EME 179
SZEMLE
szövegvariánsokat összevetve valóban azt bizonyítják, hogy újra kell gondolnunk eddigi tudásunkat. Egy újabb portré felmutatásához azonban azzal a nehézséggel kell megküzdenie a szakmának, hogy maga Kazinczy is igen gyakran felülírja, módosítja, átszínezi saját alakját. A szinte hibátlanul összeszerkesztett tanulmányok azt bizonyítják, hogy csupán közös gondolkodás, interdiszciplináris kutatások segítségével, több tízezer
oldalnyi szövegvariáns összevetésével kaphatunk majd egy többé-kevésbé koherens képet Kazinczy Ferencről. A kötet tanulsága szerint Kazinczy már ötéves korában is filológiai problémákat alkotott, kétségkívül izgalmasok hát azok a módszertani és szemléleti újítások, melyek segítségével a kutatók a későbbiekben egyre csak bonyolultabbá váló Kazinczy-portrét próbálják megismerhetővé tenni. Biró Annamária
A kommunikáció mint gyorsító Gagyi József – Pletl Rita – Ungvári Zrínyi Ildikó – Ungvári Zrínyi Imre – Varga Attila: A társadalmi változások kommunikációs univerzuma. Mentor Kiadó, Marosvásárhely 2009. 266 lap Gondolom, nem kell a társadalomkutatás szükségessége mellett érvelnem. A szűkebb kutatói nyilvánosság mellett azok a szintetikus tények, amelyeket a kutatók feltárnak, a közösségi nyilvánosság elemeivé is válhatnak, az önismeretet, eszmélést elősegítő tényezővé. A mi szűkebb erdélyi társadalmunkban ezt nem nagyon tapasztaljuk, ezért csak üdvözölhetjük ezt a kötetet, amely úttörő formában újítja meg a szemléleti kereteket is, amikor a modernizációs folyamatok középpontjába a kommunikációt helyezi mint afféle gyorsítót. A kötet egy olyan anyagot tartalmaz, amelyet 2003 és 2006 között, tehát három kutatási pályázati ciklusban végeztek el a kutatók. Mi volt a kiinduló álláspontjuk? A következő volt: „a közép- és kelet-európai országok gazdasági viszonyaiban, politikai intézményrendszerében vagy jogrendszerük állapotában bekövetkezett változások vizsgálatát mind ez idáig nem követte az életvilágnak és az életvilág legfontosabb szervezőelvének, a kommunikációnak alapos vizsgálata.” (9.) Ennek a megfogalmazásával a kutatási szempontokat jegyző Gagyi József és Ungvári Zrínyi Imre azokat a történelmi és társadalmi feltételrendszereket is összefoglalják, amelyekben immár az információs és tudásalapú társadalom első igényei és fokozatiságai is megjelennek, és amelyekben a kommunikációs mechanizmusok és szokások
elterjedése és kiterjedése gyorsító tényezőként hat a megkésett modernizációban, ugyanakkor, amikor az 1989-es változásokat követően visszaalakult földtulajdon premodern visszaalakulást is eredményez. „A mai életmód mindenekelőtt a megnövekedett vásárlási igénnyel, mozgásigénynyel és választási igénnyel jellemezhető. Ezekkel az igényekkel kell hogy lépést tartsanak ma nemcsak a termelés és fogyasztás, hanem a közlekedés, az oktatás és a kommunikáció formái is.” (11.) Tegyük hozzá, hogy az információmegszerzés, -tárolás, és -használat szokásai is jelzik vagy összefoglalják ezeket a folyamatokat. Ez lesz a társadalmi tervezés és kutatás következő nagy fordulópontja. A modernizációban való radikális áttörést ugyanis a hálózati társadalomba való egyénileg és közösségileg tudatos, megtervezett, irányított és restrikcionált betagolódással lehet majd elérni. A szerzők hangsúlyozzák, hogy az interakció, az interaktív, a partnerre is figyelő cselekvés elterjedőben van: „létezik a feltételek változásának egy további körülhatárolható csoportja, amely csupán az interakcióban részt vevők tudatában létezik, mint amilyenek például a szokások, cselekvési minták, az összeegyeztethetőre és összeegyeztethetetlenre vonatkozó képzetek, a törvényes keretek és általában az erkölcs, az ízlés és a jogtudat átalakulása.” (11.)
EME 180 Tegyük hozzá: a tradicionális falu eltűnése. Románia néprajzkutatói ma megegyeznek abban, hogy a román falu, abban a formában ahogy ismertük, meghalt. Nézzük meg a módszertani megállapításokat, mivelhogy ezek adják meg az egyes tanulmányok tematikáját, a kötet formáját. A közös kutatómunka tehát két kérdésre keresett választ: „1. Milyen, adott esetben alig változó keretek szabnak irányt a jelenlegi kommunikációnak? 2. Milyen szerepet játszik a kommunikáció a keretek átalakításában?”(11.) A kutatás irányát meghatározó alapgondolat tehát a következő: milyen hatást gyakorol az emberek kommunikációs magatartására 1989 után Erdélyben a látható és láthatatlan (illetve az álló és mozgó) szerkezetek változása? A kommunikatív problémakörök szerint: a) tér és látvány kommunikációs viszonya, b) a közlekedési és önmegjelenítési eszközök, c) a kommunikatív eszközök, d) a normatív szabályozás intézményei és dokumentumai, e) az iskola kommunikációs kultúrája, f) a társadalom átalakuló nem formális intézményi szerkezete. Mindennek ad elméleti keretet egy talán túlságosan is rövid elméleti bevezető fejezet (Gagyi József–Ungvári Zrínyi Imre: Hagyományos, átmeneti, modern). Azért tűnt nekem rövidnek, mert a mi életvilágunkat leginkább befolyásoló balkáni posztmodern, idők- terek, keletkezések és megszűnések: plazák és szétesett vagy múzeummá vált szász kultúra nehezen artikulálható, de nagyon szükséges elméleti frame kellene nekünk legyen. Gagyi József tanulmánya Modernizáció és a motorizáció folyamata. Önjáró gép: önjáró életmód szinte irodalmi élvezetet jelent, intuitíve is a leginkább átlátható, hogy a motorizáció mobilitást jelent, az pedig modernizációt: egyéni kezdeményezést, piackeresést, gazdasági szemléletet. Mivel szűkösek a lehetőségek, népünk mindent megragad a Daciák polifunkcionálissá tételére. Az égegyadta világon mindenre használja. (Vad Árpád bácsi trójai költő: malac- és utasszállítás, kereskedelem a Szent Anna-tó partján.) Külön színfoltja a mechanizációnak a daktari-jelenség, igazán remek társadalmi elemzés foglalja össze a székely
SZEMLE
falvakat is annyira meghatározó traktorizációt. A traktoristák mint falusi elitek. Fontos az is, ahogyan a szerző a különböző gépi eszközök megvásárlásának, használatának, a szokásrendbe való beépülésének a tényezőiről ír. Mivel a romániai társadalom évtizedekig túlélő társadalom volt, a jogi normákkal kapcsolatban a duplicitás jellemezte: a betartás és kijátszás kettősségéről van szó, amely ráépült a meglehetősen átjárható balkáni jogszokások intézményére. Alapvető szemléleti fontosságú tanulmányában – A kommunikáció problémája a jog világában. (A jogi kommunikáció mint a kultúra része) – Varga Attila módszertanilag is példamutatóan építi fel a tematikát. „Ebben a jogi kultúrában a jogi kommunikációs készség meglehetősen fejletlen, az állampolgárok alig ismerik jogosítványaikat, mire jogosultak és mire nem, és felfogásukban az állam intézményei, a törvényhozás, kormány, közigazgatási intézmények, hivatalok a legnagyobb jogsértők.” (47.) Kijelenti, hogy a mi társadalmunk is a jog fejlődésének azon az útján járt, amelyben a jogszabályok, de különösen az alkotmányos értékek és maga az alkotmány is normák kompilációjának az eredménye, aminek következtében a társadalom és tagjainak jogi tudata nem eléggé fejlett, a joghoz való viszonya sérült, vagy legalábbis sérülékeny. Ennek alapján meghatározza a jogi kommunikáció fogalmát: „A jogi kommunikáció alapvető formái tehát a jogalkotás, a jogszabályok társadalmi elfogadottsága, az intézmények belső működése, az egyének és intézmények jogilag szabályozott viszonyrendszere, valamint az egyének egymás között létrehozott jogviszonyai.” (49.) Kitér a kommunikációs formákra és szinterekre, valamint külön alfejezetként a kommunkiációs alapjogokra, a kommunikációs törvénykezésre az 1989 utáni Romániában. Tanulmánya olvastán gondoltam arra, hogy külön téma lehetne a jogi viszonyok, eljárások és intézmények ellentmondásos, gyakran kaotikus kommunikációja a médiában, magának a bírói hatalomnak mint önálló hatalmi ágazatnak (a bírói testületek személyeikben is) „megrendítő”
EME SZEMLE
jelenléte az írott és elektronikus médiákban, hogy a CNSAS kazuisztikájáról ne is beszéljek. Pletl Rita tanulmányának (Az iskolai kommunikáció átalakulása) első részében összefoglalja mindazt, amit az iskola mai szocializációs, integratív, a kódok elsajátításával kapcsolatos szerepéről tudni kell. Nagyon sok érdekes kérdést fogalmaz meg, olyanokat, amelyek a romániai magyar értelmiség jövőjével vagy a jövő értelmiségével kapcsolatban fel kell tenni. „Az iskolai tananyag miért nem épül be a diákok élő nyelvhasználatába? Hogyan lehet oldani a diákok nyelvi megformáló képessége és az iskolai nyelvi elvárások közötti különbségből fakadó feszültséget? Hogyan csökkentheti az iskolai nyelvi nevelés a különböző diákcsoportok közötti egyre mélyülő nyelvi szakadékot? Milyen speciális feladatok hárulnak a nyelvi nevelésre a kétnyelvűség körülményei között?” (67.) A tanulmánynak van egy olyan része, amelyben egyetemi oktatókként közvetlenül is érdekeltek vagyunk. A Hagyományos olvasási szokások a változó iskolában alfejezetben a szerző egy kutatás eredményeit mutatja be, amelyet a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum és a Református Kollégium X. osztályos diákjai között végzett, éspedig az olvasás motivációs kérdéseivel kapcsolatban. Szívet melengető a kirajzolódó kép, tehát hogy a diákok fenntartják az (iskolai és otthoni) olvasás fontosságát az általános műveltség megszerzésének, valamint a társadalmi integrációnak a szempontjából. A mi tapasztalataink azonban ennek a képnek ellentmondanak, hiszen az utóbbi években folyamatosan azzal szembesülünk, hogy még az olvasási szokások sem alakulnak ki az iskolában, nemhogy a differenciált olvasás. Azt is meg kell jegyeznem, hogy manapság azonban az olvasásnak az információszerzésben játszott hegemón szerepét nem az ismeretterjesztő filmek és a rádió, hanem alapjában véve az elektronikus médiák (televízió és számítógép – internet) döntik meg, illetve azoknak a stratégiáknak a hiánya, amelyek a kettő viszonyát funkcionálisan és meggyőzően összerendezik. Ebben a hazai oktatástervezés katasztrofális lemaradásokat halmoz.
181 Ungvári Zrínyi Imre tanulmánya (Kommunikációs változások a társadalmi viszonyokban) eléggé nem dicsérhető módon a társadalom intézményrendszereit helyezi a kommunikációs hálózottság középpontjába. Az intézmények ugyanis a társadalom legkonzervatívabb valóságát képezik, míg a kommunikáció alkalmas arra, hogy átvilágítsa az intézmények erőszakos rendjét, s minden, ami funkcionális, vagy a változást képviseli, az a kommunikációban kezdődhetik és abban teljesedhetik ki. Az elemzésben aztán sorra veszi – egy bizonyos tipológiának megfelelően – a magánélet és a társas élet intézményeit a kommunikációs viszonyaik szempontjából, a nyelvi viselkedés leíró funkcióit is bekapcsolva az elemzésbe. Ezt a tipológiát emeli át egy következő szintre második tanulmánya, Kommunikáció és erkölcsi szocializáció (tekintélyelvűség és szolidaritás között). Átalakul a család – jelzi az etikai kutatások szakembere. „A családon belüli viszonyok változása, a bizalom és együttérzésnek a hierarchiával szembeni felértékelődése és ennek következtében a felnőtt és a gyerek kapcsolatában bekövetkező viszonylagos »szerepkiegyenlítődés« az új környezetben berendezett családi lakás térhasználatában is kifejezésre jut.” (111.) A proxemikai szempontok figyelembevételével meghatározhatjuk a családi teret a térben, annak a kommunikációs topikáját. Mivel a kommunikációs közösségeket erkölcsi viszonyok is hálózzák, ennek az implementációját vizsgálta az iskolai viszonyok között, vagy abban a formában, ahogyan az egyház indukál erkölcsiséget a különböző társadalmi viszonyokban. A kötet első részét záró blokkban napjaink domináns térhasználati struktúráinak bemutatása következik. Ungvári Zrínyi Ildikó tanulmányában (A mindennapi kommunikáció tér- és eszközhasználata) a vonatkozó szakirodalom majdnem teljes idézettségével és beépítésével a teret sajátos szövegnek tekinti, amelyet mintegy beírunk. Szerinte a napjaink kommunikációjára jellemző eszközök (mobiltelefon, palmtop vagy WAP-os telefon) olyan érzékelési és elmozdulási formákat eredményeznek, amelyek
EME 182 intim tereinket mintegy buborékként mozdítják tovább a közösségi térben. Ezzel kapcsolatosan látási szenzibilitásunkat is átalakultnak tartja, olyan nagyságrendben, mint valaha a reneszánsz idején bekövetkezett fordulatkor. Tehát: „Mai látásmódunkat, érzékelésünket a különböző intenzitású, minőségű terek és időformák fragmentáltsága, váltogatásuknak a tapasztalata alakítja, ezek pedig nagyrészt a médiákból, a médiák által átstrukturált társadalmi nyilvánosság-felfogásainkhoz kapcsolódó szokásainkból erednek.” (127.) Megváltozik az észlelés irányultsága. A posztmodern élménytársadalomban minden aktor eljátssza a szerepét. (Különösen akkor látványos és mulatságos ez, ha például a mobiltelefont használó ember jelzi is a környezetének, hogy most ő telefonál, hogy ő az, aki ilyen módon telefonál, stb. Mindannyiunknak vannak ilyen jellegű tapasztalatai.) Ungvári Zrínyi Ildikó másik tanulmánya (Tér és látvány: a város színháza) következménye az egyéni érzékenységről és mobilitásról kialakított eme felfogásának. Leírja azt a folyamatot, ahogyan a mai városok – még a romániai nagyobb városok is – új funkciókat alakítanak ki a megváltozott életmódból következően. A látványfelületek a közeledés és távolodás távolságaiban válnak funkcióssá, nem önmagukban azok, egy virtuáliss központ figyelmi terének megfelelően. Maguk a városi életben részt vevő közösségek és egyének is önmaguk látványképét építik az inkább vízszintességben realizálódó interaktív észlelési terekbe. Tapasztalati és csoportnarratívák olvashatók az urbánus szövegben. A beválasztott képeken többnyire követhetők ezek a jelenségek, cigány honfitársainkon például jól látható ez az erős megfigyeléses részvétel, az alakítás. Ez a jelenlét akár egy művészi paradigmában is összefoglalható közösségi ön-kommunikáció formáját is öltheti: erről szól Ungvári Zrínyi Imre rövidebb tanulmánya, amely Hans Belting elképzeléseiből indul ki, és a marosvásárhelyi Café Tutun produkcióját a kulisszanyilvánosság afféle kísérletező nyilvánosságának tekinti. A kötet második fele szorosan kapcsolódik az elsőhöz, de nemcsak afféle illusztráció, esettanulmány az elméletibb részekhez kapcsolódva, inkább
SZEMLE
az érvelésnek a teste. Egy kissé összevegyítvén a dolgokat: Gagyi József egy nagyobb tanulmányban (A televíziózás új formái vidéken a kilencvenes években) jeleníti meg a televíziózás szokásait – amelyek döntően még mindig az évszakokhoz és az agrárciklusokhoz kapcsolódnak. Másik tanulmányában (Televíziós családi együttlét a diákok szemszögéből) főleg a motivációs kérdéseket, valamint a televíziózó közösség nemzedéki szétválását illusztrálja. Ungvári Zrínyi Ildikó összefoglalása a Tizenévesek mobil kommunikációjáról szintén kapcsolódik tértanulmányához. Kiderül belőle, hogy a fiatalok élethelyzeteket oldanak meg SMS-eikben, pénzt kérnek a szüleiktől, és ebben a falusiak nehézkesebbek a városiak célratörőbbek, összefogottabbak. Szintén a fiatalok társadalmának egy sajátos jelenségével foglalkozik Ungvári Zrínyi Imre is, kapcsolódóan ahhoz, amit az együttműködő közösségek szocializálódási módjaival, értéktelítődésével kapcsolatban elmondott. A Fiatalok konfliktusainak kommunikatív formái a konfliktuskategóriákat rendszerezi, kiemelvén a nemzedéki konfliktusok (69 százalék) döntő szerepét. Itt is találkozunk a nyelvi megjelenítésre utaló elemekkel. Ez a rész egyébként Pletl Rita összefoglalásával kezdődik (Erdélyi magyar tizenévesek kommunikációs szokásainak vizsgálata) a tanulók írásbeli kifejezéskészségének a színvonalát, valamint az írásbeli kommunikációs készség színvonalát vizsgálja; az eredmény: közepes és alacsony teljesítményátlagok. Ez egy európai összehasonlító vizsgálatokban is működő mutató, és eszerint az itt mért teljesítmények hasonlóak a magyar átlaghoz. A legnagyobb hiányosság az, hogy a tanulók nem tudnak kreatív-alkalmazó módon viszonyulni az iskolai mintáktól eltérő életszerű kommunikációs helyzetekhez. Néhány általánosabb következtetés kézenfekvő: a fenti kép elsősorban az anyagi szféra, eszközhasználat terén bekövetkezett jelentős változások mentális következményeit jeleníti meg, egy
EME SZEMLE
olyan adaptációs mechanizmust, amelynek jelentős következményei vannak a térség továbbra is megkívánt modernizációjára. Úgy vélem, az is nyilvánvaló, hogy csupán ezek nem fognak nagyságrendi változásokat létrehozni, eléggé kaotikusak, nehezen összerendezhetőek, „naturálisak”. Itt a társadalom megegészségesedése lett volna az a legfontosabb követelmény, amelyre a romániai társadalmat jól ismerő szociálpszichilógusok, például Ion Vianu már a kilencvenes évek eleje óta figyelmeztettek. Varga Attila tanulmányában megfogalmazódik, hogy például a jogi kommunikáció a politikai kommunikáció „vivőáramában” létezik. Ez pedig a tintahal tintasugarának a kommunikációja, legjobb esetben is ellentmondásos,
183 önellentmondásos, félrevezető, végeredményben hazug kommunikáció. Márpedig a hazug kommunikáció – amelyet a központi médiák strukturálisan fenntartanak, reprodukálnak és nem korrigálnak – nem eredményezheti egy társadalom terápiáját. Amelynek életét ráadásul a múltjával kapcsolatos ideologikus, tabusított kommunikáció is megnehezíti. E kötetet méltatva elsősorban azt kell kiemelnünk, hogy – konkrét kutatási eredményei mellett – jelentős szemléleti elemeket, kereteket ad a jelen társadalmának a megértésében, evolúciós erővonalainak a feltételezésében. Ezért igencsak használható eszköz a további kutatások számára. Egyed Péter
