LÁGLER PÉTER
A KULTURÁLIS SZEGÉNYSÉG, A KREATÍV GAZDASÁG ÉS „A MŰVELŐDÉS HETE - A TANULÁS ÜNNEPE” Preambulum A Magyar Művelődési Intézetben március 20. és 23. között zajlottak „A művelődés hete – a tanulás ünnepe” rendezvénysorozat helyi eseményei. Ezen belül a szervezők az intézet Kutatási és Kutatásszervezési Igazgatóságát kérték fel, hogy március 21-én tartson egy szakmai napot a kulturális szegénység témakörében. Ehhez az adott ötletet, hogy a kutatási igazgatóság a NKÖM Stratégiai Tervezési és EU Koordinációs Főosztályával együttműködve a kreatív gazdaság és a kulturális szegénység témakörében a megrendelő, aki a fenti főosztály, a résztvevők többsége és a sajtó 1 szerint sikeres kutatási prezentációt és konferenciát tartott 2005. november 7-én. Ez az írás ebben a formájában az MMI vezetőségének arra a kezdeményezésére jött létre, hogy a Szín jelentessen meg a „tanulás ünnepe…” rendezvényein elhangzott előadások kapcsán további komprehenzív és meggyőző anyagokat a kulturális szegénység kutatásáról. Bevezető A legfőbb kihívást egy hazai kultúrpolitika stratégiai tervezése (nem a kulturális stratégia) számára 2005 elején a második Nemzeti Fejlesztési Terv létrehozásának előrehaladott folyamata és az első NFT-ből levonható tanulságok jelentették. Az első NFT-ben a kultúra csak elvétve került megemlítésre, strukturálisan pedig egyáltalán nem számoltak vele, nem volt a terv része. Ez nem csak a kulturális terület szokásosan gyengének tartott érdekérvényesítő képességének az eredménye, hanem azzal együtt a kultúra hagyományosnak tekinthető társadalmi reprezentációjának, avagy bevett felfogásának következménye is. Tehát annak a hétköznapi kultúra-koncepciónak, ami kulturális területnek elsősorban a társadalmi elit magas kultúrájának tudományos-művészeti értékeit, termékeit és azok terjesztését, forgalmazását tekinti. Eszerint a társadalomfelfogás szerint, amelynek ez a kultúra koncepció szerves része, a kultúrának tényleg semmi szerepe egy gazdasági szemléletű Nemzeti Fejlesztési Tervben. A stratégiai tervezés és Nagy Mihály, a NKÖM Stratégiai Tervezési és EU Koordinációs Főosztályának vezetője részéről felvetett kérdés az volt, hogy hogyan lehetséges a kultúrát úgy „átpozícionálni”, olyan jelentéseit megmutatni, olyan jellemzőit feltárni, végül olyan pozíciót adni neki, hogy a fejlesztéseket megtervező gazdasági szakemberek és az arról döntő politikusok számára is figyelemfelkeltő, strukturálisan fontos és vállalható legyen. Hogyan mutatható meg, hogy miért fontos az a kultúra, ami „olyan, mint halaknak a víz; mindenütt jelen van és [pontosan] ezáltal marad észrevétlen és reflektálatlan”. (Tooby & Cosmides 1992) Ennek a szélesebb, nevezzük antropológiai kultúra-felfogásnak részéről adott volt a hazai és az európai tudományos, ill. policy-diskurzusokból lepárolt két vivő koncepciója, a kulturális szegénység és a kreatív gazdaság. 1 Serfőző Melinda: Kapitalizmus után kulturalizmus. Népszabadság 2005. 07. 08.; Muray Gábor: Ötletben is gazdagok. Magyar Nemzet 2005. 07. 08.; stb.
E két jelenség bemutatásával és magyarázatával esetleg sikerülhet a kultúrát a közgazdászok és politikusok strukturális és szisztemikus, azaz állami-társadalmi rendszer iránt elkötelezett érdeklődésének ingerküszöbe fölé emelni. A kutatás során kialakult érvrendszer sok tekintetben elérte célját. A második Nemzeti Fejlesztési Terv és az azt megvalósító programok fogalmai közé bekerült a mindennapi kultúra társadalmi integrációs készségeket és képességeket megalapozó mivoltának, társadalmi kohéziót erősítő jellegének elismerése és a kreatív gazdaság fontosságának hangsúlyozása. 2 A folyamat természetesen még semmilyen vonatkozásában nem tekinthető lezártnak. A fentebb említett és egy egységként kezelt két kutatás megszervezésében, megvalósításában és prezentálásában a NKÖM Stratégiai Tervezési és EU Koordinációs Főosztály kollektívája – mint megbízó – és az MMI Kutatási és Kutatásszervezési Igazgatóság szinte minden munkatársa részt vett, de a kutatások ezen írás keretében megfogalmazódó tárgyalásának minden esetleges tévedéséért a szerzőt terheli a felelősség. Kultúra értelmezések A kultúra értelmezések bevezető tárgyalásának elsődleges célja, hogy bemutassa azt a „kulturális mezőt”, amit a különféle naiv és tudományos társadalom koncepciók kijelölnek és felosztanak, hogy látni engedje az értelmezők elképzeléseit a kultúráról, valamint hogy érzékelhetők legyenek azok indítékai és esetleges következményei. A kulturális mező az a virtuális tér, amin a kulturális gazdagság–szegénység dimenzió értelmezendő és értelmezhető. A gazdagság a kreatív gazdaságnak teremthet alapot, míg a szegénység szocio-kulturális válságjelenségek, zavargások, lázadások és az ignorancia táptalaja. A mi kultúraértelmezésünkhöz tartozó kulturális mezőt nem az intézményesített művészeti-tudományos, korporatív kultúra (érdekeinek) szempontjait figyelembe véve állapítjuk meg, ezért az ezen értelmezett gazdagság nem az elit és/vagy a populáris kultúra bőséges ismeretét és a szegénység sem ennek rossz minőségű vagy kis mennyiségű fogyasztását, ismeretét; sem pedig a materiálisan szegény, osztályok alatti csoportok sajátos kultúráját jelenti. 2
A sok részleges eredmény közül itt csak kettőt emelnék ki. Az egyik az úniós fejlesztési gyakorlatban nélkülözhetetlen Community Strategic Guidelines magyar munkaanyaga, amit Nagy Mihály készített a Nemzeti Stratégiai Referencia Keret megtervezésében résztvevő kulturális munkacsoport számára (http://www.fejlesztespolitika.gov.hu/engine.aspx?page=dokumentum tar&docstorefolder=323 ), a másik pedig Csabina Zoltán előadása a Konvergencia Alap – Közösségi Támogatási Keret 2006. január 24-én Visegrádon tartott konferenciáján, amiben az NSRK célrendszerének első sorában szerepel a „Kreatív Magyarország” megfogalmazás, valamint a „Humán infrastruktúra” programban proritási tengely a „társadalmi összetartozás erősítése” és az „oktatási, egészségügyi, szociális és kulturális fizikai beruházások” (KTK-KA konferencia, http://www.fejlesztespolitika.gov.hu/)
A kulturális terület korporatív felosztása: a művészetitudományos kultúra, származékai és társadalmi összefüggései Az európaiak társadalmaik komplexitásának növekedését a munka-folyamatok differenciálódásán és specializálódásán, illetve az ezekhez szükséges ismeretek intézményi-rituális „titkosításán”, céhesítésén keresztül érzékelhették és a szakmák hierarchiájának szocio-kulturális létrehozásával reagáltak rájuk. 3 Valószínűleg ezért a munkamegosztás-elméletek képezik a társadalmi differenciálódás magyarázatának alapját és valószínűleg ezért jött létre a kultúra elsődlegesen tudományosművészeti értelmezése. Különváltak a foglalkozások olyan csoportjai, amelyek termékeinek (és termelőinek) ismerete és birtoklása az elithez, a műértők és kulturáltak csoportjához tartozást jelentette. Innen vezethető le a kultúra korporatív felfogása olyan tevékenységek, foglalkozások csoportjaként, amik a lélek, a szellem igényeit (és az elit önreprezentációjának, identifikációjának és elkülönülésének céljait) szolgálják, hangsúlyozottan szemben a test igényeit szolgáló gazdasággal. Ezért nyer a kultúra éteri, szubtilis mellékjelentéseket. A gondolkodás-mintákat kialakító test–lélek, létfenntartás– szellemi élet, munka–szórakozás, gazdaság–kultúra kettősségeknek, dichotómiáknak nagy, produktív múltjuk és mély kognitív-társadalmi (azaz kulturális) lehorgonyzottságuk van. 4 (A másirányú test, erő, hatalom összefüggésrendszer alakulását a hadviselés és a sport története mutatja, a gazdasággal közös fogalomrendszer és retorika, mint a természet és az akadályok legyőzése, a gazdasági verseny stb. viszont mélyebb és másutt elemzendő kapcsolatokra utalnak. 5 ) Az elit szellemi igényei ugyan magasabb rendű igények, de mégis emberi mivoltukból fakadnak, tehát minden emberben, a nép fiaiban is meg kell lennie ezek egyszerűbb és/vagy primitívebb változatainak. Az egyszerűbb, vagy a hierarchia téri metaforájával élve alacsony kultúra még mindig feltételez specialistát, mint vásári komédiás, vándor muzsikus, képmutogató stb. Fogyasztásához viszont nem kell olyan kifinomult ízlés (azaz az elit által privilegizált viselkedés- vagy értelmezés-rendszer. Ezek alkotják a korporatív kulturális kultúra bázisát, bár ez még kiegészül a tudomány által felfedezett, bemutatott és sztenderdizált előddel, a primitív kultúrával, ami lehet népi és törzsi. Hagyományos termékeiket, megnyilvánulásaikat előállítóknak eredetileg nem ez (a kultúra termelés) a foglalkozásuk. Ahol a hagyományőrzés foglalkozássá vált, ott betagolódott a kultúra korporatív felosztásába. A korporatív kultúra termékeinek és szolgáltatásainak fogyasztása társadalmi hatású és egyben társadalmi indikátor is, 3
Az Európán kívüli népek és főként az államok hasonló fejlődésének és sajátosságainak bemutatása kívül esik jelen érdekeltségünkön, de erről ld. pl. Eric R. Wolf: Európa és a történelem nélküli népek (Wolf 1995). 4 Persze művészeti-tudományos kulturális termékek előállítása, mások művelése és/vagy szórakoztatása hogyan feleljen meg a munka (társadalmilag elfogadott és illendő) kritériumainak, az egyrészt más korporációk és intézmények képviselői által mindig szívesen tematizált kérdés, másrészt mindig utólagos igazolást, fizetséget igényel, de az még nem legitimálja visszafelé a terméket mint kulturális értéket. A kérdésről ld. Bourdieu: A kulturális alkotások tudományos vizsgálata érdekében (Bourdieu 2002: 49-83, különösen 77skk.). 5 A testkultúra vs. versenysport a kultúrához hasonlóan korporatív kompetenciákat és érdekeket érintő állami kezelése, illetve annak tanulmányozása szintén tanulságos, de túl messzire vezet.
habitust, életmód-típust jelez. Tehát a korporatív kulturális szektor termékeinek fogyasztása a társadalmi kultúra. A kulturált–kulturálatlan tengely illendő–illetlen hétköznapi jelentése a kultúra preferált és elfogadott viselkedéseket tartalmazó és hagyományozó voltára utal. Az illendő viselkedés mintáit a (társadalmi, csoport, foglalkozási, stb.) hierarchia mindig felülről lefelé igyekszik meghatározni, de érvényességének a kölcsönös elfogadás az alapja. Automatikusan azonban nem értődik hozzá az illemet meghatározó és a cselekedeteket motiváló érték, jelentés és preferencia-rendszer, sem az azt érvényre juttató társadalmi, hatalmi viszonyok. Az illem, a morál és az erkölcs mindenesetre sok jelentést hordoz a kultúra antropológiai értelmezéséből (pl. Huszár 1983), de a komplex társadalmakra jellemző plurális (csoport) identitások kifejezésére nem alkalmas.6 A társadalmi élet alapját jelentő, de foglakozásokhoz nem köthető, illetve speciális tudásként nem megjeleníthető viselkedés, érték, gondolat-, ismeret-, hiedelem- és véleményminták termelése vagy közvetítése intézményileg képviseletlen, társadalmilag reflektálatlan, tehát hosszú ideig – a közvélekedésben máig – észrevétlen maradt. Az antropológiai kultúra fogalom egy társadalom (csoport) együttműködéséhez szükséges szimbólumokat, jelentéseket (azaz reprezentációkat) és ezek kifejezésének közösségileg elfogadott formáit (viselkedéseket) fenntartó és továbbadó rendszert jelent, amely rendszer tartalmai jellemzik az adott csoportot. A kultúrához való fentebb jellemzett viszonyok alapján osztályozhatjuk a különféle kultúra-felfogásokat. Marx a Politikai gazdaságtan bírálatában (1859) fogalmazta meg a gazdasági alap és a kulturális-ideológiai felépítmény elméletét és mindjárt kiegészítette azok dialektikus viszonyának hangsúlyozásával. Azaz nem a gazdaság mindenkori primátusa mellett tette le voksát, hanem a gazdasági viszonyok mint uralmi viszonyok meghatározó szerepére hívta fel a figyelmet. A dialektikus viszony pedig nem volt operacionalizálható fogalom, mint ezt az elmélet későbbi megvalósítói meg is mutatták. Ellenben a gazdasági alap és a kulturális felépítmény statikai, architekturális értelmezése mély hagyományban gyökerezik. A gazdaság mint alap és a kultúra-ideológia mint felépítmény hierarchiájának megfogalmazásában legalább akkora szerepet játszott a protestáns etika puritán, munkaközpontú hagyománya, mint a kapitalizmus szellemének felkeltésében és fenntartásában. Ez Marx és a virágzó kapitalizmus korára megszokottá és hagyományossá váló utilitarista társadalom-felfogássá nőtte ki magát (előbb a munka, aztán a szórakozás), kiegészítve a felvilágosodásból származó ember és tudományképpel7 : A saját javát ismerő és akaró, a megélhetésére koncentrálva racionális individuum szerződéses viszonyba lép több hasonló individuummal az ennek révén elérhető nagyobb haszon reményében. (Társadalmi szerződés, haszonmaximalizálás, költségminimalizálás.) A haszonból csak az nem részesül, aki nem teljesíti a szerződéses viszonyból rá háruló követelményeket. (Aki nem dolgozik, ne is egyék!) A haszon elosztása az annak létrehozásában betöltött szerepek fontossági sorrendjébe vetett hit alapján történik. (De még inkább ezzel szokták megindo-
6 Mint ezt szokásos egyes számuk, illetve többesük kárhoztatása mutatja: O tempora, o mores! > ’Ezek a mai erkölcsök!’ 7 Máig tartóan legnagyobb hatású képviselője Benjamin Franklin.
kolni. Aki közelebb van a tűzhöz, jobban melegszik.) Ez a társadalmi munkamegosztás. A társadalom célja körülményeinek javítása és a túlélés. (Bővített újratermelés.) A társadalom eszközeinek és energiáinak felhasználását a (legitim) politikai elit irányítja, aki látja a társadalom céljait és az oda vezető utat. Céljai elérésének érdekében a társadalom a politikai elit vezetésével államot alkot. A társadalomnak és a politikának a gazdasági bővüléshez eszközökre és módszerekre is szüksége van, melyek tökéletesítését a tudomány végzi. A tudomány célja, hogy megismerje, bemutassa, oktassa és alkalmazhatóvá tegye, operacionalizálja a világ, elsősorban a természet működési elveit, végső soron az igazságot (amiből csak egy van). Ennek ismeretében csökkenthető a jövő bizonytalansága, az újratermelés költsége és növelhető a bővülés. A tudós a társadalmi munkamegosztásban az igazság részrehajlás nélküli, azaz objektív megismerésére szerződött, amelyben elért sikerességének mértéke a jósló képessége. 8 Mivel a társadalmat individuumok alkotják szerződéses alapon, annak működési elveivel, motivációival csak annyira tisztában vagyunk, mint a magunkéval. A társadalomról azt kell kideríteni, hogy milyen szervekből, intézményekből épül fel (társadalmi statika, állami és nem állami intézmények) és azok hogyan működnek normálisan és hatékonyan (társadalmi dinamika) a társadalom alkotta állam gépezetében. A normális működés biztosítása és ellenőrzése végett összehasonlítható adatokra és adatbázisokra (statisztika) van szükség. Egyébként a normális (együtt) működés mindenkinek elemi érdeke, aki képes felismerni saját érdekeit. Ezt csak a tudatlanság vagy a megértésére való eleve alkalmatlanság (értelmi fogyatékosság, született gonoszság) akadályozhatja. Ezek ellen küzdeni kell és szükséges mindenki számára biztosítani a társadalmi és önérdekeinek felismeréséhez nélkülözhetetlen és a társadalmi munkamegosztásban való részvételhez elengedhetetlen ismereteket oktatás és morális, ill. vallásos tanítás révén. Szükséges az együttműködés normáitól való eltérés, elsősorban a pillanatnyi önző haszonszerzés céljából elkövetett, kísérleteinek minősítése és szankcionálása és az elkövető jó útra térítése a jog és az igazságszolgáltatás által. Ez az euroatlanti kultúrkörben feltehetően ma is legelterjedtebb reprezentációkat tartalmazó naiv, felvilágosult társadalomkép kissé karikírozott (ideáltipikus) összefoglalása, amelynek minden eleme és az egész logikája a kora újkor és a felvilágosodás értelmiségi diskurzusaiból származik, mint ahogy az akkor kialakult és ma is működő állam-gépezet (mechanisztikus metafora!) intézményesítő gyakorlata és egész működési mechanizmusa is abból a korból ered. A kultúra említése sem hiányzik ebből a felfogásból, hiszen a tudomány benne van, implicit a művészet is. Ha a kultúra piacképes árukat (is) képes létrehozni, akkor éljen meg mindenki abból, amihez ért, és amit el tud adni, mint tudomány, művészet és kultúra. Ha az ipari, mezőgazdasági árutermelésben és az azokat kiszolgáló szolgáltatási szektorban elegendő haszon képződött, azaz, ha a társadalomban elegendő „felesleges” pénz és 8 A társadalom-tudományok jósló képessége korlátozott. Esetükben, mint a beszédaktusoknál, igazság feltételek helyett érvényességi feltételekről beszélhetünk. Érvényességük mértéke tanaiknak az „igazság” kurrens jelentésétől való feltételezett távolságának szimbolikus kifejezése, az elismertség.
„szabad” idő áll rendelkezésre a primer létfenntartáson túl ahhoz, hogy keresletet képezzen kulturális termékek számára, akkor úgyis létrejön azok kínálata. Aki pedig nem tud megélni a piacról, mert olyan kiváló (elit), hogy csak keveseket érdekel (elit + sznobok), azok számára a szimbolikusan reprezentatív állami intézményrendszeren keresztül adható támogatás. A támogatások szétosztása a kultúrpolitika. Ez mindig létrehozza a patrónus-kliens viszonyokat és egy-egy támogatás „elnyerése” esetén kölcsönösen megerősíti az interakcióban szereplő felek pozícióit. De a kulturális támogatások nagysága a gazdasági bővülés függvénye és nem feltétele, tehát a bővülés forrásait és lehetőségeit kutató stratégiában nincs szerepe. Ha nagyobb lesz a gazdagság, az majd úgyis leszivárog, le a társadalmi hierarchia aljára a szegényekhez és le a funkcionális fontossági hierarchia aljára, a kultúrába. Ez nagyjából az első Nemzeti Fejlesztési Terv szelleme, ami széles körű elfogadásra talált, hiszen ez Európában (és Amerikában is) a legáltalánosabban elterjedt és az egész állami intézményhálózatban testet öltött felfogás. Ez nem velőt rázóan hamis vagy alapjaiban téves koncepció, csak azok a reprezentációk, jelentések, amiken ez az egész nézetrendszer és fogalmi háló alapszik, önmagukban is kulturális diszpozíciók, nézetek, értékek függvényei; egyszerűsítve: a kultúra (és a társadalom) értelmezése kulturálisan megformált dolog. A naiv felvilágosult társadalom és kultúra felfogás egy struktúrájában fejlődési végpontnak tekintett, ezért végesség-tudatától és öntudatától megfosztott, éppen ezért önhitt analitikus társadalom értelmezés és felfogás következménye. Még röviden ki kell térni arra, hogy miért lett, vagyis maradt az EU alapkoncepciójában a kultúra a résztvevő államok belügye. Ezen a felvilágosult naiv társadalomszemléleten alapszik a nemzeti kultúra koncepció is, vagyis az államtársadalom alkotására képes nemzet(ek) egységes kultúrájának eszméje. A szerződéses állam-társadalom története az államalkotó nemzet(ek) magukra (és egymásra) találásának története. A nemzet kvázi vérségi kötelékeinek nyomán hozható létre az a képzelt közösség (Anderson, B. 1983), ami az államtársadalom működtetéséhez szükséges lojalitás és szolidaritás nagy részét szavatolni képes. A társadalmi szerződés által létrehozott szuverén egység az állam. Annak egységét inkább a közös rituálék szimbolizálják, mint a közös munka, a közös gazdaság. Hogy éppen azok szerződjenek egy ilyen közös vállalkozásra, akik ennek keretébe tartoznak, éppen azok alkossanak egy társadalmat, akik ezt teszik, azt az indokolja, hogy ez a legjobb választásuk, mert máshol idegenek lennének, és roszszabbul járnának. Ez az állam-nemzeti kultúrák nyelvhasználat, oktatás és a mindennapi rutinok által alátámasztott önfenntartási mechanizmusa. Amíg a kultúra a szuverén államot alkotó nemzetek identitás-építésének és identitás reprezentációjának legfőbb eszköze, addig csak egy állam intézményesített magánügye lehet. Ha ezen kívül a kultúra még luxuscikk és külcsín is, akkor azt mutatja, hogy valaki mennyit ad magára és mennyit költhet magára. Ha valaki csinos és sokat költ luxusra, akkor biztosan gazdag is. Nagy nemzetnek nagy a kultúrája. Ha a kultúra az állam-társadalom működése szempontjából nem nagyon lényeges, de annak szuverenitását és identitását értékein keresztül szimbolizáló terület, akkor önmagában csak e terület másságának elfogadása aránylag könnyű (ahány ház, annyi szokás), mert nem igényel részvételt vagy kooperációt.
Ennek a kultúra felfogásnak emblematikus intézményi szim-bolizációi az akadémiák. A művészeti–tudományos kultúra korporációinak és intézményeinek evolúciója Tylor szerint „a kultúra vagy a civilizáció, annak széles néprajzi értelmét tekintve olyan komplex egész, ami magába foglalja a tudásokat, hiteket és hiedelmeket, mesterségeket és művészeteket, erkölcsöket, jogokat és szokásokat, valamint minden egyéb képességet és készséget, amire egy ember a társadalom tagjaként tesz szert”. 9 (Tylor 1871: I, 1) Ez az egyik legtágabb kultúra meghatározás, amelytől például az amerikai kulturális antropológia a saját kezdetét számolja. E legendásan holisztikus kultúra-meghatározás a modern, felvilágosult kultúra és a korabeli modern társadalom kialakulása által felvetett eredet-történeti kérdésekre adható válasz egy része. A modern, komplex társadalom egyszerűbb, szimplex formák evolúciója során jött létre, a modern specializálódott és differenciálódott tudások és tevékenységek őse egy tagolatlan őskultúra, ami mindennek a csíráját magában hordta, de aztán kifejlődött belőle mindaz, amit Tylor felsorolt. Kultúra-definíciójának megfogalmazása közben elsősorban a primitivitásról alkotott korabeli evolúciós és etnocentrikus elgondolások vezették tollát, ami pl. a szinkretikus tudatforma terminusában élt tovább a kultúrákról folyó tudományos diskurzusban és szerepet kapott Lévy-Bruhl mitikus-gondolkodás koncepciójában is. Tehát ez a tág kultúra definíció elsősorban magyarázza saját jelenének status quo-ját, körülkeríti a kulturális mezőt és bemutatja, hogy annak mely részeit milyen speciális tudások birtokosai milyen néven monopolizálták, teljes joggal. Ez a kultúra koncepció a saját jelenét és a művészeti-tudományos kultúra struktúráját csak annyiban érinti, hogy elbeszélhető narratívává teszi eredetét. 10 Ez a kultúra-eredeztető evolucionista koncepció összefonódott a nemzeti kultúra ideájával minden olyan esetben, ahol az állam legitimitásának megteremtéséhez a nemzet mitológiájára, ősi eredetének igazolására is szükség volt. (Ebből volt több.) Ez által jöttek létre a nemzet elzártabb, „elmaradottabb” területein élő közösségei körében fennmaradt, szinte automatikusan ősinek feltételezett hagyományokból, a kulturális reliktumokból a nemzeti relikviák. (Bausinger 1984) Ez a kultúra felfogás az akadémikus kultúrterületeket kiegészítve a hagyományokra (múltra, források9 „Culture or Civilization, taken in its wide ethnographic sense, is that complex whole which includes knowledge, belief, art, morals, law, custom, and any other capabilities and habits acquired by man as a member of society” 10 (Tylor hazánkban kevéssé ismert, de a Gellner által ironikusan csak asszociácionizmusnak nevezett irányzat másik nevezetes alkotójának, J. G. Frazernek fő műve, az Aranyág legrövidebb, egykötetes változata magyarul is olvasható. (Frazer 1965, 1995, 2005) A teljesen kifejlett példány, a harmadik kiadás hossza 12 kötet 24 könyvben. (Frazer 1906-15; Part 1 - 2 volumes „The Magic Art”; Part 2 „Taboo and the Perils of the Soul”; Part 3 „The Dying God”; Part 4 - 2 volumes „Adonis, Attis, Osiris”; Part 5 - 2 volumes „The Spirits of the Corn and of the Wild”; Part 6 „The Scapegoat”; Part 7 - 2 volumes „Balder the Beautiful „ Volume 12 is the Bibliography and Index.) Az irányzat letisztult változata, a történeti összehasonlító módszer kigyomlálta a kutató képzettársításaitól függő, világokon átívelő kapcsolatoknak tulajdonított túlzott jelentőséget és a történeti nyelvészet, a történettudomány és a néprajz, valamint az etnológia meghatározó és megbecsült módszerévé vált. Pl. Birket-Smith: A kultúra ösvényei (Birket-Smith 1969).
ra) koncentráltan a könyvtárakban és a múzeumokban öltött szimbolikus intézményi testet, de ide tartoznak még a hagyományok életben tartó őrzésére szakosodott (nemzeti) testületek is. Strukturalista–funkcionalista társadalmi kultúra Míg az evolucionista kultúra szemléletben nagy hangsúlyt kap a tevékenységek, szakmák, tudományok differenciálódásának története, bizonyos leszármazási és örökösödési vonalak, ősi hagyományok hangsúlyozásával (ld. még romantika), addig kevés szó esik a társadalmi intézmények létrejöttéről. Hogy mik is ezek az intézmények (vö.: szociális statika) és hogyan működnek (vö.: szociális dinamika), arra törekszik válaszolni (és Marxot meghaladni) a szociológia alapítóinak többsége, (pl. Durkheim, Weber, stb.) a szociálantropológia (pl. RadcliffeBrown, Evans-Pritchard, stb.) és a (strukturális és nem strukturális) funkcionalizmus (Malinowski, Talcott Parsons, stb.) A kulturális mező szakmai, korporatív felosztásán kívül az intézményi felosztás újabb megerősítést nyer a szociológia tudománnyá válása révén. A gazdaságtan és a szociológia tudományossága objektiválta a felvilágosult társadalomképet, mert képessé vált összehasonlítható adatokat szolgáltatni a rendszer állapotairól, amelyekkel megalapozhatóak a szükséges intézkedések és az igazságos támogatások. A racionális determinizmus intézményi kultúrája megőrződött. Vitányi Iván így foglalja össze a kultúra meghatározásának problémáját: „Tudományos közhely, hogy a kultúrának nincsen egységesen elfogadott meghatározása. Szinte már legendássá vált Kroeber és Kluckhohn könyve, amelyben 165-öt gyűjtöttek össze, és azóta is sok új született. A definíciók korántsem annyira diffúzak. Szerkezetük olyan, mint a mondaté. Négy elem szerepel mindegyikben. (1) Az ’alany’: az ember és az emberek csoportjai, közösségei. (2) Az ’állítmány’: az emberek tárgyi tevékenysége. (3) A ’tárgy’: ami a tevékenység által létrejön, éspedig (a) anyagi, (b) társadalmi, (c) szellemi tárgy. És végül (4) mindezek rendszert alkotnak, mint nyelvben a mondat. Ez a rendszer a társadalom, a kultúra és a civilizáció. […] A kulcsfogalmat, a tárgyat objektumra és objektivációra kell szétbontanunk. Az objektum maga a nyers tárgy, ahogy a természet adja. [Ding an sich] Az objektiváció viszont a tárgy, ahogy az ember a maga használatára és képére átformálja. [Ding für uns, die Welt] Egyaránt beletartozik az ember által megformált tárgy, a társas közösség, intézmény, szokás, a nyelv, a szimbólumok rendszere, az érték, a hír, az ismeret, a tudás, az esztétikum, a hit, a vallás. […] A ’világ odakint van’, az ’igazság’ viszont mibennünk, nem felismerjük, hanem létrehozzuk. […] Következzenek a definíciók, amelyekbe ezek a meghatározások összefoglalhatók és összefüggő, logikus sort alkotnak: A társadalom az ember és ember, ember és közösség viszonya, amit az objektiváció közvetít. A kultúra az ember viszonya az objektivációkhoz, vagyis az ’emberi műhöz’, az ember által teremtett, megformált világhoz. A civilizáció az objektivációk összessége, amiket az ember alkotott, és ami az emberi tevékenység és az emberi közösségek alapjául szolgál. A kultúra, a társadalom és a civilizáció fogalmának tartalma és terjedelme azonos, csak más oldalról nézve. A társadalmat ’szférákra’ szokták osztani, megkülönböztetve legalább hármat (gazdasági, társas, szellemi-szimbolikus), esetleg – mint
Talcott Parsons – a társas viszonyoktól különbözve a politikát, négyet. A gazdaságnak is megvannak ezek a szférái. A kultúrának szintén három vagy négy ágazata van; az anyagi, a társadalmi (plusz politikai) és szellemi kultúra. A maga általánosságában minden fogalom absztrakció. Nincsen társadalom általában, a valóságban csak társadalmak vannak. Az egyetemes társadalom fogalma csak absztrakció. Nincsen kultúra általában, a valóságban csak kultúrák vannak. A kultúra egyetemes fogalma absztrakció. Nincsen civilizáció általában, a valóságban csak civilizációk vannak. A civilizáció általános fogalma absztrakció. Az életmód Fogalmilag az életmód elválaszthatatlan a kultúrától. Ugyanarról van szó, de ismét csak más szemszögből. Az életmód az ember (és különböző csoportjai, közösségei) által ismételten, szokásszerűen végzett tevékenységek rendszere. Velük az ember kielégíti (és részben meg is teremti) szükségleteit; kapcsolatokat, viszonyt létesít más emberekkel (csoportokkal, közösségekkel, intézményekkel); eszközöket, tárgyakat, objektivációkat használ. A tevékenységek, szükségletek és eszközök rendszere együtt adja az egyén és a közösség értékválasztását. A 20. század kulturális kihívásai A szélesebb értelemben vett kultúráról beszélünk, tehát nem csak a hivatalos művészeti és tudományos életről és intézményekről, hanem a társadalom egészének identitásáról, ismereteiről, hitéről, meggyőződéséről, értékeiről, normáiról, magatartásáról, annak intézményesült és köznapi formáiról egyaránt. A 20. század második felében a kultúra szerkezete is átalakult. [...] a) Megváltoztak a kultúra mennyiségi viszonyai, a kulturális jelenségek, tevékenységek azon körének mennyisége, amelyekkel az egyes ember élete során találkozik. [...] Ma a világban a kultúra minden szférájában, nemében, fajtájában több alkotás, több jelenség cirkulál, mint bármikor ezelőtt. [...] A velük kapcsolatos tevékenységek is veszítenek intenzitásukból. Ugyanaz áll az eszmékre. Az ismeretek menynyisége növekszik, de kevésbé áll össze egységes világképpé. [...] Ma életünk során sokkal több emberrel kerülünk kapcsolatba, mint bármikor azelőtt. Ugyanilyen mennyiségben öntenek el bennünket a tárgyak is [...]. A mennyiségnek ez a rohama átalakítja a kultúra szerkezetét. b) Megváltozott a kultúra szerkezete, tehát az egyetemes kultúra belső változatainak, szféráinak, fajtáinak rendje és egymáshoz való viszonya. [...] Nincs kultúra, csak kultúrák. [...] A különböző elvek mentén a kultúra különböző fajtáit különböztethetjük meg. Legalább két, egymásra merőleges dimenziót kell felvennünk, egy horizontálisat és egy vertikálisat. [...] Horizontális dimenzióban helyezkednek el a kultúra különböző szférái (az anyagi-, tárgyi-, munkakultúra, a társas élet viselkedésformái, az életmód kultúrái, a politikai kultúra, a nyelvi kultúra, a tudomány, a művészet, az erkölcs, a jog, a filozófia, stb.). [...] A vertikális osztályozás a kultúra azon szintjeit különbözteti meg, amelyek funkcionális használatukban, az emberrel és az emberek közösségeivel való kapcsolatukban, funkciójukban és létezésmódjukban is különböznek egymástól. A hagyományos felosztások két nagy dichotómiát ismernek. Az első a ‘mélykultúra’ és a ‘magaskultúra’ kettőssége. A mély (a törzsi, paraszti) kultúrák termékei nem értékteleneb-
bek, mint a magas kultúra termékei. Formái inherensen és elválaszthatatlanul beitatódnak az emberek mindennapi életébe. A magaskultúrát viszont a differenciálódás erősödő folyamata jellemzi: elválnak egymástól a kultúra különböző szférái, és ahogy az egyén is leválik a közösség ‘köldökzsinórjáról’ maguk is (bizonyos) autonómiát nyernek. (Autonóm kultúra) [Evolúció, specializáció, szinkretikus tudatállapotok a primitivitásban.] [A másik dichotómia a „magaskultúra”–„alacsony kultúra” kettőse.] Mások nem az alacsonyság sértő kifejezését használják, hanem szórakoztatónak, rekreatívnak vagy (az autonómtól megkülönböztetendő) heteronómnak nevezik. [...] Ez is érték elvű, de nem a legmagasabb értéket keresi (ami nehezen ‘értékesíthető’), hanem azt a viszonylagosat, ami nagy példányszámban ‘piacosítható’. [...] Az eddig két nagy szociokulturális szféra, az autonóm (magas) és a szórakoztató–hétköznapi kultúra mellé, illetve fölé vagy alá harmadikként felépül a tömegkommunikáció világa, a McWorld-típusú szórakozás (entertainment). Az igazi információ helyébe az infotainment, a kultúra helyébe a cultotain-ment, a pedagógia helyébe az edutainment lép. Meglazulnak a hagyományok, bizonytalanná válik az erkölcs, összekeverednek a nemzetek, veszedelembe kerül a népi-nemzeti identitás és szuverenitás, de nem lép helyébe a megfelelő hagyomány, erkölcs, identitás. [...] A kétharmados társadalom kétharmados középkultúrája is veszedelembe kerül. [...] c) Megváltoztak a kultúra érték-viszonyai, az érték fogalmának alkalmazási módja, a kultúrával kapcsolatos értékítéletek rendje. A többfajta kultúra ma mindenütt együtt él, de különböző szerkezeteket alkot. Együttélésük mikéntje magának az országnak vagy más közösségnek a minéműségét és minőségét is meghatározza. Olyan a sorsunk, amilyen a kultúránk. [...] A kultúrának ez a szerkezete semmiképpen sem csak az értelmiség magánügye. Ez mindenféle társadalmi, politikai, gazdasági előrehaladásunk egyik vagy talán a legfőbb akadálya. Nem léphetünk előre, ha nincs erős társadalmi közép és annak nincsen helyzetének megfelelő középkultúrája. És természetesen akkor sem (ami ugyanennek a helyzetnek a másik oldala), hogyha túlságosan nagy a gazdaságilag nyomorban élő, társadalmilag veszélyeztetett, kulturálisan kirekesztett rétegek aránya. Ez minden eszmélkedésünk, minden jövőbe mutató program sine qua nonja.” (Vitányi 2005: 25-30) Ezek a fontos gondolatok és lényeglátó meggondolások, következtetések mind igazak, és a kultúra egy bizonyos értelmezése esetén érvényesek. Az értelmezés kiindulópontja az a felvilágosult koncepció, amelyben a vertikális tengely pozitív csúcsán az állam-társadalom elitjének magas kultúrája áll. Innen kell elkezdeni és lefolytatni az értelmezést, lefelé a kulturális térben és visszafelé a kulturális időben. A (mai) magas kultúra evolúciós ősének és forrásának tekintett mélykultúra ugyanolyan értékes, mint a magas; sokkal inherensebb, belülről fakadóbb, csak kevésbé differenciált. Ezen a kvázi időbeli, evolúciós kiterjedésen látszik, hogy később, utólag adoptálták a magas–alacsony tengelyhez. A nemzet alapsokaságán újraértelmezett társadalmi szerződés megalkotóinak, a nemzetállam elitjének és értelmiségének fontos és értékes a nép–nemzet hagyományos kultúrája, olyannyira, hogy
tezauruszát nemzeti kultúra értelemben, tartalmában és intézményi formáiban ő hozza létre. E ponton megjelenik a racionális államgépezet működésével szemben megvédő közösségi kultúra iránti, szintén értelmiségi eredetű nosztalgia is. A hagyomány és az azt éltető közösség (Gemeinschaft; vö.: Tönnies) olyan pozitív értéktartalmú képe fogalmazódik meg, aminek eredetije valószínűleg sosem létezett. 11 A magas kultúra valódi ellendarabja e rendszeren belül az alacsony kultúra, ami az eredeti, felvilágosult értelmében a babonaság és a plebs nemtelen szórakozása. Értéktartalmát manapság mégsem lenne érdemes tagadni, mert leginkább innen ered a magas kultúra olyan mai intézményrendszere, mint a színház, és csak kevésbé az antik tragédiából vagy a törzsi rítusokból. Ezen kívül valós igényt elégít ki, mert sok fogyasztója van, ebbe a kulturális szférába tartozik az állam-társadalmat alkotó emberek többségének szórakozása. Az iránta meglévő óriási kereslet kínálta üzleti lehetőséget a tömegkommunikáció médiumai tudják a leghatékonyabban kihasználni. Az ebben lévő óriási primer üzleten kívül a másik, még nagyobb üzlet, hogy a tömegkommunikáció a leghatékonyabb tömegbefolyásoló eszköz, a legújabb hatalmi ág. Üzlet és befolyás együttese jelenti a legnagyobb kihívást a magas kultúra értékeit preferáló elit számára. A médián keresztül a kultúra bármely vertikumából származó objektiváció könnyen elérhető és fogyasztható közösségi részvétel és kontroll nélkül, azaz megkerülve a dolog befogadására, fogyasztására, értelmezésére, felfogására és az illendő viselkedésre vonatkozó ismeretek elsajátítását. 12 Itt érhető tetten a kultúra termék- (szolgáltatás-, produkció-) centrikus értelmezésének egyik hiányossága, illetve annak következménye. A magas–mély–alacsony kulturális termékek a felfogásukra vonatkozó – szintén kulturális – kódfejtési, értelmezési, viselkedési ismeretek nélkül nem úgy működnek, mint szeretnék, nem a szándékolt társadalom- közösség- kultúra-építő irányba hatnak. 13 A kultúra e tulajdonságára sem az intézményesített szocializáció, sem az egyre szűkösebb (eszköztárú) családi kultúra-átadás sem fordított kellő figyelmet, mert láthatatlan maradt előttük. A helyes értelmezés elsajátítását és mindenek előtt az arra való igényt automatikusnak hitték. A kulturális jelenségek megnövekedett mennyiségének esetében is az a valódi kihívás és probléma, hogy az értelmezés, a jelentések elhelyezésének folyamata, automatizmusa, igénye nem alakul ki magától. Az információk nem maguktól állnak össze világképpé, hanem a világkép mint paradigma értelmezi és elhelyezi az információkat; sőt, elsődleges szűrőként csak
11
Az anakronizmus e jellemző tendenciáját kiválóan elemzi a civil társadalom kapcsán Ernest Gellner (A szabadság feltételei) Fustel de Coulanges La Cité Antique (Az antik város – állam; Párizs 1864) című művére hivatkozva (Gellner, E. 2004: 12 skk.), ami Durkheim szociológiai elemzéseinek is fontos forrása volt. 12 Ezt hivatottak pótolni a különböző korhatár-jelzések, internetes tartalomszűrők, stb. Külön elemzést kívánna, hogy milyen tartalmakat milyen életkortól kezdve tartanak feldolgozhatónak az anonym cenzorok. 13 Ezért se vigyenek hirtelen felindulásból magas kultúrát a nép közé, mert megutálják azt és fordulván azt is megszaggatják, aki odavitte; nem beszélve arról, hogy kinek a pénzén. Pl. Balassi-busz az évfordulón. Avagy hogyan lehet megmagyarázni, hogy mi a különbség a szexualitás és az erőszak művészi, szórakoztató és elutasítandó ábrázolása között.
azokat az információkat engedi megjelenni vagy észrevenni, amiket képes elhelyezni. 14 A mára klasszikussá vált kultúra-felfogás egyik gyenge pontja a jelentések, jelentés-társítások és értelmezések létrehozásának társadalmi-kulturális folyamatáról alkotott sematikus és tagolatlan képe. Egy kultúrán belül kötött érték-hordozónak (magas–alacsony), kultúrák között pedig abszolút relatívnak és érték mentesnek (máshol bármi lehetséges) tekinti a jelentésképzés, értelem alkotás folyamatát. Ezért is érzi, önmagára nézvést teljes joggal, fenyegető kihívásnak az értékek változását, a kultúrák párhuzamos létezésének mára kialakult módjait, a multi-, inter- és transz-kulturalizmust. 15 A művészeti-tudományos magas kultúra és a hozzá szükséges társadalmi státusz nézőpontjából ezért jelenik meg a szegénység kétféle elméleti formában, a preferált kultúrához való viszony alapján. E kétféle szegénység és kultúra összefüggés, kölcsönhatás értelmezésére létrehozott koncepció alapja, hogy a szegénynek nincs a) módja és/vagy b) igénye a magas– alacsony, művészeti-tudományos kultúrára. Az első a társadalmi-kulturális kizáródás és a szegénység társadalmi-strukturális magyarázatát tartalmazza. A kultúra ez esetben indikátor szerepet játszik 16 és ízléscsoportok meghatározásához vezet. (Gans 1999) A magyarországi adatok legutóbbi ilyen szempontú kiváló elemzését Hunyadi Zsuzsa nyújtotta a kulturálódási és szabadidő eltöltési szokások alapján képzett életmód-csoportok bemutatásával és elemzésével. (Hunyadi 2005) Ehhez a megközelítéshez kapcsolódik, de vállalása szerint számos más területről gyűjti adatait a KSH „Társadalmi egyenlőtlenségek és kirekesztődés” projektje. Az érintett társadalmi csoportokat bemutató jelzőszámok kialakítása az Európai Uniónak ahhoz a célkitűzéséhez illeszkedik, hogy az egyes tagállamok, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését és a társadalmi kohézió erősítését szolgáló Nemzeti Cselekvési Terveiben alkalmazzák mindazokat az indikátorokat, amelyek jelzik, hogy mely területen milyen intézkedésekre van szükség a szegénység és a kirekesztődés elleni küzdelemben. Ennek nehézségeiről – a kulturális szegénység koncepcióját is alátámasztva – így vallanak a szerzők: „A hazai indikátor rendszer kiépítésekor természetesen nemcsak a társadalompolitikai célokat tartottuk szem előtt, hanem társadalomstatisztikai hagyományainkat is. Ezért olyan mutatószámokat is kidolgoztunk, amelyek ugyan nem járnak közvetlen haszonnal a döntéshozók számára, de feltétlenül 14
Analóg folyamat, ahogyan látni is meg kell tanulnunk. Amit a szemünk érzékel (retinális kép), az messze nem azonos azzal, amit az elménk „lát”. A folyamat bármely részének megváltozása az értelmezés és a keletkező érzések gyökeres változását idézik elő. (Vö. pl.: Oliver Sacks: A színvak festő esete. In Sacks, O. 2004: 19 skk.) 15 A multikulturalizmus naiv eszméje a kultúrák egy államon belüli békés egymás mellett élése az uralkodó magas-kultúra és képviselői, intézményei pozícióinak érintetlenül tartásával. (Egy államnak több kultúrája, ha elég hatalmas hozzá. Művészete minden elismert csoportnak lehet saját, autonómiája nem.) Az inter-kulturalizmus egy korszerűbb kultúra-értelmezés származéka, ahol a jelentés- és érték-képző kulturális különbségek kifejezésére és összehangolására törekszenek. A transz-kulturalizmust értsd a transz-szexualitás mintájára, amikor valaki úgy csinál, mintha más lenne, mint ami. Alapesetben hírszerzők és titkos ügynökök kedvenc műfaja. 16 Kolosi Tamás (1987) írta első nagy társadalomszerkezet vizsgálatának összefoglalásában, hogy a [művészeti-tudományos] kultúra [fogyasztása] vált a társadalmi struktúrát meghatározó „független változóvá”.
hozzájárulnak a szegényekről, az elszegényedés folyamatairól, okairól alkotott képünk pontosításához. Ilyen tárgykör például a szegények életmódja, az őket körülvevő személyes kapcsolatok hálója, annak jelentősége vagy éppen a kontaktusok hiánya, az izoláció problémája, továbbá a szegénység nemzedékek közötti átörökítése és a szegények megélhetési stratégiái. Ugyanakkor számos olyan területről nem adnak képet mutatószámaink, amelyek bár hasznosak lennének a társadalompolitika számára, azonban azok nem vagy csak korlátozottan mérhetőek a statisztika eszközeivel. Ezek közül a legfontosabbak a társadalmi csoportok egymás közötti kapcsolatai, valamint a társadalmi csoportok és az intézmények relációja. A kirekesztődés folyamatának számos mozzanata ezekre a tényezőkre vezethető vissza. Az előítéletek, a társadalmi csoportok egymás iránti bizalmatlansága, kirekesztő mechanizmusai, az egyének és a társadalmi intézmények közötti nem fizikai értelemben vett távolság mind-mind olyan elemek, amelyek egyének, családok, kisebb közösségek, de akár nagyobb térbeli egységek kirekesztődéséhez is vezethetnek. Ezeknek a mérésében a statisztika lehetőségei meglehetősen végesek.” (Hegedűs – Monostori 2005: 7) A közösségek és a kultúrák összefüggéseit az antropológiai és a szociológiai irodalom is hangsúlyozza.17 A Művelődéskutató Intézet 1986-ban határozta el, hogy kutatást indít a társas-közösségi viszonyok felmérésére. „A munkaközösség kidolgozta a vizsgálat elméleti koncepcióját és metodikáját.[…] A primer, elsőfokú közösség ’testmeleg’, szemtől szemben való. A szekunder, másodfokú közösségek tagjai viszont csak személyiségük egyik oldalát fordítják a másik felé, a kapcsolatok közvetítettek. Kérdés, hogy a fejlett társadalmak történetének legújabb szakasza mit hoz. Nincs-e lehetősége valamilyen ’harmadfokú’ közösségek kialakulásának is, amelyekben a primer közösségek köldökzsinórjáról leszakadt, autonóm individuumok saját akaratukból, autonómiájuk megtartásával lépnek szövetségre. A munkaközösség kidolgozta a vizsgálati módszert, amelyet kollektometriának nevezett. Az irányított mélyinterjú technikáját választotta […] Mintegy 280 mélyinterjú gyűlt össze. A szakszerű és teljes körű feldolgozást azonban már nem sikerült végrehajtani […] [Az Életmód, kultúra és európai integráció kutatása kettős célt tűzött maga elé.] 1. Az imént bemutatott mélyinterjús vizsgálat anyagának feldolgozása és összegzése – természetesen most már mai szemmel. 2. Ennek alapján egy hasonlóan nagyarányú új kutatás előkészítése – és legalább is a próbakérdezés szintjén való megkezdése.” (Vitányi 2005: 48) Az első kutatás eredményeit az alábbi pontokba sűríthetjük: – a tradicionális közösségek az elmúlt negyven év alatt felbomlottak; – a fiatalok elvándorolnak; – az elsőfokú közösségek élménye ritka, esetleg szerkezetük szerint még megvannak, de a tartalom már elhalványodott bennük; – a tudatos másodfokú csoport érdeklődésen alapul (hobby körök, amatőr művészet); – harmadfokúnak nevezhető társulások jelei léteznek (vallási jellegű gyülekezet, társadalmi-politikai érdeklődés szerinti társaságok, kulturális-szakmai közösségek). 17
Témánkat is érintőleg például Daniel Bell: The Cultural Contradictions of Capitalism. (Bell 1997)
A 2004-es próbakérdezés során budapesti értelmiségiekkel készültek interjúk véletlen kiválasztással. Eredményei pontokba szedve: – személyes közösségeik magánügyük, csak általában hajlandók róla beszélni; – a családon kívül nincs is közösségük, nem is igénylik, a munkájuk lefoglalja őket; – ma nincsenek közösségek; – a számítógép közösség-pótló. A szegénység kultúrája koncepció a kultúra antropológiai értelmezését használja, de csak a szegények csoportján értelmezve, a domináns társadalom kultúrájától elkülönítve mint egy külön törzset. (Lewis 1961) Ezért általában az „underclass” elméletére épít, ami szerint ez a csoport a társadalmon kívül helyezkedik el. (Myrdal 1963) Ennek a megközelítésnek magyarországi közegben való színvonalas alkalmazása Lipp Márta érdeme. 18 Tanulmányának végső kicsengése kapcsolódik a kulturális szegénység problémaköréhez: „Ezt a láncot önerőből megszakítani nem lehet. Csak speciális integrációs segítő szakprogramok adhatnak rá reményt, hogy bármilyen jó szándék itt célba talál.” (Lipp 2001: 122) A kulturális szegénység elméleti megalapozása során az elidegenedés és az anómia lehetséges kulturális vonatkozásaiból, ill. kulturális magyarázó tényezőiből indultunk ki. Mi lehet a szerepe a kultúrának, illetve a kultúra fentebb bemutatott művészeti-tudományos korporatív felfogásának és állami értelmezésének az olyan válság jelenségekben, ami társadalmi csoportok egymás közötti és intézményekkel való konfliktusaiban, kommunikációs zavaraiban öltenek testet? Teoretikus bázisként vissza kell nyúlnom a már emlegetett Talcott Parsons-hoz, hogy érthetőek legyenek a Habermas által oly előrelátóan megfogalmazott válság-tendenciák a kései kapitalizmusban, amiknek legfőbb oka a kultúrák belső orientálóés motiváló-képességének kimerülése, a kommunikatív-interaktív viszonyok formálissá válása és kiüresedése, a kulturális szegénység. „Ezen a helyen természetesen csak felvillantani tudom Parsons kultúra elméletének alapvető sajátosságait. A kultúrának Parsons szerint három alapvető formális sajátossága van. 1. A kultúra mindig átadott-átvett, mindig mint társadalmi tradíció jelenik meg. Bizonyos értelemben független és bizonyos értelemben összefügg a társadalmi rendszer többi elemével. [A gazdasági, a politikai és az integrációs alrendszerrel.] 2. A kultúra mindig tanult-elsajátított, vagyis nem köthető az ember genetikus konstitúciójához. [3.] A kultúra mindig egy közösség tulajdona, mivel interszubjektív érintkezéseken keresztül konstitu-álódik és marad fenn. E formális sajátosságok bázisán még egy döntő specifikálásra is szükségünk van: «Culture may of course be ’embodied’ in phisical form independently of particular actors, e.g., knowledge in books, but it is a cardinal principle of the theory of action that culture […] becomes directly consti-tutive of personalities.» 19 (Parsons 1951: 34) 18
Lipp Márta: A szegénység kultúrája. Lipp 2001: 95-122. A kultúra természetesen az egyedi cselekvőtől független fizikai formát is ölthet, pl. a könyvekben lévő tudás, de a cselekvés elméletének szempontjából központi jelentőségű, hogy a kultúra közvetlenül személyiség-alkotóvá válik. (A szerző fordítása.) 19
Meg kell tehát különböztetnünk az alkotásokban testet öltő kultúrát és a társadalmi cselekvésekben szerepet játszó kultúrát. Parsons szerint szociológiailag ez az utóbbi tekinthető relevánsnak: a kultúra – ebben az értelemben – mintákból (patternekből) áll, amelyeket a cselekvő személyek tanulási folyamatokon keresztül interiorizálnak. A társadalmi cselekvések általában háromféle ’motivációs orientációra’ épülhetnek; ezeket Parsons kognitívnak, katektikusnak és értékelőnek nevezi. Ha elfogadjuk, hogy a kultúra ennek a motivációs orientációnak a szerepét tölti (vagy töltheti) be, akkor azt mondhatjuk, hogy a kognitív orientációnak a hiedelemrendszerek, a katektikus orientációnak az expresszív szimbólumok, az értékelő orientációnak pedig az értékrendszer felel meg.” (Weiss 2005:161) 20 A Parsons által megfogalmazott (aztán megtartva megszüntetett) társadalmi rendszerelmélet megfelelő heurisztikus eszköznek tűnik a társadalom és a kultúra összefüggés-rendszerének további felvázolásához, a szükséges fenomenológiai finomításokkal. Ez a rendszer AGIL néven közismert és tulajdonképpen már fel is használtuk, de most mutatjuk be röviden. 1. A = Adaptation, a környezetként adott feltételekhez való alkalmazkodás a létfenntartás értelmében, a A G társadalmi cselekvések közül a gazdaságiak tartoznak ide, a gazdasági alrendszert jelöli. L I 2. G = Goal Gratification, célkijelölés, iránymutatás; a társadalmi cselekvések közül az uralmi viszonyokat jelentők és létrehozók tartoznak ide, a politikai alrendszert jelöli. 3. I = Integration, a társadalmi cselekvések közül az integrációt lehetővé tevő és megerősítő, expresszív, szimbolikus tevékenységek tartoznak ide, mint a vallás, a jog és a tanítás. Az egyházban, az igazságszolgáltatásban, a tudományos, a művészeti és az oktatási intézményekben intézményesül, az integratív alrendszert jelöli. 4. L = Latent Pattern Maintenance and Tension Management, látens minta-fenntartás és feszültségkezelés, a kultúra fentebb bemutatott (nem intézményi) jelentését jelöli. Az 1-3 alkotja a rendszert, ami az államban intézményesül, szemben a látens mintafenntartás hangsúlyozottan személyes (involváltságon alapuló) jellegével. Ez a fenomenológiai megközelítésben a rendszerrel szemben értelmezett életvilágot jelenti, az egyének által hordozott és képviselt kultúrát vagy még inkább kultúrákat az ego minden lehetséges viszonyrendszerében. Ezt társadalmi összességében szociokulturális rendszernek is nevezhetjük. Ez az egyén életének gyakorlatában állandó összeköttetésben áll az állam-rendszer más szféráival, a gazdaságival, a politikaival és az integratívval pl. azon keresztül, hogy annak absztrakt intézményeit emberek működtetik, akiknek megvan a maguk kulturálisan megformált életvilága. A kulturális életvilágok tehát folyamatos csere-kapcsolatként értelmezhető viszonyban vannak a rendszerrel. Az életvilág a gazdaságtól javakat kap, amikért motivációkat (vásárlás, részvétel, munka, stb.) ad cserébe. A politikai alrendszertől döntéseket kap, amik csökkentik a jövő bizonytalanságát és biztonságot kap identitásának megélésére, amiért lojalitással, együttműködéssel (és az adójával) fizet. Az integratív alrend-
szertől állam-társadalmilag ellenőrzött, biztonságosan használható értékeket kap, amiért azok és az azt szavatoló intézmények tiszteletét adja. 21 Ebben a társadalomképben (is) lehetséges értelmezni azokat a válságtendenciákat, amik a kései kapitalizmusban jelennek meg. Habermas által nyújtott elemzésük értékét mutatja, hogy most egész Európában megjelennek és minket is sújtanak. Ezeknek a konfliktusoknak a léte és az ezek kezelését (megértését) célzó Uniós törekvés adja a kulturális szegénység elemzésének időszerűségét. „A kapitalista rendszer alapellentmondása oda vezet, hogy ceteris paribus – vagy a gazdasági rendszer nem termeli meg a fogyasztható értékek szükséges mértékét; [munkanélküliség, belső eladósodás, államháztartási hiány] gazdasági válság; – vagy az adminisztratív rendszer nem teremti meg a racionális döntések szükséges mértékét; [reformok, politikai döntések halogatása] racionalitás-válság; – vagy a legitimációs rendszer nem szerzi be az általánosított motivációk (lojalitások) szükséges mértékét [az egyre nagyobb jelentőségű és tömegű politikai döntésnek egyre nagyobb a legitimáció igénye, amely legitimációt vagy a választók vagy a gazdasági szereplők vonnak meg aszerint, hogy számukra beláthatóan kedvezőek-e vagy sem az adott döntések] legitimációs válság; – vagy a szociokulturális rendszer nem generálja a cselekvést motiváló értelem szükséges mértékét [kulturális szegénység], motivációs válság.” (Habermas 1994: 81) Tehát a kulturális szegénység megjelenési formái a kultúra által nyújtott orientáció és a társadalmi újratermelési folyamatokban való kooperatív részvételt biztosító motivációk kiüresedése. A kultúra lényegi jellegzetessége, hogy elegendő erőforrással látja el birtokosát saját igényeinek és képességeinek figyelembe vételével a környezetével való (inter)aktív kapcsolat lebonyolításához, megéléséhez. Az életvilágokban testet öltött kultúra csak igényei kielégítésének mértékéig vesz részt ezekben a csereviszonyokban. A kulturális szegénység a fejlett államkapitalista társadalmakat fenyegető válság-tendencia: motiváció hiány és bezárkózás, ami gazdasági rugalmatlanságot eredményez; társadalmi-politikai érdektelenség, ami legitimáció hiányt eredményez; érték kiüresedés, ami az integrációs alrendszer hagyományos intézményeinek (jog, egyház, oktatás) válságát eredményezi. A kulturális szegénység az, amikor a kultúra bezáródása, jövőtlensége, kiüresedése miatt az egyes életvilágokban, azaz az egyes emberekben nem jön létre igény az értelem-alkotó, jelentéses csereviszonyok létrehozására, csak biztonságosnak és kielégítőnek hitt rutinok ismétlődnek. A kulturális szegénység megjelenési formáinak osztályozása, illetve a tipológia által jelentett pozitív értelmű kihívás hatására a kulturális szegénység e kutatás következtében bekerült a társadalomtudományi diskurzus főáramába. A megjelenési formák osztályozási lehetőségeinek ismertetését elvégezte Laki Ildikó és Németh István A kulturális szegénység mint társadalmi jelenség című cikkében (Laki – Németh 2006). 21
20
Weiss János: A kultúra mint társadalomelméleti fogalom.477. jegyzet. In Weiss 2005: 160-183. Az összefoglalás Parsons 1951: 1557 oldalak alapján készült
A csere-modell Parsonsnál az Economy and Society-ben kerül bemutatásra. (Parsons – Smelser 1957) Az interpretáció során Habermas felfogására támaszkodtam, így az tudatosan eltér Alexander értelmezésétől. (Alexander 1996: 88 skk)
Nem utolsó sorban a kulturális szegénység nem csak az egyén kultúrájának szegénységét, hanem a kultúra intézményesítetlen, korporációk által nem képviselt, ám társadalmi jelentőségében rendkívül fontos területeinek elhanyagolt és forráshiányos állapotát is jelenti. Ugyanakkor a kultúra eddigi szakosított képviselői csak nyerhetnek a kulturális szegénység ilyen értelmű tematizálásán, mivel az nem tőlük von el forrásokat, ha a gazdasági szakemberek és politikusok figyelmét ráirányítjuk az általuk is megoldandó válságtendenciák kulturális összetevőire, hanem a szélesen értelmezett kultúra számára jelent bevonható plusz forrásokat a társadalmi integráció javításának érdekében. A kultúra gazdasági megközelítéseinek legfőbb nehézsége, hogy paradigmájuk és fogalomrendszerük a klasszikus ipari kapitalizmus termelési szerkezetének mintájára jött létre, alakult ki. Adottnak és ingyenesnek tekintették az emberek mint gazdasági szereplők szándékait, motivációit, azaz kultúrájuk egy jelentős részét. Mivel a kulturális szegénység éppen a helyi közösségi részvétel animálása által csökkenthető hatékonyan, ezért a közművelődés szervezetei a siker reményében vehetik ki részüket ennek az intézményi senki földjének a művelésében. Irodalom Alexander, Jeffrey C. 1996 Szociológiaelmélet a II. világháború után. Balassi, Budapest Anderson, Benedict 1983 Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism. Verso, London Barkow, J., Cosmides, L. and Tooby, J. eds. 1992 The Adapted Mind: Evolutionary psychology and the generation of culture. NY: Oxford University Press. Bausinger, Hermann 1983. A folklorizmus fogalmához. Ethnographia, 94. évf. 3. sz. 434-440. Bell, Daniel 1997 The Cultural Contradictions of Capitalism. Basic Books, New York Birket-Smith, Kai 1969 A kultúra ösvényei. Gondolat Budapest Bourdieu, Pierre 2002 A gyakorlati észjárás. Napvilág Kiadó, Budapest Frazer, James George 1906-15 The Golden Bough Third edition, 12 vols 1965, 1995, 2005 Az aranyág. Gondolat; Osiris-Századvég; Osiris, Bp. Gans, Herbert, J. 1999 Popular Culture and High Culture. An Analysis and Evaluation of Taste. Basic Books, New York Gellner, Ernest 2004 A szabadság feltételei. Typotex, Budapest Habermas, Jürgen 1994 Válogatott tanulmányok. Atlantisz, Budapest Hegedűs Péter – Monostori Judit 2005 A szegénység és a társadalmi kirekesztődés jelzőszámai. KSH Népességtudományi Kutató Intézet, Budapest Hunyadi Zsuzsa 2005 Kulturálódási és szabadidő eltöltési szokások, életmód csoportok. Találkozások a kultúrával 7. Magyar Művelődési Intézet, Budapest Huszár Tibor 1983 Erkölcs és társadalom. Kossuth Könyvkiadó, Budapest Kolosi Tamás 1987 Tagolt társadalom. Gondolat, Budapest
Laki Ildikó – Németh István 2006 A kulturális szegénység mint társadalmi jelenség. In Kultúra és közösség 2006/II. 8992. Lewis, Oscar 1961 Sanchez gyermekei. Európa, Budapest Lipp Márta 2001 Közművelődési jelenségek és jelentések. Novák József Alapítvány – Magyar Művelődési Intézet Myrdal, G. 1963 Challenge to Affluence. Pantheon Book, New York Parsons, Talcott 1951 The Social System. The Free Press, New York Parsons, Talcott – Smelser, Neil J. 1957 Economy and Society. Routledge, London Saks, Oliver 2004 Antropológus a Marson. Osiris, Budapest Tooby, J. & Cosmides, L. 1992 The psychological foundations of culture. In Barkow, J., Cosmides, L., & Tooby, J. eds. The adapted mind: Evolutionary psychology and the generation of culture. pp. 19-136. NY: Oxford University Press. Tylor, Edward Burnett. 1871 Primitive culture: researches into the development of mythology, philosophy, religion, art, and custom. 2 vols. London, John Murray. Vitányi Iván 2005 Életmód, kultúra és európai integráció. In Hankiss szerk. Társadalmi tudat, értékrendszer, magatartáskultúra Magyarországon. pp. 19-57. Institute for Social and European Studies, Szombathely Weiss János 2005 A kor gondolatokban megragadva. Áron Kiadó, Budapest Wolf, Eric R 1995 Európa és a történelem nélküli népek. Osiris – Századvég, Budapest
(Ez a szöveg a nyomtatásban megjelenthez képest filológiai típusú javításokat tartalmaz. A szerző)
