A Korán szíve: a Jászín szúra

A Korán szíve: a Jászín szúra Musztafa Iszlámoğlu: „Az élet könyve: a Korán” című Korán-magyarázata alapján szerkesztette: Merdzsán Lejla A Korán 36. fejezete, a Jászín szúra neve egy magyarázat szerint azt jelenti: „Ó, Ember!” a fejezet az első ája után kapta a nevét. A Próféta ezen a néven említette ezt a szúrát. Buharí és Tirmidzí gyűjteményében szereplő hadíszok is ezen a néven nevezik. Minden tekintély egyetért abban, hogy a szúra Mekkában lett kinyilatkoztatva. A kinyilatkoztatás történetében mekkai szakasz második felére, pontosabban a második harmadára tehetjük a kinyilatkoztatása idejét. Dzsábir bin Zejd felsorolásában, - a tehát a kinyilatkoztatás sorrendje szerint - a 42. helyen áll, a Dzsinn és a Furkán szúra között. A szúra fő témája a feltámadás. Ha a szúra egészét nézzük, a feltámadás témája néhol a szavak szintjén (lafzen), néhol az értelem/ jelentés szintjén (ma’nen), néhol pedig egy mögöttes értelem, egy háttérmotívum szintjén (’isáreten) az egész szúrát átfogó módon, mindenütt jelen van. A Próféta nyomatékosan tanácsolta, hogy a haldoklóknak olvassák fel ezt a szúrát (Ibn Madzse, Ahmed b. Hanbel, Szujúti), valószínűleg azért, hogy a két világ közötti hídra érkezett ember e szúra hatására a szemei elé képzeli, és a szívében feleleveníti a túlvilág, a halál utáni élet valóságát, és felkészülten tudja átlépni az örök élet kapuját. A Jászín szúrát a Próféta a „Korán szívé”-nek nevezte (Ahmed b. Hanbel, Tirmidzí). Ez a minősítés nem véletlen. Hiszen a túlvilágban való hit, amely a szúra fő témája - a többi hittétel és alapelv szíve. Ez a szúra olyan szerepet tölt be, mintha a Korán többi fejezetébe, többi ájáiba vért pumpáló szív lenne. Ezek szerint a Korán többi túlvilággal, feltámadással, összegyűjtetéssel, elszámolással kapcsolatos ájáira úgy tekinthetünk, mint a Jászín szúrából kifutó erekre. A túlvilágban való hit valóban a hit-elvek éltető központja. Nemcsak az Isten-hit helyességének, hanem magának az Isten-hitnek a biztosítéka. Gondoljunk azokra, akik azt mondják: „Ha létezne az Isten, soha nem engedné, hogy ennyi boldogtalanság, ennyi erőszak, ennyi igazságtalanság, ennyi szenvedés legyen a világon.” Az ilyen mentalitás az Istenben való hitet kizárólag az evilági emberi szükségletek és elvárások alapján határozza meg. Nyilvánvaló, hogy ez a mentalitás a túlvilági elszámolás és igazságtétel létezését nem vette számításba, különben nem esett volna ekkora tévedésbe és ellentmondásba. Ebből látszik, hogy az Istenben való hit alatt/mögött mindenképpen a túlvilágban való hitnek kell meghúzódnia. A túlvilágban való hit más szóval: az igazságban való hit, az értelemben való hit… a túlvilágban való hit maga az igazságban való hit. Az erkölcsös, etikus magatartás alapja a felelősségtudat. Semmilyen etikus cselekedet nem önkéntelen. El tudsz képzelni egy olyan etikus cselekedetet, amelynél a „Miért így cselekedtél?” kérdésre „Csak úgy.” választ kapsz? A „Mi indított erre a tettre?” kérdésére azt feleljék: „semmi”. Egy „semmi”-ből kiinduló cselekedet számíthat-e etikusnak? Egy „csak úgy”-ra alapuló cselekedet számíthat-e értelmesnek? Egy értelmesnek sem minősülő cselekedet minősülhet-e etikusnak? Egy etikus cselekedet mindenképpen külső forrásból kell, hogy eredjen. Egy mély forrásból. Hogy az ember, aki cselekszik, a tettét erre a forrásra tudja visszavezetni, hogy a cselekedete ne csak egy múló szeszély legyen, hanem maradandó, biztos értékké váljon. Ha egy etikus cselekedet nem alakul maradandó, biztos értékké, akkor – elképzelhető, hogy a tett maga „jó”, de a cselekvőt nem teszi „jó”-vá. Mert az nem lehet abszolút, feltétel nélküli erény, hanem „feltételhez kötött erény”-nek nevezhetjük. Valaki, egy bizonyos helyen, egy bizonyos társaságban/társadalomban így viselkedik, más helyen, -olyan helyen, ahol nem ismerik, vagy ahol azt gondolja, hogy senki nem látja, hogy mit tesz-, más emberekkel, „kívülállókkal” szemben viszont nem tanúsítja ugyanazt a magatartást. Egy

1

Európai lehet nagyon udvarias egy honfitársával szemben, de egy harmadik világból való emberrel szemben már nem tanúsítja ugyanezt a magatartást. Az angol „gentleman” fogalommá vált. De ha megkérdezel az angolokról egy indiait vagy egy egyiptomit, nem ez a szó fog eszükbe jutni. Ennek az az oka, hogy az adott cselekedet nem alakult tiszta, valódi erénnyé a cselekvőben. Vagyis a cselekedet forrása nem a szívben van. Ez egy „toldalékos” cselekedet. Még ha „jó” is, ennek a „jóság”-nak nincsen biztosítéka. Törékeny. A felelősség és a felelőtlenség között különbséget kell tenni. Ez az igazság feltétele. Itt jön be a képbe a túlvilágban való hit. Az igazság eljövetelében való hit a túlvilágban való hit. Ha nem lesz különbségtétel a jó és a rossz között, akkor nincs értelme jónak lenni. Ha nem lesz különbségtétel a jó és a rossz között, akkor nem marad funkciója az értelemnek. Mert az értelemnek az a rendeltetése, hogy különbséget tegyen a jó és a rossz között. Az értelem az emberi nem egyik kiváltsága az állatok fölött. Ha pedig letagadjuk az emberi nem felsőbbségét az állatokkal szemben, akkor egy ember és 70 kiló marhahús között nem marad különbség. Nem marad értelme az „emberség” szónak. Akkor mire hivatkozva lesz biztosítva az ember tisztelete és méltósága? Az Elszámolás Napjának tagadása az élet felelőtlenül habzsolásának vágyából fakad. Akik felelőtlenül fogyasztani akarják az életet, vajon el akarnak-e számolni az életükkel? Olyan életet élnek-e, amellyel el tudnak számolni? Miért éljenek olyan életet? Azok engedhetik meg maguknak, hogy higgyenek a túlvilágban, akik olyan életet élnek, amellyel el tudnak számolni. Azoknak pedig, akik nem hisznek a túlvilágban, nem a túlvilág tagadása a gondjuk, hanem a felelősség tagadása, a felelős élet tagadása. Az ilyen mentalitású ember semmilyen cselekedetét nem tudja a feltétel nélküli erény szintjére emelni. Számításból cselekszik. Haszon reményében cselekszik. Feltételhez kötötten cselekszik. A fogyasztásra beállított élettel nem lehet elszámolni. De az elszámolás tagadása nem teszi semmissé az elszámolás kötelességét… ahogy a szúra 65. ájája mondja: „Azon a napon lepecsételjük a szájukat, és a kezei fognak beszélni, a lábai fognak tanúskodni arról, hogy mit cselekedtek, mit szereztek”. A másik ok, amiért ez a szúra ilyen intenzíven foglalkozik a feltámadással és a túlvilággal, egy elfeledett, figyelmen kívül hagyott törvény: a fejlődés (tekâmul) törvénye. A fejlődés törvényét némely materialista gondolkodók is elfogadják. Csakhogy ők az anyag képességeivel korlátozzák a törvény hatáskörét, és azt gondolják, hogy a fejlődés nem haladja meg az anyagot, nem lép át a nem-anyagi világba, az értelem, a jelentés, a cél, a lényeg, a szellem, a lélek (ma’nâ) világába. Pedig a fejlődés nem csak az anyag látható részét, hanem a láthatatlan dimenzióját, nem csak a létezés anyagi oldalát, hanem a szellemi-lelki oldalát is érinti. Az ásványok, a növények, az állatok és az emberek legfejlettebb szintjéről is el lehet mondani, hogy kapcsolatba lépnek a fölöttük levő létezők szintjével. Olyan ez, mint amikor egy erős áramlat átcsap a gáton. Ez a fejlődés nem áll meg az ember szintjén, hanem az egyes emberek is fejlődnek, felemelkednek az emberi nemen belül, és a legmagasabb szintre jutók kapcsolatba léphetnek a fölöttük levő szinttel, az angyalok világával. Az anyag szintjén kezdődő fejlődés folytatódik a lélek világában, és a Mennyország nem más, mint az emberi fejlődés utolsó, legteljesebb állomása. A túlvilág ennek a folyamatnak a nem-anyagi oldalát képviseli. Ezért ezt a szúrát is úgy kell olvasnunk, hogy észrevegyük az ember fejlődésének folyamatában ezt az anyagot meghaladó állomást. E bevezető után hozzákezdhetünk a szúra magyarázatához. Biszmillahi’r-rahmáni’r-rahím. A személyében kegyelmes és a cselekedeteiben kegyelmes Allah nevében. 1. Jászín. Ó ember! Vannak olyan Koránmagyarázók, akik ebben a kifejezésben nem egy értelmet hordozó szót látnak, hanem a Korán több más fejezeteinek is kezdetén álló hurúf-u mukatta’a: különálló betűkhöz sorolják. Ez az egyik magyarázat. De a Terdzsumánu’l-Kur’an (a Korán Tolmácsa) címet kiérdemlő Ibn Abbász azt a véleményét

2

fejezi ki, hogy a jászín-nek van jelentése. Azt mondja, hogy az egyik arab törzs, a Tajj nyelvjárásában azt jelenti: já unejszín: „ó, ember!”, a gyengédség, kedveskedés egy kifejezéseként, iszmi teszkhír, mint a já bunej: „szívem-kedvesem”, „kicsikém”-hez hasonlóan azt jelenti: „Drága ember!” „Drága lény!” „Lelkem-ember!”. Ehhez a véleményhez csatlakozik az első Korán-magyarázók közül a kúfai iskolából Ikrime, Dahhák, Sza’id bin Dzsubejr, és a baszrai iskolából Haszan Baszrí. Sőt, Sza’íd bin Dzsubejr úgy magyarázta, hogy ez a Próféta nevei közül az egyik. A Tāhā (20.) szúra kezdőbetűiről is van ilyen magyarázat, szintén Ibn Abbász, Sza’íd b. Dzsubejr, Mudzsáhid, Ikrime, Dahhák, Katade, Haszan Baszrí és Taberí részéről. „Ó, ember!” Miért kezdődik egy ilyen névvel a szúra? Mindenekelőtt szögezzük le, hogy az „Ó, ember!” megszólítás Allah Küldöttének szól. Mert rögtön utána egyes szám második személy: „te” személyben folytatja: inne-ke lemine’l murszelín: „bizony te a küldöttek közül való vagy”. Miért így szólítja meg? Ennek két oka lehet: utalás arra, hogy milyen megtisztelő és tiszteletreméltó dolog embernek lenni. Embernek lenni önmagában is nagyon értékes dolog. Nagyon magasztos, fenséges dolog. Ha valakit magasztalni akarsz, elég, ha azt mondod neki: „ember”. Ha valaki föl akar emelkedni, fejlődni akar, nőni akar, nincs szükség rá, hogy mindenféle hangzatos, nagyzolós, különleges nevet vagy jelzőket találjon magának, elég neki, ha „ember”-ré válik. Mert embernek nem születünk, hanem azzá leszünk. Homo sapiens-nek születünk, de emberré válni kell. Az emberség nem egy anatómiai tulajdonság. Nem fizikai sajátosságokkal összefüggő dolog. Hanem az ember lelki oldalával, az értelmével, az akaratával kapcsolatos. Az első célja tehát a megszólításnak, hogy az emberség értékére, magasztosságára hívja fel a figyelmet. A második célja pedig, hogy a Próféta, Muhammed Musztafa (Allah üdvössége és áldása kísérje) emberi mivoltát hangsúlyozza. Utal arra, hogy ő is egy ember közülünk, aki nem angyal, hanem hozzánk hasonlóan a földön jár, nyomot hagy, ezért ha követendő példaképet keresünk magunknak, akkor őt kell követnünk, és utalás arra, hogy ő a szó legteljesebb, legnemesebb értelmében az emberiség horizontja. Pillantsunk a szúra 15. ájájára: „azt mondták: nem vagytok más, mint közülünk való, hozzánk hasonló halandó emberek” azoknak a népeknek, akikhez próféta küldetett, az első reakciójuk/kifogásuk mindig ez volt: „te is csak olyan ember vagy, mint mi”. Azt várták, hogy Allah majd egy angyalt fog küldeni figyelmeztetőnek. Nem mintha egy angyalnak engedelmeskedtek volna, hanem ez lett volna az alapja a kibúvóiknak: „hogyan lehetnénk olyanok, mint a küldött, mikor ő egy tökéletes lény, akinek nincs szüksége semmire, mi pedig halandó, esendő, szükségletekkel rendelkező teremtmények vagyunk” a Korán megadja nekik a feleletet: „ha angyalok jönnének-mennének a földön, angyalokat küldtünk volna prófétaként” (17:95) A megszólítás azt is sugallja: Ki jut eszedbe, ha azt a szót hallod: „ember”? Kinek kellene eszünkbe jutnia? „Ember”, mint ki? Milyen emberek legyünk? Mohamed Próféta és Ábrahám: Uszveten-haszene: „szép példa azoknak, akik hisznek Allahban és az Utolsó Napban” 33:21, 60:4. „Ó, Drága Ember!” „Ó, emberség példaképe!” Jusson eszünkbe az a történet, mikor Júdás eladta Jézust a zsidóknak. Amikor megmutatta őt a római katonáknak, így mutatta be: „Íme, az ember!” (ecce homo). Mennyire kifejező! Ezek szerint minden próféta olyan „személyiség-távlat”, „személyiség-perspektíva”, akiket Allah így állít példaképül, modellül az emberiség elé: „Íme, az ember!”. És mindannyiuk összegzése és csúcspontja, akit ez a szúra az első mondatával megtisztel és megszólít: Allah Küldötte, Muhammed –Allah áldása és üdvössége kísérje. 2. Ve’l Kur’áni’l-hakím. A Koránra, ami/aki bölcsességgel formálja a megszólítottját! Miért éreztük szükségét a „formálja a megszólítottját” betoldásnak? Mert a Hakím név mubalaga (intenzív) iszmi fá’il (cselekedetből képzett név, olyan cselekedetből ered, ami annyira jellemző a cselekvőre, hogy „jelzőjévé”, megkülönböztető nevévé vált.). Az iszmi fá’il forma élő, tudattal rendelkező cselekvők esetében használatos. Urunk az ehhez

3

hasonló aktív, élő, tudatos-cselekvő nevek adásával (a Korán több neve is ilyen cselekvő formájú: Kerím, Medzsíd) azt sugallja nekünk, hogy élő alanyként, aktív cselekvőként tekintsünk a kinyilatkoztatásra. Hogyan tekintsünk élőként a kinyilatkoztatásra? Úgy tekintsünk, mint egy mesterre, akinek az a feladata, hogy neveljen, kiképezzen bennünket. Mert a kinyilatkoztatás célja a képzés, a fejlesztés, az építés. Az ember a föld mestere-mérnöke (helytartó), a kinyilatkoztatás (által Allah) pedig az ember mérnöke-mestere. A kinyilatkoztatás egy isteni fejlesztőterv, egy isteni projekt. Ez a projekt az emberre irányul. Ebben a szúrában is azt látjuk, hogy az ember ember-ségét szólítja meg: „Ó, ember!”, és a Koránra hívja fel a figyelmet, a Korán bölcsességgel cselekvő nevére hívja fel a figyelmet, akkor ezzel azt akarja mondani: „ha emberré akarsz válni, akkor kapaszkodj a Korán útmutatásába, ha emberré akarsz válni, akkor kapaszkodj a Korán bölcsességébe, ha emberré akarsz válni, akkor ne maradj távol a kinyilatkoztatás fényétől!” Ezért élő és tudatos lényeket illető nyelvtani formájú névvel illeti Allah a Koránt. Tehát azt mondja: „a Korán a mester, te engedd magad formálni! Hallgass rá, kövesd őt!” Mi ennek az ellentéte? Ha az ember a formáló és a Korán egy tárgy, ami passzívan eltűri, hogy úgy bánj vele, ahogy neked tetszik… Mit jelent az, hogy tárgyként kezelni a Koránt? Ahelyett, hogy te formálódnál az ő kezében, hallgatnál rá és követnéd az utasításait, vagyis szinte te lennél (aktív és kreatív) eszköz a kezében; te használod őt eszközül (pl. hivatkozási alapul) a saját elképzeléseid megvalósításához. Tárgyként kezelni a Koránt, pont az ellenkezője annak, amit a kinyilatkoztatás kér tőled. Ha tárgyként kezeljük a Koránt, akkor nem tudja teljesíteni a küldetését. Most már megérjük, hogyan lehet az, hogy a Korán, ami az első nemzedéket olyan szintre juttatta, hogy a hitnek e legnagyobb mozgalmát megvalósíthatták, -azt a mozgalmat, amelynek a morzsáiból táplálkozunk a mai napig- bár változatlanul, eredeti szövegével a birtokunkban van, mégsem változtat meg bennünk semmit? Ez a különbség nem a Koránból fakad. Ez a különbség az embernek, -a megszólítottnak- a Koránhoz való hozzáállásából fakad. Az első nemzedék megnyitotta magát a Korán formálása előtt: megnyitotta az értelmét, megnyitotta a képzeletét, megnyitotta a személyiségét. A fogalmait, amelyekből a képzelet megalkotja a világképét és az értékrendjét, azzal az értelemmel (jelentéssel) töltötte meg, amelyet a Korán tulajdonít nekik. Ahogy a Korán a „helyes”-et meghatározza, azt a meghatározást fogadták el. Ahogy a Korán a „téves”-et meghatározza, úgy fogadták el. A „jó” és a „rossz”, a „hasznos” és „káros”, a „siker” és a „veszteség”, a „magasztos” és az „alantas” fogalmakat mind a Korán által megadott definíciókkal töltötték meg. Ez a jelentése annak, hogy mesternek (tanítónak) fogadjuk el a Koránt. Ez a jelentése annak, hogy engedjük, hogy a Korán átformálja az értelmünket, hogy a Korán formálja a képzeletünket. Ha ez megvalósul, akkor a kinyilatkoztatással fogsz, a kinyilatkoztatással látsz, a kinyilatkoztatással beszélsz, a kinyilatkoztatással élsz, a kinyilatkoztatással halsz meg. Mi ennek az ellentéte? „A szent tárgy (könyv)”. Olyan „dolog”, amit te határozol meg, hogy mikor veszel elő. „Szertartási kelléké” válik. Halotti szertartás, vagy másmilyen szertartások során veszed elő, (és olvasod) anélkül, hogy a lelkéhez érnél. Anélkül, hogy megnyitnád előtte az értelmedet, anélkül, hogy megnyitnád előtte az elmédet, anélkül, hogy megnyitnád előtte a lelkedet, anélkül, hogy megnyitnád előtte a mindennapjaidat, anélkül, hogy megnyitnád előtte az életedet. Már elnézést a kifejezésért, de mintha egy holttest lenne: kesztyű a kezeden, maszk az orrodon, előtted kötény, kivágsz belőle, amennyi kell, és apró pénzre váltod… aztán a többit visszatolod az asztal alá. Ezért már a második ájában azt mondja Urunk: „bölcsességgel cselekvő Korán”. Iszmi fá’il-lal, ráadásul fokozott, intenzív (mubalaga) formával, a cselekvőség legintenzívebb formájában cselekvő, a cselekvőség maximum szintjén aktív, milyen téren? Az emberen.

4

3. Inneke le-mine’l-murszelín. Bizony kétségtelen, hogy a küldöttek közül való vagy. A tagadók ellenállásának erősségéhez mérten a Korán állítása is többszörösen nyomatékosított. 1. inne (bizony, kétségtelen), 2. lám-i te’kid (erősítő lám: le-mine), 3. eskü: az előző mondat esküje erre a mondatra is vonatkozik (ve’l-Kur’ani’l hakím), 4. dzsumletun iszmijje: névszói mondat, az igei mondathoz képest állandóságot, stabilitást fejez ki. 4. ’Alá szirātin-musztakím. A nyílegyenes úton. Ha valaki jól vezetett, az Allah útmutatásának köszönheti, hogy megtalálta a helyes utat. Az ember saját erőfeszítése kevés ehhez. Gondoljunk erre az ájára: „vavedzsedeke dālen fehede” „nem talált-e útvesztettnek (tanácstalannak) és a helyes útra vezetett (Urad)?” (93:7) A Próféta, aki a Korán tanúsága szerint „nagyszerű jellemű” (68:4) volt „még mielőtt tudta volna, hogy mi a könyv és mi a hit” (42:52) a nagyszerű jellemével és minden igyekezetével sem jutott tovább az útkeresésben, minthogy elhatárolta magát a társadalma bűnös életétől. Azt látta, hogy mi a rossz, de azt nem találta meg, hogy mi lenne a jó, nem tudta egyedül megtalálni a helyes utat. A „passzív jó”-ból nem tudott „aktív jó”-vá válni, mert nem tudta, hogy mit és mennyit cselekedjen. A Korán legfőbb szerepe, hogy a helyes útra kalauzolja az embert. Mint egy térkép, vagy a GPRS. 5. Tenzíle’l-’azízi’r-rahím. (mert ez az útmutatás) A minden tettében tökéletes, legkegyelmesebb (Allah) által lett leküldve. A kinyilatkoztatás a kegyelem megnyilvánulása. Allah leereszkedett az emberhez. Egy isteni „égi asztalt” terített az ember elé. A „nuzul” az arab nyelvben azt az asztalt jelenti, amelyet a vendég elé terítenek. A Korán is használja ebben az értelmében: 3:198, 18:102, 18:107, 56:56, stb. Ezt a szót használja a kinyilatkoztatásra: „tenzílun”, „nezzelná”, és más olyan dolgokra is, amelyek nem feltétlenül fizikailag az „égből” lettek „leküldve”, hanem az „égiek” (Allah) által lettünk ezekkel a dolgokkal „megkínálva”, megtisztelve”, s így a nezzelná azt jelenti: „megkínáltunk, megtiszteltünk, kegyben részesítettünk, kegyként küldtük” (enzelnā ’alejkum libászen: „megtiszteltünk benneteket azzal, hogy öltözéket bocsátottunk a rendelkezésetekre” 7:26, veenzelnā’l-hadíde „kegyünkből rendelkezésetekre bocsátottuk a vasat” 57:25, enzele lekum mine’l-en’ámi „kegyünkből rendelkezésetekre bocsátottuk a (patás) állatokat” 39:6, és ebben az értelemben milyen szép az, hogy „megtiszteltünk benneteket azzal, hogy írást küldtünk nektek” , vagy: „megkínáltunk benneteket tiszta vízzel az égből”… igen, egy égi asztal… ha a test megéhezik, a föld asztaláról csillapítja az éhségét, ha pedig a lélek és az értelem éhezik meg, akkor az ég asztaláról csillapítja az éhségét. Ehhez az asztalhoz az egész emberiség meg van hívva. Ez egy olyan asztal, amelyről minél többet vesznek, annál bővebben ontja a táplálékot. Azért „kegyelem” a Próféta az egész világ számára, mert ezt az asztalt az emberiség elé terítette. 6. Litundzira kavmen-má undzira ábáuhum fehum gāfilún. Hogy figyelmeztesd vele azt a népet, amelynek az elődei/atyái nem lettek figyelmeztetve, s ezért tudatlanok (az igaz út felől). Egy másik hasonló jelentésű ája: 28:46, és a 26:214; „hát figyelmeztesd a hozzád közelállókat a nemzetségedből”. Vannak, akik azt állítják, hogy Mohamed csak az arabok prófétája, és ezekkel az ájákkal támasztják alá az állításukat. Pedig más helyen egyértelműen benne van a Koránban, hogy Mohamed próféta nemcsak hogy az egész emberiséghez küldetett: „bizony nem küldtünk másért, csakis figyelmeztetőnek és örömhír-vivőnek az egész emberiség –káffeten-linnászi- számára” (34:28), hanem „rahmeten-lil-’álemín”: „kegyelem az egész világ számára” (21:107). A fenti áják nem leszűkítik, vagy korlátozzák az „egész emberiség”-re, vagy az „egész világ”-ra vonatkozó áják jelentését, hanem csak rámutatnak a kiindulópontra. Mindig a hozzánk legközelebb állókért vagyunk a legnagyobb mértékben felelősek, és ez a felelősség-kör úgy tágul, mint a vízbe dobott kavics körül szétterjedő hullámgyűrűk. 7. Lekad hakka’l-kavlu ’alá ekszerihim fehum lá ju’minún. Beigazolódott a szó a többségükről, ezért már nem is fognak hinni. Isteni tudás és híradás arról, hogy az emberek

5

többsége nem fogadja el a hitet. Ez olyan, mint egy alapelv, egy természeti törvény. Valóban, a tömegek érdeklődése nem a szellemiek, hanem az anyagiak, nem az igazság, hanem a hazugság, nem a mélység, hanem a felszínesség felé irányul. A Koránban az „emberek többsége” kifejezés a következő formákban szerepel: 1. ekszere’n-nászi lá ja’lemún: az emberek többsége nem tudja (7:187, 12:21, 12:40, 16:38, 30:6, 30:30, 34:28, 34:36, 40:57, 45:26); 2. ekszere’n-nászi lá ju’minún: az emberek többsége nem hisz (11:17, 13:1, 40:59); 3. ekszere’n-nászi lá jeskurún: az emberek többsége nem hálás (2:243, 12:38, 40:61); 4. vemá ekszeru’n-nászi -velev haraszte- bimu’minín: bármennyire is szeretnéd, az emberek többsége nem lesz a hívők közül (való). (12:103); 5. feábá ekszeru’n-nászi illá kufúrā: az emberek többsége ragaszkodik a tagadáshoz (17:89, 25:50). Ez egy folyamat: akinek nincs tudása (pontosabban, aki nem tudja a tudását a Teremtőhöz kötni –lásd az ’ilm jelentését a 41. ája magyarázatánal), az nem jut el a hitig, aki pedig nem is hisz, az hogyan lenne hálás? A folyamat összes lépcsője sorrendben megtalálható a 40. szúrában: 40:57, 40:59, 40:61. 8. Inná dzsa’alná fí e’nákihim eglálen fehije ilá’l-edzkāni fehum mukmehún: Mert (mintha) vaskarikát tettünk (volna) a nyakukra, ami az állukig (megmerevíti a nyakukat), ezért (ilyen) felszegett fejűek… a „mintha” és a „volna” szavak nem szerepelnek a szövegben, de egyértelmű, hogy ez egy átvitt értelmű ája: nem kézzel fogható vaskarikákról van szó, hanem az ája a tagadók gőgjéről és pökhendiségéről rajzol képet elénk. Olyan nehezükre esik fejet hajtaniuk a Teremtőjük előtt, mintha vasgyűrűk merevítenék a nyakukat. Rejlik némi irónia az ájában. Ugyanakkor a nyakon lévő vaskarika (bilincs) a szolgaság jelképe. Nézzük csak meg, vajon akik Allah ellen lázadnak, nem szegődnek-e sokkal alávalóbb dolgok szolgálatába? az embernek annyi mindenre van szüksége csak a fizikai teste fenntartásához is, földre, vízre, levegőre, stb., hát hogyan állíthatja, hogy a Teremtőre nincs szüksége? Akik Allahtól féltik a függetlenségüket, nem állnak-e függőségben száz millió másik dologtól? Nem válnak-e rabjaivá a „hatalom”-nak, a „pénz”-nek, a „siker”-nek, az „élvezet”-nek, az egojuknak, a sátánnak, más embereknek és más „rendszerek”-nek? Nem vetkőznek-e ki az emberi méltóságukból ezen hamis tekintélyek előtt? A szolgaság és a felelősség egymással ellentétes fogalmak. Csak az lehet felelős, aki szabad, ezért a felelősség előli menekülésre a „szolgaság” egy megfelelő kibúvó. Önállóan gondolkozni, önállóan dönteni, önállóan cselekedni, egyedül kiállni a választásunk mellett, és vállalni a felelősséget az esetleges hibáinkért, szilárd, erős személyiséget és folyamatos energia-befektetést igényel. Az emberek nagy részének egyszerűbbnek tűnik, ha behúzódik egy tekintély árnyékába, „beáll a nyájba”, lemond az önállósága nagy részéről, és intelligens kiszolgálóvá, vagyis géppé válik. A veszteségeit pedig így mentegeti: „nem volt más választásom”, „így kellett tennem”, „ezt várják tőlem”, „ezért fizetnek”, „ez van, ezt kell szeretni”, „ilyen az élet”, „ez a sorsom”, „kompromisszumot kellett kötni”, „valamit valamiért,” „mindenki ezt csinálja”, stb. A modern ember „szabadsága” üres szólam, ami csak annyiból áll, hogy megválaszthatja a börtönőrét… Az európaiak azt gondolják, hogy az „Isten szolgálata”: szolgaság, kötelék, lemondás. Mert ők abból indulnak ki, amit a Biblia ír az Istenről és az ember teremtéséről: hogy az Isten féltékeny az emberre, ezért eltiltotta előle a tudás és az örök élet fáját, és amikor az ember mégis evett a tudás fájáról, akkor az Isten „megijedt”, hogy az ember is olyan lesz, mint Ő, ezért kiűzte a Paradicsomból és megátkozta a munka terhével. Az önálló gondolkodást, a természet titkainak fürkészését, azt a törekvést, hogy az ember aktívan alakítsa a sorsát, az egyház lázadásnak minősítette. A bibliai hitvilághoz keveredik a görög-római mitológia, ahol az ember verseng az istenekkel a tudásért és a hatalomért (pl. Prométeusz lopta el az istenektől a tüzet az emberiség számára, és ezért örök büntetésben részesül), és e kettő törvénytelen nászából születik az európai mentalitás, ami „versenytárs”-ként érzékeli az Istent.

6

Lehet, hogy egy felszínes szemlélő számára az iszlám felfogása nem különbözik ettől, de csak azért, mert ilyen keresztény-antik kultúr-szemüvegen keresztül olvassa. A Korán által felvázolt teremtéstörténet éppen az ellenkezője: az Isten nem „féltékeny vetélytárs”, aki béklyóba köt és megaláz, hanem „irgalmas jótevő”, aki szabadságot és méltóságot ajándékoz: Aki 1. önszántából adta az embernek a tudást és a szabad akaratot, 2. Aki megparancsolta az angyaloknak, hogy boruljanak le Ádám előtt; 3. Aki az egész földet, és mindent, ami rajta van, az ember rendelkezésére bocsátotta, hogy kibontakoztassa az „alkotóságát” (helytartóság), és Aki azt mondja az útmutatójában: „bizony megmenekül az, aki fejleszti (gyarapítja) magát, és elbukik az, aki elzülleszti magát” (91:9-10). Az egyetlen kikötés az ember számára az, hogy a felelősség határán belül maradjon. A tévedés és a hibázás nem zárja ki az embert Isten kegyelméből mindaddig, míg őszintén bocsánatot kér és igyekszik kijavítani magát. Mekkora különbség van a két szemlélet között! Az egyikoldalon az, aki önként: hálával és csodálattal hajt fejet a Teremtője előtt, de egyenes gerinccel áll a többi teremtménnyel szemben; a másik oldalon az, aki felszegett fejjel áll a Teremtőjével szemben, másoknak pedig megengedi, hogy kötélen rángassák… 9. Ve dzsa’alná min bejni ejdíhim szedden vemin halfihim szedden fe-egsejnáhum fehum lá jubszirún: És (mintha) falat húztunk (volna) eléjük és falat mögéjük, és elfüggönyöztük (a szemeiket), hogy nem lát(hat)nak. Az allegorikus nyelv folytatódik: senki előtt nincs fal, hanem az emberek maguk építenek falat a szívük, az értelmük, a lelkiismeretük köré. Olyan falat, amely nem engedi át a szót: sem az intő szót, sem a lelkiismeret szavát, és nem engedi át az érzelmeket sem. Olyan falat/függönyt, ami nem engedi át a fényt. Maguk csukják be a szemüket a fény előtt, és ha nincs fény, a legélesebb szem sem képes látni. A kinyilatkoztatás olyan, mint a fény, a szem pedig, amely felfogja: az értelem. Az értelem (szem) önmagában nem elegendő, az értelemnek meg kell nyílnia a kinyilatkoztatás útmutatása (fény) számára, akkor valósul meg a „látás” (baszíra): a helyes tájékozódás a világban, az életben. 10. Ve szaváun ’alejhim e-endzertehum em lem tundzirhum lá ju’minún: Mindegy nekik, hogy figyelmezteted-e őket, vagy nem figyelmezteted, úgysem fognak hinni. Becsukták a szemüket, befogták a fülüket, meg sem hallgatnak, meg sem vizsgálják, el sem gondolkodnak rajta, ragaszkodnak az elő-ítéleteikhez. Ez nem jelenti azt, hogy a hívó hagyjon fel a hívással, mert nem tudhatja, hogy kinek van nyitva és kinek van csukva a kapuja. Az csak a hívás után derül ki. 11. Innemá tundziru mine’t-tebe’a’dz-dzikra vehasije’r-rahmáne bilgajb: csak azt tudod figyelmeztetni, aki követi az emlékeztetőt és tiszteli a Kegyelmest –annak ellenére, hogy nem látja Őt, febessirhu bimagfiretin ve edzsrin kerím: hát hirdess neki örömhírt megbocsátásról és bőkezű jutalomról. Hinni valamiben, amit nem látunk, lehet gyermeteg dolog: hinni a mesékben, szörnyekben, sárkányokban, tündérekben, a Mikulásban, stb. Ezért sokan azt gondolják, hogy az Istenben, az angyalokban és a Mennyországban való hit is ebbe a kategóriába tartozó gyermeteg elképzelés. Pedig ez egy fejlődési folyamat része, és nem is a legelső lépcsője. Az újszülött csak „abban hisz”, amit lát. Ami nincs a látómezejében, az nem létezik a számára. Ha egy 3-4 hónapos babának letakarjuk a csörgőjét, nem nyúl utána, nem keresi, mert az megszűnt a számára. Ez azért van, mert a fejében még nem alakult ki „kép” a tárgyról, a külvilágnak még nincs megfelelője a képzeletében (ugye a képzelet a világról az elmében alkotott képeink összessége, nem összetévesztendő a fantáziával). Amikor ezek a képek kialakulnak, onnantól beszél a fejlődéslélektan a „tárgyállandóság kialakulásáról”. Ez előtt a gyermek „cselekvésben, mozdulatsorban gondolkodik, ez után pedig lehetővé válik a képekben való gondolkodás is. A képekben való gondolkodás kialakulását a beszéd kialakulása követi, amikor a képekhez szavak kapcsolódnak, majd a szavak helyettesítik a képeket. A mozdulatokban, képekben és szavakban való gondolkodás hosszú ideig összefonódva alkotja a gyermekekre jellemző élménygondolkodást. Csodálatos ajándéka ez a

7

Teremtőnek, hogy nem olyan szárazon tanítja a gyermeket, mint ahogy mi magoltatjuk vele a szorzótáblát, hanem hangulatosan, személyesen, esztétikusan: színesen, ritmikusan, dallamosan, illatosan, táncosan, mozgalmasan, élvezetesen, bájosan. A „mesékben való hit” előfeltétele a képzelet olyan szintű fejlettsége, amilyet az állatok soha nem érnek el. Az állatoknak nincsenek meséik. Ezt a fejlettséget 4-5 éves korára éri el a gyermek. Az írás és a számolás elsajátításának képessége egy új fejlődési fok: az elvont gondolkodás megjelenése: szimbólumok, jelek használata a képek helyett. Még később pedig a szimbólumokat kiváltják a fogalmak, olyan szavak, amelyekhez egyáltalán nem tartozik kép. A gondolkodás fejlődésének lépcsői tehát: a mozdulatsor, a kép, a szó, a szimbólum és a fogalom. A kézzel foghatótól az elvontig. A gondolkodás eltolódása az elvont fogalmakkal való gondolkodás javára az emberi lét nagy kiváltsága. A tudomány, a filozófia, az irodalom, a zene, mind az elvont gondolkodás képességének vívmányai. A szemmel látható, kézzel fogható létezés mögött értelmet, érzelmet, személyes tartalmat keresni, nagyon is fejlett és magasztos dolog. Platónról nem tudjuk, hogy részesült-e isteni sugallatban, de azt tudjuk, hogy eljutott az ideák világának gondolatáig, és az emberiség büszke rá ezért a gondolatáért. Az emberiség nagy gondolkodói eljutottak a szemmel látható, kézzel fogható világot meghaladó „igazság”-eszme, „jóság”eszme, „erény”-eszme, „áldozatkészség”, „önfeláldozás”, „szabadság”, „egyenlőség”, „testvériség”, „alkotás”, „fejlődés”, „haladás”, „tökéletesség”, a „szeretet” és a „kegyelem” eszméihez, és ezt nem „gyermeteg álmodozás”-ként, hanem a „fejlődés magaslatai”-ként értékeljük. A szemmel látható és kézzel fogható előnyök és kicsinyes hasznok helyett nagyobb távlatokban gondolkodni az elvonatkoztatás általi fejlődés eredménye. A „távlatok” (mennyit érzékelünk a környezetünkből, mire irányulnak a gondolatok, mire irányulnak az érzelmek, mire irányul az akarat –mit akarunk, mi a célunk, mire irányul a felelősségtudat –miért érezzük magunkat felelősnek, mit tartunk kötelességünknek, mire irányul a cselekvés –mit dolgozunk, mivel foglalkozunk, mivel töltjük az időnket) fejlődése: az újszülött még önmagát sem tudja kontrolálni, a saját testével van elfoglalva, ahogy fejlődik, úgy tágul az érdeklődési köre, a figyelme, a képzete arról, hogy mi tartozik hozzá (önmagához), ezzel tágul a felelősség-köre is: a saját teste, a ruhája, a holmija, a szobája, a családja, a barátai, a szűk környezete, míg „kamasz” korában eljut(hat) a sokkal kevésbe kézzelfogható „nemzet”, „emberiség”, a többi teremtmény (az állatok, növények, a föld, a víz, a levegő) kategóriák érzékeléséig, a velük való szolidaritás érzéséig. A közelitől a távoliig, és egy lépcső után ez a folyamat átlép a „kézzel fogható”-ból az „elvont”-ba. Az elvont eszmék, mint a „jóság” és a „szeretet”, illetve a „felelősség” általában az egész világ felé, már csak a képzeletben léteznek. Az az ember, aki egyik napról a másikra él, a figyelme és a törekvései az anyagi szükségletei kielégítésére irányulnak az egyén szintjén, alatta áll a fejlődésben annál, aki családot alapít és a törekvései a családja szükségleteinek kielégítésére irányulnak. Előrébb tart viszont annál, aki önmagát sem hajlandó ellátni, hanem másokkal szolgáltatja ki magát. Mennyiségileg azok tartanak előrébb a fejlődésben, akik több létezőért vállalnak felelősséget, minőségileg pedig azok, akik az elvontabb, szellemibb, szeretetteljesebb célokra irányulnak a törekvéseikkel. A távlatok fejlődési fokai tehát: saját test, testi/tárgyi környezet, én, család, barátok, szociális környezet, nemzet, emberiség, az egész világ, elvont eszmék, Isten. Az elvont eszmék szintjére emelkedésével az ember elrugaszkodik az anyagtól, a földről, az Isten eszményéhez való eljutással pedig új világok nyílnak előtte. Az Istenben való hit ennek az elvonatkoztatás fejlődési-folyamatnak a csúcsa, hiszen az „Isten” a végtelenség, a korlátlanság, a tökéletesség „megszemélyesítője”. A tökéletes jóság, a tökéletes igazság, a tökéletes szépség, a tökéletes bölcsesség, a tökéletes szeretet magában foglalója. Ehhez hasonlóan a Mennyország az ideák országa, és még több annál, mert meghaladja mindazt, amit az emberi értelem el tud képzelni.

8

Az Isten és a túlvilág „eszmény”-ének elfogadásához az elvonatkoztatás képességének legmagasabb szintjére van szükség, hiszen a tökéletesség, a hiánytalanság, a végtelenség, a korlátlanság, a tér és az idő korlátain kívüli létezés súrolja az emberi felfogóképesség határait: szavaink még vannak rá, de az értelmüket egészében nem vagyunk képesek felfogni. Pont azért nem mondhatjuk, hogy „az ’Isten eszménye’ az emberi képzelet terméke” mert az Isten eszménye meghaladja az emberi felfogóképesség határait. Minden dolog, csak egy nála fejlettebb dolognak lehet a terméke. Az elképzelhetetlen, hogy valami önmagánál bonyolultabb és önmagát meghaladó dolgot hozzon létre. Ezért nem az az igazság, hogy „az Isten eszménye a képzelet fejlettségének terméke”, hanem az, hogy „a képzelet fejlődése tesz képessé minket arra, hogy felfogjuk az Isten eszményét”. Az emberi gondolkodásnak ez a fejlődési sémája ugyanúgy velünk született, belénk kódolt, mint a testünk fejlődésének sémája. Minden ember, akinek nem zavarják meg a fejlődését (ingerszegény környezettel, elnyomással, megfélemlítéssel, érzelmi zsarolással), keresztülmegy ezeken a fejlődési fokozatokon, és eljuthat a létezést átfogó egységes irányítás, az Egyedülálló Irányító felfogásához. Az ember akkor áll készen, hogy nekilásson az életfeladata megvalósításához, mikor eljut erre a szellemi kiindulópontra: eshedu en lá iláhe illallah: „tanúsítom, hogy nincs más istenség, csakis Allah”. Aki meghal, mielőtt eddig a pontig eljutott volna, az olyan, mint egy magzat, aki meghal, mielőtt megszületett volna. Mindez pedig nem lehet egy tudattalan, céltalan, véletlenszerűen bontakozó evolúció eredménye. Az elvont gondolkodás és az állatok által produkált maximum szellemi teljesítmény között áthidalhatatlanul nagy a szakadék. Az elvont gondolkodás nem előny az „életben maradásért vívott küzdelemben”. Ha összehasonlítunk egy elvont gondolkodóálmodozó művészlelket egy agresszívan túlélés-orientált barbárral, nem kétséges, hogy melyikük fog „túlélni”. Az embernek az „emberi oldala” nem vezethető le az „állati vonal”ból. Ez csak az Isten által belélehelt lélekből, és a különleges isteni képzésből: „és megtanította Ádámnak az összes (dolog) nevét” (2:31) vezethető le. A képzeletnek e célirányos fejlődése tudatosan, a Teremtő által előre tervezett, hogy az embert eljuttassa az Isten eszményének felfogásáig. A Koránban látjuk, hogyan döngetik a tagadók a saját felfogóképességük határait, és hogyan maradnak alul ebben az intellektuális küzdelemben, mert nem tudják kitágítani a perspektívájukat, nem tudnak elvonatkoztatni a látott világtól, még úgy sem, hogy példákkal „szellemi dobbantót”, hasonlatot nyújt nekik a kinyilatkoztatás. (lásd ebben a szúrában is, a 77-88. ájákat.) A felfogás pedig csak a kezdet. A felfogás (hit) kapcsolatfelvételre kötelez. Egy jóérzésű ember, ha arról értesül, hogy van egy titkos jótevője, aki egész életében figyelemmel kísérte őt, és a háttérből, láthatatlanul gondoskodott róla; biztosan meg akar ismerkedni a jótevőjével, és köszönetet akar mondani neki. Ha megrántja a vállát és továbbmegy, az nagy szemtelenség, hálátlanság. A Teremtőnek köszönhetjük a létünket, és a teremtésünk óta minden falatot, minden kortyot, minden lélegzetet, minden pillantást, minden érzést, minden gondolatot, minden örömöt, egyszóval minden jót, ami ért bennünket. Ahogy kifizetjük a boltosnak azt, amit megveszünk, ugyanúgy –és még sokkal inkább- ki kell fizetnünk ezeket a dolgokat a Teremtőjüknek. Ha nem tesszük, az ugyanolyan becstelenség és lopás, mintha a boltban nem fizetnénk. A vallás nem más, mint az ember adósságtudatának útja. A dín (vallás, út) a deyn (adósság) szóból ered. A vallás mutatja meg, mire kötelez bennünket a Teremtővel szembeni tartozásunk. Kötelességünk megismerni azt az utat, amit a Teremtő kijelölt nekünk, és a létezők számára. Amíg az Ő vendégházában vagyunk és az Ő kenyerét esszük, addig tiszteletben kell tartanunk a házirendet. Amíg az Ő államában élünk, tiszteletben kell tartanunk az alkotmányát és a törvényeit. Amíg az Ő városában közlekedünk, be kell tartanunk a közlekedés szabályait. Mindenki más szabályainak betartását kötelezőnek

9

érezzük magunkra nézve, és mindenki más mércéinek igyekszünk megfelelni? Ez logikus vagy etikus? A vallás formába önti, térhez és időhöz köthetővé, kézzelfoghatóvá teszi a megfoghatatlant, ezáltal pedig lépcsőt épít az anyagtól a lélekig a szellem számára. Emlékezzünk a Próféta szavára: „Az ima a hívő mirádzs-a (felemelkedése Allahhoz)”. A meghatározott idejű, formájú, kötelezővé tett istenszolgálatok hozzájárulnak ahhoz, hogy az az ugrás, amit e nélkül a kapaszkodó nélkül életünkben csak egyszer-kétszer tudnánk megtenni az anyagtól, az „itt és most” korlátai közül a végtelenség és a magasztosság felé, mindennapos tevékenységünkké váljon. Ezért az istenszolgálatok fejlesztik az elvonatkoztatás képességét, és az egész emberi lény, sőt, a társadalom magasabb, magasztosabb szintre emelkedését. A khasye (félni/tisztelni az Istent) legalsó, már megfelelő, elfogadott szintje megfelel a felelősségtudatnak. Ha az ember betartja azt a minimumot, amit a vallás kötelezővé tesz, akkor ő egy korrekt ember, aki kifizeti a számláit és nem okoz kárt. Saját megfontolásából, önállóan hozta ezt a döntését, hiszen az evilágon nem látta Allahot, és semmilyen büntetésben vagy (szemmel látható, kézzel fogható, közvetlen) hátrányban nem részesül, ha nem él vallásosan. A döntése bizonyos kötelezettségekkel, áldozathozatallal és lemondásokkal jár. Az önkéntes szellemi és fizikai erőfeszítéseiért jutalomban fog részesülni Urától. Ugyanakkor a Teremtővel kialakítható kapcsolatok szintje nem áll meg a „korrektség”-nél, hanem vég nélkül emelkedhet a kötődés és a szeretet lépcsőfokain. Akinek vannak olyan kapcsolatai, amelyeknek „jóban-rosszban” ki kell állniuk a próbát (pl. társ, gyermek), azok tudják, hogy az ilyen kapcsolatokban való helytállás napról napra új erőfeszítést igényel. A kapcsolatépítés és –szépítés: művészet, mégpedig a legnemesebb és egyben a legnehezebb művészeti ág. A művészetek többi ága „anyaggal” –vagy anyagként formálható, „passzív” dolgokkal dolgozik, a kapcsolatépítés során pedig a lélek a lélekhez ér, a léleken fejti ki a hatást, a lelken alkot, méghozzá kölcsönösen, egyszerre hat és hatás alá kerül, egyszerre formál és formálódik. Hát még mekkora feladat valaki olyannal kapcsolatot építeni, akit nem is látsz, (akinek az „arcáról” nem tudod leolvasni, hogy mit reagál a megnyilvánulásaidra) és akit nem hallasz (aki nem fog rád szólni, hogy „túlléptél a határon”, vagy „rég hallottam rólad, miért nem hívsz fel?”)… A Próféta és a tanítványai nagyságát a fohászaikból ismerhetjük meg: Milyen magasztos gondolatok, milyen magasztos érzelmek, milyen magasztos célok! Micsoda kifinomult udvariasság! Összefoglalásul tehát azt mondhatjuk, hogy a mesékben hinni még mindig emberibb, mint „nem hinni semmiben, ami nem látható”, mert az az állatok szintje lenne. De az Istenben való hit mégsem a mesék szintjének felel meg, (bár elképzelhető, hogy valaki a mesék szintjén higgyen Istenben) hanem a racionalitást, tapasztalatot és az elvonatkoztatást magában foglaló, legkomolyabb szellemi erőfeszítés eredménye. Mind a szellemi teljesítménynek, mind a mindennapi életben megnyilvánuló felelősségtudatnak a csúcsa az „istenfélelem”. Ezt az erőfeszítést és eredményt ismeri el, és jutalmazza Allah: Aki tiszteli a Kegyelmest – annak ellenére, hogy nem látja Őt, annak hirdess örömhírt megbocsátásról és bőkezű jutalomról. Ehhez az ájához kapcsolódóan szót kell ejtenünk a khasye fogalmáról is. „Félelem”nek szokták fordítani, ami megüti a nyugati olvasó fülét: „félni kell az Istentől?” A félelem egy negatív érzés, nem szeretjük, hogyan illik ez a képbe? Sehogy. Az igazság az, hogy a „zsidó-keresztény” kulturális szemüvegen keresztül Koránt olvasó fordítók mellényúltak a khasye-félelem megfeleltetéssel. A Korán több szót használ, amiről a „félelem” fogalmunkra lehet asszociálni. Ezek közül az egyik a khavf, amelynek a meghatározása így hangzik: „A biztonságérzet (emn) ellentéte, az ember kicsinységéből és tehetetlenség-érzetéből fakadó félelem, aggodalom”. A khavf tehát a félő kicsinységéből fakadó érzés. A khasye pedig a „félelmet keltő” nagyságából, méltóságából, magasztosságából fakad. A khasye tartalmaz

10

tiszteletet, magasztalást, hódolatot, imádatot, míg a khavf nem tartalmaz. A khasye forrása a tudás, a khavf-é a tudatlanság (35:28). A khasye dicsért tulajdonság a Koránban, míg a khavfról nem szól elismerés. Sőt, a khavf nem-léte jutalom a hívőknek: „Lá khavfun aleyhim veláhum jehzenún” „Nem fognak aggódni és nem fognak szomorkodni” (2:38) Mert a khavf negatív hatással van az ember lelkiállapotára, megbénítja a dinamizmusát és a cselekvőképességét. A khasye, a khusú’a viszont szárnyakat ad a léleknek, ezért ennek elérésére törekszenek a hívők. Ennek alapján a khavf-ot feleltethetjük meg a „félelemnek”, a khasyé-ra pedig marad a „hódolat, a tisztelet”. Sajnos a modern embernek nincs tapasztalata arról, hogy a tisztelettől és a hódolattól is „meg lehet rettenni”, „bele lehet borzongani”, „összeszorulhat az ember szíve”, de higgyük el a Korán és a Próféta társainak meghatározásainak, hogy ez nem egy bénító, megalázó, negatív érzés (mint a félelem), hanem lelkesítő és felemelő. A takvá-t, amit szintén „félelem”-nek szoktak fordítani, a „felelősségtudatnak” feleltetjük meg. Mondhatjuk, hogy a khasye-ban a felelősségtudat érzelmi, motivációs oldala, a takva pedig az intellektuális és cselekvéssel kapcsolatos oldala van túlsúlyban. 12. Inná nahnu nuhji’l-mevtá: Kétség nem fér hozzá, hogy mi fel fogjuk támasztani a halottakat, ve nektubu má kaddemú ve-eszárehum: és felírjuk, amit előreküldtek (cselekedeteket) és amit hátrahagytak maguk után (műveket)… hátrahagyott művek: szadakai dzsárije: folyamatos adomány, ami nem ér véget az ember halála után: 1. az erényes utód, akinek a jótetteiből a szülő számlájára is iratik (ha ő tanította rá), illetve, ha fohászkodik a szüleiért, 2. a hátrahagyott tudomány, ha valaki ír egy könyvet, részesül a könyv által tanított jó cselekedetek jutalmából mindaddig, míg olvassák, 3. olyan adomány vagy létesítmény, ami a teremtmények javára szolgál, például mecset, iskola, kórház, nyilvános csap, alapítvány, menhely, gyümölcsfa stb. … ve kulle sej’in ahszajnáhu fí imámi’m-mubín: és minden dolgot számba veszünk egy világos/nyilvánvaló és legfejlettebb (technikával rögzített) feljegyzésben. Imám: legelöl levő (emáme-előtt), ebből van olyan jelentése, hogy legfejlettebb, és hogy „magában foglal mindent, ami utána jön”, illetve „kiinduló pontja mindennek, ami utána jön” (pl. anya: umm) (el-Halíl: Kitábu’l-’ajn, Rágib) „anya-memória”, „központi memória”. Nincs is kétség afelől, hogy itt a levhi’nmahfúd-ról, a Megőrzött Tábláról van szó. Az imámin-mubín egyrészt „nyilvánvaló” (mubín), másrészt határozatlan formával (nekira) szerepel, ez az ellentmondás utalhat arra, hogy az ember nem foghatja fel, hogyan lehet minden feljegyezve, mielőtt megtörtént volna, de könnyű ez Allah számára, Akit nem köt az idő. Milyen feljegyzés ez? A kitáb feljegyzést jelent, nem feltétlenül az általunk megszokott „könyv” formában, hanem kitábun-markúm (83:9, 83:20-21), „számértékű – rakām- jelekkel lejegyzett feljegyzés”, például, mint a számítógépben, ahol minden információt az 1-es és a 0 jegyekkel rögzítenek. És olyan feljegyzés, amit nem feltétlenül szöveg-szerűen olvasnak, hanem „néznek, mint egy filmet” jesheduhu’l-mukarrabún (83:21). A technika fejlődésével új távlatok nyílnak a Korán megértéséhez… az élet filmje, ami lepereg a haldokló szemei előtt. Képzelj el egy 3000 dimenziós kamerát. Nem 3D-set, amit már ismerünk, hanem egy olyat, ami nem csak a külső történéseket képes rögzíteni, hanem a belső világodban zajlókat is. Egy képernyőn láthatod, hogy mit tesz a tested, egy másikon, hogy eközben milyen gondolatok futnak át a fejeden, egy harmadikon, hogy mi zajlik a szívedben, egy negyediken, hogy mi a szándékod, egy ötödiken, hogy milyen arckifejezéssel fogadják a tettedet az angyalaid, egy hatodikon, hogy milyen arcot vág a sátán, egy hetediken, hogy milyen állapotban van az egód… és így tovább, minden apró részletig, amiről azt gondoltuk, hogy rejtve marad… 13. Vadrib lehum meszelen aszhábe’l-karjeti idz dzsáehá’l-murszelún: Hozd fel nekik példának a városlakók történetét, (azt a történetet,) amikor küldöttek jöttek hozzájuk. Vannak magyarázatok arra nézve, hogy ez a város hol lehet, és kik voltak a

11

szereplők. Katade és Ikrime azt mondják, hogy ez a város Antakja (Antiókhia?) a küldöttek Jézus próféta tanítványai (az apostolok), a férfi neve pedig, aki „futva jött a város túlsó végéről” Habíbi Neddzsár. A Koránban nincs olyan eset említve, hogy egy időben egy településre három prófétát küldtek volna. Nincs akadálya, hogy a murszelún kifejezést úgy értelmezzük: „a küldött küldötte”, a próféta tanítványa. Mint amikor Muhammed próféta elküldte Mu’ad bin Dzsebel-t Jemenbe, és azt a címet adta neki, hogy Raszúli raszúlillah: „Allah küldöttjének a küldötte”. Elképzelhető, hogy így van (hogy Antiókhiáról van szó). De nem ez az egyetlen magyarázat, és más tekintélyek, mint például Ibn Keszír, kifogást emel ellene. Mindenesetre, mi oda nézzünk, ahová a Korán mutat. Ha a konkrét adatok, a hely, az idő, a személyek kiléte fontos lenne az üzenet szempontjából, akkor a Korán közölte volna velünk. Oka van rá, hogy nem tette. Mert ha behatárolunk egy eseményt, akkor a saját idejéhez, helyéhez, szereplőihez kötjük, és „otthagyjuk”. A múlt egy részének tekintjük, ami máshol, másvalamikor, másokkal történt, és a történetet halott információként fogjuk az emlékezetünkben hordozni. Míg, ha a történetnek nincs megadva a helye, az ideje és a szereplői, akkor bármilyen környezetbe, bármilyen korba áthelyezhetjük, és saját magunk számára is meríthetünk belőle: „ez akár velem is megtörténhet”. Ez lenne a Koránban tanított történetek lényege: az emberek alaptermészete, az értékek és a lét alapvető kérdései nem változnak. Minden időben, minden kultúrában az igazság és a hamisság, az őszinteség és az ámítás, az anyagiasság és a lélek, a magasztosság és az alantasság, az emelkedettség és a züllés, a kizsákmányolás és az adakozás, az elnyomás és a szabadság, a kegyelem és a zsarnokság küzdelme zajlik, csak a díszletek változnak. A szerepek változatlanok: a küldöttek és híveik oldala, és a fáraók, Nemrúd-ok, Kárún-ok és híveik oldala. A módszer sem változik: a küldöttek a szó erejével hatnak, a tagadók az erő szavával… A két oldal között a küzdelem örök, a küldöttek és a híveik legyenek tisztában azzal, hogy mire számíthatnak, milyen reakciókkal, milyen nehézségekkel fognak találkozni, és esetenként milyen árat kell fizetniük a magasztos küldetésükért. 14. Idz erszelná ilejhimu’sznejni fekeddzebúhumá fe’azzezná biszáliszin fekālú inná ilejkum murszelún: amikor elküldtünk hozzájuk kettőt, de meghazudtolták őket, ezért megerősítettük őket egy harmadikkal. Azt mondták (a küldöttek): „bizony, hozzátok lettünk küldve”. 15. Kālú má entum illá beserun miszluná: Azt válaszolták (a városlakók): „nem vagytok ti mások, mint hozzánk hasonló emberek. Ve má enzele’r-rahmánu min sej’in: és nem küldött le a Kegyelmes semmit. In entum illá tekdzibún: ti csak hazudtok”. A város lakói nem tagadják Allah létét, hanem az ellen emelnek kifogást, hogy az Isten „beleavatkozik” az evilági életükbe. Ráadásul teljesen racionális, józan ésszel felfogható, hétköznapi módon: maguk közül való emberek megbízásával. Talán a vallást irracionális, élettől, realitástól elrugaszkodott szertartások, ceremóniák, csodák, beavatások, misztériumok, transzba esések, katarzisok keverékének akarják látni, ami jó program, de aminek nincs korlátozó szerepe a hétköznapokban… csodát és angyalokat, égszakadást-földindulást várnak, amin ámulhatnak, mint a moziban, és ami után ugyanúgy hazamehetnek és folytathatják a megszokott életüket, mint egy filmelőadás után… Allah nem is küldene angyalt, mert a kinyilatkoztatás projektjét az embereknek kell megvalósítaniuk, az emberek elé pedig csak egy hús-vér, földön járó, nyomot hagyó és ezért követhető embert lehet példaképül állítani. 16. Kālú rabbuná ja’lemu inná ilejkum lemurszelún. Azt mondták (a küldöttek): Urunk tudja, hogy mi küldöttek vagyunk hozzátok, (hogy ti elhiszitek-e, vagy sem, az a ti dolgotok.) 17. Ve má ’alejná illá’-belegu’l mubín. És nincs más feladatunk, mint világosan kifejteni (az üzenetet). Nem az a dolgunk, hogy vitatkozzunk veletek.

12

18. Kālú inná tetajjarná bikum. Azt mondták (a városlakók): bizony rossz előjelet látunk bennetek! Tajr- repülő dolog (pl. madár). Az iszlám eljövetele előtt az arabok a madarak reptében kerestek előjeleket, ezért a tāir szónak másodlagosan lett „előjel”, „balszerencse”, „sors” jelentése. A Korán többször is használja ebben a jelentésében. Nézd csak! Miben hisznek azok, akik nem hisznek a küldötteknek! Azt, hogy a Kegyelmes útmutatót küldjön hozzájuk egy halandó ember közvetítésével, azt nem tartják elég ésszerűnek, de a szerencsét és a balszerencsét, az előjeleket racionálisnak tartják… Fekete macska, szerencseszám, kabalatárgy meg horoszkóp igen, kinyilatkoztatás nem… Szerencsét vagy szerencsétlenséget tulajdonítani egy tárgynak (vagy jelenségnek) annyit tesz, mint cselekvést és hatalmat tulajdonítani neki, alárendelni magunkat neki és az irányítása alá kerülni. Ez felborítja a teremtés rangsorát. Allah felülre rakta az embert, alá a tárgyakat, ők pedig megfordítják, felülre a tárgy, alulra az ember. Ez ésszerű? Lein tentehú lenerdzsunnekum ve lejemesszennekum minná ’adzábun elím. Ha nem hagytok fel (a hirdetéssel), megkövezünk, és fájdalmas büntetéssel sújtunk benneteket. A minná (tőlünk, részünkről) ebben a szövegkörnyezetben hordozhat egy olyan árnyalatot, hogy „önkényesen”, kedvünk szerint, törvényes eljárás nélkül. A szó erejével az erő(szak) szavát állították szembe. 19. Kālú tā’irukum me’akum Azt mondták (a küldöttek): a sorsotok a ti kezetekben van. Egy másik ája azt mondja: „Minden ember sorsát (tāir) a nyakába kötöttük” (17:13) mindenki saját maga alakítja a „szerencséjét” és a balszerencséjét: „Minden lélek a cselekedetei/szerzeménye túsza” (74:38) Aki hallgat az intő szóra, azt nem éri csapás. ein dzukkirtum? azért (akartok megkövezni,) mert figyelmeztetünk benneteket? A próféták és az ő küldetésüket felvállaló hívók az emberiség őrizői, akik álmatlanul virrasztanak a tűz-figyelő toronyban, hogy riaszthassák az embereket, ha tűz üt ki. Vajon a riasztásért köszönet jár-e nekik, vagy hozzájuk vágjuk a párnánkat, hogy miért nem hagynak tovább aludni? bel entum kavmun muszrifún (nincs igazatok), hanem olyan nép vagytok, akik túllépték a határt! 20. Ve dzsáe min akszā’l-medíneti radzsulun jesz’ā (Ekkor) egy futva jött egy ember a város túlsó végéről, kāle (és) azt mondta: já kavmi’t-tebi’ú’l-murszelín: „Ó, népem! Kövessétek a küldötteket! A város legtávolabbi részéből: ez is egy furcsa szabály: „senki nem lesz próféta a saját hazájában”. Sokszor azok, akik a küldött közvetlen közelében vannak, csak legyintenek a hívásra, míg mások a világ másik végéről, nagy fáradsággal, végtelen erőfeszítéssel ”futva jönnek”, hogy részesülhessenek a tanításból. Gondoljunk Noéra, akinek a fia, Ábrahámra, akinek az apja, Lótra, akinek a felesége nem fogadta el a hívást. Gondoljunk Jézus és a három napkeleti bölcs történetére. Gondoljunk a Prófétánkra, akinek a nagybátyja, akinek a házában nevelkedett, Ebu Tálib visszautasította a hívást, és Bilálra, aki Etiópiából jött, és elfogadta azt. Gondoljunk Ebu Dzsehl-re, akinek a háza közelebb volt a Kábához, mint a Prófétáé, és mégis visszautasította a hívást, míg Szuhejl Bizáncból elfogadta azt. Gondoljunk arra, hogy a Próféta rokonai, vejei és unokatestvérei visszautasították a hívást, Szelmán pedig a világ másik részéről, egészen Iránból jött, legendás kalandokon és ezer veszélyen utazott keresztül, hogy megtalálja az igazságot. Vigasz ez a Prófétának, és az Ítélet Napjáig minden hívónak: „legyetek az igazság szószólói, és ha a közelállóitok nem is értékelik, biztosak lehettek benne, hogy az igazság magához vonzza azokat, akik megbecsülik, akár a világ másik végéről is”. 21. Ettebi’ú men lá jesz’elukum edzsran vehum muhtedún. Kövessétek (azokat,) akik nem kérnek tőletek fizetséget nem csalók és szélhámosok, akik ebből próbálnak üzletet csinálni, és (mert) ők helyesen vannak vezetve! 22. Ve má lije lá e’budu’l-ledzí fetaraní ve ilejhi turdzsa’ún? És miért ne szolgálnám azt, Aki megteremtett engem, és Akihez (ti is) vissza fogtok térni?

13

23. Eettekhidzu min dúnihi áliheten in juridni’r-rahmánu bidurrin-lá tugní ’anní sefá’atuhum sej’en velá junkidzún? Mást tegyek-e meg istennek Rajta kívül, (mikor), ha a Kegyelmes ártani akarna nekem, akkor az ő közbenjárásuk nem segítene rajtam semmit, és nem tudnának megmenteni? 24. Inní idzán-lefí dalálin-mubín. Akkor bizony nyilvánvaló eltévelyedésben lennék. 25. Inní ámentu birabbikum feszma’ún! Bizony én hiszek Uratokban, halljátok meg (a szavam!) Ha ezeket a szavakat a küldöttekhez fordulva mondja, akkor azt jelenti: „halljátok meg a szavamat és legyetek tanúi a hitemnek!” ha pedig a népéhez intézte a szavait, azt jelenti: „hallgassatok rám!”. De a népe rátámadt és megölték. 26. Kíle-dkhuli’l-dzsennete kāle já lejte kavmí ja’lemún, Az lett neki mondva: „Lépj be a Mennyországba!” (Ő pedig) azt mondta: „Ó, bárcsak a népem megtudná, 27. Bimā gafera lí rabbí vedzsa’alní mine’l-mukramín! Hogy megbocsátott nekem Uram és azok közé helyezett engem, akik megtiszteltetésben részesülnek!” ez a nemes lélek még mindig a népéért aggódik, és ahelyett, hogy keserűséggel és bosszúvággyal gondolna vissza az őt bántalmazókra, szinte fohászkodik, hogy a népe megmeneküljön. Mekkora ellentét van közte és a népe között! Melyik a nemesebb? 28. Vemá enzelná ’alá kavmihi min-ba’dihi min dzsundin-mine’sz-szemái vemá kunná munzilín. És ezek után sem küldtünk a népéhez sereget az égből, ahogy azelőtt sem küldtünk le. Ez az isteni törvény-szokás (szunnetullah). Allah beavatkozása nem angyalok seregével, hanem a saját „természeti törvényeit” tiszteletben tartva, közvetettebb, kendőzöttebb jelenségek által teszi. 29. In kánetu illá szajhaten váhideten fe idzá hum khāmidún. (Ha meg akartuk volna büntetni őket), egyetlen kiáltás elég lett volna, és akkor porrá-hamuvá égnek. (De nem tettük.) Itt az in káne kifejezést érthetjük úgy, mint az in káne lir-rahmáni veledun „ha a Kegyelmesnek gyermeke lett volna –de nincs” (43:81, és még: 21:17, 35:45). Ez a magyarázat támogatja azok véleményét, akik ezt a történetet Antiókhiával hozzák összefüggésbe, ugyanis nem tudunk róla, hogy Antiókhiát bármilyen csapás érte volna. 30. Já haszraten ’alá’l-’ibád! Milyen kár az emberekért (szolgálókért)! Az isteni gyengédség és szánalom kifejezése. Má je’tíhim min-raszulin illá kánú bihi jesztehziún. Nem jött hozzájuk úgy küldött, hogy ne űztek volna gúnyt belőle. Ti, akik az emberiség szolgálatára, helyes vezetésére, hívására adjátok a fejeteket! Jegyezzétek meg ezt a szabályt, készüljetek fel lélekben a megpróbáltatásokra! 31. Elem jerā kem ehlekná kablehum mine’l-kurúni ennehum ilejhim lá jerdzsi’ún. hát nem látják, (nem gondolkodnak el rajta,) hogy hány nemzedéket töröltünk el őelőttük? Azok már nem fognak visszatérni hozzájuk (hogy figyelmeztessék őket)! 32. Ve in kullun lemmá dzsemí’un ledejná muhdarún. Hanem mind együtt lesznek elénk hozatva. 33. Ve ájetun lehumu’l-ardu’l-mejtehu ahjajnáhá ve akhridzsná minhá habben feminhu je’kulún. És jel (tanulság) van számukra a halott föld (példájá)ban. Életet adunk annak, és gabon, át hozunk ki (sarjasztunk) belőle, ők pedig abból esznek. A feltámadás is olyan könnyedén és természetesen fog megtörténni, mint ahogy a tél után feléled a halottnak tűnő természet. 34. Ve dzsa’alná fíhá dzsennátin-min nakhílin ve e’nábin ve feddzserná fíhá mine’l’ujún. (És) Kerteket hoztunk létre datolyapálmából és szőlőből, és forrásokat fakasztottunk bennük, 35. lije’kulú min szemerihi ve má ’amilethu ejdíhim hogy egyenek a gyümölcseiből, és a kezük munkájából. A „má” szócskának kétféle értelmet lehet adni: vehetjük vonatkozó névmásnak („ami”), akkor az ája értelme az lesz, hogy: „egyenek a (maguktól termő) gyümölcsöeiből, és abból, amit a kezükkel vetettek el”; és vehetjük tagadó-szónak („nem”),

14

akkor az ája jelentése az lesz, hogy: „egyenek a gyümölcseiből, (annak ellenére, hogy a gyümölcs) nem az ő kezük munkájának (az eredménye)”. Az első (vonatkozó névmási) jelentés jobban megfelel a Korán kétpólusú, ellentét-párokban álló (meszáni,39:23) példarendszerének („ami magától terem, és ami az emberek munkája által nő”), és ezt a választást erősíti Ibn Mesz’ud mimmá ’amilethu magyarázó olvasata is (Taberí). efelá jeskurún. Hát nem lesznek hálásak? 36. Szubháne’l-ledzí khalaka’l-ezvádzse kullehá mimmá tenbitu’l-ardu, vemin enfuszihim, vemimmá lá ja’lemún. Hibátlanul tökéletes az, Aki mindent párban teremtett, amit csak a föld terem, (az embereket) magukat, és (olyan dolgokat is), amelyekről nem tudnak. Itt Allah egységére és egyedülállóságára hívja fel a figyelmet az ája. Az egész teremtés az ellentétek és párok (ellentétes, de egymást kiegészítő párok), a polaritás törvényének van alávetve. Az anyag szintjén a protonok és elektronok, a pozitív és a negatív töltés, a mágnesesség, a savas-lúgos kémhatás, az erő-ellenerő, az élőlények szintjén a nemek különbsége, még a csillagok is párban állnak. Ezt a törvényt pedig az egymagában álló, „páratlan” és a teremtményektől független Allah hozta. Az ája arról is hírt ad, hogy vannak olyan teremtménypárok, amelyekről az embereknek nincs tudomásuk. Az éjjel és a nappal is az ellentétpárok egyike: 37. Ve ájátun-lehumu’l-lejlu neszlekhu minhu’n-neháre feidzá hum muzlimún. És tanulság van számukra az éjszakában. Visszahúzzuk belőle a nappal (világosságát) és akkor sötétben maradnak. Az éjszaka és a sötétség nem egy önmagában létező dolog, hanem a fény hiánya. A sötétségnek nincs forrása és nincs önálló léte sem: amint a fény megjelenik, a sötétség szertefoszlik. A sötétség (zulumát) ugyanaz a szó, amivel a „bűn”-t is jelöli a Korán (zulm). A bűn is a fény hiánya. A fény pedig az isteni útmutatás: a kinyilatkoztatás és a Próféta tanítása. Vannak időszakok, amelyekben ragyog és mindent bevilágít az útmutató, és minden hit-nappalnak van éjszakája is. De tudjátok meg, hogy minél sötétebb az éjszaka, annál közelebb a hajnal! Ezek a természeti áják „szellemi dobbantót” nyújtanak az értelem számára, hogy az ismert (látott, tapasztalt) jelenségekből kiindulva fogalmat alkothasson a nem ismert, láthatatlan, elvont jelenségekről is. Így tágítja a kinyilatkoztatás az emberi értelem „látókörét”. 38. Ve’s-semszu tedzsrí limusztekarrin-lehá. Dzálike takdíru’l-’azízi’l-’alím. A Nap is a saját kijelölt pályáján halad. Ez a Fenséges Mindent-tudó rendelése. Ezt az áját is kétféleképpen lehet fordítani. A többség a „li-musztekarrin lehá” olvasatot fogadja el, ahol a musztekarrin: térben és időben kiszámított, kijelölt „hely”, ami lehet „pálya, út”, vagy „nyugvópont, megálló”. Abdullah bin Mesz’ud viszont „lá musztekarrin lehá” (ahol a musztekarrin: „nyugvás, pihenés, megállás”), tehát „megállás nélkül halad (a pályáján)” formában olvasta (Zemahserí, Ferrá). Lényegében a különbség nem változtat az ája jelentésén: „A Nap egy kiszámított pályán halad”. 39. Ve’l-kamera kaddernáhu menázile hattá ’āde kel’urdzsúni’l-kadím. A Holdnak pedig fázisokat jelöltünk ki, mígnem olyanná válik, mint egy régi datolyaág. 40. Lá’s-semszu jenbegí lehá en tudríke’l-kamera ve lá’l-lejlu’sz-szábiku’n-nehári vekullun fí felekin-jeszbehún. Sem a Nap nem ütközik a Holdba, sem az éjszaka nem előzi meg a nappalt, mindegyikük (kijelölt) pályáján halad. A világegyetem azért működik ilyen csodálatosan, mert minden teremtmény a saját szerepét játssza, a saját kijelölt pályáján halad. Csak akkor beszélhetünk „haladás”-ról, ha van pálya. Különben „bolyongás” lenne. Nem kozmosz, hanem káosz lenne. Ha a Teremtő minden teremtménynek pályát és szerepet jelölt ki, vajon az embert „út” nélkül hagyta volna? Ember! Gondolkozz el rajta: neked mi az utad, neked mi a szereped? 41. Ve ájátun-lehum enná hamelná dzurrijetehum fí’l-fulki’l-meshún. És tanulság van számukra abban, hogy teli hajókon hordoztuk nemzedékeiket.

15

A létezés egy nyitott könyv, amit a gondolkodó szív birtokosai tudnak elolvasni. Akik nem tudják elolvasni a létezés könyvét, azokon nem sokat segít, ha a kinyilatkoztatást olvassák, mert a kinyilatkoztatás a létezés könyvének magyarázata. A létezés egy mutató-ujj. Amint feltesszük a kérdést, hogy „Vajon mire mutat?” a létrehozó és a létrehozott közötti összefüggés, kapcsolat létrejön. És az információ „tudás”-sá válik. A létezők: jelek (’aláme), a világ: jelek összessége (’alem), a tudás, ami összeköti a mutatót a mutatottal: ’ilm. Ha kialakítjuk ezt a szemléletet, akkor a létezés minden jelensége egy-egy, a Teremtőre mutató ujjá válik. Hajók és a víz felhajtó ereje… ezek is olyan jelek, amiket el kell olvasni, meg kell érteni, meg kell magyarázni. Az isteni törvény az, ami a víznek a felhajtó erőt kötelezővé tette. Ez által a törvény által tartja fent a víz azt, ami egyébként nehezebb nála. Vajon, Aki a víznek is olyan törvényt szab, hogy az embert szolgálja, az ember számára nem szabott törvényt? 42. Ve khalakná lehum min miszlihí má jerkebún. És (tanulság van abban is, hogy) más, ehhez hasonló járműveket is teremtettünk a számukra. A „teremtettünk számukra” kifejezés értelme: „megadtuk az embernek a képességet arra, hogy járművet készítsen magának”. Itt egy olyan jelenségre emlékeztet bennünket, ami egyébként elkerüli a figyelmünket: az ember tátott szájjal bámulja a repülőt, de nem bámulja az embert, aki megalkotta. És főleg eszébe sem jut csodálni a Teremtőt, aki olyan teremtményt alkotott, ami repülőt képes készíteni. Milyen logika csodálattal adózni a mű előtt, és elfelejteni az alkotót? Hát az alkotó alkotóját? 43. Ve inn nesáe nugríkhum. Felá szaríkha lehum velá hum jenkadzún. Ha akarnánk, belefojtanánk őket, és akkor nem lenne (idejük arra, hogy) segítségért kiáltsanak, és nem lenne (senki), aki meg (tudná) menteni őket. Ha nem szabtunk volna ilyen törvényt a víznek, akkor nem bírnák rákényszeríteni az akaratukat. De ne gondolják, hogy a törvény automatikusan működik, ezután már nincsenek rászorulva a Teremtő külön kegyelmére/védelmére. Gondoljunk a Titanic történetére. Az ember, aki készítette, mikor vízre engedte és megcsodálta az alkotása nagyszerűségét, azt mondta: „Ezt még az Isten sem tudja elsüllyeszteni!” Dehogynem! És ez fog történni mindenkivel, aki birokra akar kelni a Teremtővel! Allah törvényeire támaszkodva, azokat felhasználva különböző dolgok megvalósítására vagytok képesek, de ne gondoljátok, hogy mindezek által függetlenné váltok a Teremtőtől és kiléptek a szükségletek köréből. Csak azt használjátok fel, amit Allah a rendelkezésetekre bocsátott. Magatoktól egy legyet sem vagytok képesek létrehozni. De amint megfeledkeztek erről a tényről és figyelmen kívül hagyjátok, azok a dolgok, amelyeket feltaláltok és kifejlesztetek: csapássá válnak a számotokra. Mindaz, amit azért hoztatok létre, hogy könnyebbséget és boldogságot hozzon a számotokra, baj és pusztulás forrásává válik a kezetekben. Bármit is csináltok, ne szakítsátok meg a kapcsolatot a jelenségek Urával, mert ha megfeledkeztek róla, hogy a dolgok nektek való engedelmessége az Ő parancsa, akkor meglátjátok, hogy visszavonja a parancsát, magatokra hagy benneteket az elemekkel és a „kezeitek művével”, és hirtelen minden a céljával ellentétes módon kezd viselkedni, kicsúszik a kezetekből, fölétek kerekedik, és maga alá temet benneteket. Mi lenne, ha a víz egyszer csak a megszokottól eltérően kezdene viselkedni, és nem fejtene ki felhajtó-erőt? Mi lenne, ha a szél egyszer csak a megszokottól eltérően kezdene viselkedni, és az általunk ismert erejénél kétszer-háromszor nagyobb erővel kezdene fújni? Mi lenne, ha a föld egyszer csak az általunk ismert és „megszokott” 8-as erősségű földrengés helyet 12-es erősségű rengést produkálna? Megváltozna a földfelszín képe. Ezzel nem számol senki… A Föld biztonságát hogyan lehet garantálni? Amikor az ember azt hallja: „biztonság”, akkor azok az óvintézkedések jutnak eszébe, amelyet egy icipici területen alkalmaz. De vajon

16

a bolygó biztonsága érdekében milyen óvintézkedéseket tesz? A Föld a kozmikus ütközésekkel, becsapódásokkal, és más katasztrófákkal szemben teljesen védtelen. Ki garantálja a biztonságát? Allahon kívül ki képes bármit is tenni a bolygó biztonsága érdekében? Van bármiféle esély erre? Van bárki, aki szóba jöhet? Nincs más megoldás, mint hogy a Teremtőhöz és Fenntartóhoz forduljunk, és Tőle kérjünk védelmet. Ennek ellentéte, hogy felelőtlenül, két kézzel pazaroljuk a természet forrásait. Az, hogy az ember beszennyezi és tönkreteszi a vizet, beszennyezi és tönkreteszi a levegőt, beszennyezi és tönkreteszi a földet, és beszennyez, megmérgez, tönkretesz mindent, amihez csak hozzáér. Azokat a dolgokat, amelyeket Allah az ember hasznára és (fejlődésének) szolgálatára teremtett, és kölcsönbe, bizományba adott az embernek. Ez felelőtlenség. A felelősség egy egymásba kapcsolódó karikákból összeálló láncolat. A felelőtlenség egy egymásba kapcsolódó bűn-galéria. Az alsó végén a létezők legkisebbjével szembeni felelőtlenség, a felső végén pedig a létezők legnagyobbikával szembeni felelőtlenség áll. Ha a földdel szembeni felelőtlen hozzáállás/viselkedés felütötte a fejét, az elvezet a Teremtővel szembeni felelőtlen hozzáálláshoz/viselkedéshez. Ezért takvá-ról nem csak az ember-Teremtő kapcsolatban beszélhetünk, hanem az ember-föld, ember-természet kapcsolatban is. A felelősségtudat gyengülése az elszámolásban való hit, emögött pedig a túlvilágban való hit gyengüléséből fakad. Az ember akkor mer felelőtlenül viselkedni, amikor azt gondolja, hogy a tettei nem lesznek számon kérve. És az evilágon igen gyenge lábakon áll a számonkérés. Ki kérné számon azt a tettet, amit nem látott senki? Ha tanúja is volt a tettnek, akkor olyan hosszú az út a büntetésig, hogy a bűntettek túlnyomó többsége soha nem jut el odáig. Ha pedig végrehajtanák a büntetést, melyik az az evilági büntetés, amelyik bármilyen elrettentő erővel bír? Ezért a mindent látó, nem felejtő, megvesztegethetetlen, számon kérő, elítélő és büntető Istenben; az elszámolás helyét, idejét, és a büntetés-végrehajtást (is) magában foglaló túlvilágban való hit az egyetlen olyan tényező, amely valódi, minden körülmények között működő visszatartó erőt jelent a felelőtlenséggel (bűnnel) szemben. Az áják is a túlvilághoz térnek vissza. 44. Illá rahmeten-minná ve metá’an ilá hín. Csakis a Tőlünk eredő kegyelem és haladék révén (tudtok életben maradni). 45. Ve idzá kíle lehumu’ttekú min bejne ejdíkum vemá khalfekum le’allekum turhamún. Amikor azt mondták nekik, hogy „féljetek amiatt, ami a kezetek között van, és amiatt, ami mögöttetek van, hátha kegyelemben részesültök!” Az embernek a jelene és a vagyona van a „keze között”, és a múltja van a háta mögött. (…Akkor hátat fordítottak, mert…): 46. Ve má te’tíhim min ájetin-min ájáti rabbihim illá kánú ’anhá mu’ridún. És nem jött hozzájuk úgy jel Uruk jelei közül, hogy ne fordítottak volna hátat neki. Az ember óriási hibát követ el azért, hogy elmeneküljön a felelősségtudat hangja elől. Az ember természetében benne van az örök élet iránti vágy. Ilyen az ember. Szeretne ezer évig élni. Mondja is a Korán: „azt szeretné, hogy ezer évig éljen”. Ezen a világon. Igazából nem az evilági életet szeretné ezer évig folytatni. Hanem, mivel nem hisz a túlvilágban, akkor minden álmát, vágyódását erre a világra vetíti, és csak az itteni keretek között tud gondolkodni. De a halhatatlanság ideáját nem tudja feladni, bármennyire is irracionális az, az evilági élet feltételeinek keretei között. Hanem tesz valamit, ami még irracionálisabb: a felelősségtudat előli menekülés érdekében feladja a túlvilági örök élet reményét… Inkább vizsgálat nélkül letagadja a túlvilági élet lehetőségét, csak hogy a felelősség által rárótt apró feladatok, kényelmetlenségek, áldozatok alól kihúzza magát. Azért, hogy egy rövid, nehézségekkel, szenvedéssel, hiányosságokkal és tökéletlenséggel teli életet a felelősség kényelmetlensége nélkül élhessen, feláldozza a tökéletes, korlátlan és örök életet. Feláldozza a halhatatlanságot a felelőtlenségért…

17

A legújabb kibúvó különben az „elszámolás nélküli túlvilágban való hit”, amit így összegezhetünk: „halálunk után átkerülünk egy sokkal szebb dimenzióba és ott folytatjuk az élet élvezetét”. Bár ez az elmélet semmilyen kinyilatkoztatásban nem szerepel, mégis két kézzel kapnak rajta az emberek. Sőt, az „értelmiségiek” azt gondolják, hogy az elszámolással és a büntetéssel való ijesztgetés primitív dolog, amit azért találtak ki a (vallási) vezetők, hogy így tartsák kordában a népet, de ez már idejét múlta, mert a modern embernek nincs szüksége ilyen mumusokra. Azt állítják, hogy az Isten maga a végtelen szeretet, a szeretet pedig nem kér számon és nem büntet… Jól hangzik, de vajon őszinte ez a szólam? Két szempontot vizsgáljunk meg: 1. Ugyanannyit érdemel-e az, aki sokat dolgozik, azzal, aki keveset? Vajon elfogadjuk-e azt, hogy aki szorgalmasan dolgozik, az is ugyanannyi bért, vagy ugyanolyan osztályzatot kap, mint aki nem tesz erőkifejtést? Elfogadjuk-e, hogy aki termel, az ugyanannyit kapjon, mint aki fogyaszt? Amikor kimegyünk a piacra, akkor miért az fizet, aki megveszi a terményt, miért nem az, aki eladja? Ha az eladó nem kapna fizetséget a munkájáért, akkor ki fárasztaná magát azzal, hogy termeljen? És ha 10 kiló paradicsomért is ugyanannyit fizetnének, mint 1 kilóért? A való életünkben nem a „teljesítmény-arányos díjazás”-t tartjuk a legigazságosabb bérezésnek? Ha a bérezés nem teljesítmény-arányos, akkor ki és miért fárasztaná magát? És ha egyáltalán semmilyen viszonzásra nem számíthatunk a tetteinkért, akkor miért fárasszuk magunkat és miért mondjunk le bármilyen előnyről? 2. Ugyanazt érdemli-e, aki épít, mint aki rombol? Ki az, akit hidegen hagy, ha valaki szándékosan tönkreteszi a munkáját? Ha valaki bánt másokat? Ki az, aki ezért jutalmat adna? Ki az, aki következmény nélkül hagyná? Ha a károkozás következmény nélkül marad, akkor mi fogja visszatartani a károkozókat? Vajon akik ezt hirdetik, ők maguk nem folyamodnak a büntetés eszközéhez? Ha a büntetés nem helyénvaló, akkor számoljuk fel a rendőrséget, a térmegfigyelő kamerákat, a riasztórendszereket, a bíróságokat, a börtönöket! mindenki hagyja nyitva a kocsiját, a lakását, a boltját… Belegyeznének ebbe azok, akiknek van félteni valójuk? Vajon jobban éreznénk-e magunkat egy olyan világban, ahol nincs következménye a tetteknek? Nem pont azért tartunk itt, mert nem elég hatékony az igazságszolgáltatás? Az emberek különböző mennyiségben és különböző minőségben tevékenykednek az életük során. Van, aki épít, van, aki rombol. Van, aki javít, van, aki elront. Van, aki megörvendeztet, van, aki megríkat. Van, aki szül, van, aki öl. Van, aki ad, van, aki elvesz. Van, aki fárad, van, aki fekszik. Van, aki dolgozik, van, aki csal. Van, aki másokkal is törődik, van, aki csak saját magával. Van, aki napi tíz percet hajlandó önzetlenül másokra szánni, van, aki éjjelét-nappalát. Van, aki 100 forintot hajlandó megvonni magától mások érdekében, van, aki csak annyit tart meg, amennyivel éppen hogy életben marad. Egyenlő-e mindez? Vajon az építők, a fáradók, a termelők és a megosztók szeretnék-e, hogy egyformán díjazzák őket a rombolókkal, a tétlenekkel, a fogyasztókkal és az önzőekkel? Hatását tekintve pedig, igazságos vagy szeretetteljes lenne-e az egyenlő bánásmód? Motiváló, nevelő és fejlesztő hatású lenne-e? Vagy ellenkezőleg? Akinek van gyermeke, az tudja, hogy nem azzal tesz jót a gyermekének, ha következmény nélkül hagyja a tetteit. Ha száz konstruktív út áll a gyermek előtt a kibontakozása felé, akkor is kell, hogy legyen valamilyen „visszatartó intézkedés” a tarsolyban, mert könnyen meglehet, hogy a százegyedik, a destruktív utat fogja választani. Aki mélységében ismeri a Koránt és a Próféta tanítását, az tudja, hogy az ember előtt száz-millió konstruktív út áll. De mégis vannak, és lesznek, akik a száz-millió-egyediket, a rombolás útját választják… Vagy öljük meg magunkban az igazságtalansággal és a szenvedéssel szembeszálló érzéseinket, ahogy némely szellemi iskola tanítja? A szenvedéssel szembeszálló érzésünk a könyörület, és ez a legszebb, legnemesebb érzés a világon. Sokan összekeverik a „szeretetet” a „könyörülettel”. A „szeretet” az, amikor szeretetteljesen viszonyulunk valaki olyan felé, aki viszonozza ezt a pozitív hozzáállásunkat. A „könyörület” pedig az, amikor szeretetteljesen

18

viselkedünk valaki olyannal, aki erre nem szolgált rá, vagy aki ezt nem viszonozza. Ezért a könyörület nemesebb, mint a szeretet, mert nem vár viszonzást. Vajon gazdagabb (több) lesze az ember attól, ha kiirtja magából ezt az érzést, vagy szegényebb (kevesebb)? Emberibb lesz-e tőle, vagy gépiesebb? Az igazság a szeretethez vezető első lépcsőfok. Nem tudunk szeretet-kapcsolatot kifejleszteni olyan környezetben, ahol bántanak bennünket (=igazságtalanság). A szeretet pedig a könyörülethez vezető lépcsőfok. Az ember a „szeretet-kapcsolatban” megtanulja, hogyan kell szeretetteljesen viselkedni, utána pedig ezt a viselkedésformát kiterjeszti olyanokra is, akik iránt nem érez szeretetet. Ha a könyörületben is megerősödött és előrehaladt, akkor elképzelhető, hogy képes legyen könyörülettel fordulni olyanokhoz is, akik bántják. De ennek előfeltétele, hogy korábban „biztonságos” (=bántásmentes) környezetben elsajátítsa a szeretetteljes viselkedést. A bántásmentes környezetről pedig csak az igazság gondoskodhat. Nagyszerű lenne, ha a helyénvaló viselkedést nem kellene külső kényszerítő rendszerrel megtámogatni, hanem mindenki magától is úgy viselkedne, ahogy az a legszebb. De ez nincs így, és nem is lesz, mert az embernek szabad akarata van, és a szabad akarat lehetőségével együtt jár a „visszaélés” lehetősége is. Pont ez a lehetőség az, ami szükségszerűvé teszi –nem csak a büntetést, hanem- a jutalmat is. Hiszen miért járna jutalom azért a jóért, amit az ember nem a saját belátásából tesz, hanem kényszer alatt? A többi teremtménynek nincs lehetősége választani a jó és a rossz közül, hanem kötelezően követik a számukra előírt „viselkedési normákat”. Így nem követnek el bűnt, de nem kapnak jutalmat sem. Akkor marad az a kérdés, hogy az emberek miért a büntetésre fókuszálnak, mikor a jutalom lehetősége is fennáll, sőt, ezerszer könnyebb a „jó út”, mint a „rossz”. Mert a jó cselekedet rendet, nyugalmat, biztonságot, békét, szeretetet hoz, és a fejlődés lehetőségét nyitja meg az evilágon is, míg a rossz cselekedet rendetlenséget, zűrzavart, züllést, félelmet, fájdalmat, szenvedést okoz. Mert a jó cselekedetért legalább tízszeres jutalom jár, míg a rossz cselekedetért csak egyszeres „rossz-pont”, és mindig nyitva a bocsánatkérés lehetősége is. Elég, ha az ember igyekszik, és ezt nevezzük felelősségtudatnak… Az áják a mások felé irányuló felelősségtudattal folytatódnak: 47. Ve idzá kíle lehum enfikú mimmá razekakumu’llahu kāle’l-ledzíne keferú lilledzíne ámenú e-nut’imu min lev jesáu-lláhu et’amehu? in entum illá fí dalálin-mubín. És amikor azt mondják nekik, hogy „Adakozzatok abból, amivel Allah ellátott benneteket” azt mondják a hálátlanok a hívőknek: „Mi lakassuk jól azt, akit Allah is jóllakathatott volna, ha akar? Bizony nyilvánvaló tévedésben vagytok!” „igen el vagytok tájolva!” Mi az adakozás? Infák. A pontos meghatározása: Allah útján költeni. Más szavakat is használ a Korán az adakozásra, mindegyiknek más hangsúlya, más árnyalata van. Szadaka- a „hűség”-ből: az Allah iránti hűséget az adománnyal bizonyítjuk, zekát: „megtisztulás, gyarapodás”-ból, mert megtisztítjuk, gyarapítjuk a vagyonunkat és a személyiségünket az adakozás által. Itt az infák szót használja. Az infák gyöke a ne-fe-ka a rágcsálók által vájt föld alatti járatokkal, alagutakkal kapcsolatos. A nefak: alagút, vakond-fészek. Mert az infák (az adakozás) egy olyan alagút, amelynek az evilági végén bedobjuk, a túlvilági végén pedig kivesszük az adományunkat. A munáfik (képmutató) is ebből a gyökből van képezve, mert az ágas-bogas földalatti rendszerében mindig talál kiutat. Mindig talál más megoldást, kifogást. Ezért, akiknek két világuk van, azok infák-ot csinálnak (mert hisznek az alagútban), akiknek pedig egy világuk van, azok nifák-ot csinálnak (keresnek egy másik kiutat, kifogást). Akik hisznek az elszámolásban, azok egyfajta mérce szerint, Allah mércéje szerint viselkednek minden körülmények között, akik nem hisznek az elszámolásban (a túlvilágban), azok minden körülményhez másféle „relatív” mércét használnak, vagyis úgy forgatják a köpönyegüket,

19

hogy minden helyzetből maximális hasznot húzzanak. Ezért, akiknek két világuk van, azoknak egy arcuk van, akiknek egy világuk van, azoknak két arcuk (képük) van. Az infák: Allahnak adni, és hinni benne, hogy többet kapunk vissza, mint amennyit adtunk. Megosztani azt, amit Allah adott nekünk, és tudni, hogy az ettől nem csökken, hanem gyarapszik. Sőt, megosztani az Allahtól kapott mulandó áldásokat, hogy Allah maradandó áldásokat adjon helyette. Az adakozás a hit próbája (hadísz). Aki azt állítja magáról, hogy hisz Allahban és a túlvilágban, annak képesnek kell lennie adakozni, akár olyan dolgokból is, amelyek kedvesek a szívének. A tagadó csak azt látja ebből a folyamatból, hogy adnia kell. Azt nem látja, hogy vissza fogja kapni. Ezért azt mondja: „ha Allah akarná, jóllakatná. Ha Allah nem lakatta jól, miért én tegyem?” Logika van benne, csak perspektíva nincs. Nem látja (nem akarja észrevenni), hogy oka van annak, hogy Allah valakinek kevesebbet, valakinek többet adott. Nem látja, hogy Allah az ő keze által akarja a másikat jóllakatni. Nem látja, hogy a vagyona bizományban, próbaidőre van nála. Sem a vagyona „jövetelét” sem a vagyona „menetelét” nem köti Allahhoz. Azt gondolja: „Az enyém. Én szereztem, és én rendelkezem fölötte.” Az Allahtól elszakadt képzelet terméke ez a mentalitás. Figyeljük meg, hogy az „elledzíne keferú”-nak (akik tagadnak) címzett emberek Allahra hivatkoznak. ezek szerint minősülhet valaki „tagadónak” akkor is, ha hisz Allahban, de megtagadja a hálaadást és a kötelessége teljesítését. A Koránban szerepel a „káfir” szó „hálátlan” jelentésben is, például, amikor a Fáraó emlékezteti Mózest arra, hogy ők nevelték fel Mózest, ő pedig megölt egy egyiptomit és ezzel a tettével „káfir” lett (26:19). Nyilvánvaló, hogy ennek a használatnak semmi köze az istenhithez. 48. Ve jekúlúne metá hádzel va’du in kuntum szādikín? És azt kérdezik: Mikor lesz az az ígéret (beteljesítve), (mondjátok meg,) ha igazat szóltok? 49. Má jenzurúne illá szajhaten váhideten te’khudzuhum vehum jekhisszimún. Amit várnak, csak egyetlen kiáltás, ami nyakon ragadja őket, míg vitatkoznak. Az adakozással kapcsolatos áját rögtön egy Utolsó Órával kapcsolatos ája követi. Mert az adakozásra, és minden más etikus cselekedetre is az képes –bármilyen körülmény közepette, aki hisz a túlvilágban. Aki nem hisz, azt gondolja, ha ad, akkor neki kevesebb marad. Ez a racionális matematika tanítása: 40-1=39. de a hit matematikája szerint 401=39+40. vagy 39+700, vagy még több. Ezzel visszakanyarodunk a szúra fő témájához. Emlékezzünk rá, hogy ez a szúra a Korán szíve nevet kapta. Mert a feltámadás és túlvilág a témája, a túlvilág pedig az akáid –a helyes hit szíve. A túlvilág az élet szíve. Az életbe a túlvilágban való hit pumpálja a vért. Ha a túlvilági életben való hit megszűnik dobogni, akkor megáll az élet. Mindaz, ami az életet széppé és élhetővé teszi, -az egymás iránti tisztelet, az egymásra való odafigyelés, a segítségnyújtás, a megosztás, az önzetlenség, a bizalom, a közvetlenség, a melegségmegszűnik. Tedd a szívedre a kezed és nézz körül, nem szűnt meg? Ki, mit tesz a másikért? Az önzetlen viselkedés a véletlen műve. Éppen valakinek olyan hangulata volt. Máskor, másvalakivel szemben nem fog így viselkedni. Ez pedig nem erény. Azt sem tudhatod, hogy milyen szándék húzódik a mosoly mögött. Lehet, hogy egy kedves, segítőkésznek tűnő tett mögött önző és visszataszító szándék húzódik. Ha egy viselkedés számító, „haszonleső” (anyagi, társadalmi, érzelmi stb. hasznot remél), az nem számít erénynek. Arra pedig magyarázatot kell szolgáltatni, hogy miért legyen önzetlen, sőt, önfeláldozó valaki, amikor az önzéssel előnyhöz jut, az önzetlenséggel pedig hátrányba kerül. A modern társadalom egyik legnagyobb problémája, hogy nem tud választ adni erre a kérdésre. Mert az Istent és a tévedhetetlen isteni útmutatást kihúzta a képből, és az Istenen kívül nincs más fix, változatlan, abszolút viszonyítási pont, úgyhogy minden relatív. A jó és a rossz, a hasznos és a káros, az erény és a bűn, mind relatív, viszonyítható. „Attól függ”. Mindenkinek a saját tudásától, belátásától és jókedvétől függ. 6.5 milliárd féle „jó” létezik. Erre mit lehet építeni? Ezért a modern társadalom legjobbjai is –a saját mércéik szerint

20

lavíroznak az önzés és az önzetlenség között, a felelősség és felelőtlenség között, és semmilyen áttörő tettre nem képesek, de még az „erényről” való beszédet is abbahagyták. Mert a „jó”-nak nem csak definíciója nem maradt, hanem „értelme” sem. Ugyanis, ha a teremtést kivesszük egy tudatos teremtő kezéből és a véletlenek összejátszásának kezébe adjuk, akkor a teremtésnek (a világnak és az életnek) nem marad célja és értelme. Kinevezhetjük ugyan célnak, hogy a világ fenntartsa önmagát, de ez nem egy „értelmes” cél. És ha nincs értelme az életnek, akkor nincs értelme az erénynek sem. Hanem egyetlen mérceként az élvezet marad, az pedig nem termel, hanem fogyaszt, nem a felelősség, hanem a felelőtlenség felé húz, a felelőtlenség pedig pusztuláshoz vezet, és tönkreteszi az életet. Ezzel visszakanyarodunk a felelősség és a felelőtlenség közötti különbségtétel és az elszámolás szükségességéhez. Felelősség ki iránt és milyen jogon, ki számoltat el és milyen jogon, és hogyan? Az erény, a mindenki számára élhető élet, az Isten létében, az isteni útmutatásban és a túlvilági elszámolásban való hit így fonódik egyetlen, szétszakíthatatlan körré. Az Utolsó Óráról ki adhat Allahon kívül hírt? Ki tudósíthat arról, hogy mi lesz a halál után? Ki adhat információt arról, hogy milyen lesz a világ vége? 50. Felá jesztetí’ún tavszijeten-ve lá ilá ehlihim jerdzsiún. Nem lesznek rá képesek, hogy végrendelkezzenek, sem arra, hogy a családjuk felé forduljanak. Olyan hirtelen fog bekövetkezni, hogy nem lesz idejük egymás felé fordulni. Mindenki a saját kis „Utolsó Óráját” (a saját halálát, ami bármikor véget vethet a javítás lehetőségének) tartsa emlékezetében, és ne halogassa a felelőssége felvállalását. 51. Ve nufikha fí’sz-szúri feidzá hum mine’l-edzsdászi ilá rabbihim jenszilún. És megfúvatik a harsona, és akkor a sírjukból Uruk felé sietnek. Nincs menekvés. Az ember megkérdezi: Ejnel-mefer? „Hol a menedék”? (75:10) A Korán pedig választ ad: Fe’firrú ilallah. „Allahhoz meneküljetek” (51:50). Kétféle ember van: van, aki Allah elől menekül, és van, aki Allahhoz menekül. Mindketten Allah elé fognak állíttatni, az egyik úgy, mint egy szökött rabszolga, a másik úgy, mint egy régen várt barát. Valóban, még a lelkiismeretes embernek is nehezére eshet Ura szeme elé kerülni. Az embert agyonnyomja a tartozása és a hibái, mulasztásai súlya. De gondoljunk az „emberiség horizontjának” csodálatos fohászára, a „kapcsolatépítés” e gyöngyszemére: „Allahumme! Inne e’údzu biridáke min szekhatik, vebimu’áfátike min ’ukúbetik, vee’údzu bike mink, lá ahszí szenáen ’alejk, ente kemá esznejte ’alá nefszik. Istenem! Menedéket keresek a megelégedésednél a haragod elől, az elnézésednél a büntetésed elől, menedéket keresek Nálad Tőled, nem tudom előszámlálni Neked a dicséreteket, olyan vagy, amilyennek Önmagad dicséred.” (Hisznu’l-muszlim, 117) Szubhánallah! Micsoda elme, és micsoda szív az, amelyből ezek a gondolatok és szavak fakadnak! 52. Kālú já vejlená men ba’aszená min merkadiná? Hadzá má va’ade’r-rahmánu ve szadaka’l-murszelún. Azt mondják: „Jajj nekünk! Ki keltett fel bennünket álmunkból? Saját maguk adják meg a választ: Ez a Kegyelmes ígérete! Hát (mégis) igazat szóltak a küldöttek!” Csakhogy a felismerés akkor már nem fog segíteni. Imám Dzsáfer vitája jut eszembe egy tagadóval. Azt mondta a tagadónak: „Tegyük fel, hogy neked van igazad, és nem lesz élet a halál után. Meghalunk és porrá leszünk. Mit veszítek én? Méltósággal, tisztességesen, békében éltem. Fegyelmezett, termékeny, alkotó életet. Allah minden parancsa az én javamat szolgálja az evilágon is. De mi lesz veled, ha nekem van igazam? Ha lesz feltámadás, számonkérés, Pokol és Mennyország? Mit nyertél és mit veszítettél te?” 53. In kánet illá szajhaten-váhideten feidzáhum dzsemí’un-ledzíne muhdarún. Csak egyetlen kiáltás –ennyi az egész, és máris mindannyian együtt elénk állíttattak. 54. Fe’l-javme lá tuzlemu nefszun sej’en ve lá tudzs-zevne illá má kuntum ta’melún. Azon a Napon senki ellen nem lesz igazságtalanság elkövetve, és senkit nem kap büntetést másért, mint amit elkövetett.

21

Új téma következik: a Mennyország. A szépség kiinduló-központja. ’adn (=éden) valaminek a forrása, a termelő központja (ma’den: érc). A Korán beszél arról, hogy az emberek olyan dolgokkal, olyan meglepetésekkel fognak találkozni a Mennyországban, hogy először nem is fogja fel az értelmük. „Ahányszor csak a gyümölcseiből kapnak, azt mondják: ez az, amivel korábban –az evilágon- is táplálkoztunk. Pedig csak (ahhoz) hasonló adatik nekik.” (2:25) Az evilágon látott szépségek mind a Mennyországbeliek tökéletlen másai. A tökéletes formák ott vannak. Ezért dzsennetu’l-’adn, „Éden”-kert, a szépség érce, a szépség kitermelő-helye, a szépség forrása, az „ideák országa”. A Mennyország nem a kiérdemelt fizetsége az erőfeszítéseinknek. Hogyan is lehetne! Az ember egész életében keményen dolgozik, és az egész életnyi keresetével sem tud venni egy házat a Boszporuszban… Akkor hogyan lehetne ezzel a tökéletlen erőfeszítésünkkel egy ég-és-föld szélességű tökéletes és örök birtok a mi szerzeményünk? A Mennyország jutalom. Allah kegye. Allah Allahként ad. Erről van szó. Most hallgassuk meg azokat az ájákat, amelyek szimbolikus nyelvvel, az általunk ismert fogalmakra szorítkozva utalnak a Mennyország szépségeire. 55. Inne aszhábe’l-dzsenneti’l-javme fí sugulin fákihún. Azon a Napon a Mennyország népe örömteli foglalatosságban lesz. Érdekes. Sugulin. Mesgulije. Elfoglaltság… nahát, elfoglaltság is lesz a Mennyországban? De ha nem lenne, tudom, azt mondanátok: „És mit csináljak én ott? Unatkozni fogok…” ezért egyik kifogásra sem ad lehetőséget a Korán. „Sem fáradság, sem kimerültség nem lesz” (35:35). Ha nem fárasztó és kimerítő, akkor milyen elfoglaltság? sugulin fâkihe „örömöt okozó, élvezetes elfoglaltság” a gyümölcs is ebből a gyökből származik: fâkihe: a legfinomabb, a legélvezetesebb táplálék, az étkezés koronája. 56. Hum ve ezvádzsuhum fí zilálin ’alá’l-erāiki mutteki’ún. Ők és a párjaik árnyékban, kereveteken (trónokon) nyugszanak. A lelki béke és a nyugalom képletes megfogalmazása. A Mennyország az emberi fejlődés utolsó, teljesen kibontakozott fázisa. A magzat világa az anyaméh, a túlvilága pedig az evilági élet. Amikor elhagyja a megszokott világát, sírni kezd. Ott csak fogyaszt. Semmilyen kockázat, semmilyen veszély nem fenyegette (látszólag). Amint kilép egy másik világba, sírni kezd. Mert nem ismeri az új világot és nem bízik benne. Aztán (tovább) fejlődik. 20 éves korára befejeződik a testi fejlődése, 30 éves korára befejeződik az értelmi fejlődése, 40 éves korára kibontakoztatja a lelki-szellemi fejlődése kapacitását. Ha a fejlődése valahol megreked, azt nevezzük betegségnek. Nem abban az értelemben, ahogy az orvostudomány használja, hanem abban az értelemben, ahogy a Korán használja. (pl. „Nem a szemek vakok, hanem a szívek, amelyek a keblekben vannak”. (22:46, 40:58) „-Miért vakként támasztottál fel, mikor az életben látó voltam?” „-Ahogy megfeledkeztél a jeleinkről, mikor azok eljöttek hozzád, úgy leszel te is elfeledve ezen a Napon!” 20:124-125) Ha pedig folytatja a fejlődést, meddig terjedhet az? A Mennyországig. A mennyországban mindenki azon a szinten lesz, amennyit megtanult, megértett, és megvalósított a bölcsességből (nincs akadálya, hogy így magyarázzuk ezt a hadíszt: „azt mondják a Korán-olvasónak: olvass tovább, ahogy az evilágon olvastál, és az utolsó elolvasott (és megemésztett) ájáig fogsz emelkedni”). 57. Lehum fíhá fákihetun-ve lehum má jedde’ún. Gyönyörűség lesz ott a részük, és övék lesz (minden), amit csak kívánnak. Újra a fákihe: öröm, jólét, élvezet. A gyümölcs a másodlagos jelentése. Jedde’ún… elég, ha csak átfut rajtuk a kívánság, fel sem kell kelniük érte. 58. Szelámun kavlen-min rabbin-rahím. „Üdvösség” a szó kegyelmes Uruktól. A Szelám az angyalok és a hívők köszöntése. Allah üdvözlete a hívőknek. Lehet, hogy ez lesz a Mennyország koronája: ahszenul huszná vezijáde 10:26, 35:30. „A szép dolgok legszebbje és még több”. Ez a zijáde (a „még több”).

22

Ahhoz, hogy kiérdemeljük a szeláme-t (a békét, biztonságot, a boldogságot, az üdvösséget), teszlím, iszlám szükséges.. 59. Ve emtázú’l-javme ejjuhá’l-mudzsrimún! Ma váljatok külön, bűnösök! 60. Elem e’hed ilejkum já bení ádeme in-lá ta’budú’s-sejtāne? Innehu lekum ’adúvun-mubín! Hát nem vettem szavatokat, Ó, Ádám fiai, hogy nem szolgáljátok a sátánt? Bizony ő nyilvánvaló ellenségetek! Satanu: a sátán szó eredetéről megoszlanak a vélemények, mert nem lehet biztosan eldönteni, hogy az „n” a szó végén részét képezi-e a gyöknek, vagy sem. Ha igen, és a gyök mássalhangzói: se-ta-ne, akkor az azt jelenti, hogy „eltávolodott”. Egy különleges „sörényes” kígyónak is ez a neve. Ennek a kígyónak a fején olyan rikító dísz van, -mint a ló sörénye, ami odavonzza a tekintetet, de amíg az ember bámészkodik, a kígyó villámgyorsan megmarja. A kígyó sajátossága még, hogy pillanatok alatt eltűnik az ember szeme elől, és az, hogy bemászik az alvó ember nyitott szájába. A Koránban szerepel ez a kígyó sejtán néven: „a (Zakkum fa) hajtásai olyanok, mint a sejātín („sátánok”) fejei.” (37:64) (díszes, vonzó, de halálosan mérgező). A sátán is ehhez a kígyóhoz hasonlóan vonzó, alattomos, gyors, és mérgező. Ezért a hívőknek olyan hitet kell kifejleszteniük, amely nem alszik. Ehhez az ismételgetés (dzikr, teszbih) nagy segítség. A „sejtān” kaphatta a nevét onnan, hogy „eltávolodott” Allahtól, az engedelmességtől, a jó úttól, stb. A „sejtān” „kígyó” jelentése párhuzamot mutat a Bibliában szereplő „kígyó”-val, bár le kell szögeznünk, hogy a Koránban nincs szó arról, hogy kígyó alakban jelent volna meg a sátán Ádámnak. A másik lehetőség, hogy az „n” nem a gyök része, hanem a gyök betűi se-je-ta, aminek a jelentése: „haragra gyúlni, lángolni a haragtól”. Ez a jelentés párhuzamot mutat azzal, hogy Allah „füst nélküli tűz”-ből teremtette a sátánt. Az ember minden égető indulatát, érzelmét lehet sejtán-nak nevezni. Van olyan hadísz, amelyben ebben az értelemben szerepel: „Az irígység egy sátán, a harag egy sátán.” „A harag a sátántól van. A sátán tűzből lett teremtve, a tüzet pedig vízzel lehet eloltani. Úgyhogy, ha valaki közületek haragra lobban, az mosakodjon meg.” (Ahmed b. Hanbel 4/226 Ebu Davud 4784) Hasonló jelentése lehet az „A sejtán úgy kering az ember ereiben, mint a vér.” hadísznak is. 61. Ve eni’buduní hádzá sziratun-musztakím. … Hogy Engem szolgáljatok, (mert) ez az egyenes út? 62. Velekad edelle minkum dzsibilen keszíran efelem tekúnú ta’kilún? Bizony kétségtelen, hogy nagy tömeget eltévelyített közületek, hát nem gondolkodtatok el? A sátán úgy közeledik az emberhez, mint egy jó barát. „Esküszöm, hogy jót akarok nektek!” Azt mondja: „Nem akartok két angyal lenni és örökké élni?” (7:20-21) (lásd még: 20:120) Ki ne szeretne? Nem méregként nyújtja át a mérgét, hanem aranykupában… ha megtéveszt a külseje, elvesztél. De az ember képes kérdéseket feltenni. Ez különbözteti meg egy egértől. Az egér, ha megérzi a sajt illatát, nem kérdezi, hogyan került oda az a sajt, miért van ott, ki tette oda, mi lehet a szándéka annak, aki odatette, stb. hanem ráveti magát és máris fogva van. Az ember képes rá, hogy használja az értelmét, és végiggondolja a tettei lehetséges következményeit. 63. Hádzihí dzsehennemu’l-letí kuntum tú’adún. Ez a Pokol, ami meg lett ígérve nektek. 64. Iszlevhá’l-javme bimá kuntum tekfurún. Támogassátok meg (a tüzet) ma azért, amit megtagadtatok! Iszlav: esz-szilá fát tenni a tűzre. Az ember nem máson ég, mint azon a tűzön, amelynek ő maga a tüzelője. „olyan tűz, amelynek kövek és emberek a tüzelője” (2:24) Van olyan fájdalom, amely azt mondatja az emberrel: „gyere halál, ments meg!”. A halál (mevt) nem az élet vége, csak átlépés egy másik világba. Ezért a Korán erre másik szót használ: „szubúran” „megsemmisülés”: „Ne csak egy megsemmisülést hívjatok, hanem hívjatok sok megsemmisülést!” (25:14)

23

65. El-javme nekhtimu ’alá efváhihim vetukellimuná ejdíhim veteshedu erdzsuluhum bimá kánú jekszibún. Azon a Napon lepecsételjük a szájukat, a kezük fog beszélni Hozzánk, és a lábaik fognak tanúskodni arról, hogy mit szereztek. Aki beszédre bírja a nyelvet, az beszédre bírhat bármi mást is. Hasonlítsuk össze a következő ájákkal: „Olvasd el a könyvedet, elég vagy önmagadnak számon kérő gyanánt” (17:14), „az ember önmaga figyelője” (75:14). 66. Velev nesáu letameszná ’alá a’junihim fesztebekú’sz-szirāta feenná jubszirún. Ha úgy akartuk volna, kiolthattuk volna a szemeik (világát), akkor tolongtak volna az úton, de hogyan látnának? Ha nem a javukat akarnánk, hanem azt, hogy vakon menjenek a (jó vagy a rossz) úton, akkor elvettük volna a képességüket arra, hogy megkülönböztessék a jót a rossztól, és akkor olyanok lennének, mint az állatok. De nem lenne kár ezért a nagyszerű, emberi képességért? Nem lenne egyszerűbb helyesen használni? 67. Velev nesáu lemeszekhnáhum ’alá mekánetihim femá-sztetā’ú mudijjen-velá jerdzsi’ún. És ha úgy akartuk volna, a (valódi) állapotuknak (megfelelő alakra) változtattuk volna őket, hogy sem előre haladni, sem visszafordulni nem tudtak volna. „A saját helyzetüknek megfelelő (alakra) változtattuk volna”: Vannak emberek, akik annyit érzékelnek az életből, mint egy állat: evés-ivás, alvás, párzás. Az ilyen embert állattá változtathattuk volna. Akkor elvettük volna a lehetőségüket arra, hogy fejlődjenek, vagy megbánást tanúsítsanak. De nem tettük. Hol fog ez megtörténni? A túlvilágon. Mindenki az érzékelésének, a felfogásának, a kiteljesedésének megfelelő helyzetben fog feltámadni. („miért vakként támasztottál fel, mikor én látó voltam korábban?” 20:124) Ez következik a Próféta magyarázataiból. 68. Vemen nu’ammirhunu nekkiszhu fi’l-khalki efelá ja’kilún? Akinek meghosszabbítjuk az életét, annak megrövidítjük a képességeit. Hát nem gondolkoznake el rajta? Ha arra vársz, hogy majd akkor leszel vallásos és erkölcsös, mikor megöregszel, akkor Káin-komplexusod van. Mi az a Káin-komplexus? Káin, amikor arra szólították fel, hogy ajánljon fel áldozatot Allahnak, a termése legsilányabb részét ajánlotta fel. Akkor fogsz Allahnak engedelmeskedni, mikor már ha akarnál, sem tudnál bűnt elkövetni? Az éveid és a képességeid silányát ajánlod fel Neki? 69. Vemá ’allemnáhu’s-si’ra vemá jenbegí lehu. In huva illá dzikrun-vekur’ánun mubín. És nem tanítottunk neki verset, nem is illenék hozzá. Hanem emlékeztetőfigyelmeztetés, és világos felolvasás. A tagadók közül többen a Koránt versnek, a Prófétát pedig költőnek nevezték. Ehhez tudnunk kell, hogy abban az időben a költő a sámánhoz hasonló szerepet töltött be. Azt híresztelték magukról, hogy dzsinnekkel állnak kapcsolatban, és azok sugalmazzák a verseiket. Így szereztek befolyást maguknak. Ezért voltak, akik az angyal-próféta kapcsolatot a dzsinn-költő kapcsolathoz hasonlították. De a tagadók többsége jól tudta, hogy ez nem igaz. A mekkai társítók a költészet mesterei voltak, önmaguk között el is ismerték, hogy a Korán nem hasonlít a versekhez. Csak ezzel próbálták csökkenteni a fontosságát, és elterelni az emberek figyelmét. A vers az érzelmekhez szól, a dzikr, az emlékeztető/figyelmeztető pedig az értelemhez. A kur’án nem csak a Könyv tulajdon-neve, hanem egy jelentéssel bíró szó, ami azt jelenti: olvasás, felolvasás. Jusson eszünkbe, hogy abban az időben ez leginkább szóbeli tanítás volt, mintsem írott könyv. Ezért, amikor határozatlan formában szerepel, akkor általános értelemben „megszólítás”-nak, „felolvasás”-nak fordítottuk, amikor pedig határozott alakban: el-Kur’án-ként szerepel, akkor vonatkoztattuk a Könyvre. 70. Lijundzira min káne hajjen-vejehikka’l-kavlun ’alá’l-káfirín. … Hogy figyelmeztesd azokat, akik életben vannak, és hogy beigazolódjon a szó a tagadókra. „Azokat, akik életben vannak”. Nyilvánvaló, hogy a Próféta nem a halottakhoz küldetett. Ezt

24

mondani sem kell, úgyhogy feltételezzük, hogy nem is ezt akarja mondani az ája. Hanem arról van szó, hogy a Korán nem nevez „élő”-nek mindenkit, aki eszik-iszik és mozogni tud. Ellentétben „élő”-nek nevez olyanokat, akik a mi fogalmaink szerint „halott”-ak. „Ne mondjátok azokra, akiket Allah útján öltek meg, hogy „halottak”. Mert élők ők, csak ti nem érzékelitek.” (2:154) „Bizony figyelmeztetés van ebben azok számára, akiknek szíve van…” (50:37) A Koránnak saját fogalomrendszere van. A „világok kegyelmé”-nek, és „követendő szép példá”-nak nevez egy embert, aki nem járt iskolába, írni, olvasni nem tudott, akinek semmilyen társadalmi címe és rangja nem volt a „megbízhatóságon” kívül, aki egy akkora agyagkuckóban lakott, ahol alig fértek el ketten a feleségével, semmilyen berendezési tárgya nem volt, és hónapokig nem főztek a házában. A „csillagok az égen” kitüntetésű tanítványai összeestek az éhségtől Medina utcáin, hogy az emberek azt hitték: betegek és rohamuk van. Az államfő lányának, a „hercegnő”-nek felhólyagosodott a keze a munkától. Mennyire vág össze ez a kép a mi „siker” fogalmunkkal? Akkor fogjuk megérteni a Koránt, ha megengedjük neki, hogy új tartalommal, a saját tartalmával töltse ki a fogalmainkat. Különben elbeszélünk egymás mellett. 71. Evelem jerav enne khalakná lehum-mimmá ’amilet ejdíná en’ámen fehum lehá málikún. Talán nem látják, hogy kezünk műveként (hatalmunk tanújeleként) mi teremtettük a jószágokat, amelyeket birtokolnak. 72. Ve dzellelnáhá lehum, feminhá rakúbuhum veminhá je’kulún. Alávetettük azokat a számukra, és ennek révén (tudnak) felszállni némelyükre és táplálkozni némelyikükből. Amelyik állatot Allah nem vetette alá az embernek, azt az ember nem tudja „háziasítani”. Példa erre az indiai és az afrikai elefánt. Az afrikai elefántot nem lehet hátas állattá tenni, az indiait igen. Ha a szelídítés az ember ügyességének eredménye, és nem az adott állat veleszületett, teremtésétől fogva adott képessége, akkor mivel magyarázzuk ezt a jelenséget? A hit lényege a tevhid. A létezés minden elemét egy egész részeként kell érzékelnünk. Az „egész”-nek a központja pedig Allah. Rá mutat minden jel, Róla szolgáltat információt minden létező. 73. Velehum fíhá menáfi’u vemesáribu efelá jeskurún? És (még ezen kívül más) hasznuk is van belőlük, (a bőrük, a szőrük, a trágyájuk, a munkájuk, stb.) és italuk (a tej), hát miért nem hálásak? Az állatok teremtésének célja az ember, vajon az embernek nincs célja? Ha nem köszönik meg, az nem hálátlanság? A tagadás valójában hálátlanság. A hála megtagadása. És még mit tesznek? 74. Ve’t-tekhadzú min dúni’lláhi áliheten le’allehum jenszarún. Hanem megtettek Allahon kívül másokat isteneknek, hátha segítenek rajtuk. 75. Lá jesztatí’ún naszrahum vehum lehum dzsundun-muhdarún. Nincs erejük (azoknak a hamis istenségeknek) segíteni rajtuk, mégis, ők (a társítók) készenlétben álló katonák a kedvükért (várják a bálványaik parancsait, vagy őrködnek körülöttük). „Készenlétben álló katonák”: Ha a tárgyat cselekvőként, irányítónak állítják be, akkor nem marad más hátra, minthogy annak rendeljék alá magukat, s így a cselekvő, irányító ember passzív, irányított lesz. A társítás egyik legnagyobb ártalma, hogy kimeríti az ember lehetőségeit, leszűkíti az értelem, az akarat és a cselekvés képességét, s nem utolsó sorban lejáratja a méltóságát. Összeegyeztethető a méltósággal az, hogy az ember olyan dolgok előtt hajtson fejet, és olyan dolgoktól tegye függővé a sorsát, amelyek nem rendelkeznek önálló tudattal sem, nemhogy erővel és befolyással? 76. Felá jehzunke kavluhum inná na’lemu má jeszirrúne vemá ju’linún. Hát ne szomorítsanak el téged a szavaik, bizony mi tudjuk azt, amit eltitkolnak, és azt, amit kinyilvánítanak. A szúra visszatér a fő témájához, a feltámadáshoz, és ezzel végződik:

25

77. Ev lem jera’l-inszánu enná khalaknáhu min nutfetin feidzá huve khaszímunmubín. Hát nem látja az ember, hogy egyetlen cseppből teremtettük, és mégis, nyilvánvaló ellenséggé vált? Felszereltük mindennel, ahhoz, hogy önmagára és Allahra találjon, ehelyett pedig ezekkel az eszközökkel (értelem, akarat, anyagi lehetőségek) eltávolodott, sőt, nekünk támad. 78. Ve darabe lená meszelen veneszije khalkehu kāle: men jehjí’l-’izāme ve hije ramím? Kioktat minket és elfelejtve a saját teremtését, azt kérdezi: „Ki keltené életre ezeket a szétmállott csontokat?” 79. Kul jehjíhá’l-ledzí ensáehá evvele marratin vehuva bikulli khalkin ’alímun. Válaszold (azt nekik): „Az fogja életre kelteni, aki első alkalommal is megalkotta azt. Ő mindenféle teremtéshez ért.” 80. Elledzí dzsa’ale lekum mine’s-sedzseri’l-akhdari náran feidzá entum minhu túkidún. Az, aki a zöld fából tüzet készít a számotokra, és abból gyújtotok (tüzet). 81. Eve lejsze’l-ledzí khalaka’sz-szemáváti ve’l-arde bikādirin ’alá en jekhluke miszlehum belá vehuve’l-khalláku’l-’alím. Vajon, aki az egeket és a földet teremtette, ne lenne képes rá, hogy hozzájuk hasonlót teremtsen? Dehogynem! Hiszen Ő a Mindent tudó Teremtő! 82. Innemá emruhu idzá erāde sej’en en jekúle lehu kun fejekún. Bizony, az Ő parancsa (dolga mindössze annyi, hogy) amikor valamit kíván, hogy azt mondja: „légy!” és az létrejön. 83. Feszubháne’l-ledzí bijedíhinmelekútu kulli sej’in-ve ilejhi turdzsa’ún. Hibátlan és magasztos az, Akinek kezében van az uralkodás mindenek felett, és (tetszik vagy sem) Hozzá fogtok visszatéríttetni! „Inná lilláhi, veinná ilejhi rādzsi’ún.” „Bizony mi Allahhoz tartozunk és Hozzá lesz a visszatérésünk.” (2:156) Őt keresés által nem lehet megtalálni, de azok fognak Rátalálni, aki keresik, Hozzá nem lehet úton elmenni, de azok fognak Hozzá eljutni, akik az úton járnak.. Ve’l-ákhiru da’váná eni’lhamdu lilláhi rabbil ’álemín.

26