.VARGA BÁLINT.
.A magyar krimi hiányáról. M
ár régóta foglalkoztat az a kérdés: vajon miért nincs magyar krimi? Miért csak nagy ritkán született egy-egy olyan regény, amely csupán némi jóindulattal nevezhet√ e m∫fajba tartozónak? A magyar irodalom fénykorában, a századel√t√l a második világháborúig tartó id√szakban szinte nem is volt olyan m∫faj, amelyben ne születtek volna kiváló magyar alkotások. Akkor miért pont a krimi maradt ki ebb√l a fantasztikus termésb√l? Miért van az, hogy magándetektívek f√szereplésével egyetlen említésre méltó alkotás sem jött létre? Hol vannak azok a könyvek, melyekben rend√rök játsszák a f√szerepet? Miért maradtak el a b∫nregények? Miért nincs magyar Maigret, Poirot, Marlowe, Steve Carella? Miért hiányzik ez a m∫faj szinte teljes egészében a magyar irodalomból; nemcsak a második világháború el√tti id√szakból, hanem 1989 után is? És vajon mi lehetett az oka annak, hogy a f√leg amerikai, angol és francia krimik csak a hatvanas évekt√l lettek olyan sikeresek a magyar olvasók körében? Arra próbáltam tehát választ találni, miért nem született olyan magyar krimi, amely Magyarországon játszódik, magyar szerepl√kkel, magyar viszonyok között, legyen az rend√rségi krimi vagy éppen detektívregény. Arra is igyekeztem választ találni, hogy ha születtek is olyan m∫vek, melyek felszínesen ugyan a krimi kategóriájába sorolhatók, ezek miért csak egyszeri jelenségek voltak szerz√ik életében, akik e regényekben legtöbbször csak utaltak a m∫fajra, vagy parafrazeálták, netán parodizálták azt. Úgy gondolom, e kérdésekre csak akkor lehet megnyugtató – ha nem is végleges és megcáfolhatatlan
– választ adni, ha megkísérlek minden lehetséges tényez√t – társadalmit, politikait, jogtörténetit, irodalmit, kulturálist egyaránt – számba venni.
I. A MAGYAR PONYVA
N
em kell ahhoz különösebben olvasottnak lenni, hogy fel tudjunk sorolni jó pár olyan m∫vet a második világháború el√tti id√szakból, amelyet magyar krimiként olvasunk. A sort rögtön Szerb Antal méltán népszer∫ A Pendragon-legenda (1934) cím∫ regénye nyitja, de ott van még Heltai Jen√ regénye, A 111-es (1920), vagy a B∫nügy lélekelemzéssel (1938) Tersánszky Józsi Jen√t√l. E három regény a krimi és az irodalom határterületén született, és tévedés lenne azt hinni, hogy ezzel vége is a felsorolásnak. Volt ugyanis a két világháború közti magyar kulturális életnek egy olyan szegmense, amelynek létér√l sokan még mindig csak szemlesütve mernek beszélni. Ez pedig a ponyvairodalom. A ponyvát a magyar irodalomtörténet a kezdetekt√l fogva pejoratív jelz√ként használta, és az 1920-as évekt√l kezd√d√en szinte kizárólag a filléres, ún. „sárga” regények megjelölésére szolgált. Ezekb√l a regényekb√l válogatott a nyolcvanas évek végén öt kötetnyit Rapcsányi László az Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat számára. A szerkeszt√ hozzáértéssel és figyelemmel böngészte végig és rendezte kötetbe az elképeszt√ mennyiség∫ termés fennmaradt példányait. Rapcsányi a szerkeszt√i munka mellett felkérte még a világháború el√tt sikeresnek számító szerz√k némelyi-
Jelen írás a Könyvhéten, az Agave Könyvek gondozásában megjelen√ Magándetektívek cím∫ könyv egy részlete.
129
Varga Bálint
éppúgy, mint a detektívtörténet. A tematikából (és persze a szerz√k angol típusú neveib√l) pedig az látszik, végül is csupán egy dolog volt fontos: ne Magyarországon játszódjanak. Ez a megállapítás természetesen túlzás, hiszen például a Lovászy Márton szerkesztette Világvárosi Regények (mely szerz√i közt tudta többek közt Aszlányi Károlyt is) csak magyar néven publikáló szerz√k Magyarországon játszódó regényeit jelentette meg, ám ezek a regények is annyira távol voltak a magyar valóságtól, hogy a f√szerepl√t éppúgy lehetett volna Henrynek hívni, mint Henriknek. A kaland mellett a másik f√ vezérl√elv tehát az egzotikum volt. Rapcsányi Az arizonai farkas el√szavában ekképp fogalmaz: „Mégsem klasszikus értelemben vett »western«, nem amerikai történelem, hanem kölcsönvett pódium. Magyar szerz√ink látták ugyan az akkori nagy filmeket, ismertek néhány jó regényt […], de képzeletük szabad szárnyalását megóvva nem olvasták más m∫vét, hanem írták a saját történeteiket. A cselekményt nem kellett a jelen és a hétköznapok valóságával kapcsolatba hozni, és kincset ért egy eredeti megoldás. Ha megvolt a »trouvaille«, a szerencsés ötlet, a mese már könnyen folydogált. Mint a vadnyugati történetek általában, a magyar filléres is a h√s életének fináléja. Ádáz küzdelmek után elnyeri szerelmét. Melodramatikus útja révbe ér, és hitvese birtokán (vagy visszaszerzett saját földjén) szorgalmas, tisztes farmerként dolgozik, neveli b√vül√ családját. Happy end, szerencsés vég, jó befejezés.” A magyar szerz√k tehát álnév mögé bújva olyan történeteket írtak, amelyeknek alig volt közük ahhoz a mili√höz, amelyben játszódtak, és így nem lehetett túl sok közük ahhoz a mili√höz sem, amelyben íródtak. Hegedüs Géza a sorozat els√ kötetéhez – Jár√r a Szaharában2 – írott Hétköznapi ábrándok, filléres csodák cím∫ utószavában a következ√ket írja: „[A] m∫fajárnyalatokat a nyugati irodalomtól kaptuk, de nálunk valamennyi a mi ízlésvilágunk, illetve a mi hazai atmoszféránk szerint módosult. Ami t√lünk távoli tájakon tömegek élményvilága volt, az nálunk személyesen senkit sem érint√ egzotikummá szelídült. […] A durva seriffr√l nálunk senkinek nem jutott eszébe a f√szolgabíró vagy a csend√r√rs parancsnoka, hanem olyan mesealak volt, mint a János vitézben az Óriások királya. A másik egzotikum, a légiós élet esetén, Franciaországban a gyarmatosításról volt szó, de minálunk se pro se kontra senkinek nem volt szívügye, hogy gy√z-e a francia zsoldban álló katona a tevér√l lövöldöz√ arabok ellen, vagy az arab lövi le a légionáriust. Ezért minálunk a hazai légiós regé-
két is, hogy írjanak utószót a válogatásokhoz. Ezekb√l az írásokból olyan, talán kevéssé ismert kép bontakozott ki, amelyet érdemes nagy vonalakban feleleveníteni. Minden író részletesen írt arról, hogy miért lett ponyvaszerz√. Mint kiderült, az íróknak két típusa választotta ezt a m∫fajt. Az els√ az volt, aki szerette a ponyvát, gyorsan és sokat tudott írni. A második pedig az, aki kényszer∫ségb√l írt vagy fordított filléres regényeket (ezeknek a ponyvaíróknak a többsége inkább eredeti m∫veket írt, és csak kisebb részben fordított). Sok író és újságíró került ugyanis feketelistára a harmincas években, akik egyszer∫en éhen haltak volna, ha nem írhatnak – álnéven ugyan, de elfogadható honoráriumért. (Hogy csak párat említsek azok közül, akik vagy szerelemb√l, vagy a pénz szorításában ponyvákat írtak: Gál György Sándor zenetörténész, Déry Tibor, Tersánszky Józsi Jen√, Bibó Lajos, Hunyady Sándor.) A ponyva el√retörésének okát a régi szerz√k Rapcsányival együtt abban látták, hogy hatalmas olvasói igény volt ezekre a regényekre. Bár a nagyvárosi embernek alig volt ideje olvasni, ha mégis könyvet vett a kezébe, akkor nagyon megnézte, hogy mire költi nehezen megkeresett pénzét. A kor ponyvái nagykép∫sködés nélkül teljesítették azt, amit vállaltak: fillérekért szórakoztatták olvasóikat. Erre akkora volt az igény, hogy a kiadók alig gy√zték nyomni a füzeteket. A számos álnéven publikáló Ritter Pál Az arizonai farkashoz1 írott utószavában számszer∫ adatokkal érzékelteti, pontosan mekkora is volt ez az iparág. Az 1934 és 1944 közti fénykorban mintegy negyven kiadó hetente 10–12 füzetet dobott piacra. A honoráriumok stabilak voltak: egy 64 oldalas kisregényért 50–60 peng√t fizettek, a 96 oldalasért vagy terjedelmesebbért 80–120 peng√t. Ha az ember megírt havonta 4 darab 64 oldalas kisregényt, akkor 200 peng√t keresett, ami a megélhetés minimumát jelentette. Egyegy füzet induló példányszáma húszezer volt, a nagyobb vállalatoknál 40–50 000. A füzetek ára 10 fillérnél kezd√dött, és egy peng√nél ért véget. Egy tízfilléres regény bekerülési költsége átlagosan 4–4,5 fillér volt, a terjeszt√ rátett még 3 fillért, így a kiadó 2,5–3 fillért simán keresett egy regényen. Ami húszezres példányszámnál nem is olyan rossz. Hetente. Tehát elképeszt√ piaci er√r√l beszélhetünk: hetente 3–400 000 filléres füzetet adtak el. Alapvet√en öt kategóriába lehet sorolni ezeket a regényeket: b∫nügyi, vadnyugati, kém-, légiós és kalandregények. Több közös sajátosságuk közül a legfontosabb az volt, hogy tekintet nélkül arra, minek hívták √ket, mi volt a cselekményük, hol játszódtak – valamennyi kalandregény volt. A légiós regény
130
A magyar krimi hiányáról
újságjai erre szakosodott tudósítókkal és külön rovatban számoltak be az érdekesebb b∫nügyekr√l. A napilapokat és különböz√ periodikákat átböngészve egészen megdöbbent√, hogy milyen sokat és alaposan cikkeztek f√leg a f√város b∫nügyi életér√l. A b∫nügyi riporterek nagy öregje Fröhlich János volt (1873–1926), aki már a századforduló el√tt elkezdte pályáját, és kiváló rend√rségi kapcsolatainak köszönhet√en mindig els√ kézb√l értesült a b∫nügyekr√l. ◊ volt a magyar b∫nüldözés els√ nagy krónikása, aki a századel√t√l kezd√d√en külön füzetekben számolt be mindenr√l, ami Budapesten történt. H√sei természetesen a rend√rség nyomozói, a detektívek voltak. Egyébiránt √ volt az, aki Az újság 1907. november 7-i számában riportot közölt a nászútja alkalmából Budapestre látogató Conan Doyle-lal, aki a Hungária Szálló II. emelet 201-es szobájában szállt meg. Fröhlich Budapest legrégebbi rend√ri tudósítójaként mutatkozott be Doyle-nak, aki készségesen elmesélte a zsurnalisztának, hogy professzoráról, Joseph Bellr√l mintázta Sherlock Holmes alakját. Fröhlich egészen halálig meghatározó alakja maradt a magyar b∫nügyi újságírásnak, többek közt munkatársa volt a kor szaklapjainak, a Detektívnek, a Detektív Szemlének és a Magyar Detektívnek is. A Magyar Királyi Állami Rend√rség többször is nevet cserélt lapja kivételes képet mutat a rend√rség, az újságírók és az olvasók kapcsolatáról. Minden egyes számban legalább két részletes beszámolót lehetett olvasni a Budapestet aktuálisan érdekl√ b∫nesetekr√l. Ezek mellett pedig a lap rend√r-, illetve zsurnaliszta munkatársai két témában cikkeztek hosszasabban. Mivel az els√ és legfontosabb cél a rend√rség nyomozati módszereinek megismertetése volt az olvasókkal, komoly és részletes cikkeket közöltek a különböz√ nyomozati technikákról, s mindezt élvezetes stílusban, látható hozzáértéssel tették. A nyomozati módszerek ismertetései magukba foglalták a legújabb nyugati eredmények összefoglalását is. A lap – amely hol hetente, hol kéthetente jelent meg, általában 34 oldalon – tehát komoly felvilágosító munkát végzett. A másik gyakran el√bukkanó téma a detektív- és ponyvaregények kritikája volt. Ha röviden akarnám összefoglalni a lap és a kor vezet√ detektívjeinek és újságíróinak ezekr√l alkotott véleményét, az ekképpen hangoznék: ostobaság, káros butaság, métely, hazugság. Az 1919-ben még Detektív néven futó lap névtelen cikkírója például így mélázik a detektívregényekr√l: „A híres Conan Doyle már csak szerencsés utánzója a nagy Poe-nak. ◊ már nem dolgozik a tiszta logika acélszerszámaival, mindenféle ócska
nyek a paródia felé csúsztak el, és ez senkit se bántott, hiszen itt senki és senkinek a rokona nem volt sivatagi katona. […] És figyeljük meg a kémtörténeteket. A hivatalos propaganda akkoriban nem egyszer emlegetett olyan kémeket, akik a szakadatlanul szidalmazott szomszédos államok vagy éppen a Szovjetunió érdekében folytatják titkos üzelmeiket. A harmincas években pedig köztudomású volt, hogy nyüzsögnek körülöttünk a náci Németország titkos ügynökei. De a magyar kémregényekben soha fel nem bukkan egy orosz, román, cseh, jugoszláv vagy éppen német kém. Angol, amerikai, kínai kémek meglep√ kalandjairól mesélgettek szórakoztató szándékú íróink. És végül, de nem utolsó-, hanem els√sorban: a b∫nügy. El√ször is alig-alig akad itt hazai b∫nös és hazai b∫nüldöz√. Rendszerint angol álnéven angol vagy amerikai tájakon játszódó b∫neseteket talált ki a magyar szerz√. […] A távolság komolytalanabbá tette a b∫nöst is, a nyomozót is. Ez nem paródia, mint a magyar légiós regény, de itt minden kedvesebb lett, minden megbocsáthatóbb.” Hegedüs Géza szavaihoz alig lehet hozzáf∫zni valamit; de talán annyit, hogy mérhetetlen élvezettel olvassuk ma is Rejt√ Jen√ regényeit, amelyek a magyar irodalom legszebb pillanatai közé tartoznak, és nem azért, mintha bármilyen szinten hitelesek lennének, hanem mert Rejt√ remekül írt, nyelvi leleménye határtalan, humora pedig fert√z√ volt. Rejt√ ugyanazt tette, amit kortársai: regényeit egzotikus köntösbe csomagolta, hogy olvasója még véletlenül se szembesüljön kora valóságával. És ez így is volt rendjén: a ponyva els√dleges feladata a hétköznapok világa el√li menekülés volt egy jólfésült, kiszámítható izgalmakkal teli fantáziavilágba.
II. A MAGYAR BıNÜGYI ÚJSÁGÍRÓ
M
ivel a hazai b∫nüldözésben a magándetektíveknek a második világháború el√tt csak mell√zött szerep jutott,3 ezért értelemszer∫ az is, hogy irodalmi m∫vekben még csak fel sem t∫ntek. A kor neves szórakoztató szerz√i inkább nemzetközi kalandorokat szerepeltettek, mintsem magánkutatókat. Elegend√ Moly Tamás Vörösbegy cím∫ regényére gondolni, amely kalandregényként megállta ugyan a helyét, a b∫nüldözéshez azonban már nem sok köze volt. Ugyanakkor tévedés lenne azt hinni, hogy a magyar olvasókat nem érdekelték a b∫nesetek. A kor
131
Varga Bálint
zönségb√l. Nem foglalkozom az újabban utcai terjesztést√l is eltiltott rémregényekkel, mert a sorok közt néha a b∫n dicsérete is fennforog és demoralizáló hatással van f√leg a fiatalabb generációra.” Ezzel ismét csak a fiatalság védelméhez, az olvasó okításához tértünk vissza, melyet nemcsak a Magyar Királyi Állami Rend√rség tekintett f√ feladatának, hanem az összes magára valamit adó sajtóorgánum is. Végezetül a Magyarország cím∫ lap zsurnalisztájának, Berény Imrének szintén a Detektív címlapján 1920. december 8-án megjelent cikkét idézem: „A detektívek munkáját csodálatos harmóniával egészíti ki a rend√ri riporterek hivatása. Céljuk közös: a társadalom védelmezése a b∫nösökkel szemben. […] A két csoport együttm∫ködésének legfontosabb szempontja a b∫nügyek felderítése. Minden detektív tisztában van azzal, s√t már a köztudatba is beidegz√dött, hogy a sajtó közrem∫ködése nélkül szinte lehetetlen homályos és bonyolult ügyeket felderíteni. A legutóbbi b∫nügyek igazolják a legfényesebben ezt az igazságot, mert az elmúlt hónapban három rablógyilkos került a sajtó útján a detektívek kezére. Magyarázatként szolgálhat itt a körülmény, hogy a b∫nesetek túlnyomó nagy része a szegénysorsú lakosság mili√jében játszódik le és az elmúlt évek folyamán épen itt terjedt rohamos irányokban – az újságolvasás.” A két világháború közt egyre több és több napilap jelent meg, az id√szaki kiadványokról nem is beszélve. A lapok túlnyomó többsége kitüntetett figyelmet szentelt a b∫neseteknek, és legalább ennyit az ügyek megoldóinak, a detektíveknek. A zsurnaliszták, akik a nyomozók sikereit megörökítették, általában kiváló tollú, tehetséges szakemberek voltak, akik nagyon tudták azt, hogyan kell írni. Akit tehát érdekelt a b∫n, annak elég volt fellapoznia az egyik napilapot, amelyben mindig talált legalább egy érdekfeszít√en és olvasmányosan megírt, zaftos b∫nügyet – ráadásul a megoldással együtt. Akinek ez nem lett volna elég, vagy éppen túl soknak találta, és kevésbé valóságh∫ történettel is beérte, annak ott voltak a filléres sárga regények a maguk egzotikumával és fantáziavilágával.
rekvizítumokra van szüksége, sok hókusz-pókuszt csinál, ami mind az igazság rovására megy. Az élett√l elrugaszkodott Sherlock Holmesnak olyan trükkjei vannak, amik alapjukban véve ostobaságok, amiken a szakemberek csak ezért mulatnak, mert mulatságosan abszurdak.” A szerz√ számba veszi még a kor nevesebb szerz√it, végül írását így fejezi be: „Sajnos, az igazi nagy író még nem érkezett el, mert ennek az élet igazságait kellene beleolvasztania az irodalom igazságaiba, vagyis igazi detektívnek kellene lennie, aki emellett istenáldotta nagy írótalentum is legyen. Ebb√l a két tulajdonságból telnék ki csupán az irodalmilag is értékes detektívregény.” A fenti, eléggé általánosító véleményhez a lap mereven tartotta magát az évtizedek során. 1920. augusztus 31-én Matolay Viktor dr., székesf√városi tanácsjegyz√, a városháza sajtóügyeinek intéz√je a címlapon kelt ki magából a filléres regények kiadói és terjeszt√i ellen: „Els√ éveiben ennek a detektivregény√rületnek a különböz√ Sherlock Holmes és Arséne Lupin-féle történeteket fordíttatták a kiadók magyarra, ezeknek a regényeknek mégis volt még valamilyen irodalmi és m∫vészeti mázuk, az utóbbi id√ben azonban, különösen azóta, hogy kivirított a detektívregények minden irodalmat és m∫vészetet megcsúfoló ponyvairodalma, mindenféle érték lepergett róluk s ma már teljesen útszéli stílusban tartott, tartalom nélküli bet∫halmazok ezek a könyvek, illetve füzetek, amelyek nem érdemelnek egyebet, mint hogy teljes er√vel távoltartassanak az utcától, az utcán való terjesztést√l, nehogy a fiatalság gondolkozását, eszejárását megmételyezzék és tolvajokat, úri betör√ket, rablókat és gyilkosokat neveljenek tisztességes, derék munkás emberek helyett.” Matolay doktor leginkább azt fájlalta, hogy a füzetek engedély nélkül jelentek meg, a szükséges engedélyt Matolay ugyanis soha nem adta volna ki. Igaz, hogy a kiadók nem kértek engedélyt a füzetek megjelentetésére, melyek szinte minden utcasarkon megvásárolhatóak voltak. Az is igaz, hogy ezek a m∫vek valóban egy kaptafára készült, meglehet√sen igénytelen munkák voltak. Ám ezekt√l óvni és félteni a fiatalságot er√teljes túlzásnak látszik. A Detektív pedig tovább folytatta küzdelmét a „mételyez√” sárga regények ellen. 1922. február 15-én itt látott napvilágot Dr. Pelargus János rend√rfogalmazó A detektív a regényben, a filmben és a valóságban cím∫ írása: „Conan munkái érdekesek és a b∫nügyi logika szempontjából tanulságosak, a többi, ezen a téren alkotott munkák inkább a beteges idegizgalmat, semmint maradandó hatásokat váltanak ki az olvasókö-
III. A MAGYAR BıN ÉS JOG
A
korabeli krónikákat olvasva azt látni, hogy valószín∫leg maguk a b∫nesetek sem igazán csábíthatták a szerz√ket. Már csak azért sem, mert ezeket napi
132
A magyar krimi hiányáról
szinten a zsurnaliszták még azon melegében feldolgozták. Nálunk alapvet√en hiányoztak a komoly, nagy b∫ncselekmények. Gyilkossági ügy szerencsére kevés volt, azok nagy része is féltékenységb√l fakadt. Sokan loptak ugyan, de általában csak szenet vagy kenyeret. Csaló, házasságszédelg√, valamint váltóhamisító bár szép számmal akadt, ám a krimiknek mégsem ezek a b∫ncselekmények a f√ témáik.4 Inkább a gyilkosságok. „[A] magyar f√város társadalmi környezete és életvitele sosem volt alkalmas nagyszabású b∫ntények számára, [és] a budapesti b∫ncselekmények, szerencsére, primitív esetek voltak” – írja Rapcsányi László A fehér démon5 el√szavában. Ilyenek voltak a mi b∫ncselekményeink, amihez párosult még a rendkívül sajátos magyar b∫nöz√/b∫nüldöz√ felfogás is. Ha csak egyetlen betyárregényt, valamint ugyanannyi cowboyregényt is olvastunk, lehetetlen nem látni a két m∫faj parallel vonásait. Mindkett√ magányos harcosról szól, aki lovon vágtatva szerez elégtételt, áll bosszút. De ha megnézzük az indítékot, a különbség azonnal kiütközik. A betyár mindig az elnyomottak oldalán áll, és legtöbbször az √ igazukért harcol. Az elnyomottakat pedig az a földesúr nyomta el, akinek a törvény még akkor is az oldalán állt, ha esetleg mégsem. A parasztokat nem kellett külön sérelemnek érnie, √k a sérelem állandó állapotában éltek. A kérdés csak az volt, hogy mikor lovagol arra egy betyár, aki ezekért a sérelmekért elégtételt vesz. Persze gyakran magával a betyárral is elbántak, akinek ilyenkor kapóra jöttek az amúgy elnyomott parasztok. A betyártörténetek tehát igazi romantikus történetek voltak a jó és a rossz harcáról, mégpedig úgy, hogy a kett√ soha nem cserél√dött fel, és a betyárról sem derült ki soha, hogy nincs igaza. A földesúr mindig rossz volt, a parasztok mindig el voltak nyomva, a betyár pedig mindig az √ oldalukon állt. A történet alapjai egészen a középkorig nyúlnak vissza, amikor a feudális rendszer kialakult, és minden volt feudális berendezkedés∫ nép kultúrájában találkozhatunk hasonló írásokkal. A cowboyregények ezzel szemben egy alapvet√en mellérendelt viszonyt mutatnak be. Az 1800-as években sorra alakultak ki földbirtokok az Egyesült Államokban, melyek tulajdonosai valóban tisztességtelenül jártak el a földjükre téved√kkel, a szomszédos kisbirtokosokkal. Ha voltak is törvények, alig akadt valaki, aki betartatta volna √ket. A Vadnyugaton a seriff maga volt a törvény, az egyetlen, aki az állam törvényeivel egyáltalán tisztában volt (ha tisztában volt). Az √ ellenfelei voltak a rosszak, akik raboltak,
loptak, asszonyokat becstelenítettek meg. A seriff hatalmához, hatalmának jogalapjához nem fért kétség, és a b∫nöz√ket leszámítva mindenki szemében komoly b∫nnek számított, mondjuk, seriffet ölni. Ám ahol nem voltak seriffek, ott törvény sem volt. Amennyiben az egyik farmerrel „kibabrált” egy másik (elvitte a marháját, elkötötte a lovait, megmérgezte a vizet, elszerette asszonyát), akkor a károsult csak igen ritkán fordult a seriffhez, aki amúgy sem volt mindig kéznél (általában 150 mérföldes körzetben). Ilyen esetben tudta, hogy csak egyet tehet: maga intézi el a dolgot. ◊ természetesen ezt nem önbíráskodásként fogta fel. Sérelem érte, és nem volt senki, akihez fordulhatott volna. Így hát fogta a Winchesterét vagy a Coltját, és elindult igazságot szolgáltatni. Ugyanezen regények legtöbbje (azaz a valódi, kaptafára készült ponyva) általában azzal végz√dött, hogy a f√h√s lel√tte ellenfelét, majd belelovagolt a naplementébe. De a komolyabb regényekben f√h√sünk azon igyekezett, hogy miután elcsípte a tettest, átadja a seriffnek, aki a törvény megszemélyesít√je. Ha a kevés marhát terel√ farmernek meggy∫lt a baja a szomszédos nagybirtokossal, akkor az nem azért történt, mert a törvény ab ovo a nagybirtokos pártján állt, mint nálunk, hanem azért, mert gonosz volt, és √ maga döntött úgy, hogy megszegi a törvényt. És emiatt még akkor is egyenrangú felek voltak, ha a társadalmi helyzetük nem ezt sugallta. Egy korabeli amerikai (legyen bár polgár, vagy telepes) úgy élte le az életét, hogy tudta, a törvény akkor is mellette áll, ha nem √ az er√sebb. Tudta, ugyanannyi jog illeti meg √t is, mint bárki mást, és ezzel az erkölcsi alapállással, társadalmilag kódolt tudással indult el, hogy megvédje a maga igazát. A fentiek alapján talán érthet√, miért olvassák még ma is oly szívesen a cowboyregényeket – nemcsak Amerikában, hanem szerte a világon. A kérdéses korban egymás mellett feküdtek a ponyvákon a különböz√ betyártörténetek és cowboyregények. A magyar olvasónak nemcsak a helyszín jelenhetett egzotikumot, hanem az a tény is, hogy van egy olyan világ, ahol akár egyenrangú félként is lehet élni. Ha gyorsan végigpörgetjük magunkban a magyar történelmet, tisztán láthatjuk: nálunk az individualizmust soha nem díjazták. Amerikában viszont éppen ez volt az emberek identitásának alfája és ómegája. Valószín∫leg ez lehet az egyik oka annak, hogy a két világháború között még a leghíresebb amerikai szerz√k munkái sem találtak itthon olvasótábort maguknak. Az emberek egész egyszer∫en nem tudtak mit kezdeni, nemhogy Erle
133
Varga Bálint
Stanley Gardner könyveivel, de még Agatha Christie alkotásaival sem. Erre ékes bizonyíték, hogy a kor olyan kalandszerz√i, mint Edgar Rice Burroughs vagy Edgar Wallace sokkal nagyobb népszer∫ségnek örvendtek, mint a tradicionális krimiszerz√k, nem is beszélve az új vonulatnak számító kemény krimir√l. Amennyiben elfogadjuk alapfeltevésnek azt, hogy az amerikai magándetektívek közvetlen el√dei a seriffek voltak, akkor rögtön érthet√vé válik, miért volt teljesen idegen e m∫faj a magyar olvasóközönség számára. Az akkori olvasó ugyanis teljesen irreálisnak értékelte a törvény olyan képvisel√jét, aki saját magától, meg azért is, mert ez a dolga, annak a pártjára állt, akivel szemben igazságtalanság történt. Erd√dy János A fehér démon cím∫ gy∫jteményhez írott el√szavában arról beszél, miként cserél√dtek meg a szerepek a kor kalandregényeiben. Erd√dy, aki kés√bb sikeres regényíró lett, pontosan tudta, mir√l beszél, hisz a második világháború el√tt 46 darab filléres regényt írt. „Érdemes megemlíteni a kalandregények nagy családjának (idetartozik a b∫nügyi regény is) egy sajátos csoportját, amelyet »népi kalandregénynek« nevezhetünk. Tulajdonképpen ez is b∫nügyi regény, de különlegessége, hogy benne a szerepek szembenállása megcserélhet√. Itt az üldözött képviseli az »igazi törvényt«, és üldöz√je ellenszenves az írónak és olvasójának is. Ezért az üldözöttnek szurkolunk. Ezek a kifordított keszty∫höz hasonlítható m∫vek nem mindig leírva, hanem csak szájról szájra, él√szóval terjedtek. […] Olyan körülmények között születtek, amikor az olvasó, a nép, a szerz√ is szemben áll a körülötte létez√ társadalommal, állammal. […] Ilyen m∫vek voltak Magyarországon az 1849-et követ√ osztrák császári elnyomás idején a betyárhistóriák, ezeknek harcos h√se éppen a b∫nöz√nek nyilvánított szegénylegény, aki csak a gazdagok és a hivatali emberek ellen fordul.” Erd√dy pár sorral lejjebb azt fejtegeti, hogy a cowboyregények is idetartoznak. A nálunk született m∫vekr√l ez talán elmondható, de Amerikában az elnyomás szó nem vált a közbeszéd és a köztudat részévé. Ha megnézzük a kor h√seit, akkor azok két csoportba oszthatók. Egyrészt vannak az igazi h√sök, esetünkben a detektívek, akiknek hétköznapi munkájáról, kiemelked√ tetteir√l az újságírók számoltak be, relatíve objektív módon. Másrészt viszont voltak a fikcionális h√sök, akik vagy egy nemlétez√ ábránd magyar leképezései voltak (cowboyok és seriffek), vagy b∫nöz√k, akik az „igazi törvényt” képviselték, bármit jelentett is az. Ez lehetett az oka annak, hogy a magyar olvasók nem ölelték a keblükre sem Perry
Masont, sem Poirot-t, s√t még Maigret-t is csak jelent√s késéssel. Ugyanakkor mindennek volt egy gyakorlati vetülete is, melynek el√zménye jogrendünkben keresend√. Ha itthon valakire ráfogták, hogy elkövetett valamit, akkor az illet√ többé-kevésbé keresztet vethetett az ügyére. Az az elvrendszer, melyre az amerikai jog épült, Magyarországon gyakorlatilag ismeretlennek számított. A habeas corpus (az önkényes letartóztatás elleni védelem) és az ártatlanság vélelme alapvet√en csak elméletben létez√ fogalmak voltak. Az amerikai krimik pedig saját államuk jogrendjére épültek, amelynek idegensége egyébként ugyancsak, és nem is elhanyagolható oka lehetett akkoriban a magyar krimi hiányának, illetve a külföldi szerz√k relatív sikertelenségének. A Nyugat utolsó, 1941. évi évfolyamának június 1-jén megjelent 6. számában Nagypál István a detektívregény kapcsán ekképpen ír: „[K]étségtelenül az angolszász civilizáció terméke. Lényeges eleme abban az angolamerikai jogszokásban rejt√zik, amely szerint bizonyítékok nélkül senkit sem lehet letartóztatni, s az ítéletig a vádlott éppoly egyenrangú fél, mint a bíró az emelvényen. Ez adja meg a lehet√séget arra, hogy b∫nös és üldöz√je sok tekintetben egyenl√ fegyverrel küzdhet, s a jó ügy bajnokát aránylag csekély mértékben támogatja a hivatalos hatalom. Ez a jogrendszer teszi nálunk többé-kevésbé exotikussá a detektívregényt is.” Ezért állt fenn az a furcsa helyzet, hogy a magyar olvasóknak egész egyszer∫en nem kellettek az autentikus amerikai krimik, mivel nem értették, mir√l is van szó bennük, és kuriozitásként olvasták √ket, vagyis olyan történetekként, amelyek velük soha nem eshetnek meg. A b∫n üldözésének és a nyomozásnak történelmileg egyetlen letéteményese volt akkoriban Magyarországon, a rend√r és a detektív, aki a fennálló jogrend alapján végezte munkáját. Magányos h√sök nem kontárkodhattak bele a profik munkájába. A jog olyasvalami volt, ami a hétköznapi ember felett állt. A törvény el√tti egyenl√ség a magyar olvasó szemében a távoli tájak sajátja lehetett, a törvény hivatalos √re viszont a detektív személyében ott volt el√ttük, szinte kézzelfogható közelségben, köszönhet√en a b∫nügyi riportázsoknak. A detektívek a zsurnalisztákkal karöltve ítéltek el és átkoztak ki minden olyan irodalmi m∫vet, mely a valóságtól akár egy kicsit is elrugaszkodva kezelte a b∫nüldözést. Aki ennek ellenére mégis kitalált detektívekr√l akart olvasni, a filléres regényekhez fordult. Realitásnak pedig ott voltak a napilapok beszámolói. Aki esetleg egy irodal-
134
A magyar krimi hiányáról
tektívregény, ami talán irodalomtörténeti érdekesség is lehet. Regénye a kétféle detektív-regénytípus, a Sherlock Holmes és az Arsène Lupin-féle közül az utóbbihoz kapcsolódik, amely abban különbözik az el√bbit√l, hogy nem a nyomozó detektív éles elméjét, csodálatos megfigyelését és mindenki eszén túljáró leleményességét ragyogtatja, hanem a b∫ntettest teszi az érdekl√dés központjába, az √ bujkálásában a detektívek el√l van a ravaszság, az ügyesség és a csúfolódás fölénye s a rend√rség emberei meglehet√sen alul kerülnek.” Schöpflin ennél többet azonban nem mond sem Moly könyvér√l, sem a m∫fajról, amelyet a jelek szerint valamennyire azért ismert, ha egyszer hivatkozott Holmes és Lupin alakjára. Ennek ellenére kedves elnézéssel veregette meg Moly vállát, miszerint szórakoztató könyvet írt. „Minden azon múlik, ki az, aki szórakoztatni akar, okos, becsületes, invenciózus ember-e, nem akar-e becsapni, van-e ízlése s a világ dolgairól meghallgatásra érdemes felfogása. Moly Tamás pedig, ezt mindenki tudja el√bbi írásaiból, okos ember, gondolkozó fej és tehetségével gondosan sáfárkodó író, világnézetében megvan az az emelkedettség, amely jogot ad neki arra, hogy sokakhoz szóljon.” Még szerencse, hogy Schöpflin meglátta a regény és a szerz√ érdemeit, és nem dorongolta le azért, mert szórakoztatni akart. Ám id√vel a Nyugatban ez az álláspont is változni látszott. Miel√tt ebbe mélyebben belemennék, két olyan recenziót emelek ki, amelyek a Nyugat 33 éve alatt láttak napvilágot a folyóiratban, és a m∫fajba tartozó könyvekr√l szólnak. A lap 1926. évi 4. számában jelent meg Kóbor Noémi írása Henry Champly La Complice (A b∫ntárs) cím∫ regényér√l. Kóbor a könyvet sietve becsúsztatja a „divatos irodalom” skatulyájába, ami valamelyest érthet√ is, hisz sem a szerz√, sem könyve nem érdemelt különösebb figyelmet. Bár Champly valóban divatos író volt, a szerz√n√ számára a regény, saját bevallása szerint is, csupán kritikája ürügyéül szolgál, hisz a „La Complice kit∫n√ alkalmat nyújt néhány megjegyzésre az egész »genre« fel√l, amelyet senki nyíltan komolynak nem vall és mindenki olvasmánya.” A különös talán az, hogy Kóbor magát a m∫fajt nem kritizálja, csak a szerz√t, illetve könyvét. Gyergyai Albert Georges Simenon els√ magyarul megjelent könyvér√l, A Hosszú Útról ír a lap 1938. évfolyamának 2. számában. Figyelemre méltó a jó nev∫ Griff kiadó választása, ugyanis a regény f√szerepl√je nem Maigret, akivel Simenon addigra már vagy két tucat regényt jelentetett meg. Gyergyai, a
mi érték∫ detektívregényre vágyott, egy olyanra, amelyet magyar szerz√ írt, magyar szerepl√kkel, a magyar viszonyokról, hiába keresgélt a könyvesboltokban.
IV. A MAGYAR IRODALMI ÉLET
H
a mégis akadt volna egy szerz√, egyetlenegy, aki a fentiek ellenére úgy dönt, hogy √ mégis megírja az els√ magyar detektívregényt, az valószín∫leg az istenek haragját vonta volna fejére. A második világháború el√tti id√szak irodalmát a Nyugat folyóirat és annak szerz√i uralták. Az ország legbefolyásosabb irodalmi lapjának dolgozó írók élet és halál urai voltak. A Nyugat 1908-as indulásától kezd√d√en 1941es megsz∫néséig közízlés formáló orgánum volt: akit dicsértek a Nyugatban, az elfogadott és olvasott szerz√ lett, akir√l viszont nem vettek tudomást, az próbálkozhatott más lapoknál, és még olvasott szerz√ is válhatott bel√le, de azzal a tudattal kellett élnie, hogy a Nyugat számára nem létezett. A Nyugat ilyen mérték∫ hatása és befolyása természetesen egyszerre volt jó és rossz. Bármennyire igyekeztek is haladó, modern szellem∫ orgánumként tekinteni saját magukra, a modern és friss törekvéseket – amennyiben azok akárcsak ellentmondani látszottak az esztétikai elveiknek – nagyon gyakran egyetlen kézlegyintéssel elintézték. Elég, ha azokra az avantgárd szerz√kre gondolunk, akiknek m∫veit mosolyogva lökték félre. Ahogyan a krimit is. A 33 évfolyam áttanulmányozása érdekes eredményt hozott. Az teljesen természetes, hogy a filléres füzetekr√l nem írtak. Ám a kor krimiszerz√i közül például Agatha Christie sem került be a Nyugatba, még recenzióként sem, ahogy Erle Stanley Gardner és Conan Doyle egyetlen regénye sem. S√t Poe ilyen tárgyú novelláiról sem írtak, ami azért is meglep√, hisz a Nyugat roppant módon szerette √t – figyelmet azonban csak verseire fordítottak. Magyar szerz√k közül egyedül Moly Tamás Vörösbegy cím∫, 1918-ban megjelent regénye kapott némi figyelmet, ami viszont azért is érthet√, mert Moly házi szerz√je volt a Nyugatnak: novellái, kisregényei, kritikái rendszeresen jelentek meg a lap hasábjain. Ezért aztán szinte kötelez√ volt nemcsak kritika, hanem pozitív kritika megjelentetése. A Vörösbegyr√l maga Schöpflin Aladár írt recenziót a Nyugat 1918. évi 18. számában. Schöpflin így kezdte írását: „Moly Tamás detektív-regényt írt s ha jól tudom, ez az els√ magyar igazi de-
135
Varga Bálint
féle detektívregényében, és a jelek szerint nem is foglalkozott többet a m∫fajjal, Doyle-lal együtt eltemette. A ponyvairodalom kapcsán igazi és érdemi vita majd 1940-ben és 1941-ben robban ki a Nyugat hasábjain. Boldizsár Ivánnak az 1940. évi 4. számban „Nemes ponyva” és a középosztály igénye… címmel megjelent írása még csak a felszínt kapargatja. A szerz√ Tolnai Gábornak az az évi 2. számban megjelent, szintén a ponyvával foglalkozó cikkére válaszol. Szavaiból nem érz√dik különösebb lenézés vagy elutasítás: „A legtöbb budapesti utcai újságárus ponyva kölcsönkönyvtárrá alakult át: negyven fillérért adja a peng√s regényt és húsz fillérért kiolvasás után vissza is veszi. (Jól tudom: magam is gyakori üzletfele vagyok az egyiknek, hiszen a jó detektívregény néha er√s feketekávéval ér fel.) Nem is a detektívregény olvasás a baj, hanem az, hogy középosztályunk nagy része ma csak detektívregényt és szerelmetes »koktélt« olvas (a limonádé szó már nem egészen megfelel√).” Azt már nem tudjuk, √ mely szerz√ket olvasta „feketekávé gyanánt”, de sérelmezi a középosztály olvasási szokásait. (Ne feledjük, hogy a magyar ponyva virágkoráról beszélünk, amikor hetente majdnem egy tucat filléres, sárga regény látott napvilágot.) Boldizsár nyugodtan és okosan értékeli, miért lendült fel a ponyvák iránti kereslet: „Annak, hogy éppen a mai id√ben lendült így fel a ponyvaolvasás, meg lehetne találni a tömeglélektani és a társadalmi okait. Gazdasági és politikai válságok, háborúk, egyéni és közösségi bizonytalanság el√l menekülés egy idegen izgalomba és a boldog elernyedésbe, amikor legalább itt elnyeri a jó a jutalmát és a gonosz a villamosszékét. Medd√ panasz tehát a detektívregények és a vadnyugati halálvágták káros hatását újra meg újra emlegetni. Ezzel a való helyzeten nem változtatunk.” Nem mond ítéletet, egyszer∫en kommentálja az akkori Magyarország helyzetét. És még annyi éleslátással is bír, amennyi a hivatalosnak nevezhet√ orgánumból, a Magyar Detektívb√l hiányzott. Nem gyalázza a ponyvát, mert látja, hogy szükség van rá: ezeket szeretik olvasni az emberek. Ahogy el√tte már Tolnai Gábor is rávilágított: nem elhanyagolható szempont a filléres regények ára sem. Mivel olcsók, még többen és még szívesebben veszik, s√t cserélik, kölcsönzik √ket. Egyvalami azonban szemet szúrt Boldizsár megfogalmazásában. Míg a b∫nügyi újságírók és a detektívek primer olvasóközönségként az alsóbb néprétegeket jelölik meg, addig √ már a középosztályról beszél. Boldizsár a megoldást a ponyva elleni küzdelemben abban látja, hogy a klasszikus ma-
francia irodalom jeles ismer√je és fordítója meglep√en szépen írt a regényr√l. „Vannak, akik Simenonban ma is afféle irodalmi határjelenséget látnak s nem tartják igazi regénynek az olyat, amely nyíltan, – s√t elvi büszkeséggel! – lemond a stílus, a képzelet, a költészet hozadékairól s a regényt csak puszta, bár érdekes életábrázolásnak tekinti. […] Az √si, a hamisítatlan regény mégis csak cselekmény, kaland, életh∫ség, ezt pedig ma különösen a Simenon-regények nyújtják legtisztábban.” Kés√bb pedig így folytatja: „Ha azonban [az olvasó] beéri egy épkézláb történettel, amely három embernek, három hajóroncsnak a sorsát az élet magától értet√d√ egyszer∫ségével ábrázolja, szinte minden m∫vészi vagy írói hozzátétel nélkül, akár csak egy vándorló, öt világrészen át vándorló s már-már tökéletes felvev√-gép, az a legutolsó lapig fokozott figyelemmel olvassa a könyvet s talán írója nevét sem felejti el egyhamar.” Miel√tt a krimi kritikájának konkrét tárgyalására rátérnék, ismét érdemes idézni Schöpflin Aladárt, aki Sherlock Holmes megalkotójának halálhírét hallva az 1930. évi 15. számban közzétette Conan Doyle halálára cím∫ írását. Schöpflin a cikk elején elismeri, hogy a m∫fajt sokan olvassák (hogy pontosan mit ért a m∫fajon, azt nem említi): „Lélektani alapja: egyrészt az emberben lappangó b∫nöz√ ösztön kongeniális érdekl√dése a felt∫n√ b∫ntény iránt, másrészt a társadalom védekez√ ösztöne a rendjét és biztonságát fenyeget√ b∫ntettessel szemben. A m∫faj ezért egyetemes érdekl√désre számíthat.” Ez így érthet√, és tükrözi is a kor általános véleményét a krimir√l, de az éleslátásáról ismert és tisztelt Schöpflin Doyle-t magát már nem ismeri el. Ezt pedig azért tarthatjuk érdekesnek, mivel Doyle halálának idején Angliában már elismert szerz√nek számított. Schöpflin azonban így ír: „Népszer∫ lett Sherlock Holmes, termékeny is, mert mindenütt számtalan ivadéka született sikerre pályázó utánzók jóvoltából, – halhatatlan azonban nem lett. A detektív-regény m∫faja ellaposította Poe rejtelmes mélységekbe villanó kezdését, Sherlock Holmesben kulminált s aztán az irodalmi kufárok kezére került. Ma már élete utolsó fázisát éli, hacsak valami eljövend√ új tehetség új, szerencsés invenciója fel nem támasztja.” 6 Schöpflin egyvalamit mindenesetre tisztán látott. A m∫faj bizonyos szempontból zsákutcába jutott. ◊ azonban úgy írt a krimir√l, hogy egy szóval sem említette mondjuk Agatha Christie-t vagy éppen az amerikai Black Mask magazinban el√retör√ új írónemzedéket. A krimit csupán egyetlen dimenzióban kezelte: a Holmes- és Lupin-
136
A magyar krimi hiányáról
lyai. Ez el√írások sokkal merevebbek, mint a magas irodalom m∫faji, formai korlátai. Egy-egy ponyvakategórián belül egy kaptafára kell készülnie majd minden m∫nek, az eredetiség éppúgy hiányzik bel√lük, mint a kínai színdarabokból.” Ez viszont már egy kicsit elszomorító. Mert igaz ugyan, hogy Nagypál mindvégig magas és alacsony irodalom kett√sségében gondolkodik, az viszont ezzel együtt elfogadhatatlan, hogy semmi eredetiséget nem képes észrevenni a kor jobb magyar ponyvái közt. (Pedig egyértelm∫en voltak ilyenek, ez nem is lehet irodalomtörténeti vita tárgya.) A megértésnek még a szándéka sincs meg benne, eleve elítél és megbélyegez egy egész olvasói réteget. Nagypál a detektívregényt is megemlíti: „Éppen némi intellektuális tartalma miatt a detektívregény a m∫veltebb olvasók körében is szerzett híveket; mivel nem csupán az ösztönökre apellál, hanem agymunkát is színlel, legalább annyira, mint egy keresztrejtvény, bizonyos szerzett jogai vannak a színvonalasabb olvasók között is.” Nagypál meglehet√sen általános és vitatható kategóriákkal dolgozik: a detektívregény, amely egyébiránt „sablonosan” van megírva, „színleli” az agymunkát, ezért elfogadható? A „színvonalasabb” olvasók közt? Mint kés√bb kiderül, Nagypál a ponyvában a harcot hiányolja, a harcot író és anyaga között: „A ponyvánál az írónak és anyagának harca hiányzik. Az »anyag« itt nem a valóság, hanem egy mesterséges, laboratóriumi készlet, amelyb√l el√írás szerinti keveréssel állítható el√ a »m∫«.” Ismét azt a véleményét hangoztatja, mely szerint semmi egyediség nincs ezekben a m∫vekben, és egy kaptafára készülnek. Egyvalamin viszont érdemes elgondolkodni. Pár sorral feljebb dicséri S. S. van Dine-t: „Egyik legtehetségesebb képvisel√je, S. S. Van Dine, nemcsak a bizonyítékokat, az alibiket kutatja, hanem bevonja a nyomozásba a lélekelemzést, a magasabb matematikát, s√t a szépirodalmat is.” Azt a van Dine-t dicséri, akinél sablonosabb szerz√je alig volt a m∫fajnak. ◊ volt az, aki 20 szabályával gúzsba kötötte a krimit, akinél jellemábrázolásról, karakterfejl√désr√l a legnagyobb jóindulattal sem lehetett beszélni. Vajon mi vonzót találhatott van Dine könyveiben, amelyeknek még annyi közük sem volt a valósághoz, mint a magyar szerz√k álnéven írt, fantáziaAmerikában játszódó regényeinek? Nagypál pár bekezdéssel kés√bb sommás ítéletet mond a m∫fajról, amelyet a jelek szerint nem igazán ismer: „[A ponyva] egyszer∫ eszközeivel a járatlan, olvasásban képzetlen közönség tudatára és érzésvilágára apellál, a nagyvárosi embermalom szürkesé-
gyar szerz√ket is vissza kellene tenni a ponyvára, elérhet√ áron. A Boldizsár Iván által még csak megpendített húrokba a Nyugat 1941. évi 6. számában Nagypál István csap bele teljes er√vel Ponyva és irodalom cím∫ cikkében. Érdemes megfigyelni, hogy a vita végéig a megfogalmazás a ponyvára szorítkozik, az irodalmi igény∫ és/vagy jelleg∫ krimir√l egy szót sem ejtenek a vitázók, még csak érvként sem hozzák fel. Ehelyett igencsak elitista néz√pontból szemlélik a helyzetet. Nagypál István vitaindító cikkében fontosnak tartja felvázolni az okokat: „A modern nagyvárosi ponyva betörésével kezd√dik az új korszak: a mai, lesz∫kült értelemben vett ponyvát az iparosodás teremtette meg. Egy emberölt√ alatt új nagyvárosi tömegek születtek s viszonylagos életszínt-emelkedésük fokozott m∫vel√dési vágyat hozott magával. A m∫veltségi fölemelés vagy teljesen hiányzott, vagy nem tudott lépést tartani a tömegek gyarapodásával – a mindig kevés számú szervezett munkásság kivétel e téren – az olvasóéhség táplálását kezébe vette az olcsó, futószalagon gyártott, javarészt idegenb√l importált nagyvárosi ponyva, amelynek már nem irodalom-hordozó, hanem irodalom-helyettesít√ a szerepe.” Nagypál egy kézmozdulattal elintézi a több százezer, esetleg több millió olvasót, akik megvették a filléres regényeket. Szerinte amit ezek az emberek olvasnak, az nem irodalom, még csak nem is hordozza az irodalmiságot, hanem helyettesíti azt. Nem tudok egyébre gondolni, mint hogy akkoriban lehetetlen volt hozzájutni Simenon, Christie, vagy urambocsá’ Hammett m∫veihez. Ez viszont egyszer∫en nem igaz. 1937-ben Arthur Conan Doyle-tól pontosan 28 könyv jelent meg magyarra fordítva, Agatha Christie-t√l 8, Erle Stanley Gardnert√l 7, Ellery Queent√l 2, Sax Rohmert√l és S. S. van Dine-tól 3, de olvashatóak voltak Maurice Leblanc, Leslie Charteris és Earl Derr Biggers regényei is.7 A jelek szerint Nagypál kezébe csak ponyva került, márpedig abból is az igazán silány fajta, jobb esetben az alapvet√en kalandszerz√ Edgar Rice Burroughs vagy Edgar Wallace könyvei. Mással nem lehet magyarázni a következ√t: „Az √si m∫faj, az egész ponyvaírás alapja a kaland. Korunk jellegzetes m∫faja, a detektívregény, ennek csak átalakult változata.” Ahogy arra már utaltam, a kor magyar ponyvái valóban a kalandregény különböz√ módosulásai voltak, így a detektívregény, a krimi is. Ha feltételezzük, hogy Nagypál soha nem látott mást, csak ponyvát, akkor ezen mondata is érthet√: „E nagyvárosi ponyvának ma már kialakult m∫fajai vannak, sajátos bens√ törvényei, szigorú poétikai és stilisztikai szabá-
137
Varga Bálint
A parttalannak látszó vitát végül Nagy Zoltán zárja le a 8. számban. Írása nem mentes sem düht√l, sem poézistól. ◊ már nem nagyon beszél a ponyváról, annak káros hatásáról. Elrugaszkodik a témától, és más szintre emeli a vitát, amely olyan gyorsan ér véget, ahogy elkezd√dött. Lovászy azt szeretné, ha az irodalom – tudniillik a ponyva – nem prédikálna, hanem nevelne. „Mert a valóságban a jó rendszerint nem kapja meg a maga jutalmát és a rossz a maga büntetését és az az irodalom, amelyik ilyen képet ad a világról, hamis képet ad, tehát nem irodalom. Ez már didaktikus célzatú hazugság, ami nem is használ, mert a hazugság nem nevel, hanem csak az igazság. Az igazság pedig az, hogy a jó a legtöbbször megkapja a maga büntetését és a rossz a maga jutalmát. Az irodalom hivatása aztán, többek között, arra nevelni, hogy van valami, ami több mint a büntetés és a jutalom. A drámai h√s elbukik, de rokonszenvünk és bámulatunk kíséri bukásában, míg megvetjük a megkoszorúzott intrikust, akármily magas trónra ültette is az emberiség valamilyen tévedése.” Azt nem tudni, hogyan végz√dött a Nyugat hasábjain megindult vita, Nagy Zoltán cikke ugyanis a lap utolsó számában látott napvilágot. Végül arról a szerz√r√l kell még szót ejteni, aki korának megbecsült és elismert irodalmára, humanistája, nevel√je volt, és aki mindezek ellenére krimiírásra adta a fejét. Szerb Antalról van szó és az 1934-ben megjelent A Pendragon-legenda cím∫ regényér√l, amely már akkoriban is hatalmas olvasói sikert aratott, és azóta is olvasók új és új generációi veszik le a polcról. Szerb könyvét a Nyugat olyasformán fogadta, mint 16 évvel azel√tt Moly Tamásét. Talán még lelkesebben is. A második világháború utáni irodalmi életünk egyik meghatározó alakja, Illés Endre nyilvánvaló lelkesedéssel és szeretettel recenzálta a könyvet: „Szerb Antal Pendragon-legendája például, amely egy kétkötetes magyar irodalomtörténet és seregnyi kit∫n√, de talán túlontúl módszeres esszé édestestvére, csupa vitalitás, szikrázó fölény, szénsavas elevenség, fordulat és alakgazdagság.” Illés szellemességéért, olvasottságáért, kiváló történetvezetéséért dicséri a szerz√t. „A Pendragon-legenda korántsem kétsejt∫ osztódással folytatódó kalandsorozat, – a csupasz regényváz legalább olyan bravúros és bonyolult kompozíció, mint egy telefonközpont mechanikai csodája: a huzalok kétségbeejt√en bonyolult sokféleségével, a különböz√ áramkörök tökéletes lezáródásával, a kapcsolások hajszálbiztos csodáival. Amilyen fölényes a m∫fajismeret ebben a kompozícióban, annyira ironikus is a fitogtatott tökéletesség. A detektív-
gét valószer∫tlen világképével feloldja, az agressziókat – amelyek tudatosítás esetén egész más irányt vennének, – szervez√désükben megakasztja, s a mechanizált izgalom módszerével felszínesen kielégíti, levezeti. Így igen hasznos szellenty∫nek bizonyul; stimuláló pótanyag a valóság mélyebben izgató anyagai helyett.” Nagypál itt egy furcsa ellentmondásra világít rá: a fentiek szerint, ha ponyvát akarunk olvasni, járatosnak kell lennünk az olvasásban. Viszont ha járatosak vagyunk, akkor ugyan miért kellene ponyvát olvasnunk, ha van más is, például „[a] valódi irodalmi m∫, [amely] nem kerülheti ki a társadalom, erkölcs, egyén-élet adottságait, nyílt kérdéseket érint, problémákat vet föl, akaratlanul is alapvet√ tényekre és összefüggésekre világít rá, s rendszerint állást is foglal, velük vagy ellenük. Ugyanez az olvasókban is visszhangot ver, tudatosan vagy öntudatlanul, reagálnak a kérdésfölvetésekre, s magukba fogadják az írói m∫ hatását, esetleg ellenkezéssel – de el nem mehetnek mellette.” Az ellentmondást a szerz√ sajnos nem oldja fel, hanem egy huszárvágással fejezi be cikkét. Miután hosszasan ecsetelte az analitikus regény problémáit, megoldást javasol: „[A]z író feladata az, hogy megvilágítsa a ponyva mibenlétét; saját irodalmi munkásságánál pedig küls√ eszközeiben törekedjék arra a hatásra, amit elejtett, s amit a ponyva emelt föl: teremtse újjá az írói alkotás legf√bb eszközét, a kalandot és a mesét.” Összefoglalva tehát a szerz√ mondandóját: a ponyva alapjában véve rossz, mert sablonos, mert az író nem küzd benne az anyagával, mert „szellenty∫”, de azért mégis jó, mert van benne cselekmény, mese. A Nyugat következ√, 8. számában megszólalt az a Lovászy Márton is, aki a Világvárosi Regények szerkeszt√jeként maga is benne volt a ponyvabizniszben. Lovászy bár próbálja védelmébe venni a ponyvát, azért nála is kilóg a lóláb. Cikkét ekképpen fejezi be: „A tömeg olvasni akar: olyan olvasmánnyal kell √t az íróhoz emelni, amelyet megért és amely fölkelti érdekl√dését. Vitathatatlan helyzet: ha a jó írók nem tör√dnek a tömegolvasóval, akkor a rossz írók tör√dnek vele. Ebb√l lesz a népszer∫, irodalom-pótló vagy irodalom-ellenes ponyvaregény és ezt nem tudja megszüntetni semmiféle cikk, fejcsóválás és szónoklat, csak maga az irodalom, maga az író, aki úgy szólal meg, hogy hangját mindenki meghallja.” Ismét az irodalom pótlásáról olvashatunk, de ezúttal maga a ponyvaszerkeszt√ Lovászy veti fel a ponyva esetleges irodalomellenességét. Szeretett volna vitázni Nagypállal, és megvédeni, ha mást nem, hát a ponyva olvasóját, de az elitizmus vonzásának √ sem tudott ellenállni.
138
A magyar krimi hiányáról
irodalomnak s mától fogva csak magas érték∫ detektívregények fognak teremni.” Bálint György a Pesti Naplóban szintén a m∫fajon élcel√dik, mintegy megmosolyogva Szerbet, és meg is dicsérve, amiért ilyen szellemesen és bátran hozzányúlt egy alacsonyabb rend∫ m∫fajhoz: „[A] könyv tulajdonképpen persziflázsa ennek a ma oly népszer∫ m∫fajnak [tudniillik a ponyvának – VB]. Olyan gyakran találkozunk ma irodalmi mezbe öltözött ponyvával, hogy üdülést jelent számunkra a ponyva mezébe öltözött irodalom. Szerb sokmindenen mosolyog jóindulatú gúnnyal ebben a könyvében: els√sorban magán a m∫fajon.” A Nyugat ízlésdiktáló szerepe egyre halványult az évek múlásával, utolsó éveiben már nem az a lap volt, amelynek ítéletét megfellebbezhetetlen tartották. A Nyugatot elmosta a háború. A ponyvák azonban még a háború alatt is megjelentek, de 1945 után jó öt éven keresztül sem ponyva, sem krimi nem született. A Nyugat hosszú árnyékot vetett, nagyon hosszút a krimire, amelynek tudomásul nem vétele, illetve lenéz√ és elítél√ kritikája még ma is visszaköszön a krimivel kapcsolatban.
regények üvegb√l formált, átlátszó h√sei, sablonos és agyonírt milj√i helyett olyan figurákat állít élénk, mint Maloney.” Illés pontosan tudja, mir√l beszél: egy detektívregényr√l. Azt is elismeri, hogy Szerb ismeri a m∫faj szabályait, és mesterien alkalmazza: „Szerb Antal feladatvállalásából sugárzik a fölényes és kissé szélhámosmód túlzó szerénység, – Pendragon-legendája izgalmat izgalomra halmozó, az eseményeket a fordulópont el√tt megszakító, a szálakat mesterien összebogozó színtiszta kalandregény.” Itt ismét visszakanyarodunk a már ismert alaphelyzethez: a kor magyar detektívregénye – még Szerb Antal remekm∫ve is – kalandregény. Illés így fejezi be a recenziót: „A könyv magyar viszonylatban egészen új kísérlet: a m∫velt emberek detektívregénye. […] A Pendragon-legenda kissé zavaros végével is a legkedvesebb és legkönnyedébb olvasmányok közül való.” Illés dicsérete nyilvánvaló, és persze megérdemelt is. A Pendragon-legendából lehetett volna „A magyar krimi” – de nem lett az. Története bájos, cselekményszövése izgalmas, de szerepl√i, Bátky kivételével, nem magyarok. A cselekmény nem itt játszódik, nem rólunk szól. Egy nagyszer∫ irodalmár még nagyszer∫bb könyve, amelyet kortársai ebb√l a szempontból értékeltek. Nem detektívregényként tekintettek a könyvre, hanem a híres és sikeres irodalomtörténész szeretnivaló munkájára. Nem vizsgálták a krimiszálat, nem hasonlították össze a m∫vet külföldi regényekkel. Illés így ír Szerbr√l: „Bravúrosabb analíziseket esszékben is ritkán olvashatunk, mint itt: valóság, legenda, hazugság, misztikum és költészet tökéletes elhatárolását. Mennyi szaktudás egy tréfa kedvéért, mennyi olvasottság egy aforizmában, s mennyi megveszteget√ szélhámosság ott, ahol az esszéíró néhány pillanatra lehunyja a szemét.” Más kérdés, hogyan is értékelhette volna krimiként a regényt, amikor a viszonyítási pontok eleve hiányoztak. Hadd idézzek még két másik kritikust A Pendragon-legenda kapcsán. Makkai László a Pásztort∫z cím∫ folyóiratban szemlézte Szerb regényét. „Az irodalom sokréteg∫ építményében az a szinte alpesi éghajlatú, felh√kbe nyúló emelet, a magasirodalom, ahová eddig Szerb Antalt elskatulyázták, sehol sem érintkezik a detektívregény pincéjével.” Makkai kimondja azt, amit a többi kritikus hol finoman sejtet, hol expressis verbis leír: a krimi bizony alacsonyrend∫ m∫faj. A szerz√ így fejezi be cikkét: „Ha megismerjük Szerb mozgató rugóit, nem fogunk korszakos jelent√séget tulajdonítani könyvének abból a szempontból, hogy egy tévelyg√ m∫fajt megmentett az
V. A SZOCIALISTA MAGYAR KRIMI
A
rra valószín∫leg már mindannyian tudunk válaszolni, hogy 1945 után miért nem születtek magyar krimik. Illetve születtek, de ezek csupán a szocialista propaganda eszközei voltak. Magándetektív f√szereplésével értelemszer∫en nem születhetett krimi, hisz m∫ködésüket betiltották.8 Egyetlen regényre bukkantam a korból, amely megfelelhetett volna a kritériumnak. Thurzó Gábor 1960-ban jelentette meg a Magvet√nél Biatorbágy cím∫ kisregényét, amely egy képzelt magánnyomozó feljegyzése a Matuska Szilveszter utáni nyomozásról. Ez azonban aligha tekinthet√ magyar kriminek, hisz Thurzó kísérlete izgalmas és érdekes ugyan, de pontosan tudjuk, ki után nyomoz, és azt is, hogy a nyomozása sikeres lesz. A rend√rségi krimi már jobban állt, legalábbis a megjelent m∫vek mennyisége szempontjából. Az els√ szerz√, aki egészen elképeszt√ sikert aratott regényeivel, Berkesi András volt. Az egykori ávós tiszt pályája elején történelmi témában utazott (f√leg az 56-os forradalomról alkotott hamis kép kialakításában voltak komoly érdemei), majd átnyergelt a szocialista típusú kém- és kalandregényekre. Írásai témájára nem érdemes szót vesztegetni, azt viszont
139
Varga Bálint
azért meg kell jegyezni, hogy Berkesi könnyed és olvasmányos stílusban írt. Sikere akkora volt, hogy a honorárium tekintetében könnyedén maga mögé utasította az összes kortárs írót. Könyvei százezres példányszámban keltek el annak ellenére, hogy mindenki tisztában volt múltjával, valamint azzal, hogy a hatalom szócsöve. A rend√rségi krimi m∫fajában alkotott Mág Bertalan is, aki szintén a magyar rend√rség sikereit dokumentálta. Mág regényei is sikeresek voltak, könnyen fogyaszthatóak, és gyakorlatilag az aktualizálás izgalmaitól mentesek, hisz a cenzúra árgus szemmel figyelte, kikr√l, hogyan és mit ír. Mág a hetvenes évek közepén jelent meg a magyar könyvpiacon, és tisztességes sikert aratott. 1983-ban robbant be a piacra L√rincz L. László, aki Leslie L. Lawrence álnéven lett a magyar olvasók kedvence. L√rincz regényei alapvet√en egzotikus helyszínen játszódó kalandregények voltak, amelyeknek szinte semmiben nem volt közük a magyar valósághoz. Azért is lehetett olyan sikeres: hisz az olvasók sok külföldi szerz√ hasonló tárgyú regényét ismerték, és nagyon értékelték, hogy egy magyar szerz√ is képes jó, olvasmányos, eredeti humorú és helyenként izgalmas könyvet írni. A magyar kémregény megteremtésére is voltak próbálkozások, ezek közé tartozott például Mattyasovszky Jen√ Hód-sorozata, ez azonban nem ütötte meg a kor magyar olvasójának magas mércéjét. A magyar könyvkiadás ugyanis egy csapásra két sorozatot is létrehozott, melyek megalapozták az olvasók ismereteit a krimi m∫fajáról. Az Albatrosz és Fekete könyvek a hatvanas évek közepén jelentek meg, kínálatuk pedig elképeszt√ volt. A szerkeszt√k valóban érzéssel, tudással és kiváló ízléssel állították össze a sorozatot. A magyar könyvkiadás gyorsan behozta lemaradását, hisz egymás után jelent meg Raymond Chandler összes m∫ve, Hammett legfontosabb munkái, Agatha Christie Poirot- és Miss Marple-regényei, Ross Macdonald meghatározó m∫vei, Simenon Maigret-sorozata, Ed McBain 87-es körzete, és még számos, kiváló szerz√ munkája (köztük olyan meglep√ szerz√k, mint William P. McGivern vagy Stanley Ellin). A könyvek pazar fordításban, nagyszer∫, tartós kivitelben kerültek az olvasók elé, akik szinte falták √ket. Akkoriban már üzlet volt a könyvkiadás, a szocialista piac lehet√ségeihez mérten ezek a könyvek nyereségorientált alapon láttak napvilágot. Áruk alig valamivel volt magasabb a szépirodalmi m∫vekénél, így a 60–80 000-es induló példányszám volt a minimum. Olyannyira sikeresek voltak
ezek a regények, hogy a kultúrpolitika végül kénytelen volt meghúzni a határt a példányszám tekintetében, hisz az mégsem járta, hogy Agatha Christie könyveib√l kétszer-háromszor többet adtak el, mint a kortárs magyar és szovjet szerz√k munkáiból. A kiadók, a szerkeszt√k és a fordítók remek munkájának köszönhet√en a magyar olvasó roppant m∫velt lett a krimi területén, és ha lett volna is jelentkez√ a magyar krimi megírására, olyan magas mércével kellett volna megküzdenie, ami szinte lehetetlennek t∫nt. A legjobb angol és amerikai szerz√k könyvei körülbelül 2–300 000 olvasóhoz jutottak el. A sorozatok mérhetetlen népszer∫sége azonban nem segített abban, hogy a m∫fajt a kor irodalmi ítészei elfogadják. Több nagynev∫ írónak fordítóként kiváló megélhetési forrást jelentettek a krimik (Raymond Chandler A hosszú álom9 cím∫ regényét például Lengyel Péter fordította, és Ottlik Géza kontrollszerkesztette), de a kritikusok még miattuk sem voltak hajlandóak tudomást venni a m∫fajról. Érdemi elemzés és kritika ezekr√l a könyvekr√l nem, vagy csak alig jelent meg. A kortárs irodalomtörténet bezárkózott az elefántcsonttoronyba, és ugyanaz volt a hozzáállása a krimihez, mint annak idején a Nyugaté. Ezen a helyzeten semmi sem változtathatott. Hiába jelentek meg magyar szerz√k tollából regények (Tótisz András, Kristóf Attila, Szikszai Károly, Magyar K. László, Lux Péter, Bokor Pál, Szita György, Révész Gy. István, Harsányi Gábor, Fülöp János, Falus György), mégsem foglalkozott velük a kutya sem. Az is igaz, hogy ezek a krimik a sorozat többi tagjai mellett igencsak kilógtak a sorból. A szerz√k hol vállaltan epigonok voltak, hol saját ötletet próbáltak megvalósítani, de próbálkozásaik közül egyik sem volt maradandó. Ha ezért nem is, hát legalább Tandori Dezs√ álnéven írott (Nat Roid) regényei miatt kellett volna a m∫fajjal foglalkozni, de a figyelem felkeltéséhez még √ is kevés volt.10 A filmesek sem nyúltak szívesen a krimikhez. Dobray György 1977-ben készítette el Az áldozat cím∫ filmjét Kállai Ferenccel a f√szerepben. Dobray filmje meglep√en sötét hangulatú m∫, de nem érte el András Ferenc Dögkesely∫ cím∫ filmjének színvonalát. Lányi András 1983-ban írt egy forgatókönyvet A budapesti nyomozó címmel, de a filmet végül nem forgatta le; ami nagy veszteség. A krimi tehát maradt az, ami korábban is volt: lenézett, megvetett m∫faj, bár népszer∫ségével semmi más nem volt képes felvenni a versenyt. Az a kevésszámú magyar szerz√, aki krimiírásra adta a fejét, tulajdonképpen szélmalomharcot folytatott. Mág Bertalan regényei enyhén komikusnak hatottak Ed
140
A magyar krimi hiányáról
McBain nagyív∫ rend√rségi krimijei mellett, a kontraszt nagyobb volt annál, semmint hogy bárki komolyan gondolta volna: a legmulatságosabb barakk b∫nügyeinek feldolgozása megközelítheti akár a leggyengébb McBain-regény szintjét.
szemlélete is megváltozott. Most már nem fantazmagória egy magándetektív részvétele egy nyomozásban, a büntet√eljárás is kicsivel több figyelmet fordít a törvény elé kerül√ gyanúsított felé, a detektív szónak és titulusnak többé már nincs rossz szájíze, lassan kimosódnak azok a beidegz√dések, amelyek a második világháború el√tt jellemeztek minket. Ennek ellenére magyar krimi továbbra sincs. Az elmúlt 15 évben összesen két olyan regény született, amely többé-kevéssé megfelelhet a kritériumoknak. Az egyik Lengyel Péter Macskak√ cím∫ regénye, amely a századforduló Budapestjén játszódik, és elbeszél√i stílusa, valamint összetett id√- és térkezelése szempontjából inkább a posztmodern regényeket kedvel√k olvassák szívesen, semmint a krimi szerelmesei. A másik regény viszont minden kritériumnak megfelel, amelyet egy kortárs magyar krimit√l várhatunk. Nézetem szerint Tar Sándor Szürke galamb cím∫ m∫ve12 az els√ és mindmáig egyetlen magyar krimi, még akkor is, ha inkább a b∫nregény felé mozdul el, semmint a krimi felé. Tar regénye rendkívül sötét, depresszióba hajló, középpontjában egy titokzatos járvány utáni nyomozás áll. A f√szerepl√ két rend√r, a könyv lapjain egymást követ√ történések, rettent√ halálesetek pedig olyanok, mintha egy napilap b∫nügyi krónikájának beszámolóit olvasnánk. A regényt hívták már kriminek, b∫nregénynek, s√t még thrillernek is, és bármily furcsa, ezek mindegyike egyszerre igaz. Fogadtatása is vegyes volt. Többen a m∫ szociografikus elemeit emelték ki, mások Camus A pestis cím∫ regényéhez hasonlították, és volt, aki sajnálkozva vette tudomásul, hogy a regény „krimivé” züllött. A viták fellángoltak, majd alábbhagytak. Egy dolog biztos: Tarnak sikerült megírnia az els√ magyar krimit, amely ma, ebben az országban játszódik, olyan helyzetekben, olyan szerepl√kkel, amelyek és akik ismer√sek mindannyiónk számára. Mivel szerz√jét szépíróként tartjuk nyilván, ezért az els√dleges értelmezést ebb√l a szempontból tettek a kritikusok, ám ha a regényt csak önmagában, a m∫faj szabályai szerint értékeljük, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy els√dleges szinten krimir√l van szó. Benyovszky Krisztián így ír a regényr√l Jelek szerint cím∫, 2003-ban, a Kalligram Kiadónál megjelent tanulmánykötetében: „Tar Sándor egyfel√l demisztifikálja a rend√ri munka klasszikus krimik által indikált »hamis« védettségét, az esetek titokzatosságát, bizarrságát, egyszóval »regényességét« és a nyomolvasás elmejáték-jellegét (nem beszélve a kiábrándító rend√r-portrékról), másfel√l azonban a Szürke galamb reménytelenül értékvesztett, »pokoli«
VI. EGY ÚJ KOR KÜSZÖBÉN
1989
után sem normalizálódott a helyzet. S√t ha lehet, sok szempontból rosszabb is lett. A rendszerváltozás után a magyar könyvkiadás egy hatalmas sóhajtással összerogyott. Kiadók sz∫ntek meg, helyettük gombamód szaporodtak el az újak.11 Szabad volt a pálya, mindenki azt csinált, amit akart. A kis kiadók válogatás, ízlés, és hozzáértés nélkül ontották magukból a rosszabbnál rosszabb könyveket olyan kivitelben, fordításban és min√ségben, amilyet semmilyen szerz√ nem érdemelt, pláne nem az olvasó. Az olvasó talajt vesztett, és ebben az újraéled√ és erejét lassan visszanyer√ könyvkiadás sem lehetett segítségére. Ezen a területen a magyar könyvkiadás valószín∫leg olyan hiányosságokat és lemaradásokat halmozott fel, melyeket soha nem fog tudni behozni. Elég bemennünk bármely könyvesboltba, legyen az egy országos lánc tagja vagy egy kis bolt, hogy lássuk: a könyvek ömlesztve állnak a polcokon. Nincs egységes feliratozás, ugyanott találjuk Scott Turow és Daniell Steel könyveit. Egymás mellett áll a német orvosregény és Colin Harrison. Ahogy egymás mellé rakják Agatha Christie és Lawrence Block regényeit is. Bármennyire figyelmen kívül hagyják is ezt a boltok, Stephen King és Georges Simenon nem egy m∫fajban alkotnak. Az olvasó nem ismeri, nem ismerheti ki magát, és alig van néhány kiadó, amelyik a segítségére sietne. Az ömlesztett könyváradatban elvesznek szerz√k és m∫vek. Ilyenkor jönne jól, mondjuk, az irodalomkritika iránymutatása, vagy a napilapok, a magazinok, a periodikák segítsége. De a magyar recenzorok továbbra sem hajlandóak érdemi figyelmet fordítani egy olyan m∫fajra, amelynek (megint) növekszik az olvasótábora. A könyvkiadás mai állapota tehát nem túl vonzó környezet egy reménybeli szerz√ számára – s nem is próbálkoznak sokan. Mondhatni senki sincs ma a hazai porondon. Pedig ismét vannak magándetektívek, a rend√rség nagyon komoly gyilkossági ügyekben nyomoz, volt robbantás, leszámolás, milliárdos csalás. A b∫nügyekben is feln√ttünk, és talán az olvasó
141
Varga Bálint
nyokról nem tudnak semmit, ezért hitelesség szempontjából körülbelül ott helyezkednek el, mint a második világháború el√tti id√szak ponyvái. Nehéz ezekben a m∫vekben egy eredeti gondolatot is találni, s ez különösen elszomorító. A legfontosabb érv a magyar krimi ellen igencsak egyszer∫en megfogalmazható. Sokan azt mondják, eszükbe sem jutna olyan krimit a kezükbe venni, amelynek magyar rend√r a f√szerepl√je. Ugyanígy sokan anakronisztikusnak találják a magyar magándetektívet mint regényh√st. Az idegenkedés oka az is lehet, hogy a m∫faj leragadt a hatvanas, hetvenes éveknél. A magándetektívr√l még mindig Poirot jut az eszünkbe, esetleg Philip Marlowe, a rend√rr√l Steve Carella vagy Maigret. A kortárs krimi szerz√i vagy túlléptek ezeken a sablonokon, vagy a modern korhoz igazították √ket. Való igaz, hogy 2005-ben egy magyar Marlowe vicces jelenség lenne. De a Marlowe megtestesítette figura állandóan újjászületik, alkalmazkodik a korához. Nézetem szerint a krimi az a m∫faj, amely leggyorsabban reagál és alkalmazkodik a társadalmi és kulturális változásokra. Biztos vagyok benne, hogy amennyiben valaki egy modernizált magyar krimih√ssel, valamint egy jó és hiteles történettel lépne el√, komoly olvasótábort tudhatna magáénak még akkor is, ha rengeteg olvasó számára nemcsak a krimi, hanem gyakorlatilag minden fikció egyfajta utazást jelent olyan tájakra, melyek el√ttünk ismeretlenek. Még mindig hallatlanul er√s a krimik egzotikumának a vonzereje. Ugyanis a jó krimit azért (is) olvassuk, mert megtudunk valamit egy másik világról. De szentül hiszem, hogy a mi világunkról is van még mit megtudni, és egy jó krimi lehet attól még egzotikus, hogy magyar.
világában mégsem a gondos terepmunka, a nyomok lelkiismeretes begy∫jtése és rendszerezése vagy az alvilági kapcsolatok mozgósítása bizonyul célravezet√ módszernek (a túl sok adat éppen gátja a nyomozásnak), hanem az intuíciót és a logikai következtetést együttesen érvényesít√ m∫veletek, melyek el√feltételét a félálomszer∫, a tudat által alig kontrollált állapotok adják.” Tar tehát sajátosan értelmezi a rend√rségi krimit, kifordítja önmagából, szinte antidetektívregényt hoz létre. A kritikai fogadtatás nemcsak nálunk, hanem Németországban is vegyes volt. Ez azonban mit sem változtat a lényegen: Tar Sándor els√ként írt magyar krimit. ◊t√le sajnos már nem várhatunk újabb, hasonló jelleg∫ munkát. Hogy ki léphet a nyomdokaiba, igencsak kérdéses. A legnagyobb kérdés azonban az: akar-e valaki a Szürke galambhoz hasonlóan jól megírt krimit letenni az asztalra. A magyar krimi mai helyzetét mi sem jellemzi jobban, mint hogy a kortárs irodalomkritika önálló m∫fajként sem értékeli. Benyovszky Krisztián már el√bb említett könyvének alcíme kiválóan példázza a helyzetet: „A detektívtörténet és közép-európai emléknyomai.” Ahogy a cím sugallja, a krimi csak nyomokban jelenik meg nemcsak nálunk, hanem egész Közép-Európában. Próbálkozások továbbra is vannak a magyar krimire, de vagy sablonos, angolszász utánérzés∫ írások születnek, vagy mellékszálként bukkannak fel kortárs szerz√k m∫veiben (például Darvasi László novelláiban). A régi, megszokott magyar szerz√k mellett kevés fiatal író kísérletezik a krimivel. Nem véletlenül használom a kísérletezés szót. A szerz√k ugyan angol/amerikai helyszíneken bonyolítják történeteik szálait, de helyismerettel már nem rendelkeznek, az ottani életr√l, kultúráról, viszo-
Jegyzetek
1. Az arizonai farkas és más vadnyugati történetek. Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat, 1988 2. Jár√r a Szaharában, más légiós történetek. Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat, 1987 3. Utalás a Magándetektívek cím∫ könyv 2. részére. 4. A f√város gyilkossági statisztikái meglehet√sen hullámzó képet mutatnak. 1919-ben 239, 1921-ben 52, 1923-ban 14, 1925-ben 43, 1926-ban 178, 1927-ben 214, 1928-ban 350, 1929-ben pedig 340 gyilkosságot követtek el. A lopások száma látványosan csökkent: míg 1919-ben 76 105 lopás ügyében nyomoztak, addig 1929-ben mindössze 16 549 esetben. A sikkasztások száma viszont ugrásszer∫en n√tt: 1919-ben 3283 ilyen esetr√l tudunk, addig 1929-ben már 9592-r√l. 5. A fehér démon, más b∫nügyi történetek. Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat, 1989 6. Hammett A máltai sólyom cím∫ regénye ez az „új szerencsés invenció volt”, és 1937-ben az Atheneum Detektívregény-sorozatában már magyarul is meg-
jelent. Ennek ellenére sem Schöpflin, sem más kritikus tollából nem találtam a regényr√l vagy az új m∫fajról szóló recenziót. 7. Irodalmi Tájékoztató – Válogatott magyar könyvek jegyzéke 1937–1938. XI. évfolyam. 8. Utalás a Magándetektívek cím∫ könyv 2. részére. 9. Magvet√ Kiadó, Albatrosz könyvek, 1967 10. Annak ellenére sem foglalkozott senki Tandori révén a krimivel, hogy a költ√ számos versében szerepelteti Marlowe-t (pl. az 1973-as Talált tárgy cím∫ kötetben a Philip Marlowe magándetektív névjegye teleírva). 11. A kilencvenes évek közepén több könyvkiadó esett egy lakosra, mint az Egyesült Államokban. 12. Alcíme szerint „b∫nregény”, amely azonban nem azonos az általam ismertetett m∫faj-meghatározással. Tar értelmezésében azért b∫nregény a Szürke galamb, mert a b∫nt állítja regénye középpontjába.
142
