csakhogy mindkettõ az ellenségünk. A magasztos, igazi életre csak akkor nyílik lehetõségünk, ha mindkettõtõl megszabadultunk. Minden a segítségünkre lesz, ha látjuk a dolgok öszszefüggését a középponttal. A buddhizmus és a Sankara-követõk teljes lemondását a mi tanítványi láncunk nem javasolja. Szeretnénk olyan harmóniában

19

látni a dolgokat, hogy minden az Abszolút iránti kötelességünkre emlékeztessen, s az önátadásra sarkalljon bennünket. Az nem segít rajtunk, ha környezetünket semmibe vesszük, mondván minden csak nemkívánatos anyagi körülmény. Ez nem helyes viszonyulás. Minden az Abszolútra kell emlékeztessen bennünket. Ebben a szellemben tevékenykedjünk, s kérjük környezetünket, fogadjon el és kössön össze bennünket az Úr szolgálatával.1 Ha megfelelõ szemmel tekintünk környezetünkre, minden a középpont szolgálatára serkent és ösztönöz majd. Szerves egységet alkotó világban élünk, s e tökéletes rendszer különféle energiákból, valamint az energiák forrásából áll.

Az isteni öröm tárháza Az Úr energiája dinamikus, s ez az eleven erõ megteremti az eksztázis ízét, a raszát. Krsna minden kedvtelése örömöt szül, s ennek a gyönyörnek õ maga a tárháza. Krsna kedvteléseinek nélkülözhetetlen eleme a dinamizmus, ami újabb és újabb örömöt eredményez. Ez tartja életben a lelki világ minden atomját. Isteni hajlékán Krsna áll a középpontban, mindent õ tart a vonzásában, s eksztázist és boldogságot sugároz mindenkire. Ilyen természetû az Abszolút; mozgása, minden lépése mindig megújuló határtalan örömöt eredményez.

20

S ez nem az a meddõ gyönyör, amit itt, az anyag világában találunk. Ilyen az Abszolút hiteles képe. A szerves egész örökké mûködik, elevenen létezik a maga teljességében, s teljessége folyton megújul. Nem stagnál, soha meg nem áll, s minden lépésnél addig ismeretlen, új örömöt nyújt – lépteinket nektárözönnel áldja.2 Ám ezt a határtalan gyönyört csak a legmagasabb áron, a személyes önfeláldozással szerezhetjük meg. Micsoda kincs az a jegy, mely a percrõl percre ízesebbé váló lelki boldogság síkjára enged belépést! Az önfeláldozás örömteli, s nektárja már itt, ezen a világon is megízlelhetõ, pedig itt minden az elmúlás felé tart. De valamit valamiért – ha nemes és értékes dolgokra vágyunk, nekünk magunknak is áldozni kell. Legyünk tékozlóak önfeláldozásunkban, s bõséges viszonzásban lesz részünk. A teljes önátadás fejében eltölt bennünket az eksztázis – az örömóceánt duzzasztja.3 Az anyagi világban keressük boldogságunkat, noha ez épp olyan, mintha a sivatagban kutatnánk egy korty víz után. Ám az önátadás folytán rádöbbenünk, hogy a lelki boldogság óceánjában úszunk, melynek enyhet adó édessége percrõl percre növekszik. Sokféle öröm segít bennünket szolgálataink során, minden pillanatban újabb lelkesedést öntve szívünkbe. Tudakozódjunk egy alkalmas személynél, és tanácsait követve igyekezzünk megérteni, hogyan segíthetünk magunkon. De ne feledjük, az odaadó szolgálat lehetõsége igen ritkán adatik meg. Az odaadás egyáltalán

21

nem olcsó dolog. Legyünk éberek, figyelmesek, nehogy elszalasszuk a lehetõséget. Használjunk ki minden percet, hogy megszakítás nélkül haladhassunk az önátadás útján. Ez az állhatatos ragaszkodás (nisthá) síkja, ahol az odaadás újabb és újabb ízeit érezhetjük meg, s további ösztönzést kapunk a fejlõdésre, elõre, a végsõ beteljesedés felé.

Hét nap elegendõ Sukadév gószvámí azt mondotta Paríksit királynak, hogy akár hét nap is elegendõ a tökéletesség elérésére. „Szerinted kevés a hét nap, ami hátra van az életedbõl? – kérdezte. – Nem, ha minden percet kihasználsz, hét nap is elegendõ.” Bizonytalan, mennyi idõnk van hátra, élni kell hát a lehetõséggel. Használjunk ki minden pillanatot. Becsüljük meg az idõt, ne gondoljuk, hogy elõttünk az egész élet, s késõbb is ráérünk belevágni a lelki életbe. Longfellow írta: Csal jövõd, bármint kecsegtet! Múlt temesse holtjait! Tedd munkáját a jelennek! Benned szív s fenn Õ lakik.4 A jelen a markunkban van, a jövõrõl viszont sejtelmünk sincs. Ezért a jelen pillanatnak kell a lehetõ leg-

22

nagyobb hasznát vennünk. S hogy miként? Társuljunk a szentekkel és az írásokkal! A lelki tisztaság az áldozathozatal fokával mérhetõ, méghozzá a mindenség középpontja iránti áldozat fokával. A mindenség közepe pedig nem más, mint a lelki gyönyör tárháza, az abszolút jó, az egyeduralkodó, aki eltervezi s kiszabja mindazt, amit csak látunk. Áldozatkészségünk oly magas fokú legyen, hogy még önfeláldozásunk gyümölcseire se vágyakozzunk! A meghódolást önátadásnak, önmegtagadásnak (átmanivédanam) nevezik, amin túl már csak egy dolog van: ha mindenre elszántan az Úr lábai elé vetjük magunkat (átma-niksépa). Önátadásunkban legyünk mindenre elszántak, s óvakodjunk a kiterjesztett önzés csapdájától. Az áldozat a mindenség közepét, a mindenkit vonzkörében tartó Srí Krsnát illeti. Kitûzött célunk elérése során két dologra legyünk figyelmesek: törekvésünk tárgyára, a lelki tudásra (szambandha) és a célba vezetõ útra, az odaadó szolgálatra (abhidéja). Amennyiben helyesen kezeljük a lelki tudást és a célra vezetõ módszert, bizonyosan elérjük lelki eszményünket (prajódzsana), és tudatossá válunk a mindenség közepérõl, akinek igyekszünk mindenünket átadni. Törekvésünk célja és szándékunk tisztasága – e két dolog a legfontosabb. Mindezt az írásokból s a szentektõl tanulhatjuk meg. Ha a legtisztább cél felé, s a legmagasztosabb önfeláldozásra törekszünk, a siker

23

nem marad el. Ne is törõdjünk a viszonzással! Csak tegyük a dolgunkat, s a viszonzás nem marad el. Kinek adjuk át magunkat, és mire számíthatunk? – errõl beszéljünk, ezen meditáljunk, ezt tisztázzuk, fontoljuk meg, s ültessük át a gyakorlatba. Éljünk a végtelenben, és Csaitanja Maháprabhu tanácsához hûen szenteljük magunkat minden percben a határtalan szeretet és a végtelen szépség szolgálatának!

A hit óceánja Jóllehet határtalan az, akiben hiszünk, a hit óceánjának tapasztalt vándorai mégis sok mindent följegyeztek róla. Páratlan élményeiket jegyezték le a szentírásokban, melyeket olvasva találkozhatunk a szentekkel. A helyes irányt jelzõ világítótornyokként állnak õk, hogy átszelhessük a tudatlanság óceánját. A hiteles fényeket kell követnünk, nem a csalóka, vagy mások fényét visszatükrözõ jelzéseket. Elõfordulhat, hogy világi tapasztalatainkat vetítjük a hit dolgaira, így mímelve a tényleges felismeréseket. Óvatosan haladjunk a megbízható szentek láncolatát követve. Az írásokból tudhatjuk meg, milyen az igazi szent ember, s milyen tulajdonságokkal rendelkezik a jó tanítvány. A személyesség és tudatosság valós világába egyedül a hit vezet el bennünket. Sose feledjük, a Végtelen egy személy, aki szeret, és gyöngéden terelget bennünket. Õ képes vezérelni minket. Az emberi törekvés nem ér-

24

heti õt el, ám õ képes alászállni, feltárni magát – ez a kinyilatkoztatott igazság lényege. Értsük meg végre, õ eljöhet hozzánk, de mi csak a hit által juthatunk közelebb hozzá. A hit fontosabb, mint a számítgató tudás. A nagy lelkek példája inkább válik a hasznunkra, mint az óvatos számítgatás. A külsõdleges, anyagi tudás hamis, nem sok értéke van, mégis meglehetõsen erõs beidegzõdés. Ne tulajdonítsunk túlzott jelentõséget a világi igazságoknak, inkább a tiszta bhakták ihletett gyakorlatát részesítsük elõnyben! A közönséges emberek számítgató igazával szemben figyeljünk inkább egy tiszta bhakta megérzéseire. A hitnek semmi köze a látszólagos földi valósághoz, ám létezik egy olyan világ, amit kizárólag a hit vezérel. Ott a mindent felölelõ, határtalan és mindenható hit uralkodik, s az Úr édes akaratából bármi beteljesülhet. Ellenben itt, a halál földjén terméketlen és pusztító a számítgatás. Ennek semmi haszna, hagyjunk hát föl vele! A számítgató anyagi tudás, a másokat kihasználó emberek téves kalkulációja mit sem ér. Ezzel szemben a végtelen világban a hit mozgat mindent. A határtalan óceánon, ahol csak vizet látni, egyedül az iránytûre hagyatkozhatunk, a végtelen anyagi világában pedig a hit útját bejáró nagy lelkek lába nyoma vezet bennünket. A Bhágavata-purána szerint az õ nyomdokaik jelölik a legfõbb cél felé vezetõ utat.5 Ez a mi reménységünk. Judhisthir Mahárádzs is osztja azt

25

a véleményt, miszerint az igazi titok a szentek szívében rejlik 6, mint a kincs a titkos barlang mélyén. Az isteni világ vándorainak nyomdokai biztonsággal jelölik a magasztos célunk felé vezetõ utat. Bátran elhagyhatunk minden egyéb útjelzést, mert az emberi számítgatás hamis. Az Abszolút, a Végtelen mutatja az utat, s irányítása bárhol, bármikor, bármilyen formában megnyilvánulhat. Ennek tudatában kell megértenünk, mit is jelent a lelki birodalom végtelensége. Mintha a határtalan óceánon ringatózna csónakunk. Kedvezõ szelek, és baljós áramlatok is jönnek majd, de mesterünk, Srí Guru személyében mégis a bizakodó reménység lesz majd útmutatónk. A végtelen óceánon az emberi lét törékeny ladikjába szálltunk. Utunk kifürkészhetetlen, célunkat nem ismerjük. Gurudévánk azonban jól tudja, hová tartunk. Õ a mi vezetõnk, õ a hajónk kapitánya. Õszinte hitünket kell latba vetnünk, hogy átkelhessünk a veszélyes cápákkal és bálnaevõ cetekkel teli háborgó óceánon. Merõ veszély ez az óceán, s nem tehetünk mást, mint hogy egyetlen reménysugarunkra, a szentek vezetésére hagyatkozunk. Világítótoronyként mutatják a hit szárazföldjére az utat.7 A hit nem más, mint a Végtelenbe vetett bizalom. A Jóreménység fokához hasonlóan a hit a Végtelenbe vetett túláradó jó reményt jelenti, s ha ennek a Végtelennek szeretnénk fölkelteni a figyelmét, arra nincs más mód,

26

mint a hit. Amikor hitünk határozott formát ölt, a rajongó érzésen (bháva) keresztül kibontakozik a tiszta istenszeretet (préma). Kolumbusz vitorlát bontott és hosszú tengeri útja végén elérte a reménység földjét, Amerikát. Hittel, jó reménységgel felruházva a lelki mindenséget átszelve érkezhetünk meg a legfelsõbb lelki birodalomba. Számunkra a hit a fény az éjszakában. A végtelenbe vivõ úton egyedül a hit lehet vezérlõ csillagunk. A bizakodó szellem, a jó reménység, hogy ez az út vezet oda – ez élteti szívünket. A hit definícióját a Csaitanja-csaritámrta adja meg. Hit az a szilárd meggyõzõdés, miszerint Krsna szolgálatával minden egyéb kötelezettségnek is eleget teszünk. Ha nincs kockázat, nyereség sincs, ám aki mer, az nyer. Krsna bíztat bennünket: Ott vagyok mindenütt. Semmi okod az aggodalomra! Hidd el, a jóbarátod vagyok! Én önmagamban teljes vagyok, te pedig az enyém vagy. Csak ezt kell elhinned, s nyomban kezdõdik utazásod a hit birodalmába!” Az Abszolút Igazság az az isteni szubjektum, akit hithû kutatásunk tárgyául választottunk. Kedves, jóindulatú és édes, bár övé minden hatalom és tudás. Ereje mérhetetlenül nagyobb a mienknél, s mi végtelenül kicsinyek vagyunk hozzá képest; ennek megfelelõen kell hát viselkednünk. Milyen tehát az igazi tanítvány? Milyen az igazság õszinte kutatója? Miként viselkedik, és hogyan érez? S milyen az igazi tanítómester, a hiteles útmutató?

27

A Bhagavad-gítában Krsna azt mondja: „Az Igazságról csakis az Igazság látnokaihoz s megtapasztalóihoz alázattal folyamodva, tõlük tudakozódva tanulhat az ember. Az isteni tudásba õket szolgálva nyer majd beavatást.” 8 Alázat és szolgálat – csak erre van szükség. Az ilyen tudakozódás hiteles, másként a kérdés hamis játék csupán, puszta idõfecsérlés. Az õszinte hit nem áltat bennünket azzal, hogy bármit megtehetünk. A tényleges hit felsõbb irányítás alatt áll. Ezért a hívõ számára a hit a legfontosabb. Ha elevenen él bennünk a hit, megteszünk mindent, csakhogy elérjük a felsõbb szubjektív birodalmat, s kapcsolatba kerüljünk az öröklétbõl, tudásból és gyönyörbõl álló magasztos létezõvel. A hit a létezés, tudatosság és boldogság felé halad, s e három tényezõ közelében elégedetté válunk. A hit nem az alsóbb, hanem mindig a felsõbb világ felé ösztönöz bennünket, s lassan megértjük, hogy Krsna minden tekintetben felsõbbrendû, õ a mi jóakarónk és gondviselõnk. Ez a hit alapja. Az ész híveinek tudós agya mindig azon jár, miként lehetne még jobban kihasználni és uralni azt, amit felfedeztek. A hit azonban olyasmivel foglalkozik, ami a hívõ embernél is messze magasabb rendû. A magasztos lényeg kutatója egyedül a hitre támaszkodhat. Hitünkben azonban szintén hiteles vezetésre, útmutatásra szorulunk, s az igazi útmutatás a legfelsõbb síkról származik. Csak az ilyen szellemû tudakozódás vezet

28

sikerre. A Bhagavad-gítá ezért a meghódolás, a tudakozódás és a szolgálat útját javasolja. Az Upanisadok általános tanácsa pedig a következõ: „A transzcendentális bölcsesség elsajátítása érdekében áldozatkészen egy olyan hiteles lelki tanítómesterhez kell fordulni, aki tagja a tanítványi láncnak és szilárdan gyökerezik az Abszolút Igazságban.”9 A Bhágavata-purána szerint: „A legfõbb jó kutatója szegõdjön el egy olyan guru oltalmába, aki alaposan ismeri az írásokat és felismerte a Legfelsõbbet. Az ilyen mesterek az abszolút igazság érdekében föladnak minden viszonylagos megfontolást.” 10 Szigorú önvizsgálattal kell meggyõzõdnünk arról, vajon valóban a hiten keresztül közeledünk-e Isten felé? Vizsgáljuk meg, õszinte hit vezérel-e bennünket, vagy hamis hiszékenység? Mert a hit és a hiszékenység nem egy és ugyanaz. A hitnek megvannak a maga ismérvei. Az igaz hit jeleit hiteles forrásból kell megismernünk, mivel a hit a legfontosabb a lelki fejlõdésben. Az igazságot kutató ember sosem elégedett pillanatnyi helyzetével, s a magasabb szint elérésének reményében bátran vállalja a kockázatot. Nagy figyelemmel fogadjuk az útmutatást! Úgy mondják, az ész nem elegendõ, ennél többre, hitre van szükség, s az igaz hitnek is megvannak a maga ismérvei. De ameddig csak lehet, hallgassunk a józan eszünkre is.

29

Mikor elõször találkoztam a misszióval, azt gondoltam, az ott hallott isteni igazságok ugyan meghaladják a világi értelem kereteit, mégis elhatároztam, a józan eszemet használva igyekszem belevetni magam e társaságba. Megértettem, olyasmibe vágok bele, amit képtelen vagyok irányítani, s ami meghaladja minden számításomat. Igyekezzünk minél alaposabban megérteni, mi is a hit. Támaszkodjunk bátran a szentek, az írások s a guruk segítségére. Természetesen a helyes utat követve is számolnunk kell váratlan akadályokkal, melyek hátráltathatják fejlõdésünket. Sokan visszaesnek vagy meghátrálnak, nekünk mégis haladnunk kell. Meglehet, jó néhányan visszafordulnak azok közül, akikkel egyszerre indultunk, szilárd meggyõzõdéssel mégis tovább kell mennünk. Minden erõnket összeszedve, akár egyedül is, mindig csak elõre. Szilárdan bízzunk benne, hogy az Úr kegye folytán utunk minden akadályát legyõzzük majd. Így nõhetünk fel a feladathoz. Kizárólagos odaadásra van szükség. A jó társaságot persze mindig keresnünk kell, néha mégis úgy adódik, hogy senki sincs mellettünk, mintha egyedül maradnánk. Ennek ellenére haladnunk kell, keresve az igazság jelzõtüzét.

Hatolj mélyebbre, menj tovább! A fejlõdés bizonyos dolgok elvetését, míg más dolgok elfogadását jelenti. Járjunk nyitott szemmel, és vegyük

30

észre, milyen sokan segíthetnek bennünket az odaadás útján. Az írások az odaadás sokféle fokozatát mutatják be Brahmán, Siván vagy Laksmín keresztül egészen Uddhaváig. Õ viszont a vrndávani pásztorlánykákat tekinti a legkiválóbb bhaktáknak. Ezt Rúpa gószvámí is megerõsíti: „A világon jó néhányan az írások parancsainak engedelmeskedve igyekeznek visszafogni élvezetvágyukat, s így próbálnak fokozatosan feljebb jutni a lelki síkra. Kiválóbbak náluk a nagy tudású bölcsek, akik már nem akarnak uralni másokat, hanem a tudat mélységeibe vetik magukat. De még náluk is messze kiválóbbak a világi ambícióktól mentes tiszta bhakták, akik nem a tudás által, hanem a tudástól szabadok, mert már elérték a tiszta istenszeretetet. Bebocsátást nyertek az odaadás birodalmába, s ott szívbõl fakadó rajongással szolgálják Istent. Minden bhakta közül a pásztorlánykák a legkiválóbbak, mert õk lemondtak mindenrõl és mindenkirõl, családjukról éppúgy, mint a Védák parancsairól. Mindenestõl Krsna lótuszvirág lábainak oltalmába ajánlották magukat, egyedül õt tekintik védelmezõjüknek. A pásztorlánykák gyöngye Srímatí Rádhárání, hiszen Krsna a rásza körtánc idején a millió társnõjétõl elfordulva az õ keresésére indult. Krsna imádja Rádhikát, olyannyira, hogy annak fürdõzõ tavacskája lett a kedvenc helye. Ki az az õrült, aki a legnagyszerûbb bhakták oltalmában ne óhajtana e legszentebb szent helyen bekapcsolódni az isteni szolgálatba?”11

31

Beszélgetésük során Csaitanja Maháprabhu folyton arra bíztatta Rámánanda Rájt, hogy menjen tovább: „Hatolj mélyebbre, menj tovább!” Sokan megelégszenek elért helyzetükkel, azt hiszik, ennél tovább nem is lehet jutni, s megállnak. Szanátan gószvámí azonban a Brhad-bhágavatámrtában elbeszéli Gópa-kumár esetét, aki a bhakti elemi szintjétõl fokozatosan eljut az odaadás baráti érzületéig, majd tovább. Egyik fokról a másikra, lépésrõl-lépésre halad az odaadás egyre magasabb szintjei felé. Elõször mindegyik társát nagyon nagyra becsüli, késõbb példájuk rendre elhalványul, s az Úr egy további szolgája révén újabb, magasabb lehetõség tárul föl elõtte. Ilyen a fejlõdés útja a Brhad-bhágavatámrta szerint.

Magasztos fény Miként a megfogható anyagi világban is ott a Nap, a Hold s a többi planéta, a hit világában is megvan a bolygórendszerek hierarchiája. Tanulmányozzuk figyelmesen az írásokat, s a szentek útmutatása nyújtotta lehetõséget megragadva igyekezzünk megérteni, miként juthatunk a hit egyre magasabb szintjére, magunk mögött hagyva az alacsonyabb fokozatokat. Kétség esetén mindig forduljunk egy magasabb szinten álló személyhez. A lelki valóság öröklét, teljes tudás és maga az eksztázis. A puszta lét nem tesz boldoggá minket, de tudatunk, vágyaink és érzéseink sem nyújtanak elége-

32

dettséget. A boldogsághoz felsõbb ízre és eksztázisra van szükség. A lelki felismeréseknek is sokféle szintje létezik. Lássuk meg az egyes szintek különbségét! Választásunk, lelki ízlésünk akként finomodik, ahogyan a valóság egyre mélyebb rétegeit érjük el. Meg kell halnunk, hogy élhessünk. A halálról is többféle képzet létezik: mély, mélyebb és legmélyebb. Az alacsonyabb és magasabb fokozatok mindig jelen vannak, s ha fejlõdésrõl beszélünk, a meghaladás és magasabb elfogadás elkerülhetetlen. Az illúzió táplálta világi kötelességeinket is föladhatjuk magasabb rendû kötelességünk érdekében. Ilyen szellemben törekedjünk, mindig szem elõtt tartva a szentek és az írások tanácsait. Vezetésükkel bátran vízre szállhatunk a hit óceánján, amely másként ismeretlen és megismerhetetlen maradna. Az Abszolút Igazságot csak néhány választott ismeri, de õk nem tagadják meg tõlünk az útmutatást. Segítségükkel fokozatosan megszabadulhatunk hibáinktól. Elõször a mulandósággal számoljunk le, majd a józan eszünket, az értelmünket békítsük meg, végül kutassuk fel szívünk beteljesülését. Caitanja Maháprabhu szerint a szív a legfontosabb az emberben. Kövessük a szívünk szavát! A legfõbb boldogság a szív beteljesülése, s nem a tudás tökéletessége vagy az öröklét. Sem a tudatot nélkülözõ öröklétnek, sem pedig a boldogtalan tudatosságnak

33

nincs értelme. Végsõ célunk három arculata az öröklét (szat), a tudatosság (csit) és a beteljesülés, az eksztázis (ánanda). A Manu-szanhitá megállapítja: „Szívünk megsejti, nyerünk-e vagy veszítünk.”12 Ez a finom érzékelés mindenkiben benne rejlik. Az odaadásban elõbbre lépve az anyagi léthez láncoló karmánk egy pillanat alatt szertefoszlik, s a nagyszerû lelki tudás elégedettséggel tölt el. Ekkor mindenütt életünk végsõ célját érezzük majd. Az élet teljességének ölelõ karjaiban találjuk magunkat, környezetünk részérõl pedig szeretetteljes támogatást és együttérzést tapasztalunk. A lelki világban mindenki szeret bennünket. Ahogy a gyermek képtelen fölbecsülni anyja szeretetét, mi sem sejtjük, milyen kedves és gyengéd lesz hozzánk lelki környezetünk. Saját érdekeinkrõl akár meg is feledkezhetünk! Barátok, otthoni kényelem övez majd mindenfelõl. Így jutunk vissza otthonunkba, vissza Istenhez.

34

Jegyzetek 1. anäsaktasya viñayän yathärham upayuïjataù | nirbandhaù kåñëa-sambandhe yuktaà vairägyam ucyate || präpaïcikatayä buddhyä hari-sambandhi-vastunaù | mumukñubhiù parityägo vairägyaà phalgu kathyate || A dolgokhoz nem ragaszkodó, azokat helyesen használó ember Krsnával kapcsolatos állhatatosságát igaz, tevékeny lemondásnak nevezik. Ám ha az üdvkeresõ világi megfontolások folytán elveti a Harival kapcsolatos dolgokat, lemondását hiábavalónak mondják. (Rüpa gosvämé: Bhakti-rasämåta-sindhu 1.2.255-256) 2. ceto-darpaëa-märjanaà bhava-mahädävägni-nirväpaëaà çreyaù-kairava-candrikä-vitaraëaà vidyävadhü-jévanam | änandämbudhi-vardhanaà prati-padaà pürnämåtäsvädanaà sarvätma-snapanaà paraà vijayate çré-kåñëa-saìkértanam || Szívünk tükrét megtisztítja, születések erdõtüzét kioltja, / lótuszt holdsugárral nyitja, bölcsesség-úrnõt finoman táplálja; / Örömóceánt duzzasztja, lépteinket nektárözönnel áldja, / s a lelkeket megmosdatja – Égig hat a magasztos név – Krsna! (Caitanya Mahäprabhu: Çikñäñöakam 1.) 3. Lásd a fenti jegyzetet. 4. Henry Wadsworth Longfellow: Zsoltár az életrõl (Mit az ifjú szíve mondott a zsoltár-írónak), Szász Béla fordítása 5. svayaà samuttérya sudustaraà dyuman bhavärëavaà bhémam adabhra-sauhådäù | bhavat-padämbhoruha-nävam atra te nidhäya yätäù sad-anugraho bhavän ||

35

Óh, tündöklõ Urunk, te mindig kegyes vagy a nálad oltalmat keresõkhöz! Miután az elesettek iránt jóindulattal viseltetõ híveid sikerrel átszelték az anyagi lét tomboló óceánját, kegyesen hátrahagyják ebben a világban lótuszlábaid hajóját. (Bhägavata-puräëa 10.2.31.) 6. dharmasya tattvaà nihitaà guhäyäà mahä-jano (Mahäbhärata, Vana-parva 313.117.) 7. nå-deham ädyaà su-labhaà su-durlabhaà plavaà su-kalpaà guru-karëadhäram | mayänukülena nabhasvateritaà pumän bhaväbdhià na taret sa ätma-hä || Saját lelkének gyilkosa (önnön degradálódásának oka) az, aki nem képes átkelni a világi lét óceánján, noha (az Úr kegyébõl) különösebb erõfeszítés nélkül emberként született, ami a legkiválóbb, (minden áldás forrása), a legritkább adomány és (erre a célra) különösképp alkalmas csónak, (mert) kitûnõ kormányosa a guru, s a kedvezõ szelek képében pedig Én hajtom elõre. (Bhägavata-puräëa 11.20.17.) 8. tad viddhi praëipätena paripraçnena sevayä | upadekñyanti te jïänaà jïäninas tattva-darçinaù || Azt a tudást meghódolással, tudakozódással, szolgálattal ismerd meg, s a tudók, az igazság látnokai tárják majd fel neked. (Bhagavad-gétä 4.34.) 9. tadvijïänärthaà sa gurumeväbhigacchet samitpäëiù çrotriyaà brahmaniñöham || Annak (a Brahmannak) megismerése végett tûzifával kezében a védában járatos, a Brahmanban megállapodott mestert keressen. (Muëòaka-upaniñad 1.2.12.)

36

A tanítvány áldozatkészségének kifejezésére tûzifával a kezében járul a mester elé. 10. tasmäd guruà prapadyeta jijïäsuù çreyaù uttamam | çabde pare ca niñëätam brahmaëy-upaçamäçrayam || A legfõbb jó kutatója szegõdjön el egy olyan guru oltalmába, aki tudván tudja az írásokat és felismerte a Legfelsõbbet, járatos az Abszolút Igazságban és az önfegyelem oltalmában áll. (Bhägavata-puräëa 11.3.21.) 11. karmibhyaù parito hareù priyatayä vyaktià yayur jïäninas tebhyo jïäna-vimukta-bhakti-paramäù premaika-niñöhäs tataù | tebhyas täù paçu-päla-paìkaja-dåças täbhyo ’pi sä rädhikä preñöhä tadvad iyaà tadéya-sarasé täà näçrayet kaù kåté || Nyilvánvaló, hogy a rítusok követõit minden tekintetben (fölülmúlják) a Hari szeretõ bölcsek. / (Kiválóbbak) náluk az elméleteket maguk mögött hagyó, a rajongó szeretetben állhatatos tiszta bhakták. / (Legkiválóbbak) a lótuszszemû pásztorfiú (kedvesei), s közülük is Rádhiká az elsõ, / s ugyanúgy kedves az õ tavacskája is. Van-e áldott ember, (aki) ne keresné ennek oltalmát? (Rüpa gosvämé: Çré Upadeçämåta 10.) 12 vidvadbhiù sevitaù sadbhir nityam adveña-rägibhiù | hådayenäbhyanujïäto yo dharmas taà nibodhata || Ama dharmát tudd (most), mely a tudók, a gyûlölettõl és (anyagi) ragaszkodástól mindig mentes igazak által követett, s a szív által jóváhagyott. (Manu-saàhitä 2.1.)

37

Ne környezeted! Neokold okold a környezeted! A Krsna iránti odaadás áldozat: halj meg, hogy élhess! Az odaadás fölemészti, kiszorítja önzõ világi életfelfogásunkat. „A tiszta odaadás a Legfelsõbb Úr minden viszonylagos felfogástól és önös érdektõl mentes szolgálata.”1 A Bhakti-raszámrta-szindhuban Rúpa gószvámí ezt a verset idézi az õsi Puránákból. Minden viszonylagos, önös felfogástól teljességgel meg kell szabadulnunk. Rúpa gószvámí további két verset idéz az istenszeretet természetérõl. „A tiszta odaadás nem más, mint a Legfelsõbbnek, Krsnának olyan szolgálata, amely nemcsak kedvezõ, de mentes a gyümölcsözõ tettektõl (karma), a személytelen léten való spekulációtól (gjána) és minden egyéb önzõ érdektõl.”2 Odaadásunk legyen mentes a múló vágyaktól, mint a személyes elõbbre jutás (karma) vagy az abszolútumot célzó önfejû tudás (gjána). Önfejû tudásról akkor beszélhetünk, ha az ember önmagát állítja a középpontba, s megpróbál saját sorsa bírájává lenni.

38

Az egyéb önzõ érdekek közé sorolható a jóga és más külsõségek, melyek nem tartoznak a lélek jellemzõi közé. E külsõdleges burkolatok idegenek magától a lélektõl, aki Krsna örök szolgája. Csaitanja Maháprabhu szerint a lélek eredendõ természete szerint Krsna örök szolgája, mi több, a rabszolgája. Az Abszolút felismerése végett rabszolgává kell válnunk, nem mássá; édes akaratának rabszolgáivá kell szegõdnünk. Egyszer a brit kormány vendégül látta a perzsa sahot. Mindenáron meg akarták nyerni jóindulatát, nehogy az orosz cár oldalára álljon. Hosszas városnézés után megmutatták neki a vesztõhelyet is, s megtudta, hogy ott sokakat kivégeztek, többek között egyik királyukat, I. Károlyt is lefejezték. Ekkor a perzsa sah így szólt: – Fejezzenek le gyorsan valakit, hadd lássam, hogyan történt! Mindenki megdöbbent. A sah kénye-kedvére gyilkoljanak meg valakit? Hisz ezt tiltják a brit törvények! – Tudják önök, mit jelent az, hogy király? – kérdezte a sah. – Szégyen és gyalázat, hogy a perzsa uralkodó kedvéért nem tudnak feláldozni egy emberi életet! Ha nem lehet, válasszanak egyet az én embereim közül, hadd lássam, hogyan zajlik önöknél egy kivégzés! Vendéglátói alázatos meghajlással így feleltek: – Felség, meglehet önöknél ez megengedett, de a mi országunk törvényei ezt sem teszik lehetõvé.

39

– Akkor önöknek fogalmuk sincs arról, mit tesz az, hogy király! – fejezte be a perzsa sah. Ezt jelenti a rabszolgaság. A rabszolga helyzete bizonytalan, ura édes akaratából akár áldozattá is válhat. Anyagi síkon ez persze elképzelhetetlen és felháborító, ám meg kell értenünk, hogy az isteni birodalomban ilyen önfeláldozás jellemzi az Úr szolgáit. Mélységes szeretetük folytán hajlandók teljesen feláldozni magukat, készek akár életüket is adni Krsna legparányibb szeszélyéért. Ne feledjük, Krsna abszolút jó, így öröme is mindig áldásos. Az ilyen önfeláldozás nem halál, hanem belépõjegy az önátadás legmagasabb szintjeire. A Bhágavata-purána írja: „Srí Visnu szent neveinek és fenségének hallása, dicsõítése, valamint emlékezetben tartása, lótuszvirág lábainak szolgálata, tiszteletteljes imádása, fohászkodás, az iránta érzett szolgai, illetve baráti viszony kibontakoztatása s végül a teljes meghódolás képezi az odaadó szolgálat kilenc elemét. Könnyen eléri az élet végsõ célját az, aki magát Krsnának teljességgel átadva gyakorolja e folyamatokat.”3 Mibõl is állnak a lelki gyakorlatok? Miként érhetõ el a Krsna-bhakti? Hogyan szítsuk fel Krsna iránti eredendõ rajongásunkat? A hallás, magasztalás, emlékezés, meditáció és a többi lelki gyakorlat révén. E verseket kommentálva Srídhara Szvámí hozzáfûzi, nem szabad elvárásokat támasztanunk a hallás és magasztalás folyamatával szemben. Fohászkodjunk inkább

40

azért, hogy szolgálataink eljussanak az Úrhoz, hisz nem mi vagyunk a dolgok élvezõi – minden az õ tulajdonát képezi. A lelki gyakorlatok azonban csak egy bizonyos feltétel teljesülése esetén tekinthetõk tényleges odaadásnak. Máskülönben csak törekvésnek, tudálékosságnak, jógának vagy ami még rosszabb, bûnös cselekedetnek minõsülnek. Tényleges istenszeretetrõl csak akkor beszélhetünk, ha fölismerjük, hogy Krsnához tartozunk. Semmi sem a miénk, minden az õ tulajdonát képezi, beleértve saját magunkat is... Krsna önmagát nevezi minden cselekedet egyedüli haszonélvezõjének s az áldozatok céljának.4 Az odaadás nem olcsó dolog. A vegyítetlen odaadó szolgálat a felszabadulásnál is magasabb rendû. Az üdvösség negatív, passzív síkján túl, a pozitív oldalon Krsna az egyedüli mester, mindennek az ura. Õ az odaadás országának királya. Oda szeretnénk bebocsátást nyerni, ahol az õ édes akarata az egyetlen törvény. Milyen könnyen kimondjuk: abszolút, ám ez értelemszerûen azt jelenti, hogy az õ édes akarata a legfõbb. A valós világba csak ennek ismeretében léphetünk be. Különösképp igaz ez Gólóka esetében, ahol a teljes önátadás a minimum követelmény, szemben a Vaikuntha birodalommal, ahol még számít az igazság, ahol még vannak engedmények. Gólóka rendkívül szigorú, ott a teljes önátadás a követelmény, és mégis a tökéletes szabadság légköre uralkodik. Ha kiálljuk a próbatételeket, s feljebbvalóink elégedettek maradéktalan önfeláldozásunkkal,

41

elnyerhetjük bizalmukat. A teljes önátadásnak tökéletes szabadság a jutalma.

Jasódá mama elnáspángolja Krsnát Ez a szabadság oly mérhetetlen, hogy Krsna anyukája, Jasódá akár el is náspángolhatja fiacskáját. A helyzetet alaposabban megvizsgálva Jasódá esetében szintén a „halj meg, hogy élhess” elvre bukkanunk. Millió halált vállalna, csak hogy letörölhessen egy csöpp verejtéket fia homlokáról. Mélységes szeretete folytán inkább belepusztulna, minthogy a fáradalmak verejtékét lássa fia homlokán. Minden cselekedetét ez a szellem hatja át, s éppen ezért kap oly nagyfokú szabadságot, hogy akár el is náspángolhatja fiacskáját. Ilyenek az Abszolút játékai. Ha sikerül fogalmat alkotnunk az Abszolút végtelenségérõl és kimeríthetetlenségérõl, minden egyéb az értékét veszti. Számunkra a Himalája ugyan hatalmas, de az Abszolút szemszögébõl nézve porszem csupán. A világon minden viszonylagos. Semmi sem félemlíthet meg bennünket, haladjunk tovább, egyenesen az igazság felé. Bármikor elbukhatunk, de nem számít; meglehet éppen ez Urunk akarata. Nekünk akkor sincs más választásunk, minthogy a kegyéért esedezzünk. Ez az eredeti helyzetünk. Istentõl függetlenül nem létezhetünk, s ha tudatlanságunk folytán néha mégis így képzeljük, az csak idõleges elmezavar. Próbálhatunk

42

nélküle élni, de ezzel csak további megpróbáltatásoknak tesszük ki magunkat, és még mélyebbre süllyedünk a tudatlanságba. Míg tudatlanok vagyunk, értéktelen dolgokkal játszadozunk. Mint egy nagy játékban, a szereposztás szerint egyikünk nyer, a másikunk veszít, de végül is ez csak játék. Minden Krsna édes játéka, kedvtelése. Mikor nagy veszteség avagy nyereség ér bennünket, könnyen elveszítjük szem elõl az Úr kedvteléseit. Mintha partra vetne minket a kedvtelések hulláma, kikerülünk az isteni játék sodrásából. Ekkor úgy tûnhet, nem az õ kedvtelése a valóság. Más értelmét keressük létünknek, másmilyen célokat tûzünk magunk elé, viszonylagos érdekeket fogalmazunk meg, veszteséget és nyereséget látunk – belebonyolódunk a téveszmékbe. Valójában azonban minden az õ játéka, az õ hibátlan és tökéletes kedvtelése. A legfelsõbb szinten minden rendben van, ott minden mozzanat tökéletes.

Megátkozlak! A kuruksétrai csata után egy bráhmana, Utanka Krsnához lépett és így szólt: – Krsna, én megátkozlak téged! – Ugyan miért, kedves bráhmanám? – kérdezte Krsna. – Azért, mert te vagy a kuruksétrai csata összes bajának okozója. Te vagy a sok-sok árva és özvegy keserves sirámainak oka, bánatuk nem ismer határokat!

43

– Meglehet, a jóság szintjén vezekelve szert tettél valamelyes hatalomra, de ha valóban megátkozol, hatalmadnak vége. Átkod rajtam úgysem fog, hiszen én az isteni, tiszta jóságban létezem. Ilyen a makulátlan, hibátlan világ – indokolatlan, feltartóztathatatlan és ellenállhatatlan. A felsõbb világ hulláma az istenszeretet, az odaadás, ahol a mindenség közepének édes akaratát követi minden. Ez az isteni áramlat indokolatlan és ellenállhatatlan – ezen a síkon vessük meg a lábunkat! Az istenszeretet makulátlan, messze túl van az anyagi természet hatókörén, és indokolatlan, az örök isteni áramlat feltartóztathatatlanul hömpölyög. Ilyen az odaadás. Aki az isteni akarattal összhangban él, s ráfekszik az odaadás hullámaira, ugyanezt tapasztalja: az isteni áramlat ellenállhatatlan, semmi sem szegülhet ellene. A Bhágavata-purána szerint ilyen az istenszeretet: „Az ember magasztos hivatása Isten megszakítatlan és önzetlen szeretete, ami teljesen elégedetté teszi a lelkét.”5 Az istenszeretet a lélek legmagasabb rendû hivatása, minden kötelességünk innen ered, az istenszeretet síkjáról. Járatossá kell válnunk: olvassunk az isteni áramlás rezdüléseibõl, feküdjünk fel a hullámaira, vegyük a lehetõ legnagyobb hasznát! Táncoljunk a hullámain! Engedelmeskedjünk a láthatatlan és kifürkészhetetlen végsõ ok hívásának, ez legyen a legfõbb feladatunk! Ez az indokolatlan vonzerõ páratlan, örökérvényû és ellenállhatatlan.

44

Igazi boldogságban csak akkor lesz részünk, ha elragad bennünket az istenszeretet ellenállhatatlan, harmonikus hulláma, hiszen a mindenség alapja az istenszeretet. Ez a felsõfokú eksztázis. Bármivel találkozzunk is az életben – siker és kudarc, gyõzelmek és veszteségek – minden eltörpül az élet e magasztos eszméjének fényében. Ne hagyjuk, hogy a sikerek és kudarcok akadályt gördítsenek elénk az igazság felé vivõ úton!

A Bhagavad-gítá Krsna azt mondja Ardzsunának a Bhagavad-gítában: „Te csak a hivatásodra figyelj, ne is törõdj munkád eredményével! Az eredmény tõlem függ, a felelõsség az enyém!”6 Ez a magasabb rendû megfontolás a tábornok vezényszavához hasonlatos: „Indulj! Elõre! A katonáim vagytok, engedelmességgel tartoztok nekem. Meglehet, önfeláldozásotok révén vívjuk majd ki a gyõzelmet, de ez nem a ti dolgotok. Katonák vagytok, sokan közületek elesnek majd, de a haza megmenekül!” Csak ebben a szellemben szabad feláldozni a sok-sok értékes életet. De mi, katonák, nem latolgathatjuk, végül nyerünke vagy veszítünk? Két dologra ügyeljünk: ne csak akkor cselekedjünk, ha élvezhetjük tetteink gyümölcseit, sõt, ne is tartsunk igényt semmiféle eredményre. Ezt jól a szívünkbe vésve teljesítsük kötelességünket Krsna

45

iránt, ami nem más, mint az odaadó szolgálat. Ez a Bhagavad-gítá mondandója. A Bhagavad-gítá szerint nem tudjuk megváltoztatni a környezetünket, ezért ha békességre vágyunk, nekünk kell alkalmazkodnunk a körülményekhez. Ebben rejlik a Gítá tanításának lényege: nem vagyunk urai a környezetünknek, ezért inkább alkalmazkodjunk ahhoz, ami körülvesz bennünket. Környezetünk megregulázása helyett inkább önmagunk fegyelmezésére fordítsuk minden erõnket. Ez a lelki élet sikerének kulcsa. Az istenszeretet nem függ a környezettõl vagy mások viselkedésétõl. Ennek az isteni áramlásnak a hamis énünkön kívül semmi más nem állhat útjába. Mi vagyunk saját magunk legfõbb ellenségei. „Javíthatunk, de ronthatunk is helyzetünkön. Önmagunk legjobb barátja, de legveszedelmesebb ellenfele is mi magunk vagyunk.”7 Ha õszinték vagyunk, semmiféle külsõ erõ nem akadályozhat bennünket. A kezdõk számára persze nem közömbös, megfelelõ-e a környezetük a lelki fejlõdés szempontjából vagy sem. De még ez is az ember õszinteségének fokától, vagy korábbi jámborságától függ. Krsna biztosít bennünket: „Ott leszek, vigyázok rád a bajban. Mindentudó és mindenható vagyok, és aki hozzám fordul, azt én megoltalmazom.”8 Így történt ez hajdanán Dhruvával, Prahláddal és másokkal. Az õszinteség verhetetlen. Akár a nehézségek is javíthatják helyzetünket, ha a

46

megfelelõ módon viszonyulunk hozzájuk. Magasabb szempontból nyilvánvaló, hogy minden a mi érdekünkben történik.

A Bhágavata-purána A Bhágavata-purána minden élethelyzetre érvényes, egyetemes tanácsot fogalmaz meg: inkább önmagunkat hibáztassuk, mint másokat. Töretlenül tiszteljük az Urat, s tekintsünk mindent az õ kegyének.9 Ahogy a gyógyszer nem mindig ízlik a betegnek, mégis a javára válik, úgy pillanatnyi helyzetünket is kellemetlennek tartjuk, ha nem felel meg az elvárásainknak. A fenti vers azonban a szentírások legfontosabb tanácsa, amit betartva sorsunk nyomban jóra fordul. Óvakodjunk a környezet hibáztatásától, a történtek mögött igyekezzünk mindig a legjobb barátunkat, Krsnát látni. Az õ figyelmét semmi sem kerülheti el, aggodalomra tehát semmi okunk. Rádhárání sem hibáztatja Krsnát. Jóllehet mindenki azt mondja, Krsna hûtlenül elhagyta a pásztorlánykákat, õ mégsem panaszkodik. – Nem Krsna a hibás, csupán balsorsomnak köszönhetõ, hogy oly hosszú ideje nem láthattam. Õ nem rossz, minden bizonnyal magamnak köszönhetem ezt az áldatlan helyzetet. Ezzel Rádhiká a Krsna szolgálatáért versengõ pásztorlánykák békességét is biztosítja.

47

Krsnadász Kavirádzs gószvámí rávilágít e rendkívül fontos kérdésre. Szerinte Rádháránínak nem volna kifogása vetélytársai ellen, ha ugyanolyan boldoggá tudnák tenni Krsnát, mint õ. De tudván tudja, hogy a többiek erre nem képesek, ezért nem különösebben értékeli próbálkozásaikat, amikor az õ helyére pályáznak. Ez Rádhiká harca. „Ha értenék, hogyan kell szolgálni Krsnát, s boldoggá tudnák tenni õt, nem volna egy szavam sem. De nem képesek erre; mégis erõszakoskodnak, és szolgálatokat követelnek maguknak? Ez tûrhetetlen!”

A leprás bráhmana Krsnadász Kavirádzs gószvámí az ilyesfajta odaadás egyik példáját idézi a Puránákból. Élt egyszer egy igen hûséges asszony, aki nagyon szépen szolgálta leprában szenvedõ férjét. Egy nap a szent folyó partján a férjét mosdatta, ám azt elbûvölte az ott sétáló prostituált, Laksahírá nem mindennapi szépsége. A hölgy neve arra utalt, hogy szépsége csak százezer gyémánt fényéhez és ragyogásához volt fogható. A leprás bráhmana ellenállhatatlan vonzalmat érzett. Az asszony kedvetlennek látta férjét, s hazaérve megkérdezte: – Miért vagy olyan szomorú? – Az a kéjnõ megigézett, gondolni sem bírok másra. – Megkívántad õt? – s férje igenlõ válasza hallatán az asszony elindult. Mûvelt bráhmana létére szegény

48

volt, így beállt a kéjhölgyhöz cselédnek. Nemes származása ellenére minden fizetség nélkül vállalta a cselédmunkát. Szorgalma felhívta magára a ház úrnõjének figyelmét. Megtudakolta, ki takarít ilyen ügyesen és szépen. Így tudta meg, hogy minden reggel eljön a házhoz egy bráhmana hölgy, és sok alantas munkát elvégez. A többi szolga megpróbálta lebeszélni, de õ hallani sem akart róla, mindenképpen találkozni akart a ház úrnõjével. – Rendben van, holnap eljöhet – mondta Laksahírá. Másnap reggel a bráhmana hölgy elõadta kérését: – Férjem nagyon vonzódik hozzád, szeretném, ha boldoggá tennéd. Nekem, mint odaadó feleségnek nincs más vágyam, minthogy elégedettnek lássam a férjemet. A prostituált mindent megértett, s mindkettõjüket meghívta másnap ebédre. Az asszony mindent elmondott a férjének, s másnap együtt érkeztek Laksahírához. Az alkalomhoz illõen pompás lakomával készültek. Két terítéket szolgáltak fel. Az egyik csupa vegetárius fogás: banánlevélen megszentelt étel (praszádam), s agyagkorsóban tiszta Gangesz-víz. Mellette a másik: gazdag arany és ezüst edényekben pompás fogások és húsételek gõzölögtek. A terítékek és az ülõhelyek finom ízléssel voltak elrendezve. Az egyik fajta étel tiszta, a jóság minõségében, a másik szenvedéllyel teli. A prostituált összetett kézzel invitálta õket, s az ételekre mutatott:

49

– Ez Istennek szentelt étel, ott, azok a gazdag fogások hússal készültek. Fogyasszatok, amelyikbõl csak tetszik. A leprás bráhmana természetszerûleg a tiszta, megszentelt ételt választotta, s nekilátott az ebédnek. Mikor befejezte, a kéjhölgy így szólt: – Feleséged olyan, mint ez a szent étel: jóságos természetû, én pedig a szenvedélyes dolgokhoz hasonlítok: csupa arany, ezüst, gazdag ételek, hús... A hús látszólag nagyon vonzó, de valójában tisztátalan és szenynyes, ezért elutasítottad. De akkor miért jöttél el hozzám? A bráhmana észhez tért: – Valóban, tévedtem! Isten üzent rajtad keresztül! Hiú vágyaimnak vége, és most boldog vagyok. Te vagy a gurum. Miért is állt e hûséges asszony a kéjnõ szolgálatába? Kizárólag a férje kedvéért. Rádhárání is kész volna szolgálni vetélytársait, a másik tábort, ha valóban boldoggá tudnák tenni imádott Krsnáját. Csakhogy erre nem képesek, s mégis követelõznek. Szó sincs arról, hogy Rádhárání attól tartana, neki kevesebb jut. Nem ez motiválja, hisz környezetében nem lát semmi rosszat, a kellemetlenségekért önmagát hibáztatja. Így viselkedik Krsna egy igaz híve, hiszen ekként fedezhetõ föl mindenben az abszolút jó. Végsõ soron minden az abszolút jó része. Nem könnyû, mégis arra kell törekednünk, hogy a körülményekben csak

50

jóakaratot lássunk, a külvilágból csak ösztönzõ erõt merítsünk. Így minden esemény a mi tisztulásunkat szolgálja majd.

A valóság mélységes látomása A Bhágavata-purána arra biztat bennünket, igyekezzünk a dolgok mélyére látni, így fölfedezhetjük örök jóbarátunkat. Ha mi magunk nagylelkûen viszonyulunk környezetünkhöz, bizonyosan kapcsolatba kerülünk az igazi nagylelkûséggel. Ez a lelki élet alapelve. Ezzel a látásmóddal fürkészve a valóságot megleljük igazi otthonunkat. Prahlád bátran viselte a megpróbáltatásokat, s végül kiállt minden próbát. Gonosz apjának számításai kudarcot vallottak, tévesen mérte fel környezetét, ellenben Prahlád, finomabb látásmódjának köszönhetõen helyesen látta a valóságot. Prahlád mindenben Krsnát látta. Végsõ soron mindent Krsna irányít. Semmi ne tántorítson el bennünket, ne csüggedjünk, bármilyen áthághatatlannak tûnõ akadállyal találjuk is szembe magunkat. Krsna mindig velünk van. Meglehet, néha úgy tûnik, a körülmények összefogtak ellenünk, ám mégsem így van. A tiszta tekintet elõl Krsna nem tud a jelenségek mögé rejtõzni, a háttérben mindig fölsejlik mosolygós arca. Ilyen az odaadó szolgálat. Krsna páratlanul szép, és alig várja, hogy elfogadhassa szolgálatainkat.

51

Isten és hívei A lelkünk mélyén rejlõ kincseket csakis a szentek, a guru és az írások segítségével tárhatjuk fel. Tudnunk kell, minden valóságos nektár, csakhogy mi elzárjuk magunkat az életadó nektártól, s inkább mérget kortyolunk, abban a hiszemben, hogy az a javunkra válik. Értsük meg, a nehézségekért nem okolhatunk senki mást. Nem érhet vád senki mást – ez az igazság. Szégyenünkért, elesett helyzetünkért mi magunk vagyunk felelõsek. Ilyen az önismeret útja: tanuljuk meg kritikusan vizsgálni önmagunkat, környezetünket pedig igyekezzük elfogadni. Nagyrabecsüléssel adózzunk Krsnának s a híveinek, de mindenki mást is tiszteljünk. Isten senkit sem hatalmazott fel arra, hogy bennünket bántson. Ha mégis úgy tûnik, az csak hamis látszat. A sérelmek és bántás veszélye hamis és félrevezetõ, csak látszólag valós. Ez persze nem igazolja a másokkal szembeni erõszakot vagy az elnyomást, ám abszolút szemszögbõl nincs veszteség. Az odaadás legfelsõbb szintjét elérve alaptalan aggodalmunk szertefoszlik, s belátjuk, környezetünk mindig is jóindulatú volt irántunk. A félreértés nem más, mint illúzió. Az a bajok forrása, ha a dolgokat önzõ szempontból értékeljük, s nem az egyetemes érdek fényében. Elõbb-utóbb rá kell ébrednünk, látásunkat az abszolút érdek helyett az önzés irányította. Ez volt az oka szenvedéseinknek, de most

52

végre beláthatjuk, hogy az abszolút érdeke a mi személyes érdekeinket is felöleli. A mondás szerint csak a rossz munkás hibáztatja a szerszámait. Környezetünk a karmánk szerint alakul. Ha a környezetet okoljuk, olyasmit bírálunk, amit karmánk révén mi magunk teremtettünk. A táplálkozás természetes következménye az ürítés. Ostobaság volna a székletet hibáztatni amiért van, hiszen ez az evés szükségszerû következménye. Jelenlegi helyzetünk sem más, mint tetteink visszahatása. Hibás tetteink következményeit okolni pedig hiábavaló idõvesztegetés. Minden körülmények között a Bhágavata-purána tanácsa vezéreljen bennünket. Bármi történjék is velünk, az Krsna jóváhagyásával történik, az õ tekintetének sugarában, s így nem lehet rossz. Minden tökéletes; tökéletlenség csak mibennünk van. Minden erõnket latba vetve végezzük hát kötelességünket, mert így nyomban megszabadulhatunk minden bajtól. Ez a Bhágavata -purána legfontosabb tanácsa.

Gondviselõnk szeme A környezõ világ nem élettelen, megvan a maga irányítója. Fejünk felett ott ragyog a nap, gondviselõnk szeme pedig rajta van minden tettünkön – a Rg-véda ezzel a hasonlattal él.10 Bármihez fogunk is, ne feledjük, gondviselõnk szeme mindig éberen figyel

53

bennünket, látja, mit teszünk, mi történik velünk. Ezért nem kell aggódnunk környezetünk és a körülmények miatt. A Bhágavata-purána hozzáteszi: „Ne nyugtalanítson a környezeted. Figyelmesen végezd a feladatod. Minden idegszáladdal koncentrálj arra, amit éppen csinálsz, s azon nyomban megszabadulhatsz a hamis öntudat fekete dobozától. Így csatlakozhatsz a tánc, az ének és az ujjongás egyetemes áramához és bebocsátást nyerhetsz az Úr kedvteléseibe.” Önzõ érdekeinktõl szenvedünk valahányan a konfliktusok és visszahatások, jó és rossz, öröm és bánat kettõsségei közt, ám a lelki világban mindent tudatosság és boldogság tölt el. Nemcsak teljes önátadásra van szükség, hanem az Úr jóindulatát is el kell nyernünk. Hadd ragadjon magával minket az Úr jóindulatának ellenállhatatlan áradása – ez Vrndávan. Bármit kérjenek is gondviselõink, minden erõnkkel igyekezzünk eleget tenni kívánságuknak. Tanácsaikat tekintsük Krsna útmutatásának! Minél jobban megszívleljük szavaikat, annál több lelki haszonra tehetünk szert. A Bhágavata-purána, a Bhagavad-gítá, a Védák, az Upanisadok s az Úr sok más képviselõje segít visszatalálnunk igazi otthonunkba. Egyelõre még az önös érdek világában élünk, de gondviselõink az eleven lelki világba vezetnek minket, hogy az Úr kedvteléseinek részeseivé válhassunk.

54

Ellenséges öntudat – igazi én Köröttünk minden a tökéletes világ eltorzult tükörképe. Ott minden a helyén van, beleértve a szolgálatok sokféle változatát is, köröttünk azonban a lelki harmóniának csak torz vetületét látjuk. A világ forgatagát magunk mögött hagyva ne a lelki öntudatlanság örömés bánatmentes állapotára vágyakozzunk. Egyelõre a hamis öntudat ellenséges befolyása alatt állunk, igazi énünk viszont a lelki világ részese. Ne feledjük, a lelki világ a gyönyörû és elbûvölõ tapasztalatok kimeríthetetlen tárháza. Az odaadás jógája érett vallásosság a maga teljes pompájában, ami egészen a szeretet érzéséig terjedõen felöleli az ember s Isten viszonyát. A lelki világban makulátlanul tiszta, tökéletes, és fölöttébb kívánatos formában leljük meg mindazt, amire csak szükségünk lehet a helyes irány követéséhez. Itt csak tompa árnyék, halvány utánzat övez bennünket, a valóság azonban az érett istenhit, a szeretõ odaadás, mely szerint a végtelen alászáll, és magához öleli a végest. Ez Vrndávan. Ilyen az érett vallásosság: az odaadó szolgálaton keresztül a mindenség egy parányi és hanyag részecskéje is megtapasztalhatja a Végtelen gyönyörteli ölelését. Vrndávanban senki sem érzi mellõzöttnek magát. Ott minden homokszem, minden fûszál önálló, megbecsült

55

személy. Az anyag világában még a nagy dolgok is jelentéktelenek, mit sem szólva a homokszemekrõl. Vrndávanban azonban minden és mindenki különös gondoskodást élvez. Ilyen az érett vallásosság a maga teljes pompájában. Ezt magyarázza a Bhágavata-puránában Sukadév gószvámí is, aki meglepõ tényt tár föl Paríksit király elõtt. Mikor Krsna Vrndávan erdejébe indul, lótuszvirág lábainak érintése nyomán a Föld úgy érzi, mintha az Édes Abszolút személyesen ölelné a karjaiba. Érthetetlen! Barátai, a pásztorfiúk istenítik õt, s mikor az erdõn jár, a talaj, a fák, s minden egyéb, ami a közelébe kerül, a legmagasabb szintû, legintimebb érzéki gyönyört, a teljes boldogságot tapasztalja!11

Hitvesi viszony Vrndávanban a föld is a hitvesi viszony gyönyörét élvezi. Krsna elbûvölõ vrndávani játékai láttán Brahmá, az univerzum mérnöke így szólt: „Hogyan is érthetnénk meg Téged, Uram? Az Úr Nárájant még csak ismerem valamelyest, hisz õ jelöli ki a feladataimat. De te hirtelen toppantál elibém, s egy csöppet sem értelek. Felfoghatatlan!” Brahmá mindent elkövetett, csak hogy próbára tegye Krsnát. Ellopta a pásztorfiúkat s a borjakat, de meglepetve azt vette észre, hogy semmi sem változott. Krsna körül továbbra is ott voltak barátai és a borjak, s bol-

56

dog játékaikat élvezték. Krsna kimeríthetetlen, hisz még Brahmá, az univerzum teremtõje sem tudta megzavarni játékait. Krsna a saját édes akarata folytán hódol kedvteléseinek. Brahmá megtett minden tõle telhetõt, de Krsna páratlan hatalma zavarba hozta. Nem értette, hogy Krsna látszatra egy kisfiú a pásztorok népe közül, mégis maga Isten, nagyobb az Úr Nárájannál is. Kijózanodva aztán bocsánatért esedezett. Mi haszna az észnek? Képesek vagyunk-e felbecsülni a végtelent? Csaitanja Maháprabhu nem erre bíztat. Szerinte az ész alkalmatlan a végtelen megértésére. „A Végtelen törli az ember értelmét, abszolút síkon az értelem már nem mérvadó. Az ész csak ellenség; érzéssel, ízléssel, szívvel próbáld megérteni. Az ész becsap, megzavar és hátráltat a fejlõdésben.” Egyedül a hit segít, másként senki sem juthat el arra a síkra. A Napot vagy Holdat nem érhetjük el kezünkkel vagy egy hosszú bottal, de a fejlett technika segítségével igen. A magasztos valósággal is csak egy módon, a hit segítségével kerülhetünk kapcsolatba. A hit a legbiztosabb közvetítõ, de még ez is eltörpül minden ok legvégsõ oka mellett, akivel a kapcsolatot keressük. Parányi lelkek vagyunk csupán, meddig terjedhet a hitünk? Milyen tágas és milyen mély? Mit ragad meg? A Végtelent kutatjuk, s mégis aggodalmaskodunk? Nem merjük a hitünkre bízni magunkat, tartva a csalódástól, félrevezetéstõl? Ugyan mennyi hit

57

rejlik parányi szívünkben? A végtelenségrõl csak a tenger vagy a határtalan égbolt kapcsán alkothatunk fogalmat, de az összehasonlítás próbáját ezek sem állják ki. S hogy milyen a Végtelen? Nos, onnan származik minden, általa létezik minden, s végül visszatér belé minden, a mindent felölelõ, átható irányító, a mindenkit vonzó s mindent átérzõ Abszolút. A Végtelen tökéletes, akárcsak a környezet. Változtatni, javítani csak saját magunkon kell. A környezetben minden a helyén van, nekünk kell jobban alkalmazkodnunk. Bízzunk nyugodtan mindent a Legfelsõbb Úrra! A ráhagyatkozás békével tölti majd el szívünket, s lelki életünkben egyre gazdagabb fölismerésekre vezet.

58

Jegyzetek 1. sarvopädhi-vinirmuktaà tat-paratvena nirmalam | håñékeëa håñékeça-sevanaà bhaktir ucyate || Istenszeretet az, mikor a feltételektõl mentes, makulátlan érzékekkel szolgálják az érzékek Urát. (Rüpa gosvämé: Bhakti-rasämåtasindhu 1.1.12. idézi a Närada-païcarätra versét) 2. anyäbhiläñitä-çünyaà jïäna-karmädy-anävåtam | änukülyena kåñëänuçélanaà bhaktir uttamä || (Rüpa gosvämé: Bhakti-rasämåta-sindhuù 1.1.11.) 3. çravaëaà kértanaà viñëoù smaraëaà päda-sevanam | arcanaà vandanaà däsyaà sakhyam ätma-nivedanam || iti puàsärpitä viñëau bhaktiç cen nava-lakñaëä | kriyeta bhagavaty-addhä tan manye ’dhétam uttamam || A második szakasz szó szerinti fordítása: „Bizony azt vélem a legkiválóbbnak, amit tanultam, ha e kilencrétû Visnu-bhaktit ajánlja az ember Bhagavánnak.” (Bhägavata-puräëa 7.5.23-24.; Prahlád válasza atyja kérdésére) 4. ahaà hi sarva-yajïänäà bhoktä ca prabhur eva ca | na tu mäm abhijänanti tattvenätaç cyavanti te || Mert bizony én vagyok minden áldozat élvezõje, és (én vagyok) az Úr. Ám (a félistenek imádói) nem ismernek fel igazán, ezért visszaesnek. (Bhagavad-gétä 9.24.) 5. sa vai puàsäà paro dharmo yato bhaktir adhokñaje | ahaituky apratihatä yayätmä suprasédati || (Bhägavata-puräëa 1.2.6.) 6. karmaëy evädhikäras te mä phaleñu kadäcana | mä karma-phala-hetur bhür mä te saìgo’stv akarmaëi ||

59

A cselekvéshez jogod van, ám (tetteid) gyümölcseihez sohasem. Ne légy a tettek gyümölcsének oka, s ne ragaszkodj a tétlenséghez se! (Bhagavad-gétä 2.47.) 7. uddhared ätmanätmänaà nätmänam avasädayet | ätmaiva hy ätmano bandhur ätmaiva ripur ätmanaù || Emelkedjék az ember elméje segítségével, s ne lefelé csússzon, mert bizony az elme az ember barátja és ellensége is lehet. (Bhagavad-gétä 6.5.) 8. pärtha naiveha nämutra vinäças tasya vidyate | na hi kalyäëa-kåt kaçcid durgatià täta gacchati || Pártha! Sem itt (e világon), sem amott (a következõ létben) nem ismer pusztulást, mert a jótevõ bizony nem jut rossz sorsra. (Bhagavad-gétä 6.40.) 9. tat te ’nukampäà su-samékñamäëo bhuïjäna evätma-kåtaà vipäkam | håd-väg-vapurbhir vidadhan namas te jéveta yo mukti-pade sa däya-bhäk || Aki a kegyedbe vetett mély meggyõzõdéssel él, / miközben türelemmel viseli korábbi tettei keserû visszahatásait / s szívében, szavaival és tetteivel is néked hódol, / bizonyosan méltó a fölszabadulásra, aminek méltó örököse. (Bhägavata-puräëa 10.14.8.) [Csaitanja Maháprabhu a mukti-pade (az üdvösség helyzete iránt) kifejezést eltérõen értelmezi, a pada szó további jelentéseinek (láb, illetve oltalom) megfelelõen: ki így él, az üdvösség urának (kinek lábainál hever az üdvösség, s kinél az üdvösség is menedéket lel) szentelve magát, ...] 10. om tadviñëoù paramaà padaà sadä paçyanti sürayaù | divéva cakñurätatam ||

60

Óm! Ama Visnu legfõbb hajlékát látják mindig a csillag-bölcsek, mint az eget betöltõ (isteni) szemet. (Åg-veda 1.22.20.) 11. barhäpéòaà naöa-vara-vapuù karëayoù karëikäraà bibhrad väsaù kanaka-kapiçaà vaijayantéà ca mäläm | randhrän veëor adhara-sudhayäpürayan gopa-våndair våndäraëyaà sva-pada-ramaëaà präviçad géta-kértiù || Pávatollas fejdísszel ékesen, kék karnikára-virágot tûzve füle mögé, aranyszínben pompázó ruhában, vaidzsajanti virágfüzérrel a nyakában (Krsna) mint a legkiválóbb táncos lépett Vrndávan erdejébe, lábnyomaival szentelve azt meg. Fuvolájának nyílásait ajkainak nektárja töltötte csordultig, a pásztorfiúk pedig a dicsõségét zengték. (Bhägavata-puräëa 10.21.5.)

61

Isten szeretõ Isten szeretõszemének szemének sugarában sugarában A Rg-véda egyik himnusza így szól: „Óm! Ahogyan a Nap égi sugarai láthatók a világi szem számára, úgy látják a bölcs és tanult bhakták folyton az Úr Visnu legfelsõbb hajlékát. Mivel e nagybecsû s lelkileg megvilágosodott bráhmanák látják a lelki világot, arra is képesek, hogy másoknak megmutassák az Úr Visnu ama legfelsõbb hajlékát.”1 Szentséges Urunk isteni lábai a fejünk felett ragyogó naphoz foghatók. Mintha gondviselõnk vigyázó tekintete kísérne minket figyelemmel. Bennünket nem az objektív, hanem a szubjektív valóság érdekel, próbáljunk ebben a szubjektív viszonyrendszerben élni. Sose gondoljuk nagynak, magabiztosnak vagy éppen szilárd talajon állónak magunkat. Ne feledjük, tudatunk fölött ott a legfelsõbb tudat, mindig éber gondviselõnk figyelõ szemének sugarában élünk. Ne alant keressünk támaszt, hisz fölülrõl száll ránk az oltalom. Õ a mi védelmezõnk, az õ isteni világának oltalmában állunk.

62

Ez a Rg-véda egyik legfontosabb himnusza. Mielõtt bármely új feladathoz látnánk, gondoljunk bele helyzetünkbe. A mantra emlékeztet: gondviselõnk Naphoz hasonlatos éber szeme mindig rajtunk van. Ahogy a fény hatol át rajtunk, s mindent láthatóvá tesz, az õ pillantása elõl sem marad rejtve semmi. Mindig ebben a tudatban lássunk munkához. Sose higgyük, hogy két lábbal, szilárdan állunk a földön s kegyétõl függetlenül is betölthetjük hivatásunkat, gyakorolhatjuk kötelességünket. Az Istenhez fûzõdõ kapcsolatunk éppen olyan, mint a napfény s a Nap viszonya. Ahogyan a napsugarak forrása a Nap, mi, tudatszikrák a tudatos világból származunk, az a mi szülõföldünk. Az isteni birodalomból jövünk, s az istentudat Krsna-tudatosságot jelent. Tudatos lények vagyunk, sõt, tudat vagyunk, s tudatunk hivatása a Krsna tudat. Ez a mi eredendõ helyzetünk. Kapcsolatban állunk a Krsna tudattal, Krsna világának vagyunk a részesei, s mégis itt bolyongunk az anyagi tudat, az illuzórikus téveszme idegen földjén. Idetartozónak véljük magunkat, ám ez tévedés. A tudatos világ részei vagyunk, a Krsnáról tudatos világ részei, mégis az anyagi létfelfogás, a matéria birodalmába tévedtünk. Az anyagot, a realitás objektív oldalát leigázhatjuk, kihasználhatjuk, szubjektív oldala azonban tiszteletet érdemel. Ez a szubjektív viszony a magasabb rendû létezõ iránti tiszteleten alapul, nem pedig a kihasználáson vagy élvezetvágyon. A valódi boldogság, az isteni öröm a szolgálatból fakad, nem a kihasználásból.

63

Igyekezzünk megérteni mindezt. Bhaktivédánta Szvámí Mahárádzs egyszer megemlítette, hogy a New York-i mérnökök tömérdek felhõkarcolót építettek, amik ugyan sokáig állnak majd, ám azzal nem törõdtek, meddig tart az õ életük. Az épületek sokáig fennmaradnak, de a bentlakók elfelejtik, hogy a testük mulandó. Az emberek folyton a külvilággal, az objektív oldallal foglalkoznak, s elhanyagolják a szubjektív értékeket. A tárgyak érdeklik õket, nem pedig használóik. Úgy gondolják, az objektív világ élvezõinek nincs szüksége szubjektív gyarapodásra. Minden figyelmüket az objektív oldalnak szentelik, s teljesen megfeledkeznek a szubjektív aspektusról.

Tudatsugarak Helyzetünk olyan, akár a napsugaraké. A napsugarak eljutnak a földre, végigpásztázzák a dombokat s a vizeket, mégsem idevalósiak. Nem, nem a beragyogott Földhöz tartoznak, hanem a Naphoz, ahonnan származnak. Ilyenek vagyunk mi is. Tudatsugarak gyanánt pásztázzuk be az anyagi világot, mégsem vagyunk idevalósiak. A tudatos világhoz tartozunk, a spirituális Nap az igazi otthonunk. Onnan származunk, akár a napsugarak a Napról. Bár a földi világba tévedtünk, szülõföldünk mégis a tudatos nap – biztatnak a Védák. Tõle származunk, õáltala létezünk, és hozzá térünk majdan vissza. Így kell lássuk a valóságot. Tudatos lények lévén eredetünk a

64

tudat forrásában keresendõ. Légy akár állat vagy madár, lakj a földben, vízben vagy a levegõben, bármilyen helyzetben is vagy, forrásod a tudat, a lét, mint ahogyan a napsugarak forrása a Nap. A Védák azt mondják: „Idegen vagy ezen a földön. Meglehet, itt raboskodsz, ám ez nem az otthonod. A magasztos világ a te reménységed, hisz természeted szerint oda tartozol. Onnan származzék a táplálékod, lételemed, mindened, mert itt az anyag világában minden méreg a számodra.” Tudatos mivoltunk fölismerése nagyon közel jár eredeti természetünk megtapasztalásához, ám tovább lépve a tudat világában ennél sokszorta értékesebb kincsekre bukkanunk. Amint túljutunk a fény-tudat világosságán, megleljük valódi létszükségletünket: a boldogságot, eksztázist és az istenszeretetet. Miután megerõsödtünk a tudatosság síkján, vessük meg lábunkat az isteni szeretet, gyönyör és szépség birodalmában. Ott próbáljunk boldogulni, ne itt, az anyagi világban. Az eksztázis túl van a világosságon, a lelki rajongás messze fölülmúlja a tudatosságot. A szépség és vonzerõ magasan a tudat s az értelem fölött áll. Az érzés önmagában még nem minden, az érzésnek irányulnia kell valamire. Tökéletes az, ami pazar szép és túlcsordul az eksztázistól. A puszta lét s a tudat önmagában még nem tökéletes, az eksztázis azonban maga a tökély. Az eksztázisnak, istenszeretetnek s az isteni szépségnek szükséges elõfeltétele a tudat és a lét.

65

A lelki valóság három összetevõje a lét (szat), a tudat (csit) és az eksztázis (ánanda). E három közül a legfontosabb az eksztázis, ez a lelki valóság legigazibb képe. Az eksztázis önmagában is létezhet, de sem a lét, sem a tudat nem teljes önmagában. Az öntudatlan lét céltalan, a tudat pedig boldogságra szomjúhozik. A tudatos lét kutatja saját boldogságát, az eksztázist. Az eksztázis önálló és határozott tény, aminek a lét s a tudat az alárendeltje csupán. Aki felismeri a Krsna iránti odaadás eksztázisát, megszabadul a halandó világ rabságából. Többé semmitõl sem kell tartania, még itt, az elmúlás felé rohanó anyagi létezésben sem. A földi élet nem nyújt beteljesülést, sõt, a létünk forog kockán – a mulandóság bármely percben elnyelhet minket.

Vesd bele magad a valóságba! Az eksztázis síkjára azonban csak akkor juthatunk el, ha belevetjük magunkat a valóságba. Nem rekedhetünk meg a felszínen, a formaságoknál. Rossz helyen keressük boldogságunkat, ha minden figyelmünket a külsõségek kötik le, s közben szem elõl tévesztjük a lényeget. Elsõ pillantásra úgy tûnhet, Csaitanja Maháprabhu és egy közönséges látogató egyaránt az Úr Dzsagannáth kegyszobrát látja a templomban. Ahol mi csupán egy fából faragott szobrot látunk, õ örömkönnyekre fakadt, mert Istent látta benne. Vajon mely valóságot fürkészi az õ tekintete? Mi csak egy fabábut látunk, Maháprabhu azonban

66

egészen mást érzékel. Elég volt reápillantania, s az öröm ellenállhatatlan könnyei elborították szemét. Melyik világban, mely valóságban él õ? Maháprabhu a túloldalról, a szubjektív valóság síkjáról szemléli a világot. Hogyan tekintsünk hát a kegyszoborra? Isten képmása nem evilági dolog, tanuljuk meg helyesen szemlélni. Mi több, fordítsuk meg látásmódunkat: ne mi akarjuk megtekinteni az Úr képmását, vegyük észre, valójában õ szemlél bennünket. Az elesett lelkek megsegítése végett szállt alá az anyagi világba, hogy visszavezessen minket saját hajlékára. Rámánudzsa szerint Isten ötféleképpen nyilvánul meg: mint a transzcendens Legfelsõbb Lény (para); önmaga hasonmásaiként (vjúhák) sajátos hivatással és alakban létezik; avatárok formájában – mint Matszja, Kúrma, Varáha és mások – alászáll a világba (vaibhava alak); Felsõlélekként (antarjámí) áthat minden szívet és lelket, minden tudatszikrát; s végül a templomban imádott kegyszoborként (múrti) fizikai szemünk számára is látható formában nyilvánul meg. Ebben a formájában láthatjuk, megérinthetjük és szolgálhatjuk, konkrét formája a mi felfogásunkat könnyíti meg. Csaitanja Maháprabhu szemét könnyek fátyolozták, mikor Dzsagannáth kegyszobrára pillantott. Nem a külsõ formát, a fából faragott alakot látta, hanem a valóság egy mérhetetlen magas síkján Krsnával találkozott. Krsnán elmélkedve gondolataiba mélyedt: „Az Úr Dzsagannáth alászállt, s elesett lelkek millióit igyekszik

67

megmenteni elsõsorban azzal, hogy a néki szentelt ételt osztogatja mindenkinek. Áldó jelenléte könnyít a világ terhein.” Az odaadó szolgálat a legjobb segítõ munka. Gurumahárádzsánk mindig azt mondta, az emberek Krsnára éheznek. Az éhínség nem élelemhiány miatt lépett fel; a világ Krsna hiányától szenved, keveset hallani róla, nem dicsõítik õt eleget. Nyissunk népkonyhákat, és oszszuk a Krsna iránti odaadás ételét mindenkinek! Maháprabhu azt mondta: „Akivel csak találkozol, beszélj neki Krsnáról!”2 Oly sok éhezõ ember van a világon, adjunk mindenkinek, akivel csak találkozunk, a Krsna tudat életmentõ ételébõl, hirdessük Krsna üzenetét! Ez a lelkesedés fûtötte Bhaktisziddhánta Szaraszvatít, s ezt vitte véghez Bhaktivédánta Szvámí a nyugati világban. Gurumahárádzsánk szerint nincs és soha nem is volt más ínség, mint Krsna üzenetének, emlékezetének, tudatának hiánya. Létfontosságú szükségünk van Krsnára, õ éltet bennünket. Csaitanja Maháprabhuként maga Krsna hirdeti a Krsna iránti odaadást. Vaszudév Ghós ezért azt mondta: „Az Úr Gauránga a szemem fénye, életem egyetlen forrása. Ha õ nem lenne, nem is élhetnék. Általa oly finom és tápláló ételhez jutottam, ami nélkül el sem tudnám képzelni az életem.”3 A Krsna tudat maga az életerõ. Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Prabhupád mindent megtett, hogy India népét tudatosabbá tegye Krsnáról, Bhaktivédánta Szvámí Ma-

68

hárádzs pedig szerte a világon tette ugyanezt. Kettõjük, valamint Csaitanja Maháprabhu kegyének köszönhetõen rengetegen kerültek kapcsolatba Krsnával. Haridász Thákur egyszer így szólt Csaitanja Maháprabhuhoz: „Ahogyan te zenged az Úr Krsna szent neveit, azzal a mozgó és mozdulatlan lényeket is elárasztod a Krsna tudat táplálékával. Bármilyen helyzetben legyenek is, életük tökéletessé válik. Értesültem vadonbéli utazásodról, mikor a szent neveket énekelted s táncoltál, az elefántok és tigrisek pedig csatlakoztak hozzád. A vadállatok is Krsna szent nevét zengedezték és veled táncoltak. Okkal mondom hát, hogy a fák s a kövek is elérik a végsõ célt és tudatossá válnak Krsnáról, ha te énekled a szent neveket. Milyen ellenállhatatlan Krsna tudatot eredményez a te mantrázásod!” Krsna szent neveinek zengése érdekében nekünk is cselekednünk kell. Mindig dicsõítsük a szent neveket, méghozzá a Csaitanja Maháprabhu által javasolt szellemben. Legyünk alázatosak és viseljük türelemmel, ha megbántanak. Ne saját pozíciónk védelme, vagy a megbecsülés vágya hajtson bennünket.4 Sértés az, ha az alacsonyabb szembeszegül a magasabb rendûvel, ez mindenképpen kerülendõ. Az alapfokú oktatás is oktatás, de nem kelhet versenyre a felsõfokú képzéssel, erre ügyelnünk kell. Látnunk kell a különbséget a kettõ között, s az alapképzést nem tekinthetjük felsõfokúnak. A bengáli mondás szerint a csekély tudás veszélyes. Legyünk óvatosak, ne

69

higgyük az alapokat felsõfoknak, máskülönben felfogásunk végzetessé válhat. A lassú és kitartó nyeri el a babért. A Végtelen felé vivõ utunk hosszadalmas, nem csupán néhány napig, hétig vagy évig tart. Erre kell felkészülnünk. A fejlõdés nem gyors vágta, ami után majd kipihenjük magunkat. Hosszú út áll elõttünk, és sikerre csak akkor számíthatunk, ha elsajátítjuk az alázat erényét. Ne teremtsünk olyan körülményeket, amik ellenállást váltanak ki. Ha mégis ellenállásba ütközünk, viseljük türelemmel a nehézségeket. Ne feledjük, gondviselõnk áldó tekintete mindig rajtunk függ. Nem vagyunk egyedül, s gondviselõnk mindig kész segíteni törekvésünket. Magabiztosan haladhatunk, hiszen feljebbvalónk gondoskodik rólunk, elhárítja tõlünk a gonoszt, ezért nem szükséges ellenlépéseket tennünk. Ne hagyjuk, hogy bármiféle hátsó szándék vagy kísértés eltántorítson bennünket Krsna kutatásától. Guru, Gauránga, Krsna és a vaisnavák elégedettségét tekintsük életünk legfõbb és végsõ céljának! Lelkiismeretesen õrizzük célunk tisztaságát, s legyünk készek akár egyedül is folytatni hivatásunkat. Ne várjunk mindig mások segítségére, hadd végezze mindenki a saját kötelességét. Mi ragaszkodjunk a saját elhivatásunkhoz. Ebben a szellemben menjünk tovább, mert így egyre összeszedettebbek leszünk, növekszik Krsnába vetett bizodalmunk, feladatunknak pedig kristálytisztán tehetünk eleget. Biztosra vehetjük, hogy akadályok mindig

70

lesznek, hisz nem a kényelemre születtünk, de a nehézségeket alázattal és béketûréssel kell legyõzni.

Visnu szent lábai Az alázat és béketûrés erényét csak akkor nyerhetjük el, ha mindenben meglátjuk Urunk keze nyomát. A Védák emlékeztetnek rá, sosem kerülünk ki az Úr tekintetének sugarából.5 Szemünket úgy vessük az Úr Nárájan lótuszvirág lábaira, akár az égen tündöklõ Napra. Miért éppen a Naphoz hasonlatos az Úr lótuszlába? Mert a Nap mindent lát, a Nap mindennek a tanúja. Úgy tûnik, mintha mi látnánk a Napot, holott valójában a Napnak köszönhetõen látunk. Visnu szentséges lábai testének legalsó részét képezik, számunkra azonban tudatunk felemelésének kezdetét jelölik. A lelki felismerés elsõ lépése annak tudatosítása, hogy Isten szeme mindent lát. A Nap lehetõvé teszi látásunkat, s az Úr Visnu szentséges lábai olyanok, akár a Nap. Lássunk mindig mindent az Úr szentséges lábainak tündöklõ fényében! Az Úr lábai a mennyboltot betöltõ hatalmas isteni szemekhez is hasonlíthatók. Isten szeme mindent lát, bármit is tegyünk, gondviselõnk éber tekintete mindig ránk ragyog, akár a Nap. Mielõtt bármibe belefognánk, mindig emlékezzünk a Védák e himnuszára. A Védák közt a Rg-véda a legmagasztosabb, ez pedig

71

a Rg-véda legjelentõsebb mantrája. A védaiskolák bráhmanáit megtanítják, mielõtt bármilyen vallásos vagy társadalmi cselekménybe kezdenének, emlékezzenek a Rg-véda e himnuszára: „Az Úr Visnu szentséges lábai feletted ragyognak, mintha gondviselõd éber tekintete követne. Emlékezz erre, s végezd a kötelességedet!” Ha nem feledjük, hogy Isten szeme mindent lát, soha nem teszünk majd semmi rosszat. Folyton az Úr fürkészõ tekintetének, mindent látó szemének sugarában vagyunk, így nem vetemedhetünk olyasmire, ami sértené õt. Ennek tudatában bizonyosan megtisztul a szívünk, a gondolkodásunk és a szellemünk, s így könnyebb helyesen, tisztán közeledni Istenhez. Semmit sem tehetünk az õ tudta nélkül. Szó sincs arról, hogy magunk irányíthatnánk akár a saját életünket, akár a környezõ világot. Nem hajthatjuk a világot önzõ érdekeink igájába. Az Úr fürkészõ tekintete kísér minket, röntgensugárként pásztáz bennünket. Õ azt is tudja rólunk, amit magunk sem tudunk, látja szívünk legrejtettebb zugának tudatmélyi rezdüléseit. Ennek tudatában biztosan megtisztul az ember. A lézersugár kigyógyíthat a sejtburjánzásból, az Úr Visnu lótuszvirág lábainak isteni, tisztító sugaraitól pedig megszûnik szívünkben az anyagi lét nyomorult betegsége.

72

Jegyzetek 1. om tadviñëoù paramaà padaà sadä paçyanti sürayaù | divéva cakñurätatam || tadvipräso vipanyavo jägåväàsaù samindhate | viñëoryatparamaà padam || Óm! Ama Visnu legfõbb hajlékát látják mindig a csillag-bölcsek, mint az eget betöltõ (isteni) szemet. S e megvilágosult, csodált bölcsek Visnu legfõbb hajlékát dicsõítik (és tanítják másoknak). (Åg-veda 1.22.20-21.) 2. yäre dekha, täre kaha ’kåñëa’-upadeça (Kåñëadäsa Kaviräja gosvämé: Çré Caitanya-caritämåta 2.7.128.) 3. yadi gaura nä hoito tabe ki hoito kemone dharitäm de Mi is lenne, ha Gaura nem volna? Hogyan is élhetnénk akkor? (Vasudeva Ghoña bengáli nyelvû dalából) 4. tåëäd-api su-nécena taror iva sahiñëunä | amäninä mänadena kértanéyaù sadä hariù || Fûszálnál is szerényebben, akár a fa, türelmesen, / alázattal, tisztelettel dicsérd Urad, mindeneddel! (Caitanya Mahäprabhu: Çikñäñöakam 3.) 5. mint e fejezet 1. jegyzete

73

Brahmá tévedése Brahmá tévedése

Az Istenség Legfelsõbb Személyisége, Srí Krsna minden harmónia eredendõ oka. Csodálatos vonzereje valósággal elbûvöli a hozzá közeledõket. Nevezik õt Nagyléptûnek, Urukramának is, mivel útjai csodálatosak, minden képzeletet fölülmúlóak, titokzatosak és kifürkészhetetlenek. Krsna hihetetlen csodákra képes, s a feléje közelítõ embert minden egyes lépésnél soha véget nem érõ bámulat tölti el.1 Krsna végtelen, õ a csodák csodálatos csodatévõje. Hiába kutatjuk, csodás vonásainak nem jutunk a végére. Tulajdonságai még Brahmát, az univerzum teremtõjét, tanítványi láncunk elsõ guruját is megdöbbentették. Mikor Krsna Dvárakában tartózkodott, egyszer csak azt hallja, az univerzum teremtõje, Brahmá jött el hozzá látogatóba. – Melyik Brahmá? – tudakolta Krsna a hírnöktõl. S mikor a hírnök tolmácsolta e kérdést Brahmának, az elgondolkodott: hát más Brahmák is vannak? Mit jelent ez az egész? – Mondd csak meg neki – intette a hírnököt –, hogy én vagyok Brahmá, a négy Kumára atyja, a négyfejû Brahmá!

74

– Vezesd csak be! – szólt Krsna a hírnök szavai hallatán, hisz jól ismerte Brahmá vérmérsékletét. És Brahmá belépett a csarnokba, ahol megrökönyödve látta a mindenség összes univerzumából összesereglett Brahmákat, száz-, ezer- és milliófejû istenségeket. Mivel az egész teremtés Krsna hipnotikus varázsereje alatt áll, a négyfejû Brahmá láthatta Krsnát s a többi Brahmát, ám azok csak imádott urukat látták. Végtelenül szerencsésnek érezték magukat, amiért Krsna eljött az irányításuk alatt álló világba, s most hívatta õket, mert szüksége volt rájuk. A mi Brahmánk szeme elõtt azonban minden feltárult, így kápráztatta õt el Krsna csodás hatalma. Ezt megelõzõen Brahmának már Vrndávanban is voltak kétségei az Úr helyzetét illetõen. „Ki lehet ez a pásztorfiú? Viselkedése igencsak kétséges! Úgy tûnik, mintha nem törõdne semmivel. Jóllehet az én univerzumomba tartozik, még csak rám se hederít. Miféle szemtelenség ez? Kinek képzeli magát? Nárájan nem lehet, õt jól ismerem. Egyedül Nárájan áll fölöttem, de ez a kisfiú nem lehet az én uram! Náráján fölött pedig már nincs senki. Ki lehet ez a gyermek?” Hogy próbára tegye Krsnát, Brahmá ellopta a pásztorfiúkat s a borjakat, és elrejtette õket egy barlangban. Egy év múlva tért vissza, hadd lássa, hogy zajlik az élet Vrndávanban, hogy boldogul Krsna a pásztorfiúk s a borjak nélkül. Csakhogy minden maradt a régiben. Barátai körében ott találta Krsnát, hóna alatt a fuvolájával, kezében pedig némi ennivalóval.

75

Brahmá gondolkodóba esett: nem vette volna észre és visszajöttek a pásztorfiúk? Gyorsan ellenõrizte a barlangot, s bizony a borjak s a pásztorfiúk el se mozdultak onnan. Eltöprengett, miként lehetséges, hogy bár ellopta õket, most mégis ugyanott találkozik velük. Végül zavarában Krsna lótuszvirág lábaihoz borult és imádkozni kezdett: – Kedves Uram, nem ismertelek fel. Egy közönséges tehénpásztorfiú szerepét játszod. Mibõl is gondolhattam volna, hogy Nárájannál is magasztosabb vagy? Kérlek, bocsáss meg nekem! A Bhágavata-purána sok helyütt tudósít Brahmának, az univerzum teremtõjének a próbatételeirõl. Pedig Brahmá a gurunk, tanítványi láncunk elsõ tagja. Tévedésének története olyannyira meglepõ és érthetetlen, hogy Madhvácsárja törölte a Bhágavata-purána idevágó két fejezetét. Csaitanja Maháprabhu azonban ezeket a fejezeteket is hitelesnek tekintette. Milyen különös, hogy tanítványi láncunk elsõ guruja is megtévedt Krsnát illetõen! Ez teljességgel kifürkészhetetlen. A felfoghatatlan azonosság és különbözõség filozófiája azonban mindent megmagyaráz. Hogyan értsük, hogy eredeti gurunk megtéved, ráadásul nem is egyszer, hanem kétszer? Nem más ez, mint isteni játék, elrendezés. A kifürkészhetetlen azonosság és különbözõség másik példája Krsna viselkedése a bhaktáival. Õ maga ugyan teljesen független, néha mégis mindenestõl alárendeli magát híveinek és megteszi, bármit is kérnek

76

tõle. Máskor viszont egyáltalán nem törõdik velük. Ilyenek az Édes Abszolút spontán játékai. Néha teljesen alárendeli magát Rádháránínak, néha pedig rá se néz.

A szeretet tekervényes útja Rúpa gószvámí az Uddzsvala-nílamani egyik versében fogalmazza meg, miként értsük Krsna kedvteléseit: „Egy fiatal ifjú s leány szerelme oly tekervényes, akár a kígyó mozgása.”2 Mi, parányi lények a helyes vélekedés eme páncélját felöltve védekezzünk, ha a Végtelen kedvteléseit akarjuk megérteni. Krsna kedvtelései természetüknél fogva tekervényesek, akár a kígyó mozgása. A kígyó képtelen egyenes vonalban haladni, mindig tekergõzve mozog. Az abszolút forrásból kiáradó hullámok is ilyen tekervényes, kígyózó természetûek. Krsna játékai mindig megõrzik e kifürkészhetetlen jellegüket. Krsnát nem köti semmiféle szabály. Ha ezt megértettük, akkor közelítsünk csak az Úrhoz. Ne feledjük, õ abszolút, mi pedig végtelenül parányiak vagyunk. Krsna nem evilági, érzékeink számára fölfoghatatlan. Egyszer megkérdeztem tanítómesterünket, miért látja különbözõen Rúpa és Szanátan gószvámí Krsna végsõ kedvtelését? Szanátan gószvámí a Krsna-lílá-sztava címû munkájában a Mathurá-béli kedvtelésekkel zárja mûvét, míg Rúpa gószvámí a Lalita-mádhava címû drámájában tovább megy, Dváraká felé. Rúpa két drámát írt Krsna kedvteléseirõl, a Vidagdha-mádhava

77

Vrndávanban játszódik, a Lalita-mádhava pedig Dvárakában. Szanátan gószvámí viszont Mathurával befejezettnek tekintette Krsna játékait. Szanátan gószvámí szerint Krsna sokáig volt távol családjától s barátaitól, de aztán az isteni kedvtelések kereke megint visszafordult Mathurából Vrndávanba. Mikor Krsna Mathurába költözött, imádottjuk távolléte miatt Vrndávan lakóit elragadta a bánat. Úgy érezték, Krsna réges-rég elhagyta már õket, Nanda és Jasódá elvesztették gyermeküket. Az elválás gyötrelme valósággal elemésztette õket, s arra gondoltak, Nandának és Jasódának gyermeke kell szülessen! Így imádkozni kezdtek Krsna megjelenéséért. Ekkor Krsna újra eljön, a kör bezárul, és mindenki elégedett: itt van Jasódá gyermeke, Krsna. Így zajlanak Krsna kedvtelései Vrndávanban, majd Mathurában, ahol leszámol Kamszával. Szanátan gószvámí a Lílá-sztava ciklusban foglalta öszsze Krsna kedvteléseit, de hõsét nem vitte Mathurából Dvárakába. Rúpa gószvámí viszont a Lalita-mádhavában bemutatja Krsna dvárakái és vrndávani játékainak párhuzamait. Így állítja párhuzamba Lalitát Dzsámbavatíval, Rádháránít Szatjabhámával, Csandrávalít pedig Rukminível.

Túl a tapasztalaton Megtudakoltam Bhaktisziddhánta Prabhupád véleményét Rúpa és Szanátan eme véleménykülönbségérõl.

78

Csak annyit válaszolt: „Ez felfoghatatlan, acsintja. Krsna kedvteléseit nem lehet megérteni, azok túl vannak az emberi ész határain.” Nem szükségszerû, hogy mindent a markunkba kaparintsunk. A Legfelsõbb Úr minden jogot fenntart magának. Elõször ezt kell megértenünk, ha szeretnénk kapcsolatba kerülni a valóságnak eme magasztos síkjával. A Bhágavata-purána szerint hiba volna, ha mindent meg akarnánk érteni az isteni dimenzióról.3 Meglehet, a tudás jelent valamit az anyagi világban, ám a legmagasabb rendû isteni igazságokkal kapcsolatban csak hátráltat a túlságos tudásszomj. Szeretnénk mindennek fölismerni a valós értékét, szeretnénk a mindenség kulcsát a kezünkben tartani, ez azonban a fejlõdés akadálya. Ez a törekvés és magabiztosság megfoszt az Istenbe vetett bizalmunktól, így egyre késõbb nyújtják át nekünk a kulcsot. Mikor az új szolga munkába állását követõen föltûnõen törekszik arra, hogy reá bízzák a ház kulcsait, a gazda gyanakodni kezd. A mindentudás szomja egyfajta betegség, fejlõdésünk ellensége. Ezt persze nehéz belátni, mégis igaz. A meghódolás a legfontosabb. Vajon a gópík, Krsna legkiválóbb hívei mennyit foglalkoztak a tudományokkal? Mennyire ismerték az írásokat? Semennyire! Amit mi fontos alapkövetelménynek tekintünk – legyen az a szükséges tisztaság, vagy a tényleges tudásnak hitt ismeret –, csöppnyi örömöt sem nyújt Istennek.

79

A következõ történet azt igazolja, mennyire nem a világi tisztaság vagy hûség téves koncepciója számít.

A titokzatos orvos Hogy bebizonyítsa Rádhárání kiválóságát, Krsna egy nap úgy tett, mintha megbetegedett volna, ugyanakkor orvosnak öltözve is megjelent, s így szólt: – Kedves Jasódá, úgy hallottam, kisfiad megbetegedett. Igaz a hír? – Sajnos így van, de hadd tudakoljam, ki vagy te? – Orvos vagyok, egy misztikus orvos. Szeretném megvizsgálni fiadat. Mi a baja? – Elájult. Lehet, hogy a feje fáj. Az orvosnak álcázott Krsna ekkor így szólt: – Nem, ez nagyon súlyos betegség! Szeretném meggyógyítani, de csak akkor tudok segíteni, ha kaphatok olyan vizet, amit lyukacsos korsóban hoztak a Jamuná folyóról. Ezt csak egy tiszta, hûséges hölgy képes megtenni. Ezzel a vízzel majd beadok egy gyógyszert a fiúnak, aki azonnal magához tér. Jasódá nyomban kutatni kezdett egy hûséges nõ után Vrndávanban. Dzsatilá Rádhárání anyósa volt, Kutilá pedig a sógornõje. Mindig arról pusmogtak, hogy kétséges a többi pásztorlányka tisztasága, ezért mindenki azt gondolta, õk biztosan hûségesek. Jasódá így elõször Dzsatilához fordult: – Hozzál vizet ebben a lyukas korsóban a Jamunáról! – De hisz ez lehetetlen!

80

– Nem lehetetlen! Az orvos azt mondta, hogy egy igazán tiszta nõ képes vizet merni a folyóról még a lyukas korsóban is. Jasódá annyira kérlelte, hogy nem sikerült kibújnia a feladat alól. Kénytelen-kelletlen elindult, de nem sok vizet tudott hozni, annyi lyuk volt a korsón. Aztán Kutilát kérte Jasódá, ám anyja kudarcát látva az nem mert vállalkozni. Jasódá esedezésére mégiscsak elindult, de õ is sikertelenül tért vissza. Döbbenten arra gondoltak: – Nem lenne Vradzsában egyetlen tiszta lány sem? Szörnyûség, micsoda szégyen! Az álruhás orvos ekkor Rádháráníra mutatott: – Õ tisztának tûnik, kérjétek meg, hozzon õ vizet a folyóról! Jasódá kérésére Rádhárání sem tehetett mást, elment vízért, de õ Krsnára gondolt: ha megsegíti, akkor talán sikerül, máskülönben képtelenség. Imádkozva merítette a lyukas korsót a vízbe, Krsna pedig a víz alatt megérintette az edényt. Rádhárání gyanakodva emelte ki a korsót a folyó vizébõl, s csodálkozva fölkiáltott: – De hisz benne maradt a víz! Gyorsan odahívott néhányat fõbb barátnõi, a szakhík közül, akik döbbenten látták, hogy a lyukas korsó mégis tele volt vízzel. Mindenki megrökönyödésére elvitték a vizet Jasódának. Ezzel a vízzel aztán beadtak valami álgyógyszert Krsnának, amitõl nyomban magához tért színlelt eszméletvesztésébõl.

81

Így akarta bizonyítani Krsna Rádhárání kiválóságát, valódi tisztaságát. Vajon mi a tisztaság, mi az igazi hûség? Az igazi hûség nem azonos a hétköznapi erkölcscsel, a viszonylagos, köznapi fogalommal. Az igazi hûség fölfoghatatlan, érthetetlen, kifürkészhetetlen az emberi ész számára. Éppúgy túl van az ész és a tudás határán, mint a lyukas korsóban a víz – valóságos csoda. Isten csodákra képes. Az õ útjai csodáktól kifürkészhetetlenek. Álljunk készen a csodára! Készüljünk föl arra, hogy világi tudásunk és tapasztalataink hamisnak bizonyulnak! Ezért biztatnak az írások az empirikus tudás és az érzéki tapasztalatok föladására. Az ember mindig az eszét próbálja használni az isteni igazságok megértésére, világi tudására támaszkodva törekszik az isteni valóságba. Ám a Bhágavata-purána verse figyelmeztet: „Ti, elesett emberek mindig a világi tapasztalatokból indultok ki, csakhogy a magasabb síkon mindez nem érvényes. Ami ott található, új lesz számotokra, közelítsetek hát nyitott szívvel. A végtelenben minden lehetséges. Minden eddigi várakozásotok s tapasztalatotok értéktelen. Szabadulj meg a rossz beidegzõdésektõl!”4 A transzcendens világ merõben új a számunkra, s nagyon nehéz megszabadulni a belénk rögzõdött látszat-igazságoktól. Isten által azonban bármi lehetséges, mert õ a lehetetlenség ura. A lehetséges és lehetetlen csak a mi szótárunkban létezik, s az utóbbit Napóleon is törölni akarta. Azt mondta, a lehetetlen csak a bolondok szótárában létezik.

82

Hogyan értsük azt, hogy tanítványi láncunk eredeti guruja zavarba jött? Ez „lehetetlen”, ám föl kell számoljuk tudásunk korlátait. Meglehet, Krsna csak bújócskát játszik Brahmával, eredeti gurunkkal. Néha Krsna gyõz, máskor pedig õ a vesztes.

Krsna és Balarám Mikor Krsna és Balarám barátaikkal a dzsungelben játszanak, általában két csoportot alkotnak. Balarám, a legerõsebb a pásztorfiúk közt az egyik csapatban van, Krsna pedig, akit nem tartanak olyan erõsnek, a másikban. Az õ csapatában játszik viszont a második legerõsebb fiú, Srídáma. Amikor Balarám veszít, nagyon dühös lesz. Krsna diplomatikusan mindig a saját csapatát segíti, s mikor Balarám észreveszi saját csapatának Krsna cselei folytán lankadó hûségét, odaszól öccsének: – Ne félj, elkaplak, s elverlek! – Nem teheted! – mondja dacosan Krsna. – Jasódá mama a gondjaidra bízott engem, nem bánhatsz velem rosszul! Egyszer Balarám pofon ütötte Krsnát, aki azonnal elpanaszolta Jasódá anyának. Balarám megszégyenülten így szólt: – Egyszer ütlek pofon, és máris panaszkodsz anyukádnak, hogy nem szeretlek? Hogy tehetted ezt? Krsna végül is zavarba jött és elfogadta vereségét.

83

Krsna kedvtelései szövevényesek, játékait csak odaadással lehet megérteni. Rúpa gószvámí mondja: „Ne keress minden áron logikát az isteni kedvtelésekben, hiszen azok természetüknél fogva tekervényesek.”5 Krsna játékaiban nemegyszer elõfordul, hogy valójában egyik fél sem hibás, egyikük mégis talál okot a vitára és veszekedésre. Valójában nincsen semmi hiba, a játék kedvéért azonban mégis találnak valamilyen mondvacsinált vétséget, s kezdõdhet az évõdés, a vita. Ilyenek az isteni kedvtelések: ami itt elkerülhetetlen, az ott természetes. Ne próbáljuk emberi értelemmel, világi mértékkel mérni a Végtelen mozgását. A méricskélés nyomán semmivé foszlik mindaz az áldás, amit az isteni kedvtelésektõl kaptunk. Ide vezet az elemzés. Alázatos szívvel próbáljuk megérezni a kedvtelések felséges ízét. Értelem, logika, elemzés – csak elemi szinten szükséges, amikor a világi felfogás síkján mozgó emberekkel beszélünk. A logikát csak a logikához szokott emberek meggyõzése végett használjuk, ám ha természetessé válik a nagyfokú odaadás – az anurága síkján –, akkor a logika s az írások is elmaradoznak. Ott már nincs helye az írások érveinek. Az értelem csak bizonyos szintig, a szabályozott odaadás (vaidhi-bhakti) eléréséig szükséges, de ez bizony csak elemi foka az odaadásnak. A spontán odaadás – anurága bhadzsan – természetes, ez a kedvtelések sajátságos természete. Ott minden Krsna édes akarata szerint történik, ez pedig szabadsá-

84

got, kötetlenséget jelent. Kedvteléseinek iránya nem jósolható meg elõre. Amikor a Mysore-i maharadzsa a városba indult autóval, sosem mondta meg elõre a sofõrnek, merre menjen, nehogy veszélybe kerüljön az élete. Mikor a keresztezõdéshez értek, pálcájával megérintette a sofõrnek azt a vállát, amerre fordulni akart. Így mindig csak az utolsó pillanatban dõlt el az útirány. Krsna isteni tetteit saját édes akarata irányítja, s õ minden jogot fenntart magának. Az ember keresi a törvényt, ami parancsolna az isteni akaratnak, de hiába. Ellentmondásos volna egyfelõl elismerni Krsna teljes akaratszabadságát, másfelõl keresni a játékait irányító törvényszerûséget. Az isteni játékok szabadon áramlanak. A kedvtelések nem szoríthatók keretek közé. Csak azt mondhatjuk el róluk, ahogyan valahol, valamikor zajlottak, ám abban nem lehetünk bizonyosak, miként zajlanak most. Ezért találunk különbségeket a különbözõ korszakokban zajló kedvtelések magyarázataiban. Dzsíva gószvámí szerint a Puránák azért említik többféleképpen Krsna kedvteléseit, mert azok egyszer így, másszor másként zajlottak. Ezért találunk eltéréseket az isteni kedvtelések magyarázataiban. A tudósok kötekedhetnek, miért szerepel ugyanaz a történet kicsit másként a Bhágavata-puránában, mint a Padma-puránában? Miért különbözik a Harivamsa a Mahábháratától? Mi azonban azt válaszoljuk, hogy az

85

isteni kedvtelések az egyik korszakban így, a másik korszakban amúgy zajlottak. Az Úrnak egy bizonyos kedvtelése is számtalan változatban pereghet le a világban, hiszen Krsna végtelen, független és abszolút. A kételyeket és a gyanúpört félretéve, nyitott szívvel, nagylelkûen közeledjünk az isteni játékokhoz! Hagyjuk magunk mögött korábbi tapasztalatainkat és elõítéleteinket, s gátlásoktól mentesen közeledjünk Krsnához!

Isten meghalt volna? Vegyük tudomásul, hogy Isten él, létezik. Léte nem szokványos, õt nem köti semmi. Ne várjuk tõle, hogy mindig ugyanazt csinálja, amit egyszer már megtett. Ha mindig ugyanarra számítunk, azzal tagadnánk eleven mivoltát s a történelmi törvényszerûségek alá rendelnénk Istent. Hajdani megjelenései nem kötelezik arra, hogy most is ugyanúgy nyilvánuljon meg. Vajon nem volna eleven, hogy ne tudna valami újat mutatni? Krsna azonban bármely percben, bármely pillanatban képes új megvilágításba helyezni bármit. Tárjuk szélesre szívünk kapuit, hogyha az eleven játékosság világának urához közeledünk. A meghódolást minden határon túl kell vinni. Az isteni kedvtelések végtelenek, így önátadásunknak is korlátlannak kell lennie. Ilyen szemmel lássuk az isteni játékokat. Brahmá és más félistenek, guruk és tanítók, szent könyvek szerzõi szóltak az Úr kedvteléseirõl, de be kell lássuk, elbeszé-

86

léseik nem korlátozzák meg Krsna kedvteléseit. Krsnát nem lehet korlátok közé szorítani. Éppen ezért nem habozott Csaitanja Maháprabhu Brahmá illúzióját illetõen. Krsna vrndávani játékai zavarba hozták Brahmát, s mikor Dvárakába látogatott, ugyanez történt vele. A Végtelen édes akaratának határtalanságában bármi megfér, Krsna akár Brahmát, az univerzum teremtõjét is zavarba hozhatja. Krsna tettei világítótoronyként jelzik az utat. Brahmá a gurunk, Krsna mégis zavarba hozta. Nárada megfeddte Vjászát, a világ tanítómesterét, ám maga Nárada is számtalan próbán esett át. E példák mutatják a helyes útirányt. A kinyilatkoztatott igazság könyvei útbaigazítanak. Ha a pontos lépéseket nem is, de az irányt megmutatják. Az írások jelzik az útirányt. A bölcsek, az igazság látnokai elmondják, merre kell mennünk, merre kutassuk a beteljesülést, amit reményeink szerint meg is találunk. Krsna szerint a Védák egyedüli célja az, hogy õreá fényt vessenek,6 megmutassák a Végtelen útjait. Ha egy atomot a markomban tartok, azt is vég nélkül elemezhetem. Bár a markomban van, újra és újra vizsgálhatom, vég nélkül. Ezért mondják, hogy a meghódolás biztosítja a legnagyobb sikert. Krsna így szól: – Hagyj föl minden elõítélettel, gyõzd le a véges világ korlátait és légy nyitott! A Végtelen így könnyûszerrel a fények szivárványos árnyalatában fürdeti lelkedet és tudatodat. Tudatod így könnyen megtisztíthatod, szíved tükrérõl a port egyszeriben letörölheted.

87

A Végtelennel kapcsolatban megértjük majd, hogy nincs periféria, csak középpont. Ezt azonban csak az örökkévalóság síkján, Vaikunthán ismerjük fel. Kuntha jelentése mérték, vaikuntha pedig annyit tesz: határtalan, mérhetetlen, végtelen. Amikor Krsna kinyitotta a száját, Jasódá döbbenten fedezte föl benne a mindenséget, az egész teremtést. „Mit látok? A végtelenség, itt, a kicsi fiam szájában?” Majd elájult, de a macskája hangosan nyávogni kezdett. Krsna, mintha megijedt volna a nyávogástól, félõsen anyjába kapaszkodott. Jasódá sejtelme nyomban szertefoszlott s átölelte Krsnát: „Nem, õ mégis az én kisfiam! Dehogy láttam a végtelen mindenséget a szájában, én kicsi drágaságom!” Brahmá arra gondolt, a pásztorfiúk s a borjak elrablásával hiányt teremtett a kedvtelésekben, de meglepetve vette észre, hogy minden maradt a régiben, a legkisebb zavar sem állt be. Krsna kiterjesztette hatalmát, s felvette a pásztorfiúk s borjak alakját. Az anyák szívét megmagyarázhatatlan módon végtelen nagy szeretet árasztotta el, s mintha valósággal transzba estek volna, úgy gyönyörködtek fiaikban. A teheneket is tébolyult rajongás fogta el borjaik iránt. „Talán visszaszöktek a fiúk s a borjak?” – gondolta Brahmá. Gyorsan körülnézett a barlangi rejtekhelyen, de meggyõzõdött, hogy túszai ott rejtõznek. Mikor visszatért, újra azt látta, minden ugyanúgy van, mint korábban. Ekkor végre megadta magát, lehiggadt, s így szólt:

88

„Hozzád imádkozom, óh, dicsõ Uram, Nanda pásztor gyermeke! Bõröd sötétkék, mint a viharfelleg, tested villámként ragyogó selyemruhák fedik. Bájos arcod gunydzsa-málá ékszerezi, hajadban pávatoll díszlik. Elbûvölõ vagy erdei virágfüzéreiddel a nyakadban, s szépségedet csak fokozza bal kezedben a falat étel. Nálad van a bivalytülök s a tehenek terelgetéséhez a pálca, amit baloldalt a hónod alá szorítasz. Kezedben tartod fuvoládat, talpad pedig oly puha, akár a lótuszvirág szirma.”7 Ez a vers közvetlen jelentése, a mélyebb értelme azonban a következõ: „Hozzád fohászkodunk, imádott Urunk! Láthatatlan, érzékelhetetlen, ismeretlen és kifürkészhetetlen vagy. Tested feketés színû, akár a viharfelleg, ezért szinte láthatatlan vagy, ragyogó sárga ruhád mégis elárul.” A sárga Rádhárání színe, Krsna tehát csak saját energiájának segítségével ismerhetõ meg. A villám fényében éjszaka is láthatjuk a sötét felleget. Krsna ugyan ismeretlen és kifürkészhetetlen, saját energiája mégis megmutatja Õt nekünk. Brahmá tovább fohászkodik: „Most végre fölismertelek, imádott Uram! Alázattal hajtom fejem lótuszvirág lábaidhoz. Tested misztikus jelenség, akár a fekete viharfelleg. A fekete általában láthatatlan, ám ragyogó sárga ruházatod segít felismernem nagyságodat. Sárga ruhád Nárájan öltözékéhez hasonló. Fekete testszín és sárga ruházat – ez az Úr Nárájanra emlékeztet! Ugyan kifürkészhetetlen vagy, sárga ruházatod – energiád – mégis elárul. Alászállsz közénk, mintha egy volnál

89

közülünk. Pásztorfiúnak öltözöl, kezedben ennivalót tartasz, s a vadonban játszadozol, ez pedig megtéveszt minket. Az egyszerû dolgokat kedveled, virágfüzéred is közönséges erdei virágokból való. E látvány becsap minket. Ennivalóval a kezedben a borjak nyomába eredsz – ez alacsony származásra utal. A magasabb kasztba tartozó bráhmanák és ksatriják nem így viselkednek evés közben. Bambuszfuvolád is közönséges hangszer, lépteid rövidek. Ha így rejtõzködsz, hogyan érthetünk meg Téged? A mi hibánk volna, ha nem ismerjük fel fenségedet? Nem könnyû belátni, hogy Te vagy a mindenható Isten! Ékességeid is egyszerûek. Vrndávanból hiányzik a Vaikunthán szokásos pompa és gazdagság. Ez újdonság! Vrndávanban valami újat láthatunk. Eljöttél, hogy megmutasd játékos kedvteléseidet, melyek egyszerûségük ellenére oly csodálatosak, bájosak és vonzók. Jóllehet közönséges dolgok ékesítenek, bámulatba ejtõ szépséged felfoghatatlan és kimondhatatlan. Egy pásztorfiú nem különösebben fontos szereplõje a világnak, a társadalom alsóbb rétegeihez tartozik, de itt Vrndávanban különösen fontos, hiszen itt te vagy ez a bájos pásztorfiú. Valósággal megbabonázol bennünket! Mozdulataid lassúak, de káprázatosak! Rendkívül magabiztosak, mintha semmivel sem törõdnél a világon. Közönséges lénynek tûnsz, mégsem törõdsz semmivel. Személyedben a legfelsõbb eszme ölt testet – méghozzá milyen egyszerû, mégis megnyerõ formában! A kö-

90

zeledben a legegyszerûbb dolog is elbûvölõvé válik. Jóllehet én vagyok a mindenség teremtõje, ez a környezet mégis ismeretlen a számomra. Mennyi gyönyörûséget teremtettem a világon, de Vrndávan szépsége még engem is elkápráztat! Meglehet ennek a pásztorembernek a fiaként születtél, ami nem magas társadalmi pozíció, természetedbõl fakadóan mégis oly csodálatos, amit teszel. Akárki vagy, hiúságom odavan. Meghódolok elõtted, szentséges lábaidnál keresek menedéket. Segíts nekem, kérlek, hadd értsem meg, ki is vagy valójában!” Ez Brahmá meghódolásának története. Krsna végtelen, a világ teremtõje számára is kifürkészhetetlen. Krsna nem csupán térben végtelen, hanem idõben, és minden egyéb vonatkozásban is. Végtelen ereje a létezésben, a tudatosságban és a szeretet mûködésében tükrözõdik. Madhvácsárja képtelen volt összeegyeztetni Brahmá tévedését a lelki tanítómesterrõl alkotott képpel, hiszen Brahmá a tanítványi láncunk elsõ guruja, a BrahmaMadhva tradíció tanítója. Ezért Madhva kihagyta e két fejezetet a Bhágavata-puránából. Nem így Maháprabhu, hiszen õ elfogadta Srídhar Szvámí változatát, ami osztja a Visnuszvámí-féle tiszta, valóságos egység (visuddha-advaita) filozófiáját. Visnuszvámí és követõi a spontán odaadás útját járják. Srídhar Szvámí a kérdéses két fejezetet is magyarázta, Maháprabhu elfogadta, s a Csaitanja-csaritámrta alátámasztotta fontosságukat.

91

Madhvácsárja számára elfogadhatatlan volt a gondolat, hogy a guru megtévedhet, hogy a tanítómester nem mindentudó, de Maháprabhunak ez nem jelentett problémát.

Az édes Abszolút Az írások a Végtelen háromféle aspektusát említik: Brahmant, Paramátmát és Bhagavánt. Brahman a mindent felölelõ egyetemesség, a mindent magába foglaló, nagyobb bárminél, amit elképzelünk. Paramátmá kisebb a legkisebbnél, parányibb az elképzelhetõ legparányibb dolognál is. A személyes isten, Bhagaván pedig kétféle lehet: a végtelen hatalom és fenség ura, illetve a határtalan szépség és szeretet Istene. A Bhakti-szandarbában Dzsíva gószvámí a Végtelennek az imádatra méltó aspektusát nevezi Bhagavánnak, akivel kapcsolatba kerülve szeretnénk mind jobban átadni magunkat.8 A Végtelen sok-sok arca közül az a legfõbb, melynek szépsége és vonzása mindenkit meghódolásra csábít. E vonzó formáját, a végtelen tér, határtalan idõ vagy mérhetetlen hatalom meg sem közelítheti, lévén ezek mind külsõdlegesek. A Végtelen végsõ aspektusa a határtalan szeretet, amely viszontszeretetet ébreszt, és mindenkit meghódolásra csábít. Ez Krsna. A vonzalom a legfontosabb dolog a világon. A vonzerõ s a szeretet bûvkörébe kerülve minden mást elfelej-

92

tünk. Életünk célja, sõt, a létezés és az egész mindenség beteljesülése a szeretetben rejlik. A szeretet a végsõ elv, a lét értelme. Lehetetlen figyelmen kívül hagyni vagy bármi más mögé rendelni, mert a szeretet megkérdõjelezhetetlen és abszolút. Bármit is tapasztaljunk, a legteljesebb belsõ elégedettséghez csupán egy valamire van szükségünk: szeretetre. A mindenség abszolút királya a szeretet. A szeretethez semmi sem fogható, vele párbajra kelve minden vereséget szenved. Maháprabhu szerint a szeretet a legfontosabb dolog a világon.

93

Jegyzetek 1. äçcarya-vat paçyati kaçcid enam äçcarya-vad vadati tathaiva cänyaù | äçcarya-vac cainam anyaù çåëoti çrutväpy enaà veda na caiva kaçcit || Ezt valaki csodálatosnak látja, más csodálatosnak mondja, megint más csodálatosnak hallja, míg van, aki akkor sem érti, ha hallott róla. (Bhagavad-gétä 2.29.) 2. aher iva gatiù premëaù svabhäva-kuöilä bhavet A szerelem (útja) természeténél fogva tekervényes, akár a kígyó mozgása. (Rüpa gosvämé: Ujjvala-nélamaëi, Çåìgära-bhedakathana 102; idézi: Çré Caitanya-caritämåta 2.8.111.) 3. jïäne prayäsam udapäsya namanta eva jévanti san-mukharitäà bhavadéya-värtäm | sthäne sthitäù çruti-gatäà tanu-väì-manobhir ye präyaço ’jita jito ’py asi tais tri-lokyäm || Aki megmarad ugyan (társadalmi) helyzetében, de a meddõ tudásszomjat elvetve gondolatban, szóban és cselekedetben téged, s a tiszta híveid által rólad szóló elbeszéléseket tiszteli, s néked szenteli magát, minden bizonnyal meghódít téged, aki a három világban legyõzhetetlen vagy. (Bhägavata-puräëa 10.14.3.) 4 Lásd a 3. jegyzetet 5 Lásd a 2. jegyzetet. 6 vedaiç ca sarvair aham eva vedyo Engem kell megismerni a Védákból. (Bhagavad-gétä 15.15. vers, 3. päda)

94

7. nauméòya te ’bhra-vapuñe taòid-ambaräya guïjävataàsa-paripiccha-lasan-mukhäya | vanya-sraje kavala-vetra-viñäëa-veëu lakñma-çriye mådu-pade paçupäìgajäya || Kedves Uram, te vagy az imádatra méltó (Isten), hódolatom néked! Pásztor fia, tested akár a (frissen gyülekezõ vihar)felleg, ruhád akár a villám (fénye), s orcád szépségét csak fokozza gunydzsá-bogyós fülbevalód s pávatollas fejéked. Erdei virágfüzért viselsz, pásztorbot, fuvola és bivalykürt van nálad, s ahogy állsz kecsesen, egy falat ennivalót tartasz a kezedben. (Bhägavata-puräëa 10.14.1.) 8. bhagavän bhajanéya sarva-sad-guëa-viçiñöa

95

Isten-fiú Isten-fiú

Vajon miért is tudta elfogadni Csaitanja Maháprabhu a tanítványi láncolat alapító mesterének esetleges tévedését? Ezt csak akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük, hogy mi nem atyaként imádjuk Istent, hanem fiúként. Nem külsõdleges, hivatalos szerepében, mint teremtõt és irányítót imádjuk, hanem lényegi formájában, gyermekként. Krsna nem a háttérbõl teremt és irányít, hanem mindig a figyelem középpontjában áll. A Bhágavata-purána is errõl a gyermeki istenkoncepcióról, vagy ami még magasztosabb, a szeretõi viszonyról tanít. Õ áll a középpontban, s minden belõle árad. A mi felfogásunk szerint az Abszolút egy gyermek, akit édesapja irányít, édesanyja megszidja vagy bünteti, sõt, aki kedvese lábaihoz borul. Mit sem szólva egy gururól, olykor maga Isten is megfeledkezik saját abszolút helyzetérõl. Ennek oka pedig nem más, mint az isteni szeretet, a préma. Milyen felbecsülhetetlenül értékes az isteni szeretet! A felszabaduláson és a számítgató odaadáson is túl, a mindenség legmagasabb síkján az örök szeretet

96

uralkodik mindenek fölött. Mint sugarai a Napból, az istenszeretet Krsnából árad. Kiterjedései körében ott áll õ, a mindenség közepe. Egyfelõl Baladév áll mellette, aki a létezéshez szükséges energiát szolgáltatja s a háttérben fenntart mindent, másfelõl Rádhárání a párja, az eksztázis úrnõje, aki képes az ujja köré csavarni a független Abszolútat. Hihetetlen, felfoghatatlan mindez, mégis ilyen az Istenség természete. Szól az Úr: „Önszántamból vállaltam az alárendeltséget híveimmel szemben. Nem vagyok független. Híveim oly kedvesen bánnak velem, hogy önkéntelenül a szolgálatukba szegõdöm.”1 Ezt a hihetetlenül elbûvölõ istenszeretetet méltán tartják az élet végsõ céljának. Csaitanja Maháprabhu és Nitjánanda Prabhu ezt az örömhírt közölte a világgal.

Tengernyi szeretet Az isteni élet ízét csakis az eksztázis szintjén érezhetjük meg. Életünk leghõbb vágya az, hogy az istenszeretet tengerének hullámai végre magukkal ragadjanak minket. Az isteni világban megõrizhetjük személyiségünket. Egyéniségünk a tudatosság síkján sem vész el, nem kell szükségképpen megválni személyiségünktõl. Az istenszeretet tovább éltet bennünket, de már csak õérte élünk, csak az õ szolgálatának élünk. Milyen csodálatos, hogy Krsna érdekében megtarthatjuk

97

személyiségünket! Ám az önzõ szándéknak, az elkülönült érdeknek nincs semmi helye. Az ember nem vész bele az istenszeretet tengerébe. Nem halálos feloldódás ez, nem a változatosság megszûnése, hanem olyan egyesülés, amirõl a Bhágavata-purána szól: „A születés és halál alávetettje csak úgy válhat halhatatlanná, hogyha minden anyagi tettet föladva életét nékem szenteli, s az utasításaim szerint cselekszik. Így érezheti meg a hozzám fûzõdõ kölcsönös szeretetviszony isteni boldogságát.”2 A Bhagavad-gítában pedig azt mondja Krsna: „Engem kizárólag az odaadás révén lehet megismerni igaz valómban. Engem teljesen megismervén majd bejuthatsz enyéim körébe.”3 Ezt a beolvadást, eggyé válást Krsna a következõképpen magyarázza: „Tiszta híveim eggyé válnak velem, családom tagjaivá válnak. Az enyéim körébe, barátaim közé kerülnek, az enyémmé válnak. Személyiségedet megõrizve is teljes mértékben az enyém lehetsz.” Az Úr családjába bekerülni éltetõ azonosulást jelent, s nem halálos feloldódást Brahmanban, a világszellemben. Ez az istenszeretet eredménye. Ez az eszmény magasabb rendû, mint a Brahman lélekegészébe olvadás, mikor az egyéni öntudat belevész a tudatösszességbe, akár a mély álom során. Bennünket ez nem érdekel. Inkább Krsnára gondolva vessük bele magunkat a gyönyör édes óceánjába! Ez volt Csaitanja Maháprabhu véleménye.

98

Az odaadás diadala Rádhárání egyszer csak otthagyta a rásza-táncot, amikor azt látta, hogy Krsna a többi pásztorlánykának is majdnem annyi figyelmet szentel, mint néki. Ez az egyenlõ bánásmód nem volt kedvére való. Elhatározta hát, Krsna örömére isteni szépségû táncot lejt és énekel hozzá. Mûvészi érzékét megcsillantva hajladozott és dalolt, majd az utolsó pillanatban hirtelen eltûnt. Krsna gyönyörködve nézte az elõadást, egészen belefeledkezett a látványba, de hirtelen megérezte, hogy Rádhárání eltûnt. Mindent odahagyva a keresésére indult. Az ösvényen találkozott is vele, s egy darabon egymás mellett sétálgattak. Rádhárání egyszer csak így szólt: „Nem tudok tovább menni, mozdulni sem bírok! Ha azt akarod, hogy veled menjek, végy az öledbe, s vigyél magaddal! Én nem bírom tovább!” Ekkor azonban Krsna tûnt el Rádhárání elõl. Egyik tanítványa megkérdezte Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákurt, miért így távozott Krsna? Ám e kérdés felzaklatta gurudévánkat. Ebben a kedvtelésben Krsna kissé figyelmetlenül bánik Rádháráníval, mesterünk pedig nem szívelte az ilyen kérdéseket. Olyannyira elfogult volt Rádhárání iránt, hogy meg sem hallgatta az õt bíráló szavakat. Izgatottan így válaszolt: – Ez neked bhakti? Miféle odaadás az, hogy te ilyesmit kérdezel? – s ezzel a kérdés le volt zárva. Ezzel a kedvteléssel kapcsolatban még a kérdezõsködést sem tûrte.

99

Mikor ennek híre eljutott hozzám, elõkerestem, mit ír errõl a versrõl Bhaktivinód Thákur a saját fordításában, a Bhagavatárka-marícsi-málában. Szerencsére õ feloldotta a problémát, megmagyarázta, hogy Krsna arra volt kíváncsi, miként éli meg Rádhárání az elválást? Csak azért tûnt el, hogy lássa, milyen mélységesen érinti Rádháránít a távollét. Aztán persze hamarosan visszatért hozzá. Gurumahárádzsánk számára a gondolat is elviselhetetlen volt, Bhaktivinód Thákur azonban rávilágított, Krsna arra volt kíváncsi, miféle örömöt tapasztal Rádhárání a távollétben? Ez is annak példája, miként válik az Abszolút saját hívei alárendeltjévé. Az alárendelt, negatív pólust képviselõ Rádhárání erejével szemben Krsna, a pozitív pólus tehetetlen, mintha elvesztette volna önállóságát. Ez az odaadás diadala. Az odaadás a negatív oldal sajátja, de a pozitív pólus a kiváltó oka. Ott a gyümölcs, s ott az, aki a levét kinyeri. Ott a legnagyobb odaadás, ahol a legtöbb nektárt nyerik ki. Az az odaadás diadala, mikor az Abszolút alulmarad hívével szemben. Ez a legnagyobb fokú odaadás, önátadás és meghódolás bizonysága.

A szeretet ura Az önátadás mérhetetlen ereje még az Abszolútat is rabul ejti. Mindannyian erre az erõre vágyunk, s aki ezzel rendelkezik, õ a legdrágább nekünk, õ a

100

mi mesterünk. Legfõbb érdekünk az önátadás egyre áradó forrásának meglelése. A teljes körû, mélységes meghódolást keressük, ez a célunk. A teljes önátadás koldusai vagyunk. A világon semmi sem érdekel már minket, nem kell vagyon, nem vágyunk követõkre, szép nõk társaságára. Minden egyebet feledve egyedül a szeretet urának mélységes, isteni szolgálatát keressük! Úgy alakítsuk a dolgainkat, hogy minden az ismeretlen földre, az érzékeink és értelmünk hatókörét messze meghaladó világba vivõ utunkat segítse, akár a végtelen világûr felé indított rakéta hajtómûve. A Bhágavata-purána összegzi a kinyilatkoztatott írások lényegét, s egyértelmûvé teszi: az istenszeretet a legeredetibb és legkívánatosabb eszmény. Ne a sárban keressük a boldogságunkat! Ha kell, erõnek erejével tereljük figyelmünket az istenszeretet felé, hiszen számunkra ez a mindenség legmagasztosabb ténye, a legdrágább kincs az egész örökkévalóságban. Ha bölcsen alázatos pozíciót foglalunk el, azzal Krsna szolgálatában a legmagasabb szintre jutunk. Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákur szerint a mélységes alázat a szükséges hozzáállás: „Adózzunk mélységes hódolattal az istenszeretet ösvényének, legyen ez legmagasztosabb törekvésünk, legyen a legbecsesebb eszményünk, ami elõtt mindig fejet hajtunk!” 4 Egyszer azt kérte, építsenek neki egy kis kunyhót a Góvardhan-hegynél, s hozzáfûzte:

101

– Ott éldegélek majd, hisz nem vagyok méltó, hogy a Rádhá-kundnál éljek. Vállalom az alacsonyabb helyzetet, de mestereim – Gaurakisóra Dász Bábádzsí, Bhaktivinód Thákur és a többiek – méltóak arra, hogy ott szolgálják az Urat. Idõrõl-idõre hozzájuk járulok majd, szolgálom õket, aztán visszatérek a magam alacsonyabb szintjére, szerény hajlékomra a Góvardhannál. Ez a helyes módszer, így õrizhetjük meg szubjektív helyzetünket a szubjektív világban. Amint a legfelsõbb szint elérésével áltatjuk magunkat, nyomban elillan elõlünk a magasabb valóság. A magasztos világot csak egy kicsit szerényebb, alacsonyabb helyzetbõl szemlélhetjük a kellõ tisztelettel. Ám ha úgy gondoljuk, már célba értünk, végre helyben vagyunk, valójában sehol sem vagyunk. Ilyen a magasztos világ. Tartsuk meg a tisztes távolságot. A közvetlen vizsgálódással csak veszíthetünk, ám ha rejtekhelyünkrõl lessük ki a magasztos világ titkait, sok minden föltárul elõttünk. Milyen különös! Ha meg akarjuk kaparintani, a magasztos dolgok kisiklanak a kezünk közül. De ha nem megy közvetlenül, próbálkozzunk inkább kémkedéssel! Spirituális kémkedés... Így tapasztalhatjuk meg a legfelsõbb lételméleti igazságot. Mintha az abszolút igazság hirtelen ránk köszönne, s a társaságába fogadna bennünket. Akkor egyszeriben mindent megértünk. Õ egyeduralkodó, szabad és független. Kívánsága szerint bármikor eljöhet hozzánk, megadhatja társaságát, s akkor látni fogjuk, máskülön-

102

ben soha. Nem tudjuk megkaparintani, nincs hatalmunk fölötte. Krsna mindig fölöttünk áll. Az alázat gyakorlásával juthatunk a legmagasztosabb felismerésekre. Az isteni pár legbensõségesebb kedvteléseiben Rádhiká ellenszegül Góvinda kérésének. Ez az ellenkezés azonban isteni, ez a legfelsõbb szintû negativitás. Krsna óhajának megtagadása szenvedélyes érzelem (bháma-bháva), amit Rádhárání oly sûrûn gyakorol, de éppen ez csigázza fel Krsna vágyát. Milyen szövevényes mindez! Mégis, a legnyomorultabbnak is azt javasolják, igyekezzen kapcsolatba kerülni a legmagasztosabbal. A módszer csodálatos. Szó sincs közvetlen kapcsolatról, semmi sem történik nyíltan, egyenesen, szemtõl-szembe. A lelki világban minden lopva zajlik. Az egyeduralkodó király birodalmában mindenki a feketepiacról él. Az isteni körülmények látszólag a világi dolgok leghitványabb menetéhez hasonlóak, ám ott mégis minden transzcendens. Éppen ezért nevezik a lelki szférát a világi ellentétének (aprákrta). Földi létünk során nem tûrjük az egyeduralmat, alantasnak, rossznak tartjuk. Csakhogy a magasztos isteni világ autokratikus alapon mûködik. Ez nem evilági (aprákrta); az isteni világban minden harmonikus. Mily csodálatos! Ami itt alantasnak tûnik, ott fölmagasztosul. Ami itt a földön hitvány, nemkívánatos, rossz vagy visszataszító, az az isteni harmónia erejének köszönhetõen ott fölmagasztosul. Krsna varázsérintése nyomán a leghitványabb a legkiválóbbá nemesedik.

103

Krsna jelenlétének köszönhetõen eltûnnek a szeplõk, minden makulátlanná válik. A Krsna-tudat nem más, mint Krsna áldó érintése, a legmagasabb rendû varázsos szépség. A bölcsek kövének érintése nyomán nemcsak az ezüst válik arannyá, hanem a vas, ólom s bármely más, durva nehézfém is; Krsna varázsos érintése nyomán pedig a leghitványabb dolog is fölmagasztosulhat. Aki ezt nem hiszi, Raghunáth Dász gószvámí szerint alátaszíttatik a Vaikunthára: „Élj ott, ahol a törvény uralkodik, ahol minden egyszerû és tisztességes. Menj vissza az igazságosság birodalmába, ahol beválnak számításaid és boldogan, biztonságban élhetsz!”

Egy tehénpásztorfiú Vrndávan magasztos világában minden nagyon diplomatikus. Az itteni viszonyokat Siva vagy Brahmá sem igazán értette. Brahmá elismerte zavarát, s megadva magát így szólt Krsnához: „Honnan is tudhattam volna, hogy ez a tehénpásztorfiú, aki pálcát tart a hóna alatt, kezében ételt visz és a barátait keresi, maga a Legfelsõbb? Apámat, Nárájant kicsit közelebbrõl ismerem, a bajban hozzá fordulok tanácsért. Ám a tiédhez fogható hatalommal még sohasem találkoztam. Ez a pásztorfiú volna a Legfelsõbb Személy? Érthetetlen! De belátom végre, hogy te vagy atyám parancsolója is. Tudjuk jól, a Vaikuntha lelki birodalma a törvény és a tisztesség világa, de ilyen titokzatos és fondorla-

104

tos kedvteléseket eleddig nem láttunk sehol! Nem szégyen, ha fogalmam sem volt a magasztos sík eme csodás, titkos és rejtett játékairól. És mégis létezik az a hely, aminek káprázatos bõsége és édessége titok mindanynyiunk számára!” Thomas Gray költeménye így szól: Ó hány meg hány szûzfényû tiszta kõ hever a tenger titkos rejtekén s a rétnek hány virága nõ s hervad láthatatlan puszták vad szélén. Milyen különös: a mindenség ura egy tolvaj volna? Minden az övé, mégis tolvajlásra adja magát? Eredendõen mindenki az övé, mégis csábítóként lép föl? Mily csodálatosak Krsna kedvtelései! Jóllehet minden az övé, mégis úgy viselkedik, mintha közülünk való volna, s elveszi azt, ami tetszik neki. Sajátságos világ, sajátságos kedvtelés. Krsna mindenkit egyenrangúnak tart a környezetében, sõt egyeseket felsõbbrendûnek tekint. Szülei olykor megbüntetik a legfelsõbb Urat, aki sírva fakad. Ez az istenszeretet. Vajon mirõl ismerhetõ föl a tiszta odaadás? Arról, hogy a legfõbb tekintély meghódol szolgája elõtt. Odaadásának kivételes ereje folytán az Úr híve erõnek erejével saját szolgálatába állíthatja a Legfelsõbbet. Az odaadás végsõ erejének birtokában a bhakta képes irányítani

105

a Legfelsõbb Urat, aki engedelmes szolgaként szegõdik híve mellé. A mester meghódol szolgája elõtt. A Végtelen a véges szolgálatába szegõdik, méghozzá kifürkészhetetlen úton-módon, lopva. Ez minden képzeletet fölülmúl. A tökéletes odaadásban a véges hihetetlenül magas pozícióba kerül, s a Végtelen a szolgájául szegõdik. Ez teljességgel elképzelhetetlennek tûnik, ám a szeretet, a rága mindent lehetõvé tesz. A szeretet ereje páratlan. Akármilyen hihetetlen, a véges legyõzi a Végtelent, méghozzá a szeretete révén. Milyen értékes, becses és imádatra méltó is az isteni szeretet! Egyetlen csöppje minden áldozatot megér. Halj hát meg, hogy élhess, az ilyen halál csodálatra méltó! Az istenszeretetet teljességgel lehetetlen elérni, a végtelenül nagylelkû Maháprabhu mégis ingyen osztogatja. Házról házra jár, mint egy aláírásokat gyûjtõ ügynök, s arra szólít bennünket, iratkozzunk fel a listájára. Azért jött, hogy mindenkivel megossza ezt a mérhetetlenül értékes dolgot, s az isteni világba invitáljon mindenkit, ahol a Végtelen a véges szolgája lesz. Teljességgel elképzelhetetlen, felfoghatatlan. Ne délibábokat kergessünk, inkább minden erõnket összeszedve törekedjünk a fejlõdésre, és lépjünk be az istenszeretet templomába. A Bhágavata-puránában Uddhava azt mondja: „A vrndávani gópík elszöktek férjeik mellõl, otthagyták gyermekeiket, noha a családról fölöttébb nehéz le-

106

mondani. Mi több, még vallásos elveiket is föladták, csak hogy Krsna lótuszvirág lábainak szentelhessék magukat, amire maguk a Védák is sóvárogva vágynak. Könyörgöm, hadd szülessek fûszálként Vrndávanban, hátha reám száll ott e nagy lelkek lába pora.”5 A kockázat, a veszély felfokozza a szeretetet. Az igazi szeretet nélkülözhetetlen velejárója a világi eredmények föláldozása. Akár a világi „tisztaság” rovására is mindig az istenszeretetet kell választanunk. Ez vezet a legmagasabb szintre. Óvatosnak és alázatosnak kell lennünk, akárcsak Newton. Kortársai mindentudónak tekintették, õ azonban tudatlannak nevezte magát. Ez a gondolkodás vezet helyes fölismerésekre. Minél tisztább valaki, annál inkább tisztátlannak érzi magát. Ilyen a Végtelen értékrendje. A mérhetetlen vonzerõ csak ily módon becsülhetõ fel. Minél tovább jutunk, annál emésztõbb a szomjúságunk, annál nagyobb a lelkesedésünk, mohóságunk. Ilyen a Végtelen felé vezetõ út. Minél elõrébb tart valaki, annál hátrébb állónak érzi magát, s tudja, reménytelen a vállalkozás, az Abszolút felmérhetetlen marad. Nem érthetjük a Végtelent, és méltatlanok vagyunk arra, hogy róla beszéljünk. Elnémulunk, mit is mondhatnánk? De õ szólásra bír minket, megoldja nyelvünket.6 Nélküle az ember csak hallgat. Krsna útjait kiismervén az õszinte kutató embernek elakad a hangja, elnémul. Képtelen szavakba foglalni tapasztalatait, ám a fölülrõl érkezõ ösztönzõ erõnek

107

kénytelen engedni, és megszólal. Így nyilvánul meg a magasztos igazság. A magasabb sík, a Legfelsõbb Létezõ kényszerítõ ereje szóra bírja az igazság kutatóját, aki érzelmeinek szabad folyást engedve beszélni kezd. Önerejébõl járni sem tud, de az Úr csodálatos ereje hegyeken segíti át. Ilyen a Mindenható kegye, az õ kegye folytán minden életre kel, mozog. „Õ a világ teremtésének, fenntartásának és végül megsemmisítésének oka. Kibontakozás és visszavonulás között fennmaradás – mindnek õ az egyetemes õsoka.”7 Idegen földön marakodunk egy nem létezõ préda felett, míg Krsna túlcsorduló szeretettel keresi elveszett szolgáit. Szeretné megmenteni és hazavinni õket, vissza az otthonukba. Ez kizárólag az abszolút kegyébõl lehetséges. Az isteni hullám magával ragad bennünket, s hazavisz oda, ahová végül minden visszatér. A világ megsemmisülésekor majd minden teremtmény lappangó létállapotba kerül, s az új teremtéskor ismét testet öltenek, néhányan azonban az örök isteni kedvtelésekhez csatlakoznak, és soha nem térnek vissza a kihasználás és lemondás világába.

Kutatás Krsna után Krsna felõl kell tudakozódnunk, de mielõtt hozzálátnánk a kereséshez, ajánlatos megismernünk önmagunkat. Tudnunk kell, hol állunk, s miként közelíthetünk az isteni birodalom felé. Az ember mindig tudakozódik, de vajon mire kíváncsi? Tárjuk végre szélesre szívünk ka-

108

puját és kérdezõsködjünk Krsnáról, másra nincs is szükségünk. Nem tudhatjuk elõre, mire vezet tudakozódásunk: Brahman, Paramátmá, Bhagaván… A személyes Isten, Bhagaván kutatása a legmagasztosabb – kutatás Srí Krsna, a gyönyörûséges valóság után. Ez a tudakozódás a saját érdekünket szolgáló természetes szükségletünk, életünk nélkülözhetetlen része. Épeszû ember nem tagadja meg magától Krsna kutatását, hacsak nem akarja szándékosan becsapni önmagát. Természetünk szerves része a boldogság keresése; ez mozgat minden élõlényt. Krsna kutatása pedig nem más, mint a legfelsõbb rendû eksztázis, a rasza keresése. Ha magunkba nézünk, joggal siránkozhatunk azon, mire vesztegettük eddig idõnket. Hasztalanul teltek napjaink, magunk alatt vágtuk a fát, s ez valóságos öngyilkosság. Nem lehet másra panaszunk, csak önmagunkra s úgynevezett barátainkra. Nincs itt semmi dolgunk. Vegyük életünk listáját, és bánjuk meg bûneinket; cselekedjünk, máskülönben pusztulnunk kell. A helyes irányt válasszuk, másként csak a halált hívjuk ki magunk ellen. Kutatás Srí Krsna, a gyönyörûséges valóság után – tudományos igénnyel így foglalható össze személyes életünk, valamint minden létezõ legfõbb, egyetemes hivatása. Krsna kutatása tehát nemcsak az ember kiváltsága, hanem az egész mindenség legfõbb célja, ami megold minden problémát.

109

Fölösleges, sõt ártalmas kifogásokat keresni, és eltérni ettõl az egyetemes útmutatástól. Ez a végsõ igazság, minden embernek, sõt minden élõlénynek az egyetemes szükséglete. Keresd Krsnát! – ez a baráti felhívás, e nagyvonalú invitálás az egész világhoz szól. Hallgattassék el minden egyéb felhívás, másról egy szót se, mert ha felcsendül ez az isteni invitálás, boldog lesz az egész világ. Ezért mondják az Upanisadok: „Keresd azt, amit megismerve minden ismertté válik, amit elérve mindent elérsz!”8 Az egyetemes felhívás nem szûkkeblû kérés, mindenkihez szól. A helytelen gondolkodás számára talán fanatikus és szûklátókörû felhívásnak tûnik, pedig valójában ez a legátfogóbb, egyetemes és mindenki számára elfogadható legfõbb életcél. Most még idegenben marakodunk a nem létezõ préda fölött, ám egy édes isteni hullám magával ragad és hazavisz bennünket. Az Úr kegyesen és nagy szeretettel kutatja híveit. Hazatalálásunknak ez az egyetlen záloga. A mi teendõnk mindössze annyi, hogy csatlakozzunk, keressük mi is Krsnát, induljunk a lelki világ felé. Csatlakozzunk a lelki világ felé tartó egyetemes menethez, mentsük meg önmagunkat, s térjünk meg igazi otthonunkba, vissza Istenhez.

110

Jegyzetek 1. ahaà bhakta-parädhéno hy-asvatantra iva dvija | sädhubhir grasta-hådayo bhaktair bhakta-jana-priyaù || Bizony hívem alárendeltje (vagyok), mint aki nem a maga ura, óh bráhmana! / Szívemet a szentek birtokolják, s odaadó híveimnek én a legkedvesebb (vagyok). (További értelmezés szerint a vers második sora: Szívemet a szentek birtokolják, s híveimhez hasonlóan híveim követõi is kedvesek nekem.) (Bhägavata-puräëa 9.4.63.) 2. martyo yadä tyakta-samasta-karmä niveditätmä vicikérñito me | tadämåtatvaà pratipadyamäno mayätma-bhüyäya ca kalpate vai || Mikor egy halandó összes teendõjérõl lemondva hõn vágyva nékem szenteli magát, / akkor a halhatatlanságot ajándékozom néki, s méltó lesz a lelki létre. (Bhägavata-puräëa 11.29.34.) 3. bhaktyä mäm abhijänäti yävän yaç cäsmi tattvataù | tato mäà tattvato jïätvä viçate tad-anantaram || Odaadással ismerhet meg engem, amilyen s aki vagyok, s azután, mert valójában ismer engem, bejuthat (ama örökkévaló, múlhatatlan hajlékba). (Bhagavad-gétä 18.55.) 4. püjäla rägapatha gaurava bäìge mattala sädhujana viñaya-raìge (Bhaktisziddhánta Szaraszvatí azonos címû dalának elsõ verse) 5. äsäm aho caraëa-reëu-juñäm ahaà syäà våndävane kim api gulma-latauñadhénäm |

111

yä dustyajaà sva-janam ärya-pathaà ca hitvä bhejur mukunda-padavéà çrutibhir vimågyäm || Hadd legyek Vrndávanban egy a bokrok, liánok és fûszálak közül, hogy végre ama pásztornõk lába porának szentelhessem magam, akik kedves családjukról s az erény útjáról lemondva imádták Mukunda nyomdokát, amit a Védák is kutatnak. (Bhägavata-puräëa 10.47.61.) 6. mükaà karoti väcälaà paìguà laìghayate girim | yat-kåpä tam ahaà vande çré-gurum déna-täraëam || Tiszteletteljes hódolatom ajánlom lelki tanítómesteremnek, az elesettek megmentõjének, kinek kegyébõl a néma ékesszólóvá válik, s a béna átkel a hegyeken. (Srídhara Svämé: Bhävärthadépikä, maìgala-stotram 6. átdolgozása) 7. yato vä imäni bhütäni jäyante | yena jätäni jévanti | yat prayanty abhisaàviçanti Amibõl e lények születnek, amivel a születettek élnek, amibe továbbmennek, s belépnek. (Taittiréya Upaniñad 3.1) 8. yasminvijïäte sarvamidaà vijïätaà bhavati Amit megismerve minden ismertté válik. (a Çändilya-upaniñad 2. fejezetében); továbbá kérdésként fogalmazódik meg a Muëòaka-upanisadban (1.1.3.): „Mi az, amit megismerve minden ismertté válik?” A gondolat eszmei továbbvitele az itt szereplõ kiegészítés: „…amit elérve minden elértté válik?” (yasmin präpte sarvamidaà präptam bhavati).

112

113

Számítgatástól mentes Számítgatástól mentes odaadás odaadás A Bhágavata-purána szerint az ember szívét gúzsba kötõ csomót kettéhasítja az isteni tudatosság, ezzel együtt az istenszeretet iránti belsõ vonzalom elárasztja egész lényét. Ahogy eloldódik a csomó, az addig alvó lélek föleszmél, megérinti Gólóka szépsége és elragadja egész létét.1 A lelki boldogság iránti vágyunk lepecsételt szívünk mélyére van eltemetve, ám Krsna dicsõségének hallása és magasztalása feltöri e pecsétet, felébreszti szívünket tetszhalott állapotából, és szélesre tárja kapuit a boldogság végsõ forrása, Krsna elõtt. Ám ez nem egyszerû feladat. Mi módon szabadulhatunk meg minden kétségtõl? Vajon mindentudóvá válhat-e a korlátozott ember? Ez abszurdnak tûnik, az írások mégis így mondják. Ha ezt a problémát sikerül megoldani, minden további probléma megoldódik. Az Upanisadok állítják: õt megismerve az ember mindent megismer, õt elérve mindent elér. De vajon mirõl ismeri fel a véges lény, hogy megismert mindent, elnyert mindent? Arról a mérhetetlen beteljesülésrõl és elégedettségrõl, amit tapasztal majd.

114

Kíváncsisága, szomjúsága csillapul, s ez nemcsak az Upanisadok, hanem a Bhágavata-purána véleménye is. Mikor találkoztam a Gaudíja Math bhaktáival, komoly fenntartásokkal viseltettem. Nagyon nehezen tudtam elfogadni véleményüket, miszerint egyedül az õ tanításuk igaz, minden más hamis. Mindenki tudatlanságtól szenved, egyedül nekik van igazuk. „Micsoda képtelenség! – gondoltam. – Egy józan ember nem egykönnyen nyeli le ezt a keserû pirulát!” Kezdetben ez nekem sem sikerült. Csakhogy amit mondtak, az teljesen egybevágott Csaitanja Maháprabhu véleményével, a Bhágavata-purána, a Bhagavad-gítá és az Upanisadok tanításával: õt megismerve mindent tudni fogsz, õt elnyerve meglesz mindened. A Bhágavata-purána alábbi verse – az Upanisad fenti gondolatával összhangban – azt tanítja, hogy a Krsna tudat eloszlatja az ember kételyeit, s tényleges tudást eredményez. „A fa gyökerét öntözve felvirulnak az ágak s a levelek, s a gyomrot táplálva az egész szervezet erõre kap. Ha ehhez hasonlóan a mindenség gyökerének, a Legfelsõbb Abszolútnak az örömét szolgáljuk, azzal minden egyéb kötelességünknek is eleget teszünk.”2 A mindenség gyökerét szolgálva minden kötelességnek eleget teszünk, mint ahogyan a gyökereket öntözve felvirul a fa, s a gyomrot táplálva erõre kap az egész szervezet. Ilyen mérhetetlen és titokzatos a mindenség közepének hatalma. A mindenség szerves egységet alkot, s mindenek fölött õ gyakorol hatalmat. Ilyen kivételes a középpont szerepe. Az agy bizonyos területének

115

ingerlése képes megbénítani az egész szervezet mûködését. Elég egy tûszúrás és a test összes funkciója leáll. Ehhez hasonló a mindenség közepének helyzete is; általa a lehetetlen is lehetségessé válik. Egy nincstelen hajadonnak nem sok reménye van a meggazdagodásra, de ha sikerül vagyonos férjet találnia, ura révén sok minden a birtokába kerül. Meglehet, egymagunk szegények vagyunk, ám a tehetõs mester szolgálatában sok mindent reánk bíznak. A mindenség közepe irányít mindent, és a hozzá fûzõdõ szeretetteljes viszonyunk folytán sok mindent reánk bíz. Így értendõ, hogy a véges lélek mindent elnyer – a gyöngédség finom kapcsán keresztül. Krsna által minden lehetséges, és minél közelebb kerülünk hozzá, annál többet kapunk. Õ inspirálja a híveit, s szívüket lassan kitöltik az Úr tulajdonságai.3 Jóllehet a bhakta önmagában nem ura semminek, Krsnához fûzõdõ szeretetteljes kapcsolata folytán bárminek a mestere lehet. Ezt a gondolatsort fejtegetik az Upanisadok és a Bhágavata-purána. A mindenség közepéhez fûzõdõ eleven kapcsolat nélkül hiú ábránd a mindentudás. Ha csak egy homokszemet akarnánk alaposan megismerni, életek millióin keresztül vizsgálódhatnánk anélkül, hogy mindent megtudnánk a porszemrõl.

Az Abszolút középpont Ha valamire kíváncsi vagy, kutasd a mindenség közepét! Az Upanisadok azt üzenik, ne a teremtés parányi tö-

116

redék részeinek vizsgálatával vesztegessük idõnket, úgysem lehetünk a világ urai. A legfontosabb kérdések felõl tudakozódjunk. Krsna azt mondja: „Én vagyok a mindenség közepe, ismerj meg engem! Rajtam keresztül mindent megismerhetsz, mert én vagyok mindennek az ismerõje és irányítója. Ha engem ismersz, mindent megismersz. Mindenhez rajtam keresztül közeledj, akkor értékén tudod megbecsülni a dolgokat. Máskülönben a világnak csak egy kis szeletét láthatod, azt is felszínesen és tökéletlenül. Születések millióin keresztül próbálkozhatsz a mindenség megismerésével, anélkül hogy a végére érnél.” A Bhágavata-purána írja: „Az Úr kegyétõl áldott személy könnyen felismeri Isten természetét, aki viszont tapasztalati úton próbálja megérteni felfoghatatlan dicsõségét, vég nélkül folytathatja vizsgálódását anélkül, hogy helyes következtetésre jutna.”4 Akár örök idõkig kutathatjuk a hamis dolgokat anélkül, hogy végérvényes eredményre jutnánk, ellenben a mindenség középpontját keresve nyomban felismerjük a dolgok valódi értékét. Ez az Upanisadok és a Bhágavata-purána útbaigazítása. Kövessük ezt az irányt, mert ez az odaadás. Az odaadás olyannyira kielégítõ, hogy ha csak egyszer is megízleltük, többé semmi más nem érdekel majd bennünket. Egyedül Krsna szolgálatára kell összpontosítanunk. „Aki téged keres, utálkozva tagadja meg az Abszolút Igazság intellektuális kutatását, s inkább mindenestõl szentelje néked magát. Hallgassa szent nevedet s isteni

117

kedvteléseid történetét önmegvalósult híveidtõl. Bármilyen helyzetben legyenek is, gondolataikat, szavaikat s tetteiket néked szentelve haladjanak tovább. Így a legyõzhetetlen Végtelen alulmarad a szeretettel szemben.”5 A Legfelsõbb Urat csakis alázatosan közelíthetjük meg, s ha egyszer eljutunk hozzá, többé már nem érdekel bennünket semmi más. A külvilág ügyei elvesztik fontosságukat, s mi az õ örömére mindenestõl átadjuk magunkat az Úr szolgálatának. Az õ szolgálata nyomán teljesedik be életünk célja, ami mellett a világi dolgok ismerete hitvány hulladéknak tûnik. Ha fölismerjük a nektárt, minek vesztegetnénk idõnket bármiféle mérlegeléssel? Hisz a nektár sokkalta fontosabb, mint bármi más a világon. Így szentelhetjük minden figyelmünket az Úr szolgálatának. Gyakran megkérdezik, miért hagyta figyelmen kívül Csaitanja Maháprabhu a társadalmi rétegzõdés védai rendszerét, a társadalmi és lelki rendeket (varnásramdharma), és miért fogad be iskolánk bárkit, társadalmi helyzetétõl függetlenül? Túl kell lépnünk a kasztrendszer kötelmein, de az sem elég, ha munkánk gyümölcseit Krsnának ajánljuk, vagy ha odaadásunkba haszonvágy, illetve az üdvösség vágya vegyül. Rámánanda Rájjal folytatott beszélgetésében Csaitanja Maháprabhu mindezt elvetette. Jelmondata a továbblépés: „Ez csak a felszín, hatolj mélyebbre, még mélyebbre!” Rámánanda végül a számítgatástól mentes odaadást javasolta, mint ami

118

túl van az addig említett vallásos koncepciókon. Ezt nevezte Maháprabhu az igazi vallás kezdetének.

Cselekvés és tudás Ez azt jelenti, hogy sem a haszon reményében végzett munka vagy a tudás mûvelése, sem semmiféle egyéb körülmény nem szükséges elõfeltétele az istenszeretet gyakorlásának. Az istenszeretethez csak odaadó jámborság (szukrti) és olthatatlan vágyódás (rucsi) szükséges. Csupán ennyi kell, s nem a mindentudás (gjána) vagy a mindenhatóság (karma) vágya, ami kihasználáshoz, illetve lemondáshoz vezet. Bármilyen helyzetben legyen is az ember, ha szeretne kapcsolatba kerülni Krsnával, kutasson fel egy hiteles forrást, egy tiszta szentet, s hallgassa az õ szavait Krsnáról. Ez az istenszeretet gyakorlásának tényleges kezdete, ami független az ember társadalmi helyzetétõl. Nincs szükség sem bölcsességre, sem tetterõre, vagyonra vagy hatalomra ahhoz, hogy tudatossá váljunk Krsnáról, elegendõ az õszinte és tiszta vágy. A tiszta forrást, egy igaz szentet hallgatva rajongás támad bennünk Krsna szavai és cselekedetei iránt. Ez a felsõbb íz vezet tovább, egyre tovább az isteni dimenziókba. A teljes siker érdekében a tudás- vagy hatalomvágytól nem mentes lelki embereknek meg kell válniuk kötõdéseiktõl, ki kell törjenek saját köreikbõl, és az odaadás útján kell folytassák a Végtelen kutatását. Õk is a felsõbb lelki ízre kell bízzák magukat. Krsna

119

kedvtelései rajongással töltik el a bhakta szívét, s ez a vaisnava legfontosabb ismertetõjele, semmi egyéb nem számít. A felsõbb íztõl egészen az élet végsõ céljáig tartó fejlõdés egyedüli záloga a Krsna iránti rajongás. Szívleljük meg a jó tanácsot, s a társadalmi és vallási konvenciókat magunk mögött hagyva, minden külsõdleges megfontolást föladva adjuk át magunkat teljességgel Krsnának. Habozás nélkül és teljes bizalommal keressünk menedéket az Úrnál. Váljunk meg a rossz társaságtól, s minden anyagi ragaszkodást – beleértve a társadalmi s a vallási konvenciókat is – magunk mögött hagyva keressünk oltalmat Krsnánál.

Az odaadás liánja „Milyen édes is Krsna! – gondolja a bhakta. – Nem tudok nélküle élni, folyton társaságának édes ízére vágyom!” Ez az érzés az istenszeretet kúszónövényének a magja. Az istenszeretet liánja egyre magasabbra kúszik, s végül eléri Krsna lótuszvirág lábait. Növekedése nem áll meg, nem a világi tudatosság síkján kapaszkodik meg, egyre feljebb és feljebb kúszik. Támaszát a személyes istenhitben leli meg, de ott sem állapodik meg, hanem egészen Gólókáig hajt. Nem a Vaikuntha világ számítgató odaadásába kapaszkodik, hanem tovább kúszik, egészen a spontán, szívbõl fakadó odaadásig. Ott lelhetjük meg a szeretet Istenét. Ott, ahol az imádat és hódolat legfõbb közege a rajongó istenszeretet, ahol az

120

istenszeretet a legfontosabb tényezõ. Személyes boldogságunk, beteljesülésünk záloga pedig a Krsnával kapcsolatos személyes szolgálat. Valójában mindenkinek arra volna szüksége, hogy bebocsátást nyerjen a rajongás birodalmába s ott a végsõ szépség, szeretet és báj megtestesítõjét szolgálhassa nagy odaadással. Ez a legfelsõbb személy szállt alá Csaitanja Maháprabhuként, s rég elveszett szolgáit hívja vissza otthonukba. „Gyertek velem! Értetek jöttem, hogy hajlékomra invitáljalak, s magammal vigyelek benneteket.” Micsoda szerencsés alkalom! Maháprabhu javaslatát megfogadva, vonalába bebocsátást nyerve boldogan juthatunk haza, vissza Istenhez. Ez minden vallás lényege. Tudatosan vagy öntudatlanul mindenki az istenszeretet után kutat. Sok-sok akadály igyekszik eltántorítani a helyes iránytól, csakhogy szívünk addig nem elégszik meg, amíg célba nem ér. Ha egyszer elindultunk Krsna felé, semmi nem állíthat meg menet közben. Idõ kérdése, s elérjük célunkat. Hosszú, hosszú idõ telhet el, korszak következhet korszakra, törekvésünket végül mégis siker koronázza majd. Krsna igazán vonzó. Kívüle senki sem boldogíthatja igazán a szívünket, más nem lehet a végsõ célunk. Szépségre és szeretetre vágyunk, nem hatalomra vagy tudásra.

A szeretet koldusai Nemegyszer fölmerül bennünk a hatalomvágy, mintha mindent nekünk kellene birtokolnunk. Irányítani

121

akarjuk az eseményeket, mindent az uralmunk alá igyekszünk vonni, szeretnénk, ha minden kívánságunk teljesülne. Pedig valójában nem a hatalomra van szükségünk, mert a puszta hatalom nem nyújt elégedettséget. Máskor a tudás csábít bennünket. Ha nem az irányításra vágyunk, meglehet, a tudásszomj csapdájába esünk. Mindent tudni szeretnénk, mert nincs ínyünkre a tudatlanság. Ám szívünket még a tudásszomj sem elégíti ki. Meg kell tanulnunk, mire is van valójában szükségünk. Mélyen a szívünkbe nézve megértjük, hogy a szeretet és gyöngédség koldusai vagyunk. A rajongás igénye egyetemes jelenség, ami Krsna vrndávani játékaiban éri el tetõfokát. A Védák szerkesztõje, Vjászadév ezt a véleményt hangoztatta. Korunk tudósai is elismerik, hogy a Védákban, a Puránákban, a Mahábháratában és a Védánta-szútrában Vjászadév minden lehetséges ismeretanyagot és filozófiai gondolatot közzétett. Utolsó éveiben, érett filozófusként pedig a Bhágavata-puránát szerkesztette, melynek tetõpontja az isteni szeretet, a krsna-préma.

Krsnát akarjuk! Szíve mélyén minden egyes lény szépségre, szeretetre, jóindulatra és harmóniára vágyik, nem pedig hatalomra, tudásra, vagy hasonló csekélységre. A térbe és idõbe szorított teremtés egyetemleges vonása ez a közös cél. Ám kevesekben él oly tisztán a valóság vágya, hogy

122

ezt fölismerjék. Csak néhányan ismerik a szív legrejtettebb vágyát, s kevesen ébrednek rá, hogy végsõ soron Krsnát keresik, Vrndávanba vágyakoznak. Ritka az ilyen õszinte lélek, ezt az írások is alátámasztják.6 Egyetlen eszmény létezik, a cél, a végsõ és egyetlen cél, amire mindenki vágyik – a tiszta istenszeretet. Intellektuálisan képtelenség fölfogni az istenszeretetet. Ésszel éppúgy lehetetlen bejutni az Isten országába, mint ahogy az üvegre szálló méhecske sem ízlelheti meg a mézet. A Legfelsõbb Úr alárendeltjei vagyunk, így hát szolgálnunk kell õt. A szolgálat minden másnál fontosabb. A Bhagavad-gítá szerint tiszteletteljes közeledés, õszinte érdeklõdés és szolgálat vezet az istenszeretet birodalmába. Krsnát csak a szolgálat örvendezteti meg, csak ennek fejében száll alá, s a magasztos szféra természete csak így tárulkozik föl elõttünk. Ez a Védák tudománya. Mi, lelkek, eredendõen Isten közbülsõ energiájához (tataszthá-sakti) tartozunk. A magasztos valóságról csak akkor alkothatunk fogalmat, ha megértjük, mennyivel finomabb saját természetünknél. Az a szféra alanyibb a mi alanyiságunknál. Édes akarata folytán a felsõbb világ alászállhat és megérinthet minket, mi azonban nem jutunk el oda, hiába kapaszkodunk. Elõbb el kell nyernünk a kegyet, s akkor megnyílik elõttünk az út. Aki ezt megérti, minden okoskodót legyõz. Az értelem önmagában képtelen bejutni a személyes isteni közegbe. A legfõbb valóság túl van az érzékek, az elme

123

és az értelem hatókörén. Brahmá komolyan gondolta, hogy sem tettleg, sem gondolatban, sem szavakkal nem képes megragadni Krsnát. Az Abszolút Igazság megismerésének egyetlen feltétele az alázatos közeledés. Õszinte próbálkozásunk örömöt szerez Krsnának, aki végül föltárja magát. Az isteni reveláció nem a világi kutatás eredménye, sokkal inkább tiszta és szolgálatkész szívre van szükség hozzá. A tudósok számtalan csodát fedeznek fel, de vajon õk teremtik e csodákat? Minden csoda eleve létezik, csak éppen egyik-másik most kerül napvilágra. Nem a tudósok teremtették a csodákat, nem állnak tehát magasabb szinten saját felfedezéseiknél. Felismeréseik részlegesek, s azok is csak nagy erõfeszítések árán valósulnak meg, ám a valóság tudatos mivolta, a felsõbb isteni értelem ismeretlen marad számukra. Hiába kutatnak, amit megragadnak, az csak a felszín, a lényeget nem lelik, mert nem tudják, hogy az élet végsõ célja Krsna.7 A Bhágavata-purána szerint az ember ugyan próbálkozhat a magasabb világ intellektuális megközelítésével, törekvése azonban kudarcot vall majd, s visszakényszerül az anyagi létbe. Csalódottan és elégedetlenül kénytelen visszafordulni, s újra a mulandó világ útjait rója. „Zabolázatlan érzékeiknek köszönhetõen a materialista élethez túlságosan ragaszkodó emberek a pokoli lét felé haladnak, és újra meg újra rágják a már megrágottat. Sohasem ébred bennük vonzalom Krsna iránt sem mások tanításának hatására, sem a saját erõfeszítéseik

124

eredményeképpen, sem a kettõ együttesébõl.”8 Az érzéki tapasztalatok jönnek-mennek, de sohasem emelkednek a lelki síkra. Az isteni világba az Úr egy õszinte híve elõtti meghódolás vezet. Mesterünk átadja a módszert, s ha megfogadjuk tanácsait, beléphetünk az isteni birodalomba, máskülönben tovább bolyongunk a tapasztalatok keserû világában. A tudósok a tudást tartják a legtöbbre. Szerintük a célba érés elsõ feltétele a tudás megszerzése, azután következhet a rajongás, a szeretet gyakorlása. Úgy vélik, csak a tudás mutathatja meg, mi is az isteni szeretet, s ennek birtokában lehet belépni az isteni szférába. Nem értenek egyet a számítgatástól és okoskodástól mentes odaadás elvével. A Bharat Széva Asram Szangha alapítója meghívott, csatlakozzam hozzájuk, de én szabadkoztam, mondván, a szívemet már elrabolta az Úr Csaitanja tanítása. – Óh, igen! – felelte. – Én is fölöttébb tisztelem õt, de azt mondom, Buddha szavai szerint elõbb közömbössé kell válni a világi örömök iránt. Azután Sankara Védánta-filozófiáját tanulmányozva meg kell érteni, mi a tényleges tudás, s be kell látni, hogy a világ semmi, Brahman, a lélek pedig minden. Ekkor következhet a Srí Csaitanja hirdette isteni szeretet, a préma-dharma, amit magam is a legfõbb célnak tartok. – Ez a te véleményed, de Srí Csaitanja nem azt tanította, hogy elõbb a buddhizmusból kell elsajátítanunk a lemondást, majd a Sankara-követõktõl a védánta

125

tudományát, s csak utána forduljunk hozzá. Azt mondotta, bármilyen helyzetben legyen is az ember, társuljon egy igazi vaisnava szenttel, hallgassa a Krsnáról szóló elbeszéléseket s dicsõítse az Urat! Erre nem tudott mit válaszolni, kénytelen volt hallgatni. Egy másik alkalommal az Árja Szamádzs vezetõje látogatott meg Karacsiban és azt mondta: – Ha a véges megismerheti a Végtelent, akkor az nem lehet végtelen! Én viszont azt válaszoltam: – A Végtelen nem lenne a Végtelen, ha nem volna képes feltárni magát a véges elõtt! – és õ is elhallgatott.

Minden jog fenntartva! Nem rajtunk múlik, elérjük-e az Abszolútat. Akit õ választ, annak föltárja magát. Ezt magyarázzák el az Upanisadok is: elõadások vagy viták, kiváló memória vagy nagy mûveltség, természetfölötti intelligencia vagy zsenialitás – ezek egyike sem elegendõ az Úr megismeréséhez. Tanulmányozhatja az ember a kinyilatkoztatásokat, az sem számít. Krsna minden jogot fönntart magának, és csak egyféleképpen ismerhetõ meg: akit édes akaratából választ, annak feltárja magát.9 Hogyan vonhatnánk magunkra az Úr édes figyelmét? Egyedül saját parányiságunk megélésén, s az önátadáson keresztül. „Uram, oly szerencsétlen vagyok! Hogyan éljek kegyed nélkül?” – az efféle érzés könyörületet ébreszt a szívében. Meg kell gyõznünk

126

Krsnát, mennyire szükségünk van rá, s hogy kegye nélkül élni sem tudnánk. Csak az ilyen õszinte vágyódás kelti föl Krsna figyelmét. Nincs más esélyünk. Egyedül elesettségünk megvallásával vonhatjuk magunkra figyelmét. Buzgó fohászokban valljuk meg õszinteségünket és szenvedéseinket, ez felkelti Krsna együttérzését. Ez valóságos tény, nem képzelgés. Egyszer Badarikásramban találkoztam egy tudós szannjászíval, aki beszélgetésünk során ateistának tettette magát, s azt kérdezte, mi a bizonyíték Isten vagy a lélek létére? Válaszképpen a Bhágavata-puránából idéztem. Elmagyaráztam, hogy bár a lélek, az átman önragyogó, az istenhívõk és az ateisták között mégis örök harc folyik. A Bhágavatam szerint az egyik fél azt állítja, van Isten, hiszen mindenütt õt látják, míg a másik fél tagadja Isten létét, mintha sohasem létezett volna.10 Ez a vita soha véget nem ér, mert az egyik fél látja a kézenfekvõ igazságot, a másik nem, az egyik fél látja Istent, a másik sem õt, sem önmagát nem ismeri. Jóllehet e csatározás haszontalan idõvesztegetés, véget mégsem ér soha. A világtalanok eltávolodtak az istentudattól, éles határ választja el õket Istentõl vagy önnön lelki lényük felismerésétõl. A látók azt mondják: Íme itt a Nap! – míg a világtalanok tagadják annak létét. A vita folytatódik, de ez nem jelenti azt, hogy a Nap nem létezik. A Nap képes megmutatni magát.

127

Ide vág a börtönben született fiú hasonlata. A sötét tömlöcben született kisfiú anélkül cseperedik fel, hogy valaha is látta volna a Napot. Egyszer egy barátja a kinti szabad világból meglátogatja, s invitálja: – Gyere, nézzük meg a Napot! Majd én megmutatom neked! – Rendben, veled megyek, de hozom a lámpásomat. – Nem kell oda lámpás! – mondja a barátja. – Csak nem gondolod? Bolondnak nézel? Mit láthat az ember a lámpás fénye nélkül? De barátja erõvel megragadta a kezét, kivitte a szabadba, s megmutatta neki a Napot. – Ez hát a Nap, aminek fényében minden látható! Ilyen a lélek, és ilyen Isten is. Saját fénye, világossága mutatja meg az Urat, s az õ világossága tesz láthatóvá minden egyebet. Önragyogó fénye feltárja saját magát. Isten eleve létezik, s tõle származik a tudás. Ez az Istenrõl alkotott helyes felfogás. Nem az ember tudásának köszönhetõen látható, mint ahogyan a Napot sem más fényforrás világítja meg. Az istentudat elnyerésében fölösleges a tudással próbálkozni. Az istentudat önálló, öntörvényû, kedve szerint megjelenik, vagy eltûnik. Ha az Úr eljön hozzám, a mindenséggel találkozom, de semmi sem kényszerítheti a megjelenésre. A Napot képtelenség bevinni a tömlöcbe, inkább nekünk kell kilépnünk áldó fényébe, hogy sugaraiban minden láthatóvá váljon elõttünk.

128

Az intellektualizmus hátráltató tényezõ. Bennünket a számítgatástól mentes odaadás érdekel. A gyöngédség, a szeretet, együttérzés és vonzódás annak köszönhetõ, hogy az ember nem szívtelen lény. A tudósok úgy tartják, az állatok nem rendelkeznek igazi intelligenciával. Bár nincs sok eszük, létezni mégis léteznek, szív nélkül azonban egyetlen lény sem élhet. Az ész egy számítógéphez hasonló. Az állatoknak nincs ilyen „eszük”, ezért nem tudnak számítgatni. Az ösztönök intuitív tudását követik, tudattalanul cselekszenek. Mégis hányszor tapasztaljuk, hogy az ilyen ösztönös tudás messze fölülmúlja a racionális számítgatást. Sok állat elõre megérzi a földrengést, amit eleddig semmiféle emberi számítás nem volt képes elõre jelezni. Mennyi mindent nem észlel az ember, amit az állatok már elõre tudnak! Az ember hosszas és mélyreható vizsgálódás során sem képes felfogni azt, ami az értelme fölött áll. Az ész helyzetérõl a Bhágavata-purána szól: „Az intellektuális próbálkozástól irtózva inkább igyekezzünk az alázat szellemét táplálni szívünkben. A tiszta, hiteles forrásokra hallgatva az Úrral kapcsolatosan alakítsuk életünket. Nem számít, pillanatnyilag hol állunk, mert aki szóban, cselekedetben és gondolatban elszegõdik az Úr egy tiszta hívének szívbéli szolgálatába, legyõzheti a három világban legyõzhetetlen Urat.”11 A Bhágavata-purána a meghódolás útját ajánlja, míg az intellektuális próbálkozást elítéli. „Kedves Uram! Mindazok csalatkoznak, akik az eszükkel akarnak felfogni, megérteni téged. Minden

129

próbálkozásuk kudarcba fullad, akárcsak azé az emberé, aki az üres pelyvát csépelve szeretne rizshez jutni.”12 A tudás olyan, akár az üres rizspelyva. Az erõ vagy a tudás csak a felszín, a pelyva, a lényeg a rizs, az odaadás, a szeretet. Ez a maghéj alatt rejlõ finom, ízletes ennivaló. Minden egyéb csak burka ennek a finomságnak. A burokban ízes, örök és áldásos dolog rejlik. A szépség a valóság, sõt, az eksztázis a valóság, minden más csak felszín, külsõ burok. Ha pedig túlságosan a külsõ forma köti le a figyelmünket, nem leljük a lényeget, s végül mindenben csalódunk. „A puszta lemondás nem tekinthetõ az élet beteljesülésének. Az üdvösség ugyan mentes a születés, betegség, öregség és halál gyötrelmétõl, de még ez sem maga a tökéletesség, mit sem szólva a buzgó, de nem Krsna örömére cselekvõ aktív életrõl.”13 Munkánk és pihenésünk tökéletessége egyaránt Krsná ban rejlik, a kettõ harmóniáját õ biztosítja. Tetteinket Krsna örömének szentelve azok vasból színarannyá válnak. A lemondásnak is csak az isteni szolgálattal kapcsolatban van létjogosultsága.

Ádám és Éva A kemény munka terhei alatt nyögõ ember természetes módon vágyakozik a pihenésre. Léte a munkától függ, amit mégis haszontalannak és terhesnek tart. Létünk fönntartása végett mindannyiunknak cseleked-

130

nünk kell, a munkás életet sokan mégis megalázónak tekintik. Az emberek legtöbbje békés, nyugodt, munkamentes életre vágyik, amikor nem kiszolgáltatottja a munkájának. Küzdelmes és dolgos életünknek ez a sóvárgás az egyik legfõbb sajátsága. A Biblia szerint az Isten elõtt meghódolt Ádámnak és Évának minden a rendelkezésére állt a Paradicsomban, bukott helyzetükben azonban homlokuk verejtékével kell megkeresniük kenyerüket. Megélhetésük, fennmaradásuk érdekében dolgozni kényszerülnek, ami azonban nagyon alantasnak és megalázónak tûnik. Sokszor azon tûnõdünk, létezik-e olyan élet, ahol nem kell dolgozni? Ez a hajlam létünk kezdetétõl fogva megvan bennünk, s a karmától mentes szabadságvágyunk tükrözõdik benne.

Buddha és Sankara Mind a buddhista-, mind a Sankara-iskola olyan helyet kutat, ahol az ember fáradozás nélkül létezhet. Buddha szerint maga az élet is fölösleges, s valójában nincs fáradozás, nincs tett és létezés sincsen. Õrültség itt élni a küzdelmes világban, szüntessük meg ezt a tébolyt, szüntessük meg a létet. Minek is éljünk egyáltalán? A buddhizmus a nirvánát, a lét beszüntetését ajánlja. Sankara elismeri a létezés valós voltát, de a pillanatnyi életet nemkívánatosnak tekinti. Annyi baj háborgat bennünket, valami folyton rabolja lényünket, s végül

131

meghalunk. Lassú halál, lassan ölõ méreg ez. Igaz, a mulandó világban nem felhõtlen az élet. Mi hát a megoldás? Sankara szerint a bajok oka az egyéni öntudat. Amíg egyéni öntudatunk van, nem élvezhetjük a tényleges, örök békességet. Szerinte tehát az egyéni lét varázsát kell megtörni. Sankara szerint létezik az egyetemes Lélek, s az gyönyörteli. Ez a világlélek tükrözõdik mindenben, mi magunk is ennek vagyunk reflexiói. Titokzatos módon ez teremtette az egyéni öntudatot, az individuális ént. Ám nem az individuális én fenntartására kell törekednünk, hanem inkább annak föladására, s ha ez sikerül, már csak az egyetemes Lélek marad. Jelen helyzetünkben nem orvosolható a mulandóság betegsége. Így vagy úgy, de minden percben veszítünk önmagunkból. Buddha és Sankara csak részleges megoldást kínálnak erre a problémára. A Bhágavata-purána az önmegtagadásban jelöli meg a helyes megoldást. Függetlenedést ajánl, melynek során felfedezzük, hogyan kapcsolódnak a környezet elemei Krsna szolgálatához. Az istenszeretet, az önátadás teszi lehetõvé ezt a gondolkodásmódot, melynek révén elérhetjük a tökéletességet, s mégsem kell lemondanunk személyes létünkrõl, érdekeinkrõl és kilátásainkról. A kihasználás szelleme a halál felé sodor, a lemondás pedig a zérus állapot semleges örvényébe ránt, ahonnan nincs visszaút. Én azonban azt a tudást és lemondást javaslom, amit a Krsna iránti önátadás és meghódo-

132

lás éltet. Ennek birtokában igazi énünk örök, boldog életet nyerhet. A nem-cselekvés kifejezés a tevékenység okozta fájdalom megszûnésére utal. A szeretet ösztönözte cselekvés azonban a lélek eredendõ tulajdonsága. Úgy tudjuk, a tettek mindig visszahatással járnak. Tevékenységünk során a dolgok egyre romlanak, s a halál támadása nyomán végül elenyésznek. A Bhágavata-purána tanácsai azonban eloszlatják ezeket az aggodalmakat. A Bhágavata az istenszeretet, az odaadás ösztönözte tudásról és lemondásról beszél. „Szabadulj meg a kihasználás és a meddõ lemondás szellemétõl! Ne aggódj, nem függsz tõlük, hisz az odaadásban mindkettõ tökéletes mód benne foglaltatik, és személyes léted is megõrizheted.” A Bhágavata-purána rámutat a tudás és lemondás forrására, az odaadásra. Az odaadás révén megõrizhetjük egyéniségünket, aktivitásunkat és kilátásainkat, s mégis mérhetetlen békességet és tényleges eksztázist tapasztalhatunk. A tudást és lemondást az önátadás gyakorlatával kiegészítve a Bhágavatam a boldog és örök élet lehetõségét ajánlja. Tevékeny és hathatós életet élhetünk, mégsem kell a karma visszahatásaival számolnunk, hiszen energiánk a mindenség középpontját szolgálja. A Bhagavad-gítá azt mondja, egyedül a mindenség középpontja érdekében cselekedjünk, máskülönben tetteink visszahatásai gúzsba kötnek bennünket. Milyen dicsõ élet az Istennek szentelt élet! Nem dicstelen, nem fáradságos, és nem a

133

tudatlanság felhõzte élet ez. Kövessük hát a Bhágavatapurána kijelölte utat! Az igaz szentek tanácsait figyelmesen s hûségesen követve megleljük a helyünket, s minden érthetõvé válik számunkra. Minden harmonikussá válik, s e fölismerés birtokában minden egyéb koncepció legyõzhetõ. A Krsna iránti odaadás, a meghódolás révén könnyedén legyõzhetõ a nyomorult világ tudatlansága. A bhakta élete szolgálat – ez a legfontosabb. Az önátadás, mások szolgálata az igazi élet, nem önmagunk túlbecsülése. Minden nehézség elhárul, ha az odaadás vezérel bennünket. S az odaadásban meglelünk mindent: önmagunkat, a legkedvezõbb körülményeket és a legtisztább eszményeket. Mindössze a látásmódunkon kell változtatni, ami az Úr áldásával lehetséges is. Tanuljunk meg mindent az Úrral kapcsolatban látni. Bármit is tapasztaljunk, vizsgáljuk meg, miként függ össze a mindenség középpontjával. Ez a látásmód jelentse a viszonyítási alapot, így döntsük el, hogyan viszonyuljunk a világ dolgaihoz. E látásmód feloldoz a nemkívánatos dolgok terhe alól. Ez a Bhágavata-purána tanítása. A Bhágavata-filozófia az isteni szeretet, az isteni érzelmek, a magasztos érzések felsõbbségét hirdeti a racionalitással és a hatalomvággyal szemben. Mit ér a hatalom vagy a tudás birtokosa a szeretet ura nélkül? A szeretet birodalmába a tudatlan és erõtlen ember is bejuthat, sikeressé téve ezzel életét. Cselekedetei többé nem szülnek visszahatást, tudása pedig Krsna igaz

134

ismerete. Tudományos kutatómunka révén nem lehet megérteni Krsnát és környezetét, vagy a lelki világ szereplõinek kilétét. A lelki tudomány öntörvényû, önmagában teljes. Nárada egyszer felkereste tanítványát, Vjászát, és felhívta a figyelmét: „Tisztázd ezt a kérdést a legfrissebb mûvedben! A Védákban, az Upanisadokban vagy a Mahábháratában már sok mindent elmondtál a helyes cselekvésrõl és a tudásról, de nem tiszta a kép. Beszélj végre egyértelmûen az élet végsõ sikerének zálogáról, az odaadásról, ami mentes a világi hatalomtól és a meddõ tudástól!” Elveszett kincseinket a világi erõt és az anyagi tudást mellõzve is visszaszerezhetjük.

Az ego pecsétje Törjük föl egónk pecsétjét, s az istenszeretet természetes folyama automatikusan érvényre jut. Minden készen áll arra, hogy végre hazatérjünk. Utunkat nem fogjuk fáradságosnak, gyötrelmesnek érezni. Természetes bensõ vonzódásunk vezet majd bennünket, minden külsõ jelzéstõl függetlenül. Az istenszeretet iránti természetes hajlandóságunk fölismeri hová tartozik, hiszen meg van áldva a vonzódás képességével. Természetes, hogy visszavágyunk eredeti otthonunkba, ehhez nincs szükség tudományos kutatásra. Inkább próbáljunk meg véget vetni az ész uralmának, gyõzzük le anyagi ambícióinkat és törekvéseinket.

135

Semmi szükség ezekre a fantomokra, mert nem segítenek célunk elérésében. Szívünk úgyis megtagadja õket, nincs helye többé semmiféle gyanakvásnak! Tévedhetetlen, természetes és tökéletes döntés ez. A tudományos vizsgálódás elõtt rejtve maradó természetes érzéseket kutassuk! Csupán a mesterkéltségnek kell búcsút intenünk egyszer s mindenkorra. A hamis tévelygés hosszú útja során fölhalmozott terheink, a visszahatások maguktól elpárolognak, nem jelentenek többé problémát. Megszûnnek a visszahatások, s folytonos újításokra sem lesz szükség. E fölismerés birtokában belátjuk majd, milyen hiábavaló volt a tudományra és fejlõdésre alapuló civilizációnk. Okoskodásra nincs szükség. Minden gyermek megismeri az édesanyját, s mi is fölismerjük igazi otthonunkat. A borjú a csordából is kiválasztja az anyját. Ösztönös érzés, finom belsõ megérzés vezérli a jószágot. A lelki hazataláláshoz sem szükséges a gond, a gyanakvás, a kutatás és a kísérletezés. A Krsna iránti rajongás természetes, spontán és boldog érzés. Szívbõl fakadó elevenség, természetes áradás, öntörvényû hullám. A szeretet a végsõ érdekünk, s a szeretet nem függ semmitõl sem. Ez lényünk legbensõbb lényege. „Hatolj a valóság mélyére! – hangzik a jótanács. – A Valóság legmélyén, az isteni birodalomban végre megleled otthonodat. Ott születtél, annak a földnek vagy a gyermeke.” Ez a Bhágavata-purána és Csaitanja Maháprabhu

136

üzenete. Nem homályos vízió, absztrakt álom ez, hanem konkrét, kitapintható valóság. Csaitanja Maháprabhu élete is ezt igazolja. A külvilág tengernyi konkrétumát mellõzve milyen mérhetetlen hévvel kereste Krsnát, milyen hevesen adta át magát Krsna kedvteléseinek! Megfeledkezve minden egyébrõl, semmibe véve azt, ami nekünk oly fontos, nem törõdött semmiféle világi kötelességgel. Krsna kedvteléseinek mélyébe vetette magát, s az isteni játékok elragadták a szívét, olyannyira, hogy látszólag elvesztette az eszméletét.

137

Jegyzetek 1. bhidyate hådaya-granthiç chidyante sarva-saàçayäù | kñéyante cäsya karmäëi dåñöa evätmanéçvare || A lelkek ura láttán lehullanak a szív béklyói, eloszlanak a kételyek, megszûnik az anyagi indíttatású cselekvés. (Bhägavata-puräëa 1.2.21) 2. yathä taror müla-niñecanena tåpyanti tat-skandha-bhujopaçäkhäù | präëopahäräc ca yathendriyäëäà tathaiva sarvärhaëam acyutejyä || Miként a fa gyökerének öntözésével elégedetté válik annak törzse, ágai és hajtásai, / az ételtõl pedig az érzékek, éppúgy válik Acsjuta imádatával is az egész (világ) elégedetté. (Bhägavata-puräëa 4.31.14.) 3. sarva mahä-guëa-gaëa vaiñëava-çarére | kåñëa-bhakte kåñëera guëa sakali saïcäre || A vaisnavában együtt van minden nagyszerû tulajdonság, (mert) Krsna hívében apránként Krsna valamennyi jó tulajdonsága megjelenik. (Kåñëadäsa Kaviräja gosvämé: Çré Caitanyacaritämåta 2.22.75.) 4. athäpi te deva padämbuja-dvaya prasäda-leçänugåhéta eva hi | jänäti tattvaà bhagavan-mahimno na cänya eko ’pi ciraà vicinvan || Sõt, Uram, akit lótuszlábaid kegyének csupán egy csöppje is ér, igazán az ismeri az igazságot Bhagaván fenségérõl, nem a vég nélkül töprengõ. (Bhägavata-puräëa 10.14.29.)

138

5. jïäne prayäsam udapäsya namanta eva jévanti san-mukharitäà bhavadéya-värtäm | sthäne sthitäù çruti-gatäà tanu-väì-manobhir ye präyaço ’jita jito ’py asi tais tri-lokyäm || Aki megmarad ugyan (társadalmi) helyzetében, de a meddõ tudásszomjat elvetve gondolatban, szóban és cselekedetben téged, s a tiszta híveid által rólad szóló elbeszéléseket tiszteli, s néked szenteli magát, minden bizonnyal meghódít téged, aki a három világban legyõzhetetlen vagy. (Bhägavata-puräëa 10.14.3.) 6. manuñyäëäà sahasreñu kaçcid yatati siddhaye | yatatäm api siddhänäà kaçcin mäà vetti tattvataù || Ezernyi ember közül egyvalaki törekszik a tökéletességre, a törekvõ tökéletesek közül jó, ha egyvalaki ismer engem igazán. (Bhagavad-gétä 7.3.) 7. na te viduù svärtha-gatià hi viñëuà Nem tudják, hogy Visnu az életük végsõ célja. (Bhägavata-puräëa 7.5.31.) 8. matir na kåñëe parataù svato vä mitho ’bhipadyeta gåha-vratänäm | adänta-gobhir viçatäà tamisraà punaù punaç carvita-carvaëänäm || A Krsna iránti megbecsülést sem mástól, sem maguktól, sem együtt (a kettõvel) nem érik el a (saját) házukhoz ragaszkodók, (akik) zabolátlan érzékeik miatt a (szellemi) sötétségbe lépnek, s újra meg újra rágják a már megrágottat. (Bhägavata-puräëa 7.5.30.) 9. näyamätmä pravacanena labhyo na medhayä na bahunä çrutena |

139

yamevaiña våëute tena labhyas tasyaiña ätmä vivåëute tanüà sväm || Ez a Lélek nem érhetõ el magyarázattal, sem értelemmel, sem sok hallással (vagy szent tanulmányozással), csak az érheti el, akit kiválaszt, néki e Lélek saját valódi formáját tárja fel. (Muëòaka-upaniñad 3.2.3.) 10. ätmäparijïäna-mayo vivädo hy astéti nästéti bhidärtha-niñöhaù | vyartho ’pi naivoparameta puàsäà mattaù parävåtta-dhiyäà sva-lokät || Mert a figyelmüket tõlem, igazi céljuktól elfordító emberek lelket nem ismerõ természetû, véget nem érõ és meddõ érvelése eltökélt a lét és nemlét különbségének védelmében. (Bhägavata-puräëa 11.22.34.) 11. mint e fejezet 5. jegyzete 12. çreyaù-såtià bhaktim udasya te vibho kliçyanti ye kevala-bodha-labdhaye | teñäm asau kleçala eva çiñyate nänyad yathä sthüla-tuñävaghätinäm || Uram, az odaadás legkedvezõbb útjáról letérve a puszta tudásért fáradozóknak csak szenvedés jut, miként a durva pelyvát cséplõknek. (Bhägavata-puräëa 10.14.4.) 13 naiñkarmyam apy-acyuta-bhäva-varjitaà na çobhate jïänam alaà niraïjanam | kutaù punaù çaçvad-abhadram éçvare nacärpitaà karma yad apy-akäraëam ||

140

Az Acsjuta iránti érzelmek híján sem az üdvösség, sem a tökéletes tudás nem tûnik elõnyösnek, / mit sem szólva a nem Istennek szentelt, örökkön baljós cselekvésrõl, legyen az bár önzetlen. (Bhägavata-puräëa 1.5.12.)

141

szent név AAszent név

Krsna szent neve azért oly hatásos, mert isteni természetû. Krsna szent neve végtelen, és bármilyen nemkívánatos vonástól megtisztíthat bennünket, feltéve, ha igazi lelki tartalommal tölti el. A szent név nem puszta fizikai hangutánzat, a nyelv s az ajkak játéka. Az ilyen hangrezgés még nem a szent név. Krsna, Hari, Visnu vagy Nárájan neve csak akkor az igazi, ha transzcendens töltése, isteni háttere van. Ez a legfontosabb elv a szent név zengése során. Bennünket nem a közönséges hangok, hanem a mély lelki tartalommal bíró hang érdekel. A fizikai imitáció nem a tényleges szent név, ez nem isteni hang, nem a hangzó Isten. Világi síkról csak világi koncepció fakad, Krsna neve azonban spirituális hátterû isteni hang: a fizikai hang isteni üzenetet hirdet. Nem a kapszula a gyógyszer, hanem a tartalma. Egyik kapszula olyan, mint a másik, ám meglehet az egyik gyógyszert rejt, a másik pedig mérget. Nem a kapszulán múlik, nem az a gyógyszer. Ehhez hasonlóan a szent név hangzó alakja sem Isten, Krsna benne rejlik a hang-

142

ban. A hangalakot a megfelelõ isteni szellem kell áthassa, s nem világi érzések. Még Sankara személytelen filozófiájának követõi is elismerik, hogy a szent név nem korlátozódik a fizikai hangra. Szerintük a szent név mentális síkon áll, s a jóság minõségébe tartozik. Sajnálatos módon az illúzió termékének tekintik a szent nevet, s arra a következtetésre jutottak, hogy Krsna, Hari, Káli vagy Siva neve mind egy és ugyanaz. A Rámakrisna Misszió és Sankara követõi egyaránt osztják ezt a nézetet, azonban ezt is félreértésnek kell nyilvánítanunk.

Isteni hang A makulátlan szent név isteni hangja a félreértések szféráján túlról származik. Az illúzió hatalma a legfelsõbb anyagi bolygóig, Szatjalókáig terjed. Ezen túl fekszik a Viradzsá-folyam s a tudat világa, Brahmalóka, majd pedig a lelki égbolt, a Paravjóma következik. A makulátlan szent név innen, a lelki világból származik, s az alaposabb vizsgálódás föltárja, hogy Krsna szent neve pedig egyenesen a lét legmagasabb síkjáról, Gólókáról származik. Ezek szerint a szent név csak akkor tekinthetõ ténylegesen Krsna szent nevének, ha a lelki világ legfelsõbb síkjáról, Vrndávanból származik. A puszta fi zikai hangrezgés még nem Krsna szent neve. A makulátlan szent név igaz tartalmának

143

megértése nemcsak a félreértések világából szabadít ki, hanem Krsna vrndávani szolgálatába is bevezet. Vrndávanba csak a hamisítatlan, a Vrndávanból származó szent név emel fel bennünket. Jóllehet a szent névben a teljes isteni szellem benne rejlik, az általunk kiejtett hanggal mégis csak addig jutunk, ameddig a szent névrõl alkotott felfogásunk terjed. Nem alaptalan ez a nézet, hanem tudományosan is indokolt. Nem a szavak hangalakja számít tehát, hanem a hang jelentése és mélysége, a szent névrõl alkotott felfogás mélysége. Ez a legfontosabb, mert csak így érhetjük el célunkat. A szent név puszta hangalakja tehát még nem maga Isten szent neve. A legfontosabb a szent név mögött rejlõ lelki fölismerés, a hangalak ettõl válik a szent névvé. Másként egy magnetofon vagy egy papagáj is zenghetné a szent neveket, de az csak a fizikai hangalak ismételgetése. A háttérben ott kell álljon a tudatos isteni igazság. Ez a felsõbb tudás messze túlmutat a relatív világ minden ismeretanyagán.

Szent név – a gondolat határain túl Ezt a gondolatot osztja Rúpa gószvámí is. „Krsna neve, formája, tulajdonságai és örök társai, sõt minden, ami vele kapcsolatos, teljességgel transzcendens, és durva érzékeink számára felfoghatatlan.”1 A krsna szót kiejtve nyelvünk nem képes megidézni õt, orrunk nem ké-

144

pes megérezni testének transzcendentális illatát és szemünk sem látja szépséges, isteni alakját. És nemcsak érzékeink elõl marad rejtve, de a gondolataink határán is túl van. Krsna transzcendens és ésszel felfoghatatlan. Isten léte minden tekintetben messze túl van tudásunk határain. Nem tekinthetjük magunkat alanynak, Krsnát pedig vizsgálódásunk tárgyának. Õ az igazi alany, túl a lélek és a Felsõlélek létén. Ne feledjük azt a világot, melyben Krsna él. Parányi lelkekként az Úr közbülsõ energiájához tartozunk, s így csak olyasmit ismerhetünk meg, amire rálátásunk van, ami nálunk alacsonyabb rendû. A magasztosabb megismerésében gyámoltalanok vagyunk. Kapcsolatba csak akkor kerülhetünk a magasztossal, ha õ magához akarja emelni az alacsonyt. Krsnát ezért csak az önátadás révén lehet megérteni.

Isteni rabszolgaság Ha az önátadás áramlatába vetve magunkat sikerül meghalnunk önmagunk számára, és önnön lényünket mindenestõl átadjuk Istennek, az Úr akarata könnyedén fölemel bennünket a lelki síkra. Lelkünk fûszálként hajladozik abban az isteni áramlatban, ami aztán a mindenség középpontjába repíti. Szó sincs arról, hogy a magunk erejébõl, büszkén léphetünk az isteni birodalomba, úgy, ahogyan itt az anyag világában járunk. A földön a lábunkkal járunk, az égbe azonban a fejünkkel

145

juthatunk be: ha fejünkre száll az Úr áldása, kivívhatjuk a felsõbb sík figyelmét, s az isteni közeg magához emel bennünket. Ott minden magasabb rendû, mint a saját létünk. Az isteni birodalom minden eleme, az atmoszférája, a levegõje, étere, minden magasztosabb, mint bármely jó tulajdonságunk. Oda csak az õszinte, szolgálatkész lelkek juthatnak be. A magasztos birodalom nagylelkû, szeretetteljes és jóindulatú lakói bevezetik az újonnan érkezõket az istenszeretet nagyszerûségébe. Elõttünk a lehetõség, hogy eljussunk a lelki világba, de csakis a kegy, s nem a jog alapján nyerhetünk bebocsátást. Legyen ez a hitvallásunk már a kezdet kezdetétõl fogva. Ugyanakkor a lelki világ légköre oly boldog és szeretetteljes, hogy senki sem érez különbséget az úr és a rabszolga között. A rabszolga egyáltalán nem érzi magát rabszolgának. Mindenki egy nagy család tagjának érezheti magát. Az isteni rabszolgaság síkján Krsna, valamint örök társainak áldása lesz az egyetlen kincsünk. Az isteni bûverõ (jógamájá) hatására a lelki világba szolgaként befogadottak megfeledkeznek szolgai mivoltukról. Ebben rejlik a szeretet szabad áramlásának teret adó lelki világ nagyszerûsége és kegyessége. Kegy alapján, s nem saját kiválóságunk okán nyerhetünk bebocsátást abba a magasztos és nemes világba. Elõbb azonban föl kell ismernünk Krsna nevének, formájának és örök társainak lelki helyzetét. Krsna neve nem anyagi. Nem elegendõ mindössze a szent név szó-

146

tagjait kimondani. Rávana azt gondolta, sikerült foglyul ejtenie Szítádévít, valójában azonban meg sem érinthette Szítá szentséges testét. Rávana csupán Szítá világi hasonmását rabolhatta el, amely úgy hasonlított az eredetire, akár egy hûen mintázott szobor. Szítádéví azonban más, õ nem hús-vér test. Egy világi ember számára Szítádéví s az õ világa teljességgel megközelíthetetlen. Földi ember nem láthatja, nem érzékelheti azt a világot, nem is juthat be oda, mit sem szólva arról, hogy valaki elrabolja Szítádévít. Az írások megmagyarázzák, hogy Szítádéví elrablása csak mutatvány volt, Rávanát becsapták.2 Szítádéví látszólagos elrablásának mégis megvolt a jó oka, ez is a világi emberek okulását szolgálja. Valójában azonban a Rávana-féle lények nem is közelíthetnek az Úr örök társaihoz. A világi ember sem juthat a makulátlan szent név, az isteni hang birtokába, hiába utánozza a szent név hangalakját. Nemrégiben hallottam egy fiatal gyerekrõl, aki balesetben halt meg. Azt mondták, halálakor Krsna nevét kiáltotta, s tudakolták tõlem, vajon hová jutott. Elmagyaráztam, hogy a hús-vér test életkora semmit nem jelent a lelki életben, az ember tudatát kell megvizsgálni. A hely, az idõ s az adott személy tudatállapota szerint a kimondott név lehet valóban maga a szent név, de lehet csak árnyéka annak. Amikor Gandhit lelõtték, így kiáltott: „Ráma, Ráma!” A mellkasán érte a lövés, a szemüvege a földre esett. Fél órán belül halott volt, de kiejtette Ráma nevét. Éppen

147

a vallásról készült beszédet tartani, gondolatai azonban a nemzeti fejlõdés körül jártak. Gandhi esetében a szent név zengése nemzeti töltésû volt, hiszen az ország fejlõdése foglalkoztatta. Az ember tudatállapotát kell megvizsgálnunk ahhoz, hogy megállapíthassuk, hová jut halála után. A szent név zengése olykor csak árnyéka az igazinak. Hogy a kimondott név valóban a szent név-e, az az ember tudatállapotától, valamint Krsnához fûzõdõ viszonyától és szándékától függ.

Gópí, gópí, gópí Néhány nappal a lemondás rendjének felvétele elõtt Csaitanja Maháprabhu a gópík nevét énekelte: Gópí, gópí, gópí! Egy tantra-követõ bráhmana kioktatta az Urat: – Te tudós ember vagy, pandit, ismered jól az írásokat, és mégis ezt ismételgeted: gópí, gópí?! Miféle haszonnal jár ez? Az írások elismerik, hogy Krsna nevét zengve áldás száll az emberre. A Puránák ezt sok helyütt megemlítik. Miért mondod mégis azt, hogy gópí, gópí? A bráhmana tudatlanságától feldühödve Csaitanja Maháprabhu botot ragadott, s a gópík követõjének érzéseitõl fûtve megfenyegette a bráhmanát: – Talán az ellenséges táborból jöttél, hogy ennek a Krsnának a követõjévé próbálj tenni? – s a nyomába szegõdött, hogy jól elverje. Csaitanja Maháprabhu tehát a gópíkat szólongatta, s amikor azt a tanácsot kap-

148

ta, hogy inkább Krsna nevét zengje, haragra gerjedt. Mi a titok nyitja? A szent nevek zengésének hatását az ember mentalitása, szándéka határozza meg. A mantramondás olykor hatásos, máskor nem. Dzsíva gószvámí azonban az alábbi példával igazolja, hogy a szent név mindenképpen hatásos, még akkor is, ha az ember nincs teljesen tisztában a jelentésével. Egyszer egy muszlim embert megtámadott egy vaddisznó. A férfi felkiáltott: Háráma! Háráma!, ami annyit tesz, „ronda disznó”. Há! Ráma azonban az Istenre is utalhat, aki reá küldte a vaddisznót. Ezzel áttételesen az Úr Rámát szólította meg, s a szent név isteni hatására a mohamedán ember fölszabadult. Az írások másik példája Válmíki, aki hajdanán útonálló volt, mielõtt szentéletû bölcs lett belõle. Nárada, a nagy szent azonban kitervelt valamit Válmíki ellen, ami a javára is válik. – Ez az ember a leggonoszabb, legelvetemültebb útonálló, akit valaha is láttam. Vajon milyen hatással lesz õreá a szent név? Tegyünk egy kísérletet, megpróbálom rávenni, hogy zengje az Úr Ráma nevét! Nárada így is tett, de Válmíki képtelen volt kiejteni Ráma nevét. Ekkor Nárada azt tanácsolta neki, fordítsa meg a szótagokat – ma-rá –, ami annyit tesz: gyilkosság, ölés. – Ez jó lesz! – mondta az útonálló. – Ez épp az ellenkezõje Ráma nevének!

149

És ismételgetni kezdte: mará-mará-marámarámaráma-ráma-ráma. Kis idõ múltán tehát mará-ból Ráma lett. Válmíki így Ráma neveit kezdte zengeni, s lassan a tudata is megváltozott. A szent név tehát akkor is hat, ha az ember nincs teljesen tisztában a jelentésével. Ez a szent név árnyéka, ami akár a felszabadulással is megajándékozhatja az embert. Ám egy igaz bhakta nem a felszabadulásra vágyik, hanem az isteni szolgálat földjére szeretne eljutni. A hang és annak reánk gyakorolt hatása a mi hozzáállásunktól és felfogásunk milyenségétõl függ, hiszen maga a szent név transzcendens és végtelen. Az isteni birodalomban a név nem különbözik attól, amit megnevez. Igazi, transzcendens névrõl akkor beszélhetünk, mikor a megnevezés egybevág magával a dologgal. Itt a földön a világtalan embert is nevezhetik Padmalócsannak, lótuszvirágszemûnek, vagyis a megnevezés és annak alanya merõben eltérhetnek egymástól. Ám Vaikunthán, a végtelen világban a név és a megnevezett nem különböznek egymástól. A transzcendens szent név tényleges hatását azonban csak akkor tapasztalhatjuk meg, ha mind a szent név elleni sértéseket (náma aparádh), mind a szent név árnyékát (náma ábhása) elkerüljük. A szent név árnyéka ugyan eloldozza a világi kötelékeket, a sértések azonban szorosabbra fonják az illúzió hálóját. A közönséges fizikai hang nem a természetfeletti szent név.

150

Úgy mondják, Krsna nevének egyszeri kiejtése több bûnt semlegesít, mint amennyit egy ember képes elkövetni. De milyen legyen az az egy név? Oly sokszor elmondjuk Krsna nevének szótagjait anélkül, hogy a szent név igazi eredményét elnyernénk! Micsoda különbség van a szent név hangalakja és valódi tartalma között! A makulátlan szent név teljességgel azonos Krsnával, aki csak saját kegyessége folytán száll alá hozzánk. A makulátlan szent név zengéséhez nem elegendõ a nyelv s az ajkak mozgása. Krsna makulátlan szent neve nem az ember ajkán zeng, hanem a szívében csendül fel. Aztán túlnõ az ember szívén és eljut egészen Krsna birodalmába. Mikor pedig Krsna alászáll, õ az ember szívén keresztül jelenik meg, s akkor már õ mozgatja ajkunkat és nyelvünket. Ez Krsna tiszta makulátlan neve.

Negatív pólus A tényleges szent névnek csak azt tekinthetjük, amikor a lelki világból Krsna isteni hangként alászáll egyenest a szívünkbe, majd minden idegszálunkat birtokba véve szívünkbõl az ajkunkra tolul, s a nyelvünkön táncol. A lelki világból jõ a kezdeményezés, s az isteni hang nem az anyagi világ sajátja. A lelki hang képes alászállni az anyagi szférába, mi azonban nem egykönnyen jutunk el a lelki birodalomba. Krsna az isteni alany, aki bennünket szemlél. Függetlenségét, szabadságát nem

151

korlátozhatjuk, de az önátadás, mint negatív pólus fölöttébb vonzó a legfõbb pozitívum számára. A szent név tehát nem az érzékszerveink produktuma. Fölismerni, megízlelni csak akkor lehet, ha nagyfokú szolgálatkészséggel közelítünk Krsnához. S ha õ vonzónak találja szolgálatkészségünket, kegyessége folytán alászáll hozzánk. Isteni hatást gyakorol a földi elemekre, s transzcendens hangot és táncot teremt a világi síkon. Ez a szent név, az isteni hang, Krsna tényleges neve, amit nem az ember ajka kelt. Amit a száj kimond, vagy az elme kigondol, az még nem Krsna. Krsna független az általunk keltett hangoktól, mégis, mivel õ irányít mindent, bárhol, bármikor, bármilyen formában, bármely hangban megjelenhet. Ezt erõsíti meg a Bhagavad-gítá is: „Mikor belsõ, isteni erõm révén alászállok e világba, eloszlatom a külsõ energia befolyását, s megjelenek, ahol csak tetszik.”3 A világ hullámai visszaszorulnak, ahogyan az égen feltartóztathatatlanul haladó repülõgép is legyõzi a levegõ és a szél ellenállását. Krsna tehát saját isteni hatalma folytán jelenik meg e világban, visszaszorítva az anyagi hullámokat. „Hatalmam folytán eltörlöm a durva anyagi energia hatását, így élek itt, e világban” – mondja Krsna. Az anyagi világ törvényei õreá nem vonatkoznak. Krsna különleges erõvel rendelkezik, aminek segítségével legyõzi az anyagi természet törvényeit és alászáll a világba. Hatalma folytán bármit megtehet. Amerre

152

jár, az anyagi természet törvényei visszahúzódnak elõle és utat adnak neki. A hangok birodalmában Krsna a szent név gyanánt jelenik meg. A szent név fontossága nem a szótagok elrendezésébõl fakad, hanem az isteni hang mélységes jelentésébõl. Néhány tudós azt vallja, a Kaliszantarana-upanisadban Brahmá tanítása szerint a Mahámantra úgy helyes, ha Ráma neve megelõzi Krsna nevét.

Krsna neve A Kaliszantarana-upanisad tehát ebben a sorrendben adja meg a mahámantrát: Haré Ráma Haré Ráma Ráma Ráma Haré Haré / Haré Krsna Haré Krsna Krsna Krsna Haré Haré. Ráma és Krsna neveinek ilyen kényszerû sorrendisége azonban csak felszínes véleményt tükröz. Úgy mondják, a Haré Krsna mahámantra védai mantra, lévén az Upanisadokból származik, s mivel az egyszerû emberek nem juthatnak hozzá védai mantrákhoz, Csaitanja Maháprabhu a sorrend fölcserélésével átszövegezte a mantrát. Ezzel megszûnt a védai mantrákra vonatkozó tilalom, s Maháprabhu bátran hirdethette mindenkinek a mahámantrát, anélkül, hogy a Védák parancsait megszegte volna. Csaitanja rajongó hívei Uttar Pradéshben szívesen hangoztatják e véleményt. A Haré Ráma, Haré Krsna sorrendiséget arra alapozzák, hogy Ráma elõbb jelent meg a Földön, mint Krsna,

153

így a mahámantrában is Ráma neve kell elõbb szerepeljen. Véleményünk szerint azonban ez a sorrend csak felszínes megfontolás. Alaposabban megfontolva azonban két hasonló dolog között nem a történeti sorrend, hanem a magasabb eszmeiség alapján lehet különbséget tenni. Márpedig Krsna szent neve magasztosabb, mint Ráma szent neve. A puránák véleménye szerint Krsna neve három Ráma-névvel ér fel. Krsna neve tehát magasztosabb Ráma nevénél, s amikor a kettõ együtt szerepel, a magasabb rendûé az elsõ hely. Ezért szerepel Krsna neve elõbb a mahámantrában. Ez az egyik érvünk, másrészt pedig az örök világban minden ciklikusan követi egymást. Márpedig egy örökké tartó végtelen ciklusban lehetetlen eldönteni, ki volt elõbb és ki késõbb. Az isteni kedvtelések örök színpadán nem tudni, vajon Ráma volt-e hamarabb, mint Krsna, vagy Krsna elõzte meg Rámát. Krsna és Ráma neve egyaránt isteni és transzcendens, egyik sem függ semmiféle történeti sorrendtõl, így e megfontolás alapján bármilyen sorrendben zenghetjük a mahámantrát.

Ráma jelentése Krsna Mindezeken túl tanítványi láncunk egy további, még magasabb szempontot is megemlít. Alaposabban megfontolva kiderül, hogy a Haré Krsna mahámantrában semmi sem utal Ráma kedvteléseire. A Gaudíja-vaisnavák Ráma nevében a Rádháránínak örömöt szerzõ

154

(Rádhá-ramana) Krsnát fedezik fel. Véleményünk szerint a Haré Krsna mantra nem Rámára emlékeztet, hanem csak és kizárólag Krsna tudatosítását szolgálja. Csaitanja Maháprabhu mindig a legmagasztosabb eszményekkel foglalkozott, magával Istennel, Krsna kedvteléseivel, Rádhá-Góvinda szerelmes játékaival. Ez volt Maháprabhu megjelenésének és tanításainak igazi célja. Éppen ezért a mahámantrában nyoma sincs Ráma Ajódhja-béli kedvteléseinek. Lelki eredményeink a mantránkról alkotott szívbéli felfogásunk szerint alakul. Aki a ráma szó kiejtésekor Dasaratha király fiára, Rámára gondol, õhozzá jut, Ajódhjába. Aki Parasurámra gondol, máshová jut, s aki Rádhá-raman Rámára gondol, Krsna hajlékára, Gólókára jut. Szívbéli eszményei vezetik el a bhaktát a végsõ célhoz. Az eredeti nevem Ráméndra Csandra volt, felavatáskor pedig Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákur a Ráméndra Szundar nevet adta nekem. Tõle tudakoltam, mit is jelent a Ráméndra név? – A mi felfogásunk szerint Ráma nem az Úr Rámacsandra, Dasaratha király fia. Számunkra Ráma nem más, mint Rádhá-ramana Ráma, Rádhárání szeretõje. Ugyanígy a haré szónak is különféle jelentései ismeretesek, az ember felfogása szerint. Lelki felvilágosultsága, kompetenciája (adhikára) szerint érti meg az ember, hogy a Haré szó Rádháránít jelenti a mantrában. Ha mindenben magát a Legfelsõbbet látjuk, mindenben

155

felfedezzük Rádhá-Krsna jelenlétét, akkor a Haré szóban is csak Rádháránít érezzük. A kezdõk számára a haré szó Harit is jelentheti4, vagy akár Nrszinhadévre is utalhat. S ahogyan a ráma szó több személyre is utalhat, ugyanúgy krsna is több jelentést hordoz. A huszonnégy isteni kiterjedés benépesítette Vaikunthán is él egy Krsna. A Vaikunthán Nárájan az elsõ, majd Vászudév, Szankarsan, Pradjumna és Aniruddha, a négyes kiterjedés következik. Mindegyikük mellé öt személyiség van rendelve, így összesen huszonnégyen vannak. Közülük az egyik a Vaikuntha-béli Krsna, de ne feledkezzünk meg a dvárakai és mathurai Krsnáról sem. Krsnát is sokféleképpen látják, de valamennyi közül a legmagasztosabb a vrndávani Rádhá-Góvinda. Ha már soha többé nem tudunk elszakadni Vrndávantól, mindig Hari-Hará kettõseként érzékeljük majd az Istent, szemünk elõtt mindig Rádhá-Krsna lebeg. Aki sziklaszilárdan gyökerezik a szeretõi érzelemvilágban, vagyis a legbensõségesebb isteni látásmóddal rendelkezik, nem képes többé elszakadni onnan. Ha mégis eljön, csakis Rádhá-Góvinda kedvéért teszi. Járhat bármerre, valódi kincseit lakat alatt õrzi, melynek kulcsa Vrndávanban rejlik. Egy igazi bhakta csakis Rádhá-Góvinda szolgálata végett hagyja el Vrndávant. A vrndávani iskola követõi számára Haré csakis Harát, Srímatí Rádháránít jelentheti. Hiszen Hará az a személy, aki még Harinak, Krsnának is elrabolja a szívét. A harana szó jelentése „lopás, rablás”. Hará tehát az a tolvajnõ, aki

156

még a tolvajok királyának, Krsnának a szívét is képes elrabolni. Ezért Rádhárání a legrátermettebb tolvaj. Krsna pedig az a személy, aki a világon a legvonzóbb mindenki számára. A mahámantrában csak õk ketten szerepelnek.

Rúpa gószvámí nyomdokaiban Rúpa gószvámí szellemi utódai, láncolatának követõi ebben a szellemben zengik a mahámantrát. Ebben a tudatban imádják Hari-harát, Rádhá-Krsnát, s teljesen átadják magukat Rádhárání szolgálatának. Másra gondolni sem tudnak, s ha egyszer eljutottak oda, többé soha vissza nem lépnek, nem tágítanak Rádhá-Krsna örömétõl. Ebbõl az isteni körbõl soha többé nem teszik ki a lábukat. Ez a legfõbb eszményünk és törekvésünk, s lelki kompetenciánk arányában ilyesfajta felismerések támadnak tudatunkban. Az elõírt lelki gyakorlatok követése segíti ezt az ébredést, a lelki felfedezéseket. Így töretnek fel szívünk burkai, míg végül lelkünk legmélyérõl felfakad az istenszeretet forrása.

157

Jegyzetek 1. ataù çré-kåñëa-nämädi na bhaved grähyam indriyaiù | sevonmukhe hi jihvädau svayam eva sphuraty adaù || Ezért Srí Krsna nevét, továbbá (formáját, tulajdonságait, tetteit) nem lehet (anyagi) érzékekkel megragadni, / ám szolgálatra kész (hívének) ajkán (és szeme elõtt, gondolataiban, szívében) önmaga tárulkozik fel. (Rüpa gosvämé: Bhakti-rasämåta-sindhu 1.2.234. a Padma-puräëa versét idézi) 2. A Kürma-puräëa idevonatkozó verseit a Çré Caitanyacaritämåta 2.9.211-212 idézi. 3. ajo’pi sann avyayätmä bhütänäm éçvaro’pi san | prakåtià sväm adhiñöhäya saàbhavämy ätma-mäyayä || Születetlen vagyok, mégis létezõ, múlhatatlan természetû (s) a lények ura. Önnön természetemben gyökerezve születek saját (isteni) káprázaterõm által. (Bhagavad-gétä 4.6.) 4. A nõnemû Hará és a hímnemû Hari neveknek egyaránt Haré a megszólító esete.

158

159

SríSríRádhá szolgálata Rádhá szolgálata Egyszer Bharatpur dívánja családjával együtt zarándoklatra érkezett a legszentebb helyre, Rádhárání tavacskájához, a Rádhá-kundhoz. Tiszteletük jeleként körbejárták a tavat, méghozzá úgy, hogy kinyújtott karral a földre borulva hódolatukat ajánlották. Megjelölték a helyet, ahol ujjuk hegye a földet érintette, lassan felemelkedtek, elõreléptek a jelhez és nagy tisztelettel újra a földre borultak. Így haladtak körbe a tó partján. A hódolat eme megkapó jelét látván Paramánanda Prabhu, Gurudévánk meghitt tanítványa megjegyezte, a díván és családja bizonnyal nagyon tiszteli Rádháránít, ha így imádják õt. Gurudévánk azonban megszólalt: – Õk másképp imádják a Rádhá-kundot és Rádháránít, mint mi. Õk elsõsorban Krsna imádói, s mivel Rádhárání Krsna kedvence, ezért a Rádhá-kundot is tisztelik. Mi azonban éppen fordítva gondoljuk. Nekünk Rádhiká az elsõ, s mi csak azért foglalkozunk Krsnával, mert Rádhikának kedves. A gaudíja vaisnavák szeme fénye Rádhárání. Csak õreá figyelnek, az õ kedvébe szeretnének járni, minden módon

160

õt szolgálják, nélküle el sem tudják képzelni Isten szolgálatát. Ez a gaudíja vaisnavák legfõbb eszménye, Maháprabhu követõinek sajátsága. Errõl ír Raghunáth Dász gószvámí, Rádháráníhoz intézett közvetlen fohászában. Olyan ritka reménységet fejez ki, mely a végtelen nektáróceánhoz hasonlóan édes és megnyugtató. „Egy remény éltet, ez tart életben. E reménység jegyében telnek napjaim, így vonszolom magam, át e nyomorúságos idõkön. A reménység nektári óceánja tart a vonzásában. Ez éltet, csakhogy a türelmem a végére járt, nem bírok tovább várni. Ha nem mutatsz kegyet irántam ebben a minutában, akkor végem van. Örökre vége mindennek, élni sem akarok tovább. Kegyed nélkül minden haszontalan, egy percig sem bírom tovább. Vrndávan még az életemnél is kedvesebb számomra, de most attól is irtózom! Mily kínzó, gyötrelmes érzés! Már Krsnából is elegem van, hogy mást ne említsek. Szégyen ezt mondani, de õt sem tudom szeretni, amíg bizalmas szolgáid táborába be nem fogadsz.”1 Ez Raghunáth Dász fohásza. Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Prabhupád egészen megváltozott, mikor ezt a verset kezdte magyarázni, mélységes érzelmek töltötték el, arckifejezése is átszellemült. Raghunáth Dász gószvámí hihetetlen kockázatot vállalva így szól: „Óh, Rádhá, nekem semmi egyéb nem kell, csak a te kegyed. Nekem csak te kellesz, senki más. Rajtad kívül más eszembe se jut, te vagy az elsõ, mindenki más csak utánad jöhet. Nélküled még Krsna társaságára sem vágyom.”

161

Bhaktivédánta Szvámí Mahárádzs azt írta, hogy Rádhárání nélkül Krsna nem igazán szép. Minden relatív, minden viszonylagos. A diák függ tanárától, s a tanár a növendéktõl. Bár Krsna az élvezõ, mégis teljes mértékben élvezete tárgyától, Rádháránítól függ, Rádhiká pedig Krsnától. Õk ketten összetartoznak, elválaszthatatlanok egymástól, egyikük sem lehet meg a másik nélkül. Rádhárání mondja: „Örökre elvesztem, nem vagyok ura önmagamnak! Többszörös rabságban szenvedek! Mikor meghallottam Krsna fuvolájának hangját, átadtam magam a muzsikának, mikor Krsna nevét hallottam, megbabonázott e hang, amikor pedig megpillantottam Krsna képét, teljességgel megigézett a csodás látvány. Háromfelé is el vagyok kötelezve, elvesztettem a függetlenségemet. Oda a nyugalmam, az életben már soha nem leszek boldog. Ha csak egy helyen köteleztem volna el magam, talán még nyugodt lehetnék, de a háromszoros rabság reménytelenné teszi helyzetemet. Krsna képét látva nem tudtam türtõztetni magam, nem tehettem mást, teljességgel átadtam magam neki. Neve szintén rabul ejtett, s fuvolájának hangja is a legteljesebb odaadást váltja ki belõlem. Barátaim, oda a nyugalmam? Hol lelhetnék egy kis békességet?” Ekkortájt Rádhárání még nem sejtette, hogy ez a három dolog – Krsna szépséges képe, fuvolájának hangja és neve – egyetlen közös forrásból származik. Ha tudta volna, hogyan találkozik e három szépség, talán meglelte volna lelki békéjét. Milyen nehéz megérteni e titkokat!

162

Miként lehetséges, hogy a kép, a név és a fuvola hangja nem különbözik magától Krsnától? Ez az idealista nézet, Hegel szavaival élve idealista realizmus. A végsõ eszményt nem tekinthetjük absztrakt fogalomnak, mert ez a lét forrása és alapja. Valóság létezik, de az a realitás idealista valóság. Vrndávan valóságának alapja Nitjánanda – Baladév.2 Bhaktivinód Thákur Az oltalomvétel (Saranágati) címû ciklusában elõbb Rádhárání helyzetét ismerteti, majd így szól: „Azok lába porának szolgálatába szegõdöm, akiknek egyedüli szívbéli kincse Rádhárání szolgálata. Lábaikhoz vetem magam, s lábuk porában fürdetem testem. Hiába minden próbálkozás Krsna imádatában, ha képtelen vagy Rádhárání szolgálatára szögezni minden gondolatod! Kárba veszett minden próbálkozás, ha nem tudod nagy lelkesedéssel Rádháránít szolgálni!”3 Ahogy nincs Nap meleg nélkül, úgy Isten sincsen energiái nélkül és Krsna sincsen Rádhárání nélkül. Rádhá nélkül nem ismerhetjük meg Mádhavát. Rádhiká Krsnának a jobbik fele, Bhaktisziddhánta Mahárádzs szóhasználatával élve az Istenség uralt aspektusa. Õ testesíti meg az odaadás tökéletességét, hiszen Krsna iránti szolgálatának intenzitása és átfogó volta is páratlan. A Puránák õsi történetei a jámbor és hûséges asszonyok sokaságát említik, például Sacsit, Indra hû feleségét, Szatít, Siva hitvesét, Laksmídévít, a szerencse istennõjét, Szatjabhámát, Krsna hitvesét Dvárakában, Rukminít, Krsna elsõ feleségét Dvárakában, vagy Rádhárání

163

vetélytársait, Csandrávalíval az élen. Valamennyien Rádhárání valamely aspektusát testesítik meg, a legfõbb isteni szeretet-energiából, Rádhából származnak. Rádhá neve az árádhana kifejezésbõl származik, aminek jelentése szolgálat, tisztelet, imádat, szeretet. Rádhá tehát az, aki határtalan gyöngédséggel szolgálja Krsnát. Az említett hûséges, erényességükrõl ismert hölgyek Rádhárání részleges képviselõi. Az írások fényében alaposan megvizsgálva helyzetüket világossá válik, hogy tisztaságuk és odaadásuk forrása Rádhárání. Õ az odaadás kimeríthetetlen kútfõje. Ezért mondja Bhaktivinód Thákur, hogy semmi másra nem vágyik, mint a Rádhárání szolgálatát legdrágább kincsükként a szívükbe záró bhakták lába porára. Milyen szerencsés az, aki így gondolkodik, s tiszta szívvel járja a meghódolás útját! Eszményei teszik naggyá az embert, nem az anyagi tulajdona. A legmagasabb ideál a legnagyobb érték. A hiábavaló erõfeszítést csak úgy kerülhetjük el, ha szívünkbõl kigyomlálunk minden hitványságot. Így könnyen összeszedhetjük minden erõnket. Csaitanja Maháprabhu a legmagasztosabb eszményt, az isteni szeretet ösvényét tárta elénk. Maháprabhu élete és a Bhágavata-purána tanítása a rajongó istenszeretet legmagasabb példáit nyújtják. A Bhágavata-purána végsõ célja a Rádhárání példájában tetõzõ istenszeretet bemutatása. A Védák vagy a Puránák nem foglalkoznak ilyen nyíltan a bizalmas isteni kedvtelésekkel, de utalnak Rádhá és Krsna dicsõségére, a Bhágavata-purána viszont

164

felsõfokon magasztalja Rádhá és Krsna szerelmes kedvteléseit. Csaitanja Maháprabhu követõi, a gószvámík ennél is részletesebben írtak Rádhárání érzelmeirõl. Rúpa gószvámí például így ír: „Drága Uram! Mondják, rossz hírbe keveredtem a hozzád fûzõdõ viszonyom miatt, pedig az én szívem tiszta. Egyedül arra vágyom, hogy mindenestõl átadhassam magam néked. Az emberek a viszonyunk miatt bírálnak, engem azonban csak egy gond emészt, az, hogy nem tudtam átadni magam néked. Úgy érzem, alkalmatlan vagyok szolgálatodra, ez a szívem nagy bánata.” (Padjávalí) Az elválás érzése tovább fokozza az istenszeretet eksztázisát. Egy nap, amikor Krsna a pásztorfiúkkal játszadozott a vrndávani legelõkön, ellenállhatatlan vágy fogta el Rádhárání után. Szubalát, a legjobb barátját küldte el Rádhikáért. – Menj, hozd el az én Rádhámat! Élni sem tudok nélküle. Hirtelen rám tört az emésztõ vágy, egy percig sem bírom tovább! Annyira vágyom rá, akárhogy is, de hozd el nekem õt! – Fényes nappal? Hogy hozzam ide a dzsungel közepére, fényes nappal? – tudakolta Szubala. – Segíts, kérlek, próbáld meg valahogy! Szubala elgondolkodott, mit is tegyen. Jó barátság fûzte Rádhárání férjének családjához. Elment hát hozzájuk, s így szólt Rádhárání barátnõihez: – Krsna egy percig sem bírja Rádhárání nélkül. Majd megõrül, hogy találkozhasson vele. Segítsetek, hadd

165

találkozzanak végre! Krsna itt várakozik a közelben, az erdõben. A pásztorlánykák tanácstalanok voltak. Összedugták a fejüket, mit is eszeljenek ki. Szubala csinos fiú volt, hasonlított is Rádháráníra. Gyorsan ráadták hát Rádhárání ruháját, õ pedig Szubala ruhájába bújt. Rádháránít álöltözetben megpillantva a rokonság azt hitte, Szubala érkezett hozzájuk. – Hát te, Szubala, mi járatban vagy itt? – Elveszett egy kisborjú, s bõg utána az anyja. Én csak a borjút keresem! – válaszolta a pásztorfiúnak öltözött Rádhárání. Adtak hát Rádháránínak egy kicsi borjút, akit a karjaiba ölelve magával vitt az erdõbe. A Szubalának öltözött Rádhárání így az erdõre indult, míg az õ szerepét játszó Szubala otthon maradt náluk. Rádhárání sejtette, hol rejtõzik Krsna az erdõszélen. Itt-ott kereste, végül ráakadt. Szubala ruhájában lépett oda hozzá, Krsna pedig a sóvárgástól szinte tébolyultan feljajdult: – Hát nem sikerült idehoznod, Szubala? Rádhiká nélkül jöttél vissza? Rádhárání tréfára vette a dolgot. – Akárhogy próbáltam, nem sikerült. Fényes nappal nem tudtam idecsalogatni Rádhikát. – Mit tegyek? Már élni sincs kedvem, belepusztulok! – Mi volna, ha felkeresném Csandrávalít, hátha õ el tudna jönni? – incselkedett Rádhárání.

166

– Ugyan, semmi értelme! Tejre szomjazom, nem aludttejre! Lehetetlen! – mondta a csalódástól félájultan Krsna. Rádhárání ekkor átkarolta, s szólt: – Drágám, hát nem ismered meg a szolgálódat? Nem ismertél fel? – Krsna végre újra boldognak érezte magát. Az írások ugyan megemlítik Rádhá-Góvinda ilyesfajta kedvteléseit, de ne feledjük e kérdések hihetetlenül magasztos voltát. Szinte lehetetlen szavakba önteni e kedvteléseket, valami mégis arra ösztönöz, hogy beszéljünk róluk, hiszen a Bhágavata-puránában foglalt tiszta istenszeretet az életünk legfõbb célja. Sukadév gószvámí és Csaitanja Maháprabhu nagy tudása, és tekintélye is alátámasztotta azt a tételt, miszerint a szeretet fontosabb a tudásnál. Sukadév közismerten a legkiválóbb tudós hírében állt, õt tekintették kora legfõbb tudományos tekintélyének. Éppen ezért volt nagy súlya annak, amikor az isteni szeretet elsõdleges voltáról beszélt. Tekintélye folytán a kortárs tudósok és bölcsek szükségképpen megszívlelték szavait. Csaitanja Maháprabhu tudása és intelligenciája meszsze fölülmúlta kortársait, ez kora tudósai számára is nyilvánvalóvá vált. Tekintélyének köszönhetõen az egyszerû emberek is könnyen belátták, az istenszeretet a legmagasztosabb eszmény, amit érdemes gyakorolni. Vászudév Ghós azt mondta: „Tûrhetetlen volna az élet, ha Maháprabhu nem jelent volna meg a Kali-korszakban. Minek is élnénk?”4 Maháprabhu az életünk értelme, létünk felsõbb ízével, isteni bûvöletével ajándékozott

167

meg bennünket. Ennek híján értelmetlen volna az élet. Ilyen csodát tárt elénk Gauránga. Ha nem jött volna el közénk, már nem is élnénk. Az istenszeretet szent és kegyes ajándéka nélkül képtelenség élni. Maháprabhu nélkül azt sem tudnánk, hogy az istenszerelem világában Rádhárání az elsõ! Tõle tudjuk mindezt, s most már van értelme az életünknek. Másként az élet öngyilkosság volna csupán. Rádháránít a szolgáit szolgálva közelíthetjük meg. Bizonyosan reánk száll Krsna áldása, ha a szolgák szolgáinak szolgálatába ajánljuk magunkat. Rádhárání szolgálóinak körébe bebocsátást nyerve siker koronázza az életünket. Rádhárání szolgálói közül Srí Rúpa követõi, rúpánugák szeretnénk lenni. Rúpa gószvámí követõi pedig lesik vezetõjük minden parancsát, mint ahogyan õ is lesi Lalitá kívánságait. Rúpa gószvámí nyomdokaiban járva odaadó szolgálatunk a legmagasabb síkra emelkedik. Ez a legfõbb áldás a számunkra. Nem Rádhárání vagy Lalitá társasága a legfõbb eszményünk, hanem az isteni szolgálat a Rúpa gószvámí nyomdokait követõ láncolatban. Rúpa gószvámí társasága a legnagyobb ajándék a számunkra. Úgy mondják, Rádhárání szolgálata a legfõbb eszmény, mégpedig azért, mert õ képes a legteljesebb és a legnemesebb örömöt meríteni Krsnából. Ha tehát közvetlenül Rádhárání mögött állunk, nemcsak a legtöbb, hanem a legfinomabb lelki örömöket ízlelhetjük meg.

168

Senki más nem képes ilyen nagyfokú, magasztos örömöket kiváltani Krsnából. Rádhiká a legnagyobb ösztönzõ erõ, hiszen Krsna mindenestõl, teljességgel és mélységesen átadja magát neki. Rúpa gószvámí követõjeként ezt a legmagasztosabb lelki boldogságot ízlelheti meg az ember. Amikor Rádhá és Krsna bizalmas kettesben hódolnak szerelmes játékaiknak egy titkos találkahelyen, a felnõtt barátnõk, a szakhík nem merészkednek a közelükbe, nem akarnak zavarni. Inkább a kislányokat, a manydzsáríkat küldik, hadd segédkezzenek. A manydzsárík fiatal csapatának vezetõje akkor is bátran megjelenik, mikor az idõsebbek tapintatosan félreállnak, nehogy megzavarják Rádhá és Krsna meghitt együttlétét. Fiatal koruknak köszönhetõen Rúpa s a többi manydzsárí ekkor sem zavartatják magukat. E meghittség RádháGóvinda idõsebb barátnõi elõl is rejtve van, csakis az ifjú manydzsárík sajátja, s rajtuk keresztül mások számára is megtapasztalható. Bhaktivinód Thákur ebbe a körbe szeretne bebocsátást nyerni. Micsoda magas eszmény! Szalad, hogy föliratkozzék Rúpa csapatába, mert Rúpa megáldhatja õt az istenszeretet e magasztos távlatával. Prabódánanda Szaraszvatí pedig föltárja e fölismerés elõfeltételét: „Amilyen mértékben átadod magad Srí Gauránga lótuszvirág lábainál, oly mértékben érezheted magad biztonságban Rádhá-Góvinda szolgálatában. Ne közvetlenül próbálkozz náluk, mert könnyen bajba kerülhetsz.

169

Ellenben Srí Gauránga lótuszvirág lábainak szolgálata biztonsággal elvezet az isteni párhoz.”5 Egy Bhaktivinódnak ajánlott szanszkrt versemben én is igyekeztem megmagyarázni mindezt: „Amit Csaitanja Maháprabhu megjelenése nyújtott a világnak, azt csak Szvarúp Dámódar gószvámí ismerte mélységében. Szanátan gószvámí ezt az eszményt imádta, Rúpa s a követõi ezt szolgálták. Raghunáth Dász gószvámí megérezte e csodás titok minden ízét, és saját fölismeréseivel gazdagította azt, Dzsíva gószvámí pedig az írásokból vett idézetekkel támogatta és védelmezte. Brahmá, Siva és Uddhava az élet legfõbb célja gyanánt sóvárognak eme isteni igazság mennyei ízeire. E magasztos tény nem más, minthogy életünk legfõbb öröme Rádhárání szolgálata. Mily csodálatos! Kedves Bhaktivinód, te vagy a mesterünk. Hatalmadban áll, kérlek, járj hát közben a gószvámíknál, hadd nyerjük el kegyüket! Bárkit megáldhatsz a világ legértékesebb ajándékával, hiszen tiéd ez a kincs. Légy kegyes hozzánk és áldj meg minket!”6 Srí Csaitanja Maháprabhu, a végtelenül nagylelkû Úr alászállt a Földre, hogy szeretettel fölkutassa rég elveszett szolgáit, s megismertesse velük az élet legtisztább eszményét, a makulátlan istenszeretetet.

170

Jegyzetek 1. äçä-bharair amåta-sindhu-mayaiù kathaïcit kälo mayätigamitaù kila sämprataà hi | tvaà cet kåpäà mayi vidhäsyasi naiva kià me präëair vrajena ca varoru bakäriëäpi || A nektáróceánra sóvárogva ezidáig csak elütöttem az idõt valahogy, de ennek vége! Ha te nem leszel kegyes hozzám, Combjaszép, semmit sem ér az életem, nem kell Vradzsa, de még Baka ellensége sem! (Raghunätha däsa gosvämé: Viläpa-kusumäïjaliù, „A bánkódás bokrétája” 102.) 2. ahaìkäre matta hoiyä, nitäi-pada päsariyä asatyere satya kori mäni nitäiyer koruëä habe, braje rädhä-kåñëa päbe dharo nitäi-caraëa du’khäni A hamis önazonosításban tébolyulttá válva, Nitáj lábát elfeledve / a valótlant véli igaznak (az ember), / (ám) Nitáj kegyébõl Vradzsában Rádhát s Krsnát éri el. / Ragadd meg hát Nitáj (lótusz)lábait! (Narottama däsa Öhäkura: Manaù-çiksä 3.) 3. A Siddhi-lälasä (Vágyódás a tökéletességre) ciklus harmadik dalából. 4. yadi gaura nä hoito tabe ki hoito kemone dharitäm de Mi is lenne, ha Gaura nem volna? Hogyan is élhetnénk akkor? (Vasudeva Ghoña bengáli nyelvû dalából) 5. yathä yathä gaura-padäravinde vindeta bhaktià kåta-puëya-räçiù | tathä tathotsarpati hådy akasmät rädhä-padämbhoja-sudhäàçu-räçiù ||

171

Ahogy az áldásos tetteket (végzõ) elnyeri az odaadást Gaura lótuszlába iránt, / hirtelen elönti szívét Rádhá lótuszlábának nektárözöne. (Prabodhänanda Sarasvaté: Caitanya-candrämåta 89., más források szerint: 88.) 6. çré gauräëumataà svarüpa-viditam rüpägrajenädåtam rüpädyaiù pariveçitaà raghu-gaëair-äsväditam sevitam | jévädyair abhirakñitaà çuka-çiva-brahmädi-sammänitam çré-rädhä-pada-sevanämåtaà aho tad-dätum éço bhavän || Amit Srí Gaura adott, Szvarúp (Dámódar) megértett, Rúpa bátyja (Szanátan) magasztalt, / Rúpa s követõi szolgáltak, Raghunáth s társai ízlelték s mûvelték, / Dzsíva és mások oltalmazták, Suka, Siva, Brahmá s más (félistenek/szentek) nagyra becsülték: / Srí Rádhá (lótusz)lába imádatának nektárját, óh, azt adod, (isteni) mester! (Svämé B.R. Srédhara)

172

Szvámí Bhakti Raksak Srídhar 1895-ben Nyugat-Bengálban, Hapanija falvában született. Vallásos bráhmana családban nevelkedett. Iskoláit is Bengálban végezte, majd filozófiából doktorált. 1927-ben találkozott lelki tanítómesterével, Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákurral, akinek felavatott tanítványául szegõdött. Három évvel késõbb nyert beavatást a szerzetesi (szannjász) rendbe, fölszentelt nevének jelentése „az odaadás õre”. Ez a név jelzi mestere mélységes bizalmát, mert képesnek tekintette tanítványát a tiszta bhakti eszményének megvédelmezésére minden torzulástól. Mestere eltávozása után 1936-ban alapította saját templomát és kolostorát, a Csaitanja Szaraszvat Math-ot

173

Navadvíp szent városában, a Gangesz folyam partján. Elmélyült lelki gyakorlatainak eredményeit eredeti költeményeiben, írásaiban és szövegmagyarázataiban foglalta össze. Idõs korában, lelki felismerései teljében oktatta a világ minden tájáról hozzá sereglõ tanítványait a Csaitanjaféle áhítatos istenszeretet rejtelmeirõl. Utolsó napjait az elválás transzába mélyedve töltötte, majd 1988. júliusában, újholdkor eltávozott e világról s az Úr örök kedvteléseihez csatlakozott. Eltávozását követõen tanítványai, követõi és csodálói viszik tovább tanítását.

174

175

Kiadó: Napkelet Bölcseleti Iskola, Ludas-tó Felelõs szerkesztõ és kiadó: Bhakti Kamala Tírtha Közremûködtek: Bencsik Ferenc, Dr. Boyan Anastasov, Kovács Ilona, Kemény András Grafika: Kajdocsi-Gera Ildikó Korrektor: Vass Klára Borítóterv és tipográfia: Hidasi Tamás Köszönet a Magyar Vaisnava Hindu Misszió tanítványi közösségének és barátainknak, akik lehetõvé tették e kötet megjelenését. Nyomda: Bocz Nyomdaipari Kft., Pécs Felelõs vezetõ: Bocz Emil