A KOOPERATÍV BIZTONSÁG: HÁTTÉR, KÖVETELMÉNYEK ÉS PERSPEKTÍVÁK BEVEZETÉS MEGHATÁROZÁS

A NEMZETKÖZI TERRORIZMUS ELLENI HARC

MICHAEL MIHALKA G. C. MARSHALL, Európai Biztonsági Tanulmányok Központja

A KOOPERATÍV BIZTONSÁG: HÁTTÉR, KÖVETELMÉNYEK ÉS PERSPEKTÍVÁK BEVEZETÉS A kooperatív biztonság a 2001. szeptember 11.-i események fényében fokozott jelentőségre tett szert. A New York City World Trade Center ikertornyai, illetve a Pentagon ellen elkövetett terrortámadások globális koalíciót hoztak létre a fenyegetés elleni harchoz. A koalíció állóképessége a kooperatív biztonság prizmáján keresztül érthetőbb. A kooperatív biztonság definíciójának meghatározása után a biztonsági dilemma kerül metaforaként alkalmazásra, amely megmagyarázza, hogyan működhetnek együtt a különböző értékeket valló és eltérő érdekekkel rendelkező államok.

MEGHATÁROZÁS A kooperatív biztonság különböző emberek számára különböző korokban különböző dolgot jelentett. Úgy tűnik azonban, hogy mégis van egy összefüggés a különféle értelmezések között. Ezt a fogalmat általában az együttműködő államok jellemzésénél alkalmazták (kooperáció), amelyek a biztonsági környezetükben konkrét államok vagy államcsoportok által képviselt fenyegetéseket kezelték. Ez a megfigyelés nagyon egyszerű és átfogó definícióhoz vezet: A kooperatív biztonság olyan, az államok között folyó tevékenység, amelynek célja a háború valószínűségének, vagy ha mégis bekövetkeznék következményeinek csökkentése, amely nem irányul egyetlen ország, vagy országcsoport ellen sem. Ily módon két nagyon eltérő tevékenységi kört határolhatunk el a nemzetközi kapcsolatokban: az egyik meghatározott országok, vagy országcsoportok ellen irányul, amelyekről az a vélemény alakult ki, hogy veszélyeztetik a békét, a másik pedig azon környezet javítását célozza, amelyben az államok működnek. Jelen tanulmányban főként ez utóbbi tevékenységi formával foglalkozunk. Mindazonáltal, a nemzetközi kapcsolatokban számos írás foglalkozik a konkrét államok vagy országcsoportok által képviselt fenyegetés elleni fellépéssel. 69

NEMZETVÉDELMI EGYETEMI KÖZLEMÉNYEK

A BIZTONSÁG ÉS A FOGLYOK DILEMMÁJA A foglyok dilemmája jól szemlélteti azt a biztonsági problémát, amely akkor jelentkezik, amikor az országok egyoldalúan lépnek fel biztonsági helyzetük javítása érdekében, de egy másik állam reakciója mindkettőjük helyzetének romlásához vezet.1 Az 1. sz. táblázatban két ország ugyanazon politikai választás előtt áll: fegyverkezzen, vagy sem. Ha az egyik fegyverkezik, a másik pedig nem, a fegyverkező fél egyoldalú előnyre tesz szert a másikkal szemben. Ezért mindkét fél számára észszerű a fegyverkezés, és ez a forrásoknak a biztonságba történő átirányításához vezet, amit egyébként lehet, hogy nem tettek volna. Hogyan érhetnének el tárgyalásos eredményt, hogy ne kelljen többet költeniük fegyverekre? 1. sz. táblázat A ország\B ország Fegyverkezzen Leszereljen

Fegyverkezzen Fegyverkezési verseny B egyoldalú előnye

Leszereljen A egyoldalú előnye Tárgyalásos rendszer

Több kutató vizsgálta a nemzetközi kapcsolatok ezen a visszatérő problémáját. A válasz abban rejlik, hogy a játék újra és újra ismétlődik. Amint ezt felismerik, lehetőségük lesz az együttműködésre.2 Ebben, és a nemzetközi kapcsolatok hasonló struktúrájú epizódjaiban a közös jövő érzete vezeti őket az együttműködésre. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti nukleáris fegyverzetellenőrzés a hidegháború idején, amit valaha két, üvegbe zárt skorpióhoz hasonlítottak, jobb példát szolgáltat a kooperatív biztonságra ebben az értelemben.

BIZTONSÁGI KONCEPCIÓK A legtöbb biztonsági koncepció hagyományosan olyan fenyegetésekkel foglalkozott, amelyeket konkrét államok, vagy államcsoportok jelentettek. A kooperatív biztonság kialakítása a tradicionális biztonságfelfogás ellenpólusaként történt. A megelőző biztonságfelfogás, az erőegyensúly, amely a posztveszfáliai biztonsági rendszer alapját képezte, a harmincéves háború végétől a hidegháború végéig. A fő szerepet az államok játszották. A nagyobb hatalmak 1

Glaser, Charles. The Security Dilemma Revisited. World Politics, Vol. 50, No. 1, október 1977, 171–201. o. 2 Axelrod, Robert: The Evolution of Cooperatio. Basic Books, 1984.

70


cselekedetei arra irányultak hogy szembeszálljanak valamely taguknak az egész rendszer átvételére irányuló törekvésével. Ez a rendszer sikeresnek bizonyult, de közben több nagy és véres háború dúlt. Ma nincs erőegyensúly, mert van egy állam, amely sokkal nagyobb hatalomra tett szert, mint a többiek. A szövetségek és a kollektív védelmi megállapodások nem a kooperatív biztonság kifejeződései, mert általában valós, és észlelt veszély kezelését célozzák. A NATO esetében ezt a funkciót a Szovjetunió és a Varsói Szerződés töltötte be. A kooperatív biztonság egy mérsékelten ellentmondásos formáját én nagyhatalmi kondomíniumnak nevezem, ami a nagyhatalmak kísérlete biztonsági környezetük kezelésére, első sorban a tartós hegemóniájukra leselkedő veszélyek csökkentése érdekében. Ezek a történelem folyamán periodikusan jelentek meg — a legtartósabb az európai nagyhatalmak közössége volt, amely eredetileg a további liberális forradalmak kitörése ellen irányult. Sokan az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót vádolják az európai status quonak az úgy nevezett Jalta-Potsdam segítségével történő fenntartásával, amelyben mindegyik fél számára lehetőség nyílt saját érdekszférájának felügyeletére. Ez a rendszer természetesen nem volt olyan explicit, mint az európai nagyhatalmak közössége — nem voltak például olyan formális értekezletek, amelyeken olyan kérdések mint pl. Magyarország ügye megvitatásra kerültek volna. Az ENSZ-nek a Biztonsági Tanácson keresztül, nagy erőkondomínuma van. Az ENSZ nem vehet részt semmiféle biztonsági fellépésben a Biztonsági Tanács minden állandó tagjának az egyetértése nélkül. A kooperatív biztonság akkor jön létre, ha államok egy csoportja egyetért abban, hogy segítségére siet tagjának, ha azt valamelyik másik tagja megtámadja. A Népszövetség a két világháború közötti időszak kooperatív biztonsági rendszere volt, az ENSZ pedig a jelen kooperatív biztonsági rendszere. A nagyobb hatalmak közötti nézetkülönbség miatt nagyon kevés kooperatív biztonsági fellépésre került sor — az egyik a koreai intervenció volt 1950-ben, amire csak azért kerülhetett sor, mert a Szovjetunió bojkottálta a BT-t, a másik pedig az 1991-es öbölháború volt. A közös biztonság, mint koncepció, azért fontos, mert fejlődése párhuzamos a kooperatív biztonság fejlődésével. Az elképzelés az 1980-as évek elején vált ismertté, amikor kis országok egy csoportja a nukleáris csökkentés alternatív megközelítése mellett érvelt, az Egyesült Államok és a Szovjetunió által folytatott megközelítéssel szemben. Ezek az államok kitartottak amellett, hogy egy atomháború kitörése minden országot érintene, nemcsak azokat, amelyek a fegyvereket alkalmazzák. Az európai országok tehát létrehoztak egy közös biztonsági teret. Lisszaboni közleményében az EBESZ is utal erre az elképzelésre. Egy ezzel analóg elképzelés szerint a biztonság oszthatatlan. A közös biztonság azért fontos, mert aláhúzza a kooperatív biztonság számára fontos feltételt — a közös jövő érzését. 71


Egy biztonsági közösség elképzelését először Karl Deutsch és kollégái említették az 1950-es évek derekán, akik jobban meg akarták érteni a transzatlanti biztonsági közösség természetét. A biztonsági közösséget olyan országcsoportként határozták meg, amely nem kíván háborút kezdeni egymással, és nem is készül ilyenre. Mivel az államok között vívott háború gyakorisága csökkent, több kutató alkalmazta a biztonsági közösség elképzelést a jelenség magyarázataként.3

TÖRTÉNELMI TAPASZTALATOK A 2. táblázat azt mutatja, hogyan integrálják a fent említett biztonsági koncepciókat a különféle biztonsági szervezetek és megállapodások. Ezen kategorizálások legtöbbje eléggé egyértelmű. Érdemes két megjegyzést tenni: először: a kooperatív biztonságnak nem kell feltétlenül békésnek lennie. Mind az európai nagyhatalmak közössége mind a NATO végrehajtott katonai fellépést azzal szemben, amit közvetlen biztonsági érdekeikben negatív trendként értékeltek: az európai nagyhatalmak közössége Spanyolországban az 1820-as évek közepén, a NATO pedig Dél-kelet Európában, az 1990-es években. Másodszor, az EU/WEU kooperatív biztonsági megállapodás is az európai gazdasági stabilitás és prosperitás előmozdítása érdekében együttműködő az országokkal. Bizonyos értelemben a WEU erősebb biztonsági garanciát biztosított, mint a NATO. A WEU szerződés hatálya értelmében a katonai fellépés automatikus volt, ellentétben a NATO szerződéssel. 2. sz. táblázat Biztonsági koncepciók a történelmi tapasztalatok fényében Nagyhatalmi kondomínium Az európai nagyhatalmak közössége Népszövetség Jalta–Potsdam „rendszer” ENSZ NATO EU/WEU 3

Kollektív védelem biztonság

x

Kooperatív biztonság x

x x

x x

x

x x x

x x x

Emanuel Adler–Michael Barnett: Security Communities. Cambridge University Press, New York, 1998.

72


Az EU azért fontos, mert megfelel a biztonsági közösség követelményeinek is — vagyis államai nem érzik annak fenyegetését, hogy háborúba lépnek más tagokkal, és nem tesznek előkészületeket ennek lehetősége ellen. Egyik oka annak, hogy az EU biztonsági közösséget hoz létre az, hogy tagjai közös értékeket vallanak: konkrétan mindannyian liberális demokratikus államok. Azt is elvárják, hogy minden új tag osztozzon ezekben az értékekben. A liberális demokratikus államok egyik fontos jellemzője az, hogy nem láttuk őket egymással háborút viselni. Kialakítva ezt a biztonsági közösséget, az EU-országok ily módon a kooperatív biztonság széles spektrumában vesznek részt rendkívül különböző területeken. Az EU kevésbé volt sikeres a kooperatív biztonságban való szerepvállalásban a „kemény” katonai vonatkozású területeken, részben mert ez a NATO területe és a nagyobb európai országok tagjai a szervezetnek. De az EU még itt is tett néhány lépést az európai védelmi erők felé. Jóllehet a NATO nem biztonsági közösség, mégis részt vállal a kooperatív biztonság széles skálájában, első sorban békepartnerségi programján keresztül. A NATO azért nem biztonsági közösség, mert két tagja, Görögország és Törökország lehetségesnek tekinti a háborút egymással szemben és előkészületeket tesznek ennek megakadályozására. Ez a várakozás a magyarázata annak, miért költi Görögország a NATO európai tagállamai közül egyedüliként GDPjének olyan nagy részét védelemre. A NATO PfP programját arra használja, hogy ösztönözze a haderő átláthatóságát és civil ellenőrzését az egész EBESZrégióban. Ezen kívül, mivel a NATO aktív szerepet vállalt Bosznia-Hercegovinában, az egykori semleges államok (Írország, Svédország, Finnország, Ausztria, sőt még Svájc is) csatlakoztak a PfP-hez annak interoperabilitását növelendő.

PÉLDÁK A KOOPERATÍV BIZTONSÁGRA Az ellenségek és potenciális ellenségek között tehát gyakorta volt együttműködés. A leghíresebb példa erre talán a vegyi fegyverek alkalmazásáról való hallgatólagos lemondás volt a 2. világháborúban, de vannak egyezményeink a polgári lakosság elleni erőszak alkalmazásának korlátozásáról is. Ezeket a konvenciókat olykor durván figyelmen kívül hagyták. A nemzetközi közösség például 1874-ben elfogadta a brüsszeli egyezményt a hadijogról és szokásokról. Ez egyebek között megtiltotta a méreg, vagy mérgező fegyverek alkalmazását, valamint a szükségtelen szenvedést okozó fegyverek, lövedékek, és anyagok használatát. Az 1899-es hágai nemzetközi konferencia olyan megállapodáshoz vezetett, amely betiltotta a mérges gázzal töltött lövedékek használatát. 73


Mindeme tiltások dacára az 1. világháborúban alkalmazott vegyi fegyverek több, mint 1 300 000 sebesülést és körülbelül 100 000 halálesetet okoztak. Az első nagyarányú támadást a németek hajtották végre 1915. április 15.-én a belgiumi Ypresnél. Gáztartályokból bocsátották ki a klórgázt a frontvonal 6 km-es szakaszán. Állításuk szerint ez nem sértette az 1899-es egyezményt, mivel lövedékek alkalmazására nem került sor. A fegyverzetellenőrzési megállapodások általában kooperatív biztonsági megállapodásokat képviselnek. Ezek a megállapodások azért jönnek létre, mert a résztvevő országok, véleményük szerint, többet nyerhetnek a fegyverzetcsökkentési együttműködésből, mint a versengésből. Az államok úgy vélik, közös a jövőjük. Téved azonban az az állam, amelyik azt hiszi, hogy az adott katonai előnyt politikai nyereséggé változtathatja. A közös jövőkép vezetett az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet és a Dél-kelet Ázsiai Nemzetek Szövetségének kialakulásához. Az EBESZ a legfontosabb kooperatív biztonsági szervezet. Hasonlóképpen az ASEAN is kooperatív biztonsági szervezet és ebből a célból jött létre.

AZ EBESZ ÉS A KOOPERATÍV BIZTONSÁG Az EBESZ legfőképpen kooperatív biztonsági szervezet. Szabályzata szerint az EBESZ alapvető prioritásai jelenleg a következők: ⎯ A résztvevő államok közös értékeinek konszolidálása és a jogállamiságra épülő, teljes mértékben demokratikus civil társadalmak felépítésének segítése. ⎯ A helyi konfliktusok megakadályozása, a stabilitás helyreállítása, és a béke megteremtése a háború-sújtotta területeken. ⎯ A valódi és vélt biztonsági deficitek leküzdése és az új politikai, gazdasági, vagy társadalmi dimenziók kialakulásának elkerülése egy kooperatív biztonság rendszer előmozdításával.4 Ezek a célok egyértelmű kooperatív biztonsági napirendet képviselnek és nagyon kevés közük van a hagyományos biztonság-felfogásokhoz. Az EBESZ részes államai igyekeznek kezelni közös biztonsági terüket. Az EBESZ egyik fontos módszere a biztonság kooperatív kezeléséhez a missziókon keresztül történik, amelyek első sorban a belső konfliktusok kezelését célozzák. Az EBESZ legnagyobb figyelmét a volt Jugoszláviára irányítja. Ezt a miszsziók költségvetései is egyértelműen bizonyítják, amelyek az EBESZ kb. kétharmadát teszik ki. A többi, 1 millió eurót meghaladó misszió: Grúzai, Tadzsikisztán, és Csecsenföld. 4

EBESZ kézikönyv. 3 kiadás, Bécs, 1999, 17–18. o.

74


Annak érdekében, hogy más, instabilnak ítélt régiókban EBESZ kérdésekkel foglalkozhassanak, regionális központok létrehozására került sor a középázsiai és kaukázusi fővárosokban. A közép-ázsiai központokról 1998-ban született megállapodás, a kaukázusiakról pedig 1999-ben. Kijelenthetjük, hogy az EBESZ alacsony intenzitású erőfeszítéseket kezdeményezett olyan országok irányában amelyeket korábban gyakorta elhanyagoltak. Az EBESZ számos kooperatív multilaterális tevékenységet vállalt fel a konfliktus-megelőzés és rekonstrukció folytatásához. Mivel sok EBESZ-alkalmazottat saját kormánya delegálja, kijelenthetjük, hogy az EBESZ tevékenységei valóban teret biztosítanak a régió országai számára a kooperatív biztonságban való részvételhez.

AZ ASEAN Az ASEAN megalakulása előtt egy évvel Kenneth T. Young, az Egyesült Államok volt thaiföldi nagykövete a következő megállapítást tette Dél-kelet Ázsáról: „Ez az úgy nevezett régió nélkülözi a közösségi érzést, és sem sok közös értéke, sem közös intézménye nincs.” A Dél-kelet Ázsiai Nemzetek Szövetsége nem tűnik különösebben termékeny talajnak a biztonsági közösség kialakítása, vagy a kooperatív biztonság előmozdítása számára. Vitathatatlan, hogy egyik ország sem tartozik az érett, liberális demokráciák közé. Ezekben az országokban kevés a közös, és az egyik megfigyelőt arra a megállapításra késztették, hogy „kultúrák káoszának”5 nevezze ezeket. Mindazonáltal, 1964 óta nem volt háború ezen országok között. A régió országainak képessége biztonsági problémáik konstruktív és kooperatív kezelésére elitjeik tartós elkötelezettségét tükrözi, nem pedig azt, hogy közös kormányzási formákkal rendelkeznek. Indonézia, Malajzia, a Fülöp szigetek, Szingapúr, és Thaiföld 1967-ben hozta létre az ASEAN-t, amely a régió akkori konfliktusaira tekintettel a regionális együttműködés fóruma volt. Indonézia akkor bukott bele konfrontációs politikájába Malajziával és Szingapúrral. Sukarno elnök 1965-ben bekövetkezett bukása lehetővé tette, hogy a régióban a politika kooperatívabb alapokra kerüljön. Az államokat különösen a régióban folyó kommunista népmozgalmak kezelése érdekelte, valamint jobb gazdasági körülményekre vágytak. Mindazonáltal az első ASEAN csúcstalálkozóra csak 1976-ban került sor, amikor az Egyesült Államoknak a térségből történt kivonulása egy vietnami agressziótól való félelmet váltott ki. Brunei 1984-ben csatlakozott az ASEAN5

Acharya, Amitav: Collective Identity and conflict management in Southeast Asia. In Adler and Bernett (szerk.), op. cit., 203. o.

75


hoz, Vietnam pedig 1995-ben. Laosz és Myanmar 1997-ben, Kambodzsa pedig 1999-ben lépett be a szervezetbe.

Az ASEAN kollektív identitásának alapja A kooperatív biztonsági szervezet egyik fontos aspektusa a közös jövő érzésétől a közös identitás érzése felé történő elmozdulás. Az EBESZ nem alakított ki közös identitást tagjai között, az ASEAN-nak azonban az évek folyamán ez sikerült. Ennek a fejlődésnek az egyik fontos aspektusa a közös megközelítés, amelyet ezek az országok a gazdasági fejlődés irányában vállaltak — az import-kiváltástól elmozdulás az exportfejlesztés felé. Ugyancsak közös regionális megközelítést kívánnak folytatni a politikai kérdésekben. Egy kutató érvelése szerint „a multilateralizmus gyakorlata, az ASEAN normái, az ASEANmódszer, és a regionális autonómia elve képezik az ASEAN kollektív identitásának alapját.”6 „ASEAN-módszer” alatt azt a felfogást érti, hogy az ASEANon belüli vitákat konszenzussal kell megoldani, a formális mechanizmusok mellőzésével. Lényegében a vitákat „barátok” között kell megoldani, nem pedig kívülállók segítségével. A konfliktus-kezelés ilyen megközelítése elősegíti a regionális autonómia érzését is, amelyet az ASEAN-tagok alakítottak ki. Ezen kívül, az ASEAN fenntartja tagjai kollektív identitás-érzését is azzal, hogy tagságát tekintve viszonylag exkluzív. Jórészt megmaradt a dél-kelet ázsiai térségben és elutasította olyan országok csatlakozási kérelmét, mint pl. Sri Lanka. Azok a normák, melyeket a régió országai magukévá tettek, az ezeket az országokat tömörítő 1976-os Dél-kelet Ázsiai Barátsági és Együttműködési Szerződésben jelentek meg: ⎯ minden ország függetlenségének, szuverenitásának, egyenlőségének, területi integritásának és nemzeti identitásának tiszteletben tartása; ⎯ minden államnak joga van a külső beavatkozástól, kényszertől, erőszaktól mentes nemzeti léthez; ⎯ egymás ügyeibe való be-nem-avatkoztás; ⎯ a nézetkülönbségek, vagy viták tárgyalásos úton való rendezése; ⎯ lemondás az erő alkalmazásáról, vagy az azzal való fenyegetésről; ⎯ hatékony együttműködés egymás között. Az ASEAN, mint kooperatív biztonsági közösség tehát éles ellentétben áll Nyugat-Európával. Kormányai kvázi-autoriterek, vagy átmeneti demokráciák, nem pedig konszolidált liberális demokráciák. A regionális együttműködés gazdasági és anyagi alapja eléggé kicsi. Az intra-regionális export hosszú időn át csak az összes export egy harmadát tette ki, amely adat konzisztens ezen 6

Uo., 213. o.

76


gazdaságok export-orientált stratégiájával. Az intézményesség eléggé korlátozott: az ASEAN-ban nincsenek szupranacionális szervezetek és semmi ami öszszehasonlítható volna az EU-törvényekkel. Biztonsági közösséggé az ASEAN főként nemzeti politikai elitjeinek erőfeszítései következtében vált, amelyek a versengés elkerülését kívánták, és az együttműködést választották, a régió biztonsági garanciájának eszközeként. Az ASEAN-államok anyagi lépéseket is tettek kapcsolataik erősítése érdekében. 1992-ben az ASEAN megállapodott az ASEAN szabadkereskedelmi terület (AFTA) létrehozásában a vámok 2008-ig fokozatosan történő csökkentése érdekében. Ezt a határidőt később 2002-re hozták előre. Az ASEANországok közötti kereskedelem az 1993-as 44,2 milliárd USA dolláros értékről 1998-ra 73,4 milliárdra növekedett.7 Az 1997-es pénzügyi válság kitörése előtt az intra-regionális kereskedelem évi 30%-os növekedést mutatott, szemben a 19%-os régión kívülre irányuló exporttal. A pénzügyi válságot követő időszakban azonban az intra-regionális kereskedelem sokkal drasztikusabb zuhanást mutatott, mint a külső piacok felé irányuló kivitel. Az AFTA Új Zéland és Ausztrália felé történő bővítésére irányuló törekvések makacs ellenállásba ütköztek. A szilárd közös értékek hiánya erősen korlátozza az ASEAN hatékonyságát. Jóllehet tagjai között nem tört ki háború és sikerült olyan korábbi veszélygócokat integrálnia, mint Vietnam, az ASEAN nem alakított ki közös álláspontot olyan, a regionális stabilitást fenyegető problémákkal kapcsolatban, mint pl. a kelet timori helyzet. Indonézia 1975-ben megszállta, 1978-ban pedig annektálta a volt portugál gyarmatot. Az ENSZ ezt a lépést soha sem ismerte el. 1999. augusztus 30-án Kelet Timor a függetlenségre szavazott (Habibie elnök januári ajánlatát követően) de ezt a függetlenség-ellenes milíciák által elkövetett vérfürdő követte, ami a kelet timori infrastruktúra lerombolásához vezetett és a 850 000 fős lakosságból 600 000 kényszerült lakhelyének lehagyására. Az akciókat az indonéz hadsereggel hozták összefüggésbe. Kb. három héttel a szavazás után Ausztrália többnemzetiségű békefenntartó erőket küldött Kelet Timorba a helyzet stabilizálása érdekében. A második legnagyobb kontingenst — 1 500 katonát a 4 500 ausztrál mellett — egy ASEAN-tagország, Thaiföld küldte, de még a Fülöp-szigetek is küldött csapatokat. Az ASEAN-nak nyilvánvaéóan nem sikerült koherens politikát kialakítania Kelet Timor kérdésében, főként azért, mert egyik alapító tagja, Indonézia, ezt belügynek tekintette. Ez a kudarc élesen szemben áll a NATO készséges koszovói fellépésével. Ennek ellenére több kommentátor az értékek növekvő konvergenciáját figyeli meg az ASEAN-országok között, ami jobb kilátásokat ígér a jövő koope7

http://www.asean.or.id/general/publication/afta-upd.htm, látogatva 2000. szeptember 26.-án.

77


ratív biztonsága számára. Konkrétan, Rodolfo Severino, az ASEAN főtitkára a következőket mondotta Pekingben az Ázsiai és Nemzetközi Kapcsolatok Harvard Projektjének 9. éves konferenciáján elhangzott beszédében, 2000. augusztus 29-én: A politikai diverzitás elkerülhetetlen, szükséges, sőt kívánatos. Ám a globalizáció és a regionális gazdasági integráció fényében, a piacokért és befektetésekért vívott globális verseny fényében Dél-kelet Ázsiában és másutt is bizonyos politikai konvergenciának kell végbemennie, ami valószínűleg a nagyobb nyitottság, nagyobb szabadság, és nagyobb pluralizmus felé visz. Ez eltérő ütemben fog végbemenni és fennmarad a politikai diverzitás. De az irány szembetűnő lesz. A globalizációnak és a technikai forradalomnak 8 jelentős hatása lesz a kultúrák diverzitására és konvergenciájára is.

A KOOPERATÍV BIZTONSÁGOT ELŐSEGÍTŐ TÉNYEZŐK A kooperatív biztonságot számos tényező támogatja. Talán a legfontosabb ezek közül a közös jövő érzése. E nélkül, amint azt a foglyok dilemmája megvilágítja, az országok saját hosszú távú érdekeik ellenében fognak cselekedni még akkor is, ha eseti alapon vizsgálva a dolgokat racionálisan cselekszenek. Ilyen közös jövő érzés kialakításának egyik módja a közös veszély. Figyeljük meg, hogyan tömörültek a föld országai azokban a régi japán sci-fi filmekben, amelyekben földön kívüli szörnyek fenyegették őket. Komolyra fordítva a szót: sok ország ugyanazzal a transznacionális veszéllyel szembesül — terrorizmus, szervezett bűnözés, kábítószerek stb. — és ezek lehetővé teszik számukra az együttműködést. A közös értékek természetesen értékesnek bizonyulnak a kooperatív biztonság számára is, főként ha liberálisok. A nemzeti politikai elitek premisszájából kiindulva, amelyek hajlandóak az együttműködésre, a közös veszéllyel szemben, megfigyelhetjük egy közös identitás kialakulását is —, ami az ASEAN-ban és Nyugat-Európában is lezajlott. Látjuk az európai identitás fontosságát a közép- és kelet-európai országok EU-csatlakozási vágyában, amivel saját európai identitásukat juttathatják érvényre. Ezt látjuk akkor is, amikor több ország is elveti azt, amit balkáni identitásuknak neveznek. A kölcsönös függés sokban segíti ezt a közös identitás felé történő elmozdulást. Különösen igaz ez, amikor az országok gazdasági függetlenségre tesznek szert. 8

http://www.asean.or.id/, látogatva 2000. szeptember 26.-án.

78


Láttuk ezen országok multilaterális megközelítéseinek a biztonság felé történő elmozdulását is. Ez főként a kis országok esetében fordul elő, mivel ezek látják az erők csoportosításának szükségességét. A balti államok jó példát szolgáltatnak erre, de ígéretesnek látom a dél-kelet európai erőfeszítéseket is. A konszenzusos döntési gyakorlatok gyakran segítik ezt az elmozdulást a közös identitás felé és így támogatják a kooperatív biztonság iránt érzett szükséget.

A TERRORIZMUS-ELLENES KOALÍCIÓ ÉPÍTÉSE Az a koalíció, amelyet az amerikaiak a terrorizmus ellen a szeptember 11.-i eseményekre reagálva építenek, illusztrálja a kooperatív biztonság néhány elvét és hangsúlyozza annak néhány problémáját is. A koalíció érték-alapú és érdek-alapú koalícióra oszlik. A NATO tagállamai gyorsan megállapodtak abban, hogy az Egyesült Államok ellen elkövetett terrorista támadások evokálják az 5. Cikket, első ízben a szövetség történetében. Bár a NATO qua NATO támogatás az Egyesült Államok számára néhány AWACS-gép Amerikába küldésére és néhány hajónak az Atlanti óceán keleti térségeibe küldésére korlátozódott, az egyes tagállamok sokkal nagyobb felajánlásokat tettek bilaterális alapon, ami magában foglalta katonai erők küldését is. A NATO értékjellege hozzájárult a felajánlott segítség sebességéhez és magnitúdójához. Ezzel szemben a koalíció érdek-alapú része, amely azokból az országokból jött létre, amelyek Afganisztán közvetlen közelében találhatók, sokkal élénkebben reagált. Az országgal határos valamennyi országnak kétes legitimációjú kormánya van és egyikük sem liberális demokrácia. A művelethez nyújtott támogatásuknak érdekeken kell alapulnia, mivel világossá vált, hogy az amerikai erőfeszítések megszabadítják őket a régió destabilizáló erejétől — nem Oszama bin Ladentől és az al-Kaida mozgalomtól, — hanem a Talibántól és annak különös iszlám szélsőségétől. Ezek az országok nem ajánlottak fel csapatokat, és várhatóan röviddel a Talibán veresége után kilépnek a koalícióból.

REGIONÁLIS MEGÁLLAPODÁSOK ÉS A KOOPERATÍV BIZTONSÁG Ma sok ország csatlakozott szervezetekhez, annak érdekében a kooperatív biztonság előmozdítása érdekében. Némelyikük, mint például a Független Államok Közössége, nem bizonyult különösebben sikeresnek, részben mivel nehéz volt a közös identitást, vagy a problémák közös megközelítését kialakítani. Mások, mint például a GUUAM (Grúzia, Ukrajna, Üzbegisztán, Azerbajdzsán, és Moldova), vagy a Sanghaj-kezdeményezés (amely most hat tagot 79


számlál: Oroszország, Kína, Üzbegisztán, Tadzsikisztán, Kirgizisztán és Kazahsztán) mutatott bizonyos ígéretes jeleket, bár még nem mutattak fel valódi eredményeket. A multilaterális és bilaterális békefenntartó egységek száma bizonyosan demonstrálja a problémák erős közös megközelítését.

MEGÁLLAPÍTÁSOK ÉS MEGFIGYELÉSEK A kooperatív biztonság fejlődésében a legfontosabb a közös jövő érzése. Így, mivel mind több ország koncentrál olyan transznacionális fenyegetésekre, mint a terrorizmus, azt várnánk, hogy a kooperatív biztonság egyre inkább normává válik. Történetileg egy közös veszély érzete először olyan törekvéseket sarkallt, amely kooperatív biztonsághoz vezetett. Egészen biztos, hogy ez volt az oka az EU-ban, az ASEAN-ban, és a NATO-ban történt kialakulásának, ami nem vonatkozik az EBESZ-re (amelynek létrejöttekor az önérdek dominált). A közös értékek rendkívül hasznosak voltak a kooperatív biztonság fejlesztésekor az EU-ban és a NATO-ban. Amint az ASEAN példája alapján egyértelmű, közös identitás ott is kialakítható, ahol korábban semmilyen sem létezett.

80

A KOOPERATÍV BIZTONSÁG: HÁTTÉR, KÖVETELMÉNYEK ÉS PERSPEKTÍVÁK BEVEZETÉS MEGHATÁROZÁS

Recommend Documents