A kockázatkezelés, mint a reziliens városi árvízgazdálkodás hatékony eszköze Mrekva László1
1. Bevezetés
A kockázatkezelés hatékony eszköze a fejlődésnek. Az elmúlt évtizedek soha nem látott változások szemtanúi voltak világszerte. Ahogy a világ változik úgy jelennek meg a régiek mellett újabb és újabb kockázati tényezők a munkahelyek elvesztésétől kezdve a betegségeken és a társadalmi elégedetlenségen keresztül egészen a környezeti károkig. Ha figyelmen kívül hagyjuk ezeket a kockázati tényezőket, akkor azok válság helyezetté alakulnak, és veszélyeztetik a velük szemben már nehezen megszerzett társadalmi és gazdasági reformokat. A megoldás nem az, hogy a kockázat elkerülése érdekében figyelmen kívül hagyjuk ezeket a változásokat, hanem hogy felkészülünk a kockázat lehetőségére, amit ezek a változások vonnak maguk után.
2. A kockázat teher és egyben lehetőség
Miért aggódunk a kockázat miatt? A jelenkorban válságos állapotok kialakulása szakította félbe a világ gazdaságát és a fejlődésben okozott valós negatív következményeket, mint például globális gazdasági krízis, a természeti katasztrófák (árvizek, földrengések, szökőár stb.), és nem tekinthetünk el a klímaváltozás egész világra kiterjedő növekedésétől sem. Az egyénekre jellemző sajátos kockázatok nem kisebb jelentőségűek, ha az emberi jólét szempontjából vizsgáljuk a kérdést. Igen, szembe kerülve a kockázattal, mint lehetséges veszteséggel, egy teher, ugyanakkor szükséges ahhoz, hogy törekedjünk a lehetőségek keresésére. KOCKÁZAT=TEHER A kockázat és a lehetőség egymástól elválaszthatatlan, a legtöbb döntés, intézkedés, amiket az egyes országok, az egyes vállalkozások vagy akár családok, egyének meghoznak, véghezvisznek az mind-mind a fejlődést szolgálja. Sőt, a kockázatvállalás maga is lényeges ebben a fejlődési folyamatban. Ha nincs fáradozás (kockázat), nincs fejlődés. „No pain, no gain.” A kockázatkezelés hatékony eszköze lehet a fejlődésnek, ezt szemlélteti az 1. számú ábra is.
1
Tanszéki mérnök, Eötvös József Főiskola – Vízépítési és Vízgazdálkodási Intézet - Vízgazdálkodási szakcsoport, Baja
Függetlenül attól, hogy a kockázat rendszeres, sajátos vagy egyénileg vállalt fejlődés csak akkor következik be, ha sikeresen lépünk fel a vele szemben és a kedvező alkalmakat keressük, azok elérésére törekszünk. Számos válság és fejlődésbeli veszteség a rossz kockázatkezelés eredménye. Nem kevésbé fontos, hogy számtalan kedvező lehetőséget azért mulasztunk el, mert nem készülünk fel megfelelően a kockázatra. Ezért alapvető fontosságú, hogy változtassunk azon a tényen, hogy nem tervezett és ad hoc válaszokat/intézkedéseket foganatosítsunk válság esetén, a felelősségteljes, módszeres és integrált kockázatkezelés helyett.
1. számú ábra: Kockázat-Lehetőség-Kockázatkezelés
Mint olyan, a kockázatkezelés növeli a kapacitás-építést, csökkenti a veszteségeket. A kapacitásépítés minden sikeres és fenntartható védelmi stratégia nélkülözhetetlen eleme. A helyes kockázatkezelés iránti elköteleződés egyik legfontosabb vetülete a kapacitásépítés. A kockázatkezelés folyamatában nem elegendő pusztán a végeredményre fókuszálni, arra is nagy hangsúlyt kell fektetni, hogy megszerezzük azokat a készségeket és képességeket, amelyekkel a jövőben hatékonyan fel tudunk lépni a problémák megoldásában és még inkább megelőzésében. A megfelelő kockázatkezelés képes enyhíteni, adott esetben eliminálni a károkat. A kockázatkezelés tekintetbe veszi, ha úgy tetszik, magában foglalja a különböző szervezetek/tevékenységek egymást kiegészítő hatását. Ezek az együtthatások biztosítják a megfelelő felkészülést és a kockázatok következményének kevésbé költséges voltát, mérséklik a kockázatot, eliminálják azt és növelik a várt hasznot, ami nem feltétlenül jelenti mindig a könnyű megvalósítást. Hérakleitosz, görög filozófus írta: „az egyetlen dolog, ami konstans a változás”. És a változással együtt jár a bizonytalanság is. Szembesülve a választás lehetőségével, hogy jobbá tehetjük életünket szinte minden döntésünkben jelen van a bizonytalanság. A bizonytalan helyzetben való döntés és az elégtelen erő- és eszközforrások évszázadok óta állnak a gazdaság és a közérdek középpontjában. A világ folyamatosan változik, és különféle hatások generálódnak, melyek lehetnek pozitív (mint pl. bőséges csapadék stb.), de inkább negatív (mint pl. betegség, háború stb.) hatásúak. Ezek a hatások érinthetik a kisebb csoportokat (családok, kisebb közösségek), vagy a nagyobbakat (régiók, országok). Bekövetkezésüket tekintve lehetnek hirtelen (mint pl. a
természeti katasztrófák vagy gazdasági károk) vagy fokozatosan (mint pl. a népesség növekedése, a technológiai változások, a környezeti változások stb.) kialakulóak.
2. számú ábra: Kockázatláncolat
Függetlenül attól, hogy ezek a változások pozitívak vagy negatívak, kicsik vagy nagyok, egyénre szabottak vagy kiterjedtek, minden esetben a változás, a belső és a külső feltételek közötti szoros kölcsönhatásoktól függenek, melyek magát a társadalmi és gazdasági rendszert jellemzik (mint pl. háztartás, közösség vagy ország). Ez a kölcsönhatás jellemezhető magával kockázat láncolatával, mely a kockázatok különböző típusaira és kontextusaira vonatkozik. A kockázatláncolat alatt értjük a változás/hatás– külső/belső feltételek – kockázatkezelés – végeredmény alkotta láncot (2. számú ábra). Mint már említettem a kockázat nem feltétlenül rossz, jóllehet a kockázat vállaláshoz szükséges a lehetőségekre való törekvés. A lehetőség definiálható, mint a növekedés lehetősége, érzékeltetve a kockázat előnyös oldalait.
3. Reziliencia
A kockázatkezelés a kockázatokkal való konfrontáció folyamata, a kockázatra való felkészülés és a kockázatok következményeivel/hatásaival való szembeszállás. A reziliencia az emberek, a társadalom vagy akár az országok azon képessége, amikor egy negatív hatás bekövetkezésekor képesek abból újra talpra állni, felépülni, megújulni, miközben megtartják, vagy tovább fejlesztik a működésre/tevékenységre/rendeltetésre való képességüket. A reziliencia, egyfajta rugalmas ellenálló képesség egyéni és szervezeti szintű megnyilvánulása, amikor az egyén, a közösség, a régió, az ország úgy tud változni, hogy a körülményekhez rugalmasan alkalmazkodik és egyúttal a stabilitását is megőrizve egy magasabb szintű működésre áll át. A reziliencia a rendszer azon képessége, hogy adott külső hatást elnyeljen, majd képes legyen eredeti szerkezetét, funkcióját visszanyerni. A reziliencia jelenti egy adott rendszer belső stabilitását és a megváltozott állapotokhoz való alkalmazkodó képességet. A reziliencia kutatás kérdései arra irányulnak, hogy egy rendszer hogyan viselkedik miközben sokkhatást kell elviselnie, hogyan tudja megőrizni stabil állapotát.
Amikor a rezilienciáról, mint jelenségről beszélünk, akkor egyfajta holisztikus, többváltozós szemléletmódról beszélünk, mely a környezet és a kockázat közötti kapcsolatot kutatja. Masten (1997) szerint a reziliencia a sikeres alkalmazkodás folyamata, képessége, vagy kimenete a kihívást jelentő vagy fenyegető körülmények ellenére. A reziliencia jelentése (Békés Vera -A reziliencia-jelenség, avagy az ökologizálódó tudományok tanulságai egy ökologizált episztemológia számára c. írásában): „rugalmas ellenállási képesség, azaz valamely rendszernek – legyen az egy egyén, egy szervezet, egy ökoszisztéma vagy éppen egy anyagfajta – azon reaktív képessége, hogy erőteljes, meg-megújuló, vagy akár sokkszerű külső hatásokhoz sikeresen adaptálódjék.” A reziliencia, mint fogalom számos tudományágban használatos. A vízgazdálkodással összegfüggésben lévő rezilienciával, mint fogalommal leggyakrabban az ökológia tudományában találkozhatunk. Az ökológiában Holling (1973) mutatta be a fogalmat. Más ökológusok is előszeretettel sajátították el a reziliencia fogalmát (Pimm, 1984; May, 1975; Jøgenson, 1992; Clapham, 1973, Knaapen és mások, 1999; Klijn, 1999). A vízgazdálkodásban számos alkalommal kísérelték meg alkalmazni általánosságban a reziliencia definíciót. Klijn és Marchand (2000), Termes és mások (1999), Klein és mások (1998) határozták meg a rezilienciát általános összefüggésben a vízrendszerekkel kapcsolatban. Ugyancsak Remmelzwaal és Vroon (2000) használták a vízrendszerekkel kapcsolatban a rezilienciát, valamint Hashimoto és mások (1982) írtak a rezilienciáról a tározók tervezésével és működtetésével összefüggésben. A reziliencia stratégiája nem az árvizek megelőzésére koncentrál, mindinkább a károk elkerülésére és az árvíz utáni mielőbbi helyreállításokra. A közelmúlt árvizei azt mutatják, hogy az árvíz katasztrófát okoz. A reziliens árvízi kockázatkezelési stratégiák számos esetben bizonyulnak hasznos lehetőségnek. Egy reziliens stratégia alkalmazása vagy az árvízzel való együttélés során elkerülhetjük az esetlegesen bekövetkező katasztrofális helyzeteket és általuk egy sokkal fenntarthatóbb rendszerhez juthatunk. (Karin. M. De Bruijn & Frans Klijn) A reziliencia, mint koncepció kimondottan érvényes bármely közösségre és bármilyen típusú kölcsönhatásra, amely természetes, vagy ember alkotta, vagy ezek kombinációja. A kockázati reziliencia felfogható, mint egyfajta közjó, mely a városi rendszerekben megfelelő mennyiségű többletet teremt, és nem engedi a közösségek széthullását. Ez a fajta reziliencia összefüggésben a katasztrófa veszéllyel arra bátorítja a várostervezőket, hogy vizsgálják meg a katasztrófák hatásait, teremtsék meg a hosszú távú kockázattal szembeni közösségi intézkedési stratégiát. A cél, hogy a közösségek amennyire csak tudnak, készüljenek fel ezekre a katasztrófákra. A városi rezilienciát összetevőire bontva az alábbi kategóriákat kapjuk (3. számú ábra):
gazdasági (a közösség gazdasági sokféleségére vonatkozó intézkedéseire utal, mint például foglalkoztatottság, vállalkozások száma és azok katasztrófa-követő képessége),
intézményi (olyan kormányzati vagy kormánytól független módszerekre utal, melyek segítik a városi közösségeket érintő intézményi igazgatást, és egyéb adminisztrációs feladatokat),
infrastrukturális (az épített környezet sebezhetőségére vonatkozik, beleértve a vagyontárgyakat, az épületeket és közlekedési rendszereket) és
társadalmi (a közösségek demográfiai helyzetére vonatkozik; a társadalmi tőkét habár nehéz mennyiségileg meghatározni, utal a közösségi tudatra, az állampolgárok egy csoportjának adoptációs képességére és az összetartozásra való igény iránti képességére).
3. számú ábra: A városi reziliencia összetevői
Úgy fokozhatjuk a városi területeken a közösségi rezilienciát, hogy azonosítjuk és rangsoroljuk az adott városi területekre, az érintett szektorokra vonatkozó legfontosabb szükségleteket (ivóvíz, élelmiszer, közlekedés stb.); azonosítjuk azokat a módokat, módszereket (például a lakosság kioktatása, hogy miként tudják megóvni a vízkészleteiket, hogyan tudják megtisztítani azt, hogy hogyan tudnak felkészülni az árvízi helyzetekre stb.) melyekkel ezek a szükségletek kielégíthetők.
4. Árvízi kockázatkezelés
Számos, a kockázattal kapcsolatos irodalom hangsúlyozza a kockázatkezelésnek - negatív sokkhatásokkal szembeni - a reziliencia növelésében való fontos, elengedhetetlen szerepét. A kockázatkezelés célja kettős:
csökkenteni a veszteségeket és
növelni azokat a hasznokat, illetve előnyöket, amik a kockázatviseléskor fellépnek.
A kockázatkezelés összetevői a megfelelő felkészülés/előkészület és az adott helyzettel való megbirkózás/intézkedési stratégia. A tudatos kockázatkezelési stratégiának a következő összetevőket kell tartalmaznia:
tudás (a veszélyhelyzet megismerése/megértése, a külső és belső feltételek ismerete, a lehetséges/várható végeredmények ismerete, amelyek így együttesen csökkentik a bizonytalanságot),
védelem/védekezés (a veszteségek valószínűségének és méretének csökkentése, előnyök növelése)
biztosítás (erőforrások/pénzeszközök transzferálása),
kockázatviselés (a veszteségekből eredő károk helyreállítása, javak visszaszerzése, a lehető legtöbb haszon/előny kihasználása).
Ezek az összetevők kölcsönösen hatnak egymásra, potenciálisan növelik egymás minőségét (a jobb/magasabb tudás sokkal hatékonyabb döntésekhez vezet tekintettel a biztosítás és a védelem közötti anyagi/természeti készletekre/erőforrásokra). A tudás megszerzése és ezzel a bizonytalanság csökkentése kell, legyen az első helyen, amivel szembesülnünk egy veszélyhelyzet alkalmával és ennek a tudásnak a megszerzése kell, legyen a kockázatkezelés első komponense. A tudás megszerzése több, mint az információk felhalmozása: az információ egyfajta eszköz annak megítélésére, hogy milyen mértékben vagyunk kitéve a kockázatnak egy adott vészhelyzet során, továbbá lehetségessé válik a vészhelyzet kimenetelének felbecsülése és dönthetünk az intézkedéseket, a beavatkozást illetően. Természetesen a tudás nem csak megszerzett információk mennyiségétől, hanem minőségétől (melyet az egyes társadalmi és gazdasági rendszerek szolgáltatnak) is nagymértékben függ. A védekezés azokat az intézkedéseket tartalmazza, melyek csökkentik a negatív végeredmények méretét és valószínűségét, míg a pozitívokét növelik. Figyelembe véve, hogy a védelem teljes mértékben nem képes eliminálni a negatív események valószínűségét és hatását, a biztosítás segít tompítani a káros hatásokat. Együttesen a tudás, a biztosítás és a védelem alkotják a megfelelő felkészülést. A kockázatkezelés utolsó összetevője a kialakult helyzettel történő megbirkózás, a kockázatviselés, a helyzet kezelése, mely tartalmazza mindazokat az intézkedéseket melyek megvalósulnak a kockázatkezelés során. A természeti katasztrófák, veszélyhelyzetek, múltbéli, jelen és jövőbeli jellemzéséhez, a lehetséges kimenetelek beazonosításához a következő ismeretekre van szükségünk: elhelyezkedés és kiterjedés; gyakoriság és előfordulási valószínűség; intenzitás; időtartam; megjósolhatóság. Ezeknek a katasztrófáknak a kialakulása, a veszélyhelyzetek növekedése megköveteli mind közösségi, mind kormányzati szinten a megfelelő és elégséges készenlétet és felkészültséget. A legfontosabb alkotói az ilyen sikeres rendszereknek:
az elkötelezett társadalmi részvétel biztosítása,
a jó tervezés,
az elégséges eszköz és pénzügyi források biztosítása, és
a jó koordináció és együttműködés a különböző résztvevők között, úgy horizontálisan (szektorokon és tudományterületen átívelve), mint vertikálisan (helyi, regionális és nemzeti szinteken).
Olykor nemzetközi együttműködés is szükséges (határon árnyúló vészhelyzetek esetében) megosztott folyórendszerek esetében, ahol a különböző országok más és más árvízvédelmi stratégiát alkalmaznak (Pusch, 2004; IFRC, 2007c). A valóságban ezt könnyebb kimondani, mint megvalósítani. Számos akadálya van az ilyen sikeres együttműködésnek, mivel a közösségek és a kormányok is sokszor kevesebb figyelmet szentelnek ennek. Az árvízi kockázatkezelés úgyszólván soha nem az egyének egyedüli felelőssége. Az árvízkockázat a közös erőfeszítés árán kezelhető a legjobban. Az egyik helyen megvalósuló árvízvédelem egy másik helyen növekvő kockázatot jelent.
Az intézmények (ideértve a lokális, regionális és nemzeti kormányokat, a közösségi csoportokat és magánvállalkozásokat, nem megfeledkezve a banki és biztosítási szektorról) az informális (melyek kölcsönös megállapodásokon és íratlan vagy kodifikált elveken alapulnak) és formális (melyek az írott szabályokat és törvényeket testesítik meg) szabályzások együtteseként fontos szerepet játszanak a sikeres árvízi kockázatkezelésben. A hatékony intézmények kifejlesztése, életre hívása létfontosságú az árvízkockázat kezelésből adódó kihívások leküzdésében. Szerepükből adódóan a formális intézmények az árvízi kockázatkezelés folyamatában felelősséget vállalva biztosítják az információ gyűjtését és az információhoz való hozzáférést, a kommunikációt, a célkitűzések és álláspontok felállítását, a döntéshozatalt, meghatározzák és érvényre juttatják a jogot, építési szabályzatot alkotnak, szabályozási terveket készítenek, részt vállalnak a finanszírozásból és végrehajtanak, míg az informális intézmények vállalt szerepe ennél sokkal szegényesebb. Az integrált árvízi kockázatkezelés gyakran sokkal nagyobb együttműködést igényel, mint általában van a különböző intézmények között. A sikeres, integrált árvízi kockázatkezelés megvalósításához elengedhetetlen az olyan tényezőknek a figyelembe vétele, minthogy az árvízi kockázat csökkentése iránti politikai elkötelezettség, ami nagymértékben függ a döntéshozók jogképességétől, mely biztosítja a szükséges és megkívánt szemléletet, a politikai hatékonyságot, az anyagi és nem anyagi támogatást. Az integrált árvízi kockázatkezelés hatékony végrehajtása függ a lokális, regionális intézményi erőforrásoktól (beleértve az államigazgatást), a törvényhozástól, a szervezeti struktúrától, a pénzügyi forrásoktól és a kompetenciától. A modern, demokratikus életvitel megköveteli a társadalom aktív szerepét és a közösség tagjainak szükségszerű, feltétlen részvételét magában a döntési folyamatokban, ez a jó kormányzás nélkülözhetetlen alkotóeleme. A jól tervezett és megfelelően irányított városokban az áradások hatása mérsékelhető az árvízkockázat és árvízi hatást csökkentő intézkedéseknek köszönhetően. Az ilyen intézkedések közé sorolható a csapadék és szennyvíz elvezető hálózatok adekvát karbantartása, az árvízi zonális/övezeti korlátozások és a megfelelő földhasználat. Ezen intézkedések nélkül bizony a városok árvízi kockázatnak való kitettsége, valamint az áradások általi sebezhetőség megnő. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk a decentralizáció szerepét, amikor ezt a kérdéskört tárgyaljuk. A decentralizációnak köszönhetően a városvezetés sokkal hatékonyabb, felelősségteljesebb és reszponzívabb. A helyes decentralizáció következtében fokozódik a városok önállósága, bővül a helyi szervek hatásköre, az intézmények térbeli közelségének köszönhetően jobb döntések születnek, mindazonáltal a decentralizáció nem okoz idő előtti eredményeket akkor, amikor a helyi önkormányzatoknak nincs a birtokában az intézkedések végrehajtásához megfelelő technikai személyzet és elegendő anyagi forrás. A sikeres városi árvízi kockázatkezelés igényli a szélesebb körű politikai és szervezeti támogatottságot. Amint arra már korábban utaltam az árvízi kockázatkezelés egy a különféle intézmények felelősségi körbe tartozó multidiszciplináris és multi szektorális erőfeszítés. Mindazonáltal az árvízi kockázat csökkentő intézkedéseknek mindenre kiterjedőnek, hely specifikusnak, integráltnak és egyensúlyban kell, hogy legyen minden érdekelt között. Az árvíz elleni felkészülésben és az árvíz hatásának csökkentésében érdekelt minden résztvevőnek az árvízi kockázatot illetően jól informáltnak kell lenni. „Az információnak teljesnek, elfogulatlannak és a vita lehetőségét kizárónak kell lennie.” (Creighton 2005). „Az érdekeltek közötti információ és tudáscsere létfontosságú, hogy megértsük a problémát, és hogy elősegítsük a koordinált segítséget.” (Sphere Project 2004) Az adatok, információk megosztása, valamint transzparens, felelősségre vonható nyitott rendszerek megalkotása, és mindezek a szereplők széles körében való elterjesztése növeli a
rezilienciát. A transzparencia és az elszámoltathatóság esszenciális a fejlődés folyamatában. A kockázati információ megosztása alapul szolgál a különböző kockázatkezelési intézkedések fontossági sorrendbe történő állításához. Az érdekeltek általi kötelezettségvállalás alapvető a sikeres árvízi kockázatkezelés folyamatában. Az intézkedéseknek az adott közösségre jellemzőnek kell lenni, jól beazonosíthatónak, végrehajthatónak, ellenőrizhetőnek és a közösség által kiértékelhetőnek (a közösség definiálható geográfiailag az árvíz előfordulásától, megjelenésétől függően vagy a városi területek adminisztratív és társadalmi-gazdasági határai által). Ez mindazon a meggyőződésen alapul, hogy az adott közösségben élők tudnak és fognak segíteni magukon és egymáson, hogy megelőzzék vagy csökkentsék a veszély kockázatát.
5. Az urbanizáció hatása a városi árvizekre
A 20. század közepén világviszonylatban tízből három ember élt városi területen. Ettől az időponttól kezdve és az azt követő három évtizedben egyfajta gyors demográfiai expanzió mutatható ki a városokban világszerte. Ezt követően egy lassabb, de egyenletes sebességű népességnövekedés figyelhető meg. Manapság a világ lakosságának fele él városi területeken (4. számú ábra).
4. számú ábra: A világ városi és vidéki összlakossága
A városiasodás egy világméretű folyamat, az egyes országokat érintő különbözőségekkel. A jelenlegi ismereteink szerint a következő harminc év során majdnem a világ teljes népességszaporulata a városi területekre koncentrálódik. A városi fejlődés a 20. század második felében felélénkült, és ez a lakosság kis helyen történő magas koncentrálódását, a szárazföldi és vízi ökoszisztémák árvizek által az emberiségre gyakorolt negatív hatást, a betegségek megjelenését és az élet minőségének romlását eredményezte. Ez a folyamat a városi területekkel – különösen a vízi infrastruktúrát érintő – való elégtelen, hiányos szabályozás és irányítás következtében alakulhat ki. Az urbanizációt illetően az alábbi fontosabb definíciókat találtam:
az urbanizáció, mint folyamat (a latin urbs, a.m. város szóból) alatt az emberi települések sűrűsödését és növekedését értjük. Ez a folyamat napjainkban egyre gyorsabban és nagyobb mértékben történik.(http://hu.wikipedia.org/wiki/Urbaniz%C3%A1ci%C3%B3),
az urbanizáció a városiasodás folyamata; az embereknek és az iparnak a városi központokba történő csoportosulása (http://idegen-szavak.hu/urbaniz%C3%A1ci%C3%B3)
az urbanizáció fogalmát többféleképpen értelmezhetjük: 1. jelenti a városok terjeszkedését és az ezzel járó környezet-átalakítást; 2. jelenti a lakosság egyre intenzívebb beköltözését a városokba és az ezzel járó szociológiai, gazdasági, kulturális változásokat; 3. jelenti az élővilág beilleszkedésének folyamatát is. (http://martes.elte.hu/index.php?id=3&id2=urbanizalodas)
az urbanizáció a városfejlődés jelensége, összetevője és hajtóereje. Egyrészt bizonyos változások zajlanak le a települések rendszerében (pl. megnő a városok száma), szerkezetében (egy-egy településen belül új részek alakulnak ki), nagyságában (növekedés), tárgyi felszereltségében (kommunális ellátás, úthálózat). Ezeket a folyamatokat nevezik városodásnak. Másrészt módosulások történnek a települések szellemi kultúrájában (normák, értékek, szokások, magatartási szabályok) is. Erre a folyamatra a városiasodás kategóriáját használhatjuk. (http://www.kislexikon.hu/urbanizacio_a.html)
az urbanizáció az a folyamat, amely során a városok kialakulnak és mely során mind több és több ember vándorol a központi területekre letelepedési és munkába állási szándékkal (http://www.merriam-webster.com)
az urbanizáció a lakosság növekedése a kis és nagyvárosi területeken ellentétben a vidéki területekkel, a folyamat az ipari forradalommal kezdődött, amikor is a munkavállalók a városok ipari központjaiba vándoroltak munkaszerzés céljából (http://www.businessdictionary.com)
Az urbanizáció folyamata két különböző, egymással összefüggő módon történhet (http://hu.wikipedia.org/wiki/Urbaniz%C3%A1ci%C3%B3):
Városodás: a városok sokasodása, kiterjedése vagy növekedése darabszám, terület vagy lakosságszám szerint abszolút mértékben, illetve a vidéki népességhez vagy a nem városi településekhez viszonyítva. (mennyiségi változás)
Városiasodás: a települési infrastrukturális ellátottság, a városi életmód, gazdasági tevékenységek vagy viselkedésmód kiszélesedése vagy megerősödése (minőségi változás).
Ez a kettős definiálás jellemzően Magyarországon alakult ki, míg a nyugati kultúrák nem tesznek különbséget. A „városodás” inkább mennyiségi tartalommal, míg a „városiasodás” inkább minőségi (jellegbeli) többlettel jár.
Egyes megközelítések szerint a nagyvárosok fejlődése három periódusra (5. számú ábra) bontható (https://www.mozaweb.hu/Lecke-Foldrajz-Foldrajz_9-Az_urbanizacio_es_a_varosok_szerkezete-100167):
koncentrációs periódus: a város magához vonzza környezetében lévő erőforrásokat, úgymint természeti erőforrások, munkaerő, tőke;
városbővítési periódus: peremterületi bővülés, ez a „belvárosi” lakosság kiköltözését és vidéki lakosság belvárosba költözést jelenti;
szuburbanizációs periódus: az infrastrukturális fejlődést követve a városperemi, elővárosi lakóterületek növekednek.
Más feldolgozások szerint (Fórián Sándor, Urbanizációs folyamat és annak néhány hatása a környezetre) ez a fejlődési folyamat négy elkülöníthető szakaszra bomlik:
1. első szakasz: rohamos városnövekedést jelent, 2. második szakasz: továbbra is a koncentráció jellemzi, ugyanakkor az ipari technológia fejlődése, a közlekedési viszonyok megváltozása, a lakosság igényeinek differenciálódása nyomán alakul ki, 3. harmadik szakasz: dezurbanizáció szakasza, a központi városok aránya és népességszáma csökken, és a vonzáskörzet növekedése következik be, 4. negyedik szakasz: reurbanizáció, azaz újra városiasodás, amikor a városközpontok újraélednek, modernizálódnak és ez a városközponti lakosság ismételt növekedésével jár.
5. számú ábra: A nagyvárosok terjeszkedési szakaszai (https://www.mozaweb.hu/Lecke-Foldrajz-Foldrajz_9-Az_urbanizacio_es_a_varosok_szerkezete-100167) A különböző fejlődésformák, legfőképpen a magas kockázatú területeken a népesség növekedés és a környezetvédelem degradációja továbbra is a legfontosabb kiváltói a katasztrófa helyzeteknek (IPCC 2012). A városi környezetben történő áradás egy komoly és növekvő kihívás, különösképpen a rapid módon expandáló városokban. Az urbanizációs trendek, a klímaváltozás, az áradásokat kiváltó okok egyre változékonyabbak, hatásukban növekvőek. A klímaváltozás nagymértékben járul hozzá a vészhelyzetek gyakoriságának és hatásának növekedéséhez. A veszélyhelyzetekből eredő kockázatok a városi területeken folyamatosan növekszenek, köszönhetően a nagyarányú városi növekedésnek, a hiányos tervezési és építési
szabványoknak, és a hiányos, nem elégséges település- és városfejlesztésnek (UN/ISDR, 2007b, pp. 22–23.). Minden természeti katasztrófát figyelembe véve az árvízi események előfordulása a leggyakoribb világviszonylatban (6. számú ábra).
6. számú ábra: Természeti katasztrófák a Földön 2012 (Munich Re's NatCatSERVICE) Az elöntés által veszélyeztetett városi területek különösen a növekvő árvízkároknak vannak kitéve. A jelentős eseményekből származó közvetlen hatások veszélyeztetik a legjobban az emberi életet és tulajdont. Az indirekt és gyakran hosszú távú hatások, mint például betegségek, az elégtelen és hiányos táplálkozás, az élet elvesztése mind-mind rombolják a közösségi rezilienciát és fejlődést. A fejlődő országok szegény és hátrányos helyzetű lakossága szenved leginkább az árvíz hatásaitól (7. számú ábra).
7. számú ábra: Dokumentált árvízi események és hatásuk regionális összehasonlításban 1997-2006 között (Centre for Researchon the Epidemiology of Disasters, in CRED Crunch nr. 11.jan.28.) Az urbanizáció magában foglalja és fokozza az árvíz kockázatát. Az áradást egyre veszélyesebb és költségesebb menedzselni a meredeken növekvő populációnak kitett városi területeken. A vízi infrastruktúrát érintő területek között kell említeni a szállítást, a közegészségügyet, a csatornázottságot, városi árvizek kezelését és a hulladékgazdálkodást. A folyamat során megnő a kommunális és az ipari szennyvizek mennyisége köszönhetően a nem elégséges (mind mennyiségileg, mind minőségileg) szennyvíztisztításnak, ami a talaj, talajvíz
és a felszíni befogadó direkt módon történő magas szerves anyag és nitrát szennyezését idézi elő; mely szennyezettséget tovább növel a szintén elégtelen kommunális szilárd hulladéklerakók tarthatatlan helyzete. A közlekedésből eredően az autóutak, úthálózat, hajtóanyagok szállítása, raktározása, üzemanyag-töltőállomások, közlekedési hulladékok, útsózás stb. további rizikófaktort jelentenek a környezet számára. A város talajának nagy része szilárd burkolattal borított, ami megváltoztatja a vizek lefolyását és beszivárgását. A nem borított részeken intenzívebb beszivárgás valószínű. Az esővíz a csatornahálózaton keresztül a felszíni vizeket terheli, és nem jut el a felszín alatti vizekbe. A felszín borítottsága megváltoztatja az alatta lévő talajvíz- és levegőviszonyait, ezen keresztül módosíthatja a víz felszín alatti útját és minőségét. (http://www.kvvm.hu/szakmai/karmentes/kiadvanyok/karmfuzet5) A nem kielégítő tervezésnek és gazdálkodási gyakorlatnak köszönhetően az árvizek kockázata növekszik. A klímaváltozás a másik nagymérvű globális irányzat, mely jelentősen befolyásolja az árvízkockázatot. A meteorológiai viselkedésformák megváltozása, mely kapcsolatban áll a melegebb éghajlattal, potenciális kiváltó okai a növekvő áradásoknak. Ez a nagyméretű és fejlődő kihívás, amit a városi árvizek jelentenek, azt helyezi kilátásba, hogy sokkal többet kell tenni a politikai döntéshozóknak, hogy jobban megértsék és kezelni tudják a meglévő és jövőbeli kockázatokat. Az árvízi hatások jelenlegi és tervezett szintjei sürgetővé teszik a városi területeken a kockázatkezelési intézkedések rangsorolását politikai és szakpolitikai szinteken egyaránt. Az árvizeket kiváltó okok és hatások megértése, a tervezési, beruházási és végrehajtási intézkedések (melyek minimalizálják ezeket a kiváltó okokat és hatásokat) kell, hogy képezzék a fejlődést a gondolkodásunkban és be kell építeni őket a fejlesztési céljaink közé. A politikai döntéshozóknak világos jövőképre és alternatívákra van szükségük, melyek segítik őket abban, hogy helyes döntéseket hozzanak. Az integrált városi árvízgazdálkodás egy multidiszciplináris, multi szektorális megközelítési mód (beleértve a különféle felelős állami és nem állami testületeket). Az árvízi kockázatkezelési intézkedéseknek mindenre kiterjedőnek, hely specifikusnak, integráltnak és minden érdekelt, egyensúlyban lévő szektort magában foglalónak kell lennie. Az ismétlődő, múltbéli hibák katasztrofális következményekkel járhatnak a jelenben és a jövőben, ezért nem engedhetjük meg azokat. Összehangolt intézkedésekre van szükség a jelenben, melyek előremozdítják az integrált városi árvízgazdálkodást. Az erőteljes (robust) intézkedések (melyek képesek a külső befolyásoknak ellenállni) elősegítik az árvízkockázat csökkentését, miközben egyidejűleg lehetőséget teremtenek a jobb minőségű és fenntarthatóbb városi fejlődéshez.
6. Összefoglalás
Az árvizeknek jelentős hatásuk van a Föld lakosságra évről évre, ezért az árvízi kockázatkezelési intézkedéseket rövid időn belül el kell végezni. Az árvízi események hatásának mértéke egyre nagyobb és a jövőben ez a helyzet még rosszabb lesz. A kockázatkezelési terveknek rövid és hosszútávon egyensúlyban kell lenniük és magukba kell, hogy foglalják mind a szerkezeti, mind a nem szerkezeti intézkedéseket. A hosszú távú, sikeres, árvízi kockázatkezelési intézkedések végrehajtásának elengedhetetlen feltétele: a jól definiált, tisztán látó és magabiztos vezetői/irányítói testület, a határozott, jól képzett és gyakorlott szakembergárda, és
az elegendő döntési jogkörrel és infrastrukturális háttérrel rendelkező intézményi és törvényhozói hatalom. Rendkívül fontos szerepe van „békeidőben” a monitoring és kiértékelő feladatok elvégzésének. Az árvízi kockázatkezelés megköveteli, hogy együttes módon bővítsük a tudásbázisunkat, fejlesszük a feladatmegoldó képességeinket, integrált módon kezeljük a különféle stratégiákat biztosítva a folyamatban résztvevők szinergiáját. Az első és legfontosabb lépés a kockázatkezelés folyamatában a megfelelő információs rendszerek kiépítése (adat és információ csere), egyesített árvízi előrejelző és figyelmeztető rendszerek kiépítése. A következő fontos lépés a kockázat kezelés megtervezése, ami komplex módon történő együttműködést feltételez. A hatásos árvízi kockázatkezelés előfeltételei: az intézményi és jogi alapok megteremtése (gyakran hiányozik az összehangolt politikai álláspont/irányvonal, az összehangolt törvényhozás), a kockázatkezelés menete megköveteli az egységes intézményi szerkezetet (egyértelmű politikai irányvonalak és a transzparens adminisztráció minden érdekelt esetében), egyértelművé kell tenni a várható előnyöket, a közös célokat és érdekeltségeket (földhasználat, fejlesztési célok, és perspektívák) és tisztában kell lennünk a lehetséges fenyegetést illetően is, ugyanis ezek nélkül nem számíthatunk fenntartható együttműködésre, költség megtakarítás lehetőségeinek figyelembe vétele, közös költségviselés és haszon elosztás (az egyes lokációkat érintő beavatkozások más helyeken esetleg negatív, illetve pozitív következményeket okozhatnak, ezeknek a folyamatoknak a kiértékelése, a költségek elemzése, a közös teherviselés, ami erősíteni képes a kockázatkezelés gyakorlatát), a társadalmi részvétel lehetőségének megteremtése és erősítése (az érdekeltek igényeinek azonosítása),
hosszú távú kötelezettségvállalás (bizalom és önbizalom kiépítése, megteremtése az árvízi kockázatkezelés által megkívánt területeken).
Felhasznált irodalom:
1. World Development Report 2014. Risk and Opportunity—Managing Risk for Development Washington, DC: World Bank. doi: 10.1596/978-0-8213-9903–3. License: Creative Commons Attribution CC BY 3.0 (This translation was not created by The World Bank and should not be considered an official World Bank translation. The World Bank shall not be liable for any content or error in this translation.) 2. Békés Vera, A reziliencia-jelenség, avagy az ökologizálódó tudományok tanulságai egy ökologizált episztemológia számára
3. World Bank, GFDRR 2012. Cities and Flooding: A Guide to Integrated Urban Flood Risk Management for the 21st Century. 4. www.gfdrr.org/urbanfloods 5. World Bank 2013, Building Resilience: Integrating climate and disaster risk into development. Lessons from World Bank Group experience. The World Bank, Washington DC. 6. UN/ISDR, 2007b. The Global Alliance for Disaster Risk Reduction.Geneva: IFRC. 7. Pusch, 2004. IFRC, 2007c Guidelines for Emergency Assessment. Geneva: IFRC. emergency guidelines 8. World Bank. Building Resilient Communities: Risk Management and Response to Natural Disasters through Social Funds and Community-Driven Development Operations 9. Creighton, J. L. 2005. The Public Participation Handbook: Making Better Decisions Through Citizen Involvement. San Francisco, CA: Jossey-Bass (a Wiley Imprint). 10. http://www.sphereproject.org 11. Abhas K. Jha, Robin Bloch, Jessica Lamond 2012. Cities and Flooding A Guide to Integrated Urban Flood Risk Management for the 21st Century - Chapter 6 Implementing Integrated Flood Risk Management 12. Karin. M. De Bruijn & Frans Klijn, RESILIENT FLOOD RISK MANAGEMENT STRATEGIES 13. Pirisi Gábor, Trócsányi András és Hajnal Klára Általános társadalom- és gazdaságföldrajz 14. Fórián Sándor, Urbanizációs folyamat és annak néhány hatása a környezetre
