A krimi felhıtlen kikapcsolódást ígér, különösen ha a szórakoztatásról a magyar és a világirodalom nagyjai gondoskodnak: E. A. Poe, Edgar Wallace,

A krimi felhıtlen kikapcsolódást ígér, különösen ha a szórakoztatásról a magyar és a világirodalom nagyjai gondoskodnak: E. A. Poe, Edgar Wallace, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Csáth Géza. Történeteik a gazdag írói fantázia szülöttei még akkor is, ha megtörtént bőnesetekrıl szóló tudósítások szolgáltak a novellák forrásául. Az irodalmi detektívregény nyújtja egyedüliként az olvasónak azt a könnyő, de pótolhatatlanul izgalmas logikai örömöt, amely a krimi hatásának titka és a rejtvényfejtés lelki magatartásának közeli rokona.

A VILÁGIRODALOM KLASSZIKUSAI

HÍRES BŐNÜGYI TÖRTÉNETEK

VENTUS LIBRO KIADÓ BUDAPEST

A FORDÍTÁS ALAPJA GREAT CRIME STORIES. LONDON, OCTOPUS PUBLISHING GROUP LTD. 2002

FORDÍTOTTA ZSOLNAI LAJOS

ISBN 963 9546 52 6

MINDEN JOG FENNTARTVA

© OCTOPUS PUBLISHING GROUP LTD. 2002 © VENTUS LIBRO KIADÓ 2005

A. E. W. MASON

A megsebzett isten Aznap este csak két fiatal tartózkodott Mrs. Maine szalonjában, akik, érthetı módon, a többiektıl külön ülve beszélgettek. Legalábbis Cynthia Maine így fogalmazott volna. A fiatalember tulajdonképpen kötelességtudóan hallgatott, Cynthia pedig hanyatt-homlok menekült. Türelmetlenül remegı hangja, reszketı arca, elbővölı személyisége és öltözéke mind-mind azt sugallta, hogy a világ egyik legnagyobb gondjának tökéletes megoldására készül. De nem. Lovagjával azon vitatkozott – már ahogy Cynthia a „vitát” értette –, hová menjenek táncolni, miután ezek a fárasztó öregek elvonulnak lefeküdni. A Fifty-Fiftybe, az Embassybe, vagy talán a Café de Paris-ba? De mielıtt ebben a döntı fontosságú kérdésben dőlıre jutottak volna, Cynthia egyszer csak feladta. Hátradılt a székén és összefonta a karját. – Egész nap harcoltam ellene, de legyızött – mondta kedvetlenül. Aztán váratlanul felállt s a függönyök között kisurrant az erkélyre. Tanácstalan partnere ott talált rá. A korlát tetejét borító vörös kárpiton könyökölt, szorosan a szeme elé tartott kezével azonban hiába próbálta elhessegetni az elméjét kínzó látomásokat. – Cynthia, mi az ördöggel bántottalak meg? – kérdezte a fiatalember bőntudatosan. A lány felemelte a fejét és rábámult. Teljesen érthetı kérdését érthetetlennek találta. – Te, Jim? Természetesen semmivel. Hátrahajtott fejjel nézett el a Green Park felett, mintha a

homlokát és torkát fürdetné üde, hús sötétségében, s mintha abban keresett volna gyógyírt a bosszúságára. – Ez is csak egy mama partijai közül – mondta. – Néhány embert nem is ismerek. Akikkel most tavasszal találkozott, amikor nem mentem vele, Kairóban, Tuniszban, Algírban, vagy valahol máshol. Úgyhogy nem tudhatom, melyikük csinálja. Nem igaz? – De, hogyne! – erısítette meg határozottan Jim. Cynthia hirtelen sarkon fordult és odasietett az ajtóhoz, majd felvont szemöldökkel, gondterhelten barázdált homlokkal kezdte végigmérni anyja vendégeit a függönyök között. Jim még vészjóslóbb tekintettel nézett át a válla felett, s megfeledkezett a jó modorról. – Ez a leghétköznapibb társaság, amelyet valaha láttam. Egyikük sem lehet hatással rád. – Igen, de van köztük valaki, aki egyáltalán nem hétköznapi – felelte Cynthia meggyızıdéssel. – Az egyikük csinálja. – Mindegyik csinálja. – Jim szeretett mókázni, de ezen a nyári estén a tapintat volt a legfıbb erénye. – De mit csinál, Cynthia? – Cssss! Egy esdeklı kéz simított végig a karján és furakodott be a zakóujjába. Cynthia társaságra vágyott, nem társalgásra. – Borzalmas estém lesz, Jim, hacsak nem zárkózunk el a külvilágtól. Nagyon elkeseredett volt. Jim megfogta a karját. – Tudom. Kisurranunk és elszökünk. A kocsim kinn áll az ajtónál. A lány azonban megrázta a fejét. – Az igazságtalan lenne mamával szemben. Várnunk kell. Hamarosan úgyis valamennyien elmennek. Mindemellett fontos nekem, hogy kiderítsem, melyikük csinálja ezt velem. Akkor gondoskodhatok róla, hogy bárki legyen is az, többé ne tehesse be a lábát ebbe a házba.

Ijesztı fenyegetésnek tőnt, de Jim érezte, hogy jogos lehet. Az embereknek nincs joguk ahhoz, hogy olyan dolgokat mőveljenek, akár egy szalon túlsó végébıl is, amely tönkreteszi Cynthia éjszakáját. Egyszerően ki kell tessékelni ıket. A lány bánatára kapott rémisztı magyarázat azonban teljesen letaglózta. – Drágám, ugye te nem vagy természetes médium? – kérdezte félelemmel vegyes bámulattal. Maga felé fordította a lányt és élvezettel gyönyörködött benne. Elegáns, rövid hajától csinos lábáig többször végigmérte. Karcsú, hosszú lábú, vonzó teremtés volt. A médiumokról hallottak alapján úgy gondolta, hogy rendszerint testesek és visszataszítóak. Megkönnyebbülten sóhajtott, Cynthia pedig csodálkozva nézte. – Nem – felelte némi töprengés után. – Nincs bennem semmi rendkívüli. Ez a mostani sem az én hibám. Ennek is megvan az oka. – Aztán aggódva kitört. – Egyáltalán nem tőnök szétszórtnak, ugye, Jim? – Érthetıbb nem is lehetnél – biztosította a férfi. Cynthia megkönnyebbülten sóhajtott. – Köszönöm. Te mindig megnyugtatsz. Mondok neked még valamit. Ez a dolog… valaki a szalonban tud róla… és egész este arra gondolt… és engem is arra kényszerített, hogy arra gondoljak…, és azért jött ide ma este, hogy engem arra kényszerítsen. És ez borzalmas! Kinyújtott karjával egyszer csak végigmutatott az északról a Piccadilly, délrıl pedig a Buckingham-palota által határolt Green Parkon. – Igen, ez borzalmas! – ismételte halkan. Valami rémisztı menetet nézett, amint szünet nélkül halad északról dél felé. Nem a sötétben mozgott, hanem forró napsütésben, az út egyenes, fehér szalagja mentén, kellemes, napos mezık között, de fojtogató, sárga füstben. Egy részén fehér ökörgulya baktatott, máshol kecskék, amott bégetı birkák nyája. Nagyrészt öreg lovak vontatta nagyon öreg, nehézkes

szekerek alkották, tele matracokkal, élelemmel és szerszámokkal, körülöttük öreg férfiakkal, tetejükön nagyon öreg nıkkel és nagyon fiatal gyermekekkel. A döbbenetes menetet éppen az emberek, állatok és tárgyak kora tette rémisztıvé. Nem telepesek voltak, hanem menekültek. A legborzalmasabb látványt egy öregember nyújtotta, akinek nem volt se kocsija, se lova, csak egy még öregebb asszonyt cipelt görnyedten. A menet egész nap megállás nélkül csordogált az északi láthatártól a déliig. Éjszakára megállt, de pirkadatkor újra elindult. Cynthia tudta, hogy eljönne az a pillanat is – mindig eljött, de csak azután, hogy már elaludt –, amikor a menet futásnak ered, amikor az öreg férfiak és lovak groteszken merev végtagokkal ugrálni kezdenek, mint a marionettek. Néhányan elesnek, a többiek meg átgázolnak rajtuk, és senki sem törıdik velük. De még nem jött el ez a pillanat. A szalonban felbolydult a társaság. – Mennek – mondta a lány. A két fiatal az ablak felé fordult, de Cynthia ismét Jim karjára tette a kezét és visszatartotta. – Várj! Várj! – suttogta izgatottan. – Szerintem ki fogjuk találni, melyikük az. A függöny résén keresztül nézték az általános és összességében régóta várt búcsúzkodás elıkészületeit, amint a vendégek egy emberként felállnak, s a házigazda valamivel, de nem sokkal lassabban szintén feláll, s a kellemes estérıl áradozik, mint egy udvarias automata. Aztán Mrs. Maine egyszer csak a falon függı kép felé fordult: – Az? Igen, felettébb bájos, ugye? Nézzük meg közelebbrıl. Cynthia és Jim le sem vették a szemüket a vendégrıl, aki felhívta a házigazda figyelmét a képre és most vele együtt vágott át a szalonon, hogy megnézze. A titokzatos nı mintha valamivel alacsonyabb lett volna az átlagosnál, kora meghatározhatatlan volt, harminchat és ötven év között

akármennyi lehetett, s egyetlen jellegzetes vonással sem bírt. Sötét haja se nem csúnya, se nem szép. Még a járásában is volt valami esetlenség. – Olyan hétköznapi, akár egy birka… – mondta Jim, arra célozva, hogy biztosan nem ı az, aki megzavarta és hatalmába kerítette az elıtte álló gyönyörő, fiatal teremtést. – Várj! – fojtotta belé a szót Cynthia. – Téged bemutattak neki, Jim? – Nem. – Azt hiszem, mama bemutatta nekem. De semmire sem emlékszem vele kapcsolatban. A vacsoránál is az asztal túlsó végén ült. – Nem lehet ı! – erısködött Jim. Mrs. Maine a képhez kísérte vendégét. A festmény egy napfényben fürdı régi francia kastélyt ábrázolt. Az egykor elegáns és szilárd épület körül sima, smaragdzöld pázsit és széles virágkoszorú díszelgett, elöl pedig ezüstösen rohanó, széles patak szegélyezte a gyepet. A kastély két oldalán magas gesztenyefák keretezte utak húzódtak, mögötte csupasz domb emelkedett. – Évekkel ezelıtt Franciaországban utazgattunk a férjemmel, amikor megláttuk ezt a házat – mesélte Mrs. Maine. – Azonnal beleszerettem, ı pedig megvette nekem. Minden évben négy hónapot töltöttünk ott. A férjem halála óta is visszajárok oda, tíz évvel ezelıtt azonban Cynthia… – A lánya? – szakította félbe az idegen. – Igen, a lányom… szóval megutálta, úgyhogy eladtam Monsieur Franchard-nak. A háború alatt hatalmas vagyonra tett szert, és úgy hallottam, nagyon szereti a kastélyt. – İ az, Jim – mondta Cynthia kissé reszketı hangon. A kérdéses hölgy nem mutatott további érdeklıdést a kép iránt. Jim már attól tartott, hogy a lány minden idegszálát megfeszítı figyelme esetleg magukra vonzza az ismeretlen nı tekintetét, de semmi ilyesmi nem történt. A különös vendég

mosolygott, megköszönte a csodálatos estét, kezet rázott Mrs. Maine-nel és kitotyogott – igen, Jimnek ez a szó járt a fejében –, kitotyogott a szobából. El sem tudott volna képzelni hétköznapibb dolgot annál, ahogyan távozott. Amint elment, Cynthia elıbújt a függönyök mögül és elfoglalta helyét anyja oldalán. – Ki volt az, akivel a Château Doré-ról beszélgettél, mama? – kérdezte anyját két távozó vendég kézfogása között. – Bizonyos Madame D’Estourie. Algírban találkoztunk, nagyon kedves volt. Egy hete érkezett Londonba és felkeresett, úgyhogy meghívtam vacsorára. – Algír! – ismételte Cynthia döbbenten, majd magában folytatta. – Igazam volt. Soha többé nem teheti be ide a lábát. Holnap beszélek mamával. Anyján és Jimen kívül senki sem maradt a szalonban. – Elmegyünk táncolni – jelentette ki a lány. Anyja elmosolyodott. – Van nálad kapukulcs? – Igen. Mrs. Maine a fiatalemberhez fordult. – Nos, Jim, ne hagyja, hogy túl soká fennmaradjon. Holnap is táncolni fog. Jó éjszakát, drágám! Már a szalon ajtajában voltak, amikor Cynthia megszólalt: – Jim, felszaladok a köpenyemért, addig beindíthatod a kocsit és megvárhatsz a hallban. Felrohant az emeletre, majd át a kicsi nappalin a hálószobájába. Mialatt kivette a köpenyét a szekrénybıl, mintha mozgást hallott volna a nappaliban. Amikor visszament, a lépcsıházba vezetı ajtó csukva volt, s Madame D’Estourie várt rá egy székben ülve. A hölgy nem volt jelentéktelen többé.

II. – Azt hittem, maga elment – hebegte a lány. Madame D’Estourie elmosolyodott a gyerekes gondolatra, s a mosoly láttán Cynthia gyereknek is érezte magát, méghozzá tehetetlen gyereknek… Ki nem állhatta ezt az érzést. – Természetesen tudtam, hogy a függöny mögött áll az erkélyen – mondta Madame D’Estourie higgadtan. – Elbújtam a szalon melletti sötét szobában és figyeltem magát. Láttam, hogy felrohan a lépcsın és követtem. Cynthia zavarodott és ingerült volt. Olyan dolgot tett, amit maga sem szeretett: pimaszkodni kezdett. – Gondolja, hogy illendı dolog eljönni mama partijára csak azért, hogy kémkedjen utánam és alkalmatlankodjon? – kérdezte toporzékolva, csinos arcát dölyfösen kabátja hermelingallérja fölé emelve. – Nem érdekelt, mi illendı és mi nem – felelte Madame D’Estourie zavartalan nyugalommal. – Évek óta keresem magát. Idén tavasszal bukkantam az elsı nyomra, ami Önhöz vezetett, s ma éjjel megbizonyosodtam az igazam felıl. Nem szalaszthattam el az alkalmat az illendıség kedvéért. Cynthia meg sem próbálta megjátszani, hogy nem tudja, mit akar tıle a hölgy olyan kitartóan. – Soha senkinek nem beszéltem róla, még mamának sem – mondta kissé visszakozva. – Az az Ön hibája – válaszolta könyörtelenül az asszony. A lány arcáról elillant a neheztelés. Kicsúszott a lába alól a talaj és nem volt mivel visszavágnia. – Utálok még rágondolni is! – mentegetızött. – Mégis gondol rá. – Néha. Nem tudom megállni. – Cynthia megborzongott és összehúzta a felöltıjét. – Ha elmondja, többé nem kell gondolnia rá. Megszabadul a nyomasztó emlékeitıl. – A lány érdeklıdéssel, szinte reménykedve nézett Madame D’Estourie-ra.

– Kíváncsi lennék – felelte. Lehet, hogy a visszatérı rémálmok és látomások épp arra akarták felszólítani, hogy beszéljen, s büntették, amiért hallgatott? Megpróbált még egy utolsó kibúvót. – Egyszer találkozunk és mindent elmondok, Madame D’Estourie, hamarosan, a közeljövıben. De ma este el kell mennem. A hölgy azonban a fejét rázta, s merev ajka most elıször mosolyra görbült. – Csak öt perc az egész, a fiatalember pedig már eddig is legalább tízet várt a hallban. Cynthia nem volt igazi ellenfél kellemetlen vendége számára. Madame D’Estourie valóban olyan hétköznapi volt, amilyennek Jim látta, de a cél, ami tíz hosszú éven át minden percben elıtte lebegett, ellenállhatatlan erıt kölcsönzött neki. Bár az ifjú, független, bájos és finom, tetıtıl talpig kész nı meg volt gyızıdve arról, hogy a világ kizárólag a fiataloké, zokszó nélkül leült a hétköznapi és meglehetısen slampos asszonnyal szemben és felidézte neki a történteket. A „felidézte” az egyetlen megfelelı szó erre, hisz emlékei oly tiszták és folytonosak voltak. III. Akkor júliusban kilencéves voltam. Tizenötödikén mentünk át Angliából a nevelınımmel Párizson keresztül a Keleti Vasúttársasággal Neully-sur-Morinba. Az volt a legközelebbi állomás a Château Doré-hoz. Mama Londonban maradt és augusztusban akart utánunk jönni. Szóval, tudja, a nevelınımmel együtt a kastélyban ragadtunk. Még amikor pénteken átmentünk Párizson, akkor sem lehetett tudni semmi biztosat, szombat délre pedig a hadsereg saját irányítása alá vonta a Keleti Vasúttársaságot. Nyolcvan kilométerre voltunk Párizstól. Másnap mindkét motorkerékpárunkat, az összes húsz

évnél fiatalabb lovunkat és minden szekerünket rekvirálták. Senki sem jöhetett be a faluba, és mi sem mehettünk el. Egyetlen levél vagy távirat, de még egy újság sem jutott el hozzánk. Képzelheti, hogy kilencéves fejjel mennyire élveztem. A nevelınımmel Jules Verne könyvét, a Hector Servadacot olvastuk, és sokszor azt játszottam, hogy minket is elvittek az őrbe, mint a katonákat a laktanyában. Tulajdonképpen ugyanúgy el voltunk szigetelve… eltekintve a domb mögött éjjel-nappal kelet felé dübörgı hatalmas vonatok zajától. De a parányi faluban borzalmas dolgok történtek. Egyik reggel az öreg tanító és Polydore Cromecq, a polgármester, akié a kis kávézó is volt, két hatalmas póznát vert le az út közepén és egy erıs lánccal lezárta. – Most már jöhetnek a kémek! – kiáltotta Polydore Cromecq. – Ó, les salauds! Készen állunk a fogadásukra! Nagyot húzott a sörébıl, aztán elmagyarázta nekem, a „kis hölgy”-nek – mert így hívott –, hogy éjjel-nappal ırt állnak majd a láncnál, és papírok nélkül senki sem jöhet majd be a faluba. Polydore akkoriban valósággal megigézett. Alacsony, zömök, napbarnított volt, hatalmas tenyere és lába tökéletesen illett harsogó nevetéséhez, vastag, fekete rozmárbajsza pedig mindig magával ragadott. Amikor ivott, szája tele lett sörhabbal, ajkán apró buborékok pukkantak szét, míg egy óriási nyelv ki nem bújt és le nem nyalta az egészet. Tudta, milyen élvezettel nézem, s gyakran valóságos elıadást kerekített a szertartásból. Most is ıt néztem és tapsoltam, mikor befejezte. Polydore nevetésben tört ki. – Drága kis hölgy! Mától nyugodtan alhatsz az ágyikódban! Itt mostantól senki sem mehet át! Bátorság! Bátorság! Azokban a napokban mindig azt kiabálta, hogy „bátorság!”, de nem tudtam elképzelni, hogy miért. Persze tisztában voltunk vele, hogy mérföldekre tılünk háborúznak, de az egész olyan

valószínőtlennek tőnt – legalábbis egyelıre. A falunkat még a domb mögött, a vasút mentén kelet felé vezetı fıút sem érintette. Szelíden bújt meg az Isten háta mögött, a Morin kanyarulatában, még az odavezetı mellékút sem vezetett tovább sehová. Három hétig semmi sem történt, a falu álmosan csordogáló életét csak Polydore „Bátorság! Bátorság! Elkapjuk ıket!” kiáltásai törték meg. Aztán abbahagyta a kiabálást, nehéz szívvel, szomorúan járt-kelt, s ha meglátott, csak vállat vont és keserően annyit mondott: „Na persze, ez csak Franciaország!”, mintha azzal, hogy nem voltam francia, aljas módon kihasználtam volna a hazáját. A domb túloldalán, a fıúton egyre több, menekültekkel megrakott szekér vánszorgott nyugat felé, s a nehézütegek dübörgése is egyre közelebbrıl hallatszott. Nevelınım hozzálátott, hogy kórházzá alakítsa a kastélyt. Aztán egy éjjel – az utolsón, amikor a Château Doréban aludtam – a síri csendben egyszer egy addig nem hallott, különös zajra lettem figyelmes. Mintha egy járdán szaladó gyerek botot húzott volna végig a mellette álló vaskerítésen. Akkor hallottam elıször géppuskát. Másnap délelıtt, közvetlenül reggeli után berohantam a faluba. A tanácsosok a polgármester irodájában gyülekeztek, a többi falubeli meg kívülrıl, az ablakon keresztül figyelte a vita menetét. Elterjedt a híre, hogy a fritzek körülvettek minket. Fritzek! Mindenki elhitte. Éltek még olyan parasztok, akik tisztán emlékeztek 1870-re. A puszta szó hallatán is zőrzavar és kétségbeesés lett úrrá az embereken. Annyira hatalmukba kerítette ıket a rettegés, hogy amikor négy egyenruhás lépett ki a kis erdıbıl, a falu végén a nık és néhány férfi is kiabálni kezdett, hogy „Fritzek! Fritzek!” A falu tanácsa sietve feloszlott és az utcára tódult. Polydore óriási, színes zsebkendıvel törölgette a homlokát és szitkozódott bozontos bajsza alatt. Elsıként az öreg tanító igyekezett észre téríteni az embereket:

– Ezek francia egyenruhák! Zuávok! – üvöltötte, mire megkönnyebbülésében az egész falu lélekszakadva rohanni kezdett feléjük és torkaszakadtából ordítva éltette ıket. Az éljenzés azonban hamar alábbhagyott, amikor meglátták, hogy az egyiket tulajdonképpen a másik három tartja a lábán. Egy fiatal hadnagy volt, még szinte gyerek, de nagyon jóképő. Arca falfehér volt, s bár mosolygott, szemében pokoli fájdalom tükrözıdött. A mellkasánál bugyogott a vér a kabátjából. Nekem egy megsebzett istent juttatott eszembe. Átfurakodtam a tömegen és azt mondtam: – A kastélyba kell vinni. Ott gondoskodhatunk róla. Az egyik katona azonban a fejét rázta és hálásan mosolygott: – Nem lehet, kisasszony. Itt kell hagynunk az elsı házban. Ha elállítják a vérzést és nyugodtan fekhet, talán felépül. Már sokaknak sikerült. Ráadásul meg kell találnunk a századunkat. A falu elsı háza kis vegyesbolt és cukrászda volt. Egy aszott vénlány, Mademoiselle Cromecq, a polgármester nıvére lakott ott. -– Tönkre fogja tenni a bútoromat! – sopánkodott, s a bolt ajtajába kapaszkodva elállta az utat. A többi falubeli, akiknek nem kellett attól tartaniuk, hogy tönkreteszik a bútorukat, hangosan becsmérelni kezdték. – Hallottál már ilyet? – Íme, egy francia hazafi! – Gonosz boszorkány! Rázták az öklüket és köpködni kezdték. Csak a katonák ırizték meg a jó kedélyüket. – Jöjjön, anyám! – vonta magával az egyik. – Gondolja azt egy pillanatra, hogy ez a maga fia. Finoman félreállították az útból, a fiút pedig a bolt oldalában nyíló szobába vitték és óvatosan lefektették a díványra. Aztán a vezetıjük – egy ırmester – ismét kijött és egyenesen hozzám lépett.

– Mademoiselle! – szólított meg tisztelegve. – Az Önök kastélyában vannak kötszerek és ápolók… Jó fiú, az egyik fiatal tisztünk. Magára bízom. Minket elszakítottak a zászlóaljunktól… Talán egy pohár bort kérnék gyorsan… aztán visszamegyünk. A vidám, mindig céltudatos katona jelenlétében valahogy mindnyájan felbátorodtunk. Polydore a fél falun keresztülrohant, hogy a fıút közepén álló kávézójából egy kancsó bort és néhány poharat hozzon nekik. Én ezalatt hazarohantam, ahogy a lábam bírta, a mellem pedig dagadt a büszkeségtıl. Ne feledje, még csak kilencéves voltam. A mosolygós katona engem választott, rám bízta a megsebzett isten gondozását. Még el sem értem a házat, mikor harsány éljenzés hallatszott a hátam mögül, s ahogy visszanéztem a kastélyhoz vezetı emelkedırıl, az erdı felé igyekvı másik három katona sapkáját lengetve integetett felém. Berontottam a házba és elıadtam a történetemet, s egy perc múlva a nevelınımmel és az egyik szolgálónkkal, Honorine-nal együtt már kötszerrel, vattával, több üveg fertıtlenítıszerrel és egy pizsamával siettem vissza a kis vegyesboltba. A fellelkesült falubeliek még mindig ott tömörültek. Kitörı lelkesedéssel fogadtak minket. – Á, az angol hölgyek! Az angol hölgyek! – kiáltották néhányan. – Azokban a napokban népszerőek voltunk a falubeliek körében, kivéve Polydore-t. Egy nyolcvanéves öregember nevetve nézett rám: – Ott a kislány! Szeretném, ha olyan lábaim lennének! Meghiszem azt! – Na igen, neki aztán bírják a lábai, a kis idegennek – tette hozzá Polydore keserően. – El tud majd menekülni. Nevelınım nem engedte, hogy velük menjek a házba, így kint maradtam. Egész idı alatt aggódva toporogtam, hogy mit csinálnak az én megsebzett istenemmel és teljes szívembıl azért imádkoztam, hogy ne bántsák. A falubeliek eközben

lassan odébbálltak. Nyár volt. Be kellett takarítani a terményt, gondozni kellett a szılıt, és nem voltak fiatalok, hogy elvégezzék a munkát. Örültem, hogy elmentek. Nem akartam, hogy egyetlen nyögést vagy a fájdalom bármilyen jelét hallják az én ifjú istenemtıl, nehogy arra emlékezzenek és lenézzék emiatt. De a nyitott ablakon át egyetlen hang sem hallatszott, úgyhogy az iránta érzett büszkeségem egy csapásra szörnyő rettegésbe váltott, nehogy meghaljon. Emlékszem, becsukott szemmel és kezemet tördelve könyörögtem, hogy maradjon életben, amikor Polydore Cromecq dörmögni kezdett mögöttem: – Tudja, így van ez. Az öregnek tönkre fog menni a bútora. Az a rengeteg vér! És ki fogja kifizetni? A kormány? Nem hiszem! A csemegeboltos, egy görényszerő emberke válaszolt neki: – Igen. A kastélyba kellett volna vinniük. Mit számít azoknak a gazdagoknak ott a kastélyban, ha néhány lepedıjük odavész? Megengedhetik maguknak. Meg fog halni? Na és, ez háború, ı meg katona. – Ez rosszabb, mint a háború! – szitkozódott Polydore Cromecq. – Ez egy újabb 1870. Egyszerre mindketten elhallgattak. Biztos voltam benne, hogy egyikük észrevett és oldalba bökte a másikat, hogy hagyják abba. A csendet öreg barátom, a tanító érkezése törte meg. – Monsieur le Maire – szólította meg Polydore Cromecq-et az állami szervek számára fenntartott, hivatalos hangján –, úgy vélem, ha egy sérült tisztet már ebbe a faluba hoznak, nagyon közel lehet az ellenség, a menekültek pedig semmi jót nem mondtak róluk. Azt javaslom Önnek, Monsieur le Maire, hogy a nıket ki kellene telepíteni. A faluban egyedül a tanító tudott józanul, higgadtan gondolkodni. Polydore Cromecq-et és Gavroche-t, a kis csemegeboltost csak a sérelmeik és az irigység foglalkoztatták.

Sebesült hısünk iránti rajongásunkban elvesztettük a szívünket és a józan ítélıképességünket, s az utóbbi egy órában teljesen megfeledkeztünk az ellenség, a rettegett „fritzek” közelségérıl. Polydore elrohant, hogy kiadja a parancsot a falu kiürítésére. Ugyanabban a pillanatban a nevelınım kiszólt hozzám az ablakon: – Meg akarja köszönni neked. Lábujjhegyen osontam be a szobába. A fiatal zuáv egy hatalmas díványon feküdt. A vérzést elállították, ıt pedig megmosdatták és ráadták a pizsamát, amit a kastélyból hoztunk. – Nem szabad beszélnie, Monsieur Henri – mondta a nevelınım. Már „Monsieur Henri”-nak szólították, valójában Henri Flavelle hadnagy volt a 6. zuávezredtıl. – Átlıtték a tüdejét, de kitisztítottuk a sebet. Ha nem veszti el az eszméletét, meg fog gyógyulni. A katona rámmosolygott. Már jobban volt. A fájdalom eltőnt a szemébıl. Egy erıtlen mozdulattal magához intett, én pedig – ó, nagyon óvatosan, nehogy megmozdítsam – mellé ültem az ágyra. – Szóval magaddal akartál vinni a kastélyodba? – suttogta. – Köszönöm, kis barátom. Nem, nem szabad sírnod. Hallottad, amit a Mademoiselle mondott. Meg fogok gyógyulni. – Aztán a nevelınım feddı mutogatása ellenére nevetett egy kicsit. – Amikor meggyógyulok, te pedig felnısz, feleségül jössz hozzám, kis barátom? Összecsaptam a kezem, és a lélegzetem is elállt. Ó, hát tényleg lehetséges!? – Remek! Akkor ezt meg is beszéltük – mondta pajkosan kacsintva, majd komolyra fordította a szót. – Most pedig jól figyeljenek! Ma éjjel el kell hagyniuk a falut. Vannak kerékpárjaik? Remek! Szedjék össze minden pénzüket és sötétedés után induljanak! Az ellenség kezére került terület nem biztonságos a védtelenül hagyott nık számára. A

mellékutakon menjenek, amilyen gyorsan csak tudnak, de ne Párizs felé. Menjenek délre! – De nem hagyhatjuk itt csak így! – kiáltottam, ám rosszallóan rázta a fejét. – Milyen házasság lesz a miénk, ha már az elsı kérésemet sem teljesíted!? Ígérd meg, hogy elmész! Mielıtt azonban megígérhettem volna, egy tetıtıl talpig poros, ziháló fiú rontott be a szobába. – A kastélyból küldtek… Míz Lovetear. Már hozzászoktunk, hogy Miss Lowthernek így mondják a nevét. A nevelınım elırenyújtotta a kezét, a fiú pedig benyúlt az ingujjába és elıhúzott egy levelet. Mamától jött, ez állt benne: „Barbizonban vagyok, de tovább nem jutottam. Azonnal gyertek ide kerékpárral! A fiú majd mutatja az utat.” – Látják? – erısködött a katona. – Ma éjjel menjenek! Megígértük. A fiú kerékpárral jött Barbizonból – már két napja úton volt. Elküldtük a kastélyba, hogy egyen valamit. Nevelınım tett egy kancsó vizet a hadnagy ágya mellé, adott neki néhány ópiumtablettát és fizetett némi pénzt Mademoiselle Cromecq-nek a kellemetlenségért. Aztán otthagytuk. Az egész egy nap leforgása alatt történt. A kis „Maire”-val szemben láttam az öreg, szakállas erdıkerülınket, François papát Polydore Cromecq-kel és Gavroche-sal beszélgetni, de közben úgy zokogott, mint egy gyerek… Borzalmas volt látni… És rémületes. De amint közelebb értünk, Polydore hangosan csitítgatni kezdte, mire az öreg erdész azonnal abbahagyta. Ez még inkább megrémített. Az az érzésem támadt, hogy a faluban valami borzalmas dolog készülıdik, valami nagy horderejő. Visszatértem a kastélyba, s miközben ettem és vártam, hogy besötétedjen, annyira elhatalmasodott rajtam a szorongás, hogy hangos zokogásban törtem ki, mintha a szívem szakadt volna meg. A nevelınım mindezt a

szorongatott helyzetünk miatti rémületnek tulajdonította, azt hitte, magam miatt aggódom. De én nem magam miatt aggódtam. Nem érzékeltem, hogy bármiféle veszélyben lettünk volna. – Már sötétedik, Cynthia – próbált megnyugtatni. – Pár perc és indulunk! Felment az emeletre, hogy összeszedjen pár dolgot. Egyedül maradtam a hatalmas étkezıben. A sarkokban megbújó árnyékok egyre nagyobbak és sötétebbek lettek. Kiszaladtam a konyhába. A szolgálók mind elmentek már. Csak a vezetésünkre küldött fiú volt ott – éppen akkor fejezte be az evést. – Gilbert – kérdeztem –, melyik úton megyünk? – A falu mögötti kis hídon át a Morinon, aztán a szekérúton Jouy-le-Chatel felé, Mademoiselle. – Remek! Vidd az én kerékpáromat is, Gilbert. A szekérút elejénél, a kapunál találkozunk! Mondd meg a Mademoisellenek, hogy ott várjon meg! Nem hagytam idıt, hogy válaszolhasson. Tátott szájjal bámult, miközben elviharzottam. Borzalmasan féltem, hogy nevelınım esetleg lejön az emeletrıl, mielıtt elhagyhatnám a házat. A konyhán keresztül kirohantam a fákkal szegélyezett útra. A faluban csak egyetlen helyen égett a lámpa: a polgármester kávézójának nyitott ajtaján kiszőrıdı sárga fény széles pengeként vágta ketté az utat. Odaosontam a széléig, aztán átrohantam rajta, de senki sem vett észre. Senki sem szólt utánam. A falu végén álló vegyesbolthoz rohantam. Ott is sötét volt. Megálltam az ablak alatt, ahol a zuáv feküdt, és füleltem. A légzését sem hallottam. Felnyújtottam a kezem az ablaktáblához, de nyitva volt. A párkányba kapaszkodva lábujjhegyre álltam, így éppen be tudtam nézni. Minden koromfekete volt, még ott is, ahol a díványra terített fehér lepedıknek derengenie kellett volna. – Henri! – suttogtam. – Monsieur Henri! – De még egy

sóhajtást sem kaptam válaszként. Biztos voltam benne, hogy meghalt. Hallottam a zokogásom. De meg kellett bizonyosodnom. Megpróbáltam az ajtót kinyitni. Zárva volt. Elıször finoman kopogtattam, aztán már dühödten dörömböltem. Egy hangot sem hallottam. A ház üresen állt – senki sem volt ott, talán csak a fiatal hadnagy. Szerencsére találtam egy vödröt, úgyhogy felfordítottam és a nyitott ablakon keresztül bemásztam a házba. – Monsieur Henri! – suttogtam. – Borzalmasan féltem, de meg kellett bizonyosodnom. Senki sem volt a díványon. Még a lepedıket is elvitték. Odalopakodtam a sarokba, ahol az egyenruháját láttam összehajtva, de az is eltőnt, a falnak támasztott kardjával együtt. Semmi nyoma sem maradt annak, hogy ott volt. Úrrá lett rajtam a kétségbeesés, s csak álltam abban a sötét, üres szobában. Odarohantam az ablakhoz és nagy nehezen kibukdácsoltam rajta. Amikor földet értem, felborítottam a vödröt. A csörömpölés valóságos mennydörgésnek tőnt. Már épp futásnak eredtem volna, amikor valaki elkapta a karomat. Egy pillanatra elállt a lélegzetem, akár el is ájulhattam volna, de egy ismerıs, érdes, barátságos hang szólt hozzám: – Hát maga, Mademoiselle? Mit csinál itt? Már rég el kellett volna mennie a többiekkel. A nık már mind elmenekültek. Parancsot adtak rá. Maga nem tud róla? – rázta meg a karomat dorgálásképpen. – Szavamra, nagyon rám ijesztett! Nem szép dolog idıs embereket ijesztgetni! – Ma éjjel megyünk, François papa – feleltem. – Barbizonba megyünk. Csak búcsút akartam venni a zuávtól és gondoskodni a kényelmérıl. De ı is elment, François papa. – Hát persze, hogy elment. Hát te nem tudod? Nem hallottál róla? Holnap reggel elfoglalják a falut! – Nem kellett megkérdeznem, kik foglalják el. – Elkaptak az erdıben és azzal az üzenettel küldtek vissza a polgármesterhez, hogy ha egyetlen francia katonát, fegyvert, de akár csak egyenruhát is

találnak Neuilly-sur-Morinben, az egész falut porig égetik. Nem hagyhattunk egy tisztet az elsı házban, amibe betévednek majd… Mademoiselle Cromecq-ében! Érti már, kis hölgy? – Szegény François papa a faluja iránti aggodalom és a fiatal tiszt iránti sajnálata között vívódott. Bőntudatosan bizonygatta az igazát. – A polgármester testvérének a háza… Nem, akkor biztos mindent elpusztítanának. Úgyhogy elvittük… de nagyon óvatosan! Van egy hordágyunk, tudja? Nem esett baja, nem, nem. – És hol van most, François papa? – vágtam közbe. Az öregember habozott, hogy elszólta magát. Ó, egy örökkévalóságnak tőnt, mire a sötét utcán a suttogó, mormogó, reszketı erdıkerülıbıl végül kiszedtem az igazságot. – Ez volt az egyetlen hely… Ott biztonságban van… És a falu is. És végül is nem olyan rossz hely az. Eh! Elvégre katona! Sokkal rosszabb helyeken aludt az elmúlt egy hónapban… – Hol van? Hol? – faggattam erıszakosan. – A tőzoltókocsi mellett. De csak néhány óráig. Monsieur le Maire és Gavroche ma éjjel átviszik a Morinon és elrejtik egy tanyán… Nem hallgattam tovább a magyarázkodását. Kitéptem a karom a kezébıl és átrohantam az utca túloldalára. Tényleg volt egy kis, kézzel húzható tőzoltókocsi a kávézó mögött, a folyóparton, egy hitvány, padló nélküli kis pajtában. İ, már cseppet sem féltem. Megbolondított a szenvedély, a szenvedély, amit egy kilencéves kislány érez egy égbıl pottyant, fiatal, egyenruhás, megsebzett isten iránt, aki ráadásul megkérte a kezét. Ezek meg így bántak vele! Most is tudtam, hogy kik bántak úgy vele: Polydore Cromecq, a testvére, akinek a bútorát tönkretette a vére, meg a kis Gavroche, a csemegeboltos! A szívem a torkomban dobogott, ahogy a sötétben futottam, s majdnem nekiszaladtam a kávéház mindkét oldalán

befuttatott lugasnak, mely az ott felállított kis asztaloknak nyújtott menedéket. Szerencsére még idıben megálltam, s a következı pillanatban már a szılılevelek közé bújva igyekeztem visszatartani a lélegzetemet és hallgatózni – már amennyire a zakatoló szívem engedte. A lugas másik végén, a sarokban egy kis asztalnál, ahová a nyitott ajtón keresztül már nem vetıdött a fény, Polydore és Gavroche ivott. Biztos voltam benne, hogy meghallottak. Az üveg nyaka vadul csörömpölt a poharakon, amikor töltöttek maguknak, Polydore pedig öblös, behízelgı hangján azt mondta: – Még egy pohárral, öreg bajtársam! Ilyen brandyt nem hozok akárkinek! Nem bizony! – Rendben – felelte Gavroche. – Szükségünk is lesz az italra a munkánkhoz. Hogy megmentsük Franciaország e piciny szegletét, eh, barátom. Már félig berúgtak. Nem foglalkoztam vele, hogy mit hordanak össze. Franciaországról beszéltek, magukra gondoltak. Az én megsebzett istenemet viszont még nem vitték át a folyón. A ház oldalán, a füvön keresztül a kis pajtához lopakodtam. Aznap éjjel nagyon sötét volt, de olyan a szemem, mint a macskáé, s az ég hátterében ki tudtam venni a tetı háromszögét. Az ajtót nem zárták be. Kinyitottam. – Monsieur Henri! – suttogtam halkan, s egyszer csak felhangzott a várva várt válasz. Épp annyi hely volt számára, hogy keresztben elférjen a tőzoltókocsi és az ajtó között. Oda tették le a hordágyát a sárba. – Te kis angyal! – suttogta megindultan. – Mit csinálsz még itt? Már órák óta el kellett volna menned! Letérdeltem mellé. Vacogott. – A vadállatok! A vadállatok! Felemelte a kezét és az ajkamra tette. – Hallgass ide, csöppség! Mielıtt elmész, jól jegyezd meg, amit mondok! Soha senkinek nem szabad elmondanod, még a

mamádnak sem, hogy mi történt ma éjjel. Megígéred? Franciaország becsületéért! – Nem értem – pityeregtem. – Majd megérted, drága. Adj egy puszit! Köszönöm! Ne feledd! Egy szót se! Franciaország becsületéért! Most menj! – De mivel nem mozdultam, egyszerre keményebb hangon folytatta: – Különben felülök és abba belehalok! – Ne, ne! – könyörögtem és talpra ugrottam. Aztán a nyitott ajtón keresztül mindketten meghallottuk, hogy a polgármester és Gavroche részegen bátorítják egymást, miközben átbotorkáltak a füvön. – Nézd meg gyorsan, van-e náluk lámpás! – kérte Henri. Most már félt… Aznap reggel óta mindig megérzem egy férfi hangján, ha fél. De ı nem maga miatt aggódott, hanem engem féltett. – Nem, nincs náluk lámpás. A zuáv megkönnyebbülten sóhajtott. – Akkor rohanj. Rohanj, kis jegyesem, amilyen gyorsan és amilyen halkan csak tudsz! Gyorsan, amíg van idı, kedvesem! – Feje visszaesett a párnára. – Látod, semmit sem tehetek! Olyan izgatott hangon kérlelt, hogy engedelmeskedtem és egy pillanat alatt megkerültem a pajtát. Egy bokor mögé bújtam a folyóparton, s tisztán hallottam, amint Polydore döbbent káromkodással észreveszi a nyitott ajtót. – Tehát látogatója volt, hadnagyom? – kérdezte. Még sohasem hallottam „szívélyes” hangot ilyen hamisan csengeni. – Nekem? – kérdezte Henri, miközben igyekezett olyan hangosan és figyelmeztetı hangsúllyal beszélni, ahogy csak tud. – Nem kaptam levegıt, úgyhogy kilöktem az ajtót az ép kezemmel, amit még tudok használni. – Igen, az borzalmas – helyeselt Gavroche. – De mindenki, aki a faluban maradt, már alszik. Most már elvihetjük, hadnagyom, arra a helyre, ahol senki sem árulhatja el. Óvatosan! Óvatosan! Ez az!

A két férfi a hordággyal a kezében kijött a pajtából. Igen ám, de nem kelet felé, a híd irányába, hanem nyugatnak indultak, ahol egyáltalán nem volt híd. Részegek – legalábbis azt hittem – és eltévesztették az irányt. Kirohantam a bokor mögül… már épp azon voltam, hogy szólok nekik, amikor káromkodást hallottam, az egyikük megbotlott – vagy legalábbis úgy látszott, mintha megbotlott volna. Hangos csobbanást hallottam, a sötétségben pedig fehér habok kezdtek örvényleni a folyón, ám a zaj közepette is hallottam a tiszta, fiatal, vibráló hang kiáltását: – Rohanj! Rohanj! Nekem kiáltott! De a félelmetes baleset megbénított. Egy pillanatra földbe gyökerezett a lábam. Aztán mégis futni kezdtem – méghozzá arra, ahonnan a csobbanást hallottam. Már közel jártam, amikor szörnyő dolog történt. A sebesült zuáv kiemelkedett a vízbıl és próbált megkapaszkodni a parton, Polydore Cromecq azonban egy hatalmas botot emelt a feje fölé és teljes erejébıl lesújtott a kezére. A katona fájdalmasan felnyögött, majd ismét a víz alá merült. A két férfi a parton térdelve kémlelte a sötétséget. Végül Polydore szólalt meg: – Most már vége. – Igen, vége – felelte Gavroche. – Gondolnunk kellett a falunkra, nem igaz? Igen, igen, gondolnunk kellett Franciaországra. Aztán felálltak és észrevették, hogy ott vagyok közvetlenül mögöttük. Most már tényleg futottam, keresztül a bokrokon a híd felé, ık ketten pedig a sarkamban. Polydore Cromecq már délután is irigykedett a fiatal lábamra – azt hiszem, abban a percben még inkább irigykedhetett. Hallottam, amint lihegve és imbolyogva loholnak utánam a főben, de egyre távolodtam tılük. Aztán Polydore nyájas hangon kiabálni kezdett: – Kis hölgy, várj meg! Gyere vissza a kávézóba és búcsúzz el tılünk! Nézheted, ahogy sört iszom és a kis buborékok

szétpukkannak a bajszomon. Az lesz ám a jó móka, he? Még egyszer, utoljára, he? Jó dolog nevetve elválni… De ettıl csak még gyorsabban futottam. Átszaladtam a hídon. A nevelınım és a fiú már ott vártak a kapunál. – Gyorsan, könyörgök, gyorsan! – kiáltottam feléjük. – Majd utána mindent elmesélek. A nevelınım a legveszélyesebb helyzetekben is tudta, mit kell tennie. Mire Polydore és Gavroche átért a hídon, mi már messze jártunk a szekérúton. – Kis hölgy! Kis hölgy! Még néhányszor utánam kiáltottak, de egyre halkabban. Aztán nem hallottuk ıket többé. Sohasem beszéltem a nevelınımnek a szemem láttára elkövetett bőntényrıl – nem, és másnak sem, mert a katona megtiltotta. De ma éjjel megszegtem az ígéretemet. A legszörnyőbb, hogy azok a valakik sohasem törtek be a faluba, másnap reggel ugyanis megkezdték a visszavonulást. IV. Cynthia befejezte a történetet. A középkorú hölgy és a lány egy ideig az üres kandallót bámulta. Aztán Madame D’Estourie szólalt meg: – Szóval azt mondta: „Franciaország becsületéért”? – Igen. Akkor nem értettem, mire gondol. Ma már persze igen. De jobb, ha senki sem szerez tudomást róla. A háborúban néhányan elveszítik emberi mivoltukat. Madame D’Estourie felállt. – Sokan pedig a gyermeküket – tette hozzá. – De Madame D’Estourie… – nézett rá Cynthia értetlenül, ám vendége félbeszakította: – Korábban Madame Flavelle voltam. Az Ön megsebzett istene pedig az én fiam volt. Tíz éve próbálom kideríteni, hogyan halt meg. A teljes igazságot akartam és azt, hogy

mindenki bőnhıdjön érdeme szerint. De ha azt mondta: „Franciaország becsületéért”… – Karját beletörıdve engedte le maga mellé. Cynthiára nézett. Szeme tele volt keserőséggel. – Megcsókolhatom? – kérdezte. Szorosan magához szorította a lányt. – Köszönöm! Köszönöm! – suttogta elcsukló hangon. Aztán elengedte és köpenyét a nyaka köré fonta. – Most pedig – jelentette ki immár valamivel vidámabban – menjünk le együtt! Cynthia még nem akart menni, de Madame D’Estourie nem engedett. – Nem, nem! Errıl szó sem lehet! – kiáltotta. – Az a szegény fiatalember már jóval többet várt tíz percnél. Menjünk le hozzá. Azt hiszem, ez a régi história, amit most elmondott nekem, többé nem fogja kísérteni. Lágyan átkarolta Cynthiát, és együtt mentek le a lépcsın. Félúton azonban Madame D’Estourie mintha nem tudta volna tovább elfojtani fájdalmát, elsírta magát és elıreszaladt. Amikor Cynthia leért a földszintre, Jim türelmesen ült az elıszobában egy széken és nyugtatgató szavakat váltott egy nem kevésbé türelmetlen inassal. A fiatalembernek eszébe sem jutott, hogy panaszkodjon, de a lánynak sem, hogy mentegetızzön. Csupán ennyit mondott: – Ó, Jim, ma este nem akarok táncolni. Légy megértı, kérlek. Vigyél le a Portsmouth Roadra, egészen a Ripleyig és vissza, jó? A férfi arca mosolyra derült. – Cynthia – mondta –, vannak olyan világos pillanatok az életedben, ami reményt ad nekem a jövıdre nézve! Majd kiment és felkurblizta a kocsiját.

A. T. QUILLER-COUCH

Két kis kéz – Igen – mondta Miss Le Petyt a tágas kandallóba bámulva, kezét és kötését egy pillanatra az ölébe ejtve. – Igen, láttam már szellemet. Jobban mondva elég hosszú ideig együtt éltem eggyel. – De hogy tudtál…! – kezdett bele házigazdám egyik kislánya. – Te, Emily néni?! – kiáltott fel a másik is ugyanabban a pillanatban. Az aranyszívő Miss Le Petyt levette tekintetét a tőzrıl és vidám mosollyal szabadkozott: – Hát, drágáim, nem vagyok én olyan gyáva, mint amilyennek hisztek. Bár történetesen az én szellemem volt a legártalmatlanabb a világon. Az igazat megvallva – fejezte be ismét a kandallóba bámulva – nagyon sajnáltam, hogy elvesztettem. – Akkor biztos nem nı volt, ugye? – kérdezte Miss Blanche. – Azt hiszem, a szellemnık a legborzalmasabbak az összes közül. Magas, vörös sarkú cipıcskét hordanak és halkan kopogva, kezüket tördelve járkálnak benne. – Ez is tördelte a kezeit, az egyszer biztos, de a cipırıl semmit sem tudok, mert nem láttam a lábát. Lehet, hogy nem volt neki, mint a spanyol királynınek. Ami pedig a kezét illeti, minden csak attól függ, hogyan tördeli az ember. Volt például Knightsbridge-ben egy idısebb áruházi ır, aki… – Jaj, drágám, hagyjuk a részleteket! Tudod jól, hogy már majd meghalunk a kíváncsiságtól, hogy hallhassuk a történetet.

– Csak egy kis apróság az egész – fordult hozzám Miss Le Petyt, kissé rosszalló mosollyal. – A történet vagy a szellem? – Mindkettı. Azzal belefogott a mesébe. Lent laktam Cornwallban, Tresillackban, a déli part mentén. A házat hívták Tresillacknak. Meglehetısen magányosan állt egy völgykatlan mélyén, ahonnan csak hallani lehetett a tengert. Bár a völgy egyenesen a nyílt óceánhoz vezetett, legalább fél tucat kanyart tett útközben, s az egymásba ölelkezı domboldalak eltakarták a vizet az elhagyatottnak hirdetett ház elıl. Akkoriban apátok, én és az egész család nagyon szegény volt, annyira szegény, amennyire, remélem, ti, drágáim, sohasem lesztek. Ugyanakkor elég fiatal, romantikus és bölcs voltam ahhoz, hogy ragaszkodjam a függetlenséghez, s az elhagyatottság megragadta a fantáziámat. A baj csak az volt, hogy már elıttem is számtalan bérlınek ragadta meg a fantáziáját vagy legalábbis elégítette ki az igényeit. Gondolom, ismeritek azt a fajtát, aki kibérel egy elhagyatott vidéki házat. Na igen, számtalan ilyen ember van, de abban megegyeznek, hogy mindnyájan aljasnak tőnnek. Senki sem tudja, honnan jönnek, bár hamarosan minden kétséget kizáróan kiderül róluk, hogy merre tartanak. „Sötét alakok”, ahogy a gyerekek szokták mondani – így nevezik ıket, nem igaz? Nos, Tresillack korábbi lakói egytıl egyig a legrémesebb, legsötétebb alakok voltak. Amikor azonban kibéreltem a házat, minderrıl semmit sem tudtam. A tulajdonos egy jól megtermett gazda volt, s a völgy másik végén, egy tanyán lakott. A háza egy szikla tetejére épült, ahonnan már látni lehetett a tengert. Vakmerı módon rendes családból való, csekély, de biztos jövedelmő vénlányként mutatkoztam be, aki illendı és mértéktartó vidéki életmódot kíván folytatni. Közeledésemet udvariasan, de kissé

gyanakodva fogadta, s ez bántott. Kezdetben nem kedveltem emiatt, de egy idı után a helybeliekre jellemzı mogorvaságnak tulajdonítottam a fogadtatást. Kétszeresen is tévedtem. Hosking gazda lassú észjárású, de végtelenül becsületes ember volt, s jóval nyíltabb és vendégszeretıbb, mint a part mentén lakók, akikkel sohasem kívántam találkozni. Oly sokszor megégettem már a kezem, hogy kerültem az újabb bonyodalmakat. Ha elıre tudtam volna, hogy Hosking gazdának egy elhagyatott vidéki ház tulajdonosaként micsoda megpróbáltatásokon kellett keresztülmennie, nem közeledtem volna az öltözékemhez méltó szerénységgel, s nem tettem volna olyan elhamarkodott ígéretet, hogy én majd üdítı kivétel leszek addigi számtalan kellemetlensége után. Húsz évvel azelıtt vette meg Tresillackot – gondolom, jelzálogkölcsönbıl –, mert a hozzá tartozó birtok szomszédos volt az övével és jó szántóföldnek ígérkezett. A ház azonban kezdetektıl fogva csak bajt hozott rá, valóságos lidércnyomás volt. – Nos, hölgyem – kezdte –, örülök, ha kiveszi. Kívül-belül egész takaros kis hely. Nem lesz gondja a kulcsokkal, mert van egy házvezetını, egy özvegyasszony, aki majd körbevezeti. A házig pedig magam kísérem el. – Amikor megköszöntem, egy pillanatra elhallgatott és megdörzsölte az állát. – Még egy dolgot meg kell említenem. Mrs. Carkeek mindenképp a házban marad, bárki vegye is bérbe. – Mrs. Carkeek? – visszhangoztam gyászosan. – İ a házvezetını? – Igen… Az egykori intézım felesége volt… Sajnálom, hölgyem – folytatta, miután arcomról nyilvánvalóan leolvashatta, mit gondolok elöljáróban Mrs. Carkeekrıl –, de néhány… eset után így kellett döntenem. Ugyanakkor bizton állíthatom, hogy nem fogja olyan szörnyőnek találni. Mary Carkeek érzékeny, kellemes hölgy, és ismeri a házat. Kendall urának szolgálatában állt, míg a gazda el nem adta a birtokot… Ott szolgált elıször.

– Akár meg is nézhetnénk a házat – javasoltam kedvetlenül, úgyhogy elindultunk felfelé a völgyben. A csobogó patakocska mentén futó ösvény olyan keskeny volt, hogy Hosking gazda mentegetızve elırement, hogy félrehajtsa a tüskebokrok ágait. De valahányszor kiszélesedett az út, felzárkóztam mellé, hogy egy-egy szégyenlıs, fürkész pillantást lopjak sőrő szemöldöke alól. Bár udvariasan viselkedett, látszott rajta, hogy nem elégedett velem, s nem felelek meg az elhagyatott vidéki házába illı bérlırıl alkotott képének. Aztán a mai napig nem tudom, miért, de valami képtelen ötlet hatására, nagyjából félúton egyszer csak megálltam és nekiszegeztem a kérdést: – De ugye nincsenek szellemek? A következı pillanatban már égbekiáltó ostobaságnak tőnt, hogy megkérdeztem, de ı meglehetısen komolyan vette. – Nem, szellemekrıl még sosem hallottam. – A „szellemek” szót meglehetısen furcsa hangsúllyal mondta. – A szolgálókkal azonban mindig is baj volt: össze-vissza fecsegnek mindenfélét. De Mary Carkeek ott lakik egyedül, és úgy tőnik, jól érzi magát. Továbbmentünk. Idınként elıremutatott a sétabotjával és biztatott: – Nem úgy néz ki, mintha szellemek laknák, nem igaz? Tényleg nem úgy nézett ki: egy gondozatlan gyümölcsöskert fölött galagonyabokrokkal tarkított füves terasz, fölötte pedig egy kıteraszon a legtakarosabb kunyhó, amit valaha láttam. Hosszú volt, alacsony és szalmatetıs, egyik oldalában végig tágas veranda húzódott, melynek oszlopait iszalaggal és lonccal futtatták be, tetejét pedig a hálószobaablakok rácsai alatt hatalmas virágfürtök díszítették. Elég kicsi volt ahhoz, hogy kunyhónak nevezzék, s elég jellegzetes megjelenéső és elhelyezkedéső, hogy bármilyen bérlıt a kitüntetettség érzésével töltsön el. Olyan életformát sugallt, amit mi akkoriban elegánsnak hívtunk. Tapsolni tudtam

volna örömömben. Amikor Mrs. Carkeek ajtót nyitott nekünk, még jobb kedvem lett. Egy igazi Mrs. Vén Banyára számítottam, de egy egészséges, középkorú nı állt elıttem, elgondolkodó, de elégedett arca, a túlzott alázatosság leghalványabb jelét is nélkülözı mosolya pedig pontosan olyanná tette, amilyennek a gazda leírta. Kellemes hölgy volt, s mire kettesben körbejártuk a házat – Mr. Hosking ugyanis kint maradt –, már meg is kedveltem. Közvetlenül és szabatosan beszélt, a szobák pedig megkopott bútoraik ellenére világosak és patyolattiszták voltak, s valahogy az egész ház jó érzéssel töltött el, mintha otthon lettem volna és gondoskodnának rólam, mintha… szeretnének, igen! Ne nevessetek, drágaságaim – mire befejezem, nem is tartjátok majd akkora ostobaságnak. Amikor kiléptem a verandára, Hosking gazda zsebre tette az ollót, amivel idıközben egy jázminbokrot metszett. – Ez jobb, mint amirıl valaha is álmodni mertem volna – lelkendeztem. – Nos, hölgyem, ha megengedi, ez nem a legbölcsebb kiindulópont egy alkuhoz. De nem próbálta kihasználni a helyzetet, s miután megegyeztünk, a völgyön keresztül visszatértünk a tanyájára, ahol a bérkocsi már várt, hogy visszavigyen a városba. Elıször úgy terveztem, hogy saját szolgálót viszek magammal, de a látottak alapján úgy gondoltam, hogy Mrs. Carkeek is tökéletesen megfelel majd. Az elkövetkezı pár napban ezeket is elintéztük, s egy héten belül beköltöztem új otthonomba. Nehezen tudnám szavakba önteni, milyen boldog voltam ott az elsı hónapban, ha ugyanis megpróbálnám sorra venni örömöm forrásait, úgy gondolom, biztosan kimaradna valami. Még fiatal voltam és tökéletesen egészséges, függetlennek és kalandvágyónak éreztem magam, ráadásul tombolt a nyár, a kert júniusi díszében pompázott, gondozatlansága ugyanakkor elég munkát adott nekem, hogy mindig farkasétvággyal üljek

asztalhoz, s minden nap a föld illatából áradó bódult álmossággal térjek nyugovóra. Az idı nagy részét a szabadban töltöttem, s a kerti munkálkodás után minden este lesétáltam a partra és vissza a hővös völgyben. Rögtön láttam, hogy az összes házimunkát nyugodtan Mrs. Carkeekre bízhatom. Nem sokat beszélt – tulajdonképpen az volt az egyetlen hibája, hogy a legtöbb házvezetınıvel ellentétben alig szólt, sıt néha mintha még arra sem tudott volna odafigyelni, amit én mondok neki. Mintha valami elfelejtett apróság körül jártak volna a gondolatai, s éber tekintettel figyelt, mintha azt várná, hogy az elhanyagolt teendı felbukkanjon elıtte és emlékeztesse ıt a kötelességére. Az igazat megvallva azonban soha semmirıl nem feledkezett meg. Azt kell mondanom, drágaságaim, hogy még soha ilyen jól nem gondoskodtak rólam. Hát éppen erre akartam kilyukadni. Pontosan ez az. Nem csak kisöpörte és végigtörölgette a szobákat vagy percre pontosan megfızte az ételt. A precíz házimunkával és a számtalan aprósággal mintha kitalálta volna a kívánságaimat. Ha arra gondoltam, hogy jó lenne kicserélni a rózsát az ebédlıasztalon, biztos lehettem benne, hogy a következı étkezésnél már friss virág lesz a vázában. Arra gondoltam, talán elkapta egy pillantásomat és kitalálta a gondolatomat, de nem emlékeztem, hogy a jelenlétében a vázára néztem volna. És honnan az ördögbıl sejthette, hogy éppen olyan alakú és színő rózsákra vágyom? De ez csak egy a sok közül. Minden áldott nap, s a nap minden szakában történtek hasonló esetek – apróságok ugyan, de összességükben egy mindenre odafigyelı, fáradhatatlan és kifinomult értelemrıl tanúskodtak. Mint tudjátok, éber alvó vagyok, azzal a kellemetlen szokással, hogy a tyúkokkal kelek és már korán reggel sertepertélek. De Tresillackban bármilyen korán ébredtem is fel, Mrs. Carkeek mintha mindig megelızött volna. Végül már arra a következtetésre jutottam, hogy amint úgy ítélte meg, már

mélyen alszom, felkelt és takarított. Egyszer ugyanis hajnali négykor nem találtam a dolgozószobában azt a tányér málnát, amit elızı este odavittem és ott hagytam éjszakára, pedig sokáig fennmaradtam. Úgy döntöttem, hogy próbára teszem: lementem a konyhába és a nevét kiáltottam. A konyha ragyogott a tisztaságtól, de Mrs. Carkeeknek nyoma sem volt. Felmentem az emeletre és bekopogtam az ajtaján. A második kopogtatásnál egy álmos hang kiáltott ki hozzám, s a következı pillanatban a derék asszony ott állt elıttem a hálóköntösében, s úgy tőnt – legalábbis nekem –, mintha halálra rémült volna. – Nem – nyugtattam meg –, nem betörı. De megtudtam, amit akartam: maga éjszaka végzi el a reggeli munkáját. De ha úgy döntök, hogy sokáig fennmaradok, ne várja meg, míg lefekszem. Most pedig bújjon vissza az ágyba, amíg lesétálok a partra. Sőrőn pislogott a hajnali fényben. Még mindig falfehér volt. – Ó, kisasszony! – suttogta. – Biztosra vettem, hogy látott valamit. -– Láttam is! – feleltem. – De nem betörıt vagy szellemet. – Hála Istennek! – mondta még, miközben hátat fordított nekem és visszament északra nézı, szürke hálószobájába, én pedig egyszerő, jámbor megjegyzésnek véltem a mondottakat és leszaladtam a földszintre. Nem is foglalkoztam tovább az esettel. Pár nap múlva aztán kezdtem megérteni. Hozzátartozik a történethez, hogy Tresillack felépítése maga volt a nemes egyszerőség. Ahogy az ember belépett a hallba, balra az ebédlı, jobbra pedig a szalon nélküli dolgozószoba nyílott, a bejárati ajtóval szemben pedig az emeletre vezetı lépcsı. Mellette, egy üveges ajtó mögött két további ajtó nyílott: az egyik a konyhába, a másik pedig egy kis átjáróra. A kis folyosó egyik oldalát az emeletre vezetı lépcsı alatti beépített szekrény határolta, a végén pedig a szokásos polcokat és fehérnemős szekrényt tartalmazó kamra foglalt helyet,

északra nézı ablaka alatt egy rézcsappal és porcelán mosdókagylóval. Az elsı nap, amikor odaköltöztem, megnyitottam a csapot, de nem folyt belıle víz. Puszta véletlennek tartottam, hiszen Mrs. Carkeek aznap az üvegeket és agyagedényeket tisztította, s bizonyára említette volna, ha gond lett volna a vízzel. Amikor azonban másnap szedtem egy kosárra való rózsát és bementem a kamrába, hogy egy porcelántálba tegyem ıket, hiába akartam megtölteni a csap alatt, megint nem folyt a víz. Odahívtam Mrs. Carkeeket. – Mi a baj a csappal? – kérdeztem tıle. – A többibıl rendesen folyik a víz. – Nem tudom, kisasszony. Sohasem használom. – De hát kell hogy legyen valami oka. Biztos nehéz lehet az összes tányért és poharat a konyhában elmosni. Jöjjön hátra, megnézzük a tartályt. – Azzal minden rendben lesz, kisasszony. Biztosíthatom, hogy nem talál benne hibát. Csakhogy engem nem lehetett olyan könnyen leszerelni. A ház hátsó része alig három méterre volt egy kıfaltól, melyet az építész által lefaragott sziklák elé húztak fel. A sziklák felett volt a konyhakert, melynek alsó ösvényérıl, a kıfal felett le lehetett látni a víztartályra. Kettı volt: egy nagyon nagy, mely a konyhát és a fölötte levı fürdıszobát látta el, meg egy kicsi, amely nyilvánvalóan a nagyobbikból táplálkozott, és egy jól látható csı vezetett belıle a kamrához. A nagy tartály majdnem tele volt, az alatta elhelyezkedı kisebb azonban üresen állt. – Világos, mint a nap – jelentettem ki. – Eldugult a csı a kettı között. – Azzal felmásztam a falra. – Hagyja, kisasszony! A kamrai csapból úgyis csak hideg víz folyik, a konyhai kazánnal viszont fel tudom melegíteni. – De a kamrából szeretnék vizet a virágaimnak. – Áthajoltam és tapogatózni kezdtem. – Gondoltam, hogy ez lesz! – kiáltottam fel, miután sikerült kirángatnom egy vastag

parafa dugót a csıbıl, és a víz azonnal folyni kezdett. Diadalittasan fordultam Mrs. Carkeekhez, ı azonban váratlanul teljesen elvörösödött, s egyre csak a kezemben tartott dugót bámulta. Hogy még erısebben a helyén maradjon, valaki egy vászonrongyba is belecsavarta – bár már erısen elszínezıdött, még mindig látszott lila ágas-bogas mintája. Aztán amikor találkozott a tekintetünk, átfutott az agyamon, hogy két nappal korábban mintha Mrs. Carkeek is ugyanolyan mintájú kötényt viselt volna. Volt annyi lélekjelenlétem, hogy ne áruljam el a felfedezésemet, csupán egy semmitmondó megjegyzéssel elsiklottam a dolog felett, mire az asszony rögtön visszanyerte a hidegvérét. Én azonban csalódtam benne. Nem értettem, miért füllentett ilyen jelentéktelen csekélység miatt. Pusztán azért, mert jobban szereti a konyhai csapot a kamrában levınél?! Két nappal késıbb azonban, este tizenegy és éjfél között éppen az ágyban feküdtem és Lord Lytton egyik regénye felett igyekeztem álomba merülni, amikor valami apró neszt hallottam. Egy darabig csendben figyeltem. Csörgedezı víz hangja volt. Azt gondoltam, hogy esik, s csak az ereszek vezetik el a tetıre zuhogó vizet, de valahogy nem tudtam azonosítani a hangot. Közvetlenül az ablakom felett volt egy eresz, úgyhogy felkeltem és felhúztam a redınyömet, megbizonyosodni az igazam felıl. Legnagyobb megdöbbenésemre sem akkor, sem korábban nem esett. Végighúztam a kezem az ablakpárkány palatábláján, de némi harmattól eltekintve teljesen száraz volt. Szellı sem rezdült, s egyetlen felhı sem takarta el a tiszta égboltot, csupán a hold fénylett magasan a völgy keleti lejtıje fölött, a távolból a hullámok csobogása hallatszott, s mindenütt rózsaillat terjengett. Visszabújtam az ágyba és megint hallgatóztam. A csörgedezés továbbra sem szőnt: tisztán hallatszott a néma házban, s élesen elkülönült a tenger egyhangú morajlásától.

Egy idı után kezdett az idegeimre menni. Fogtam a gyertyámat, felkaptam a hálóköntösömet és lelopóztam a földszintre. Nem volt nehéz dolgom. A hang a kamrából jött. Mrs. Carkeek nyilván nem zárta el rendesen a csapot, gondoltam magamban, s úgy is volt: vékony vízsugár csörgedezett a porcelánkagylóba. Elzártam a csapot, s elégedetten visszafeküdtem aludni… …de csak pár órát tudtam. Amint kinyitottam a szemem a sötétben, azonnal tudtam, mi vert fel álmomból. Megint folyt a csap! Amikor pár órával azelıtt elzártam, megfigyeltem, milyen könnyen jár, de nem annyira, hogy magától folyni kezdhetett volna. Ez Mrs. Carkeek mőve, gondoltam magamban, majd felötlött bennem, hogy meg kellene ijeszteni. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, ezért felkeltem és gyertyát gyújtottam. Megnéztem az órámat: hajnali három volt. Ismét lementem a lépcsın s a kamra ajtajánál megálltam egy pillanatra. Cseppet sem féltem. Meg sem fordult a fejemben, hogy valami nincs rendjén. Csak arra emlékszem, hogy miközben a kezem a kilincsen pihent, arra gondoltam, halálra fogom rémíteni Mrs. Carkeeket. Egy hirtelen mozdulattal kitártam az ajtót, de az asszony nem volt benn. Valami azonban volt ott, a mosdókagylónál – valami, ami akár annyira meg is ijeszthetett volna, hogy a lépcsıket kettesével szedve rohanjak fel az emeletre, mégis ott tartott. Mintha megállt volna a szívem! Olyan bénultan álltam, hogy a gyertyatartót is alig tudtam letenni a mellettem magasodó fiókos szekrényre. A porcelánkagyló felett, a csörgedezı víz alatt két kis kezet láttam. Ez volt minden. Két kicsi kéz – gyerekkezek. Nem tudom megmondani, kié volt. Nem, nem voltak levágva. Tisztán láttam ıket: csak két kis kéz, csuklóval együtt, utána azonban semmi. Fürgén mozogtak: mosakodtak. A víz nem folyt keresztül, hanem megtört rajtuk,

úgyhogy valódiak voltak. Rögtön tudtam, hogy egy kislányé, mert egész másképp mossák a lányok a kezüket, mint a fiúk. Nem tudnám megmondani, mi a különbség, de nem lehet összetéveszteni. Ennyit láttam, amikor a gyertyám éktelen csörömpöléssel leesett a földre. Nem néztem oda, amikor letettem, mert a csapot figyeltem, s lebukfencezett a szekrény tetejérıl. A hirtelen támadt sötétségben, a csörgedezı víz mellett nehéz pillanatokat éltem át. Furcsa módon az volt az elsı gondolatom, hogy el kell zárnom a csapot, mielıtt elrohanok. Meg kellett tennem. Egy idı után összeszedtem minden bátorságomat, s egy feltörı zokogás kíséretében kinyújtottam a kezem és elzártam. Aztán kiszaladtam a kamrából. Közeledett a hajnal. Amint vörösödni kezdett az ég alja, megmosakodtam, felöltöztem és lementem a földszintre. A kamraajtóban találtam Mrs. Carkeeket, szintén ruhában, kezében a gyertyatartómmal. – Ó, hát megtalálta! – kiáltottam. Találkozott a tekintetünk. Látszott rajta, hogy azt szeretné, ha én kezdeném, én pedig rögtön úgy döntöttem, hogy kiszedem belıle az igazságot. – Maga tudott az egészrıl. Azért tömítette el a víztartályt. – Hát látta…? – kérdezte. – Igen, igen. És mindent el kell mondania, bármilyen borzalomról legyen is szó. Gyilkosság… történt? – Az Isten szerelmére, kisasszony, hogy gondolhat ilyen szörnyőséget?! – Mosta a kezeit… – Ó, mindig azt csinálja, szegény kis drágaságom… Dehogy gyilkosság! Az én drága kis Margaretem a légynek sem tudott volna ártani. – Margaret? – Ó, hétéves korában meghalt. Kendall úr egyetlen lánya volt… s annak is húsz éve már. Én ápoltam… torokgyíkja volt,

lenn kapta el a faluban. – De honnan tudja, hogy ı az? – Azok a kezek… hogy is téveszthetném össze, annyi ápolás után? – De miért mossa ıket? – Tudja, kisasszony, mindig is finnyás gyerek volt… és ez a sok házimunka… Mély levegıt vettem. – Azt akarja mondani, hogy ezt a rengeteg házimunkát… – Egy pillanatra elhallgattam. – Szóval mindvégig ı gondoskodott rólam? Mrs. Carkeek állta a tekintetemet. – Hát ki más, kisasszony? – Szegénykém! – Nos – mondta, köténye szélével a gyertyatartót tisztogatva –, nagyon örülök, hogy így látja a dolgot. Igazán nincs itt mitıl félni, nem igaz? – nézett rám várakozón. – Szerintem magát szereti, kisasszony. Ha belegondolok, mit mővelt a többiekkel! – Többiekkel?! – A többi bérlıvel, kisasszony – azokkal, akik maga elıtt érkeztek. – Baj volt velük? – Borzalmasak voltak. Hosking gazda nem mesélte magának? Mind rettegtek, egytıl egyig, s mindig jobban, mint az elızı. – És mit csináltak? Ittak? – Igen, kisasszony, néhányan ittak. Ott volt például az ırnagy… valósággal beleırült, egy szál hálóingben rohangált a völgyben. Ó, botrányos volt! A felesége is ivott – már ha egyáltalán a felesége volt az a nı. Gondoljon csak bele, hogy az a szerencsétlen gyerek még most is állandóan takarít a mocskos dolgaik után! Végigfutott a hideg a hátamon. – És ez még nem is a legrosszabb, kisasszony… messze

nem a legrosszabb. Lakott itt egy pár – a gyarmatokról jöttek, legalábbis azt mondták. Volt két gyerekük, egy fiú meg egy kislány. Az idısebb alig volt hatéves. Szegény csöppségek! – Miért, mi történt velük? – Verték ıket, kisasszony, beleborzongana, ha tudná, és azt hiszem, éheztették és kínozták is ıket. Azt mondják, még a fıúton is hallatszott a sikításuk, pedig az legalább fél mérföld! Néha napokra bezárták ıket, élelem nélkül. De azt hiszem, Margaret kisasszony valahogy tudott nekik ennivalót vinni. Ó, szinte magam elıtt látom, ahogy az ajtóhoz kúszik és vigasztalja ıket. – De ki tudja, lehet, hogy nem is mutatkozott, amíg ezek a borzalmas emberek itt laktak, hanem elmenekült, míg el nem költöztek innen. – Nem ismeri ıt, kisasszony! Sokkal bátrabb ı annál. Egy oroszlánnal is szembeszállna. Mindvégig itt volt, s még belegondolni is rossz, hogy az az ártatlan kis teremtés milyen szörnyőségeket láthatott meg hallhatott! Volt egy másik pár… – folytatta volna Mrs. Carkeek, de beléfojtottam a szót. – Hallgasson már, különben sosem lesz nyugtom ebben a házban! – De ugye nem megy el, kisasszony? Magát szereti, tudom, hogy szereti. És gondoljon arra, hogy mi jöhet maga után, miféle újabb bérlı. İ ugyanis nem mehet el innen. Itt van, amióta az apja eladta a házat. Nem sokkal késıbb ı is meghalt. Maga sem mehet el! Bár akkorra eldöntöttem, hogy költözöm, egyszerre gyengének éreztem az elhatározásom. – Végül is nincs mitıl félnem – feleltem. – Errıl van szó, kisasszony – az égvilágon semmitıl. Nem is hinném, hogy ez az egész olyan szokatlan lenne. Édesanyám is számtalan olyan tanyaházról mesélt, ahol minden éjjel felsöpörték az összes szobát, felsúrolták a padlót és elmosták az edényeket, pedig a szolgálók végig aludtak. Legtöbbször a

tündéreknek tulajdonítják e tetteket, de mi már tudjuk, kisasszony, mi már tudjuk a titkot és meg is ırizzük, és nyugodtan alszunk, s ha bármi zajt hallunk, csak annyit mondunk, Isten áldja a gyermeket – s nyugodtan hajtjuk álomra a fejünket… – Mrs. Carkeek – szakítottam félbe csak egy feltétellel maradok. – És mi lenne az? – Hagyja, hogy megcsókoljam. – Ó, drágaságom! – örvendezett az asszony, miközben összeölelkeztünk. Amióta megismertem, még soha nem engedett ilyen közel magához. Három évet töltöttem Tresillackban, s Mrs. Carkeek mindvégig velem maradt és ırizte a titkot. Bátran állíthatom, hogy nem sok nınek lehetett része olyan szeretetben, mint nekünk azalatt a három év alatt. Megédesítette az életemet: az ágyam szinte magához ölelt, az asztalom valóságos bıségszaruvá vált, nyáron rám mosolyogtak a virágok, ha elmentem mellettük, télen pedig életben tartotta a tüzet és velem gyönyörködött benne. Hogy miért hagytam ott Tresillackot? A három év leteltével, egy nap Hosking gazda közölte velem, hogy eladta a házat. El kellett adnia, a vevı ugyanis egy bizonyos Kendall ezredes volt, az egykori földbirtokos öccse. – Házasember? – kérdeztem Hoskingot. – Igen, kisasszony, hat gyerekük van. Még életében nem látott olyan gyönyörő csöppségeket, az anyjuk pedig jóravaló asszony. Kendall ezredes is itt nıtt fel. – Értem. Ezért érzi úgy, hogy el kell adnia? – Azonkívül jó árat kínál érte. Nem szabad azt gondolnia, hogy a pénzért teszem. Így is nagyon sajnálom… – Hogy el kell küldenie? Nem haragszom, Mr. Hosking, helyesen cselekszik. Mivel Mrs. Carkeek maradhatott, mindenki jól járt – kivéve

talán engem, akinek nem maradt hely a házban. – İ, mármint Margaret is boldog lesz az unokatestvéreivel – nyugtatgattam az asszonyt. – Ó, igen, kisasszony, biztosan nagyon boldog lesz – helyeselt ı is. Amikor eljött az ideje, összecsomagoltam a holmimat és próbáltam vidám maradni. De ahogy az utolsó reggel az összes bıröndöm ott tornyosult a hallban, valami ürüggyel felküldtem Mrs. Carkeeket az emeletre, én pedig bementem a kamrába. – Margaret! – suttogtam. Semmi válasz. Nem is reméltem, de mégis megpróbáltam újra, s kinyújtott kézzel, csukott szemmel újra azt suttogtam: – Margaret! S az életemre esküszöm, hogy egy pillanatra a kezembe csúsztatta a két kis kezét.

ANTHONY BERKELEY

Törvényen kívül Egy pillanatig feszült csend ülte meg az ütött-kopott szobát. Smith óvatosan odébb húzta a függönyt s tovább fürkészte az alatta elterülı utcát. Pat O’Donnell csendben, húsos, fonnyadt száját nyitva felejtve figyelte az asztaltól. A veszély elsı sugallatára megrettent Müller még mindig a fal mellett kucorgott, s szíve hevesen kalapált. Végül O’Donnell törte meg a csendet: – Na? – Smith félig felé fordult: – Hekusok. Megtaláltak minket – közölte szenvtelenül. Müller szíve nagyot dobbant, s szeme az asztalon halmozódó ezüstre tévedt. Alig beszélt angolul, de tudta, hogy a „hekus” rendırt jelent. – Az ördöggel cimborálnak. Hitted volna? – jegyezte meg Pat, miközben szemmel láthatóan igyekezett magára erıltetni Smith higgadtságát. Feltápászkodott a székbıl és odament az ablakhoz. Smith odaengedte, hogy ı is kinézhessen. – Látod azt a kopót, amelyik a kapualjban dekkol? Már legalább egy órája ott lapít és a házat figyeli. Eddig nem szóltam, mert nem voltam biztos benne. De most már az vagyok. – Smith sápadt, már-már aszkétikus arca teljesen kipirult, halványkék, enyhén kidülledt szeme fényesen csillogott a cvikkere mögött, mintha örömmámorban úszott volna. – És mitıl lettél egyszerre olyan biztos benne? – Mert odabiccentett néhány disznónak, azok meg bementek a szomszéd trafikoshoz. Egy másik pár meg a sikátorban tőnt fel. Lefogadom, hogy hátul is vannak néhányan. A fenébe is,

legalább egy tucatnyian lehetnek. Bekerítettek minket. – A szentségit! – kiáltott fel O’Donnell, furcsa krákogással a hangjában. – Elég szar a helyzet. Habár Müller félt Smithtıl, az ajkára toluló kíváncsiság legyızte rettegését: – Bekerítettek? Ach, mein Gott, was ist denn los? – Eh, hagyd abba ezt az érthetetlen karattyolást! – förmedt rá dühösen O’Donnell. Dühe a félelmébıl fakadt, de Müller ezt nem tudta, s könnyek szöktek a szemébe. Ha már Pat is így beszél vele, tényleg nincs kire számítania. – Egy tucatnyian? – dörmögte O’Donnell. – Miért küldenének egy tucatnyit, Smithy? – Mert engem ismernek – felelte különös büszkeséggel. – Ja, meg engem is. – Hangjából úgy tőnt, mintha „ismertségük” egyfajta vigaszt nyújtott volna számára. – Egy biztos: nagy kár, hogy nálunk van a cucc. Le fog buktatni minket. Jobb lett volna, ha Aylshamnél hagyjuk a garázsban. – Mindent tudnak Aylshamrıl – torkollta le Smith megvetıen –, különben nem találtak volna itt ránk. Lefogadom, hogy mostanra a kocsit is azonosították. O’Donnell csüggedten bámult lefelé az utcára. – Teljesen szar a helyzet. Gızöm sincs, mit csinálhatnánk, most, hogy körülvették a házat. – Smith arca ismét lángba borult: – A fenébe is, még nem kaptak el minket! – Ez igen, ezt már szeretem! – lelkendezett O’Donnell. – Egy biztos: ha valami kihúzhat minket ebbıl a slamasztikából, az a te lángelméd! – Lássuk csak! Smith lehajtott fejjel fel-alá kezdett sétálni a parányi szobában. Müller rémült szemekkel figyelte a fal mellıl. Természetesen a körülöttük gyülekezı nyomozóktól is rettegett, de mostanra már sokkal inkább Smithtıl félt. Smith maga volt az ördög: rideg, könyörtelen vadállat. Még most is

remegett a gondolattól, milyen hidegvérrel lıtt rá tegnap arra a férfira, aki azon az elhagyott úton megpróbálta feltartóztatni ıket. Csupán az isteni gondviselésnek köszönhetı, hogy a lövés célt tévesztett, és a rendır végül életben maradt. Müller lopva letörölte a homlokán gyöngyözı hideg verítéket. Miért is került kapcsolatba ezekkel a borzalmas fickókkal? És vajon tényleg csak múlt éjjel történt, hogy Pat az éhhalál szélén, félig átfagyva összeszedte az utcán és elvitte egy főtött kocsmába, kolbászt, sonkás zsemlét és sört vett neki, s közben kedélyesen áradozott egy remek munkáról és a rengeteg pénzrıl, amelyet egy kis csekélységgel, igazán csekélységgel megkereshet? Müller szinte semmit sem értett az egészbıl, de rögtön tudta, hogy Pat a legfinomabb, legnemesebb, legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkozott. Sohasem fordult meg a fejében, hogy ne bízzon az ilyenekben. Még akkor sem, amikor két órával késıbb, rémülten és hitetlenkedve felfogta, mit is kell csinálnia, még akkor sem Smith fenyegetése miatt, hanem Pat kérlelésére egyezett bele, hogy félelemtıl remegı lábakkal bemásszon a cseppnyi ablakon – ahol még a szikár Smith sem fért volna be – és belülrıl kinyissa nekik az ajtót. Így került az a halom ezüst az asztalra. Müller tisztában volt vele, hogy a kupac egy része Smith rideg méltányosságának köszönhetıen ıt illeti, de ı már nem akarta. Már semmit sem akart, csak hogy biztonságban kikerülhessen ebbıl a szörnyő házból és soha többé ne lássa Smitht és O’Donnellt. Ismét megtörölte a homlokát, s közben a napsütötte kis Ehrensdorfra gondolt, ott a Rajna partján, no meg Lisára, aki olyan megértıen fogadta a nagyszerő tervet, hogy Londonban próbáljon szerencsét. İrültség volt otthagyni ıket. Londonban nem volt szükség német pincérekre. Vajon viszontlátja még az otthonát? Remegett. Müller nem volt bátor alkat. Smith és O’Donnell eközben fojtott hangon tanácskozott, s

Pat sőrőn bólogatott hatalmas fejével. – Keresztül a szobán, balra le – bólintott ismét –, ki az ablakon, leugrunk az udvarra, keresztülfutunk rajta és átmászunk a falon az ácstelepre, majd halálos nyugalommal kisétálunk a fıkapun. Értem, mit akarsz. Egy biztos: remek fickó vagy, Smithy, te vagy az én emberem. Fogalmam sem volt errıl az útról. És végig én menjek elöl? – Te, aztán Müller, én pedig hátulról fedezlek titeket. Ugyanúgy felelsz érte, mint magadért. – Ne aggódj, vigyázok rá. A kis Fritz tudja, hogy nem hagynám cserben, ugye, kis Fritzem? – A menekülés reménye előzte a hatalmas ember minden csüggedését, s a régi magabiztossággal vigyorgott Müllerre. Müller megpróbált visszamosolyogni, de a szája nem engedelmeskedett. – Gyerünk már, Pat! – türelmetlenkedett Smith. O’Donnell az ajtóhoz lopakodott. Óvatosan kinyitotta, kikémlelt a lépcsıházba, majd a válla felett hátrabiccentett. Müller rémült pillantással engedelmeskedett a Smith kezében megvillanó revolver intésének és beállt Pat mögé. Szíve fájdalmasan kalapált, de most már reménykedett. Smith csalhatatlan volt: biztosan sikerül megszökniük, aztán a nagy kavarodásban majd egyszerően meglép tılük, talál tisztességes munkát és elfelejti ezt az egész szörnyőséget. Pat megindult elıtte a lépcsın… Aztán mintha minden egy pillanat alatt történt volna. O’Donnell hirtelen felkiáltott: – Itt van egy! Vissza! Menjetek vissza! – A fejvesztett rohanásban Müllert és Smitht is magával sodorta a szobába, majd becsapta az ajtót maga mögött. – Miért nem lıttél, te szerencsétlen?! – támadt rá Smith. – Kijuthattunk volna, így viszont riasztottuk ıket! – Ugyan már, ne beszélj marhaságokat! – zihált O’Donnell. – Nem te magad mondtad, hogy körülvették a házat?

– Talán kitörhettünk volna, ha van egy kis vér a pucádban! Nálad van a stukkered vagy nem? – O’Donnell kihúzta a revolverét a zsebébıl. – Na, miért nem lıttél? – Mi, arra a hekusra? – Naná, ki másra! – Hah – nevetett fel O’Donnell nyugtalanul. – Ne beszélj ostobaságokat, Smithy fiú. Pontosan tudod, hogy te sem használtad volna. Egy biztos: mindnyájan lógnánk, ha megtennénk. Magad is tudod, hogy ha lelınénk egy hekust, egy perc nyugtuk sem lenne, míg fel nem kötnek minket. …Oh, már értem, mire gondolsz! Csak el akarnád ijeszteni ıket a stukkerrel, hogy el tudjunk rohanni mellettük és ki az ablakon. – Nem éppen – vicsorgott Smith. – Ha én egy kopóra emelem a stukkerem, azért lövök, hogy megöljem. O’Donnell meglepetésében nevetséges képet vágott. – De hát ez ırültség! Ha rajtad múlik, mindnyájan lógni fogunk! – Csak nem félsz, Pat? – gúnyolta Smith. – Hidd el nekem, jobban teszed, ha a fejedbe vésed, amit mondok – felelte hevesen O’Donnell. – Akár félek, akár nem, ırültség csak úgy lövöldözni. Talán ki tudunk törni, talán nem, de mi az a pár év az életedbıl ahhoz képest, ha az egészet elveszíted? Legyen eszed, Smithy! – Felılem azt csinálsz, amit akarsz, de én nem fogok a börtönben megrohadni. – Smith máskor fagyos, kék szemében elszánt tőz lobogott. – Elsıként megyek a pokolba, de azok közül a disznók közül is elkísérnek néhányan! – İrültség – mormolta O’Donnell és elfordult tıle. – Majd megjön az eszed, ha itt lesz az ideje. Müller eközben merev arccal és vacogó fogakkal kuporgott a sarokban heverı matracon. Smith puszta tekintete is elég lett volna számára – az imént hallott beszélgetés csak tovább fokozta félelmét. Smith rendıröket akart gyilkolni. Ha megteszi, mindnyájukat felakasztják. Kétségbeesetten

imádkozni kezdett, hogy Smith valami csoda folytán meghaljon, mielıtt alkalma lenne rendırökre lıni. Még két perc sem telt el azóta, hogy visszabukdácsoltak a szobába, O’Donnell már esedezve nézett társára. – Akkor gyerünk, Pat – mondta Smith merev, szinte lenézı mosollyal. – Én még nem adtam fel. Ha nem mersz szembenézni a hekusokkal odalenn, van egy másik út a tetın keresztül – persze csak ha nincs tériszonyod. – Van – nyelte le O’Donnell a kötekedést, mintha észre sem vette volna. – Micsoda remek fickó vagy! Mutasd az utat, mi meg a kis Fritzcel szorosan ott leszünk a nyomodban. – Gyerünk, Müller! – parancsolta kurtán Smith, a kétségbeesés azonban felbátorította a megrettent németet: – Nein, nein – motyogta összetörtén. – Ich kann nicht. Ich habe Frucht. – Mit mondott? – kérdezte O’Donnell gyanakodva. – Hogy nem akar jönni. – Oh, hallgass ide, kis Fritzem. Egy biztos: én nem lennék… – Hagyd! – szakította félbe Smith. – Ha nem akar jönni, itt kell hagynunk. Megvolt a lehetısége, hogy velünk jöjjön. Gyerünk! Müller szinte felzokogott örömében. Itt fogják hagyni! Végre megszabadul ettıl a rettenetes Smithtıl! Semmi más nem érdekelte. „Munkaadói” már az ajtónál jártak, Smith már nyújtotta is kezét a kilincs felé, amikor valaki kívülrıl rázni kezdte s az ajtón dörömbölve érdes hangon bekiáltott: – A törvény nevében kinyitni! A pillanatnyi néma csendben a két férfi hátrahúzódott az ajtótól. Aztán a rendırök ismét rángatni kezdték a kilincset, de hiába, mert Smith három perccel azelıtt ráfordította a kulcsot. Aztán az érdes hang ismét azt követelte, hogy nyissák ki az ajtót. Smith és O’Donnell egymásra nézett. Smith lassan felemelte a revolverét. Müller a matracon lapított.

– Ne lıj, Smithy! – suttogta O’Donnell türelmetlenül. – İrültség! Tudod, hogy ırültség! – De nem próbálta visszatartani, Smith pedig kikiáltott: – Hé, te, kotródj az ajtóból vagy kinyírlak! O’Donnell arca eltorzult a kétségbeeséstıl. – Mindnyájunkat felakasztanak! – motyogta. – Smithy! Müller az öklét harapdálta s mereven nézte az ajtónak szegezett revolvert. Már az is megfordult a fejében, hogy talán Smithre veti magát, de biztos volt benne, hogy ıt lıné le elıször, úgyhogy inkább tovább reszketett a matracon. A pillanatnyi csend mintha órákig tartott volna. Aztán az ajtó túloldalán ismét megszólalt az érdes hang: – Smith és O’Donnell! Jöjjenek ki azonnal! Magukat akarom! Smith keze megmoccant a ravaszon. O’Donnell mozdulatlanul bámulta, mintha kábulatba esett volna, Müller pedig felkiáltott: – Nicht schiessen! Nicht schiessen! Smith tüzelt. Az ajtó túloldaláról fájdalmas nyögés, majd tompa puffanások hallatszottak, ahogy a lelıtt rendır legurult a lépcsın. – Du lieber Gott! – nyöszörögte Müller, O’Donnell arca pedig rángatózott az idegességtıl: – Jézusnak szent anyja, kegyelmezz nekünk – motyogta. – Kinyírtad, Smithy. – Igen – nyugtázta Smith. – Kinyírtam. És ez csak az elsı volt. A szentségit, megmutatom ezeknek a kutyáknak! – Odasétált az ablakhoz és kinézett. – Egyet sem látok – jelentette be rideg diadallal. – Úgy látszik, megjött az eszük. – Hát, most már nyakig benne vagyunk – sóhajtotta O’Donnell. Müllerrel a legkevésbé sem foglalkoztak. A lépcsıházból dübörgı lépések hallatszottak. – Azt akarják, hogy kinyírjuk ıket? – dühöngött O’Donnell.

– Megkaphatják, a szentségit! – Örömmel hallom, hogy ismét a régi vagy, Pat – nevetett fel Smith. Megint dörömböltek az ajtón és felszólították ıket, hogy nyissák ki. – Weg! Weg! – ordította Müller magából kikelten. – Félre, vagy… – de Smith rávillanó revolvere beléfojtotta a szót, s inkább visszagyömöszölte az öklét a szájába. – Azonnal nyissák ki az ajtót! Gyerünk! O’Donnell hanyag nevetéssel tolta félre Smitht: – Egy biztos: ettıl már csak jobb jöhet! Ez a disznó az enyém! – Ach, nein! Nein! – könyörgött Müller. – Nicht schiessen! O’Donnell mind a hat golyót kilıtte, ugyanennyi helyen szétforgácsolva az ajtót. De ezúttal nem hallatszott nyögés a túloldalról. – Félreállt – suttogta Smith. A lépcsıházban valaki lopva lefelé igyekezett. – Félre az útból, Pat – sziszegte Smith, majd elfordította a kulcsot, kivágta az ajtót és kihajolt a folyosóra. Két lövés dördült a fegyverébıl, s ezúttal felhangzottak a fájdalmas kiáltások és egy nehéz puffanás. Smith visszaugrott a szobába és becsapta az ajtót. – El akart futni a rohadék, de elkaptam. – Kemény fickó vagy, Smithy! – kiáltotta vadul O’Donnell. – Ez lecsendesíti ıket egy idıre – felelte nyugodt hangon Smith. Újra töltötték a fegyvereiket. Müller reszketve figyelte ıket a sarokból. Nem mert megszólalni, még moccanni is alig. A másik kettı már teljesen elvesztette az eszét. Gyilkoltak, s a gyilkolás borzalmas öröme a hatalmukba kerítette ıket. Smithen, az igazi bőnözın, a társadalom esküdt ellenségén mindez csupán a szemében lobogó ırült tőzön látszott, O’Donnellnek viszont egész

majomszerő ábrázata és esetlen alakja primitív szintre süllyedt. Smith olyan kínos pontossággal ölt, ahogy elegáns, kék szerzsöltönyét kefélgette, a másik viszont teljesen megvadult. Müller meg volt róla gyızıdve, bármelyik pillanatban úgy dönthet valamelyik, hogy belé is golyót ereszt. Összébb húzta magát a sarokban. O’Donnell meglobogtatta a feje felett az újratöltött fegyvert: – Most mit csináljunk, Smithykém? Csak egy szavadba kerül, és megteszem! Már alig várom, hogy megint lıhessem ıket. – Megint megpróbáljuk a tetıt – felelte Smith. – Ez az, a tetı! De ezúttal ne hagyjuk, hogy megpróbáljanak megállítani minket, vagy valaki még rosszabbul jár. Menj elıre, barátom! Smith kinyitotta az ajtót, s a két férfi kiment. Müller megkönnyebbülten felsóhajtott. Teljesen megfeledkeztek róla. Még csak rá sem néztek. Menjenek a tetıre vagy akárhová, s végül talán még ı is elinalhat. Lassan az ajtóhoz kúszott. A következı pillanatban lövés hallatszott, aztán újabbak dördültek. Müller visszarohant a sarokba, miközben Smith és O’Donnell hanyatt-homlok bukdácsolt vissza a szobába, bevágva az ajtót. – Hitted volna, hogy ez lesz belıle? – kérdezte O’Donnell felháborodva. – Ezek lınek ránk, meg akarnak ölni minket! Mocskos disznók, hogy merészelik? Smith szaporán kapkodta a levegıt, szeme lángolt. – Majd megmutatom én nekik, a szentségit! – lihegte. – Ezek nem tudják, kivel állnak szemben! Pat, figyeld a lépcsıházat! – Nyugodt lehetsz, szétlövöm az orrát annak, aki ki meri dugni a lépcsıfordulóból! – kiáltotta O’Donnell és elhelyezkedett az ajtónál. – Mit akarsz tenni, Smithykém,

drágám? – Kezelésbe veszem azokat a disznókat az utcán – felelte, majd odakúszott az ablakhoz és várta a következı áldozatot. Egy-két percig csupán O’Donnell zihálása és Müller szaggatott zokogása törte meg a csendet. A kis német minden erıfeszítése ellenére sem tudott úrrá lenni rettegésén. Smith meg sem moccant és nem csapott zajt. Revolvere csövét kidugta a résnyire nyitott ablak alján és türelmesen várta, hogy ismét gyilkolhasson. Egyszer csak lıtt, majd röviden káromkodott: – A fenébe, nem talált! Aztán rövid szünet, majd újabb lövés dördült, utána pedig éles üvegcsörömpölés hallatszott. – A szentségit! – kiáltotta O’Donnell. – Ez te voltál? – Nem. Már a szemközti házból is lınek minket. – És ezt csak most mondod? Mire vársz, pörkölj oda a mocskos disznóknak! Onnan könnyen eltalálhatnak minket. – Elıbb hadd nézzem meg, melyik ablakból lınek – dünnyögte Smith. Egy újabb lövés betörte az ablakot, mire Müller rettegı sikoly mellett a földre lapult. Smith meg sem rezzent, pedig épp a feje felett süvített el a golyó. Hat lövést adott le gyors egymásutánban, melyek után üveg záporozott az utca kövére. – Eltaláltál valakit, Smithy? – kérdezte buzgón O’Donnell. – Nem tudom. De láttam, melyik ablakból lınek. Nem sokat hagytam belıle. – Smith fagyos, monoton hangja mintha a pokolból hangzott volna. Kiürült revolverét a földre dobta és másikat húzott elı a zsebébıl. – Remek fickó! – lelkendezett O’Donnell, majd lekiáltott a lépcsıházba: – Hé! Gyertek fel, ha mertek! Bújjatok elı, hadd lıjem szét az undorító pofátokat! – Dobja el a fegyvert és jöjjön le! – válaszolta egy hang a lépcsıfordulóból. – Maga még megúszhatja, O’Donnell. Tudjuk, hogy nem maga gyilkolt. Jobban teszi, ha menti a

bırét, amíg mentheti. Elıbb-utóbb úgyis elkapjuk magát meg Smitht, és ez a huzavona nem javít a helyzetén. Ne csináljon ırültséget! – Maga az ırült, ha azt hiszi, hogy ilyen dumával meg tud hatni – harsogta O’Donnell. – Csak bújjon elı a sarokból és szerezze meg nekem azt az örömöt, hogy szétlıhetem azt az undorító pofáját! – Dobja le a fegyvert a lépcsın és jöjjön ide, akkor megígérem, hogy mindent megteszek magáért! Ennyit segíthetek. O’Donnel kikerekedett szemekkel pillantott a társára. – És a barátomért is megtesz mindent? – Smithért? Nem, sajnálom. İ túl messzire ment. – Igen? Hát akkor ide hallgasson, Mr. Lapító Hekus! Én vele tartok! Vagy mindkettınkkel végeznek, vagy egyikünkkel sem! Ezúttal nem jött válasz. – Remek fickó vagy, Pat – mosolygott Smith, O’Donnell pedig úgy elpirult, mint egy kislány. – Egy biztos: sohasem hagynálak cserben ilyen fattyak kedvéért, Smithykém – motyogta, s érzelmei megerısítéseként eleresztett egy sorozatot a lépcsıházra. Szinte ugyanabban a pillanatban Smith fegyvere is eldördült. – Megugrasztottam, a szentségit! – nevetgélt Smith. – Pat, gyere ide egy kicsit! O’Donnell odament és lekuporodott mellé. Smith orrával az utca vége felé bökött. Hangjában határtalan büszkeség érzıdött: – Látod azt a tömeget? Legalább egy tucat hekus van ott, nem beszélve a többirıl, akiket nem látunk. Jó kis fejtörést okozunk nekik. – És még mennyit fogunk! – lelkendezett O’Donnell. – Egy biztos: keményen megküzdünk velük. – Ezzel visszasietett a

helyére. Miközben keresztülment a szobán, Smith – anélkül, hogy hátranézett volna – megszólalt: – Hé, Müller, vagy ahogy éppen hívnak, gyere ide és tölts újra nekem! – Majd kihúzott egy marék golyót a zsebébıl és az üres revolver mellé szórta a padlóra. Müller négykézláb odakúszott mellé s remegı kézzel elkezdte belegyömöszölni a golyókat a tárba. Smith ekkor újra lıtt. – Eltaláltam! – kiáltotta. – Tisztán eltaláltam, összeesett az úton! A szentségit, még mozog! Próbálsz odébb kúszni, mi? – Ach, Gott, nein! – remegett Müller, miközben Smith rideg kegyetlenséggel az egész tárát a sebesülten fekvı rendırbe ürítette. Smith továbbra is az utcát bámulta, miközben sürgetı kézzel hátranyúlt az újra töltött fegyverért, Müller azonban görcsös lendülettel hátraugrott, s a revolverrel a kezében felegyenesedett. – Nein! – kiabálta vadul. – Nein! Én nem adni neked! Smith hátrafordult és Müllerre bámult. A kék szempárban tomboló rideg kegyetlenség láttán a kis németnek inába szállt a bátorsága, de kétségbeesése erıt kölcsönzött neki. Tudta, hogy ha most visszaadja a fegyvert, az elsı golyó az övé lesz. – Add ide azt a pisztolyt, te kis szemét – emelkedett fel Smith –, különben… Müller két lépést hátrált. A revolvert, remegı kezekkel ugyan, de határozottan Smithnek szegezte. – Nein, ich geb’ es nicht! – zokogta magából kikelve. – Elég férfiakat megöltél már. Nein, zurück, sonst… Vissza, vagy lelılek téged! Smith elszántan felé lépett: – Add ide azt a fegyvert, különben… – Ich schiesse! – üvöltötte Müller. – Lövök! O’Donnell döbbenten figyelt az ajtóból, Smith pedig, természetével ellentétben, megtorpant:

– Rendben van – mondta, s lehajolt az elıtte heverı üres revolverért. – Nein! Hagyd azt a stukkert! Smith dühösen nézett O’Donnellre: – Mire vársz?! Lıdd le ezt a kis patkányt! – Ne próbáld! – kiáltotta Müller, miközben majd’ elakadt a lélegzete. – Különben elıször én lövök le téged, Pat! Kérlek, fordulj vissza! – Esküszöm, én elhiszem, hogy megteszi – motyogta O’Donnell és félig elfordult. – A szentségit, ha te félsz… Egy pillanatig mozdulatlanul álltak, mint egy panoptikum viaszbábui: O’Donnell oldalra fordulva az ajtóban, Smith az ablakban kissé elıredılve, mintha támadni készülne, Müller pedig a szemközti falnál, félelemtıl és elszántságtól sápadt arccal, miközben fogalma sem volt, hogyan legyen úrra az általa teremtett helyzeten. Egy másodpercig így maradtak. Aztán Smith rárontott. Lövés dördült, s Smith a földre zuhant. Müllernek fogalma sem volt, mi késztette arra, hogy meghúzza a ravaszt. O’Donnell egy pillanatig döbbenten bámult, aztán vadul szitkozódni kezdett: – A szentségit! Kinyírtad! – Igen – felelte Müller. – Kinyírtam. – Furcsán nyugodtnak érezte magát, s egyáltalán nem félt O’Donnelltıl. – Most hagyj elmenni, kérlek. – Elmennél, te jöttment gyilkos! – ordította dühösen O’Donnell. – Azt hiszed, futni hagylak, miután lelıtted a legjobb embert, aki valaha élt a földön? Majd én megmutatom neked! – Akkor téged is kinyírlak. Ha közelebb jössz, lelılek. Dobd a stukkered a földre, kérlek! O’Donnell egy pillanatig viaskodott a bátorságával, ám a

Müllert hatalmába kerítı elszántság meghátrálásra kényszerítette, s komoran eldobta a revolverét. – No! – mondta Müller szenvtelenül. – Most menj hátrébb! O’Donnell a példaképét nemrég elhallgattató fegyver csöve elıl a lépcsıforduló felé hátrált, Müller pedig felvette az üres pisztolyokat. – Kidobom ıket az ablakon. Elég embert gyilkoltatok meg. Nem öltök meg többet. Aztán megyek. – Ó, ugyan már, kis Fritzem, nem tennél te olyat – siránkozott O’Donnell. – Csak nem dobod el azokat a stukkereket! Persze, menj, ha akarsz: én nem tartalak vissza. De a stukkereket hagyd itt nekem, különben biztos elkapnak. – Das ist mir gleich – felelte Müller és az ablakhoz sétált. Valami azonban arra késztette, hogy a válla felett hátranézzen. O’Donnell csendben rohant felé, ı pedig habozás nélkül lıtt. Müller meg sem állt, hogy szemügyre vegye a Smith holttestén keresztben fekvı O’Donnellt. Hidegvére azonban nem volt valódi: amint nem volt rá szüksége, gyorsan úrrá lett rajta a kétségbeesés. Egyetlen rögeszmés vágy hajtotta: mielıbb kikerülni abból a szörnyő szobából. A revolver még ott füstölgött a kezében, amikor lerohant a lépcsın. Félelemtıl eltompult agya fel sem fogta, hogy két embert megölt. Csak arra gondolt, hogy ismét szabad: megszabadult Smithtıl és a rendırségtıl. Hiszen elvégezte a rendırség munkáját helyettük. Ebbıl tudhatják, hogy ı nem bőnözı, hanem a barátjuk. Kirohant a bejárat lépcsıjére s revolverével diadalittasan integetett rendırbarátainak, hogy menjenek és nézzék meg, milyen nagy dolgot tett értük. A torkán érte a lövés. Ahogy összeroskadt, arcára végtelen meglepetés ült. Miért lıtték le a rendırbarátai, azok után, amit értük tett?

CHARLES D. HERIOT

Senki sincs itthon Maurice nem hívta. Hirtelen támadt az ötlet, hogy meglátogatja – a vágy, hogy felidézze élete egyik régi, örökre lezárult szakaszához tartozó érzelmeit. A vágy azonban nem volt tudatos: tulajdonképpen évekre visszamenıen sem tudott emlékezni, mikor jutott Maurice utoljára az eszébe. De éppen vidéken járt, s a helységnevek véletlenszerő asszociációja felhívta figyelmét barátja létezésére. Az elıtte álló hét mérföld kellemes sétának tőnt, feltéve hogy a végén a váratlan találkozás szívet melengetı tüzet éleszt. Elhanyagolta Maurice-t. Oxford után leveleztek, elıre egyeztetett idıpontokban együtt vacsoráztak, s két nyáron is együtt másztak hegyet a Dolomitokban. Aztán néhány megválaszolatlan levél, a házasság, a vélemények és tevékenységek különválása miatt hallgatás állt be közöttük. İ, Frank Hardwick tisztában volt vele, hogy Maurice Sault özvegyen maradt és egyedül él vidéken, hogy szegény és írásaival tartja el magát; ám élete, vágyai, eredményei és filozófiája már csupán egy lakcímet jelentettek Hardwick számára. İ maga sohasem bajlódott mentegetızéssel. A siker, még ha viszonylag jelentéktelen is, óhatatlanul megváltoztatja az ember életét, s a baráti körét szintén. A barátság változó érzelem, s hacsak a felek nem a tér vagy az idı azonos síkján mozognak, vagy szándékos – és bizonyos módon természetellenes – erıfeszítéseket nem tesznek fenntartására, nyomtalanul eltőnik, mintha egy másik dimenzióba kerülne. Maurice is így tőnt el, egészen ma reggelig, amikor Frank

maga elé képzelte azt a kellemes meglepetést, melyet váratlan látogatása okozna barátja számára. Megtudta, hogy Maurice egy régi iskolában lakik. Robusztus, kovakıbıl emelt épület sejlett fel elıtte, melyeket a negyvenes évek elején húztak fel a ma már nem létezı vidéki lakosság oktatására. Az erdıs dombokon felfelé kanyargó út egyre távolabb vitte a vasúttól, a távíróvezetéktıl és a falutól. Azt gondolta, ez is Maurice életét jelképezi. A szegénység vidéken elviselhetıbb volt – akár még kellemes is lehetett –, a kényelemtıl és az élet örömeitıl való szándékos visszavonulás azonban hanyatló elmeállapotról tanúskodott. Maurice sohasem lehetett olyan sikeres, mint ı. Másrészt viszont hallotta, hogy az „irodalmárok” rendkívül érzékenyek a zajra. Ez gyengeségnek számít. Az élet zajos manapság, s akik meghátrálnak és elmenekülnek elkerülhetetlen velejárói elıl, éppoly kerékkötıi a haladásnak, mint a „régi szép idıket” visszasíró konzervatívok és rögeszmés különcök. Mindemellett egyetlen sikeres íróról sem hallott még, aki így magába temetkezett volna. Hát Priestley, Bennett vagy, példának okáért, Shakespeare – aki, tudomása szerint, elıszeretettel mulatozott szerte Londonban – valaha is így viselkedett volna? Nem! Shakespeare szemmel láthatóan nem bánta a zajt maga körül. Nézd csak meg néhány darabját… Egy kapuhoz ért. Az utolsó tanya után füves ösvényben folytatódott az út: a kapun túl erdei és vörösfenyık között vezetett Maurice házához. A barnás kovakövekbıl épült, baljóslatú ház apró, négyzet alakú, kockarácsos ablakokkal várta. Egy tisztáson állt, s közvetlenül mögötte fákkal borított domboldal emelkedett. Bár a magányos, mogorva megjelenéső épületen egyetlen felesleges építészeti megoldás sem látszott, elsı pillantásra szegényesnek és mesterkéltnek tőnt. Frank úgy vélte, hogy Maurice nem csak szegény, de ırült is. Kíváncsi volt, milyen könyveket írhatott. Emlékezett rá, hogy Oxfordban írt néhány verset – azokat sem volt könnyő megérteni; utána

pedig egy életrajz valakirıl, amit ki akart venni a könyvtárból, de aztán megfeledkezett róla. Nem számít! Majd megkérdezi tıle: „Na és hogy megy az írás?” – vagy valami hasonló megfoghatatlant, és bízik benne, hogy úgyis zavaros információt kap. Biztos volt benne, hogy Maurice jóval izgatottabb lesz a múlt e váratlan betoppanásától, semhogy a jelennel foglalkozzon. Kopogott. Az ajtó festésre szorult volna. Leszedett három felpúposodott darabkát a középsı táblából és nézte, amint peregve a lépcsıre hullnak, majd kopogtatott. A zaj elnyelıdött. Legalább van bútora. Az üres házak kellemetlenül visszhangzanak. Átkozott Maurice! Miért nem nyit már ajtót?! Csak most vette észre, milyen várakozással jött keresztül az erdın. Számított az üdvözlésre, már eldöntötte magában, hogyan is lesz. Ehelyett ez a semmitmondó homlokzatú ház – és semmi válasz. Hátat fordított az ajtónak. A rendezetlen kertet körülvevı rozsdás, apró lyukú kerítés legfeljebb a fák ellen nyújthatott védelmet, a nyulak ellen aligha. A galambszürke égbolt mennydörgést sejtetett. Az ösvény ebbıl az irányból kellemesebbnek tőnt. De hogy úgy járja végig újra, hogy nem érte el a célját, hogy úgy menjen vissza a fák közé, hogy ez a ház szemtelenül öltse rá a nyelvét… Maurice-nak bent kell lennie! Megint bekopogott, ezúttal keményebben. Az üres házaknak saját személyiségük van, mint az utasításokat értetlenül figyelı szolgáknak, akik ostoba hallgatásukkal egy idı után ellenségesnek tőnnek. De ez a ház nem volt üres, érezte. Igaz, a függöny nélküli ablakok bántó ürességgel bámultak rá, de kopogásai visszhangja tele volt gúnyos sugallattal. Fülét az ajtóhoz szorítva ismét kopogott. Minden egyes hang egy-egy mozdulat ígéretével kecsegtetett. Lépés volt? Egy ajtó nyílott? Kezdték bosszantani a madarak, hogy zsivajuk miatt nem hallja Maurice érkezésének elsı zörejeit.

Még a napsütést is túl soknak érezte: látását és szaglását összezavarva a hallását is eltompítja. Kezdett haragudni Maurice-ra és a házra. Miért kellett neki ezen a forró napon végigjönnie ezen a hosszú úton, ehhez az egyébként nem üres – nem, határozottan nem, biztos volt benne –, csak tetszhalott házhoz?! Egy odafent, az emeleten horkoló alak sejlett fel elıtte. Alszik netán? Akkor sem váratná ilyen sokáig. İ aztán nem! Elképzelte, amint kényelmetlenül megfordul az ágyban, s fejét puha, meleg párnájába temetve próbál menekülni a zaj elıl. A World Today tanítását terjesztı misszionáriusnak képzelte magát, akinek egy makacs pogány akadt az útjába. De meg fogja téríteni! A zaj le fogja gyızni, lerombolja lázongó alvása bástyáit és megadásra kényszeríti. A kudarc lehetısége egy pillanatra annyira felbıszítette, hogy többszöri vad kopogtatásával valóságos por- és lepattogzott festékkoszorút font maga köré, mintegy megtestesítve dühét. Hátrébb lépett és szigorúan szemlélte az emeleti ablakokat. Mivel ez is hatástalan volt, körbejárta a házat. A kert és az erdı minden oldalról másnak tőnt. Nyugaton orgonaliget rejtett el egy kis zöldségeskertet, de a saláta térdig érı gazban nıtt, a sárgarépa, a hagyma és a krumpli pedig szokatlanul szabadon burjánzott, mintha csak a drótkerítés tartotta volna vissza attól, hogy a felkorbácsolt tengerhez hasonlóan betörjön a fák közé. Északon fiatal vörösfenyık hajoltak felé, s a szélben ringatózó lombjuk között elıelıbukkant a tőlevelekkel borított, meredek domboldal. A keleti oldalon gyönyörő kilátás várt rá. A szikrázó napsütésben nyugat felıl megvilágított tisztás mögött húzódott a völgy, ahonnan érkezett. A halványrózsaszín fátyolfelhıkkel árnyalt széles égbolt alatt eltörpült a táj tökéletes tisztasága, mintha véletlenül fordítva vett volna kezébe egy távcsövet, és azon keresztül szemlélte volna a látványt. Egy ideig még gyönyörködött a kilátásban, mielıtt a hátsó ajtóra terelıdött volna a figyelme.

Ekkor döbbent rá, hogy ostoba módon a leghosszabb utat választotta. A hátsó ajtótól nyílegyenes ösvény vezetett lefelé a dombon. A falubeliek nyilvánvalóan ezt használták – ezt az ajtón levı levélnyílás és a mellette kampón lógó tejeskanna is igazolta. A vereség kétségbeejtı érzésére öklével kezdte verni az ajtót. Aztán megvizsgálta a kannát. A tej meleg és savanyú volt. Az egész napsütéses délelıtt és viharos délután alatt ott lóghatott. A ház, minden sugallata és titokzatossága ellenére, hazudott. Senki sincs itthon. A biztos következtetés megnyugtatta. Dühe alábbhagyott. Megnézte az óráját és próbálta megbecsülni, mikorra ér vissza a faluba. A felhık félrehúzódtak, utat engedve a nap zavartalan fényáradatának. Nyugodt lesz az este. Az esıtıl lehőlt fák között kellemes lesz a séta visszafelé. Még egyszer, utoljára, már-már jókedvően rácsapott az ajtóra, majd elıredılt, hogy hátranyomja a levélnyílás fedelét és bekukucskáljon a résen. Amikor visszahúzta a kezét, a lepattanó rugó becsípte az ujját, de meghorzsolt bırével és megfeketedett körmével mit sem törıdött. A keskeny nyíláson át a mosókonyhába látott. Szemben a konyhába és a ház többi részébe nyíló ajtó, elıtte pedig Maurice rémülten bámuló, kidülledt szeme nézett rá. Nyelve püffedten, színtelenül lógott ki a szájából, mintha utolsó alkalommal gúnyolódni akart volna. Feje félrebillent, felfedve az ajtó feletti kampóról lelógatott, kétszer a nyakára tekert ruhaszárító kötelet. Nem. Most már valóban senki sincs itthon.

EDGAR ALLAN POE

Az árulkodó szív Igen!… Ideges, nagyon-nagyon ideges voltam és vagyok, de miért tartanak ırültnek? A betegség csak felfokozott állapotba hozta érzékeimet, de nem pusztította el… nem tompította el ıket. Fıleg a hallásom volt éles. Mindent hallottam a mennyben és a földön. Sok mindent a pokolból is. Hát hogy lennék én ırült? Hallgassanak! Inkább figyeljék, milyen egészségesen… milyen nyugodtan el tudom mesélni a történetet. Lehetetlen megmondani, hogyan jutott eszembe elıször, de amint befészkelte magát az agyamba, onnantól kezdve éjjelnappal kísértett. Semmi célom nem volt vele. Semmi okom nem volt rá. Imádtam az öreget. Sohasem ártott nekem. Soha meg nem bántott. Nem vágytam az aranyára. Azt hiszem, a szeme lehetett! Igen, az volt! Az egyik szeme egy keselyőére emlékeztetett: halványkék, rajta filmréteggel. Valahányszor rám nézett, meghőlt bennem a vér – így aztán lassan, nagyon lassan arra az elhatározásra jutottam, hogy megölöm az öreget, hogy örökre megszabaduljak a szemétıl. Hát ennyi a lényeg. Most ırültnek hisznek. Csakhogy az ırültek semmit sem tudnak. Bezzeg ha engem láttak volna! Látniuk kellett volna, milyen bölcsen… milyen óvatossággal… milyen elırelátással… milyen színleléssel láttam munkához! Sosem voltam olyan kedves az öreghez, mint az azt megelızı héten, hogy megöltem. Minden éjjel éjfél körül lenyomtam az ajtaja kilincsét és benyitottam hozzá – de ó, milyen finoman! S amikor már elég nagy volt a rés, hogy beférjen a fejem, bedugtam egy teljesen, teljesen lezárt lámpást, hogy semmi

fényt se adjon, aztán a fejemet is bedugtam. Ó, nevettek volna, ha látják, milyen ravaszul néztem be! Lassan mozogtam, nagyon, nagyon lassan, nehogy véletlenül megzavarjam az álmát. Egy óráig tartott, mire az egész fejemet annyira bedugtam a nyíláson, hogy lássam az ágyát. Hah! Láttak már valaha ırültet ilyen agyafúrtan cselekedni? Aztán amikor már teljesen bent volt a fejem, óvatosan felnyitottam a lámpás fedelét – ó, olyan óvatosan… óvatosan, mert csikorgott a pántja… Csak annyira nyitottam fel, hogy egy vékony fénysugár essen a keselyőszemre. És ezt tettem hét hosszú éjszakán keresztül… mindig pontban éjfélkor… De a szem mindig csukva volt, úgyhogy nem lehetett végrehajtani, mert nem az öregember zaklatott, hanem a Gonosz Szem. Aztán másnap reggel mindig bementem hozzá, bátran beszélgettem vele, szívélyes hangon a nevén szólítottam s megkérdeztem tıle, hogy aludt az éjszaka. Mint láthatják, nagyon gyanakvónak kellett volna lennie, hogy megsejtse: minden éjjel, pontban tizenkettıkor meglesem alvás közben. A nyolcadik éjszakán az addiginál is óvatosabban nyitottam ki az ajtót. Az óra percmutatója gyorsabban mozgott, mint a kezem. Azon az éjjelen éreztem elıször, micsoda erı, micsoda értelem lakozik bennem. Diadalittasságomat alig bírtam kordában tartani. A gondolattól, hogy ott vagyok és apránként kinyitom az ajtót, neki pedig sejtelme sincs titkos tetteimrıl, kuncognom kellett, s talán meghallott, mert hirtelen megfordult az ágyban, mintha felriadt volna. Most bizonyára azt hiszik, hogy visszahıköltem – de nem! Sötét volt, mint egy kút fenekén, az öreg ugyanis mindig gondosan bezárta a zsalukat a rablók ellen. Tudtam, hogy nem láthat semmit, úgyhogy tovább toltam befelé az ajtót. Bedugtam a fejem, s már éppen ki akartam nyitni a lámpás fedelét, amikor a hüvelykujjam megcsúszott a zárján, az öreg pedig felült az ágyában és felkiáltott: – Ki van ott?

Nem moccantam és nem is szóltam. Egy teljes órán keresztül egyetlen inam sem mozdult, de ıt sem hallottam visszafeküdni. Végig ülve maradt és figyelt – hallgatta a falban percegı szúkat, ahogy én is az elızı éjjeleken. Aztán fojtott nyögést hallottam – a halálos félelem nyögése volt. Nem a fájdalomé vagy a bánaté – ó, nem! A rettegéssel teli szív legmélyérıl felszakadó halk, fojtott nyögés volt. Jól ismertem ezt a hangot. Hosszú éjszakákon át, pontban éjfélkor, mikor mindenki más aludt, belılem is felszakadt, tovább mélyítve szörnyő félelmemet. Azt mondom, jól ismertem. Pontosan tudtam, mit érez az öreg, és sajnáltam, bár a szívem mélyén nevettem. Tudtam, hogy az elsı, apró nesz óta, miután megfordult az ágyban, végig ébren volt. Rettegése azóta egyfolytában nıtt. Hiába próbálta feleslegesnek nyilvánítani, képtelen volt rá. Egyre csak azt mondogatta magának: „semmiség, csak a szél fúj be a kéményen… csak egy egér szaladt keresztül a szobán”, vagy „csak egy tücsök ciripelt”. Igen, ezekkel próbálta nyugtatni magát, de mindhiába. Mindhiába, mert a Halál fekete árnyéka már rávetıdött, s kiszemelte áldozatát. A láthatatlan árnyék hatására érezte meg – bár nem láthatta és nem hallhatta –, hogy bent van a fejem a szobában. Miután már hosszú ideje türelmetlenül vártam, anélkül hogy hallottam volna lefeküdni, úgy döntöttem, nyitok egy kis rést – egy nagyon, nagyon kis rést a lámpás fedelén. El sem tudják képzelni, milyen óvatosan nyitottam ki, amíg egy pókfonálhoz hasonló hosszú, homályos fénysugár nem vetült a keselyőszemre. Nyitva volt… tágra, tágra nyitva… s miközben bámultam, egyre ádázabb lett. Tisztán láttam: a teljesen fakó kék szemre boruló förtelmes fátyol a csontvelımig hatolt. Az öreg arcából vagy testébıl semmi sem látszott, a fénysugarat ugyanis mármár ösztönösen éppen az átkozott pontra irányítottam. Mondtam már maguknak, hogy amit ırületnek vélnek, az

csupán az érzékszervek felfokozott állapota?… Egyszerre halk, fojtott, gyorsan ismétlıdı hangot hallottam, mintha egy gyapotba csavart óra lett volna. Azt a hangot is jól ismertem. Az öreg szívverése volt. Ez is fokozta a dühömet, ahogy a dobverés sarkallja bátorságra a katonákat. De még akkor is uralkodtam magamon és nem mozdultam. Levegıt is alig vettem. Rezdülés nélkül tartottam a lámpát. Kíváncsi voltam, milyen biztosan tudom a szemre irányítani a fényét. A szív pokoli zakatolása eközben egyre fokozódott. Minden pillanatban gyorsabb és hangosabb lett. Szörnyen félhetett az öreg! Mondom, minden pillanatban hangosabb lett!… Jól figyelnek? Mondtam már, hogy ideges vagyok, és tényleg az vagyok. Akkor, az éjszaka közepén, az öreg ház rémisztı csendjében a különös zaj féktelen rettegést és izgalmat váltott ki belılem. Mégis, még pár percig uralkodtam magamon és mozdulatlanul álltam. De a szívverés egyre hangosabb és hangosabb lett! Biztosra vettem, hogy fel fog robbanni. Ekkor egy új aggodalom kerített hatalmába: mi lesz, ha a szomszédok is meghallják? Ütött az öreg órája! Hangos kiáltással felnyitottam a lámpás fedelét és bent termettem a szobában. Egyszer kiáltott – csak egyszer. Egy pillanat alatt lerántottam a földre és ráhúztam a súlyos ágyat. Vidám mosollyal nyugtáztam, hogy eljutottam idáig. A tompa szívverés még percekig hallatszott. Ez azonban nem nyugtalanított: ezt már nem hallják a falon keresztül. Aztán hosszú idı múltán abbamaradt. Az öreg meghalt. Leemeltem róla az ágyat és megvizsgáltam a holttestet. Igen, halott volt, halott. A szívére tettem a kezem és hosszú percekig ott tartottam. Nem vert. Halott volt. Többé nem zaklat a szeme. Ha még mindig ırültnek hisznek, hát rögtön megváltoztatják a véleményüket, ha meghallják, milyen bölcs elıkészületeket tettem a holttest eltüntetésére. Közeledett a hajnal, ezért sietve, ám csendben dolgoztam. Elıször is feldaraboltam. Levágtam a fejét és a végtagjait.

Utána felszedtem három deszkát a szobája padlójából és az egészet beraktam a tartófák közé. Aztán visszaraktam a pallókat a helyükre, de olyan ügyesen, olyan ravaszul, hogy emberi szem semmit sem vehetett észre – még az övé sem! Semmit sem kellett kitisztítani… sehol sem maradt vérfolt. Annál sokkal körültekintıbb voltam! A kádba csurgott az összes, ha-ha! Mire minden munkával végeztem, négy óra volt – még mindig olyan sötét, mintha éjfél lenne. Amint az óra elütötte az egészet, kopogtattak az ajtón. Nyugodt szívvel mentem le ajtót nyitni – akkor már mi félnivalóm lett volna? Hárman jöttek be, s végtelenül nyájasan bemutatkoztak: rendırök voltak. Az egyik szomszéd kiáltást hallott, s mivel bőntényre gyanakodott, értesítette a rendırséget, s ıket (mármint a tiszteket) küldték ki, hogy kutassák át a helyszínt. Végig mosolyogtam – mitıl is kellett volna tartanom? Behívtam az urakat. Azt mondtam nekik, hogy én kiáltottam álmomban. Megemlítettem, hogy az öreg vidékre utazott. Körbevezettem ıket a házban. Mondtam, hogy kutassák át – kutassák át alaposan! Végül, hosszú idı után az ı szobájába vezettem ıket. Megmutattam a vagyonát – épségben, érintetlenül. Annyira biztos voltam a dolgomban, hogy székeket hoztam nekik, hogy ott pihenhessék ki a fáradalmaikat, én magam pedig fölényes gyızelmem tudatában olyan vakmerı voltam, hogy saját székemet éppen a hullát rejtı deszkákra tettem. A tisztek elégedettek voltak. A nyugalmam hengerelte le ıket. Rendkívül könnyedén viselkedtem. Üldögéltek és ismerıs dolgokról csevegtek, én pedig kedélyesen válaszolgattam nekik. De hamarosan éreztem, hogy elsápadok, s azt kívántam, bárcsak mennének. Fájt a fejem, s mintha csengett volna a fülem, de ık még mindig ott ültek és csevegtek. A csengés egyre tisztább lett: folytatódott és egyre tisztább lett… könnyedebben beszéltem, hogy megszabaduljak tıle, de

folytatódott és egyre határozottabbá vált… míg végül rá nem jöttem, hogy nem a fülemben cseng! Semmi kétség, hogy addigra falfehér lettem – de még gyorsabban és magasabb hangon beszéltem. A hang azonban tovább erısödött… s mit tehettem volna? Halk, fojtott, gyorsan ismétlıdı hang volt, mintha egy gyapotba csavart óra lett volna. Levegıért kapkodtam, a tisztek viszont nem hallották. Még gyorsabban és hevesebben beszéltem, de a hang egyre erısödött. Felkeltem s magas hangon, vad taglejtéssel vitáztam csekélységekrıl, de a hang egyre erısödött. Miért nem mennek már? Nehéz léptekkel róttam fel-alá a padlót, mintha már ırjöngtem volna a megjegyzéseiktıl, de a hang egyre erısödött. Ó, Istenem! Mit tehetnék? Tajtékzottam – tomboltam – szitkozódtam! Hintáztam a széken, húzgáltam a padlón, de a hang mindent túlharsogott és folyamatosan erısödött. Egyre hangosabb lett, hangosabb és hangosabb! Ezek meg még mindig mosolyogtak és csevegtek. Hogy lehet, hogy nem hallották? Szentséges Isten!… Nem, nem! Hallották!… Gyanakodtak!… Tudták!… Gúnyt őztek a rettegésembıl!… Ezt gondoltam, s most is ezt gondolom. De bármi jobb lett volna ennél a gyötrıdésnél! Bármi elviselhetıbb lett volna ennél a gúnyolódásnál! Nem tudtam tovább elviselni a tettetett mosolyukat! Úgy éreztem, hogy belehalok, ha nem ordíthatok!… És most… megint! Hallgassák! Egyre hangosabb! Hangosabb! Hangosabb! Hangosabb! – Gazemberek! – kiáltottam fel. – Ne kínozzanak tovább! Mindent beismerek!… Tépjék fel a deszkákat!… Itt, itt!… Ez a gusztustalan szíve verése!

EDGAR WALLACE

Hétfı – bosszúság May Antrim nem akarta elhinni, hogy civilizált világban ez megtörténhet. Hatalmas házuk teraszán járkált, s hátratett kézzel nézte Somerset legszebb völgyét. Csinos fejét enyhén oldalra döntötte, összevont szemöldöke kis zavarodottságot kölcsönzött bájos arcának. Hát minden odavan… Sommercourt… az otthoni farmok… a Curzon Street-i ház… a lovak… Elfojtotta a sírást, de dühös volt magára, hogy el kell fojtania. És mindezt miért? Mert John Antrim aláírt egy papírt… Azt hitte, ilyesmik csak a mesékben történnek. Apja szellemi képességeit sohasem vonta kétségbe. Mint mindenki más a megyében, ı is tudta, hogy gazdag, és semmitıl sem kell tartania. Aztán derült égbıl jött a villámcsapás. Nem tudta elhinni. Ekkor vette észre. Ott ült a kedvenc székében a terasz túlsó végén – amint meglátta csüggedt alakját, meggyorsította a lépteit. Apja halvány mosollyal nézett fel rá, amikor odaért hozzá, és a vállára tette a kezét. – Nos, May? Te is ezen töprengsz? – Próbálok – felelte a lány –, de nem tudom, hol kezdjem. Tudod, drága apám, én nem értek az üzlethez… – Ülj le – mondta az apja és helyet csinált maga mellett. – Mondok egy mesét. Ijesztıen hangzik, mi? Az egész március 18-án kezdıdött, amikor a Phoenician Prince gızhajó kifutott New Yorkból Southampton felé. A 18 000 tonnás hajó a párjával együtt a Balte testvérek, Septimus és Francis

irányítása alatt álló részvénytársaság tulajdona. – A mi Francisünké? – kérdezte a lány meglepetten. – A mi Francisünké – felelte John Antrim mogorván, majd folytatta. – A fedélzeten ötmilliót szállítottak brit, francia és olasz bankjegyekben. Az összeget az amerikai pénzpiacról vonták ki és a Londoni Angol-Amerikai Bankban kívánták elhelyezni. A bankjegyeket hat darab vízálló, légmentesen összeforrasztott bádogdobozba rakták, ezeket pedig vaskos faládákba helyezték. Az értékes rakományt a hajó bal oldali „G” fedélzetére, a páncélterembe vitték, melynek ajtaja egy kabinba nyílik. Különleges helyzetekben a szállásmester lakik itt, ezúttal azonban az egyik tulajdonos, Francis Balte is a hajón utazott, s tekintettel a fontos szállítmányra, ezúttal saját magának rendeztette be a kabint. Amikor ı nem tartózkodott benn, személyes inasa, Deverly foglalta el a helyét. Francis éjjel-nappal magánál tartotta a páncélterem kulcsát. 26-án éjszaka a pénztáros a szállított hatalmas összeggel kapcsolatos papírokat vitt Francisnek. İ kinyitotta a páncélterem ajtaját, a pénztáros ellenırizte a ládákat, majd visszazárták az ajtót. A kabinnak nem volt fürdıszobája, úgyhogy Balte egy hagyományos szobakádat használt, melyet az inasa vitt be neki minden este egy tucat törülközıvel együtt. Utóbbiakat állítólag arra használták, hogy a padlóra terítve megóvják a vadonatúj szınyeget – valójában inkább Mr. Balte kényelmét szolgálták. Az inas aztán késıbb visszament a kádért meg a törülközıkért, aznap este azonban csak hat törülközıt kapott vissza, a másik hatot ugyanis állítólag nem használták. May összevonta a szemöldökét. Mi köze a törülközıknek a meséhez? Apja bizonyára olvasott a gondolataiban, mert így folytatta: – Megkérdeztem az inast, s az egész ügyben a törülközık eltőnését furcsállotta leginkább. Másnap reggel, amikor a hajó megközelítette Wight szigetét, a pénztáros fél tucat tengerész társaságában lement a páncélteremhez. Balte még aludt, de

felkelt és átadta a kulcsokat, ám amikor kinyitották az ajtót, a páncélterem üres volt! Apja felnyögött. – Nem lett volna szabad jótállást vállalnom ilyen hatalmas összegre. – Jótállást vállaltál!? – akadt el a lány lélegzete. – Ezért vagy… ezért vagy te a felelıs a pénzért? Apja bólintott. – Kész ırültség volt – kesergett. – Normális esetben csak a veszteség töredékét varrhatnák a nyakamba. De egy tébolyodott pillanatomban az egész kockázatot magamra vállaltam. Hát, eddig tartott a mese. A hajót centiméterrıl centiméterre átkutatták, az orrától a tatjáig. Az inas aznap éjjel a páncélterem elıtti átjáróban volt szolgálatban, de saját bevallása szerint az ajtónak támasztott háttal aludt. A hajóablakon senki sem férhetett be – a rendırség ugyanis elıször úgy gondolta, hogy valaki leereszkedett a hajó oldalán és bepréselte magát a nyíláson. Az inast azonban mindenekelıtt a törülközık rejtélye foglalkoztatta: épp hat láda és hat törülközı! Egyvalamiben viszont sokat segített. Az éjszaka közepén tisztán hallott valami kerregı hangot, mintha egy órát húztak volna fel. Remekül utánozta – valahogy így: „Krrr-krrrkrrr!” – Mi az ördög lehetett az? – Hatszor hallotta, halkan, de tisztán. Azt mondja, akár a hajtómő fogaskerekei is lehettek – az ember sok furcsa zajt hall egy hajó fedélzetén. És aztán megint oda lyukadunk ki, hogy eltőnt hat törülközı. Szerintem ez fontos. A ládák egyébként meglehetısen nehezek voltak, a pénz ugyanis nagyrészt kis címletekbıl állt, s hidraulikus préssel nyomták ıket össze, hogy minél kevesebb helyet foglaljanak el. A vaspántokkal és szíjakkal együtt egy-egy láda több mint 60 kilogrammot nyomott. May érdeklıdve figyelt.

– Még sosem vettem észre, hogy a papírpénznek súlya lenne – mondta. – Hány ötfontos bankjegyet bír el egy átlagos ember? – Egy erıs férfi akár 100 000 fontnyit is, de nem jutna messzire vele. Hát ennyi, drágaságom. Egy agyafúrt tolvaj közel egyharmad tonnányi pénzzel járkál valahol a világban. És az egészért én vagyok a felelıs. Egy ideig csendben ültek, majd egyszerre… – Papa! Miért nem szólsz Bennett Audainnek? – Bennettnek? – kérdezte meghökkenve, majd szája sarka mosolyra görbült. – Bennett eljött hozzám, nem sokkal azelıtt, hogy hazatértem a városból. Hallotta valakitıl, hogy engem is érint az ügy, s amilyen jótét lélek, felajánlotta, hogy segít…, hogy kisegít egy kis pénzzel. Arra gondoltam, meg kellene látogatnom Francist. Lánya elgondolkozva biggyesztette le az ajkát. Ismerte Francis Balte-ot és nem kedvelte. A városi házban találkozott vele – megbízhatatlan, vidám fickó, tele közhelyekkel. – Úgy érted, Bennett kezébe kellene adnom az ügyet? – kérdezte John Antrim, enyhe fintorral az arcán. – Nem bízom az amatır nyomozókban, s bár elismerem, hogy okos, az unokatestvéred a legnagyobb amatır. Érdekes módon a törülközık eltőnése jobban foglalkoztatta, mint a pénz. Lánya azonban már elhatározta magát. – Fel kell hívnod Bennettet, hogy ma vele vacsorázunk – mondta elszántan. – De drágaságom… – Papa, muszáj megtenned… Érzem, hogy ı az egyetlen ember, aki segíthet. A férfi fejlıdésének hét szakasza: az elsıben mozdonyvezetı, aztán detektív, majd Adonisz, katona (vagy tengerész), milliomos, miniszterelnök, végül pedig gyermek akar lenni.

Bennett Audain sohasem jutott túl a második szakaszon, de megvalósított néhányat a késıbb következık közül: szolgált a seregben, tagadhatatlanul jóképő volt és legalább annyira gazdag. A megfelelı idıtöltés felbecsülhetetlen érték egy vagyonos fiatalember számára, s Bennett az igazi megszállottak lelkes érdeklıdésével vetette bele magát az ügybe. Tanult és dolgozott egyszerre. Legalább annyira értett a tágabban csak „kriminológiaként” emlegetett tudományhoz, mint azok, akik ennek megalkotásával szereztek hírnevet maguknak. Jobban értett a bőnözık lélektanához, mint bármelyik tiszt a Scotland Yardon, ahol ezerszám képezték a tehetséges nyomozókat, de egy zseni sem akadt közöttük. Megvolt benne a tudósok azon alapvetı tulajdonsága, hogy fáradhatatlan, türelmes és tudományos – legalábbis abban az értelemben, hogy a tudomány „az igazság iránti fanatizmus”. – Furcsa, hogy egy hozzád hasonló fickó pszichoanalízissel foglalkozzon. Nem gondoltam volna, hogy ez is belefér az érdeklıdési körödbe. – John Antrim kritikusan nézett keresztül a poharán. – Vannak ennél furcsább dolgok is – felelte Bennett, miközben mosolyogva a lányra pillantott. – Furcsa például, hogy több mint százötven kilométert utaztál, hogy a páncélterem kirablásáról beszéljünk, de még egyszer sem hoztad szóba. A lány mosolygott, apja azonban még inkább összevonta a szemöldökét. – Ne becsüld le a pszichoanalízist, papa – figyelmeztette. – Bennett be fogja bizonyítani, mennyire hasznos lehet, ugye, Bennett? A Park Lane-en, Bennett Audain házában vacsoráztak. Az asztalon álló lámpák ernyıin és a kandalló kihaló tüze elıtt, a perzsaszınyegen lágyan villódzó fényen kívül sötétség uralkodott a hatalmas szobában.

Bennett nyugtalanul elmosolyodott – bátortalansága felettébb bájos volt. – Ez csak egy népszerő elnevezése egy vadonatúj módszernek, amellyel az agyat tehetjük próbára – mondta. – Nem fogadom el, de nem is tagadom Freud filozófiáját, orvosi ismereteim pedig nem elegendık ahhoz, hogy megérthessem a neurózisról alkotott elméletét. Csupán azt állítom, hogy a bőntettek felderítéséért és megelızéséért felelıs személyek nagy hasznát vennék a képzettársításos módszernek. Egy széllökés hatására kopogni kezdett az esı az elfüggönyözött ablakon. – Hmmm! – mormogott John Antrim és az órájára nézett. Bennett halkan nevetett. – Tudtam, hogy az órádra fogsz nézni, ha meghallod az esıt – mondta, a másik legnagyobb megrökönyödésére. – Honnan? – Képzettársítás – felelte szenvtelenül. – Amikor idejöttetek, azt mondtad, hogy Mayt esetleg Londonban hagyod és egyedül autózol vissza Sommercourtba. John bácsi – folytatta, miközben a lámpaernyı keltette félhomályból elırehajolt a sárga fénybe –, ha kikérdezhetném a megfelelı embert, pontosan egymilliót spórolnék meg neked! Antrim ijesztıen összevonta a szemöldökét. – Kétlem – mondta a létezı legbarátságtalanabb hangján. – Nekem már végem. Bolond voltam, hogy jótállást vállaltam az egész szállítmányért – kötözni való bolond. Nem tehetsz semmit. A legjobb és legravaszabb nyomozók dolgoznak az ügyön. Mit tehetnél te… a pszichoanalíziseddel? Bennett sóhajtva visszadılt. – Ki lenne a megfelelı ember? – kérdezte May türelmetlenül. Unokatestvére nem válaszolt, csak üresen bámult maga elé. Aztán egyszer csak megszólalt: – Hol van Francis?

A lány döbbenten kapta fel a fejét a váratlanul durva hangra. – Bocsánat… csak valami bevillant… – mentegetızött mármár pánikszerően Bennett. – Néha… néha kissé lobbanékony vagyok, ami a legkevésbé sem tudományos… – De emberi – mosolygott rá May. John Antrip felállt. – Lehet, hogy az Elysium Clubban van… – Ott a telefon – mutatott Bennett készségesen az egyik árnyék felé a sötétben. – Elég késı van, de talán még átjön. Antrim habozott, mielıtt azonban meggondolhatta volna magát, May már tárcsázott is. Balte, a jelek szerint, ott volt. – Már jön is – mondta a lány, miközben visszatért az asztalhoz. – Szegény feje, halálosan zavart lett, amikor meghallotta a hangomat… Egek, micsoda éjszaka! Nem mehetsz vissza Sommercourtba, papa. Szótlanul ültek, csupán a tomboló szélben az ablaktáblákon végigsöprı esı vad kopogása, a magas kandallópárkányon álló porcelánóra ketyegése és Bennett öreg, a tőz elıtt heverészı terrierének ziháló szuszogása törte meg a csendet. Aztán becsörtetett Balte. A harmincöt éves, zömök, szıke, pirospozsgás férfi élénksége az árnyékba burkolózó szobára is átragadt. – Örömmel jöttem, Miss Antrim! – John Antrim láttán megtorpant. – Szörnyő éjszaka, mi?… Szerencsére elállt a szél, mire ideértem. Az öreg Sep azt írja, tegnap Torquayban volt, és a tenger elöntötte a parti sétányt… Villamosok áztak el és mentek tönkre. Hajótöröttnek lenni egy villamosban, mókás! Vörös kezét a tőzhöz tartotta és tovább fecsegett. – Ijesztı dolog, mi, Miss Antrim? Mire való a rendırség…, mi? Mi hasznukat vesszük? Olyan emberekre lenne szükségük, mint Audain, tele naprakész ötletekkel. Bárcsak valaki mással történt volna, nem pont magával, Antrim! – rázta gyászosan a fejét. – Hallott már Freudról? – kérdezte Bennett, miközben állát

összefont kezén nyugtatta, s üres tekintettel bámult a lángokba. – Freudról?… Nem. Német, ugye? Semmi közöm a németekhez, öregfiú, azóta a szörnyő háború óta. Három hajónkat süllyesztették el azok a disznók! Egyébként ki ez a Freud? – Egy professzor – felelte Bennett lustán –, az emberi elme kutatója. Miért nem ül le, Balte? – Jobb szeretek állni, öregfiú. Minél többet állsz, annál nagyobbra nısz…, ugye, Miss Antrim? Mi van ezzel a fritzcel? – Álmokat fejt… – Akkor a rendırségnél lenne a helye… megfejthetné a bőnözık ábrándjait – nevetett a markába. – Mindjárt elmondom, mire akarok kilyukadni – mondta Bennett és elmagyarázta a módszer lényegét. May lélegzetvisszafojtva hallgatta: érezte, kegyetlen lesz ez a játék. Mr. Balte azonban örömmel fogadta az ötletet: – Szóval maga mond egy szót, én meg egy másikat, ami arról jut az eszembe? – kérdezte. – Hát ez gyerekjáték! Akkor játszottuk, amikor még ekkorka voltam. Maga azt mondja, „cukor”, én azt mondom, „édes”, a harmadik azt mondja, „méz”, és így tovább. – Tudja, Mr. Balte – szakította félbe May –, Bennett úgy gondolja, így be tud hatolni a tudatalattijába. Talán azt is ki tudja deríteni, mi történt aznap éjjel, amíg aludt. Mr. Balte megvakarta az orrát és lesütötte a szemét. Gondolkodott. Attól tartott, hogy Audain May Antrimmel kapcsolatban is ki tudja faggatni, s szavakba önti mindazt, amirıl csak álmodozott, de sohasem merte kimondani. A gondolatra elállt a lélegzete. Szerelmes volt a lányba, gyönyörő arca mindig ott lebegett elıtte, s oly sokat remélt tıle, ám May semmirıl sem tudott. A lány számára csak egy volt a többi szürke alak közül, akik élete hátteréül szolgáltak. – Gyerünk, öregfiú! – mondta érdesen. – Bár nem hiszek benne, de ha ezzel bármit megtudhat, ami Mr. Antrim

segítségére lehet… nem is sejti, milyen fontos ez nekem… folytassa! – Üljön le! Mr. Balte engedelmeskedett. Porcelánkék szemét Bennettre meresztette. – Talaj – mondta Audain váratlanul. – Ööö… ööö… Föld! – felelte a másik. – Ás. – Kert. – Lyuk. – Ööö… majdnem azt mondtam, hogy „ördög” – kuncogott Mr. Balte. – Ez vicces… mint egy játék! Csakhogy ez komoly játék volt. Bennett folytatta: – Részvények. – Zuhanás – vágta rá gondolkodás nélkül az elızı hatására, majd hozzátette: – Tudja, manapság minden zuhan… Gyorsan mentek tovább. Bennett a hét napjait sorolta. – Hétfı? Balte arcán halvány fintor suhant át. – Ööö… Bosszúság… tudja, kezdıdik a hét. Így ment tovább. – Péntek? – Naptár… egy naptárra gondolok, érti. – Kulcs? – Ab-ööö-ajtó! – Hirtelen felugrott. – Ez hülye játék, Audain! – Aztán szégyenkezve rázni kezdte a fejét. – Elismerem, nem tudok játszani. Túlságosan ideges vagyok. Szegény öreg Sep is azt sem tudja, hol áll a feje. – Hol van Septimus? – kérdezte Bennett. – Slaptonban… horgászik. Nem értem, hogy tudnak egyesek egész nap egy csónakban ülni… és horgászni. Nos, mit fog csinálni, Audain? A rendırség… eh! – Megmondana nekem még valamit? Mélyen szokott aludni?

A zömök fickó rázta a fejét. – Sokáig szokott aludni? – Nem én!… Hatkor már fenn vagyok, frissen és üdén. – Egy pillanatra elhallgatott. – Most, hogy belegondolok, aznap reggel nagyon álmos voltam. Altatók, mi?… Gondolja, hogy elkábítottak… kloroformmal vagy valami hasonlóval? – Nem hiszem – felelte Bennett és útjára bocsátotta. – Nos? – kérdezte May, miután Balte mögött becsukódott az ajtó. – Pár napig maradj a városban! – felelte Audain. Másnap reggel hétkor telefonált egy nyomozónak, aki érthetı módon bosszankodva ugrott ki az ágyból, Bennett azonban szerencsére jól ismerte. – Igen, Mr. Audain, átkutattuk a bıröndjeit. Maga Mr. Balte ragaszkodott hozzá. – Hány bıröndje volt a kabinban? – Négy – felelte a nyomozó, miközben a pokolra kívánta Bennettet a kérdéseivel együtt. – Négy? És nagyok? – Igen, uram… Elég nagyok és félig üresek. – Nem érzett rajtuk valami furcsa szagot? A nyomozó türelmetlenül rázta a fejét. Kezdett kihőlni a lába, pedig az ágy olyan mámorítóan meleg volt. – Nem, uram, nem szagoltam meg ıket! – Jó – mondta Bennett derősen. – Az a legrosszabb ezekben az amatır detektívekben, hogy ha valami ötletük támad, azonnal rávetik magukat – dörmögött a nyomozó, miközben visszabújt az ágyba. – Ühüm – dünnyögte félálomban a felesége. Bennett a vonal másik végén eközben a park fáinak erıteljes, nehézkes ágait nézte a ködös reggeli szürkeségben. Hét óra múlt öt perccel. A fontos emberek még meg sem fordultak az ágyukban, de az inasok és szobalányok is alig nyitották ki szemüket az elıttük álló fárasztó napra. Audain

visszatért félbehagyott reggelijéhez, s közben azon bánkódott, miért nem mondta Francis Balte-nak a „festék” szót – biztos azt válaszolta volna, hogy „lát”. Mr. Balte Wimbledonban lakott egy hatalmas házban. Agglegény volt, akárcsak a testvére. Egyszerő emberek voltak. Egykor jelentıs vagyont örököltek – a háború utolsó évében, amikor a vagyon nem sokat jelentett. Apjuk legjobb ingatlanjait a kincstár örökösödési illeték címén elvette, a nekik maradt morzsák pedig a gazdasági válság idején igen szárazak és jelentéktelenek voltak. A Balte Testvérek Hajózási Részvénytársaság részvényesei – nem kevesen – felháborodva figyelték a haszon csökkenését. A vállalat legutóbbi ülése is elég zajosra sikeredett. Különösen egy kopasz, szemüveges, féktelenül heves természető férfi – akit Francis szomorúan szúrt ki magának az emelvényrıl – sürgette az igazgatók leváltását, s bizony zajosabb sikert aratott, mint amikor ı arról beszélt, hogy a kereskedelem talán új lendületet vesz, és a tengeri fuvarozás ismét virágozni fog. Vasárnap reggel Francis a könyvtárban ült. Számtalan polc volt itt tele könyvekkel, melyeket sohasem nyitott ki, de kötésük a legjobb ízléssel készült. Az asztalra könyökölve olvasott, kezét rendetlen hajába túrta. Szokásától eltérıen azonban most nem a vasárnapi lapokat forgatta – olvasatlanul, egymásra halmozva hevertek a fotel melletti kisasztalon –, hanem egy átlagos, papírfedelő könyvet, s minél tovább tanulmányozta, annál tanácstalanabbá vált. Egy kissé meg is botránkozott, a kötet ugyanis sokszor zavarba ejtı volt. Így talált rá Septimus. A szikár, görbe tartású férfi vastag szemüvegén keresztül egy ideig szipogva figyelte könyvébe feledkezı testvérét. – Megtaláltad? – kérdezte. Francis dühösen becsukta a könyvet. – Csupa orvosi maszlag – dörmögte. – Audain egy kissé hóbortos alak. Indulsz?

Felesleges kérdés volt. Septimus állig fel volt öltözve, bundakesztyőjét a hóna alatt tartotta, méretes versenyautóját pedig látni lehetett a könyvtár ablakából. – Ha kisül valami ebbıl az Audain-féle maszlagból, nekem is szólj. Olvastam már a pszichoanalízisrıl… azt hittem, csak harctéri sokkos katonáknál alkalmazzák. Legalábbis eddig. – Mikor jössz vissza? – Kedd éjjel. Már megírtam a leveledet. – Ó… – Francis töprengve piszkálta a tüzet. – Keltsd hírét, hogy kilépsz az Igazgatótanácsból… Bárcsak… – Igen? – Nem, nem. Azt akartam mondani, bárcsak én mehetnék. De jobb, ha te mész. Mindenki tudja, hogy megroppant az egészséged… Elég melegen öltöztél? – Ühüm – mondta Septimus, s kesztyőjét felhúzva kiment. Francis nem lépett az ablakhoz, hogy búcsút intsen neki. A tőz fölé görnyedt és céltalanul piszkálni kezdte. Egy idı után arra eszmélt, hogy mintha nem hallotta volna testvérét elmenni. Letette a piszkavasat és az ablakhoz csoszogott – papucsban volt. Két autó állt az úton egymással szemben, s a kocsijában ülı Septimus mellett egy férfi állt. Beszélgettek. – Audain – mormolta Francis s ajkait harapdálva morfondírozott. A következı pillanatban Septimus elhajtott, Bennett Audain pedig öles léptekkel közeledett az ösvényen. Francis beengedte. – Ez aztán a lendület! – kiáltotta egy oktávval magasabban, mint ahogy az imént a testvérével beszélt, modora pedig férfiasabbá és lehengerlıbbé vált. Maga volt a megtestesült jókedv és elégedettség. – Kerüljön beljebb! Kerüljön beljebb! Találkozott a jó öreg Seppel? Szegény öreg Sep! – Azt mondja, visszavonul az üzlettıl – mondta Bennett, a kezét melengetve. – Hát igen, az öreg Sep Dél-Franciaországba tart. Valami

ingatlant vesz ott. Fura egy madár ez a Sep. De mindig is szárazföldi ember volt: farmok, házak… bármi, ami a földdel kapcsolatos… jó szimata van hozzá. Bennett az asztalon heverı könyvre nézett, Francis pedig kitalálta a gondolatát. – Álomfejtés, mi? – nevetgélt. – A maga hatására Freudot olvasok. De nem értem. Természetesen értem, amit az álmokról meg errıl az egészrıl ír… de az a maga játéka, eh! Balte legnagyobb meglepetésére Bennett azonnal témát váltott, de erre is készségesen válaszolt: – Igen, nem rossz kis ház. Egy kicsit nyárspolgári, de hát mi ahhoz a fajtához tartozunk. Furcsa tervezéső… szeretne körbejárni? Egy otthon és annak vonzereje egy férfi esetében a gyengeség jele lehet. Egy nınél a berendezés a legfıbb érték, az építészeti megoldások csupán a kényelmet szolgálják. A Bradderly birtok Francis Balte nagy megelégedésére szolgált. Leértek a földszintre, az öreg Sep mőhelyébe. Olyan volt ez neki, mint másnak egy laboratórium, mőterem, zeneszoba, mintatehenészet vagy tojáskeltetı. Igazi mőhely volt, a falak mentén mindenütt szerszámosládák sorakoztak. A szerelıpad, a villanyeszterga, a satu, a fúró… egy ágaitól és kérgétıl félig megtisztított tölgyfa tábla mind-mind Septimus Balte mővészi hajlamáról és szakmai tudásáról tanúskodtak. – Az öreg Sep mindig is ügyes volt – áradozott Francis. – Tudja, feltalált egy új mélységmérıt, s ha nincs vége a háborúnak, megalapozhatta volna vele a hírnevét… – Ez az, ugye? Francis körülnézett. Bennett egy hatalmas festékesdobozt vett le az egyik polcról. Még nem nyitották ki, a gyártó vörös címkéje érintetlen volt a süllyesztett fedélen. – Mi az? – kérdezte Balte. Bennett egy pillanat múlva visszatette a dobozt a helyére.

– Világító festék – felelte. – Lefevre… ez a legjobb márka, nem igaz? Francis nem válaszolt. Egész úton nem szólt, míg fel nem értek a házba. Bennett követte a könyvtárba és némán figyelte, ahogy a kandallópárkányon álló üvegbıl megtömi a pipáját. – Nos? – kérdezte szánalmasan. Szemében könny csillogott. – Két dologban nem vagyok biztos – mutatta Bennett az ujjaival is. – Az egyik, hogy John Steele miatt csinálták-e, a másik, hogy mire kellettek a törülközık. A zömök férfi dühödten pöfékelt és egyfolytában csak pislogott. – Péntek – naptár: innen tudta. Nem is gondolná, milyen könnyen elbuktam. De biztos tudott az egészrıl, különben honnan sejtette volna, hogy a Versenynaptárra gondolok? – Kitaláltam. Fogalmam sem volt róla, hogy a testvérével lovakat tartanak és John Steele néven versenyeztetik ıket. De könnyő volt kideríteni. Amikor rájöttem, hogy a Versenynaptárra gondol, a Zsokéklub hivatalos lapjára, elmentem a kiadóhoz és megkaptam az álnevek listáját. A pipa izgatottan pöfékelt. – Vesztettünk ugyan a lóversenyen, de nem azért kellett a pénz… rosszul megy az üzlet… túlértékelték a tıkénket. Mit fog az a lány gondolni rólam… Lecsúszott a székén, pipája kiesett a szájából, s nagy, vörös kezébe temetkezve zokogott. – A büntetés nem érdekel – mondta Bennett, May pedig bólintott. A férfi finom arcára kiülı fájdalom láttán kezdte megérteni az unokatestvérét. – A különös fejtörık megoldása, az igen – folytatta Bennett, miközben belekortyolt a teájába és örömmel figyelte, hogy tegnap este óta megjelentek az elsı zöld foltok a fák ágai közt. – De a büntetés, az nem érdekel. Ha úgy tetszik, erkölcstelen vagyok. Az apád megkapta már a pénzét?

– Természetesen, Bennett: ma reggel mind a hat láda megérkezett az irodájába. Bennett halkan nevetett. – Jó élni, amikor bimbóznak a fák, May. Nagyon boldognak érzem magam. Ha egy különleges óraszerkezetet szeretnél készíttetni, kihez fordulnál? A szakmai telefonjegyzéket hiába böngészed. Sehol sem találsz órásokat vagy játékkészítıket. Londonban mégis él tíz ember, akik csak ezzel foglalkoznak. Highburyben lakik egy Collett nevő férfi, aki a háború alatt valami idıbombát készített. Miután megtudtam, hogy Septimus hadi találmányokon dolgozik, elmentem hozzá. Csak kitartó keresgélés után találtam rá. Furcsa, hogy az emberek milyen hamar megfeledkeznek a háborúról. – De egyáltalán hogy jutott eszedbe, hogy órásmester után érdeklıdj? – kérdezte a lány. – Krrr-krrr-krrr! – viccelıdött Bennett. – Apád neked is említette, hogy aznap éjszaka az inas hatszor egymás után kerregı hangot hallott, mintha órát húztak volna fel? Nos, Mr. Collett alattomos és titkolózó ember, de nem ejtették a fejére. Kiderült, hogy készített egy vízálló idızítıt, melyet hatalmas orsót rögzítı kallantyúra szereltek, hogy három órával a beállítás után elengedje az orsót. Eddig világos? May bólintott. – És hogy miért kellett vízállónak lennie? – folytatta Bennett. – Maga az orsó kívül helyezkedett el és valószínőleg víz alatti mőködésre tervezték. A szerkezetet burkoló acéldoboz alján és tetején, az orsó alatt és fölött egy-egy vashurok állt ki. Na és mi volt az orsóra tekerve? Semmi más, csak körülbelül negyven méternyi vékony, de erıs zsinór. Érted már? – Nem – ismerte be tanácstalanul a lány. – Akkor folytatom. A zsinór végén egy kis parafabója, amit valószínőleg vitorlavászonnal is bevontak, de világító festékkel biztosan lekenték. A törülközık pedig… – nevette el magát –, magam is kitalálhattam volna, mire kellettek, de nem láttam a

kabint. Az a fura, hogy amikor Francis helyébe képzeltem magam, meg sem fordult a fejemben, hogy ha egy több mint 60 kilogrammos, vaspántokkal körbefogott ládát át akar tolni egy ablakon, a rézkeret megkarcolódhat – hacsak nem csavarják valamilyen ruhába! – Tehát a tengerbe dobta a ládákat? – Maynek a lélegzete is elállt a csodálkozástól. Bennett bólintott. – Elıször elıvette a bójákat és az idızíthetı orsókat a bıröndjeibıl, felhúzta az órákat és a tengerbe dobta ıket. A bóják egy rövid lánccal kapcsolódtak az orsó acélburkának alsó hurkához. Aztán a pénzes ládákat is utánuk hajította, s azok természetesen az egészet lehúzták magukkal a tenger fenekére. Még ha valamelyik utas olyan késıi órán éppen a fedélzeten sétál, akkor sem vehette volna észre a világító bójákat. Senki sem látta ıket, csak a motorcsónakjában Slapton Sandstıl húsz kilométerre délre várakozó Septimus, de ı is csak három órával késıbb, amikor az idızítı elengedte az orsókat és a bóják feljöttek a víz színére. Akkor egy erısebb kötelet erısített a bójára és annak segítségével áthúzta az orsó acélburkán levı hurkon… Egy óra alatt mind a hat ládát kihúzta, ami nem is rossz teljesítmény egy beteg embertıl. A lány tanácstalanul rázta a fejét. – De… hogyan… találtad ki? – Kitalálni? – húzta fel Bennett a szemöldökét. – Nem csak úgy kitaláltam. Ki más lopta volna el a ládákat? A detektívregényekben mindig az a tettes, akire a legkevésbé gondolnál. A valóságban viszont éppen az, aki a leggyanúsabb. A rendırség mindig azt keresi, akit a tett helyszínén utoljára láttak, és általában igaza is van. Félig már biztos voltam a dolgomban, amikor a „kulcs” szóra elıször „ablakot” akart mondani, a „hétfırıl” – amikor a lóversenyen fogadásokat kötnek – pedig a „bosszúság” jutott eszébe. Az órájára nézett.

– Francis és „szegény öreg Sep” bizonyára éppen most szállnak fel a Rotterdamra Plymouthban – mondta. – De miért tették? … Súlyos veszteségeik voltak, de nem mentek volna tönkre. Azért akarták annyira a pénzt, hogy… – Nı van a dologban – jelentette ki Bennett ünnepélyesen. – Valaki, akirıl régóta álmodozott. – Szegény feje! – mondta May megértıen. Szemébe könny futott, Bennettnek pedig eszébe jutottak Francis Balte szavai: „Mit fog az a lány gondolni rólam…”

ELEANOR SCOTT

A szoba – Szóval mindnyájan benne vannak? – kérdezte Massingham, körbenézve vendégein. – Hogyne, hogyne – felelte az ifjú Grindley Brasenose-ból. – Kész vagyok bármire – mondta a lelkész. Vernon csak dünnyögött valamit válaszképpen. Egy ilyen vacsora után Isten elleni vétek volt fecsegni. – Természetesen megteszem – jelentette ki Reece, a pocakos kis segédlelkész, akit Massingham csak puszta rosszindulatból hívott meg. – Akkor jó. Ne feledjék: nem garantálom, hogy van ott szellem. Csak a helyi pletykákra alapozom az állításomat, meg arra, hogy olyan nehéz személyzetet találni. Meg persze a házügynökökre. – Csak nem azt akarja mondani, hogy még ık is elismerik a szellem létezését? – kérdezte Ladislaw. – Nem – mosolygott Massingham –, arra gondolok, amit nem mondtak el… Mellesleg maga benne van, Mac? Ladislaw elpirult. – Én… természetesen benne vagyok, ha így egyeztünk meg – mondta kissé vonakodva. – Drága barátom – kezdte vontatottan Grindley –, biztosan kell tudnod… Úgy értem, ismerek olyanokat, akik hisznek ebben-abban, de te biztosan…? – Nem tudom – bökte ki Ladislaw. – Ó, persze senki sem hisz a fehér lepedıbe burkolt, láncot csörgetı szellemekben, de… nem, talán Angliában nincsenek – fejezte be váratlanul. A többiek hangosan nevettek. Ladislaw felmenıi több

nemzedéken át megszállottan büszke és elszigetelıdı skótfelföldiek voltak. Szégyenkezve mosolygott. Tudott valamit… legalábbis többet tudhatott, mint a többiek. – Nos, miután mindnyájan benne vagyunk – jelentette ki élénken Massingham –, nincs más hátra, mint sorsot húzni, hogy milyen sorrendben menjünk be. De jegyezzék meg – tette hozzá kissé elpirulva –, ha bárki úgy érzi, amikor rá kerül a sor, hogy… hogy inkább kimaradna belıle, tudnia kell, hogy mi… hogy senki sem fog rosszat gondolni róla. – Kissé szégyenkezve nézett körbe. – Nem szeretném, ha valaki miattam kapna idegösszeroppanást – tette hozzá félig nevetve. A maga módján mindenki nevetett: Grindley némi felsıbbrendőséggel, Ladislaw együttérzéssel, a lelkész nagyon kedvesen és elnézıen, Vernon unottan, Reece pedig egy gyermek önkéntelenségével. Miután Massingham megtette a dolgát, megkönnyebbülten nézett ismét körbe. – Akkor húzzunk. Mindegyikünk nevét beleteszem ebbe – mondta, miközben kiszedte a szivarokat a dobozból –, ebbe pedig a számokat egytıl… lássuk csak… hatig – folytatta s levett egy üres poharat a tálcáról. Aztán elıvette a noteszét és kitépett belıle két lapot, majd hatfelé szakította ıket. Az egyik felére ráírta a nevüket, a másikra pedig a számokat, majd összehajtogatta és a szivardobozba, illetve a pohárba tette ıket. – Akkor hát lássuk!… Reece, maga a legtisztább lelkő közöttünk. Maga húzzon. Reece hátralökte a székét – arca sugárzott, mint egy bővészmutatványt nézı kisfiúé. – Mit tegyek? – kérdezte buzgón. – Vegyen ki egy papírt a dobozból, egyet pedig a pohárból és nyissa ki ıket. Reece követte az utasítást. – Amory – mondta az elsıt kinyitva –, három. A lelkész még mindig elnézıen mosolygott. – Szóval ketten is találkozni fognak a szellemmel elıttem –

mondta. – Reece folytatta a húzást. – Ladislaw… négy – mondta. – Grindley… egy. – A jó öreg Grindley!… Győrd le a kísértetet, Grindley koma!… Nekem is hagyjál belıle!… – lármáztak, immár fellelkesülve. – Reece… hat. Ó, azt reméltem, hamarabb sorra kerülök! Sebaj! Vernon… kettı. Massingham… öt. Ennyi. – Reece az izgalomtól kipirult arccal, acélkeretes szemüvegét törölgetve nézett körbe a társain. – Akkor, ha jól értettem, a sorrend: Grindley, Vernon, jómagam, Ladislaw, Massingham és Reece – szólt a lelkész. – Szavamra, remélem, kisül ebbıl valami. Módfelett irigylem magát, Grindley… és magát is, Reece. – Egy kicsit félrevonta a segédlelkészt. – Bármiféle gonosszal találkozzak is, ki akarom füstölni onnan – folytatta halkan. – Gondolt már erre? Éppen ezért célszerőbb lenne utolsónak mennem, ha… ha a többiek mindnyájan látni szeretnék. – Ahogy óhajtja – felelte Reece. – De nem bizonyítaná jobban az ördögőzés hatékonyságát, ha valamikor a társaság közepén menne be? Úgy értem, tegyük fel, hogy Grindley és Vernon… ööö… még lát valamit, Ladislaw, Massingham és én viszont már nem. – Igen, igaza van – felelte Amory a szokásosnál élénkebben. – Így a legjobb, ahogy van. Így egyértelmőbben bebizonyosodik az igazság. Igen, Reece, igaza van. Köszönöm. Szeme furcsán csillogott: az elszánt, lelkes, tiszta és szilárd jellemek tüzével. – Jóságos Uram! Már most sajnálom szegény szellemet, hogy Amory kezébe kerül – mondta Vernon kurtán nevetve. – Nem szeretnék olyankor szembekerülni magával, amikor igazán beindul, öregfiú! – Ó, ugyan már! – felelt a lelkész kissé elpirulva, meglehetısen szégyenkezı nevetéssel. – Csak akkor gurulok

dühbe, amikor biztos vagyok benne, hogy valami igazán gonosszal kerülök szembe. Elismerem, hogy olyankor én… ööö… – Kérlelhetetlen – szólt közbe Grindley. – Felettébb különös, hogy egyesek miként büszkélkednek bizonyos… hogy úgy mondjam, hibáikkal. Nézzük például Massinghamet: kimondott ördögi alkat – nem állnék jót senkiért, aki szembeszegül vele –, de le merném fogadni, hogy nemcsak el fogja ismerni, de még büszke is lesz rá. – Ööö, tessék? – kérdezte Massingham a pohárszék mellıl. – Mi van velem? – Talán nem igaz, hogy felettébb ingerlékeny természető? – kérdezte vontatottan Grindley. – Vadállati természető – tódított Massingham vidáman. – Az igazat megvallva ha bepipulok, teljesen elborul az agyam. – Ezzel visszafordult a szódásszifonhoz. Grindley halványan mosolygott. – Véleményem szerint a düh és a büszkeség halálos bőn, nem igaz, Amory? Ennek ellenére senki sem próbálja elkerülni ıket, sıt, a legtöbben még örülnek is neki, ha ezzel vádolják ıket. De ha valami azt mondatná velem, hogy Vernon kapzsi kéjvágyó, maga pedig, Amory, a legkorlátoltabb, legkönyörtelenebb fenevad, akivel valaha találkoztam, bizonyára meglehetısen bosszantaná önöket. Mondok egy példát – folytatta az ifjú moralista. – Ismerik azt a szemrevaló cselédet, Lilyt, aki régen felszolgálta a vacsorát? Mi lett vele? – Elment – dörmögte Massingham. – Nos… ööö…, de hisz tudják. Én is sajnálom, mert nem hiszem, hogy túl rossz szolgáló lett volna. A csinos lányoknak vidéken nincs sok esélyük. – Pontosan – vágta rá Grindley. – Valószínőleg nem is az ı hibája volt, már ha egyáltalán hibáztathatunk valakit azért, hogy követi a természet parancsát. A magunkfajták mégis két lábbal tapossák.

– Nézze, Grindley – mondta Amory, miközben sovány arca teljesen elsápadt –, tisztában vagyok vele, hogy manapság divatos cinikusan beszélni ezekrıl a dolgokról, de módfelett erkölcstelennek tartom, ha valaki egy ilyen témában nem a legradikálisabb nézetet vallja. Ha módomban állna, foglalkoznék az efféle ügyekkel, hogy többé ne fordulhassanak elı. – Ó, ugyan már, Amory! – szakította félbe Vernon. – Korbács és szégyenfa, mi? A fenébe is, ember, ilyen a természet! Még a Bibliában is van egy nı… aki igazán gonosz…, de végül mégis megkegyelmeznek neki, nem igaz? – Ha János evangéliumának nyolcadik részére céloz – felelte ridegen a lelkész a legtöbb elemzı nem tartja hitelesnek. Úgy vélem, a rómaiak elismerték, hogy ık tették bele. De akárhogy is, az asszony nem nyert bőnbocsánatot, csak azt mondták neki, hogy „ne vétkezz többé”, nem azt, hogy „ilyen a természet”, és nem jár érte büntetés. – Hát igen – mondta ásítva Vernon –, mindnyájan tudjuk, hogy maguk, keresztények alkalmazták a korbácsolást, a kínzásokat és az elevenen elégetést. A magamfajta szegény, semmibe vett kéjvágyóknak az az elvük, hogy „élni és élni hagyni”. Amory már felháborodottan válaszra nyitotta volna a száját, Massingham azonban közbevágott. – Azt hiszem, ebbıl a szempontból mindnyájan egy kissé vétkesek vagyunk – jelentette ki filozofikusan. – Amory bármit… tényleg bármit megtenne, hogy megbüntesse a vétkezıket, ugye, Amory? – A lelkész bólintott. – A jó öreg Vernon azt mondja: „Ha ez kell nekik, hagyjuk ıket. Nem ártanak senkinek.” (Kérem, szakítsanak félbe, ha tévednék!) Grindley azt állítja: „Természetesen engem ez nem érint – közönséges, de természetes, mint a túlzott lakmározás vagy a részegség.” Jómagam… nos, én az egészet ki nem állhatom, mégis úgy vélem, hogy ez egyfajta szükséges rossz. Ami

Ladislaw-t illeti, szerintem még a létezésérıl sem tud, vagy ha igen, annyira elborzasztja, hogy teljesen elhatárolja magától. Reece pedig… nos, boldog lennék, ha tudnám, hogy ı mit gondol errıl. A segédlelkész elpirult és remegett zavarában. – Rettenetesnek tartom – felelte mint a t-testi fogyatékosságot, amiért felelısek vagyunk, csakúgy, mint a zzabálásért és az ivászatért. V-vadállati, de a mi h-hibánk és meg kell f-fékeznünk. És attól t-tartok, Amory, a b-büntetés nem kképes erre. Egyedül t-tisztességesen élve v-vehetnénk elejét. És gondoskodnunk kell róla, hogy az embereknek legyen esélyük… t-tisztán élni. Ne haragudjanak, sajnálom. Nem akartam prédikálni – fejezte be, majd mély karosszékébe roskadt. Grindley mosolygott. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen mély érzelmeket szabadítok fel önökbıl – mondta lehetı legkellemetlenebb hangján. – Hagyjuk abba? – Rágyújtott. – Egyébiránt, Massykém, az… ööö… kísérletet, gondolom, ma kezdjük. – Ahogy tetszik – felelte Massingham. – Maga dönt, hiszen maga az elsı a sorban. – Ó, hát akkor azonnal elkezdem – mondta és felállt a székbıl. – De remélem, rendesen megágyaztak nekem odafenn. Azt hiszem, igazából azért nem tud aludni az ember ezekben a „kísértetjárta” szobákban, mert a cselédek nem foglalkoznak az ágyakkal. Jó éjszakát mindnyájuknak! – Jó éjt, öregfiú!… Ne feledd, holnap este mindent el kell mesélned!… Nehogy átaludd a mősort, te lusta disznó!… Ha félsz, csak kiabálj! – búcsúztak el tıle a többiek. S ezzel az ifjú Oxford felment, hogy szembenézzen minden idık szellemével. ***

– Ha tegnap nem ígértem volna meg – kezdte másnap este Grindley, tıle szokatlanul nyersen –, egy szót sem szólnék. És véssétek az eszetekbe, hogy nem az, amire bármelyikıtök is számítana. Nem láttam semmit. Sötéten hunyorgó szemmel, sápadt arccal, idegesen nézett körbe a többieken. Gyorsan megnyalta a száját. – Na de… történt valami? – faggatta Vernon. – Igen, hát persze! Természetesen történt valami. Csak nem tudom, mi… egy álom, egy látomás, vagy… talán testet is öltött? A többiek fürkészı tekintettel figyelték. Ez az ideges fiú lenne a mindig nyugodt és kissé fensıbbséges Grindley, aki oly áradozva és lehengerlıen szokott beszélni a mővelt elme hatalmáról? – Egyszer talán elmondom maguknak, ha sikerül egy kicsit túltennem magam rajta – tört ki végül. – Azt hiszem… hatalmába kerített… Nem, a szó legszorosabb értelmében véve. Eddig fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent… Nem sokat vártam a lefekvéssel. Tudják, felettébb kellemes szoba, én meg elég álmos voltam a meleg és a beszélgetés miatt. Meg sem fordult a fejemben, hogy bármi is megzavarhatja az álmomat. Ha tudtam volna, semmi a világon – vagy a túlvilágon – nem kényszeríthetett volna rá, hogy abban az átkozott – igen, komolyan mondom, átkozott – szobában aludjak. Elhallgatott egy pillanatra s próbálta visszanyerni megszokott nyugalmát. – Szóval lefeküdtem, s úgy vélem, el is aludtam. Sohasem értettem igazán, mire céloz Hamlet, amikor a sírban holtan fekvı emberre rátörı álmokról beszél. Azt hittem, értem, de nem értettem. És ı is csak találgatta, mirıl álmodhatunk a halál után. Én már tudom… De nehogy azt higgyék, hogy csupán rosszat álmodtam. Szó szerint valaki más lettem… testem minden idegszálában, agyam minden gondolatában… s szívem minden titkos vágyában. Elég jól ismerem magam. Egy

idısebb, erısebb, szabadabb, az elemi dolgokhoz közelebb álló énembe kerültem, de még mindig én magam voltam… Bárcsak meg tudnám magyarázni maguknak! Váratlanul elhallgatott, majd éppoly váratlanul folytatta. – Nyilván mindnyájan ismerik Doktor Faustus történetét. Persze azt gondolják, hogy gyönyörő és drámai, Marlowe pedig káprázatos verset írt róla. De fogalmuk sincs – és adjanak hálát Istennek minden áldott napért, amíg nem tudják – , milyen szörnyő történet valójában. Én már tudom. Múlt éjjel – s csak Isten tudja, már mióta – én voltam az az ember. Elszorult a torka. – Én… én is megtettem, értik? Félrelöktem minden jóságot, megalkottam a szellememet, a sajátomat, az Istenemet, és bálványoztam. Gyalázkodtam és… eladtam a lelkem… Megpróbálhatom elmondani, milyen volt, de el sem tudják képzelni, ha nem érzik maguk is. Amit tettem, halálra rémített. Minden gonosz élı menedéke lettem: én mondom önöknek, minden porcikámat átjárta a gonosz, mintha valami félelmetes pára lett volna, amely körülvett és teljesen belém ivódott. És… és rettegtem. Próbáltam imádkozni, de tudtam, hogy hiába. Hogy is remélhettem, hogy meghallgatnak?! Ó, könnyő beszélni a kétségbeesésrıl… de sohasem fogják tudni, sejtelmük sem lesz róla, mi is az valójában! Harcoltam és küszködtem. Megtörtén borultam imára, de az elsı szónál feladtam, mert tudtam, hogy képtelen lennék imádkozni… Nem tudnám megmondani, meddig tartott. Egy teljes szellemi életet végigéltem. Nem lehet szavakba önteni, milyen volt… egy élı pokol, és… az ébrenlét ahhoz képest mennyország. – Grindley, öreg cimbora – mondta lágyan Reece –, nem… nem maga volt az, hisz tudja. Valami gonosz költözött magába. Nem az igazi énje volt. Grindley felé fordította meggyötört arcát. – Egy lehetséges énem… Akár lehettem is volna… majdnem az is lettem… gyalázkodó, reménytelen. De… még

idıben megtudtam… Kimegyek – jelentette ki hirtelen. – Reece, velem jön? Reece felállt. Grindley gyakran elıtte bontakoztatta ki éles elméjét, az egyszerő, ostoba, nevetséges és jólelkő segédlelkész elıtt. Szó nélkül kimentek. A többiek cigarettára vagy pipára gyújtottak, a tüzet piszkálták és italokat kevertek maguknak, s mindnyájan fellélegeztek. – Szavamra – szólalt meg Vernon két pöfékelés között nem gondoltam volna, hogy Grindley ekkora gyerek, eltekintve attól, hogy borzasztóan nyugtalan volt. Szegény kölyök, szörnyen feldúlt! S az egész egy ostoba álom miatt! – Hát, mindenesetre hátborzongatóan élethő és különösen vad álom lehetett – jegyezte meg Massingham. – Úgy tőnik, nagyon megváltozott. Szegény öreg Grindley! – Miért lenne „szegény”? – kérdezte Ladislaw. – Én éppen szerencsésnek tartom. – Szerencsésnek!? – kiáltottak fel ketten-hárman is. – És mégis miért? – kérdezte Vernon. – Nos… legalább idıben megtudta. Figyelmeztették. Benne volt, tudják… a szellem becsvágya és büszkesége. Hát most kigyógyult belıle. – Ki akar szállni, Vernon? – kérdezte Massingham mosolyogva. – Tudja, ma este magán a sor. Attól nem kell félnie, hogy a becsvágya és a szelleme eladja a lelkét az ördögnek, maga lusta disznó. Maga máshogy fogja eladni. Vernon gúnyosan mosolygott. – Ha meleg és kényelmes az ágy, minden rendben lesz, köszönöm – mondta ásítozva. – Ne haragudjanak, hogy ilyen korán távozom. Kívánjanak jó éjt a nevemben a többieknek is. Azzal karját kinyújtva felállt. A jólét már kissé kikezdte arányos alakját, de még mindig megnyerı külsıvel bírt. Nagyon késı volt, mire Grindley és Reece visszatért, de rögtön fel is mentek – még mindig együtt.

*** Reggelinél mindenki látta Vernonon, hogy valami nincs rendjén. Nem tőnt rémültnek, mint Grindley, inkább mintha testközelbıl lett volna része valami undorító látványban: sápadt volt, megrendült és letört. Egy falatot sem evett, csak ült és remegı kézzel morzsolgatta a kenyeret, miközben idınként esdeklı tekintettel fel-felnézett valakire, mintha valami bőnt követett volna el, amit azóta megbánt, barátai pedig a bírái lennének. Egy kissé mindenki kellemetlenül és kényelmetlenül érezte magát, olyan különös volt a máskor oly kedélyes és magabiztos Vernont ilyen szánalmasan megtörtnek látni. Sietve befejezték a reggelit, mert menekülni akartak megzavarodott, kérdı szemétıl. De amint hátratolták a széküket és pipára gyújtottak, Vernon egyszer csak megszólalt: – Ma este semmiféle történettel nem szolgálhatok önöknek, barátaim – mondta röviden. – Nincs mit mondanom… maguknak. Igen, láttam valamit. És nem felejtem el, amíg élek. – Homlokán gyöngyözni kezdett a veríték. – Nem kísérlem meg leírni, milyen volt – folytatta szaggatottan. – Inkább beszélnék a legvisszataszítóbb sebészi beavatkozásokról vagy a legundorítóbb betegségekrıl. De még ha akarnám, se tudnám. Hála Istennek, még nem alkottunk szavakat arra a borzalomra, amit láttam. A többiek megindultan néztek egymásra a leszedetlen asztal felett. A pompás reggeli maradványai mellett kész ırültségnek tőnt szellemekrıl beszélni. Vernon zavart és – igen – bőnbánó volt, szégyellte magát és undorodott valamitıl. – Grindleynek igaza volt – mondta mélyet sóhajtva. Átkozott az a hely. És abban is igaza volt, hogy aki nem próbálja ki, fogalma sem lehet arról, micsoda gonosz költözik ott belé és hozza felszínre lelke hitvány mocskait. De százszor inkább az ı

álmát vagy megtestesülését vagy akármijét láttam volna, mint… Néma csend lett a szobában. Vernon hirtelen felállt. Mindenki ösztönösen odanézett – az undor és bőntudat szenvedélyétıl eltorzult, csinos arcra, a máskor oly mosolygós, riadt szemekre. – De nem… még nem vagyok olyan rossz! – kiáltotta zokogó hangon és otthagyta ıket. Grindley is felállt, s rövidesen az ablakból láthatták, hogy elindul az istállók felé. Ladislaw lehajtott fejjel, tányérjába meredve töprengett. Reece és Amory suttogva tárgyalt valamit – Massingham csak annyit értett belıle, hogy „szenteltvíz”. Felállt és odament hozzájuk. – Azt mondom, uraim, hagyjunk fel a kísérletezéssel! – javasolta meglehetısen sápadtan. – Grindley összeomlása tulajdonképpen nem lepett meg, de hogy a jó öreg Vernont is így letaglózzák, annak már a fele se tréfa. Szörnyen néz ki. Nem gondoltam volna, hogy így ki tud készülni. A másik kettı egymásra pillantott. – Kell ott lennie valami – nos, hatásnak vagy ilyesminek – abban a szobában – folytatta Massingham. – Valami igen félelmetesnek. Én pedig nem akarom, hogy bárki is puszta virtusból bemenjen oda és… roncsként jöjjön ki. – Egyetértek – felelte ünnepélyesen a lelkész. – Kell lennie valami gonosznak abban a szobában. Nem ellenkezik a tanítással, hogy higgyünk olyan helyek létezésében, melyek – mint ez is – bizonyos gonosz befolyás alatt állnak. De ez éppen elég ok arra, Massingham, hogy ott töltsék egy éjszakát. Ha ördögőzéssel és imádsággal le lehet gyızni a maga szellemét, én megígérem, hogy le is gyızöm. – Tudom, hogy nem fél – mondta Massingham –, s elismerem, hogy bizonyos értelemben ez a maga dolga. De maga is látta, Amory, hogy az ifjú Grindley nem csak egy ijedt kölyök volt tegnap este. Valami történt vele – valami rettenetes.

S csak az Isten tudja, szegény Vernon mit látott az éjjel. Meg van rémülve, pedig korábban azt mondtam volna, hogy nincs az az Isten vagy ördög, ami megrendítheti. – Bármi legyen is az – s úgy gondolom, kétségünk sem lehet afelıl, hogy van ott valami –, nem lehet erısebb, még fele olyan erıs sem, mint az oldalamon álló hatalmak – jelentette ki határozottan Amory. – Ott töltöm az éjszakát, abban a szobában, Massingham, mert meg vagyok gyızıdve róla, hogy a gonosz lakik benne, s arról is, hogy le fogom gyızni. Isten szolgájának nem állhat ellen. Massingham elpirult, mint sokan mások, ha Istennel kapcsolatban tájékozottnak kellene lenniük. Inkább a megfontoltságról és az elırelátásról szeretett beszélni. – Nos, maga tudja, Amory – mondta végül. – Tegyen, ahogy jónak látja. Csak arra kérem, az Isten szerelmére, ha eljön az idı, és a legcsekélyebb kétsége is támad, hagyjon fel vele! Ígérje meg, hogy megteszi! – Le fogom gyızni azt a szellemet – jelentette ki a lehetı leghatározottabban a lelkész. Összeszorított szája, szikrázó szeme láttán Massingham tudta, hogy minden ellenkezés hiábavaló, úgyhogy vállat vont és így szólt: – Kár, hogy nem a mártírok korában született, Amory. Az elveiért boldogan lépett volna a máglyára. Amory nem felelt. Talán így volt rendjén. *** Aznap este szokatlan csend ülte meg a társalgót. Grindley egész nap kint volt a szélben és esıben, s kezdte visszanyerni régi önmagát, habár még mindig furcsán, tétován viselkedett, és rettegés tükrözıdött a szemében. Gyakran hátranézett a válla fölött, mintha attól tartott volna, hogy szörnyő jelenés van mögötte, s igyekezett Reece közelében maradni. Vernon meg csak ült, behúzott nyakkal, komoran, a tüzet bámulva. Senki

sem tudta, hol töltötte a hosszú, borongós napot. A lelkész magában ült s mozgó szájjal, emelkedett arckifejezéssel olvasott. Ladislaw és Massingham ügyetlenül próbáltak úgy tenni, mintha beszélgetnének. Egyszer csak Amory felállt. – Jó éjszakát mindnyájuknak – mondta. – Reggel minden rendben lesz. Lassan Massingham is felemelkedett a székébıl. – Amory – kezdte habozva, a lelkész kérlelhetetlen tekintete és átszellemült arca azonban beléfojtotta a szót. – Hallgasson, Massingham – intette le. – Nem tántoríthat el a szándékomtól. Ez az én kötelességem, és teljesíteni fogom. A bőnhıdés örök tüzére vetem azt a gonosz szörnyeteget… Ám hirtelen kiáltás szakította félbe. – Ne! Ne beszéljen örök bőnhıdésrıl! Fogalma sincs, hogy mit jelent! Isten sohasem tenné… nem tudná megtenni… Amory elmosolyodott. – Kedves Grindley. Isten mindenekelıtt igazságos, csak azután irgalmas. A gonosznak el kell nyernie méltó büntetését. Remélem, a kegyelmes Isten engem választ majd e büntetés végrehajtására. Massingham nehéz szívvel nézett rá. – Hát akkor sok szerencsét – mondta. Amory furcsán mosolygott: magabiztosan, szánalmasan és diadalmasan. Az ajtó halkan becsukódott mögötte. Pár percig néma csend lett, aztán Grindley azt suttogta: – Nem hiheti igazán, hogy van ilyen Isten. Egy ideig senki sem válaszolt, majd végül Vernon, az este folyamán elıször, megszólalt: – Van olyan gonosz, ami bármit megérdemel. Lassan felállt és kiment a szobából. Egy kicsivel késıbb Grindley elkapta Reece tekintetét: a kis segédlelkész letette a könyvét s szó nélkül távozott. Massingham és Ladislaw hosszú

ideig szótlanul ült: a házigazda pöfékelt, vendége pedig idegesen piszkálta a tüzet. A skót végül éktelen csörömpöléssel elejtette a piszkavasat. – Massingham – mondta feszülten –, én ezt nem bírom. Mit gondol, mi folyik odafenn? A házigazda megremegett. – Csak a jó Isten tudja! – mondta. – Megpróbálom kihallgatni. De maga ne jöjjön, Mac. jobban örülnék, ha maradna. Kiment, Ladislaw pedig hallgatta, amint felmegy a lépcsın, majd végig a folyosón. A tőz kezdett kialudni. Massingham pár perc múlva visszatért – sápadt volt és kissé nyugtalan. – Nos? – kérdezte Ladislaw. – Valami… valami borzalmas dolog folyik odafenn – felelte szaggatottan. – Nem tudom, mi. Amory hangját hallottam… és mély lélegzést, meg fojtott, kísérteties nyögést… Ladislaw felugrott. – Nyögést? Amory volt? – Nem – rázta a fejét Massingham –, az ı hangja elég határozott volt. Olyan, mint az acél… mint a jég… nem is tudom… Nem ı nyögött… Ladislaw megborzongott. – Hallotta, mit mondott? – Nem hallottam tisztán – felelte habozva és letörölte a homlokát, Ladislaw pedig látta, hogy remeg a keze. Egymás szemébe néztek. – Égett szag volt – tette hozzá hirtelen Massingham – és borzalmas zaj, mintha valami lassan darabokra hasadna… vagy talán zúzódna. Ismét elhallgattak és hegyezték a fülüket. – Ó, az Isten szerelmére, menjünk és vessünk véget ennek az egésznek! – kiáltott egyszerre Ladislaw, s a következı pillanatban már egymás mellett rohantak fel a széles falépcsın. Amint felértek az emeletre, Amoryvel találták szemben

magukat. Üres tekintettel bámult rájuk, bıre megnyúltan, sápadtan feszült arccsontjain, tágra nyitott szeme vakon és rémülten nézett maga elé. – Amory! Hála Istennek, hogy itt van! – kiáltott Massingham. A lelkész továbbra is némán bámulta ıket. Majd hirtelen megszólalt: – A könnyek végigcsorogtak a kezemen – mondta különös, feszült hangon. Csontos, szikár, hideg kezeit kissé kitartotta maga elé. Massingham és Ladislaw ösztönösen odanéztek, majd a skót finoman megérintette Amory vállát: – Jöjjön, barátom – mondta lágy, felföldi hangján. Az üresen bámuló szempár sőrőn pislogott, de a lelkész ezenkívül egyetlen mozdulatot sem tett. Ladislaw átcsúsztatta kezét megmerevedett karjai alatt, s Massingham segítségével letámogatta a lépcsın. Az óra épp hármat ütött, amikor átmentek a hallon, s a hang mintha kizökkentette volna a lelkészt rémült kábulatából. Kezével gyorsan megdörzsölte az arcát, majd különös, zavart tekintettel nézett aggódó barátaira. Kissé megremegett. – Massingham! – mondta nyugtalanul. – Igen, Amory… minden rendben, öreg cimbora. – Massingham… ó, Massingham, a könnyek végigcsorogtak a kezemen. Folytattam, és a könnyek végigcsorogtak a kezemen. Pirkadatig vele maradtak, míg a bágyadt, sárga fénykoszorú fel nem sejlett a nedves föld és a párás ég között. A síri csendben még azt is hallották, amint Amory megnyalja kiszáradt ajkait. *** Másnap vasárnap volt. A faluban már korábban híre ment, hogy Amory aznap az öreg, megrendült egészségő plébános

felmentésérıl fog szólni a prédikációjában, de Massingham nem akarta a szemmel láthatóan összetört lelkész elıtt szóba hozni a távozást. İ azonban, úgy tőnt, nem feledkezett meg róla. Kimerülten és halálsápadtan, de összeszedetten jelent meg a reggelinél. Némán és idegesen ülte végig az étkezést, mint aki súlyos gyötrelmeken esett át, s végül megkérdezte házigazdájukat: – Hánykor lesz az istentisztelet, Massingham? – Tizenegykor. De én mondom, Amory, nincs olyan állapotban, hogy prédikáljon. – Tudom. A legcsekélyebb mértékben sem. De muszáj ma prédikálnom, ha ebben az életben valaha is fel akarok még lépni a szószékre. – De Amory, maga beteg… kikészült. Pihennie kellene. – Pihenni! – Aznap elıször emelte fel a fejét, s elgyötört tekintete láttán Massingham lesütötte a szemét. Aznap különös prédikációt hallhatott a falu. Nem a megszokott önálló szöveggel kezdıdött, hanem egy részlettel Szent Pál korinthosziakhoz írt levelébıl: az irgalmasságról szóló híres példázattal. Amory hangja szinte meg-megremegett a feszültségtıl, mint a bőnösöké, akik ítéletet mondtak testvéreik felett. A szokásos fennkölt stílusának nyoma veszett. Nyers, tömör, töredezett mondatokban beszélt. Volt egy furcsa rész, melyet mintha iszonyú teher alatt mondott volna el: szemöldökén és szája felett verejték gyöngyözött, s olyan erısen kapaszkodott a szószékbe, hogy elfehéredtek a bütykei. – Elıdeink egykor különféle kínzásokkal próbálták saját hitükre téríteni ellenfeleiket. A pokol e világi változatát szabadították rájuk. Szétzúzták csontjaikat, megégették húsukat és kiszúrták szemüket. – Ajkai ekkor hamuszürkévé váltak. – Áldozataik könnye végigcsorgott a kezükön, ık pedig áldásért és segítségért könyörögve Uruk felé emelték könnyektıl és vértıl áztatott kezüket. Mi ugyanezen a címen kínozzuk a lelket. Az állandó kétségbeeséssel lassú, gyötrelmes halálra

kárhoztatjuk. Én magam is halálra kínoztam egy lelket… összetörtem, szétzúztam… – Elhallgatott, levegıért kapkodott, egyszer-kétszer hangtalanul kinyitotta a száját, majd végül röviden csak annyit mondott: – Legyetek irgalmasak! Nem tudhatjátok… nem ítélkezhettek mások lelke felett. Mindig legyetek irgalmasak! Egy pillanatig még szótlanul állt, majd a templom döbbent csendjében sietve elhagyta a szószéket. Ez volt az egyetlen utalása az elızı éjszaka történtekre. *** Délután Ladislaw, Massingham és Vernon a könyvtár egyik sarkában ült, Reece és Grindley pedig a túlsó végében beszélgetett. Csak Amory nem volt jelen. – Barátaim – kezdte Massingham –, nem gondolják, hogy túl messzire mentünk? Úgy értem, nincs sok értelme tovább roncsolnunk magunkat emiatt az átkozott história miatt, nem igaz? Vegyük például Reece-t: csak nem akarunk egy ilyen nyílt és naiv kölyköt odalökni a pokol kapujába!? Mit gondolnak? – Reece-nek nem esik baja – jelentette ki határozottan Vernon. – Ó, nem vagyok benne olyan biztos – ellenkezett Massingham. – Érzékenyebb, mint gondolná. Nézzék csak meg, mi történt szegény Grindleyvel. Maga mit mond, Mac? – Senkinek sem kellene még csak a közelébe se mennie annak a szobának! – tört ki indulatosan Ladislaw. – Igaza van, Massingham. A „pokol kapuja” a legjobb szó rá. Vernon kinyitotta a száját, de aztán szó nélkül becsukta. – Én nem megyek be oda! – folytatta a skót. Ma éjjel rajtam a sor, nem igaz? Nos, bennem van elég kurázsi, hogy azt mondjam, nem megyek. Vernon furcsa, kérdı pillantással nézett fel rá és találkozott a

tekintetük. – Maga tudja? – kérdezte Vernon. – Eleget tudok – bólintott Ladislaw. – Sok mindent láttam már… odahaza, Skóciában. Tudom, mi… akárhogy is, nem megyek. Felállt és az ajtóhoz lépett, de visszafordult. – És maga, Massingham? Lesz annyi esze, hogy maga se menjen be? A házigazda elpirult kissé. – Nem, nem hiszem, hogy meghátrálnék – mondta lassan. – Ó, valójában reszketek! De nem tehetem meg, hogy ráveszem a vendégeimet, hogy nézzenek szembe vele – bármi legyen is abban a szobában –, én pedig nem megyek be, nem igaz? Vernon hirtelen közbevágott. – Nem, Massingham! – tette házigazdájuk vállára a kezét. – Mi, akik benn voltunk… mi meg fogjuk érteni. És Ladislaw is. Massingham elszántan nézett rá. – Azt hiszem, be kell mennem, Vernon – mondta csendesen. – Mindamellett, ha Reece meg meri tenni, én miért ne merném? Vernon elpirult. – Figyeljen ide – fakadt ki könyörgı arccal –, én voltam benn és tudom, mirıl beszélek! Reece-szel minden rendben lesz, de magával…! Ne kérdezze, miért, Dick, de ne… ne menjen arra az átkozott helyre! Massingham komoran a szemébe nézett és a fejét rázta. – Sajnálom, Bill – mondta. Vernon reménytelen esdekléssel bámulta, majd egy halk nyögéssel elfordult tıle. Aznap este tizenegykor Massingham is felment, hogy szembenézzen a sorsával. *** Amikor Massingham másnap csatlakozott a vendégeihez,

egy szót sem szólt az elızı éjszakáról. A többiekhez hasonlóan, akik már találkoztak a végzetükkel, ı is halálsápadt volt és ugyanolyan szánalmasan nézett: olyan tekintettel, mintha semmi esélye sem lenne a megbocsátásra, de valahol a szíve mélyén mégis reménykedne benne, hogy barátai nem vetik ki maguk közül. Keveset beszélt, de egyáltalán nem hozta szóba a mindnyájukat leginkább foglalkoztató témát. Csak amikor már kezdett leszállni az este, és mindannyian a hosszú könyvtárszobában ültek, szakította meg hirtelen a beszélgetést, teljesen eltérve a tárgytól: – Reece, szeretnék kérni öntıl egy szívességet. – Igen? – felelte Reece megszokott vidám, készséges hangján. – Ne menjen be abba a szörnyő szobába. Mindenkinek elakadt a szava, mint amikor egy társalgó emberekkel teli szobában a haldokló megszólal. De Massingham kérése mintha lavinát indított volna el, mintha mindnyájan csak egy jelre vártak volna. Elıször Amory szólalt meg. – Reece-szel minden rendben lesz – mondta nyájas szelídséggel. – De szükségtelen és… – Egyszerre elakadt a szava. – Igen, Reece – vágott közbe Ladislaw –, ne menjen be. Legyen más is gyáva rajtam kívül! – tette hozzá félig nevetve. Grindley egy szót sem szólt, csak némán bámulta a segédlelkészt – tekintetében a magabiztosság és a könyörgés, a csodálat és a rettegés furcsán elegyedett egymással. Reece Vernonra nézett. – Mit gondol, barátom? – kérdezte tıle. – Én azt mondom, menjen, ha akar – felelte némi habozás után. – Maga nem olyan… mint mi. – Vernon! – szólt közbe élesen Massingham. Tudta, hogy ki nem állhatják egymást. – Ne hallgasson rá, Reece! Ne menjen! Én mondom magának, hogy iszonyú. Senki sem tudja

elképzelni! – Teljesen elsápadt. – Ne menjen! – unszolta. Reece még mindig Vernont nézte, s mindketten állták a másik tekintetét. A segédlelkész végül a házigazdához fordult. – Sajnálom, Massingham, de ha nem bánja, bemennék. Maguk is mind megtették. – Ó, nem így kell hozzáállni! – kiáltotta Massingham keserően. Hangja elcsuklott és meggyötörtnek tőnt. – Menjen, ha akar – folytatta motyogva. – Úgy vélem, ez a maga dolga. Mi figyelmeztettük. – Ezzel odébbsétált. A többiek egymásra néztek. Volt még értelme bármit is mondani? Feladták. Végtére is bármilyen egyszerő lélek volt is, Reece nem volt már gyerek. Mégis mindnyájan borzasztó kellemetlenül érezték magukat, amikor valamivel tizenegy elıtt Reece letette a Punch legutóbbi számát, amin félórája kuncogott, és felállt a székébıl. – Jó éjszakát, barátaim – mondta. – Reggel találkozunk. Grindley félig felemelkedett, de Reece elkapta a tekintetét és rámosolygott. – Jó éjt – mondta még egyszer és kiment. A többiek mintha megegyeztek volna, egyszerre húzódtak közelebb a tőzhöz. Pár percig senki sem törte meg a csendet. – Jóságos Isten! – szólalt meg végül Massingham. – Azt hiszem, ez a legborzalmasabb, ami eddig történt. Annyira gyerek még ahhoz, hogy szembenézzen a pokol sötét bugyrával. Még nem tud semmit. – Ha azt vesszük – mondta Amory –, nem hiszem, hogy ezelıtt bármelyikünk is tudta volna, mi a pokol. Van valami abban a szobában – Isten tudja, micsoda –, valami irtózatos, gonosz szellem, ami teljesen hatalmába keríti az embert, míg maga is a megtestesült gonosszá nem válik. – Igaza van, tényleg ott van – kiáltotta izgatottan Grindley. – El van vágva az ember… Döbbenetes… – Döbbenetes szembesülni azzal – folytatta a gondolatmenetet Massingham –, hogy az ember el van vágva a

megbocsátás és az irgalom reményétıl. De még rosszabb valaki mást elvágni tıle. A többiek figyelmesen nézték. – Amikor az ember elengedi a gyeplıt… engedi, hogy a vak győlölet egészen hatalmába kerítse – folytatta Massingham még mindig lassan, már-már szenvtelenül –, nem csak a saját lelkét öli meg. Ott van a másiké is. Kiszabadul a súlyos, halott testbıl… egy átkozott lélek, amely téged hibáztat a kárhozatáért. És az ember semmit sem tehet – semmit! És ez – ó! Nem tudom elmondani! Nincsenek emberi szavak arra, ami embertelen! A többiek hallgattak. – Belegondoltak már valaha abba – tette hozzá váratlanul –, milyen szörnyő lehet Istennek lenni? Tudni ezekrıl a dolgokról, és mégis hagyni ıket csak azért, mert igazságosak? – Isten mindenekelıtt irgalmas és csak azután igazságos – felelte Amory. – Tudom, hogy nemrég még az ellenkezıjét állítottam, de azóta tudom, hogy tévedtem. – Talán igaza van – ártett egyet Massingham. – Ha még az olyan, magukat tisztességesnek tartó emberekben is ilyen kimondhatatlan gonoszság lakozik, mint bennünk, akkor valahol hihetetlen nagyságú jóságnak is lennie kell. – Van is – mondta Grindley türelmetlen ingerültséggel –, tudom, hogy van. De bele sem merek gondolni, hogy az a szörnyő gonosz, melyet most már mindnyájan ismerünk, teljes erejét Reece-re szabadítja. Mindent elmondtam neki, amit csak lehetett, de van, amit nem lehet… – Nem, van, amit nem lehet – erısítette meg Amory. – Csak azt nem értem – mondta Massingham –, hogy maga miért volt vele olyan… nos, szívtelen, Vernon? Legalább olyan borzalmas perceket élt ott át, mint mi, mégis, amikor lebeszélhette volna azt a kölyköt – mert maga lebeszélhette volna, maga volt az egyetlen –, hagyta felmenni. – Így igaz – felelte Vernon nyájasan, a többiek legnagyobb

megrökönyödésére. – Azóta az éjszaka óta a legmélyebb hódolattal adózom az ártatlanság iránt, a szellem és gondolat tisztasága iránt. Nekem úgy tőnik, a gonosz nem árthat neki, csak ı a gonosznak. Értik, mire gondolok? Maga érti, Amory. – I-igen, értem – ismerte el a lelkész –, de… ó, Vernon, óriási a kockázat! Egyikünk sem sejthette, mi történik a többiekkel, s többé-kevésbé igyekeztünk megosztani a tapasztalatainkat egymással. Most már tudjuk… persze csak egy kicsit, igazából sohasem fogjuk megtudni, miken mentünk keresztül. Az a szoba annyira gonosz, hogy a legrosszabbat hozza ki az emberbıl. Hiába nyugodt, amikor bemegy, feltöltıdik ördögi szenvedéllyel, s maga lesz a megtestesült gonosz… – Igen, igen! – kiáltott közbe Vernon. – Errıl van szó! – De mi gonosz van Reece-ben? – kérdezte Ladislaw. Egy ideig mindnyájan hallgattak. – Be kell látnunk, hogy alig ismerjük – szólalt meg végül Grindley mentegetızve. – Amint Amory is mondta, egyikünk sem áll közel hozzá. Csak az utóbbi pár napban kerültünk bizalmasabb kapcsolatba vele, amikor mindnyájan elvesztettük józan ítélıképességünket. Nem is tudom… utálok arra gondolni, hogy ott van odafent, egyedül, gyanútlanul… Valamennyien elhallgattak, mintha híreket vártak volna. Ladislaw hirtelen felpattant, odament az ajtóhoz és kitárta. Mindnyájan kétségbeesetten figyeltek, de a házban síri csend honolt. Ladislaw visszament a helyére, de nyitva hagyta az ajtót. – Csak arra az esetre… – motyogta félig mentegetızve. Lassan eltelt az éjszaka. Egyiküknek sem akaródzott lefeküdni. A többiekkel más volt a helyzet, ık tudtak vigyázni magukra, de Reece-ért mindnyájan felelısséget éreztek. Egyre csak azt mondogatták, hogy olyan gyerek még, és olyan nagy a veszély. A meleg és világos dohányzószoba nyitott ajtaja mögött mindent beborító sötétség és halálos csend

elviselhetetlennek tőnt. Reece pedig ott volt benn, egyedül… Végül szürkülni kezdett és lassan kivilágosodott. Az öt férfi az utóbbi négy órában néma csendben ült. Tompán, már-már reménytelenül nézték egymás szürke arcát az ébredezı fénynél, s szótlanul felálltak székükbıl. Vége volt. Bármi történt is, mostanra véget ért. Valamennyien meglepıdtek, megkönnyebbültek és – igen – megörültek, amikor Reece belépett az étkezıbe. Aggódva nézett körül az elgyötört arcokon. – Csak nincs valami baj? – kérdezte. – Nincs – felelte Massingham félig nevetve. – Nincs, ha önnel minden rendben van. – Ó, én remekül vagyok – mondta vidáman a kis segédlelkész. – Még életemben nem aludtam ilyen jól, és ez mindent elmond. – Akkor nem látta…? – kezdte Grindley. – Az égvilágon semmit sem láttam – felelte Reece, félig sajnálkozva. – Attól tartok, valami hiányzik belılem. Nagy kár! De legalább megpróbáltam. Azzal jó étvággyal hozzáfogott a reggelihez.

F. BRITTEN AUSTIN

A gyilkos emberére akad – Ez lesz az utolsó szivar, amit szabad emberként szívhatok el, Quayne – közölte halkan Sir Humphrey Maule és a gyufáért nyúlt. Q. Q. felvonta a szemöldökét: – Megint szolgálatba állsz? Azt hittem, az indiai kormány tovább vadászna rád. Moszkva egyre kitartóbban lohol a pénze után a Himalájától délre. Vendégünk, Sir Humphrey Maule pár hónapja vonult nyugdíjba, s Indiában végzett munkája egészen addig rejtve maradt a nyilvánosság elıtt, amíg a sajtó által zengett dicshimnuszok végül mindenki tudomására nem hozták, hogy a Birodalom egy újabb nagy szolgája fejezte be mindennapi tevékenységét. Emlékeim szerint a Politikai Osztály különleges csoportjának vezetıjeként tevékenykedett. Most pedig e nagy ember ott ült Q. Q. asztalánál és szivarra gyújtott. – Nem – mondta. – Épp a rendırségre készülök, hogy feladjam magam. Q. Q. gyors pillantása megkérdıjelezte szavai komolyságát: – Csak nem jövedelemadó-bevallás – meg egy kis rossz lelkiismeret? – mosolygott kérdıen. Sir Humphrey csak egy hosszú pöfékelés után szólalt meg újra. – Gyilkosság. – Majd fagyos közönnyel hátradılt a székében. Ritkán láttam Q. Q.-t megdöbbentnek, de most megdöbbent

és egy pillanatig hitetlenkedı arckifejezést öltött. – Viccelsz, Maule? – A legkevésbé sem. – Drága barátom! Gyilkosság?! – faggatta Q. Q. zavarodottan. – Gyilkosság. – De hát kit? Egy leendı merénylıt? – Jimmy Loftust. – Jóságos Isten! – Igen, a legjobb barátomat. Q. Q. ıszinte elképedéssel bámulta. – Jimmy Loftust? De az Isten szerelmére, miért? – Bárcsak tudnám. – Akkor azt kérdem, hogyan? Sir Humphrey ránézett – lassan és határozottan beszélt: – Tudom, és mégsem tudom. A fınök ingerülten dobolt az asztalon. – Rébuszokban beszélsz, Maule. – Mert nekem is talányos az egész történet. Ezért jöttem hozzád, Quayne. Én tettem… biztosan én tettem… valahogy tudom, hogy én tettem, pontosan le tudom írni, miként történt, bár az egyik énem, úgymond, hangosan és felháborodottan tiltakozik… s a közvetett bizonyítékok is megkérdıjelezhetetlenek. Nem irigylem az ügyvédet, aki védeni fog. Egyetlen szalmaszálba sem kapaszkodhat. Ha megkérdeznek, becsületes emberként csak azt felelhetem, hogy bőnös vagyok. Kötelet érdemlek. De – bár álmodni sem merek arról, hogy kifogást emeljek a vád ellen, s inkább a gyors vég, mint a lassú, eleven halál – a saját lelkiismeretem megnyugtatása érdekében szeretném tudni, nem a Broadmoorba kellene-e inkább kerülnöm? – Gyászos tömörséggel fogalmazott, levert egy kis hamut a szivarjáról, s egyenesen Q. Q. szemébe nézett. – Számtalan, felettébb különös ügyet oldottál már meg, Quayne – néhánynak együtt

jártunk a végére –, s talán utoljára kérek tıled szívességet, légy szíves, derítsd ki, mi történt. Amikor a hóhér nyakamra akasztja majd a kötelet, tudni szeretném, miért tettem azt, amiért a másvilágra kerülök. – Hmm. Mit is mondtál, hol és mikor történt az eset? – A lakásomon, tegnap éjjel. – És hol van most Loftus? – kérdezte Q. Q. némi habozás után. – A nappalimban. Rázártam a lakást. A szolgámat elküldtem mára. Tudod, nem lakik ott nálam. – Hmm. Akkor nem kell azonnal a rendırségre rohanni. Azt kérded tılem, hogy ırült vagy-e. Nos, elég ırültnek látszol. Az adott körülmények között azonban bármelyikünk hajlamos lenne valóságnak tőnı képzelgésekre. Valószínőleg te is egy ilyen képzelgés áldozata vagy. Mi alapján állítod, hogy te ölted meg Jimmy Loftust? Sir Humphrey ismét komoran mosolygott. – Az összes érzékszervem alapján, Quayne. Szó sincs képzelgésrıl. Ma reggel hét órakor a nappalimban arra ébredtem, hogy még mindig a tegnapi ruhám van rajtam, Jimmy Loftus pedig szintén az elızı esti öltözékében, összeroskadva ül a széken, fején pedig golyó ütötte seb tátong. A revolverem a padlón hever, és hiányzik belıle egy golyó, melyet nemrég lıttek ki. A jobb kezemen égett lıpor szaga érzıdik. Ráadásul hirtelen az az ellenállhatatlan érzésem támad – egy furcsa, teljesen élethő belsı kép, mintha valaki elıhívta volna bennem a történteket –, hogy én magam lıttem le. – Minden ok nélkül? – vetette közbe Q. Q. – Minden ok nélkül. Jimmy és én a legnagyobb cimborák voltunk. İ volt a legközelebbi barátom. Képzelheted, mennyire megrémített a látvány. – Sir Humphrey egy pillanatra ismét összeszorította a száját. – Csak egyetlen magyarázatot tudok elképzelni: valamiféle epilepsziás roham tört rám, bár még sohasem történt velem hasonló.

– Hmm. Ha epilepsziás roham hatására tetted volna, másnap reggel valószínőleg semmire sem emlékeztél volna, de te azt mondod, hogy emlékszel. – Igen… de valahogy furcsán. Úgy emlékszem rá, mint amikor valaki álmában, alvajáróként cselekszik. Mintha nem is a valós énem tette volna. Az egyik felem vadul tiltakozik, hogy nem én voltam, nem lehettem én. Ha azonban kérdıre vonnának, bármilyen szörnyő, és ok nélkül való is, teljes meggyızıdéssel és magától értetıdıen nem mondhatnék mást, mint hogy én tettem. Az igazat megvallva, valamiféle különös és ellenállhatatlan késztetés dolgozik bennem – azt hiszem, a gyilkosok szokásos késztetése lehet ez –, hogy elıálljak és világgá kürtöljem a bőnömet. – Ezért akartál a rendırségre menni? Sir Humphrey vonogatta a vállát. – Az én helyzetemben nem alacsonyodhatok olyan mélyre, hogy meneküljek a rendırség elıl. A tények magukért beszélnek. Viselnem kell a következményeket. Jobban szeretek elébe menni a dolgoknak. Így legalább megırzık valamennyit a méltóságomból. – Miért volt nálad Jimmy Loftus tegnap este? – Egy kis vacsorát rendeztem. – Rendeztél? Tehát mások is voltak rajtatok kívül? – Igen, ketten. De kicsivel tizenegy után távoztak. – Kik voltak azok? – Egy menekült orosz arisztokrata, Murovjev báró és a lánya, Sztravinszkij bárónı. – Csakugyan? – dılt hátra székében Q. Q., s elgondolkozva összetette az ujjait. – Halljuk az egész történetet, Maule! Miért vacsorázott nálad tegnap ez a három ember? Bizonyára valami fontos ügy lehetett, ha Loftus kimozdult otthonról. Sir Humphrey várt egy pillanatig, hogy újraélessze a szivarját és összeszedje a gondolatait.

– Van abban valami, amit az indiai kormánnyal kapcsolatban mondtál, Quayne. Valóban megkörnyékeztek, s már félig meg is ígértem, hogy megint kiutazom. Természetesen ismét nekiültem, hogy valamennyi, Indiával kapcsolatos, hasznosnak tőnı információt összeszedjem. Nagyjából tíz napja, a nıvérem házában találkoztam néhány módfelett érdekes emberrel, köztük Murovjev báróval és a lányával. Az ancien régime igaz hívei, ízig-vérig antibolsevikok. Elıször a hölggyel beszélgettem – elbővölı teremtés, gyönyörő, s legnagyobb meglepetésemre tudta a nevemet. Olyan ritka elismerés ez, melyet szívesen vesz az ember. – Sir Humphrey zordan elmosolyodott. – Megkérdezte tılem, hogy visszamegyek-e Indiába, de nem adtam kézzelfogható választ, hiszen ismersz, nem az a fajta vagyok, aki az elsı hölgynek kiönti a szívét. Amit azonban erre mondott, az teljesen megdöbbentett: „Mert ha visszamegy, Sir Humphrey, néhány roppant fontos információval szolgálhatnék az Ön számára. Szeretné elkapni Tretyakovot?” Képzelheted, hogy azonnal felkaptam a fejem és csupa fül voltam. Tretyakovnak még a nevét is csupán a legbensıbb körökben ismerik: ı a legravaszabb jómadár, s az összes indiai szovjet ügylet legfıbb mozgatója. Ekkor jött oda Murovjev báró, egy ısz hajú, intelligens úriember – inkább professzornak, mintsem arisztokratának tőnt. A lánya bemutatott minket egymásnak, ám ekkor hirtelen lerohant minket a nıvérem – tudod, bármiféle érdekes témának tilos felmerülnie a szalonjában, ez ugyanis ellenkezne az úri körök szokásaival. Nıvérem úgy tartja, az embernek egy társaságban „vegyülnie” kell. Egy pillanatra megállt, hogy szívjon egyet a szivarjából, Q. Q. azonban nem szólt közbe, így folytatta: – Akárhogy is, végül meghívtak Mount Street-i lakásukba. El is mentem, már másnap. Rengeteg információhoz jutottam – szigorúan bizalmas információkhoz, melyeket könnyedén ellenırizhettem, mivel már nekünk is a birtokunkban voltak.

Elszántan győlölték a bolsevik rezsimet, apja és lánya egyaránt – ha csak fele volt igaz annak, amit elmeséltek, nem is lehet csodálni. A kínzásokkal, rablásokkal és szinte az egész családjukat lemészároló gyilkosságokkal teli történet tanulságos lett volna egy rigai különleges tudósító számára. Számtalanszor elmentem hozzájuk, s mindig kicsivel többet tudtam meg, de az igazán fontos információra csupán célzásokat tettek: csak akkor akarták közölni, ha tényleg visszatérek Indiába. Végül kiterítettem a kártyáimat és közöltem velük, hogy oda készülök. Akkor aztán kibújt a szög a zsákból. Úgy tőnik, a lánynak van egy unokatestvére: a valódi neve Raszcsevszkij báró, de a kommunisták csak Sztapulovként ismerik. Hogy mentse a bırét, a szovjet kormány szolgálatába állt, a bizalmukba férkızött, mára pedig Tretyakov helyettesévé küzdötte fel magát. Ha lehet hinni nekik, Sztapulov mérhetetlenül győlöli munkaadóit, s csak az alkalmas pillanatra vár, hogy valami módfelett kellemetlen tréfát őzzön velük. Tulajdonképpen a szovjetek egész indiai szervezetét tönkre akarja tenni. Annyit ígértek, hogy kapcsolatba hoznak ezzel a felettébb érdekes úriemberrel. Sir Humphrey egy-két pöfékelés erejéig ismét félbeszakította mondandóját, majd így folytatta: – Az efféle információt természetesen vétek lenne figyelmen kívül hagyni. Úgy gondoltam, a legokosabb, ha elmegyek Loftushoz és tájékoztatom – mint tudod, ez az ı hatáskörébe tartozik. El is mentem hozzá, ı pedig rendkívüli érdeklıdést mutatott az eset iránt, s természetesen találkozni akart orosz barátaimmal. Megkért, hogy hívjam meg ıket vacsorára, de ne említsem nekik, hogy ı is ott lesz. – És ez volt a tegnap esti vacsora? – vágott közbe Q. Q. – Igen. Nagyon kellemes esténk volt. Persze egy szóval sem említettem Loftus érkezését. Körülbelül öt perccel utánuk futott be. – Egyikük sem mutatta jelét, hogy felismerték volna

egymást? – Nem – rázta a fejét Sir Humphrey. – A legkevésbé sem. Természetesen nem volt alkalmam beszélni Loftusszal. – És azután mi történt? – Valamivel tizenegy után az orosz vendégek elmentek. Lekísértem ıket az utcára és megvártam, míg kapnak egy taxit. Aztán visszamentem a lakásba. Loftus ott várt rám egy székben ülve – és következett az este átkozottul furcsa része, Quayne, mert innentıl kezdve nem emlékszem, mi történt! – Azt mondd el, amit fel tudsz idézni! – Egyféle álom ez, inkább meggyızıdés, mintsem emlék. Egyenesen odamentem az asztalomhoz, kivettem a revolverem a fiókból és minden ok nélkül, de szántszándékkal lelıttem a székben ülı Loftust. Aztán egészen addig nem emlékszem semmire, hogy ma reggel felébredtem. A szınyegen fekve találtam magam, Jimmy holtan ült a székben, a fegyver pedig ott hevert a padlón, közte és köztem. – És a másik feled? Az mire emlékszik? – Egyáltalán semmire. Tökéletesen üres attól a pillanattól fogva, hogy a taxi a két orosszal eltőnt az utca végén, egészen addig, hogy ma reggel felébredtem. Q. Q. szorosan összezárta ajkait. – Beszélj a háztartásodról, Maule. – Egyszerő szolgálati lakásban lakom. Az étterembıl hozattam vacsorát és a felszolgálásról is az étterem alkalmazottjai gondoskodtak. Amikor befejeztük az evést, leszedték az asztalt, míg a nappaliban voltunk. Mindent ık tartanak rendben, kivéve a nappalit – tudod, nem szeretem, ha idegenek hozzáférhetnek az irataimhoz. Ott a saját szolgám takarít. – De, mint említetted, ı nem lakik nálad. Múlt éjjel ott volt? – Tíz elıtt hazaengedtem, miután behozta a whiskysüveget és néhány szifont. Mint mondtam, amikor ma reggel hét harminckor megérkezett, azonnal elküldtem szabadnapra. A

nappali most is úgy néz ki, mint múlt éjjel: szegény Jimmy ott ül a székben, a bezárt lakásban. Q. Q. töprengett egy percig. – Azt mondod, láttad a vendégeidet elmenni a taxival. Hogy jutottál vissza a lakásba? Kulccsal, vagy nyitva hagytad az ajtót? – Felmentem a lifttel és… Teringettét, most ugrik be! Zárva volt az ajtó, s amikor a kulcsomért nyúltam, nem volt a zsebemben! Azt gondoltam, biztosan a lakásban hagytam, és csengetnem kellett. – És ki nyitott ajtót? – Természetesen Jimmy! Igen, már emlékszem… De rajta kívül senki sem volt a lakásban. – Normálisan viselkedett? – Hát, az igazat megvallva alaposan bevacsoráztunk, aztán egy-két pohár whisky és – hát, igen, azt hiszem, egy kissé túl vidámak voltunk. – És az után, hogy Loftus beengedett a lakásba, emlékszeme valamire azon az álomszerő képen kívül, hogy lelıtted? – Az égvilágon semmire – rázta a fejét Sir Humphrey. – Minden egyéb tökéletesen kiesett… De én mondom, Quayne – folytatta izgatottan –, vicces ez a helyzet a kulcsokkal! Meg mernék esküdni, hogy nem voltak a zsebemben, amikor becsengettem… Emlékszem, hogy sokáig csengettem, mire Jimmy nagy nehezen felfogta, mi történhetett, és odabotorkált, hogy kinyissa az ajtót… Amikor azonban ma reggel felébredtem, ott voltak a zsebemben! A megszokott módon szedtem ki onnan a többi holmimmal együtt, amikor átöltöztem. Itt vannak. – Kihalászott egy kulcscsomót a zsebébıl és diadalmasan felmutatta. – Annyira magától értetıdı számomra, hogy átteszem egyik ruhámból a másikba, hogy fel sem tőnt. De tegnap este bizonyosan nem volt nálam – vagy sokkal részegebb voltam, mint gondolnám.

– Természetesen ez is egy lehetıség – mondta halkan Q. Q. – Szeretnék egy kicsit többet megtudni a vendégeidrıl. Le tudnád írni a hölgyet? – Magas, karcsú, hollófekete haj, csodálatos, nagy, szürke szemek – gyönyörő, mint egy istennı… Az ember beleborzong, ha meglátja. – Hmm – töprengett komoran Q. Q. – Túlságosan elbővölt ahhoz, hogy le tudd írni. Az apjával kapcsolatban többet segítettél. Várj egy pillanatig! – Odament a szoba túlsó végén álló iratszekrényhez, kihúzott egy betőrendes aktát, s néhány dossziéval tért vissza. Leült és mindegyik iratgyőjtıbıl háromnégy képet terített az asztalra. – İk a barátaid, Maule? Sir Humphrey megnézte a képeket és meglepetten felkiáltott: – A teringettét, igen! İk azok! – Sejtettem, hogy igazam lesz – mosolygott Q. Q. elégedetten. – Az viszont meglep, Loftus miért nem szólt róluk egy szót sem, amikor visszatértél a lakásba. Különösen érdeklıdött irántuk, s minden bizonnyal felismerte ıket. Az apa igazi neve – persze, számtalan álneve létezik – dr. Hugo Weidmann. Egykor ismert pszichoanalitikus volt Bécsben. Aztán egy kellemetlen botrányba keveredett és elhagyta Ausztriát. A német titkosszolgálathoz állt, ahol remekül kamatoztathatta a tudományát. A háború alatt már orosz reformernek adta ki magát, aki még 1914 elıtt menekült el a cári rendırség elıl, s jelentıs akciókat vitt véghez, mielıtt az embereink a nyomára akadtak, majd ismét köddé vált. – Szentséges Isten! – kiáltott fel Sir Humphrey. – Hogy én micsoda ostoba fajankó vagyok! – A lány neve pedig – folytatta Quayne rendületlenül – Clara Weidmann, legalábbis eredetileg. Annyi nevet adott már magának, hogy a Ki kicsodában egy egész oldalt betöltene. Az egyik leghatékonyabb kém, akivel valaha is dolgunk akadt.

Neki is nyomát vesztettük, elıtte azonban rejtélyes körülmények között megölte Loftus egyik legjobb emberét. Jimmy megfogadta, hogy mindenáron elkapja. A személyleírásodból nyilvánvalóan rájuk ismert, és azért kért rá, hogy hívd meg ıket vacsorára, hogy megbizonyosodhasson a sejtése felıl. Mivel te egész életedben Indiában szolgáltál, természetesen egyiküket sem ismered. – Elégedetten dılt hátra a székében, s megint összetette az ujjait. – Kezdem érteni, mi történhetett, Maule. – Istenemre, én viszont továbbra sem – bosszankodott Sir Humphrey. – Mindettıl függetlenül, akkor most kinek dolgoznak? – Nyilvánvalóan a szovjet kormánynak. Tudták vagy rájöttek, hogy visszamész Indiába. A saját területeden pedig félelmetes ellenfél vagy, ezért az elejétıl fogva félrevezettek. Ha minden információjukat komolyan veszed – s gondoskodtak róla, hogy amit ellenırizni tudsz, az valós legyen – és Mr. Sztapulovra bízod magad, komoly veszélybe kerültél volna. – Hát, ez a lehetıség már egyébként is ki van zárva. Nem Indiába megyek, hanem az Old Baileybe, egy kellemetlen kis szertartásra a börtönudvaron, egy ködös hajnalon. Mert semmi kétség – ırültség vagy nem –, hogy én lıttem le szegény Loftust. Q. Q. ránézett. – Hát nem látod, Maule, milyen kényelmes megoldás lenne ennek a két embernek, ha Loftus – akit minden bizonnyal ugyanúgy felismertek, ahogy ı is ıket – meghal, téged pedig félreállítanak az útból? – Igen, de… – Sir Humphrey kétségbeesetten erıltette az agyát s összevonta a szemöldökét. – De ez akkor sem lehet több, mint véletlen egybeesés. Láttam elmenni ıket. Ebben biztos vagyok. Hogyan jutottak vissza a lakásba, ölték meg Loftust, s ami a legfontosabb: hogyan gyıztek meg arról, hogy

az egészet én tettem? Hogyan? Ezt próbáljuk kideríteni, Maule – simogatta az állát Q. Q. Sir Humphrey egy hirtelen támadt ötlettıl vezérelve egyszer csak elırehajolt. – Az nem lehet, hogy elkábítottak… és kényszerítettek, hogy megöljem Jimmyt, ugye? – kérdezte kétségbeesetten. – Tudom, hogy az esküdtszéket ez nem gyızné meg, de nekem sokat jelentene. Ez nem lehetséges, ugye? Tudod, Indiában furcsa dolgok történnek. Q. Q. megvonta a vállát. – Nagyon okos emberek – jelentette ki, majd fogott egy jegyzetpapírt és írni kezdett. Csupán pár szót írt a lapra, majd összehajtotta, borítékba tette, leragasztotta és megcímezte. – Mount Street hány szám? – kérdezte Sir Humphreyt, s miután megtudta, azt is ráírta, majd rám nézett. – Van egy kis munkám a maga számára, Mr. Creighton. Vigye el ezt a levelet Sztravinszkij bárónınek és személyesen neki adja át. – Az órájára nézett, majd folytatta. – Pont tizenegy óra van. Valószínőleg otthon találja. Talán lesz valami mondanivalója a maga számára. Maradjon ott és hallgassa végig! Addig maradjon, amíg ı akarja – lényegében ismerkedjen meg vele. – Rám mosolygott és még annyit tett hozzá: – Ha végzett, Sir Humphrey lakására jöjjön, ott várjuk majd. Maule, add meg neki a címet! Sir Humphrey ideadta a névjegykártyáját, s pár perccel késıbb már egy taxiban száguldottam a Mount Street felé. Egy kimért, külföldinek látszó szobalány vezetett az egzotikus és bizarr luxussal berendezett, kínai kék és élénkzöld színekkel díszített hatalmas szalonba. A fülkékben elhelyezett aranyozott Buddha-szobrokat és groteszk hindu istenalakokat a falak egyszerősége ellensúlyozta. – Várgyon itt! – utasított a szobalány. – Szollok a bárónınek.

Zakatoló szívvel álltam és vártam. Epekedve vágytam az automata fegyveremre, amit meggondolatlanul otthon hagytam. A szobát valamiféle rejtélyes, vészjósló gonoszság lengte be. Milyen drámát fog elindítani a kezemben szorongatott, rövid kis üzenet? Egy ideje egy fehér nefritkıbıl készült, zömök kínai bálványt bámultam, amikor észrevettem, hogy a bárónı ott áll a szobában, s az ajtót eltakaró függöny épp akkor libben vissza a helyére. Elbővölı volt, elbővölı – csak ezt a szót tudnám ismételni. Olyan tisztán elbővölı, komoly, tökéletes, Madonnához fogható szépség, hogy már a puszta jelenlétére is félelemmel és borzongással teli bámulat futott végig rajtam, elfojtva a józan ész minden cinizmusát. Hollófekete haja keretében, lágyan hullámzó szemöldöke alól hatalmas, tiszta, szürke szemekkel nézett rám. Tekintete szavak nélkül is kérdıre vont. – Sztravinszkij bárónı? – kérdeztem. – Igen. – Hangja ebben az egyetlen szóban is meglepıen dallamosnak, mélynek és vibrálónak hatott. Odanyújtottam a borítékot. Elvette, feltépte, elolvasta az üzenetet. Gyönyörő arca hirtelen elborult, majd ismét rajtam nyugtatta csodálatos, szürke szemét. – Tudja, mi áll a levélben? – Nem, madam. A borúlátás eltőnt az arcáról, éppoly hirtelen, ahogy megjelent, s egy pillanattal késıbb vissza sem tudtam rá emlékezni. Elmosolyodott, káprázatos csodát nyitva meg ezzel. – Maga… – habozott kissé – Mr. Quentin Quayne szolgálatában áll? A válasszal kapcsolatban nem volt utasításom, úgyhogy megkockáztattam az igazságot: – Igen, madam. Végigfuttatta rajtam a tekintetét. – Úriembernek látszik – mondta.

Meghajoltam. – Választ is várnak erre az üzenetre? – kérdezte a kezében tartott levélre mutatva. – Csupán azt az utasítást kaptam, hogy személyesen Önnek adjam át, madam. – Átkozott Q. Q.! Mi az ördögért nem mondta meg, mi áll a levélben?! Legalább némi fogalmam lett volna róla, mit mondjak vagy tegyek. A hatalmas, szürke szemek ismét rajtam nyugodtak. Töprengett valamin, de nem tudtam rájönni, mi lehet az. Aztán ismét mosolygott. – Nem ül le, Mr. … Mr. …? – vitte fel kérdıen a hangját. – Creighton – segítettem ki. Helyet foglaltam a puha karosszékben, amelyre mutatott, ı pedig velem szemben ült le a díványra. Találkozott a tekintetünk. Egyik felem egyre csak azt hajtogatta, hogy a velem szemben ülı nı kém és gyilkos. A másik felem azonban valahonnan egészen mélyrıl, ösztönös vaksággal, elemi erıvel lázadozott a teljesen képtelennek tőnı vádak ellen. Talán Q. Q. és Sir Humphrey is tévedett. A fényképek a legcsalókább bizonyítékok. Ezek a gondolatok néhány másodperc alatt futottak át az agyamon. Megint töprengett… talán azon, hogy mit kellene mondania? Mi az ördögrıl szólt az az üzenet? Egyszer csak elmosolyodott, s vékony, hófehér kezét a kisasztalon heverı cigarettásdoboz felé nyújtotta és megkérdezte: – Rágyújt, Mr. Creighton? – kérdezte mély, vibráló hangján. Elfogadtam. İ is vett egyet, majd a gyufáért nyúlt, meggyújtotta és a cigarettámhoz tartotta. Hatalmas, szürke szeme különös, intim érzést ébresztett bennem, a vér egyszerre gyorsabban kezdett nyargalni az ereimben, s csak összeszorított fogakkal tudtam uralkodni magamon. Aztán ı is meggyújtotta a cigarettáját, s a még égı gyufát a jobb kezemnél álló, háromlábú, antik bronztálba dobta – természetesen ez is kínai és groteszk volt.

– Innen egyenesen Mr. Quayne-hez megy? – Igen, madam. – Nem siet? – Nem, madam. Megint végignézett rajtam hollófekete haja keretében hatalmasnak tőnı, tiszta, szürke szemével. Úgy éreztem magam, mintha keresılámpával fürkésznének, az átható tekintetet azonban egy pillanat alatt gyengéd, derős mosoly váltotta fel. Dobogó szívvel vártam, mit fog mondani. Hallottam a szoba túlsó végén levı óra halk ketyegését. Várakozás közben lassan megéreztem a szobát átható, tömjénhez hasonló, émelyítıen édes, aromás parfüm illatát, amely kissé csavarta az orrom és mélyebb légzésre késztetett. Az egész tüdımet betöltötte, s lassan a fejemet is elhódította. Miután kirángattam magam a pillanatnyi kábulatból, szemügyre vettem a bronztálat, ahová a gyufát dobta. Karcsú, szürke füstcsík kígyózott fel belıle, a tetején pedig lomha csigavonalban oszlott köddé. Valami vészjósló trükk volt? Nem!… Lehetetlen!… Fantasztikus!… A gyanakvásom magával ragadott. Továbbra is néma maradtam, s nem mertem megtörni a csendet. İ mozdulatlan maradt, gondolataiba merült, arca pedig nyugodt, rejtélyes gyönyörőséget tükrözött. Elengedtem magam. A vékony füstcsík kitartóan tekergızött mellettem, s az átható, finom tömjénillatban minden levegıvétellel egyre tompább lettem – eleinte persze észre sem vettem. Az agyam lelassult. Kényelmesen ellazultam, bágyadtan és óvatlanul lenézve a nemrég még oly féltve ırzött éberségemet. A puszta öntudatom is homályba borult. Megszokott énem helyén zavaros, ösztönös érzések kavarogtak, s egyre inkább megrémítettek. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ırülten vágyakozom egy forró csók után azoktól a finom ajkaktól. Karjaim már sajogtak a fájdalomtól,

hogy átölelhessék azt a hajlékony, karcsú alakot, s vadul összeroppantsák, ha ez az ára érzelmeim viszonzásának. Az agyam egyre csak e körül forgott… úgy tőnt, a következı pillanatban meggondolatlanul felpattanok a karos székbıl, s a civilizált társadalomban elfogadhatatlan ösztöntıl hajtva rávetem magam. De nem mozdultam. A térdemen nyugvó jobb kezemben hirtelen fájdalmat éreztem. A cigarettám okozta: megfeledkeztem róla és megégette az ujjamat. Egy reflexszerő mozdulattal a bronztálba hajítottam a csikket, ahonnan a füstcsík szállt felfelé. Utolsó tudatos gondolatommal az órámra néztem, s legnagyobb meglepetésemre még csak fél tizenkettıt mutatott. A csend tovább tartott, mint gondoltam. Hatalmas szemét felém fordította és mosolygott. Csak egy elmosódott képet láttam belıle, a hangja pezsdítıen zengett. Teljesen elkábult az agyam. – Maga most mindenfélét gondol rólam… kellemetlen dolgokat. – Madam, én, én… – A saját hangom is furcsának tőnt. Elırehajolt, finoman csábítva. Megint azt az ösztönös, nyugtalan, spontán, már-már ellenállhatatlan késztetést éreztem, s csak akaraterımet a végletekig megfeszítve sikerült elfojtanom. – Azt akarom, hogy nézzen a szemembe és döntse el, hisz-e nekem. A tágra nyitott, furcsán tiszta, szürke szempár még közelebb jött, s a különösen izgalmas pupillák az enyémet keresték. – Madam, én, én… – Ez a közvetlen, merev tekintet elviselhetetlen volt, fojtogatott, az agyam kábulatban örvénylett. Lesütöttem a szemem. – Nézzen rám! Nézzen rám! Belenéztem a rám meredı szemekbe; csak néztem és néztem, nem láttam mást, csak azt a szempárt… Egy örökkévalóságig néztem ıket, s már semmi mást nem

érzékeltem, mint azokat a tiszta, szürke szemeket, s már annyira hatalmukba kerítettek, hogy nem tudtam kitérni a tekintet elıl. A karom egyszerre megmerevedett, vállaimra pedig súlyos fáradtság nehezedett. – Dıljön hátra! – Még egyszer fellobbant bennem az ellenállás szikrája. Nem… nem! Nem szabad! – Dıljön hátra! – Engedelmeskedtem, s egy pillanat alatt kényelmesen ellazultam. Talán évtizedek is elteltek, mire a szempilláimon keresztül, fátyolosan és bizonytalanul észrevettem az elıttem álló bárónıt. Szögletes arcú, ısz hajú, intelligensnek látszó, apró termető férfi állt mellette, s kíváncsian fürkészett a szemével. – Igen, azt hiszem. – A lány hangját csak távolról, eltompult érzékeim sőrő szövedékén keresztül hallottam. Moccanni sem bírtam, de nem is akartam. Hátradıltem… teljes tehetetlenség uralkodott felettem, de tudatom utolsó, apró szilánkja nem lázadozott ez ellen. – Válaszoljon, Mr. Creighton. – Igen – hallottam a hangomat valahonnan a messzeségbıl. Meglepı készség tükrözıdött benne, de addigra már semmin sem lepıdtem meg. És aztán, és aztán… nem emlékszem semmire, egészen addig, hogy… a mai napig nem tudom, hogyan, de egy taxiban találtam magam, amint a londoni utcákon száguldók, s tökéletesen tisztában voltam vele, hogy Q. Q.-hoz tartok Sir Humphrey lakására. Mi történt a bárónıéknél? Miként kerültem abba a taxiba? Képtelen voltam felidézni. Csak arra emlékeztem – méghozzá elég tisztán –, hogy Q. Q.-hoz tartok… Hogy el kell jutnom hozzá, egy számomra még mindig homályos ok miatt, késedelem nélkül. Aztán egyszerre újabb félelem nyilallt belém. Tényleg Sir Humphrey lakása felé tartok, vagy valami gonosz utasítás folytán egész máshova visznek? A leghalványabb emlékem sem volt arról, hogy

megadtam volna a sofırnek a címet. A hirtelen rám törı kétségbeesés azonban hamar elillant, a taxi ugyanis rövidesen megállt a St. James Parkból nyíló csendes utcában, Sir Humphrey otthona elıtt. A biztonság kedvéért elıhúztam a névjegykártyát a zsebembıl, de pontosan egyezett a házszám. Kiszálltam és megkérdeztem a sofırt: – Ki adta meg magának a címet? A taxis értetlenül bámult rám. – Hát Ön, uram. Az épületbe sietve azon átkozódtam, hogy csinálhattam ekkora bohócot magamból. A lift Sir Humphrey emeletére repített. Becsengettem, s maga a házigazda nyitott ajtót. A rövid folyosón keresztül követtem az indiai trófeákkal díszített, ismeretlen nappaliba. Az asztal közelében álló széken egy fehér lepedı takart valami formátlan alakot. Az íróasztal közelében, egy másik széken pedig Q. Q. ült és rám mosolygott. Megtorpantam. Mit is kell tennem, ha meglátom Q. Q.-t? Mi volt az a zavaros késztetés, ami felébredt bennem és ideges remegésre kényszerítette az ujjaimat? Agyamra sőrő köd ereszkedett. Izmaim maguktól megfeszültek. Q. Q. még mindig mosolygott. – Egy kést, Mr. Creighton? – kérdezte, s nyájasan felém nyújtott egy elefántcsontból készült papírvágó kést. Gondolkodás nélkül elvettem. Éreztem, hogy az ujjaim szándékomtól függetlenül, maguktól összezáródnak a nyele körül, majd mintha valami ideges erı szabadult volna el bennem, anélkül hogy a leghalványabb fogalmam lett volna arról, mit fogok tenni, egy minden egyéb késztetést kizáró parancs hatására rávetettem magam s a mellkasába döftem. Még amikor lesújtottam rá, akkor is valahol úgy éreztem, helyesen cselekszem, hogy az egész csupán ártalmatlan szerepjátszás: csak egy egyszerő kérés teljesítése, mely kibékítheti az egymással ellentétes késztetéseket.

Sir Humphrey egy rémült kiáltással nekem ugrott és megragadta a csuklómat. Q. Q. azonban csak mosolygott, s mozdulatlanul, nyugodtan ült a helyén. – Eressze el. Rossz kést kapott, Mr. Creighton. Maule, adja neki azt az indiai tırt! Sir Humphrey habozott. – Adja csak neki! Vonakodva ugyan, de házigazdánk engedelmeskedett, s a kezembıl az imént kicsavart papírvágó kés helyett átnyújtotta a tırt. Remegve álltam, mintha minden gondolatom, minden akaratom megszakadt volna. Mintha egyetlen varázsige hatása alatt álltam volna. – Kövesse a parancsot, amit adtak Önnek, Mr. Creighton – mondta halkan Q. Q. Szavai nyomán ismét rávetettem magam, de abban a pillanatban rádöbbentem, mi van a kezemben, s mire utasítottak: öld meg! Öld meg Q. Q.-t! A felismerés nyílként hasított belém. Egész énem megtorpant, s a tervezett borzalomtól reszketve és önkéntelenül visszariadva megálltam és elhajítottam a tırt. Agyam egy pillanat alatt kitisztult. Kábultan, remegve, zavarodottan álltam, készen a megaláztatásra. Jóságos Isten? Mit fog Q. Q. gondolni rólam? Legszívesebben elsírtam volna magam. – Jó Isten, uram! – hebegtem. – Mi… mi történt velem? Megırültem? Vagy, vagy? – Nem volt kézzelfogható magyarázatom, még magamnak sem, s ez kétségbe ejtett. Lenéztem a padlón heverı tırre, s valóságos fájdalmat éreztem. Ide-oda topogtam zavaromban. Q. Q. csendben felállt, s kezét a vállamra tette. – Minden rendben, Mr. Creighton. – Biztatóan a szemembe nézett, s nyugodt tekintete hatására kezdtem visszanyerni az önuralmamat. – Végre egyszer hasznát vettem, ennyi az egész. – Mosolygott. – Üljön le arra a székre és szedje végre össze magát! – Még egyszer, parancsolóan a szemembe nézett. –

Ismét teljesen magánál van… teljesen, érti? – Igen, uram. – Levegı után kapkodtam s leroskadtam a székre. – Nos, Maule, látod a kísérlet lényegét? – Istenemre, továbbra sem értem! – Sir Humphrey végképp megzavarodott. – Akkor elmondom. Elküldtem Mr. Creightont a tegnapi vacsoravendégeihez, pontosabban Sztravinszkij bárónıhöz – ı a veszélyesebb kettejük közül – azzal az utasítással, hogy az üzenetet csak személyesen neki adhatja át. Semmi kétségem afelıl, hogy pontosan azt tette, amire kértem. Az üzenetben – Q. Q. egy gonosz kis mosoly kíséretében rövid szünetet tartott – ez állt: „Fräulein Clara Weidmann, Mr. James Loftus nevében tiszteletemet küldöm, Quentin Quayne.” Attól tartok, ez elég nagy megrázkódtatás lehetett számára. – Megint mosolygott. – Kezdi már érteni? – A legkevésbé sem. Q. Q. hozzám fordult: – Mi történt a Mount Streeten, Mr. Creighton? Minden idegszálammal próbáltam összpontosítani, de emlékeim között teljes ürességre bukkantam. Megint elkeseredtem és szégyelltem magam. – Sa… Sajnálom, uram – hebegtem –, fogalmam sincs, mi történhetett velem… Semmire sem emlékszem. Q. Q. bólintott s nyájasan így szólt: – Ne aggódjon, majd én kitalálom. – Ismét Sir Humphreyhoz fordult. – Képzeld magad a hölgy helyébe! Múlt éjjel találkozik Jimmy Loftusszal, rájön, hogy felismerték, ezért bölcs és ravasz módon megszabadul tıle. Erre ma reggel nemcsak azzal kell szembesülnie, hogy Quentin Quayne felfedte valódi kilétét, de ráadásul Loftus haláláért is ıt teszi felelıssé. Nyilvánvaló, hogy Quentin Quayne-tıl is azonnal meg kell szabadulnia! Hogyan tehetné meg? Egy módszer –

legalábbis a múlt éjszaka után – azonnal kínálja magát, én pedig pontosan erre adtam lehetıséget neki. Ha emlékszel, gondosan Mr. Creighton lelkére kötöttem, hogy ne siessen el onnan. Biztosítottam számára a lehetıséget. – Miféle lehetıséget? – kérdezte Sir Humphrey még mindig értetlenül. – A hipnózisra – felelte Q. Q. tömören. – Elfelejted, hogy az apja pszichiátriaprofesszor volt Bécsben, s a lánya volt a legjobb tanítványa. Minden kétséget kizáróan Creightont is hipnotizálta, s közben azt a parancsot adta neki, hogy a hipnózisból visszatérve szúrjon le, amint meglát, az ott történtekbıl ugyanakkor semmire se emlékezzen. Amint belépett a szobába, az ujjai ideges remegésbe kezdtek, utána pedig magad is láthattad, mi következett. – Jóságos Isten! – nyögött fel Sir Humphrey aggodalmában. – Akkor bizonyára engem is hipnotizáltak! Rávettek, hogy öljem meg szegény Jimmyt! Tehát tényleg én tettem! Ez bebizonyítja. – Semmi ilyesmit nem bizonyít, sıt, épp az ellenkezıjét! Kissé veszélyes kísérletem egyik célja éppen annak kiderítése volt, hogy hipnózissal rá lehet-e kényszeríteni valakit valódi emberölésre. Eljátszatni valakivel ugyanis nem nehéz, de ma is erısen vitatott kérdés, hogy az alany hajlandó-e hipnózis hatása alatt gyilkolni. A hölgyismerısöd pontosan tisztában volt ezzel… de, az ügy nem tőrt halasztást, s nem volt más esélye, meg kellett próbálnia. Meg is próbálta, hiszen a kérdést még senkinek sem sikerült egyértelmően eldöntenie. Én pedig abban reménykedtem, hogy gyorsabb leszek Creightonnál, ha komolyra fordul a helyzet, s a valódi késsel is megpróbál végezni velem. Láthattad, mennyire másként viselkedett, amikor csak egy papírvágó volt a kezében, mint amikor a tır? Nem, Maule – zárta le az eszmefuttatást –, kísérletem minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy bármilyen hipnotikus hatás alá is vontak múlt éjjel, s bármilyen kábítószert tettek is

az italodba, nem te ölted meg Jimmy Loftust. A lány próbálkozott, de nem járt sikerrel. Sir Humphrey felvonta a szemöldökét. – Biztos vagy benne? – Egészen biztos. A hatalmas ember elbővölten bámult rá. – Hála Istennek! – örvendezett. – De akkor mivel magyarázod mélységes meggyızıdésemet, miszerint én tettem? Q. Q. mosolygott. – Hipnózis alatt álló embernél könnyő elérni, hogy a kábulatból visszatérve azt higgye, gyilkosságot követett el, különösen ha a közvetett bizonyítékok is alátámasztják a belé szuggerált képet. Megengedsz egy telefont? – Igen, igen, természetesen. – Sir Humphrey még mindig zavarban volt. – Mit akarsz tenni? – Idehívom a barátaidat. Nagyon okos emberek – mondta Q. Q. ismét mosolyogva, miközben tárcsázott –, de azt hiszem, ezúttal emberükre akadtak… Halló, te vagy az? – Megadta a számot és várt. – Halló! Te vagy az, Sebright? Ó, Sebright, múlt éjjel gyilkosság történt Sir Humphrey Maule lakásán… Igen, a St. James Parknál… El fogom mondani a részleteket… Igen, szeretném, ha idejönnél, de útközben ugorj be a Mount Street 504-be és hozd magaddal Murovjev bárót és a lányát, Sztravinszkij bárónıt… Mindent el fogok magyarázni. İk ketten tegnap este Sir Humphreynál vendégeskedtek, de tizenegy után távoztak. A gyilkosság utána történt… Pontosan… Van alibijük… Kérlek, magyarázd el nekik: csupán azért kell megjelenniük, hogy igazolják, minden ugyanúgy maradt-e a szobában, ahogy tegnap éjjel volt. Ha gondolod, azt is megmondhatod nekik, hogy megvan a gyilkos… Nem hiszem, hogy nehéz lenne rávenned ıket, hogy idejöjjenek, egyébként sem tagadhatják meg a segítséget egy bőntény körülményeinek feltárásában. A legfontosabb, hogy tartsanak

veled… És még valami: rólam ne tégy említést! Én is itt várlak titeket Sir Humphrey lakásán. Letette a kagylót és mosolyogva felénk fordult. – Hamarosan tisztázzuk ezt a kis ügyet. Sir Humphrey fel-alá járkált a szobában, majd egyszer csak odafordult Q. Q.-hoz. – Még mindig nem értem, Quayne. Mi történt itt tegnap éjjel? Q. Q. rámosolygott. – Hallottál már a daturinról, Maule? – Igen, persze. Az indiai bőnözık kedvenc kábítószere. Olyasmi, mint a paprikamag. Általában felaprítva alkalmazzák. Az emberi testben nem mutatható ki. Eszméletlenséget okoz, s ha nem halálos az adag, az emlékezet akkor is törlıdik, s az áldozat az ébredés után semmit sem tud felidézni az történtekbıl. – Pontosan. Orosz álbarátaid azonban egy kicsit finomabb módszerekkel dolgoznak, mint az indiai bőnözık. İk nem akarták, hogy Loftust és téged is holtan találjanak a lakásodon, mert ık maguk keveredtek volna gyanúba, inkább úgy rendezték, hogy a barátod meghaljon, te pedig magadat vádold a gyilkossággal. A whiskybe ezért nem tiszta daturint tettek, hanem egy vegyileg finomított, kevésbé erıs változatát, melynek hatására az áldozat rendkívül fogékonnyá válik a hipnózisra, ugyanakkor érzékei eltompulnak, emlékei kitörlıdnek, és szinte moccanni sem bír. Egy-két csepp elég, s tíz perc alatt tökéletes a hatás. Pontosan ezt tették, mielıtt távoztak. Lekísérted ıket a lépcsın, de közben elcsenték a zsebedbıl a kulcsodat. Amikor visszaértél, zárva találtad az ajtót, s emlékezz vissza rá, hogy Loftusnak viszonylag hosszú idıbe telt, mire beengedett. A szer már biztosan dolgozni kezdett benne. Azt gondoltad, talán mindketten túl sokat ittatok. Visszamentetek a nappaliba – gondolom, nem túl biztos

lábakon – és leültetek. Egészen addig ott ültetek tehetetlenül, míg orosz „barátaitok” alkalmasnak nem látták az idıt, hogy visszatérjenek. Talán két órát várhattak, addigra mindenki lefeküdt a házban. A kulcsoddal bejutottak a lakásba, ti pedig mindenre készen „vártátok” ıket. – Jóságos Isten! – kiáltott fel Sir Humphrey. – És aztán? – Aztán megkeresték a revolvered, lelıtték a székében tehetetlenül ülı Loftust, majd miután a csıre rakódott lıporból az ujjadra kentek valamennyit, a fegyvert a padlóra dobták, a kulcscsomódat pedig visszatették a zsebedbe. Ezek után beléd szuggerálták, hogy te követted el az egészet, s ha felkelsz, bőnösségedrıl tökéletesen meggyızıdve add fel magad a rendırségen. Ügyes munka, azt meghiszem! – Ejha! – füttyentett elismerıen Sir Humphrey, de még mindig nem volt elégedett, s ennek hangot is adott. – Ezt azonban igencsak nehéz lenne elhitetni az esküdtszékkel, Quayne! Mit szándékszol tenni, ha ezek idejönnek? – Mint már említettem, ezúttal emberükre akadtak. Meg fogod látni! Még egy-két perc, és itt kell lenniük. Csak ültünk és vártunk annak a letakart alaknak a társaságában, de borzalmas idegállapotomban cseppet sem bántam, hogy rajta van a lepedı. Nagyon nehezen múlt az idı. Szinte megkönnyebbültem, amikor végre megszólalt a csengı. – Te nyiss ajtót, Maule! – utasított Q. Q. Sir Humphrey kiment az elıszobába és beengedte az érkezıket. Q. Q. eközben odafordult az asztal melletti székhez és óvatosan lehúzta a lepedıt a holttestrıl. A jóképő, elegáns férfi összeroskadva, fejét elırebiccentve ült, arcát a halántékán tátongó sebbıl kiszivárgott, alvadt vér borította. Egy pillanatra elállt a lélegzetem, rosszullét kerülgetett. Kis idı múlva Sir Humphrey már ismét a szobában volt, s újonnan érkezett vendégeihez beszélt. – Erre tessék – engedte elıre udvariasan a hölgyet. A lány belépett. Nem tudnám leírni, hogy csendes,

Madonnához fogható szépsége láttán mit éreztem. Közvetlenül mögötte az ısz hajú, intelligensnek tőnı férfi és Sebright is bejött a szobába. A bárónı pár lépést tett a szobában, látta a széken ülı holttestet, majd a mellette közömbösen álldogáló Q. Q.-ra nézett, végül csodálkozó tekintete rajtam állapodott meg. Egy pillanat alatt mindent megértett: ha én ott vagyok, a halott mellett gonoszul mosolygó alak bizonyára a gazdám, vagyis a meggyilkolására kieszelt terve kudarcot vallott. Megszédült, arca holtsápadtra vált, s az asztal szélében keresett támaszt. Az ısz hajú emberke azonnal ott termett és megragadta a karját. – Szegény hölgy! Túl nagy megrázkódtatás ez számára, Quayne! – mondta Sebright rosszallóan. De Q. Q. nem törıdött vele. İ is a lányhoz sietett, s szinte megverekedett az apjával, mire erejét latba vetve magához vonta. – Minden rendben – mondta. – Bízza csak rám. Egy perc, és semmi baja sem lesz. Maule, hozzon egy kis brandyt! Gondosan leültette az egyik karosszékbe és elvette Sir Humphreytól a felé nyújtott brandysüveget. – Pohár? – kérdezte, majd tekintetét körbejáratta a szobán. – Á, ott van egy! – Odament az asztalkához, töltött egy kiadós adagot és visszament az asztalhoz. A bárónı el akarta hárítani, ı azonban ragaszkodott hozzá, s határozottan, de nem durván a szájához emelte a poharat. Akár akarta, akár nem, Q. Q. leöntött valamennyi brandyt a torkán, mire a lány fuldokolt egy kicsit. Sir Humphrey eközben Sebrightnak ecsetelte, mit tud az esetrıl. – Hétkor ébredtem ebben a szobában… és ezt találtam! – mutatott a széken görnyedı halottra. – Jóságos Isten! – kiáltott fel Sebright. – Loftus?! De hát ki

tehette? – Én voltam. Felugrottam a meglepetéstıl: Sir Humphrey felelt, méghozzá teljes meggyızıdéssel! Sebright is felpattant. – Maga?! Maga, Sir Humphrey?! A házigazda zavartan állt. – Nem… nem tudom, miért mondtam ezt – habogta. – Mint… mintha valaki más beszélne belılem! Sebright erıs gyanakvással nézett rá, Q. Q. azonban közbeavatkozott. – Minden rendben, Sebright. Nem gondolta komolyan. Nem ı tette. Azonnal meg fogja érteni. Sebright ennek ellenére hitetlenkedve nézett, s az ısz hajú emberhez fordult. – Maguk tegnap éjjel magukra hagyták Sir Humphreyt Mr. Loftusszal, ugye, báró úr? – kérdezte szakmájához illı határozottsággal. – Igen, öt perccel tizenegy után. Sir Humphrey lekísért minket az utcára és fogott nekünk egy taxit. Nem így volt, Sir Humphrey? – kérdezte nyájas, kellemesen lágy hangon, ugyanakkor kissé feszülten, miközben elıhúzott a zsebébıl egy fehér selyem zsebkendıt és mesterkélt finomsággal megtörölte a száját. – De igen – felelte Sir Humphrey. Homloka gyöngyözött a verítéktıl. – Igen, ez így igaz. – A jelek szerint tehát senki más nem volt a lakásban – folytatta kimérten Sebright. – A helyzet némi magyarázatra szorul, Sir Humphrey. – Én… én… – dadogott Sir Humphrey, s tanácstalanul Q. Q.-ra nézett. Abban a pillanatban rémülten felkiáltottam. A gyönyörő hölgy arcán különös kifejezés ült: ernyedten hátradılt, szeme a semmibe meredt, és nyilvánvalóan nem vett tudomást a

külvilágról, mintha önkívületbe esett volna. Az ısz hajú férfi megint odasietett volna, Q. Q. azonban feltartóztatta: – Minden rendben, báró úr. Kérem, ne avatkozzon közbe! Azt hiszem, csak egy szerencsés kis baleset az egész ~ mosolygott elégedetten, miközben félreállította az idıs professzort. – Az elsı pillanattól fogva, hogy megláttam a lányát, volt egy olyan érzésem, hogy látnoki képességgel bír. Mint látja, révületbe esett, de semmi baja nem esik… Talán a sötét erık befolyása alá került, melyek valószínőleg még mindig átjárják e szobát. Az igazság kiderítése érdekében hívjuk segítségül ıket! – Ismét elmosolyodott. – A lánya talán pontosan el tudja majd játszani nekünk, mi történt itt tegnap éjszaka. Az idıs ember szemében rémület tükrözıdött. – Tiltakozom! – mondta élesen, miközben igyekezett megırizni a méltóságát. – Tiltakozom, hogy esetleg veszélyes és minden bizonnyal törvénybe ütközı kísérletnek vesse alá a lányomat! Q. Q. csak mosolygott rajta. – Attól tartok, minden megértésem és ıszinte bocsánatkérésem ellenére kénytelen vagyok figyelmen kívül hagyni a tiltakozását. Tegnap éjjel rendkívül ravasz és gátlástalan személyek gyilkosságot követtek el ebben a szobában. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy gátlásos törvényeket alkalmazzunk velük szemben. A gyilkosok ezúttal emberükre akadtak. Ismét elmosolyodott, majd Sebrighthoz fordult, s egészen más hangnemben folytatta: – Gondoskodna róla, kérem, hogy ez az ember ne avatkozhasson közbe? Hivatalosan is ırizetére bízom dr. Hugo Weidmannt, akit 1917 januárja óta köröznek Mr. Loftus legfıbb segédjének, Henri Paulinnek a meggyilkolásában való bőnrészességért!

– Ez hazugság! – kiáltotta az emberke. – Ez az igazság – torkollta le Q. Q. rendületlenül. – Gyorsan, Sebright! Kapja el, mielıtt valami trükkel próbálkozik! Ha csak egy szót is szól, fogja be a száját! Sebright egy döbbent pillantás után azonnal cselekedett. Azonnal az ısz hajú, idıs férfi mellett termett és erısen megragadta. – Most pedig – folytatta Q. Q. szokásos gúnyos mosolyával – befejezzük a kísérletet. Maule, húzd a széket, amelybıl ma reggel kiestél, pontosan oda, ahol tegnap este volt! Ülj le és ne mozdulj! Ne feledd, hogy el voltál kábítva. Viselkedj úgy, mintha még mindig a szer hatása alatt állnál. Sir Humphrey végrehajtotta az utasításokat: a helyére tolta a széket, s leült az asztal túlsó végén mozdulatlanul görnyedezı, hátborzongató holttesttel szemben. Sápadt arca a feszült pillanatban éppen olyan volt, mintha elkábították volna. Q. Q. visszatért a hölgyhöz és felemelte a kezét. A lány még mindig teljesen el volt ernyedve. – Fräulein Clara Weidmann – szólította meg határozottan. – Végre fogja hajtani az utasításaimat, és csakis az én utasításaimat! Nézzen a szemembe! A hölgy felsóhajtott. Kissé megmozdította a fejét és Q. Q. szemébe nézett. Egyszer sem pislogott. – Figyeli a hangomat, ha beszélek Önhöz, és csak ha én beszélek Önhöz! Senki másra nem figyel! Sir Humphreyn és Mr. Loftuson kívül senkit sem lát a szobában. A többi személy jelenléte nem befolyásolja a tudatát. Mintha itt sem lennének. Tegnap éjjel az apjával együtt nem sokkal tizenegy után elhagyta ezt a szobát. Úgy fog tőnni Önnek, mintha ismét itt lenne abban az órában, és újra átélne mindent, ami azután történt. Q. Q. ekkor Sebrighthoz fordult: – Remélem, észrevette, hogy semmiféle kézzelfogható utasítást sem adtam neki arra vonatkozólag, hogy mi történt

valójában. A kis ember egy pillanatra kiverekedte magát Sebright szorításából. – Clara! Clara! – kiáltotta lihegve. – Az én hangomra figyelsz! Clara! Nekem engedelmeskedsz! Csak nekem! – Hallgattassa el! – vetette oda Q. Q., mire Sebright hatalmas tenyerét az ısz hajú emberke szájára tapasztotta. A lány azonban, a jelek szerint, nem figyelt a közjátékra és mozdulatlan maradt. – Nos hát, Fräulein Weidmann… álljon fel! – Q. Q. halkan, de ellentmondást nem tőrıen beszélt. A lány felállt. – Elbúcsúzott Sir Humphreytól és Mr. Loftustól. Hol van most? – A taxiban. – Mintha valahonnan távolról beszélt volna, de tisztán érthetıen. – De nem tudok állni benne. – Akkor üljön le. – A lány leült a szék karfájára. – Mondja azt, amit akkor is mondott. – Hast du die Schlüssel? – Gépiesen, önkéntelenül mondta egymás után a szavakat, gyönyörő arcán pedig egyszerre élénk ravaszság tükrözıdött. – Famos! – Németül hadart valamit, amit nem értettem. – Ja… ja. Zwei Stunden… Ja… Sicher! – Tehát két óra – mondta Q. Q. – A két óra most eltelt. Negyed kettı van. Hol van most? – Itt. – Teljes révületben emelkedett fel a székrıl. – Hogy jutott be ide? – A kulccsal, amit kivettünk Sir Humphrey zsebébıl. – Mintha álmában válaszolt volna a kérdésekre. – Ismét átéli az akkor történteket. A tudata szerint most negyed kettı van. Hol állt, amikor az óra elütötte a negyed kettıt? – Éppen bejöttünk az ajtón. Q. Q. odavezette az ajtóhoz – a lány szánalmas volt, mint egy alvajáró.

– Azt teszi, amit akkor is! Újrajátssza az egészet… egyszer már megtörtént Önnel! A lány hátborzongatóan felélénkült. Óvatosan elırelopakodott az ajtótól, miközben hátranézett és intett valakinek, hogy kövesse. Fojtott hangon, németül hadart valamit, amibıl csak annyit értettem: „Igen… igen… Tehetetlenek… Mindketten. Gyorsan!” Q. Q. és én Sebrighttal és csendben küszködı foglyával együtt hátrébb húzódtunk, hogy a szoba közepét szabaddá tegyük a lány, illetve a székükben mozdulatlanul ülı Sir Humprey és a halott Loftus számára. Mintha csak egy színházi elıadásban lett volna részünk. A lány az íróasztalhoz ment, kihúzta a felsı fiókot, majd az alatta levıt, mintha sietve keresett volna valamit, végül elégedett, halk kiáltást hallatott és eljött az asztaltól. Sir Humphrey revolverét tartotta a kezében – amíg Sebrightékra vártunk, Q. Q. gondosan kifaggatta házigazdánkat, hol szokta tartani a pisztolyt s odanyújtotta egy láthatatlan személynek. – Tessék, itt van! – hadarta halkan, németül. Még a lélegzete is elállt. – Gyorsan! Csináld te! Elengedte a fegyvert, s bár a padlóra esett, neki úgy tőnt, hogy láthatatlan társa elvette tıle. Önkéntelenül is megremegett, mintha durranást hallott volna… a síri csendben hátborzongató volt. – Gott! – suttogta. – Micsoda zaj! – Aztán a halott Loftus mellett termett, közelrıl szemügyre vette, majd fürgén biccentett. – Tot! Körülnézett, egyenesen Sir Humphreyra, aki üres tekintettel, mélyeket lélegezve bámult maga elé a székén. Odament hozzá, felemelte a fejét, s angolul kezdett beszélni hozzá. – Hall engem? – Igen – zihálta Sir Humphrey. – Nézzen a szemembe! Egy vagy két percig néma csendben bámultak egymás

szemébe. – Amikor felébred, tudni fogja, hogy megölte a barátját, Loftust. Elmondom, hogy történt. Miután hívott nekünk taxit, visszajött ide, egyenesen az asztalához ment, elıvette a fegyverét és lelıtte. Hét órakor fog felébredni. Velünk kapcsolatban csak annyira fog emlékezni, hogy látott minket elmenni a taxival. Annyira biztos lesz benne, hogy maga lıtte le Loftust, hogy holnap reggel elmegy a rendırségre és feladja magát. Ha a bőntény bármikor szóba kerül, magát vádolja majd. Megértette? – Igen. – Sir Humphrey mintha valahonnan távolról válaszolt volna. – Jóságos Isten! – kiáltott fel Sebright. Az elıtte zajló dráma láttán egy pillanatra megfeledkezhetett foglyáról. Az idıs emberke ide-oda ficánkolt… a következı pillanatban fülsüketítı durranás hallatszott, s bágyadt füst kavargott a levegıben. A lány megtántorodott és arccal a padlóra zuhant. Q. Q. odaugrott hozzá, hanyatt fordította és megrázta a fejét. – Egyenesen a szívébe – mondta. Q. Q.-val együtt az idıs ember felé fordultam, akitıl Sebright éppen abban a pillanatban vett el egy kis automata pisztolyt. Dr. Weidmann dühödten vicsorgott felénk. – Jobb ez neki, mint az angol törvények – morogta, majd rideg, cinikus hangnemre váltott. – Rendben, Mr. Quayne, maga nyert. Mi tettük. De mielıtt ezzel az úriemberrel tartanék – s fejével Sebright felé biccentett –, pusztán szakmai kíváncsiságból tudni szeretném, mivel igézte meg a lányomat. Q. Q. rámosolygott. – Mi sem egyszerőbb, drága uram. Mikor korántsem természetellenes ájulásakor mindketten a lánya segítségére siettünk, elcsentem a zsebébıl azt a gyógyszeres fiolát, amelybıl Loftust és Maule-t is elkábították tegnap. Sejtettem,

hogy ilyen vészhelyzetekben mindig magánál tartja. Tettem belıle egy adagot a brandyjébe. Mint már említettem, ezúttal emberükre akadtak, ugye? – Nem törıdött az idıs emberke vad átkozódásával, hanem a továbbra is mereven ücsörgı Sir Humphreyhoz fordult, s a vállánál fogva gyengéden megrázta: – Ébredj, Maule! Hét óra van! Sir Humphrey megmozdult, körülnézett, s rémült arccal pattant fel a székbıl. Tekintete találkozott Sebrightéval. – Minden rendben, Sir Humphrey – nyugtatta meg a nyomozó. – Most már tudjuk, ki ölte meg szegény Mr. Loftust. Sir Humphrey még mindig bódultan nézett. – Igen – mondta. – Isten bocsássa meg! Én tettem! Tudom, hogy én tettem! De nem tudom, miért?! Tartóztasson le! Mindnyájan értetlenül bámultunk. – Jóságos Uram! – szólalt meg Q. Q. – Megint hipnotizálta! Sebright nemcsak zavarodott, de kedvetlen is volt. – Ez az egész – morogta – elég hihetetlenül hangzik majd a tárgyalóteremben, Quayne. – Sose bánja, felügyelı! – zihálta egy károgó hang. – Sosem kerül az ügy a bíróságra! – Az ısz hajú kis ember volt. Elénk arca félelmetes, szája sarka habzott a dühtıl. – Amikor megérkeztünk és megláttam Quayne-t, már tudtam, hogy mindennek vége… De erre is gondoltam – vigyorgott borzalmasan –, ez a kis üvegkapszula végig a számban volt… Ehhez még maga, még maga sem volt elég okos… Mikor Sebright elengedte, már holtan rogyott a földre.

G. K. CHESTERTON

A cápa árnyéka Figyelemre méltó, hogy a néhai Sherlock Holmes lenyőgözı történeteiben – melyekért nem lehetünk elég hálásak alkotójuknak, Sir Arthur Conan Doyle-nak – csupán kétszer fordult elı, hogy egy bőntényre adott magyarázatot lényegében lehetetlennek tartott maga a detektív is. Az elsı ügy kapcsán a híres nyomozó kijelentette, hogy nincs tudomása repülı teremtmény által elkövetett bőntettrıl. A repülés, különösen a német repülıtechnika fejlıdése nyomán azonban Sir Arthur Conan Doyle, a neves hazafi és hadtörténész számos, levegıbıl elkövetett bőnténnyel találkozott. A másik esetben Sherlock Holmes kijelentette, hogy nem hisz a szellemek és természetfeletti lények e világi cselekedeteiben, a nyomozót megalkotó író ugyanakkor saját szemével is tapasztalta e furcsa jelenségek létezését. Sir Arthur, jelenlegi hangulatát és felfogását tekintve, talán azt is lehetségesnek tartaná, hogy a „baskervilles-i kutya” valóban szellem volt. A következı esettel kapcsolatban feltétlenül érdemes említést tenni a fentiekrıl, hiszen ezt az ügyet a tudósok a repülés segítségével, a spiritiszták viszont a szellemek létezésével igyekeztek megoldani. Mindezek ellenére elképzelhetı, hogy sem az egyik, sem a másik elmélet nem ad kielégítı magyarázatot a történtekre. A ma már talán csak emlékeink közt derengı, a maga idejében viszont hatalmas szenzációt keltı rejtély egy jómódú, a mővészetek támogatójaként ismert különc, bizonyos Sir Owen Cram halála körül támadt. Az az áldozatot egy széles, bársonyosan puha tengerparti homoksáv kellıs közepén

találták, s a homokban csupán az áldozat lábnyomait lehetett felfedezni. A halálos sebesülésrıl megállapították, hogy biztosan nem saját magának okozta, sıt az idı elırehaladtával azt is egyre kevésbé tudták megmagyarázni, hogyan ejtették egyáltalán. Mint említettük, a repülés rajongói s a pszichikai kutatások lelkes csodálói számtalan elmélettel álltak elı, egy ilyen „mestermunka” ugyanis mind a tudomány, mind a spiritiszták „becsületére” vált volna. Ha természetfeletti elemek nem is játszottak szerepet az ügyben, a hétköznapitól eltérıek feltétlenül, az igazságra azonban sohasem derült fény. Az eset tisztázásához vissza kell térnünk a kiindulóponthoz, az áldozat tengerparti rezidenciájának gyepére, ahol az idıs öregúr nyájas döntıbíróként irányította az ifjú diákok eszmecseréit – a kiindulóponthoz, mely végül magányos csendhez és elszigeteltséghez, illetve Mr. Amos Boon módfelett különös eltőnéséhez vezetett. Mr. Amos Boon egykor misszionáriusként tevékenykedett, s késıbb is korábbi munkájához méltóan öltözködött – vagy legalábbis teljesen máshogy, mint a többiek. A hosszú, fekete szakállas, napbarnított ábrázatát árnyékoló széles karimájú kalap, a zömök termetén feszülı, térdig érı papi öltözet elsı ránézésre slampos és idegen külsıt kölcsönzött neki. Bár már nem volt hittérítı, rengeteget utazott. Homlokát a megfontoltság barázdái szántották, szemeibıl pedig komoly feszültség sugárzott, ráadásul az egyik néha nagyobbnak tőnt a másiknál, vészjóslóan utalva ezzel arra, ami bizonyos értelemben közhelynek számított. Saját elmondása szerint azért hagyott fel a misszionáriusi munkával, hogy tágítsa az elméjét. Egyesek szerint mindez erkölcsi korlátai tágításával is járt, s korábbi lakhelyén, a csendes-óceáni szigetvilágban állítólag sokan figyelemmel kísérhettek „etikai felszabadulását”. Lehetséges azonban, hogy mindez csupán a civilizálatlan népek szokásai iránti kíváncsiságának és rokonszenvének

félreértelmezésébıl adódott, melyek a hétköznapi elıítéletességgel szemlélve tökéletesen megegyeznek egy fehér ember megırülésével. Akárhogy is, magányos, kizárólag egy vaskos Biblia társaságában megtett útjai során megtanulta, hogy aprólékosan tanulmányoznia kell a Szentírást. Eleinte a jövendöléseket és parancsolatokat, késıbb a hibákat és ellentmondásokat kereste benne, a Biblia tagadói ugyanis nem mások, mint meghasonlott hívık. Különösebb veszıdség nélkül sikerült bebizonyítania, hogy Dávid és Saul sem minden esetben érdemelte ki az Úr jóindulatát, s mindig arra a határozott következtetésre jutott, hogy jobban kedveli a filiszteusokat. A Sir Owen Cram körül csoportosuló fiatalok gyakran élcelıdtek Boonon és az ı filiszteusain. A méretes fıvel megáldott, arcán sörtés bajuszt, feje búbján pedig legyezı módjára szétterülı, kakastaréjhoz hasonlatos ısz hajtincset viselı Sir Owen Cram kissé nyugtalan típus volt. Szüntelen mozgásában feltőnt valami esetlen sutaság, amit a meggondolatlanabb fiatalok a rákéhoz hasonlítottak, s amely összhangban állt különös, bármely területen tenni kész buzgóságával. Született amatır volt, s ugyanazzal a következetlenséggel és hévvel fogott egyik hobbi után a másikba. Egy elhamarkodott döntéssel minden vagyonát egy természettörténeti múzeumra hagyta, ám rajongása már a következı pillanatban a tájképfestészet felé fordult, s társaságát is éppen aktuális érdeklıdési köre szerint válogatta össze. Történetünk kezdetén Sir Owen Cram éppen játékosan elnökölt néhány ifjú barátja felett, akik a tudományról és a költészetrıl elmélkedtek. Egy ifjú festı – és nem utolsósorban költı – éppen néhány magasröptő költıi fogalom mellett szállt harcba egy mosolyogva ellenkezı orvospalántával, akinek a biológia volt a hobbija. A felek álláspontját nehéz lett volna közelíteni egymáshoz, s a házigazdán kívül senki sem juttathatta ıket közös nevezıre, az adott pillanatban viszont csupán az számított, hogy a két fiatalember szembenállása

milyen különös hatást gyakorolt Mr. Boonra. – A virágok témája már valóban elcsépelt, de maguk a virágok korántsem – erısködött a költı. – Tennysonnak igaza volt a repedezett falban levı virágokkal kapcsolatban, csak a legtöbb ember nem a falban, hanem a tapétán látja a virágot. Ha általánosítjuk ıket, unalmassá válnak, de ha csak egyszerően nézzük ıket, mindig megindítóak. Ha egy hullócsillag látványa bármely kívánságunkat valóra váltja, egy születıben vagy éppen élete delén levı csillag még inkább képes erre. – Értem én – felelte kedélyesen a rıt hajú, átható tekintető, cvikkeres és egyébiránt Wilkes névre hallgató ifjú tudós –, ám attól tartok, kortársaimmal együtt kezdünk kinıni az efféle látásmódból. Tudja, a virágok is csak olyan élılények, mint az összes többi, szervekkel és hasonlókkal, s a belsejük semmivel sem szebb vagy visszataszítóbb egy állaténál. Egy ízeltlábú is győrőkbıl és szövetekbıl áll, s engem ugyanúgy érdekel egy polip vagy bármilyen tengeri fenevad, amit ön minden bizonnyal szörnyetegnek tart, mint egy virág. – De miért így közelítjük meg a kérdést? – vágott vissza a költı. – Miért ne lehetne az ellenkezı felfogás a helyes? Miért ne tekinthetnénk a polipot olyan csodásnak, mint a virágot, ahelyett hogy a virágot tekintenénk olyan hétköznapinak, mint a polipot? Miért ne mondhatnánk, hogy a rákok, tintahalak és egyéb tengeri szörnyek maguk is virágok: félelmetes és csodálatos virágok Isten borzalmas, félhomályos kertjében. Nem kétlem, hogy az Úrnak éppoly kedves lehet egy cápa, mint nekem egy réti boglárka. – Kedves Gale, ami Istent illeti… – kezdte halkan a másik, majd mintha másképp kívánta volna kifejezni magát, folytatta. – Nos, én csak ember vagyok – csupán egy tudománnyal foglalkozó ember, akit ön talán egy tengeri fenevadnál is alantasabbnak tart. Egy cápában például csak az érdekel, hogy felhasíthassam a gyomrát, a tudományos érdeklıdés mellett azt

is szem elıtt tartva, hogy ezzel megelızhetem, hogy ı hasítsa fel az enyémet. – Volt már dolga cápával? – vágott közbe hirtelen Boon. – Nem – felelte zavartan, miközben kissé elpirulva körbejáratta tekintetét a többieken. A hórihorgas, hányaveti testtartású, szıke fiatalembert Gabriel Gale-nek hívták, s inkább a képeit, mint a verseit ismerték. – De gondolom, látott már néhányat medencében – mondta Boon –, én viszont a tengerben láttam ıket, a saját birodalmukban, ahol az emberek istenként tisztelték ıket. Én ugyanúgy tisztelném ıket, mint az égi isteneket. Gale nem válaszolt, gondolatai ugyanis kizárólag képzeletbeli látomások körül forogtak, s ezúttal is a bíborszín, fortyogó tengerben vadul csapkodó szörnyek képe sejlett fel elıtte. A mellette mindeddig csendben figyelı fiatalember viszont ekkor kapcsolódott be a társalgásba. A Simon névre hallgató papnövendék még a változatos múltú Sir Owen mélyen hívı korszakának maradványa volt. Összeszorított ajkai furcsa ellentmondásban álltak a vézna ifjú feketén csillogó hajával és sugárzó, fürkész szemével. Az orvosi materializmus elleni támadást óvatosságból vagy megvetésbıl a költıre hagyta, aki bármikor, bárkivel hajlandó volt végeláthatatlan vitákba szállni, s csupán annyit jegyzett meg halkan: – Biztos, hogy csak tisztelik ıket? Ez az egész inkább a vallásra emlékeztet. – Vallás! – vágott vissza keményen Amos Boon. – Mit tudnak maguk a vallásról? Csak köröznek a kalap körül, s ha Sir Owen beledob egy pennyt, felállítanak egy emelvényt, ahol a káplán beszélhet az összesereglett vénlányokhoz. İk azok, akiknek közük van a valláshoz! Áldozatokat hoznak érte: a fenevadjaikat, a csecsemıiket, az életüket. Ha a vallás szele csak egy pillanatra is megcsapná magukat, belesápadnának a félelembe. A vallás nem csupán egy hal a tengerben, inkább

maga a tenger a hal körül. Mindenki ırá meredt. Valami más is bujkált a szavai mögött. Az alkonyat egyre inkább uralmába kerítette a kertet, a parti mészkıszirtek felett áttörı utolsó napsugarak már csak a pázsit egy részét festették sárgára, s a távoli horizonton szinte aranyként csillogtak az egyébként komor indigó- és ibolyaszín, a part közelében viszont inkább kísértetiesen sápadt, zöld tengeren. Épp egy csipkés szélő, alaktalan felhı úszott el a nap elıtt, s a Csendes-óceán déli szigeteit megjárt, széles kalapos, borostás férfi hirtelen rámutatott: – Jártam olyan helyen, ahol azt a felhıt a cápa árnyékának tartanák – kiáltotta –, s ezer férfi borulna térdre elıtte: éhínségre, harcra és halálra készen. Nem látják a hegycsúcsként magasodó hatalmas, fekete hátúszót? Maguk, ifjú suhancok pedig úgy beszélnek róla, mint egy jól irányzott golfütésrıl: egyikük felvágná, mint egy születésnapi tortát, a másik szerint meg a maguk zsidó Jehovája lekezelıen megsimogatná, mint egy nyuszit. – Elég, elég! – vágott közbe Sir Owen színlelt kedélyességgel. – Nincs szükségünk a széles látókörő átkozódására! Boon lesújtó pillantást vetett rá, miközben nagyobbik szeme akkorára duzzadt, hogy már Küklopszéhoz hasonlóan ragyogott. Sötét alakja élesen elütött a körülötte izzó pázsittól, s szinte hallani lehetett a szakálla rezgését: – Gyalázkodás! – dörögte furcsa recsegéssel a hangjában. – Csak vigyázzon, nehogy magát átkozzák meg! Mielıtt bárki moccanhatott volna, a fekete alak sarkon fordult és olyan lendületes léptekkel hagyta ott ıket, hogy egy pillanatra attól tartottak, a mélybe veti magát a sziklákról. A férfi azonban a falépcsıkhöz vezetı kiskapuhoz ment, s még hallották, amint az ösvényen lebotorkál a halászfalu felé. Sir Owen úgy kapott észhez pillanatnyi bénultságából, mintha rövid szunyókálásból ébredt volna:

– Régi cimborám kissé különc típus – mondta. – Ne menjenek még, uraim, ne hagyjuk, hogy tönkretegye a mulatságunkat. Korán van még. A sötétedés és a kínos társalgás azonban megbontotta a társaságot, s rövidesen már csak a legkedvesebb vendégek maradtak a kertben. Gale és korábbi „ellenfele”, dr. Wilkes, valamint Simon vacsorára is hivatalos volt. Sötétedéskor bevonultak a házba, s Sir Owen költséges hóbortjainak megfelelıen végül egy palack zöld sartrız társaságában üldögéltek az asztal mellett. A máskor beszédes költı ezúttal hallgatásba merült és úgy bámulta a poharát megtöltı zöld folyadékot, mintha a tenger mélyét látná maga elıtt. A házigazda eközben élénken próbálta felidézni a korábban érintett hétköznapi témákat: – Lefogadom, hogy én vagyok a legszorgalmasabb mindnyájuk között – mondta. – Egész nap az állványom mellett szobroztam a parton, s azon dolgoztam, hogy azok az átkozott sziklák krétafehérnek látsszanak, ne pedig hatalmas sajtoknak. – Láttam, de nem akartam zavarni – felelte Wilkes. – Dagálykor próbálok legalább egy órán át mintákat győjteni a tengerbıl; szerintem a helybeliek azt hiszik, hogy garnélákra vadászok vagy pancsolok. Már elég sok mindent győjtöttem a múzeumhoz, amirıl a minap beszéltünk, legalábbis az akváriumhoz. A maradék idımben pedig a győjteményt rendezgetem, úgyhogy a tétlenség vádját a leghatározottabban visszautasítom. Gale is a parton volt és szokás szerint semmit sem csinált. De hogy most sem szól egy szót sem, az felettébb szokatlan. – Én pedig egész nap leveleket írtam – közölte Simon a maga precíz módján –, ám a levelek sem mindig triviálisak. Néha módfelett grandiózusak. Sir Owen ránézett egy pillanatra, majd egy tompa puffanás és pohárcsörömpölés törte meg a csendet: Gale egy hirtelen jött gondolat hatására az asztalra csapott.

– Dágon! – kiáltotta már-már önkívületben. A társaság nem különösebben zavartatta magát. Talán azt gondolták, hogy a „Dágon” valamiféle költıien átalakított káromkodás, ám Simon sötét szeme egyszer csak felcsillant és buzgón bólogatni kezdett: – Mr. Boon ezért rajong olyan nagyon a filiszteusokért – mondta, majd a kíváncsian fürkészı tekintetek láttán folytatta. – A filiszteusok Palesztinába vándorolt krétai népek voltak, valószínőleg hellén származásúak. Vallásukat az új helyükön sem adták fel, s ellenségeik, az izraeliták a legfıbb istenüket – aki akár Poszeidón is lehetett – nevezték Dágonnak. Mindez úgy kapcsolódik ide, hogy a faragványok és festmények Dágont mindig hal formájában ábrázolták. Az új téma említése ismét a megszokott medrébe, a költı és a szakértı tudós közötti szócsata felé terelte a beszélgetést. – Meg kell vallanom – kezdte az utóbbi –, hogy a barátja, Mr. Boon némi csalódást kelt bennem. Jómagamhoz hasonlóan ı is racionalistának vallotta magát, s még bizonyos néprajzi kutatásokat is végzett csendes-óceáni utazásai során. Ugyanakkor kissé zavarodottnak tőnt, s szokatlanul nagy jelentıséget tulajdonít valamiféle bálványnak, ami valójában csak egy hal. – Nem, nem, nem! – kiáltotta Gale, már-már szenvedélyesen. – Jobban tesszük, ha bálványozzuk azt a halat! Jobban tesszük, ha magunkat és mindenki mást is feláldozunk hatalmas oltárán! Tegyünk bármit, csak az a szörnyő istenkáromlás ne hagyja el a szánkat, hogy „az csak egy hal”! Ez legalább akkora bőn, mint arról a másik teremtményrıl azt állítani, hogy „az csak egy virág”. – Pedig ugyanaz a helyzet: az csak egy virág – felelte Wilkes –, s az a képesség, hogy valaki hideg fejjel, racionálisan, kívülrıl tudja szemlélni ıket, olyan elıny, amelynek ön sohasem… – Ám ekkor hirtelen elhallgatott és mozdulatlanul ült, mintha figyelne valamit. A többieknek úgy

tőnt, mintha sápadt, csontos arca egyszerre még halványabb és élesebb lett volna. – Mi volt az az ablakban? – kérdezte. – Van valaki odakint? – Mi a baj? Mit látott? – kérdezte házigazdájuk egyszerre izgatottan. – Csak egy arcot – felelte az orvos –, de nem… nem emberi arcot. Menjünk és nézzük meg! Wilkes indulatosan kirohant a szobából, Gale pedig kényelmes stílusát meghazudtoló fürgeséggel vetette magát utána. Ám alighogy talpra ugrott, kezét a szék háttámláján tartva hirtelen megmerevedett: ı is meglátta, s a többiek arcára is rá volt írva, hogy észrevették. A koromsötét éjszakában csak halványan látszó, a pantomimjátékok hatalmas, zöld lidércmaszkjaira emlékeztetı arc nyomódott az ablaktáblának. Nem ember volt. Szemét körkörös mintázat vette körül, mint a baglyokét, a sejtelmesen csillogó arcot azonban nem tollak, hanem pikkelyek borították. A következı pillanatban már semmi sem látszott az üveg mögött, a költı mindenféle ösztönzı cselekmény nélkül is szárnyaló fantáziája azonban máris mozifilmhez hasonló képsorozatot indított az iménti látványba beleképzelt teremtményrıl. Önkéntelenül is egyfajta repülı hal sejlett fel elıtte, amint széles szárnyakon vitorlázik a tenger habjai, a tükörsima homokpart és a halászfalu templomtornya és háztetıi felett. Már maga elıtt látta a folyékony közeggé sőrősödı nedves tengeri levegıt, melyben a tengeri szörnyek a falu utcácskáin is szabadon úszkálhatnak. Képzeletében már Sir Owen háza is a tenger mélyére süllyedt, s a hatalmas, lidércfejő halak úgy kíváncsiskodtak az ablakai körül, mintha egy hajóroncsba kémlelnének be. Abban a pillanatban furcsa, hangos kiáltás hallatszott odakintrıl: – A halnak lábai vannak! Egy pillanatig mindenki meg volt gyızıdve arról, hogy egy

szörny ólálkodik a ház körül. Az ajtóban zihálva, ám nevetı arccal megjelenı Wilkes láttán azonban hamar visszazökkentek a valóság talajára. – A halunknak két lába volt, és használta is ıket! – mondta kacagva. – Úgy szedte ıket, mint a nyúl, mikor meglátta, hogy jövök, de az tisztán látszott, hogy ember volt. Biztos meg akart tréfálni minket. Hát ennyit errıl a pszichikai jelenségrıl! Rövid szünetet tartott, miközben feszült, már-már gyanakvó mosollyal Sir Owenre nézett, majd így folytatta: – Egy dolog azonban elég világos számomra: önnek van egy ellensége. A titokzatos emberi hal azonban nem maradhatott sokáig téma egy olyan társaságban, amelynek oly sok egyéb megbeszélnivalója akadt. Hamarosan ismét saját gondolataikba merültek és próbálták ráerıszakolni véleményüket a többiekre. Még a máskor szótlan vagy engedékeny Simon is egyre inkább bekapcsolódott a társalgásba, melybıl száraz, kissé cinikus magabiztossággal vette ki a részét. Sir Owen az amatırök szenvedélyével folytatta a festést, Gale pedig továbbra is a festık nemtörıdömségével fordult el a festészettıl. Mr. Boon a jelek szerint éppoly mélyen merült bele bőnös Bibliájába és szeretett filiszteusaiba, ahogy dr. Wilkes a mikroszkopikus tengeri állataiba és leendı múzeumába. Ekkor következett be az a hihetetlen esemény, mely egy földrengés erejével rázta meg a parányi tengerparti várost, s nevét az egész országban a lapok címoldalára juttatta. Gabriel Gale a tengerpart fölé magasodó roppant mészkısziklák lábánál mászott felfelé egy bájos, gyepes domborulatra. Hangulata tökéletes összhangban volt a feje felett szikrázó napsütéssel: a vakító dicsfényben úszó felhık mintha egy lángoló korongból szakadtak volna ki. Amikor felért a meredély szélére, egy pillanatra hatalmába kerítette az a ritka felismerés, hogy a nap nem csupán egy ragyogó táj

legragyogóbb pontjának, hanem az összes fény egyetlen gyújtópontjának és csobogó szökıkútjának látszik. Épp apály volt, s a felette tomboló fényárban a tenger csupán finom türkizcsíknak tőnt. Mellette a parti homok narancsszínő, még mindig nedves szalagja kígyózott, a víztıl távolabbi részek azonban egyre holtabb sárga és barna árnyalatokat öltöttek az erısödı fényben. A meredélyrıl lefelé nézve egyszer csak két fekete pontot pillantott meg az alatta elterülı, aranyló síkság közepén. Az egyik egy festıállvány volt, a hozzá tartozó kisszék a homokban hevert. Egy férfi feküdt mellettük. Mozdulatlan volt, amikor azonban Gale egy kicsit jobban megnézte, a szikla árnyékából egy másik emberi alak sétált abba az irányba a tükörsima homokon. Némi szemlélıdés után rájött, hogy a parton járó férfi valójában Simon, s egyszerre az is tudatosult benne, hogy a mozdulatlanul fekvı alak bizonyára Sir Owen. Lerohant a lépcsın, végig a parton, s rövidesen már szemtıl szemben állt Simonnal. Egy pillanatig egymást figyelték, mielıtt megnézték volna a lábuknál heverı testet. Addigra már átfutott rajtuk a dermesztı felismerés, hogy házigazdájuk halott. Gale határozottan kijelentette: – Orvost kell hívni. Hol van dr. Wilkes? – Attól tartok, nem sokat tehet – felelte Simon, a tenger felé nézve. – Lehet, hogy csak megerısíthetné a félelmünket, miszerint meghalt – válaszolta Gale –, de talán arról is tudna valamit mondani, hogyan halt meg. – Igaza van. Elmegyek érte – jelentette ki a másik, és saját lábnyomait követve visszasietett a sziklák irányába. Gale éppen a lábnyomokon morfondírozott. A saját, illetve Simon lépései, valamint szerencsétlen Sir Owen jellegzetes bakancsának a helyszínig kacskaringózó nyomai tisztán látszottak, de ezen kívül semmi. Olyan laza volt a homok, hogy a legpuhább léptek is nyomot hagytak volna rajta, s mivel az

állvány jóval a tenger vonala fölött helyezkedett el, a hullámok sem simíthatták el a partot. A leghalványabb jele sem maradt annak, hogy bárki más a közelben járt volna, pedig az áldozat állkapcsa alatt mély seb tátongott, ám semmiféle gyilkos fegyver nem hevert mellette, amivel megölhette volna magát. Gabriel Gale – ha gyakorlatban nem is – elméletben mindig a józan ész híve volt. Miközben újra és újra végiggondolta a lehetıségeket, egyfolytában arra a következtetésre jutott, hogy jelen esetben a halálos sérülés, a fegyver, illetve a lábnyomok megléte vagy hiánya a legfontosabb körülmények. Agyának egy része azonban mindig kibújt a szigorú ellenırzés alól és tréfát őzött vele: szimbólumoknak látszó, jelentéktelen dolgokat vésett az emlékezetébe, melyek aztán titokzatos rejtélyként kísértették. Bár nem tulajdonított különösebb jelentıséget ennek az inkább tudatalatti, mintsem tudatos résznek, a környezetében elé táruló látványt ritkán értelmezte másokhoz hasonlóan úgy, ahogy a józan ész diktálta volna. A most elé táruló tragédiában pedig néhány részlet nem csak abban a pillanatban, hanem jóval késıbb is kísértette. Sir Owen felettébb kicsavart helyzetben, a hátán feküdt, lábai a szárazföld felé néztek, pár centiméterrel mellette pedig egy tengeri csillag hevert a homokban. Nem tudta megmondani, hogy csupán az állat élénk narancssárga színe vonzotta oly ellenállhatatlanul a tekintetét, vagy a képzeletét hatalmába kerítı zavaros látomás, miszerint a kiterülve fekvı holttest mintha maga is egy négylábú tengeri csillag lenne. Meg sem kísérelte elemezni elméje ezen újabb komédiázását, s fölénybe kerekedı józan esze továbbra is azt hajtogatta, hogy a nyomok rejtélyére egyszerő megoldást találnak majd. A költıt Simon és az orvos visszatérése zökkentette ki töprengésébıl – pontosabban két orvos is érkezett, mivel a Sir Owen szeszélyes érdeklıdése alapján összeválogatott társaságba több orvos tartozott. Wilkes kollégája, dr. Garth szögletes, mókás arcú emberke volt és Gale régi barátja, a költı

azonban ezúttal elég szórakozottan üdvözölte. A két orvos azonnal szemügyre vette az áldozatot, s bár a rendırség megérkezéséig teljes vizsgálatot nem tarthattak, ennyi is elegendı volt ahhoz, hogy megállapítsák: az élet leghalványabb jele sem mutatkozik. Dr. Garth a holttest fölött guggolva beszélt orvostársához, anélkül hogy felnézett volna: – Van valami felettébb furcsa ebben a sérülésben. Majdnem függılegesen felfelé tart, mintha alulról ejtették volna. Sir Owen azonban rendkívül alacsony, így elég hihetetlennek tőnik, hogy egy nála is kisebb személy szúrta volna le. Gale tudatalattija nyers, gúnyos megjegyzéssel tört a felszínre: – Nem gondolja – kérdezte –, hogy talán a tengeri csillag ugrott fel és végzett vele? – Nem, természetesen nem – felelte gorombán Garth. – Mi a fene ütött magába? – Azt hiszem, elmebaj – felelte a költı, s lassan elindult a part felé. Egyre inkább úgy érezte, hogy helyesen diagnosztizálta a saját panaszát. A látomás éjszakánként sem hagyta nyugodni. A roppant tengeri szörny képe valóságosabbnak tőnt, mint maga az áldozat. Mivel elıször fentrıl, kiterítve látta a hullát, látomásaiban úgy tőnt, mintha állna, mintha falra rajzolták, vésték vagy egyszerően falnak támasztották volna. A homokos talaj olykor sötét középkori templomdíszek aranyló hátterévé alakult, közepén a halálos kínok közt vonagló mártírral, a lábánál vörösen izzó csillag azonban mindig valamiféle lámpásnak tőnt. Máskor keletiesebb hieroglifának, mereven táncoló kıistennek hatott, az ötágú csillag azonban mindig ugyanott maradt. Esetenként durva, vörös homokkıbe vésett régi rajznak látszott, azonban ekkor is a csillag volt a legvörösebb. Míg az emberalak olyan száraznak és sötétnek tőnt, mint egy múmia, a csillag idırıl idıre élınek hatott, mintha lángolva integetı ujjaival mondani akarna valamit.

Néha pedig az egész kép fejtetıre állt, mintha csak a csillagot akarná eredeti helyére, az égboltra visszajuttatni. – Én megmondtam Wilkesnek, hogy a virág valójában egy élı csillag – motyogta magának. – A tengeri csillag is valójában egy élı csillag. De ez már kész ırület. Márpedig ha van valami, amit ki nem állhatok, az az ırület! Mi hasznára lennék a többi eszelısnek, ha nem tudnék tovább egyensúlyozni a kötélen és lezuhannék a mélybe? Ücsörgött egy ideig, s az üres messzeséget bámulva igyekezett parányi, makacs látomását beilleszteni egy sokkal egyöntetőbb és mélyebb, egyre határozottabb irányba terelıdı gondolatfolyamba. Végül új lehetıség halvány fénye derengett fel szemében – valami, ami elsı látásra rendkívül egyszerőnek tőnt, és amirıl úgy érezte, hogy már korábban is gondolnia kellett volna rá. Felállt. – Ha Boon mindenkit a cápájával traktál, én egy tengeri csillag állandó kíséretében járom a világot – motyogta magában gúnyos mosollyal –, a végén az egész világból egy hatalmas akváriumot csinálunk, nagyobbat és jobbat, mint amilyenrıl Wilkes valaha is álmodott. Amikor néhány nap múlva a hajóskapitányokkal és halászokkal folytatott hosszas beszélgetések után visszatért a homokos tengerpartra, arcán már jóval elégedettebb kifejezés ült. – Mindig is azt hittem – töprengett magában –, hogy a lábnyomokat lesz a legkönnyebb megmagyarázni. De semmi sem egyszerő. Felnézett, s messze a parton megpillantotta az esti derengésben feketéllı Amos Boon kalapos, zömök alakját. Gale egy ideig talán gondolkozott, tanácsos lenne-e beszélnie vele, de aztán az ellenkezı irányba fordult és elindult a sziklafalba vájt lépcsıkhöz. Úgy tőnt, Mr. Boon szórakozottan köröket rajzolgat a homokba foltos ernyıjével, mint a homokvárat tervezı gyerekek, szemmel láthatóan

teljesen céltalanul. A költı már többször is látta hasonlóan jelentéktelen és gépies mozdulatok közepette kószálni, de amint felfelé mászott a sziklás lépcsın, megint rátört egy megmagyarázhatatlan szédülés. Mintegy figyelmeztetésként ismét felötlött benne, hogy egyetlen küldetése az életben végigmenni azon a kötélen, amelyrıl már rengetegen az alatta tátongó őrbe zuhantak. A szédítı sziklák peremére érve aztán ismét visszanézett a tengerpart már-már hullámzó síkjára, s csak ekkor látta, hogy a homokba húzott hosszú, laza vonalak egységes alakot öltenek: mintha csak egy falikép lenne. Sokszor látott már gyerekeket hasonló módon háznyi nagyságú disznókat rajzolni, Mr. Boon rajza azonban ismét az archaikus, ıskori barlangrajzokhoz hasonló hatást keltette benne. Az egykori hittérítı ugyanis nem disznót, hanem egy főrészfogas, szarvként meredezı uszonyú, jól kivehetı cápát rajzolt. Mint kiderült, nem csak ı nézte a vázlatos dekorációt. Amikor odament a lépcsı végén, a szikla peremén húzódó korláthoz, három alak szemlélte a parton ügyködı férfit. Az ég hátterében kirajzolódó körvonalukból azonnal tudta, hogy a két orvos és egy rendırfelügyelı nézelıdik ott. – Hahó, Gale! – köszöntötte Wilkes. – Engedje meg, hogy bemutassam Davies felügyelınek. Nagyon buzgó és sikeres rendırtiszt. – Úgy gondolom, a felügyelı hamarosan le fog tartóztatni valakit. – A felügyelı jobban tenné, ha visszatérne a munkájához, ahelyett hogy csak fecseg róla – tréfálkozott Davies. – Lemegyek a faluba. Velem tart valaki? Dr. Wilkes bólintott és követte, dr. Garth azonban megállt egy pillanatra, Gale ugyanis szokatlan komolysággal elkapta a kabátja ujját, hogy visszatartsa. – Garth! – mondta. – Bocsánatot szeretnék kérni. Azt hiszem, a minap elég szórakozott voltam és nem úgy üdvözöltem, ahogy egy régi barátot illendı. Errıl az esetrıl

szeretnék beszélni magával. Nem ülünk le oda? – Miután elhelyezkedtek a festıi táj felett álló vaspadra, folytatta. – Megmondaná nekem, hogy jutottak ilyen messzire a nyomozásban, amennyire látszólag jutottak? Garth egy ideig csendben nézte a tengert, majd megszólalt: – Ismeri azt az embert, Simont? – Természetesen – válaszolta Gale. – Hát ı tette? – Nos, a nyomozás során hamar kiderült, hogy Simon jóval többet tud, mint amennyit elmondott. Maga elıtt ért a helyszínre, s egy ideig nem akarta beismerni, mit látott, mielıtt maga megérkezett volna. Arra gondoltunk, hogy valami miatt nem meri feltárni az igazságot, s bizonyos értelemben igazunk volt. – Simon nem beszél eleget – felelte Gale elgondolkozva. – Nem beszél eleget magáról, ezért túl sokat töpreng magáról. Az ilyen ember mindig titkolózóvá válik – nem feltétlenül bőnözıvé vagy akár rosszindulatúvá, csupán kórosan titkolózóvá. Abból a fajtából való, akivel rosszul bántak az iskolában, és soha nem mert panaszkodni emiatt. Amíg félt valamitıl, nem tudott beszélni róla. – Nem tudom, hogy jött rá, de a rendırség is hasonló felfedezésre jutott. Elıször azt gondolták, hogy azért hallgat, mert bőnös, de más volt a hallgatás mögött: valamiféle sátáni végzettıl rettegett, attól, hogy ıt is elragadják. Amikor maga elıtt, még pirkadatkor felment a szikla tetejére, valami olyat látott, amely azóta is lidércnyomásként nehezedik kóros elméjére. A hajnali fényben annak az embernek, Boonnak a sötét alakját látta, amint a meredély szélén természetfeletti módon lengeti a karjait, mintha fel akarna szállni. Simon azt gondolta, talán magában beszél vagy akár énekel is. Aztán egyszer csak elindult a falu felé és eltőnt a félhomályban, de amikor Simon odaért a szikla pereméhez, meglátta a homokban az állványa mellett holtan fekvı Sir Owent. – Gondolom, Simon azóta mindenütt cápákat lát – jegyezte

meg Gale. – Megint igaza van – felelte az orvos. – Azóta egy ablakzsalura vetıdı árnyékban, illetve egy hold elıtt elúszó felhıben is felálló úszójú hal alakját véli felfedezni. Ez az alak valójában nagyon is összetéveszthetı, s az ı idegállapotában egy háromszög forma is ezt a képet váltaná ki. Igazság szerint amíg azt hiszi, hogy Boon távolról, valamilyen átok vagy varázslat segítségével követte el a gyilkosságot, nem sokat tehetünk érte. Az egyetlen esélyünk, ha bebizonyítjuk neki, hogy Boon más, hétköznapi eszközökkel is végezhetett az áldozattal. Végül sikerült is egyfajta magyarázatot találnunk. – És mi az elméletük? – kérdezte Gale. – Egyelıre túl vázlatos ahhoz, hogy elméletnek lehetne nevezni – ismerte be az orvos –, de ıszintén szólva korántsem tartom lehetetlennek, hogy Mr. Boon mindenféle természetfeletti erık alkalmazása nélkül is megölhetett egy tıle jóval messzebb tartózkodó embert. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy elég behatóan tanulmányozta a barbár népek titkait a csendes-óceáni szigeteken. Mármost azt is pontosan tudjuk, hogy ezek az ıslakos népek számtalan ügyes és egyedi szerszámot készítenek. Fúvócsöveikkel jelentıs távolságból is képesek ölni, szigonyaikkal és lasszóikkal pedig bármit csapdába tudnak ejteni. Mindezek mellett feltalálták a bumerángot, amelyet ha elhajítunk, gyakorlatilag visszarepül a kezünkbe. Olyan hihetetlen lenne, hogy Mr. Boon ismerjen valamilyen éles hajító eszközt, amelyet távolról is képes célba juttatni, majd visszarepül hozzá? Dr. Wilkesszel rendkívül furcsának találtuk a sebet: valamilyen hegyes, elvékonyodó, enyhén hajlított penge ejtette, s a sebesülés nemcsak függıleges irányban, hanem kissé kifelé is kanyarodott, mintha a hajlítás önmagába tért volna vissza. Mindez nem arra utal, hogy idegen, furcsa alakú és tulajdonságú fegyverrel ölték meg? S ne feledje: ez az elképzelés azt is megmagyarázza, miért nem hagyott a gyilkos lábnyomokat az áldozat körül.

Gale látszólag elgondolkozva bámulta a tengert, majd egyszerően csak annyit mondott: – Felettébb ravasz elképzelés, én azonban pontosan tudom, miért nem hagyott a gyilkos nyomokat. Sokkal egyszerőbb a magyarázat. Garth egy ideig döbbenten bámulta, aztán komoran megkérdezte: – Megtudhatnám én is, hogy mi a maga elmélete? – Az én elméletem csupán elméletek zavaros útvesztıjének fog tőnni, semmi többnek – felelte. – Olyasminek, amelybıl az álmok szövıdnek. Többségünk manapság furcsa ellentmondásban él: tele van elméletekkel, de nem látja át, milyen szerepet játszanak ezek az elméletek a mindennapi életben. Mindig csak kedélyállapotokról, körülményekrıl, véletlenekrıl beszélünk, pedig valójában azok vagyunk, akikké az elméleteink formáltak minket. A legtöbben valamilyen bizonyított életelmélet késztetésére gyilkolunk, házasodunk vagy akár lebzselünk naphosszat. Ezért nem tudom soha olyan precízen és gyakorlatiasan elkezdeni a magyarázataimat, mint az orvosok és a nyomozók. Elıször csak az elmét vizsgálom, néha szinte anélkül, hogy az általa irányított embert egyáltalán észrevenném. Ezúttal is csak egy olyan elmeállapot leírásával kezdhetném, amely valójában leírhatatlan. A gyilkosunk, megszállottunk – vagy hívjuk, aminek akarjuk – kétségkívül az egyszerőség olyan tébolyodott fokára jutott, hogy az már bizonyos értelemben barbárság. De kétlem, hogy a barbár célok barbár eszközökhöz vezettek volna. Bizonyos értelemben tényleg tekinthetjük barbárnak a viselkedését. Minden teremtményt és tárgyat meztelennek látott. Nem fogta fel, hogy néhány dolognak éppen a külsı burka a legvalóságosabb. Gondolkozott már valaha azon, mennyire hamis az a régi mondás, hogy „nem a ruha teszi az embert”. Hiszen éppen a külsı megjelenés, az öltözet tesz valakivé. Az emberiség a meztelenséggel elveszti emberi mivoltát. Ez azonban a kisebb,

akár élettelen dolgokra is vonatkozik. Egy csomó ostobaságot hordanak össze az auráról, pedig ez támasztja alá. Mindennek van valami kisugárzása, valamiféle hangulata. Még a parányi teremtményeknek is megvolt a kisugárzásuk, amiket tanulmányozott, csak nem vette észre. – De miféle teremtményeket tanulmányozott Boon? – kérdezte Garth némi csodálkozással. – A kannibálokra gondol? – Nem Boonról beszélek – felelte Gale. – Akkor kirıl? – kiáltotta a másik izgatottan. – Boon már majdnem a rendırség markában van! – Boon jó ember – csitította Gale. – Rendkívül ostoba, ezért nem hisz Istenben. Mint látni fogjuk, vannak intelligens ateisták is, de a Boonhoz hasonló elsatnyult, ostoba fajta sokkal gyakoribb és sokkal szebb is. İ azonban jó ember, jó szándék vezérli, s csak azért hordott össze annyi szamárságot a barbárok felsıbbrendőségérıl, mert azt hitte, alulmarad a vitában. Lehet, hogy mára csupán egy cápákról és effélékrıl ábrándozó jelentéktelen, összetört alak, de ez csak azért van, mert elméje nem bírta a hosszú utazások terhelését. Azt mondják, az utazás élesíti az elmét, de ehhez megfelelı elmével kell bírni. Boon elméje egy külvárosi kápolnába elegendı, ám összezavarta a természetbálványozás és a véráldozatok csodálata. Sokakhoz hasonlóan azt sem tudja, hol áll a feje. Nem csodálkoznék, ha a mennyország tele lenne a hozzá hasonló ateistákkal, akik a fejüket vakarva csodálkoznak, hogy hová kerültek. Boonról azonban elég ennyi – ı csupán mellékes figura. Akirıl én beszélek, az maga a fıszereplı az ügyben, egy igazi kulcsfigura, aki egészen mással foglalkozik, mint a zavaros emberáldozat. Az emberáldozat leginkább egyfajta emberi gyarlóság, ı azonban titokban, elıre kitervelt szándékkal ölı, hidegvérő gyilkos, embertelen, akár a pokol. Én pedig az elsı pillanattól kezdve felismertem, már akkor, mikor teázás közben azt állította, semmi szépet nem talál egy virágban!

– De drága barátom… – tiltakozott Garth. – Nem állítom, hogy minden, százszorszépet preparáló ember akasztófára való – csitította a költı nagylelkően –, de azt bizton állíthatom, ha valaki úgy értelmezi a kijelentését, ahogy ı értette, az olyan kérlelhetetlen logikára vall, melynek követése az akasztófához vezet. Isten mindenütt jelen van, ı viszont mindenen kívül akar lenni, mindent vákuumban kifüggesztve, meztelen, halott valójában látni. Ez nemcsak nem azonos, de már-már gyökeresen ellentétes a Jób könyvében leírt vagy Mr. Boon által hirdetett szkepticizmussal. Boont a hatalmukba kerítették a rejtélyek, ez az ember azonban nem hisz bennük. A hagyományos értelemben véve ez nem teológiai, hanem pszichológiai kérdés. Az igazi pogányok vagy panteisták hisznek a természet csodáiban, ı azonban még azt is tagadja, hogy némely jelenség ámulatba ejthet. Hát nem látja, hogy a félelmetes, száraz fény elıbb-utóbb elsorvasztja az illúziókat, a kor vagy a magántulajdon tiszteletét és a többi hasonló erkölcsi csodát, s így végül az élet szentsége is ésszerőtlen babonává alacsonyodik? Hogy a hétköznapi emberek puszta szervezetté válnak, többé-kevésbé látszó szervekkel. Egy ilyen ember nem retteg többé az emberi hús érintésétıl, s nem látja a mások szemében ıt figyelı Istent. – Lehet, hogy nem hisz a csodákban – jegyezte meg az orvos –, de úgy látszik, képes a csodákra. Másképp hogy lett volna képes leszúrni egy embert a puha homokon, anélkül hogy bármiféle nyomot hagyott volna? – A vízben közlekedve – felelte Gale. – Olyan messze a tengertıl? – hitetlenkedett a másik. – Engem is ez zavart meg eleinte – bólintott Gale. – Egészen addig, míg valami a homokban fel nem ébresztett bennem egy gondolatot, és körbe nem kérdeztem a hajósokat a dagály fajtáiról. Roppant egyszerő: azon az éjszakán, mielıtt megtaláltuk volna a holttestet, áradásos dagály volt, vagyis a tenger szintje a megszokottnál is magasabb volt. Ha nem is jött

fel addig a szintig, ahol Sir Owen ült, de elég közel volt hozzá. Így jött ki az igazi emberi hal a vízbıl, vagy ha úgy tetszik, az isteni cápa felfalta a neki szánt áldozatot. A gyilkos egyszerően araszolt a habokban, mint egy pancsoló gyermek. – De hát ki volt az? – kérdezte Garth s közben megborzongott. – Hát ki volt az, aki minden este tengeri fenevadakra vadászva járta a partot rákászhálóval? Ki örökli az öregúr vagyonát, hogy nagyra törı múzeumot építhessen és tudományos pályát futhasson be belıle? Ki mondta nekem, hogy egy kankalin a kertben pontosan olyan élılény, mint egy rákos daganat? – Azt hiszem, értem – felelte komoran az orvos. – Bizonyára arra a rátermett fiatalemberre, Wilkesre céloz. – Sok mindent kell megértenie ahhoz, hogy megértse Wilkest – folytatta a barátja. – Elıször is, ahogy mondani szokás, rekonstruálnunk kell a történteket. Nézze a sötétedı tenger és a homokos part hosszú vonalát, amint a lemenı nap fényében vérvörösbe burkolóznak. Ott kutatott minden nap, ugyanilyen vöröslı félhomályban, kisebb-nagyobb fenevadakra vadászva. A múzeumában valamiféle világegyetemet kíván létrehozni, melyben a megkövült maradványoktól a repülı halig minden megtalálható. Hatalmas összegeket költött rá, s szívfájdalom nélkül verte magát adósságokba. Többek között apró vagy kihalt, de rekonstruált halak felnagyított mását készíttette el viaszból és papírmaséból. Rávette Sir Owent, hogy hagyja a pénzét a leendı múzeumra, miközben csak egy ostoba vénembernek tartotta, aki képeket fest, pedig tehetségtelen; tudományokról fecseg, melyekhez nem ért, és egyetlen küldetése ezen a földön, hogy halálával megalapozza a múzeumot. Nos, miután minden reggel megpucolta a maszkjait és modelljeit tároló vitrineket, körbejárta a sziklát s geológiai kalapácsával kövületeket keresett a mészkıben. Amikor

végzett, a kalapácsot visszatette méretes ponyvatáskájába, majd elıvette hosszú rákászhálóját és belegázolt a vízbe. Ez az a pont, ahol szeretném, ha maga elıtt látná azt a képet a sötétvörös homokban. Az ember semmit sem képes felfogni, amíg maga elé nem képzeli. Mérföldeken keresztül sétált az elhagyatott part sekély vízében, s régen hozzászokott már, hogy lépten-nyomon furcsa teremtményeket lásson a partra vetve: itt egy tengeri sünt, ott egy tengeri csillagot, amott egy rákot vagy valami egyebet. Ne feledje, ekkorra már olyan szintre jutott, hogy egy angyalt is csak madárkutatóként tudott volna szemlélni. Mit gondolhatott akkor egy emberi lényrıl? Szerencsétlen Sir Owen pontosan olyan lehetett számára, mint egy rák vagy tengeri sün. Apró, púpos termete, legyezıként szétterülı, borzas szakálla, bizonytalan és örökké nyughatatlan, o alakú lába az alatta felállított háromlábú zsámollyal hátulról nézve olyan lehetett, mint egy tengeri csillag. Úgy nézett rá, mint bármely másik hétköznapi jelenségre a tengerparton. Csak be kellett győjtenie ezt a példányt, hogy a többi biztonságba kerüljön. Minden hal volt, ami a hálójába került… A rákászháló nyelét a lehetı leghosszabbra állította, s a fejénél fogva magához húzta vele az öregurat, mintha csak egy hatalmas molylepkét fogott volna. Aztán lerántotta róla a hálót úgy, hogy szerencsétlen Sir Owen hanyatt esett és a hátán fekve rúgkapált a homokon. Pontosan úgy nézhetett ki, mint egy óriási bogár. A gyilkos ekkor egyik kezével a háló rúdjára támaszkodva elırehajolt, s a geológiai kalapács hátsó, csákányos felével ott sújtott le, ahol pontosan tudta, hogy halált okozhat. A seb furcsa kanyarulatát a kalapács csákányhoz hasonló éles vége okozta. A sérülés szokatlan helye és iránya éppen a két férfi helyzetébıl adódott. A gyilkos az elıtte fekvı áldozat feje búbjánál helyezkedett el, s így csak akkor sújthatnánk le valakire, ha fejen áll elıttünk. Az ember azonban a legritkább esetben várja ilyen testhelyzetben a végzetét. A hadonászás közben viszont egy tengeri csillag kieshetett a

hálóból, éppen a holttest lába mellé. Akárhogy is, ha nincs ott az a tengeri csillag, olyan magasan a parton, talán sohasem kezdek el töprengeni a dagály természetén, s talán sohasem jövök rá, hogy a gyilkos a vízben mozgott. Ha hagyott is valami nyomot, a hullámverés elmosta volna, s anélkül az ötkarú kis szörny nélkül sohasem jöttem volna rá a megoldásra. – Azt akarja ezzel mondani – kérdezte Garth –, hogy ennek az egész mesének a cápa árnyékáról semmi köze az ügyhöz? – Dehogynem, nagyon is sok köze van hozzá – felelte Gale. – A gyilkos ugyanis éppen amögé rejtızött és onnan bújt elı, hogy lecsapjon. Kétlem, hogy valaha is elszánta volna magát szörnyő tettére, ha nem adódik számára ez a fantasztikus rejtekhely, s igazság szerint mindent elkövetett, hogy elıtérbe helyezze és felnagyítsa a Dágon elıtt táncoló szerencsétlen Boon legendáját. Emlékszik arra a különös esetre a halfejjel az ablakban? Ha valaki ostoba tréfát akar őzni, hol tehet szert egy óriási halfejre? A látvány roppant valóságosnak hatott, ugyanis Wilkes leendı múzeumának egyik modellje volt, s ı hagyta a hallban, a méretes ponyvatáskájában. Egyszerő, nemde? Felugrik és riadalmat kelt a házban, majd kirohan, hogy megnézze, mi történt, ám valójában egy pillanat alatt magára ölti a maszkot és benéz az ablakon. Ennyi volt az egész, s mindezt azért tette, hogy utána figyelmeztethesse Sir Owent: van egy ellensége. A bálványok segítségével, varázslatos módon elkövetett gyilkosság elıtérbe helyezésével csupán saját hidegvérő, jól kitervelt tettét igyekezett leplezni, s a jelek szerint sikerült is neki, hiszen ahogy említette, Boon már a rendırség markában van. – Mit kell tennünk? – ugrott fel Garth. – Tudni fogja, mit kell tennie – felelte a költı. – Maga jó és igazságos ember, és gyakorlatias is. Én nem vagyok gyakorlatias. – Mintha mentegetızés bujkált volna a hangjában, miközben felemelkedett a padról. – Látja, egy elrugaszkodott alak is jól jöhet egy ilyen ügy megfejtésében.

S a meredély szélérıl még egyszer lenézett az alatta tátongó mélységbe.

JOSEPH CONRAD

Az idióták Treguier-bıl Kervandába tartottunk. Könnyő ügetésben haladtunk az utat keretezı, földhalmok nyergén ülı sövények között, majd a Ploumar elıtti meredek emelkedı lábánál lovaink sétára fogták. A kocsis nehézkesen leugrott a bakról, pattintott egyet az ostorával, majd kezét a lábtámaszon tartva, esetlenül baktatott felfelé a kocsi mellett a kaptatóra, miközben végig a földet bámulta. Egy idı után felnézett, ostorával az emelkedı teteje felé mutatott és azt mondta: – Az idióta! A dimbes-dombos tájon vadul szikrázott a nap. A magaslatokat koronázó ligetek vékony fái úgy nyújtóztak az ég felé, mintha ágaikat gólyalábakra ültették volna, a lejtıket borító, cikkcakkos sövények és kıfalak határolta földek élénkzöld és sárga négyszögletes foltjai pedig egy ügyetlen, naiv festményre emlékeztettek. A tájat az út hosszú hurkokban messze kanyargó fehér csíkja vágta ketté, mintha a dombok közül a tenger felé hömpölygı homokfolyam lett volna. – Itt van – mondta ismét a kocsis. Az utat szegélyezı magas főben, a kerekek szintjén egy arc kúszott el lassan vánszorgó kocsink mellett. A vörös, bárgyú arc, a rövidre nyírt hajú, állával a porban támaszkodó kerek fej mintha önmagában lett volna. A test elveszett a mély árok alján sőrőn növı bokrok között. Fiúarc volt. A mérete alapján úgy tizenhat éves lehetett – talán több, talán kevesebb. Az ilyen teremtményekrıl megfeledkezik az idı, s nyomtalanul múlnak el felettük az évek, míg a halál ıket is irgalmas keblére nem vonja; a

lelkiismeretes halál, aki nehéz munkája közepette nem feledkezik meg legjelentéktelenebb gyermekeirıl sem. – Ah! Ott van még egy! – mondta a kocsis egyfajta elégedett hangon, mint amikor az ember meglátja, amire számított. Ott volt még egy. A napfényben perzselıdı úton állt, majdnem középen, saját rövid árnyéka tövében. Kabátja ujját összedugta, kezét elrejtette, nyakát behúzta: egész teste a ruhájában keringı hı áramában görnyedt. Messzirıl úgy tőnt, mintha súlyos megfázás gyötörné. – Ikrek – magyarázta a kocsis. Az idióta két lépéssel félrecsoszogott az útból s válla fölül nézett minket, ahogy már-már súrolva elhaladtunk mellette. Üres tekintettel bámult minket, megigézve, de nem fordult meg, hogy utánunk nézzen. A szeme elıtt elhúzó kép valószínőleg nem hagyott nyomot eltorzult elméjében. Amikor felértünk a kaptatóra, visszanéztem a ponyvatetı felett. Még mindig ugyanott állt, ahol elmentünk mellette. A kocsis felmászott a helyére, csettintett a nyelvével, és elindultunk lefelé a dombon. A fék idınként iszonyúan csikorgott. A lejtı alján aztán felengedte a zajos szerkezetet s a bakon félig hátrafordulva azt mondta: – Itt-ott látunk még belılük. – Az idiótákból? Hányan vannak összesen? – kérdeztem. – Négyen… Egy Ploumar melletti gazda gyerekei… A szülık már meghaltak – tette hozzá kis idı múlva. – A nagyanyjukkal élnek a tanyán. Nappal ezen az úton kóborolnak, alkonyatkor pedig hazamennek a marhákkal… Jó kis tanya. A másik kettıt is láttuk: egy fiút meg egy lányt, ahogy a kocsis mondta. İk is ugyanúgy voltak felöltöztetve: alaktalan ruhát viseltek alsószoknyához hasonló inggel. A fejükben élı tökéletlen valami arra sarkallta ıket, hogy a töltés tetején, a rekettyebokrok kemény ágai közt kúszva ránk üvöltsenek. Rövidre nyírt, fekete hajuk számtalan apró virág élénksárga

falából kandikált elı. Az üvöltésbe belelilult az arcuk; hangjuk üresnek és rekedtnek tőnt, mintha idısekét akartak volna gépiesen utánozni, amikor azonban befordultunk egy ösvényre, hirtelen elhallgattak. Az országban vándorolva sokszor láttam már ıket. Az úton éltek, feltőntek itt-ott, amerre szörnyő sötétségük megmagyarázhatatlan sugallatai vezették ıket. Valóságos vétket jelentettek a napfény ellen, az üres mennyország szégyenfoltját, mételyt a vad táj összpontosított, céltudatos energiáján. Szüleik története csak lassan bontakozott ki elıttem a közönyös válaszokból, melyeket útszéli fogadókban, illetve az idióták kísértette úton feltett kérdéseimre kaptam. Egy részét egy hatalmas ostorral pattintgató, aszott és örök kételkedı öregember mondta el, miközben csöpögı hínárral megrakott kétkerekő kocsija oldalán lépdeltünk a homokos úton. Más alkalmakkor mások támasztották alá és egészítették ki a történetet, míg végül ott állt elıttem az egész egyszerő és félelmetes mese a maga egyszerő, a mőveletlen elmékben ırzött zavaros próbatételeket idézı valójában. Amikor Jean-Pierre Bacadou visszatért a katonai szolgálatból, szüleit nagyon öregnek találta. Fájón tette szóvá, hogy a tanyán végzett munka nem kielégítı. Apjának már nem volt annyi energiája, mint egykor, a munkások pedig nem érezték a hátukon a gazda pillantását. Jean-Pierre szomorúan jegyezte meg, hogy az udvaron, a ház egyetlen bejáratánál magasodó trágyadomb nem olyan magas, mint amilyennek lennie kellene. A kerítések tönkrementek, a marhákat is elhanyagolták. Anyja gyakorlatilag ágyhoz volt kötve, s a cselédek reggeltıl estig büntetlenül hangoskodhattak a hatalmas konyhában. Azt mondta magában: „Ezen változtatni kell.” Egy este aztán megbeszélte apjával a teendıket. A lenyugvó nap sugarai a melléképületek közt beszőrıdve is uralták a terpeszkedı árnyakat, a trágyadomb felett opálos, illatos köd terjengett, a zsákmányra vadászó tyúkok pedig

abbahagyták a kapirgálást, s a két magas, szikár férfi érdes hangját hallva kerek szemüket hirtelen feléjük fordították. A reumától és a hosszú évek munkájától meggörnyedt öreg, s a szögletes, de egyenes fiatalabb a parasztok szenvtelen módján, lassan és higgadtan, taglejtések nélkül beszélt, s még mielıtt a nap lenyugodott volna, az apa meghajolt fia ésszerő érvei elıtt. – Nem a magam érdekében beszélek – hajtogatta JeanPierre. – A föld érdekében. Kár lenne rosszul használni. Nem magam miatt türelmetlenkedem. – Meghiszem azt! Meghiszem azt! – motyogta az öreg, botja felett bólogatva. – Igazad lehet. Tégy, amit akarsz. Anyád csak örülni fog. Az anya a menyének örült. Jean-Pierre a kétkerekő rugós kocsival beszáguldott az udvarra. A szürke ló nehézkesen vágtázott, a fel-alá ingázó tengely pedig rideg rendszerességgel rázta elıre-hátra az egymás oldalán ülı menyasszonyt és vılegényt. A lemaradt vendégsereg párokban és csoportokban követte ıket az úton. A férfiak öles léptekkel, tétlen kezüket lóbálva közeledtek. Városi ruhát viseltek: suta szabású zakót, fekete keménykalapot, tükörfényesre pucolt cipıt. A nık mind egyszerő feketében voltak, fehér kalappal és halvány színő, hátul háromszögben lógó, könnyedén oldalra vetett kendıvel. Elöl a hegedő harsány dallamot cincogott, a dudás pedig fennkölten, vaskos lábbelijét magasra lóbálva ugrált hortyogó, dongó hangszerével. A sötét menet napfényen és árnyékon keresztül, földek és sövények között, a kétoldalt tanyázó madárcsapatokat elriasztva haladt elıre az ide-oda cikázó ösvényeken. Bacadouék udvarán aztán az esküvıi menet fekete szalagja az ajtón üdvözlı kiáltásokkal befelé nyomakodó férfiak és nık tömegévé gombolyodott fel. A vacsoráról hónapokig beszéltek. Hatalmas lakomát csaptak a gyümölcsfák alatt. A Treguier-be vezetı út mentén még másnap délután is tehetıs, makulátlan hírnévnek örvendı gazdák aludtak az árokban. Jean-Pierre örömében az egész vidék osztozott, ı

azonban megırizte józanságát, s halk szavú feleségével együtt félrehúzódva átengedte szüleinek a dicsıséget és a gratulációk fogadását. Másnap aztán keményen megragadta a gyeplıt, s az öregek úgy érezték, árnyék vetül rájuk – a halál elıszele. A világ a fiataloké. Az ikrek születésekor rengeteg hely volt a házban, JeanPierre anyja ugyanis addigra egy nehéz kı alá költözött a ploumari temetıbe. Fia házassága óta az volt az elsı nap, hogy a konyhában fecsegı számtalan asszony által elhanyagolt idısebb Bacadou reggel elhagyta megszokott helyét a kandallónál, s ısz fürtjeit komoran megrázva kiment az üres tehénistállóba. Az rendjén volt, hogy vannak unokák, de ı délben meg akarta kapni a levesét. Amikor elıször megmutatták neki a csecsemıket, merev tekintettel bámulta ıket és valami olyasfélét motyogott, hogy „ez túl sok.” Hogy a túl sok a boldogságra vagy egyszerően az örökösei számára utalt-e, nem tudni. Sértetten nézett – már amennyire faarca bármilyen érzelmet képes volt kifejezni –, s utána napokon keresztül orrát szinte egyfolytában a térdébe fúrva, pipáját a fogínye között rágcsálva, egyfajta összeszedett, dühös sértıdöttséggel ült a kapunál. Egyszer aztán morogva célzott fiának az új jövevényekre: – Majd marakodnak a földön. – Ne törıdj vele, apám – felelte Jean-Pierre közönyösen, s kétrét görnyedve odébb vonszolt egy makacskodó tehenet. Boldog volt, csakúgy, mint Susan, a felesége. Nem az a földöntúli öröm volt ez, mellyel az újonnan érkezett lelkeket fogadjuk a küzdıtéren, esetleg a diadalban. Tizennégy év múlva már mindkét fiú a segítségére lehet, késıbb pedig már egymás oldalán, öles léptekkel járhatják be a föld minden szegletét, kamatoztatva az imádott, bıséges birtok összes gyümölcsét. Susan is boldog volt, mert nem akarta, hogy balszerencsésnek tartsák, s így, gyerekekkel már senki sem mondhatta annak. Mindketten láttak valamicskét a

nagyvilágból is: férje még a hadseregnél, ı pedig nagyjából egy évet töltött Párizsban egy breton családnál, ám szülıhelye, a sivár sziklák és homokpartok övezte, dimbes-dombos, zöld vidék iránti honvágya nem hagyta tovább nyugodni. Azt remélte, egyik fiából talán papot nevelhet, de az Isten szolgáit győlölködve csak „varjak”-nak nevezı, republikánus férjének egy szót sem szólt errıl. A keresztelı pompásan sikerült. Az egész egyházközség eljött, a Bacadouk ugyanis gazdagok és befolyásosak voltak, s idınként nem törıdtek a költségekkel. Nagyapa új kabátot kapott. Hónapokkal késıbb aztán, egy este, miután már felsöpörték a konyhát és bezárták az ajtót, Jean-Pierre a kiságyat figyelve megkérdezte a feleségét: – Mi a baj azokkal a gyerekekkel? Mintha halk szavai hoztak volna balszerencsét a házra, Susan olyan jajveszékeléssel felelt, hogy még az udvar túloldalán, az ólban is hallatszott, az országszerte híres disznók ugyanis panaszosan mocorogtak és röfögtek az éjszakában. A férfi a falat bámulva, rendületlenül rágta tovább vajas kenyerét, álla alatt a gızölgı levessel. Késın ért vissza a piacról, ahol már nem elıször hallotta, hogy összesúgnak a háta mögött. Hazafelé, a szekéren újra és újra megrágta a sejtelmes szavakat: „Együgyő! Mindkettı… Sosem veszik hasznukat!… Hát… Talán, talán. Majd meglátjuk. A feleségét kellene kérdezni.” Mintha mellbe vágták volna, de csak annyit mondott: – Menj, hozz egy kis almabort! Szomjas vagyok! Az asszony siránkozva vitte ki az üres kancsót. A férfi ekkor felkelt, fogta a gyertyát és lassan odament a bölcsıhöz. Aludtak. Oldalról nézte ıket, közben elrágta a szájában levı falatot, majd súlyos léptekkel visszament és leült a tányérja elé. Amikor a felesége visszaért, nem nézett fel, csak hangosan evett néhány kanállal, majd komoran megjegyezte: – Amikor alszanak, mintha nem is az enyémek lennének.

Az asszony leült a mellette álló sámlira s halkan zokogni kezdett. Szólni sem tudott. Férje befejezte a vacsorát s székén tétlenül hátradılve, üres tekintettel bámulta a mennyezet fekete gerendáit. A faggyúgyertya egyenes, vörös lánggal égett elıtte, vékony füstfonalat eresztve felfelé. Nyaka élesen megvilágított gödre, árnyékba burkolózó, beesett arca olyan gyászosan egykedvő ábrázatot öltött, mintha súlyos, megoldhatatlan gondokon töprengett volna. Aztán eltökélten csak annyit mondott. – Majd meglátjuk… azt mondják az emberek. Ne sírj!… Nem lesz mind ilyen… biztosan! Most aludnunk kell. Miután a harmadik fiuk is megszületett, Jean-Pierre feszült reménységgel látott munkához. Szája keskenyebbnek látszott, mintha még szorosabban összezárta volna: talán attól tartott, hogy a felszántott föld meghallja a keblében morajló remény hangját. Facipıi súlyosan kopogtak a kıpadlón, mikor odalépett a kiságyhoz, s a parasztemberek idomtalan közönyösségével, a válla fölött belenézett. A hozzá hasonló férfiak olyanok voltak, mint az uralmuk alá hajtott és ıket uralmuk alatt tartó föld, lomha tekintetük és beszédük semmiféle belsı tőzrıl nem árulkodott, így velük kapcsolatban is ugyanaz a kérdés merült fel, mint a földdel kapcsolatban: Mi van a mélyben? – Erıszak, hév, valami rejtélyes és iszonyú erı, vagy csupán termékeny és mozdulatlan, rideg és érzéketlen, életet adó vagy éppen elvevı, növényeket tápláló, puszta rög? Az anya viszont más szemmel nézte s bizakodó füllel figyelte ıket. Teste egész nap az óriási szalonnákkal megrakott polcok alatt, a vastartókon táncoló edényeket óvatosan kikerülve szorgoskodott a hatalmas tőzhely mellett, vagy súrolta a hosszú asztalt, ahol a béresek munka után vacsoráztak, reménykedı és szenvedı lelke azonban éjjelnappal a bölcsıt figyelte. Csakúgy, mint az elızı kettı, ez a gyerek sem mosolygott, sohasem nyújtotta felé a kezét, sohasem beszélt; nagy, fekete szeme sohasem adta jelét, hogy

megismerné, csak a csillogó, ragyogó dolgokat bámulta, a padlón tovakúszó napfény sohasem érdekelte. Míg a munkások a földeken dolgoztak, hosszú napokat töltött három idióta gyereke és a kandalló elıtt mogorván, rendíthetetlenül ülı, lábát a tőz meleg parazsa elé tartó gyerekes nagyapa között. A gyenge vénember sejthette, hogy valami nincs rendben az unokáival. Csupán egyszer – talán a szeretet, talán a birtoklás érzésétıl hajtva – próbált kedveskedni a legfiatalabbnak. Felvette az ölébe, kiöltötte rá a nyelvét s alaposan meglovagoltatta csontos térdein. Aztán ködös tekintetével közelrıl szemügyre vette a gyerek arcát, majd finoman visszatette a földre. És csak ücsörgött tovább, keresztbe tett lábbal, megvénült, aggódó ábrázattal bólogatva a lábasból felszálló gız felé. Néma nyomorúság szállta meg a Bacadou-házat, osztozva lakóival betevı falatjukon. S a ploumari egyházközség papjának egyszerre nagy oka támadt az ünneplésre. Ellátogatott gazdag földesurukhoz, Chavanes márkihoz, hogy a fennkölt közhelyek gyógyító balzsamával megkent szónoklatot tartson Isten útjainak kifürkészhetetlenségérıl. Az elfüggönyözött könyvtárszoba sőrő félhomályában a kanapénak támaszkodó, kalapját térdéig hajtó, leginkább egy fekete párnára emlékeztetı emberke kövér kezével élénken mutogatott a kecsesen hullámzó vonalú, patyolattiszta mozgatható illemhely elıtt, melyben a márki kegyes egykedvőséggel, félig érdeklıdve, félig unatkozva hallgatta. Büszke volt és diadalittas, ugyanakkor szerény és áhítatos. Mégis megtörtént a csoda: Jean-Pierre Bacadou, a bısz republikánus múlt vasárnap ott volt a misén – mi több, felajánlotta, hogy a legközelebbi ploumari fesztiválon vendégül látja a látogatóba érkezı papokat! Hatalmas gyızelem volt ez az egyház és a jó ügy számára. – Úgy gondoltam, azonnal elhozom a jó hírt a márki úrnak. Tudom, mennyire a szívén viseli népünk sorsát – jelentette ki a

szemét törölgetve. Ott is tartották vacsorára. Miután a márki és felesége a park fıkapujáig kísérték vendégüket, hosszú árnyékukat maguk mögött húzva visszasétáltak a hosszú gesztenyesoron és megvitatták a történteket. A márki természetesen királypárti volt, s a kommuna polgármestereként Ploumar, a tenger mentén elszórt falucskák, s a sziklás szigetekkel szabdalt, sárga homokos partszakasz is az ı fennhatósága alá tartozott. Az arrafelé lakó számtalan republikánus miatt bizonytalannak érezte helyzetét, így Jean-Pierre megtérése megnyugtatta. Nagyon elégedett volt. – Fogalmad sincs, milyen befolyásos emberek – magyarázta a feleségének. – Most már biztos vagyok benne, hogy a következı kommunális választáson minden rendben lesz. Újra fognak választani. – Olyan telhetetlen vagy! – kiáltott fel derősen a márkiné. – De ma chère amie – ellenkezett komolyan a férje –, a nemzetgyőlési választások miatt rendkívül fontos, hogy jövıre is a megfelelı ember legyen a polgármester. Ha ezt mulatságosnak találod… Jean-Pierre az anyósa elıtt tette le a fegyvert. Madame Levaille legalább húsz kilométeres körzetben ismert és elismert üzletasszony volt. Vaskos, zömök alakja mindenütt feltőnt a környék útjain, s a pénzszerzés érdekében ötvenhét éves kora ellenére egy percig sem nyugodott. Az összes falucskában volt háza, kıfejtıket mőködtetett, gránittal megrakott parti hajói pedig a Csatorna-szigetekig is eljutottak. A kerek arcú, szemét hatalmasra meresztı asszony lehengerlı volt: az idıs nık higgadt, hajlíthatatlan makacsságával vitte keresztül az akaratát, s mindig pontosan tudta, mit akar. Ritkán aludt kétszer ugyanabban a házban, s leginkább az útszéli fogadókban lehetett érdeklıdni a holléte felıl. Az utak felett uralkodó fogadók után a templomokban fordult meg leggyakrabban. A liberális beállítottságúak általában gyerekeket szalajtottak a

felszentelt épületekbe, hogy megnézzék, ott van-e, s ha igen, mondják meg neki, hogy az úton várják és beszélni akarnak vele – krumpliról, lisztrıl, kırıl, házakról. Madame Levaille ilyenkor félretette az áhítatot és sőrőn pislogva, keresztet vetve kilépett a napfényre, készen arra, hogy a szemközti fogadó konyhaasztalánál higgadt, értelmes stílusban üzleti ügyekrıl tárgyaljon. Az utóbbi idıkben többször is napokra a vejénél maradt, hogy nyugodt arccal, nyájas hangon próbálja megszabadítani a bánat és a szerencsétlenség érzésétıl. JeanPierre úgy érezte, hogy az ezredénél magába szívott nézeteit mintha kitépték volna belıle, de nem az anyósa érvei, hanem a tények. A földeket járva mindent végiggondolt. Három volt belılük. Három! És mind egyforma! De miért? Nem mindenkivel történnek ilyen dolgok – tulajdonképpen még senkirıl sem hallott, aki így járt volna. Talán egy – az még lehet. De három! Mindhárom! Sohasem látja hasznukat, csak élete végéig etetheti ıket és… Mi lesz a földdel, ha ı meghal? Valamit tenni kellett. Feláldozta hát a nézeteit. Egy nap azt mondta a feleségének: – Lássuk, mit tesz értünk a te Istened. Fizess ki néhány misét. Susan átölelte, ı azonban mozdulatlanul állt, majd sarkon fordult és kiment. Onnantól kezdve ha egy reverenda feketéllett az ajtajában, nem ellenkezett, még almaborral is megkínálta a papot. Két nı között járt misére, jámboran hallgatta a szónoklatokat, s húsvétkor végrehajtotta „vallási kötelességeit”. Aznap reggel úgy érezte, eladta a lelkét. Délután hevesen összeszólalkozott az egyik szomszédjával, régi barátjával, mert az megjegyezte, hogy a szerencsétlenséggel a pap járt a legjobban, s hogy most már ı fog rettegni a papoktól és nem fordítva. Ziláltan, véres fejjel ment haza, s amikor meglátta a gyerekeit – akiket felesége általában távol tartott tıle –, az asztalt verve összefüggéstelen szitkozódásba és káromkodásba kezdett. Susan sírt, Madame

Levaille viszont mozdulatlanul ült. Azzal nyugtatta a lányát, hogy „el fog múlni”, majd felkapta széles ernyıjét és sietve távozott, hogy utánanézzen egy szkúnernek, melyet az ı bányáiból töltenek majd fel gránittal. Nagyjából egy évvel késıbb megszületett a lány. Egy lány! Jean-Pierre a földeken értesült a hírrıl, s annyira felbosszantotta, hogy a birtokát határoló kıfalra ült és egész estig nem ment haza, pedig azért küldtek utána. Egy lány! Félig becsapottnak érezte magát. Mire azonban hazaért, valamelyest beletörıdött a sorsába. Talán találnak neki egy jóravaló férjet – nem egy semmirekellıt, hanem egy rendes, dolgos kező férfit. Mindamellett hátha a következı fiú lesz. És persze egyikükkel sem lesz baj. Újdonsült hiszékenysége nem ismert kétséget. Megtört a balszerencséje. Vidáman beszélt a feleségével, s ı is reménykedett. Három pap jött el a keresztelıre, s Madame Levaille volt a keresztanyja. De a lány is idióta lett. Jean-Pierre attól fogva piaci napokon keserően, kapzsin és hevesen alkudott, aztán hallgatagon és komoran leitta magát, s alkonyatkor esküvıjüket idézı tempóban, de temetésre illı arccal száguldott haza kocsiján. Néha ragaszkodott hozzá, hogy a felesége is vele tartson, s a szők bakon egymás mellett zötyögtek kora reggel az összekötözött lábú, tehetetlen malac elıtt, s minden döccenésnél mélabúsan sóhajtottak. Reggelente nem beszéltek, de amikor este hazafelé tartottak, Jean-Pierre részegen, gonoszul zsémbeskedett a zavarodott asszonnyal, hogy nem tud normális gyerekeket szülni, mint mások. Susan csak kapaszkodott az ide-oda himbálózó kocsin és úgy tett, mintha nem is hallaná. Egyszer éppen Ploumaron haladtak keresztül, amikor a férfi valamilyen homályos, borgızös sugallat hatására hirtelen a templom felé vette az irányt. A hold könnyő, fehér felhık között úszott, s a sírkövek sápadtan ragyogtak a templomkert fáinak kusza árnyékában. Még a kutyák is aludtak, csak a fülemülék trilláztak a síri csendben. Jean-Pierre alig érthetıen azt mondta a feleségének:

– Mit gondolsz, mi van ott? Ostorával a toronyra mutatott, melynek hatalmas órája egy szemek nélküli arcnak tőnt a holdfényben, de hiába akart óvatosan leszállni a bakról, azonnal a kerék mellé zuhant a földre. Összeszedte magát, s egyesével fellépkedett a templomkert vaskapujához vezetı lépcsıkön. Arcát bedugta a rácsok között, s bizonytalanul bekiáltott: – Hé! Te ott! Gyere ki azonnal! – Jean! Gyere vissza! Gyere vissza! – kérlelte halkan a felesége. İ azonban ügyet sem vetett rá, mintha várakozott volna. A fülemülék dala minden oldalról körüllengte a templom magas falait, s ide-oda hullámzott a remény és fájdalom szavait hirdetı szürke márványtáblák és kıkeresztek között. – Hé! Gyere ki! – ordította Jean-Pierre hangosan. A fülemülék elhallgattak. – Senki? – folytatta. – Senki sincs ott. Ezek a varjak mind csalók. Errıl van szó. Sehol senki. Megvetem ıket. Allez! Hukk… Teljes erıvel megrázta a kaput, s a vasrácsok félelmetesen csörömpölni kezdtek, mintha kılépcsıkön húztak volna végig egy láncot. Egy közeli kutya sebtében ugatni kezdett. JeanPierre visszatámolygott a kocsihoz s harmadszorra nagy nehezen feltápászkodott a bakra. Susan csendben, mozdulatlanul ült, ı pedig részeg komolysággal beszélni kezdett hozzá: – Látod? Senki. Bolondot csináltak belılem! Malheur! Valaki még megfizet ezért. Ha még egyet meglátok a házam környékén, megtáncoltatom a hátán az ostoromat… a fekete gerincén… meg én. Nem akarom többé ott látni… A többi varjúval együtt csak kifosztják a szegényeket. Férfi vagyok… Majd meglátjuk, hogy lehet-e nekem is normális gyerekem, mint mindenki másnak… jól jegyezd meg!… İk mind nem lesznek… mind… majd meglátjuk…

– Ne mondd ezt, Jean, ne mondd ezt, édes férjem! – tört ki az asszony az arca elé tartott keze közül. A férfi erre visszakézbıl úgy fejbe vágta, hogy a felesége a kocsi hátuljába zuhant. Ott aztán összekuporodott s szánalmasan dülöngélt a döccenıknél. Férje ırült vágtában hajtott, egyfolytában suhogtatta az ostorát és rángatta szürke lova kantárát, az állat pedig nehézkesen vágtázott: súlyos szerszámai fel-alá ugráltak széles tomporán. A kerékzörgéstıl felbıszült kutyák hangos ugatása törte meg a vidék éjszakai csendjét. Egy még úton levı pár csak az utolsó pillanatban tudott az árokba lépni elılük. Amikor a kapujukhoz értek, elkapta a póznát, s fejjel lefelé kizuhant a kocsiból. Susan fülsüketítı sikítására elıszaladtak a béresek. Az asszony azt hitte, meghalt, de csak elaludt, s amikor felébresztették, átkozódni kezdett, hogy megzavarták az álmát. Eljött az ısz. A felhıs ég szinte ránehezedett a dombokra, a lehullott levelek pedig csigavonalban örvénylı táncot jártak a csupasz fák alatt, míg a mélyeket sóhajtó szél a kopár völgyekben felhalmozott társaik mellé nem sodorta ıket. Reggeltıl estig mindenütt csak csupasz, fekete ágakat lehetett látni, amint szomorúan himbálóznak a nehéz felhık és a felázott föld között, mintha a fájdalom torzította volna bütykössé és görbévé ıket. A nyári napokon tisztán és csendesen csordogáló patakok zavarosan és dühöngve, öngyilkosságba torkolló ırjöngéssel rohantak az útjukat álló sziklák között a tenger felé. A látóhatár egyik végétıl a másikig, a dombok között a homokos part felé üresen kanyargó, széles út tompa csillogása egy irányíthatatlan sárfolyamra emlékeztetett. Jean-Pierre öles léptekkel, magányosan járta a földeket vagy a magaslatokat, már-már a tovaúszó felhık szürke függönye elıtt, mintha a világegyetem szélén sétált volna. Magas alakja elmosódott a szitáló esıben. A fekete földet nézte, a néma és ígéretes földet, a titokzatos földet, mely az ég rejtett bánata

alatt halálos csendben végzi életet adó munkáját. Úgy érezte, egy olyan férfi számára, akit még a gyermektelenségnél is nagyobb átokkal sújtottak, a föld termékenysége sem nyújt támaszt, s hogy a föld cserbenhagyta, szembeszállt vele, és úgy ráncolta rá a homlokát, mint a feje felett rohanó, komor fellegek. Egyedül kellett szembenéznie a saját földjeivel, s megérezte a halandó ember alárendeltségét a múlhatatlan rögökkel szemben. Fel kell adnia a reményt, hogy lesz egy fia, aki a gazda szemével néz majd itt körül? Egy igazi férfi, aki úgy gondolkodik, ahogy ı gondolkodott, úgy érez, ahogy ı érzett, egy férfi, aki a része, de halála után is ott lesz, s felsıbbrendően járja majd be birtokát. Távoli rokonok jutottak az eszébe, s dühében hangosan elátkozta ıket. Hogy ık! Soha! Hazafelé indult, egyenesen arra, ahol a háza teteje látszott a fák egymásba fonódó csontvázai között. Ahogy belépett az ajtón, károgó madárraj lepte el mögötte a földet – zajtalanul lebegve ereszkedtek le, mint a pernye. Madame Levaille aznap kora délután Kervanion melletti házába indult. Ki kellett fizetnie az ottani gránitbányájában dolgozó munkásait, s idıben ott akart lenni, hogy az emberek a házban levı boltjában rögtön el is költhessék a fizetésüket, s ne kelljen a városba menniük. Az épület magányosan állt a sziklák között, csak egy sáros, köves út vezetett oda. A Kıfaragók fokától fújó, vadul örvénylı hullámoktól felfrissített tengeri szelek ádázul süvítettek a simára koptatott, fekete sziklák hatalmas tömbjei között, melyek rövid nyúlványaikkal óriási keresztekként, szilárdan dacoltak a láthatatlan erı féktelen rohanásával. A védett helyen épült házban visszhangoktól kísért, baljós nyugalom uralkodott, mintha egy hurrikán zavartalan középpontjában állt volna. Viharos éjszakákon, apálykor az alatta tizenöt méterre elterülı öböl óriási fekete kútra emlékeztetett, s mintha a parti homok életre kelt és panaszkodott volna, mormogó, sóhajtozó zúgás morajlott felıle. Dagálykor pedig a visszatérı tenger halálsápadt

fénykitörésekben és magasba lövellı permetfelhıkben végzıdı, rövid rohamokban ostromolta a zátonyokat, sós nedvességgel töltve meg a szárazföld felé fújó szelet és pusztulást hozva ezzel a parti fövenyre. A dombok felıl érkezı sötétség végighömpölygött a parton és kioltotta a naplemente vörös tüzeit, s a tenger felé továbbhaladva üldözte a visszahúzódó apályt. A lenyugvó nappal a szél is lecsillapodott, tébolyult tengert és feldúlt eget hagyva maga mögött. A ház fölött mintha itt-ott tőzszegecseken lógó, fekete kárpittal vonták volna be az eget. Erre az estére Madame Levaille saját emberei szolgájává vált, s finoman próbálta ıket távozásra ösztönözni. „Egy magamfajta öregasszonynak ilyenkor már ágyban lenne a helye” – ismételgette mókásan, de a munkások tovább ittak és még többet kértek. Úgy kiabáltak át egymásnak az asztal fölött, mintha a földeken lettek volna. Az egyik végén négyen kártyáztak, s kemény csuklójukkal a fát döngetve káromkodtak minden ütésnél. Egy másik üres tekintettel ücsörgött, s megállás nélkül valami felismerhetetlen dalból dúdolgatott egy sort. Az egyik sarokban pedig ketten vitatkoztak egy nı miatt, ádázul, de bizalmasan, erıszakot és körültekintı gyilkosságot sejtetı suttogással, gonoszul sziszegı, fojtott szavakkal, olyan közelrıl nézve egymást, mintha ki akarnák kaparni a másik szemét. A hosszú szobában három gyertya pislákolt vörösen és élettelenül, mint a hamuban elhaló parázs. A késıi órán a vasretesz halk kattanása éppoly váratlan és riasztó volt, mint egy mennydörgés. Madame Levaille letette a likıröspohár fölé tartott üveget, a kártyázók hátrafordították a fejüket, a vitázók abbahagyták a suttogást, csak a magányosan maga elé bámuló munkás folytatta rezzenéstelen arccal a dúdolást, miután vetett egy pillantást az ajtóra. Susan lépett be a szobába, majd becsapta az ajtót és nekitámaszkodott, s félig suttogva azt mondta: – Anyám!

Madame Levaille ismét felvette az üveget, s csendesen felelt: – Hát te, lányom!? Hogy nézel ki! – Az üveg nyaka hangosan csörömpölt a pohár peremén, annyira meghökkent. Arra gondolt, hogy talán leégett a tanya – el sem tudott képzelni más okot lánya megjelenésére. Susan bırig ázva, sárosan bámulta a szoba túlsó végén ülı munkásokat. – Mi történt? Isten óvjon a balszerencsétıl! – kiáltott fel az anyja. Lánya mozgatta ugyan az ajkát, de nem jött ki hang a torkán. Madame Levaille odalépett hozzá, megragadta a karját és a szemébe nézett. – Az Isten szerelmére – rázta meg –, mi történt!? A sárban fetrengtél… Miért jöttél? Hol van Jean? Az emberek felkeltek s meglepetten bámulva lassan közeledni kezdtek. Madame Levaille elrántotta lányát az ajtó elıl és leültette egy székre a fal mellé. Aztán vadul a munkások felé fordult: – Elég ebbıl! Menjenek haza! Mindenki! Záróra! A magába roskadva ülı Susanra nézve egyikük megjegyezte: – Mondhatni félig halott. Madame Levaille kivágta az ajtót: – Kifelé! Mars! – üvöltötte, az idegességtıl remegve. Az emberek ostobán vihorászva penderültek ki az éjszakába. A Lothario fivérek hangos ordítozásba kezdtek, a többiek pedig egymás szavába vágva próbálták csitítani ıket. Aztán a zaj az ösvényen sőrő csomóban tántorgó, esztelenül vitatkozó gyülekezettel együtt távolodni kezdett. – Beszélj, Susan! Mi történt? Beszélj! – faggatta Madame Levaille, amint becsukódott az ajtó. Lánya az asztalt bámulva néhány érthetetlen szót motyogott. Anyja összecsapta kezét a feje felett, majd leengedte maga

mellé s kétségbeesett szemmel nézte. Pár évvel a halála elıtt a férjének „megzavarodott az elméje”, s attól tartott, hogy lánya is kezd megırülni. – Jean tudja, hogy itt vagy? Hol van Jean? – kérdezte nyomatékosan. Susan nehezen préselte ki magából a szavakat: – Nem tudja… Meghalt. – Micsoda?! – kiáltott fel az öregasszony. Közelebb lépett a lányához, s az arcát fürkészve háromszor is megismételte: – Miket beszélsz? Miket beszélsz? Miket beszélsz? Susan száraz szemmel, mereven ült kíváncsian bámuló anyja elıtt, akit egyre inkább hatalmába kerített egy furcsa érzés, hogy valami megmagyarázhatatlan szörnyőség üli meg a ház csendjét. Szinte még el sem jutott az agyáig a hír, nemhogy felfogta volna, hogy egyetlen rövid pillanat alatt valami váratlan és végzetes dologgal szembesült. Meg sem fordult a fejében, hogy magyarázatot kérjen. Azt gondolta, nyilván baleset történt… szörnyő baleset… vértolulás… váratlanul lecsapódott a padlásajtó… Zavartan, némán, mozdulatlanul figyelte a lányát, csak öreg szeme pislogott. Aztán Susan hirtelen megszólalt: – Én öltem meg. Az anya egy pillanatig mereven állt, szinte levegıt sem vett, de arca nyugodt maradt, a következı pillanatban viszont kitört belıle a feszültség: – Te szerencsétlen bolond… el fogják vágni a torkodat… Már maga elıtt látta a házába tóduló csendıröket, amint azt mondják: „A lányát keressük – adja elı!”, a kötelességüket teljesítı emberek szigorú, rideg arcával intézkedı csendıröket. Eszébe jutott régi, tiszteletre méltó ismerıse, a brigadéros, amint közeli barátainak tartogatott, különleges konyakkal teli pohárkáját a szájához emelve szívélyesen azt mondja: „Egészségére, Madame!” És erre tessék!… Kezdte elveszíteni a fejét. Fel-alá rohangált, mintha valami elengedhetetlenül

fontos dolgot keresett volna, aztán abbahagyta s sziklaszilárdan megállt a szoba közepén és a lányára ordított: – Miért! Mondd meg! Mondd meg, miért?! A másik mintha kizökkent volna furcsa fásultságából. – Azt hiszed, én talán kıbıl vagyok!? – kiabált vissza, az anyja felé lépve. – Nem! Ez nem lehet igaz… – jelentette ki Madame Levaille szent meggyızıdéssel. – Menj és nézd meg magad, anyám – vágott vissza Susan lángoló szemmel. – A mennyben nincs kegyelem, nincs igazság. Nincs!… Nem tudtam… Azt hiszed, nekem nincs szívem?! Azt hiszed, én sosem vettem észre, hogyan gúnyolódnak, csodálkoznak, szánakoznak rajtam!? Tudod, hogy hívtak? „Az idióták anyja” – ez volt a gúnynevem. És a saját gyerekeim nem ismernek meg, nem szólnak hozzám. Nem ismernek senkit, se Istent, se embert. Hát nem imádkoztam eleget?! De még az Isten anyja sem hallgatott meg. Egy anya!… Melyikünk az átkozott: én vagy a halott férjem?! Hmm?! Mondd meg nekem! Gondoskodtam magamról. Gondolod, hogy dacolnék Isten haragjával, s hagynám, hogy tele legyen a ház azokkal a szörnyetegekkel, akik még az állatoknál is rosszabbak, mert azok legalább megismerik, akitıl enni kapnak!? Talán én átkozódtam éjszaka közvetlenül a templom elıtt? Én?! Csak kegyelemért sírtam és könyörögtem… mégis a nap minden percében magamon érzem az átkot… reggeltıl estig ott van körülöttem… életben kell tartanom, hogy gondoskodjak a balszerencsémrıl és a szégyenemrıl… İ meg újra jött… Könyörögtem neki meg az Istennek irgalomért… De nem!… „Majd meglátjuk”… Ma este is jött, én pedig azt gondoltam: „Ó! Már megint!”… Fogtam a hosszú ollómat. Hallottam, hogy ordít… láttam, hogy közelít… Meg kell tennem – meg kell?… Aztán megtettem!… Belevágtam a torkába, a mellcsontja felett… Egy hangot sem adott… Ott hagytam, úgy, ahogy állt… Egy perccel ezelıtt

történt. Hogy kerültem ide? Madame Levaille megborzongott. Hátán és szők ingujjban feszülı, kövér karján végigfutott a hideg, mire halkan dobbantott egyet. A remegés széles arcán, keskeny száján, s az öreg, nyugodt szeme sarkában húzódó ráncokon is végigszaladt. – Te mihaszna nıszemély!… Szégyent hozol rám. Végül bekövetkezett. Mindig is az apádra hasonlítottál. Mit gondolsz, mi lesz veled… a másvilágon? Ebben a… Ó, micsoda csapás! Immár teljesen felhevült. Úgy érezte, mindene lángol. Izzadt kezét ökölbe szorította, majd hirtelen lázas sietséggel keresni kezdte széles kendıjét és esernyıjét. Egyetlen pillantást sem vetett a lányára, aki a szoba közepén állva rideg, tébolyult tekintettel követte mozdulatait. – Ennél rosszabb már nem jöhet – felelte. Anyja, kezében az esernyıvel, a kendıt a padlón húzva mélyet sóhajtott, majd szenvedélyesen felkiáltott: – El kell mennem a paphoz. Még azt sem tudom, hogy igazat beszélsz-e. Borzalmas nıszemély vagy. Akárhová menekülsz, megtalálnak. Itt is maradhatsz, de el is mehetsz. Ezen a világon már nincsen számodra hely. Már elkészült, hogy induljon, de tovább bolyongott a szobában: visszapakolta az üvegeket a polcokra, s remegı kézzel próbálta visszatenni a kartondobozok tetejét. Valahányszor a hallottak igazi értelme egy pillanatra kiemelkedett sodró gondolatai közül, úgy érezte, mintha valami felrobbanna az agyában, sajnos anélkül, hogy a fejét is darabokra tépné, az ugyanis óriási megkönnyebbülést jelentett volna. Gépiesen elfújta a gyertyákat, majd döbbenten figyelte, milyen sötét lett. Egy padra roskadt és elsírta magát, de rövidesen megnyugodott s hallgatta még mindig mozdulatlanul álló lánya lélegzését – ez az egyetlen hang jelezte, hogy még életben van. Szinte semmit sem látott belıle. Az utóbbi percekben éveket öregedett. Bizonytalan hangon szólalt meg

újra, s közben úgy vacogott, mintha halálos hideglelés tört volna rá: – Bárcsak kiskorodban meghaltál volna. Soha többé nem merek már a szabad ég alatt mutatkozni. Sokkal nagyobb csapások is vannak az életben, mint néhány idióta gyerek. Bárcsak én is együgyőnek szültelek volna, ahogy te magad is… Látta lánya alakját elsuhanni a tisztán, halványan fénylı ablak elıtt. Aztán az ajtóban tőnt fel egy pillanatra, mielıtt fülsüketítı lármával becsapta volna maga mögött. A zaj mintha felébresztette volna az asszonyt hosszú rémálmából, kirohant a házból: – Susan! – kiáltott a lépcsırıl. Egy követ hallott hosszasan végiggördülni a homokos part fölé tornyosuló, lankás sziklákon. Óvatosan elırelépett, egyik kezével a ház falának támaszkodva, s merın kémlelte az üres öböl felett sőrősödı sötétséget. – Susan! Megölöd ott magad! – kiáltott még egyszer. A kı egy utolsót koppant a sötétben, aztán semmit sem hallott. Mintha egy hirtelen támadt gondolat beléfojtotta volna a szót: nem kiáltott többet. Hátat fordított az óriási kút fekete csendjének, s komor elszántsággal botladozva elindult az ösvényen Ploumar felé, mintha egy kétségbeesett, talán az élete végéig tartó útnak vágna neki. A szirteknek csapódó hullámok mogorva, szabályosan ismétlıdı morajlása még a vészjóslóan magányos földeknek menedéket adó magas sövények között is messze elkísérte. Miután Susan kilépett az ajtón, rögtön balra fordult s a lejtı szélén lekuporodott egy legömbölyített szikla mögé. Egy meglazult kı kopogva hullott alá a mélybe. Amikor anyja utána kiáltott, csak a kezét kellett volna nyújtania, hogy megfogja a szoknyáját, de moccanni sem mert. Látta, hogy az öregasszony elmegy, de csukott szemmel, oldalát a kemény, érdes kınek feszítve mozdulatlan maradt. Kis idı múlva merev tekintető, tátott szájú, ismerıs arc tőnt elı az elmosódó sziklák közül.

Fojtott hangon felsikoltott és felállt. Az arc köddé vált, s egy ideig magányosan zihált és vacogott a kırengetegben. De amint fejét a kınek döntve visszakuporodott, hogy kipihenje magát, az arc ismét felbukkant és egészen közel merészkedett, mintha mindenáron be akarta volna fejezni a halál által alig egy pillanattal ezelıtt félbeszakított mondandóját. Susan gyorsan felállt és azt mondta: „Tőnj el innen, vagy ismét megteszem!” Az arc megremegett, jobbra-balra táncolt. Az asszony vele együtt mozgott, hátrahıkölt, s úgy képzelte, hogy ráordít, miközben döbbenten figyelte az éjszaka háborítatlan csendjét. A meredély szélén tántorogva érezte a lába alatt tátongó meredek lejtıt, s vakon lerohant rajta, nehogy lezuhanjon. A kavicsok mintha életre keltek és üldözıbe vették volna, mindenfelıl egyre hangosabb kopogással gurultak el mellette. A zaj egyre erısödött a békés éjszakában, szakadatlan és vad morajlássá mélyült, mintha a köríves partszakasz összes zátonya a tengerbe szakadt volna. Susan lába alig érintette a talajt, mintha a lejtı is vele rohant volna. A szirt lábánál aztán megbotlott, kinyújtott kézzel elırebukott és nagyot esett. Felpattant és rögtön hátranézett, hogy követik-e. Marka tele volt homokkal. Az arc ott volt mögötte, fénye tisztes távolból, halványan pislákolt az éjszakában. „Tőnj innen!” – kiáltott rá az asszony fájdalmasan, kétségbeesetten, haszontalan döfése minden dühével, mely nem volt elég, hogy elhallgattassa és megszabaduljon tıle. Mit akar tıle? Halott! A halottaknak nincsenek gyerekeik! Hát sosem hagyja békén?! Sikított rá és nyújtott kézzel próbálta elhessegetni. Szinte magán érezte a nyitott ajkak leheletét, s hosszú, rettegı kiáltással végigrohant az öböl sík fenekén. Könnyedén futott, nem érezte, hogy bármiféle erıfeszítést tenne. Miközben félelmetes tempóban rohant a szárazföld felé, magas, éles sziklákat hagyott maga mögött, melyekbıl dagálykor csak elsüllyedt templomtornyokra hasonlító csúcsuk villan elı a sima, kék vízbıl. Balra, a távolban ragyogott

valami: egy széles fénykorong, körülötte vékonyan villódzó árnyakkal, mintha egy kerék küllıi lettek volna. Hallotta, hogy egy hang utána kiált: „Hé! Te ott!”, ı pedig vad sikítással felelt. Tehát még kiabálni is tud! Azt akarta, hogy álljon meg. Soha!… Száguldott az éjszakában, el a lámpásuk körül döbbenten álló hínárgyőjtık mellett, akik a rémülettıl bénultan figyelték a suhanó árnyék irányából hallatszó földöntúli sikolyt. A vasvilláikra támaszkodó munkások rettegve bámulták, egy nı pedig térdre borult, keresztet vetett és hangos imába fogott. Egy rongyos szoknyácskájában iszapos hínárt tartó kislány kétségbeesetten sírni kezdett, s vízzel átitatott terhét a lámpást tartó férfi közelébe vonszolta. – A tenger felé rohant! – kiáltott valaki. – Pedig jön a dagály! – felelte egy másik hang. – Nézzétek, hogy nınek a pocsolyák! Hallja? Maga ott! Keljen fel! – Igen! Gyerünk! Hagyjuk, hadd fusson a tengerbe az átkozott! – kiáltották egyszerre többen is. Elindultak kifelé, szorosan a fény mellé húzódva. Egyszer csak az egyik férfi hangosan káromkodott. Azt mondta, hogy megy és megnézi, mi a baj. Szerinte nıi hang volt. Meg akarta nézni. Az asszonyok harsányan ellenkeztek, de a férfi magas alakja kivált a tömegbıl és visszarohant. A többiek rettegve kiáltottak utána, de csak egy sértı, gúnyos szót hallottak a sötétbıl. Egy nı felnyögött, egy idıs férfi pedig higgadtan csak annyit mondott: – Az ilyenekkel nem kell törıdni. Lassan csoszogtak tovább a puha homokban, s mindenki arról suttogott, hogy Millot nem ismer félelmet, se Istent, de ennek rossz vége lesz egyszer. Susan a Holló-szigetnél találkozott a dagállyal s a vízben állva levegı után kapkodott. Hallotta a morajlást és érezte a tenger hideg ölelését, s miután kissé megnyugodott, már látta a Holló-sziget homályos tömegét, másik oldalán pedig az apálykor magasan az öböl fölé magasodó Molene-part hosszú,

fehér homokcsíkját. Megfordult, s az ég csillagos háttere elıtt, a távolban látta a szárazföld egyenetlen körvonalát. A szirtek közül, éppen vele szemben a ploumari templom tornya is feltőnt elıtte: karcsú, magas piramisként sötéten mutatott a fürtökben ragyogó csillagok felé. Furcsán nyugodtnak érezte magát. Tudta, hol van, s kezdett emlékezni, hogy került oda – és miért. Aggódva fürkészte a körülötte sőrősödı homályt, de semmi sem volt ott. Egyedül volt. Semmi sem volt a közelében, se élı, se holt. A dagály csendesen kúszott elıre: a homokpadok között kanyargó különös folyócskái hosszú, türelmetlen csápokként araszoltak a szárazföld felé. A pocsolyák hihetetlen gyorsasággal szélesedtek az éjszakában, a tenger pedig ütemesen mennydörgött a kivehetetlen láthatár mentén. Susan néhány métert visszatocsogott a part felé, de nem tudott megszabadulni a minden irányból lágyan morajló víztıl, mely egy váratlan, alattomos áramlattal majdnem ledöntötte a lábáról. Szíve rettegve kalapált. Ez a hely túl nagy és túl sivár volt a halálhoz. Holnap majd azt tehetnek vele, amit csak akarnak. De mielıtt meghal, el kell mondania nekik… elmondani a fekete ruhás uraknak, hogy vannak dolgok, melyeket egyetlen nı sem bírna elviselni. El kell magyaráznia nekik, hogyan történt… Átgázolt egy pocsolyán és derékig vizes lett, de túlságosan lekötötték a gondolatai, hogy törıdött volna vele… El kell magyaráznia. „Ugyanúgy jött be a szobába, ahogy szokott, s ugyanazt mondta: – Csak nem képzeled, hogy azokra a morbihani idegenekre hagyom a földemet, akiket nem is ismerek?! Vagy igen? Majd meglátjuk! Gyere, te szerencsétlen teremtés! Aztán felém nyújtotta a karját, mire én, Messieurs, azt kiáltottam: – Istenemre – soha! İ azonban tovább közeledett s tárt karokkal azt hajtogatta: – Nincs Isten, ami visszatarthatna! Érted, te haszontalan

dög! Azt teszek, amit akarok. Aztán megragadta a vállamat. Akkor én, Messieurs, Istenhez kiáltottam segítségért, s a következı pillanatban, miközben rázott, már a kezemben éreztem a hosszú ollómat. Ki volt gombolva az inge, s a gyertya élesen megvilágította a nyaka gödrét. – Eressz el! – kiáltottam rá, de ı egyre csak szorongatta a vállamat. Erıs volt, az én férjem aztán az volt! Aztán azon gondolkodtam: Nem!… Meg kell tennem… Aztán megtettem!… Belevágtam az üregbe. De még akkor sem láttam összeesni! Még akkor sem! Még akkor sem!… Még akkor sem láttam összeesni… A nagypapa egyszer sem fordult felém. Süket és gyerekes, uraim… Soha senki nem látta összeesni. Kirohantam… Senki sem látta… Négykézláb mászott a Holló-sziget legömbölyített szirtjei között, s hirtelen arra eszmélt, hogy teljesen kifulladva áll a sziklás kis földdarab súlyos árnyai között. A szigetecskét roppant, csúszós kövekbıl álló természetes móló kötötte össze a szárazfölddel. Úgy döntött, hogy arra megy haza. Vajon még mindig ott áll? Haza… Haza! Négy idióta és egy hulla közé. Vissza kell menni és megmagyarázni. Bárki megértené… A tenger vagy az éjszaka mintha tisztán érthetıen beszélt volna hozzá: – Aha! Hát itt vagy! Elindult, de megcsúszott és elesett. Meg sem próbált felkelni, csak rettegve figyelt. Hangos lihegést hallott, majd egy facipı koppant. Aztán csend lett. – Hol az ördögben kerültük el egymást? – kérdezte nyersen egy láthatatlan férfi. Visszafojtotta a lélegzetét. Felismerte a hangot. Nem látta összeesni. Tehát még holtában is üldözi?… Vagy talán még él? Elvesztette a fejét. – Soha! Soha! – kiabálta a hasadékból, ahol kuporgott. – Ó! Tehát még itt vagy. Alaposan megtáncoltattál. Várj

csak gyönyörőségem, most már látnom kell, hogy nézel ki. Várj csak… Millot nevetve tántorgott, s puszta élvezetbıl, céltalanul káromkodott örömében, hogy végül utolérte ezt az éjszakai pillangót. – Mintha lennének szellemek! Hah! Egy öreg afrikai katona egyszer megmutatta azoknak a bugrisoknak… De érdekes volt. Ki az ördög is volt? Susan lapítva hallgatta. Az a halott ember érte jött. Nem volt menekvés. Micsoda zajt csapott a sziklák között… Látta feltőnni a fejét, majd a vállát. Magas volt – a férje! Hosszú karjait ide-oda lengette a sötétben, s a hang is az övé volt, noha kissé furcsán csengett… az olló miatt. Gyorsan elıkúszott, a szárazföld felé vezetı út széléhez rohant és megfordult. A férfi mozdulatlanul állt egy magas kövön: fekete alakja tisztán látszott, háttérben a ragyogó égbolttal. – Hová mész? – kiáltott nyersen. – Haza! – üvöltötte vissza az asszony és feszülten nézte. A férfi nehéz, lomha ugrással egy másik kövön termett, majd rövid egyensúlyozás után megállt rajta és így folytatta: – Ha-ha! Én is veled megyek! Ez a legkevesebb, amit megtehetek. Ha-ha-ha! Addig bámulta, hogy szemei már-már izzó széndarabokként égtek bele az agyába, s a jól ismert vonások láttán még mindig halálosan rettegett. Alatta a tenger szakadatlan, lágy morajlással nyaldosta a sziklákat. A férfi újabb lépést tett felé. – Érted jöttem. Mit szólsz hozzá? Remegett. Érte jött! Nem volt menekvés, se remény, se békesség. Kétségbeesetten nézett körül. Hirtelen az egész árnyékos part, az elmosódó szigetecskék, maga a mennybolt is kétszer körbefordult, majd ismét megnyugodott. Becsukta a szemét és felkiáltott: – Nem tudsz várni, amíg meghalok!?

Megrázkódott a győlölettıl, amit az egész életében ıt üldözı, s még halálában is a mások gyermekeihez hasonló, normális örökös után áhítozó árny iránt érzett. – Hé! Várjunk csak! – kiáltotta Millot, megfontoltan tartva a távolságot, miközben azt gondolta magában: „Vigyázzunk! Valami ırült. Ebbıl még baj lehet.” Az asszony vadul folytatta: – Élni akarok! Egyedül élni… csak egy hétig… csak egy napig! El kell magyaráznom nekik… Inkább darabokra téplek, inkább hússzor is megöllek, semhogy hozzám érj, amíg élek! Hányszor kell még, hogy megöljelek… te istenkáromló?! Téged a sátán küldött! Engem is elátkoztál! – Jöjjön ide! – mondta Millot izgatottan és engesztelın. – Láthatja, élı ember vagyok!… Ó, Istenem! – Élı! – visította, s egyszerre eltőnt a férfi szeme elıl, mintha a szigetecske ugrott volna ki a lába alól. Millot odarohant, s a meredély szélén hasra vetette magát. Lenn, a mélyben még látta az asszony kapálózásától fehéren habzó vizet, s hallotta utolsó segélykiáltását, mely a szikla függıleges oldala mentén felfelé szárnyalva mintha egyenesen az érzéketlen mennybe szállt volna. Madame Levaille száraz szemmel, fekete vászoncipıbe bújtatott vastag lábát kinyújtva ült a rövid főben a domboldalon. Facipıje mellette hevert, esernyıje pedig úgy feküdt a kiszáradt gyepen, mint egy legyızött katona elhajított fegyvere. Chavanes márki lóhátról, egyik kesztyős kezét a combján pihentetve figyelte, hogy nagy nehezen, sóhajtozva feláll. A hínárszállítók keskeny ösvényén négy ember vitte Susan holttestét egy hordágyon, mások meg egykedvően ballagtak mögöttük. Madame Levaille a menet után nézett. – Igen, márki úr – mondta szenvtelenül, a tıle megszokott, nyugodt, értelmes öregasszonyokhoz méltó hangján. – Vannak szerencsétlen emberek a földön. Nekem csak egy gyermekem

volt. Csak egy! S még ıt sem fogják szent földbe temetni! Egy pillanat alatt könnybe lábadt a szeme, s kövér cseppekben csörgött végig az arcán. Összébbhúzta a kendıjét. – Végtelenül szomorú – felelte a márki kissé lehajolva a nyergébıl. – Majd beszélek az orvossal. Vitathatatlanul ırült volt, s csak véletlenül zuhant le. Millot határozottan állítja. Jó napot, Madame. Azzal elügetett, immár a saját érdekeit fontolgatva: erre az öregasszonyra kell bízni az idióták gyámságát és a gazdaság irányítását. Sokkal jobb lesz, mintha idejönne egy másik Bacadous, aki valószínőleg megrögzött republikánus és megfertızné a kommunát.

L. P. HARTLEY

A gyilkos koporsó Hugh Curtis nem tudta eldönteni, elfogadja-e Dick Munt meghívását, hogy töltsék együtt a vasárnapot. Alig tudott valamit az állítólag gazdag és különc Muntról, aki győjtött valamit. Hugh homályosan emlékezett rá, hogy megkérdezte a barátját, Valentine Ostropot, mit győjt Munt, de a választ már elfelejtette. Hugh Curtis határozatlan, gyenge memóriával megáldott ember volt, s a győjtés puszta gondolata a hozzá kapcsolódó számtalan, az emlékezetet terhelı feladattal együtt fárasztotta. Egy efféle hétvégi összejövetelben azt szerette, ha minél többet magára hagyják, a fennmaradó idıt pedig kellemes hölgyek társaságában töltheti. Emlékeiben kutatva – bár irtózva, mert utálta felidézni ıket – úgy emlékezett, hogy Ostrop azt mondta neki, a skót partikon rendszerint csak férfiak vesznek részt, s a létszám ritkán haladja meg a négyet. Valentine nem tudta, ki lesz a negyedik, de könyörgött Hughnak, hogy menjen el. – Meg fogod kedvelni Muntot – gyızködte. – Egyáltalán nem játssza meg magát. Ilyen a természete. – Milyen? – Ó, hát olyan eredeti és… és ha úgy tetszik, furcsa – felelte Valentine. – A kivételes alakok közé tartozik: sokkal különösebb, mint amilyennek látszik, míg a legtöbben sokkal hétköznapibbak, mint amilyennek látszanak. Hugh Curtis egyetértett, de így folytatta: – De én szeretem a hétköznapi embereket. Akkor hogy fogok kijönni Munttal? – Ó, te pontosan az a típus vagy, akit kedvel. Jobban szereti

a hétköznapi embereket… ez olyan ostoba szó… úgy értem, a normális embereket, mert sokkal értékesebbek a reakcióik. – Reagálnom is kell majd? – kérdezte Hugh, tréfás idegességgel. – Ha-ha! – nevetett Valentine, finoman bökdösve barátját. – Sosem tudhatjuk elıre, mit talál ki. De azért eljössz, ugye? Curtis azt felelte, hogy elmegy. Ám amikor elérkezett a vasárnap reggel, már bánta a döntését és azon töprengett, hogyan lehetne udvariasan visszakozni. Harmincas éveit taposta, gondolatvilága megmerevedett, s bár nem volt igazán sznob, képtelen volt megállni, hogy egy idegent ne a saját társasága értékrendje szerint ítéljen meg. Ez a kör pedig sosem látta szívesen Valentine Ostropot – ı volt a legeredetibb a barátai közül. Amikor kettesben maradtak, kedvelte, de ahogy Valentine rokon lelkek közé került, olyan nyegle stílust öltött magára, amit ösztönösen ki nem állhatott. Nem érdekelték Valentine barátai, ezért aztán soha nem is faggatta, minek tulajdonítható ez a cimborái körében tapasztalható viselkedés. Mindenesetre volt egy olyan rossz elıérzete, hogy Munt a rosszabbik énjét hozza majd ki belıle. Nem sürgönyözhetne, hogy váratlanul elfoglaltsága akadt? De aztán úgy döntött, hogy nem, s részben erkölcsi okból, részben lustaságból – győlölte ugyanis az ürügyek kitalálásához szükséges erıfeszítést – elvetette az ötletet. A meghívást elfogadó levele olyan egyértelmő volt, s az a kósza – noha teljesen megalapozatlan – gondolata támadt, hogy Munt rájönne a hazugságra és kellemetlen helyzetbe hozná. A legtöbb, amit tehetett, hogy igyekezett elodázni a találkozót: kinézte a legkésıbbi vonatot, amellyel még elfogadható idıben megjelenhet a vacsoránál, és sürgönyözött, hogy azzal utazik. Úgy számolta, hogy valamivel hét után érkezik majd a házhoz. „Még ha csak fél kilenckor kezdik is a vacsorát – okoskodott magában azt az egy és negyed órát csak

kibírom addig…” Már kisiskolás korában is gyakran számítgatta, mennyi ideig lehet viszonylagos védettségben. „Bármit csináljak is – mondogatta magának –, meg nem ölhetnek.” A háborúban aztán el kellett vetnie ezt a minden esetben menedékül szolgáló fenntartását, ott ugyanis megölhették, azért voltak ott. A béke beköszöntével azonban szellemi amulettje ismét kifejtette jótékony hatását, s többször hagyatkozott rá, mint ahogy azt elfogadhatónak tartotta volna. Ennek ellenére ezúttal ismét segítségül hívta, bár kissé aggasztotta a gondolat, hogy, szeptember lévén, csak alkonyat után fog megérkezni. Szerette, ha egy számára új helyrıl még nappali fénynél szerzi az elsı benyomást. *** Hugh Curtisszel ellentétben a másik két vendégnek nem kellett amiatt aggódnia, hogy késın érkezik: már teaidıben a házba érkeztek. Bár nem utaztak együtt, Ostrop ugyanis autóval ment, gyakorlatilag a lépcsın találkoztak össze, s mindegyikük arra gyanakodott, hogy a másik néhány percig négyszemközt szeretett volna beszélni vendéglátójukkal. Óhajuk azonban – a jelek szerint – akkor sem teljesülhetett volna, ha sikerül megelızniük a másikat, ugyanis már a tea is megérkezett, a víz ott gızölgött a kannában, de Munt még mindig nem jelent meg. Ostrop végül megkérte a másik vendéget, hogy készítse el a teát. – Bizonyára maga a házigazda-helyettes – mondta. Olyan jól ismeri Dicket, jobban, mint én. Nem tévedett. Már régóta szeretett volna találkozni Tony Bettisherrel, aki az általa csak „Squarchy”-ként ismert ember halála után Munt legrégebbi és legközelebbi barátjává lépett elı. Alacsony, fekete hajú, köpcös férfi volt, megjelenése semmiben sem engedett következtetni jellemére vagy szenvedélyeire. Valentine tudta, hogy a British Museumban

dolgozik, de ránézésre akár tızsdeügynök is lehetett volna. – Gondolom, az év minden szakában járt már itt – mondta Valentine. – Én most vagyok itt elıször ısszel. Olyan gyönyörő minden. Kinézett az erdıvel borított völgyre és a fákkal szegélyezett látóhatárra. Az ablakon keresztül égetett gaz szaga szállt fel a kertbıl. – Igen, elég gyakran megfordulok itt – felelte Bettisher, a teáskannával foglalatoskodva. – Dick levelébıl úgy vettem ki, hogy nemrég tért vissza külföldrıl – mondta Valentine. – Vajon miért éppen azon ritka alkalmakkor hagyja el Angliát, amikor elfogadható lenne az idıjárás? Szórakozásból vagy kényszerbıl teszi? – Fejét oldalra döntötte, s tettetett kétségbeeséssel bámulta Bettishert. A másik átnyújtott neki egy csésze teát. – Úgy gondolom, ez a hangulatától függ. – Igen, de miféle hangulattól? – kiáltott fel Valentine erıltetett zsémbeskedéssel. – Persze a mi Richardunk eléggé öntörvényő – ezt mindnyájan tudjuk. De kell, hogy legyen valami oka. Nem hiszem, hogy imád utazni. Az olyan kényelmetlen, Dick pedig szereti a kényelmet. Ezért is utazik olyan sok csomaggal. – Ó, igazán? – kérdezte Bettisher. – Elıfordult már, hogy vele tartott? – Nem, csak feléledt bennem Sherlock Holmes – jelentette ki diadalittasan Valentine. – A jó öreg Franklinnek még nem volt ideje elpakolni ıket. Két hatalmas faláda. Gondolja, hogy személyes holmik vannak benne? – kérdezte, minden eddiginél hangsúlyosabban. Úgy csapott le a „személyes” szóra, mint héja a galambra. – Talán babakocsik – felelte kurtán Bettisher. – Ó, gondolja? Gondolja, hogy babakocsikat győjt? Ez mindent megmagyaráz! – Mit magyaráz meg? – kérdezte a másik a székén

mocorogva. – Hát a győjteményét, természetesen – kiáltott fel Valentine s beható, komoly tekintetét Bettisherre szegezve felugrott a székébıl. – Ez megmagyarázná, miért nem mutatja meg nekünk, és miért nem szokott mesélni róla. Hát nem érti? Egy nıtlen úr, agglegény, tudomásunk szerint sine prole, a padlása meg tele van babakocsikkal! Ez szokatlan lenne. Az egész világ kinevetné, Richard pedig – mi tagadás – borzasztóan komoly. Nem gondolja, hogy ez egyfajta bőn? – Minden győjtıszenvedély egyfajta bőn. – Ó, nem, Bettisher, ne legyen merev, ne legyen cinikus… csak egy pótlék a bőn helyett. De egyvalamit mondjon meg nekem, mielıtt megjön – mert lassan jönnie kell, úgy kívánja az illendıség –; helyes a feltevésem? – De melyik? Olyan sok volt. – Hogy amiért külföldre megy, amivel telerakja a házát, amire mindig gondol, ha nem vagyunk vele – egyszóval, amiket győjt, azok babakocsik? Valentine drámai szünetet tartott. Bettisher egy szót sem szólt. Sőrőn pislogott, szeme élesen összehúzódott. Éppen kinyitotta volna a száját, amikor a másik közbevágott: – Ó, nem, természetesen maga a bizalmasa, lakat van a száján. Ne is mondja el, nem szabad, megtiltom! – Mit nem szabad elmondania? – kérdezte egy hang a háta mögül. – Ó, Dick! – kiáltott fel Valentine. – De megijesztett! Meg kell tanulnia úgy járkálnia, mintha nem egy templomban lenne, nem igaz, Bettisher? Vendéglátójuk halk léptekkel, hangtalanul nevetve odament hozzájuk, hogy üdvözölje ıket. Alacsony, vékony, törékeny férfi volt, jó kiállású és tudatosan elegáns modorú. – De hát én azt hittem, nem ismeri Bettishert! – mondta, miután kezet fogtak. – Mégis arra kell megérkeznem, hogy alig

tudja megakadályozni, hogy bizalmas értesülésekkel halmozza el magát. Hangja kissé ironikus volt, ugyanakkor mintha egyszerre kérdezett és állított volna. – Ó, már órák óta együtt vagyunk – felelte Valentine fesztelenül –, s rendkívül kellemesen elbeszélgettünk. Találja ki, mirıl! – Remélem, nem rólam. – Hát, valami olyanról, ami nagyon kedves a számára. – Ezek szerint magáról? – Ne tréfáljon. Komoly és hasznavehetı dolgokról beszélgettünk. – Akkor maga tényleg ki van zárva – felelte Munt töprengve. – Mire használják ezeket a dolgokat? – Testek szállítására. Munt Bettisherre pillantott, ı viszont a kandallót bámulta. – És mibıl készülnek? – Még nem sokkal volt dolgom – felelte Valentine kuncogva –, de azt hiszem, fıleg fából. Munt felállt és szúrós szemmel nézett Bettisherre, aki felvonta a szemöldökét és egy szót sem szólt. – Idınként nélkülözhetetlen szolgálatot tesznek nekünk – folytatta Valentine, végtelenül élvezve a helyzetet. Rövid szünet következett. – És általában hol találkozik velük? – kérdezte végül Munt. – Én személy szerint igyekszem kitérni elılük. De az ember nap mint nap találkozik velük az utcán… és persze itt. – Miért próbál kitérni elılük? – kérdezte Munt elég komoran. – Mivel ön sokat gondol rájuk, rajong értük és a világ minden szegletébıl összeszedi ıket, fáj, hogy azt kell mondanom – felelte Valentine tapintatosan –, nem szeretem az olyan emberi testet, amelybıl hiányzik a testet elfogadhatóvá tevı szellem.

Valóságos szónokként viselkedett, s az orrán keresztül, hangosan vette a levegıt. Hosszú szünet következett. A leszálló alkonyatban a szoba is egyre sötétebb lett. – Nos – mondta végül Munt elég kemény hangon –, maga az elsı, aki megfejti az én kis titkomat, már ha adhatunk ilyen fennkölt nevet neki. Gratulálok. Valentine biccentett. – Megkérdezhetem, hogyan fejtette meg? Gondolom, amíg odafent foglalatoskodtam, maga… alaposan körbeszimatolt. – Hangja barátságtalanul csengett, de Valentine ezt nem vette észre s nyájasan felelt: – Erre nem volt szükség. Ott voltak a hallban, bárki láthatta ıket. A nyolc vagy kilenc érzékem közül feléledt bennem Sherlock Holmes, s azonnal felismerte ıket. Munt vállat vont s immár kevésbé mogorván azt mondta: – Ismeretségünk eme szakaszában még nem kívántam felvilágosítani magát. De mivel már mindent tud, puszta kíváncsiságból árulja el nekem: elborzasztja a dolog? – Hogy elborzaszt-e? – kiáltotta Valentine. – Elbővölınek tartom, nagyon eredetinek, nagyon-nagyon emberinek. Magával ragadja az esztétikai érzékemet, s kissé sérti az erkölcsi normáimat. – Tartottam tıle, hogy esetleg sérteni fogja – felelte Munt. – Én hiszek a születésszabályozásban – fecsegett tovább Valentine. – Minden este gyertyát gyújtok Stopes tiszteletére. Munt zavartan nézett rá. – De akkor hogyhogy ellenzi? Valentine azonban nem figyelt rá, csak folytatta. – De természetesen azzal, hogy felvásárolja ıket és ezzel áruhiányt teremt, ön is igyekszik elrettenteni az egésztıl. Mivel kiállítási tárgyak, magukban kell állniuk, nemde? Üresen tárolja ıket? Bettisher fel akart állni, de Munt a sápadt kezével nyugalomra intette, s fojtott hangon csak annyit mondott:

– Igen, a legtöbbet igen. Valentine elragadtatottan csapta össze a kezet. – Ezek szerint néhányat nem? Ó, ezt meg magáról sem gondoltam volna! Ha belegondolok, hogy azok a csöppségek ott fekszenek mozdulatlanul, még a kisujjukat sem mozdíthatják, nemhogy bömböljenek. Kész próbababa-parádé! – Vitathatatlanul teljesebbnek látszanak, ha van bennük valaki – ismerte el Munt. – De ki tolja ıket? Maguktól nem mennek. – Nézze! – felelte lassan Munt. – Most jöttem meg külföldrıl és hoztam egyet, amelyik igenis magától megy, vagy legalábbis majdnem. Ott van kint, ahol ön is látta, csak arra vár, hogy kicsomagoljam. Valentine Ostrop már számtalan összejövetelnek volt a középpontja. Nála jobban senki sem tudta, hogyan kell életet lehelni egy elcsépelt tréfába. Ezúttal azonban úgy érezte, hogy nem feszítheti tovább a húrt, társasági érzéke ugyanakkor azt diktálta, hogy felelısséggel tartozik a társalgásért, s minden rajongását összeszedve így kiáltott: – Csak nem azt akarja mondani, hogy gondoskodik magáról, nincs szüksége segítségre, s egy szeretı anya bármiféle aggodalom vagy dajka nélkül rábízhatja legféltettebb kincsét?! – De igen, akár sírásó és sekrestyés nélkül is – felelte Munt. – Sírásó?… Sekrestyés?… – visszhangozta Valentine. – De hát mi közük nekik a babakocsikhoz? Egy ideig hallgattak, miközben saját viselkedésükön mindhárman megütközve mintha eltávolodtak volna egymástól. – Szóval maga nem is tudta – kérdezte végül Munt –, hogy koporsókat győjtök? *** Egy órával késıbb egy emeleti szobában álltak s egy halom forgácsban fekvı hatalmas, szögletes tárgyat néztek. Valentine

beteges fantáziája szerint olyan volt, mintha el akarta volna dugni a fejét. – Hát nem mókás, most, hogy már megállt? – kérdezte Munt a bemutató végeztével. – Majdnem mintha megölték volna. – Mélázva megérintette a lábával, mire az elindult Valentine felé, ı azonban kitért az útjából. Igazából nem lehetett tudni, merre tart, nem volt határozott iránya, ide-oda cikázott, mint egy rák. – Persze nem sok esélye van – sóhajtott Munt. – De nagyon gyors, és van benne valami mókás kiszámíthatóság. Ám ha valakit sarokba szorítana, azt hiszem, nem menekülne a karmai közül. Itt nem mutatom meg, mert féltem a padlómat, de fába három perc alatt, frissen fellazított földbe, például egy virágágyásba egy perc alatt beássa magát. Azért kell ilyen szögletesnek lennie, mert különben nem tudna ásni. Amint megkaparintja az áldozatát, azonnal összehajtja – hátrafelé, hogy eltörje a gerincét. A feje éppen befér a bokái mögé, és a talpa van legfelül. A rugó akad egy picit. – Lehajolt és állított valamit. – Hát nem elbővölı játékszer? – Egy bőnözı szempontjából mindenképp, egy mérnökébıl már kevésbé – állapította meg Bettisher. – Házon belül azonban nem sok hasznát lehet venni. Kipróbálta már kıpadlón? – Igen. Visítva kínlódik és kicsorbítja az ásóit. – Pontosan. Mint egy vakond a járdán. De még ha át is rágja magát egy szınyeggel borított padlón, szép kis lyuk mutatná, hogy merre haladt. Munt ezt is elismerte, de hozzátette: – Ugyanakkor érdekes, hogy nálam a legtöbb szobában kiválóan mőködne, s csak a leggyakorlottabb nyomozókat nem tudná megtéveszteni. Az alján persze kések vannak, de a tetejét igazi parketta burkolja, az érzékelıi pedig olyan kifinomultak – az elıbb maguk is láthatták, valósággal tapogatózik –, hogy még a padló réseit is megtalálja és pontosan illeszkedik a mintázatához. De természetesen egyetértek önökkel, hogy nem házon belülre való: ez egy szabadtéri játékszer. Most pedig

menjenek tovább, kérem, amíg én eltakarítom ezt a kis felfordulást. Egy perc és csatlakozom magukhoz. Valentine követte Bettishert a könyvtárba. Rendkívül levert volt. – Hát, ez volt a legmókásabb az egészben – kuncogott Bettisher. – Az iméntire gondol? Be kell vallanom, én beleborzongtam. – Ó, nem, nem arra, hanem amikor maga és Dick elbeszéltek egymás mellett. – Attól tartok, bolondot csináltam magamból – felelte Valentine csüggedten. – Nem emlékszem pontosan, miket mondtunk. De tudom, hogy valamit kérdezni akartam öntıl. – Kérdezzen nyugodtan, de nem ígérhetem, hogy válaszolok. Valentine töprengett egy pillanatig, aztán eszébe jutott. – Már tudom, mi volt az! – Bökje ki. – Az igazat megvallva nem szívesen teszem. Dick mondott valamit, amire akkor fel sem figyeltem. Gondolom, csak szórakozott velem. – Nos? – Azok a koporsók. Igaziak? – Hogy érti, hogy „igaziak”? – Használták ıket arra, hogy… – Drága barátom, igen. – És eredeti méretőek… életnagyságúak, ahogy használták ıket? – A kettı nem ugyanaz – felelte Bettisher vigyorogva. – De nincs abban semmi rossz, ha azt állítom: Dick is olyan, mint a többi győjtı. Szereti a ritkaságokat, a furcsa formákat, törpéket és hasonlókat. Persze a testi furcsaságokat a koporsó készítésekor is figyelembe kell venni. Az ı példányai összességében kisebbek az átlagnál… mindenesetre

rövidebbek. Ezt akarta tudni? – Rengeteget segített – mondta Valentine –, de van itt még valami. – Ki vele. – Amikor azt hittem, hogy babakocsikról beszélünk… – Igen, igen? – Megkérdeztem, hogy üresek-e. Emlékszik? – Azt hiszem. – Aztán azt mondtam, hogy ez olyan, mintha próbababák lennének bennük, ı pedig látszólag egyetértett. – Ó, igen. – Azt biztos nem gondolta komolyan. Az már túl… túl valóságos lenne. – A próbababák nem túl valóságosak. – Akkor valamiféle utánzatok. – Az utánzatok között is van különbség. Egy csontváz például nem túl beszédes. Valentine csak bámult. – Mostanában nem volt itthon – folytatta Bettisher sietve –, nem ismerem a legújabb terveit. De itt van ı maga. Munt lépett a szobába. – Barátaim! – kiáltott. – Látták, hogy elszaladt az idı? Már majdnem hét óra. Ugye nem felejtették el, hogy várunk még valakit? Lassan itt kell lennie. – Ki jön még? – kérdezte Bettisher. – Valentine barátja. Valentine, maga felel azért, hogy jól érezze magát. Részben azért hívtam meg, hogy kedveskedjek magának. Alig ismerem. Mivel szórakoztassuk? – Miféle ember? – kérdezte Bettisher. – Írja le, Valentine. Magas vagy alacsony? Nem emlékszem. – Közepes. – Sötét hajú vagy szıke? – Egérszürke. – Idıs vagy fiatal?

– Harmincöt körül van. – Nıs vagy nıtlen? – Nıtlen. – Tehát senkihez sem kötıdik? Senki sem foglalkozik azzal, hogy mi van vele? – Nincsenek közeli hozzátartozói. – Úgy érti, hogy nagy valószínőséggel senki sem tudja, hogy itt tölti a hétvégét? – Könnyen meglehet. Londonban lakik, s nem hiszem, hogy meghagyta volna valakinek, hová megy. – Hihetetlen, hogy egyesek milyen könnyedén élnek. Bátor vagy félénk? – Ugyan már, micsoda kérdés! Bátor, mint magam is. – És okos vagy ostoba? – Csak okos barátaim vannak – felelte Valentine, korábbi hangulatát idézve. – Nem intellektuális típus: emelkedett beszélgetéseknek vagy bonyolult társasjátékoknak nem örülne. – Nem kellett volna idejönnie. Tud bridzsezni? – Nem hiszem, hogy ügyesen kártyázna. – És Tony vajon rá tudná venni egy sakkpartira? – Ó, nem, a sakk túl nagy odafigyelést igényel. – Akkor csak ábrándozásra termett? – kérdezte Munt. – Sohasem figyel arra, hová megy? – Igen – mondta Valentine –, pontosan az a fajta, aki mindent így akar felfedezni. Szereti, ha kézen fogva vezetik. Teljesen szelíd és jóhiszemő, akár egy jól nevelt gyermek. – Ez esetben ki kell találnunk valami gyerekes szórakozást, ami nem terheli meg nagyon. Szereti a „székfoglalót”? – Azt hiszem, az zavarba hozná. – Valentine gyöngéd gondoskodással gondolt barátjára, s úgy érezte, ki kell állnia mellette. – Hagynom kellene, hogy gondoskodjon magáról. Elég szégyenlıs. Ha megpróbáljuk kicsalogatni a barlangjából, megijeszthetjük. Inkább ı szeret kezdeményezni. Nem szereti, ha üldözik, de a maga finom módján szeret másokat üldözni.

– Egy gyerek vadászösztönökkel – mondta Munt eltőnıdve. – Hogyan járhatnánk a kedvében?… Megvan! Bújócskázzunk! Mi elbújunk, ı pedig megkeres minket. Akkor nem érezheti úgy, hogy ráerıszakolnánk magunkat. Tapintatosabban nem is fogadhatnánk. Perceken belül megérkezhet. Menjünk és bújjunk el most. – De nem ismeri a házat. – Annál szórakoztatóbb lesz neki, hiszen szereti egyedül felfedezni a dolgokat. – Eleshet és megsérülhet. – Gyerekekkel sosem történik ilyesmi. Most fussanak és bújjanak el, amíg beszélek Franklinnel. És Valentine – folytatta Munt halkan –, játsszon becsületesen, ne hagyja, hogy létfenntartó ösztöne csalásra kényszerítse. Ne adja fel magát csak azért, mert már túl éhes és vacsorázni szeretne. *** A Hughért küldött fényes, elegáns autó csillogott a lenyugvó nap fényében. A sofır mintha a kocsi tartozéka lett volna: olyan fürge mozdulatokkal pakolta be a csomagjait, tessékelte be és bugyolálta körül pokrócokkal, mintha elébe akart volna vágni az idınek. Hugh nem örült a kapkodásnak, hogy megzavarják a gondolatmenetét. Ez már a hamarosan rá váró, megerıltetı alkalmazkodás elıszele volt; az erıszakos szellemi átállásé, melyet minden látogatás megkövetel, különösen ha idegenek közé készül az ember; a személyiség feladásáé, amit a hóbortosabbak akár kisebbfajta halálnak is felfoghatnak. A sofır lassított és lekanyarodott a fıútról, áthajtott két fehér kapuoszlop közt, majd még két-három percig egy fáktól árnyékolt, kavicsos úton vezetett. Hugh a félhomályban nem tudta eldönteni, mekkora lehet a környezı erdı, a lassan feltőnı ház azonban egész egyszerőnek tőnt: hatalmas, hagyományos XIX. századi épület volt, krémszínő stukkókkal

és egymástól bıséges távolságra nyíló, háromszög vagy félkör boltozatú, széles ablakokkal. Méltóságteljesnek és csendesnek tőnt, s a félhomályban mintha saját kisugárzása lett volna. Hugh-nak kezdett megjönni a kedve. Már hallani vélte a ház távoli részébıl érkezı, üdvözlı hangok zümmögését. Szélesen mosolygott az ajtót nyitó komornyikra, ı azonban nem viszonozta, s a mögötte tátongó sötétségbıl sem jött semmiféle hang. – Mr. Munt és barátai bújócskáznak a házban, uram – mondta a szolga. Komoly hangja Hugh-ba fojtotta a nevetést. – Arra kértek, közöljem önnel, hogy a könyvtár a „ház” és ön a hunyó. Megmutatom az utat a könyvtárba. Legyen óvatos, uram, Mr. Munt úgy rendelkezett, hogy a játék végéig nem kapcsolhatjuk fel a villanyt. – Azonnal el kell indulnom – kérdezte Hugh, vezetıje mögött botladozva –, vagy elıbb felmehetek a szobámba? A komornyik megállt és kinyitott egy ajtót. – Ez a könyvtár, uram – mondta. – Véleményem szerint Mr. Munt úgy kívánta, hogy a játék rögtön az érkezése után megkezdıdjön, uram. Valahonnan távolról elhaló hahózás hallatszott. – Mr. Munt azt mondta, hogy bárhová mehet – tette hozzá a komornyik, miközben távozott. *** Valentine érzelmei vegyesek voltak. Saját ártalmatlan könnyelmősége barátja jóval veszélyesebb könnyelmősége láttán kizökkent a mindennapi kerékvágásból. Biztos volt benne, hogy Muntnak arany szíve van, amit kissé hátborzongató külsı mögé igyekezett elrejteni. A gyilkos koporsóival és a kriptahangjával csak a vendégeit igyekezett kihozni a sodrukból és sikerült is neki. Valentine kissé kellemetlenül érezte magát. De alapvetıen rugalmas

természetének köszönhetıen a bújócska bájos ártatlansága hamar visszahozta jókedvét, s fokozatosan megerısítette benne a házigazdájukról alkotott képét: kifinomult elme kifinomult érzékekkel, a tettek emberének energiájával felruházott mőkedvelı, kérlelhetetlen jellem, aki tiszteletet érdemel és nem kell tartani tıle. Ugyanakkor érezte, hogy egyre inkább szeretné látni Curtist, illetve Curtist és Muntot együtt, mert biztos volt benne, hogy ha kedvel két embert, azoknak egymást is kedvelniük kell. Már maga elıtt látta a bújócska néma hadviselése utáni boldog találkozást, amint üldözı és üldözött kissé kifulladva kacag a megismerkedés mulatságos körülményein. Minden perccel derőlátóbb lett. Csupán egyetlen kétség gyötörte. Szeretett volna bizalmat ébreszteni Curtisben, kettesben mesélni neki az aznap történtekrıl, de ezt csak úgy tehette meg, hogy megszegi házigazdájuknak tett ígéretét. Munt nyilván nem tárta volna fel a titkát, ha a véletlen folytán nem kényszerül színvallásra, s attól tartott, hogy Hugh esetleg nehezen emésztené meg, ha házigazdájuk váratlanul szembesítené a száraz tényekkel. De mi ütött belé, hogy így magával ragadták a gondolatai. El kell bújnia, méghozzá gyorsan. Korábbi két látogatása alatt nem ismerte meg túlságosan a házat, s a sötétség sem volt segítségére. Az épület hosszú és szimmetrikus volt, a fontosabb helyiségek a földszinten helyezkedtek el. Felül a személyzet szállása, manzárdszobák, gardróbok kaptak helyet – tele kitőnı búvóhellyel. Nyilvánvalóan az emeleten kellett elrejtıznie. Eddig csupán egyszer járt ott: délután Munttal, s nem különösebben kívánkozott vissza, de kénytelen volt becsülettel részt venni a játékban. Megtalálta a lépcsıházat és felment – tényleg semmi fény nem volt. „Ez ırültség – gondolta magában. – Muszáj csalnom!” Bement balra az elsı szobába és felkattintotta a villanykapcsolót, de semmi sem történt. Kikapcsolták az áramot. Egy gyufa fényénél azonban sikerült kiderítenie, hogy

egy fürdıszobás hálóban van. Az ágy az egyik sarokban volt, a másikban, az ajtó közelében pedig egy hatalmas, szögletes, tetıvel felszerelt tárgy: nyilván a fürdıkád. Ahogy így tanakodott magában, egyszer csak lépteket hallott a folyosón. Az mégsem járja, hogy ilyen egyszerően elkapják, mindenféle megerıltetés nélkül. Villámgyorsan felemelte a kád fedelét – nem volt nehéz – és bebújt, majd magára engedte a tetıt. Szőkebb volt, mint amilyennek kívülrıl tőnt, s egyáltalán nem látszott kádnak, de egy pillanat múlva beszélgetés szakította félbe a búvóhelyérıl folytatott töprengését. Fojtott hangokat hallott a szobából, s bár egyelıre nem tudta, kik azok, szemmel láthatóan nem értettek egyet valamiben. Résnyire felemelte a fedelet, s mivel teljes volt a sötétség, még jobban felemelte. Most már mindent tisztán hallott. – Nem igazán értem, mit akarsz, Dick – mondta Bettisher. – A biztonsági zárral semmi értelme, anélkül viszont átkozottul veszélyes lenne. Miért nem vársz egy kicsit? – Soha többé nem lesz ilyen alkalom! – mondta Munt olyan megváltozott hangon, hogy Valentine alig ismerte meg. – Alkalom mire? – kérdezte Bettisher. – Kipróbálni, hogy a gyilkos koporsó tényleg képes-e arra, amit Madrali mondott. – Hogy el tud-e tőnni? Tudjuk, hogy el tud. – Hogy el tud-e valakit tüntetni. Rövid szünet következett, majd Bettisher szólalt meg: – Felejtsd el. Én ezt tanácsolom. – De semmi nyoma nem maradna – felelte Munt félig sértıdötten, félig könyörögve, mint egy csalódott gyerek. – Nincsenek rokonai. Senki sem tudja, hogy itt van. Talán nincs is itt. Valentine-nak majd azt mondjuk, hogy meg sem érkezett. – Már megegyeztünk – torkollta le Bettisher határozottan –, hogy nem lehet. Újabb csend következett, melyet autóberregés szakított

félbe. – Mennünk kell – jelentette ki Bettisher. De Munt visszatartotta. – Akárhogy is – mondta félig esedezve, félig nyafogva –, nem bánod, ha ott hagyom, kikapcsolt biztonsági zárral? – Hol? – A vitrin mellett. Ott biztosan nekimegy. – Hát, ha ez boldoggá tesz – hallatszott Bettisher hangja az átjáróból –, de semmi értelme. Munt habozott kissé s várakozással teli, magas hangon dünnyögte: – Kíváncsi lennék, hogy van be- és kikapcsolva – ismételte el vagy háromszor, majd duzzogva azt kiáltotta: – Igazán segíthettél volna, Tony. Olyan nehéz egyedül megmozdítani. Aztán eltőnt a szobából. *** Tényleg nehéz volt. Miután Valentine úrrá lett kétségbeesésén, egyetlen gondolat lebegett elıtte: eltenni a halálos tárgyat Hugh útjából. Az lenne a legjobb, ha kidobná az ablakon. A sötétben homályosan látszott a félelmetesen ismerıs, szögletes alak. Pontosan ott volt, amerre ki lehetett kerülni a vitrint. Kutatott az emlékei között, hogyan mőködik, de csak egy dolgot tudott felidézni: „A végei veszélyesek, az oldala biztonságos.” Vagy éppen fordítva? „A végei biztonságosak, az oldala veszélyes?” Miközben a két mondat teljesen összekavarodott a fejében, a ház különbözı részeibıl többször is hahózást, a hallból pedig lépteket hallott. Aztán döntésre jutott s önmagát is meglepı határozottsággal átkarolta és felemelte a hatalmas faládát. Miközben végigrohant a folyosón, fel sem fogta, milyen nehéz. Egyszer csak észrevette, hogy egy nyitott szoba mellett rohant el. Belépett az ajtón s a beszőrıdı holdfényben látta, hogy egy

hálószobában, közvetlenül egy régimódi, fenségesen tornyosuló, háromajtós szekrény elıtt áll. Homályosan látta magát a középsı ajtó tükrében, kezében szörnyő terhével. Hangtalanul letette a parkettára, de kifelé menet megbotlott egy lábzsámolyban és majdnem elesett. Az éktelen csörömpölés megnyugtatta, s amikor bezárta az ajtót maga mögött, a nyikorgás valóságos zene volt füleinek. Gépiesen zsebre vágta a kulcsot. A következı pillanatban azonban megfizetett ügyetlenségéért. Alig tett meg egy lépést, amikor valaki megragadta a könyökét. – Nocsak, ez Valentine! – kiáltott fel Hugh Curtis. – Most gyere szépen és vezess a házigazdánkhoz. Muszáj innom valamit. – Nekem is kellene egy ital – felelte barátja, egész testében remegve. – Miért nem juthatunk egy kis fényhez? – Gyújts villanyt, idióta! – förmedt rá Hugh. – Nem lehet. Kikapcsolták az áramot. Meg kell várnunk, míg Richard utasítja a személyzetet. – És hol van? – Gondolom, bujkál valahol. Richard! – kiáltotta Valentine. – Dick! – Túlságosan józan volt ahhoz, hogy elég hangosan kiabáljon. – Bettisher! Elkaptak! A játéknak vége! Egy pillanatig csend volt, aztán lépések hallatszottak lefelé a lépcsın. – Te vagy az, Dick? – kérdezte Valentine a sötétséget. – Nem, Bettisher. – A nyájas hang nem csengett túl ıszintén. – Elkaptak – ismételte Valentine, ahogy Atalanté mondhatta egykor, s mintha egy mindnyájuk számára rendkívül hasznos, csodálatos eredményt ért volna el. – Engedje meg, hogy bemutassam a fogvatartómat. Nem, nem… ez én vagyok. Minket már bemutattak egymásnak. Eltartott néhány pillanatig, mire a sötétben hiába tapogatózó kezek végül egymásra találtak. – Azt hiszem, csalódás lesz az ön számára, ha meglát –

mondta Hugh kellemes hangján, amiért oly sokan kedvelték. – Látni szeretném – jelentette ki Bettisher. – És fogom is! Gondoskodjunk fényrıl! – Gondolom, badarság lenne megkérdeznem, hogy látta-e Dicket – kérdezte Valentine tréfásan. – Azt mondta, nem gyújthatunk villanyt, míg nincs vége a játéknak. Olyan szigorú a személyzettel, az utolsó szóig követniük kell az utasításait. Én még egy gyertyát sem mernék kérni. De maga elég jól ismeri a jó öreg Franklint. – Dick egy pillanaton belül itt lesz – mondta Bettisher. Elıször tőnt bizonytalannak. Mindnyájan csendben álltak. – Talán elment átöltözni – vetette fel Hugh. – Már elmúlt nyolc óra. – Hogyan öltözhetne át ilyen sötétben? – kérdezte Bettisher. Újabb szünet következett. – Ó, nekem elegem van ebbıl – türelmetlenkedett Bettisher. – Franklin! Franklin! – Hangja végigdübörgött a házon, s szinte azonnal felhangzott a válasz a hallból, közvetlenül alóluk. – Úgy véljük, Mr. Munt bizonyára elment átöltözni – folytatta. – Felkapcsolná a villanyt? – Természetesen, uram, bár nem hiszem, hogy Mr. Munt a szobájában lenne. – Mindegy, akkor is… – Rendben, uram. A következı pillanatban fény árasztotta el a folyosót, s attól függıen, hogy mennyire ismerték a házat, a berendezést szemlélve mindnyájuk számára hihetetlennek tőnt, hogy félórával azelıtt még milyen nehézkesen közlekedtek. Még a felzaklatott Valentine is megnyugodott kissé, majd ugratták egy kicsit Curtist, hogy mély hangja milyen hamis képet festett róla. Mindig fecsegı barátja megesküdött rá, hogy mintha egy hatalmas, komor, nagy bajuszú férfit hallott volna. Elindultak a szobáik felé, s Valentine már majdnem belépett a sajátjába,

amikor Hugh utánuk kiáltott: – Szavamra, lenne valaki, aki megmutatja a szobámat? – Természetesen – felelte Bettisher visszafordulva. – Franklin! Franklin, vezesse Mr. Curtist a szobájába. Én nem tudom, melyik az övé. – Majd eltőnt, a komornyik pedig lassan feljött a lépcsın. – Közel van, uram, a folyosó végén – mondta. – Sajnálom, a sötétség miatt még nem hoztuk fel a csomagjait, de azonnal intézkedem. Azonban hiába nyomta le a kilincset, az ajtó nem nyílott. – Nahát! Úgy látszik, beragadt – jelentette ki Franklin, de az ajtó válla és térde nyomásának sem engedett. – Nem emlékszem, hogy valaha is bezártuk volna – motyogta, hangosan gondolkodva. Szemmel láthatóan kizökkent a megszokott kerékvágásból. – Ha megbocsát, uram, megyek és hozom a kulcsot. Pár percen belül visszaért vele. Óvatosan fordította el a zárban – szemmel láthatóan újabb kellemetlen meglepetéstıl tartott, de a nyelv egészséges kattanása után az ajtó úgy tárult ki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Megyek és hozom a csomagjait, uram – mondta a komornyik, miközben Hugh Curtis belépett a szobába. *** „Nem, ırültség lenne maradni – mormolta magában Valentine, miközben lázasan bajlódott az ingmelle gombjával. – Ennyi figyelmeztetés után ırültség lenne. Csak az olcsó rémregényekben csinálnak ilyet, hogy a revolverekkel és egyéb nyilvánvaló jelekkel nem törıdve egyre halogatják a döntést, miközben a bőnözı szépen egyesével megszabadul tılük, s általában csak a hıs marad életben, a legostobább, de egyben a legszerencsésebb. Semmi kétség: ha maradnék, én lennék a hıs és én maradnék életben, de mi lesz Hugh-val és Bettisherrel,

azzal a szőkszavú csirkefogóval?” Nézegette az arcát a tükörben – kipirultnak tőnt. „Vészesen megnıtt a vérnyomásom… komolyan rosszul érzem magam… azonnal szanatóriumba kell mennem, Hugh-nak pedig velem kell jönnie.” Összetörtén nézett körül az elbővölıen berendezett, kényelmes, biztonságot sugalló és hivalkodástól mentes szoba fényes bútorain és nyomott pamutszövetein. Gondolatai eközben századszor is a visszájukra fordultak, s az elızıekkel homlokegyenest ellenkezı következtetésre juttatták. Legalább akkora ırültség lenne egy pillanatnyi ijedtség nyomán elrohanni és megrémülni valamitıl, ami nyilván nem több egy jól elıkészített tréfánál. Bár Munt vitathatatlanul nem mókás alkat, bizonyára csak szórakozni akart ezzel a bújócskával. Maga a gyilkos koporsó is csak beugratás volt, hogy próbára tegye Bettisher és az ı szavahihetıségét. Munt nem volt túl népszerő, kevés barátja akadt, de ettıl még nem tőnt gyilkosnak. İ maga mindig is kedvelte, s tudomása szerint soha senkinek egy rossz szava sem volt rá. Mit gondolnának róla, ha az éjszaka közepén elrohanna? Legalább két barátot elveszítene – Muntot és Bettishert –, Curtisbıl és magából meg bolondot csinálna. Szegény Valentine! Annyira meg volt zavarodva, hogy legalább ötször gondolta meg magát, mire leért a könyvtárba. Egyre csak azt ismételgette magában: „Sajnálom, Dick, úgy érzem, elég magas a vérnyomásom és még ma éjjel el kellene mennem egy szanatóriumba. Hugh majd elkísér…” A végén már teljesen értelmetlenné vált, még az abszurditását is elveszítette. Hugh egyedül volt a könyvtárban. Itt az alkalom: most vagy soha! A szobán keresztül elébe vágó barátja azonban megelızte. – Ó, Valentine, olyan mókás dolog történt. – Mókás? Hol? Mi? – kérdezte Valentine. – Ne, ne! Ne nézz úgy, mintha szellemet láttál volna. A

legkevésbé sem komoly. Csak olyan furcsa. Ez a ház tele van meglepetésekkel. Örülök, hogy eljöttem. – Mondjad gyorsan. – Ne nézz olyan ijedten. Csak nagyon vicces. De meg kell mutatnom, különben nem fogod értékelni. Gyere fel a szobámba, van még annyi idınk… De mielıtt átlépték volna a küszöböt, Valentine megrökönyödve torpant meg. – Ez a te szobád? – Ó, igen. Ne nézz úgy, mintha szellemet láttál volna. Én mondom neked, tökéletesen hétköznapi szoba, egy dolgot kivéve. Nem, várj egy pillanatig, amíg elrendezem a helyszínt. Elıreszaladt s kisvártatva szólt Valentine-nak, hogy kövesse. – Na, látsz valami különöset? – A rendetlenség megszokott jeleit. Egy kabát feküdt a padlón, s mindenütt különféle ruhadarabok hevertek. – Igazán? Akkor hát, hölgyeim és uraim – folytatta s széles taglejtéssel felkapta a kabátot –, nem csalás, nem ámítás! Most mit látsz? – A hanyagság újabb bizonyítékát: egy pár cipıt a kabát helyén. – Nézd meg jól azokat a cipıket. Nem találsz semmi furcsát rajtuk? Valentine megvizsgálta ıket. Hagyományos barna cipık voltak, talppal felfelé feküdtek egymás mellett, nem messze a szekrénytıl. Úgy néztek ki, mintha valaki levette volna ıket, de elfelejtette volna elrakni, vagy éppen fordítva, elıvette, de elfelejtette felvenni. – Nos – mondta végül Valentine –, én általában nem hagyom így felfordítva a cipımet, de te talán igen. – Ó – kiáltott fel diadalmasan Hugh –, helytelen a feltevésed. Ez nem az én cipım. – Valóban? Akkor tévedésbıl hagyták itt. Franklinnek el

kellett volna vinnie. – Igen, de itt a jön a kabát a képbe. Azért rendeztem be újra a helyszínt, mert azt reméltem, hogy tetszeni fog. Amíg lement a táskámért, vetkızni kezdtem, hogy idıt nyerjek. Levettem a kabátom és odahajítottam. Csak akkor vettem fel, miután elment, úgyhogy nem láthatta a cipıt. – Na és, mit foglalkozol vele!? Reggelig biztos nem lesz rájuk szükség. Vagy inkább csengessünk Franklinért és kérjük meg, hogy vigye el? – Ó! – kiáltott fel Hugh az örömtıl. – Hát végül csak eljutottál a lényeghez! Nem tudná elvinni! – Miért ne tudná? – Mert rögzítették a padlóhoz! – Ostobaság! – torkollta le Valentine. – Csak képzelıdsz. Lehajolt, megfogta a cipık talpát és megpróbálta felemelni. Nem mozdultak. – Na tessék! – kiáltott Hugh. – Kérj bocsánatot! Ismerd el, hogy nem mindennap talál az ember egy idegen cipıt a szobája padlójához tapadva. Valentine nem felelt, csak még egyszer megrántotta a cipıt, de az továbbra sem mozdult. – Hiába – jegyezte meg a barátja. – Leszögezték, leragasztották vagy valami hasonló történt. – Még nem csengettek a vacsorához, úgyhogy hívjuk Franklint, hogy derítse ki, mi történt. Amikor a komornyik megérkezett, szemmel láthatóan nyugtalankodott valami miatt, s meglepı módon ı szólalt meg elıször: – Mr. Muntot keresi, uram? – kérdezte Valentine-t. – Nem tudom, hol van. Már mindenütt megnéztem, de nem találom. – Ez nem az ı cipıje véletlenül? – kérdezett vissza Valentine. Nem tudták megfosztani magukat attól a tréfától, hogy szó nélkül végignézzék, amint Franklin megpróbálja felvenni a

földrıl, majd visszahıköl, amikor látja, hogy odatapadt a padlóhoz. – De az övé, uram – felelte kételkedve –, az övé. De mi történt vele, hogy nem akar feljönni a földrıl? A két barát vidáman nevetett. – Ezt nem tudjuk mi sem – kacagott Hugh. – Ezért hívtuk: azt hittük, maga meg tudja mondani. – Ez minden kétséget kizáróan Mr. Munt cipıje – motyogta a komornyik. – Bizonyára valami nehéz tárgy van benne. – Valami átkozottul nehéz – erısítette meg Valentine játékos mosollyal. A három férfi elbővölve bámulta az égnek meredı talpakat. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy két hüvelykujj már nem fért volna közéjük. A komornyik óvatosan lehajolt és megtapogatta a cipık felsı részét. Ez azonban korántsem volt egyszerő, ugyanis a padlóhoz lapultak, mintha alulról valami súly húzta volna ıket lefelé. Falfehér arccal állt fel. – Van bennük valami – mondta rémült hangon. – „Kis cipıcske megtelik…” – dúdolgatta Valentine komolytalanul. – Talán karácsonyfa van benne. – Ez nem olyan kemény, mint a fa – felelte Franklin. – Egy kicsit be lehet nyomni. Egymásra néztek. Egyszerre érezni lehetett a feszültséget. – Csak egyféleképpen deríthetjük ki – jelentette ki hirtelen Hugh olyan határozott hangon, amilyet senki sem várt volna tıle. – Hogyan? – Le kell venni. – Mit kell levenni? – A cipıjét, te idióta. – De honnan? – Ez az, amit nem tudok, te ostoba fajankó. – Curtis már

szinte ordított, aztán letérdelt, feltépte a főzıt és elkezdte ráncigálni az egyik cipıt. – Jön már, jön már! – kiáltotta. – Valentine, karold át a derekam és húzzál. A cipı hirtelen elvált a padlótól. – Hát, ez csak egy zokni – suttogta Valentine –, olyan vékony. – Igen, de az egész láb benne van – kiáltotta Curtis különös hangon, majd egyre gyorsabban folytatta. – Itt a bokája, nézd, és innentıl megy bele a padlóba… Nagyon alacsony lehetett, látod? Még sohasem találkoztam vele, de úgy szétroncsolódott… A hátuk mögül tompa puffanás hallatszott. Franklin elájult.

LORD DUNSANY

A villanykirály Az alábbi történetet még Jorkens mesélte nekem. Ez is azt bizonyítja, hogy nem csak mindig magáról beszél, ahogy néhány klubtársunk állítja, s mivel semmiféle személyes érdeke nem főzıdött a történethez, nincs okom megkérdıjelezni az igazságát. S ha ez a története igaz, miért ne lehetne az a többi is? Én így látom a dolgot, de eszem ágában sincs befolyásolni a többiek véleményét. Egyszer egy kissé nehéz ebéd után elszundított, mire rajtam kívül az összes klubtag távozott: néhányuknak üzleti ügye akadt, másokat zavart Jorkens horkolása, bár igazán nem tudom, mit árthatott nekik – vagy mi hasznot hoztak az elintéznivalóik, ha már itt tartunk. A horkolás aztán egy pillanatra bugyogó hortyogásba váltott, s egy ideig úgy tőnt, hogy megfullad. Fel is ébredt, s mivel egyedül maradtam vele, tettem egy megjegyzést: – Gondolom, jó pár furcsaságot láthatott már életében! – Fıképp furcsa embert! – vágta rá, s az alvástól és az elfogyasztott ebédtıl csodálatosan felfrissülten már bele is kezdett a történetbe. Éppen Amerikában, New Englandben kóborolt, s történetesen megint pénzszőkében volt, így hát minden kisebbnagyobb riport- és interjúmegbízást elvállalt különbözı újságoknál, hogy egy kis pénzhez jusson és megteremthessen valamiféle „anyagi biztonságot” – gondolom, ezen azt az összeget értette, amelybıl harmadosztályon hazajuthatott volna Angliába. Egy napon aztán az érdeklıdés középpontjában álló milliomoshoz, Makinshez küldték, hogy készítsen interjút vele.

Ha a névrıl esetleg semmi sem ugrana be, ı volt a villanykirály, az általános érdeklıdés pedig annak a pernek köszönhetı, melynek során kétségbe vonták, hogy képes lenne saját ügyei intézésére. Ügyvédje azonban bebizonyította, hogy a dinamóinak mőködtetését, karbantartását, még az olajozását is oly gondosan és személyesen megszervezı, a nap 24 órájából az év minden napján 14-et munkájának szentelı Makins tökéletesen alkalmas az élete rendben tartására. A dinamók céljának firtatását oly végtelen eleganciával söpörték félre, melyet csupán a jog berkeiben járatos olvasóink tudnának igazán értékelni. Jorkens ezeket a dinamókat szemre is vételezhette, amikor ellátogatott hozzá. Jorkens sohasem vállalta volna el a munkát, ha könnyőnek ígérkezett volna. Volt Jorkensben valami, amit Makins megkedvelt, még ha csak annyi is, hogy – a villanykirály saját szavaival élve – „férfiként itta a borát”, úgyhogy elmondta neki a történetét. Jorkens gratulált neki a hír kapcsán, miszerint a világ alkalmasnak nyilvánította saját ügyei intézésére, mire Makins azt felelte: „Hát nem csodálatos?'” Aztán vagy negyedórán keresztül csendben ült hatalmas, faragott székében, néha csóválta a fejét, majd hirtelen motyogni kezdett valamit, s egyre erısödı mondataiból végül kibontakozott az áhított beszámoló. „Az az ötletem támadt, hogy egész Amerika villanyvilágítását tönkreteszem, majd az egész rendszert a saját kezemben egyesítem. Az Egyesült Államok minden egyes városának világításáról egyetlen vállalat gondoskodott volna. A legszerényebb számítások szerint is annyi energiát kellett volna termelnünk, amennyit a telihold sugároz. A terv készen állt a fejemben, és végre is tudtam volna hajtani, bár az összes apró részletet már nem tudom felidézni önnek. Ma már nem emlékszem tisztán, de akkor az utolsó részletig megvolt a terv a fejemben. Bármit kérdezhetett volna a rendszerrıl, azokban

az idıkben mindent pontosan el tudtam volna mondani róla. Az a rengeteg fény mind az én kezemben lehetett volna, gondoljon bele. Olyan sok, amennyit a telihold vetít az északamerikai kontinensre. Aztán elvesztettem a nyugalmamat. Egyszerre tovatőnt. Az orvos enyhe infarktusnak nevezte, de nem az volt: az egészségemmel minden rendben volt. Nem is az agyammal történt valami: tisztább volt, mint valaha, az igazat megvallva túl tiszta is. A gondolataim is kristálytiszták, csak túl sok volt belılük. Egyszerően elvesztettem a nyugalmamat. Ha egy nagy üzlet egyetlen ember kezében összpontosul, az rengeteg munkát és töprengést kíván, s amikor pályafutásom csúcsán jártam, magasabban, mint amirıl valaha is álmodni mertem volna, a gondolataim tovább rohantak. Nem voltak hajlandók fékezni, úgyhogy elveszítettem a nyugalmamat. Eleinte ugyan nem bántam, hiszen az üzlet körül forogtak. Amikor azonban a legjelentéktelenebb gondolatok kezdtek átcikázni a fejemen, mint egy rakás koszos gyerek egy óriási bálteremben, és nem tudtam elhessegetni ıket, kezdtem kétségbeesni és elmentem egy doktorhoz, hogy kikérjem a véleményét, ı pedig csak annyit javasolt: – Tengeri utazás. Elhajóztam New Yorkból Bombaybe. Hát, a hajóút egyáltalán nem használt. Állandóan töprengtem, s végül rájöttem, hogy nem orvosra, hanem olyan valakire lenne szükségem, aki a lélek gyötrelmeivel foglalkozik. Igen, nem túlzok: addigra már rettegtem, s a gondolatok az értelmemet fenyegették. Olyan kitartóan vadásztak rá, mint a leszegett fejjel, lebegı fülekkel, felcsapott farokkal loholó kutyák a rókákra. Utazott egy-két pap a hajón különbözı felekezetekbıl, s esténként a fedélzeten sétálgatva rengeteget beszélgettem velük, s azonnal elmondtam nekik a problémámat, amint úgy láttam, hogy meghallgatnak. İk azonban fıleg a mennybemenetelrıl beszéltek, s rájöttem, hogy az ı tanácsuk ugyanolyan, mint az orvosomé, aki Bombaybe

küldött: már ismertem a tanításukat, a gondolatok viszont tovább cikáztak bennem. Aztán eszembe jutott, hogy valamikor úgy hallottam, Indiában számtalan vallás létezik; némelyik bálványokat imád, mások nem; nekem édes mindegy volt; a gondolataim árkonbokron keresztül üldöztek, és bárhol szívesen megbújtam volna, ha menedékre találok. Úgy értem, a bálványokkal szemben táplált minden addigi elıítéletem nevetségesnek és képtelennek tőnt. Igen, uram, megtántorodott az elmém. S továbbra sem szabadult attól a képtıl. Az értelmemet üldözı gondolatok ugyanis addigra egyetlen látomásra szőkültek: egy patkányra, melyet egyszer megdobtam kıvel. Ez volt a legerısebb rémképem: éjjelnappal kísértett, tudja, és természetesen szemhunyásnyit sem hagyott aludni. A hajón megismerkedtem valakivel, aki korábban is sok idıt töltött Indiában. Úgy gondoltam, hogy többször járhatott már ott, s beszédbe elegyedtem vele. Egy-két napon belül elıadtam neki a történetemet, amint összeszedtem hozzá a bátorságom, akkoriban ugyanis nem mertem beszélni a patkányról. A férfit Ebblitnek hívták, és mesélni kezdett nekem a Gangeszrıl. A Földközi-tenger környékén ismerkedtünk meg: eleinte sakkoztunk, majd a parti után ücsörögtünk és beszélgettünk. İ azonban sohasem beszélt igazán ıszintén, nem mondott el mindent, amit érzett vagy tudott, míg be nem fordultunk azon a sarkon, ahol De Lesseps szobra áll, egyik bronzkarját a keleti világ kapuja felé tartva, s ahol Port Said korrupt városa számtalan fehér kupolájával hátramarad az éjszakában. És nem sokkal azután Ebblit a Keletrıl kezdett beszélni, s mintha a Nyugat és értékrendszere egyre inkább távolodni látszott volna. A Gangesz gyönyörőségérıl mesélt. A jelek szerint fogalma sem volt, hogy a folyó csendes szépsége formálta-e az emberek gondolkodását, valamiféle meg sem álmodott tartalomhoz tompítva és csendesítve ıket, vagy az egymást követı

nemzedékek gondolkodása ruházta fel a folyót különleges szentségével. Ettıl függetlenül kezdtem úgy érezni, hogy a Gangesz mellett könnyebbségre találok, üldözött elmém pedig – reményeim szerint – nyugalomra lel. Megkérdeztem tıle, hogy a folyó mely részéhez érdemes utazni, mire némi gondolkodás után azt felelte: – Benáren. Még hosszú út állt elıttem, az a sebzett farkú patkány pedig borzasztóan közel volt. Elfelejtettem említeni, hogy a farka eltört. A mindenségit, én aztán kemény fickó vagyok! Több száz embert ismerek, akiknek egyszerő elméje nyitott könyv számomra, de egy sincs közöttük, egyetlenegy sem, aki azzal a patkánnyal szemben kitartott volna, át a Vörös-tengeren. Volt a fedélzeten egy uszodaként üzemelı, hatalmas tartály, abban hőtöttem le magam esténként, naplemente után, a víz tetején lebegve, a csillagokat bámulva és a patkányra gondolva. Azután mindig megkerestem Ebblitet és beszélgettem vele. Miközben fel-alá sétálgattunk a hıségben, minden apró információt kiszedtem belıle, amit csak tudtam; úgy szedegettem össze, mint egy bélyeggyőjtı: a legjobb szálloda nevét, a folyó legjobb részét a töprengésre, a papokat, a templomokat, a legendákat. Egy nap már majdnem megemlítettem neki a patkányt. Nem vagyok benne teljesen biztos, de szerintem megérezte. Onnantól kezdve nehezebben tudtam rávenni a beszélgetésre, különösen ha ketten voltunk. Onnantól kezdve gyakorlatilag egyedül maradtam a patkánnyal. És végre-valahára elértük Bombayt. Természetesen akadnak látnivalók Bombaytıl Benárenig, az igazat megvallva nem is kevés. A világ nyolcadik csodája Agránál, vagy a delhi régi palota földi paradicsoma, nem is beszélve a történelem csodás eseményeirıl, melyek más tájak legendáival vetekszenek. A Nyugati-Ghátok csúcsain túl is számtalan látnivaló lett volna. Elıttem azonban akkorra már

csak a megsebzett farokból lassan szivárgó vér képe lebegett. Úgyhogy azonnal siettem tovább Benárenbe. Ebblit említette, hogy a Tehenek Templománál ül egy ember az ajtótól jobbra, aki segíthet majd rajtam. Három éve ott ült, úgyhogy valószínőleg még mindig ott lesz. És nem szabad törıdnöm vele, hogy koszos, az igazat megvallva nagyon piszkos. Kacagtam volna a gondolaton, ha akkoriban még tudtam volna nevetni. Nagyon piszkos! Mit számított egy kis piszok ahhoz a patkányhoz képest! Rettegve érkeztem a templomhoz. Mi lesz, ha az az ember már elment? Három év nekem hosszúnak tőnt. De neki nem volt az, ahogy Ebblit megjósolta. Ott volt, ahol mondta, a Tehenek Templomába vezetı ajtótól jobbra, egy szál ágyékkötıben, csupaszon és piszkosan, egy tál mellett ült a földön. Kerítettem egy tolmácsot, visszamentem hozzá és azonnal elétártam a problémámat, mielıtt kipakoltam volna a szállodámban. A patkányról természetesen nem meséltem neki – talán megtettem volna, ha nem olyan piszkos de azt elmondtam, hogy üzletember vagyok, aggasztanak az üzleti ügyeim, de más gondolatok is beférkıznek az agyamba. A jelek szerint nem sok figyelmet szentelt nekem, amikor azonban tolmácsom lefordította a mondandómat, csupán annyit felelt: – Beszéljen ıszintén! Gondolhatja, nem különösebben örültem, hogy egy ilyen alak így beszél velem, úgyhogy egy pillanatig csak hallgattam. De aztán végsı kétségbeesésemben szóba hoztam a patkányt, s amint kiszaladt a számon, az egész látomás felszakadt belılem. Még sohasem beszéltem róla: a szemét, a bajszát, a bundáját leírtam neki, a kíváncsi orrától az eltorzult farkáig. Ha a tolmács jól értette, azt mondta: – A Gangesz csodálatosabb annál, mint amit az ember érzékelhet, vagy bármely elme felfoghat. A gyönyörőségérıl töprengve minden vágyunk tökéletesen valóra válik. Semmilyen törekvés nem léphet át rajta. Még a remények sem

múlhatják felül. Bárki számára életre szóló elfoglaltságot kínálhat. Menj és ülj mellette egészen addig, míg képe tudatod legbensıbb mélyéig nem hatol, közelebb, mint a kezed és a lábad. Ülj mellette, ha kell, egész nap. A jutalom onnantól kezdve határtalan, s a magadfajta, azonnali eredményt keresık is elégedettek lesznek. Furcsán hangzik, de nem tőnt ostobaságnak, amit mondott. A patkány még mindig ott volt, de alakja mögül halvány reménysugár világlott. Eltévedt s a végletekig üldözött vándornak éreztem magam, aki a sötétben egyszer csak harangszót hall, majd végül egy kis parasztház fényére figyel fel. Nem hibbant fantáziálás volt ez, csupán az álmatlanul töltött hetek feszültsége. Így hát elmentem a Gangeszhez. Barátom, az igazi gyöngyszem! Napnyugta körül mentem le a partra, s egy hatalmas féldrágakınek, nagyon halvány, kékeszöld berillnek láttam. Azonnal megértettem, hogy nem érdemes csak nézegetni. Nem csupán látnivalókra áhítozó turista voltam, hanem egy olyan rettegés rabja, melyhez fogható még embert nem üldözött. Egy tigrissel is szíves-örömest játszottam volna, csak attól a patkánytól szabaduljak. Az öngyilkosság kézenfekvı gyógyírnak tőnhet a problémára. De azt nem akartam, mert a patkány az értelmemre tört, azt pedig nem szándékoztam eldobni, inkább minden képességével együtt megmenteni tıle. Így hát elmentem a Gangeszhez, de nem azért, hogy bámuljam, hanem hogy hagyjam feltöltıdni a lelkemet, s hogy az utasításoknak megfelelıen elmélkedjek gyönyörőségén, míg a saját lábamnál és kezemnél is közelebb nem kerül hozzám. Az a folyó olyan volt, mint a világ vége, s annyi lépcsı vezetett is le hozzá. Nem olyan volt, mint egy gázlóhoz vagy komphoz vezetı keréknyom, amely a másik oldalon folytatódik: ezek a lépcsık a víz széléig vezettek és ott véget értek – élı vagy holt zarándokok utazásának vége. Egy ilyen

lépcsıre ültem le egy kis templom közelében és figyeltem az egyre halványuló napot, s minél halványabb lett, annál könnyebb volt a patkánytól megszabadító tanítás elsı leckéjét magamévá tennem. A folyó szépsége belém ivódott, olyan könnyedén, mintha évek óta ott ültem volna. A zarándokok kettesével-hármasával szedték a lépcsıket, úgy rohantak lefelé, a galambok pedig a mellettem álló kis templomhoz repültek, leszálltak a parányi kupolák közt gyülekezı társaik mellé, miközben az egyre halványuló napfényben minden elvesztette a színét, kivéve a folyót, melynek mintha saját fénye lett volna. Most vettem észre elıször az égı Ghátok felett lobogó lángokat, a halál lángjait. Néha egy-egy méretes vitorlás úszott le a folyón, de egyetlen fodorral sem háborgatták csodálatos nyugalmát: úgy tőnt, mintha szellemhajók lettek volna, vagy mintha a folyó valahonnan álomországból érkezne, de messze kiemelkedne az álmok közül, roppant távol az ébredéstıl. Nyugaton, a kis templom felett most már látszott a felkelı hold sarlója. És ahogy a holdfény és a halál lángjai felerısödtek, a naplementével kihunyó ragyogás még káprázatosabban tért vissza, mint amikor az utazó távoli, csodás vidékek selymébe és pompájába öltözve tér vissza vidéki otthonába. A csillogás addig fokozódott, hogy a világító folyó is sötétnek tőnt mellette.” Makins nagyon gyorsan beszélt a Gangeszrıl, s közben mintha tudomást sem vett volna a vele szemben ülı Jorkensrıl és sebesen surrogó ceruzájáról: végig a feje fölé bámult. Jorkens hiába ismerte a gyorsírást, sokszor még azzal sem bírta az iramot. Véleménye szerint Makinst nem a folyó szépsége, hanem a patkánytól való elsı szabadulás élménye bővölte el, noha igazából nem menekült meg tıle. A saját szavaival élve, „a szürkület súlyos leple gyorsan ereszkedett lefelé, s a szent várost befedte minden dicsfényével együtt. Tudja, ahogy ezen a varázslatos órán a fény utolsó maradványai kihunytak az embert és a földön magasodó épületeket elválasztó szabad

égen, én is úgy voltam a patkánnyal. Végül, végül volt valami köztem és közte. A Gangesz gyönyörősége. Legyızni ugyan nem tudta, ahhoz túl erıs volt, de legalább már a folyó túloldalára került. A mérhetetlen szépség India sötét színeire festette az eget, a folyó partjára súlyos némaság nehezedett, mintha a világ megszőnt volna forogni, hogy lássa az elsı csillag feltőnését: a templom ajtaja hangtalanul kinyílt, feltárva a belsı sötétséget, s a csend az egész folyó felett elmélyült. És a víz szélérıl hirtelen harangok dallama törte meg a csendet, messze fölöttem széles ablakok tárultak ki a sötétben, s egy pillanat alatt ismeretlen hangszerek muzsikája szállt: a templom mellıl láthatatlan dobok hallatszottak. Megbocsát egy pillanatra?” Felállt, odalépett a redınyhöz és félrehúzta. Mély zúgás töltötte meg a könyvtárat, száz dinamó berregése. Jorkens addig is hallotta a dorombolásukat, miközben Makins a Gangeszrıl beszélt, de a morajlás immár az egész szobát betöltötte, s láthatóvá váltak a gépek. Jorkensnek akkor még fogalma sem volt, micsoda döbbenetes energiát szabadít fel az az irdatlan vastömeg, csak annyit tudott, hogy hatalmas erık indulnak láthatatlan útjukra. Egy emelet magasból néztek le a dinamóteremre, s a sötét, kerek gépek között a szerkezetek olajozásával foglalatoskodó emberek járkáltak fel-alá. Makins így folytatta: „Három napig maradtam ott. A patkány, mint már említettem, most már a folyó túlsó partján volt, de nem ment messzebb. A látomás homályában is láttam, amint szaglászás közben összekuszálódik a bajsza, s pontosan tudtam, ki után szaglászik. Úgyhogy visszamentem a piszkos emberhez és mindenrıl beszámoltam neki, ı pedig azt mondta: – A Gangesz olyan hegyrıl ered, amely túl magas az embernek. Azon a hegyen színarany város áll. Minden aranyból készült: a járdák, a házak, még a boltok is. És az összes lakos

hindu. – Honnan tudja, hogy aranyváros épült a hegyen? – Láttam – felelte. – Hónapokig gyalogoltam felfelé a folyó mentén, még fiatalkoromban, minden nap óriási távolságot tettem meg; aztán egy fehér hegyhez értem, de várost sehol sem láttam. Fiatal voltam és hiányzott belılem a hit. Ottmaradtam és hét napig néztem, böjtöltem és néha imádkoztam azokhoz, akikhez ilyenkor kell. És a hetedik nap végén azt hittem, változást látok, de amikor a nap lement, semmi sem változott. A hegy elsötétült, én pedig elájultam a koplalástól. Aztán egyszerre ott termett elıttem az aranyváros, az utcák egymás hegyén-hátán kanyarogtak a hegyoldalon, és mindenütt kupolák, tornyok és falak csillogtak és ragyogtak; egy színarany város, ahogy a brahminok tanítják. – Meg kellene néznem? – kérdeztem. – Még nem. – Mikor kellene megnéznem? – Három hónapig maradjon Benárenben – hangzott a válasz. Bár hosszú idınek tőnt, úgy tettem, ahogy a piszkos ember tanácsolta. És a patkány mindvégig ott várt a folyó túloldalán, s bár éjszakánként néha tudtam valamennyit aludni, a dolgok egyáltalán nem változtak; az ırület birodalma még mindig túl közel volt hozzám, s képzeletem néha át is lépte a határait. A három hónap vége felé aztán egy napon épp a zarándokokat nézve ücsörögtem, amikor egyszerre rádöbbentem, hogy ez nem az én folyóm, hogy sosem hinnék az aranyváros történetében, és istenei sem lehetnének az én isteneim. Egy pillanat alatt döntésre jutottam. Nem is szóltam a piszkos embernek. Azt hiszem, most is ott ül a Tehenek Templomának ajtajánál, miközben odabenn tehenek és pávák ténferegnek, a hívık pedig minden imádságnál meghúzzák a harangot, hogy az istenük meghallgassa ıket. Azonnal útnak indultam. Azt hiszem, alábecsültem azt, ami a patkányból maradt, vagy azt gondoltam, hogy a távolság kitart egy darabig.

De amint elhagytam a Gangeszt, átkelt rajta és ismét olyan közel volt hozzám, mint azelıtt. Kényszeríthetett volna, hogy visszamenjek Benárenbe, de akkorra tudtam, hogy a szent folyó sohasem szabadítana meg tıle: enyhíti ugyan a tüneteket, én viszont abban reménykedtem, hogy mindenestül megszabadulhatok tıle. Tudja, az elsı pillanattól hittem benne, hogy a vallás a hasznomra lehet. Az elsı pillanattól tudtam, hogy az a patkány a lelkemre tör, ezért szellemi segítségre van szükségem, egy olyan vallást kell találnom, melynek papja hajlandó megküzdeni vele. Még nem adtam fel a reményt. A legnagyobb vallások, gondoltam, mindig sivatagokból indultak ki. És nem is csoda: ott ugyanis az embernek már azelıtt félre kell söpörnie a jelentéktelen dolgok porát, a jelen híreit, véleményeit és divatjait, a múlt szokásait vagy a jövı félelmeit, mielıtt magához az igazsághoz eljuthatna, nemhogy még értékelje is ıket és töprengjen felettük. Úgyhogy elhagytam Benáren színpompás városát s egy sivatag keresésére indultam. És a patkány utazott velem. Mindenekelıtt egy Delhibe tartó vonatra szálltam. Ott akartam utánajárni, hogyan juthatok el egy sivatagba, ahol találhatok egy szent embert, aki a városoktól távol elég bölcsességre tett szert és meg tudja oldani borzasztó gondomat. Estefelé éppen a vagonban ültem és a patkányra gondoltam, amikor a jobbomon egyszer csak halványan, de tisztán láthatóan egy hegylánc tőnt fel, amirıl fogalmam sem volt, hogy ott van. Mialatt a következı állomáson várakoztunk, az állomás fınökétıl megtudtam, hogy az a Himalája. A Himalája! Képzelje el, hogy meglát egy vízesést, és mikor megkérdezi a nevét, kiderül, hogy a Niagara; vagy véletlenül betéved egy ismeretlen templomba és rájön, hogy az a Westminster Apátság. Hát így találtam én rá a Himalájára. Az állomásmester elsorolta nekem a távolban halvány mályvaszínben pompázó csúcsok nevét. Mindig is úgy

találtam, hogy maguk angolok módfelett elızékenyek. Megkérdeztem tıle egy fehér csúcsnak a nevét, mely magányosan tornyosult a többi fölé, mire úgy válaszolt, mintha ott sem lenne, vagy legalábbis egyáltalán nem kellene izgatnom magam miatta: – Ó, az Tibetben van. Hát nem olyan, mint maguk? Maguk majdnem mind ilyenek. Ha valami kívül esik a Brit Birodalmon, akkor az nem is számít.” Jorkens természetesen azt felelte, hogy ez egyáltalán nem így van. Hogy inkább többre tartunk egy idegen országot, mint a hazánkat, és semmiképp sem akarjuk kimutatni, hogy idegennek gondoljuk. Néhány percet értelmetlen, de szívélyes nemzetközi udvariaskodással töltöttek, miközben a dinamók halkan doromboltak a redıny túloldalán. Aztán Makins folytatta. „Nem kellett sokáig nézelıdnöm, mire azt mondtam magamban: Hegyek! Hegyek! Hiszen azok épp olyan jók, mint a sivatagok. Sok furcsa mesét hallottam már Tibetrıl. Egy hegyen az ember ugyanannyit elmélkedhet, mint lenn a síkságon, feltéve hogy elég magasra jut: ahová a gondolatokat körüldongó összes ostoba, zavaros fecsegés már nem juthat fel. Oda fogok menni – gondoltam magamban, s azonnal döntöttem. A következı állomáson leszálltam a vonatról. És velem együtt a patkány is kiugrott. Idıvel autót béreltem – Keleten az ember szabadon gazdálkodik az idejével –, s egyenesen azok felé a hegyek felé indultunk. Akkor már egyáltalán nem tudtam aludni, úgyhogy rávettem a sofırt, hogy száguldjon. A vándorpatkányok szanaszét rebbentek, amikor elviharzottunk mellettük. Csodálatos kis állatok. Hogy örültem volna, ha inkább egy ilyen vadászik az elmémre, ahelyett a visszataszító vadállat helyett, amelyik állandóan üldözött. Még egy majom is jobb lett volna. De azt hiszem, az ember nem válogathatja meg,

milyen borzalom gyötörje a lelkét. Úgy vélem, egyik átok sem jobb a másiknál, ám abban a pillanatban ezt nem tudtam belátni. Egész délután, és még az azt követı napon is megállás nélkül haladtunk a hegy felé, míg az addig lila alapon játszó kék foltok a hegyoldalban nyíló hatalmas szorosokká nem váltak. Tibet már nem kémlelt odafentrıl, hanem a hatalmas fal mögé bújt és elzárkózott a világ elıl. Aznap jókora távolságot tettünk meg, míg egy helyen a sofır kijelentette, hogy autóval nem lehet továbbmenni. Nem keseredtem el, mert azt is mondta, hogy nagyjából nyolcvan kilométerre van egy kolostor, én pedig pontosan erre vágytam; egy kolostorral elıttem és a patkánnyal mögöttem akár élelem és pihenés nélkül is boldogan gyalogoltam volna odáig. Mint kiderült, jóval több volt, mint nyolcvan kilométer, de az is kiderült, hogy nem kell gyalogolnom – egy faluban szert tettünk ökrösszekérre, amit tongának hívnak: két ökör húzza és elmegy akárhová. Kényelmesnek éppen nem mondanám, de a patkány miatt már régen nem tartottam igényt a kényelemre: jobban éreztem magam testem kényeztetése nélkül. Egy hatalmas folyó kiszáradt medrében haladtunk: az ökröket vezetı ember, meg én, na és persze a patkány. Kerekeink fehér homokon és nagy, gömbölyő köveken zötyögtek elıre, s a hegyi nimfák ruháiból kiszakított rongyokhoz hasonló hosszú, keskeny pocsolyáktól eltekintve minden tökéletesen száraz volt. A szarvasok a szekértıl cseppet sem tartva elıjöttek a fák közül, hogy megnézzenek minket. A folyó mentén végig olyan sőrő volt az erdı, hogy ritkán láttuk a hegyeket, de amikor ittott elıbújtak a lombok közül, közelségüket mindig fenyegetınek éreztem; ott voltunk közöttük, mintha bejelentés nélkül cseppentünk volna az óriások győlésének kellıs közepébe; a Föld ısi óriásaiéba, akiket a természet küldött oda, hogy megvitassák terveit. Leszállt az este, vezetınk ezért megállította az ökröket és kis tüzekbıl győrőt vont körénk,

hogy éjszaka távol tartsa a tigriseket. Az egyik kis tüzet dühösen szétrúgtam. – Gondolja, hogy ez majd elriasztja? – förmedtem rá, de kiderült, hogy ı csak a tigrisekre gondol. Szinte azonnal megbántam, s így mentegetıztem durvaságom miatt: – Meg kell bocsátania, de nem tudok aludni. – İ azonban soha egy szót sem értett abból, amit mondtam, és fikarcnyit sem számított neki. Egy tigris egész közel merészkedett: a patkány képén túl is hallottam puha lépteit. Elmúlt az éjszaka, mint annyi sok álmatlan éjszaka az utóbbi egy évben, s hirtelen ránk tört a hajnal. Fıztünk teát, vezetınk pedig evett egy kis otthonról hozott élelmet, majd folytattuk az utat Tibet felé. Egész nap haladtunk; a kerekek lustán másztak fel a nagy, gömbölyő kövekre, hogy aztán a másik oldalukon recsegve-ropogva huppanjanak vissza a homokba. A patkányt azonban a zötykölıdés sem tudta lerázni. Aznap éjjel már messze fenn, a hegyoldalon vertünk tanyát a hidegben, de csak egy tüzet raktunk, mert már nem kellett tartanunk a tigrisektıl. Nem mintha féltem volna tılük. Már csak egy dologtól rettegtem, s az elmém megtántorodott tıle. Az újabb álmatlan éjszaka olyan lassan telt, mint a történelem hosszú fejezetei; de másnap reggel, az aranyló reggeli fényben vezetınk az elıttünk tornyosuló hegyre mutatott, melynek oldalában ott ragyogott a keresett kolostor. Délre elértünk odáig, ahol az ökröknek vissza kellett fordulniuk: az út hátralevı része igazi hegyvidék volt. Akkorra már kétszer váltottunk ökröket, s közel száz kilométert tettünk meg abból a nyolcvanból, ami a kolostorig állítólag hátravolt. Gyakran tapasztaltam, hogy Indiában útközben nıhetnek a távolságok. De végül ott volt a kolostor a szemem elıtt. Sikerült embereket kerítenem, hogy vigyék a csomagjaimat, én pedig elıttük törtettem fel a hegyre. Keskeny ösvény kanyargóit fel a meredély mentén; úgy tőnt, bárkik lakjanak is a kolostorban,

nem túl gyakran hagyják el a helyet, és hozzájuk is ritkán tér be látogató. Miközben közeledtünk, megszólalt a harang, de cseppnyi szíveslátás sem volt a hangjában, ahogy egy magányos hegyen várta volna az ember: ahhoz túlságosan mennyei volt, mintha egyáltalán nem törıdött volna az általunk ismert hétköznapi gondokkal. A kapuig vezetı út mintha teljesen járatlan lett volna. Az ajtó mellett vékony láncon oroszlán formájú bronz csengıfogantyú lógott. Odamentem és meghúztam a láncot, mire az egész kolostort fülsüketítı csörömpölés reszkettette meg. Valamiféle csigarendszer segítségével a könnyedén megrántott fogantyú egy közel egytonnás harangot hozhatott mőködésbe. Kijött egy aszott szerzetes, én pedig megpróbáltam tolmács vagy közös nyelv nélkül elmagyarázni neki, mit akarok. Azt hiszem, a szememben tükrözıdı félelembıl megérthette, mert bevezetett; s amint megérkeztek a csomagjaim, azokra mutatva egyszerőbb volt többet mondani magamról. Ha kevesebb holmival, esetleg mezítláb érkeztem volna, talán hamarabb továbbküldenek. Az egyik hordáromat elküldtem tolmácsért, s egy álló hétbe került, mire talált valakit. Ezen idı alatt megosztották velem furcsa ételeiket és egy parányi sziklacellát is biztosítottak számomra, ahol éjszakára meghúzhattam magam. Amikor aztán megjött a tolmács, egy fiatalabb szerzetesnek tövirıl hegyire elıadtam a problémámat, ı pedig azt mondta, kérjem meg a tolmácsot, hogy jöjjön vissza egy év múlva; valamint azt, hogy addigra kellı meditációval felkészülök arra, hogy beszéljek a lámájukkal. Pokoli év volt. A patkány átrágta magát a gondolataimon és beférkızött az elmémbe, ık pedig még arra sem adtak lehetıséget, hogy segítséget kérjek tılük. Egy év rettegés. Egy év a gödör mélyén. Nem akarok beszélni róla. Azt azonban el kell ismernem, hogy visszatartották a patkányt a legrosszabbtól; ismertek különféle szertartásokat, ördögőzıket és varázslatokat, böjtöket és meditációkat, melyek

megerısítették a lélek bástyáit és megakadályozták, hogy az éj sötét erıi bevegyék falait; de egész évben a rettegés ostromolt, és még azt sem engedték, hogy segítséget kérjek tılük. Szörnyő, elmondhatatlan év volt, s a patkány már olyan közel járt, hogy a harangjuk nélkül nem tudom, mi történt volna velem. Végül aztán letelt az egy év. Egy napon küldtek értem, hogy a lámájuk látni akar – addigra a tolmács is megérkezett. Odavezettek a cellájához: a sárga tógás, kopaszra borotvált férfi csendesen ült egy asztalnál, szeme olyan volt, mintha az éjszaka tüzetes kutatásába merülne – az éjszakáéba, mely megoldja, feltárja a mienknél régebbi világok rejtélyét. A tolmács segítségével beszéltem hozzá, de ı nem beszélt hozzám. Amikor befejeztem, szó nélkül felfelé mutatott; nem az ég, hanem a hegytetı felé, aztán kezét az asztalra téve, mozdulatlanul bámult tovább maga elé. Láttam, hogy ideje mennem, úgyhogy meghajoltam és elhagytam a cellát, nem sokkal késıbb pedig a kolostort is, és elindultam abba az irányba, amit mutatott, felfelé a hegyen. Az egyik szerzetes azt mondta, hogy még az éjszaka beállta elıtt találok ott egy másik kolostort. Távozásomkor a szerzetesek beszédében megbújó tisztelet, a tekintetükben tükrözıdı, félelemmel vegyes bámulat új erıt adott végletekig üldözött lelkemnek. Kora reggel indultam útnak és egész nap másztam. Semmiféle ösvény nem vezetett felfelé, csak késı délután bukkant elém a semmibıl egy felfelé vezetı csapás. Nem láttam a kolostort, ahová tartottam, de megmutatták az irányt, s fel sem merült bennem, hogy ez az alig használt ösvény nem az általam keresett emberekhez vezet. Fittyet hánytam a hıségre és a kimerültségre, a korábbi kolostor szerzeteseinek védelme nélkül ugyanis a patkány ismét szorosan a nyomomban volt. Aztán naplemente elıtt harangot hallottam felettem; de olyan halványan szólt, olyan magányosan és elveszetten a hegyen, olyan furcsa hangon és oly közömbösen hétköznapi

örömeinkkel és problémáinkkal szemben, mintha nem is emberek lakta helyen kongatták volna. Magammal vittem a tolmácsomat, egy Naini Tál közelébıl való hindut, de igazából csak együtt indultunk el a kolostorból, utána hagytam, hogy a maga tempójában jöjjön utánam, ıt ugyanis nem hajszolta a patkány felfelé a sziklákon. A tolmácson kívül azonban senkit sem hoztam magammal; senkit, aki cipelte volna a csomagjaimat, és semmit, amit cipelni kellett volna. Úgy éreztem, ezúttal így lenne helyesebb érkeznem. İk biztos nem tartanak értékesnek olyan dolgokat, amelyeket mi szeretünk felhalmozni. Egy emelkedın túl az ösvény egy kis völgyben kanyargott tovább, melynek túlsó végén ott állt a felsı kolostor: a parányi, sziklás hasadék minden oldalról körülvette, s a hegy hatalmas falként magasodott mögötte. Akkor ment le a nap, s a mindent ellepı furcsa ragyogás még rejtélyesebbé tette az elıttem álló épületet. A kapunál egy ezüst csengıfogantyú lógott: nyilvánvalóan valamiféle szimbólum után mintázták, amelyet azonban nem ismertem. Meghúztam a csengıt, mire az egész kolostort kellemes dallam lengte be. A következı pillanatban már szerzetesek lépteit hallottam egy átjárón, majd kinyílt az ajtó. A másik kolostorban töltött egy év során megtanultam néhány szót a nyelvükön, de nem eleget, hogy lelki rettegésemrıl beszámoljak – hiába, a lélek dolgai sokkal bonyolultabbak, mint a test szükségletei. Vendégszeretetükben bízva szállást kértem, s elmondtam, hogy a lenti kolostorból jövök, és hamarosan a tolmácsom is megérkezik. Amikor a másik kolostort említettem, a legcsekélyebb érzelem sem tükrözıdött rajtuk, akár egy másik világról is beszélhettem volna nekik. Ez reménnyel töltött el. Azt reméltem, valami olyan bölcsesség birtokában vannak, amelyrıl odalent mit sem sejtenek. Nem hiába számítottam a vendégszeretetükre: rögtön behívtak, s amint a tolmács megérkezett, azonnal bementünk az

egyik szerzetes cellájába, és elıadtam a borzalmas történetet. Nekik is voltak varázsigéik: esténként az ágyam körül kántálták ıket egy számomra ismeretlen nyelven, de még csak nem is azon, amelyet a hegyen beszéltek, és amelybıl valamennyit már magam is értettem. De mintha csak megerısítették volna az omladozó bástyákat és távol tartották volna a patkányt, amíg aludtam egy keveset, igazából azonban már a végemet jártam, s az ehhez hasonló csillapítószerek már nem sokáig halogathatták a beteljesülést; közel volt a vég, a patkány bármelyik pillanatban beférkızhetett az elmémbe. Egész nap bővös ráolvasással próbáltak meggyógyítani; ezek a varázsjelek egytıl egyig erısebbek voltak az átkoknál, de csak a megfelelı átokkal szemben voltak hatásosak. Az az érzésem támadt, hogy a patkány gyızött. Az ember azt gondolná, hogy a gyızelemtıl tisztább és takarosabb lesz, szıre kisimul és csillogóbbá válik. De éppen ellenkezıleg történt. Bundája olyan volt, mintha lenyúzták volna, szája összefonnyadt, oldala behorpadt, farkán pedig még nyíltabb és undorítóbb lett a seb. A szemén kívül mindene elnyőtt és megpenészedett, a tekintete viszont elszántabb és áthatóbb volt, mint valaha. Nagyjából egy hónap telt el. Aztán egy nap a lámájuk értem küldött. Rettegve mentem el hozzá, mert úgy tőnt, ez az utolsó esélyem. De az összes szerzetes mosolygott rám, s közölték, hogy minden rendben lesz. Elvezettek minket, engem meg a tolmácsot egy sötét szobába, ahol egy vörösre lakkozott asztal mögött, sárga tógában ült a láma. Egy szót sem szólt, csak a szemei beszéltek, amikor beléptünk hozzá. Aztán elıadtam a problémámat. A tolmács akkor már jól ismerte történetem részleteit, így szinte azonnal fordította komor mondataimat. Amikor befejeztük, a láma egyetlen szót szólt. Nem akartam elhinni. Egyetlen szót szólt a tolmácshoz, majd az arcára kiülı üres tekintet egyértelmően tudatta velünk, hogy vége a beszélgetésnek. A tolmácsra néztem, de ı felállt, hogy menjünk.

Kétségbeesve távoztam, egyetlen szóval a tarsolyomban. – Mit mondott? – kérdeztem kielégíthetetlen kíváncsisággal. – Imádság – felelte a tolmács. Imádság? Miféle imádság? Azt hiszi, eddig nem imádkoztam? Olyan, mintha vadászat idején azt tanácsolná az üldözött rókának, hogy szaladjon. Egymás után kérdeztem a szerzeteseket, hogy mit akart jelenteni az az egyetlen szó? És mindegyik azt mondta, hogy nem tudja, és hogy feljebb kell mennem a hegyen. – Még egy kolostor? – kérdeztem. Mindnyájan igennel feleltek: egy kolostor a hegy tetején. Elindultam, bár már késı délután volt, s mászás közben hamarosan leszállt az este. De nem törıdtem vele – még mindig jobb volt, mint álmatlanul forgolódni az ágyban, miközben az alattomos patkány a gondolataimon keresztül egyre beljebb rágja magát az elmémbe. Egész éjjel másztam, a tolmácsot meg hagytam, hogy kövessen, amikor tud; végül a nap legmelegebb idıszakában értem oda a kapujukhoz és lepihentem. Innen már legalább nem küldhetnek feljebb. Egy idı után felkeltem és meghúztam a vas csengıfogantyút, mire egy kolomphoz hasonló harang szólalt meg, és egy barátságos arcú, mosolygó buddhista ajtót nyitott, én pedig betámolyogtam. Egy ideig meg sem szólaltam. Aztán csak annyit mondtam, hogy »Imádság! Imádság!«, azzal a kifejezéssel, amit a láma használt, aztán néhány szóval megpróbáltam elmesélni nekik a szorongásomat és az állandóan üldözı patkányt, de nem ismertem eléggé a nyelvüket; ennek ellenére megérthetett, mert bevitt és enni adott. Aztán egy hővös helyiségbe vitt, ahol volt egy ágy, majd adott egy kancsó vizet, és aludtam pár órát. Mire felébredtem, a tolmács is megérkezett, úgyhogy azonnal elı akartam adni szörnyő problémámat, de néhány szerzetes csitított, úgyhogy pihentem még egy keveset. Aztán amikor a hővös estén felébredtem, a jelek szerint már ismerték a történetemet –

gondolom, a tolmács elmondta nekik. Aztán bejött egy idısebb szerzetes és átadott egy vörös írással teli négyszögletes kis papírt és mosolyogva azt mondta: – Az imádság. Megragadtam és kimentem a szobából. De tibeti nyelven volt. Mit tegyek én ezzel?! Nem sokáig hagytak kétségek között. A szerzetes, aki beengedett az ajtón, egy kis kerékkel jött vissza és nekem adta. Aztán az imádságot becsúsztatta egy kapocsba a keréken és megmutatta, miképp kell forgatni. Nem szóban kellett imádkozni, csak a kereket kellett forgatni! Aztán elment és otthagyott az imádságommal, én pedig elkezdtem pörgetni. Ó, barátom, ez kellett nekem! Végül sikerült megtalálnom a megfelelı imádságot. Képzeljen el egy fázó, kimerült, teljesen átfagyott embert, amint egy hegyi útról egyik pillanatról a másikra egy meleg szoba közepére, egy kandalló elıtt álló puha karosszékbe kerül, s egy lépést sem kell tennie érte; vagy egy sivatagban eltévedt, víz nélkül maradt embert, amint hirtelen – el sem akarja hinni, de mégis – otthon találja magát, biztonságban; valahogy így tőnt el a patkány is. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy egész nap, késı éjszakáig forgattam a kereket. Hosszú idı után ez volt az elsı igazi pihenés számomra. Csak az volt a baj, hogy amint megpróbáltam elaludni és nem forgattam a kereket, a patkány visszajött. Nem mintha akkor ezzel sokat törıdtem volna: akkora megkönnyebbülés volt, hogy bármikor eltávolíthatom a közelembıl, hogy reggelig forgattam a kereket és nem foglalkoztam többé az alvással. Amint a reggeli napfény elárasztotta a szobámat, felkeltem és kinéztem az ablakon; a hegycsúcsok úgy meredeztek körülöttünk, mint termeszvárak a réten, én pedig egyfolytában pörgettem a kerekemet. Megszólalt a harang; nem tudtam, hogy reggelire vagy imádságra hív-e, de a szerzetesek

mozgolódni kezdtek, úgyhogy én is lementem és csatlakoztam hozzájuk az egyik széles folyosón. Üdvözöltek és megkérdezték, hogy jól aludtam-e, mire elmagyaráztam nekik, miért nem tudtam. Mikor megértették a problémámat, vidáman nevettek és azt mondták, nincs ezzel semmi gond; elküldtek a tolmácsért, s amikor odaért, elmagyarázták, hogy egy hegyi patak mentén több méteren keresztül kis vízikerekeket állítottak fel, amelyek éjjel-nappal imádságokat forgatnak, és azt mondták, hogy az egyiket a rendelkezésemre bocsátják. Ez volt a legnagyobb szívesség, amit életemben kaptam: azt jelentette, hogy nappal nyugodtan pihenhetek, éjjel alhatok – lényegében örökké távol tarthatja a patkányt. Néhányan lejöttek velem a patakhoz, és ezúttal rajtam volt a sor, hogy nevessek rajtuk. Parányi kerekeik roppant kezdetlegesek voltak a nálunk gyártottakhoz képest. Ami pedig nagyon nem tetszett bennük, hogy lassabban forogtak, mintha kézzel pörgettem volna ıket. Tudja, így nem sokat ért az egész. Idıt hagyott a patkánynak, hogy beférkızzön a gondolataim közé. Akkor azonban egy szót sem szóltam errıl: olyan segítıkészek voltak, hogy nem akartam megbántani ıket. Megmutatták a kereket, amit használhatok, én meg belecsúsztattam az imádságomat. S bár a patkány képe minden fordulat végén megjelent, a következı pörgés még idejekorán előzte, így nem zavarhatott az alvásban. A kristálytiszta levegı, a rendszeres alvás, az imádságom forgása és az elme tökéletesítéséért élı embereknek a társasága csodákat tett velem. Gyorsan erısödtem, arcom kezdett hasonlítani ahhoz, amit a barátaim is ismertek. S az egészségemmel együtt a lelkesedésem, régi szellemi képességeim, üzleti érzékem is kezdett visszatérni. Egy nap aztán odamentem az egyik szerzeteshez és azt mondtam neki: – Figyeljen ide! Ha akarja, ötven méterrel lejjebb viszem azokat az imádságkerekeket. Így tizenöt méterrel nagyobb

eséssel forgatná ıket a patak. Vagy hagyja, hogy száz méterrel lejjebb vigyem ıket, az további hat métert jelentene, összesen már több mint húszat. Ez megkétszerezné a víz erejét. Mi több, van egy másik patak, legalább olyan jó, elég közel, és száz ember egy nap alatt megáshatná az összekötı árkot közöttük; vagy legyen tíz nap, ahogy jólesik a munka. Ez megint megkétszerezné az erejét. Érti? Legalább annyit mutogattam, amennyit a tolmács elmondott. Olyan nyilvánvaló ötlet volt, hogy nem lehetett vitatni. Azt hiszi, véghez vitték? Még csak fontolóra sem vették. Meg sem fordult a fejükben. Ennek ellenére meghajlok a Kelet bölcsessége elıtt: megmentette az elmémet. De ha szervezésrıl van szó, azt Nyugaton kell keresni. Nagyon hamar vissza is tértem ide. Nem mintha hálátlan lettem volna, többet köszönhettem nekik, mint amit valaha is visszaadhatok, de a józan ész hiányát nem bírtam elviselni. Tudja, elıfordul, hogy az ember hosszú évek tapasztalatával és bölcsességével sem képes megtankolni az autóját, ha nincs ott a sofırje. Ezek az emberek is így vannak ezzel. Minden tılem telhetıt megtettem, hogy tanítsam ıket, de végül hagynom kellett, hadd menjenek a saját fejük után. Nem hálátlanság volt ez, nem mintha nem lettem volna boldog, de azok a nevetséges kis imádságkerekek nem fértek a fejembe. Annyi vízenergiájuk volt, amivel akár tízszer gyorsabban forgathatták volna a kerekeiket, s egy-két napi munkával azt is megnégyszerezhették volna. De meséltem errıl. A patkány pedig kezdte legyızni a kereket. Lassan, de biztosan. İk viszont tehetetlenül álltak. Szóval, még ha el is tudtam volna viselni az elavult módszereiket, akkor sem maradhattam volna ott, mert a patkány elıbb-utóbb elkap és beférkızik a gondolataim közé, mielıtt a lassan forgó kerék előzhette volna. Úgyhogy hazajöttem a dinamóimhoz. Fogtam az imádságkerekemet és otthagytam ıket. Megpróbáltam rávenni a szerzetest, akitıl a kereket kaptam, hogy jöjjön velem és

nézze meg, mire képesek a dinamóim. Kifizettem volna az útját. De ı nem akart jönni, úgyhogy örökre elváltunk: valamelyest sajnálkozott, legalábbis szeretném azt hinni, én viszont könnyek közt távoztam. Három nap alatt kiértem a hegyek közül, pár nappal késıbb pedig leértem a tengerpartra, miközben egész úton, éjjel-nappal forgattam a kerekemet. Csodálkozni fog, hogyan tudtam Bombaytıl Londonig aludni. Csak egy kis találékonyság kellett hozzá, ami az én szakmámban magától értetıdı: az imádságomat a luxuskabinom villanyventilátorára erısítettem. Látja ezeket a dinamókat. Az összes egyetlen kereket forgat. És percenként kilencezer fordulatot tesznek meg. Az imádságom azon a keréken van. A patkánynak nincs sok esélye. Nincs sok esélye, hogy két fordulat között beférkızzön a gondolataimba. Az imádságom lecsap rá, mielıtt kitérhetne elıle. Néha talán megpróbál beosonni. Ha túl sokat beszélek róla, mint például ma este, vagy visszaemlékezem az Indiában töltött idıkre, s minden gondolatom rá irányul, talán meg tud ragadni, mielıtt a kerék megtenne egy fordulatot, de igen fürgének kell lennie. Egy olyan éjszakán, mint ez is, amikor végig róla beszélek, s felidézem azokat a napokat a gyöngyszemre emlékeztetı Gangesznél vagy a szerzeteseknél a hegyekben, valószínő, hogy megpróbál beférkızni a gondolataim közé. De én esélyt sem adok neki.” – Smedgers! – kiáltott át a redınyön. – Ott van Mr. Smedgers? – A dinamóterem túlsó végérıl valaki visszakiáltott. – Fokozza a sebességet! – utasította Makins. A gépek zümmögése egyszerre hangos zúgássá erısödött, szinte elnyomta Makins szavait: – Menjen fel tizenkétezerig! – kiáltotta. Smedgers bólintott. – Egy fél órára! – folytatta Makins. – Igen, uram – kiáltott vissza Smedgers. – Az majd megállítja! – mondta a villanykirály.

Így rögzítette Jorkens a beszélgetést, szóról szóra, gyorsírással. Már évekkel ezelıtt nyomtatásba kerülhetett volna, de abban az idıben még felmerülhetett a kétség, vajon hiteles-e a történet.

F. MARION CRAWFORD

A visító koponya Gyakran hallom sikítani. Nem, nem vagyok ideges vagy képzelıdı típus, és sohasem hittem a szellemekben, hacsak ez nem az. De bármi legyen is az, majdnem annyira utál engem, mint én Luke Prattet. A helyedben nagyon vigyáznék azzal, hogy mikor és kinek mesélek leleményes gyilkosságokról szóló undorító történeteket, mert sosem lehet tudni, hogy az asztalnál ülık közül ki akar megszabadulni legkedvesebb hozzátartozójától. Mindig is magamat hibáztattam Mrs. Pratt haláláért, s azt hiszem, bizonyos mértékig felelıs is vagyok érte, pedig Isten látja lelkemet, soha nem kívántam mást neki, mint hosszú, boldog életet. Ha nem mondtam volna el azt a történetet, talán még mindig élne. Elképzelhetınek tartom, hogy azért visít rám az a valami. Rendes asszonyka volt, finom, lágy hangú, kiegyensúlyozott természető, mindig mindenben megfontolt. Emlékszem, csak egyszer hallottam sikítani, amikor azt hitte, hogy egy véletlenül elsült pisztoly – bár mindenki meg volt gyızıdve róla, hogy nem volt megtöltve – megölte a kisfiát. Ugyanolyan visítás volt, pontosan ugyanolyan, egyfajta emelkedı trillával a végén – érted, mire gondolok? Összetéveszthetetlen. Az igazat megvallva nem vettem észre, hogy az orvos és a felesége nem jön ki jól egymással. Idınként civakodtak, amíg itt voltam, s gyakran láttam, hogy az asszonyka kipirult arccal, ajkát harapdálva igyekszik megırizni a nyugalmát, miközben Luke a vita hevében a legbántóbb dolgokat vágja a fejéhez. Emlékszem, már az óvodában, majd késıbb az iskolában is

ilyen volt. Az unokatestvérem volt, tudod? Így kerültem ebbe a házba: miután meghalt, fiát, Charleyt pedig megölték DélAfrikában, nem maradt már rokona. Na igen, ez egy kis ingatlan, de éppen elég egy magamfajta öreg tengerésznek, aki vénségére kertészkedésre adja a fejét. Az ember mindig sokkal élénkebben emlékszik a tévedéseire, mint a bölcs döntéseire, nem igaz? Ezt magam is gyakran tapasztaltam. Egyik este Prattékkel vacsoráztam, amikor elmeséltem nekik a késıbb oly végzetessé vált történetet. Esıs, novemberi este volt, a tenger egész éjjel zúgott. Pszt! Ha nem beszélsz, te is hallhatod… Hallod a hullámokat? Vészjósló, nem igaz? Néha, az évnek ebben a szakában… Hahó! Már itt is van! Ne félj, ember! Nem esz meg! Elvégre ez csak egy hang! De örülök, hogy hallottad, mert mindig akadnak, akik azt hiszik, hogy csak a szél vagy a képzeletem, vagy valami más játszik velem. Azt hiszem, ma éjjel már nem fogod hallani, ugyanis csak egyszer szokott jönni. Igen… így igaz. Tegyél még fát a tőzre, meg egy kis anyagot abba a gyenge keverékbe, amit annyira szeretsz. Emlékszel az öreg Blauklotra, az ácsra azon a német hajón, amelyik felszedett minket, amikor a Clontarf elsüllyedt? Egyik éjjel süvítı szélviharba kerültünk, nyolcszáz kilométerre a legközelebbi parttól, s a hajó óramő pontossággal bukdácsolt fel-alá a hatalmas hullámokon, az öreg Blauklot pedig hangosan énekelte, hogy „Csak a ma éjjelt éljük túl, fijúk!”, miközben a vitorlakészítı mesterrel aludni ment. Gyakran gondolok arra az éjszakára, mióta biztonságban, a szárazföldön élek. Igen, ez az eset is egy ilyen éjszakán történt. Egy ideje már otthon vártam, hogy részt vegyek az Olympia elsı útján – emlékszel, a következı útján döntötte meg a rekordot. Ez alapján tudom azonosítani: kilencvenkettıben történt, november elején. Mocsok egy idı volt, Pratt is mogorva volt, a vacsora is

rosszul sikerült, az igazat megvallva nagyon rosszul, ráadásul kissé fáztunk, ami szintén nem javított a helyzeten. Az asszonykát nagyon elszomorította a silány étel, s ragaszkodott hozzá, hogy egy kis meleg sajtos pirítóssal kárpótoljon minket a nyers répáért és a félig fıtt ürühúsért. Prattnek minden bizonnyal nehéz napja volt. Talán elveszítette az egyik betegét. Akárhogy is, pocsék hangulata előzhetetlennek tőnt. – Látja, a nejem meg akar mérgezni – mondta. – Egy nap sikerülni is fog neki. – Láttam, hogy a felesége megbántódott, úgyhogy igyekeztem menteni a helyzetet és azt mondtam, Mrs. Pratt sokkal okosabb annál, hogy ilyen egyszerő módon próbáljon megszabadulni a férjétıl; aztán mesélni kezdtem nekik a japán trükkökrıl az üveggyapottal, a felvagdalt lószırrel és hasonlókkal. Pratt, orvos lévén, sokkal többet tudott ezekrıl a dolgokról, de a tudása még inkább vetélkedésre sarkallt, úgyhogy elmondtam egy történetet egy ír nırıl, aki három férjétıl szabadult meg, mielıtt a negyedik gyanakodni kezdett volna. Még sosem hallottad ezt a mesét? A negyedik férjnek sikerült ébren maradnia és elkapta, úgyhogy az asszonyt végül felakasztották. Hogy hogyan csinálta? Elaltatta ıket, majd egy szarvból készített tölcséren keresztül olvasztott ólmot öntött a fülükbe. Nem, nem… Csak a szél fütyül. Ismét délnek fordul. Meg tudom mondani a hangjából. Mindemellett, ritkán jön többször egy este, még az év ezen szakaszában sem, amikor az eset történt. Igen, novemberben volt. Szegény Mrs. Pratt hirtelen meghalt itthon, az ágyában, nem sokkal azután, hogy ott vacsoráztam. Pontosan meg tudnám mondani a napját, mert New Yorkban kaptam a hírt az Olympia elsı útja után érkezı gızösrıl. Te ugyanabban az évben jöttél a Leofrikkal, ugye? Igen, emlékszem. Micsoda begyepesedett, vén salabakterek lettünk! Közel ötven éve már, hogy hajóstisztjelöltek voltunk a Clontarfon. El lehet valaha is felejteni az öreg Blauklotot?

„Csak a ma éjjelt éljük túl, fijúk!” Ha-ha! Tegyél egy kicsit többet abba a rengeteg vízbe! Ezt a régi Hulstkampot még a pincében találtam, amikor enyém lett a ház. Huszonöt éve hoztam Luke-nak Amszterdamból. Egy kortyot sem ivott belıle. Talán már bánja, szegény feje. Hol is hagytam abba? Ja igen, mondtam, hogy Mrs. Pratt hirtelen meghalt. Azt kell gondolnom, hogy Luke bizonyára magányosnak érezte magát itt utána. Idınként meglátogattam, de mindig kimerültnek és idegesnek tőnt, s egyre csak panaszkodott, hogy túl nagy már a praxisa, bár asszisztenst semmi pénzért nem fogadott volna. Teltek-múltak az évek, a fiát megölték Dél-Afrikában, s onnantól fogva egyre furcsább lett. Volt benne valami, ami megkülönböztette a többi embertıl. Azt hiszem, mindvégig képes volt a munkájára összpontosítani, s egyetlen esetben sem adódott panasz rá valami bármiféle súlyos tévedés vagy hasonlók miatt, de valami mégsem stimmelt… Fiatalkorában vörös hajú és sápadt volt; középkorára azonban megıszült, fia halála után pedig egyre soványabb lett. A feje mint egy pergamenbe szorosan becsomagolt koponya, a tekintete pedig olyan merev és ragyogó, hogy az ember csak nehezen állta. Volt egy öreg kutyája, melyet a felesége nagyon szeretett, és mindenhova követte az asszonyt. Buldog volt, a legszelídebb fenevad, amit valaha láttam, bár amikor fenyegetıen vicsorgott és elıvillantak a fogai, az elég ijesztı lehetett egy idegen számára. Pratt és Bumble – a kutya – esténként néha hosszasan ücsörögtek és bámulták egymást, a régi idıkre gondolva, amikor Luke felesége még abban a székben ült, ahol most te. Mindig is az volt a helye, a férjéé meg az, ahol én ülök. Bumble a zsámolyon szokott felmászni az asszony székére – akkorra már öreg és kövér volt, nem tudott egybıl felugrani, és a fogai is kezdtek mozogni. Mereven nézte Luke-ot, és ı is mereven nézte a kutyát, miközben arca egyre inkább egy

koponyára hasonlított, két kis széndarabbal a szeme helyén. Aztán körülbelül öt perc múlva, de lehet, hogy kevesebb, az öreg Bumble egész testében remegni kezdett, majd hirtelen borzalmasat üvöltött, mintha meglıtték volna, lebukfencezett a karosszékbıl, elinalt és bebújt a kredenc alá, és ott feküdt, furcsa hangokat hallatva. Tudod, ahogy Pratt az utolsó hónapokban kinézett, nem is csodálom a dolgot. Nem vagyok ideges vagy képzelıdı típus, de… annyira hasonlított a feje egy pergamenbe tekert koponyára! Aztán egy karácsony elıtti napon, amikor a hajóm a kikötıben vesztegelt, és kaptam három hét szabadságot, megint eljöttem, de a jó öreg Bumble nem volt sehol. – Csak nem halt meg? – kérdeztem félig viccelıdve. – De igen – felelte Pratt, s már akkor is éreztem valami furcsa színt a hangjában, mielıtt rövid szünet után folytatta volna: – Én öltem meg – mondta szenvtelenül. – Nem bírtam tovább elviselni. Megkérdeztem tıle, mit nem bírt elviselni, noha pontosan tudtam. – Ahogy ül az asszony székén és bámul, azután üvölt – felelte Luke kissé megborzongva. – Cseppet sem szenvedett, szegény öreg Bumble – tette hozzá sietve, mintha azt hittem volna, hogy megkínozta. – Dionint tettem a vizébe, hogy mélyen aludjon, aztán kloroformot adtam neki, hogy akkor se érezze, hogy megfojtják, ha esetleg álmodik. Azóta csendesebb. Kíváncsi voltam, mire gondol, mert a szavak mintha csak kicsúsztak volna a száján. De azóta rájöttem. Úgy értette, hogy a kutya halála óta nem hallotta olyan gyakran a hangot. Eleinte talán azt hihette, hogy az öreg Bumble vonít a Holdra az udvaron, de ez nem az a fajta zaj, ugye? Mindamellett én tudom, mi az, ha Luke nem is tudta. Végtére is ez csak egy

hang, az pedig még senkinek sem ártott. Csakhogy ı sokkal nagyobb képzelıerıvel bírt. Kétségtelenül van valami ebben a helyben, amit nem értek, de ha én nem értek valamit, azt „jelenség”-nek hívom és nem veszem biztosra, hogy meg fog ölni, nem úgy, mint ı. Nem vitás, hogy nem értek mindent, nyilván te sem, és senki sem, aki járt már a tengeren. Rengeteget beszélgettünk már például a szökıárról, de nem tudtuk, mi okozza. Manapság már tenger alatti földrengésnek nevezik és százféle elméletet gyártottak a keletkezésére. Én találkoztam egyszer szökıárral: az asztalomon álló tintatartó felrepült a kabinom tetejéig. Lecky kapitánnyal is ugyanez történt – gondolom, olvastad a Hullámok hátán címő könyvét. Remek! Ha a szárazföldön történne hasonló dolog, például ebben a szobában, az idegesebb alkatúak azonnal szellemekrıl meg eksztázisos lebegésrıl és még százféle dologról kezdenének beszélni, ahelyett hogy egyszerően egy eddig megmagyarázhatatlan jelenségnek nyilvánítanák a dolgot. Tudod, errıl a hangról is ez a véleményem. Kérdés, hogy van-e valami, ami bizonyítaná, hogy Luke ölte meg a feleségét? Rajtad kívül senki elıtt sem vetném fel a kérdést. Végtére is semmi egyéb nem utal erre, mint hogy szegény asszonyka éppen pár nappal azután halt meg oly hirtelen, hogy a vacsoránál elmondtam azt a történetet. Nem ı volt az egyetlen nı, aki így távozott az élık sorából. Luke áthívta a szomszéd parókia orvosát, s mindketten egyetértettek abban, hogy szívprobléma okozhatta a halálát. Miért is ne? Gyakran elıfordul. Persze ott volt a bádogüst. Senkinek sem szóltam róla, de akkor ejtett gondolkodóba, amikor megtaláltam a hálószoba szekrényében. Új volt… Egy ónozott kis bádogüst, legfeljebb egyszer-kétszer érhette a tőz, de némi ólom volt az aljára ragadva. Ez azonban még semmit sem bizonyít. A vidéki orvosok általában ezermesterek és mindent maguk csinálnak – Luke-nak is tucatnyi oka lehetett, hogy ólmot olvasszon egy kis

üstben. Például imádott horgászni, s lehet, hogy a zsinórra kellett nehezék, vagy talán az elıszobában levı falióra karjába tette súlynak, vagy valami hasonló. Akárhogy is, amikor megtaláltam, furcsa érzés fogott el, mert annyira emlékeztetett a történetemre. Érted? Kellemetlenül érintett, ezért eldobtam – a tenger fenekén van, s ha egyáltalán partra sodorja a víz, a rozsdától úgysem lehet majd felismerni. Tudod, Luke bizonyára még évekkel ezelıtt vette a faluban – egy ember ugyanis azóta is efféléket árul. Gondolom, fızéshez használják. Akárhogy is, semmi szükségét nem éreztem, hogy egy kíváncsi cseléd ilyesmit találjon a házban, ólommal az alján, s furdalja az oldalát, hogy mi lehet az, esetleg még beszéljen is róla annak a cselédlánynak, aki hallotta a történetemet azon az estén – az a lány ugyanis a falusi ólomöntı fiához ment feleségül, s talán mindenre emlékszik. Megértesz, ugye? Most, hogy Luke Pratt halott, s becsületes emberként fekszik a felesége mellett, nem szeretnék olyan botrányt kavarni, amely esetleg bemocskolná a hírét. Mindketten elmentek, és a fiuk is. Éppen elég volt az is, ahogy Luke meghalt. Hogy hogyan? Egy reggel holtan találták a tengerparton. A halottkém fojtogatás nyomaira bukkant, de az áldozatot nem rabolták ki. A hivatalos megállapítás szerint „ismeretlen ember keze vagy állat foga által érte a halál”, az esküdtszék fele ugyanis elképzelhetınek tartotta, hogy egy hatalmas kutya vetette rá magát és harapta át a légcsövét, noha a bıre sértetlen volt. Senki sem tudta, mikor ment el hazulról, sem azt, merre járhatott. A dagály szintje felett, hanyatt feküdt a parton, a keze alatt pedig a felesége karton kalapdoboza hevert kinyitva. A teteje leesett, s úgy tőnt, egy koponyát vihetett haza benne – az orvosok szívesen győjtenek ilyesmit. Kigurult a dobozból és az áldozat feje mellett állt meg. Feltőnıen szép koponya volt, meglehetısen kicsi, gyönyörő formájú és vakítóan fehér,

tökéletes fogazattal. Jobban mondva, tökéletes felsı fogsorral, az állkapcsa ugyanis hiányzott, amikor elıször megláttam. Igen, amikor ide költöztem, itt volt. Tudod, nagyon fehér volt, mintha kifényezték volna, hogy vitrinbe tegyék. Az emberek nem tudták, honnan való és mihez kezdjenek vele, így betették a legjobb hálószoba szekrényébe. Persze azonnal megmutatták, amikor idejöttem. A partra is levittek, hogy megmutassák a helyet, ahol Luke-ot találták, s az öreg halász elmesélte, hogyan feküdt a holttest és mellette a koponya. Egyet azonban nem tudott megmagyarázni: miért a lejtın felfelé, a holttest fejéhez gurult, miért nem lefelé, a lábához. Akkor nem tőnt furcsának a dolog, de azóta számtalanszor gondoltam rá, ott ugyanis elég meredek a part. Holnap elviszlek és megmutatom, ha van kedved hozzá… Utána hordtam oda egy kis kıhalmot. Amikor a földre zuhant – vagy dobták –, a kalapdoboz leesett és kinyílt, a koponyának pedig lefelé kellett volna kigurulnia belıle. De nem ez történt. A fej mellett volt, majdnem hozzáért, arccal az arca felé. Mint mondtam, amikor a halász mesélte, nem tőnt furcsának, de azóta állandóan eszembe jut, újra és újra, s ha becsukom a szemem, már magam elıtt látom, s egyfolytában azt kérdezem magamtól, miért nem lefelé gurult az az átkozott koponya, és miért éppen Luke fejénél állt meg, miért nem mondjuk egy méterrel odébb. Nyilván érdekel, milyen következtetésre jutottam, nem? Nos, semmi olyasmire, ami megmagyarázhatná a felfelé gurulást. Egy idı után viszont valami más ötlött az eszembe, s azonnal kényelmetlen érzéssel töltött el. Ó, nem gondolok semmi természetfelettire! Lehet, hogy léteznek szellemek, lehet, hogy nem. De még ha léteznek, akkor sem kötelességem azt hinni, hogy árthatnak az élıknek azon kívül, hogy rájuk ijesztenek, s ami engem illet, én inkább egy szellemmel néznék szembe, mint a csatornára ereszkedı köddel, amikor nagy a forgalom. Nem! Csak egy bolond ötlet

zavart meg, ez minden, nem is tudnám megmondani, honnan támadt, s hogyan érett bizonyossággá. Egy este pipázás közben, egy unalmas könyvet olvasgatva épp Luke-on és szegény feleségén töprengtem, amikor eszembe jutott, hogy a koponya talán az asszonyé, s onnantól fogva nem tudtam szabadulni a gondolattól. Bizonyára badarságnak tartod. Úgy gondolod, hogy Mrs. Prattet jó keresztény módjára eltemették, és háborítatlanul fekszik a templomkertben, s hogy kész ırültség azt gondolni, hogy a férje megırizte a koponyáját és a halószobájában tartotta, az asszony régi kalapdobozában. Akárhogy is, minden józan megfontolás ellenére meg vagyok gyızıdve róla, hogy így történt. Az orvosok mindenféle furcsaságot tesznek, amibe a magunkfajta beleborzong, s amelyek valószínőtlennek, logikátlannak és érzéketlennek tőnnek számunkra. Szóval nem érted? Ha tényleg az ı koponyája, a férje bizonyára azért tartotta magánál, mert valóban ı ölte meg, méghozzá úgy, ahogy az a feleség tette a férjeivel a történetemben, s attól tartott, hogy egyszer valami nyomozás leleplezheti. Tudod, ez is hozzátartozott a mese végéhez, s azt hiszem, tényleg megtörtént úgy ötven-hatvan évvel ezelıtt. Kiásták a három koponyát, s mindegyikben egy kis ólomgolyó csörgött. Ez alapján akasztották fel a nıt. Luke erre is emlékezett, biztos vagyok benne. Amit ezután tett, abba nem szeretnék belegondolni: sosem szerettem a rémisztı dolgokat, s gondolom, te sem rajongsz értük, ugye? Nem! De ha mégis, elképzelheted, hogyan válik teljessé a történet… Hátborzongató lehetett, mi? Bárcsak ne látnám magam elıtt olyan élénken, mi történhetett. A temetés elıtti éjszakán tehette, biztos vagyok benne, amikor már lezárták a koporsót, és a cseléd aludt. Bármibe lefogadnám, hogy miután levágta, tett valamit a helyére a lepel alá, hogy ne tőnjön fel a hiánya. Mit gondolsz, mit rakhatott oda? Nem csodálom, hogy megrökönyödsz rajtam! Elıször azt

mondom, hogy nem szeretnék belegondolni, meg hogy sosem szerettem a rémisztı dolgokat, aztán elmesélem az egészet, mintha ott lettem volna. Szinte biztos vagyok benne, hogy az asszony varrótáskáját tette a lepel alá. Jól emlékszem arra a táskára, mert minden este ott volt nála: barna plüssbıl készült, s ha teletömték, nagyjából akkora volt, mint… ugye érted. Igen, már megint itt vagyok! Talán kinevetsz, de nem te laksz itt egyedül, ahol az mindez megtörtént, s nem te mesélted el a történetet Luke-nak az olvasztott ólomról. Én mondom neked, nem vagyok ideges, de néha kezdem megérteni, mások mitıl azok. Ha egyedül vagyok, állandóan ezen töprengek, ezzel álmodok, s amikor az a koponya felvisít… Hát, ıszintén szólva, én sem szeretem jobban a hangját, mint te. Nem kellene idegeskednem. Utaztam már szellemjárta hajón. Egy tiszt elkapta a nyugati parti lázat, s tíz nappal az indulás után már a legénység kétharmada halott volt, de én életben maradtam. Jó pár ocsmány látványban volt már részem, csakúgy, mint neked vagy bármelyikünknek. De ilyen mély nyomot még egyik sem hagyott bennem, mint ez. Tudod, próbáltam megszabadulni tıle, de ez nem olyan egyszerő. Ott akar lenni a helyén, Mrs. Pratt kalapdobozában, a legjobb hálószoba szekrényében. Sehol máshol nem boldog. Hogy honnan tudom? Hát kipróbáltam. Csak nem gondolod, hogy nem próbáltam ki? Amíg ott lehet, csak alkalmanként visít, általában az év ezen szakaszában, de ha kiviszem a házból, egész éjjel nem hagyja abba, s egyetlen cseléd sem bírja huszonnégy óránál tovább. Így van ez. Sokszor maradtam már egyedül a házban, s egyszer én is arra kényszerültem, hogy két hétre elutazzak. A faluból már senki sem lenne hajlandó akár egyetlen éjszakát is itt tölteni, ami pedig az eladást vagy a bérbeadást illeti, szóba sem jöhet. Az idısebb hölgyek azt mondják, ha itt maradok, nemsokára nekem is végem lesz. De én attól nem félek. Te is csak nevetsz az ötleten, hogy ilyesmit bárki komolyan vehet. Igazad van. Teljes képtelenség,

egyetértek veled. De te is megijedtél és úgy fordultál hátra, mintha egy szellemre számítottál volna a hátad mögött, bár megmondtam, hogy végtére is ez csak egy hang. Lehet, hogy tévedek a koponyával kapcsolatban – szeretném hinni, de nem megy. Talán csak egy szép mintapéldány, amit Luke még valamikor régen kapott, s csupán egy kis kavics vagy megkeményedett agyagdarab csörög benne, ha megrázzuk. A sokáig a föld alatt heverı koponyában bármi lehet, ami zörög, nem igaz? Nem, még sosem próbáltam meg kiszedni, bármi legyen is az. Hát nem érted, attól tartok, hogy ólom! Ha az, akkor sem akarok tudni róla, nem szeretnék megbizonyosodni felıle. Ha tényleg ólom, legalább annyi részem van a halálában, mintha én magam öltem volna meg. Úgy gondolom, ezt bárki beláthatja. Amíg nem vagyok biztos a dologban, azzal nyugtathatom magam, hogy ez az egész nevetséges badarság, hogy Mrs. Pratt természetes körülmények között vesztette életét, az a gyönyörő koponya pedig Luke londoni egyetemi éveibıl származik. Ha beigazolódna az elképzelésem, el kellene hagynom a házat – majdnem biztos, hogy el is hagyom. Arról már le kellett mondanom, hogy a legjobb hálószobában aludjak, a szekrény mellett. Azt kérded, miért nem dobom a tóba… De kérlek, ne nevezd „nyavalyás mumus”-nak… Nem szereti, ha neveket adnak neki. Na tessék! Szentséges Isten, micsoda sikoly! Ugye megmondtam! Egészen elsápadtál, barátom. Töltsd meg a pipád, ülj közelebb a tőzhöz és igyál még egy kicsit! A jó öreg Hulstkamp még senkinek sem ártott. Láttam egyszer Jáván egy hollandot, aki egyetlen reggel fél kancsóval ivott meg belıle, és a haja szála sem görbült. Én nem iszom sokat, mert nem használ a reumámnak, de te nem vagy beteg, úgyhogy nem fog megártani. Ráadásul nagyon nedves az éjszaka. Megint süvít a szél, s hamarosan délnyugatira fordul – hallod, hogy zörgeti az ablakokat? Amint a zúgásból hallom, a dagály is megfordult.

Nem hallottuk volna újra, ha nem adsz neki nevet. Biztos vagyok benne, hogy nem. Na persze, a te dolgod, ha csak véletlen egybeesésnek tartod, de jobb szeretném, ha többé nem adnál neki neveket, ha nem bánod. Lehet, hogy a szerencsétlen asszonyka hallja és talán megbántódik, tudod? Szellem?! Dehogy! Egy szellemet nem vehetsz a kezedbe és nézheted meg napfénynél, és nem csörög, ha megrázod. Ez mindent hall és ért, efelıl semmi kétségem. Amikor beköltöztem, próbáltam a legjobb hálószobában aludni, mert az volt a legkényelmesebb, de le kellett mondanom róla. Ez az ı szobájuk volt, abban a nagy ágyban halt meg az asszony, a fejénél pedig baloldalt, a falba beépítve ott a szekrény. Ott szeret lenni, a kalapdobozában. Csupán két hétig használtam azt a szobát, aztán leköltöztem a földszintre, a rendelı melletti kis szobába, ahol Luke aludt, ha valamelyik betege esetleg éjjel is hívatná. A szárazföldön mindig is jól aludtam. Nyolc óra a megszokott idım: ha egyedül vagyok, tizenegytıl hétig, ha egy barátommal, akkor éjféltıl nyolcig. De abban a szobában hajnali három után nem bírtam aludni – pontosabban negyed négy után. Megnéztem a régi zsebórámon – még mindig pontos –, mindig pontban három óra tizenhétkor ébredtem. Nem csodálkoznék, ha éppen akkor halt volna meg. Nem, nem az volt, amit hallottál. Ha az lett volna, két éjszakát sem bírok ki. Csak néhány másodpercig mozgás, nyögés és mély lélegzés hallatszott a szekrénybıl, normális körülmények között fel sem ébresztett volna, biztos vagyok benne. Gondolom, te is úgy vagy ezzel, mint én vagy bárki, aki utazott már tengeren: a természetes zajok, a heves széllökésektıl nyikorgó árbocok és az oldalra dılı hajó recsegı eresztékei cseppet sem zavarnak. De ha egy ide-oda guruló ceruza zörögni kezd a kabinod asztalfiókjában, azonnal felébredsz. A szekrénybıl kiszőrıdı zaj sem volt hangosabb, de rögtön felvert.

Azt mondtam, olyan volt, mint egy „mozgás”. Tudom, mire gondolsz, de nagyon nehéz úgy elmagyarázni, hogy ne tőnjön értelmetlennek. Természetesen az ember nem „hall” valakit „mozogni”, a legtöbb esetben legfeljebb a szétnyíló ajkak között áramló gyors lélegzetet, illetve a hirtelen, bár épphogy megmozduló ruha alig hallható suhogását érzékeli. Ez is olyan volt. Tudod, ha valaki egy hajó kormányánál áll, akár két-három másodperccel is elıre érzi, mit fog a hajó tenni. A lovasok is valami hasonlóról beszélnek, bár az kevésbé tőnik furcsának, hiszen a ló élılény, a hajókat viszont legfeljebb a költık vagy a szárazföldi emberek tartják annak. Én azonban valahogy mindig úgy éreztem, hogy a hajók nem csak teher szállítására alkalmas gızgépek vagy vitorlák által hajtott szerkezetek, hanem érzékeny, a természet és az ember közötti érintkezést lehetıvé tevı eszközök. Benyomásaikat közvetlenül a széltıl és a tengertıl, a hullámoktól és az áramlatoktól szerzik, s továbbítják az ember felé, ahogy a drótnélküli távíró is üzenet formájában átadja a levegıbıl érkezı, szabályszerő idıközönként megszakított elektromos jeleket. Érted, mire akarok kilyukadni. Éreztem, hogy valami megmozdul a szekrényben, s olyan meggyızı volt az érzés, hogy még hallottam is, pedig talán semmit sem lehetett hallani, de a hang a fejemben egyszerre felébresztett. A másik zajt azonban tisztán hallottam. Olyan tompa volt, mintha egy dobozból jött volna, s olyan messzirıl, mint egy távolsági telefonhívás, mégis tudtam, hogy a szekrénybıl származik, az ágy feje mellıl. Nem állt égnek a hajam, és nem hőlt meg a vér az ereimben. Egyszerően bosszantott, hogy felver valami, aminek nem kellene zajt keltenie, ugyanúgy, ahogy egy ceruzának sem kellene zörögnie egy kabin asztalfiókjában. Nem tudtam mire vélni a dolgot, azt gondoltam, talán a szél bejut a szekrény hátoldalán, és az adja ezt a furcsa, alig hallható süvítést. Felkapcsoltam a villanyt és megnéztem az

órámat: tizenhét perccel múlt három. Aztán megfordultam és a jobb fülemre feküdve aludtam tovább. Az a jobbik fülem – a másikra elég süket vagyok, mert fiatalkoromban egyszer az elıderékvitorla rúdjáról ugráltam a tengerbe és megütötte a víz. Így telt az elsı éjszaka, s utána még számtalanszor megtörtént az ébresztés, mindig ugyanabban az idıpontban, bár nem rendszeresen – talán néha a jó fülemen aludtam, néha meg nem. Alaposan megvizsgáltam a szekrényt, de sehol sem fújhatott be a szél, s a molyok távoltartására szolgáló ajtók is tökéletesen zártak. Azt hiszem, Mrs. Pratt a téli ruháit tarthatta benne, mert még mindig kámfor- és terpentinszaga volt. Nagyjából két hét után elegem lett a zajokból. Addig azt mondtam magamnak, ostobaság lenne foglalkozni vele és kivinni a koponyát a szobából. Nappal mindig másnak látszanak a dolgok, nem igaz? A hangok – azt hiszem, hívhatjuk így – azonban egyre hangosabbak lettek, s egyik éjjel már a süket fülembe is behatoltak. Csak akkor fogtam fel, amikor teljesen felébredtem, s a jobb fülem mélyen a párnába fúródott: így egy ködkürt sem zavarhatott volna meg. Mégis meghallottam, úgyhogy kijöttem a béketőrésbıl – vagy talán megrémültem, a kettı néha elég közel áll egymáshoz –, felkapcsoltam a villanyt, felkeltem, kinyitottam a szekrényt, fogtam a kalapdobozt és olyan messzire hajítottam az ablakon, amennyire csak tudtam. Akkor viszont tényleg égnek állt a hajam! Úgy visított a levegıben, mint egy 305 milliméteres lövedék. Az út túloldalára esett. Nagyon sötét volt az éjszaka, úgyhogy nem láttam, de tudtam, hogy ott ért földet. Az ablak éppen a bejárati ajtó fölött van, onnan körülbelül tizenöt méter a kerítés, és tíz méter széles az út. A túloldalon a plébánia földjét határoló élısövény húzódik. Aznap éjjel már nem sokat aludtam. Alig félórán belül visítást hallottam odakintrıl – olyasmit, mint ma is, de rosszabbat –, mondhatnám, kétségbeesettebbet; s bár lehet,

hogy csak a képzeletem őzött tréfát velem, meg mertem volna esküdni, hogy minden sikítás egyre közelebbrıl hallatszott. Pipára gyújtottam és egy ideig fel-alá járkáltam a szobában, aztán fogtam egy könyvet és leültem olvasni, de ha agyonvernek sem tudnám megmondani, mi volt a címe, még azt sem, hogy mirıl szólt, az idınként felhangzó visítástól ugyanis egy halott is megfordult volna a sírjában. Valamivel pirkadat elıtt aztán kopogtak az ajtón. Biztos nem tévedtem, ezért kinéztem az ablakon, mert úgy gondoltam, valaki azt hiszi, beköltözött az új orvos Luke helyére. A borzalmas zajok után óriási megkönnyebbülés volt végre emberi kopogást hallani. Az elıtetı miatt fentrıl nem látni az ajtót. Újból kopogtattak, mire lekiabáltam, hogy ki az, de senki sem válaszolt, csak ismét kopogott. Ismét leszóltam és közöltem, hogy az orvos már nem lakik itt. Megint nem érkezett felelet, mire eszembe jutott, hogy talán valami süket vénember lehet, úgyhogy fogtam a gyertyát és lementem ajtót nyitni. Szavamra mondom, a koponya meg sem fordult a fejemben, s már a hangokat is majdnem elfelejtettem. Meg voltam gyızıdve róla, hogy valaki egy üzenettel vár majd a lépcsın. A gyertyát az elıszoba asztalkájára tettem, nehogy a szél elfújja, ha kinyitom az ajtót. Miközben félrehúztam a régimódi reteszt, megismétlıdött a kopogás. Nem volt hangos, de onnan közelrıl furcsán üregesnek tőnt, emlékszem, de bizonyosan azt gondoltam, hogy áll valaki az ajtó mögött és be akar jönni. De nem. Senki sem volt ott, de ahogy kinyitottam az ajtót – kissé félreállva, hogy azonnal láthassam, ki az –, valami begurult a résen és megállt a lábam elıtt. Amint megéreztem, hátrahıköltem, mert rögtön tudtam, mi az, mielıtt még lenéztem volna. Nem tudnám megmondani, honnan volt a bizonyosság bennem, ráadásul teljesen értelmetlennek tőnt a gondolat, hiszen áthajítottam az út túloldalára. Odafent szélesre kitárható erkélyajtó van, ami nem

akadályozhatott a dobásban, s így elég lendületesre sikerült. Ráadásul amikor kora reggel kimentem, a kalapdobozt a sőrő sövény túloldalán találtam. Azt hihetnéd, hogy a dobás pillanatában kinyílt és a koponya még a ház elıtt kiesett, de egy üres kartondobozt lehetetlen olyan messze hajítani: olyan, mintha egy papírgalacsint vagy egy kifújt tojáshéjat akarnál huszonöt méterre eldobni. Visszatérve az éjszakára: becsuktam az ajtót és rátoltam a reteszt, majd óvatosan felvettem a koponyát és a gyertya mellé tettem az asztalra. Gépiesen cselekedtem, mint amikor az ember vészhelyzetben ösztönösen, gondolkodás nélkül a megfelelı dolgot teszi – hacsak nem az ellenkezıjét. Különösnek tőnhet, de az volt az elsı gondolatom, hogy jön valaki és ott talál a küszöbön a lábam elıtt kissé féloldalt fekvı, egyik szemüregét már-már vádlón felém fordító koponyával. A gyertya villódzó fényében a szemüreg fel-alá mozgó árnyéka olyan hatást keltett, mintha pislogna rám. Aztán a láng váratlanul kialudt, bár az ajtó tökéletesen zárt, és semmiféle légáramlat sem zavarhatta meg. Legalább fél tucat gyufát kellett elhasználnom, mire ismét meggyulladt. Hirtelen leültem, anélkül hogy tudtam volna az okát. Lehet, hogy nagyon megrémültem, de talán elismered, hogy ebben a helyzetben ez nem olyan nagy szégyen. A koponya hazajött és fel akart menni az emeletre, a szekrényébe. Mozdulatlanul ültem és néztem egy darabig, de aztán nagyon fázni kezdtem, úgyhogy fogtam és felvittem a helyére – emlékszem, még beszéltem is hozzá: megígértem neki, hogy reggel visszakapja a kalapdobozát. Arra vagy kíváncsi, hogy a szobában maradtam-e pirkadatig? Igen, de égve hagytam a lámpát, s valószínőleg az ijedtség miatt ébren maradtam, pipáztam és olvastam. Hétköznapi, tagadhatatlan félelem tört rám, de gyávaságnak azért nem nevezném – a kettı nem ugyanaz. Nem tudtam volna

a sötétben egyedül maradni azzal a valamivel a szekrényben… Nem hiszem, hogy az átlagosnál félénkebb lennék, de halálra rémültem volna. Gondold csak végig, egyedül átjött az úton, fel a lépcsın, és kopogott, hogy engedjem be. Amikor beköszöntött a hajnal, vettem a csizmámat és kimentem megkeresni a kalapdobozt. Jó nagy utat kellett gyalogolnom, mire bejutottam a plébánia területére, s a kapum közelében, a sövény túloldalán megtaláltam. A madzagja fennakadt az ágakon, a teteje pedig alatta hevert a földön. Ez azt is bizonyítja, hogy csak ott nyílt ki, tehát ami benne volt, az is csak az út túloldalán eshetett ki belıle. Hát ennyi az egész. Felvittem a dobozt a hálószobába, beletettem a koponyát, visszaraktam a szekrénybe és rázártam az ajtót. Amikor a cseléd reggel behozta a reggelimet, közölte, hogy sajnálja, de neki el kell mennie, és azt sem bánja, ha elveszíti a havi bérét. Ránéztem, s arca mintha zöldes, sárgás és fehéres színekben játszott volna. Úgy tettem, mintha meglepıdnék, és megkérdeztem, mi baja, de semmi haszna nem volt: nekem támadt és rám förmedt, hogy komolyan egy kísértetházban akarok-e lakni, és hogy meddig akarok még élni. Bár észrevette, hogy néha kissé nagyothallok, képtelenségnek tartotta, hogy ilyen visítások közepette nyugodtan tudtam aludni – ha viszont igen, akkor miért járkáltam a házban és nyitottam ki az ajtót három és négy között. Nem tudtam mit mondani, hiszen meghallott, úgyhogy elment, én pedig magamra maradtam. Délelıtt lementem a faluba, s találtam is egy nıt, aki hajlandó volt elvégezni azt a kevés házimunkát, ami itt adódik, és megfızni a vacsorámat, feltéve hogy minden éjjel hazamehet. Ami engem illet, aznap leköltöztem a földszintre és azóta sem próbáltam abban a hálószobában aludni. Nem sokkal késıbb szereztem két középkorú skót cselédet Londonból, s hosszú ideig minden csendes volt. Érkezésükkor azzal fogadtam ıket, hogy mivel a ház elég védtelen helyen van, s ısszel és télen sokszor fújja a

szél, a babonás, szellemektıl rettegı falubeliek körében rossz híre van. A szigorú arcú, vörös hajú testvérpár szinte megvetıen nevetett az ijedıs cornwalliakon, s elmondták, hogy korábban két „szellemjárta” házban is szolgáltak Angliában, de még a „szürke fiút” sem látták, pedig az igazán nem számít ritkaságnak Forfarshire-ben. Jó pár hónapig velem maradtak, s azalatt csend és nyugalom honolt a házban. Azonban még abban az évben elmentek, bár az egyikük – a szakács – megint itt lakik a faluban: hozzáment a sírásóhoz, aki a kertemet is gondozza. Hát így van ez. Ez egy kis falu, nincs sok dolga, viszont elég sokat tud a virágokról, hogy segítsen néha, fıleg a nehezebb munkáknál, mert bár nincs ellenemre a testmozgás, az ízületeim kezdenek megmerevedni. Csendes, megfontolt fajta, aki a saját dolgával foglalkozik. Amikor idejöttem, özvegy volt – Trehearnnek hívják, James Trehearnnek. A skót nıvérek nem ismerték be, hogy bármi gondjuk lenne a házzal, de amint beköszöntött a november, szóltak, hogy el kell menniük, mert a szomszéd parókia kápolnája nagyon messze van, a mi templomunkba pedig nem járhatnak. A fiatalabb azonban tavasszal visszajött, s amint eljött a házasságok bejelentésének az ideje, a plébánosunk összeadta Trehearnnel, s a jelek szerint azóta nem okoz gondot neki, hogy az ı prédikációit hallgassa. Persze nekem semmi bajom ezzel, ha neki sincs! Egy kis kunyhóban laknak a templomkert végében. Gondolom, érdekel, mi köze mindennek ahhoz, amirıl eddig beszéltem. Olyan sokat vagyok egyedül, hogy ha egy régi cimborám meglátogat, néha csak azért beszélek, hogy halljam a saját hangomat. A két dolog azonban tényleg kapcsolódik egymáshoz, ugyanis Mrs. Prattet és a férjét is James Trehearn temette el, méghozzá nem messze a kunyhójától. Szerintem tud valamit, szinte biztos vagyok benne, hogy tud, a viselkedésébıl, a szőkszavú tartózkodásából érzem.

Igen, éjszakánként egyedül vagyok a házban. Mrs. Trehearn mindent megcsinál, ha pedig egy barátom jön látogatóba, a sírásó unokahúga jön át leszedni az asztalt. Télen minden este átsétál Trehearn a feleségéért, nyáron azonban, ha még világos van, az asszony egyedül megy haza. Nem ideges típus, de már nem olyan biztos benne, hogy Angliában nincsenek egy skót nı figyelmére érdemes szellemek. Hát nem érdekes ötlet, hogy Skóciának monopóliuma lenne a természetfeletti dolgokban? Érdekes nemzeti öntudat, nem gondolod? Jó kis tőz, ugye? Nincs is jobb annál, mint amikor az átnedvesedett fa végül meggyullad. Igen, rengeteg van belıle, errefelé ugyanis még mindig rengeteg roncs sodródik ki a vízbıl. Magányos partszakasz ez, s annyi fát győjthet az ember, amennyit akar, csak gyızze hazacipelni. Trehearnnel néha kocsit bérlünk s megrakjuk a környéken. Ki nem állhatom a szenet, ha fával is tüzelhetek. Egy fadarab igazi társaság, még ha csak egy darab deszka is a fedélzetbıl vagy egy szétfőrészelt gerenda. Nézd, hogy szikrázik a só belılük, mint azok a kis japán tőzijátékok! Szavamra mondom, egy jó barát, egy jó tőz és egy jó pipa társaságában az ember teljesen megfeledkezik arról odafent, különösen most, hogy a szél is elcsendesedett. Bár nem tart a nyugalom sokáig: reggelre megint vihar lesz. Úgy gondolod, látni szeretnéd a koponyát? Nincs ellenvetésem. Semmi okom visszatartani tıle. Még úgysem láthattál ilyen tökéletes koponyát, eltekintve a két hiányzó metszıfogtól az állkapcsán. Ó, igen! Még nem is meséltem neked az állkapocsról. Trehearn találta meg tavaly tavasszal a kertben, amikor új ágyást ásott a spárgának. Tudod, mifelénk két vagy két és fél méteresek a spárgaágyások. Lefelé ásott, mintha sírgödröt készített volna – ha jó spárgaágyást szeretnél, azt javaslom, sírásóval csináltasd! Remek érzékük van az efféle munkához. Úgy egy méternél járhatott, amikor az árok oldalában fehér

mésztömbre bukkant. Észrevettem, hogy kicsit lazább ott a talaj, bár Trehearn azt mondta, évek óta senki sem foglalkozott a kerttel. Szerintem úgy gondolta, a régi mész nem tesz jót a spárgának, mert kifordította rögöket a földbıl és félrehajította ıket. Azt mondta, elég nehezek, s amikor az ásójával puszta megszokásból szétvágta ıket az árok mellett, az egyikbıl egy állkapocscsont került elı. Elıször azt hittük, az ásó ütötte ki a két metszıfogat belıle, de a mészkıdarabkák között sem találtuk meg. Gondolhatod, hogy Trehearn elég tapasztalt, s rögtön azt mondta, hogy fiatal nıé lehetett, a fogsora pedig még valószínőleg ép volt, amikor meghalt. Odahozta nekem és megkérdezte, hogy meg akarom-e tartani, mert ha nem, akkor beledobja a következı sírba a templomkertben. Úgy gondolta, keresztény emberé lehetett, ezért tisztességes temetést érdemel, bárhol legyen is a test többi része. Erre megemlítettem, hogy az orvosok gyakran tesznek csontokat oltatlan mészbe, hogy kifehérítsék ıket, s egykor talán dr. Prattnek is lehetett ilyen mészgödre a kertjében, csak megfeledkezett az állkapocsról. – Talán ahhoz a koponyához tartozik, ami ott volt az emeleten, a szekrényben – felelte Trehearn némi hallgatás után. – Talán dr. Pratt mészbe tette a koponyát, hogy megtisztítsa, s amikor kivette, ottfelejtette az állkapcsot. Egy kis emberi haj is ragadt a mészbe, uram. Igaza lett. Ha nem gyanított semmit, miért tételezte volna fel, hogy a csont a koponyához tartozik? Ráadásul tényleg odaillett. Ez is bizonyítja, hogy többet tud, mint amennyit elmond. Gondolod, hogy belenézett a koporsóba a temetés elıtt? Vagy talán amikor Luke-ot temette ugyanabba a sírba… Jól van, jól van, nem érdemes ilyen messzire menni, ugye? Azt mondtam Trehearnnek, hogy megtartom az állkapcsot a koponyával együtt: felvittem és a helyére illesztettem. A legcsekélyebb kétség sem férhet hozzá, hogy összetartoznak. Trehearn számtalan dolgot tud. Nem sokkal ezelıtt arról beszélgettünk, hogy ki kellene már meszelni a konyhát, amikor

véletlenül eszébe jutott, hogy azon a héten végeztek tisztasági festést utoljára, amikor Mrs. Pratt meghalt. Azt nem mondta, hogy a kımőves biztos hagyott ott egy kis meszet, de bizonyára gondolta, amint azt is, hogy azt a meszet találta meg a spárgaágyásban. Rengeteget tud. Trehearn csendes, de nem az a fajta buta ember, aki kettıig sem tud számolni. A sír ott van nem sokkal a kunyhója mögött, s kevés embert láttam életemben olyan gyorsan ásni, mint ıt. Ha tudni akarta az igazságot, kideríthette bármikor, de amíg ı el nem mondja, senki sem lesz okosabb. Egy olyan csendes faluban, mint a miénk, az emberek nem virrasztanak éjszakánként a templomkertben, hogy kiderítsék, mivel tölti az idejét a sírásó este tíztıl pirkadatig. Az egészben azonban Luke elszántsága a legborzasztóbb, ha tényleg ı tette: az a rideg bizonyosság, hogy senki sem fogja leleplezni. Kötélbıl lehettek az idegei. Néha úgy gondolom, nem kellene olyan helyen laknom, ahol gyilkosság történt, már ha valóban megtörtént. Luke emlékéért mindig feltételes módban beszélek – na meg persze egy kicsit a magam kedvéért is. Felmegyek és lehozom a dobozt. Egy perc az egész, csak elıbb meggyújtom a pipámat – nem hajt a tatár! Korán vacsoráztunk, és még csak fél kilenc van. Egyetlen barátomat sem hagyom tizenkettı elıtt lefeküdni, de a harmadik pohár elıtt sem… persze annyival iszol többet, amennyi jól esik, de egy korttyal sem kevesebbet, a régi szép idık emlékére. Kezd feltámadni a szél, hallod? Az elıbb még csak egy kis szellı volt, de azt hiszem, rossz éjszakánk lesz. Amikor kipróbáltam, hogy az állkapocs odaillik-e, rémisztı dolog történt. Nem vagyok ijedıs, de sokakat láttam már magamhoz hasonló módon hátrahıkölni és levegı után kapkodni, amikor azt hiszik, hogy egyedül vannak, ám amint hirtelen megfordulnak, van valaki mögöttük. Senki sem mondhatja, hogy ez félelem volna. Te annak neveznéd? Nem.

Nos, amint a helyére tettem az állkapcsot, az ujjam beszorult a fogak közé. Azt éreztem, mintha ráharapott volna a kezemre, s bevallom, felugrottam ijedtemben, mire rájöttem, hogy csak a másik kezemmel nyomtam össze a két fogsort. Biztosíthatlak, hogy egyáltalán nem voltam ideges. Fényes nappal volt, gyönyörő idı, a hálószoba is napfényben fürdött. Értelmetlen lett volna idegeskedni, s csupán egy félreértett benyomás volt az egész, csak olyan furcsa érzéssel töltött el. Valahogy a Luke holttestérıl készült boncolási jegyzıkönyvet juttatta eszembe, miszerint „ismeretlen ember keze vagy állat foga által érte a halál”. Azóta is sajnálom, hogy nem láthattam azokat a nyomokat a nyakán, bár az állkapocs akkor még hiányzott a koponyáról. Számtalanszor láttam már másokat ırült dolgokat mővelni a kezükkel, miközben fogalmuk sincs, mit csinálnak! Egyszer láttam valakit fél kézzel a fedélzeten kívül, a könnyőfedélzet egyik összegöngyölt vitorlájának kötelén lógni, mialatt a másikban kést tartott és el akarta vágni, pedig teljes súlyával azon lógott! Mindezt az óceán közepén, húsz csomós sebességnél! Már épp elvágta volna a kötelet, amikor elkaptam a derekát. A leghalványabb fogalma sem volt róla, hogy mit tesz… Nekem sem volt, amikor becsíptettem az ujjam a két fogsor közé. Még most is érzem. Pontosan olyan volt, mintha élne és meg akarna harapni. Szegényke, biztos meg akarna, ha tudna, hisz tudom, mennyire győlöl! Gondolod, hogy tényleg egy ólomdarabka zörög benne? Várj, mindjárt lehozom a dobozt, s bármi pottyanjon is a kezedbe belıle, az már a te dolgod. Ha csak egy rög vagy kavics, elfelejtem az egészet és soha többé nem gondolok a koponyára, de valahogy nem bírom rávenni magam, hogy kirázzam belıle azt a zörgı valamit. A puszta gondolat, hogy ólmot találunk, olyan kényelmetlen számomra, pedig meg vagyok gyızıdve róla, hogy igazam lesz. Végre bizonyosságot szerzek. Biztos vagyok benne, hogy Trehearn mindent tud, de hallgat, mint a sír.

Felmegyek és lehozom. Mi? Hogy jobb lenne velem jönnöd? Ne nevettess! Gondolod, hogy megijedek egy kalapdoboztól és egy kis hangoskodástól? Badarság! Nézd a gyertyát, nem akar meggyulladni! Mintha ez a nevetséges kis tárgy sejtené, mire akarom használni! Nézd, már a harmadik gyufát próbálom! A pipámat bezzeg meggyújtják! Pedig új doboz, most vettem ki a bádogdobozból – ott tartom, nehogy nedvesség érje. Á, szerinted nedves a feje? Akkor meggyújtom a kandallóban. Az semmiképp sem alszik ki. Igen, serceg egy kicsit, de most már égve marad. Ugyanúgy ég, mint bármely más gyertya, nem? Az az igazság, errefelé nem az igazik a gyertyák. Nem tudom, honnan hozzák ıket, de a lángjuk idınként zöldes és apró szikrákat hány, és alig világítanak, s ami a legbosszantóbb, hogy gyakran maguktól elalszanak. Sajnos nem lehet segíteni a dolgon: sokáig nem lesz még villany a faluban. Alig van fénye, nem igaz? Hogy, jobb lenne itt hagyni neked a gyertyát és a lámpát magammal vinni? Az igazat megvallva nem szeretem ide-oda cipelni. Bár még sohasem ejtettem el egyet sem, mindig attól félek, hogy egyszer el fogok, az pedig nagyon veszélyes. Mindemellett már megszoktam ezeket a vacak gyertyákat. Mire visszaérek, meg is ihatod, ami a poharadban maradt – addig úgysem fekhetsz le, amíg a három pohárnak híja van. Fel sem kell menned: a rendelı melletti régi dolgozószobát rendeztem be neked. Magam is ott lakom. Igazság szerint egyetlen barátomat sem szállásolom el odafent. Utoljára Crackenthorpe aludt volna ott, de azt mondta, egész éjjel le sem hunyta a szemét. Emlékszel az öreg Crackre, ugye? A haditengerészetnél ragadt, nemrég nevezték ki tengernaggyá. Igen, indulok, hacsak el nem alszik a gyertya. Nem tudtam megállni a kérdést, hogy emlékszel-e Crackenthorpe-ra. Ha valaki akkor azt mondta volna, hogy valamennyiünk közül az a vézna kis idióta viszi a legtöbbre, kiröhögtük volna, nem igaz? Bár mi sem panaszkodhatunk… de most már tényleg megyek.

Nem hagyom, hogy esetleg azt gondold, fecsegéssel próbálom halogatni a dolgot! Mintha bármitıl is félni kellene! Ha félnék, ıszintén megmondanám és megkérnélek, hogy gyere velem. *** Itt a doboz. Óvatosan hoztam, hogy ne zavarjam szegényt. Tudod, a rázkódástól talán megint kiesik az állkapocs a helyérıl, és annak biztos nem örülne. Igen, a gyertya kialudt, amikor lefelé jöttem, de a huzat miatt: a lépcsıforduló ablaka nem zár rendesen. Hallottál valamit? Igen, egy újabb sikoly. Azt mondod, sápadt vagyok? Semmiség. A szívem néha rakoncátlankodik, és túl gyorsan mentem fel az emeletre. Tulajdonképpen ez a másik ok, amiért a földszinten lakom. Akárhonnan is jött a visítás, biztosan nem a koponyából, mert már a kezemben tartottam, amikor hallottam, most pedig itt van, így minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy valami más adja ki a hangot. Biztos vagyok benne, hogy egyszer kiderítem, mi az. Persze, egy rés a falban, egy hasadék a kéményben vagy egy kis hézag valamelyik ablakkeretnél. Valójában minden szellemtörténetnek ez a vége. Tudod, most örülök igazán, hogy eszembe jutott és lehoztam neked megmutatni, mert ez az utolsó sikoly tisztázta a dolgot. Hogy lehettem ennyire balga, hogy visításokat tulajdonítsak egy szerencsétlen koponyának, mintha élne! Kinyitom a dobozt, kivesszük és megnézzük a fénynél. Még belegondolni is borzalmas, hogy szegény asszony ott ült a te székedben, minden áldott este, ugyanennél a fénynél, nem igaz? De akkor… Eh, mit töprengek ezen, badarság az egész, elejétıl a végéig! Ez csak egy régi koponya, Luke még biztos az egyetemen szerezte, s talán csak azért tette a mészbe, hogy kifehérítse, aztán nem találta az állkapcsot. Látod, miután az állkapcsot a helyére tettem, lepecsételtem a szalagot és írtam is rá. Ez még a régi, fehér címke rajta, amit a

kalapos Mrs. Prattnek címzett – volt még rajta hely, úgyhogy odaírtam: „A koponya a néhai Luke Pratt orvos tulajdona volt.” Igazából magam sem tudom, miért írtam oda, talán csak meg akartam magyarázni, hogy került hozzám. Sokszor furdal a kíváncsiság, hogy miféle kalap érkezhetett a dobozban. Mit gondolsz, milyen színő lehetett? Vidám tavaszi fejfedı ágaskodó tollakkal és csinos szalagokkal? Furcsa, hogy most talán az a fej van ugyanabban a dobozban, amelyik egykor viselte. De nem, nem! Már eldöntöttük, hogy abból a londoni kórházból származik, ahol Luke a gyakorlatát töltötte. Sokkal okosabb lenne megnézni a fénynél, nem igaz? Annyi összefüggés sincs a koponya és szegény Mrs. Pratt között, mint az ólomról szóló történetem és… Jóságos Isten! Fogd a lámpát! Ne hagyd kialudni, ha lehet! Egy perc, és visszazárom az ablakot… Ugye megmondtam, micsoda vihar! Na tessék, elaludt! Pedig szóltam! Ne törıdj vele, ott a kandalló… Becsukom az ablakot… A retesz csak félig volt a helyén. Lefújta a dobozt az asztalról? Hol az ördögben van? Á, ott! Nem fog még egyszer kinyílni, felraktam a keresztrudat. Okos szerkezet, egy régimódi léc – nincs hozzá fogható. Keresd meg a dobozt, amíg én meggyújtom a lámpát! A fene enné meg ezeket a nyomorult gyufákat!… Igazad van, a pipából is lehet egy kis parazsat venni… A tőzben meg kell gyulladnia… Erre nem is gondoltam, köszönöm… Na, megint van lámpánk. Hol a doboz? Rendben, tedd az asztalra és nyissuk ki. Tudomásom szerint azt az ablakot még sohasem nyitotta ki a szél, de részben az én hibám, mert legutóbb nem zártam be rendesen. Igen, természetesen hallottam a visítást. Mintha az egész házat körbejárta volna, mielıtt betört azon az ablakon. Ez azt bizonyítja, hogy mindig is a szél adta ki azt a hangot, nem más, nem igaz? Ha pedig nem a szél, akkor a képzeletem. Mindig is képzelıdı típus voltam – legalábbis annak kellett lennem, csak nem tudtam róla. Ahogy idısödünk, önmagunkat

is egyre inkább megismerjük, nem gondolod? Ha már töltesz magadnak, kivételesen én is iszom egy csepp Hulstkampot, tisztán. Megborzongtam ettıl a nedves széllökéstıl, s amióta hajlamos vagyok a reumára, félek a megfázástól. Ilyenkor néha egész télen érzem a hideget az ízületeimben. Teringettét, ez aztán jó anyag! Most, hogy ismét teljes a nyugalom, rágyújtok egy újabb pipára, aztán kinyitjuk a dobozt. Tulajdonképpen még örülök is annak az utolsó siklatásnak, miközben a koponya végig itt volt köztünk az asztalon, egyvalami ugyanis nem lehet egyszerre két helyen, a szél által keltett zajok pedig köztudottan kintrıl származnak. Úgy hallottad, hogy a szobában visított, miután kinyílt az ablak? Hát persze, én is úgy hallottam, de ez csak természetes, ha minden nyitva volt. Csak a szelet hallhattuk, mi mást!? Nézz ide, kérlek! Mielıtt kinyitnánk a dobozt, szeretném, ha látnád, hogy a pecsét érintetlen. Kéred a szemüvegem? Á, van sajátod. Rendben. Mint látod, a pecsét sértetlen, még a mottó is jól olvasható. Így van, „Lágy és simogató”, a vers utána úgy folytatódik, hogy „déltengeri szellı”, aztán „csak még egyszer utoljára hozd el nekem ıt”, és így tovább. Az óraláncomon tartom már több mint negyven éve. Még szegény feleségem adta, amikor udvaroltam neki. Sohasem volt másik pecsétem. Ezekrıl a szavakról mindig ı jut az eszembe – imádta Tennysont. Nincs értelme elvágni a szalagot, mert hozzá van erısítve a dobozhoz, úgyhogy feltöröm a viaszt és kioldom a csomót, majd utána újra lepecsételem. Tudod, szeretek biztos lenni abban, hogy a helyén van és senki sem veheti ki. Nem mintha attól tartanék, hogy Trehearn hozzányúl, de mindig úgy érzem, hogy többet tud, mint amennyit elmond. Látod, úgy is sikerült, hogy nem téptem el a szalagot, bár amikor utoljára bekötöttem, azt terveztem, hogy soha többé nem nyitom ki. Elég könnyen lejön a fedele. Itt van, tessék.

Micsoda!? Hogy semmi sincs benne!? Üres?! Eltőnt, barátom, a koponya eltőnt! *** Nem, nem, kutya bajom. Csak próbálom összeszedni a gondolataimat. Olyan különös. Tökéletesen meg vagyok róla gyızıdve, hogy amikor tavaly tavasszal lepecsételtem, még benne volt. Erre egyáltalán nem számítottam: ez teljességgel lehetetlen. Elismerem, ha nagy ritkán egy-egy barátommal felöntöttünk a garatra, talán elkövettem volna néhány ostoba baklövést, ha túl sokat ittam volna. De nem, soha! Egy pint sörnél vacsora után vagy egy rumnál lefekvés elıtt sohasem ittam többet. Szentül hiszem, hogy mindig mi, józanok leszünk reumásak és köszvényesek! Mindezek ellenére ott volt a pecsétem, a dobozban meg semmi. Ez elég egyértelmő. Nagyon nem tetszik ez nekem. Én mondom neked, itt valami nincs rendjén. Ne beszélj nekem természetfeletti megnyilatkozásokról, nem hiszek bennük, cseppet sem! Valaki biztos babrált a pecséttel és ellopta a koponyát. Néha, amikor nyáron kimegyek a kertbe dolgozni, az órámat a lánccal együtt az asztalon hagyom. Trehearn biztosan akkor vette el a pecsétet és volt is ideje használni, mert tudta, hogy legalább egy óráig biztosan nem megyek be a házba. Ha nem Trehearn volt… Ó, ne is mondd, hogy esetleg magától szabadult ki! Ha így lenne, itt kellene lennie a házban, valamelyik félreesı sarokban kellene várakoznia. Lehet, hogy egyszer csak rábukkanunk valahol, amint ránk vár, nem gondolod? Amint ránk vár a sarokban. Aztán rám visít… Rám visít a sötétben, mert én mondom neked, győlöl engem! A kalapdoboz teljesen üres. Nem álmodunk, egyikünk sem. Tessék, akár fejre is állíthatom. Mi volt az? Valami kiesett, amikor megfordítottam. A padlón van, a lábadnál, hallottam – meg kell találnunk! Segíts

már megkeresni! Megtaláltad? Az isten szerelmére, add ide gyorsan! Ólom! Tudtam, amikor hallottam a koppanását: ahogy tompán puffant a szınyegen, tudtam, hogy nem lehet más. Tehát mégis ólom volt, mégis Luke tette. Egy kicsit megrázott a dolog… nem, nem vagyok ideges, csak nagyon megrázott, ennyi az egész. Azt hiszem, bárki így lenne ezzel az én helyemben. Végtére is nem lehet azt mondani, hogy félek tıle, hiszen felmentem érte és lehoztam – legalábbis azt hittem, hogy lehozom, de hát az ugyanaz… A teringettét! Csak nem fogok bedılni egy ilyen ostoba badarságnak! Felviszem a dobozt és visszateszem a helyére. Nem az rázott meg, hanem a bizonyosság, hogy az a szegény asszonyka úgy halt meg, az én hibámból, mert elmondtam azt a történetet. Ez olyan félelmetes. Valahol mindig reménykedtem benne, hogy nem leszek biztos benne, de most már semmi kétség. Nézd! Nézd csak meg! Ez a kis ólomdarab, teljesen alaktalan. Gondolj csak bele, micsoda borzalmat vitt véghez! Nem borzongsz bele? Persze adott neki valami altatót, de egy pillanatig akkor is kegyetlenül szenvedhetett. Gondolj bele, hogy valaki forró ólmot önt az agyadba. Gondolj csak bele! Meghalt, mielıtt sikíthatott volna, de gondold csak… Ah, ott van megint… odakint… tudom, hogy itt van, odakint… Nem tudom távol tartani a fejemtıl… Ah!… Ah! *** Azt hitted, elájultam? Bárcsak elájultam volna, akkor hamarabb véget ért volna. Könnyő azt mondani, hogy ez csak egy hang, az pedig még senkinek sem ártott… Te is falfehér vagy. Ha ma éjjel egy szemhunyásnyit is szeretnénk aludni, csak egy dolgot tehetünk: meg kell találnunk és visszatennünk a szekrénybe, a kalapdobozába, ahol szeret lenni. Nem tudom,

miképp került ki onnan, de vissza akar menni. Azért visít olyan szörnyen ma éjjel… Még sosem volt ilyen rettenetes… Soha, mióta elıször… Eltemetni? Ez az, ha megtaláljuk, eltemetjük, még ha az egész éjszaka rámegy is. Leássuk vagy két méter mélyre és rádöngöljük a földet úgy, hogy soha többé ne jöhessen elı. Akkor aztán sikítozhat, olyan mélyrıl úgysem halljuk majd. Gyerünk, fogjuk a lámpát és keressük meg! Nem lehet messze, biztos vagyok benne, hogy itt van közvetlenül a ház mellett… Bejött, amikor becsuktam az ajtót, tudom. Igen, igazad van. Kezdem elveszíteni a józan eszem, össze kell szednem magam. Pár percig ne szólj hozzám: csukott szemmel ülök egy picit és elmondok valamit, amiben biztos vagyok. Ez a legjobb módszer rá. „Add hozzá a földrajzi szélességhez a hosszúságot és a pólustávolságot, majd oszd el kettıvel és vond ki belıle a hosszúságot, majd add hozzá a szélesség szekánsának logaritmusát, a pólustávolság koszekánsát, az összeg felének koszinuszát és az összeg felébıl és a hosszúságból kapott maradék szinuszát” – tessék! Ne mondd, hogy elvesztettem a józan eszem, az emlékezetemnek kutya baja, nem igaz? Persze mondhatnád, hogy ez gépies, és az ember sohasem felejti el, amit gyerekkora óta szinte minden nap használt. De hát épp ez a lényeg! Ha az ember megırül, éppen a gépies agymőködés mondja fel a szolgálatot: soha meg nem történt dolgokra emlékszik, látomások gyötrik, és síri csendben is hangokat hall. Egyikünknek sincs ilyen gondja, nem igaz? Gyere, fogjuk a lámpát és járjuk körbe a házat. Nem esik, csak nagyon fúj a szél. A lámpa az elıszobában van, a lépcsı alatti szekrényben. Mindig készenlétben tartom vész esetére. Nincs értelme keresni?! Nem értem, hogy mondhatsz ilyet. Persze értelmetlen volt arról beszélni, hogy eltemetjük, hiszen nem akarja, hogy eltemessék – szegényke vissza akar menni a kalapdobozába, az emeletre! Trehearn vette ki, tudom, és másik

pecsétet rakott rá. Talán elvitte a templomkertbe, hiszen csak jót akart. Szerintem azt hitte, hogy ha szép csendben eltemeti a felszentelt földbe, a többi csont mellé, akkor nem sikít többé. De hazajött. Igen, így történt. Nem rossz szándékú ez a Trehearn, és úgy gondolom, elég vallásos is. Nem hangzik természetesnek, ésszerőnek és jó szándékúnak? Azt hitte, azért visít, mert nem kapta meg a végtisztességet… A többi csonttal együtt. De tévedett. Honnan tudhatná, hogy azért üvölt rám, mert győlöl, s mert az én hibámból került az a kis ólom beléje? Hogy akkor sincs értelme keresni!? Badarság! Én mondom neked, azt akarja, hogy megtalálják… Csitt! Mi kopog? Hallod? Kop-kop-kop… Háromszor, aztán szünet, és megint. Üreges hangja van, nem? Hazajött. Már hallottam ezt a kopogást. Be akar jönni és visszakerülni az emeletre, a dobozába. A bejárati ajtónál van. Velem jössz? Behozzuk. Igen, elismerem, nem szeretnék egyedül odamenni és ajtót nyitni. Be fog gurulni és megállni a lábam elıtt, mint múltkor, és ki fog aludni a lámpa. Az a kis ólomdarab eléggé megrázott, ráadásul a szívem sincs teljesen rendben… Talán az a sok erıs dohány. Mindazonáltal el kell ismernem, hogy elég ideges vagyok ma éjjel… mintha még sosem lettem volna ilyen életemben. Rendben, gyere velem! Viszem a dobozt is, hogy ne kelljen visszajönni érte. Hallod a kopogását? Semmi más nem kopog így. Ha megfognád az ajtót, a szoba fényénél is megtalálom a lámpát a lépcsı alatt, és nem kell idehoznunk a másikat – úgyis csak kialudna. Tudja, hogy jövünk… Figyelj csak! Egyre türelmetlenebb. Bármi történjék is, ne csukd be az ajtót, amíg meg nem gyújtom a lámpát. Gondolom, megint gond lesz a gyufákkal… A kutyafáját! Elsıre sikerült. Mondom én, hogy nagyon be akar jönni, azért gyulladt meg elsıre. Nem kell már tartanod az ajtót: csukd be, kérlek! Most gyere és tartsd a lámpát, mert olyan erısen fúj odakint a szél, hogy talán mindkét kezemre

szükségem lesz. Ez az, tartsd alacsonyan. Hallod, hogy még mindig kopogtat? Készülj… Épp csak annyira nyitom ki, a lábammal megtámasztom az ajtó sarkát… Most! Kapd el! Csak a szél görgeti végig a padlón… Én mondom neked, valóságos hurrikán tombol odakint! Elkaptad? A kalapdoboz az asztalon van. Egy perc, csak visszateszem a keresztrudat. Kész is. Miért vágtad olyan durván a dobozba? Tudod, hogy nem szereti. Mit mondasz? Hogy megharapta a kezedet? Badarság, ember! Biztos veled is az történt, mint velem. Biztos a másik kezeddel összenyomtad az állkapcsát és becsípted az ujjad. Hadd lássam. Csak nem vérzel? Jó erısen nyomhattad, tényleg felszakadt a bır. Majd adok rá valami karbolsavas oldatot, mielıtt lefekszünk: azt mondják, egy halott fog ejtette seb könnyen bajt okozhat. Gyere be és mutasd meg a lámpafénynél. Hozom a kalapdobozt – ne törıdj a lámpával, hadd égjen ott az elıszobában, úgyis nemsokára szükségem lesz rá, ha felmegyek az emeletre. Igen, csukd be az ajtót, ha nem bánod, úgy sokkal világosabb és barátságosabb. Még mindig vérzik az ujjad? Egy pillanat, és hozom a karbolsavat, csak elıbb hadd nézzem meg. Ah! Véres a felsı fogsora. A szemfog. Kísérteties, nem igaz? Amikor láttam végiggurulni az elıszobán, majdnem elhagyott az erım, és összecsuklott a térdem, de aztán rájöttem, hogy csak a szél gördíti elıre a sima padlón. Csak nem engem hibáztatsz? Ugye nem? Együtt nıttünk fel, láttunk már egyet s mást, de beismerhetjük, hogy mindketten alaposan meg voltunk rémülve, amikor odacsúszott hozzád. Nem csoda, hogy amikor felvetted, idegességedben becsípted az ujjad, végtére is ugyanez történt velem fényes nappal. Furcsa, hogy az állkapocs ilyen szorosan tapad a koponyához, nem igaz? Szerintem a nedvesség okozza, hogy szorít, mint a satu… Letöröltem róla a vért, nem volt szép

látvány. Ne félj, nem próbálom szétfeszíteni az állkapcsot! Nem szórakozom szegénnyel, csak visszateszem a dobozába, lepecsételem, aztán felvisszük az emeletre és visszatesszük oda, ahol szeret lenni. Az ablak melletti íróasztalon találsz viaszt… Köszönöm. Annyit mondhatok, nem fogom kint hagyni a pecsétemet Trehearnnek, annyi bizonyos. Megmagyarázni? Nem keresek magyarázatot természeti jelenségekre, de ha úgy gondolod, hogy Trehearn a bokrok közé rejtette, a szélvihar pedig nekifújta az ajtónak, és úgy hallatszott, mintha kopogna és be akarna jönni, talán nem lehetetlen, s én készségesen egyetértek veled. Látod? Akár meg is esküdhetnél, hogy láttad, amint lepecsételem, ha esetleg hasonló dolog történne. A viasz a fedélre szorítja a szalagot, s még annyira sem lehet felemelni, hogy az ujját bedugja az ember. Remélem, elégedett vagy. Remek. Mindemellett a szekrényt is bezárom, a kulcsot pedig a zsebemben fogom tartani. Most már foghatjuk a lámpát és felvihetjük az emeletre. Erısen hajlok arra, hogy elfogadjam az elméleted a koponyát az ajtónak fújó szélrıl. Elıremegyek, jobban ismerem a lépcsıket, csak tartsd a lámpát a lábam közelébe. Hogy süvít és fütyül a szél! Érezted a homokot a cipıd alatt, amikor átmentünk az elıszobán? Igen… Ez a legjobb hálószoba ajtaja. Kérlek, tartsd feljebb a lámpát. Ezen az oldalon, az ágy fejénél. Amikor lehoztam a dobozt, nyitva hagytam a szekrényt. Nem furcsa, hogy egy nı ruháinak illata még évek múltán is érzıdik a régi szekrényében? Ez az a polc. Látod, hogy odateszem a dobozt, most pedig elfordítom a kulcsot és zsebre rakom. Ezzel megvagyunk. *** Jó éjt! Biztos elég kényelmes? Nincs itt túl sok hely, de

merem állítani, hogy hamarabb el fogsz itt aludni, mintha odafent lennél. Ha bármire szükséged van, csak kiálts, csupán egy vakolt gipszfal választ el minket. Ezen az oldalon feleannyira sem fúj a szél. A Hulstkamp itt van az asztalon, igyál még egyet lefekvés elıtt. Nem? Ahogy gondolod. Jó éjt ismét, és ha tudsz, ne álmodj vele. *** A Penradden News 1906. november 23-ai számában az alábbi cikk jelent meg: A NYUGALMAZOTT KAPITÁNY REJTÉLYES HALÁLA Charles Braddock nyugalmazott hajóskapitány különös, megmagyarázhatatlan körülmények között bekövetkezett halála és az annak kapcsán napvilágra került képtelen mendemondák alaposan felkavartak Tredcombe község lakosságát. A maga idejében az egyik legjelentısebb transz-atlanti hajótársaság legnagyobb és leggyorsabb óceánjáróit irányító kapitányt kedden reggel holtan találták a falutól négyszáz méterre található házában. A helyi orvos azonnali vizsgálata szerint a támadó a torkán harapta meg az áldozatot olyan iszonyú erıvel, hogy eltörte a légcsövét, és azonnal meghalt. A fogak nyomai olyan tisztán láthatók, hogy meg lehet számolni ıket, bár az elkövetınek két metszıfoga hiányzott. A különös ismertetıjel remélhetıleg segít kézre keríteni az elkövetıt, aki minden bizonnyal a bolondokházából szökött, veszélyes ırült. Az áldozat 65 éves kora ellenére egészséges, erıs személy hírében állt, ezért figyelemre méltó, hogy a szobában nyoma sem volt dulakodásnak, illetve azt sem tisztázták, hogyan jutott be a gyilkos a házba. Az Egyesült Királyság valamennyi elmegyógyintézetét értesítették, de eddig még egyetlen

veszélyes beteg szökésérıl sem érkezett bejelentés. A halottkém jelentése szerint Braddock kapitányt „ismeretlen ember foga által érte a halál”. A helyi orvos véleménye szerint nı lehetett a tettes – véleményét arra alapozza, hogy a fogak elhelyezkedése alapján az elkövetı állkapcsa kismérető volt. Az egész ügyet rejtélyes mendemondák lengik körül. Braddock kapitány özvegy volt, egyedül élt, gyermekei sincsenek.

MILWARD KENNEDY

Gyilkosság a konyhában Rupert Morrison felegyenesedett és nagyot sóhajtott. Körbenézett a konyhában. Különösen a padlón heverı férfi érdekelte. Remélte, hogy a szokatlan körülmények ellenére is a lehetı legtermészetesebb a testtartása. A feje ugyanis egy rozsdás kinézető gázsütıben feküdt. Kíváncsi lett volna, hogy a fej alá tett párnának természetes vagy természetellenes-e a tapintása. Úgy gondolta, ha ı akarna öngyilkos lenni, ı még egy gázsütıt is igyekezne minél kényelmesebbé tenni. A folyosón keresztül hangtalanul (mivel zokniban volt) átment a nappaliba. A függönyöket már korábban elhúzta, hogy nyugodtan égve hagyhassa a lámpákat. Gyorsan, de módszeresen látott munkához. Semmi sem maradhat, ami bármiféle kapcsolatba hozhatja George Manninggel. Bármiféle kapcsolatba? És mi lesz a csomaggal, amit a közeli csemegeboltból nem is Manning, hanem az ı nevére hoztak ide? Bizonyára tévedés volt. Mégsem kockáztathat. Félretette, hogy késıbb még gondolkodjon rajta. Hol tartotta az iratait? Rendetlen alak volt, nem valószínő, hogy valami biztos és ötletes helyre rejtette. Nem, itt voltak az íróasztal fiókjában. Csak hat vonatkozott rá. Tényleg csak ennyi lett volna? Kibontotta a köteget és mind a hatot elolvasta. Arca elpirult, ahogy olvasott – bizonyára terhelıek voltak rá nézve. Milyen ostoba volt még akkoriban! George Manning viszont még ostobább volt, mert meg sem fordult a fejében, hogy áldozata esetleg megelégelhette a zsarolást. Morrison suta, kesztyőbe bújtatott kezével a zsebébe

gyömöszölte a köteget. Gondolkodott. Még rengeteg ideje volt. Tudta, hogy Manning egyedül lakott a házban, kevés barátja volt, akik bizonyára nem épp most fognak betoppanni. Személyzete egy idıs asszonyra szorítkozott, aki egy távoli faluban lakott és csak a nap csekély részét töltötte itt. A legfontosabb azonban még hátravolt. Nem volt alibije, hamisítani pedig ırültség lett volna. Ha azonban semmi sem utal arra, hogy Manning halálából elınye származott, senki sem fog érdeklıdni iránta, s az erdıt-mezıt járó csavargóról kitalált meséjére nem is lesz szükség. Tisztában volt vele, hogy semmiféle kézzelfogható bizonyíték sem utal arra, miszerint köze lett volna Manninghez, eltekintve attól a kapcsolattól, ami egykori iskolatársak között alakulhat ki, ha hosszú idı után véletlenül találkoznak, s az egyikük gazdag és sikeres, a másik meg… George Manning. A nappalival most már meg volt elégedve, de hátravolt még a két háló. Csupasz, ütött-kopott szobák voltak, nem kellett sokat bajlódni velük. Megint vissza a „szalonba”. Nem tudott szabadulni innen, mert az volt a legvalószínőbb, hogy itt hagy hátra valami nyomot. Az asztalon lévı poharakon és a csemegeboltból érkezett csomagon kívül semmi egyéb nem jutott az eszébe. Csak egyetlen pohár maradhat, természetesen, a másikat el kell mosni és elrakni a szekrénybe. És a másik? Azt is el kell mosni, mert amikor átkutatják a házat, nem lehet benne mérgezıbb anyag egy kis whiskynél. Persze elmosogathatja, majd utána tesz rá másik ujjlenyomatot Manningtıl. Azonnal végre is hajtotta a tervet. Kiment a konyhába, majd vissza, s az egyik pohár rövidesen a szekrényben volt, a másikra pedig – miután azt is gondosan elmosta – rányomta a tehetetlenül fekvı férfi kezét, majd visszatette az asztalra és némi tiszta whiskyt öntött bele. Az üveg ott állt mellette, majdnem üresen. Manning már épp el akarta volna tenni – bizonyára azért is nem vette észre, amikor Morrison saját

üvegcséje tartalmát – nem túl ügyesen – beleöntötte a poharába. Aggódva nézett Manningre: ha túl erıs lett az adag, az egész terv kútba eshet. De az nem lehet: alig egy perce nézte meg a pulzusát. És most az utolsó részlet: kitenni azt a félbevágott papírt az asztalra. Úgy rakta le, mintha figyelemfelkeltés céljából hajtogatták volna szét – nem mert föléírni semmilyen kitalált címet. Elégedetten mosolygott. Óriási szerencse volt, hogy azok a fontos szavak épp egy fél ívet töltöttek be Manning levelében. Már amikor hónapokkal ezelıtt megkapta, látta, milyen nagy hasznukat veheti majd. „Belefáradtam az egészbe. Ki hibáztathat azért, hogy a legkönnyebb utat választom? Szóval fogadd meg a tanácsom… és mosolyogj! George Manning” Csakhogy Manning pénzt akart volna tılem mosolyogva, nem gázt! Ez is megvan. Az ablakok zárva. Bekapcsolni a gázt, égve hagyni a villanyt, és indulás. Nyomok a padlón? Nem, egyet sem hagyott, végig zokniban volt. Felvette a csizmáját. Hangtalanul kilépett a hátsó ajtón. A sétapálcán és a csemegebolt csomagján kívül semmi sem volt a kezében… Hazafelé egy lélekkel sem találkozott, s amikor a csomag cukrot, majd a porrá égetett csomagolását és a hat levél maradványait is leöntötte a mosdókagylóban, megint nagyot sóhajtott – de már megkönnyebbülésében. A rendırség természetesen majd eljön hozzá, hiszen köztiszteletben álló személyiség, és tudják róla, hogy ismerte Manninget. Legalább lesz alkalma elmondani nekik, hogy „szegény fickó” kissé gyenge idegzetőnek tőnt… Ennek szellemében mosolygott másnap reggel az ırmesterre, mikor bekísérte a nappaliba. Igen, ırmester, ismerem valamelyest.

Teringettét! Majdnem azt mondta, hogy „ismertem”! Vigyázni kell, hogy mit beszél! – Felismeri ezt, uram? Jóságos Isten! Mit tart ez az ember a kezében? Egy zsebkönyv, sötétkék monogrammal. A szivarzsebéhez nyúlt. Nem, ez lehetetlen… Tisztán emlékezett, hogy azokat a papírokat belegyömöszölte a zsebébe. De a keze olyan ügyetlen volt abban a kesztyőben! Lehet, hogy kihúzta és otthagyta a szınyegen? Kivette a kezét a zsebébıl. Mintha semmi ereje sem maradt volna beszélni. Elvette a zsebkönyvet – kissé meglepetten, hogy az ırmester nem ellenkezik –, s csak ide-oda forgatta és bámulta. Mi haszna tovább tagadni? Az ırmester beszélt. Arra figyelmezteti, hogy bármi, amit mond…? – A kifutófiú a Bayley’sbıl, a csemegeboltból, uram. Úgy tőnik, rossz csomagot vitt ki… Az Öné lett volna. Tegnap este otthagyta a háznál. Elsı dolga volt, hogy visszamenjen érte. Senki nem felelt, a bejárati ajtó pedig zárva volt, úgyhogy megpróbálta hátulról. Úgy tőnik, a hátsó ajtó nyitva volt; persze, uram, semmi joga sem lett volna bemenni, de hát… Mit foglalkozott vele az az ostoba? Folytasd, ember, ez nem az én idegeimnek való! – A konyhában égett a villany, Manning meg ott feküdt a padlón, a feje a sütıben… Akárhogy is, a fiú elbiciklizett hozzám… Én meg megtaláltam a zsebkönyvet, uram, a nappaliban. Gondoltam, váltok pár szót Önnel. Tudja, ez a Mr. Manning, nos, uram, benne van a nyilvántartásunkban… Miért nem folytatja? Választ vár? Morrison csak bámult, ajkai remegtek. – Természetesen, uram. Talán maga adta neki. Vagy talán puszta véletlen… Mire céloz? Most már akkor sem beszélne, ha képes lenne rá.

– Ettıl függetlenül, uram – mármint a nyilvántartásunktól meg ettıl, úgy értem –, valami nem tetszett nekem ezen a Manningen. És arra gondoltam, maga talán segíthetne nekem. Az a gázsütı, uram, mintha öngyilkos akart volna lenni, nem gondolja, uram? – De igen… úgy gondolom. Ez tényleg az ı hangja volt? – Volt egy üveg whisky az asztalon, azt is tegnap délután vette a Bayley’sbıl, de ma reggelre egy korty híján az egész elfogyott. Talán ennek köszönhetı, hogy… Mit rontott el? Mi vezette ezt a falusi bunkót a nyomára? – Akárhogy is, uram, akár a whisky készítette ki, akár az elmebaj, gondolta volna valakirıl, bármennyire részeg is, hogy beteszi a fejét a sütıbe és elfordítja a gázcsapot, és megfeledkezik róla, hogy kikapcsolták a gázt, mert nem fizette a számlát? Meg tudom érteni, hogy mindent elfelejtett, ami tegnap este történt, de… Hahó, uram, mi a baj? Rupert Morrison a lábainál feküdt.

NAOMI ROYDE-SMITH

Madam Julia meséje A tömeg és a kiáltozás azután sem csökkent, hogy a két hölgy egy magánbejáratú kis lépcsıházon keresztül – melynek használatára Madam Juliának külön engedélye volt – távozott a hallból. Angol sofırjük már kint várta ıket az ajtónál. A fiatalember kicsit ideges volt. Sohasem volt nyugodt az ilyen alkalmakkor, míg úrnıjét épségben vissza nem juttatta a kitőnı Clarához, aki ebben a pillanatban éppen a húslevest melegen tartó ezüsttálat és a kaviáros szendvicsekkel teli tányérokat rakta tálcákra, hogy amint a sofır visszaérkezésükkor megnyomja a bejáratnál levı és mindig a kilencedik emeleten mőködı különleges csengıt, a hallon keresztül átvigyék ıket a budoárba, mielıtt még Madam Julia kiszállna a kocsijából és felérne hozzájuk. A fiatalember tisztában volt vele – Clara elégszer a tudomására hozta a télen –, hogy Madam Julia az életével játszik, amikor lakása baráti melegébıl és nyugalmából kimerészkedik a téli New York fagyos, életveszélyes éjszakájába, kétszer is kockáztatva annak számára szó szerint lélegzetelállító hatását – másodszorra akkor, amikor kilép a hangversenyterem túlfőtött forgatagából. Madam Julia azonban mindig kész volt a válasszal: „Akkor is az életemmel játszanék, ha nem hallhatnék zenét.” El kellett engedniük. Általában egyedül ment, de ma este kisebb vacsorát adtak, s az egyik vendég vele tartott a hangversenyre. Angol hölgy volt, s miközben a Park Avenue-tól a Carnegie Hallig vezetı út lámpáinál vesztegeltek, és beszélgetésük elöl is hallatszott, otthoni kiejtése némi honvágyat ébresztett a fiatal

sofırben. Mikor kiléptek az ajtón, egyikük sem beszélt. Madam Julia arcán a szokásos ragyogás és elragadtatás tükrözıdött, mely egy-egy különösen nagyszerő hangverseny után egészen addig hatalmában tartotta, míg az 5. sugárúton és a Központi pályaudvart megkerülve el nem jutottak a 39. utca sarkán álló toronyházig, s az elıcsarnokban be nem zárult mögötte a felvonó ajtaja, és a fülkét borító tükrök magas alakját megsokszorozva emelkedett és elragadtatott társaságot nem varázsoltak köré. „Ha maga is vele lett volna azóta, hogy az ifjú Mr. Carteret megnısült, akkor sem aggódhatna érte úgy, mint én” – mondta Clara, nem minden irigység nélkül egy Bach-koncert után, amikor a sofır feltelefonált neki az elıcsarnokból, hogy Madam Julia rendben felért-e a kilencedikre. Ez még ısszel történt. Még új volt számára a New York-i közlekedés ádáz tusája, s nem volt hozzászokva a törékeny és zabolátlan úrnıje miatt rá háruló felelısséghez. Mialatt azonban széles, tükörsima országutakon és csendes mellékutakon robogtak Wye Valley felé, ahol a tavaszt és a nyarat töltötte, Madam Julia megtanult bízni benne. Éppen ezért hozta magával az Államokba, mert érezte, hogy ez a közönyösnek tőnı fiatalember megérti: neki a saját módján kell felfrissítenie csapongó szelleme forrásait. Ez persze nem jelenti azt, hogy Mrs. Carteret Wenham aznapi feladatain kívül bármit is közölt volna a sofırével, vagy fogalma lett volna arról, hogy alkalmazottja az unokái barátainak beszélgetéseibıl ismeri a gúnynevét, s gondolatban ı is „Madam Juliá”-nak hívja. Születésekor a híres XVIII. századi szépség tiszteletére keresztelték Juliának, s a gúnynevét is ez alapján ragasztották rá. Természetesen tisztában volt vele, hogy a fiatal sofırt tájékoztatták orvosa utasításairól, s környezete mindenáron igyekszik ıt kímélni a felesleges izgalmaktól és fáradalmaktól. Legtöbb – ha nem az összes – kiruccanása tehát nyílt engedetlenség volt, melyek minden pillanatban elnyerhették

szörnyő büntetésüket – még akkor is, amikor a sofır által oly büszkén ápolt, kitőnı karban tartott autó kényelmes biztonságát élvezte. Az elmúlt egy évben, mióta a fiatalember nála dolgozott, ezek a kis szökések többször is úrnıje megbetegedéséhez vezettek, s utána napokig ágyba kényszerült és nem hagyhatta el a lakását. A sofırben kialakult felelısségtudat hozzájárult az autó felett érzett hatalmához, erısítette önbecsülését, és tartást adott neki Clara jócskán megalapozott gyanújával szemben, miszerint feljogosítva érzi magát, hogy Madam Julia legalább olyan csodálatot érezzen iránta, mint maga Clara. Ezt azonban sohasem vitatta meg vele, s kedélyesen tőrte felsıbbrendő hangnemét és rendreutasításait. Míg Clara óvintézkedésekkel igyekezett körülvenni Madam Juliát, és még arra is vette a bátorságot, hogy idınként megszidja, máskor meg kiábrándítsa az imádott nagyvilág után áhítozó, nyughatatlan szellemét, addig a sofır meg tudta állni, hogy ne mondja a szemébe: ı a legfıbb segítıje és cinkosa úrnıje szökéseinek, a szolga, aki eljuttatja a számára valóban életet mentı dolgokhoz, függetlenül családja vagy orvosa tanácsaitól. Ez a tudat óvta meg attól, hogy ebben az idegen városban – amely fehér csempével kirakott fürdıtermekkel ront be a hotelektıl csupán egy puha ágyat, reggelit és forró fürdıt kívánó, hétköznapi ember magánéletébe –, a sugárutak széles, sivár, négyszöglető sőrőjében, az éttermek miriádjaiban édes halételeket és gabonapelyheket fogyasztó, sokszínő, soknyelvő forgatagban úrrá legyen rajta a magány. Aznap este, ahogy álldogált az oldalajtónál, tíz perccel a megbeszélt idı elıtt, a rá bízott komoly felelısség tudatában a megszokottnál is erısebbnek érezte magát ahhoz, hogy szembenézzen a magánnyal, s egyszer és mindenkorra leszámoljon vele. Miután megérkeztek, és leparkolt a kocsival, ötven centet dobott egy automatába, egy adag újfundlandi halászlére, egy vajas zsömlére és egy csészényi forró tejeskávéra váltva a polcok üvegajtói alatti nyílásba dobott

nikkelérméket. Az ezüstbevonatú kifolyócsıbıl soha egy cseppel sem folyt több vagy kevesebb az alá csúsztatott pohárba. Az étel finom volt, s már az elıcsarnok csillogó, magányos fülkéiben magányosan várakozó embereket is megszokta. Aztán betért a Roxyba egy félórára. Hamar beleunt a hatalmas kupolacsarnok földszintjén villódzó parányi, ostoba képbe, úgyhogy felment a legfelsı erkélyre, bokáig gázolva a ritkán használt lépcsıket borító széles, vastag szınyegekben. Tíz percig üldögélt, s miközben még mindig magányosan elszívott egy cigarettát, a boltívek között az Alhambrát lakó egykori királyokról készült festmény mór függılámpákkal megvilágított másolatát bámulta. Meg sem fordult a fejében, hogy a hangversenyterem egyik felsı galériájában próbáljon helyet találni, ahol úrnıje a Beethoven Concertóját játszó hegedőmővészt hallgatta. Az ifjú tehetséget kísérı zenekarról Clara ódákat zengett, bár sohasem hallotta ıket. Önteltségnek tartotta volna, ha bemegy arra a hangversenyre, melyet az általa odavitt hölgy is hallgat. A Roxy minden varázsával együtt más volt, s az ember – miután feldolgozta fényőzı bútorzatának lehengerlı pompáját – korántsem tartotta olyan jó szórakozóhelynek, mint a ludlowi György és a sárkány söntést. A két hely összevetésében némi nosztalgia – s nem kevés elégedettség – bújt meg. Volt munkája, és jól végezte a dolgát, a fizetése pedig olyan hihetetlenül magas, hogy meg sem merte írni az otthoniaknak, különben hazug fráternek vagy esztelen tékozlónak bélyegezték volna, hiszen amikor húsvét után hazatért, alig volt gazdagabb, mint amikor Amerikába érkezett. Látta a felhıkarcolókat a maguk legvalószínőtlenebb valóságában és… itt összekuszálódtak a gondolatai: képtelen volt felfogni a tudata mélyén bujkáló elégedettséget, mely aznap este minden korábbinál erısebben kerítette hatalmába. Egyszerő szerelı volt, képtelen önmaga elemzésére, s túl egészséges és normális a befelé forduláshoz, de azt tudta, hogy ha nem is nagyon boldogítja mostani élete, de mindenképpen ıt

igazolja. Vezetés közben nem pusztán munkaadója kényelme és biztonsága volt a kezében: bármilyen távolról is, de szövetségese volt ennek a lázadónak, aki minden egyes alkalommal rábízta az életét, valahányszor kockára tette a számára talán értéktelen, ám úrnıje számára létfontosságú örömök kedvéért. Cseppet sem bánta, hogy a puha csincsillatakarót a karjára vetve öt perccel tovább kell várnia a kemény éjszakai fagyban, csak hogy pontosan a kijárat elıtt állhasson meg a kocsival, s így úrnıjének a lehetı legkevesebb lépést kelljen megtennie, mielıtt becsukná mögötte az autó ajtaját és ismét biztonságos, meleg oltalma alá vonná. Aznap este még éppen idıben sikerült bevágnia egy hatalmas Hispano-Suisa elé, egy meglehetısen erıszakos kis Buick azonban így is el tudta orozni elıle a legjobb helyet. Akkorra már sikerült annyira elsajátítania a manhattaniek sajátos nyelvét, hogy fennakadás nélkül bekapcsolódhatott a másik két sofır társalgásába, s hamarosan velük együtt, az angoloktól a legteljesebb mértékben távol álló szabadossággal fejtette ki véleményét. Az eszmecserének Mrs. Carteret Wenham és kísérıje megjelenése vetett véget. II. A tömb túlsó végén az ellenzıvel védett közlekedési lámpa gyorsan sárgára váltott, a következı pillanatban pedig már hatalmas, vörös szemként világított az útburkolati jelek egymást keresztezı, fekete-fehér vonalai és a sugárúton végighömpölygı autóáradat fényszórói fölött. – Elkaptak minket – mondta Madam Julia. – Mire kiszabadulunk innen, mindenki elindul hazafelé a hangversenyrıl, és teljesen bedugul a forgalom. Akár alhatunk is egyet. A feje felett égı lámpát nem kapcsolták ki, míg el nem indultak, s fényénél tisztán látszott felegyenesedve ülı alakja.

A térdükre terített és lábuk köré csavart ezüstös takaró mintha egy sötét bársonyhalmot borító dérlepel lett volna, s ezt a hatást Madam Julia egykor sötét hajának minden irányból felfelé fésült, finom, keskeny feje búbjára tőzött könnyő, ısz fürtjei is fokozták. Ha alacsonyabb lett volna, minden bizonnyal madárhoz hasonlították volna. A mellette ülı nı oldalról nézte horgas orrát, nagy, kerek szemét és súlyos szemhéját, mintha egy sas profilját látta volna, de a következı pillanatban Madam Julia felé fordult és tovatőnt a kép, s a halványan sugárzó fény a hermelinbundája kivágásában, fehér szatén- és csipkeruhája felett fehéren csillogó gyöngysorra vetıdött. Mindig mosolygott, mielıtt megszólalt. – Az a fiú! – sóhajtott fel. – Ahogy a kadenciát játszotta, az maga volt a megvalósult álom. – Az egyik kritikusunk ugyanezt írta, amikor tavaly télen Beethovent játszott Londonban – felelte az angol hölgy. Madam Julia kuncogni kezdett. – Úgy látszik, nem vagyok elég eredeti. De szerintem képtelenség lenne másképp szavakba önteni. Ez színtiszta zene… a fiatalság egybekelése a mővészettel… a személyiség kiiktatása az isteni, felsıbbrendő léttel való kapcsolatunkból. – Szerintem Toscanini is meglehetısen szép volt – kockáztatta meg a másik. Nem volt különösebben muzikális. – Ó! – Madam Julia elfogadta Toscaninit. – Igazi mester. Gyönyörő életpálya áll mögötte. İ soha nem emelkedik a helyzet magaslatára – ı mindig ott van… még most is. – Biztos zavaró lehet… nem úgy, mint egy csodagyerek. – Drágám – kezdte Madam Julia –, olyan alkalmakkor, amilyet most is átélhettünk, hallani sem akarom ezt a szót. Ki nem állhatom. – Sajnálom, nem úgy értettem… – Tudom. Bocsásson meg. De van valami ezzel kapcsolatos, valami számomra különleges, amit nem érthet meg… életem egy része, amit ez az este elıhívott belılem. Megvilágosodott

elıttem egy korábbi, csodálatos élményem, s rájöttem, hogy eddigi hitemmel ellentétben még nem zárult le bennem. – Esetleg elmesélné…? – Nos, azt hiszem, igen. Úgy tőnik, még órákig ülhetünk itt. – Kinyújtotta a kezét és lekattintotta a lámpát. – Most már beszélhetünk. A két hölgy kényelembe helyezte magát az ülésen: hátradıltek az árnyékba, s a mindkettejüket betakaró, melegséggel és biztonsággal eltöltı puha szırmetakarót magukra húzva barátságukat is minden eddiginél szorosabbra főzték. – Már évek óta nem beszéltem róla – kezdte Madam Julia. – Nem felejtettem el, csak félretettem az emlékeim közé, ahogy a nagymamája csipkéjét ırizgeti az ember, valami különleges alkalomra tartogatva. Nem értem, miért épp most kell errıl beszélnem, hacsak nem a hangversenyen játszó fiú miatt. Bár oly kézzelfoghatóan hús-vér ember volt, sokkal inkább angyalnak tőnt. A vontatottan és különös nyomatékkal kiejtett, egy teljes mondattal felérı „kézzelfoghatóan” szó szerinti jelentése a fiatalember finom, pirospozsgás arcát, haja ifjan csillogó aranyszínét, erıtıl duzzadó alakját, szája komoly, szinte közönyös nyugalmát, bámulatba ejtı, varázslatos, gyönyörő kezét, s a húrokon fel-alá szaladgáló és hajladozó ujjait idézte fel az angol hölgyben, amint félig zárt szemmel, fejét a hegedő gesztenyebarna fájához szorítva figyeli saját játékát. – Talán angyal is – hallotta saját, ostobának tőnı hangját –, és ezzel magyarázható… ezzel magyarázható a tökéletes játéka… úgy értem, ami mindenkit ámulatba ejt. Madam Julia szótlanul hallgatta. – Nem lepne meg – felelte végül. – Pontosan ez késztet arra, hogy elmondjam önnek a történetet, amit Carteret – mármint a férjem, a fiam nem hiszem, hogy hallotta volna – az én „szellemhistóriámnak” hív. Ön hisz a szellemekben?

– Hát… Az ifjabb hölgy már épp a megfelelı szavakat kereste a meglehetısen provokatív kérdésre adandó kimerítı válaszhoz, amikor a veszteglı autók közé vegyülı taxik addig szórványos tülkölése hirtelen felerısödött. Számtalan réz- és ezüstkürt csatlakozott az elégedetlenkedık fülsiketítı lármájához, mely a hangerı növekedésével ritmusossá és céltudatossá vált. Ilyen zajban nem lehetett beszélgetni. Madam Julia megnyugtatásképp kísérıje karjára tette a kezét. – Minden rendben. – Fojtott hangja az éktelen felfordulásban is utat talált magának. – Mindig ezt csinálják, ha letelik a rendeletben megszabott három perc. – Ez olyan, mint a Belsazár-ünnepség tetıfoka! – kiabálta. Madam Julia a fejét rázta. – Azt még sohasem hallottam. A lárma legalább olyan gyorsan abba is maradt, ahogy elkezdıdött, Madam Julia mégsem folytatta azonnal a megígért történetet. Az ablakon keresztül a mellettük álló, utasok nélküli autó vezetıje és saját sofırje arcát figyelte. Ablakukon kihajolva élénk beszélgetést folytattak, s kétségkívül aggasztotta vagy zavarba ejtette ıket valami, amit ık a hátsó ülésrıl nem láthattak. Madam Julia egy szót sem szólt, de hallgatása azt sugallta, hogy csak addig nem alkot véleményt az illendıség ilyenformán való megsértésérıl, míg valamiféle magyarázatot nem kap a történtekre. Nem kellett soká várnia. A két férfi valami hangot hallott, mire félbeszakították a beszélgetést, s mindketten feszülten figyeltek. – Zöldet kaptunk – jelentette ki Madam Julia. – Vajon miért nem indítja be a motort? A következı pillanatban a fiatalember félrehúzta az elválasztó ablakot és könyökét az ülésére támasztva hátrafordult, hogy beszéljen úrnıjével. Az utca zaját eközben távoli ropogás múlta felül, mintha egy halom száraz ágat gyújtottak volna meg valahol.

– Úgy gondoltam, helyesebb, ha közlöm önnel, Madam – mondta –, hogy valószínőleg kicsivel tovább kell itt idıznünk. A rendırség a 49. utcán teljesen lezárta a forgalmat. Óhajtja, hogy kiszálljak és keressek egy telefont? Valamelyik irodában bizonyára megengednék, hogy felhívjam Mr. Wenhamet – biccentett a hangversenyterem felé, melynek Mr. Carteret Wenham volt az egyik igazgatója. – Nos, azt hiszem, semmi szükség rá – felelte Madam Julia mosolyogva. – Úgy vélem, jobban tenné, ha itt maradna. És csukja be azt az ablakot. Nem hiszem, hogy a legnagyobb belvárosi dugó is több bajt okozhatna nekem, mint a legkisebb megfázás, miközben errıl társalgunk. – Elnézést, Madam, de nem lenne helyesebb begombolni a kabátját? – Talán igen, de még nincs kedvem hozzá. A távoli ropogás eközben tovább erısödött. Még miután a sofır visszahúzta az elválasztó ablakot, akkor is ott pattogott a két nı fülében, bár egyikük sem célzott rá. Az angol hölgy nem elıször hallott ilyen hangot, mióta New Yorkba érkezett. Híres, régimódi hoteljében, melyet elsı látogatásakor ajánlottak, hajnalonként többször ébredt az utcákon végigfutó, ropogó zajra. Többek között éppen emiatt költözött aznap délután az egyik kietlenül lenyőgözı, négyzetrácsos toronyba a Központi pályaudvar mellett. – Ó, semmiség! Csak az egyik gengszter leszámol a másikkal – nyugtatgatta a reggelijét hozó, öreg emeleti pincér, amikor elıször hallotta a zajt és megkérdezte, hogy tényleg gépfegyver volt-e. Most, hogy újra hallotta, már biztosra vette, s érdekelte volna, hogy valóban nincs-e ok aggodalomra. Madam Juliára pillantott, de egy szót sem szólt. İsz feje higgadtságában, lesütött szemeiben és halványan mosolygó szájában volt valami komoly visszafogottság, ami lehetetlenné, sıt egyenesen durvasággá tette volna, hogy akár a lehetı legkönnyedebben is azt mondja: „Úgy vélem, gépfegyverek.”

Miután az ablak becsukódott, Madam Julia rövid, de érezhetı szünetet tartott, miközben szemmel láthatóan felbolydult az utca. A sofır egy pillanatra ismét feléjük fordult és sápadt, kérdı tekintettel nézte ıket az üvegen keresztül, de úrnıje – ha egyáltalán észrevette – nem figyelt rá. Továbbra is a hátát támasztó párnáktól eltávolodva, egyenesen ült, s a parányi kis arany és elefántcsont színházi távcsövet babráló, kesztyős kezeit bámulta a takaró fodrai felett. – Hát nem csodálatos! – kiáltott fel végül. – Feltartanak minket, nekem pedig kötelességem, hogy szórakoztassam a történetemmel, amit már jó ideje el szeretnék mesélni. Beszéd közben kissé megrázta a vállát, hogy fehér kabátja jobban szétnyíljon, mire szatén és csipke estélyi ruhája és a nyaka körül csillogó gyöngyök is még inkább elıtőntek. Nem tudni, hogy csupán a főtött kocsi egyre növekvı melege, vagy a beosztottja figyelmeztetésével szembeni ösztönös ellenkezés késztette rá, de kísérıjének nem is maradt ideje töprengeni a dolgon, Madam Julia ugyanis rögtön belekezdett a mesébe. III. „Azon a nyáron láttam elıször, amikor Miranda, a menyem megbetegedett. Nem sokkal húsvét után elesett, s a gyermeke halva született. Vernon és Frances között érkezett volna. Velük már találkozott. Vernon mindig is az anyjához húzott. Nekem nem volt más gyermekem, csak Carteret, s miután megnısült, természetesen ıt is elveszítettem. Az én fiam olyan, mint az apja: született férj… Miranda pedig nagyon bájos hölgy, elég bájos ahhoz, hogy bármelyik fiatalembernek teljesen elcsavarja a fejét. Nos, Carteret szinte féltékeny volt a fiára, mert valamelyest elvonta róla a menyem figyelmét. Vernon pedig az apjára ütött, amint ugyanis elég nagy volt, hogy bármiféle jelét adja szeretetének, onnantól kezdve valósággal rajongott Mirandáért. S mindemellett ott voltam én, a döbbent

nagymama, aki még mindig nem dolgozta fel, hogy unokája van, az egyetlen fia pedig elment a szoknyája mellıl, s akivel többé senki sem törıdött. A férjem azt az évet a Fülöpszigeteken töltötte: szövetségi építészként az ottani új kormányzati épületen dolgozott. Amikor Carteret bejelentette, hogy Miranda megint terhes, ujjongtam örömömben: – Akkor ez a baba az enyém lesz! A fiam a legkevésbé sem tőnt meglepettnek. – Hát, mama – mondta –, Miranda is pontosan így gondolja. Vagyis az elejétıl fogva el volt intézve: fiú lesz, s az apám után a John van Muyden nevet kapta volna. Augusztus elsı hetére vártuk, s amint beköszöntött a forróság, Mirandával együtt felutaztunk volna Maine-be, a Van Muyden házba, hogy ott szülessen meg a csöppség. Aztán, amint mondtam, a menyem egyszer húsvét után épp kiszállt a kocsiból, megcsúszott, és mindennek vége lett. Már június volt, mire ki tudtuk hozni a kórházból, s csak július közepén mentünk fel a tengerparti házhoz. A kis Vernon is velünk jött – akkor múlt hároméves. Bár Miranda eleinte nagyon gyenge és fásult volt, és sokáig ölben kellett felvinni az emeletre, a tengeri levegı és a fenyık illata szinte azonnal éreztette jótékony hatását. A ház egy domboldal közepén, egy kis patak felett áll, a fenyves pedig közvetlenül mellette, a parányi tisztás szélén húzódik. A ház elején végig széles veranda nyílik, melynek a szalonba vezetı három üvegajtaja egész nyáron tárva-nyitva állt. Még soha nem volt olyan nyugodt és kellemes az idı, mint azon a nyáron: a tenger még dagálykor is olyannak tőnt, mint egy hatalmas tó, s a nap olyan erısen tőzött a fenyıkre, hogy minden szobát betöltött az illatuk. Miranda egész nap a székében pihent, térdénél pedig egy kis háromlábú zsámoly várta a kis Vernont, aki a tengerparton győjtött kagylókkal vagy a kertbıl szedett virágokkal kedveskedett anyjának. Rengeteget olvastam fel neki, mert még ahhoz is gyenge volt, hogy egy könyvet tartson a kezében… inkább varrogatott néha. Nála volt

néhány ruhácska, amelyeket a leendı babának szánt, s valahogy megnyugtatta, hogy próbálta befejezni ıket. Voltak napok, hogy a látványát sem bírtam azoknak a batisztoknak és flanelleknek, amiket a meg sem született unokámnak kellett volna viselnie. Voltak napok, hogy sokáig a szemébe sem tudtam nézni vagy beszélni vele, mert szívem szerint azt mondtam volna neki, hogy „megölte”, nem pedig azt, hogy „meghalt”. Amikor pedig kiderült, hogy tulajdonképpen csak azért varrja a ruhákat, hogy Hattie Drewnak adhassa ıket, aki arra az ıszre várta a gyermekét, egyszerően nem tudtam megérteni. De egyre csak azt mondogattam magamnak: olyan testi fájdalmon és veszélyen ment keresztül, hogy igazán megérdemli a lelki békét, s örülnöm kellene, hogy én szenvedek a veszteségtıl, és minden gyász az enyém a gyermek miatt, aki a jelek szerint nem is hiányzik neki. A kis Vernonban megtalálta a nyugalmát, s az unokám azon a nyáron csak neki élt. Nos, a történet egy forró délutánon kezdıdött. Épp Flecker egyik verseskötetébıl olvastam fel neki, amit valaki utánam küldött. A nagy melegben Vernon is bejött és az anyja térdéhez telepedett, s olyan komolyan hallgatta a költeményeket, mintha minden szavukat értette volna. Miranda egy idı után ölébe ejtette a varrását és fejét a párnák közé hajtotta – elaludt. Abbahagytam az Arany utazás olvasását és továbblapoztam egy másik vershez. És itt jön a legérdekesebb az egészben: sohasem felejtem el, hogy egy olyan költeménybe kezdtem bele, amely normális körülmények között sohasem keltette volna fel a figyelmemet, s amikor ahhoz a sorhoz értem, hogy S hallottam a tenger zúgását, S a sziklák közül egy kiáltást, a kis Vernon egyszer csak felnézett, s az öböl menti fák felé mutatva azt kiáltotta:

– Nézd, nagyi, egy angyal! Én is odanéztem, s a fenyık között kanyargó ösvényen valójában egy teljesen átlagos fiatalember sétált a kapunk felé. Gyorsan jött, mintha ismerné a környéket, úgyhogy azt hittem, helybeli. De amikor kiért a fák közül, nem tudtam eldönteni, láttam-e már valahol, ráadásul nem volt nálam a szemüvegem. Amennyire ki tudtam venni, kék gyapjúöltönyt és szürke teniszinget viselt. El sem tudnék képzelni kevésbé angyalit: csak egy tizennyolc-tizenkilenc éves, jóképő fiatalembernek tőnt. – Nem, Vernon – mondtam neki –, ı nem angyal, hanem egy fiú. Talán valamelyik vendég az öböl menti nyaralókból. Biztos eltévedt az erdıben. De tévedtem: amint a kapuhoz ért, nem fordult vissza, hanem kinyitotta és egyszerően besétált. Az ösvény ide-oda kanyarog a part és a ház között, úgyhogy az elsı kanyarnál szem elıl tévesztettem. Aztán Miranda varrása kiesett az ölébıl, Vernon kiscicája pedig játszani kezdett az odébbguruló selyemgombóccal, s aztán egy ideig azzal voltunk elfoglalva, hogy minél csendesebben megkaparintsuk tıle, mielıtt a menyem felébredne. Szóval jó idıbe került, mire ismét ki tudtunk nézni az idegenre. Elıször egyáltalán nem láttuk, aztán egyszer csak ott termett az ablaknál, s a verandáról nézett be ránk. Nem volt kalapja, s emlékszem, hogy vastag, kócos, szıke haja volt, már-már aranyszínő. – Menj ki és kérdezd meg, mit akar! – mondtam Vernonnak, aki addigra már négykézláb csúszva játszott a hátam mögött a cicával, ezért hátra kellett fordulnom és a vállam fölött szólni neki. Azonnal felpattant és az ablakhoz futott, de az idegennek nyoma veszett. Vernon kiszaladt, s oda-vissza láttam elrohanni az üvegajtók elıtt, ahogy fel-alá futkározott a verandán. Végül visszajött. – Nem látom – pihegte. – Gondolom, körbement, a hátsó ajtóhoz. Talán az egyik

cseléd barátja – feleltem. Aztán felébredt Miranda és elfelejtettük a történteket. Amikor legközelebb láttam, már egyedül voltam. Egy hétre, vagy talán tíz napra rá történt. Addigra Carteret is megjött, s éppen kocsikázni voltak Mirandával. Ugyanott ültem és csendben olvasgattam, amikor azonban felnéztem a könyvembıl, egyszer csak láttam! Az ablakkeretnek dılve állt és rám mosolygott. Be akartam hívni, de köddé vált, mielıtt szólni tudtam volna, s végül abban sem voltam biztos, hogy nem csak álmodtam-e az egészet. Pár nappal késıbb összefutottam a kis Vernonnal az emeleten: engem keresett. – Nagyi, nagyi, az a nagyfiú ott volt a verandán! Láttam! Utána futottam, de eltőnt! Megkértem a szobalányomat, hogy derítse ki, van-e valamelyik cselédnek udvarlója, de ı azt mondta, hogy soha egyetlen fiatalember sem járt a konyhán, akire illett volna a személyleírás. İszintén megvallva, kedvesem, örömmel hallottam. Egyszer aztán Miranda is meglátta. Éppen felolvastam neki, mint mindig, ı pedig nagyon belefeledkezett a varrásba, mert idıben be akarta fejezni. Addigra már sokkal jobban volt, s kezdte visszanyerni régi önmagát. Nem emlékszem, mit olvastunk, nem mintha számítana, bár azokat a Fleckerverseket sohasem fogom elfelejteni. Épp lapozni készültem, amikor Miranda majdnem halálra rémített: – Ó! – kiáltotta. – Ki az ott? Felnéztem, de nem láttam senkit. Miranda az ösvényre bámult, a fák közé. – Idetart – mondta, aztán elsírta magát. Tudtam, hogy ugyanazt a fiút látta, s bár biztos voltam a dolgomban, csak annyit kérdeztem tıle, hogy nézett ki. Aztán ugyanúgy, mint a korábbi alkalmakkor, megjelent a verandán, benézett az üvegajtón, majd eltőnt.

Miranda azt mondta, hogy tizennyolc éves, szıke fiú volt gyapjúöltönyben, nyakánál nyitott teniszingben. Könyörgött, hogy ne mondjam el Carteret-nek, bár feleslegesen tette, mert eszem ágában sem volt. Tudtam, ha tudomást szerez a ház körül ólálkodó idegenrıl, azonnal a seriffhez fordul. Megígértem Mirandának, hogy nem szólok, s megnyugtattam, biztos csak álmodott. Soha többé nem beszéltünk errıl, bár mindez azon a héten történt, amikorra a meg nem született gyermeket vártuk, s kíváncsi lettem volna, mit gondol a menyem a történtekrıl. Már New Yorkban voltunk egy ideje, amikor az egyik cselédem utólag elmesélte, hogy amíg Maineben voltunk, egy idegen fiatalember belefulladt a patakba. Senki sem ismerte a környéken. Akkor azért nem szóltak, mert sem Mirandát, sem engem nem akartak felzaklatni. A tragédia úgy derült ki, hogy Clara fésülködés közben a nyaralásról beszélt. Éppen akkor értem haza Misa Elmann koncertjérıl – ı is akkor játszott elıször New Yorkban, mint ez a ma esti fiatalember, s valószínőleg ez juttatta eszembe az egészet.” Madam Julia félbeszakította a történetet. Megbolydult az utca: a sofırök dudálni kezdtek és beindították a kocsijukat. A mellettük levı autó lassan tolatni kezdett, majd a saját sofırjük arca is feltőnt az elválasztó ablakban, és óvatosan ık is megindultak hátrafelé. – Mintha egy kocsi közeledne felénk – mondta az angol hölgy. – Biztos rossz helyen kanyarodott be. Igaza volt. A szemközti irányból néhány autó megpróbálta keresztülverekedni magát a hosszú ideje veszteglı, de érkezésüket mérges dudálással és kiabálással üdvözlı kocsiáradaton. – Már csak ez hiányzott! – kiáltotta Madam Julia. – Valaki biztos lerobbant, s a rendırség ide próbálja terelni a forgalmat az 5. sugárútról. Mintha alig észrevehetıen élesedett volna a hangja, de

egyébként cseppet sem tőnt dühösnek. Autójuk rövid tolatás után megállt, s a forgalom teljesen leállt. – Úgy látszik, az egész éjszakát itt töltjük. Még sohasem volt ilyen jó ürügyem, hogy elmeséljem a történetemet. – Kérem, folytassa! Látta még utána? „Három évig nem. Miután a cselédem beszámolt a halálesetrıl, meggyıztem magam, hogy az általunk látott fiatalember és a halott idegen ugyanaz a személy, s valószínőleg azért tartottuk egy kissé furcsának, mert ott járkált a ház körül, meg talán azért is, mert belefulladt a patakba. Egyre csak azt mondogattam magamnak, hogy nem kell fantáziálni egy teljesen természetes jelenségen, aminek ráadásul egyszer s mindenkorra vége. Egy áprilisi reggel aztán, nem sokkal Miranda oly sok boldogságot hozó kislányának születése után kikocsikáztam New Rochelle-be, hogy megnézzem Morrisonék házát, amit a férjem épp akkor épített a parkjukban. Nemrég kaptam saját autót, s a sofıröm elég nehezen talált oda, pedig ebédre vissza akartam érni, mert egy kis partit szerveztem Delmonicónál – tudja, ez még a háború elıtt történt. Frances születése óta ez volt az elsı alkalom, hogy Miranda kimozdult otthonról, s természetesen nem akartam elkésni, ezért szóltam a sofırnek, hogy menjen egy másik útvonalon, amit rövidebbnek gondoltam. Fogalmam sem volt róla, hogy építkezés miatt felásták az utat. A gödör köré láncot húztak, s gondolom, máskor volt ott egy munkás is, hogy figyelmeztesse az arra járó autósokat, de épp tizenkettı után indultunk vissza, s az emberek valószínőleg ebédeltek. Akárhogy is, mire észrevettük a láncot, már késı volt, s az elsı kerekek túlcsúsztak az árok szélén. Mondanom sem kell, hogy azt hittem, ütött az órám. A sofır beletaposott a fékbe és hátramenetbe kapcsolt, az autó azonban tehetetlenül kapart és búgott a gödör peremén. Hiába, 1912-ben még ilyen kocsik voltak. Aztán egyszer csak egy magas, kék gyapjúöltönyös,

kalap nélküli fiatalember kinyitotta a jobb oldali ajtómat és kisegített az autóból, majd az út túloldalán levı hatalmas sziklához kísért, hogy leülhessek és megnyugodjak egy kicsit. A fiatalember eközben visszament a kocsihoz és húzni kezdte a hátsó csomagtartót. Úgy tőnt, ez segít, s az autó pillanatokon belül kiszabadult a fogságból. Mialatt a sofır megfordult a kerítések közti szők úton, én a gödör peremén lógó, leszakadt láncot néztem, és csak ekkor fogtam fel, micsoda veszélyben voltunk. Amint megállt a kocsi, felálltam, hogy megköszönjem a fiatalembernek, ı azonban eltőnt, pedig onnan sehová sem mehetett. A sofır viszont egyáltalán nem látta, bár ez nem is csoda, hisz minden olyan gyorsan történt, s ı végig a saját bajával volt elfoglalva. Odamentem a gödör széléhez, hogy megnézzem, nem esett-e bele, de nyoma sem volt. Végül mondtam a sofırnek, hogy egy teremtett léleknek se említse a történteket, Carteret úgyis elég ideges volt, hogy magam kocsikázom, ı pedig szegény feje semmirıl sem tehetett. Én kértem, hogy menjen, amilyen gyorsan csak tud, s végül ez lett belıle. Lehet, hogy puszta véletlen, de amikor másnap reggel kinyitottam az újságot, láttam, hogy egy azonosítatlan fiatalember holttestére bukkantak La Rochelle közelében: egy daruból ráesett egy hatalmas szikla. A cikkben csupán annyi szerepelt, hogy szıke volt és 180 cm magas.” – Gondolom, mindenképp meghalt volna – vágott közbe az angol hölgy. – Mind a maga, mind az ı szempontjából óriási szerencse, hogy elıtte megmentette az életét. Ha van élet az itteni után, talán jobb is neki, hogy egy ilyen jótettet követıen távozhatott a másvilágra. – Nem hiszem – felelte szárazon Madam Julia –, hogy a megmentésem hozzájárult volna az ı örök üdvösségéhez. Véleményem szerint kettınk közül csak én tartozom hálával. – Természetesen… ezen a világon.

– Talán ez az egyetlen világ, kedvesem. Mindenesetre ez az egyetlen, amirıl tudomásunk van. – De akkor mivel magyarázza, hogy… – Elıfordul, hogy egyáltalán nem keresek magyarázatot. A férjemhez vagy a fiamhoz hasonló emberektıl nem várhatom el, hogy higgyenek nekem, hacsak nincs valami értelmes magyarázat. Én azonban igenis azt gondoltam – s számomra természetesnek tőnik, bár maga talán nem tartja annak –, hogy az általam oly hın áhított kis élet, a meg nem született kisfiú jár vissza hozzám, s talán az a sorsa, hogy sohasem válhat igazi felnıtt férfivá. Rájöttem, hogy már a kezdetektıl fogva sem karon ülı kisdedként ábrándoztam róla, hanem a barátomként és védelmezımként mellettem álló ifjúként gondoltam rá, mint a fiam volt egykor, mielıtt elvette Mirandát, vagy a férjem, amikor beleszerettem. Lehet, hogy gyakran találkozom vele, csak nem tudok róla. Annak a fiúnak a tekintetében is volt belıle valami, akit ma este hallgattunk. A szünetben jutott eszembe, s egybıl a kis Vernonra gondoltam, amint elsı látásra „angyal”-nak nevezte. S ez a fiú – bár inkább tőnik szeráfnak, mint emberi lénynek – ugyanúgy nézett. A játéka bizonyos értelemben megmentett egy kis szeletet az életembıl… visszaadott valamit, amit már régen halottnak hittem… A reményt, hogy visszatér még a zenei tehetség ebbe a világba, mely egy ideje túl okosnak és süketnek tőnt ahhoz, hogy befogadja. Az angol hölgy bólintott. – Igazán csodálatos látni ezeket a vendégelıadókat – mondta. – Amikor az emberek Mozartról beszélnek, nem is csodagyermeket vagy valamiféle megmagyarázhatatlan rejtélyt emlegetnek, hanem egyenesen isteni megnyilvánulást… mint a maga angyala is. Madam Julia nem válaszolt azonnal: egy ideig a rövid utca végén, messze a feketeség fölé magasodó közlekedési lámpa piros fényét nézte.

– Azt hittem, vibrál – mondta –, de most már mozdulatlan. A gépfegyverek már jó öt perce elhallgattak. – Most ismerte el elıször, hogy onnan származik a ropogás. – Mintha mindenki kiszállna a kocsijából – jegyezte meg az angol hölgy. – Akik a 60. utca környékén laknak, gyorsabban hazaérnek gyalog, mintha megvárnák, míg eltőnik a dugó. Mi sajnos nem tehetjük meg. A szívem nem bírná odáig. Na végre: zöldet kaptunk. Nagyon örülök, hogy átköltözött a Biltmore-ba, kedvesem. Túl késı lenne most átvágni az egész városon, s korántsem lenne biztonságos. Nekem pedig a férjem kedvéért muszáj azonnal hazamennem. Szerencsére azt hiszi, hogy magát elıbb el kell vinnem a belvárosba, így nem fog olyan sokáig aggódni. Elıttük már mozgolódott a sor. Az imént az ellenkezı irányból közéjük furakodó autók kezdtek kitolatni és megfordulni. Néhányan dudálással igyekeztek gyorsabb haladásra bírni a többieket. A két hölgy elmélyülten figyelte közelgı kiszabadulásuk jeleit. Egyikük sem tudta elfojtani idegességét, bár mindent megtettek, hogy palástolják a másik elıl. Kölcsönös visszafogottságuk és az adott helyzetben betöltött szerepük gátolta ıket abban, hogy megvitassák az utcai zőrzavar lehetséges okait: egyikük, a vendég úgy tett, mintha semmi rendkívüli vagy aggasztó sem történt volna, a másik, a házigazda pedig semmirıl sem volt hajlandó tudomást venni, ami megzavarhatja a rábízott idegen szórakozását, s mindenekelıtt a leghalványabb jelét is igyekezett elkerülni annak, hogy saját akaratereje meghátrál az elıtte tornyosuló nehézségek elıtt. – Még egy perc, és indulunk – jelentette ki. – Miközben majd a forró levesemet kanalazom és a koncertrıl mesélek a férjemnek, remek érzés lesz tudnom, hogy biztonságban hazavittem. A holnapi lapokból megtudhatjuk, miért kellett ilyen soká vesztegelnünk, de attól tartok, néhány jelentéktelen

gengszter elfogásán kívül semmi érdekesrıl nem olvashatunk majd. Mit is beszéltünk Mozartról? – Valamit, amit a ma esti fiú az eszembe juttatott… – felelte az angol hölgy. – Az egyik bácsikám hegedőket győjtött, s egyszer írt egy szonettet Mozarthoz. Nem emlékszem a teljes szövegre, de a zenét hallgatva eszembe jutott néhány sora: Kis idıre egy gyermek szívébe költözött… S bár sohasem tanulta, mi az a Föld, A természet szülötte volt, S minden sejtjében mennyei muzsika szólt. Úgy vélem, igenis léteznek isteni jelenések. Önnel is megtörtént. Tudom, hogy hisz benne. Madam Julia elırehajolt. Elindultak, s a mellékutcáról az 5. sugárútra fordulva egyre gyorsabban haladtak. Az ezernyi magas villanypóznából aláhulló fény, a babiloni éjszaka tornyait elárasztó ragyogás bearanyozta finom metszéső arcélét és deres fürtjeit. Egyszerre elvesztette az önuralmát. Eddig nyugodtan, már-már könnyedén adta elı történetét, mintha furcsa módon maga is rosszallóan tekintett volna rá, s a jó modor elvárásainak megfelelıen lehetıséget szeretett volna hagyni partnere számára, hogy udvariasan visszautasítsa a hallottakat. Bár már kezdtek megmenekülni iménti, komoly veszélyekkel fenyegetı helyzetükbıl, vendége és saját feszültsége oldására számára létfontosságú, szent dolgot vetett oda a másik elé. Most, a feszültség elmúltával nem tudta felmérni, mennyire adta ki magát. Az ösztönei azonban nem hagyták cserben: az angol hölgy figyelt rá és osztozott az élményeiben, s immár úgy érezte, hogy kötelessége befejezni a régi történetet, pedig az elején nem gondolta volna, hogy módja lesz rá. Miközben újra felidézte emlékezetében és igyekezett szavakba önteni, úgy érezte, mintha önmaga számára is megújult és kiteljesedett volna.

– És még mindig itt vagyok, egészben – kiáltott fel nyers szenvedéllyel a hangjában –, pedig az orvosok évek óta mondogatják, hogy egy hajszálon függ az életem, s az is bármelyik pillanatban elszakadhat, míg ott az a fiú, aki sohasem élhetett, csak újra és újra meghalt. És miért? Miért éppen az én öreg, beteg, haszontalan életem folytatódik, és nem az a másik…? Talán erıs és gazdag lehetne. Meghal, hogy engem megmentsen… s talán… talán azért kel újra és újra életre, mert én azt kívánom, hogy éljen. Vágytam egy életre, s megadatott nekem, hogy ne haljak meg, bár ez a másik élet kezdettıl fogva halálra volt ítélve. Ez teljesen értelmetlen a számomra. Kislánykoromban éreztem ezt, amikor a keresztre feszítésrıl meséltek nekem. Nem tudtam elviselni, olyan hiábavalónak tőnt. Dühített, hogy Isten hagyja szenvedni gyönyörő fiát. Nem bírtam felfogni, hogy kinek jó ez. S ugyanezt nem értem ebben sem: miért kell ilyen súlyos árat fizetni, mikor a nyereség… nos, nem is nyereség ez, csupán egy hasztalan következmény. A kettı összefügg. Jézus is azért halt meg, hogy mi élhessünk… és élünk is… nincs más választásunk. Összébb húzta a kabátját – a főtött kocsiban is kirázta a hideg. Az angol hölgy megfogta barátnıje jéghideg kezét és egy pillanatig ott tartotta. – Nincs értelme ezeken a rejtelmeken tépelıdnünk – nyugtatgatta. – Csak saját tapasztalataink alapján ítélhetjük meg ıket. Talán a dolgok olyan rendszerébıl erednek, amelyeket még soha senkinek nem sikerült felfogni. Amikor addigi tudásunkkal összeegyeztethetetlen dolgok elismerésére kényszerülünk, és nem lehet megkerülni ıket, általában megkérdıjelezzük vagy egyenesen tagadjuk létezésüket. Néhányan azt mondják, a dolgok rendszere nem céltudatos, s minden, számukra megmagyarázhatatlan eseményt jelentés nélküli véletlennek, különös egybeesésnek tekintenek. İk a

maradi nyárspolgárok. Kigúnyolják mások egyedülálló lelki élményeit, ahogy Epstein Rimáját is kigúnyolták a Hyde Parkban. Ön azonban részese volt egy ilyen élménynek és nem kérdıjelezheti meg a létezését. Még ha nem is világos ön elıtt, bíznia kell egy mindenható igazságszolgáltatásban. Be kell fogadnia azt, ami bizonyos fokig felfoghatatlan nekünk, földi halandóknak. Egy pillanatra elhallgatott – egy kissé maga is meglepıdött elhamarkodott kijelentésén. – Bocsásson meg – folytatta. – Nincs jogom így fölényeskedni. De a hallottak arra sarkalltak, hogy mindent megtegyek azért, hogy ez a történet a boldogságát szolgálja. Nem tudom elviselni, hogy szomorúságot okoz magának. Madam Julia visszahúzta a kezét az angol hölgyébıl, s mintegy a gesztus viszonzásaként odafordult hozzá és könnyedén arcon csókolta. – Hát nem borzalmas? – mondta mosolyogva. – Belekezdek egy mesébe, hogy mindkettınket elszórakoztassam a kényszerő várakozás ideje alatt, s csak annyi telik tılem, hogy felzaklatom magát és arra késztetem, hogy engem vigasztaljon, amiért egy nagyon, nagyon csodálatos világban élhetek. Valójában csak azt akartam ezzel mondani, hogy egyfolytában úgy érzem: sok mindent megélhettem, amit az a fiú nem, rengeteg mindent, s ez összességében igazságtalannak tőnik. Autójuk már a Központi pályaudvarhoz vezetı alagutakban hajtott, s egyszer csak megállt egy alacsony, vibráló fényő, a fölötte meredezı toronyházhoz képest elenyészıen kicsinek tőnı forgóajtó elıtt. – Nagyon figyelmes a sofırje – jegyezte meg az angol hölgy. – Pénteken kinn voltam Long Islanden, s amíg a nyitott ajtónál elbúcsúztam a többiektıl, meg is fáztam egy kissé. – Így igaz – mosolygott Madam Julia. – Túl jó is, hogy igaz legyen. Még Clara sem talál kivetnivalót abban, ahogy gondoskodik rólam. Néha azt hiszem, jobban szeretné, ha

kevésbé bízhatna benne. IV. A 42. utcánál még egyszer dugóba kerültek, mielıtt eljutottak volna a Park Avenue-ig. A sofır feszült figyelemmel ült a kormánynál. A város zúgását ismét fegyverropogás harsogta túl – ezúttal egész közelrıl szóltak, de most rendırségi pisztolyok voltak. Mintha dühödt óriások akartak volna meggyújtani egy gyufát, ami nem akar belobbanni. A sofır a Carnegie Hall elıtti dugóban közéjük irányított autósok kiáltozásából tudta, hogy valami váratlan probléma az East Side-ról mindenkit a 2. sugárútra kényszerített, ráadásul az egész felfordulás véletlenül vagy szándékosan épp egybeesett a munkanélküliek Operaház melletti tüntetésével. Az utóbbi pedig az ottani elıadás nézıiben keltett pánikot, s félórán keresztül mindenki északi vagy nyugati irányban igyekezett menekülni a környékrıl. A fiatalember még nem is hallott ekkora felbolydulásról. Meséltek már neki jónéhány gengsztertörténetet, látott néhány letartóztatást vagy a vörösök Union Square-i győlésének szétverését, de ez az egész eddig csak puszta látványosságnak tőnt, s úgy érezte, mintha csupán szemlélıje lenne a tornyok városában zajló kalandnak. Ezen az estén azonban a részesévé vált, s az volt a feladata, hogy az autót és utasait épségben kimenekítse az útjukat ismét keresztezı veszélybıl. Az egyik, gondjaira bízott hölgyet már biztonságba helyezte, már amennyire egy hotel számtalan számozott, névtelen szobája biztonságot jelentett, míg a másik, jóval törékenyebb és számára sokkal fontosabb hölgy semmi jelét sem adta, hogy tisztában lenne a helyzettel. „A nık… – mondta magának a fiatalemberek komor cinizmusával –, a nık mind egyformák. Legyenek bár finom hölgyek vagy hétköznapi fruskák, ha egymásra találnak, csak beszélnek és beszélnek és beszélnek, és észre sem veszik, mi zajlik

körülöttük, még ha az ítélet napja teljesedik is be rajtuk.” Nem mintha úrnıje sohasem figyelt volna a külvilágra, de most rengeteget beszélt, míg várakoztak, s a jelek szerint cseppet sem zavartatta magát, amikor azok a kocsik az ellenkezı irányból közéjük furakodtak. Talán a felhúzott ablakoknál nem hallotta a fegyverropogást. Vagy talán hallotta, csak nem tudta, mi az a zaj. Végül is nem hallhatta, mit mesél a Buick sofırje arról, amit az egyik, közéjük tolakodó taxis mondott neki. Nem szabad túl szigorúan megítélnie. Elvégre gazdag, amerikai hölgy létére elragadó. Clara gyakran panaszkodott neki, hogy Madam Juliát semmi sem állíthatja meg. Nem tudhatta, hogy úrnıje nincs-e ugyanúgy tisztában a körülöttük zajló eseményekkel, mint ı maga. Talán Wenham szenátort már korábban figyelmeztették a veszélyre, s talán próbálta is otthon tartani a feleségét… Ismét elindultak elıre. Már egy perce hallgattak a fegyverek, s most újra megindult a forgalom. Egy gyors pillantással megállapította, hogy Madam Julia fehér alakja felegyenesedve ragyog a sötétben. Figyelt; éber volt és kissé ideges. A sofırt büszkeséggel töltötte el a tudat, hogy úrnıje végül is figyel, s valószínőleg mindvégig figyelt. Iménti gondolatait méltatlannak, már-már hőtlennek tartotta, s oly ügyesen kerülgette ki a Park Avenue jól ismert gödreit, hogy büszke volt magára. Két perc múlva már ott álltak a bejárat elıtt, a portás pedig karját nyújtva a kocsihoz lépett, hogy az utca és az elıcsarnok túlsó végén nyíló lift közötti, húszlépésnyi távolságon elkísérje Mrs. Wenhamet. Az ifjú sofır Madam Julia takaróját, lábmelegítıjét és párnáit cipelve követte ıket, melyeket Clara sohasem engedett volna, hogy a kocsival együtt az East End-i garázsba vigye. Amikor úrnıje leült a fülke sarkában odakészített magas zsámolyra, elbúcsúzott a fiatalembertıl és hozzátette: – Kérem, ne felejtsen szólni Clarának, ha odaért a garázsba.

Nem lennék nyugodt, ha nem tudnám, hogy biztonságban megérkezett-e. Szóval tudta! A fiú elpirult és sapkáját megérintve csak annyit mondott: – Köszönöm, Madam, oda fogok szólni. A portás eközben odafordult hozzá, hogy elvegye tıle a takarót és a párnákat, de meglökte a könyökét, amitıl a sapka leesett a fejérıl. Egy szıke fürt a homlokára hullott, s miközben a vasrácsot behúzták elıtte, és a lift megindult felfelé, ı egy mozdulattal megigazította a haját. Az iménti kellemetlenségtıl, illetve az úrnıje szavai mögött megbújó kedvességtıl és felismeréstıl kissé zavartan nézett fel a fülke tükörfalai közt ülı asszonyra. Mielıtt eltőnt volna a szeme elıl, egy pillanatra találkozott a tekintetük. Teljesen megváltozott az arca. Öregnek és kimerültnek tőnt, egy kissé közönyösnek, mintha aznap esti erıfeszítése végére érve az elıcsarnok éles fényében minden elszántsága tovaszállt volna. Az utolsó pillantással arca sugárzó, mosolygó és mégis kissé megrendült – sıt, rettegı – kifejezést öltött, mintha a látottak örömmel és félelemmel töltötték volna el. Gyakran mosolygott, amikor hozzá szólt – mindig nyájasan, néha igazán kedvesen és barátságosan –, ez a mostani azonban más volt. Mozdulatlanul állt a sötét liftaknánál, s hallgatta a felfelé kúszó fülke hosszú sóhajtását, míg a vasrács távoli, halvány csattanása nem jelezte, hogy Madam Julia immár biztonságban, Clara gondoskodó kezei közt van a kilencedik emeleten. Mielıtt a portás visszaérhetett volna, hogy az ilyen alkalmakkor megszokott módon elmerüljenek a világ dolgaiban, sarkon fordult és kiment az autóhoz. A látottak után senkivel sem akart beszélni. Miután egy órán keresztül olyan feszültség nehezedett rá, amilyet még sohasem élt át, Madam Julia különös, réveteg mosolya annyira megindította, hogy maga sem értette. Miközben beült a kocsiba és beindította a motort, a Harlech fiai csatába mennek néhány ütemét fütyülte

– ez volt az egyetlen dal, amit ismert. – Teringettét! – mondta hangosan. – Lehet, hogy angyalnak hitt! A 42. utca és a 2. sugárút sarkán egyszer csak kisebb gyülekezet rohant elı egy sötét bérház alagsorából, és ismét eldördültek a fegyverek. A hatalmas autó nekivágódott a padkának, a sofır pedig kétrét görnyedve csuklott a kormánykerékre. *** Aznap éjjel hosszan csengett Wenhamék garázsában a telefon, de Clara hiába várt sápadt, dühös arccal a Madam Julia hálószobája elıtti budoárban – senki sem vette fel a kagylót.

O. HENRY

Marionettek A rendır a 24. utca és egy sejtelmesen sötét sikátor sarkán, a magasvasút hídjától nem messze posztolt. Éjjel kettı volt, s hajnalig még hosszú, hideg, nyirkos és barátságtalan órák vártak rá. Egyszer csak hosszú kabátos férfi lépett ki hangtalanul, de sietısen a sikátorból. Kalapját homlokára húzta. Vitt valamit a kezében. A rendır udvariasan, de hatalmából eredı magabiztossággal megszólította – a késıi óra, a sikátor kétes hírneve, a járókelı sietsége és a kezében tartott tárgy mindmind „gyanús körülménynek” számított, melyeket feltétlenül tisztáznia kellett. A „gyanúsított” készséggel megállt, hátrabillentette a kalapját, s a vibráló villanyfénynél elıbukkant érzelemmentes ábrázata, meglehetısen hosszú orra, merev, sötét tekintete. Kesztyős kezét kabátja oldalzsebébe süllyesztette, elıhúzott egy kártyát és odanyújtotta a rendırnek. A bizonytalan fényben a járır a következı nevet olvasta le róla: „Charles Spencer James, orvos”. A férfi lakhelye olyan tiszteletre méltó környéken volt, hogy az nem csak a gyanakvást, de minden további kíváncsiskodást feleslegessé tett. A kezében tartott tárgy – parányi ezüstszegekkel kivert, csinos kis fekete orvosi bırtáska – megerısítette a kártyán olvasott információkat. – Rendben, doktor úr – mondta esetlen nyájassággal a rendır, miközben félreállt az útból. – Meg kell értenie: parancsot kaptunk, hogy legyünk különösen óvatosak. Rengeteg betörés és rablótámadás történt erre mostanában. Kellemetlennek ígérkezik az éjszaka. Nincs túl hideg, de

nyirkos a levegı. A férfi merev biccentéssel és néhány szóval nyugtázta a rendır idıjárásra tett megjegyzéseit, majd ugyanolyan sietısen folytatta útját. Aznap éjszaka már a harmadik járır fogadta el a névjegykártyáját és orvosi táskája látványát a becsületességérıl és jó szándékáról kiállított bizonyítványként. Ha bármelyikük is vette volna a fáradságot, hogy másnap ellenırizze ezen „garanciák” hitelességét – persze nem túl korán, hisz dr. James rendszerint késın kelt –, a megadott címen egy takaros névtábla mögött megbúvó, jól felszerelt rendelıben találták volna szokott nyugodtságában és eleganciájában, s az egész szomszédság készséggel tanúsította volna elıkelıségét, családjával szembeni odaadását és szakmai sikereit, melyeket az elmúlt két évben tapasztaltak, mióta odaköltözött. Ha viszont a makulátlan kis orvosi táskába kukkantottak volna bele, a rend buzgó ırei bizony meglepıdtek volna. Elsıként ugyanis egy vadonatúj, csinos kis szerszámkészletet pillantottak volna meg benne, mely a magát „széfes”-nek nevezı, bármilyen páncélszekrény felnyitására képes betörıbanda holmija volt. A sajátosan megtervezett és kialakított eszközök között találtak volna egy rövid, de erıteljes feszítıvasat, egy halom furcsán kialakított kulcsot, a legjobb minıségő, kékre festett fúrókat és pontozókat, melyek még az edzett acélba is úgy eszik bele magukat, mint egér a sajtba, valamint egy szorítóbilincset, mely piócaként tapad a széfek fényezett ajtajára és úgy húzza ki a kombinációs zárat, mint a fogorvos a rossz fogat. Az „orvosi” táska belsı zsebében négyunciás, immár félig üres fiolában nitroglicerin, a szerszámok alatt pedig egy nagy csomó összegyőrt bankjegy és egy marék aranyérme: összesen mintegy nyolcszázharminc dollár lapult. Egy rendkívül szők baráti körben dr. Jamest csak „öltönyös görög”-ként ismerték. A rejtélyes elnevezés elsı fele higgadt, úri modorára utalt, a második viszont a testvériség szótárában a

vezérnek, a tervezınek szólt, aki tekintélye és befolyása révén megszerezte a merész vállalkozásokhoz szükséges értesüléseket. A banda másik két tagja Skitsie Morgan és Gum Decker – maguk is tapasztalt „széfesek” –, illetve Leopold Pretzfelder belvárosi ékszerész, aki túladott a trió győjtötte gyémántokon és egyéb ékességeken. Valamennyien állhatatos, békeszeretı polgárok voltak. Aznap éjjel nem számítottak túl nagy zsákmányra. A régimódi méteráru-kereskedés ütött-kopott irodájának mélyén megbúvó régimódi, reteszes páncélszekrénynek egy átlagos szombat éjjel több mint huszonötezer dollárt kellett volna rejtenie. Fejenként legalább tíz-tizenkétezerre számítottak – a zsákmányt már a helyszínen elosztották –, de végül az a nyolcszázharminc jutott, ami az orvos táskájában is lapult. A régimódi cég tulajdonosai közül ugyanis az egyik egy kissé régimódibbnak bizonyult a kelleténél, s a tıke jelentıs részét rögtön sötétedés után hazavitte egy kis páncélkazettában. Dr. James háborítatlanul haladt a teljesen kihalt 24. utcán. Még a környéken elıszeretettel tanyázó színházi népek is nyugovóra tértek már. A szitáló esı besőrősödött az utca felett, s a kövek közötti pocsolyákon visszaverıdı lámpafényben parányi vízcseppek miriádjai csillogtak. A házak közül köhögésszerő rohamokban tört elı a dermesztı, bırig áztató, furfangos szél. Amint egy, a környezetébıl kiemelkedı, tekintélyesebb téglaépület sarkához ért, egyszer csak kivágódott az ajtaja, s egy üvöltözı néger asszony rohant lefelé a lépcsın. Érthetetlen dolgokat zagyvált, mintha csak magában beszélne, mintha az ördög szállta volna meg. A csendes házból váratlanul kitörı démon épp akkor ért a lépcsı aljára, amikor dr. James. Az asszony agyának energiái a hangkifejtésrıl lassan a látvány befogadására terelıdtek: befejezte a lármázást, s dülledt szemeit az orvos kezében tartott

táskára meresztette. – Áldassék az Úr! – szakadt fel belıle a megkönnyebbülés. – Ön lenni doktor, uram? – Igen, orvos vagyok – felelte James és megállt. – Akkor az Isten szerelmére, gyüjjön és nézze meg Miszter Chandlert, uram. Szélütés érhette. Úgy feküszik, mintha csak meghótt vóna. Csak az Isten tuggya, Cindy szegény öreg feje hová lett vóna, ha ön, uram, nem gyütt vóna errefelé. Ha a vén Mars csak a századát is tudná annak, amit ezek összelövıdöznek, uram – pisztolyokkal lövıdöznek –, kiméricskélik, hány lépés távolságrul – mindenki csak összevissza párbajozik. Az a szegény árva, Miss Amy meg… – Mutassa az utat! – utasította dr. James és elindult felfelé a lépcsın. – Ha orvosra van szükségük, itt vagyok, de a locsogását nem hallgatom tovább. Az asszony bevezette a házba, majd fel egy vastag szınyeges lépcsın. A második sötét oldalfolyosónál befordultak, s a lépcsımászástól ziháló asszony végül megállt egy ajtó elıtt és benyitott: – Meghoztam a doktort, Miss Amy. Dr. James belépett a szobába s biccentett az ágy mellett álló fiatal hölgynek. Orvosi táskáját egy székre tette, majd levette a kabátját és rádobta a táskára meg a háttámlára, majd tökéletes higgadtsággal odalépett az ágyhoz. A férfi úgy feküdt, ahogy ráesett az ágyra, csak cipı nem volt rajta. A legújabb divat szerint öltözött. Nem mozdult, mintha meghalt volna. Az orvosból a szokásos nyugodt, visszafogott erı áradt, mely valóságos manna volt gyenge, magányos betegei számára. Betegszobába illı stílusa mindig is vonzalmat ébresztett bennük – különösen a nıkben. Nem a divatos orvosok behízelgı mézesmázosságával, hanem higgadtságával, magabiztosságával, odaadásával, mélységes tiszteletével, a védettség érzetével és a sors feletti hatalom látszatával hatott

rájuk. Fényes, barna szeme valami fürkész, delejes vonzerıt sugárzott, simára borotvált arca érzéketlen, már-már papi merevségében volt valami látens tekintély, mely látszólag alkalmassá tette a bizalmas, vigaszt nyújtó barát szerepére. Hölgypáciensei néha már az elsı vizitkor megsúgták neki, hová rejtik a gyémántjaikat a betörık elıl. Dr. James gyakorlott tekintete könnyedén vette számba a bútorok elrendezését és minıségét – fényőzı volt. Ugyanazzal a pillantással a hölgyet is felmérte. Apró termető volt, alig múlhatott húszéves. Arcán egyfajta megnyerı báj tükrözıdött, mely jelen pillanatban – mondhatnánk – sokkal inkább valamiféle állandó melankólia, mint a hirtelen jött szomorúság komor jelei mögé rejtızött. Az egyik szemöldöke felett fakó horzsolás látszott, mely orvosi szakvéleménye szerint nem lehetett több hatórásnál. Miközben dr. James a férfi csuklójára csúsztatta ujjait, beszédes tekintete kérdıre vonta a hölgyet. – Mrs. Chandler vagyok – felelte a nı a déliek siránkozó, szégyenkezı hanglejtésével. – A férjem tíz perccel ezelıtt hirtelen rosszul lett. Már korábban is voltak infarktusai – némelyik elég súlyos. – A késıi óra és a férfi öltözete további magyarázkodásra sarkallta. – Sokáig kimaradt, azt hiszem… vacsorázni. Dr. James immár a beteggel foglalkozott. Bármelyik „szakmáját” is őzte éppen, teljes figyelmét az „esetnek” vagy a „munkának” szentelte. A férfi nagyjából harmincévesnek tőnt. Arca merészségrıl és kicsapongó életvitelrıl tanúskodott, kifinomult ízléssel, elnézı kedélyességgel megrajzolt arcvonásai azonban feloldozták látszólagos „bőnei” alól. Ruháiból a rájuk ömlött bor szaga áradt. Az orvos kigombolta felsı ruházatát, majd egy bicskával a nyakától a csípıjéig felhasította az ingét. Az akadályok elhárítása után fülét a beteg szívéhez tapasztotta és erısen

figyelt. – Talán nem zárnak a szívbillentyői… – mondta halkan, miután kissé felemelte a fejét. A mondat végi hangsúly bizonytalanságot sugallt. Aztán újra hosszasan hallgatta a szívét, s másodjára már teljes bizonyossággal állapította meg a diagnózist: – Szívbillentyő-elégtelenség. Miközben lassan felemelkedett és a hölgy felé fordult, a feszültséget oly gyakran oldó, megnyugtató hangján folytatta: – Hölgyem, nagy a valószínősége… A fiatalasszony falfehér arccal, ájultan zuhant öreg szolgálója karjaiba. – Szegény báránykám, szegény báránykám! Hát meggyilkolták szegény Cindy néni áldott gyermekét! Az Úr haragja sújtaná porba őket, akik elrabolták ıtet, akik összetörték ezt az angyali szívet, akik itt hagyták… – Emelje meg a lábát! – szakította félbe dr. James, miközben segített megtámasztani az alélt hölgyet. – Hol a szobája? Le kell fektetni. – Itt, uram – intett kendıs fejével az egyik ajtó felé. – Az ott a Miss Amy szobája. Bevitték és lefektették az ágyára. Gyenge, de egyenletes volt a szívverése. Nem nyerte vissza az eszméletét, hanem az ájulásból mély álomba merült. – Elég kimerült – állapította meg az orvos. – Az alvás a legjobb orvosság. Ha felébred, adjon neki puncsot – üssön bele egy tojást is. Mi történt a homlokával? – Beverte a fejét, uram. Szegény báránykám elesett… mégsem, uram! – Hirtelen tüzes felháborodásba váltott át. – Szegény öreg Cindy nem hazudni annak a gazembernek a kedvéér’. İ csinálta, uram. A jóságos Úristen sorvasztaná le a kezét, amivel… de most rögtön! Cindy megígérte az édes kis báránykájának, hogy nem fogja elmondani. Miss Amyt megütötték, uram, a fején.

Dr. James odalépett az állványon világító csinos kis lámpához és lejjebb csavarta a lángját. – Maradjon itt az úrnıjével – utasította az asszonyt – és maradjon csendben, hogy nyugodtan alhasson. Ha felébred, adjon neki puncsot. Ha rosszabbul lenne, szóljon. Van valami furcsa benne. – Több furcsa dolog is van itt… – kezdett volna újabb szóáradatba az asszony, de az orvos ritkán alkalmazott, gyakran a hisztériát is elfojtó, ellentmondást nem tőrı hangon letorkollta, majd visszatért a másik szobába és finom mozdulattal becsukta az ajtót. A férfi azóta sem mozdult, de szemét kinyitotta: mintha beszélni akart volna. Dr. James odahajtotta a fejét és figyelt. – A pénz! A pénz! – suttogta a férfi. – Érti, amit mondok? – kérdezte az orvos fojtott, de tisztán hallható hangon. A férfi alig észrevehetıen bólintott. – Orvos vagyok, a felesége küldött értem. Azt mondták, ön Mr. Chandler. Súlyos az állapota. Nem szabad felizgatnia vagy kifárasztania magát. A beteg szeme mintha hívta volna, ám amikor odahajolt hozzá, ugyanazokat az elhaló szavakat hallotta: – A pénz! A húszezer dollár! – Hol van az a pénz? A bankban? – A férfi szeme azonban tagadóan felelt: – Mondja meg neki – suttogta egyre bágyadtabban –, hogy a húszezer dollárt, a pénzét… – Szemét körbejáratta a szobán. – Elrejtette valahová azt a pénzt? – kérdezte az orvos a szirének elbővölı hangján, hogy megpróbálja kifürkészni az ítélıképességét lassan elvesztı férfi titkát. – Ebben a szobában van? Az egyre sötétülı szemek mintha halvány beleegyezést sugalltak volna. Ujjai alatt olyan gyenge és finom volt a szívverés, akár egy selyemfonal.

Dr. James agyát és szívét lassan hatalmukba kerítették másik szakmája ösztönei. Mint mindig, most is egy pillanat alatt elhatározta, hogy akár egy emberélet árán is, de kideríti a pénz hollétét. Elıhúzott a zsebébıl egy üres recepttömböt, s felírt egy gyógyszert, amely az orvostudomány akkori állása szerint a leginkább hasznára lehetett a szenvedı férfinak. A fiatalasszony ajtajához ment és halkan kihívta a néger öregasszonyt, kezébe adta a receptet és a lelkére kötötte, hogy menjen el a patikushoz. Amint az asszony magában motyogva távozott, odalépett a hölgy ágyához. Még mindig mélyen aludt, a szívverése kissé erısebb volt, a homloka pedig hővös, eltekintve a horzsolás körül azóta megnıtt gyulladástól és a seben gyöngyözı nedvességtıl. Ha nem zavarják, még órákig alszik. Miután visszatért a beteg férfihoz, magukra zárta az ajtót. Dr. James az órájára nézett. Legalább fél órája volt, az öregasszonynak ugyanis nagyjából annyi idıre volt szüksége, hogy visszatérjen a gyógyszerrel. Vizet keresett, s talált is egy kancsóban meg egy üvegpohárban. Kinyitotta az orvosi táskáját és kihúzta belıle a nitroglicerines fiolát, „az olajat”, ahogy a kasszafúró barátai hívták. A halványsárga, sőrő folyadékból cseppentett egyet a pohárba, majd elıvette ezüst injekciós tőjét, rácsavarta a skálázott üvegfecskendıre, s minden cseppnek különös figyelmet szentelve lassan felszívta a közel félpohárnyi folyadékot. Két órával azelıtt az a fecskendı még egy páncélszekrény zárjába fúrt lyukba juttatta el az akkor még feloldatlanul használt nitroglicérint, hogy egyetlen fojtott robbanással tönkretegye a reteszeket mőködtetı zárszerkezetet. Most ugyanazokkal az eszközökkel egy emberi lényt mőködtetı szerkezetet készült tönkretenni, s ezúttal is a várható haszon reményében cselekedett.

Ugyanazokkal az eszközökkel, de más köntösben. Míg az a maga durva, nyers, dinamikus erejével maga az óriás volt, ez csak egy udvaronc, kinek nem kevésbé élettelen karjait bársony és csipke borította. A pohárból oly gonddal felszívott oldat ugyanis az orvostudomány által ismert legerısebb szívserkentı szer, a glonoin volt. Fél deciliter ebbıl a folyadékból szétszakította egy vasszéf masszív ajtaját, most pedig egy tízezred deciliternyivel akarta megállítani egy emberi lény bonyolult gépezetét. De nem azonnal, hisz nem ez volt a szándéka! Elıször gyors javulás tapasztalható majd: a szív élénken reagál a halálos ösztönzésre, s az erekben gyorsabban áramló vér hatására az összes szerv új életre kap. Csakhogy dr. James pontosan tudta: ez a fajta túlingerlés a beteg jelenlegi állapotában olyan biztos halált jelent, mintha szíven lıné. Az orvos „olajától” feltüzelt szív olyan erıvel pumpálja a vért az artériákba, hogy azok rövidesen eltömıdnek és átjárhatatlanná válnak, s az élet forrása rövidesen elapad. Az orvos derékig levetkıztette az eszméletlen Chandlert, majd a fecskendı tartalmát könnyedén, gyakorlott mozdulattal a szív feletti izmok tájékán a bır alá nyomta. Aztán a mindkét „szakmájában” gyakorolt alapossággal megtörölte a tőt és felfőzte arra a finom drótra, ahol tárolni szokta. A beteg három perc múlva kinyitotta a szemét, s elhaló, de hallható hangon kérdezısködni kezdett a történtekrıl. Dr. James ismét elmagyarázta neki, hogy kicsoda és miért van ott. – Hol a feleségem? – kérdezte Chandler. – Elaludt… a kimerültségtıl és az aggodalomtól – felelte az orvos. – Nem ébreszteném fel, hacsak nem… – Nem szükséges. – Szavait kapkodó légzése szakította félbe, amit valami ismeretlen démon felgyorsított. – Nem lenne hálás magának, ha miattam háborgatná. Dr. James egy széket húzott az ágy széléhez. Nem vesztegethette az idıt.

– Pár perccel ezelıtt – kezdte másik szakmája komoly és ıszinte hangján – valami pénzrıl próbált mondani nekem valamit. Nem kívánok a bizalmába férkızni, de kötelességem közölni önnel, hogy a felesleges izgalom és idegesség hátráltatja a gyógyulását. Ha bármit szeretne elmondani ezzel kapcsolatban, hogy könnyítsen a lelkén – mintha valami húszezer dolláros összeget említett volna –, okosabb, ha megteszi. Chandler nem tudta mozdítani a fejét, de szemét az orvos felé fordította. – Megmondtam magának, hol van ez a pénz? – Nem – hangzott a válasz. – Halványan érthetı szavaiból csupán arra tudtam következtetni, hogy aggódik a biztonsága miatt. Ha itt van a szobában… Elakadt a hangja. A beteg ironikus arcvonásain egy pillanatig mintha a gyanú árnyéka suhant volna keresztül, mintha egy pillanatra mindent megértett volna. Túl erıszakosnak tőnhetett? Túl sokat mondott? Chandler szavai azonban megnyugtatták: – Hol lenne?… Ott van, a széfben – zihálta, s szemével a szoba sarkába mutatott. Dr. James csak most vette észre a függöny mögött félig megbújó parányi páncélszekrényt. Felemelkedett és megtapintotta a beteg csuklóját. Szíve hosszú szünetekkel, erısen dobogott. – Emelje fel a karját! – utasította dr. James. – Tudja jól, hogy… moccanni sem bírok, doktor. Az orvos fürgén az ajtóhoz lépett, kinyitotta és fülelt. Minden nyugodt volt, úgyhogy felhagyott a ravasz elıvigyázatossággal és megvizsgálta a széfet. Kezdetleges, egyszerő szerkezet volt, csupán az enyveskező szolgálók ellen nyújthatott védelmet. Az ı szakértelmével gyerekjáték volt kinyitni. Már szinte a markában érezte a pénzt. A szorítóbilinccsel kihúzza a gombot, aztán kilyukasztja a reteszeket, és két percen belül nyitva is az ajtó. Egy másik

módszerrel talán egy perc alatt is sikerül. A padlóra térdelt, fülét a kombinációs zár mellé tapasztotta és lassan forgatni kezdte a gombot. Ahogy sejtette, csak „egyre” volt zárva, vagyis elég volt egyetlen számot megfejtenie. Gyakorlott füle azonnal meghallotta a retesz kioldását jelzı halovány kattanást, s a kar készséggel engedelmeskedett. Szélesre tárta az ajtót. A páncélszekrény belseje teljesen üres volt, egyetlen papírdarabkát sem talált a zömök fémkockában. Dr. James felemelkedett és visszasétált az ágyhoz. A haldokló férfi szemöldökén már veríték gyöngyözött, szemében és ajkain azonban gúnyos, gonosz mosoly ült. – Ilyet sem… láttam még – nyöszörögte fájdalmasan. – Gyógyítás és… tolvajlás együtt… Jól fizet, dokikám? Dr. James sohasem állt keményebb próbatétel elıtt, mint ebben a helyzetben. Bár áldozata sátáni humora nevetséges, ám veszélyes csapdába ejtette, megırizte a méltóságát és a hidegvérét. Elıvette az óráját és türelmesen várta, hogy betege meghaljon. – Egy kicsit… túlzásba… vitte az érdeklıdést… azzal a pénzzel… kapcsolatban. De egy pillanatig… sem forgott… veszélyben magától, dokikám. Biztos helyen van. Teljesen biztos helyen. Az egész… a bukmékerek… markában van. Húszezer dollár, Amy pénze. Eljátszottam a lovin… az egészet elvesztettem… Az utolsó centig. Elég rossz fiú voltam, tolvajkám – pardon, Dokikám –, de úgy látszik, …mégis egész rendes… ember vagyok. Nem hiszem, …hogy valaha is találtam ilyen… tizennyolc karátos gazfickót, mint maga, dokikám – pardon, tolvajkám… Nagyon ellenkezne a bandája… erkölcseivel, tolvajkám,… ha adna az áldozatának – pardon, a betegének – egy pohár vizet? Dr. James hozott neki inni, de alig tudta lenyelni. Az erıs gyógyszer hatása rendszeres és elsöprı hullámokban tört rá, de fantáziája a halál elıtt még egy utolsó erıfeszítést tett.

– Voltam már szerencsejátékos, részeges, tékozló… de doktor-tolvaj! Az orvos csak egyetlen választ adhatott a másik maróan gúnyos megjegyzéseire. Mélyen lehajolt a haldoklóhoz, hogy elkapja gyorsan kihunyó tekintetét, s olyan merev és kifejezı gesztussal mutatott az alvó hölgy szobája felé, hogy a kimúló férfi utolsó erejével felemelte a fejét, hogy odanézzen. Semmit sem látott, de még hallotta az orvos kemény szavait – az utolsó hangokat ezen a világon: – Én viszont még sohasem ütöttem meg nıt. Az ilyen embereket azonban nem lehet meggyızni. Nincs az a tanítás, ami beleférne szők látókörükbe. Csak annyit tudunk róluk, hogy léteznek, valamint megfigyelhetjük ıket és beszámolhatunk egymásnak puszta cselekedeteikrıl, ugyanúgy, ahogy a gyerekek beszélnek a marionett-elıadásokról. Mégis, az egoizmus nevetséges értelmezése lenne a két férfi közül bármelyiket is visszataszítóbbnak tartani a másiknál – az egyik az áldozata felett álló rabló és gyilkos, a másik a törvényeket ugyan kevésbé áthágó, ám meggyötört, kisemmizett és ütlegelt felesége házában élısködı és immár holtan fekvı gazember, az egyik „tigris”, a másik „farkas” –, miközben súlyos bőneik sötét mocsarára mindketten a példás, már-már becsületes élet makulátlan mintaházát próbálják felépíteni. Dr. James egyetlen visszavágása bizonyára porrá zúzta a másik emberségének és szégyenérzetének maradványait, hisz valójában ez adta meg neki a kegyelemdöfést: arca mélységes vörösségbe, gyalázatos rosa mortisba borult, légzése leállt, s a legkisebb rezdülés nélkül kimúlt. Nem sokkal azután, hogy Chandler kilehelte a lelkét, megjött a néger asszony a gyógyszerrel. Dr. James kezével lágyan lecsukta a halott szemhéját és közölte vele, hogy gazdája elhunyt. Nem a bánat, hanem a halál elvont fogalmához kapcsolódó örökletes megbocsátás gyászos

szipákolásra, valamint az elmaradhatatlan siránkozásra késztette: – Istenem! Most má' az Úr kezében van. Ítélkezett a bőnös fölött, s támaszt nyújtott a szükségben. Most kéne csak igazán a segítség. Cindy az utolsó negyed dollárját is odaadta ezért a gyógyszerért, aszt’ ennek se vesszük má’ hasznát. – Jól értem – kérdezte Dr. James –, hogy Mrs. Chandlernek nincs pénze? – Pénze, uram? Tudja, miért esett össze Miss Amy az elıbb, hogy miért olyan gyönge? Az éhségtıl, uram. Három napja semmi ennivaló nincs a házban, csak némi száraz kétszersült. Az az angyali teremtés már a győrőit meg az óráját is eladta hónapokkal ezelıtt. Ezt a gyönyörőséges házat, uram, a vörös szınyegekkel meg a fényes bútorokkal csupán bérlik, de a tulajdonos már botránnyal fenyegetızik a ki nem fizetett bérlet miatt. Az az ördög – bocsáss meg, Uram, bár immár ítélkezés végett a Te kezedben van – mindent elkótyavetyélt. Az orvos hallgatása további siránkozásra bátorította az asszonyt. A zavaros locsogásból a szokásos történet bontakozott ki az illúzióról, akaraterırıl, csapásokról, kegyetlenségrıl és büszkeségrıl, de csupán néhány apró részletet látott tisztán: eszményi otthon valahol messze Délen, egy hamar megbánt házasság, egy boldogtalan idıszak tele bántalommal és keserőséggel, melyekbıl aztán egy megkésett örökség ígért menedéket, ám a „farkas” két hónapnyi távollét alatt az egészet eltékozolta, s visszatérése után otthon is folytatta botrányos tivornyázását. A szégyenteljes történet minden sora között szerényen, de észrevehetıen ott húzódott egy tiszta, fehér fonal: a néger öregasszony egyszerő, állhatatos és örök szeretete, mellyel gondolkodás nélkül, a végsıkig kitartott gazdaasszonya mellett. Mikor végül befejezte, az orvos megkérdezte, van-e bármilyen whisky vagy likır a házban, mire az öregasszony közölte, hogy a „farkas” pohárszékében van még egy fél üveg

brandy. – Készítse el neki a puncsot, ahogy kértem – utasította Dr. James. – Keltse fel az úrnıjét, itassa meg vele és mondja el neki, mi történt. Nagyjából tíz perc múlva a fiatalasszony Cindy támogatásával belépett a szobába. Az alvástól és a serkentı italtól kissé erısebbnek tőnt. Dr. James addigra egy lepedıvel letakarta az ágyon heverı alakot. Az ifjú hölgy némi rémülettel fordította szomorú tekintetét hajdani „védelmezıjére” és közelebb ment hozzá. Szeme száraz és élénk volt. A bánat nyilvánvalóan megtette hatását, de a könnyáradat felszárítása után tehetetlen maradt. Dr. James az asztal közelében állt: kabátját már felvette, kalapját és orvosi táskáját még a kezében tartotta. Arca nyugodt és érzéketlen volt – munkája során hozzászokott az emberi fájdalom látványához. Csupán barnán ragyogó szeme fejezte ki az orvos diszkrét együttérzését. Tömör, nyájas szavakkal közölte, hogy – tekintettel a késıi órára és a kétségtelenül nehezen megszerezhetı segítségre – maga fog intézkedni az ilyenkor szükséges teendık ügyében. – Végezetül még valami – mutatott a még mindig nyitott ajtajú páncélszekrényre. – A férje, Mrs. Chandler, a vég kapujában, mikor már érezte, hogy nem maradhat életben, megkért, hogy nyissam ki a széfet. Megadta a zár számát is – kérem, ne felejtse el, ha a jövıben használni szeretné: 41. Többször jobbra kell fordítani a gombot, aztán egyszer balra a 41-ig. Nem engedte, hogy felkeltsem, bár tudta, hogy közel a vég. A széfben elhelyezett egy kisebb összeget – nem túl nagyot, de arra elég, hogy végrehajtsa az utolsó kívánságát. Halála óráján azt kívánta, menjen vissza régi otthonába, s idıvel, ha már könnyebb lesz, bocsássa meg a vétkeit, melyeket ön ellen elkövetett. – Az asztalra mutatott, ahol szép rendben bankjegyek és két kupac aranyérme magasodott. – Ott a pénz, nyolcszázharminc dollár. Kérem, engedjék meg, hogy

itt hagyjam a névjegyemet, ha a késıbbiekben bármiben szolgálatukra lehetek. Szóval a vég küszöbén mégis gondolt rá – méghozzá szeretettel! Oly késı már! A kegyes hazugság életre keltette benne a kedvesség utolsó szikráját, pedig már azt gondolta, hogy minden tőz kialudt benne. – Rob! Rob! – kiáltott fel, s valódi támasza mellére borulva sírta ki bánatát. Ugyanakkor joggal vélhetjük, hogy a gyilkos hazugsága az elkövetkezı években parányi csillagként ragyogott a szerelem sírja felett, megnyugtatva az ifjú hölgyet s elnyerve megbocsátását, mely önmagában is jó, akár igényt tartottak rá, akár nem. Miután eleget csitítgatták és nyugtatgatták a gyerekkorát idézı dúdoló, gügyögı szavak, felnézett a sötét mellkasról – de az orvos már nem volt ott.

ORCZY BÁRÓNİ

Gyilkosság a Regent’s Parkban Polly Burton kisasszony egészen megbarátkozott a sarokban ülı szokatlan társával. A férfi mindig ott várta, mikor hazaért: mindig ugyanabban a sarokban és mindig tekintélyt parancsoló kockás tweedöltönyben. Reggelente csak ritkán köszöntötte, s valahányszor Miss Burton megérkezett, egyre fokozódó idegességgel kezdett babrálni egy rongyos, csomókba kötött szalaggal. – Érdekelte valaha is a Regent’s Parkban történt gyilkosság? – kérdezte tıle egy nap. Polly azt felelte, hogy a különös eset legfontosabb részleteit nagyrészt elfelejtette, de arra tökéletesen emlékezett, milyen nagy vihart kavart a „londoni társadalom” bizonyos köreiben. – Feltételezem, hogy elsısorban a lóversenyekben és szerencsejátékokban érdekelt körökre gondol – mondta a férfi. – A gyilkosságban közvetlenül vagy közvetve érintett személyek egytıl egyig úgynevezett „társasági emberek”, „nagyvilági férfiak” voltak, az esethez kapcsolódó botrány középpontjában álló Hannover téri Harewood Klub pedig a legnevezetesebbek közé tartozott Londonban. A Regent’s Parkban történt gyilkosság és az azzal kapcsolatban napvilágra került tények nélkül a rendırség „hivatalosan” valószínőleg sohasem szerzett volna tudomást a klubban folyó – alapvetıen szerencsejátékkal kapcsolatos – tevékenységekrıl. Gondolom, ismeri a Portland Place és a Regent’s Park

között fekvı, a déli végén Park Crescent, keleti és nyugati végén pedig Park Square East, illetve Park Square West nevet viselı csendes teret. A felettébb forgalmas Marylebone Road kettévágja a hatalmas teret és bájos kertjeit, az utóbbiakat azonban aluljáró köti össze, s természetesen arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a tér déli részén álló földalattiállomást akkor még tervbe sem vették. 1907. február 6-án rendkívül ködös volt az éjszaka, a Park Square West 30. alatt lakó Aaron Cohen hajnali 2-kor – miután zsebre vágta a Harewood Klub zöld asztalánál szerzett busás nyereményét – gyalog indult haza. Egy órával késıbb heves civakodás zavarta meg a Park Square West környékén lakók nyugodt szendergését. Egy-két percig dühös, kiabáló férfihang hallatszott, közvetlenül utána pedig éles „Rendır!” és „Segítség!” kiáltások hasítottak az éjszaka csendjébe. Aztán két lövés dördült, és minden elcsendesedett. Rendkívül sőrő volt a köd, s mint bizonyára ön is tapasztalta, ködben különösen nehéz meghatározni, honnan érkezik a hang. Mindezek ellenére a Marylebone Road sarkán posztoló, F18-as számú rendır egy-két percen belül a helyszínre érkezett, s miután sípjával jelzett a körzetben járırözı társainak, elkezdett körbetapogatózni a ködben. A tér házainak felsı ablakaiból már-már kipottyanó lakók egymásnak ellentmondó kiáltásai inkább nehezítették, mint segítették a keresésben: – A kerítésnél, biztos úr! – Feljebb az úton! – Nem, lejjebb! – A járda innensı oldalán történt, ez biztos! – Nem, a másikon! Végül az északi irányból érkezı, F22-es számú rendır találta meg az áldozatot: majdnem orra bukott a járda közepén, fejjel a kerítés felé fekvı férfitestben. Addigra a környékbeli házak lakóiból kisebb tömeg verıdött össze, s kíváncsian

próbálták kideríteni, mi is történt tulajdonképpen. A rendır erıs fényő lámpásával belevilágított az áldozat arcába. – Úgy néz ki, megfojtották, nem? – mormolta társának. A férfi nyelve felpuffadt, vérben forgó szemei kocsányon lógtak, arca pedig lila, már-már fekete árnyalatba borult. Egy erısebb idegzető nézelıdı ekkor érdeklıdve az áldozat arcába nézett és döbbenten felkiáltott: – Mr. Cohen a 30-ból! Az egész utcában ismerıs név hallatán két-három férfi is közelebb merészkedett, s közelebbrıl is megnézte az áldozat félelmetesen eltorzult arcát. – A szomszédunk, semmi kétség – erısítette meg Mr. Ellison, a 31. szám alatt lakó fiatal ügyvéd. – Mi a fenének mászkálhatott ebben a ködben éjszaka, egyedül?! – kérdezte valaki. – Rendszerint késın járt haza. Szerintem szerencsejátékklubba járhatott a városban. Biztos nem kapott fogatot, hogy hazahozza. De jegyezze meg: én nem sokat tudok róla. Épphogy köszönı viszonyban voltunk. – Szegény szerencsétlen! Olyan ez az egész, mint egy régimódi kivégzés. – Akárhogy is, bárki volt is a gyilkos, biztos akart lenni benne, hogy végzett az emberével – tette hozzá az F18-as rendır, miközben felvett valamit a járdáról. – Itt van a revolver, és két golyó hiányzik belıle. A lövéseket nem sokkal ezelıtt hallották, uraim? – De úgy látszik, nem találta el. Szegényt megfojtották, semmi kétség. – İ pedig nyilvánvalóan megpróbálta lelıni a gyilkost – állapította meg hozzáértéssel az ügyvéd. – Ha eltalálta azt a vadállatot, van rá esély, hogy kövessük a nyomát. – De nem ebben a ködben.

A tragédiáról gyorsan értesített nyomozó, felügyelı és tisztiorvos megjelenése azonban hamar véget vetett a további találgatásoknak. Becsengettek a 30. szám alá, s a négy szolgálót megkérték, hogy azonosítsák a holttestet. A rémület és ijedtség könnyei közepette valamennyien ráismertek kenyéradó gazdájukra, Mr. Aaron Cohenre, s az áldozatot a halottszemléig a saját szobájába vitték. Mint látni fogja, a rendırség igencsak nehéz feladat elıtt állt. Eleinte, a szó szoros értelmében, semmiféle bizonyíték nem állt a rendelkezésükre. A nyomozás gyakorlatilag semmit sem tárt fel. A szomszédság alig tudott valamit Aaron Cohenrıl és az ügyleteirıl, szolgálói pedig azt sem tudták megmondani, hol, mely klubokban fordult meg a gazdájuk. Volt egy irodája a Throgmorton Streeten, minden nap ott bonyolította az üzleteit. Otthon ebédelt, s néha vacsorára is hívott vendégeket. Ha egyedül maradt, elment a klubba és késı éjjelig haza sem tért. A gyilkosság éjszakáján kilenckor ment el hazulról. A szolgálói akkor látták utoljára. A revolverrıl mind a négyen azt vallották, hogy sohasem figyeltek fel rá otthon, s hacsak Mr. Cohen nem aznap vásárolta, biztosan nem az övé volt. Ráadásul a gyilkos kilétére vonatkozóan semmiféle bizonyítékra sem bukkantak, bár másnap reggel a tér túlsó végén, közvetlenül a Portland Place-szel szemben egy kapualjban találtak egy rövid fémláncra főzött kulcscsomót. Mint kiderült, a kulcsok Mr. Cohen lakását, illetve a tér kapuját nyitották. Mindezek alapján feltételezték, hogy miután a gyilkos véghezvitte szörnyő tervét, átkutatta az áldozat zsebeit, megtalálta a kulcsokat, majd az aluljárón keresztül átvágott a téren és a túlsó kapun át elmenekült a helyszínrıl. Amikor azonban kijutott a kapun, elıvigyázatosságból nem vitte magával a kulcsokat, hanem elhajította azokat és köddé vált. Az esküdtszék szándékos emberölés vádjával indított

eljárást ismeretlen tettes vagy tettesek ellen, a rendırség pedig hatalmas becsvággyal vetette magát a vakmerı gyilkos kézre kerítésébe. A nyomozást a bámulatos képességekkel megáldott Mr. William Fisher vezette, s egy héttel a történtek után le is tartóztatták London egyik ifjú piperkıcét. Mr. Fisher nagyjából a következıképp foglalta össze a történteket: február 6-án, röviddel éjfél után tetıfokára hágott a hangulat a Hannover Square-i Harewood Klub játékbarlangjában. Mr. Aaron Cohen már húsz-harminc fiatal, inkább rengeteg pénzzel, mintsem ésszel megáldott társával szemben tartotta a bankot a rulettasztalnál. A bank nyerésre állt, s a jelek szerint ez már a harmadik éjszaka volt, amikor Mr. Cohen több száz fonttal gazdagabban térhetett haza. Egy köztiszteletben álló, derék közép-angliai úriember fia, az ifjú John Ashley viszont folyamatosan veszített: Fortuna istenasszony immár harmadik éjszaka óta nem fogadta ıt a kegyeibe. – Ne feledje – folytatta a sarokban ülı férfi –, hogy az általam közölt részletek több szemtanú tanúvallomásának összesítésével születtek, melyek összegyőjtése és rendszerezése napokig tartott. – Bár az ifjú Mr. Ashley társasági körökben népszerőnek számított, a többség „csórónak” tartotta: nyakig úszott az adósságban, s halálosan félt az apjától, aki egyszer megfenyegette, hogy ha még egyszer próbára meri tenni a türelmét, egy ötfontossal a zsebében Ausztráliába küldi. Ashley széles baráti köre számára az is egyértelmő volt, hogy a köztiszteletben álló papa igen szőkre szabta az apanázst. A társaság elismerésére áhítozó ifjú a Harewood Klub asztalainál, az idınként rámosolygó szerencse segítségével igyekezett fedezni tetemes kiadásait. Bárhogy történt is, a klubban kialakult általános vélemény szerint az ifjú Ashley az utolsó 25 fontját váltotta fel azon a bizonyos február 6-ai éjszakán, mielıtt leült volna rulettezni

Aaron Cohennel. Úgy tőnt, Ashley barátai – többek között Mr. Walter Hatherell – mindenáron igyekeztek lebeszélni arról, hogy a hosszú ideje nyerésben levı Cohennel szemben kísértse a szerencséjét. A bortól és saját pechsorozatától feltüzelt ifjú azonban senkire sem hallgatott, s egymás után tolta az asztalra az ötfontosokat, melyeket a kölcsönadni még hajlandó barátaitól kapott, s egy ideig még hitelre is játszott. Éjjel fél egykor aztán – miután a golyó a piros 19-esen állt meg – a fiatalember az utolsó pennyjét is elvesztette, s addigra 1500 fontnyi becsületbeli tartozást halmozott fel a késıbbi áldozattal szemben. Ennél a pontnál feltétlenül igazságot kell szolgáltatnunk a sajtó és a közvélemény által csúnyán befeketített Mr. Cohennek, ı ugyanis a szemtanúk állítása szerint többször is megpróbálta lebeszélni az ifjú Ashleyt a játék folytatásáról. A folyamatosan nyerésben levı úriember azonban kényes helyzetben volt, ugyanis valahányszor igyekezett jobb belátásra bírni ellenfelét, az egyre dühösebb fiatalember mindig azzal vádolta, hogy csak azért akarja abbahagyni a versenyt, mert fél, hogy elpártol tıle a szerencse. A legjobb Havanna szivarját élvezı Cohen végül vállat vont és azt mondta: – Ahogy óhajtja. Fél kettıkor azonban elege lett a folyton veszítı, ám adósságait sohasem törlesztı játékostársból. Mr. Cohen valószínőleg úgy gondolta, hogy az ifjú Ashley nem lesz képes fizetni, s nem fogadta el többé fizetési ígéreteit. Parázs szóváltás után végül a botrány rémét mindig elkerülni kész klubvezetés gyorsan lecsillapította az indulatokat, Mr. Hatherell pedig – végtelen józanságról téve tanúbizonyságot – meggyızte heveskedı barátját, hogy hagyja el a klubot és az ott csábító kísértést, s térjen haza. A két fiatalember barátsága fıleg abban nyilvánult meg,

hogy Hatherell készségesen segédkezett cimborája ırült, féktelen ügyeiben. A végzetes éjszakán azonban a komoly veszteségektıl látszólag késın eszmélı Ashley végül hagyta, hogy barátja elvezesse a katasztrófa helyszínérıl. Ez körülbelül húsz perccel kettı elıtt történt. – A történet itt kezd érdekessé válni – folytatta idegesen a sarokban ülı férfi. – Nem csoda, hogy a rendırség legalább egy tucat szemtanút alaposan kifaggatott. Walter Hatherell nagyjából tízpercnyi távollét után, azaz tíz perccel kettı elıtt visszatért a klubba. A felé záporozó kérdésekre válaszolva elmondta, hogy a New Bond Street sarkán elvált barátjától, mert mindenáron egyedül akart maradni és sétálni egyet a Picadillyn, mielıtt hazamenne. Két óra körül aztán Aaron Cohen aznapi teljesítményével elégedetten átadta a bankot, s tetemes nyereményét zsebre vágva elindult hazafelé. Mr. Hatherell fél órával késıbb hagyta el a klubot. Pontban három órakor „gyilkos” kiáltások és revolverlövések szakították meg a Park Square West csendjét, s nem sokkal késıbb Mr. Aaron Cohent holtan találták a kert kerítésén kívül. A Regent’s Parkban történt gyilkosság elsı ránézésre mind a rendırség, mind a közvélemény szemében egy a többi ostoba, ügyetlenül, nyilvánvalóan amatır módon végrehajtott emberölések közül, melyek elkövetıi elkerülhetetlenül, ráadásul a nyomozók különösebb erıfeszítése nélkül is bitófán végzik. Látja, megvan az indíték. Francia kollégáink azt szokták mondani: „Azt keresd, akinek elınye származott a halálból.” De van itt még valami. Pár perccel azután, hogy a marylebone-i Szentháromságtemplom órája elütötte volna a fél hármat, a Portland Place-en ırjáratozó James Funnell közrendır befordult a Park

Crescentre. Akkor még talán nem volt olyan sőrő a köd, mint félórával késıbb, s a járır vallomása szerint két kabátos, cilinderes férfit látott a kapu közelében, kéz a kézben a kerítésnek támaszkodva beszélgetni. A ködben természetesen nem vehette ki az arcukat, de tisztán hallotta, amint az egyik azt mondja: „Csupán idı kérdése, Mr. Cohen. Biztosan tudom, hogy apám ideadja a pénzt, s egyetlen penny veszteség sem éri, csak várnia kell egy kicsit.” A másik férfi erre semmit sem felelt, a rendır pedig továbbment, s mire az ırjárat közben újra odaért, a két úriember már nem volt ott, bár a nyomozás során említett két kulcsot éppen annál a kapunál találták. Az is érdekes – folytatta a férfi azzal a szarkasztikus mosollyal, melyet Polly hiába próbált megfejteni –, hogy a revolver a tett helyszínén maradt. Mr. Ashley inasa eskü alatt vallotta, hogy a fegyver a gazdája tulajdona. A fenti tények természetesen súlyos és egybevágó közvetett bizonyítékként szolgáltak John Ashley ellen. Nem csoda, hogy a Mr. Fisher és a saját munkájával tökéletesen elégedett rendırség elfogatóparancsot adott ki a fiatalember ellen, s pontosan egy héttel a történtek után letartóztatta a vádlottat Clarges Street-i lakásán. Tudja, a tapasztalat megtanított arra, hogy amikor egy bőntény feltőnıen ostobának és ügyetlennek tőnik, s a nyomok oly’ egyértelmően vezetnek el a gyilkoshoz, a rendırségnek olyankor kell a leginkább óvakodnia a kelepcéktıl. Ha John Ashley tényleg a rendırség által vázolt módon követte volna el a Regent’s Park-i gyilkosságot, az ostobasága nagyobb bőn lett volna a szememben, mint maga az emberölés. A vád diadalmasan sorakoztatta fel a tanúit: a Harewood Klub tagjait, akik egytıl egyig látták az áldozattal szemben súlyos adósságot felhalmozó Mr. Ashley feldúlt állapotát; Mr. Hatherellt, aki a vádlotthoz főzıdı barátsága ellenére kénytelen volt elismerni, hogy húsz perccel kettı elıtt a Bond Street

sarkán elvált a vádlottól, s egészen addig nem látta, míg hajnali ötkor haza nem tért közös otthonukba. Ashley inasának, Arthur Chippsnek a vallomása azonban még ennél is nagyobb szenzációval szolgált, állítása szerint ugyanis gazdája körülbelül tíz perccel kettı elıtt hazaugrott egy rövid idıre, öt perccel késıbb azonban már el is ment hazulról, s közölte az akkor még ébren lévı inassal, hogy nem kell megvárnia. Chipps le is feküdt aludni, így nem tudta megmondani, a két fiatalember mikor tért haza. Az otthon tett rövid látogatásnak – melynek minden bizonnyal az volt a célja, hogy magához vegye a revolverét – különös jelentıséget tulajdonítottak, s Mr. Ashley barátai már menthetetlennek látták a helyzetet. Az inas vallomása, illetve a Park Square West kerítésénél folytatott beszélgetést halló James Funnell közrendır állításai kétségkívül felettébb terhelık voltak a vádlottra nézve. Annyi bizonyos, hogy régen szórakoztam olyan jól, mint azon a napon. Egyszerre két arcot figyelhettem a bíróságon, s ezek közül az egyik John Ashleyé volt. Itt a fényképe. Alacsony, fekete hajú, kifogástanul elegáns, egy kissé talán túl heves természető, de egyébként tökéletesen úgy néz ki, mint egy jómódú gazda fia. A tárgyalóteremben csendesen és higgadtan viselkedett, idınként néhány szót intézett az ügyvédjéhez, s a szörnyülködı hallgatóság elıtt halálos nyugalommal, néha vállrándítással fogadta a rendırség elmélete alapján ellene felhozott vádakat. Az ügyész elmondása szerint Mr. John Ashley reménytelen anyagi helyzete láttán elvesztette józan ítélıképességét, s vad kétségbeesésében hazarohant fegyveréért, majd útközben bevárta valahol a hazafelé tartó áldozatot. Az ifjú vádlott haladékért esedezett, Mr. Cohen azonban valószínőleg hajthatatlan volt, hiába kísérte egészen a házáig. Ott aztán látván, hogy hitelezıje igyekszik véget vetni a számára kínos beszélgetésnek, egy óvatlan pillanatban hátulról

megragadta a szerencsétlen férfit és megfojtotta. Mivel attól tartott, hogy nem végzett elég alapos munkát, a biztonság kedvéért kétszer rálıtt az akkor már halott áldozatra, ám ideges, felzaklatott állapotában egyszer sem találta el. Azután minden bizonnyal kiürítette Mr. Cohen zsebeit, s miután megtalálta a kert kulcsát, úgy gondolta, biztonságosabb lesz a tereken átvágva, az aluljárón keresztül menekülni a Portland Place-re nézı távolabbi kapu felé. A revolver elveszítését azon nem várt események közé isteni sorolták, melyekkel a megtorlást segítı igazságszolgáltatás a földi bírák kezére juttatja a könnyelmő és ostoba bőnözıket. A történtek feltárásakor Mr. Ashley cseppet sem tőnt idegesnek. Nem is egy jó nevő, a tanúkat ügyes keresztkérdésekkel összezavaró és ellentmondásokba hajszoló ügyvédet kért fel a védelmére – ó, nem, dehogy! –, hanem egy tehetségtelen, hétköznapi, harmadrangú jogászt, aki tanúi behívásakor sem keltett olyan benyomást, mintha szenzációt kívánna kelteni. Halkan felemelkedett a székébıl, s a hallgatóság síri csendje közepette szólította a védelem elsı tanúját. Mindössze három úriembert hívott, de akár tizenkettıt is hívhatott volna, akik a Great Portland Streeten álló Ashton Klub tagjai voltak, s valamennyien igazolták, hogy február 6-án hajnali háromkor, vagyis abban a pillanatban, amikor a Park Square West lakóit „Gyilkos! Gyilkos!” kiáltások verték fel álmukból, Mr. John Ashley a klubban ült és velük bridzsezett! A portás állítása szerint pár perccel három elıtt érkezett, s körülbelül másfél órát maradt. Mondanom sem kell, hogy a megcáfolhatatlan, tökéletesen igazolt alibi súlyos ágyúgolyóként zúzta szét a vád állásait. Még a legügyesebb bőnözık sem lehettek egyszerre két helyen, s bár az Ashton Klub számtalan módon megszegi módfelett erkölcsös hazánk szerencsejátékokra vonatkozó törvényeit,

tagjai társadalmunk legmagasabb, makulátlan hírő köreibıl kerülnek ki. Mr. Ashleyt tehát a gyilkosság pillanatában legalább egy tucat olyan úriember látta vagy beszélt vele, akiknek a tanúvallomása minden gyanú felett áll. A vádlott a tárgyalás ezen megdöbbentı szakaszában is higgadtan és mértékkel viselkedett, s nyilvánvalóan az egész eljárás alatt annak köszönhette mérhetetlen hidegvérét, hogy tökéletesen biztos volt az ártatlanságában és abban, hogy azt minden kétséget kizáróan bizonyítani is tudja. A tanúk padján ülve egyszerő, világos válaszokat adott az ügyésznek, még akkor is, amikor az ı szempontjából felettébb kényes revolverkérdés vetıdött fel: „Azzal az eltökélt szándékkal hagytam el a klubot, uram – magyarázta az ügyésznek –, hogy négyszemközt kérek haladékot Mr. Cohentıl adósságaim rendezésére. Megértheti, hogy mindezt nem a többi úriember jelenlétében kívántam megtenni. Valóban hazaugrottam pár percre, de nem azért, hogy magamhoz vegyem a fegyverem, amint a rendırség állítja, ködös idıben ugyanis mindig nálam van a revolverem, csupán arra voltam kíváncsi, hogy távollétemben nem érkezette számomra egy rendkívül fontos üzleti levél. Aztán visszaindultam a Harewood Klubba, s nem messze onnan szembe is találkoztam Mr. Cohennel. Jó darabon elkísértem, s társalgásunk a lehetı legbarátibb hangnemben zajlott. A Portland Place végén, a tér kapujához közel váltunk el egymástól, ahol a rendır is látott minket. Mr. Cohennek az volt a szándéka, hogy átvág a téren, mert úgy hamarabb hazaér, én azonban úgy gondoltam, hogy olyan ködben és sötétben veszélyes lenne egyedül járkálnia, különösen annyi pénzzel a zsebében. Rövid gyızködés után sikerült rávennem, hogy vigye magával a revolverem, én úgyis forgalmasabb utcákon mentem haza és fıleg semmi érték sem volt nálam, amit érdemes lett volna elrabolni. Így került a fegyverem a tett helyszínére.

Végül pár perccel azután váltunk el egymástól, hogy a templom elütötte a háromnegyed hármat. Öt perccel három óra elıtt a Great Portland Street Oxford Street felıli végén jártam, s onnan még legalább tíz perc séta az Ashton Klub.” A történet tökéletesen hihetınek tőnt, hisz’ ne feledje, a vád sohasem tudott kielégítı magyarázatot adni arra, mit keresett a revolver a tett helyszínén. Egy gyilkos nem lı kétszer az áldozatára, miután megfojtotta, csak azért, hogy felhívja magára a legközelebbi járókelı figyelmét. Sokkal valószínőbb, hogy Mr. Cohen lıtt, minden bizonnyal csak a levegıbe, amikor hátulról megtámadták. Mr. Ashley magyarázata tehát nem csupán elfogadható, hanem az egyetlen lehetséges magyarázatnak tőnt a történtekre. Ezek után érthetı, hogy a bíróság, a rendırség és a közvélemény alig félórányi vizsgálat után elégedetten belátta, hogy a vádlott a becsületén esett legkisebb folt nélkül hagyhatja el a tárgyalótermet. – Igen – szakította félbe lelkesen Polly, hiszen most elıször éppoly gyorsan forgott az agya, mint a férfié –, ám a szörnyő bőntény gyanúja a közeli barátra szállt, de persze tudom, hogy… – Éppen ez az – szakította félbe halkan a férfi –, hogy nem tudja! Természetesen Mr. Walter Hatherellre gondol, ahogy mindenki más is ıt gyanúsította. A gyenge és szolgálatkész barát akár embert is öl gyáva, ám annál akaratosabb barátjáért, aki beleviszi a rosszba. Jó elképzelésnek tőnt, s gyanítom, hogy még a rendırség erısen hitt benne. Kemény munkába fogtak, hogy felépítsék a vádat az ifjú Hatherell ellen, az idıvel azonban meggyőlt a bajuk. Amikor a közrendır az áldozatot a Park Square mellett beszélgetni látta a másik férfival, Hatherell még a Harewood Klubban ült, és húsz perccel két óra elıtt egyszer sem távozott onnan. Ha ki akarta volna rabolni a hazafelé tartó Aaron Cohent, biztos nem várt volna addig, míg

áldozata talán már haza is ért. Ráadásul húsz perc hihetetlenül kevés idı lett volna arra, hogy a Hannover Square-rıl – anélkül, hogy a tereken átvághatott volna – elgyalogoljon a Regent’s Parkig, megkeressen valakit, akirıl azt sem tudja pontosan, hogy merre jár, miközben a sőrő ködben az orráig sem lát, majd szóváltásba keveredjen vele és megölje, végül pedig átkutassa a zsebeit. Ráadásul semmiféle indítéka nem volt. – De – mélázott el Polly, miközben eszébe ötlött, hogy a köztudatban csak Regent’s Park-i gyilkosság néven hírhedtté vált esetet is éppoly átláthatatlan homály fedi, mint a rendırség évkönyveibe bekerült többi megoldatlan rejtélyt. A sarokban ülı férfi oldalra döntötte madárra emlékeztetı, mókás fejét, s szemmel láthatóan remekül szórakozott a hölgy tanácstalanságán. – Hát még mindig nem látja, hogyan követték el a gyilkosságot? – kérdezte széles mosollyal. Polly kénytelen volt elismerni, hogy nem. – Ha történetesen Ön lett volna Mr. John Ashley helyében – folytatta –, hogyan szabadult volna meg könnyedén Aaron Cohentıl és zsebelte volna be a nyereményét, majd hogyan vezette volna orránál fogva hazánk büszke rendırségét és gondoskodott volna megcáfolhatatlan alibirıl? – Nem tudtam volna megoldani – vágta rá a választ Polly –, hogy ugyanabban a pillanatban két, egymástól fél mérföldre levı helyen legyek. – Nem bizony! Készséggel elismerem, hogy ezt nem lehet megoldani, hacsak nincs az embernek egy barátja… – Barátja? Azt mondja, hogy… – Én csak azt mondom, hogy csodáltam Mr. John Ashleyt, mert ı tervelte ki az egész borzalmas, ám lebilincselı bőntettet, de szolgálatkész és talpraesett társa nélkül semmire sem ment volna. – De akkor is – ellenkezett Polly.

– Elıször is – kezdett bele a férfi, miközben továbbra is izgatottan babrált elmaradhatatlan szalagjával –, John Ashley és barátja, Walter Hatherell együtt hagyták el a klubot és együtt eszelték ki a haditervet. Hatherell visszatért a klubba, Ashley pedig elment a revolverért, amely oly’ fontos szerepet játszott a tragédiában, ám nem azt, amit a rendırség tulajdonított neki. Most próbálja magát Ashley helyébe képzelni, amint lépésrıl lépésre követi Aaron Cohent. Gondolja, hogy beszédbe elegyedett vele? Az oldalán lépdelt és haladékért esedezett? Ugyan! Utánalopózott és torkon ragadta, mint az egykori fojtogató gyilkosok a ködben. Cohen szélhődéses volt, Ashley pedig fiatal és erıs. Ráadásul elszánta magát a gyilkosságra. – De a két férfi beszélgetett egymással a Park Square kapujánál – ellenkezett Polly. – Az egyikük Cohen volt, a másik meg Ashley. – Már megbocsásson, hölgyem – vágott közbe a férfi, mialatt izgalmában úgy pattant fel a székén, mint egy majom a rúdon –, de a két férfi nem beszélgetett a tér kapujánál! James Funnell, az arra járó közrendır vallomása szerint a kerítésnek támaszkodtak, és az egyikük beszélt! – Tehát úgy gondolja, hogy… – Amikor James Funnell hallotta, hogy a Szentháromságtemplom órája elüti a fél hármat, Mr. Aaron Cohen már halott volt. Innentıl kezdve semmiféle nehézséggel nem kellett szembenézniük. A terv lenyőgözı és zseniális volt. Amint a rendır elhaladt mellettük, John Ashley felkapta a holttestet, belépett a korábban már kinyitott kapun és átsietett a tér túlsó oldalára. Természetesen egy lélek sem járt az utcán, s könnyen megtette az utat, ráadásul feltehetjük, hogy nem elıször járt a Park Square-en. Attól mindenesetre nem kellett tartania, hogy bárki megzavarja. Hatherell eközben távozott a klubból, s amilyen gyorsan csak bírt, végigloholt az Oxford Streeten és a Portland Placeen. Barátjával megbeszélték, hogy Ashley majd nem zárja

kulcsra a kaput. Hatherell cinkosa nyomában átvágott a téren, s talán még idıben oda is ért a túlsó kapuhoz, hogy segítsen neki a kerítés mellé tenni a holttestet. Ashley azután egy pillanatig sem habozott: elindult az Ashton Klub felé, újra átvágott a kerteken, s pontosan ott, ahol az arra járó szemtanú látta és hallotta ıket, eldobta az áldozat kulcsait. Hatherell hat-hét perc elınyt adhatott barátjának, majd belekezdett a két-három percig tartó színlelt szóváltásba, végül a „Gyilkos!” kiáltásokkal és a lövésekkel felverte a környéket. így hitették el, hogy a bőntény akkor történt, amikorra valódi elkövetıje már gondoskodott a megtámadhatatlan alibirıl. Persze nem tudhatom, mit gondol minderrıl – tette hozzá a kabátja és a kesztyői után matató mulatságos figura –, de én úgy gondolom, hogy ez volt az egyik legagyafúrtabban megtervezett gyilkosság, amivel valaha is találkoztam, különösen ha figyelembe vesszük, hogy amatırök követték el. Ráadásul ez az ügy is azok közé tartozik, amelyeket utólag sem lehet rábizonyítani sem az elkövetıre, sem a cinkostársra. Egyetlen nyomot sem hagytak hátra, mindent elıre láttak, s mindketten olyan higgadtan és vakmerıen tették a dolgukat, mely erények jó ügy szolgálatába állítva kiváló államférfiakká avatták volna ıket. Így azonban a két ifjú nem más, mint az igazságszolgáltatás markából kicsúszott sötét gazember, akik az ön méltán kivívott elismerésén kívül semmi egyebet nem érdemeltek volna. A férfi elment. Polly szerette volna visszahívni, de sovány alakja már nem látszott az üvegajtó mögött. Pedig annyi mindent akart még kérdezni tıle! Mik voltak a bizonyítékai, milyen tényekkel tudott szolgálni? Tudta, hogy a férfi története csupán elmélet, de mégis úgy érezte, hogy megoldotta a londoni alvilág egyik legsötétebb rejtélyét.

SYDNEY HORLER

A vámpír Nemrég bekövetkezett haláláig hetente legalább egyszer meglátogattam egy római katolikus papot. Barátságunkat a legkevésbé sem zavarta, hogy protestáns vagyok. R. atya az egyik legkiválóbb jellem volt, akit valaha ismertem. Sokszor a legmélyebb együttérzésrıl tett tanúbizonyságot, s a gyakran rosszallóan használt kifejezés legjobb értelmében „világi ember” volt. Regényírói munkám is felettébb érdekelte, ezért gyakran megvitattam vele a mőveimben elıforduló cselekményt és helyzeteket. A következı eset nagyjából másfél éve történt, tíz hónappal a betegsége elıtt. Éppen A Doone átka címő regényemen dolgoztam, melyben a gonosztevı elınyt kovácsol egy devonshire-i kastély körül keringı szörnyő legendából és a saját hasznára fordítja. R. atya végighallgatta az általam eltervezett cselekményt, majd legnagyobb meglepetésemre azt mondta: – Némelyek gúnyolódnak, mert nem akarják elhinni, hogy igenis léteztek vámpírok. – Ez igaz – vetettem ellene –, de ennek dacára Bram Stoker Drakulája, mely meggyızıdésem szerint az irodalom egyik legborzalmasabb és mégis leglebilincselıbb könyve, alaposan felkavarta a közvéleményt. Remélem, az olvasóim nekem tulajdonítják majd a szokásos „szerzıi jogot”. Barátom bólintott. – Minden bizonnyal – felelte, majd folytatta. – Az igazat megvallva magam is hiszek a vámpírokban. – Valóban? – Éreztem, hogy kiráz a hideg. Egy dolog

horrort írni, és egész más dolog szembesülni azzal, hogy a szörny valóban létezik. – Igen – felelte R. atya. – Alapos, ugyanakkor rémisztı okom van hinni a vámpírokban, egyszer ugyanis találkoztam eggyel! Félig felemelkedtem a székembıl. Nem volt okom kételkedni a szavaiban, de mégis. – Kedves barátom – folytatta –, állításom vitathatatlanul roppant különösnek tőnhet, mégis biztosíthatom, hogy az utolsó szóig igaz. Évekkel ezelıtt történt az ország egy másik részén – hogy pontosan hol, az véleményem szerint nem fontos. – De hát ez megdöbbentı! Azt mondja, tényleg szemtıl szembe találkozott egy vámpírral? – Sıt, még beszélgettem is vele. Egy másik testvéren kívül egészen idáig egy teremtett léleknek sem említettem a dolgot. Utolsó mondata arra utalt, hogy hajlandó elmesélni a történetet, úgyhogy megtömtem a pipámat és hátradıltem a székemben, a pattogó tőz mellett. Számtalanszor hallottam már, hogy a valóság sokszor furcsább, mint az irodalom, de most úgy tőnt, hogy a puszta tények a legcsapongóbb képzeletemet is kérlelhetetlenül felülmúlják. „A városka neve lényegtelen – kezdte R. atya –, legyen elég annyi, hogy Nyugat-Angliában van, és jó pár tehetıs személy lakta. Százhúsz kilométerre volt egy nagyváros, s az ottani üzletemberek visszavonulásuk után gyakran költöztek ide, hogy felpörgessék az életüket. Fiatal voltam és nagyon élveztem a munkámat, egészen addig, amíg, de ne szaladjunk a dolgok elébe. A helyi doktor jó barátom volt: ha ideje engedte, gyakran átjött beszélgetni. A társadalom számtalan nagy problémáját vitattuk meg, melyekrıl a késıbbiekben azt tapasztaltam, hogy megoldhatatlanok – legalábbis ezen a világon.

Egyik éjjel mintha furcsán nézett volna rám. – Mit gondol errıl a Faringtonról? – kérdezte. Érdekes, hogy éppen abban a pillanatban érdeklıdött felıle, mert valami tudatalatti véletlen folytán én is pont arra az emberre gondoltam. A magát »Joseph Farington«-nak nevezı férfi idegen volt közöttünk, nemrég költözött a városba. Ez a körülmény már önmagában is figyelemre méltó, hát még ha hozzáteszem, hogy a város déli oldalán magasodó domb – a leggazdagabb negyed – legnagyobb házát vette meg, s a költségekkel szemmel láthatóan mit sem törıdve, a legnevesebb londoni kereskedıházból rendeztette be. Mindezek ellenére hiába kedvelte a szórakozást, aki egyszer járt nála a »tornyos házban«, annak többé nem akaródzott visszamenni Mindenesetre az a hír járta, hogy van »valami mókás« benne. Természetesen én is tudtam errıl – egy pap fülébe a legjelentéktelenebb pletyka is azonnal eljut –, ezért nem feleltem rögtön a doktor közvetlen kérdésére. – Vallja be, atyám – erısködött tovább –, hogy maga sem kedveli, ugyanúgy, mint mi. Engem választott orvosául, de bárcsak valaki mást szemelt volna ki magának. Van »valami mókás« benne. Már megint itt volt ez a »valami mókás«. A doktor szavait hallgatva felötlött bennem a kép, amikor utoljára láttam Faringtont: a fıutcán sétált, s minden második ember megfordult utána. Valóságos óriás volt, a férfiasság megtestesítıje. Hatalmas termete láttán rögtön az a gondolatom támadt, hogy sosem fog meghalni. Pirospozsgás arca és koromfekete haja volt, s a fiatalok rugalmasságával járt. Elejtett megjegyzései alapján azonban a városban mindenki azt hitte, hogy legalább hatvanéves. – Nos, egy dolog biztos, kedves Sanders – feleltem –, ha a látszat nem csal, Farington nem okoz majd sok gondot magának. Az az ember bivalyerısnek tőnik.

– Nem válaszolt a kérdésemre – faggatott továbbra is. – Felejtse el a reverendáját egy pillanatra, atyám, és mondja meg, mit gondol pontosan Joseph Faringtonról. Nem gondolja, hogy hátborzongató alak? – Maga beszél borzongásról, egy orvos? – gúnyolódtam finoman, hogy eltereljem a szót az igazi véleményemrıl. – Nem tudom megállni, ösztönösen irtózom tıle. Ma délután a »tornyos házba« hívtak. Farington a magafajta bivalyfélékhez hasonlóan egy kissé hipochonder. Azt mondta, mintha valami gond lenne a szívével. – És volt? – Az az ember száz évig fog élni! De én mondom magának, atyám, utáltam a közelében lenni. Van benne valami hátborzongató. Rettegtem, igen, rettegtem, egész végig, amíg a házban voltam. Valakivel beszélnem kellett róla, s mivel maga a legmegbízhatóbb ember a városban, gondoltam, beugrok. De most veszem észre, hogy maga még egy szót sem szólt. – Jobb szeretek várni – feleltem. Ez tőnt a leghelyesebbnek. Két hónappal a fenti beszélgetés után nemcsak a várost, de az egész országot szörnyő bőntény rémítette meg. A környék leggyönyörőbb hölgyét, egy tizennyolc éves fiatal lányt holtan találtak egy mezın. Amilyen elragadó volt az arca életében, olyan visszataszító volt holtan a halála pillanatában rátörı iszonyú félelemtıl. Szerencsétlen lányt meggyilkolták, de úgy, hogy attól mindenkinek végigfutott a hátán a hideg A torkán hatalmas lyuk tátongott, mintha egy ıserdei fenevad támadt volna rá. Bármilyen ostobaságnak tőnjön is, várható volt, hogy az állati bőnténnyel rögtön Faringtont vádolják majd. Bár mindent megtett, hogy beilleszkedjen a társaságba, egyetlen igaz barátot sem szerzett. Sanders doktor minden szakmai tudása mellett nem volt túl tapintatos, s bizonyára híre kelt a városban, hogy nem hajlandó többé orvosi ellátást nyújtani Faringtonnak –

ahogy arra már két hónappal korábbi látogatásakor is utalt. Akárhogy is, a közhangulat alaposan felpaprikázódott, s bár semmiféle bizonyíték sem szólt Farington ellen, az emberek ıt tartották a gyilkosnak. Néhány felbıszült fiatal már azt tervezgette, hogy felgyújtja a házát és álmában égeti el a bőnöst. Ebben a felforrósodott hangulatban keveredtem az ügybe – gondolhatja, mennyire nem volt kedvemre való. Üzenetet kaptam Faringtontól, hogy egy este vacsorázzam vele. Levele az alábbi sorokkal zárult: »Valami nem hagy nyugodni, és szeretném megbeszélni Önnel, úgyhogy kérem, ne utasítson vissza.« Vallásos embernek teljesítenie kell egy ilyen kérést, tehát elfogadtam a meghívást. Farington kitőnı házigazda volt: remek étellel várt, s a felszínen minden rendben lévınek tőnt. De éppen az az érdekes, hogy az elsı pillanattól fogva úgy éreztem, valami nincs rendjén. Ugyanolyan kényelmetlenül éreztem magam, mint Sanders, az orvos: rettegtem. Gonoszság sugárzott belıle, valamiféle ördögi erı tartotta hatalmában, mely a csontomig hatolt. Mindent megtettem, hogy leplezzem a félelmemet, de amikor vacsora után annak a szerencsétlen, ártatlan lánynak a meggyilkolásáról kezdett beszélni, tovább erısödött bennem az érzés. S hirtelen rádöbbentem a szörnyő igazságra: egyszerre megvilágosodott elıttem, hogy ı tette, s hogy ez a férfi egy szörnyeteg. Minden erımet összeszedve úgy döntöttem, hogy kiszedem belıle az igazságot: – Azért akart találkozni velem, hogy könnyítsen a lelkére nehezedı borzalmas terhen? – kérdeztem. – Ne is próbálja tagadni: maga ölte meg azt a szerencsétlen lányt.

– Igen – felelte lassan –, így van. Én öltem meg. Egy démon a hatalmába kerített és kényszerített, hogy megtegyem. De maga pap, úgyhogy köteles titokban tartani a vallomásomat, meg kell ıriznie a titkomat. Adjon nekem pár órát, hogy eldönthessem, mit tegyek. Nem sokkal késıbb távoztam, de már egyetlen szót sem váltottunk, csak még egyszer elismételte: – Adjon nekem pár órát. Aznap éjjel szörnyő álmom volt. Úgy éreztem, fuldoklom. Alig kaptam levegıt, ezért az ablakhoz rohantam és felhúztam, aztán eszméletlenül a padlóra zuhantam. A következı dolog, amire emlékeztem, hogy Sanders doktor – miután hőséges házvezetım kihívta hozzám – fölém hajol és azt kérdezi: – Mi történt? Olyan kifejezés ült az arcán, mintha a pokolba pillantott volna. – Pontosan ez történt – feleltem. – Van valami köze Faringtonhoz? – kérdezte nyersen. – Sanders! – ragadtam meg a karját a bennem tomboló félelem erejével. – Léteznek még vámpírok? Mondja meg, esedezve kérem! Az öreg cimbora belém diktált még egy korty brandyt, mielıtt felelt volna. – Miért kérdi? – Hihetetlenül hangzik – s remélem, tényleg csak álmodtam az egészet –, de azért ájultam el az éjjel, mert láttam – vagy legalábbis azt hiszem, hogy láttam – azt a férfit, Faringtont elrepülni az ablakom elıtt, éppen azután, hogy kinyitottam. – Nem vagyok meglepve – bólintott a doktor. – Amióta megvizsgáltam annak a szerencsétlen lánynak a holttestét, meg vagyok gyızıdve róla, hogy valami rettenetes szörnyőség áldozata lett. Manapság gyakorlatilag semmit sem lehet hallani a vámpírokról, de ez persze korántsem jelenti azt, hogy ezek a hátborzongató szellemek ne költöznének bele egy-egy férfiba

vagy nıbe, természetfeletti hatalommal ruházva fel ıket. Milyen alakú volt, amit látni vélt? – Mint egy hatalmas denevér – feleltem, miközben végigfutott a hideg a hátamon. – Holnap elmegyek a Scotland Yardhoz – mondta elszántan. – Elıször talán kinevetnek majd, de… A Scotland Yard nem nevetett. A természetfeletti tulajdonságokkal felruházott bőnözık azonban nem tartoztak a hatáskörükbe, s mint barátomnak kifejtették, mindenekelıtt bizonyítékra lett volna szükségük, hogy Faringtont vád alá helyezzék. Még az én tanúvallomásom – már ha egyáltalán megszeghettem volna papi eskümet, amire természetesen semmi szín alatt sem lettem volna hajlandó – sem lett volna elegendı. Farington azonban megoldotta a szörnyő helyzetet, ugyanis öngyilkos lett. Golyóval a fejében találtak rá az ágyában. Sanders szerint azonban csupán a teste halt meg, a gonosz szellem továbbra is szabadon garázdálkodik, másik »lakhely« után kutatva. Isten irgalmazzon a következı áldozatának.”

W. W. JACOBS

A lelkiismeret közbeszól Az utolsó gyászoló vendég is elment, és Spencer Goddard egyedül maradt fényőzıen bútorozott, kicsiny dolgozószobájában. Furcsa szabadság járta át a házat, mióta a koporsót elvitték – már a föld alatt rejtızött, magányos sírhelyén. Az utóbbi három napban áporodottnak és szennyezettnek tőnı levegı friss, tiszta illatú volt. Odament a nyitott ablakhoz, s az ıszi nap halványuló fényét nézve mélyet sóhajtott. Becsukta az ablakot, majd a kandalló fölé hajolva meggyújtotta a tüzet és könnyő székében ülve hallgatta a fa vidám pattogását. Harmincnyolc évesen tiszta lappal indulhatott. Szabad, tehermentes élet várt rá. Halott felesége pénze végül az övé lett, s úgy költhette, ahogy jólesik, nem pedig ahogy korábban vonakodva csepegtették neki. Az ajtó felıl hallatszó lépésekre megfordult, s közben az utóbbi négy nap gyászos, szomorú arckifejezését öltötte magára. A szakácsnı ugyanazzal az illedelmes fájdalommal az arcán csendben lépett be, keresztülment a szobán és egy fényképet tett a kandallópárkányra. – Úgy gondoltam, örülne neki, uram – mondta halkan –, hogy emlékeztesse. Goddard megköszönte neki, majd felállt, a kezébe vette a képet és nézegette. Elégedetten nyugtázta, hogy cseppet sem remeg a keze. – Nagyon élethő – mármint amíg meg nem betegedett – folytatta a szakácsnı. – Még sosem láttam, hogy valaki ilyen

hirtelen megváltozott volna. – A betegségébıl adódott, Hannah – magyarázta a gazdája. A nı bólintott, zsebkendıjével a szemét nyomkodva figyelte a férfit. – Akar még valamit? – kérdezte Goddard egy idı után. A szakácsnı megrázta a fejét. – Nem tudom elhinni, hogy elment – mondta halkan. – Idınként az a furcsa érzésem támad, hogy még mindig itt van… – Az idegei – szakította félbe élesen a férfi. – …és mondani akar nekem valamit. Goddard hatalmas erıfeszítés árán megállta, hogy ránézzen. – Az idegei – ismételte. – Talán egy rövid szabadság jót tenne magának. Nagy teher nehezedett magára. – Magára is, uram – felelte a nı tiszteletteljesen. – Állandóan ott sürgött-forgott körülötte, nem is értem, hogy bírta. Ha legalább egy ápolónıt fogadott volna… – Szívesebben csináltam magam, Hannah – szakította félbe a gazdája. – Egy ápolónı megijesztette volna. – És mindig csak szimatolnak és beleszólnak mindenbe, ami nem tartozik rájuk – helyeselt a szakácsnı. – Még az orvosoknál is okosabbnak hiszik magukat. Goddard lassan ránézett. A magas, szikár alak tisztelettudó figyelemmel állt elıtte; hideg, palaszürke szemét lesütötte, mogorva arca kifejezéstelen maradt. – Jobb orvost keresve sem találhattam volna – mondta a férfi ismét a tőzbe bámulva. – Senki sem tehetett volna többet érte. – De magánál sem tehetett volna senki többet érte, uram – hangzott a válasz. – Kevés férj tette volna meg azt, amit maga. Goddard teste megfeszült. – Elég lesz, Hannah, köszönöm – mondta kurtán. – Vagy tette volna ilyen ügyesen – folytatta a nı kimért lassúsággal.

A férfin különös, süllyedı érzés vett erıt, s egy pillanatig hallgatott, hogy visszanyerje az önuralmát. Aztán megfordult és szembenézett a szakácsnıvel. – Köszönöm – mondta kimérten. – Maga csak jót akar, de ezt most képtelen vagyok megbeszélni. Röviddel azután, hogy Hannah kiment az ajtón, Goddard mélyen a gondolataiba merülve ült a székén. Pár perccel ezelıtti jó közérzete egy csapásra szertefoszlott, s helyét baljós rettegés töltötte be, melyet nem akart számba venni, de nyugodni sem hagyta. Aprólékosan végiggondolta az elmúlt hetek történéseit, de egyetlen hibát sem talált. A felesége betegsége, az orvos diagnózisa, saját féltı gondoskodása – mind-mind teljesen természetesnek tőnt. Próbálta felidézni a szakácsnı szavait, a viselkedését. Valahol félelmet látott. De hol? Másnap reggel akár már nevethetett volna elızı esti aggályain. Az étkezı napfényben fürdött, a levegıben kávé- és szalonnaillat terjengett. De ami még jobb, Hannah a megszokott volt és kissé feldúlt. Két kétes eredető tojás dúlta fel, meg a kereskedı, akitıl vette. – Kitőnı a szalonna – mondta mosolyogva a gazdája. – Csakúgy, mint a kávé – de hát a kávéja mindig is az volt. Hannah visszamosolygott, elétette a két friss tojást, amelyet az imént vett egy pirospozsgás szolgálólánytól. Egy pipa és egy gyors séta még jobban felvidította. Energiával teli tért vissza, s ismét a szabadság és frissesség érzése kerítette hatalmába. Kiment a kertbe – immár a sajátjába – és tervezgetni kezdte, hogyan alakítsa át. Ebéd után körbejárt a házban. Felesége hálószobájában nyitva voltak az ablakok, és ki volt takarítva. Tekintete a bevetett ágyról az alaposan kifényezett bútorokra tévedt. Odament az öltözıasztalhoz és egyesével átkutatta a fiókokat, de néhány limlomtól eltekintve üresek voltak. Kiment a lépcsıfordulóba és Hannah-ért kiáltott.

– Tud róla, hogy a feleségem elzárta volna valami holmiját? – érdeklıdött. – Milyen holmiját? – kérdezett vissza a szakácsnı. – Nos, fıleg az ékszereit. – Ó! – mosolygott Hannah. – Mindet nekem adta. Goddard elfojtott egy kiáltást. Szíve dühösen kalapált, de higgadtan szólalt meg: – És mikor? – Közvetlenül azelıtt, hogy meghalt gyomorhurutban. Hosszan hallgattak. A férfi megfordult és nagy gonddal kulcsra zárta a fiókokat. A megdöntött tükörben látta, hogy elsápadt, s anélkül folytatta, hogy megfordult volna. – Akkor minden rendben – mondta érdes hangon. – Csak tudni akartam, mi történt velük. Azt gondoltam, talán Milly… – Millyvel semmi gond nincs – rázta meg Hannah a fejét különös mosollyal. – İ éppoly becsületes, mint mi… Parancsol még valamit, uram? A jól nevelt szolgáktól elvárhatóan, zajtalanul csukta be maga mögött az ajtót, Goddard pedig az ágyrácsra támaszkodva tekintett a jövıbe. II. Egyhangúan teltek a napok, akár egy börtönben. A szabadság érzése, a kicsapongó élet lehetısége már rég tovatőnt. A zárka helyett tízszobás háza volt ugyan, de Hannah, a börtönır mindent szemmel tartott. A tisztelettudó és figyelmes mintacseléd minden szava mögött a szabadságára, az életére törı támadást sejtett. Mogorva arcán és rideg tekintetén hatalmának biztos tudatát vélte felfedezni, a kényelmérıl való féltı gondoskodását pedig gúnyos tréfának érezte. Most már a szakácsnı volt a gazda. Az éveken át rákényszerített szolgaságnak vége szakadt, s gondosan ügyelt arra, hogy a játék legapróbb részét is maradéktalanul kiélvezze. Megtörten

és megkeseredetten, de végre teret nyert ravaszsággal lépett új birodalma trónjára. Apránként vette a hatalmat birtokába, s minden percét élvezni akarta. – Remélem, jól tettem, uram – mondta egy reggel. – Figyelmeztetést adtam Millynek. – Nem dolgozik megfelelıen? – kérdezte Goddard az újságjából felnézve. – Véleményem szerint nem, uram – felelte a nı. – És azt mondja, Önnél fog panaszt tenni miatta. Közöltem vele, hogy az nem lenne bölcs dolog. – Jobban tenném, ha az ı véleményét is meghallgatnám – csillant fel a férfi szeme. – Természetesen, ha úgy óhajtja – válaszolta Hannah –, de mivel figyelmeztettem, ha ı nem megy el, én fogok. Sajnálnék elmenni, nagyon jól éreztem itt magam De vagy ı, vagy én. – Sajnálnám elveszíteni magát – mondta Goddard letörten. – Köszönöm, uram. Biztos vagyok benne, hogy mindent megtettem Önért. Már jó ideje itt vagyok Önnel és ismerem az összes kis ügyét. Azt hiszem, bárki másnál jobban megértem magát. Minden tılem telhetıt megteszek a kényelméért. – Rendben, akkor magára bízom a döntést – mondta, miközben megpróbált határozottnak és tekintélyesnek látszani. – Engedélyt kap tılem, hogy elbocsássa. – Egy másik dologról is beszélni akartam Önnel – folytatta Hannah. – A fizetésemrıl. Már régóta szeretnék emelést kérni, hiszen igazából már én vezetem a háztartást. – Természetesen – felelte a gazdája elgondolkozva –, ez így igazságos. Lássuk csak… Mennyit kap most? – Harminchatot. Goddard töprengett egy kicsit, majd jótékony mosollyal felé fordult. – Nagyon jó – mondta készségesen –, akkor felemelem negyvenkettıre. Az havi tíz shillinggel több. – Én százra gondoltam – jelentette ki Hannah szárazon.

– Az elég nagy ugrás lenne – bökte ki végül a férfi, a követeléstıl döbbenten. – Igazán nem biztos, hogy meg tudom oldani. – Nem számít – szakította félbe Hannah. – Úgy gondoltam, megérek annyit magának Ez minden. Maga tudja a legjobban. Néhányan talán azt gondolnák, kétszázat is megérek. Az még nagyobb ugrás lenne, de végül is egy nagy ugrás még mindig jobb, mint… A kuncogástól félbe kellett szakítania a mondandóját. Goddard a szemébe nézett. – …mint egy nagy zuhanás. Gazdája arca megmerevedett. Ajkai szinte eltőntek, halvány szemében valami forrongó tőz lobbant. Még mindig a szakácsnı szemébe nézve felállt és odament hozzá, ı azonban állta a sarat és a tekintetét. – Maga tréfál velem – mondta végül. – Ha már rövid az élet, legalább legyen boldog. – Az enyém vagy a magáé? – Talán mindkettınké – hangzott a válasz. – Ha megadom magának a százat – mondta Goddard, megnedvesítve az ajkait –, az mindenesetre boldogabbá tenné az életét. – Boldogabbá és talán hosszabbá – bólintott Hannah. – Tudja, én óvatos vagyok. Nagyon óvatos. – Ebben biztos voltam – felelte a férfi kisimult arccal. – Úgy értem, óvatos, hogy mit eszem és iszom – folytatta a nı, mereven a szemébe nézve. – Bölcs dolog – felelte lassan Goddard. – Magam is az vagyok, ezért fizetek sokat egy jó szakácsnak. De ne vigye túlzásba a dolgokat, Hannah. Ne ölje meg az aranytojást tojó tyúkot. – Nem tennék olyat – válaszolta hidegen. – Élni és élni hagyni – ez az én jelszavam. Mások ezt másképp gondolják. De én óvatos vagyok Senki sem lephet meg. Arra az esetre

hagytam egy levelet a nıvéremnél… Goddard lassan megfordult s a virágokat az asztalon levı vázába tette, majd odasétált az ablakhoz és kinézett. Arca ismét elfehéredett, kezei remegtek. – …hogy halálom után nyissák fel – folytatta Hannah. – Nem hiszek az orvosokban Azok után, amit láttam… Szerintem nem tudnak eleget, úgyhogy ha meghalnék, biztos alaposan kivizsgálnak. Jó okot hagytam rá. – És nem gondolja – kérdezte Goddard, ellépve az ablaktól –, hogy a nıvére esetleg kíváncsiságból elolvassa, mielıtt maga meghalna? – Vállalnunk kell a kockázatot – rántotta meg a vállát a nı – , de nem hinném, hogy megteszi. Gondosan lepecsételtem. – Lehet, hogy kinyitja és egy szót sem szól róla – erısködött a gazdája. Hannah arcára beteges vigyor ült ki. – Arról hamar tudomást szereznék – jelentette ki büszkén. – És mások is! Uramisten, micsoda felfordulás lenne itt! Egész Chidhamnek lenne mirıl beszélnie! Benne lennénk az újságban, mindketten! – Istenem – erıltetett magára egy mosolyt a férfi is. – A maga tolla veszélyes fegyvernek tőnik, Hannah, de remélem, még legalább ötven évig nem lesz szükség rá, hogy felbontsák azt a levelet. Erısnek és egészségesnek látszik. – Nem foglalkozom olyan gondokkal, amelyek még nem is léteznek – bólintott a szakácsnı elégedetten –, de azért nem árt elébük menni. A megelızés jobb, mint a gyógyítás. – Pontosan – helyeselt a gazdája. – Mellesleg, semmi szükség rá, hogy bárki is tudomást szerezzen a mi kis anyagi egyezségünkrıl. A rossz példa talán nem lenne népszerő a szomszédok körében. Természetesen azért adom meg magának ezt az összeget, mert valóban megérdemli. – Nem kétlem, hogy azért teszi. Nem vagyok benne biztos, hogy nem érnék többet is, de egyelıre ez is megteszi. Keresek

egy cselédet, aki olcsóbb, mint Milly – az is egy kis többlet lesz nekem. – Természetesen – felelte Goddard ismét mosolyogva. – Gondolja csak meg – fordult vissza Hannah az ajtóban –, nem is biztos, hogy felveszek valakit helyette, és akkor még több marad nekem. Ha elvégzem a munkát, akár a teljes összeg az enyém lehet. Gazdája bólintott, s amint magára maradt, leült, hogy végiggondolja az egyformán elviselhetetlen és veszélyes helyzetet. Óriási kockázat árán megszabadult egy nı fennhatóságától, hogy aztán tehetetlenül vergıdjön egy másik karmaiban. Lehet, hogy Hannah nem tudja igazolni a gyanúját, de amit leírt, meggyızı és elegendı lehet egy vizsgálathoz. A bizonyíték ott fekszik a föld alatt. Az egyik pillanatban a félelemtıl vacogott, a következıben forrt a dühtıl, de hiába kereste a kiutat. Mővelt elméje egy ravasz, írástudatlan bolonddal állt szemben, akinek a gonosz ostobasága csak tovább fokozta a rá leselkedı veszélyt. Ráadásul ivott is, a jelentısen megnövelt fizetésbıl pedig még többet ihatott. Úgy tőnt, hogy két részeg csuklás között akár egyetlen kikotyogott mondattal az egész életét tönkreteheti. Szemmel láthatóan élvezte a hatalmát, s önteltsége késıbb talán arra sarkallná, hogy mások elıtt is kinyilvánítsa. Lehet, hogy szemtanúk elıtt kellene elviselnie az ostorpattogtatását, s ezzel a menekvés utolsó lehetısége is lezárulna. Arcát a kezébe temetve ült. Kell lennie valami kiútnak, és neki feltétlenül meg kell találnia. Mégpedig mielıbb. Meg kell találnia, mielıtt kitör a botrány, mielıtt a történet napvilágra kerül, s a cseléd és gazda felcserélıdött szerepe még hihetıvé is teszi. Dühtıl reszketve gondolt sovány, undorító torkára, és az élvezetre, hogy a puszta kezével szorítsa ki belıle az életet. Hirtelen összerezzent és levegı után kapott. Nem, nem a kezével. Majd kötéllel.

III. A házon kívül és barátai társaságában élénk és vidám volt, otthon azonban csendes és alázatos. Milly elment, s habár a kiszolgálás rosszabb, a szobák pedig elhanyagoltabbak lettek, nem elégedetlenkedett. Nem panaszkodott, ha a csengetésre Hannah nem nyitott ajtót, a szándékos arcátlanságokhoz pedig mindig jó képet vágott. Mikor a hatalmában sütkérezı szakácsnı rámosolygott, viszonozta. Mosolya azonban, lefegyverzı kedvessége ellenére, nem hagyta nyugodni Hannah-t. – Én nem félek magától – mondta egyszer vészjóslóan. – Remélem is – felelte Goddard kissé meglepetten. – Néhányan talán félnének, de én nem – jelentette ki. – Ha bármi történik velem… – Semmi sem történhet egy olyan óvatos nıvel, mint maga – nyugtatta meg gazdája lefegyverzı mosolyával. – Kilencven évig fog élni – egy kis szerencsével. A férfi érezte, hogy a kialakult helyzet kezd az idegeire menni. Borzalmas rémálmai voltak, bár másnapra elfelejtette ıket. Éjszakánként mindig hatalmas, elkerülhetetlen katasztrófa kísértette, de sosem tudott rájönni, mi lehet az. Minden reggel fáradtan ébredt és nézett szembe az elkövetkezendı nap kínjaival. Nem mert a szakácsnı szemébe nézni, nehogy kiderüljön a tekintetébıl, mennyire retteg. Minden további késlekedés ésszerőtlen és veszélyes volt. Az utolsó részletig kigondolt mindent, hogy egy ravasz fogással megszabaduljon a kötél fenyegetı rémétıl és a szakácsnı nyakába akassza a hurkot. Számolni kellett ugyan egy kis kockázattal, de jóval nagyobb volt a tét. Elérkezett az idı a cselekvésre. Délutáni sétájáról kissé elcsigázottan tért haza, s a teájához sem nyúlt. Keveset vacsorázott, majd a tőz fölé görnyedve azt mondta Hannah-nak, hogy megfázott. Magában persze

gonoszul vigyorgott: mennyivel jobban aggódna a szakácsnı, ha tudná a betegség valódi okát. Másnap sem lett jobban, úgyhogy ebéd után benézett az orvosához. Egy enyhe emésztési zavartól eltekintve azonban teljesen egészségesnek találta, a kapott orvosságból azonban hiába vett be napi háromszor egy evıkanálnyit, nem javult az állapota, és ágynak dılt. – Egy-két nap fekvés nem árthat – mondta az orvos. – Mutassa csak újra a nyelvét! – De mi bajom, Roberts? – érdeklıdött a beteg. – Semmi, ami miatt aggódni kellene Egy kis idegi fáradtság… Egy kis emésztési zavar… Pár napon belül kutya baja sem lesz. Goddard bólintott. Eddig minden rendben: megint jó hasznát vette Robertsnek. Miután elment, elégedetten mosolygott, milyen jól sikerült a kis meglepetése. Talán nem tesz majd túl jót az orvosnak és a szakmai hírnevének, de bizonyos áldozatok elkerülhetetlennek tőntek. Visszafeküdt és elképzelte a következı napok eseményeit. Egyre rosszabbul lesz, aztán már meg is betegszik. Majd ideges, kissé félénk célzásokat tesz. Furcsa íze volt az ételnek… Evés után rosszabbul érezte magát… Tudja, hogy nevetséges, de félretett egy kicsit az erılevesébıl, talán megvizsgálhatná a doktor úr… Meg a gyógyszerét… Esetleg a vizeletét is… Könyökére támaszkodott és a falat bámulta. Lesz némi – nagyon kevés – arzén a vizeletében. Egyértelmő lenne, hogy megpróbálták megmérgezni, ráadásul a tünetei nagyon hasonlítanak szegény felesége panaszaihoz. Aztán Hannah másszon ki a csávából, ahogy tud. Ami a fenyegetı levelet illeti: írja csak meg! Az is saját maga ellen szól majd. Ötven levél sem mentheti meg az általa rászabadított végzettıl. Vagy a saját élete, vagy a szakácsnıé, és ebben nem ismer könyörületet. Három napig kezelte magát, aggódva figyelve a

változást. Az idegei kezdték felmondani a szolgálatot, és ı pontosan tisztában volt ezzel. Bármikor leleplezhették, letartóztathatták és bíróság elé vihették. A felesége kegyetlen halála. Hosszú haldoklása. Nem vár tovább, elindítja a lavinát. Este kilenc-tíz között járt az idı. Négyszer kellett csengetnie, mire Hannah nehéz lépteit meghallotta a lépcsın. – Mit akar? – kérdezte az ajtóból türelmetlenül. – Nagyon rosszul vagyok! – suttogta Goddard. – Rohanjon orvosért. Gyorsan! – Micsoda?! Éjszaka?! – kiáltotta a szakácsnı, miközben ıszinte meglepetéssel bámulta. – Dehogy megyek! – Haldoklom! – ismételte gazdája. – Menjen orvosért. A nı habozott. Az esı heves hullámokban verte az ablakot, a doktor háza pedig egy mérföldre volt a kihalt úton. Az ágyon heverı alakra pillantott. – A végén még megfázom és én halok meg – dörmögte. Mogorván szemlélte a férfit. Goddard tényleg betegnek látszott, a halála pedig semmiképp sem vált volna hasznára. Komoran hallgatta a szelet és az esıt. – Na jól van! – mondta végül s dérrel-dúrral kiment a szobából. Hannah zajos sürgölıdése hallatán zord mosoly ült ki a férfi arcára. Hamarosan becsapódott a bejárati ajtó, és egyedül maradt. Pár percig várt, aztán felkelt, felvette a köntösét és hozzálátott az elıkészületekhez. Biztos kézzel hozzátett még némi fehér port az erıleveséhez és a gyógyszeréhez. Egy pillanatig mozdulatlanul figyelt, s miután megnyugodott, gyertyát gyújtott és bement Hannah szobájába. Egy ideig tétovázva nézett körül, aztán kihúzta az egyik fiókot és egy megbontott csomag port csúsztatott egy halom ruha alá, majd visszabújt az ágyba. Elégedetlenül tapasztalta, hogy remeg az izgalomtól és az idegességtıl. Nagyon szeretett volna rágyújtani, de nem

lehetett. Önmaga megnyugtatására újra elpróbálta, mit fog mondani az orvosnak, s ismét számba vett minden lehetséges bonyodalmat. Borzalmas lesz a jelenet a szakácsnıvel – túl betegnek kell majd lennie, hogy részt vegyen benne. Minél kevesebbet mond, annál jobb. Majd mások elvégzik helyette a szükséges teendıket. Hosszú ideig feküdt és hallgatta a szelet meg az esıt. A ház szokatlanul csendes volt, s hirtelen rádöbbent, hogy felesége halála óta ez az elsı alkalom, hogy egyedül van otthon. Felült az ágyban és kihúzta a karóráját a párnája alól. Hannah-nak már vissza kellett volna érnie – akárhogy is, hamarosan meg kell jönnie. Bármelyik pillanatban meghallhatja a kulcsát a zárban. Visszafeküdt és azzal nyugtatgatta magát, hogy jól alakulnak a dolgok. İ alakította így ıket: elégedettséget érzett. Nyomasztó volt a csend. A ház mintha figyelt és várakozott volna. Megint az órájára nézett és szitkozódva töprengett, mi történhetett a szakácsnıvel. Az orvost nyilván nem találta otthon, de attól ı már rég visszaérhetett volna. Már majdnem éjfél volt, a ház hangulata pedig borongósnak és ellenségesnek tőnt. Egy rövid szélcsendben mintha lépteket hallott volna odakint a lépcsı felıl, s derült arccal, felülve várta, hogy megcsörrenjen a kulcs a zárban. A következı pillanatban a szakácsnı már bent lesz a házban, és a zavaros látomásoktól rátörı rettegés egy csapásra köddé válik. A lépések zaja abbamaradt, de senkit sem hallott bejönni. Egészen addig ülve maradt, míg minden remény oda nem lett. Biztos volt benne, hogy lépteket hallott. De kiét? Reszketve és elgyötörtén ült, várakozott, miközben egyre riasztóbb félelmek gyötörték. Az egyik azt suttogta, hogy elrontott valamit és meg kell fizetnie a tévedésért: sorsot húzott a Halállal és rajtavesztett. Nagy nehezen sikerült elfojtania a látomásait, s csukott szemmel próbált egy kis pihenést erıltetni magára. Most már

nyilvánvaló volt, hogy az orvos házon kívül van, Hannah pedig megvárja, hogy vele együtt jöjjön vissza kocsival. Feleslegesen aggódott. Bármelyik pillanatban meghallhatja ıket. De valami mást hallott. Azonnal felült és próbálta kitalálni, hogy miféle zaj volt az, és mi okozhatta. Nagyon halk volt, és titokzatos. Visszafojtott lélegzettel várta, hogy megismétlıdjön. Aztán ismét hallotta: mintha csak egy hangfoszlány lett volna Valami suttogás, de fontos, mint általában a suttogás. Ingujjával megtörölte a homlokát és azzal nyugtatta magát, hogy csak az idegei, semmi más, csak az idegei – de akarata ellenére még mindig figyelt. Most már azt hitte, hogy a felesége szobájából hallja a hangot, a lépcsıforduló túloldaláról. Egyre hangosabb és sürgetıbb lett, de a szobája ajtajára szegezett tekintettel továbbra is uralkodott magán, s igyekezett a szélre és az esıre figyelni. Egy ideig nem is hallott mást. Aztán a felesége szobájából rohanás és nyikorgás hallatszott, majd hirtelen éktelen csörömpölés. Idegei felmondták a szolgálatot: hangosan visítva kiugrott az ágyból, lerohant a földszintre, kivágta a bejárati ajtót és kirohant az éjszakába. A szél becsapta mögötte az ajtót. Kezét a nyitott kerti kapun tartva megállt és levegıért kapkodott, készen a további menekülésre. Csupasz lábát felhorzsolta, az esı pedig nagyon hideg volt, ám nem törıdött vele. Továbbrohant egy kicsit az úton, aztán megállt egy idıre, s reménykedve nézett vissza. Lassan visszament. Csípıs, hideg szél fújt, ı pedig bırig ázott. A kert sötét és vészjósló volt, a bokrokban kimondhatatlan veszély leselkedhetett rá. A hidegtıl vacogva ismét az úton járkált, majd kétségbeesésében átvágott a rémisztı kerten a házhoz. Az ajtó azonban zárva volt. Az elıtetı némi védelmet nyújtott a jeges esı elıl, a széltıl viszont nem, úgyhogy minden porcikájában reszketve, nyomorult gyötrelmében az ajtónak támaszkodott. Egy idı után

összeszedte magát és elbotorkált a hátsó ajtóhoz. Zárva! És az összes földszinti ablakon le volt engedve a redıny. Visszatámolygott a bejárati ajtóhoz, s reménytelen helyzetében a földre kuporodva várta a szakácsnıt. IV. Amikor felébredt, halványan emlékezett rá, hogy valaki kérdezgeti és nagy nehezen felvonszolja az ágyba. Valami nem volt rendjén a fejében és a mellkasában: vadul reszketett és nagyon fázott. Valaki beszélt hozzá. – Biztosan elvesztette az eszméletét – mondta Hannah hangja. – Már azt hittem, meghalt. Óriási erıfeszítéssel sikerült kinyitnia a szemét. – Orvost! – motyogta. – Orvost! – Kinn van egy súlyos esetnél – felelte Hannah. – Vártam rá, amíg bele nem fáradtam, aztán hazajöttem. Szerencséje, hogy visszatértem. Reggel elsı dolga lesz, hogy meglátogassa. Már itt kellene lennie. Megtört szemmel figyelte a sürgı-forgó szakácsnıt, amint az erılevest és egyebeket összeszedi egy tálcára és elviszi ıket. – Szép kis dolgot mőveltem tegnap! – jegyezte meg, amikor visszajött. – Az úrnı szobájában nyitva hagytam az ablakot. Amikor reggel bementem, a gyönyörő vázája ott hevert a földön darabokra törve. Biztos a szél fújta le az asztalról. Nem hallotta? Goddard nem válaszolt. Zavartan próbált visszaemlékezni. Akár véletlen volt, akár nem, az a váza megtette a dolgát. Léteznek egyáltalán véletlenek? Vagy az élet egy hatalmas kirakós játék… Kirakós, amibe minden darabkának bele kell illenie? A félelem és a szél… Nem: a lelkiismeret és a szél megmentette a szakácsnıt. Vissza kell szereznie a port a fiókjából, még mielıtt ı találná meg és leleplezné. A gyógyszer… Nehogy elfelejtse, hogy nem szabad bevennie…

Nagyon beteg volt, súlyos beteg. Biztosan megfázott, amikor kétségbeesésében kirohant a kertbe. De miért nem jött az orvos? Végül eljött, megvizsgálta, hideg volt. Megint az orvos: mintha mondani akart volna neki valamit Hannahról meg valami porról… Mi is volt az? Késıbb aztán eszébe jutott, sok más dologgal együtt, amiket szeretett volna elfelejteni. Megállás nélkül peregtek elıtte a múlt történései, s csupán az ágy körül álló és ıt figyelı doktorra, ápolónıre vagy Hannah-ra vetett pillantásai szakították félbe. Már régóta ott voltak és hallgatagon álltak az ágynál. Hónapok óta elıször nézett győlölet és megvetés nélkül a szakácsnıre. Abból tudta meg, hogy haldoklik.

MIKSZÁTH KÁLMÁN

Egy rendır-zseni A vén Fodor János, a vidék legmódosabb mágnásparasztja ült bent nehéz vasban a szegedi várban. Nem vallott semmit a vén kópé – pedig tömérdek jel azt mutatta, hogy sok terhes állapotnak ı a fısrófja. A hurok folyton kisebb karikába fonódott a nyaka körül, de mégsem olyan szőkre, hogy megfojthatta volna. Laucsik, a hírhedt vizsgálóbíró megpróbált mindent, elindult száz szálon is, de mindig csak odaért, hogy semmi bizonyosat nem tud. Hát egy nap – mikor már jóformán lemondott minden reményrıl, megnyílik a kancellária ajtaja, s gyönyörő parasztmenyecske lép be rajta, módos piros cipellıkben, sarkig érı selyemkendıvel, ezüsttel kihányt kacabájban. – Jó napot kívánok, tekintetes uram! – Adjon isten, szépasszony lelkem! – mondta Laucsik, hanyagul felpillantva. – Mit hozott, galambom? – Hát én bizony az uramhoz jöttem volna, ha beengedne hozzá a tekintetes úr. – No, és kicsoda a maga ura? – Hát bizony az a szegény Fodor János. – Ah! A Fodor János? – szólt Laucsik csodálkozva. – Bizony nem hittem volna, hogy ilyen szép felesége van. Laucsiknak most villant eszébe, hogy nini, nini, hiszen neki a szerelmi szálon kellett volna indulnia mindjárt eleinte. De ki az ördög gondolhatta egy hatvannégy éves emberrıl? – Aztán hallja-e, szépasszony, hogy mehetett fiatal létére ilyen vén emberhez?

– Hja, a szegénység, tekintetes uram! İ tett engem úrrá. A szemétbıl emelt fel a nagy gazdagságába. Én jártam jól, nem ı. – No, hanem rosszkor jött, menyecske, mert az ura beteg most, és az orvos megtiltotta, hogy beeresszek hozzá akárkit is. Hanem jöjjön el a jövı héten… azaz, hogy akkor meg én nem leszek itthon. Tudja mit, jöjjön el úgy két hét múlva. A szépasszony eltávozott. Messze lakott, valahol a szatymazi tanyákon, be sem jött a városba, csak a mondott idıben. – Eljöttem, kérem alássan – szólt a Laucsik szobájába nyitva. – Eljött? Hát ki rendelte be? – kezdé Laucsik, idegenül tekintve rá. – A tekintetes úrnak tetszett mondani. – Én? Nem is ismerem magát. Hát ki maga? – Hiszen tetszik tudni, voltam itt a múltkor. – Hja, lelkem, nem káptalan az én fejem, hogy minden embert az eszemben tartsak, megfordul itt ezer is napjában! Mi a neve? – A Fodor Jánosné vagyok, kérem alássan. – A Fodor Jánosné? Aha, tudom már. Nos, hát mit akar, Fodor Jánosné? – Eljöttem az uramhoz, ahogy mondva volt. – Az urához jött el? – hebegé Laucsik, csodálkozó szemeket vágva. – Hát nem kapta meg a levelemet? – Nem kaptam, kérem. – Hogy lehet az? Pedig megírattam, galambom, hogy az ura meghalt még a múlt hét elején. Értesítve volt. Az asszony elpityeredett s ziháló mellel mondá: – Nem, semmit sem kaptam. – Ejnye, ejnye, de restellem. Ez már mégis csak nagy rendetlenség! No, ezt nem hagyom annyiba! Laucsik csengetett. A belépı hivatalszolgának megparancsolta bosszankodva:

– Küldje be, Mihály, az írnokot! Az írnok bejött. – Hallja, amice, elküldte maga a levelet Fodor Jánosnénak a férje haláláról? Az írnok zavarba jött. – Igazat mondjon! – mennydörgıit Laucsik haragosan. – Bocsássa meg, fınök úr, de elfelejtettem… Kiment az eszembıl. Laucsik most már nagy méregbe jött. Indulatosan csapkodta az aktákat jobbra-balra s lármázott, hánykolódott. – Ez már mégis sok. Ezt már nem tőröm. Ez a szegény asszony el se jöhetett a végtisztességre. Mert tartsuk meg a törvényt, de ami emberi dolog, az emberi dolog. Takarodjék a szemem elıl, haszontalan fráter! Azután a menyecske felé fordult szelíden: – Lássa, én nem vagyok oka. De az ember sohase végezheti a kötelességét ezek miatt a rendetlen emberek miatt. Lassan-lassan az asszony is beletörıdött. – Hiszen ha már úgy esett, ki tehet róla… – szólt sóhajtva –, az Isten ellen nem tehetünk. Kötényével törülgette könnyeit… vagy hogy talán csak markírozta, mintha törülné, mert az asszony hamis portéka, s keresztényi megadással távozott a várból. De nem múlt el két hét sem, ott volt megint Laucsiknál nyalka gyászban. – Ejnye! – kiáltott fel a vizsgálóbíró, mert most mindjárt megösmerte. – Maga már megint itt van, Fodorné? Mit akar itt szüntelen? Hát hányszor mondjam már, hogy meghalt az ura? – Nem is avégett jöttem most, tekintetes uram, hanem hát… – No, csak szaporán mondja el, mert nincs idım. A szép özvegy lesütötte szemérmetesen a szemeit. – A pap küldött ide… – vallogatta ki apránkint. – A pap? Mi közöm nekem a paphoz? – Nem is a tekintetes úrnak, hanem, hogy aszongya, hozzam

el elıbb a halotti levelet, mert ı addig engem össze nem esket. – Össze nem esketi? De hát kivel esketné össze? Mit beszél itt összevissza bolondokat? – A Rigó Palival. – Ki az a Rigó Pali? – Egy jóravaló legény, tekintetes uram. – Ejnye, de hamar beleszeretett?… No, lám, lám… ilyenek az asszonyok… de hát tán mégsem illı volt ilyen hamar. – Szerettem ám én azt azelıtt is… Tetszik tudni, régen jó szívvel vagyunk egymás iránt. – Persze, így már más, így már értem. Aztán miféle foglalkozású ember az a Rigó Pali? – Kocsis volt a szegény megboldogult uramnál. – Ha így van – szólt Laucsik nyájasan –, nekem semmi kifogásom ellene, hanem az nem olyan kurtán megy, a halotti levélre stempli kell, ki kell íratni a halálozási könyvbıl. Egyszóval, ez csak úgy öt nap múlva lesz kész, s akkor is elég parádéval jár. Jöjjön el négy nap múlva. Addig a négy napig jól használta fel Laucsik az idejét. Vallatás közben ráért kedélyes csevegésbe is ereszkedni Fodor Jánossal. – Ej, János, János, de szép felesége van… Nem csodálom, hogy az a szépasszony olyan keményen köti az élethez. A vén betyár szemei megcsillantak. – Bizony van annak, aki el nem issza – mondta rá kevélyen. – Kár, hogy olyan félrelépı jószág. De már erre elfutotta Fodor szemeit a vér. – Ne mondja azt a tekintetes uram! Kínozzon engem, csináljon velem akármit, de a feleségem tiszta becsületét be ne feketítse, mert az már nem tartozik az igazságszolgáltatáshoz. – No-no-no… ne tüzeljen, bátyó… mert úgy van, amint mondom. Mikor hazudtam én magának valamit? – Tudom, hogy nem hazudott, de ez mégsem igaz! Hamarabb lehet báránnyá az ördög, mint az az asszony

ördöggé. – Pedig a kocsis a csábítója! Vele tart, vele tartott. – Ne tovább! – bıdült fel a betyár fájdalmasan. – No, majd meg fogja hallani a saját füleivel. Akarja-e? – Akarom-e? Inkább lássam leszakadni a mennyországot. De azért ott leszek – tudom, szégyenben marad a tekintetes úr. Laucsik gúnyosan kacagott fel erre, s ez a kacaj sokkal jobban szúrta, döfte a szerelmes vén betyárt, mint a rettenetes „Ráday-bölcsı”. A megállapodáshoz képest negyednapra ott volt a szépasszony. Laucsik megtartotta szavát. A betyárt odaállította a szomszéd szobába két rendır közé, hogy mindent hallhasson, de ki ne léphessen onnan. A szépasszonynak pedig így szólt, a rögtönzött törvényszékre mutatva: – No, mondja el az uraknak, mit kíván, ismételje még egyszer, amit nekem elmondott, hogy ismerkedett meg Rigó Pállal, s jelentse ki, hogy férjhez akar hozzá menni. Fodorné elmondta hímezetlenül még egyszer azt az egész szégyenlıs históriát… csak néha sütötte le szelíd kék szemeit, vagy a kendıjét taszította lejjebb a szemére. Mikor az utolsó szót is kiejtette, egyszerre felpattant a szomszéd szoba ajtaja, s elırohant csörgı láncaival, a rendırök kezébıl kiszakítva magát Fodor János, s felemelte ökleit. – Verjen meg az Isten, Zsófi! – Jaj nekem, jaj nekem! – sikoltott fel az asszony. – Irgalom, könyörület! – Beszélhetsz már! – szólt megvetıen, tompán. – Tekintetes uram pedig fogja meg azt a tollat és írjon. Majd beszélek én már. Mialatt Laucsik hirtelen papírt vett elı, még egy lesújtó tekintetet vetett az asszonyra. – Megyek már az akasztófára szívesen, hanem te is velem jössz, Zsófi… velem jön a latrod is. Szépen együtt megyünk, jó

gerlice párom! – Én ártatlan vagyok – rebegé az asszony, halálra váltan roskadozva. – Ártatlan! Az ám! Csakhogy éppen a te fekete hajaddal fojtottuk meg a horgosi zsidót… mert nem volt kötelünk. Te nyírtad le kötélnek a hajadat. Nézzék meg, kérem, hol a haja ennek a személynek? No, de hadd kezdjem az elején. Tessék csak írni, tekintetes uram…

MIKSZÁTH KÁLMÁN

Azok az öregek [Igaz történet] Az öregurakat is meg-megszállják a pajkos gondolatok… Mikor a grófné hazautazott néhány napra Magyarországra, a birtokát megnézni, Tomándy István grófban ott incselkedett a régi ördög, hogy megcukrozza egy kicsit a szalmaözvegységét. Az unokaöccsei is biztatták: egy kis mulatságot kellene rendezni idehaza. Amolyan fiatalosat, mint valaha, mikor még… Teringette! Hisz önök úgyis tudni fogják, milyen az az amolyan. Igaz, hogy egy ısz hajú belsı titkos tanácsosnak nem illik, vagy mi… de hát nagy város Bécs, ki az ördög tudja azt meg? A nagy csíny megtörtént. Egy csomó víg hölgyecskét hívtak meg vacsorára az unokaöccsök. A fényes fıúri palota megtelt ledér hahotával, viháncolás zajával. Folyt a pezsgı és a frivol diskurzus. Néha egy-egy csók is elcsattant. A kacagányos ısök a falakról csodálkozva nézegettek le: sohasem láttak még ık itt ilyen furcsa társaságot. De hát azoktól ki tartson? Hallgatag emberek azok már. Pedig bizony megszólalhattak volna, legalább akkor, midın azt látták, hogy a címeres ezüst asztalnemőt rendre eleszkamotálják a hölgyecskék, részint bundácskáik belsı zsebeibe, részint a vállfőzıkbe – és mit tudom én, még hová. A mámoros urak, míg a gyémántokat (a hölgyek szemeit) fürkészték, elfeledkeztek az ezüstrıl. Hanem a hő komornyik, John észrevette, persze csak másnap. Szepegve jelentette urának:

– A dámák elvitték az ezüstünk egy részét. Mi lesz, ha a kegyelmes asszony megtudja? A gróf meghökkent, elsápadt erre a gondolatra. – Bízzunk a gondviselésben, John – nyöszörgé kedvetlenül. – Hátha nem veszi észre! Dehogynem vette észre, dehogy! (Ugyan melyik asszony nem vigyáz a kanalaira?) Rettentı patáliát csapott megérkeztekor a cselédek közt, gyanakodott, inkvirált, kombinált (csakhogy éppen rostát nem forgatott) és nyomban rohant a rendırséghez. John se volt rest jelenteni urának a rendırségre való menetelét, hogy jaj, most azok kifürkészik, mi módon tőnt el az ezüstnemő. A grófnak erre kisegítı ötlete támadt: – Szaladj utána, fiam John, lesd meg, melyik rendırállomásra megy. Az ördögbe is, csak olyan jó ne volna ez a bécsi rendırség! (Mégis jobb Pesten lakni.) John úr kileste a rendırállomást, s még aznap délután beállított oda a gróf úr is. – Én Tomándy gróf vagyok – mondá a szolgálattevı rendırtisztnek –, délelıtt itt volt a feleségem, panaszt tenni bizonyos ezüstrıl. – Igen. Éppen én vettem fel a jegyzıkönyvet. – Ah, akkor annál jobb! Csak azt jöttem mondani, hogy az ezüstnemő idıközben megkerült. Megtalálták egy szekrény alján. Siettem hát, hogy az urakat megkíméljem a fáradságtól. – Ah, akkor annál jobb! – viszonzá a rendırtiszt, s odaírta a jegyzıkönyv alá kék ceruzával: megszőnt. Ezzel aztán szerencsésen bevégzıdött ez a kényes ügy. Azaz bevégzıdött volna, ha a grófnıt meg nem veszi egyszer a harag, olvasván a lapokból a rendırség tehetetlenségét. – Igaz, tökéletesen igaz. Léhák. Haszontalanok. Íme, még csak a fülüket sem mozdítják az én ezüstöm dolgában. Hanem a nyakukra megyek, nem hagyom annyiba.

Váltig csillapította a gróf: – Ugyan, kedves Emelin! Hagyja abba az egészet. Nem való a magához hasonló rangú hölgynek, hogy ott ácsorogjon a dohányfüstös rendıri odúkban. Ami nem megy, nem megy! Nem szólt az urának, de azért mégis elment Emelin grófnı veszekedni: hogy mi lesz már az ı ezüstjével? – Miféle ezüsttel? – kérdé a rendırtiszt. – Hiszen megkerült! – Megkerült? Ki mondja azt? – Egy úr jött hozzám annak idején, kevéssel a grófnı eltávozása után, és azt jelentette, hogy már megtalálták az ezüstöt, ne keressük. – Hogy nézett ki az az ember? – Egy kopottas öregember. Azt állította, hogy ı a grófnı férje. – Uram, itt egy kolosszális csalás történt! – kiáltott fel a grófnı. – Magam is kezdem hinni! – dadogta a rendır. – No, ez szép história! Tudja, hogy az a tolvaj volt! – Kétségkívül, grófnı… Fájdalom… az én hibám. Megijedt, könyörgésre fogta a dolgot: beismeri a hibát, szánja-bánja, de ne jelentse fel a grófnı a fınöknek, inkább helyrehoz mindent. Megismeri ezer közül azt az embert, s ha térdig koptatja is kezét-lábát, megkeríti. Nyakába vette Bécset, hetekig szaladgált, loholt, kutatott, míg végre csakugyan ráakadt egy elıkelı kávéházban. Tomándy gróf éppen Tromp gróf barátjával piketírozott, egy csupa elıkelı gibicek által körülvett asztalnál. A polgáriasan öltözött rendırtiszt odament közel és félreintette a grófot az ujjával. – Mit akar? – kérdé az érdes, bosszankodó hangon. – Mi az? – No, no öreg – szólt a rendırtiszt és a vállára tette kezét. – Miféle modor ez? – riadt fel az öreg gróf, dühösen felugorva. – Hallgass, kis öreg! – viszonzá a rendır nyugodtan. –

Kövess vagy viszlek… – Ez már szemtelenség! İrült ön? Hogy mer velem így beszélni? Énvelem… Hallatlan! – Ne mókázz, kis öregem. Tudom én, ki vagy. Gyere, no ide, majd megsúgom. Te loptad el a gróf Tomándyné ezüstjeit. A gróf elsápadt, de csak egy percre, aztán felkacagott. – Hisz én vagyok Tomándy gróf. – Hiszi a piszi, apókám. Nem is hitte volna, de szerencsére volt a társaságban két generális is, akik erısítették. Az uniformisnak pedig mindent elhisznek Bécsben. A rendırtiszt megadta magát, bocsánatot kért, csakhogy ıexcellenciája még így is kénytelen volt elıbb elbeszélni az egész történetet elejétıl végig. – Biz ez kissé komplikált dolog! – mondá a rendır elgondolkozva. – Az istenért, csak botrány ne legyen belıle. Csak a feleségem meg ne tudja! – Adok én a kegyelmes úrnak egy jó tanácsot – suttogta. – Mi az, kedves jó barátom? Mentsen ki, ha lehet. Örökké hálás leszek. – Lopjon el még néhány darabot az ezüstnemőbıl. – Hogyan? Én? – És csináltasson annak a mintájára az ötvösnél annyit, amennyi hiányzik. Én akkor aztán felviszem a grófnınek egy rendıri mesével. – Úgy, úgy! Az isten is megáldja. Nem kívánom ingyen azt a mesét. Úgy is lett, az ezüstöt utánacsinálták, a rendır felvitte, a meséjét elmondta, a grófnı elhitte, a gróf meghonorálta, egyszóval elmúlt a veszedelem, de megmaradt az a tanulság a feleséges öregurak számára, hogy nem jó az olyan dolgokat otthon csinálni.

MIKSZÁTH KÁLMÁN

Mégis talentum Kyszlich Egy bőnügy története Munkácsy Mihály dicsısége óta minden zugában az országnak támad egy-egy piktor zseni. A mi városunkban egy Kyszlich fiú volt ilyen: Jóska, Kyszlich Pálnak, a borügynöknek fia. Több Kyszlich is volt a városban, egy pék, egy telekkönyvi kiadó, de a borügynök volt köztük a legszájasabb, aki sokat tartott magára, s ha bemutatta magát ismeretleneknek, sohasem mulasztá el megjegyezni: – Kyszlich Pál. Igazi Kyszlich. Én akkor gyerek voltam és feltőnt, hogy Kyszlich Pál rendesen a mellére üt ama szavaknál, hogy ı igazi Kyszlich. Önkéntelenül éreztem, hogy az nem lehet valami tréfadolog. Igazi Kyszlich! A hangban volt valami méltóságteljesen csengı. Meg is kérdeztem egyszer a házigazdámat, akinél kosztban voltam: – Vannak nem igazi Kyszlichek is? – Dehogy vannak! – felelte mosolyogva. – Éppúgy nincsenek, mint ahogy nincsenek a világon nem igazi cserebogarak. – Hát akkor miért mondja? – Mert hiú marha. A Kyszlichek kétségen kívül nemes emberek, s azt akarja vele jelezni, írásbelileg pedig y betőt nem tehetvén a név végére, beszúrja az i helyett, az elsı szótagnál. A Kyszlichek különben szegény ördögök voltak; Pálnak eleinte jobban ment a dolga, de mióta a filoxéra beütött, a

borkereskedés csatornái és módjai teljesen megváltoztak, s Kyszlich Pál elszegényedett, mert hiába volt ı igazi Kyszlich, ha a közforgalomban levı borok már nem voltak igaziak. Fiát, ki otthon elvégezte az oskolákat, Münchenbe szerette volna küldeni egy-két évre, hogy magát a festészeti akadémián kiképezze, de ez most lehetetlen volt, minélfogva a várost kezdte lucskos szájával piszkálni. – Bizony, nagy vétek egy ilyen talentumot elveszni hagyni. Mi volna az a városi tanácsnak, ha a Jóskának megszavazna két évre havonként száz forintot? Igen, ha igazi szenátorok volnának, akik fölérik ésszel a mővészet becsét. Akik azon a magaslaton állnának, hogy egy nagy fiat neveljenek a városnak, akinek a szobra majdan ott álljon a fıtéren, a takarékpénztár épülete elıtt. És az idegenek idejöjjenek megbámulni, s levett kalappal mesélgessék ama dicsı szenátorok neveit, akik Kyszlich Józsefet hajdan a mővészi pályára segítették… De kell is ezeknek ilyesmi! Szőklelkő kupaktanács ez. Egész életük abból áll, hogy kártyáznak és böfögnek. Tényleg jól kezelte az ecsetet a fiatal Kyszlich. Egy cégtáblát festett Sós Ferenc uramnak, a hentesnek, s olyan oldalszalonnát rá, hogy öröm volt nézni. Az oldalszalonnát Zombory polgármester is olyan tökéletesnek találta, hogy végre beadta a derekát, és a város módos embereibıl értekezletre hívott meg nehányakat, hogy döntenék el, kiküldjék-e a Kyszlich gyereket Münchenbe, s milyen modalitások mellett. A polgármester úr e lépését egyébiránt a szalonnán kívül még az a körülmény is nagyban befolyásolta, hogy özvegy ember volt, több apró leányka apja, akikhez meg szerette volna nevelıül nyerni Kyszlich Pálnak a leányát, Kyszlich Annát. S hogy Anna kisasszony olyan szép teremtés volt, aminıt Rafael se tudott volna pingálni. Mivel pedig Anna kisasszony maga kérte a polgármestert, hogy az öccséért tegyen valamit, és olyan hamiskásan mosolygott rá, Zombory úr (hiszen még java

korában volt) azonnal olyan magaslatra emelkedett a képzımővészetek istápolásában, hogy azzal velencei polgármester is lehetne. Így jött össze az értekezlet, melyen részt vettek Kozsehuba György takarékpénztári igazgató, báró Kirsch nyugalmazott ezredes és nagybirtokos, nagyságos Hodályi Mihály úr, a város szeretve tisztelt országgyőlési képviselıje, Markovics és Boldányi szenátorok, fıtisztelendı Korcza József kanonok, dr. Szőts Emil ügyvéd, Plichta Mátyás téglagyár-tulajdonos, Filtz Lırinc nagybérlı stb., összesen húszan. A polgármester, elfoglalván az elnöki széket, ékes szavakban adta elı, hogy e városnak vezérférfiait mi célból hívta össze. Nem egyébért, mint hogy egy kedves tervét közölje az igen tisztelt jelenlevıkkel, kik nem vagyoni cenzus vagy ranglétra, hanem lelki fensıségüknél fogva lettek itt egybe-híva. Terve az, hogy a városka kilépjen végre a homályból, ne csak arról legyen híres a jövıben, mert jó csutorákat lehet benne kapni (csinálja Perecz Miklós uram a templomsoron), hanem hogy a mővészek pártolásában elöl jár. Az ilyesmi szerzi a szimpátiákat a város iránt. A szimpátiák pedig szerzik a megélhetési forrásokat a városnak; vasúti felügyelıséget, honvédkaszárnyát, állami kertészetet s több efféle mazsolaszılıszemeket a nemzeti háztartásból. – Hát igen – folytatja a polgármester –, hiszen ez az arkánum már ki volna találva. Pártolni a mővészeteket? De hol vannak azok a mővészetek. Mi egyéb mővészet találtatnék nálunk, mint hogy Retki mészáros úgy tudja kivágni a kosból a dohányzacskót egy darabban, hogy a kosnak mind a négy lába cafrang rajta? Ezt kétségtelenül bámuljuk és méltányoljuk mindnyájan, mindazonáltal ez mégsem nevezhetı mővészetnek. Mert hiszen méltóztatik tudni, hogy milyen ostoba az emberiség. No, de ha nincs, hát teremteni kell mővészetet. S ez csak mővészek által létesíthetı, mint ahogy gyapjút csak a juhok bırén lehet növeszteni. Úgy, de hol

veszünk juhokat, akarom mondani mővészeket? S éppen ez a körülmény az, amiért bátor voltam önöket összehívni, mert most egy olyan talentum kezd megmutatkozni városunkban, aki, úgy lehet, világhírő lesz egy napon; ez a fiatal Kyszlich József, ki már gyerekkora óta feltőnt a festészet mezején mint felkelı csillag. Ne szalasszuk el ezt a szent alkalmat, uraim. Nézzék meg önök a cégtábla szalonnáját a Sós Ferenc boltján, s azután ítéljenek. Indítványom az volna, hogy küldjük ıt ki magasabb tanulmányok céljából Münchenbe, s kötelezzük magunkat kétévi tartamra havonta öt forinttal segíteni, ami húsz részrıl összeadva száz forintot tenne ki havonként. A meghívottak meglehetıs hővösen fogadták az ideát, s egyelıre csak abba mentek be, hogy egy albizottságot küldenek ki, mely a fiatal Kyszlich talentumának mekkoraságáról adjon véleményes jelentést. A polgármester okos ember, tudta, hogy az embereket szerepeltetni kell, ha valaki használni akarja ıket. Az albizottság állt egy elnökbıl és négy tagból. A takarékpénztári igazgató, Kozsehuba úr vezetése alatt Kirsch ezredes, Plichta Mátyás, Kiss Mihály és Képessy Gyızı (ez utóbbi alkalmasint a neve miatt) lett kiküldve. Bekérvén Kyszlich rajzait, festményeit, vázlatkönyvét, beható szemlélet alá vették, teljes, minden kétséget kizáró meggyızıdést azonban nem bírván ezekbıl meríteni, szükségessé vált a chef d’oeuvre, a Sós Ferenc-féle cégtábla ünnepélyes együttes megtekintése, mely a kis városka békéjét teljesen megzavarta. Az istenért, hogyisne? Mikor történt itt olyan esemény, mint aminı most kóvályog, hogy megmozdul az egész intelligencia, és egy mővésszel akarja megajándékozni az országot? Lázban volt mindenki. Irigyelték a kis Kyszlichet. Hát csakugyan olyan csodalelet volna az a kölyök? De akárhogy van is, mégiscsak szép és lélekemelı a város uraitól egy ilyen cselekedet!

A Sós hentesboltja elıtti téren hemzsegett a sokaság, mikor híre futott, hogy a talentumbíráló albizottság a festett oldalszalonnát a helyszínen fogja megbírálni. És nem is volt az közönséges látnivaló, mert Kozsehuba nevezetes arról, hogy nagy gyakorlati ember, aki azt szokta mondani, ha valamit kiszámít vagy konstatál: „Az Úristen tévedhet, de Kozsehuba György nem.” Most is jól kieszelte az eszközöket és módokat, s amint a takarékpénztár felıl megindult az albizottság, igazán festıi menetnek látszott, mert a bizottság mindenik tagja egyegy kutyát vezetett láncon, mintha vadászatra indulnának. A Sós boltjához érve Kozsehuba eleresztette a kutyáját, mire a többiek is akképpen cselekedtek. Az eleresztett kutyák zagyván keringtek a sokaság közt a bolt körül, ki lihegve, ki farkcsóválva, ki meg hegyezett fülekkel. Kozsehuba egy vadgesztenyét hajított a cégtáblára (mert mindig vadgesztenyéket hordott zsebeiben a gutaütés ellen), hogy figyelmessé tegye a kutyákat; a gesztenye koppant, a kutyák odanéztek és nem törıdtek semmivel. – A kép nem jó – szólalt meg ekkor Kozsehuba –, mert a kutyák kutyába se veszik. – Hátha talán nem éhesek – vélte Képessy uram. – Tegyünk ellenpróbát – tanácsolta Kirsch ezredes. S egyszersmind megmagyarázta az ellenpróba módját. Ezek után mindenki megfogta a kutyáját, elvezette onnan egy darabkára, az ezredes pedig ezalatt bement a boltba és megkérte Sós Péter uramat, hogy a hazafias közcél tekintetébıl a boltajtó másik szárnyára akasszon ki egy igazi oldalszalonnát. Mire kutyáikkal együtt visszatértek a bírálók, már akkor ott lógott a külsı ajtón az ártatlanság hószínében a pompás állati test. Az eleresztett kutyák pediglen felkunkorodott farkakkal egymás hátán rohantak rá, úgyhogy bottal kellett ıket Sós uramnak elkergetni, megvédendı a kellı percben portékáját. – Aha! – mondta a takarékpénztári igazgató. – Tisztában

vagyunk a fı kérdéssel. Valóban úgy volt. Egyhangúlag jelentette az albizottság az újra összegyőlt elıkelı húszaknak, hogy a Kyszlich Pál talentuma nincsen egészen beigazolva, a cégkép nem tökéletes, és bizonyára sok kívánnivalót hagy fenn, mert a kutyák nem hagyták magokat bolonddá tenni, sıt még csak emlékeztetni sem látszott ıket a szalonnára. – Eszerint a gyerek nem Münchenbe való – vágott közbe Tragor Imre, a gazdag vaskereskedı. – Hogyhogy? – kérdé gúnyosan Boldányi szenátor. – Mert olyan szalonnát én is festek – felelte Tragor –, amelyik nem hasonlít a szalonnához. Összevissza való zagyva feleselés indult meg, de a polgármester lecsengette és így szólt, megcsóválva nagy, ravasz fejét: – Igazán nem értem az urakat. Nem tudom, nevessek-e vagy bosszankodjam e véleménynyilvánításon, mely semmiképpen meg nem állhat. Kozsehuba, a vélemény elıterjesztıje elvörösödött és a mellét verte a jobb kezével. – Az Úristen tévedhet, de Kozsehuba György nem. – No, no, no, sógor – csitította a polgármester –, a tévedés relatív dolog. Mindnyájan tudjuk, hogy ön a legpraktikusabb emberek egyike a környéken, talán az országban, és hogy sok esze van, de méltóztassék megengedni, hogy mikor mi öt urat kiküldünk avégbıl, hogy azok véleményt mondjanak egy festınek készülı ifjú munkái felett, s azok ahelyett öt ebnek a véleményét terjesztik be, azt mi nem akceptálhatjuk. (Általános derültség.) Ez az egyik dolog, amit el akartam mondani. Kozsehuba maga is elmosolyodott s behúzta fejét a válllapockái közé, s mint valami tyúkból, onnan hallgatta mit fog még mondani a polgármester. – De micsoda alapon fordult a tisztelt albizottság éppen a kutyákhoz, kérdem én? – folytatá a polgármester. – Hiszen a

kutya nem mőkritikus, és nem látja a képeket. A képekhez ítészi szem, a nevezetes galériák ösmerete és bizonyos kombináló erı szükséges. A kutya felösmerte az igazi szalonnát és rárohant, míg ellenben önök állítása szerint fel nem ösmerte a Kyszlich képében a szalonnához való hasonlatosságot. Úgy ám, t. albizottság! Mert a Kyszlich képének nincsen szalonnaszaga, a szalonnának ellenben szalonnaszaga van. Hiszen méltóztatnak tudni, hogy a kutyának a szaglási érzékében van a zsenialitása, míg ellenben a legzseniálisabb festı se képes olyan dinnyét festeni, amelynek dinnyeszaga volna. Az csak szamárság, tisztelt uraim, hogy Apelles által festett szılıre rászállt a rigó a rajta levı szemeket csipkedni. Mese, melyet valamely író gondolt ki, Apellesnek egy kis reklámot csapva. (Igaz! Úgy van!) Mikor én Boszniában katonáskodtam, egyszer megmutattam néhány fogoly bosnyáknak a Vasárnapi Újságban Andrássy Gyula gróf arcképét, tudvalevıleg a bosnyák mégis sokkal intelligensebb lény a rigónál, kérdeztem tılük, mit ábrázol ez. Figyelmesen nézték, de minthogy soha még képet nem láttak, összevissza feleltek: „Ez egy asszony!” – mondá az egyik. „Ez egy ház!” – szólt a másik, de egyik se találta el a valót, hogy ez egy katonatiszt, noha éppen ezt a ruházatot ösmerhették legjobban a tiszteken. (Elénk tetszés.) De vegyük, tisztelt uraim, hogy föltéve, de meg nem engedve, az ebek véleménye igaz lenne, ez akkor sem szólna amellett, hogy Kyszlichet föl ne karoljuk. Sıt ellenkezıleg. Hisz ha a Sós-féle cégtábla már olyan tökéletes lenne szalonnának, aminı tökéletes volt az Apelles szılıje szılınek, akkor már nem volna szüksége Kyszlichnek Münchenbe menni – hiszen éppen azért küldjük oda, mert a képei még nem tökéletesek. Ott fogja a tökélyt megszerezni, s az ı dicsısége lesz a mi dicsıségünk. Ez döntött. Általános helyeslés tört ki. Még Kozsehuba is bólingatott. Csakhamar aláírták a kötelezı okmányt, s Kyszlich József még az ısz elején elutazott Münchenbe.

Két évig volt Kyszlich a „cséppel csapott árpalé városában”, mint Pázmány nevezte Münchent. Tanult vagy nem tanult, az Isten tudja, de a száz forintokat megkapta rendesen. A polgármester beszedte tőzzel-vassal és küldözgette. A „húszak” pedig kevélykedének, hogy piktort nevelnek a városnak. Nagy tisztelet környezte ıket evégbıl, aminı csak a mecénásokat illeti, sıt bizonyos tekintélyt, rangot adott a húszakhoz tartozni. A velencei tízek rettegett nimbusza sem lehetett nagyobbszerő. Tiszteletteljes suttogás támadt a nép közt egyiknek vagy másiknak megjelenésekor: – Kyszlich fiú patrónusaiból az egyik. Plichta Mátyás az elsı év vége felé megkapta a Ferencz József-rend kis keresztjét, Boldányi pedig a kir. tanácsosságot. Az egész városka azon törte a fejét, miféle érdemeikért kaphatták. De könnyebb kitalálni az örök ingát és az irányítható léghajót ennél; utoljára is abban nyugodtak meg, hogy a király nyilván megtudta valamiképpen a Kyszlich kiküldetését, s azt gondolhatta magában (mert szereti a képeket): „No, ezek mégis derék emberek”, s így jött aztán az év legnagyobb szenzációja a Budapesti Közlönybe. A következı év farsangján, éppen a disznótorok évadján (pedig hogy szerette a fokhagymás kolbászt) meghalt a szegény Korcza József kanonok, mire egyszerre tízen is ajánlkoztak betölteni a húszakban támadt üresedést, szívesen adózván öt forintokat havonként a tiszteletre méltó pozícióért, melyet ez a szerep teremtett, de a húszak győlése, elkapatván az arisztokratikus érzések ereje által, azt határozta, hogy ık zárt körő testület, és tizenkilencen is kibírják neveltetni Kyszlichet híres piktornak. Mit üti idegen ember az ı dolgukba az orrát? E patríciusi gıgös hang némileg sérté a künnlevık önérzetét, s egy kis ellenséges viszálykodást hintett el a helyi társadalomba. A künnlevık most már szintén gondoltak egy nagyot. Hiszen minket se a gólya költött. Mozgalom indult meg, egy leánykát szerettek volna találni, akit ık viszont

énekesnınek képeztetnének ki. Tromfra tromf. A tromfra szívesen áldoz a magyar ember. Ezalatt csak ritkán érkeztek némi hírek Münchenbıl a „fiú” felıl, hogy egészséges, hogy szépen fejlıdik. Anna nénjével, aki azóta Zomborynál házvezetını (és a rossz világ azt beszéli, hogy egyéb is), sőrőn levelezik, s gyakorta ír pénzmagért magának a polgármesternek is; leveleiben elısorolja, miket dolgozik, hol új festéket talál fel, hol új metódust. Zombory polgármester úr váltig sürgeti, hogy küldjön valamit, mert a patrónusok már nagyon kíváncsiak és még eddig semmit sem láttak a festményeibıl. Csak a világjáró Boldizsár István hozta hírül a múlt nyáron, hogy Münchenben járva találkozott Kyszlichhel és vele volt a modellje is, egy fitos orrú, szıke bajor leányzó. Szóval kutya baja a gyermeknek, megnıtt, megszépült, éli a világát. Egyre ígérgette, hogy küld képet, de mire elkészült eggyel, mindig jött valami amerikai, aki megvette, az ördög vinné azt a sok ıgyelgı amerikait, s így lın, hogy két év is elmúlt, s még mindig nem láttak tıle képet az otthonvalók. Hanem hiszen nemsokára itt lesz ı maga testestül-lelkestül, s akkor sorba lefesti a jótevıit és hozzálát a nagy alkotásokhoz. Hovatovább mind nagyobb eseménnyé fúvódott a megérkezése. Nagy causa bibendi lesz. Komoly tanácskozások indultak meg a fogadtatása tárgyában. Ki várja a vasútnál? Legyen-e bankett? Vagy elıbb lássanak valamit? Nem lehet az ilyesmit csodálni ilyen kis helyen. Hiszen itt az is esemény, ha egy piros kukoricacsövet találnak, hát még mikor a húszak védence visszajön mint bevégzett mővész? Szüret idejére volt megállapítva a hazaérkezés. A polgármester külön összeget győjtött neki útiköltségül, s atelieernek alkalmas csinos szállást keresett a Két gránátos utcában, megírva neki, hogy most már jöjjön és sürgönyileg tudassa megérkezése napját. Vártak, vártak, de nap nap után múlt, s Kyszlich nem felelt

semmit. A szılı is megérett, mégse felelt, a fák levelei is lehullottak, és mégsem jött, mintha a föld nyelte volna el. Írtak Münchenbe, a levél visszajött: „címzett ismeretlen”. Mi az ördög történhetett a fiúval? Csodálatos aggodalom szállt a szívekbe. Az öreg Kyszlich idıközben Budapestre költözött, megbízták a Pestre sokszor felránduló Filtz Lırincet, hogy keresse meg az öreget és tudakozódjék. Filtz azzal a jelentéssel jött vissza, hogy az öreg sem tud a fiáról semmit. Ej, ej, ennek már a fele se lehet tréfa! Éppen efölött tőnıdtek, mikor, mint a derült égbıl a mennykı, lecsapott egy szörnyő hír a helyi újságban, hogy Kyszlich József, városunk szülöttje, kit egy naiv társaság saját költségén képeztetett Münchenben, hazafelé utazva a vasúti állomáson egy hamis százas bankót váltott fel, de a vasúti pénztárnok felismerte a hihetıleg nem jól sikerült bankjegy hiányait, letartóztatta a fiatal piktort s átadta a vizsgálóbírónak, ki elıtt töredelmes vallomást tett, de néhány nap múlva megszökött vizsgálati fogságából, és most mindenfelé körözik. Ezt a szenzációs hírt hiteles forrásból kaptuk, és sajnálattal kellett reprodukálnunk, mert városunkban széles rokonság és elıkelı férfiakból álló patronátus lesz általa kellemetlenül érintve. Villámként futott végig a hír a városon, gúnyos mosolyt fakasztva az ajkakon: „No, ezt ugyan kinevelték.” Este a kaszinóban hangos nevetéssel fogadták a mecénásokat, már amelyik el mert jönni. – Gratulálunk a nagy festıhöz! Röstelkedtek az urak, kivált az ezredes vette érzékenyen a dolgot. – Szégyellem, mint a kutya – mondá –, akit leforráznak. Egy gonosztevıt neveltünk az emlıinken, de mindennek a polgármester az oka. – Ej, ostobaság! – védekezett a polgármester az ı

kifogyhatatlan dialektikájával. – Felfogás dolga az egész. Csak azt tette Kyszlich, amit a király. Pénzt csinált. Királyi jogokat illetéktelenül gyakorolt, punktum. Bizonyos magaslatról tekintve, nem is oly szörnyő az eset. Más véleményen volt Plichta, a téglagyáros. – Hiszen, hogy pénzt csinált, azt még nem restellném annyira, ha jól csinálta volna, de abban van a diffamáló ránk nézve, hogy egy tehetségtelen frátert támogattunk. Joggal mondhatnak bennünket tökfilkóknak. – Csak egyes számban tessék beszélni – vágott közbe indulatosan Kozsehuba. – Hát nem mondtam én mindjárt az uraknak, hogy a szalonnakép kontár munka? De akkor nem tetszett rám hallgatni. Pedig az Úristen tévedhet, de Kozsehuba György nem. Míg ezek a kaszinóban folytak, sok éretlen elméncséget és tréfát kölykezve, az ingerkedık és az epések gazdag zsákmányhoz jutva a témával, addig a szomszédos házban, melyet a kir. törvényszék bérelt, csak két ablak volt kivilágítva a földszinten, az iktatóhivatal helyisége. A törvényszék urai már uzsonna táján elhagyják szobáikat, kimennek a pincékbe vagy más kirándulóhelyekre, bent legfeljebb egy-egy stréber tüntet azzal, hogy még gyertyavilágnál is dolgozik az államnak. Ez alkalommal is csak Riegler Ferenc, az iktató volt bent, s vezette be az iktatókönyvbe az esti postával érkezett ügydarabokat, de már ı is nyugtalankodott. Belenyúlt a zsebébe, kivette az óráját meg visszatette, aztán megint beiktatott az elıtte fekvı nagy iratgarmadából nehány csomagot, miután elıbb átnézte a beadványok tartalmát, hogy szokás szerint azt is jelezze. Megint kivette az óráját, hát bizony vacsora ideje van; az órája talán nem pontos, de a gyomra is bizonyítja. Ej, mindegy. Megtörülgette a pápaszemét és dolgozott tovább. Az idı ment-ment, a toll percegett, ropogott az érdes diósgyıri papíron, míg tekintete gyakran tévedt el az ablakon át az átellenben fekvı Rózsa vendéglı

kivilágított, nyájas ablakaira, hol a leeresztett függönyökön a szaladgáló pincérek árnyéka rajzolódott le. Ez már mégis sok látnivaló egy szegény iktatónak a hónap utolsó estéjén (október 30-án). Ösztönszerőleg nyúlt bele megint zsebébe, de nem abba, ahol az órája volt, hanem abba, ahol a pénze nem volt, s miután nehány rézobulusnál és két szıke hatosnál többet most se talált, egy sóhajtással újra az ügydarabokhoz nyúlt. Kezébe vette a legfelsıbbet, levette róla gépiesen a zsinórt, azután belenézett, és íme… álmodik-e vagy ébren van… apage, Satanas… egy százas bankót lát meglapulva az ívekhez csatolt mellékletek között. Szemei kigyúlnak, s a vér sebesen kezd keringeni ereiben. Mily szemkápráztató, mily csodálatos dolog. Mintha az Isten hajítaná le az epedınek. Mintha a Gondviselés mondaná: ó, te szegény jó fiú, te derék Riegler Feri, éhes vagy. Szeretnél mulatni is. Hát eredj, fiam. Mulasd ki magadat. Jó, szorgalmas voltál, megérdemled tılem ezt a kis ártatlan nyájaskodást. Valóban, mi rossz is volna abban, ha ı most elvenné azt a pénzt? Hiszen nem lehetne azt sikkasztásnak mondani, ámbátor ki se tudódhatik. De föltéve, meg nem engedve (ahogy a fiskálisok mondják), ha kitudódnék is, ki vethetne valamit a szemére? Egy pár óra múlva elseje van; ha megél reggelig, akkor reggel már megvan a fizetése, reggel bepótolja, s az ügydarabot természetesen csak reggel iktatja be, ha pedig meg nem él reggelig, akkor úgyis mindegy. Ez olyan világos, mint a nap. Nem találhat ebben gáncsolnivalót még a kanonok sem. Meg is gyónhatja neki. De minek gyónná meg? Hiszen nem bőn. De meg hiba se. Mindössze négy órával való idébbhozatala a november elsejének. Ekképpen okoskodván, anélkül hogy további lelkiismereti furdalást erezne, kivette a mosolygó százas bankót a vizsgálati jegyzıkönyv mellıl, tárcájába csúsztatta, becsukta az iktató helyiségeit, s vidám füttyszóval átballagott a Rózsába, ahol – kisvárosi szokás szerint – odaszegıdött egy ismerıs

asztalkompániához, pompásan mulatott éjfél után egyig, ivottevett, amit a szeme-szája kívánt, fizetett mint, a köles, tetejébe elnyerte a kucséber kosarát, s aztán ment a többi fiatalsággal éjjeli zenét adni a közeli utcákban lakó leányoknak. Nem is volt errıl több szó. Megszokott dolgok ezek. Másnap nagy álmosan fölvette a fizetését, betoldotta a pénzt az aktába, beiktatta annak rendje és módja szerint a nagy könyvbe, a görbe napot felválták a közönséges hétköznapok, és folyt tovább az ı szürke életfolyamatja a maga szőkös medrében. Az emberiség ment, ment a végcélja felé. A közigazgatás és törvénykezés érzéketlen gépezetének kerekei forogtak, berregtek odább-odább. A közigazgatás örökös mozgásának egyik mozdulata eközben az volt, hogy Kyszlich Józsefet tél elején sikerült valahol Temesváron letartóztatni. Most aztán megvolt a delikvens. A törvényszék csakhamar kitőzte a végtárgyalást, ami nagy nap volt a maga nemében. A város hölgyei majd megbolondultak egy-egy karzati jegyért. A törvényszéki jegyzık randevúkért osztogatták ki a menyecskék közt. Mert a hivatalnoki kar már akkor is korrupt volt. A nagy terem zsúfolásig megtelt. Majd mindenki ott volt, aki ott lehetett, a mecénásokat kivéve. Ezeknek mégis volt szemük, el nem jöttek. A bíróság több unalmas ügyet intézett el, míg végre a sorrendben elıkerült az igazi. – Következik Kyszlich József bankócsinálási ügye – mondá az elnök. – Vezessék elı a vádlottat! Templomi csönd támadt. Minden szem az ajtóra tapadt, melyen két szuronyos törvényszéki ır közt a szép, délceg Kyszlich lépett be haloványan, hátrasimítva gondozott, hosszú haját. – Ah! – röppent el a hölgyek ajkain. – Milyen szép fiú! Száz legyezı hős szelet támasztott a fülledt bundaszagú teremben.

– Ön Kyszlich József? – kérdé az elnök. – Én – mondá tompán, csendesen, megtörve. – Lépjen közelebb – folytatá az elnök, fölemelvén a következı aktát – és feleljen kérdéseimre. Ön készítette ezt a százast? De hol is van… Idegesen babrált és fordított az ívekben, majd türelmetlenül rázta meg a nagy ügycsomót, mire potyogni kezdtek belıle a tízes bankjegyek, egy, kettı, három, négy, hat, tíz. Az elnök szemei kidagadtak. Azt hitte, álmot lát. Lázasan forgatta a papírokat, semmi, csak tíz darab tízes… – Csodálatos, csodálatos! – hebegte. A bírák felugráltak, hogy mi az? Az elnök halkan jelenti: – A hamis százas helyett tíz darab jó tízes van az akták közt. Megfoghatatlan! Összebújtak, átnézték az egész percsomót levelenként, de bizony nem volt ott más, csak tíz darab tízes bankó. – Kyszlich József – mondta az elnök –, a corpus delicti valami módon eltőnt az aktából. Ön most szabadon mehet, de máskor jobban vigyázzon magára, mint ahogy a törvényszék vigyázott az aktára. Sokáig találgatták a rejtélyt a városban, de nem bírt rájönni senki. Hogyan történhetett? Talán maga a sátán segített a saját fajzatának? Míg végre Riegler megházasodott, s elmondta bizalmasan az esetet a feleségének, ezen a réven tudódott ki a titok, mely végre mégis rehabilitálta némileg az elszontyorodott mecénásokat. Mert az ördögbe is, a Kyszlich által készített százason túladott Riegler, túladott a pincér, túladott a vendéglıs, túladott a szállító és mindenki, és forog, jár azóta diadalmasan az állam többi százasa között a világban – ergo mégis talentum Kyszlich.

JÓKAI MÓR

A láthatatlan seb * * orvos, egyike fıvárosunk leghíresebb mőtıinek, egy reggel korán, még fel sem volt öltözve, egy sietséges látogatást lın kénytelen elfogadni; az elıszobájában várakozó férfi azt izente be az inastól, hogy rá nézve veszélyes a késedelem, rögtöni segélyre van szüksége. Az orvos hirtelen hálóköntöst kapott magára s bebocsátá a sietıt. Elıtte egészen idegen férfi volt az, külsejérıl, modoráról ítélve a legjobb körökhöz tartozó. Sápadt arcán testi-lelki szenvedés látszott, jobb keze selyemkendıvel volt felkötve a nyakába. Bár vonásait erıszakolni tudta, nem óvhatta meg magát, hogy néha egy-egy fájdalmas szisszenés ne hagyja el ajkait. – Kegyed * * orvos úr? – kérdezé a tudorhoz lépve, elgyöngült tompa hangon. – Igen, uram. – Megbocsát, hogy személyesen nem ismerem. Nem lakom Pesten, faluról jövök, csak hírébıl tisztelem. Nem mondhatom, hogy örülök a szerencsének megismerhetni, mert rám nézve semmi kellemes sincs benne. Az orvos látta, hogy látogatója alig áll a lábán, s leültette pamlagára. – Fáradt vagyok; egy hete már, hogy nem aludtam. A jobb kezemen támadt valami, nem tudom, mi. Tán pokolvar vagy rákseb; eleinte csak sajgott, késıbb folytonosan égetni kezdett, legkisebb szünet vagy enyhülés nélkül, mindig erısebben, gyilkosabban. Minden háziszert, kuruzslást megpróbáltam

ellene, semmi sem használt; majd nyilallni, lüktetni kezdett kegyetlen kínokkal. Végre nem állhattam ki, kocsira ültem, feljöttem kegyedhez, hogy égesse vagy vágja ki, mert ha még egy óráig kell viselnem, elkárhozom vele. Az orvos vigasztalá, hogy nem szükség itt mindjárt a késhez folyamodni, lehet, hogy oszlató- vagy győjtıszerek is megorvosolják a bajt. – Nem, nem uram! Semmi tapasz, semmi enyhítı szer, nekem kés kell; egyenesen azért jöttem, hogy kivágassam azt a fájdalmas részt magamból. Az orvos kérte, hogy engedje látni kezét; mire a szenvedı fogcsikorgató kínnal nyújtá oda bepólyált kezét az orvosnak, ki nagy óvatosan kezdé lebontogatni a pólyákat arról. – Azonban kérem önt, tudor úr, hogy azon, amit látni fog, meg ne ütközzék. Bajom oly csodásan rendkívüli, hogy az önt meg fogja lepni, de kérem, hogy ne ütközzék meg rajta. * * orvos biztosítá az idegent, hogy ı igen erıs szívő, hozzá van mindenhez szokva, s nem szokott semmin megütközni. Azonban mégis megdöbbent s ijedten ejté el a kezet, midın lebontá róla a takarót – mert azon nem látszott semmi seb: tiszta volt, mint más kéz. A szenvedı feljajdulása, ki elbocsátott kezét baljával tartá fel, tanusítá azonban, hogy az idegen nem tréfálni jött ide, s valóban szenved. – Hol fáj önnek? – Itt, itt uram, szólt az idegen, keze fején azon helyre mutatva, hol két fıér elválik egymástól, s szinte végigborzongott egész teste, midın az orvos gyöngén kémlelve tette oda ujja hegyét. – Itt fáj önnek? – Irtózatosan. – Érzi a nyomást, ha ujjamat ráteszem? A férfi nem tudott felelni, de a könny kicsordult szemébıl, úgy fájt neki.

– Csodálatos. Én ezen a helyen nem látok semmit. – Magam sem. És mégis oly irtózatos fájdalmat érzek ott, hogy szeretnék fejemmel a falnak rohanni. Az orvos nagyítóüveget vett, vizsgálódott, fejet csóvált. – Ez a bır ép, eleven. Az erek mőködnek benne, semmi gyulladás vagy rákdaganat alatta, egészen olyan, mint másutt. – Én mégis azt hiszem, hogy valamivel pirosabb ott. – Hol? Az idegen irónt vett elı tárcájából s körülkerített egy fél krajcár nagyságú helyet kezén vele. Az orvos ránézett. Azt kezdte hinni, hogy betege elmekóros képzelıdésben szenved. – Maradjon ön itt, majd néhány nap alatt segíteni fogok rajta. – Nem várhatok. Ne higgye uram, hogy én bolond, ırült képzelıdı vagyok. Ebbıl engemet ki nem gyógyít. Nekem ez az irónnal körülkerített hely pokolbeli fájdalmat okoz, s én azért jöttem ide, hogy ön azt metssze ki innen. – De én azt nem fogom tenni, szólt az orvos. – Miért nem? – Mert önnek a keze ép, azon a helyen annyira nem látok bajt, mint saját kezemen. – Ön csakugyan azt látszik hinni, hogy én tébolyodott vagyok vagy tréfálok – szólt a beteg; azzal elıvett tárcájából egy ezer pengı forintos bankjegyet s letette az orvos asztalára. Ím, lássa uram, hogy én nem akarok gyermekeskedni, s a szolgálat, amit öntıl kívánok, rám nézve elég fontos és szükséges. Én kérem, hogy vágja ki ezt a helyet a kezembıl. – Én pedig azt mondom önnek uram, hogy ha a világ minden kincsét nekem adná, sem bírna rá általa, hogy valakinek az ép testét betegnek nézzem s kést vágjak bele. – Miért nem? – Mert az orvosi tudományomat és hitelemet hozná kétségbe; az egész világ azt mondaná önfelıl, hogy idióta volt,

énfelılem pedig vagy azt, hogy lelkiismeretlen voltam azt hasznomra fordítani, vagy hogy tudatlan voltam észre nem venni. – Jó; akkor hát legalább egy szívességet tegyen ön meg velem. Én magam is képes vagyok ezt a mőtétet véghezvinni magamon. Kissé ügyetlen ugyan a bal kezem hozzá, de az nem tesz semmit. Annyit tegyen meg ön, hogy ha a mőtétet végbevittem, a seb további bekötésérıl gondoskodik. Az orvos bámulva látta, hogy a különös ember csakugyan komolyan veszi a dolgot, leveti kabátját, felgyőri karjáról az inget s tollkését bal kezébe fogja. Egy pillanat, s a tollkés mély vágást csinált a bırben. – Megálljon – kiálta az orvos, ki megijedt, hogy a szenvedı ügyetlenségbıl valami életérbe talál belevágni –, ha csakugyan múlhatatlannak találja ön a mőtétet, ám legyen. Azzal elıvette mőtıkését, s a férfi szenvedı kezét tenyerébe fektetve kérte ıt, hogy forduljon félre. Némely emberre nagyon szokott hatni, ha saját vérét látja. – Szükségtelen. Majd inkább mutatni fogom, hogy meddig menjen ön a késsel. És valóban, az idegen egész hidegvérrel nézte végig a mőtétet; maga mondogatta, hogy meddig terjedjen a metszés. Kinyitott keze meg sem mozdult az orvos kezében, s midın a kerek folt ki lett vágva, nagyot fohászkodott, könnyebbülten, enyhén, mint akinek ez igen jól esett. – Nem égeti önt semmi itt többé? – kérdé az orvos. – Minden megszőnt – szólt az idegen és még mosolygott is. – Tökéletesen vége a fájdalomnak. Mintha ketté volna vágva. Ez a kis fájdalom, amit a vérzés okoz, olyan az elébbire, mint a hősítı szellı a pokolbeli hıség után. Valóban jól esik, hogy így látom folyni a véremet. Csak engedje ön folyni. Nekem igenigen jól esik. Az idegen valódi gyönyörrel látta a sebbıl elfolyó vérét; az orvosnak komolyan kellett ıt erıszakolni, hogy engedje azt

végre elállítani és a sebet bekötni. Az alatt, míg a bekötés készen volt, az idegen arca egészen átváltozott. Az elébbeni kínlódó kifejezés helyett nyugodt, kedélyes tekintet mosolygott le az orvosra; megtért életkedv látszott az elébb elmérgesedett fanyar vonások helyén; a homlok kiderült, az arc színe visszatért, az egész ember szemmel látható változáson ment keresztül. Mikor az orvos jobb kezét ismét felköté nyakába, a szabadon maradt ballal forrón megszorítá az orvos jobbját s meleg, szíves hangon mondá neki: – Fogadja ön legıszintébb hálámat ezért. Ön valódi jót tett velem. A csekély viszonzás részemrıl éppen nem áll arányban a nagy szolgálattal, amiben ön részesített, azonban egész életemben találni fogok módot kötelezettségemet leróni ön iránt. Az orvos azonban éppen ellenkezı véleményben volt, s nem akarta elfogadni az idegentıl asztalára tett ezer pengıt, ki viszont elhátrált elıle, s végre, látva, hogy az orvos mindjárt megharagszik, azt mondta neki, hogy adja tehát valami kórházra, s azzal szépen eltávozott. * * még azután nehány nap meglátogatta ıt vendéglıi szállásán, hol az idegen addig maradt, míg sebe tökéletesen behegedt, ami legkisebb akadály nélkül megtörtént, s az alatt alkalma volt felıle meggyızıdhetni, hogy egy igen mővelt, okos emberrel van dolga, aki sokoldalú mőveltséggel és helyes világnézetekkel bír, s amellett, hogy vagyonilag elıkelınek mondható, egyszersmind kitőnı hivatalos állást foglal el, s legkisebb nyoma sincs rajta többé ama láthatatlan seb eltávolítása után semmi lelki vagy testi kórnak. A férfi, sebe teljes begyógyulása után, ismét haza ment békével a maga falusi lakhelyére. Mintegy három hét múlt el azután, midın egy reggel, ismét oly szokatlan korai órában, jelenté az orvos szolgája ama különös idegen urat, ki a minap még az inasnak is egy aranyat

adott eltávozásakor. Az idegen, kit az orvos sietett fogadni, ismét felkötött kézzel jött be a szobába, s arcvonásai a kíntól az ismerhetetlenségig el voltak torzítva. Midın kínálást nem várva leroskadt a karosszékbe, nem bírt magának parancsolni többé; elkezdett nyögni s szótlanul nyújtá kezét az orvos elé. – Mi történt? – kérdé ez megdöbbenve. – Nem vágtuk ki elég mélyen a minap; lihegé a beteg. A fájdalom újra visszatért; kegyetlenebbül éget, mint azelıtt. Egészen odavagyok bele. Karom meg van merevedve a kín miatt. Nem akartam önt fárasztani másodszor, tőrtem, azt hittem, hogy lassankint majd a szívig vagy a fıig terjed a rejtélyes lob, s véget vet az egész nyomorú életnek, de az nem történik meg. Az egész fájdalom nem terjed túl azon a kis körülkerített helyen; de ott oly kín van, oly kimondhatatlan kín! Tekintsen ön az arcomra, és látni fogja rajta. A férfi arca olyan volt, mint a viasz, s a hideg veríték izzadt homlokán. Az orvos kibontá a bepólyált kezet. A mőtét helye szépen be volt hegedve, ép, új bır képzıdött fölötte, az egész kezében egy ér sem látszott nyugtalannak, a beteg ütere nyugodtan vert, minden láz nélkül, míg annak minden tagja reszketett. – Ez a csodákkal határos! – szólt elbámulva az orvos. Ez az eset túlmegy minden eddigi tapasztalásomon. – Csoda, rémséges csoda ez, orvos úr. Ne kutassa, ne fürkéssze az okát, hanem szabadítson meg e kíntól; vegye mőszereit és vágja mélyebbre a sebet, szélesebb körben; ez egyedüli menekülésem. Az orvos kényszerülve érzé magát betege kívánatát teljesíteni. Másodszor is véghezvitte rajta a mőtétet, most még mélyebben eresztve a kést, s látta másodszor is azt a csodálatos könnyebbülést betege arcán, azt a gyönyörködı kíváncsiságot, midın vérét bıségesen szemlélte omlani, s midın újra beköté

annak kezét, szemlátomást elmúlt a beteg arcáról ama halotti viaszsápadtság, s eleven szín tért vissza rá, anélkül azonban, hogy az életvidám mosolygás helyreállna azon. Ezúttal szomorúan köszöné meg a jó szolgálatot. – Köszönöm, orvos úr. Most nem fáj ismét semmi. Néhány nap alatt majd beheged a seb. Azonban ne ütközzék meg, ha egy hónap múlva ismét itt fog látni. – Ah, uram, verje ki fejébıl ezt a gondolatot. – Én bizonyosan tudom, hogy egy hónap múlva megint ki fog újulni az égetı kín – szólt az idegen levert kedéllyel. – No de, amint végezve van felılem. A viszontlátásig. Az orvos közlé több pályatársával e csodás kóresetet, kik mind különbözı véleményt mondtak felıle anélkül, hogy valaki teljes magyarázatát bírná adni. A hónap vége felé aggodalmasan leste * *, nem jelentkezike nála újra a különös beteg; azonban a hónap szerencsésen elmúlt, s a rejtélyes beteg nem tért vissza. Azután még egy pár hét folyt le; akkor egy levelet kapott az orvos betege lakhelyérıl. Felbontá; látta az aláírásról, mely a sőrőn tele írt lap végén állt, hogy azt betege saját kezével írta, mibıl azt az örvendetes dolgot kezdé gyanítani, hogy az elébbi fájdalom nem tért vissza, mely bizonyosan gátolta volna az írásban. Ez volt a levélben: „Tisztelt tudor úr. Nem akarom önt és az orvosi tudományos búvárlatot kétségben hagyni azon különös baj titka felıl, melyet nemsokára magammal viszek a sírba, vagy talán még máshova is. Leírom önnek rettentı betegségem keletkeztét. Egy hét óta már harmadszor tért az vissza, s ezúttal nem akarok ellene tovább küzdeni. Most úgy vagyok képes e sorok írására, hogy enyhítı borogatásul égı taplót rakok a fájó részre, s azalatt, míg a tapló elég, nem érzek nagyobb fájdalmat, mint amit ez okoz. Ez pedig csak tréfa.

Én igen boldog ember voltam még félév elıtt. Jövedelmembıl gondtalanul éltem, jó barátságban voltam az egész világgal, s tudtam mindennek örülni, amiben az ember harmincöt évvel örömet talál. Egy évvel ezelıtt megházasodtam. Szerelembıl választottam. Egy igen szép, mővelt és jószívő leánykát vettem el, ki társalkodónı volt egy szomszéd grófnınél. A vagyontalan leányka nem csupán hálából, hogy általam úrnıvé lett, de valódi gyermeteg szeretetbıl ragaszkodott hozzám. Félév úgy telt el tılem, hogy egyik napomat boldogabbnak találtam, mint a másikat. Ha némelykor el kellett távoznom jószágomról a székvárosba, nımnek az alatt nem volt nyugta otthon, néha egy mérföldig elém gyalogolt az úton, melyen várt, s ha elkéstem, egész éjjel le nem feküdt, rám várva; ha pedig nagy unszolásra néha el tudták csalni régi úrnıjéhez, ki most is nagyon szerette, onnan rendesen még aznap visszasietett, semmi hatalom nem volt képes ıt fél napnál tovább ott tartani, s utánam való búslakodásával elrontotta a mások jókedvét. Irántami gyöngédsége annyira ment, hogy lemondott a táncról, nehogy más férfi kezét legyen kénytelen megfogni az enyim helyett, s sírva fakadt, ha valamelyik dandy szépeket mondott neki. Egyszóval én egy ártatlan gyermeket bírtam nıül, akinek nem volt más gondolatja, mint én, aki még azt is meggyónta nekem, mint nehéz vétkét, ha álmában nem énrólam álmodott. Én nem tudom, micsoda démon volt az, ami egyszer azt sugdosta fülembe, hogy – hátha ez mind csak tettetés? Az ember olyan bolond, hogy szereti a legnagyobb boldogság közepette a gyötrelmet keresni. Volt nımnek egy kis varróasztala, melynek fiókját rendesen be szokta zárni. Ezt én többször vettem észre. Soha benne nem felejtette a kulcsot, és soha nyitva nem hagyta a fiókot. Ez a gondolat engem gyötreni kezdett. Mi lehet ott, amit elılem rejt? Meg voltam bolondulva. Nem hittem ártatlan arcának, tiszta szemeinek, ölelésének, csókjainak. Hátha ez

mind csak ámítás? Egy napon ismét eljött érte a grófnı s nagy kéréssel, könyörgéssel rávette, hogy töltse nála a napot. Jószágaink nehány órányira voltak egymástól, s én megígértem nımnek, hogy magam is utánamegyek. Alig robogott ki a hintó udvaromból, elıszedtem minden kulcsot, ami házamnál volt, s sorra próbálgattam vele a fiókocska zárát. Egy végre felnyitotta. Meg voltam döbbenve, midın a fiókot kihúztam, mint aki elıször lop életében; én tolvaj voltam, zárfeltörı tolvaj, ki egy gyönge asszony titkait jön megrabolni. Kezeim reszkettek, midın óvatosan, egyenkint szedtem fel a tárgyakat, nehogy a rendetlen dúlásból észrevehetı legyen, hogy ott idegen kéz kutatott; keblem el volt szorulva, szinte megfulladtam bele… Egyszer egy csomó csipke alatt egy köteg levél akad kezembe. Mint a villám, úgy lövellt bennem valami végig fejemtıl szívemig; oh, ezek olyan levelek, minıket elsı tekintetre meg lehet ismerni! Szerelmes levelek… A levélcsomag ezüstszegélyő rózsaszín szalaggal volt átkötve. Midın a szalaghoz nyúltam, eszembe jutott, hogy illik-e ez. Becsületes emberhez illı munka ez? Felesége titkait elorzani; titkokat, mik leánykorára tartoznak. Felelıs-e ı énnekem azokért a gondolataiért, mik akkor támadtak, midın még nem volt az enyim? Lehetek-e én féltékeny azon idıkért, midın még engem nem ismert? Hihetıleg neki is voltak elıttem ábrándjai: vétek-e az? Bőnt ki tehetne fel róla? De én képes voltam róla föltenni. Egy gondolat azt súgta lelkembe, hogy hátha e levelek már akkoriak, midın jogom volt minden gondolatához; midın féltékeny lehettem még arra is, hogy mirıl álmodik, midın már az enyim volt? Felbontottam a szalagot. Nem látott senki; még tükör sem volt felém fordulva, hogy magam elıtt piruljak. Egyik levelet a másik után bontottam fel és olvastam végig…

Oh, az irtózatos óra volt nekem. Mi volt e levelekben? A legundokabb árulás, mit valaha férfi ellen elkövettek. Egy legközelebbi jó barátom írta azokat, és milyen hangon? Minı feljogosított szenvedéllyel, szerelemmel; hogy beszélt benne titoktartásról, esztelen férjrıl, hogy adta a tanácsokat, mit tegyen a nı, hogy férjét elámítsa; és ezek a levelek mind, mind azon idı óta keltek, hogy én nıs voltam és olyan boldog. Nem szólok önnek arról, amit éreztem. Az olyasvalami volt, mint aki halálos méregtıl részegült meg. Én az utolsó cseppig kiittam ezt a mérget. Elolvastam a leveleket egyenkint mind. És azután megint összehajtottam rendben s átkötém a szalaggal, eltakartam a csipkékkel, becsuktam a fiókot. Tudtam, hogyha délig nem megyek nım után, estére ı fog hazajönni a grófnétól. Úgy lett. Oly sietve ugrott le a hintóról, úgy futott elém, ki a tornácon vártam, úgy ölelt, csókolt és boldog volt, hogy ismét mellettem lehet. Én semmit sem engedtem észrevenni magamon. Együtt beszélgettünk, vacsorázunk s mentünk külön hálószobáinkba aludni. Én nem hunytam le a szememet, ébren olvastam minden órát. Mikor az elsı negyedet ütötte éjfél után, felkeltem és átmentem az ı hálószobájába. Úgy feküdt szép szıke feje a fehér vánkosok között, mint ahogy a kis angyalokat festik a fehér felhık közé. Milyen rút hazugság a természettıl ilyen ártatlan vonásokat adni a bőnnek! El voltam határozva, makacsul, mint egy ırült a maga rögeszméjében. A méreg keresztül-kasul ette magát lelkemen. Csendesen odatettem jobb kezemet fehér nyakára, s azzal hirtelen összeszorítottam azt. İ egy percre felnyitotta nagy sötétkék szemeit s bámulva tekinte rám, azután lassan lecsukta azokat ismét, és meghalt. Meghalt, anélkül hogy védte volna magát ellenem; olyan csendesen, mint egy álom. Még akkor sem haragudott rám, midın megöltem. Egyetlen vércsöpp jött ki szájából, mely kezem fejére esett – ön jól tudja, hogy hová –, azt is csak reggel vettem már észre, midın

megszáradt rajta. Minden feltőnés nélkül eltemettük, pusztán laktam, ki ellenırködött volna felettem? Nem voltak sem rokonai, sem pártfogói, akik kérdést tettek volna miatta, s én készakarva elkéstem a halotti meghívó jegyekkel, hogy ismerıseim ne jöhessenek el idejére. Midın visszatértem a sírboltból, legkisebb terhet sem érzék szívemen. Kegyetlen voltam iránta, de megérdemelte. Nem utáltam; el tudtam felejteni. Nem gondoltam rá. Soha gyilkosságot kevesebb lélekmardosással nem követett el ember, mint én. Midın kastélyomba értem, éppen akkor hajtatott oda a grófnı is, kit többször említék. Intézkedéseim szerint ı is elkésett a temetésrıl, s látható felindulásban volt, midın meglátott. A rémület, a részvét, a fájdalom, vagy nem tudom én, mi, összezavarták szavait, úgyhogy azt sem értettem, miket mond el vigasztalásomra. Hallgattam is én azokra! Kellett is nekem a vigasztalás! Nem voltam én szomorú. Végre azonban bizalmasan megfogá kezemet s félig súgva mondá, hogy egy titkot kénytelen discretiomra bízni, s felteszi rólam, hogy mint gavallér ember nem fogok azzal visszaélni. İ egy csomag levelet adott át nımnek megırzés végett, miket természetüknél fogva nem tarthatott odahaza; azokat adjam neki vissza. Én éreztem, hogy kétszer, háromszor valami hideg borzongás futott át testemen tetıtıl talpig e szavakra. Látszólagos hidegséggel azt kérdém tıle, hogy mi volt azon levelekben. A nı megrezzent e kérdésemre s azt felelé hevesen: Uram, az ön neje nagylelkőbb volt, mint ön; mert midın elvállalá irataim megırzését, nem kérdezte, mi van bennök, sıt szavát adta, hogy beléjük nem fog pillantani, s én bizonyos vagyok felıle, hogy nem is nézett beléjük soha, mert ı nemes lélek volt, aki önmaga elıtt szégyenlette volna adott szavát titokban megszegni. – Jól van – mondám. – Mirıl ismerek azon csomagokra? – Ezüstszegélyő rózsaszín szalaggal vannak átkötve.

Fogtam nım kulcsait s elkezdtem keresni a csomagot, amirıl jól tudtam, hogy hol van. Nagy nehezen kellett ráakadnom. – Ez-e az? – szóltam, odanyújtva azt a grófnınek. – Igen, igen! Lássa ön, még most is úgy vannak összekötve, ahogy én csináltam a szalagon a csokrot: derék neje soha sem bontotta azt fel. – Nem mertem szemeimet felemelni hozzá; féltem, hogy kiolvassa belılük, hogy de igen, én felbontottam azt, és még valami mást is. Röviden búcsút vettem tıle és kimentettem magamat, hogy félrevonulhassak. A grófnı újra hintajába ült és hazament. Neki igaza volt. Durva, kicsapongó férje volt szegénynek. Ha én olyan lettem volna, én is megérdemleném, hogy olyan nım legyen. Oh, de az én nım ártatlan angyali lélek volt, aki férjét még akkor is szerette, midın az ıt meggyilkolá. Nem emlékezem már rá, hogy mit cselekedtem az elsı órákban, csak annyit tudok, hogy mikor iszonyatosan eszmélni kezdtem, odalenn voltam a sírboltban, nım koporsója elıtt. Annyira még nem voltam ırült, hogy fel akarjam ıt ébreszteni, de annyira már igen, hogy elkezdtem beszélni hozzá. Azt hittem, hogy ı azt hallani fogja. »Amilyen igazán szerettél engemet valaha, amilyen igazán szeretsz még halálod után is, tedd velem azt az irgalmat, hogy állj rajtam bosszút ebben az életben. Ne halaszd bőnhıdésemet a túlvilágra, szenvedtess meg itt, kínozz meg, ölj meg. Ne várj reám a halál után a bosszúállással!« Ilyen ırjöngéssel beszéltem a néma hamvakhoz, s ott egyszerre az álom, vagy talán az ájulás elnyomott. Csak azt tudom, hogy elkezdtem álmodni. Láttam, hogy felnyílik csendesen az elıttem levı koporsó teteje, s a benne fekvı halott halkan felemelkedik abból. Én ott feküdtem mereven a ravatal elıtt, kezemet a koporsó szélére téve s arra nyugtatva fejemet. A halott ajka halovány volt, de egy piros vércsöpp függött rajta. Lassan odahajolt hozzám, felnyitá szemeit, miként utolszor, s megcsókolta kezemet, s a vércsepp ismét ott maradt ajkáról;

azzal ismét lehunyta szemeit, visszafeküdt hideg vánkosára, a koporsófödél újra rácsukódott. Nemsokára éles fájdalom költött fel aléltomból, mint a skorpiócsípés; sietve mentem fel a szabadba, korán reggel volt, senki sem vett észre. A vércsepp nem volt kezemen, sem semmi jele a fájdalomnak, és mégis úgy égett ott, mintha edzı méreg marná bele magát. Ez a fájdalom óráról-órára nıtt és soha szünetet nem tartott. Néha aludtam is vele, a fájdalom teljes öntudatával. Senkinek sem panaszkodhattam: úgysem hitte volna senki, amit mondok. Ön tanúja volt, hogy mit kelle szenvednem. S mennyire megenyhült égetı kínom mindkét mőtél után, mely a csepp helyét eltávolítá kezembıl. Azonban amint behegedt a hely, a kín is kiújult; most már harmadszor ostromol, s nekem nincs erım tovább küzdeni ellene. Egy óra múlva meghalok. Az a gondolat vigasztal, hogy miután ı bosszút állt rajtam itt, amott túl talán meg fog bocsátani. Köszönöm önnek szíves szolgálatait irányomban. Áldja meg értük az Isten.” *** Pár nap múlva a hírlapokban lehete olvasni, hogy * * *, egyike leggazdagabb urainknak, agyonlıtte magát. Némelyek azt mondták: felesége utáni bánatában, jól értesültek egy gyógyíthatatlan sebet adtak okul, a legokosabbnak azt mondák: monomaniában szenvedett, s csak képzelte a kínzó sebet, melyet nem tudtak kigyógyítani.

CSÁTH GÉZA

Anyagyilkosság Osvát Ernınek Ha szép és egészséges gyermekeknek korán meghal az apjok, abból rendesen baj származik. Witmannak két fia volt már, négy- és ötévesek, amikor egy napsugaras, csak kissé szeles novemberi délutánon búcsút mondott a világnak. Elég könnyen halt meg, és egészben nem sok bánatot hagyott maga után. A felesége, az özvegye szép asszony volt, de szelíd természető és erısen önzı. A férjét sohase kínozta, de egy bizonyos fokon túl sohase szerette. Férfiaknál sokkal megbocsáthatóbb ez, mint asszonyoknál, akiknek egész életét igazolja, menti, sıt értékessé is teszi az ilyen erıs, bár sok tekintetben oktalan érzelem. Witmannénak azonban szintén meg kell bocsátanunk, mert végre is két szép és erıs fiút hozott a világra. Az utcában, ahol egy kétemeletes rozoga falépcsıjő házban laktak, a szıke, gyászruhás Witmannét határozottan méltányolták. Pedig eleinte gyenge csípıjő és gyerekszemő volt ez az asszony. Mondom, mint ember: se jó, se rossz. A két fiát éppen olyan keveset csókolta, mint verte. Kevés közük volt egymáshoz, amint az lassanként mindjobban kiderült. A fiúk a szomszédba jártak játszani. Hosszú délutánokon át késı estig nem mutatkoztak. Keveset és csak egymás között beszéltek. Fekete kis szemeikben Witmannak, az apjoknak lelke csillogott. Padlásokra mászkáltak, régi ládákban szaglásztak, macskákat hajkurásztak. Gyakorta utánuk mászva padláslyukakon át ki, a háztetıre is a magas tőzfalakig, a sajátságos formájú, füstösszagú kéményekig. Míg a nyár

tartott, fürödni jártak a folyóhoz és madarakat fogtak az erdıben. Witmanné enni adott nekik, és tiszta alsót szombat este. Az iskolába is velök ment, ha iratkozni kellett. Különben csendesen élt és csendesen hízott. Egy bankhivatalnokkal ismerkedett meg férje halála után fél évre, aki fiatal és szép gyerek volt, borotvált állal, széles vállakkal, de finom, rózsaszínő és lányos arcbırrel; Witmanné vágyott reá, és bár nehezére esett, sıt fáradtságába került: kacérkodott is vele. A hivatalnok kísérgette, meglátogatta, teát kapott és csókokat. A férfi unalomból meg lustaságból nem hagyta ott a nıt. Witman fiai keveset törıdtek az anyjokkal meg a szeretıjével; terveik és dolgaik voltak. Gimnáziumba kerültek. Megnyúltak, vékony és erıs csontjaikon mint acéldrótok feszültek ki kicsiny izmaik. A tanulást könnyen intézték, felkelés után, negyedóra alatt. Az iskola egyáltalán nem játszott szerepet az életükben. Nagyúri foglalkozásnak ismerték föl az élést, s öntudatlanul és korán a saját szükségleteikhez formálták az idıt. A padlás egyik rejtett zugában rendezték be a kis boszorkánykonyhájukat. Nyilak, gumipuskák, kések, fogók, kötelek és csavarok voltak itt összegyőjtve, elrejtve és osztályozva. Szeles ıszi estéken, ha megették a vacsorát – az anyjok egy piros kötéső német regénybe merült –, halkan és gyors léptekkel lesuhantak az utcára, futásnak eredtek, bejárták a fél várost. Lesbe álltak. Kóbor kutyáknak hurkot vetettek a nyakába és hazacipelték. Bekötötték az állat száját és deszkára húzták. Apró lámpájuk, mint az erdı elátkozott kastélyának távoli világa, fénylett a nagy padlás barna, nedves homályában. A két fiú pedig óvatos, izgatott lassúsággal fogott hozzá munkájához. Fölhasították a kutya mellkasát, leitatták a vérét, s munkájuk közben hallgatták az állat rettenetes, tehetetlen nyögését. Megnézték a dobogó szívet, kezük közé vették a meleg, mozgó kis gépet, apró szúrásokkal rontották el a tömlıt, a billentyőket.

Kifogyhatatlanul érdekelte ıket a fájdalom misztériuma. Nemegyszer megkínozták egymást is, közös megbeszélés szerint, veréssel vagy csipkedéssel. Az állatkínzás pedig komoly és természetes szenvedélyükké vált. Egész légió macskát, csibét, kacsát pusztítottak el, folyton fejlıdı sajátságos módszereikkel. S a dolgaikról senki se tudott. Biztonsággal, férfias gondossággal és meggondolással tudtak elrejtızni. Különben a házban kevesen törıdtek velük. Az elsı emeleten egy öreg törvényszéki hivatalnok lakott, aki alig volt otthon, és egy varrónı, aki négy lánnyal dolgozott. A második emeletet Witmanékon kívül csak a ház tulajdonosa lakta. Egy egészen fiatal ember, a volt tulajdonos fia, aki nem sokat törıdött se a házzal, se a lakóival. A földszinten egy üveges és egy rıfösüzlet volt. Senki se tudta, hogy ezekben a boltokban mikor jártak vevık. A Witman fiúk a maguk számára foglalhatták le a házat. A kis piszkos udvarban sohase lehetett embert látni. Az egyetlen ecetfa, amely az udvar közepén állott, és annyi esztendeje meghozta rügyeit, leveleit és virágait, valószínőleg érezte, hogy mindez nem jól van. Az élet azonban a kis emeletes házban is haladt elıre, mint mindenütt másutt. A lakók közül csak a két fiú volt, akik jól mulattak, mindig mertek gondolni a holnapra és holnaputánra is. Egy szeptemberi estén kipirulva, lihegve jöttek haza. Egy összekötözött baglyot cipeltek magukkal. A régi templom padlására másztak érte. Egy hétig kutattak utána, megbeszélték, hogyan fogják el, és hogyan ölik meg. Sikerült. Csillogott a szemük, és erıs vállaikban egy férfi erejét érezték, amikor vágtatva a sötét utcákon hazaérkeztek a diadallal. A bagoly régen érdekelte ıket. A feje olyan, mint két nagy szem. Az agyában csodálatos régi mesék vannak elrejtve. Száz évnél is tovább él… Bagoly kellett, kellett… Megvolt. Egyenként szedték ki a pihéket a mellébıl és figyelték, amint a titokzatos madár szemében a fájdalom színes

tüzei egymás után kigyúlnak. Azután drótokkal csavarták körül a szárnyának a tövét, a lábait, a csırét, és így kipeckelve, sokáig, szótlanul bámulták. Arról beszéltek, hogy a madár tulajdonképpen csak egy ház, ahová a Kín beköltözött, és ott lakik, míg csak a baglyot meg nem ölik. De hol lakik? Minden valószínőség szerint a fejében. Azután elhatározták, hogy éjjelre otthagyják, mert úgy izgalmas és szép lesz az ágyba fekvés. Valóban, izgatottan vetkıztek le, és azután csak arra hallgattak, hogy a padlásról jön-e valami nesz. Úgy érezték, hogy valami feszes ruganyosság szállja meg a tagjaikat, mintha a lekötözött, vonagló állat hiába pazarlott ereje feléjük, rájuk suhanna. Így aludtak el. Almukban együtt jártak végig nagy mezıket, óriási fehér lovak hátán, veszett vágtatásban. Szédítıen magas hegycsúcsokról repültek lefelé, és meleg, véres tengereket úsztak át. Ami fájdalom és szenvedés csak lehetett a földön, mind ott vonaglott, sikoltott és üvöltött a lovak patái alatt. Ébredéskor napsugaras reggel mosolygott reájuk; könnyen ugrottak ki az ágyból. A cselédtıl elkérték a reggelit, mert Witmanné tíz óráig szokott aludni. A bagolyhoz siettek és egy óra alatt most már végeztek vele. A szemeit szedték ki elıbb, azután a mellkast bontották föl, most már felszabadítva a madár száját, mert a hangját akarták hallani. Ez a hang, ez a csontig ható, rémes hang minden képzelıerıt felülmúlt, de éppen emiatt rövidesen kellett intézni a dolgokat, a kivégzést és az elásást, mert félni lehetett, hogy meghallják a házban. Egészben nagyon meg voltak elégedve, a dolog megérte a fáradságot. Délután az idısebb fiú egyedül ment el hazulról. Egy házban fölfedezett valamit. Félig mezítelen lányt látott az ablakon keresztül az egyik szobában, aki rózsaszínő ingben fésülködött. Az utcasarokról visszafordult, még egyszer benézett a szobába. A lány most háttal állt a szoba mélyén, fehér válla szinte csillogott a napfényben. A fiú bement a ház

kapuján. Egy öregasszony jött felé, de ugyanakkor az oldalfolyosó végén megjelent a fésülködı lány. A fiú feléje ment és azt mondta, hogy közelebbrıl látni akarta ıt, mert nagyon tetszett neki. A lány gyengén megsimogatta a nyúlánk, rövidnadrágos fiú tiszta arcát, aki egy szökéssel átölelte a nyakát és ajkaival hozzátapadt az arcához. Ezalatt köröskörül ajtók nyíltak ki halkan, és fiatal lányok fejei tekintettek ki rajtok; csakhamar azonban nesztelenül visszahúzódtak a fejek. A folyosó végén kék üvegő mécs égett, arra vezette a lány a nagyobbik Witman fiút. Lebocsátották a függönyt, délutáni napfény sárgán szőrıdött be a parfümillatos szobába. A lány a szınyegre hengeredett és mozdulatlanul engedte magát csókolni, ölelni. Witman fia a bagolyra gondolt és átvillant az eszében az, hogy mindaz, ami az életben szép, nagyszerő és izgalmas, miért rettenetes, megmagyarázhatatlan és véres egyszersmind. Csakhamar azonban ráunt a játékra. Csalódottan kelt fel, várt és tágra nyílt szemmel nézte a nıt. Hamarosan elbúcsúzott azután, de megígérte, hogy máskor is eljön. Megkérdezte a lány nevét – Irénnek hívták –, igen szépnek találta a nevet, és végül ezt mondta: – Kezét csókolom. Aznap késı estig a mezıkön bandukolt a két Witman fiú. A történtekrıl nem esett szó. A nagyobbik azt mesélte, hogy a levegıben lények laknak, amelyek az emberekhez hasonlítanak, s ha enyhe szél fúj, érezni, mint úszik a testük a levegıben. Azután megálltak, behunyták a szemüket és kiterjesztették karjaikat. Az idısebb fiú azt állította, hogy hatalmas, puha testő légi asszonyok imbolyognak körülötte, és a hátukkal és mellükkel az arcához érnek. Néhány perc múlva az öccse jelentette, hogy szintén érzi az asszonyokat. Otthon, az ágyban is még a lég asszonyairól beszélgettek. Be is jöttek. Nesz nélkül siklottak be, az ablaküveget alig érintették bársonyos hátukkal, és lebegve, úszva odanyújtóztak melléjük a paplanra, a vánkosra. A nyakukat odahajtották a fiúk szájához

és arcához, majd ismét továbbcsúsztak ernyedt, lusta és mégis könnyed mozdulatokkal. Egész éjszaka velök maradtak a szobában. Összefogóztak hajladozva, mosolygó arccal lebegtek az ablak felé, majd újra feléjük kúsztak, reájuk feküdtek és hozzájuk simultak. Csak amikor a nappal ragyogó, meleg sugarakkal betört a szobába, távoztak el az ablakon keresztül, lassú, álmatag, vánszorgó surranással, és szétfoszlottak a friss reggeli levegıben. Ezen a napon a két Witman fiú együtt ment a leányhoz. Meleg májusi délben, az iskolából jövet arra kerültek és besurrantak a kapun. A nı feléjük jött mosolyogva, kócosan, de üde, hangos nevetéssel, és bevezette a Witmanokat a szobájába. Lerakták a könyveiket, a szınyegre kucorodtak, lehúzták magukhoz a leányt, csókolták, harapták, ölelték. A nı csukott szájjal nevetett és lehunyta szemét. A fiúknak egymásra villant a szemük. Mind a ketten ütni kezdették. A leány most már teli szájjal kacagott, mintha csiklandozták volna. A két Witman birtokba vette a leányt, csipkedték, leszorították, hengergelték és megkínozták. A nı mozdulatlanul, lihegve engedte, hogy tegyenek vele, amit akarnak. A fiúk vörösre pirult arccal simultak rózsaszínő selyempongyolájához. Késıbb összeszedték a könyveiket, azt mondták a leánynak, hogy ı a legszebb nı mindazok között, akiket valaha is láttak. Irén azt felelte, hogy szereti ıket, de ha másszor jönnek, hozzanak neki valamit, édességet vagy virágot. A nagyobbik Witman kijelentette, hogy meg lesz elégedve azzal, amit hozni fognak. A leány a kapuig kísérte a kisfiúkat és megcsókolta a kezeiket. Ebéd után a szobájukba zárkóztak és a leányról beszéltek; megállapodtak abban, hogy amit tapasztaltak, az összehasonlíthatatlanul felülmúlja összes eddigi kalandjukat, még a bagoly kínzását is. – Csak ezért érdemes élni – mondta a kisebbik. – Ez az, amit annyi fáradsággal kerestünk – jelentette ki a másik.

Ragyogó meleg májusi délutánban, könyvek nélkül indultak az iskola felé. De egyenesen a ház elé, a leány ablakához mentek. Nem volt ott senki. Visszafordultak: másodszorra meglebbent a függöny és kinézett a leány. Megálltak. A leány kinyitotta az ablakot. – Holnap délben jöttök? – kérdezte mosolygó arccal. – Jertek akkor, hozzatok valamit. – Intett és becsukta az ablakot. A fiúk elpirultak és szívdobogást kaptak a látásától. – Ékszert fogunk neki hozni, aranykarcsatot vagy győrőket – jelentette ki hosszú hallgatás után a nagyobbik Witman fiú. – Igen, de honnan veszed? – Van anyának, kérünk tıle. – Nem ad. – Az üvegszekrény kulcsát megszerezzük. – Nem adja ki a kezébıl a kulcsokat. – Pedig négy arany karcsatja van, és hét győrője van. – Az ujján is hord három győrőt. Este ott settenkedtek a szekrény körül és szemlét tartottak anyjuk drágaságai fölött. Volt közöttük két, pompás rubintokkal és gyöngyökkel kirakott karperec. Kérték Witmannét, mutassa meg nekik a holmit. Az asszony – nyakas természető, puha, szıke nı – kikergette ıket. Kissé félt a fiaitól, nagyon távol érezte ıket magától. A fiúk az utcára szaladtak tanácskozni. – Nem lehet tıle kérni. – Semmi szín alatt. – Nem fog adni. – Nem, nem. – Ki kéne törni a szekrényt. – Fölébred, lármát csinál, megint csak nem vihetjük el neki. – Nem fog fölébredni! Tele volt a szívük győlölettel a szıke, kék szemő, lusta és kövér anyjuk iránt, szerették volna ıt is megkínozni. – Én betöröm az egyik kis üvegfalat a késem nyelével, és

több zaj nem lesz. Te világítasz a tolvajlámpával, benyúlok és kiszedem az összes karcsatot és győrőt. – Ne vigyük el mind! – De igen, mind elvisszük; neki nem kell, ne maradjon neki semmi, hadd bıgjön utánuk. A padlásra szaladtak föl, a szerszámok között szemlét tartottak, magukhoz vettek egy vésıt, egy harapófogót, megvizsgálták a lámpást, és mindezt zsebre vágták. Sietve lementek azután és lefeküdtek. Elıbb azonban átnéztek az ajtó alatti résen, és láthatták, hogy az anyjuk szobájában már sötét van. Vetkızés közben elhatározták, hogy csak éjféltájban mennek át. A harisnyát a lábukon hagyták, nehogy ropogjon a padló, és úgy feküdtek le, éberen, de nyugodtan. Az ágyukban felkönyökölve, suttogva tervezgették, hogy délben, iskola után szaladva mennek a leányhoz. A kincseket a padláson fogják elásni és apránként elhordani. Reggel tagadni fognak, és ha anyjok ütni akar, elszaladnak. Örömet éreztek arra a gondolatra, hogy dühös lesz, tehetetlenül sírni fog, ha majd nem fogja találni az ékszereket. Egy pillanatra se került többé szó arról a lehetıségrıl, hogy fölébredhet. Majd fölkeltek az ágyból, kinyitották az ablakot és kihajoltak a langyos májusi éjszakába. A kutyaugatások, a kocsik zörgése, amelyek idınkénti fölhangzásukkal szakaszokra tagolták az éjszakát, nem rövidítették meg az órák lassú múlását. Mikor végre a toronyóra lassan elverte az éjfélt, készülıdni kezdtek. Meggyújtották a kislámpát, a fiatalabb Witman fiú a harapófogót, a reszelıt és a lámpát vette magához, a másik csak a hosszú pengéjő nyitott zsebkését. İ ment elöl. Biztos nyugodtsággal lopóztak át a középsı ebédlıszobán, azután a nagyobbik fiú elırement és kinyitotta a Witmanné hálószobájába vezetı ajtót. Az ajtósarok semmit se nyikorgott. Föllélegeztek. Witmanné a fal felé fordulva, nyugodtan aludt, csak a kövér, széles háta látszott belıle, amelyet kötött hálóköntös takart. Elhelyezkedtek a szekrény elıtt.

A fiú fölemelte a kést, hogy beüsse a szekrény kis üvegfalát. Pár pillanatig habozott, azután rácsapott az üvegre. A csörömpölés nagy, szörnyő erıs volt, olyan erıs, mintha egy csomó üvegpoharat ládába csomagolva dobtak volna le valami emeletes ház ablakából. Witmanné megmozdult, megfordult, azután felkönyökölve kinyitotta a szemét. Az arca bosszúságot és csökönyös haragot fejezett ki, de szóhoz nem jutott Witmanné, mert az öregebbik Witman fiú odaugrott az ágyhoz és késével a mellébe döfött. Az asszony hátrahanyatlott és a jobb kezével a levegıbe hadonászott. A kisebbik már akkor az ágyon volt és lefogta a lábait. A nagyobbik kihúzta a véres kést az anyja mellébıl és még egyszer bedöfte. Nem volt reá szükség, mert már halott volt. A mellébıl a vér lassan patakzott benn a paplan alatt. – Na, ez rendben van – mondotta az idısebbik –, most szedjük elı a dolgokat. Kirakták a szekrénybıl az ékszereket, a karcsatokat, a melltőket, a győrőket, az órát és a hosszú aranyóraláncot. Nyugodtan kirakták az asztalra a megszerzett, elhódított kincset, osztályozták és egyetértıen elosztoztak rajta. – Most siessünk, meg fogunk mosdani, és átöltözünk. Átmentek a szobájukba, megmosták kezüket, kiöntötték a vizet, de átöltözésre nem volt szükség, a ruháikon sehol nyoma sem volt vérnek. Majd újra visszamentek a színhelyre. A fiatalabb Witman fiú kinyitotta a középsı szoba ablakát és ott várta a bátyját, aki Witmanné szobáját belülrıl bezárta, és az ablakból a párkányra kilépve bejött a nyitott ablakon. Az utca koromsötét volt, halálos csönd uralkodott, de sietni kellett, mert a toronyóra egyet ütött, és ık még aludni akartak. Levetkıztek, ágyba bújtak és az izgalmaktól holtra fáradva pár pillanat múlva már mind a ketten mélyen aludtak. Reggel a takarítónı ébresztette fel ıket, aki mindig pontosan fél hétkor érkezett. Megszokta már, hogy Witmanné tízkor kel, és ezért a szobájába nem is ment. Az ebédlı tisztogatása után

rendesen a fiúkat verte föl, akik hamarosan megmosdottak, megreggeliztek és eltőntek, zsebeikben a kincsekkel. – Még iskola elıtt! – Jó! – Az elıadáson pontosan ott kell lenni. – Hogyne, ma különösen. – Tizenegy órára úgyis hazahívnak. – Siessünk. A ház kapuja nyitva volt. Míg a folyosón a leány ajtajához jutottak, senkivel sem találkoztak. Benyitottak. A nı kipirult arccal, mélyen aludt, kitakarták és megcsókolták, azután elıszedték a zsebeikbıl a drágaságokat. Reárakták a hasára, a melleire, a combjaira. – Nesze, ezt hoztuk. – Ez mind a tied. A nı nehezen, de mosolyogva tért öntudatra, magához ölelte a két gonosztevı kemény kis koponyáját, köszönte a látogatást és befelé fordult. – Ma vagy holnap jövünk. A fiúk ezzel búcsúztak és elsiettek az iskolába.

CSÁTH GÉZA

Gyilkosság A gyorsvonat étkezıkocsijában találkoztam Gecsı Bélával, a dúsgazdag Gecsı Zoltán fiával. Nagyon megörültünk egymásnak. – Hova utazol? – kérdeztem. – Pestre megyek, ott maradok. Nem bírom ki itthon. – Az apáddal? – Igen, vele is mindig hadilábon állok, tudod… napszámok és efféle miatt. – Persze, a szocializmus nem tetszik az öregúrnak. – És legkevésbé az, hogy én magam is szocialista vagyok. – Nem is illendı dolog egy ötszáz holdas birtok leendı örökösétıl. – Most azonban más okaim is vannak, hogy elmenjek hazulról. – Micsoda okok? – Hát nem hallottad az esetemet? – Nem én! – Hát barátom, úgy nézz rám, hogy én embert öltem. – Ne beszélj! – Úgy van, embert öltem. Milyen egyszerően mondom, mi? És milyen átkozottul egyszerő dolog volt az! Hallgass csak ide. Július huszadikán történt, most két hét elıtt. Éjfélkor bújtam az ágyba. Fájt a fejem, nem tudtam aludni. Már egy jó órája hánykolódtam, amikor egyszerre főrészelı, ırlı zajt hallok. Egészen véletlen volt, hogy a fájós fejemet egy pillanatra falhoz szorítottam. Akkor hallottam meg ezt a különös zörgést. Elveszem a fülem. Nem hallok semmit.

Megint odaszorítom a falhoz. Újra hallom a hangokat. A tornác végén kellett valakinek zörögni! Várom, hogy a kutyák majd ugatnak, de nem ugattak, és erre megnyugodtam. Ismersz, milyen vagyok. Ideges, tehát gyáva. Sok bajom volt emiatt is az apámmal, aki azt képzelte, hogy az ı szangvinikus temperamentumát, vakmerıségét éppen úgy örökölni fogom, mint akár a nemesi címert. Szóval gyáva vagyok. De azért, mikor kis idı múlva újra hallani kezdtem a hangokat, mégis elhatároztam, hogy ezt a titokzatos ügyet magam fogom tisztázni. Különben sem volt más választásom, mert a felsı épület, ahol a család aludt, legalább százméternyi távolságban van az alsó, régi kúriától, ahol pedig magam aludtam. Érdekes, hogy este a vacsoránál éppen azt bizonygattam az apámnak, hogy milyen nevetséges, abszurd dolog a lopást olyan szigorúan büntetni, amikor mindenkinek – akinek csak gyomra van – már természet adata joga enni is; ha nincs ennivalója – lopni. Mondom, éppen ezekrıl a dolgokról beszélgettünk… Na, most hallgass tovább. A következı pillanatban harisnyát és nadrágot húzok, azután a szobám ajtaját lélegzetvisszafojtva kinyitom. Nem tudom, fejfájás okozta-e, de nyoma se volt bennem a félelemnek. Hallgatóztam. A tolvaj vagy a rabló igen óvatosan dolgozott. Szinte szakértelemmel. Emlékszem, ott, a sötétségben elmosolyodtam ezen a szón, hogy „szakértelem”. Azután megtapogattam a karjaimat, éreztem, hogy erıs vagyok, és más vágyam nem volt, mint hogy a tolvajt, bár egy pillanatra csak, látni. Szerettem volna megnézni az arcát, a termetét; elbírok-e vele? Barátom, nem tudom megmagyarázni, de olyan bátor voltam, hogy szinte örülni kezdtem a rám várakozó izgalmaknak. Hallhattam, hogy kiemeli az ablaküveget, keresztülhasítja a függönyt és bemászik a dohányzóba, ahol a pénzszekrény és a gazdasági számadások állnak. Én akkor már a könyvtárba

lopóztam át. Most már csak egy ajtó választott el bennünket. Nemsokára egy gyufa sercegését hallottam, mire elöntött az izzadtság. Ekkor vettem csak észre, milyen ırülten izgatott vagyok. A szívem dobogott, az inaim reszkettek, és a szájam kiszáradt. Lehasaltam a padlóra és megnéztem, világosságnál dolgozik-e. Az ajtó alatt semmi fény se derengett, de hallottam, hogy a pénzszekrényt vette munkába. Tehát a pénzszekrénynél áll! Egészen az ajtóig lopóztam. A szívemet a számban, a fülemben, a gyomromban, a lábujjaim hegyén éreztem lüktetni. Szinte be voltam rúgva a bátorságomtól… azután hirtelen kicsaptam az ajtót. Két lépéssel a pénzszekrénynél voltam, s amint számítottam is, beleütköztem a rablóba. Egy állati hang szaladt ki belıle. Éreztem, hogy ez az ember halálosan megijedt. Beleharapott a jobb kezembe, mire én a bal kezemmel a szemébe bokszoltam, és megkezdıdött a küzdelmünk a koromsötétben. Csak harapni tudott ez az agyonra ijedt ember, de én lenyomtam a földre és körülkaroltam a térdemmel, úgyhogy a bordái ropogtak. Erre lihegve köpködni kezdett, mint egy varangyos béka. És amikor lefogtam a fejét, a ruhámba vájta a fogait. Erre mind a két kezemmel nyomni kezdtem a gégéjét. Mint vaskapcsok, úgy tapadtak rá az ujjaim a nyakára. Fáradhatatlanul és minden összeszedve szorítottam, nyomtam. Szinte erımet beleszédültem az erılködésbe és az ölni vágyás állati kéjébe. Egy ideig még karmolta a kezeimet, de igen erıtlenül. Végre lehanyatlottak a kezei, és nyögött. Iszonyúakat. Hármat. Nem olvastam meg, de most is mintha egymás után hallanám ezeket a nyögéseket. Teljesen úr voltam a testén, de nem tudtam – ezt értsd meg –, nem tudtam levenni kezeimet a nyakáról. Azt sem tudtam, mennyi idı telhetett el így. Lehetett egy perc, lehetett három óra. A végén, ezt jól tudom, valami rettenetes csömör, fáradtság váltotta föl a diadalérzésemet. Mintha nem lenne többé agyvelım, és rémséges hülye volnék, mintha ítéletnapig ott kéne ülnöm a koromsötétben, hogy

szorítsam ezt a nyomorult gégét. Egyszerre megéreztem, hogy a nyak merev és jéghideg. Fölugrottam és a hálószobámba siettem vissza világosságért. Azután gyertyavilágnál megnéztem az embert. Péter volt, a tavalyi kocsisunk. Olyan szők mellő, beesett, borostás arcú, gyér bajuszú paraszt. Sárga szemei dülledten néztek reám. Az arca szederjes volt. Halott volt. Megrémültem és elhőltem, azután ész nélkül hozzáláttam az élesztgetéshez. Dörzsöltem, vizet freccsentettem az arcába, majd fejetlenül szaladgáltam ide-oda. Csakhamar mégis eszembe jutott, mit kell tennem: fölhívtam a cselédeket. Akkor láttam, hogy a három kutyánk ott hever az udvaron, döglötten. Két legénnyel csináltattam mesterséges légzést, egy harmadikat pedig orvosért küldtem. Mialatt mi a gyertyavilágnál rángattuk Péter élettelen karjait, jött a legény mondani, hogy nincs otthon a doktor. Folytattuk az élesztgetést egész hajnalig, három óra hosszáig, eredménytelenül. Végre be kellett látnom, hogy hiába minden, megöltem egy embert, megfojtottam egy szegény, gyönge kis parasztot. És akkor körülnéztem a szobában. A wertheim-kasszán egy háromujjnyi vésett bemélyedés volt. A földön pedig ott hevertek a hulla mellett szegény Péter betörıszerszámai. Egy rossz ráspoly, egy kalapács, egy fúró, amelynek rég elveszett fogója helyett nyers fenyıfából csinált valaki egy másat, továbbá egy csorba kézifőrész. Ezekkel akarta ı megfúrni a wertheim-kasszát. Eldolgozhatott volna velük ítéletnapig. Tudod, amint megláttam ezeket a nyomorúságos szerszámokat, ezeket a szegényes kis gyerekjátékokat ott Péter mellett, és néztem a kidülledt szemeit, valami rettentı szánalom, sajnálkozás kezdte szorongatni a torkomat. Csakhogy hangosan sírni nem kezdtem. Szegény, szegény Péter!… Hogy én ezt a nyavalyás, gyönge embert, akit megırölt az élet, a munka és a szegénység, teljes erımmel támadtam meg, ez iszonyú szégyen

volt. Érted, ez volt a legrettenetesebb. És ezen már nem lehetett segíteni. (Gecsı Béla újra a sírás határán állott. Nagyon fölizgatta az emlékezés. Vigasztalni próbáltam, de nem sikerült. Elhallgatott és nem törıdött velem többé. Mereven bámult ki a gyorsvonat ablakán a távolba.)

CSÁTH GÉZA

A sebész A harmadrangú külvárosi kávéházban – ahová egy idıben jártam – kezdettıl fogva feltőnt nekem a sebész. Állandóan fekete, zöldre kopott, de tiszta szalonkabátot viselt. Sápadt arcához különösen illett a kuszált, ıszbe vegyülı gesztenyeszín bajsza és nagy, mély fekvéső, fekete szemei. Ezekben a szemekben – mintha mindig könnyesek lettek volna – valami éjszakás, bohém csillogás volt. Csendesen, csaknem suttogva beszélt, amint az orvosok szoktak a konzíliumokon. A leglényegtelenebb beszélgetéseknél is, amelyeket a kávéházi vendégekkel az újságok tartalma felıl folytatott, mélyen belenézett annak a szemébe, akivel beszélt. Mintha nagyon érdekelte volna ıt az illetı. A véleményét mindig olyan tökéletes, értelmes mondatokban mondta el, mintha a betegének adná ki rendeléseit. Ennek a kopott embernek nemes eleganciája olyanféleképpen hatott rám, mint a fakó, de igen finom bársonyszövetek, amelyeket ódon fınemesi kastélyokban láttam. Megkérdeztem a pincért: – Ki az az úr? – Orvos, valamikor sebész volt. Másfél éve jár ide. Egyszer meghallotta, amikor egy orvosi lapot kértem. Megszólított. Dicsérte az orvosi foglalkozást, kérdezısködött az egyetemrıl. Elbeszélgettünk, és eközben nagy tudást árult el. Különösen feltőnt néhány pszichofizikai dolog, amelyet sehol se olvastam. Nagyon lebilincselt az az éles elméjő és fantáziára hajló aprólékossága, amellyel igen jelentéktelen dolgokról is nagy érdeklıdéssel beszélt. Bámultam, hogy

mennyire számolni tud a körülményekkel, mennyire megalkuszik az élettel, és hogy mennyire jól érzi magát benne. De hamarosan elbúcsúztunk a délutáni feketekávé után. (Én még siettem.) Egyszer késı éjjel vetıdtem a kávéházba. Ott ült egy asztalnál. Magában ült és ivott. Az abszintes poharat olyan mohó kéjvággyal vitte a szájához, olyan lassú, gazdaságos élvezéssel – szemét lehunyva – itta a zöld pálinkát, hogy nem lehetett kétség: a sebész iszákos volt. Mégpedig csendes, szenvedélyes alkoholista, aki elveszett, aki egyenes úton halad a delírium tremens felé. Most egy pillanat alatt világos lett elıttem szemének különös fénye, a vágy nélküli életkedve, kicsinyeskedı éleselméjősége. Ez az ember valamikor nem volt ilyen, nem lehetett ilyen. Az alkohol változtatta meg. Mikor meglátott, összerezzent. Láttam rajta, hogy elıttem – a kolléga elıtt – szégyelli magát. Odahívott; rögtön hozattam abszintet magamnak is, amire elmúlt a zavara. Rövidesen észrevettem, hogy ez az ember ma ki akarja magát beszélni. Tíz perc múlva már benne is volt a mondanivalójában. …Mert mi a fı, kolléga úr? Miért kínlódik az ember? És miért eszik? Miért szeret? És miért örül? Az életért. Ugye, nevetséges, aminek egyszer vége van. Ami elmúlik. De miért múlik el? Mi az az ok, amely megakadályozza, hogy a tudós befejezze munkáját, a mővész kidolgozza terveit, az apák felneveljék gyermekeiket? Én rájöttem, hogy mi. Végtelen egyszerő a dolog. Miért múlik el az idı? – ez az elsı kérdés. Hallgasson ide. Hát elıször is, nem az idı múlik, hanem – mi. Ez régi dolog. Ezt már Kant is tudta. Idı nincsen. De van nekünk egy tudási pontunk. Az a tudat, hogy a testünk kopik, hogy az agyvelınk sorvad, hogy a betegség megöl… hogy idı van. Pedig mondom, idı nincsen. Honnan szereztük ezt az életrontó szempontot? – ez a második kérdés.

Nos, ez az agyvelı fejlıdésének egy ideiglenes maradványa. Az embriológia halomszámra szolgál analógiákkal. Az ember, ugyebár, amikor kilépett az óvilági majmok sorából, otthagyta a természetet. Az agyveleje erıs fejlıdésnek indult. Ismeretlen módon olyan diszpozíciókat szerzett, melyekkel az énnek és világnak a szemléletét egész új, mondjuk magasabb dimenziókból végezhette, mint azelıtt. Talán ez az új nézıpont rontotta meg az embernek a pszichikai boldogságát. Talán így került be az idı képzete az ember agyvelejébe. Talán ez a szempont, ez a relatíve tökéletlen és abszolúte magasabb, mindenesetre azonban ideiglenes szemléleti pont az, amelybıl mi azt a természeti ítéletet merítjük, hogy az idı múlik. Azt mondtam, hogy ideiglenes. Ezt nem kell magyarázni: a fejlıdési maradványok lassankint tőnnek el. Tehát odáig jutottunk, hogy az idı ránehezedett az emberiségre. S itt tört reánk a halál, az öregség degenerációja, a baj, a fájdalom. Súlyos dolog ez. Az idınek a mérge beleette magát a filozófiánkba, a mővészetünkbe, a napi beszédbe. Az embernek, amint kinıtt a gyermekkorból, társává válik az idı gondolata s el nem hagyja a halál percéig. Schopenhauer megírta a Welt als Wille und Vorstellungot. Shakespeare a Lenni vagy nem lenni-t. Az idınek köszönjük az V. szimfóniát is, a Beethoven sorsszimfóniáját – amelynek haláltáncszerő témájában a másodpercek kérlelhetetlen egymás után való lepergését halljuk. S mindez semmivel se fejez ki többet, mint amikor az egész közönséges emberek felsóhajtanak: „Bizony, öregszünk!” S itt egy érv van a kezemben. Azt mondtam, hogy ez az idıképzet csak a gyermekkor után válik gondolkodásunk átkos szemüvegévé. Valóban így van. A kisgyereket egyáltalán nem bántja az idı múlása. Nemcsak azért, mert teste ruganyos, erıs, és gondolatvilágát egyéb dolgok foglalják el, hanem elsısorban azért, mert a szellemi fejlıdésnek egy alacsonyabb fokán áll. Ugye, a leendı embernek az embrionális életben egyszerő a

vérkeringése, kopoltyúi vannak, szóval a faj fejlıdésének megelızı stádiumain megy át. De amikor a világra születik, már eltőnt nála mindez a kezdetlegesség – mondjuk, az emberi faj szempontjából: tökéletlenség, amely számára csak út volt, hogy eljusson a fejlıdés azon relatív fokára, amelyen a mai kész ember van. De innen is van fejlıdés. Lesz idı, amikor az ember még az embrionális életben keresztül fog menni azokon a stádiumokon, melyben a mai kisgyerek, sıt a kész ember van. Éppen ilyen szellemi embrionális állapot az idıvel nem számoló gyerek állapota. De nézzük meg, mire a pszichéje kifejlıdik: már az idı behálózza agyvelejét. S többé nem tud tıle szabadulni. Ez a szellemi fejlıdési stádium, európai embernél, a tizennégy-húsz évek között kezdıdik. Nem nehéz belátni, hogy lesz egy olyan idı is, amikor ezen az idıszakon még gyermekkorában, sıt az embrionális állapotban át fog esni az ember. Akkor már jó lesz. De addig, addig!… S itt meg kell államink. Az orvostudomány hivatott arra, hogy ezt a szenvedést, ezt a fiziologikus betegséget az emberi nemrıl elhárítsa. S különösen manapság merül föl ez a kérdés elementáris erıvel; amikor az embereket az idı gondolata jobban elfoglalja, mint valaha. A huszadik század fiát a kenyérkereset lázas lótás-futása se tudja megmenteni attól, hogy bele ne essen ebbe a szomorúsági tébolyba. Itt cselekedni kell, uram. A sebészet hasonló esetekben nincs arra kárhoztatva, hogy összetett kézzel bámulja a szenvedést okozó fiziológiai vagy patológiai jelenséget. Ha az idıırület valamikor nem volt, és most van – akkor kétségtelenül helyének is kell lennie a centrumban. De ez csak föltevés, amelyre abszolúte nincs szükségem. Mert itt állok én. Én, aki tudományosan bizonyítom ennek a lélekfejlıdési substratumnak – a substratum voltát. Bizonyítom. Megkeresem a helyét a velıben, az agyvelıben. Hangoztatom a sebészi eljárás lehetıségét és szükségességét. Végre az eljárást magát nyilvánosságra hozom, azaz a mőtevést elvégzem, és véle a

tudomány ítélıszéke elé állok. Én megtaláltam az agyban az idıt. Külsıleg nem különbözik a többi agysejttıl, s mégis ez a fészke a betegségnek, a nyomornak, az elmúlás oktalan bánatának. Az egyik emberben nagyobb tömegő, mint a másikban. Mint egy polip, nyúlványokat, kacsokat, ágakat bocsát a friss, egészséges velıbe: tehát gondolkozásunk minden momentumára. Persze, a mőtevı elıtt óriási feladat áll. De a feladat egyszerő. Csak azt kell tudni, hogy mit vágjunk. Én tudom és fel fogom ajánlani találmányomat egy embernek, aki mindenáron szabadulni akar az idıtıl, akit terhesen szorít az elmúlás gondolata. Segíteni fogok rajta. Kibérelek egy óriási termet mőtıteremnek. Tömve közönséggel. A közepén állítjuk fel a mőtıasztalt. Három asszisztens foglalatoskodik az elıkészületekkel. A teremben a tudomány és a pénz elıkelıségei szoronganak, vegyesen a szegény emberekkel. Végre elnémul a zaj. Felöltöm a köpenyt, a lábamra húzatom a gumicsizmákat. Nyugodtan mosom a kezemet, kiadom: kezdjék az altatást. Felkötöm a kötényt, felhúzom a kesztyőket. – Alszik? – Jó! – Az érverés rendben van? Helyes! Megtapintom a fejét. Lassan egy vágást teszek a tarkótól a fültıig. A közönség lélegzetét visszafojtva figyel. Látcsövek merednek felém. A vérzést elállítom. Lefejtem a bırt s izmokat egy féltenyérnyire. A csonthártyához raspatoriumot! A csontnál vagyok. Kérem a vésıt! Megcsinálom a nyílást, kihajtom a csontléket. Az agyhártyánál vagyok már. Óvatosan keresztülvágom. Félrehajtom és a kezemmel behatolok az egyik hasadékba, hogy melyikbe, azt én tudom – és kiszedem az idıt. Egyszerően kikanalazom az emberi bánat átkozott darázsfészkét. Két perc, és minden készen van. Az idısejteket körüladatom egy tálcán. Azután bevarrom az agyburkot, beillesztem a csontléket. Az ereket elkötöm. A csonthártyát bevarrom. Azután izom- és bırvarratok. Bekötöm a sebet.

Készén vagyok, és fölébresztem az embert. (A sebész most fölkelt a székrıl és szinte kiabálva folytatta.) Ez a jövı embere, az igazi új ember, aki friss, tiszta agyvelejével megfejti a mának titkait, a holnap igazságait. – Pontosan emlékszik mindenre, mert a tények nem múlnak el számára, hanem az öntudatban mint egyenrangú erık sorakoznak. A közönség éljenez, tapsol. Én levetem a kötényt és szürke, mindennapi ruhámban meghajtom magam. Az emberiség boldogsága szól hozzám egy örömüvöltésben. A seb három nap alatt gyógyul. Miért három nap alatt? Nem is sejti, kolléga úr? Egyszerő pedig ez is. Hiszen nincs többé idı! Az a sok szellemi energia, amelyet az elmúlás csendes ırülete elrabolt tılünk, a miénk marad, teméntelen életenergia alakjában. S eljönnek hozzám a világ összes fejedelmei, hogy végezzem rajtuk a mőtevést. – Sajnálom, uraim, szegény emberek elıbb jelentkeztek, s azokkal különben is elıbb kell végeznem, mert az esetük súlyosabb. A császárok persze várni fognak. Egyszerő a találmányom, nemde, kolléga úr? Határozottan érdemes volt rajta gondolkodni. De addig is, míg a sebészi beavatkozás ideje el nem jı, egy múló értékő belgyógyászati szerünk van az idı ellen. Ez az abszint. Tisztán tüneti orvosság. Sokáig úgyse kell, mert a sebészeti eljárás radikális és kitőnı. Isten éltesse, kedves kolléga úr!

CSÁTH GÉZA

A kis Emma Az alábbi történetet egy naplóban olvastam. A naplóíró fiú távoli rokonom volt és húszéves korában öngyilkossággal pusztult el. Az édesanyja nemrég halt meg, és ezután kerültek hozzám a fia naplói. Hosszú ideig nem jutottam hozzá, hogy beléjük pillantsak. A napokban végre hozzákezdtem az olvasáshoz. Meglepett az írás közvetlensége és egyszerősége. A harmadik füzetben pedig ráakadtam azokra az érdekes följegyzésekre, amelyeket kissé rövidítve és az interpunkció némi változtatásával itt közlök. „A kis Emma a legszebb volt az összes lányok között, akik húgommal, Irmával barátkoztak. Szıke haját, szürke szemeit és finom arcocskáját már elsı látásra édesnek találtam. Én a második elemibe jártam, ı Irmával együtt az elsıbe. A többi fiúknak is tetszett, de nem beszéltek róla. Szégyellték volna elárulni, hogy törıdnek egy lánnyal, hozzá aki még csak elsıbe jár. Én azonban rögtön tisztában voltam vele, hogy szeretem, és bár szintén szégyelltem a dolgot, elhatároztam, hogy mindig szeretni fogom, és feleségül is veszem. A kis Emma gyakran járt hozzánk. Ilyenkor együtt játszottunk a két húgommal és Gábor bátyámmal. Néha más lányok is jöttek, például az unokahúgaink, Ani és Juci, akikkel azelıtt rendszerint csókolózni is szoktunk a pincében, a padláson, a kertben és a fáskamrában. Gyönyörő meleg szeptember volt. Még inkább tudtam örülni most a szép idınek, mint nyáron, mert újra az iskolában kellett

ülni kettıtıl négyig, és délelıtt is nyolctól tizenegyig, és utána annál jobban esett a szabad levegı és a labdázás. Így azután nem untunk bele a játékba, hanem hazajöttünk, meguzsonnáztunk és lótottunk-futottunk, míg csak vacsorázni nem hívtak. Az iskola is érdekesebb, mulatságosabb volt. Az új tanító tudniillik egy magas, vékony hangú és vörös arcú ember, Szladek Mihály. A házunk az ötödik kerületbe tartozott, emiatt ide, a külvárosi iskolába kellett járnunk. Az osztály túlnyomó többsége parasztfiúkból telt ki. Részint mezítlábasok, tarka kockás ingekben, mások meg bársonynadrágban és csizmában. Irigyeltem ıket, mert úgy éreztem, hogy általában különbek, keményebbek, merészebbek, mint én. Volt egy Zöldi nevő, aki valamennyiünknél négy-öt évvel idısebb volt, bicskát hordott a csizmaszárában. Egyszer megmutatta nekem. Azt mondta: – Az atyaúristentıl se ijedek meg. A bátyámnak ezt elbeszéltem. Nem hitte. Az új tanító nem szeretett olvastatni vagy szépírást íratni, mint a volt kedves és jó elsıosztályos tanítónk, hanem magyarázott és feleltetett. Ha valaki beszélgetett vagy játszott, csak egyszer figyelmeztette. Másodszorra már kihívta és csendesen ezt mondta neki: – Feküdj le, fiam! Azután az osztályhoz fordult: – Hármat fog kapni, ki akarja kiadni neki? Ilyenkor nagy izgalom támadt. Rendesen tízen-tizenöten álltak föl. A tanító szemlét tartott a kéredzkedık fölött, végre kiszólított egyet, és kezébe adta a nádpálcát. – Ha nem ütöd teljes erıvel – mondotta –, akkor te kapsz! Azután halálos csendben leste az osztály az ütéseket és az ordítást. Azokat a fiúkat, akik meg se nyikkantak és nem is sírtak, mindenki bámulta, de úgy vettem észre, hogy mindenki győlölte is egy kicsit. Miért, ezen sokat gondolkodtam, de nem

tudtam megmagyarázni. Én magam nem féltem a büntetéstıl. Tisztában voltam vele, hogy a tanító tekintetbe veszi, hogy az apám ırnagy, és hogy éles kardja van, tehát nem fog merni megvágatni. A tanító hamar rájött, hogy a Zöldi tud legjobban pálcázni. Ettıl kezdve ı osztotta ki az összes büntetéseket. Remekül értette. Még a pálca is másképp állt a kezében, mint a többinek. Nemigen múlt el óra egy-két vágatás nélkül. Voltak azonban meleg, sárga ıszi délutánok, amikor nagyon figyelmetlen, nyugtalan volt az osztály, és ilyenkor az egész második óra, háromtól négyig, veréssel telt el. Minden második-harmadik padban egy síró fiú kucorgott. Egy ilyen alkalommal eleredt az orrom vére, és lemehettem mosdóvizet kérni az iskolaszolgához. Hamarosan megszőnt a vérzés. Már vissza akartam térni az emeletre, mikor a földszinti folyosón, a lányok folyosóján megláttam a kis Emmát. Az osztályajtóban állt, befelé fordulva. De hamar észrevett. Nyilvánvaló volt, hogy kiállították. Odamentem hozzá. Szerettem volna megcsókolni és vigasztalni, de azután észrevettem, hogy egyáltalában nem szomorú. Egy szót se beszéltünk, csak néztük egymást. Édes volt és büszke. Mintha most is éreztetni akarta volna, hogy az én apám csak ırnagy, és az övé alezredes. Elırehúzta a copfját, kioldozta a rózsaszínő pántlikát és újra masniba kötötte. Így zavartalanabbá nézhettem. Amikor pedig közben föl-fölnézett felém, mindannyiszor erısen megdobbant a szívem. Másnap délután, amikor átjött hozzánk, titokban megkért, hogy ne szóljak senkinek arról, hogy az ajtó elé állították. Nem is szóltam. Irmától azonban megkérdeztem este, hogy miért kapott büntetést az Emma. – Semmi közöd hozzá – ez volt a válasz. Irma győlöletes volt. Szerettem volna e pillanatban összevissza verni és rugdosni. Határozottan féltette tılem Emmát. Nem akarta, hogy szeressem, és hogy ı szeressen

engem. Nem engedte velem hunyni. Állandóan mellette maradt, becézte, ölelte és csókolta. Még azt is megakadályozta, hogy sokat beszéljek Emmával. Elhívta, karon fogta, és az udvar túlsó végében sétáltak együtt. Sokszor nagyon keserő volt a szívem emiatt. A nagy barátságból azonban egyszerre csak nagy harag lett. Egy napon láttam, hogy nem jönnek többé együtt az iskolából, hanem mindegyik más leánnyal. Emma ettıl kezdve nem jött hozzánk. Húgomat faggattam, hogy mi az oka az összeveszésnek, de hátat fordított nekem és elszaladt. Bosszúból este vacsoránál elmondtam apámnak a dolgot. Irma azonban az ı kérdéseire is néma maradt, mire a sarokba kellett térdelnie, és nem kapott almát. Hetek múltak el. Húgomat hiába próbáltam rábírni, hogy béküljön ki Emmával, makacsul hallgatott. A szemei azonban könnyesek voltak, és többször este az ágyban minden ok nélkül sírt. Október közepe táján az iskolában rettenetes dolog történt. A tanító ez alkalommal Zöldit akarta megvágatni. Kihívta. – Jöjjön csak ki szépen! Zöldi azonban nem szólt, és nem mozdult. Erre elhangzott a parancs: – Húzzátok ki! Tíz-tizenöt fiú rohant neki a legtávolabbi padokból. Sokan olyanok, akik féltek Zölditıl, és haragudtak rá. Magam is győlöltem, és mi tagadás, az elsı pillanatra kedvem lett volna részt venni a kihúzásban, de rögtön eszembe jutott, hogy apám bizonyára megvetne, ha megtudná, hogy többekkel birkóztam egy ellen. A helyemen maradtam tehát. Elállt a lélegzetem, és reszkettek a térdeim. A fiúk lihegve dolgoztak. Egy részök a padból tolta Zöldit, mások a lábait kapták el, mert megvetette magát a láblécen, mások ismét az ujjait feszegették, amelyekkel görcsösen kapaszkodott a padasztal szélébe. Legalább öt percig tartott, míg kimozdították. Végre sikerült

kilökni a földre. Itt újra megkapaszkodott. Ütni azonban nem mert, mivel valószínőleg gondolta, hogy a tanító, aki székére állva szemlélte a harcot, bele fog avatkozni a dologba. Szladek arca sötétvörös volt a méregtıl. Végre megfogták a két lábánál és két kezénél fogva. Így cipelték ki a katedrához, miközben a háta a padlót súrolta. – El ne engedjétek! – kiáltotta a tanító harsányan. – Fektessétek hasra, és fogjátok le a kezeit és a lábait. A fiúk nekihevülve és minden erejüket összeszedve, gyorsan teljesítették a parancsot. Most már nem volt Zöldinek mibe kapaszkodnia. Rátérdeltek a kezeire. A lábain négyen ültek, a fejét ketten nyomták. A tanító csak ezt várta. Nyugodtan odaguggolt, eligazította a fiúkat, hogy senki mást ne érjen a pálca, azután nekiállt, és egymás után ötöt-hatot húzott Zöldire. Rémesen hangzottak ezek az ütések. Élesen, tömören és magasan. Rajtam a hideg veríték ütött ki, de mégis mintegy delejes kényszer hatása alatt, a lábléc szélein lábujjhegyre álltam, nehogy elveszítsek valamit a látványból. A tanító most megállt. Zöldi azonban nem nyikkant. – Leszel-e még engedetlen? – kérdezte csendesen Szladek. – Felelj! – üvöltötte kis várakozás után, szinte megszédülve a dühtıl. Zöldi azonban nem felelt. – Jól van, fiam – fújt a tanító a fogai között –, hiszen jól van, ha most nem felelsz, majd felelsz késıbb, nekem mindegy! És újra nekilátott. Egészen megvadulva, mind gyorsabban és gyorsabban sújtott. Szinte olvasni lehetett az ütéseket. Minden erejét megfeszítve, úgyhogy nyögött a fáradtságtól a nagy, erıs ember. Majd kimerülve újra abbahagyta, és lihegve, rekedten kérdezte: – Leszel-e még engedetlen? Zöldi most se felelt. A tanító megtörölte a homlokát, és lassabban folytatta a

verést. Minden ütés után pihent, és újra és újra elmondta: – Leszel-e még engedetlen? Így ment ez további tíz-tizenöt ütésig. Végre felhangzott egy iszonyatos bıgés: – Ne-e-e-m! A tanító letette a pálcákat és helyre küldte a fiúkat. Zöldi feltápászkodott, rendbe hozta a ruháját, amely a dulakodásban több helyen elszakadt, és a helyére ment. Az arca, orra egészen piszkos volt a padlótól, ahová odanyomták. A könnyei csurogtak a kabátján. Véreset köpött. A tanító azonban újra kihívta: – Mondta valaki neked, hogy helyre mehetsz? Jöjj csak ki szépen! Zöldi lehajtott fejjel kitámolygott. Szladek, mint jól végzett munka után szokás, dörzsölgette kezeit és tettetett jóindulatú, szelíd hangon mondta: – Ezt azért adtam neked, édes fiam, hogy jól jegyezd meg, és tanulj belıle a jövıre. Tanítóddal szemben engedetlennek lenni hálátlanság, és miután látom benned a hajlamot a rosszra, még adok neked egypár pofont. Az egypárból azonban sok lett, mert a tanító újra nagyon belejött, és addig pofozta, míg Zöldi szédülten a falnak nem esett. Szerencsére megkapaszkodott, és kiszaladt az ajtón. A tanító halkan káromkodott egyet, becsapta a nyitva hagyott ajtót, a katedrára ment és leült. Az osztályban egy légy repülését is meg lehetett volna hallani. Aznap alighogy hazaértem, láz ütött ki rajtam, és félrebeszéltem. Ágyba dugtak, és este az apám kivallatott. El kellett mondanom az iskolai eseményt. Szüleim vadállatnak és gazembernek nevezték Szladeket, és megegyeztek, hogy más tanítóhoz adnak. Egy hét múlva már a belvárosi iskolába jártam. Nem láthattam többé mindennap a kis Emmát. Fájt a szívem. Október huszonötödikén olvastam az újságban, hogy egy

kocsist felakasztottak, mert meggyilkolta és kirabolta az utasát. Hosszan le volt írva, hogyan viselkedett a kocsis a siralomházban és reggel az akasztófa alatt. Azon a napon szüleim a vacsoránál az akasztásról beszéltek, és apám elmesélte azt az akasztást, amelyet húszéves korában látott. – De szerettem volna látni! – kiáltottam. – Örülj neki – mondta apám –, hogy nem láttad, és ne is nézz meg soha egyet se, mert azzal álmodsz hét esztendeig, mint én. Másnap délelıtt, iskola után, azt ajánlottam Gábor bátyámnak, hogy csináljunk akasztófát és akasszunk fel rajta egy macskát vagy kutyát. Gábornak tetszett a terv, és hamarosan a padláson dolgoztunk. Egy ruhaszárító kötelet szedtünk le, és hurkot csináltunk rá. Az akasztófaácsolásról azonban lemondtunk, mert egyrészt nem volt gerendánk, másrészt pedig tartottunk tıle, hogy ha az udvaron rendeznénk akasztásokat, a szülık beleavatkoznának a dologba. Gábor nem volt szenvedélyes állatkínzó, de ha belejött, akkor nagyszerő ötletei voltak. Így például egy évvel elıbb egy eleven macskát vágott ketté a nagy konyhakéssel. Ez a kertben történt. Ani és Juci fogták a macskát, azután mindannyian leszorítottuk a földre, és hanyatt kifeszítettük. Gábor pedig konyhakéssel vágta keresztül a hasán át. A padlás egyik gerendáján vetettük keresztül a kötelet. Még aznap délután egy daxli tévedt az utcáról az udvarunkba. Becsuktuk a kaput, elfogtuk a kutyát, és hamarosan valamennyien a padláson voltunk. A lányok ujjongtak. Mi Gáborral nyugodtan készülıdtünk. – Te vagy a bíró – kiáltott Gábor –, én vagyok a hóhér. Neked jelentem, hogy minden készen van az akasztáshoz. – Jól van – szólottam. – Hóhér, teljesítse kötelességét. Erre Gábor meghúzta a kötelet, míg magam a kutyát kissé megemeltem. Majd bátyám utasítására hirtelen elengedtem. Szomorú, mély, síró hangokat adott a daxli, és kapált a sárga

foltos fekete lábaival. De azután hamarosan kinyúlt, és mozdulatlan maradt. Egy darabig néztük, azután függve hagytuk, és ozsonnázni mentünk. Ozsonna után a leányok folyton a kapuban settenkedtek, és cukorral egy újabb kutyát csaltak be. Azután ölükben odavitték Gábornak, hogy rendezzen még egy akasztást. Bátyám azonban lefújta a tervet. Kijelentette, hogy egy napra elég egy akasztás, mire Juci kinyitotta a kaput, és kiengedte a kutyát. A következı napokban egészen elfeledkeztünk az akasztásról, mert egy új labdát kaptunk. Gáborral kettesben folyton duplexot játszottunk. Utána Emmáról beszélgettünk. Gábor kijelentette, hogy utálja, mert olyan büszke, és ostobának nevezte Irmát, hogy annyira eseng utána. – Legjobb volna, ha sohase békülnének ki, mert újra eljön ide, és affektál, henceg! – mondta dühösen Gábor. Gábor kívánsága nem teljesedett. Másnap délután beállított hozzánk Emma. Irmával jöttek. – Utálatos! – súgta nekem Gábor. – Édes, drága! – mondtam magamban én, de azért nagyon haragudtam Irmára. Irma tudniillik valósággal úszott az örömben. Játék közben minduntalan elhívta Emmát, ölelte, csókolta, majd megfojtotta. Késıbb azonban mégis összeharagudtak valamin. – Hát nem ígéred meg, hogy nem beszélsz többet a Rózsival? – kérdezte Irma csaknem sírva. – Azt nem! – felelte Emma határozottan, és mosolygott. Juci és Ani egymással suttogtak. Gábor, Irma és én a kis Emmát néztük. Milyen szép volt, Istenem, milyen szép! Az utolsó napos, ıszi délutánokat éltük. A miénk volt az udvar. Apa és anya kilovagoltak. A szakácsnı kávét adott, azután a konyhába ment fızni. – Láttál-e már akasztást? – kérdezte ozsonna után a húgom Emmától.

– Nem! – felelte Emma, és rázta a fejét, hogy a haja az arcába csapódjék. – De a papádtól hallottad? – Igen, mesélte, hogy felakasztottak egy gyilkost – mondta Emma hővösen, és érdeklıdés nélkül. – Van ám nekünk akasztófánk – dicsekedett Juci. Hamarosan mind a padláson termettünk, hogy megmutassuk Emmának az akasztást. A daxlit már napokkal elıbb elástuk Gáborral a szemétgödörben, a hurok szabadon lóbálózott. – Most játszhatunk akasztást – mondta Irma. – Emma lesz a bőnös, ıt fogjuk felakasztani. – Inkább tégedet – kacagott Emma. – Hóhér, teljesítse kötelességét! – kommandírozott Gábor saját magának. A kis Emma elhalványodott, de mosolygott. – Most állj mozdulatlanul – mondta Irma. Én rátettem a hurkot a nyakára. – Nem én, nem akarok – nyafogott a kisleány. – A gyilkos kegyelemért könyörög! – kiáltotta Gábor kipirulva –, de a hóhérsegédek megragadják az elítéltet. Juci és Ani erre lefogták Emma karját. – Nem engedem, nem! – sikította a kis Emma, és sírni kezdett. – Istennél a kegyelem! – szavalta Gábor. Irma pedig a térdénél fogva a levegıbe emelte a barátnıjét. Nem bírta, el akart esni, és ezért odamentem, segítettem neki. Ekkor történt elıször, hogy átöleltem ıt. Bátyám meghúzta a kötelet, a végét körülcsavarta egy gerendán és megkötözte. A kis Emma lógott. Eleinte hadonászott a kezeivel, és vékony kis fehér harisnyás lábaival nagyokat rúgott. Olyan furcsák voltak ezek a mozdulatai. Az arcát nem láthattam, mert a padláson már meglehetısen sötét volt. Egyszer csak hirtelen megszőnt a mozgás. A test kinyúlt, mintha a lábujjaival valami zsámolyt keresett volna, hogy

ráálljon. Azután nem mozdult többet. Erre rémes félelem szállott meg valamennyiünket. Hanyatt-homlok rohantunk le a padlásról, és szanaszét elbújtunk a kertben. Ani és Juci hazafutottak. A szakácsné, aki valamit le akart hozni a padlásról, akadt rá a holttestre egy félóra múlva. İ hívta át Emma apját is, még mielıtt apáék hazaérkeztek volna…” E ponton vége szakad az idevonatkozó feljegyzéseknek. A naplóíró, kit az a szerencsétlenség ért, hogy résztvevıje lett ennek a borzalmas eseménynek, nem beszél róla többet. A család sorsáról csak annyit tudok, hogy az apa mint ezredes, nyugalomban van, Irma jelenleg özvegyasszony, Gábor pedig katonatiszt.

MÓRICZ ZSIGMOND

Barbárok I. A kis kutya, a puli, fülelt, szimatolt s a következı percben vicsorítva kezdett ugatni. – Mija? – szólt rá a juhász. A kutya csak még jobban ugatott. – Városifélék? – kérdezte a juhász. A kutya egy pillantásig hallgatott. – Pusztabéli? A kutya ugatni kezdett. – Akkor mi bajod? A juhász végigheveredett a subáján, a szamár árnyékában, és többet nem törıdött az egésszel. Egy idı múlva a két komondor is észrevette, hogy idegenek közelednek, s mély, konduló ugatással ık is rákezdték. Olyan fertelmesen acsarkodtak, mintha nyúznák ıket. De a juhász már tudta, hogy valamelyik pásztortársa közeledik, a puli azt jól megmagyarázta neki. Jó sokára volt, mikor a két szamaras juhászt ki lehetett venni, ahogy a leégett pusztán közeledtek. Lassan jöttek a szamáron, és a szamár lába elıtt két kutya is ott poroszkált. A puli a gazdája lábához állt s abba nem hagyta egy pillanatra a csikorgó csaholást. A komondorok lassan megmegbékéltek, hogy felismerték a sorstársat. Talán a kutyákat is megismerték. Egy-egy idıt hallgattak, aztán egy-egy verset ugattak, de nem vették nagyon a lelkükre az ugatási munkát. Csak a puli nem hagyta abba, az úgy visított, mintha késsel metélték volna. Mikor a két vendég ideért a nyáj közelébe, a komondorok összeverekedtek a jövevény kutyákkal, egybekeveredtek s a földön mardosták egymást. Az egyik juhász a szamárról rájuk bıgött, a botját is felemelte, hogy mindjárt agyoncsapja valamelyiket, de aztán csak hagyta s

bedöcögött a baktatóval a bunda felé. – Hé. Netehé. – A juhász felkönyökölt és nézte a közeledıket. Elkurjantotta magát: – Iszkite. – Erre az ebek kicsit barátságosabban marták egymást. Az egyik vendég már a földön volt és hosszú kacsázó léptekkel közeledett. – Aggyon isten. – Fogaggy isten. Felállott a becsület kedvéért, pedig a vendég nem érdemelte a megbecsülést, mert rosszakarója volt. Hallotta a múltkor is a csárdában, hogy azt mondta, hogy az ı nyája a puszta betyárja. Mér mond ilyet. Mikor neki módja van, hogy arra legeltessen, ahova csak szegıdése engedi? De hát nem mutatja meg az ember mindjárt, hogy mit érez és mit gondol. Kezet fogott velük és azt mondta: – Szájj le tésis. Erre a másik juhász is leszállóit a szamárról s a két csacsit kicsapták. Azok ottmaradtak egy álltó helyükbe s meg se moccantak többet, csak a bırük reszketett a pıcsik csípése alatt. De különben legfeljebb csak a fülüket mozgatták s egy igét se szóltak. A két juhász levette a szamaráról a bundát, ık is leterítették a kiégett földre s ráheveredtek. Így ültek szembe egymással, s maguk elé néztek. Nem beszéltek. Nyájajuhász volt mind a három ember, olyan juhász, aki egész esztendıt kinn töltött a nyájánál, soha falunak színét se látta, hacsak lakodalomba be nem mentek, vagy vásárra olykor. Kemény pusztai emberek voltak. Körülöttük a nagy ég, semmi más, mert az égen csak kerengtek a felhık, de a földön nem volt más, csak a tücskök peregtek. Meg egy vadkörtefa búsult görbén nemigen messze. A nagy nyáj messzebb járt, a kisfattyú volt vele. A juhász kisfia, olyan tizenkét esztendıs sihederke, csak egy nagy kalap, meg egy kis szőr, ennyi volt az egész gyerek, meg egy kis kíváncsiság. Úgyhogy el is kezdte visszafelé terelni a nyájat és alkonyat felé ide is ért az apjához. Ezek még akkor is hallgattak. A juhász napokat el tud tölteni

hallgatva. Ha együtt vannak, együtt hallgatnak. Még ilyenkor, ha vizitába jön, akkor se vakognak. – Hát az asszony – mondta az egyik vendégjuhász. Aki megszólalt, nagy veres ember volt. Szeplıs, nagy kemény ember. Kék szemő és verhenyes bajszú. Hogy a haja milyen volt, nemigen látszott, mert a kalap egész a szemöldökére volt akasztva. A másik vendég is megmordult. Az kisebb ember volt, tömpe orrú, vizslató szemő. Szíjta a pipáját, odanézett, de nem szólt. – Itt vót. – Mikor? – Van egy hete. – Mikor gyün megint? – Majd elgyün. – Van eleség? – Van valami. – Elég lesz két hétre? – Tíz napra. – Tíz nap. Újra hallgattak. Most mán a gyerek is itt állott. Csak állott a görbe kampójára támaszkodva, és szótlanul nézte a vendégeket. Szerette volna kitalálni, mit akarnak, minek jöttek, de nem mert szólni. Meg nem is akart. Ha azok nem, ı sem. Nem sürgıs. Mán lassan lefelé konyult a nap. Az is kíváncsian nézte a három embert, a se tudta, kik ezek s mit akarnak. Sajnálta is, hogy neki mán el kell menni a maga nyájával az akolba. Vajjon odáig kisül-e? Hát nem sült ki, mert csak feküdt a három ember és pipázott. Ültek, keresztbevetett lábbal. A vendéglátó gazda csak egyszer pillantott körül, akkor is úgy tett, mintha a nyáj után nézne, pedig azt nézte, hogy a botja kézügybe van-e. Mikor a nap lement, egy kicsit megelevenedett a határ. Madarak kezdtek felettük repkedni, apró madarak nagy csapatban. A muslincák felhısen kavarodtak fel a főbıl, vagy honnan, arra vadásztak.

– Hallod. – No. – Van neked egy szíjad? – Van. – Láttam tavaly búcsúkor, ki van verve rézzel. – Megvan. – Áztat kéne eladni. – Eladni? – El. – Nem eladó. – Nem? – Nem. – Mír nem? – Hát csak nem. Magamnak csináltam. – Magadnak? – Magamnak. Meg a fiamnak. – Meg a fiadnak? – Annak. – Kettıtöknek? – Hát. Evvel újra tovább ültek. Aztán már egészen setét lett. Olyan hirtelen lett setét, mintha elfújták volna a gyertyát. – Hát nem adod el? – Mondtam. Erre a nagyobbik juhász vette a botját s csendesen közelebb húzta magához, mintha fel akarna állani. A gazdajuhász meg se moccant, lesett, mint a komondor, de résen volt. – Ez az utolsó szavad? De mán akkor a gazda ugrott is felfelé. A másik kettı meg rá. Egy, kettı, csattantak a botok. Elébb a két bot az egy boton, azután az egyik bot a gazda fejin. Az megtántorodott. – Ezir gyüttetek? Nem szólhatott többet, a két vadember ráhajtott, és egy perc alatt agyonra verték. Ott feküdt a juhász a földön s még akkor

is vágtak egyet-egyet rajta. A kisfiú ott volt mellettük, s csak nézett. Olyan hirtelen esett a dolog, hogy meg se moccanhatott. – Vedd le az apád szíjját – mondta neki a veres ember. A fiú állott. – Veszed le rögtön? A gyerek halálsápadtan s az embereket szemmel tartva odament az apjához s annak a derekáról leoldotta a szíjat. – Add ide. A gyerek a szíjat felemelte s nézte, hogy melyiknek adja oda. Csak nézett s nem vette észre, hogy az egyik bot a levegıbe emelkedett és fején érte. Olyan sújtást kapott, hogy abba a percbe leesett s kiadta a lelkét. A négy kutya, mintha nem értette volna a dolgot, csak most jött észbe. A két komondor nekiesett a másik kettınek s torkon kapta egymást és hempergett. Vérben és nyíva, ordítva. A puli meg ráugrott a veres juhászra s a lábába harapott. Az a botjával verte s rúgta, míg agyon nem csaphatta. A négy komondort látni se lehetett a sötétben. Azok kikészítették egymást. A két ember állva, botra támaszkodva várta el, míg a kutyáik végeztek, s mikor azok véresen és sebeiket nyalogatva a közelbe jöttek, akkor azt mondta a veres juhász: – Kaparjatok. A két kutya hozzáfogott kaparni. Gödröt. De lassan ment. Erre az emberek elıvették a szamár hátáról a kurta nyelő ásót, és segítettek nekik. Hogy a gödör megvót, a kisebb juhász fogta a gyereket, beletette. De az ember mégis nagy vót. Ott a szíj. Rákötötte a nyakára, avval húzta bele. Mire a hold feljött, akkorra be volt kaparva a vendéglátó gazda fiastól és három kutyájával. Tüzet raktak a sírra ganéból s megsütötték a szalonnájukat. Jóízően megvacsoráztak. – No, e megvan – mondta a veres juhász –, akkor ballagjunk. Megindította a nyájat, a háromszáz juh elindult a pusztán, de nehezen indult meg, mert már szerettek volna éccakázni. Nem értették, hogy mért kell éhomra tovább sétálni a nagyságos

pusztán. De ha kell, csak mentek. Utánuk ballagdogált a négy szamár, meg a két sebesült komondor. A két juhász nyugalmasan lépdelt megettük. II. Tíz nap múlva egy magas, fekete asszony bodászott a nagy pusztán. Fejér vászonruhája volt, a lábán nagy bocskor volt, madzaggal erısen megkötözve, és feje be volt kötve vászonkendıvel. A hátán batyu volt s sebesen ment, pedig már harmadik napja gyalogolt. Nagyon messze van a falu, mert az ura, hogy a maga nyáját legeltette, nem könnyen kapott mezıt. Már örült a szíve, mikor meglátta messzirıl a görbe vadkörtefát, ennek a táján szokott volt az ı ura legeltetni. De most sehol se látta az embert. Tanya, falu errefelé napi járóföldre nem volt. Ember sehol, csak a merı puszta. Ha valaki nincs a helyén, azt meglelni s megkeresni ember nem tudja. Lelte a régi tőzhelyet, elüldögélt felette. Az egész napot járta azon a tájon, ahol emlékezett. De még a nyáj nyomát se lelte. Nem találta a friss csapást, az apró fényes birkabogyókat. Elszáradt régi nyomok, többhetes. Esı is volt, vihar, már régen elmosta. Meghált a nagy és ijedelmes ég alatt, s nem bírta ésszel felérni, hova lett az ember. Kevés szunnyadás után útra kelt napkelet felé, hogy más juhászokat leljen, akik talán tudnak valamit róla mondani. Elérkezett olyan tájra, hogy füstöt látott, vidám füstöt. Ez nem az ı embere, már a tőzbıl látta. Az ı emberének, szegénynek még arra se volt kedve, hogy tüzet égessen, ha nem kellett. Szárazon szeretett mindent, s hidegen az ételt. Az reggelibe sose rakott tüzet, úgy ette a kenyeret, szalonnát s hajmát. Csak déllére tüzelt vagy estére, hogy tarhonyát vagy lebbencset vessen, azt is a gyerek miatt. Nagy veszett kutyák rontottak rá, de nem félt tılük, tudott a nyelvükön, juhászgyermek volt, juhászné maga is. A kutyák aztán csahitoltak, de nem bántották.

– Jó napot, jóemberek – állított be a tőzhöz. Nagy veres juhászgazda volt ott, három bojtár. – Nem látták, merre jár az én uram a nyájjal? Az az én uram, aki napnyugatra jár. – Háromszáz birkával. – Háromszázzal, igen. Az az, éppen az. Bodri juhász. Az a neve nekie. – No, üjjön le kend, nénémasszony. Az asszony csak állott, de hogy nem volt sürgıs a szó, kicsit leguggolt úgy bátyustól, s a két bokájára guggolva, juhászosan pihent. – Hát én nem tudom, merre van az ura. Elment napnyugtára. – Ugyan hová ment volna. – Azt meg nem mondta, hová megy. Dunántúlra eredt. – Dunántúlra? – Tizenkét napja vagy tizenhárom, erre járt. Mondta, hogy egy kicsit el kell innen menni neki, mert valami baja van a fogdmegekkel. – Neki? – Neki. – Fogdmegekkel? – Törvénnyel. – Sose mondta. Éppen ma két hete voltam itt nála. Nem szólt felıle. – Hallgató ember volt. – Hallgató, de azt megmondta. A veres juhász odaadta a villát, amivel a bográcsot keverte. – No egyék kend. – Ettem. – Egyék csak mintha a magáét enné. Nem szánom én kendtül. De az asszony csak megingatta a fejét. Nem nyúlt a villához, nem merített a bográcsba, pedig abba jó hús volt, kásával. Jól élnek ezek így reggelente már. Nézte a juhokat. Volt ott

vegyesen birka is, magyarszırő juh is. Csak nézte, csak nézte mereven, mintha a magáét nézné. Ha az ura elment, nem lesz neki többet se birkája, se juha. – Még arra is emlékszek – mondta a veres juhász –, hogy mikor itt járt, volt neki egy szíjja. Rézzel volt kiverve. – Az ü vót – mondta az asszony –, szerette aztat a szíjjat, mindig a derekán viselte. – Kértem tülle, adja ide, nem adta. – Nem. Azt nem adta volna senkinek ez világon. – Ígértem neki mindent, de meg se billent rá. – Ó, én lelkem, egy uram – riadt fel az asszony, s a kezeit összekulcsolta. – Akkor mondta, hogy el kell neki menni. – Mondott-e engem? – Nem, csak kérdeztem, nem felelt. – Egy szót se? – Annyit mondott: vót itt. Kérdeztem, mikor: vagy egy hete. Így mondta. – Vagy egy hete? Úgy mondta? – Úgy. – De hát akkor csak egy hete, hogy itt járt. – Csak egy hete vóna? Az asszony körülnézett a legényeken, de azok nem tudták. – Ezek nem látták, mert akkor még nem voltak itt. – Hun vótak? – Ki erre, ki arra. – Újak? – Újak, nem újak, nem vótak velem. – Mégis akkor minek gyütt? – Csak elgyütt. Erre került a nyájjal, kicsit eldarvadozott. Valaminek kelletett lenni, mert nagyon hallgatott. – Ü vót – mondta az asszony. Száraz szemekkel nézett maga elé, de egyre jobban nyugtalan lett a szíve. – Semmi jelt nem hagyott? – Jelt? Minek? Nem volt olyan adó.

– Hát akkor… Felállott. – A gyerek nem vót vele? – Gyerek? Láttam eccer, egy suttyó gyerekkel ketten voltak a nyájjal. – Igen. – Két komondora is vót, meg egy pulija. – Úgya, úgy. – Hát várja meg, talán visszagyün ıszre. – Majd utánamék. – Hát csak menjen kend. Itt is elmaradhat. Vagyunk emberek. Itt is elmaradhat egy napot. – Dunántúlra mondta? – Dunántúlra. – Hát akkor elmegyek utána a Dunántúlra. – Csak mindig napszállat felé. – Majd megkérdezem. Evvel az asszony felállt, megrázta a vállán a batyuját, aztán biccentett egy kicsit s elment. A juhászok soká néztek utána. Ettek, ittak. Bort a csobolyóból. Azután felkeltek s a nyáj után néztek. Az asszony pedig ment, ment, elment. Elveszett a nagy pusztán. A nap egyre feljebb hágott az égen, s nézte, ahogy a fekete asszony vászonfehérben tovább ballagott a pusztán. Az pedig csak ment, csak ment. Haza se nézett, csak elment, addig ment, addig ment, míg a puszta el nem nyelte. Addig ment, addig ment, míg el nem érte a Dunát. Azon is átalment, ladikos embert lelt, az áttette. És ment. Ment, amerre hallotta, hogy juhászok szoktak legeltetni. Ment az egész nyáron, ment, amíg csak a hó le nem esett, minden fıdet bejárt, minden nyájat megkeresett, minden juhásszal leült s megkérdezte, ilyen meg ilyen derék kis hallgatag embert a háromszáz juhával. Téllére hazament a falujába. Kinyitotta a házat az ereszbe dugott kulccsal s eltöltötte a telet. Mán akkorára a malaca is megnıtt, a tyúkjai, csibéi megszaporodtak, mert a szomszédok vigyáztak rá, míg ı odajárt. Tavasz nyíltával nem bírt maradni tovább. Volt a pulinak egy fia, az is olyan okos kis fekete kutya volt,

azt mondta neki: – Gyere puji, keressük meg a gazdád nyomát. Ment újra a pusztára. Vitt magával, amit a hátán vihetett, s kigyalogolt, ahol tavaly hagyta volt a gazdát. Rátalált a nagy körtefára megint. Letanyázott, mintha ott akarta volna eltölteni a nyarat. Ott is volt két hétig, háromig, nem számolta. A kutyát ırizte. Mikor elfogyott az elesége, megint hazament, s aztán újra megpakolta magát és kiment. Ki a nagy pusztába, ahol már más juhász terelte a nyájat. Teltek a meleg napok, az esıs napok. De ı nem tudott elszakadni a helytıl, csak téblábolt a nagy merevenben. Egyszer augusztusban a puli valamit talált. Egy kalapot hozott. – Az uramé – mondta az asszony –, hol vetted, puji? A kutya elvezette. Egy kicsi, sima homokban kotort a kutya. Dühösen vakogva, csahintva, vicsorgatva. Kapart. Aztán egy kezet kapart ki. Az asszony a tíz körmével esett neki a homoknak, s nemsokára ott volt elıtte az ura. Megrothadva, megundokodva. A nyakán volt a rézveretes szíj. A fiát is meglelte. Úgy feküdt a gyerek hason, a fejében volt a nagy kalapja, ahogy azt megemelte, ott volt a fejecskéjén a nagy szakadás. Nézte az anya száraz szemekkel. Csak egy botütés, és vége. Nem szenvedett soká. Egész nap elült a sír mellett. Estére bekaparta a homokot. Kis dombot rakott rá s a dombba két kórót tőzött keresztformán, akkor elment kelet felé. Reggelre nyájat ért. – Hun van az a veres juhász – kérdezte –, aki tavaly errefelé legelt? – Szögedébe – mondták idegen juhászok. – Ugye. Sok csintalanságot leltek rá a pandúrok, elvitték vallatni. Az asszony meg se szállt, elindult s ment Szögedébe. Harmadnap odaért. Ment a csendbiztoshoz s mindent elımondott. Pandúrok mentek ki s ıt is vitték, szekéren, lovon. Felásták a sírt, leírták, amit láttak. Levették a szíjat a hótt juhászról s vissza Szögedébe.

III. A vizsgálóbiztos vallatott. Egyik rabot a másik után. Szó szóra ment, ez a szó a másikra hajazott, a veres juhászra lassan sereg lopás, gyilkosság igazolódott. Már megérett a kötél, mikor azt mondja a vizsgáló ember: – Hát a Bodri juhász? A veres ember szeme meg se rezdült. – Bodri juhász? – Az, úgy híjták, míg élt. – Míg élt? – Míg élt, Bodri juhász volt a neve. Hát az hova lött? – Nem esmerem, uram. – Ott legeltetett kendtek mellett a csobori pusztán. A kisfiával. – Lehetséges. – Esmeri mán? – Hajazok. Amék elment a Dunántúlra. – Azt kellene tudni, hova ment. Dunántúlra-e vagy merre? – Vót nálam, mikor elment, igen. Hogy valami baja van a törvénnyel, egy idıre elmegy napszállatra. – Szállatra vagy nyugovásra? – Nyugovásra, gondolom. – Én is úgy gondolom. Hát azt is kend nyugtatta el. – Én, uram? – Fiával egybe. – Soha, uram. – Nézze, gazda, magának mán úgyis kész az igazság. Még ezt az egyet meg kell ismernie. Mit tett magának a Bodri juhász? – Semmit, uram. – Semmit se tett? – Nekem egy szalmaszálat se tett keresztbe.

– Akkor mér mondta kend a csőri csárdában, hogy a Bodri juhász is ott legeltet, ahun nem kéne? A veres juhász megrántotta a szemöldökét. – Nem mondtam én azt. – Hallották. – Azt nem hallotta senki fia. – Hallották, maga tudja jól. Kinek mondta? – Ha mondtam, nem azért mondtam. – Hát miért? – Nem miatta szóltam, juhásznak ott szabad legeltetni, ahova szegıdése volt. – Háromszáz juha volt. Hova lett vele? Fıd hátán el nem sikkadhatott. Igaz? – Igaz. – De ha ı nincs, a juhának meg kell lenni. Birka vót vagy juh? – Inkább birka vót, ha vót. – Vót, vót. Övé vót vagy uraságé vót? – Ü tudná megmondani. – Magának hogy mondta? – Én nem szóltam vele soha. – Akkor honnan tudja? – Mondták. Láttam. Mellettem legeltetett. Nem volt beszélı ember. Hallgató ember vót. – Hallgatott? – Hát… hallgatott. – Akkor is hallgatott? – Mikor? – Mikor kendtek agyonverték a bottal. Ütet is, meg a fiát is. – Fia is vót? – Vót egy fia. Csak egyet vágott kend a fejére, kész vót. – Ne tessék nekem ilyet mondani. Én nem beszéltem vele soha, se vele, se a fiával. – Ha nem beszélt, akkor nem beszélhetett. Hallgatós ember

volt. – Mit akar tılem a tekintetes úr? – Hogy megkönnyebbüljön. Eggyel több vagy kevesebb. – Ami nem illet, nem vállalhatom. – Gondolkozzon rajta. – Nincs mit gondolkozzak. – Ásót is vittek magukkal? – Ásót? – A szamáron. – Szamáron? – Mer tiszta munka vót. – Nem enyém, uram. – A birkát elhajtották? – Vót nekem birkám, tekintetes uram, nem vótam kíváncsi a máséra. – Pedig szép birka vót. Háromszáz. Derék ember vót a Bodri juhász. Maga szerezte, maga takarította. – Lehetséges. Nem tudok felıle. – Ott van a birka még most is a nyájjal vagy eladta kend? – Nekem ilyet ne tessék mondani. – Hajja-e kend? Nem gyermek! Aki beismerte minden bőnét, ne cigánykodjon háromszáz birka miatt. Mi az kendnek? Most mikor már tisztán mehet az Isten elibe, a Bodri juhász szennyezze be a lelkit kendnek? – Nem tehetek róla. – Szembe köpöm kendet, mint egy taknyos gyereket. Odamentek napszállat után, fejbe ütötték, a kutyákat is elölték, a homokba ásták. A veres juhász megmakacsolta magát, a szeme égett, és szembenézett a vizsgálóbíróval. – Nem illet, uram. – Lóduljon kend, pimasz. Nem akarom többet kendet látni. A juhász megingott. – Ki a szemem elıl. Nyájajuhász kend? Csorvasz himpellér!

Tudja meg, hogy az akasztófán sem lesz békessége. – Ami nem enyém, nem vehetem magamra. – Mars! A juhász megfordult s elindult nagy, kemény léptekkel az ajtó felé. Mikor odaért, s a kezét rá akarta tenni a kilincsre, hátratántorodott. Nem tudott a kilincshez nyúlni. Nem tudott moccanni, csak nézett, nézett mereven. és a szája elkezdett habot verni. A kilincsre akasztva ott lógott a szíj rézzel kiverve. A juhász lassan a fejéhez nyúlt, aztán visszafordult. – Tekintetes uram… Beismerem… A vizsgálóbíró nem szólt egy szót se, csak nézett az emberre parázs szemmel, csakúgy égett a szeme. – Mink öltük meg Bodri juhászt a háromszáz birkájáért, meg a két szamaráért. Evvel meghajtotta a fejét. A vizsgálóbíró nézte, azután csengetett. Két pandúr lépett be. – Vigyétek. Adjatok neki huszonöt botot. A juhász lehajtotta a fejét és megrokkantan ment ki az ajtón. – Köszönöm alássan. A bíró utána nézett s eltőnıdött: – Barbárok.

Tartalom A megsebzett isten Két kis kéz Törvényen kívül Senki sincs itthon Az árulkodó szív Hétfı – bosszúság A szoba A gyilkos emberére akad A cápa árnyéka Az idióták A gyilkos koporsó A villanykirály A visító koponya Gyilkosság a konyhában Madam Julia meséje Marionettek Gyilkosság a Regent’s Parkban A vámpír A lelkiismeret közbeszól Egy rendır-zseni Azok az öregek Mégis talentum Kyszlich A láthatatlan seb Anyagyilkosság Gyilkosság A sebész A kis Emma Barbárok