A magyar mentés nagyjai
Készült az Országos Mentőszolgálat Pesthidegkút Mentőállomás és a „Magyar mentés nagyjai” tiszteletére
Összeállította: Márton István Mentőtiszt 2010. június 22.
Tartalom Dr. Gábor Aurél........................................................................................................................................ 3 Dr. Orovecz Béla ...................................................................................................................................... 4 Dr. Kresz Géza.......................................................................................................................................... 5 Dr. Flór Ferenc ......................................................................................................................................... 6
Dr. Gábor Aurél Született, 1923. aug. 10.-én Sopronban és elhunyt 1976. márc. 8.-án Ácson. Belgyógyász volt, az orvostudományok kandidátusa (1966). A debreceni tudományegy.-en oklevelet (1948), 1948-51-ben a Koltói Anna Kórház belgyógyászati osztályán (később III. sz. Belgyógyászati Klinika) szakképesítést szerzett. 1951-55-ben Dunaújváros kórházában és rendelőintézetében tevékenykedett, 1954-től mentőorvosi szolgálatot is teljesített. A dunaújvárosi rendelőintézet falát díszítő reliefen róla mintázták az orvos modelljét. 1955-1976 között Bp.-en az Orsz. Mentőszolgálat keretében dolgozott: 1956-1968 között a Mentőkórház belosztályán és a rohamkocsin, 1968-tól 1976-ig tudományos főmunkatársként az Orsz. Mentőszolgálat Főigazgatóságán. Számos külföldi tanulmányúton vett részt. 1976-ban egy pozsonyi kongresszusról hazatérőben autóbalesett áldozata lett. A sürgősségi betegellátás tudományos megalapozása, az oxyológia fogalmának megalkotása (s maga az elnevezés is) a nevéhez fűződik. Továbbképzéseken, majd az egy.-en is oktatta az oxyológiai fogalmakat. Részt vett abban a mozgalomban, amely a középkáderekből való mentőtisztképzést az Egészségügyi Főisk.n felsőfokú szinten megszervezte. Munkásságát a dán mentésüggyel foglalkozó szervezet Falckaranyérmével (1975) ismerte el. - M. Adatok a myokardiuminfarctus korai diagnosisának és therapiájának néhány kérdéséhez (sürgősségi szemlélet) (kandidátusi értekezés, 1966); Életveszélyes állapotok körzeti orvosi ellátása (Beneze Bélával, Bp., 1970). - Irod. Frey Rudolf: G. A. (Der Anaesthesist, 1976).
Dr. Orovecz Béla Született 1909. szept. 5.-én Budapesten és elhunyt 1966. dec. 17.-én. 1934-ben szerzett orvosi oklevelet. Utána a bp.-i II. sz. Belgyógyászati Klinikán, később a III. sz. Sebészeti Klinikán működött. 1936-tól 1945-ig a Magyar Vöröskereszt Mentésügyi Osztályán tanácsadó szakértő, ill. orvos-előadó. A II. világháború ideje alatt az Orsz. Légoltalmi Parancsnokságon is teljesített szolgálatot. E minőségében nagy számban mentett meg politikai v. más okból üldözötteket. 1948-ban honvédségi állományból a népjóléti min.-ba került a mentésügy átszervezésére. Az 1948. máj. 10-én megalakult Orsz. Mentőszolgálatnak kezdetben miniszteri biztosa, 1948 szept.-étől haláláig főig.-ja. Széles körű szervezési munkával megteremtette az egységes mentőszervezetet. 1954-ben életre hívta a rohamkocsi-szolgálatot (helyszínre kivitt ambulancia), 1956-ban megalakította a Mentőkórházat, 1958-ban kezdeményezésére kezdte meg működését a Légi Betegszállító Csoport. Ugyancsak 1958ban
megrendezte
az
I.
Nemzetközi
Mentőorvosi
Kongresszust.
A
szocialista országok
mentőszervezetei munkabizottságának haláláig elnöke. Tudományos munkái egészségügyi szervezési, elsősegélynyújtási kérdésekkel foglalkoznak, nevéhez fűződik az oxyologiának (sürgősségi ellátásnak) mint önálló szakterületnek felismerése, rendszerezése és c téren az irodalmi munkásság elindítása hazánkban. - F. m. Az elsősegélynyújtás kézikönyve (Rácz Lajossal, Bp., 1950).
Dr. Kresz Géza Született Budapesten, 1846. aug. 30.-án és elhunyt 1901. ápr. 10.-én. Kresz Géza hegedűművész apja. 1871-ben, a pesti egyetemen szerzett orvosi diplomát. Előbb kerületi orvosként, majd tisztiorvosként működött a Belvárosban. 1887. május 10-én az ő kezdeményezésére alakult meg a Budapesti Önkéntes Mentőegyesület (BÖME), amelynek első igazgatója is ő volt. A Mentőegyletnek nagy szerepe volt az 1892-es budapesti kolerajárvány felszámolásában. 1892-ben Kresz Géza javasolta egy Mentőmúzeum létrehozását. Számos egészségügyi ismertető, felvilágosító könyvet írt. Az orvoslás mellett 1869-ben az ő kezdeményezésére alakult meg a Pesti Korcsolyázó Egylet, aminek feladata az akkor Magyarországon még ismeretlen korcsolya-sport népszerűsítése volt. 1900. december 24-én, négy hónappal halála előtt, munkája elismeréséül nemesi címet kapott (és vele a szemlőhegyi előnevet). Apja, Karl 1802-ben született a Lipcse melleti Merseburgban. Fiatalon Magyarországra vándorolt testvérével, hogy sebészetet tanuljon. Itt ismerte meg egy könyvkereskedő lányát, akit később feleségül vett. Hat gyermekük született, ezek közül Géza a legfiatalabb. A hat testvér közül csak ő választotta az orvosi pályát. 1877-ben Géza elvette Franz Xaver Franz müncheni kereskedő lányát, Elzát (Erzsébet). Hat gyermekük született: Eleonora, Elza, Margit, Géza (1882), Ferenc (1883) és Károly (1886).
Főbb művei: •
Miként lehetne Budapest fıvárosát jó, egészséges és megbízható tejjel és gyermektejjel ellátni (Bp., 1883)
•
A tuberculosis és annak pusztítása ellen való védekezés (Bp., 1884)
•
A mentés és elsısegély szervezése a fıvárosban (Bp., 1885)
•
A cholera és az ellene való védekezés (Bp., 1892)
Dr. Flór Ferenc Nagyváradon és Nagykárolyban végzett tanulmányok után, 1827-ben iratkozott be a pesti egyetem orvostudományi karára. 1833-ban orvosi, 1834-ben sebészi és szülészmesteri oklevelet szerzett. 1834-ben tanulmányutat tett német és osztrák egyetemeken, ahol elsajátította az újabb sebészeti és műtéttant. Hazatérése után a pesti egyetem állatgyógyászati tanszékének tanársegéde, majd 1835től a az egyetem orvostudományi karán Stáhly Ignác sebészprofesszor tanársegéde lett. 1837-től a pesti Rókus Kórházban tiszteletbeli, majd 1840-től rendes osztályos főorvossá nevezték ki. 1847-től Pest város tiszti főorvosa, egyúttal a Rókus Kórház igazgatója lett. A világosi fegyverletétel után másfél év börtönre és állásvesztésre ítélték. Büntetésének letöltése után tápiószelei birtokán – rendőri felügyelet alatt – visszavonultan élt. 1861-ben ismét Pest város tiszti főorvosa és kórházigazgató lett, de tíz hónap múlva tiltakozásul a kormányzati rendszer megváltoztatása miatt lemondott állásairól és csak a kiegyezés után tért vissza. Közlekedési baleset áldozata lett (halálra gázolta a lóvasút). 1848 tavaszán jeletkezett a nemzetőrségbe. 1848 őszétől őrnagyi rangban a honvéd hadsereg törzsorvosaként szolgált.
A főváros feladása után egységével Egerbe vonult vissza. 1849. január 22-én a Budán maradt Stáhly Ignác utódaként alezredesi rangban a hadügyminisztérium egészségügyi osztályának fönökévé nevezték ki, ezzel ő lett a honvédség katonai egészségügyének irányítója. Vezetése alatt fejeződött be a a magyar honvédség egészségügyi szervezetének kiépítése. A katonai egészségügyben számos, nemzetközi viszonylatban is újnak számító módszert vezetett be. A magyar honvédség az elsők között volt Európában, ahol a hadisebészetben bevezették a kloroform alkalmazását. Többek között irányítása alatt szerveződött a tábori kórházak rendszere, a front- és hátországi betegellátás, az újoncozás orvosi ellenőrzése és a rokkantak utókezelése. A műszer és gyógyszerhiány enyhítésére – a külföldről való becsempészés mellett – kísérletet tett a magyarországi gyártás megszervezésére. 1849. április 16-án indítványára nevezték ki Kossuth Zsuzsannát országos főápolónőnek, ennek nyomán számos női önkéntes állhatott a katonai betegápolás szolgálatába. Flór Ferenc személyes érdeme, hogy a tavaszi hadjárat megindulásakor a honvédség korszerűen megszervezett katonai egészségügyi szolgálattal rendelkezett. Görgei Artúr miniszteri kinevezése után átszervezték a minisztériumot, és az egészségügyi osztály élére Lumniczer Sándort nevezték ki. Flór Ferenc a fegyverletételig a tartalék hadtest főorvosa lett. Már negyedéves orvosnövendékként, 1831-ben koleraorvosnak nevezték ki Kalocsára. Kisdedápolás című orvosi disszertációját – Magyarországon elsőként – magyar nyelven írta és védte meg, 1833ban. A későbbiekben is erőfeszítéseket tett az egységes magyar orvosi szaknyelv megteremtéséért,
1833-tól 1848-ig Bugát Pál mellett társszerkesztője[2] lett az e területen űttörő munkát végző Orvosi Tár című folyóiratnak. E mellett 1840-től 1848-ig szerkesztette a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűléseinek Munkálatok című kiadványát. 1838-ban a Magyar Tudós Társaság levelező tagjául fogadta. 1842-től tagja lett az első magyar orvosi társaságnak, a Budapesti Királyi Orvosegyesületnek és a bécsi orvosi társulatnak. 1845-től lett tagja a Királyi Magyar Természettudományi Társulatnak. A gyakorlati sebészetben törekedett az új, a korban modernnek számító eljárások alkalmazására, 1847-ben az elsők között volt, aki a kloroformnak a sebészetben való használatával kísérletezett. A szabadságharcot követő internálása lejárta után figyelme a közegészségügy és az orvosi érdekvédelem felé fordult. 1861-ben elnökletével alakult meg az ország első helyhatósági közegészségügyi bizottsága, így őt tekintik a magyarországi közegészségügy egyik megteremtőjének. Egészségügyi okokból szorgalmazta a főváros vízvezetékhálózatának kiépítését, illetve új közvágóhíd építését. 1863-ban egyik kezdeményezője volt az orvosi érdekvédelmi mozgalom elindításának. 1869ben a A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Országos Egyesülete másodelnökévé választották.
