A könyvet családomnak és felmenôim emlékének ajánlom H. L

A könyvet családomnak és felmenôim emlékének ajánlom H. L.

HORVÁTH LÁSZLÓ

Batthyányak ideje

Halogyon 1732–1848 Történelmi riport

Budapest, 2007

Copyright: Horváth László © Minden jog fenntartva. Jelen könyvet, vagy annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni és bármely formában engedély nélkül közölni, terjeszteni.

Elôszó Tördelôszerkesztô: Hausz Attila

A könyv borítója Batthyány Lajos nádor rézkarca és Horváth János halogyi lakos fotója felhasználásával készült. A borító 2–3. oldalán Halogyról 1753-ban, illetve 1845-ben készült térképek részletei találhatók.

ISBN 978-963-06-3127-3

Kiadja a Polder Tanácsadó és Kiadó Bt. A kiadásért felel: az ügyvezetô Készült a Pressman Nyomdában Felelôs vezetô: Bálint Ferenc

Halogyiaknak írtam ezt a könyvet, de a Vasi Hegyháton élôk is sok érdekességre bukkanhatnak a történetben. Ajánlom továbbá a falvak, a családok, a Batthyányak története, a feudalizmus kora iránt érdeklôdô ifjú és idôsebb olvasóknak, akik a múltban keresik a választ a jelen kihívásaira, a szabadság, a létfenntartás, a szolgálat és a hûség izgalmas, gyötrô kérdéseire. Ajánlom mindazoknak, akik az értôl akarnak eljutni az óceánig: egy régebbi korban Halogyról indulva akarják bejárni az utat Körmenden, Szombathelyen és Pozsonyon át Bécsig. Elôrebocsátom, hogy nem egyetemes, nem országos dimenziókat akartam bemutatni, mert ezt a feladatot mások nálam jobban elvégzik. Ellenkezô irányba indultam el: egy parányi „történelmi egység”, egy település múltjának feltárásával próbáltam megfejteni titkokat, hasonlatosan az elemi részecskéket kutató fizikusokhoz, vagy a sejteket vizsgáló biológusokhoz. A fáradságom talán nem volt hiábavaló, mert nem tagadom, sok munkával járt az önként vállalt feladat elvégzése. Harminc évvel ezelôtt, fôiskolai és egyetemi szakdolgozatokkal tettem meg az elsô lépéseket, majd hosszú kitérôk és felkészülés után teljesítettem a vállalásomat. Az elmúlt négy évben minden mozgósítható energiámat ennek a könyvnek szenteltem. A Batthyány család gazdag levéltárában és a megyei intézményekben átnéztem mintegy huszonötezer oldalt, kazalban kerestem a tût, de szerencsém volt, mert a vártnál több forrást találtam. Fáradtságos, de hasznos volt a különféle dokumentumok, adóösszeírások, úriszéki perek, szerzôdések, jobbágylevelek,



5



valamint anyakönyvi adatok összegyûjtése. Az adatok birtokában azután nagy türelemmel, kitartással rekonstruáltam az egyes parasztgazdaságok és családok történetét, így sikerült tágabb értelmezési keretet adni a forrásokból nyert információknak. Mondhatom, hogy mindenkit megismertem, aki az elmúl háromszáz évben Halogyon született, élt, adózott, családot nevelt. Közeli kapcsolatba kerültem a ma élôk felmenôivel, akikrôl korábban semmit sem tudtam. Halottak titkai tárultak fel elôttem, üzenetek egy régebbi korból, hat-nyolc-tíz emberöltônyi messzeségben, ahova már nem nyúlik vissza az élôk emlékezete. Úgy érzem, halogyi elôdeink jogosultak a történelemre. Oknyomozásomat „történelmi riportban” foglaltam össze, hogy olvasóimat ne terheljem az elemzô, leíró, forrásközlô történetírás kötelezô formuláival. Reményem szerint azonban a szöveg elárulja, hogy a könyv minden sora hiteles dokumentumokra és szakmai munkákra támaszkodik. A munkát magányosan végeztem, prekoncepciók nélkül. Csökkenteni próbáltam annak esélyét, hogy mások útját járjam. Köszönöm Egyed Albert szociológus és Kárpáti Sándor közíró barátaimnak, illetve feleségemnek, lányomnak és fiamnak, hogy segítséget nyújtottak a kézirat javításához. Köszönettel tartozom azoknak a levéltárosoknak, kutatóknak, akik megosztották velem a gondolataikat. Hálás vagyok a halogyiaknak és daraboshegyieknek, a Kónya, Palacsics, Németh, Benkô és Nagy családok tagjainak, akik könyvem írása közben meghallgatták elôadásaimat. Budapest, 2007. november 26.

A „Batthyányak ideje” izgalmas, máig érô tanulságokat hordozó korszak Halogy nyolc évszázadot átívelô krónikájában. A faluról három oklevél is fennmaradt a XIII. századból. Földrajzi elhelyezkedése és a Boldog Lôrincrôl elnevezett – török idôkben elpusztult – temploma alapján feltételezhetô, hogy a Király út mentén, a Borostyán út közelében jelentôs hely lehetett az Árpád-házi királyok idején. Története több évszázadon keresztül a szomszédos Nádasdról származó nemzetség, a Nádasdy és a Nádasdi Darabos családok történetéhez kapcsolódik. Erre utalnak az említett korai oklevelek, és ezt erôsíti meg az is, hogy 1551-ben Nádasdy Tamás nádor és atyafisága szerzik meg a teljes falut. A híres famíliával Nádasdy Ferenc országbíró fôvesztésével törik meg a kapcsolat, miután Széchenyi György kalocsai érsek 1677-ben hozzájut a konfiskált Nádasdy javakhoz. A Széchenyiek urasága fél évszázadig tart Halogyon, de ez alatt a Nádasdyak másik ága is jelen van a faluban és a Batthyányak is megjelennek. Az 1732-ben végrehajtott birtokcserével és a következô évtizedekben végbevitt birtokszerzéssel a Batthyány család hercegi ága kizárólagos ura lesz a falunak, amelyet a központi szerepkörû körmendi majorsághoz csatolnak. A „Batthyányak ideje” Halogyon egészen 1848-ig, a jobbágyság felszabadításáig tartott. Ettôl az idôtôl íródik a falu történetének újabb szakasza – a kisbirtokosok kora –, amely 1960-ban, a termelôszövetkezet létrehozásával ér véget. A Batthyányak idejének (1732–1848) kutatása mellett jelentôs részben feltártuk a kisbirtokos parasztok „idejét” (1848–1960) is, de ez már egy másik könyv története lehet, egyetemben a Nádasdyak korai, mintegy öt évszázados jelenlétének részletes bemutatásával.

A szerzô



6





7



1. róf Batthyány Lajos, Németújvár örökös ura 1732 nyarán, még mielôtt a Bécsben székelô Magyar Királyi Udvari Kancellária élére kerül, új falvakkal gyarapítja hatalmas családi birtokát. Rövid alkudozás után Széchenyi Zsigmondtól megszerzi Egervár, Zalaszentgyörgy, Pölöske és Belatincs uradalmakat. Cserébe adja Gyôrvár, Boldogasszonyfa és Szentiván falvakat, fizet ezen felül huszonöt ezer forintot, mivel a kapott javak ennyivel többet érnek az adottaknál. A szerzôdésben azzal magyarázzák az ügyletet, hogy látták és tapasztalták mindkét részrôl, alkalmasabb és hasznosabb lesz a jószágok cseréje, mert közelebb esnek a család többi birtokához. Ez persze igaz volt, mint ahogy az is, hogy Széchenyi az elsô felesége révén rokoni kapcsolatba került a Batthyány famíliával a fiatalabb ágon, Egervár és Németújvár között nem volt nehéz közös hangot találni. Könnyen elhárultak a megegyezés útjában álló akadályok, a csereügylet létrejött, miáltal Lajos grófnak sikerült kikerekíteni a körmendi uradalmi központhoz tartozó jószágokat. Fontos lépést tett a késôbbi tervei megvalósítása útján. Az 1732-ben kötött csereszerzôdéssel Batthyány Lajos kezére jutottak az Egervárhoz tartozó hegyháti falvak, övé lett Nádasd, Németfalu, Maczfalva, Halogy, Iklód és Almásd számos portája, a nádasdi kastélyhellyel és a németfalui vendégfogadóval együtt. Szántók, rétek, szôlôk, kocsmák, mészárszékek, malmok, erdôk, halastavak és más határbeli javak kerültek a rajta lévô jobbágyokkal együtt a körmendi majorsághoz. Egykoriban mind Nádasdy Tamás nádor népe és javai. Két emberöltôn át azonban a Széchenyiek bírták, miután 1677-ben Széchenyi György kalocsai érsek a bécsi kamarától 33 ezer háromszáz forintért megvásárolta Tamás nádor unokája, a hûtlenség miatt lefejezett Nádasdy Ferenc országbíró elkobzott birtokrészét. A nagy birtokszerzô fôpap a vétel után adománylevelet is kapott Lipót császártól a Nádasdy

G



9



birtokra. A királyi adomány megújítására, a birtokszerzésre jó esélyt kínál a mostani cserének mondott vétel, miután a király közelébe kerül Batthyány Lajos, a fiatal fôkancellár.

2. gy lett a fiatal grófnak négy telket kitevô, nyolc jobbágyhely részbirtoka Halogyon. Nyolc családnak lett tehát új gazdája a faluban. Benczik Márton, Kovács Mihály, Takács Mihály, Kónya „Kocsis” Ferenc, Horváth Pál, Palasics „Varga” János, Beczök István és Takács Jánosné lakták akkor családtagjaikkal az egervári uradalomtól a körmendihez átcsatolt jobbágyhelyeket. Többségük Széchenyi Zsigmond hívására jött a faluba, aki 1710-ben vette nôül Batthyány Ferenc fôpohárnok lányát, Teréziát, családot alapított, és két évtizeden keresztül intenzíven fejlesztette az Egervárhoz tartozó falvakat. Komoly sikernek számított, hogy a szatmári békét követô években, mikor az ország minden részében kedvezményekkel csábították a jó munkaerôt, életerôs családokat tudott telepíteni a puszta telkekre. Idôben jött a fejlesztés a falunak, mert egy évszázadon át viselte a török hatalmát, földrajzi helyzetébôl adódóan megszenvedte a szentgotthárdi csatát (1664), a vasvári békekötés utáni idôket, a századfordulót és a kuruc mozgalm akat. A körmendi és a csákányi végvárak közelében nehéz évtizedeket élt át a hegyháti község, amely – hasonlóan a hódoltság határát képezô Rába jobb partján lévô más településekhez – átmenetileg elnéptelenedett, lakói elszaladtak, fél ezer éve mûvelt földjeit visszahódította az erdô, az udvarokat benôtte a gaz. Vándorok, menekülôk, bujdosók és hûségesen visszatérô lakói azonban nagy nehézségek árán életben tartották a falut, ahol 1698-ban mindössze 36 lakost – köztük kilenc gyermek – talált az egyházi vizitátor. A menekülés és szunnyadás évei után újra indult az élet a Vasi Hegyháton, új erôre kapott Halogy is. A harcok

I



10



és ütközetek elcsendesedése után a régi lakók elfoglalták a telkeiket, új telepesek is érkeztek, az országos vándorlásban, jövés-menésben szinte észrevétlen újranépesült a falu. A környékbeli gazdák, mesterek és hajdúk közül többen megragadtak a Rába árterét a Hegyháttal összekötô lankákon, a himfai és az alsóerdei patak völgyében, ahol halat és vadat, erdei gyümölcsöket, ízes vargányát mindig talált a nép és friss források vízével olthatta szomját. 1715-ben a megye egy portio adót vetett ki a falura, 1720ban nyolc-, 1728-ban pedig tizennégy gazdát találnak a népszámlálók. Egy fél emberöltô alatt visszahódították a földeket, új irtásokat vágtak, szôlôt telepítettek, megkaszálták a legelôket, igavonó állatokat neveltek, disznókat makkoltattak és rönkfából felépítették a házaikat. A török idôk utáni konszolidáció eredménnyel járt: a falu mûködött, megtermelte a fennmaradáshoz szükséges élelmet, teljesítette a földesúri kötelezettségeket. Lakói házasodtak, gyermeket neveltek, megtartották ünnepeiket, alakították a saját sorsukat. Lassan feledni kezdték a sok háborút, a mérhetetlen szenvedést, az elviselhetetlen terheket, amelyek némileg mérséklôdtek az országos munkaerôhiány és a Habsburgok óvatos jobbágypártolása nyomán. Hiába, kellett a katona és az adófizetô a bécsi udvarnak. 1732 nyarán Batthyány Lajos egy minden tekintetben magabíró falunak lett gazdája, s utódai uraságok is maradtak egészen a jobbágyság felszabadításáig.

3. körmendi uradalom szívügye lett a Batthyány család idôsebb ágának. Még 1716-ban határozták el, hogy a sziklás hegycsúcsra épített németújvári sasfészekbôl, amely háborús idôkben biztos védelmet nyújtott, a béke eljövetelével Körmendre teszik át a birtokaik igazgatási központját.

A



11



Elôrelátó döntésnek bizonyult az új központ kijelölése, habár akkor a városban még sok minden emlékeztetett a viharos évekre. Erôsen látszottak még a nyomai, hogy Esterházy Antal és Bottyán János kuruc generálisok kommandói 1706. augusztus 6-án porig égették a katonavárost. A tûz martaléka lett a major, a malom, a külsô- és belsô város egyaránt, és egy évtized alatt a lakóházak egynegyede sem épült újjá, egész utcasorok álltak pusztán. Idô kellett még, hogy a település kiheverje a pusztítást, amely éppen egy évszázaddal azután érte, hogy Kanizsa elfoglalását követôen, 1605-ben áron alul Batthyány Ádám birtokába került. A rossz éveket jók szokták követni az ország nyugati szegletében. Habár nehéz volt az újrakezdés a tûzvész, a k u ruc és labanc hadak járása után. Batthyányné Strattmann Eleonóra kétszer is felszólította jobbágyait, hogy jöjjenek elô a menedékhelyeikrôl, az erdôkbôl és a barlangokból, foglalják el a földjeiket, építsék fel a házaikat. A hívó szó és a kilátásba helyezett fenyegetés megtette a magáét, a Rába parti mezôvárosban lassan megélénkült az élet. Újra lábra kapott a marhakereskedelem, mûvelésbe fogták a szántóföldeket, megkaszálták a folyó menti réteket, helyreállították a malmokat és halastavakat, a hegyháti dombokon rendbe hozták a szôlôskerteket. Mikor a családi döntés Körmendet központi szerepre emelte és megerôsítette mezôvárosi rangjában, Batthyány Lajos katonáskodik, Belgrád alatt Savoyai Jenô hadvezér csapatában a török ellen harcol. Aztán leszerel, elveszi a prágai kancellár lányát, Kinsky Teréziát, hivatalt vállal Bécsben a királyi kancellárián. Közben a tekintetét Vas megyei birtokaira veti, és az anyjától fokozatosan átveszi a gazdaság irányítását. Közvetlenül Körmenden és a környezô falvakban a család akkoriban közel másfélszáz jobbágytelek birtokosának mondhatja magát. A városon kívül Lajos gróf adót szedet Sároslakon, Berkiben, Harasztifaluban, a két Hollóson, a két Szecsôdön és Szarvaskenden. 1732-ben



12



ehhez a birtoktesthez csatolták az Egervárhoz tartozó szerzeményeket. Hatalmas egybefüggô terület jött létre, némi „hézagokkal”, amelyeknek a felszámolásához még sok energia kellett, de vitathatatlanul szép és jelentôs birtok lett a körmendi uradalom, amelynek a központjában már épült az új kastély.

4. arminchat éves a csereszerzôdés idején Batthyány Lajos, de már szép karrier áll mögötte. Példás családapa, aki tizenöt éve él boldog házasságban Kinsky Teréziával. A derék grófnô négy fiúgyermekkel és három leánnyal – akik közül egy éri meg a felnôttkort – ajándékozza meg a családi hagyományokat gondosan ápoló, szorgos fôurat. Lajos gróf – mint elsôszülött fiú – már fiatalon az ország egyik legnagyobb birtokának gazdája, nagykorúságától sziléziai, morvaországi, csehországi és ausztriai honosságot is nyer. Kitartó igyekezetének, születésének és a bécsi udvarban befolyásos özvegy édesanyjának köszönhetôen – Savoyai Jenô herceg bizalmas barátja – a pályája töretlenül emelkedik. A Nádasdy-birtok megszerzése után kinevezik a királyi kancellária vezetôjének. Aztán meg sem áll a nádori méltóság elnyeréséig, de addig még eltelik közel két évtized és sok víz folyik le a Rábán. A birtokszerzés idején nagy gondossággal irányítja a körmendi kastély építését, tervezi és szervezi uradalmait, a termények értékesítését. Önérzetesen vallja, hogy „híres javak és nagy summa kincsek” örököse, amelyeknek a gyarapítását sosem téveszti szem elôl. Fiaira gondol, a tíz éves Ádámra, akit katonai pályára szán, az öt éves Józsefre, akinek az okossága papot sejtet, és a két kisebbre, a három éves Tivadarra és a még bölcsôben lévô Fülöpre. Négy fiúgyermek nagy kincs egy sokra hivatott, történelmi családban, ahol mindennél fontosabb a család fennmara-

H



13



dása, az örökség megtartása. Lajos gróf, ha a fiairól van szó, sokszor gondol saját árvaságára, hiszen hét éves korától, Batthyány Ádám bán, országbíró korai, 1703-ban bekövetkezett halálától apa nélkül nôtt fel. Jó atyja gyermekeinek. Ha ekkor valaki azt mondta volna, hogy majdan, harminchárom év elmúltával a halálos ágyánál az elfoglalt fiai közül csak a legkisebb jelenhet meg, bizony nem hitte volna el.

5. ég két birtokosa volt a falunak Batthyány Lajoson kívül, mikor a csereszerzôdést aláírták. Földesúr volt még Nádasdy Imre, leszármazottja Nádasdy Tamás testvérének, aki a nádorral együtt kapott birtokadományt 1551-ben Ferdinánd királytól. Nádasdy Imrének a taródfai Márffy Ibolya volt az asszonya, de már lemondott arról, hogy fiú utóddal biztosítsa javait, beletörôdött a sors akaratába, hogy nem lesz örököse, véle kihal a családja. Halogyon régebbi idôktôl tôle egy telket bérelt Kis János kovács, majd annak Ferenc fia, másik ötöt pedig 1727-ben vett árendába Károly Péter, a Rákóczi szabadságharc maráci illetôségû katonája. A 20 évre szóló inscripciót a nemes úr idô multával meggondolta, és az ötbôl két helyet visszavett Károlytól, azért hogy azokat nemes Pedery Ferencnek, galántai gróf Esterházy László szôcei ispánjának adja bérbe, aki neki bizonyos szolgálatokat tett. Uraságnak számított Gallenberg Rozália is, az 1728-ban elhunyt gróf Batthyány Zsigmond özvegye, akinek két jobbágyhelye és egy pusztája volt a faluban. Az egyik helyen Takács István, a másikon Baksa „Baracska” Péter lakott. A Batthyányak két ága, amely egy nemzedékkel korábban az ôsi birtok felosztásával lépett külön utakra, nagy erôfeszítéseket tett a Vasi Hegyhát és az ôrség falvaiban, hogy minden formában erôsítse pozícióit, ha másként nem ment, egymás rovására is. Halogyon még a kuruc világ elôtt szerezte meg a három helyet a Batthyányak ifjabb ága.

M



14



Ezek a telkek is egykor a Nádasdy család egyik ágához tartoztak, de házasság révén a Dezsô családhoz kerültek, tôlük pedig cserével a csákányi Batthyányak használatába. Összesen tehát tizenhét úrbéres és árendás jobbágyhely volt a faluban. Batthyány Lajos embereinek az 1732. évi birtokszerzést követôen csak Nádasdy Imre és a csákányi özvegy grófné gyenge hatalmával kellett számolni, hogy az egész falut megszerezzék és a körmendi uradalomhoz csatolják. A teljes falu megszerzéséhez azonban így is három évtized kellett.

6. ádasdy Imrét az Úr néhány év múlva magához szólította. Halála után, 1737 decemberében Batthyány Lajos megbízásából egy körmendi gazdász számba vette nádasdi és halogyi javait. Ebbôl a szakértôi jelentésbôl kiderül, hogy Imre úr a ráérôs nemes emberek közé tartozott, nem sokat törôdött az új idôk kihívásaival. A kezén levô telkek egy része pusztán állt, nem terhelte túl jobbágyait robotos munkával, évekig nem szedett hegyvámot és nem használta ki a zselléreket sem. Szemére hánytak mást is. Több telke Nádasdon és Almásdon azért maradt üresen, mert nem szállított rájuk örökös jobbágyokat, hanem csak jövevényeket, s azoknak is levelet adott, hogy amikor akarnak, elmehetnek, és mind el is ment. Pedig a falunak is jobb lett volna, áll a felmérésben, ha örökös jobbágyokat ültet az üres telkekre, és az ô haszna is több lehetett volna. A dolog summája, hogy erôsebb kézzel többet is ki lehetne hozni Nádasdy Imre földjeibôl, amelyek a nemes úr elhunytával, az 1551-es adomány után csaknem kétszáz évvel visszaszállnak a Felséges Úrra, végsô soron a bécsi udvarra. A Királyi Fiskus azonnal eljárást indított a birtok visszaszerzésére, de Batthyány Lajos sem késlekedett egy

N



15



percet sem. Királyi fôkancellárként az uralkodótól felkérte magának Nádasdy Imre elárvult javait, egyúttal elküldte embereit az özvegy Márffy Annához, hogy elkerülhesse a hosszas peres eljárást. Imre úr ugyan fiú utód nélkül halt meg, de volt egy Terézia nevû leánya, aki az anyja mellett jogot formálhatott a hagyaték egy részére. Lajos úr és Anna asszony hamarosan alkut kötött. Az özvegy 1738. Pünkösd havában, alig egy esztendôvel férje halála után, úgy találta, hogy a nagyúr kegyességet mutatott hozzá és lányához, ezért lemondott Nádasd, Halogy és Rádóc községekben, illetve Almásd, Maczfa és Németfalu pusztákon bírt földjeirôl, valamint a Bokrácson lévô száznegyven kapás majorsági szôlôje harmadáról. A rábahidvégi malmot illetôen pedig vállalta a javítás költségeit. Írást adott róla, hogy elhunyt férjének bárminemû jussa, bírása és öröksége volt vagy lehetett volna, amely a halálával reá vagy leányára szállana, mindazoktól teljesen eláll, ha pedig bármikor is alkura menne a Királyi Fiskussal, az említett javakat az alkuból kihagyja. Batthyány Lajos így szerzett jogot Nádasdy Imre árendában lévô halogyi földjeire. A birtokok tényleges megszerzéséig azonban még hosszú utat kellett megtenni.

7. ezdetben a halogyi gazdák, akik Batthyány Lajos urasága alá kerültek, nem nagyon veszik észre a tulajdoni változást. A négy egész telket kitevô, összesen mintegy 126 hold szántó és 24 hold rét után a nyolc család robot helyett változatlanul 130 forint árendát fizet együtt az új földesúrnak, adnak továbbá Szent György napkor 16 kappant, 16 tyúkot, 192 tojást és 16 vasvári meszely vajat. A régebben birtokolt Hidashollóson és Molnaszecsôdön csigát és vargányát is kell adni, Sároslakon a zsellérek szôlômunkával, vadászattal is adóznak. A körmendieknek, akikkel még Lajos apja

K



16



szerzôdött 1700-ban, fegyveres kíséretet kell ellátni, ha uru k az országgyûlésbe megy, kapuôrséget kell állniuk, ha várában tartózkodik és más kötelezettségeket is teljesítenek. Szinte minden faluban másként adóznak, igen régi egyezségek és kiváltságok alapján. Ha az adózás tekintetében egyelôre nem is, másban komoly változásnak lesznek részesei Halogy lakói. Körmenden pompás kastélyt építtet az egyre tekintélyesebb fôúr, mikor azzal elkészül, új hidat emel a Rábán, ösztönzi a helyi iparosokat, a vásárokat, a kereskedelmet. A körmendi kastély körül pompás vadasparkot alakítanak ki, amely élénken foglalkoztatja a környéken élôk fantáziáját. A vásárokon megforduló parasztok azt is hallják a várbeli emberektôl, hogy az uraság szorgalmasan gyûjti a szép fegyvereket. Vendégeinek szívesen büszkélkedik az ezüsttel és arannyal kivert puskákkal és pisztolyokkal, amelyek távoli mûhelyekbôl kerülnek Körmendre. Számtalan török, japán, német, olasz, spanyol és holland fegyver, muskéták és carabinerek díszítik a vár termeit, messzi városok: Damaszkusz, Barcelóna, Brescia, Maastrich és München legjobb fegyverkészítôinek mestermunkái. Egész arzenál, amely a vásárlások és ajándékozások révén egyre gyarapodik. Közben Nádasdon felújítják a templomot, a falu papja tanít és elkezdi az anyakönyv vezetését. A környékbeli majorokban egyre több állatot nevelnek, marhát hizlalnak, birkát tenyésztenek. Az állatok gyakran okoznak károkat, a körmendiek panaszkodnak a daraboshegyi birkanyájra, amely idônként meglátogatja a földjeiket. Gyakoriak a falvak közötti viták, de az összefogásnak sincsenek híjával, ha kiönt a Rába, tûzvész keletkezik vagy a jég elveri a határt. Lajos grófnak, aki ha nem is tartózkodik sokat ebben az idôben Körmenden, mint jó gazdának, mindenre kiterjed a figyelme. A körmendi uradalom igazgatása az új szerzemények betagolása után néhány évvel hibátlanul mûködik, az 1730-as évek végén pontos nyilvántartások és számadások biztosítják, hogy az országos ügyekben elfoglalt fôúr



17



naprakész áttekintést kapjon a dolgok menetérôl és kézben tarthassa birtokai, árendásai és jobbágyai ügyeit. Íróasztala mellôl pontosan látja, hogy a halogyi communitás rendesen fizeti adóját, de Horváth Pál féltelkes jobbágynak van némi restanciája.

8. radalmi adminisztrátorok 1740-ben és a rákövetkezô évben is összeírják Halogyon az adózó nép kötelezettségeit. Tizenhét gazdacsaládot, jobbágyokat és bérlôket találnak a faluban, akik 7 egész 1/8 telki állományt kitevô földet bírnak. Egy telek után a falu közösen fizeti az árendát, ennek hasznából mûködik a község. Feljegyzik a zselléreket is. 1728-ban még csak Tóth György és Kapitány György sorolódott ebbe a kategóriába, tizenhárom év alatt azonban a szôlôk és irtásföldek közelében, Daraboshegyen egy zsellértelepülés alakult ki. Az említett Tóth Györgyön kívül itt veszik számba Pusztai Istvánt, Németh Mihályt, Pintér Mátyást, Tóth Pétert, Pass Györgyöt és a fivérét, Jánost. A hét család lassanként külön falut képez, amely késôbb gyarapodik, hiszen a hét háznál tizenegy fiúgyermeket is feljegyeznek az összeírók. A településrész fejlôdését elôsegíti, hogy a felélesztett régi majorban birkát tenyésztenek, amely kelendô a piacon. Kell aztán még százharminc esztendô, hogy Daraboshegy önálló státuszt nyerjen. Halogyon is laknak a maguk házában zsellérek. A már említett Kapitány Gyurkán kívül 1741-ben feljegyzik Kovács Jánost, továbbá Kónya „Kocsis” Jánost, aki Horvátnádalján tanult mesterséget és Benczik Márton fiát, Ferencet, a vándorlásban lévô lakatos legényt. Valamint Németh János koldust. Összeírnak a gazdacsaládoknál 13 fiút, a zselléreknél pedig nyolcat, akikbôl majd paraszt és katona lehet. Az is-

U



18



tállókban 12 ló és 32 ökör jelenti az igaerôt. A jobbágyok közül Németh Péter, Beczök István és a Károly fivérek tartanak lovakat. A zsellérek közül Kovács János, Kónya „Kocsis” János, Pintér Mátyás és Pass György rendelkezik ökörfogattal. A faluban hosszú idôre kialakul a családok helyzete, miután gazdára talál minden korábban elhagyott jobbágytelek. A zsellérek számának növekedése mellett, akik fôleg i rtásföldeken keresik a megélhetést, három-négy legény iparosnak tanul. A falu határában, az alsóerdei patakon felújítják a régi malmot, a gát elôtt kibôvítik a halastavat. Lázas igyekezettel új szôlôt telepítenek az Almakúti hegyen. Kialakul a faluközösség, alábbhagy a korszakra jellemzô vándorlás. Új küzdelmek, új vállalkozások és remények forrósítják a lelkeket Halogyon, Körmenden és Bécsben is.

9. iközben az uraság adminisztrátorai Halogyon számba vették az adózó nép kötelezettségeit, 1740 ôszén Bécsben, atyja hirtelen halála után, trónra lépett Mária Terézia. A fiatal királynô hamarosan nagy szükségét érzi az addig mellôzött magyarok támogatásának, különösképpen számít a Habsburg-ház régi hívének számító Batthyány családra. Az ország nyugati szegletében sokan biztosak benne, hogy Lajos grófnak és Károly testvéröccsének most eljött az ideje. A tehetséges fivérek az új nemzedéket képviselték, a kuruckodás terhe nélkül, hiszen árva gyermekként nem kellett színt vallaniuk Rákóczi mellett a bécsi udvar ellenében. Batthyány Lajos azonban nem csak a saját helyzetének elônyeivel számol, hanem az ország sorsával is. A nagyságos fejedelem már öt éve halott, de a haza sorsának kérdése nem kerülhetô meg, amikor a történelem tálcán kínálja az esélyt. Lajos gróf komolyan tanulmányozza

M



19



Magyarország állását, elôveszi apja anyagait is, hiszen stratégiai értelemben még nyitott kérdésnek tekinthetô Magyarország helye a török veszélytôl megszabadított Európában. Újra megvizsgálja azokat a kérdéseket, amelyeket apja még Rákóczival közösen vitatott meg, de nem talált elég okot a Habsburg-orientáció elvetéséhez. Egy cseh és lengyel konföderáció túl nagy kockázatot jelentene Bécs meggyengülése árán, nincs más lehetôség, mint Mária Terézia támogatása. Batthyány Lajos és Károly a királynô fontos támaszai lesznek. Azon a nevezetes pozsonyi országgyûlésen, ahol Mária Terézia karján a kisfiával támogatást kért a magyar fôuraktól, gróf Batthyány Lajos fôkancellár mondta a felvezetô beszédet a gyöngyökkel ékesített híres díszruhájában. Komoly szavakkal adott hangot a királynô reményének, hogy a hû karok és rendek által „gát vettessék az ellenségek igaztalan fondorlatai elé”. Az eredmény ismeretes: a magyarok életüket és vérüket ajánlották fel Mária Teréziának. A lelkes buzgalommal elhatározott nemesi felkelés, a magyar kard megmentette a dinasztiát, a fiatal királynô javára fordította a még évekig tartó örökösödési háborút. A dolgok ilyen alakulása mellett senki sem csodálkozott azon, hogy Lajos még a pozsonyi fellépés elôtt, 1741 kora tavaszán adománylevelet nyert a királynôtôl a cserével szerzett Nádasdy javakra. Megfelelô eljárások után, két évvel késôbb, 1743 februárjában pedig bevezették birtokaiba az érintett falvakban, a többi mellett Halogyon is. A processzus azonban az elôzmények ellenére sem ment simán. A birtokszerzésnek ellentmondott Márffy Anna, Pedery Ferenc és Dezsô Tamás is. Ebben a formában jelezték a feltételeiket, például a birtok tartozékai, a ház további használata vagy a záloglevelek körüli nyitott kérdéseket illetôen. Lehetett egyezkedni, vitatkozni, amely azután eltartott még jó húsz esztendeig. A fiskálisok nem kis örömére.



20



10. edery Ferencnek nem kellett sokat várni, hogy tisztázódjon halogyi bérleményének a helyzete. Egyértelmû volt, hogy a húsz évre szóló árenda, amelyet még 1734-ben kötött Nádasdy Imrével, nem korlátozza a királyi felségjogokat a birtokra. Alázatos esedezésére, bizonyos kötelezettségek ellenében, 1743 júliusában Batthany Lajos a kezén hagyta a fél telket (13. fundus) és a fertály pusztát (15. fundus), de fogadalmat kellett tenni a fiaival együtt, hogy semmi kárt, ártalmat, alkalmatlanságot, kedvetlenséget a grófnak és embereinek nem tesz, s kiváltképpen vadászással, korcsmárolással vagy más rendetlenséggel a földesúr jussát nem rövidíti meg, hanem inkább a hasznára igyekszik lenni. A meghagyás fejében persze vállalni kellett, hogy a beiktatáskor tett contradictiót, ellentmondást a vasvári káptalannál személyesen tett nyilatkozattal minél elôbb visszavonja. Ilyen feltételek mellett, úri emberek közbenjárására, a földesúr megerôsítette a bérlet összegét, idejét és a hasznos épületek értékét, nem váltotta vissza a zálogot. Birtokos maradhatott a fiaival még egy ideig Halogyon nemes Pedery Ferenc, az egykori szôcei ispán. Lajos gróf tudott engedni, de követelni is. Ekkoriban a körmendi új híd építése foglalkoztatta, amely fölöttébb sok munkával járt. Meghagyta a környékbéli falvaknak, hogy segítséggel legyenek, fôképpen azokra számított, akik a hídon átszállítva takarítják be a szénájukat és más terményeiket.

P

11.

K

evesebb szerencséje volt a birtokával Kis Ferencnek. Unokaöccse, Beczök István a gróf örökös jobbágya lett, szorgalmas gazda, aki figyelte a pozsonyi diétáról érkezett híreket. Gyarapító, szerzô ember, régebbi lakója a falunak. Népes



21



családjában a legidôsebb fiú, Ádám ekkoriban legénysorba ért, a középsô tizenkettô, a kisebb négy éves volt, gyakran felültek apjuk mellé a bakra, ha kiszekerezett a határba. Ilyenkor egymás kezébôl kapkodták a gyeplôt, mert lómániás család volt a Beczök, mindig állt az istállóban három-négy pejkó. Evégbôl aztán a családfô, a vele sokáig egy házban élô Ferenc bátyjával, és két öccsével, Miskával és Bódissal gyakran megfordult vásárokon, ahol nem csak lovakról beszéltek a népek. Körmenden azt rebesgették a bécsi és pozsonyi hírek hallatán, hogy a grófnak megint kedvez a csillagok állása, az osztrák örökösödési háború növelheti a termények iránti keresletet. Miután Lajos úr beiktatta magát az egykori Nádasdy birtokba, egyre inkább kibontakozott a változások iránya. Mindenki érezte, hogy lassan véget érnek a könnyû szerzéssel járó évek, a faluban gazdára leltek a telki földek, megfogyatkozott az irtani való erdô. Könnyû sikerrel nem kecsegtetnek a hadivállalkozások sem, lassan vége szakad a kuruc idôk óta tartó nagy jövés-menésnek, az emberek megállapodnak, csak magára vethet, aki háborúk és hitvallások idején nem veszi el a magáét. Beczök István úgy gondolkodott, hogy miután a krisztusi kort már jócskán meghaladta, a nagy lehetôségek elmúlása elôtt maga is szerezhetne valami kis vagyonkát a meglévôhöz. Különösen fájlalta és bántotta lelkét, hogy anyai nagybátyja, a tôle néhány házra lakó Kis Ferenc nem adta ki testvérei jussát, maga bírja már több mint húsz éve az özvegyen elhalt öregszülô, Kis János bérleményét, házát, földjét és mindenféle javait. A háromfertályos jobbágyot nem hagyta nyugodni a vagyonszerzés ideája Mária Terézia királyságának kezdetén, és az elkövetkezô években sem. Magabízó ember lévén, mióta Lajos gróf a nagy fölajánlkozásért cserébe megkapta a szerzett javakra a királynô adománylevelét, egyfolytában azon gondolkodott, hogy eljött a tettek ideje.



22



12. eczök István, ahogy ideje engedte, szép lassan felkereste a rokonságot, hogy járnának már végére a családi örökség dolgának. A szóban forgó családi javak megteremtôje, Kis János még 1719-ben költözött el a túlvilágra. Életének egy részét Körmenden, az Ispotály utcában töltötte, ahol a kovácsmesterséget gyakorolta, háborús idôkben nem teljesen zavartalanul. Elsô felesége Lakatgyártó Annók volt, aki öt gyermeket hozott a világra, három fiút, Ferencet, Pétert, ifjú Jánost, és két lányt, Katát és kis Annókot. János mester életében a gyermekáldás ezzel nem ért véget, mert felesége halála után másodszor is megnôsült. Új asszonya, Benczik Annók nem csak nevében, de szaporaságban is követte elôdjét, négy gyermeket szült a vasak és fémek urának. A háznál lett még egy fiú, György és három lány, Dorica, Evica és Örzse. Kilenc gyermeket nevelt Kis János tehát, akit szakmája után Kovács Jánosnak is neveztek. A kovácsolás mellett gazdálkodott is, Nádasdy András uramtól, Imre apjától egy telket házzal és egy fertály pusztát bérelt Halogyon. Késôbb a gyermekek közül Ferenc helyben gazdálkodott, a kis Annók feleségül ment idôsebb Beczökhöz, akitôl István lett. A második fészekaljból származó Gyurka Lentibe került molnárnak, a lányok közül Dorica Katafán Horváth Jánoshoz, Örzse pedig Viszákon László Istvánhoz ment férjhez, Évica Alsócsányban lakott. Az öreg Kis János már két évtizede Körmenden élt, mikor 1719-ban meghalt. A házában 1723ig Ferenc fia, majd Beczök lakott, azt követôen pedig több éven keresztül, 1735-ig Kis Kata élt ott a férjével, Bartek Miklós lakatossal. A hagyatéki pert különösen Kis Kata pártolta, aki férje halála óta sokat gondolt atyai jussára. Beczök István legjobb támaszát azonban unokatestvérében, Kis Zsigmondban, a közben elhunyt Péter testvér fiában találta meg, aki

B



23



írástudó embernek számított. Ôk hárman, a két unoka és Kata asszony addig instanciázott Batthyány Lajosnál, míg a kegyelmes úr megbízta tiszttartóját, Szeremley Györgyöt a hagyatéki egyezség kialakításával.

13. z osztályos egyezségre 1744. február 1-jén Körmenden került sor, amelyen a három kezdeményezôn kívül személyesen megjelent Kis György, a lenti molnár, valamint Kis Dorica a férjével Katafáról. A többiek velük képviseltették magukat. Miután Kis János halála óta immár 25 év eltelt, s az elmaradt osztozkodás okán a testvérek nem sokat beszéltek egymással, nem csoda, hogy eltérôen emlékeztek a maradék javakra. Beczök és Kis Zsigmond, a két unoka azt állította, hogy nagyapjuk még a régi idôkben a nagyanyjuk, Lakatgyártó Annók pénzén vett két házhelyet Körmenden Falusi Pétertôl. Ezeket a telkeket Kis Ferenc a temetés napjától egyedül birtokolja, ugyanúgy mint a halogyi házat és pusztát, amelyhez egyébként 30 hold föld, 30 szekér szénát termô rét, négy kapásnyi szôlô és pince tartozik. Nem különben el kell számolni állatokkal, két ökörrel, egy tulokkal és sertésekkel, valamint egy ökrösszekérrel és kovács szerszámokkal is. Amikor Kis Ferencet szólásra kérték, az általa elmondottakkal kicsit lehûtötte az öcskösöket, miután tudtukra adta, amit talán tudtak is, hogy a két körmendi házhelyet az öreg Kis már jóval a halála elôtt eladta és kovács szerszámok sem maradtak utána, mert az utolsó esztendeiben már nem ûzte a mesterséget. Ami maradt is, a háborúban mind elveszett, az üllôt Körmenden a németek megtalálták Lakatos Mihály kertjének tavában és eladták Németújváron egy Jakab nevû német kovácsnak, akitôl aztán késôbb 4 forintért váltotta vissza. Pontosan megnevezte a birtokában lévô eszközöket, miszerint egy vasalt ökrös szekér, illetve borona, egy eke, egy-egy kasza, vasvilla, fejsze, sze-

A



24



kerce, vonókés, szögfúró, ösztöke és kötôlánc mindaz, amirôl számot adhat. A házat, földet, rétet, szôlôt nem vitatta, mivel az úgyis zálogos volt. A vagyoni elemek megállapítása után Szeremley uram évente 9 forinttal kalkulálva 225 forintban állapította meg az eltelt 25 év elmaradt hasznát, amelynek felét az elsô házasságból származó gyerekek között osztotta fel öt felé (öreg Kis még Lakatgyártó Annókkal szerezte a halogyi javakat), a másik felét pedig mint atyai jusst ítélte meg a másik négy gyermek számára. Az ingó és ingatlan javakat megbecsülvén, a házat és birtokot 174, a szôlôt 25, a marhákat 43, a sertéseket 7, a szekeret 8, az üllôt 10, a többi szerszámot pedig 2 forinttal számolta, s így a 225 forintnyi elmaradt haszonnal szemben a tényleges értéket 269 forintban állapította meg, valamint további 44 forint kifizetésérôl határozott, kilenc egyenlô részben felosztva. Mindezen kötelezettségek teljesítése mellett Kis Ferenc megtarthatta házát és telkét. A jelenlévôk ebben megnyugodtak, a döntést jóváhagyásra felterjesztették Batthyány Lajosnak, aki április 22-én azzal a megjegyzéssel ratifikálta az osztályt, hogy Kis Ferenc, mint a zálogos jószágnak változatlanul haszonélvezôje, fizesse ki az atyafiakat szenvedhetô terminuson belül. Summájában egy kisebb tehéncsorda árát. Az ítélet megszületett, de Beczök István egyelôre nem jutott elôbbre.

14. áratlan esemény történt 1746 kora nyarán: Batthyány Lajos letette kancellári hivatalát és visszavonult a birtokaira. A fôúr betegségére hivatkozott, de más kombinációk is szóba kerültek. Június 14-én gróf Grassalkowich Antal, a királynô nagyeszû bizalmasa levélben fájlalja távozását, mert vele elveszítette régi patrónusát. Szándékában állt

V



25



Lajos távozásakor felmenni Bécsbe – írja –, de félt, hogy félremagyarázzák a megjelenését. Bizalmasan közli, hogy július 6-án Gödöllôrôl Körmendre érkezik és csak az exkancellárral való egyeztetés után megy Bécsbe. Battyhány Lajos nem vesztegeti az idejét. Már a nyár derekán hozzáfog a hitbizományi birtok, a körmendi majorátus kialakításához. Áttekinti az uradalomhoz tartozó birtokok jogi helyzetét, fokozott erôfeszítéseket tesz a hiányzó dokumentumok feltárására, beszerzésére, a megfelelô birtoktestek kialakítására. Felmérések készülnek, ahol lehet, racionalizálják a gazdálkodást, nagy gondot fordítanak a különbözô uradalmak közötti kapcsolatok fejlesztésére. A gróf Rohoncon tölti idejének jelentôs részét, de egyre szívesen tartózkodik a körmendi kastélyában is. 1748 novemberében a mezôváros megnagyobbítására és díszesebb voltára építési telket méret a Szombathelyi út és az Ország útja mentén fekvô földeken. Fölhatalmazza a város bíráját, hogy azoknak, akik a kijelölt helyen építeni akarnak, a szokásos terhek vállalása és 30 forint lefizetése mellett haladék nélkül házhelyet mérjenek és arról öröklevelet adjanak. Úgy véli, hogy az építkezésekkel növekszik a lakosság, ami hasznára lesz a városnak az adózásban, a levélhordásban és a kapuállásban is. Híre járt a környéken, Halogyon is, hogy nagy házat visz a méltóságos úr Körmenden. A kastély pincéjébôl nem hiányozhatnak a legjobb borok. Tokaji és burgundi butéliák, és más külföldi italok kerülnek a vendégek asztalára. 1751 januárjában az ítélôszék egy hetes ülést tartott a kastélyban. A halálos ítéletet is hozó testület tagjai a kíséretükkel együtt megittak 326 pint újbort és az óborból is 146 pintet. Kaptak fehér- és rozscipót, fogyasztottak borjú-, tehén-, és friss disznóhúst, ettek kolbászt és szalonnát, továbbá tyúkot, ludat és kappant. Természetesen tej, sajt, vaj és túró is került az asztalra. Az ínyencek kaptak csigát, friss halat és szardellát, valamint szárított gyümölcsöt és



26



kávét is. A bírósági ülés közel kétszáz forintba került és ebbôl csak egy forintot tett ki a koporsó, és negyven krajcárt a sírásó költsége. Sok költsége volt akkoriban az igazságnak.

15. eczök István ügye az osztály után nem rendezôdött, mivel Kis Ferenc nem tudott fizetni. A falu kovácsa bajba került, hiába volt keresztkomája a fél falu, mert kedvelték sokan ôt magát és Orsolya asszonyt is, a nagy teher mégis reászakadt. Elbukott a családi vitában. Amikor Beczök István látta, hogy nagybátyjától nem lát pénzt, egy ügyes fordulattal új irányt adott a dolgok menetének: felvásárolta Kis Ferenctôl az atyafiak részét. Néhány év várakozás után, 1751. augusztus 20-án aztán eljött az ô ideje: a birtokába került jószágokat eladta Batthyány Lajosnak. Kevés idôvel késôbb a saját portáját is pénzzé tette. A család tagjai ilyen formán megkapták a jussukat, a pénzüket, Ferenc testvérük pedig koldusbotra jutott. Kiverték a házából, öreg korára zsellér lett, nem sokkal élte túl az osztozkodást, két évvel késôbb meghalt. Beczök István Jánosfára költözött, testvérei, Boldizsár és Mihály is máshol keresték a boldogulásukat. A legidôsebb fiú, Ádám Hagyárosra nôsült. Beczök azután nem is maradt a faluban. Batthyány Lajosnak így lett újabb telke Halogyon. Kis Ferenc 5/8 nagyságú telkébôl 3/8 részt Németh „Király” György és Mihály fivére kapott, 2/8 részt pedig Kónya „Kocsis” János. Beczök helyére Szabó András, Takács Jánosné veje került, aki egy idôre a legnagyobb gazda lett a faluban. Ebben az 1751. esztendôben azonban nem csak Beczök István élete vett fordulatot. Május 11-én Pozsonyban az országgyûlés Mária Terézia javaslatára nádorrá választotta Batthyány Lajost, a király és az ország állhatatos szolgálóját.

B



27



16. éter és Ferenc, a két Károly testvér, mint esküdtek részt vettek 1751 nyarán Beczök István telki állományának felbecsülésében, és úgy ítélték meg, hogy gazdatársuk nem csinált rossz üzletet. Igaz, hogy nekik eszük ágában sem volt elköltözni a faluból, ahova apjuk, néhány évvel a kuruc háború után, az elsô betelepülôk között érkezett. Idôsebb Károly Péter, akinek a nevét cirkalmas latin betûkkel Carollynak is írták, míg a falu szája egyszerûen csak Káróra nem koptatta, harcolt a nagyságos fejedelem, Rákóczi Ferenc zászlaja alatt, a Vas megyében vitézkedô Kisfaludy György fôkapitány csapatában. Marácon lakott és megszületett már mindkét fia, mikor a labancot kellett kergetni a Stájer hegyek között. Szerzett is magának valamennyi pénzt az ausztriai portyákon, mivel úgy gondolta a kurucság, hogy a német sokat rabolta édes hazánkat, ideje valamennyit visszaszerezni az elhurcolt javakból. Nagy híre járt akkoriban Styriában a magyar veszedelemnek, a mai napig emlékeznek arra Fürstenfelden, ahol a városi kút emléktábláján kap hírt errôl a látogató. Az elsô években nyolc és fél pozsonyi mérô szántón és egy kaszásnyi réten gazdálkodott öreg Káró Péter, de miután a fiai és lányai megnôttek, több kellett a megélhetéshez. 1727-ben Nádasdy Imrétôl bérbe vett kerek húsz esztendôre öt jobbágytelket, ezzel egy csapásra a falu elejére került. Hét évig nem is volt baj, a dolgok a rendes kerékvágás szerint haladtak, de akkor meghalt az öreg kuruc és Nádasdy uram visszaváltott két telket régi embere, nemes Pedery Ferenc javára. Maradt még így is egy-egy birtok és puszta ifjabb Káró Péter és Káró Ferenc kezén, akik megosztoztak szépen a kezükön lévô telkeken. Péteré lett az 5.fundus, Ferencé pedig a 20-as, amelyhez a 16. számú puszta telek is tartozott, egykor Hosszú Varga tanyája. Ezen a helyen késôbb házat emelt Ferenc gazda a juhá-

P



28



szának, mert birkákkal foglalkozott a szántás-vetés mellett. Idô múltával a Károly fivérek újra bôvíteni tudták a gazdaságukat. Pedery Antal fia, Ferenc aki akkoriban Rábatótfalun élt, apja halála után a bérlet végleges lejártáig átengedte a Tóth Ferenc féle pusztát, a 15. fundust. Ekkor ifjabb Káró Péter 22 hold szántón és 5 hold réten, öccse Ferenc pedig 15 hold szántón és 3,5 hold réten ûzi a paraszti mesterséget. Cselédes emberek, gondoskodnak a házuk népérôl, de számolniuk kell a bérlettel járó bizonytalansággal.

17. utott hivatal is Káró Ferencnek, 1753-ban elfoglalta a bírói posztot a falu elöljáróságában. Ebben nem gátolta, hogy családjával a kálvinista vallást követte a többségében katolikus faluban. (A Károlyokon kívül a Himfai és a Rádóczi családok voltak kálvinisták ebben az idôben.) A bírót azonban nem a község gondjai nyomasztották elsôsorban, hanem a sajátjai. Nehezen viselte el, hogy ellentétbe került sógoraival, a nádasdi Földes fiúkkal, akik nem adták ki a remélt örökséget. Felesége, Ilona asszony Földes István és Németh Orsolya kisebbik lánya volt. Káró Ferenc és neje gyakran meglátogatta a szomszédos faluban élô szülôket. A családi elbeszélések alapján arra számítottak, hogy haláluk után az öregek sok pénzt hagynak hátra. Káró Ferenc többször hallotta anyósától, milyen sok pénzük volt, hogy mikor olvasták, nem fért el egy lepedôre. A napa asszony azt is hozzátette mindig, hogy ha a gyerekei majd elosztják egymás között, mindegyiknek akkora csomó jut, mint a fejük. Így mondta Németh Orsolya. Káró Ferenc szörnyen igazságtalannak tartotta, hogy a Földes fiúk kisemmizik a húgaikat, a feleségét és annak Panna nôvérét. Nem sajnálta hát a fáradtságot, levélben fordult Török György sógorával egyetemben Batthyány La-

J



29



joshoz, hogy tegyen igazságot, hiszen a Földes família az ô jobbágy népe volt. Kérte az uraságot, hogy legalább bízza meg Niczky tiszttartó urat a dolog elrendezésével. Teremtek gondok Káró Ferenc saját háza körül is. Bántotta a bírót Marinka lányának bujasága. Összefeküdt a juhászával, aki törvénytelenül megejtette. A juhász elengedte Marinkának azt a kötelességét, hogy hozzá menjen feleségül. Késôbb azonban, mikor a lányt Szakonyi György az anyaszentegyház szokása szerint oltárhoz vezette, botrányt csinált a templomban. A boldogító igen kimondása elôtt contradictált, ellentmondott a juhász, kijelentette a násznép elôtt, hogy neki több kötelességgel tartozik Marinka, ô veszi el, mert ô szeplôtelenítette meg. A botrányhôst lecsillapították, az ifjú pár az igent végül kimondta, de Szakonyi György késôbb igen nehezményezte, hogy a gyerek jóval elôbb jött világra, mint maga az események idejét számolta. Bármit mondott is Marinka a nászuk idején, a gyerek a juhásztól volt. Ennek nagyobb bizonyságára az esetrôl testimontális levelet kért és kapott 1756 áprilisában Maróthy Márton egervári – korábban nádasdi – plébánostól az elbizonytalanodott férj. Az írásos igazoláshoz a késôbbi hagyatéki viták elkerülése végett ragaszkodott Szakonyi György, akinek azután Marinka szült még tôle való gyerekeket is. Így dobálta az élet Káró Ferencet, pedig már közelgett a hatvanhoz. Maradt azonban még ereje, hogy családja sorsát elrendezze: Sándor fia még egy generáción keresztül fenntartotta a famíliát a faluban.

18. bban az 1753. esztendôben, amikor Káró Ferenc a falu bírája lett, nagy feszültség kerekedett a halogyiak és a szomszédos maráciak között. Fölizzott az a régi-régi határvita, amelynek magját még az a királyi döntés hintette el, amely Ha-

A



30



logy harmadolásával Himföldét kihasította a falu határából. Ötödfélszáz esztendô múltával sem ült el a viszály, akadt mindig elég ok a régi sebek felfakasztására. 1753. május 29-én hajnalban a maráciak meglehetôsen csúf dolgot tettek. Napfelkelte elôtt a halogyi határ széliben, a Marhadelellônek nevezett földön lekaszáltak három holdnyi éretlen rozsot és hazaszekerezték a száz kévényi, éppen virágzó zöld gabonát. Ezt a sérelmet nem hagyhatta annyiban a falu bírája, Káró Ferenc, aki Marácon született, ott is gyerekeskedett, gondolhatta hát, hogy a régi atyafiak talán éppen ôt akarják próbára tenni, mire megyen a hatalmával. Kapóra jött, hogy két nappal késôbb, áldozó csütörtök éjszakáján a szomszédos falut családi nevében is képviselô Maráczy Mihály nemzetes uram két lova, a legelôrôl elkóborolva, ugyancsak látogatást tett a rozsföldön és vígan lakmározott a még lábon maradt termésbôl. A határt éberen ügyelô halogyiaknak több sem kellett, azonnal behajtották Mihály gazda lovait, akinek a körmendi várban az uradalmi tisztekkel kellett megalkudni az állatok kiváltásáról. Június 2-án jegyzôkönyvben volt kénytelen elismerni, hogy az éretlen gabona lekaszálása igen helytelenül esett, maga is sajnálja. A lovakért pedig leszurkolt 2 máriás hajtópénzt és egy forintot a három napi tartásért, továbbá ígéretet tett, hogy a tíz kévényi rozsra becsült kárt természetben megtéríti. Maráczy Mihály, aki nemesi címével mindössze egy jobbágytelekre való földdel rendelkezett, a körmendi tiszttartóknak érdekes információval szolgált. Tudniillik, a hajnali kaszálás elôtt néhány nappal a maráci nemes és nemtelen gazdák Csány bíró úr hívására Iváncon összegyûltek méltóságos báró Sigray Károly házánál és ott megerôsítették azt a még ôsszel tett elhatározásukat, hogy nem hagyják beérni a halogyiak rozsát. Miután írásba foglalták ezt a vallomást és Mesterházi István vármegyei esküdt azt ellenjegyezte, Maráczy Mihály hazavezette a lovait, a két falu között pedig fellángolt a határvita.



31



19. ájt a halogyiaknak nagyon a megesett sérelem, Káró Ferencnek talán még jobban, mint a falu többi lakójának, mert ismerte ô jól a maráciakat, akik szívesen kérkedtek a kutyabôrrel, községük régi rangjával és jogaival. A Maráczyakon kívül a Csány, a Hertelendy, a Szabadin, a Dóczy és az Eölbey földbirtokos családok sokra tartották magukat, habár tisztában voltak azzal, hogy a Battyhány Lajos nádor szárnyai alá tartozó halogyi jobbágyok sem szaladnak el az ijedtségtôl. Hiába biztatja ôket Sigray báró, aki a nádor háta mögött talán a bécsi udvarnak akar hízelegni, az elégtétel nem maradhat el. Nem volt mit tenni, bíróság elé kellett vinni a dolgot, semmi költség nem drága az igazság és becsület oltárán. A falu esküdtjeinek sikerült elérni, hogy az uraság az 1753. május 30-i állapotoknak megfelelô részletes térképet vetetett fel a két falu határáról. Ezen a mappán pontosan feltüntették a határjeleket, egyebek mellett a Himfai patak két partján álló cserfát és tölgyfát, a kettôs határjelet, melyet késôbb, a tanúvallatás elôtt bûnös kezek ledöntöttek. Berajzolták a fáktól nem messze húzódó, Nádasdról Marácra vivô utat, melyet nagyon régi idôktôl csak Olasz útnak neveznek, továbbá a patak menti lapályos részen lévô Kenderáztató tavat, az arról leszolgáló eret, amelynek mentén a Füves út délre halad, egészen a Király útig, ahol a halogyi határ ölelkezik a szôcei és a maráci határral. Ott egy csipkebokor jelzi a hármashatárt. A térkép elkészülte után sok idôt vett igénybe a bizonyítás, a tanúk felkutatása, a tanúvallás elôkészítése. Hiszen a hiteles tanúnak pontos választ kellett adni a feltett kérdésekre és hiteles magyarázattal kellett szolgálni arról is, hogy milyen módon szerezte a tudományát. Hite szerint, két marok földet a fej fölé emelve, a vitatott földön mezítláb állva elmondott eskü után kellett megvallani az igazsá-

F



32



got. A mezítlábas eskühöz azért ragaszkodtak a bírák, mert elôfordult, hogy a tanúk marék földet tettek csizmájukba a szóban forgó területrôl és megesküdtek, hogy a vitatott „földön” állnak.

20. ekötötték az államügyek gróf Batthyány Lajost az 1753. évben meglehetôsen. Két éve viselte már Magyarország nádorának tisztét, rangban a királynô után az ország elsô embere. A halogyi és maráci jobbágyok határviszályára akkor is figyelmet fordított volna, ha nem a saját jószágáról lett volna szó. Kényesen vigyázott a nádor arra, hogy hivatali tekintélyén csorba ne essék Akkoriban jött ugyanis divatba, hogy a jobbágyok saját ügyeikben közvetlenül a királynôhöz fordultak. Bécsben egymást érték a falusi küldöttségek, az instanciázó alattvalók. Volt ebben hatalmi számítás persze. A bécsi udvar szívesen foglalkozott az egymással vitatkozó nyakas magyarokkal. Úgy gondolták, hogy inkább egymással, mint a trónnal legyenek elfoglalva. Híre járt az országban 1753 nyarán, hogy Vásárhely környékén egy tucatnyi kóbor lovas, szolgák és gazdafiúk magukat kurucnak vallották, tárogató sípokkal Túr felé vonultak, mert úgy tudták, hogy Miskolc mellett valami Szepesi nevû ember lesz a kurucság megindítója. Egy megfogott legény azt vallotta, hogy kurucokat verbuválnak, már kuruc lett Becsei Mihály, Hódi Gáspár, egy sánta juhász és egy vándorló deák is. Úgy mondta, hogy Csonka kapitány vezérletével elmennek és a németeket kihajtják az országból. A zendülés híre hamar felfutott Bécsbe, ahol nyugtalanságot keltett az eset. Lajos nádor, mint hivatalból a kunok kapitánya, személyesen foglalkozott az ügygyel. Ottani emberei kisebbíteni igyekeztek a veszedelmet, mondván, hogy csak egy rozsdás puskájuk és egy pisztolyuk volt a heveskedô legényeknek. Összefogdosták aztán

L



33



a renitenskedôket, taktikából több ártatlant is áristomba dugtak, hogy a figyelmet eltereljék, majd az udvar megnyugtatása után elengedték ôket. Késôbb azonban fejek is hullottak.

21. as megye távol esik Csongrádtól, a Vasi Hegyhát az Alföldtôl, de az országos ügyek miatt háttérbe szorult, némi késedelmet szenvedett az 1753. május 29-én megesett hajnali kaszálás kivizsgálása. A tanúk meghallgatására csak két esztendô elmúltával került sor Halogyon. Már kitûzték a vizsgálat idôpontját, amikor híre jött, hogy a maráciak ismét lekaszálták a halogyiak érésben lévô rozsát. Az újabb kártételt 1755. június 30-án a helyszínen vizsgálta Mesterházi István megyei esküdt, aki két évvel korábban is eljárt az ügyben. A körmendi uradalom tiszttartója, Muer Lôrinc kérésére tett kiszálláson hiteles feljegyzésben állapította meg, hogy a halogyi határban, a Marhadelellônél lévô irtásföldrôl a maráci lakosok egész falustól hatalmasan learatták és elvitték az ôszi vetésû rozsot. Igen meglepte a megyei esküdtet, hogy ugyanazon a napon, a szeme elôtt nagy csúfságot tettek gróf Esterházy Ádám szôcei jobbágyai is. A Marhadelellô mellett még az elôzô évben leirtották a halogyiak tilalom alatt lévô erdejét és bevetették ugyancsak ôszi rozzsal. A párhuzamos történet csattanójaként a maráciakkal egyidôben, hirtelen learatták és szekereiken hazavitték a száz keresztre becsülhetô, csak félig érett, még zöld rozsot. A szokatlan helyzetbe került Mesterházi István arra gondolt, hogy talán megelôzte a kiszállásának a híre és a szôceiek megijedtek, hogy a körmendi várból parancsot hozott a halogyiaknak a törvénytelenül elvetett rozs learatására. Feltételezte, hogy egy gyorsan végrehajtott akcióval, saját tiszttartóik javaslatára, ezt próbálták megelôzni Esterházy jobbágyai.

V



34



Ilyen módon a halogyiak déli szomszédai, a szôceiek is, a maráciak példájára megpróbáltak egy darab földet elfoglalni a határban. Mesterházi István jelentése alapján a Rohoncon tartózkodó nádor 1755. július 2-án olyan instrukciót küldött Csepreghy Mihály uradalmi tiszttartónak Körmendre, hogy próbálja meg röviden lezárni az ügyet. A halogyiak szolgáltassanak bizonyítékokat arra nézve, hogy a vitatott terület a birtokukban volt és azt tôlük jogtalanul vették el. A földesúr egy gyorsan lezárható szabálysértési eljárásban gondolkodott, szeretett volna elkerülni egy hosszas, határjárásos bizonyítást kívánó birtokjogi vitát. Ez a stratégia azonban túl optimistának bizonyult, a késôbbi fejlemények túlszaladtak Batthyány Lajos jó szándékú elgondolásán. Az újabb erôszakos aratás után aligha lehetett letagadni, hogy a halogyi Marhadelellô körül egy Battyhány– Esterházy–Sigray konfliktus háromszög alakult ki villongások és vetélkedések sûrû fonatából.

22. gyre romlott a helyzet 1755. nyarán, a forró napokon nôttön nôtt a feszültség a két falu között. Káró Ferenc árendás gazdát a bírói székben Benkô István, a nádor jobbágya váltotta fel, aki a helyi esküdtek segítségével mozgósította a szóba jöhetô tanúkat. Átmenetileg azonban a határvitát háttérbe szorította annak híre, hogy július elején Nádasdon ellopták a Pálffy regiment ott kvártélyozó strázsamesterének a pénzét. Errôl viszont többeknek eszébe jutott, hogy az elôzô évben egy fegyveres német katona úgy megdobta téglával Böle Miklóst, hogy teljesen lebénult. Minden falunak megvolt a maga baja. Hosszú elôkészítés után, amit a mendemondák persze nem zavartak, a vizsgálati eljárás 1755. július 27-én zajlott le Halogyon. A nevezetes napon a faluban megjelent Zanathy

E



35



Boldizsár megyei alszolgabíró és Mesterházy István esküdt, akik elôbb a felkért tanúkkal bejárták a vitatott határszakaszt, majd a meghallgatást követôen jegyzôkönyvbe foglalták az elôre megszerkesztett kérdésekre adott tanúvallomásokat. Deo utrum? A vizsgálati eljárásban megfogalmazott kérdések igyekeztek behatárolni és tárgyszerûvé tenni a tanúk válaszát. Ha a tanú nem tudott egy kérdésre választ adni, nem válaszolt. A bírói döntésnél sokat nyomott a latban az idôsebb tanúk válasza, és az is, hogy hányan tettek tanúságot a kérdéses ügyben. Tizenkét tanú jelent meg Halogyon, hogy megvallják tudásukat legjobb akarattal, lehetôleg hitelesen és igazságosan. Természetesen valamennyien a környékbeli falvakból jöttek, hiszen a helybeliek szava, a jogos elfogultság okán semmit sem számított, ugyanakkor csak olyan tanúk jöhettek számításba, akik jól ismerték a szóban forgó földdarabot, a Halogy és Marác között húzódó határszakaszt. A vizsgálat ugyanis elsôsorban arra irányult, hogy megállapítsák, hol húzódik a két falu határa. A háborús idôkben elkallódott régi oklevelek és eltûnt határjelek hiányában ez nem is volt annyira egyszerû. Józan ésszel elég logikusnak tûnt a vizsgálódás iránya, mivel csak a határ pontos megállapításával lehetett eldönteni, hogy kié a föld és annak termése. Másfelôl a vizsgálatban még felmerült, mivel irtásföldrôl volt szó, hogy miért vágták le az éretlen rozsot a maráciak 1753. május végén, ha azt megelôzôen elnézték, hogy a halogyiak háborítatlanul betakarították a termést. Az erdôtôl elvett föld azé, aki elsô termését learatta, így tartotta a régi jogszokás.

23. nyár derekán, aratás és cséplés idején tartott vizsgálatra elhívták többek között Beczök István legidôsebb fiát, Ádámot (32) Háságyról, aki jegyzôkönyvbe mondta, hogy amikor gyermekkorában ökröket ôrzött, a Kenderáztató tónál

A



36



mindig visszafordította az állatokat, mert apja intette, hogy ott a határ. Pásztori Mihályt (60) Gellénházáról hozták el, mert gyerekkorában a nádasdi és halogyi határban terelgette apjával Batthyány Zsigmond juhait. Emlékezett rá, hogy a maráciak a marháikat legeltették ugyan a patak keleti (halogyi) oldalán, de makkoltatni és faizni nem merészeltek ott sosem. Felidézte, hogy az ottani földek után a régebbi idôkben gróf Széchenyi Györgynek fizettek dézsmát. Katafáról az öreg Szabó György (77), aki korábban Nádasdon lakott és az apja marháit legeltette, úgy vallott, hogy a maráciak és a szôceiek irtottak földeket a Csonka erdôbôl, de csak a határjelekig engedték a csordáikat. Ha csak lopva nem tettek másként, tette hozzá. Tanúskodott még Szalai János (45) is Csákányból, aki 18 évig szolgált Marácon és jól ismerte a határjeleket. Elmondta, hogy a kérdéses földet egy halogyi ember 10 tallér értékben a maráci templomra hagyta. Ezt az összeget a maráci Büki Ferenc letette, ezért egy ideig joggal vette a terület hasznát. Példának okáért elmondta azt is, hogy amikor ô Büki Istvánnál szolgált, a gazdája kölcsönadott a nádasdiaknak 80 forintot, s amíg a kölcsönt vissza nem adták, szabadon hajtotta földjeikre a marhákat. Egyszer ugyan, amikor átengedte az állatokat a Kenderáztatón, az erdôpásztor meg akarta büntetni, de mivel az apja is az erdôn dolgozott, megúszta a dolgot. Ilyen okokból tehát maráci gazdák régebben valóban használták a határ halogyi oldalán lévô földeket. Egyébként pedig ami földet bírnak a maráciak a patak keleti oldalán, azt a Csonka erdôbôl irtották és vonták magukhoz. Hasonló értelemben beszélt a vaspöri Tóth György (63) is, aki kanász volt Marácon még a kuruc idôkben. Az öreg tanúvallása szerint a háborús viszonyok között a nádasdiak és a maráciak is „élték a határokat” és egészen a Zaláig engedték a marháikat, senki sem háborgatta ôket, no persze a kurucon, a labancon és a rácon kívül. Közönségesen csak nádasdi erdônek hívták akkoriban a Csonka erdôt.



37



A többi tanú vallomását megerôsítették a csákányi Papp fivérek, János (40) és István (39), akik Halogyon születtek és nevelkedtek. Éppen ezért számítottak hiteles embereknek, habár Batthyány Imre jobbágyai voltak, talán nem teljesen semlegesek a két fél vitájában. János azt vallotta, hogy gyerekként sokat járt a határban és tudja, hogy a maráciak kii rtottak három holdnyi vadparlagot. István pedig, aki legénykorában Beczök Istvánnál szolgált Halogyon, mindezt megtoldotta azzal, hogy a Kenderáztatótól délre a patakkal párhuzamosan futó Füves út képezi a határt, és az attól keletre fekvô terület a halogyiaké. A lényeget illetôen megerôsítették a kérdésekben felsorolt határjeleket. Magyarósdról a Biczó fivérek, János (40) és István (30) azt tanúsították, hogy az irtást követô elsô évben segítettek a halogyiaknak a gabona behordásában. Ismerték jól a szóban forgó szántót, elmondták, hogy az új gazdák minden háborgatás nélkül tulajdonukba vették az általuk rendbe tett földet. Nagy János (60), szintén Magyarósdról, alátámasztotta a Biczó testvérek szavait. A tanúvallatás igen komoly eseményszámba ment a faluban. Régi ismerôsök találkoztak, felvonultak az esküdtek, az emberek komoly ábrázattal tárgyalták a történteket. Átjöttek Marácról is sokan, de a szomszédos falvakból is érkeztek kíváncsiskodók, hiszen Nádasd és Szôce között hasonló határv ita borzolta a kedélyeket. Akkor már megfogyatkoztak az irtással mûvelésbe vehetô területek, a birtokosok jobban vigyáztak a megmaradt erdôkre, sokat ért minden darab föld, és az ügyvédek mesterien tudták életben tartani a viszálykodást.

24. ermészetesen a maráciak is vizsgálatot kértek. Akadnak még emberek a vidéken, gondolták, akik feléjük fordítják az igazságot. Ezzel a történet új fordulatot vett. 1755. november 9-én, Marácon elôbb 11 tanút hallgattak meg, november

T



38



28-án pedig egy újabb eljárás keretében 33 környékbeli adott választ az ügyvédek által szerkesztett tendenciózus kérdésekre. Az elsô fordulóban tulajdonképpen azt kívánták bizonyítani a szomszéd falu emberei, hogy a Füves út, amelyen a halogyiak rendesen Szôcére jártak, régebben áthaladt a szóban forgó irtásföldön, de azt a halogyiak a per idején felszántották és az út csak azóta halad a földterület szélén. Az a terület pedig, amelyet a halogyiak kiirtottak és bevetettek, nem a Csonka erdôbôl való, hanem a Kiss-erdôbôl, ami ugyebár a neve alapján is a maráciaké volt mindig. Továbbá azt állították, hogy már az elsô esztendôben is lekaszálták a halogyiak termését. Kivétel nélkül szôcei tanúk sorakoztak fel a november 9-i vizsgálati eljárásban. Ez egy kicsit furcsa volt, hogy ennyire egy húron pendül a két falu, de különösebb magyarázatra nem szorult a nyár közepe óta. Többnyire idôs emberek tanúskodtak, akik egymást túllicitálva erôsítették meg a kérdésekben megfogalmazott állításokat. Pesti István, aki már a 78. évében járt és Esterházy Ádám jobbágya volt, mint elsô tanú, szóról szóra ráerôsített a feltett kérdésekre. Elmondta egy Major István nevû szôcei ember esetét, aki fát vágott a Füves út nyugati oldalán és a maráciak bevitték a szekerét, amit azután pénzért kellett kiváltani. Ezt a történetet a többiek is mind elbeszélték, mint bizonyságot a terület birtoklására. Érdekes módon halogyi és maráci Marhadelellônek nevezték a szóban forgó földet, pedig halogyinak mondták azt régi idôk óta. A 70 éves Papp János a száz esztendôt megélt apjára hivatkozott, aki állítása szerint mindig emlékeztette, hogy a Füves úttól nyugatra a maráciakáé az erdô. A 80 éves Gyôri Ádám pedig biztosan állította, hogy a maráciak már az elsô éven lekaszálták a termést, a második esztendôben pedig maga is látta mikor elhordták a rozsot. Így szólottak a szôcei tanúk és a vallomásaik annyira megegyeztek, hogy csak ámultak a népek. Pedig ez csak a



39



kezdet volt, mert három hét múlva még nagyobb produktummal szolgáltak a tanúságtevôk.

25. indent megmozgattak a maráci nemzetes urak a siker érdekében. Az ügyet továbbra is kezében tartó Boros István alispán utasítására november 28-án, ugyancsak Marácon lefolytatott törvényes vizsgálaton már 33 tanú jelent meg Zanathy Boldizsár alszolgábíró és Ányos István esküdt elôtt. (Mesterházi István ezúttal háttérbe szorult) Négy kérdésben szabtak irányt a tanúvallóknak. A kérdésekben már mint bizonyításra nem szoruló tényként fogalmazták meg, hogy a Kiss-erdô mindig a maráciaké volt, és mellette – nem pedig a Kenderáztató tónál – húzódott a régi Füves út, amit a halogyiak újabban felszántottak. Amikor pedig a Kiss-erdô helyén a halogyiak irtottak és vetettek, az elsô termést mindjárt a maráciak éretlenül lekaszálták, nem engedték a területet békességgel használni. A tanúk közül tízen ezúttal is Szôcérôl érkeztek, eljött szinte mindenki a faluból, aki három héttel korábban valami okból kimaradt a tanúskodásból. A többiek a környékbeli községekbôl és távolabbi birtokokról jöttek, olyan emberek, akik valamikor Marácon éltek vagy szolgáltak és ezáltal tudományuk lehetett a dolgokról, ismerték a két falu határát. Természetesen a helyszíni bejárás során a tanúk felfrissítették az emlékeiket, habár ennek nem igazán volt jelentôsége, mert végül annyira egybehangzóan válaszoltak a kérdésekre, hogy emiatt egy kis hiba csúszott a jegyzôkönyvbe. A nagy igyekezetben a szôcei Major Mihály (47) tanúvallását kétszer is lejegyezték (a 12. és a 13. helyen) annyira egy kaptafára adtak választ a feltett kérdésekre. (Ezt persze a falu krónikásai nem akarják észrevenni.)

M



40



A hibát tetézte, hogy a tanúskodó Major Mihály annak a Major Istvánnak a családjához tartozott, akinek a faizási története a maráci erdôben komoly súllyal esett latba a november eleji eljárásban is. A sokszor felidézett eset ellenére a néhai István gazdát egyszer Major Mihály nagybátyjának, másszor pedig atyjának jegyzôkönyvezték. A többi szôcei tanú ezúttal is tette a dolgát. Egyfelôl bizonygatták, hogy a vitatott terület a maráciaké, ahova ôk persze a lábukat sem merik betenni, legfeljebb lopva, mert szegény Major István is nagyon megjárta. Másfelôl viszont nekik az egész Csonka erdôn – mármint a halogyiak részén is – szabad faizni és legeltetni, egészen az Olasz útig. A tanúskodásukkal lényegében a maguk kenyerét vajazták. Ennek érdekében ki ügyesebben, ki átlátszó módon forgatta a szájába adott szavakat. Rab András (50) uradalmi vadász egykor Pedery Antal szôcei tiszttartónál, késôbbi halogyi bérlônél szolgált, azt állította: látta a régi út mellett lekaszált gabonát, amelyen maga megütközött, de aztán eszébe jutott, hogy csak a maráciak cselekedhették, hogy az esztendeig való bírástul a halogyiakat meggátolják.

26. öbbnyire megegyezô választ adtak a közeli és távolabbi favakból Marácon felvonult tanúk a vizsgálati kérdésekre. Vaspörbôl Kozma András, Benczik István és Németh Ádám, Sálból a nemes Bencze fivérek, György, Mihály és István, Szarvaskendrôl Bôle István, Pesti István és Tóth György erôsítette a maráciak pozícióit. Külsô-Rákoson éldegélt éppen Németh Isván (25), mint Batthyány Imre zsellére, de korábban Bálint Jánosnál szolgált Marácon, és a Kiss-erdônél gyakran ôrzött állatokat. Úgy emlékezett, hogy amikor a halogyiak a Füves út maguk felé esô oldalát kiirtották, annak termését a maráciak hagyták elvinni, csak amikor az út másik oldalán irtottak és vetettek, azt kaszálták le

T



41



már az elsô évben. Egyébként maga is ott volt a hajnali kaszások között. Németh János (55) Magyarósdról szintén úgy nyilatkozott, hogy éppen a faluban szolgálva, részt vett az éretlen gabona lekaszálásában. Névrokona, az ivánci Németh János (50), báró Sigray Károly pásztora, aki a néhai Takács Istvánnál is szolgált Halogyon, a kérdéses idôben pedig a maráciak teheneit ôrizte, szintén látta a kaszásokat. A tanúskodókat hallgatva sokan azt hihették, hogy meglehetôsen nagy forgalom lehetett a Füves úton, mert a karátföldi Tóth Ferenc (33) arra madarászott, az alsóbagodi Büki Ferenc (45) pedig ott karikázott emlékei szerint, és ilyen módon szerezték a tudományukat. A népes hallgatóság érdeklôdéssel hallgatta a további tanúkat, akik Boldogfa, Sárfimizdó, Andrásfa, Böde, Csöde, Pácson és Csipkerek falvakból érkeztek. Valamennyien ismerték a határszakaszt és hajlandóságot mutattak megfelelô választ adni az alispán és a megyei esküdt elôtt. Igaz, hogy akadt egy kis bökkenô: több tanú úgy emlékezett, hogy az erdôt nem Kiss-erdônek hívták, hanem Darabos erdônek. A Darabos családot – mint az erdôrész esetleges névadóját – pedig csak Halogy községgel lehetett összefüggésbe hozni. Ezen kívül is akadt persze több nyitva maradt kérdés a maráciak által felsorakoztatott 44 tanú vallomása után a vizsgálati eljárás megfigyelôiben. Utóbb új fordulatot adott az eseményeknek az, amit a meglehetôsen egyhangú kórusban Németh Ferenc mondott, aki Marácon és Tótfaluban Csány László uraságnál szolgált. Ismeretei szerint két halogyi ember, Kocsis János és egy Himfai nevezetû kezdték a Marhadelellônél, a Füves úton belül a parlagot feltörni, de tôlük a község elvette a területet és az úton túl is kiirtották az erdôt, s miután bevetették, az ott termett gabonát kaszálták le a maráciak mindjárt az elsô évben. Elôkerült tehát két halogyi gazda, Kónya „Kocsis” János és Németh „Himfai” Ádám neve.



42



27. ocsis Jancsi fertályos jobbágy harminc éve élt már a faluban, még gyerek volt, amikor apja Széchenyi Zsigmond hívására elfoglalta az egyik ü res telket. A családban három fiú volt, János a legidôsebb, Ferenc a középsô és István a legkisebb. A szülôk Ferencet szemelték ki a gazdálkodásra, az idôsebb és a fiatalabb testvér mesterséget tanult. János Horvátnádalján szerzett szakmát, de korán megnôsült és nem lett rendes tagja a céhes iparnak. Erdôt irtott, földet szerzett, apja telke végébe házat épített, igyekvô embernek számított a faluban. A harmincas éveinek a derekán járt, erdôpásztorkodást vállalt, amikor Batthyány Lajostól engedélyt kapott, hogy a Marhadelellônél egy darab földet feltörjön és azon rozsot termeljen. Himfai vagy rendes nevén Németh Ádámot kérte meg, hogy igaerôvel segítsen a föld megmunkálásában. A két cimborának bejött a számítása, szép termést takaríthattak be 1752-ben. János részes aratókat fogadott, Ádám pedig Magyarósdról áthívta két sógorát, Biczó Istvánt és Jánost a gabona behordásához. Négy napi munkával, békességgel learatták a rozsot és el is csépelték. Munkájuk eredményét látva, a község elöljárósága úgy döntött, hogy a következô évre a falu hasznára kérik el Batthyány Lajostól a Kocsis János által rendbe tett földet, amely egyébként a falu földje mellett feküdt. A körmendi várban ehhez hozzájárultak, a falu ôsszel rozzsal bevetette az egész területet egy újabb jó termés reményében. Így következett el 1753. május 29-ének hajnala, amikor a fentebb már elbeszélt eset megtörtént: a maráciak lekaszálták az éretlen rozsot. A határvillongás egyre élesebb lett, a jogvita elhúzódott, az 1755 júliusában Halogyon, majd novemberben Marácon lefolytatott vizsgálatok és tanúvallások nem hoztak eredményt. Két forduló után a két falu csatája döntetlenre állt.

K



43



A halogyiak már egy kicsit sokallották a maráciak ravaszkodását, a szôceiek arroganciáját és nem tetszett nekik a földesuruk, Batthyány Lajos nádor visszafogottsága sem. Úgy ítélték meg, hogy a Hétbírós Tábla elnöke kezébe vehetné a dolgot. Ezt udvarias formában a palatinus tudomására is hozták. Beadványukban emlékeztették, hogy végtére is az ô földjeit foglalták el: a maráciak háromszor levágták a gabonát, egyre beljebb engedik marháikat az erdôben, a szôceiek pedig elfoglaltak nyolc hold földet. Az exellenciás úr 1756. január 9-én utasította Mikos ügyvédet, hogy a felek között folyó vitában szerezzen érvényt a törvényeknek.

28. arácon sem nyugodtak meg a kedélyek, nem hagyta nyugodni ôket az ügy döntetlennek látszó kimenetele. Úgy vélték, tovább kell ütni a vasat. 1756. április 5-én Nádasdon, Csány László alszolgabíró és Rákos János megyei esküdt közremûködésével vizsgálat alá vették Németh „Himfai” Ádám esetét és az elkészült jegyzôkönyvet a határvita aktáihoz csatolták. Kocsis János társa és barátja, Himfai Ádám idôközben váratlanul elhunyt, nem élte meg az egymást követô vizsgálatok végét. Fiatal özvegyet és két kis lánykát hagyott hátra maga után, de ezek a szomorú körülmények sem mentették meg, hogy elô ne vegyék még az 1755. esztendô kora tavaszán, Szent József napján, egy nádasdi eljegyzésen tanúsított kötekedô, botrányos viselkedését. Szegény Ádám, ha kicsit ivott, felpezsdült benne a Himfai-vér. Az történt, hogy a halastói Luther András Nádasdon eljegyezte Nagy Gyurkó lányát, Juditot. A menyasszony nagybátyjánál, Nagy András házánál esett meg a jeles esemény, az ilyenkor szokásos vendégeskedéssel. Ahogy eljegyzéskor illik, mindenki sokat evett és még többet ívott, a terített asztalnál is az egyik család szeretett volna többnek látszani a

M



44



másiknál. Himfai Ádám pedig azt szerette volna, ha mindenki tudja, hogy hét faluban sincs nála különb legény. Vele volt két fiatalabb sógora is, Biczó Ádám és András Magyarósdról, nekik is imponálni akart. A nagy vígasság közepette teleszívta tüdejét friss tavaszi levegôvel, amit a Várhegy felôl hozott a szél, és kihívta köszôdni avagy birakozni Nagy Andrást, a házigazdát. András bátyó szabódott, hogy nem akar köszôdni, mert már öregember, csonka és béna, nem való neki a birkózás, csitítgatta Himfai Ádámot, borral itatta, de a csendes szó csak olaj volt a tûzre. A halogyi vendég nem bírt magával, tovább piszkálta kiszemelt áldozatát, botot dugdosott a bicegô ember lába közé, úgy próbálta felbuktatni. Végül a bortól felhevült birkózóbajnok két kézzel megkapta Nagy Andrást és belevágta a kút mellett álló vályúba. Az ütéstôl betört a házigazda feje, hiába fektették le gyorsan a kamrában, sok vére elfolyt. Bánatba fordult a vígasság, a menyasszony sírt, a sérültet késôbb bevitték Körmendre Bancsó bognárné fürdôshöz, ahol hetekig nyomta az ágyat, míg a gondos ápolásnak köszönhetôen felgyógyult. Nagy András panaszt tett Himfai Ádám gazdájánál, gróf Batthyány Imre csákányi uraságnál, akinek a tiszttartója, Jelenics Mihály tömlöcbe zárta a hevesvérû halogyi jobbágyot. A fogságból Himfai Ádám néhány nap múlva csak annak árán tudott kiszabadulni, hogy két falubeli cimborája, Bencze Ferenc és Pass János kezességet vállalt érte, és a tiszttartónak ígéretet tett, hogy Nagy Andrással rendezi a számlát a sanyargatásért, a fürdôsnél keletkezett kiadásokért és a dolga mulasztásáért. Valamivel késôbb létre is jött az egyezség. Az alku helyszínéül a felek Csány László úr tótfalui kocsmáját választották, ahol Ádám a két kezesével és sógoraival jelent meg. Nagy András is hozta a maga embereit. Minden károkozást összeszámlálva huszonnyolc forintban állapodtak meg, erre áldomást ittak, amire oda tévedt Szakonyi György juhász is Daraboshegyrôl. Káró Marinka férje nem szokott lemaradni ilyen eseményekrôl.



45



Az esetrôl felvett jegyzôkönyv szerint senki sem tudta késôbb megerôsíteni, hogy Himfai Ádám a halála elôtt kifizette volna a huszonnyolc forintot. A fiatal özvegy, Biczó Ilona a vizsgálat elôtt néhány héttel férjhez ment az ötvenes éveit elhagyó Károly Péterhez, annak halála után, 1760 nyarán pedig az ugyancsak özvegy Szép Péter elvitte Kiskölkedre. Luther András és Nagy Judit, akik akkoriban Halogyon szolgáltak, a József napi eljegyzés után, Szent György másnapján egybekeltek.

29. ondos elôkészületek után 1757. június 7–8-án került sor az elhúzódó határvita harmadik fordulójában újabb tanúk meghallgatására. A tanúknak helyszíni szemlét tartottak a halogyi Marhadelellônél, majd a körmendi várban vették fel a jegyzôkönyveket, mert ezúttal több kérdésben is kutatták az igazságot. Öt év után elôkerítették Rábafüzesrôl Kocsis János részes aratóit, Koller Mihályt (35), Simicz Mihályt (38) és Kepel Jánost (60), akik eskü alatt vallották, hogy 1752-ben négy napig aratták a rozsot, elcsépelték a termést, behordták, de senki nem háborgatta ôket, pedig éjszaka is kint háltak a földön és hazavitték a maguk részét is. A négy napig tartó aratásnak két borkereskedô is tanúja volt, Mátyás Farkas (60) Iklódról, Belsô János (34) pedig Berdôczérôl rendszeresen a Füves úton szállította a bort Halogyra, így a kérdéses idôben is elszekereztek a gabonaföld mellett, látták a békés betakarítást. Az eljárás során, a korábbi meghallgatások alkalmával a maráciak tanúi közül többen állították, hogy részt vettek 1753. május 29-én hajnalban az éretlen rozs lekaszálásban. Ezt az állítást néhány személy esetében cáfolta Lôtz István (26), a szarvaskendi Sibrik Ádám uram kanászá-

G



46



nak vallomása. Mellesleg Lôtz István éppen az adott esztendôben, 1753-ban került Halogyra marhapásztornak, elôtte 10–12 évig a maráciak állatait ôrizte. Halogyra kerülve elvette Takács Annát feleségül, akitôl két fia született, az asszony halála után, a vizsgálat évében pedig Pusztai Mariannt vezette oltárhoz. Jól ismerte mindkét falu lakóit. Az állatok ôrzése közben Lôtz tanúja volt az eseményeknek, az elsô évben látta a békés aratást, a második évben pedig az éretlen rozs lekaszálását. Nem csak látta a maráci kaszásokat, de beszélgetett is velük, így nem kellett különösebben megerôltetni az emlékezetét, mindnyájuk nevét, Maráczy János uram és harminchárom társát szépen felsorolta a jegyzôkönyv számára. Magyar Ferenc, a nádor hivatásos halogyi erdôpásztora is a helyszínen járt, de elkésett az eseményrôl, távolból látta a maráci kaszások nagy sokaságát. Elmondása szerint csak a hazafelé tartó csapat hátát látta, ezért Maráczy Jánoson kívül nem vállalkozott egyes személyek megnevezésére. Mindezen tényekre alapozva Rosty Ferenc megbízott vizsgáló, Niczky János vármegyei fôszolgabíró és Mesterházi István esküdt igazolást adott arról, hogy Kocsis János az uraság engedélyével tisztogatta ki a vitatott területet, Himfai Ádám segítségével szántotta föl, majd 1752-ben fölfogadott aratókkal békességgel takarította be a termést. Azt is bizonyítottnak látták, hogy ezt követôen a falu is urasági engedéllyel végezte a szántást-vetést és 1753-ban a maráciak hatalmaskodással vágták le az éretlen gabonát.

30.

N

yilvánvaló, hogy az évek óta tartó vitában nem csak a néhány holdnyi föld használata és a kárba veszett gabona volt a tét, sokkal inkább a két falu határa, a birtok védelme és haszna. Hiszen ha egyik évben az egyik területet lehet



47



büntetlenül elfoglalni, akkor más években újabb területek vehetôk el. Ez a gondolat pedig távol állt Batthyány Lajostól, de a halogyi telkes gazdáktól is. Ezért az újabb vizsgálat második napján, 1757. július 8-án újabb tanúknak tettek fel kérdéseket a Karácsony kútjától a Király útig húzódó határjelekrôl, a földek után Széchenyi György érsek idején fizetett dézsmáról és a Csonka erdôbôl kihasított irtásokról. Szabó János (47) Bezerédi Károly kávási jobbágya, aki 1727-ben került Halogyra és másfél évtizedig ott élt, megmutatta azokat a szántókat, amelyeket a faluból való elköltözése óta irtottak a Csonkán. További tanuk, Bödör István (78) Sálból, Kutasi Ferenc (58) Nagymizdóról, Vörös György (40) Döröskérôl, Németh György (80) és Herczeg János (60) pedig Körmendrôl bizonyságot tettek a mondott határjelekrôl. Úgy látszik, hogy nem szakadt meg a kapcsolat a körmendi tiszttartók és Beczök István között, mert a fia után az egyik rokona is tanúságot tett a halogyiak mellett. Vincze János (35) Egerváron született, de árvaságra jutott és nagynénje, Beczökné Vincze Katalin nevelte Halogyon. Késôbb Marácon is szolgált, a per idején Batykon lakott, onnan jött elmondani az igazságot, mert hogy ô mindkét falu álláspontját ismerte a határjelekrôl. Ezzel nem is volt baj, a határvonalról sokat beszéltek a fatensek, de arról egyikük sem tudott mit mondani, hogy 60-70 évvel korábban milyen területek után fizettek dézsmát Széchenyi György érseknek. Mellesleg: Széchenyi Zsigmond emberei már az 1725. évi összeíráskor feljegyezték, hogy a maráciak irtás földeket használnak a halogyi határban, de nem adóznak utána. Nádasdiak és szôceiek is irtottak akkoriban az uraság engedélye nélkül. Az összeírók javasolták a helyzet rendezését, de nem lett foganatja.



48



31. nyári tanúmeghallgatást egy ôszi követte 1757-ben is, éppen úgy mint elôtte két évvel. Ismét Marácra vonultak fel a tanúk október 10én, a vizsgálók ezúttal Rosty Ferenc helyettes alispán és Czigány Pál megyei esküdt voltak. A kérdések a Füves út vonalvezetésére irányultak, továbbá az irtásföld elhelyezkedésére, korábbi állapotára, valamint a termés lekaszálásának a körülményeire. Tulajdonképpen azt próbálták bizonyítani, hogy az út Marác felé esô oldalán jogosan vágták le a gabonát, amit már az elsô évben megtettek, valójában pedig a halogyi önkormányzat közönséges földfoglalást hajtott végre Kocsis János kárára. Ezúttal is szôceiek játszották a fôszerepet a tanúskodásban. Paál Ferenc pásztor korábban Marácon szolgált, jól ismerte a határt, a Marhadelellô környékét. Másik négy társával, Sebôk Ádámmal, Gaál Ferenccel és Györggyel igyekezett megfelelni a neki kiosztott szerepnek. Tanúskodást vállalt Paál Mihály (50) halogyi zsellér is. Úgy állították be a dolgokat, a nyári vizsgálat során bizonyított tények ügyes megkerülésével, hogy Kocsis János a Füves út halogyi oldalán vetett és aratott, de amikor tôle a halogyi önkormányzat elvette a földet, akkor az út maráci oldalát is szántásba vették, amit azután a maráciak nem engedtek egy évig sem használni. Ezúttal is sok szó esett a határjelekrôl, amelyet ismételten megszemléltek és természetesen esküvel igazoltak. A vizsgálat persze egyre távolabb került az igazságtól, hála a fiskálisok igyekezetének. Újabb tanúmeghallgatásokra azonban nem került sor, mert közben a maráciak a magyarósdiakkal is súlyos határvitába bonyolódtak.

A



49



32. orabeli megfigyelôk szerint a határvonal valójában kevés kétséget vetett fel. A Király útnál, a régi hadiút mellett egy csipkebokornál eredt az a kis ér, amely északra, a Berek vagyis a Puczaföld felé tartva patakká duzzadva, helyenként többméteres medret vágva magának, természetes módon jelölte meg a Csonka erdô és a belôle kialakított szántók határát. Az erecske, illetve patak mentén haladó út azonban nem bizonyult minden tekintetben pontos határvonalnak, mivel csak bizonyos korrekcióval tudta követni az úton haladó forgalom a vízfolyás kacskaringóit, a lapályokat és vízmosásokat. A Király úttól kiinduló szakaszon nyúlvesszô, galagonya, fûzfabokor nôtt mindig a part mentén, ezért az út, – amely máig ott halad –, az értôl húsz-harminc lépésnyire húzódik délrôl északra, szekérnyi szélességben. Tehéncsordák és juhnyájak bôven trágyázták évszázadokon át, nagy forgalom nem terhelte, ezért a keréknyomok között dús fû termett mindig, errôl kapta a nevét. A Füves út keleti részén jókora darab földet bírt Baksa „Baracska” István. A szántója végétôl az út egy kissé eltávolodott az értôl, helyet hagyván mindkét oldalán az irtásföldeknek. Halogy felé esô oldalán a szôceieknek legeltetésre átengedett nagyobb földterület feküdt, egészen az erdôig. Az út és az ér között pedig a halogyi önkormányzat irtásai húzódtak, föl egy hosszú sávban egészen a Kenderáztatóig. Ebbe a sávba beékelve mûvelt a maráci Hada Bálint egy darab irtást, de azt sokan tudták, hogy az apja halogyi volt, az elköltözés után úgy maradt birtokában a terület. Hada földje és a Kenderáztató között volt a halogyi Marhadelellô, egy téglalap alakú irtásföld, ahol karámokat építettek a pásztorok az állatoknak. Ez a terület, amelyet átszelt a Füves út, állt a határviták középpontjában. A Kenderáztatón túl, a patak és az út között a maráci Kocsis Péter szántó-

K



50



földje teljesen beékelôdött a halogyiak, Németh Tamás és Pass János földjei közé, a kicsavarodott mezsgyék mesterséges alakzatot mutattak, nyilvánvalóan nem lehetett határvonalnak tekinteni. A szántók végében a Marácról Nádasdra vivô út keresztezte a patakot, amelyet valamikor a délre utazó kereskedôk használtak, ezért Olasz útnak nevezték. Itt, az út és patak ölelkezésénél állt egy cserfa és egy tölgy, délebbre pedig a Karácsony kútja, amelyek mindig biztos támpontul szolgáltak a két falu határának megjelöléséhez. A maráciak érvelése nem annyira a természetes határvonal bizonyítására szolgált, mint inkább a földhasználat kialakult szokásaira. Maráczy Mihálynak még a nagyapja zálogba vett egy halogyi telket Nádasdy Boldizsártól és így módjában állt a marháit legeltetni a Csonka erdôn. A maráci gazda a maga állatai közé beengedte a többi maráci gazdatárs teheneit is, de ezt senki sem kifogásolta akkoriban, mert nagy volt az erdô és kevés a lakos, jutott és maradt is az erdô hasznából mindenkinek. Késôbb az apja bérelt területet a nádasdiaktól, és amikor a birtokosok késedelembe kerültek a föld visszaváltásával, megengedték neki, hogy makkoltasson az erdeikben, s erre a Maráczy família késôbb is jogot formált. Ha megtörtént a baj, hogy rajtavesztek az erdô használatán, mint Mihály 1753. június 30-án, akkor persze inkább fizették a megesett kárt. Ezen kívül is elôfordult, hogy kölcsönök fejében egyes maráciak úgy gondolták, használhatják a halogyi határba esô földeket. Mindent egybevetve – állították független szakértôk – a maráciak álláspontja könnyen akárki által is nem oly igazságosnak tapasztaltatik.

33.

N

em erôltette a vita lezárását Batthyány Lajos. Fölényes nyugalommal tûrte báró Sigray buzgólkodását, bajkeverését, a maráciak biztatását a hatalmaskodás elkövetésére. A báró persze nyilvánosan nem vállalta a dolgot, késôbb egy



51



szarvast ajánlott fel a nádornak két ôzgidáért a körmendi kastély vadasparkjához. Gróf Esterházy sem járt jobban, adandó alkalommal nem maradt el a törlesztés a körmendi uradalom részérôl. A nádor tudta, hogy a múlt kísértetei visszajárnak, a fájó sebekre vigyázni kell. Levéltárában ôrizte azt az oklevelet, amely bizonyította, hogy a Nádasd nembeliek még a XIII. század folyamán osztozkodásaik során leválasztották Halogy határának egyharmadát. Ezen a területen önálló falu jött létre, amelyet Halogyharmadának vagy Himfalvának neveztek több évszázadon keresztül. A kis település fennállt egészen a török idôkig, még benne volt a portfólióban, mikor Battyhany Ádám 1605-ben Körmendet megvette, de késôbb elpusztult és határának egy része a maráciak kezére került. Az anyaközségnek sok baja származott az elszakított részekkel, az egyharmadnyi terület mintha mindig szûk lett volna az új falu lakóinak. 1449-ben Máté apostol ünnepe táján a himfalvai jobbágyok egy darab halogyi földet, kaszálót és cserjést elfoglaltak és a maguk határához csatolták. Az akciót Dédi Farkas László, Gosztonyi Orbán és Ivánczi Boldizsár irányította és részt vettek benne a himfalvai jobbágyok, nevezetesen Hankó György, Szabó Miklós, Sárvölgyi Benedek, Bertalan, Lôrinc fia János, Rajky Ferenc, Miklós fia Márton, Egyed fia János, Kosa fia Illés, Miklós varga, Mihály fia János, Pál fia Péter és Tölgyes István. Pálóczi László országbíró Nádasdy Osvát panaszára kénytelen volt foglalkozni az üggyel. Az eset jelzi, hogy a határvillongásokkal együtt kellett élni századokon át. Az 1753-ban kezdôdött határvita sem zárult le a tanúk felvonultatásával és meghallgatásával. Tény azonban, hogy a maráci Kocsis Péter földjét, mint külsô tulajdonos birtokát írták össze 1761-ben Halogyon. A vita heve késôbb csitult, a nyilvántartások és földmérések javulásával egyre szûkült az emlékezetre hagyatkozó tanúskodások esélye. Eltelt még nyolcvan év, amikor 1840-ben a körmendi tiszt-



52



tartó megállapította, hogy a két község határait elválasztó halmoknak a nyomai elenyésztek, de a még elôforduló nem nagy tekintetû kérdések barátságos úton való elintézése remélhetô. Néhány évvel a jobbágyság felszabadulása elôtt pislákolni kezdett a remény, hogy hatszáz év elmúltával csend és nyugalom szállja meg a halogyi Marhadelellô környékét.

34. agyar Ferenc erdôpásztor háza a falu közepén, Benkô István puszta telkén állott. Innen indult reggelenként a határba, hogy ellássa hivatalát, ôrizze az uraság erdejét, vigyázza négy évszakon át az erdô minden hasznát, védelmezze a fa- és vadállományt. A dolgához tartozott a gyûjtögetôk távoltartása, hogy ne szüreteljék le a vadon gyümölcseit, a málnát, a szedret, az epret, illetéktelenek ne takarítsák föl a makkot és a gubacsot, ne szedjék föl esô után a gombát. Útjai során megismert minden fát és bokrot, számon tartotta a madarak fészkét, a szarvasok és vaddisznók csapásait, a forrásokat, a legszebb tisztásokat és búvóhelyeket. Tavasztól ôszig az erdôôr nem csak vigyázta, de élte is a határt, gyakran csillapította éhét és szomját a természet terített asztalánál. Reggelente, mikor elköszönt Katalin asszonytól, kivel 1737 óta élt boldog házasságban, mindig meghallgatta intelmeit, hogy csak azt lássa meg a mezôn, amit más is megláthat, csak arra vigyázzon, amire ember vigyázhat, nem ártsa magát az uraság és az Úr dolgaiba, törôdjön csak a maga bajával. Magára is vigyázni kell az erdôt-mezôt járó embernek, nem csak a reá bízott javakra, mondogatta élete párjának a szeretô feleség. Tudta jól Király Katalin, hogy az erdei világban könnyen megmozdul egy bokor, elrepül egy fokos vagy eltéved egy golyó és az égi madarakon kívül senki sem lát semmit, titokban marad minden az idôk végezetéig.

M



53



Cifra dolgok történhetnek a magasra nôtt fenyôk és a terebélyes töllfák árnyékában, sokszor érezte ezt Magyar Ferenc is, noha nem félt magányos útjain. Akkoriban sokat beszéltek pedig az emberek arról az esetrôl, amikor 1753. augusztus 22-én ismeretlen tettesek elhajtottak egy egész birkanyájat. Alig két hónappal azok után, hogy a maráciak lekaszálták a halogyiak éretlen rozsát, a Király útján túl, a Gyökeres kút tájékán, haramiák támadták meg a tarlóföldeken legeltetô szôcei juhászt, elvették a puskáját és elhajtották 115 birkáját. Noha a két esemény között senki sem keresett összefüggést, a rablás egy bokorugrásnyira történt a halogyi határtól. Ami megesett a szôcei földeken, megeshet a halogyi erdôkben is, így okoskodott az erdôpásztor. Talán a határvitában ezért tett olyan visszafogott tanúvallomást a maráci kaszásokról, mentegetôzve, hogy csak a hátát látta a távolodó csapatnak. Magyar Ferenc szerette a munkáját. Nyugalom költözött a szívébe, ha a reggeli früstök után nyakába akasztotta tarisznyáját, hátára vette puskáját és vígan fütyörészve kilépett a telek végi kiskapun. Ha csak tehette, a kovács szénégetôje mellett haladt el, Almásd felé vette az irányt, az alsóerdei patak felé. Ezt az utat kevesen használták, pedig balra a Rába régi medre, jobbra a magas partoldal pompás formákban mutogatja a természet minden csodáját. A falut elhagyva égerfák és fûzek állnak a tocsogó vízben, zsombékos, békarokkás foltok tarkítják a rétet, a lápos élôhelyeken vízinövények és virágok vonzzák a tekintetet. Tavasztól ôszig pompázik sok növény, díszlik itt cickafark, tündérfürt, dárdás nádtippan, sisakvirág, farkasölô boroszlán, szálkás pajzsika, nôszôfû, nôszirom, sárgaliliom és kankalin, számtalan színben és alakban gyönyörködteti a szemlélôt. Ha jön a kikelet, még hó takarja a szurdokok mélyét, de a partoldalt már elönti a hóvirág, nyomában érkezik az ibolya, és egyes helyeken megbújva tôzike tekint az égbe nyúló szilfákra, gyertyánokra. Az erdôpásztor szeme persze észrevette, ha az idôjárás, az állatok vagy az emberek kárt tettek az erdôben. Azt nem le-



54



hetett nem észrevenni. Errôl gyakran beszélgetett Major Mihály molnárral, körútjának elsô fontos állomásán. Az egykerekû vízimalom ott állt a Hásos völgyben, ahol az alsóerdei patak kilép a körmendi rétre. Kepésszekérnyi magas gát rekesztette el a patakot, amely mögött halastavat képezett az összegyûjtött víz. Még a török idôkben épült a vízimalom, akkor nem kellett engedély az ôrléshez, de a kuruc háborúk után az uraság felújította, és az övé lett. Harminc forint árendát fizetett évente a molnár Batthyány Lajosnak a malomért, tavasszal pedig a gazdáknak kellett földet hordani a gát megerôsítéséhez. Sokat számított azonban, hogy nem kellett a halogyiaknak a körmendi vagy nádaljai malomba vinni a gabonát. Ezt mindig megbeszélte az uraság erdôôre és molnára, akik másban is megértették egymást.

35. halastó látványa, a völgy ölében feszülô víztükör mindig fogva tartotta egy kicsit Magyar Ferencet, aki a molnártól elköszönve a Molendiumtól a Promontória felé vette útját. Így mondta, mert a többi urasági emberhez hasonlóan elôszeretettel kevert a beszédjébe latin szavakat. A malomtól a daraboshegyi szôlôkig nem kellett egy órányi idô sem. Az erdôpásztor gyakran tett kitérôket a nádasdi határ széléig, meg-megállva tekintetével végigpásztázta a Kigyóliki dûlôt, majd a Nyírest, a szemhatár fölött pedig az Alpok hegyvonulatait nézte a délelôtti napfényben. Komótos lépésekkel közelítette meg a szôlôhegyet, ahol egy-két évtized leforgása alatt kisebb falura való házat építettek az idehúzódó zsellérek és a majorban dolgozó béresek. A nádasdi anyakönyvbe a pap már csak daraboshegyinek jegyezte be az itt született gyermekeket és a házasuló feleket. A Nádasdi Darabos família, amelynek a tagjai évszázadokon át bírtak földeket a halogyi határban, a nevükben éltek tovább a szôlôhegyi településen.

A



55



A majorban Gerencsér György volt a birkás. Szintén urasági ember, aki szolgálatai fejében takaros házat kapott, 15 hold jobbágyföldet és 6 hold irtást mondhatott magáénak, s Daraboshegyen a legmódosabb embernek számított. A birkás és az erdôpásztor gyakran találkozott kint a határban, de hivataluknál fogva nem tarthattak jó barátságot. A birkanyáj gyakran okozott kárt az erdôben, különösen a birkákhoz csapott kecskék pusztították a friss hajtásokat. Nem szólva persze arról, hogy az uraság birkanyája mellett a gazdák nyáját, csordáját és kondáját is kint ôrizték a legelôkön, aratás után a tarlókon és az erdô alkalmas részein. Megesett a tiltások ellenére gyakran az is, hogy a maráci és a szôcei gazdák az állataikat hagyták elbitangolni a halogyi földekre. Amelyeket ha megfogtak, mint Maráczy uram lovait, behajtották és a tulajdonossal megfizettették a kárt. Egy-egy ilyen eset persze vitákkal, sok haraggal és viszálykodással járt. Magyar Ferenc pedig, ha lehetett, elkerülte a bajokat. Gyakran megállt a daraboshegyi major mellett, kikérdezte a birkásnét vagy az ott játszadozó gyerekeket és csak azután indult el a Tilalmas erdô és a Csonkás felé, ahol az állatok okozta károk elhárításán kívül is gyakran akadt tennivalója. A gondok fôleg abból adódtak, hogy a halogyi jobbágyoknak erdejük nem volt, csak a körmendi tiszttartó engedélyével faizhattak, gyûjthettek tüzelôt, esetleg dönthettek épületfát. A téli favágások persze nem mindig fedezték a szükségletet, nyáron is be kellett szerezni egy kis hulladékfát. Természetesen az erdôpásztornak szemmel kellett tartani a rôzsegyûjtôket is. Magyar Ferenc járta hát az erdôt, a faluhoz közelebb esô Tilalmason fürkészte az utakat, nyiladékokat, kereste a gyanús szekérnyomokat, az illetéktelen erdôjárókat, tette a dolgát. Megnézte a Külsô Irtásokban a darabka földjét és nagyon szerette a Csonka erdôt, ahol sok volt a vad, izgalommal és kedvtelve vizitálta a szarvasok és vaddisznók csapásait, ivóhelyeit. Mikor elfáradt, egy tisztáson megpihent, elôvette az elemózsiát és komótosan megebédelt. Erdei ember nem szokott sietni az evéssel. Felnézett az égbolt-



56



ra, a nap már magasan járt, a legelôkön ilyenkor terelték árnyékba a csordákat. Érdemes volt elindulni hát nyugati irányba, a Marhadelellô felé, ahol a karámok mellett gyakran összegyûltek a pásztorok. Mert a gyakori nézeteltérések ellenére, szívesen hallgatták egymást, a szomszéd falvakból hozott híreket. Itt tartottak pihenôt a Füves utat járó kereskedôk, vadászok és másféle népek is. Néha üzletet is kötöttek a Marhadelellônél, hiszen nem esett messze az Olasz úttól sem, ahol a Nádasd felôl jövô árusok Marác és a Tótság felé vitték a portékáikat. Megesett, hogy hosszúra nyúlt Magyar Ferenc látogatása a Marhadelellônél és már nem indult haza. Ilyenkor kint éjszakázott a többi pásztorral. De inkább hazajárt. A délután igen alkalmas volt a hosszú gyaloglásra a Sais patak mentén. Himfánál még idôzött egy keveset, a majorbeli népek szívesen kínálták friss vízzel, és tartották szóval. Báró Sigray béresei megadták a tiszteletet a nádor erdôpásztorának. Priznyák Pál még tanúnak is meghívta esküvôjére. Hívták persze a halogyiak is keresztelôre, esküvôre Magyar Ferencet, aki azzal a gondolattal indult hazafelé egy hosszú nap végén, hogy jó mesterséget talált. Fáradtan lépkedett, miközben a Berek felôl, ahol szintén volt egy darab földje, békakuruttyolás hangzott, a csákányi templom mögött nyugodni készült a nap. Magyar Ferenc a határvitában tett tanúskodás után még évekig ûzte az erdôpásztor mesterséget, de azután eladósodott, és a nádor halálát követô változások ôt is utolérték, a helyére a daraboshegyi zsellér, Pintér György lépett.

36.

F

alvak közötti határvillongásoknál nagyobb konfliktusokkal is szembe kellett nézni az ország elsô méltóságát viselô Batthyány Lajosnak. Néhány békében töltött esztendô után új háborúkba sodródott Mária Terézia birodalma.



57



1756-tól hét éven át újra hadat viselt az ország. A háború sok áldozatba és még több pénzbe került. Lajos nádornak, aki az elôzô években újabb uradalmakat vásárolt fel és számos fejlesztésbe kezdett, komoly erôfeszítésébe került a gazdálkodás finanszírozása, az adósságok rendezése. Hiába volt a gondos nyilvántartás, az elôrelátás, a természet is gyakran beleszólt az uradalmak életébe. Árvíz, jégkár, marhavész apasztotta a hasznot. A háború pedig csak fokozta a piaci kockázatokat és növelte a kiadásokat. Batthyány Lajos 1758. január 29-én levélben utasítja Frendel György körmendi tiszttartót, hogy toborozzon katonákat, mert néhányszáz gyalogos katonát felajánlott a felséges koronás királynénak. A feladat sürgôs, mert március elsejéig Ádám fia, a generális regimentjét fel akarja tölteni. Meghagyja Frendelnek, hogy mindenhol toborozzanak, és a falvakban ne csak a bírákat és esküdteket, hanem a fogadósokat, a korcsmárosokat és kereskedôket is ösztönözze, hogy szerezzenek legényeket. – Hogy pedig a verbuválásnak nagyobb foganatossága legyen – írja – adhat bort és muzsikát is. Továbbá küldessen mundért és fegyvert is a toborzó helyekre. A katonaállítást nyílván nem könnyítette meg, hogy ebben az évben, és a következôben is, mostoha idôk jártak. Takács János halogyi gazda 1759 ôszén kénytelen levélben kérni földesurát, a nádort, hogy engedje el annak a két köböl rozsnak az árát, amit a rossz termés miatt hitelbe vett fel az uradalomtól. Az alázatos könyörgést és a kérelmezô világtalanságát figyelembe véve, november 23-i feljegyzésében a palatinus elengedi a tartozást, de arra inti Jánost, hogy ne mulassa el az érte mondandó imákat. Takács Jánosnak, aki már gyermekkorában elveszítette szemevilágát, nagy szüksége volt erre a kis támogatásra, mert családos ember volt és a következô évben házat épített Horváth Mihály telke (11. fundus) végébe.



58



37. oó János a családjával az 1760. esztendôben Magyarósdról Halogyra költözött. Elôbb hírét vette, hogy Batthyány Lajos méltóságos úr tiszttartói örökös jobbágyot keresnek a nemes Pedery Antaltól visszaváltott telekre. Aratás idején beszekerezett a körmendi kastély uraihoz, hogy tövirôl-hegyire megbeszélje, miként is lehetne a dolgot nyélbe ütni. Munkált benne már régóta a költözési szándék, abban pedig biztos volt, hogy földesurával, Csébi Anna asszonnyal és férjével, Boros Istvánnal könnyen megegyezik, mivel gazdái anyagilag szorult helyzetbe kerültek. Még idônek elôtte ugyanis az úrasszony édesatyja, Csébi István kölcsönpénzbôl váltotta ki zálogba adott birtokát, aminek most eljött a fizetési ideje, s a pénzszerzés kézenfekvô módjának tûnt a Joó család felszabadítása az örökös jobbágyság alól. Ha persze van elég tehetsége a famíliának a fizetéshez! Hiszen megöregedett már Joó András, aki még az öreg Csébinek kötelezte el magát, így csak János fia jöhetett szóba az egyezséghez, aki akkoriban egyre többet gondolt négy fia és saját jövôjére, mivel a magyarósdi birtok egyre kevesebb kenyeret ígért. Gondolta a hír hallatán, hogy szerencsét próbál, hátha megtalálja a számítását. Körmenden a méltóságos úr emberei erôsen biztatták Joó Jánost, segítséget ígértek neki új helyén a megkapaszkodáshoz. Közben learattak, már a cséplés egy részével is végeztek a környéken, dönteni kellett sürgôsen, hogy az ôszi szántás és vetés idejére az új gazda kezéhez vehesse a földjét. Joó János otthon elôre mindent megbeszélt a családjával, hiszen fiainak, hiteles szóval a maradékainak is vele együtt kellett vállalni az örökös jobbágyságot a Batthyány család élô tagjai és maradékai szolgálatában. A körmendi gazdatisztek hamar megállapodtak a jelölttel, aki megkönnyebbülve tért haza. Csébi Annával, ahogy azt elôre elgondolta, könnyen megegyezett, az ügy többi része

J



59



pedig már csak az ügyvédekre tartozott. 1760. augusztus 17-i dátummal, magyarósdi keltezéssel elkészült a szabaduló levél, amelyben Csébi Anna feloldotta jobbágyi kötelezettségei alól a famíliát, az ingóságokkal és a marhákkal szabad elmenetelt biztosított számukra. Joó János pedig úraszszonyának ezen jóakaratáért 150 forint megfizetését vállalta. Mindez történt azután, hogy öt nappal korábban, körmendi jelzésû levélpapíron Joó János együtt a fiaival, a legénykorban lévô Györggyel és Ádámmal, továbbá a tizenegy éves Ferenccel elszegôdik gróf Batthyány Lajos nádor, aranygyapjas vitéz, királyi helytartó, a jászok és kunok bírája, Vas megye fôispánja etc. örökös jobbágyának, mivel a körülmények állása miatt nem talált más módot élete fenntartására. Apa és fiai, a négy éves Istók kivételével kezük vonásával igazolták a szerzôdést.

38. obbágyi lekötelezésért, továbbá a gazdaság elômozdítására a halogyi telek és ház mellé 50 forintot méltóztatott ajándékozni a méltóságos úr, amiért ô maga és utódai parancsolhattak és diszponálhattak új örökös jobbágyuknak. Joó János az 50 forintot átvette, a megtakarított pénzével együtt azt tovább adta Csébi Annának, s ezzel az üzlet a megfelelô jogi formulák mellett megköttetett. Az örökös jobbágyságból felszabadított, majd rögvest oda visszatért paraszt család Halogyon elfoglalhatta Pedery uram volt házát és földjét. Egyelôre csak a nagyobbik jobbágytelket, mert a fertály pusztát, amelyet szintén nekik ígértek, még Károly Ferenc bérelte. Minden rendben is lett volna, ha János gazda rendesen kifizeti egykori úrasszonyának a kiszabott 150 forintot, de arra, mint az események során késôbb fény derült, nem volt sem elég pénze, sem erôs szándéka. Mindemellett az elsô évben annak rendje és módja szerint sikerült ôsszel

J



60



szántani, új tavaszon vetni, majd nyáron aratni. Hanem a második esztendôben, mielôtt Joó János megkezdhette volna az ôszi szántást, Csébi Anna emberei elvitték az ökreit az adósság fejében. Nem tehetett mást, mint megírta a kegyelmes úrnak, hogy vonyós marha nélkül maradt, s ha már a hûségére és robotra kötelezte magát, meghagyás fejében adassék neki egy pár ökör ára. Batthyány Lajos nádor és fôispán, aki országos és megyei ügyei mellett is nagy szorgalommal foglalatoskodott gazdaságával, jobbágya levelére 1761. szeptember 28-án Körmenden ráírta, hogy valami kaució fejében adassék ökrökre való pénz. Az új gazdának megint lettek ökrei, teljesíthette robotos kötelességeit. Ezek a kötelezettségek éppen megszaporodtak, mert Joó János a Pedery fél telek mellé, amely a régi idôkben Sipos Mihályé volt, ekkoriban megkapta a fertály puszta telket is. Habár ez sem ment egyszerûen. 1762-ben a törvényszéket sürgette, hogy rendezzék az ügyet, mivel cselédes ember, a pusztára és a hozzátartozó földekre szüksége van, egyébként is neki ígérte a nagyméltóságú úr és a tiszttartó is. Nem is szólva arról – panaszkodott az akkori jobbágyvédelmi években kitanult szokás szerint –, hogy földjei igen soványak, a Hármastóki dûlôben tavaly elvetett 10 pozsonyi köböl gabonát, de csak ötödfél köböl termett, a Szikkas parlagi földeket pedig felszántani sem érdemes. Az ilyen sóhajokat, panaszokat nem illett elengedni a füle mellett egy Mária Terézia hûségén lévô magyar úrnak. Szinte természetesnek tûnt tehát, amikor a bérleti idô lejártával, 1763 májusában Batthyány Lajos intézôi a pusztát kiváltották Károly Ferenctôl, Joó János kezére adták, aki ilyen formán tekintélyes birtokos lett. 37 hold szántó és tíz hold rét tartozott a gazdaságához, mind úrbéres föld, 2-3 holdnyi darabokban a Berki dûlôben, az Almakútnál, a Kigyóliknál, a Hársfakútnál, a Hálási mezôben, a telekben és még több kisebb parcellában. Szó ami szó, néhány évvel a beköltözése után Joó uram Halogy elsô gazdájának számított, sorban csak utána kö-



61



vetkezett Szabó Ferenc és Mihály, Kónya Ferenc és Benkô János. Tíz évvel késôbbi összeírás szerint, már az urbárium rendezését követôen, 1 egész 5/8 jobbágytelket birtokol, ami után 6 forint 82 fillér házadót és kilenced megváltást fizet, kappannal, csirkével, tojással, vajjal adózik és 175 nap gyalogos robotot teljesít.

39. j veszélyek fenyegetik az ország alkotmányát és fôúri rendjének kiváltságait, állapították meg gróf Batthyány Lajos tanácsadói abban az 1760as esztendôben, amikor a Joó család Halogyra költözött. A Habsburg birodalom váltakozó sikerrel háborúzott a porosz és a francia királlyal, de egyre bizonyosabban látszott, hogy a harc kimenetele mindinkább azon múlik, melyik fél tud több erôt felmutatni a hátországban, ki bírja jobban katonával, lóval, fegyverrel és pénzzel. Fôként persze pénzzel, mert az állandó hadsereg fenntartása, a háború viselése mindenek elôtt pénz kérdése lett. Pénzt pedig az uralkodó elsôsorban adó kivetésével tud teremteni. Könnyen jutottak erre a felismerésre a bécsi udvari tanácsosok is, ám annál nehezebb helyzetbe hozták Mária Teréziát és Batthyány Lajost, akik mindketten sejtették, hogy a két évtizede közösen járt útjaik a külön érdekek mentén elválnak. Mást kíván a birodalom fenntartása, és más akaratot kíván Szent István országának megtartása, a rendi kiváltságok védelme. A birodalmi érdek és a nemzet iránti kötelesség széttöri az uralkodói hála és az alattvalói hûség egymásba kapcsolódó láncszemeit. Mária Terézia, hogy célszerûbben kormányozza birodalmát, és minél jobban kiaknázza erôforrásait, létrehozta az Államtanácsot. Batthyány Lajos pedig 1760. július 5-én utasítást adott a körmendi és más uradalmak határainak felmérésére. Amikor aratás után Halogyra megérkeztek Kovács János földmérô emberei, mindenki tudta, hogy az uraság adóre-

U



62



formra készül. A falu 1732 óta lényegében még a Széchenyiek által megállapított járandóságokat fizette, amelyek valójában a Nádasdyak idejébôl származtak. A birtokosváltás nem érintette a jobbágyok és árendások kötelezettségeit. Több mint száz esztendeje csupa fél- és negyed telek képezte az adózás alapját. A halogyiak már hosszú idô óta pénzben váltották meg a robotot, amit teljesíteni is tudtak, mivel a határ mentén, a gráci, a kôszegi vagy a soproni piacon el tudták adni marháikat és terményeiket, és ha nem is könnyen, készpénzhez jutottak. A robot megváltása mellett a porkoláb számadása alatt „konyhai ajándéknak” adtak 18 meszely vajat, 13 kappant, 7 tyúkot és mintegy 200 tojást. Ezen kívül is voltak kötelezettségeik, hol szekerezni kellett hét mérföld távolságra, hol a malomgátat kellett javítani, hol pedig körmendi vármunkára rendelték ôket. De rendszeresen nem robotoltak. Hosszú ideig a pénzbeli adózás kedvezett az uraságnak is, a körmendi uradalom kiépítésével és a többi major felfejlesztésével azonban több élômunkára lett szüksége a körmendi gazdatiszteknek. Világosan megmutatkozott a majorsági gazdálkodás iránya. Batthyány Lajos közhatalmi állása és az uralkodónak tett szolgálatai révén, valamint vagyona hozadékának ügyes befektetésével egyre növelte birtokait, azon belül pedig majorsági mûvelésbe, közvetlen árutermelésbe vonta földjei területét. Kapcsolatait és birtokainak elônyös fekvését kihasználva, a földjei termésével, a hizlalt marháival és sertéseivel maga kereskedett, számot vetve a kezén átmenô pénzforgalom kínálta lehetôségekkel is. Hiteleket adott, kölcsönöket folyósított más fôuraknak, forgatta a maga és mások pénzét. Kétségtelen, hogy Lajos úrnak a termelôi és kereskedôi tevékenységéhez sok pénzre volt szüksége, egyre többre, nem nagyon állt módjában, hogy lemondjon jobbágyai szolgálatairól, a nemesi elôjogairól, netán rendes adót fizessen a kincstárnak. Mondhatni, hogy 1760 nyarán versenyfutás kezdôdött a nádor és a koronás fô között a gazdasági forrásokért és befektetésekért.



63



Batthyány Lajos úgy gondolta, hogy a jobbágyföldek adójának megnövelésével több forráshoz, élômunkához juthat, egyúttal pedig csökkenti a birodalmi politika mozgásterét az adókivetésben. Tanácsadóitól nem állt távol a gondolat, hogy a földesúri adók növelése mellett majd a központi hatalom ellen fordul az adózó nép, ha a bécsi udvar akarja növelni a földmûvelô gazdák terheit. Ebben a helyzetben döntô lehet, hogy ki lép gyorsabban, ezért a körmendi uradalom tisztviselôi rohamtempóban végeztek a telki állomány felmérésével. 1761-ben felfektették az új telekkönyveket, a rákövetkezô év ôszén pedig az úriszék elrendelte az új adókat.

40. agasan állott gróf Batthyány Lajos csillaga az 1760-as években. A család rangjának és méltóságának megmutatásához jó alkalmat kínált, hogy a 67. évében járó apa lemondott Vasvármegye fôispáni székérôl a legidôsebb fia, Ádám javára. Az új fôispán beiktatási ünnepségét Körmenden tartották 1762. augusztus 25-én, ahol maga a nádor képviselte a királynôt, másodszülött fia, József pedig mint kalocsai érsek osztotta az áldást. A kinevezéshez a nádor öccse, Batthyány Károly marsall, korábbi horvát bán, a királyi család befolyásos barátja gratulált. Kétségtelen, hogy ezen a napon a körmendi kastély, ahol a ceremóniát tartották, nagyszabású tûzijátékkal és lakomával, magára vonta hét vármegye figyelmét. Hiába volt persze a pompa, a fényes ünnepség, a körmendiek is tiltakoztak az adók emelése, a terhek növelése ellen. A földesúr 1763-ban elônytelen szerzôdésre kényszeríti a körmendi árendásokat. A városbélieknek megtiltja a vadászatot, a madarászást, a halászatot, a rákászást és békászást, fenntartja magának a bor és a sör árulását. A körmendi szôlôsgazdáknak egyszerûen megtiltja, hogy a városba egyáltalán bevigyék a környékbeli szôlôhegyeken

M



64



termett boraikat. Ugyancsak ôt illeti meg a vásárok jövedelme, a sátorpénz és a verekedések, paráznaságok és egyéb vétkek bírságolásából befolyó pénzek is. A város bírája köteles bejelenteni a kastélyban a rendbontásokat. Az elvonások, bírságok és tiltások persze nem tetszettek a körmendi polgároknak, akiknek az ingatlanairól közben új adólapokat állítottak ki, ami még inkább elmérgesítette a vitát. Batthyány Lajos úgy próbált úrrá lenni a helyzeten, hogy 1764-ben megvonta Körmend mezôvárosi rangját és a vele járó kiváltságokat. Ezek a csatározások visszhangot keltettek Halogyon, annál is inkább, mivel Pass Györgynek és Jánosnak, illetve Kovács Jánosnak volt egy-egy darab földje a körmendi határban.

41. alogy lakóinak nem kedveztek a változások. A körmendi úriszék 1762 ôszén az addigi bérlôi állapot helyett robotolásra és jobbágyi adózásra kötelezte a falu népét: az elvégzett földmérés alapján az addigi 7 egész 5/8-al szemben 10 telek egységgel számolt, és több mint évi 2200 nap kézi robotot vetett ki Halogyra. A falu örökös és idôbeli árendás jobbágyai azonnal tiltakoznak és kérvénnyel fordulnak a grófhoz, hogy továbbra is a régi szokás és mérték szerint adózhassanak. Arra gondolnak, hogy a körmendi tiszttartók talán a Pozsonyban tartózkodó nádor tudta nélkül hajtották végre az adóemelést. Esedeznek, mivel a mostani idô szoros állapotára nézve, midôn a közönséges terheknek súlya alatt is majd mind utolsó ínségre jutunk, az Úriszék valóban nehéz és elviselhetetlen kötelességgel megterheli sorsukat, az uraság állítsa vissza a régi szolgálatot. Hogy egyáltalán megmaradhassanak a földesúr szárnyai és oltalma alatt! Az esetleges elköltözés felvetése óvatosságra inti a nádort,

H



65



1763. április 15-én úgy intézkedik, hogy az úriszék ugyan törvényes döntést hozott, de azért Frendel úr vizsgálja meg a panaszokat és intézkedjen, ha valamiben kell. A kompromisszumos ajánlat nem késik sokat, nyár elején (június 10-én) maga Frendel György, ekkor már nagy hatalmú plenipotárius, személyi megbízott, négy évre szóló árendás szerzôdést köt a faluval. A szerzôdésbe foglalt feltételek a következôk: minden fertály helytôl 4 forint az árenda, az irtásföldek után kappanpénzt és kilencedet adnak a földek birtokosai, és korábbi szinten maradnak a természetbeni „ajándékok” (vaj, kappan, tyúk, tojás). Továbbá vármunkát kell végezni, és minden telkes gazda évi 12 nap marhás vagy gyalogmunkát tartozik teljesíteni, a zsellérek pedig a házaik után egy forintot adnak és 6 napot gyalogmunkában robotolnak. Mindent egybevetve, ha nem is a tervezett mértékben, de a földesúrnak sikerült robotmunkára szorítani a falu lakosságát. Miközben a falu határa értelemszerûen nem nôtt, a jobbágytelek nagyságának, mint adóalapnak az újbóli megállapításával Batthyány Lajos növelte Halogyon az adóterheket. Az átmeneti idôre kötött megállapodás nem csökkentette a feszültségeket: elégedetlenség, harag és viszály kísérte a nádor megszorító intézkedéseit.

42. ásféle következményekkel is jár az uraság és a falu közötti vita. Károly Ferenc, aki már túllépett a hatvanon, arra kényszerül, hogy feladja a földbérletét. Alig egy héttel a falu instanciája feletti határozat után, 1763. április 21-én Rosty Lajos megyei alszolgabíró és Petermányi Ádám, a körmendi uradalom tiszttartója felmérik a Károly féle javakat. Közremûködnek ebben a falu értô emberei: Palacsics István, Kocsis János, Horváth Mihály, Baracska István, Benkô István és Magyar Ferenc. Károly Ferenc házát, amelyben lakik

M



66



100 forintra, a hozzátartozó pajtát és kerítést ugyancsak 100 forintra becsülik. Második házának értékét, ahol a zsellére lakik és juhait tartja, 45 forintra taksálják. Az elhunyt Károly Péter házát pedig, amelyben Szücs János lakik, mivel nincs olyan jó állapotban, mint az elsô, csak 60 forintra értékelik, a mellette lévô pajtát pedig harminc forintra. A megállapított értéket Károly Ferenc kevesellte, ezért Szûcs Jánossal közösen némi korrekcióra kérte Frendel Györgyöt. Különösen fájlalta, hogy a kertjét és az oltványosát nem értékelték föl, noha neki sok költségébe került azok létrehozása. Jól érezte Ferenc gazda és sógora, hogy érdemes alkudozni, mert alig egy héttel késôbb, május 9én már fel is vehették a pénzt a körmendi uradalom kasszájából. Károly Ferenc és unokahúga, Szücsné Károly Éva 598 forintot kapott megváltásként a Nádasdy Imrétôl még 1927-ben bérelt két és fél telekért, a szántókért és rétekért, valamint a házakért és gazdasági épületekért. A summa kifizetése azonban nem egy összegben történt. Az utolsó 125 forintnyi részt még nem kapták kézhez az eladók, amikor már át kellett volna adni a telkeket az új gazdáknak. Káró Ferenc és Szûcs János ezt nem tartották méltányosnak, ezért levélben fordultak a nádorhoz, hogy felhívják a figyelmét erre a körülményre, továbbá kérték: kegyes és bölcs ítélete szerint tegyen rendelést a miheztartás végett. Káró Ferenc a fizetés elrendezése után Batthyány Lajostól visszabérelte évi 8 forintért a 1/2 telket kitevô 16. fundust. Örökébe ezen a helyen Sándor fia lép, kinek a lányát, Klárát majd 1793-ban elveszi a háshágyi Vörös Ádám, akinek az utódai még másfél évszázadig laknak ezen a helyen. Káró másik telkét (20. fundus) átmenetileg Hotay György bérli, majd Német Mihály kezére kerül. Batthyány Lajos az 1732. évi szerzeményére visszatekintve elmondhatta, hogy három évtized szívós munkájával megszerezte Nádasdy Imre egykori birtokait.



67



43. enkô István bíró házához váratlan látogató érkezett 1765. február 27-én. Sietve jött Nagy György Nádasdról, hogy másnapra a halogyiakat tanácskozásra hívja falujába, Sipos Ferenc bíró házához. A tél végi álmosságból hirtelen mindenki felébredt, mikor megtudták, hogy a készülôdés komoly okkal bír. A körmendi uradalom falvainak küldöttei bizalmas összejövetelre készülnek Németfaluban, Farkas Gyurkónál, hogy közös elhatározással kérvényezzék terheik csökkentését a bécsi udvarnál. Hiába üzenték a szervezôk, hogy a kezdeményezésrôl nem kell tudni minden síkos nyelvû embernek, a dolgot nem lehetett titokban tartani. Benkô István bírón kívül csak Németh „Király” Györgynek, Pass Jánosnak és Palacsics Jánosnak szabadott volna tudni a fölzendülésrôl, de még a gyereknép is errôl beszélt. Mindenkit lázba hozott, hogy a panaszaikat fölviszik Bécsbe, a fölséges királynéhoz. A halogyi elöljárók másnap a nádasdiakkal könnyen végeztek, kezet adtak egymásnak, társul szegôdtek az uradalom többi falujához, annak ellenére, hogy érvényben volt a négy évre szóló szerzôdésük Batthyány Lajossal. Harmadnap, február 29-én a halogyiak küldöttei is ott tanácskoztak Németfaluban Farkas Gyurkó házánál. Az egész ügy hosszú elôzményre tekintett vissza, de közvetlen elindítója a németfalui Farkas testvérek voltak. A hegyaljai szôlôhegyen telekszomszédjuk volt Bejczi István németszecsôdi gazda, akinek a hegyben volt egy kúriája és árendában mûvelt egy darab szôlôt. A fivérek alkalmi munkákat is végeztek Bejczi uramnak, aki a birtokhoz felesége, Perczel Teréz révén, egy Batthyány-adomány részbeni átvételével jutott. Az adományt, amely németszecsôdi és pusztarádoci földek mellett a németfalui szôlôt foglalta magába, Bejczi sógorának, nemes Perczel Mihálynak az apósa, Hoanzl György kapta még 1749-ben a szolgálataiért. Ezt a szôlôt mûvelte Bejczi, aki egyébként Németszecsôdön,

B



68



Hoanzl Imre szomszédságában lakott. Bejczi István, akit jobb módú rokonsága nem sokra tartott, hiába végzett iskolákat, a hegyaljai vendégfogadóban gyakran erôsítgette barátságát a nádor két jobbágyával, ott fogant meg a bécsi kérvény gondolata is. A tavasz közeledtével eljönni látta az idôt, küldöncöt menesztett Nádaljára, Berkibe, Szecsôdre és Nádasdra, hogy képviselôik jelenjenek meg Németfaluban, tartsanak közös tanácskozást. Mióta Kovács János matematikus a munkáját elvégezte és mérései alapján az Úriszék és a Kántorszék kiszabta az új adókat és kötelezettségeket, az egész uradalomban azt tárgyalták az emberek egyvégtében, hogy miként lehetne elérni a terhek csökkentését. Írattak már külön-külön minden faluban kérvényt az uraságnak, de eredménye nem lett. A rossz hangulatot, az elkeseredést növelte, hogy az elôzô ôsszel gyenge termést hoztak a szôlôk, kemény volt a tél és az olvadással áradni kezdett a Rába. Német Gyurkó házánál össze is gyûltek és gyorsan egyezségre jutottak Batthyány Lajos körmendi uradalmának jobbágyai. Összeszedték a panaszaikat, megbízták Bejczi urat, aki maga mellé vette a nádasdi Sipos Ferencet, a nádaljai Kanits Jánost, a molnaszecsôdi Varga Andrást, és velük együtt elment a németszecsôdi Koós Mihály szekerén Andráshidára Söptey prókátor úrhoz, megíratni a folyamodványt. Március 7-én egy újabb összejövetelen pedig intézkedtek a további teendôkrôl. Mikor a körmendi kastélyban hírét vették a mozgolódásnak, Bejczi István már úton volt Bécs felé.

44. etermányi Ádám körmendi tiszttartó március 9én vette Szalónaki Dániel híradását Németszecsôdrôl, hogy az uradalom jobbágyai – Németsároslak és Büks kivételével – az urbárium terhei ellen tiltakoznak. Azonnal Torkos Andráshoz for-

P



69



dult, megbeszélték, hogy másnap a kincstárnok-helyettes felkeresi házában Bejczi Istvánt, megpróbálja megfékezni nyakas indulatját, és mindenképpen lebeszéli az utazásról. Már késô volt, a két fôszolgának nem sikerült megelôzni, hogy a jobbágyok a földesurukat megkerülve, panaszaikkal közvetlenül a királynôhöz forduljanak. (1765. március 22-én, három nappal az Országyûlés lezárása után már a királynô elé kerültek – miáltal az intézésükre szabad kezet nyert – a nádor körmendi, bozsoki és szerdahelyi jobbágyainak instanciái.) A körülményeket értékelve, Petermányi úgy ítélte meg, hogy a ravaszságáról ismert Bejczit a végsô szegénysége és szüksége hajtja, ezért vállalta a megbízást, amiért csinos summa üti a markát. Levélben tájékoztatja március 10-én Batthyány Lajost, akinek a válasza gyorsan megérkezik Pozsonyból. A nádor reméli, hogy a folyamodvány, amelyrôl más úton nem kapott hírt, illetékességbôl a Vármegyéhez, onnan pedig hozzá kerül. Arra utasítja Torkost és fônökét, Eölbey Antal fiskálist, valamint Petermányit, hogy csendben, minden lárma nélkül fürkésszék ki, gyûjtsék össze a szükséges információkat. Tudják meg, hogy a falvak bírái és küldöttei milyen tanácskozásokkal készítették elô a folyamodványt, ki ingerelte föl az embereket, és mit kap Bejczi a küldetésért? Kéri, hogy gyorsan vizsgálódjanak, mert a Diéta végeztével, rövidesen Körmendre érkezik, és személyesen kívánja kézbe venni az ügyet. Közben súlyos atrocitásokról érkeztek hírek a németújvári uradalomból, amelynek a nádor felerészben, unokafivérével, gróf Batthyány Ádám tárnokmesterrel közösen volt a birtokosa. Nikles János tiszttartó igen durván lépett fel a jobbágyokkal szemben. Szenteleken útját állták a vasárn api misérôl hazafelé tartó olbendorfiaknak, közülük hármat elfogtak, nappal nagy becstelenül a pellengérhez kötötték ôket, éjjel pedig a tömlöcben a lábuknál fogva láncon a gerendára felhúzták az ártatlanokat, és az egyiknek eltörték a kezét is. Ugyanazon a napon a Németújvárról hazafelé tartó



70



olbendorfi bírót is megfogták két esküdttel együtt, és megkötözve ugyancsak Szentelekre vitték a szerencsétleneket. Ôk sem kerülhették el a sorsukat, pogány módra ôket is lábuknál fogva fölhúzták a gerendára, és mezítelen talpukat annyira összeverték, hogy a kínzások nyomán a plébánosnak fel kellett adni az utolsó kenetet. A nádor emberei felléptek a durva jogtiprás ellen, figyelmeztették a tárnokmestert és tisztjeit, hogy eresszék ki a rabokat és tárják fel a villongások okát. Hiszen az eseményeket arra lehetett visszavezetni, hogy Ádám gróf emberei elôzôleg két jobbágyot a mezôn orozva, haramia módra, lesbôl halálosan meglôttek. Az ügyet ugyan kivizsgálták, de a tárnokmester nem mutatta meg a végzést Eölbey Antal fiskalisnak, aki azon az állásponton volt, hogy meg kell fogni a gyilkosokat. A feszültségektôl terhes légkörben a falvakban nyomasztóan hatottak a Szentelek felôl érkezô hírek, nem is szólva arról, hogy több településhez hasonlóan, Halogy a Batthyányak ifjabb ágán is érintve volt.

45. ûvös hangulatban teltek el a májusi napok a fagyosszentek idején. A falu bírájához, Benkô Istvánhoz küldönc érkezett a körmendi kastélyból, hogy jelenjen meg az uraság tisztjei elôtt. A bíró nehéz szívvel hagyta ott családját, mert a menye várandós volt, minden pillanatban érkezhetett az újabb unoka. Ment persze, mert szólította kötelesség, de Németfaluban még benézett az idôsebb fiához, aki ott gyakorolta takács mesterségét. Híreket is szerzett, mert Wagner Mátyás hegyaljai vendégfogadójában sok mindent beszéltek az emberek. Onnan tovább ment Körmendre, a belvárosi iparosoknál vett néhány dolgot a menye számára, elidôzött egy kicsit a Sörház elôtt, ahol rendszeresen találkoztak a környékbéli gazdák.

H



71



Benkô István a hallottakból felfogta, hogy a királynôhöz küldött folyamodvány érdekli a kastélybeli urakat. Keresik az ügy elindítóit, a felelôs személyeket, a lehetséges törvényszegôket. Jó lesz óvatosnak lenni, és keveset beszélni, vonta le magában a következtetést. Ennek megfelelôen válaszolgatott az elôre feltett kérdésekre, amikor a vizsgálat során reá került a sor. A szerencse is a kezére játszott, mert a községi bírók közül utolsóként kellett választ adni a vizsgáló 11 kérdésére. Elismerte, hogy tud a folyamodványról, hiszen a halogyiak is társak a kezdeményezésben. Arra viszont nem adott választ, hogy ki indította el az ügyet, mivel az nem tudható, hiszen az egész uradalom fölzendült. Megerôsítette, hogy elôzetesen egy alkalommal tanácskoztak Sipos Ferenc házánál a nádasdiakkal és a szentgyörgyiekkel, ott közösen döntöttek arról, hogy a többi faluval együtt kérelmezik a terhek könnyítését. A maga részérôl az egész falut képviselte, hiszen mindenki tudomást szerzett a készülôdô eseményrôl. Ezek után elfogadták tôle, hogy nem tud semmit az instancia megíratásának a körülményeirôl, az utazás finanszírozásáról és a bécsi válaszról.

46. meghallgatást követôen a vizsgálatba bevont községi bírók megtalálták a módját, hogy egymás között megbeszéljék a vallomásaikat. Bejczi István Bécsbôl visszatérve többször is felkereste a hegyaljai vendégfogadót, ahol együtt ivott és ebédelt a nádasdiakkal. Benkô István a többi meghallgatott elbeszélése alapján kapott teljes képet a lezajlott eseményekrôl. Megtudta, hogy a folyamodvány magába foglalta az újonnan megállapított terheket: a füstpénzt, a tizedbért, a fél telek után teljesítendô négy napi robotot, a gabonabéli kilencedet és tizedet. Egyértelmûvé vált, hogy Bejczi István ajándékokat és 80 forint

A



72



útipénzt kapott a fáradtságáért, a szecsôdi Kós Mihályt az andrásfai útra, a horvátnádaljai Puskanits szekeres gazdát pedig a bécsi útra szabályosan felfogadták, és megfelelôen díjazták Söptey prókátort is. Farkas Gyurkó, aki Bécsben beadta a kérvényt, minden napra egy máriást kapott a fáradozásáért. A 80 forintot két nádasdi jobbágy, a tanácskozásokon személyesen is részt vevô Török András és a küldöncként szerepet vállaló Nagy György hitelezték. Értesült arról is a halogyi bíró, hogy a sároslakiak és a büksiek is támogatásukról biztosították a zendülôket. Petermányi Ádám is elégedett volt a vizsgálattal, a tanúvallás megerôsítette, és részben kiegészítette elôzetes értesüléseit. Sipos Ferenc, aki Bejczi és Farkas Gyurkó mellett fontos szerepet vállalt, alig leplezve kimondta: ha Bejczi István nem vállalja fel az ügyet, aligha jutottak volna tovább a korábbi elégedetlenkedésnél. Sipos megerôsítette azt is, hogy Bejczi hívta össze a falvak képviselôit, a nap és a hely meghatározásával. Kirajzolódott továbbá a szervezés módja, ismertté váltak a közremûködô személyek. Fény derült olyan részletekre is, hogy a gyûlés részvevôi egymásnak kezet adtak, és azzal a hittel, amellyel a feleségeikkel megesküdtek, esküvel kötelezték magukat, hogy egymástól el nem állnak. Ismeretessé vált Bejczi István álláspontja, miszerint Szent István óta soha ilyen magas adóztatás nem volt, helytelenül, törvénytelenül állapították meg a jobbágyokra rakott terheket, kötelezettségeket. A körmendi tiszttartó különösen érdekesnek találta, hogy az uradalmi községek kérvényébe Bejczi belefogalmaztatta a körmendi polgárok sérelmeit is, noha erre nem hatalmazták fel, és a jobbágyok is zokon vették, mert a költségeket ôk állták. Arra hívta fel a kérvény egyébként a királynô figyelmét, hogy a nádor elvette a város erdejét, helyette csak csepôtét adott, a fát úgy kell venni a lakosságnak, mégis füstpénzt vetnek ki rájuk.



73



47. ozsonyban 1765. márciusában véget ért a még elôzô év júniusában összehívott Országgyûlés, a rendek megszavazták a hadiadó emelését. A bécsi udvar az ülés alatt nagy erôfeszítéseket tett, hogy a hétéves háborúból levont következtetések alapján, a nemesi felkelés helyett korszerû hadsereget hozzon létre. Ez a törekvés a nemesi adómentesség szempontjából súlyos kihívást jelentett a magyar uraknak, akik minden erôvel védték az évszázadokra visszanyúló kiváltságaikat. Batthyány Lajos nádor a helyzeténél fogva, érzelmeitôl és érdekeitôl vezettetve, ennek a kilátástalan, ám megkerülhetetlen harcnak a fôsodrába került. Kapcsolata érthetô okokból megromlott a királynôvel, noha mindketten sokat tettek azért, hogy megôrizzék a személyes bizalmat egymás iránt. Még az Országgyûlés elôkészítésének idôszakában, 1764. január 3-án Mária Terézia hercegi rangot adományozott Batthyány Károly fômarsallnak, József fia nevelôjének, a bátor és tudós katonának. Miután Károlynak nem volt fiúörököse, 1764. február 27-én az uralkodó a hercegi cím viselését kihalás esetén kiterjesztette Lajos ágára, aki a Szent István rend nagykeresztjét kapta ugyanekkor. Az Esterházyak után a Batthyányak is a Habsburgok hercegei lettek, a fivérek pályafutása látszólag az egeket ostromolta. Máskülönben a hercegi címmel Károly felszabadult az udvari szolgálattól, feleségül vette Lajos megözvegyült lányát, a családon belüli házassággal a vagyon egyben maradt, a nádor fiai hatalmas örökségre számíthattak apjuk halála esetén. A pozsonyi diétán sok szó esett az úrbérrendezésrôl is, bár a bécsi udvar törvényjavaslatot nem terjesztett elô, mert intézkedésekkel tervezte útját állni az úrbéri terhek növekedésének. A magyar nemesség és a bécsi udvar kö-

P



74



zött az adózásról folytatott viták nyomán kialakult feszültség éreztette hatását Batthyány Lajos uradalmaiban is. Híre járt, hogy egy Lákics nevû ügynök járja azokat a falvakat, ahol a nádor jobbágyai élnek, és lázítja az embereket. Különösebb ingerlésre persze nem volt szükség, mert ahol Kovács János földmérô elvégezte a dolgát, és az újramért telkekre kiszabták az adókat, támadt ott elég baj. Lajos urat nem vigasztalta, hogy Bozsokról Sibrik uram jobbágyai is közvetlenül a királynôhöz fordultak, és más falvakból is mentek küldöttségek Bécsbe, hogy védelmet kérjenek az úrbéri terhek növelésével szemben. Úgy érezte, hogy a nádori hivatalára, legfôbb bírói hatalmára árnyékot vet, ha a bécsi udvar vizsgálgatja földesúri mûködését, netán törvénytelenségeket állapítanak meg nála. Válsághelyzet fogadta Batthyány Lajost 1765. április 4én, amikor Pozsonyból visszatért Rohoncra. A bajokat látva azonnal levelet küldött Frendel Györgynek Körmendre, hogy tájékoztatást kérjen és jelezze: harmadnap érkezik. Halogyon várták a tavaszt, az idôk jobbra fordulását. Lôcz István pásztor áldomást ívott Szûcs Jánossal, akitôl Daraboshegyen a kertek alatt vett egy darab földet. Benkô Jánosnak és Makk Teréziának kislánya született, akit Major Mihály molnár és felesége, Éva asszony tartott keresztvíz alá. Himfai Németh István és Földes Katalin aratás idejére várták a kisbaba érkezését. Reménykedtek valamenynyien, hogy a Fenséges asszony Bécsbôl megsegíti népét, kivizsgáltatja a panaszokat és jobbra fordul az élet.

48. örmendi tartózkodása alatt Batthyany Lajos meggyôzôdött arról, hogy emberei a lehetôségekhez képest kézben tartják a Bejczi-ügyet. Mindent tudnak az események hátterérôl, noha egyelôre sokat nem tehetnek, meg kell várni a királynô

K



75



rendelkezését. A nádor kézbe vette a konfliktus kezelését, és úgy ítélte meg, hogy a parasztok tiltakozása nem lépi túl az elôzô évek kereteit. Azt bekalkulálta, hogy helyenként megtagadhatják a robotot vagy az adók teljesítését, de azt remélte, hogy a gazdaság mûködése nem kerül veszélybe. Április közepén nem számított arra, hogy a február végén indult instanciázás majd aratáskor, a nyári munkák csúcsán jut el a végkifejletig, és a vizsgálatok elvonják jobbágyai figyelmét a munkától. A nádor a megszokott, körültekintô ügyintézésre kérte embereit, akiket egyre jobban zavart, hogy az uraság birtokain egymást érték a különféle ellenszegülések. A falvak népétôl kedvet kaptak a mezôvárosi alattvalók is: a körmendiek, németújváriak, rohonciak és szalónakiak egymást követve tették szóvá sérelmeiket, jutottak olyan elhatározásra, hogy küzdelmet folytatnak régi kiváltságaik visszaállításáért. A panaszok kivizsgálására április végén Körmendre érkezik Zarka György vármegyei vicebíró. Az uraság tisztségviselôit idegesíti, hogy a városban szinte minden nap feltûnik Bejczi István, aki „vakmerô bátorsággal” viselkedik mióta megjött Bécsbôl. Magyarán szólva jár-kel a városban, szervezkedik, nem számol azzal, hogy bántódása eshet. Május elején Frendel György, Eölbey Antal, Torkos András és Petermányi Ádám is a konfliktusok megoldásán dolgozik. Elôkeresik az urbáriumokat, a régi szerzôdéseket, próbálják kifürkészni a tényleges követeléseket, készülôdnek az ügyek kivizsgálására. Hatalmas adminisztrációs teherként nehezedik a nádor embereire a falvakból és városokból áradó panaszok vizsgálata, a rövidre szabott határidôk. Mária Terézia május 10-i leirata alapján a vármegye elrendeli, hogy az úriszékek vizsgálják ki a jobbágyok sérelmeit, a meghozott döntéseket jóváhagyásra terjesszék fel a megyére, ahonnan azokat megfelelô felülvizsgálat alapján küldik fel Bécsbe. A menetrend szoros, a királynô az



76



ügyek gyors elintézését kívánja, a tervek szerint június közepétôl meg kell tartani az úriszékek üléseit. A vizsgálatok idejére az uralkodó csendességre inti a lázongó falvak és városok népét. Május 25-én a nádor elindul szokásos útjára: Rohoncról Körmendre érkezik, ahonnan rövid idôzés után Kisbérre megy tovább, június 9–11. között Pozsonyban tartózkodik, onnan Bécsbe utazik, ahol egy hetet tölt, majd visszatér Pozsonyba, ahonnan azt üzeni június 24-én embereinek, hogy a hét végén visszatér Rohoncra, ha megromlott egészsége engedi. A tervezetthez képest aztán megcsúszik a nádor visszaérkezése, Frendel György kénytelen a kijelölt idôben elindítani az úriszékek üléseit. Batthyány már hazaindulása elôtt, Pozsonyban megérti hûséges emberei jelentéseibôl, hogy a helyzet súlyos. A királynô elôírásának megfelelôen a vizsgálat idején, egészen a végsô döntés megszületéséig, a régi urbáriumokat kell érvényesnek tekinteni, mivel a városok és a jobbágyok fenntartják a követeléseiket. Még Rohoncon és Németújváron sem tudnak dûlôre jutni, pedig ott nagyon régi urbáriumok vannak érvényben, de a városi elöljárók még régebbi kiváltságokra hivatkoznak. A körmendiek a régi, a török elleni harcok idején fegyverrel szerzett kiváltságaikat emlegetik, egészen „megbolondíttattak”, Eölbey ellen panaszt tesznek az udvarnál.

49. úlius elején tér vissza a nádor Rohoncra, ahonnan azután egész hónapban nem teszi ki a lábát. Ebben közrejátszik, hogy felesége ágynak esik, és annyira legyengíti a hasmenéses tünetekkel járó betegsége, hogy a pap feladja rá az utolsó kenetet. Szerencsére a grófné egészsége jobbra fordul, de így is marad elég gondja az exellenciás úrnak. Ezen a nyáron kevés ideje jut pihenésre, erejét teljesen leköti az urbáriumok

J



77



körül kialakult válság kezelése, ami során egyre nyilvánvalóbbá válik a számára, hogy a bécsi udvar célkeresztjébe került. Hiába végzett évtizedeken keresztül szisztematikus munkát az uradalmai megszervezésében, a jobbágyi kötelezettségek kialakításáért, a régi hagyományokon alapuló szokásjog erôsebbnek bizonyulhat az újabb keletû szerzôdéseknél. Miután vita támadt a hatvanas években elvégzett földmérések alapján kivetett adók körül, Lajos úr azt szerette volna, ha a panaszok kivizsgálásának idejére a felek a korábbi, az ötvenes évek közepén megállapított kötelezettségeket vennék alapul. De minden város és falu addig ment vissza az idôben, amíg fel nem tudott mutatni egy számára elônyös aranyozott okiratot, privilégiumos levelet. A körmendiek éppenséggel egy 264 évvel korábbi dokumentumra hivatkoztak, de a németújváriak sem adták sokkal alább. Egyes területeken pedig nem is voltak írásos szerzôdések, vagy régen elenyésztek, a jobbágyok és zsellérek a szokás és szükség szerint teljesítették a robotot, szolgáltatták a természetbeni adókat. Batthyány Lajos – hivatalánál és habitusánál fogva – jogi alapokon kívánta rendezni a városok és a falvak népével támadt vitákat, de nem állt tôle távol az ígérgetés és a különalku sem. Az erôszakot azonban mindenképpen kerülni akarta. Emiatt is fordított nagy gondot arra, hogy véletlenül sem mossák össze az ô birtokán zajló konfliktusokat az ifjabb ágat képviselô Batthyány Ádám tárnokmester falvaiban történt atrocitásokkal. Ennek pedig nagy volt az esélye, hiszen Németújvár, az ôsi birtok közös fennhatóságuk alá tartozott. Minden esetre a vármegye figyelmét külön felhívta, hogy nála nem fordultak elô súlyos ügyek. Végsô soron azt szerette volna elkerülni, hogy a királynô – a bécsi udvar emberei – közvetlenül beavatkozhassanak a közte és jobbágyai között keletkezett viszály rendezésébe. Lehetôleg házon belül és a vármegyén belül kell elsimítani az ellentéteket – véli –, de formálisan minden tekintetben eleget kíván tenni a királynô parancsának.



78



Július elején, amikor az úriszékeken tárgyalási szakaszba került a jobbágypanaszok vizsgálata, újra felerôsödtek az indulatok. A rohonciak, akik eddig csendben voltak, fellázadtak és megöléssel fenyegették a bírójukat és az elöljáróikat. Németújváron a jobbágyok idézésre ugyan megjelentek a falvakból, de Limbach és Bocksdorf küldöttei nagyon dühösen válaszoltak minden kérdésre. Arra biztatták egymást, hogy fogjanak durungokat és verjék agyon az urakat. Szentelek és Stinatz népe viszont csendesen viselkedett, hogy a példájukat vonzóbbá tegyék, az uraság egy mocsaras réttel jutalmazta meg ôket. A lázadás megelôzésére hozandó rendkívüli intézkedések, katonaság alkalmazásának megbeszélésére Batthyány Lajos magához hívja a megyei alispánt. Rosty Ferenc uram azonban maga is arról panaszkodik a megbeszélésen, hogy a parasztok urasága miatt a jáki birtokain nem kap sem kepés, sem pénzes aratókat. Szombathelyen, a megyei gyûlésen is tumultusokat okoznak a jobbágyok, egyesek fennen hirdetik, hogy nem szolgálnak tovább. Az urak közül is néhányan lovat adnak a lázongók alá, úgy látszik, a fôúr-ellenesség nem korlátozódik kizárólag a parasztságra, még a haditisztek is biztatják a népet.

50. nyár közepén keményen dolgozik a nádor és „csapata” a válság megoldásán. Németújváron, Szalónakon és Rohoncon Frendel György és Eölbey Antal viszik az ügyeket, Körmenden Torkos András tartja szemmel az eseményeket, Intán Petermányi Ádám inspektorként veszi kézbe a dolgokat. Lajos úr mozgósítja vármegyei kapcsolatait és minden eshetôséggel számol Pozsonyban és Bécsben is. Rohonci kastélyából sûrûn küldi instrukciókat tartalmazó leveleit minden irányba, elvárja az alapos tájékoztatást, kezébe futnak össze a szálak.

A



79



Körmenden és az uradalom falvaiban változatlanul feszült a hangulat. A városiak titkos tanácskozásokat tartanak a hegyaljai szôlôkben, ahol arról beszélnek, hogy eleik fegyverrel nyerték a szabadságukat, a maguk pénzén vették a házaikat és földjeiket, ezért az adóztatásuk méltatlan. Régen kocsmájuk is volt, az uraság mégis tiltja a saját boraik árusítását. Azt pedig különösen fájlalják, hogy a szôlôhegyi pincékbôl – betegség kivételével – nem vihetik be városi házaikba a boraikat. Úgy döntenek, nem fizetik adóikat a reájuk kényszeritett kontraktus szerint, egyezkedni sem kívánnak, hanem megvárják a királynô válaszát a panaszaikra. Bejczi Istvánt igen nagy becsben tartják, ellátják borral és hússal, a rétjeit megkaszálják, a szénáját behordják. A jobbágyság ingerlôje – ahogy a kastélybeliek nevezik – gyakran idôzik a városban Perczel sógoránál, de tôle nem lehet semmit megtudni a nála tartott megbeszélésekrôl. Bite János, az új körmendi tiszttartó azt jelenti, hogy az aratással végeztek, de a behordáshoz nem tudnak hozzákezdeni a kilenced fölötti vita miatt. Javasolja az uraságnak, engedje el ezt az adónemet, hogy a termés ne vesszen kárba. Magyarnádalján és Nádasdon sem akarnak a parasztok kilencedet szolgáltatni a termésbôl, és nem várják meg a dézsmálást sem. Amikor a tiszttartó figyelmeztetôen elébe állt a szekereseknek és pirongatta ôket, azt felelték neki, hogy eddig sem adták a kilencedet, hanem erôszakkal vették el tôlük. Nádasdon behordják ugyan az uraság gabonáját, de mihelyst végeznek, azonnal a magukét rakják szekérre, ott sem várnak a dézsmára. Halogyon követik a szomszédok példáját, csak az irtásföldek termése után akarnak kilencedet adni, a telki földekrôl semmit. Ellenek nem állhatok – írja Bite – és parancs nélkül sem verettetni, sem fogságba tétetni nem merészel senkit, mert érzése szerint akkor nagyobb támadás lenne a nép között és veszedelem is történhetne.



80



51. agas kora ellenére mindent elkövet a rohonci kastélyába visszahúzódó nádor, hogy családja és gazdasága fölül elhárítsa a bajokat. Tisztjei, prókátorai, fiskálisai, hatalmas birtokainak ügyintézôi szorgalmasan és fegyelmezetten küldik a jelentéseket, bár némileg visszafogottak a veszélyes helyzetek leírásában, kímélik idôs gazdájukat. Eölbey Antal ugyan próbálkozik a tények tárgyszerû, nyers közlésével, de Frendel leinti azzal, hogy ne búsítsa gazdájukat dib-dáb dolgokkal. Feltehetôen a személyes érintkezések leszûkülése és a szelektált információk okozzák, hogy Batthyány Lajos egyes kérdésekben túlságosan leegyszerûsítve ítéli meg a kialakult helyzetet. Úgy látja, hogy csak néhány rosszindulatú, gonosz ember nyakassága okozza a feszültségeket. Ha a jobbágyok az uraság fogságába adnák az ingerlôket, mentve ezzel magukat is, a veszedelem elhárítható lenne – véli. Egy ízben felveti embereinek, hogy statuáljanak példát, a leghangosabbakat adják örökös katonának, vagy büntessék szigorúan ôket más módon, hogy a többinek is elmenjen a kedve a fejességtôl. Frendel György ugyan ígéri, hogy a lázongó falvakból becitálja a bírókat, de ôszintén megírja: a legkisebb reménye sincs hozzá, hogy a hangadókat kiadják. A bírák sem mernek most senkit megfogatni – írja -, és nem is lenne jó bárkit tömlöcbe tenni – teszi hozzá –, mert a jobbágyok a várbeli börtönbôl is kivinnék a rabokat és kirabolnák az archívumot is. A nehéz körülmények, a más megyékbôl érkezô rémhírek és spekulációk felerôsítik a tisztviselôk közötti viszályokat és vetélkedéseket, ami nem használ a szolgálatnak, de még így is jól halad az úriszékek munkája. Batthyány Lajos nagy gondossággal instruálja embereit a tények feltárásában, a bizonyítékok összeállításában és alaposan megtervezi az ítéletek kihirdetését. Gondol például arra is,

M



81



hogy Büks és Németsároslak ügyét elkülönítsék, mivel ott kevesebb a robot és ez a körülmény esetleg zavart keltene más falvaknál. Mindent elkövet, hogy a meghozott ítéletek megállják a helyüket a megyei fórumokon és a Felséges asszonynak is megfeleljenek. A tárnokmesterrel kapcsolatban hajthatatlan, elzárkózik attól, hogy rokonával személyesen egyeztessen, noha szeretne több információt kapni a dobrafalvai esetrôl. Ott egy Krammer János nevû jobbágy Grazból valami leveleket hozott, gyûlést hirdetett, ahol a környékbeli falvak háromszáz képviselôje elôtt többek között azt követelte, hogy az uraság által elvett földeket vegyék vissza és osszák fel maguk között. Radafalván, ahol a tárnokmester akkoriban lakott, már meg is kezdték a földosztást. Ádám úr érthetôen neheztelt a megyére, mert nem él hatalmával és a bécsi udvar a vármegye tétovasága miatt nem ad katonai asszisztenciát az ügyek vizsgálatához. A nádor persze tájékozottabb unokafivérénél, 1765. július 23-án arról értesíti a Németújváron tartózkodó Frendelt, hogy a katonai helyzet (militaris status) kihirdetéséhez a parancs megérkezett, amivel persze nem tanácsos élni. Várakozása szerint a vármegye is megkapja a következô postával, amitôl a dolgok jobb folyamatját reméli. Az elsô hírek alapján úgy tûnt, hogy a bécsi udvar mesterkedései állnak Krammer ténykedése mögött, de aztán a königsdorfiak leitatták az önjelölt parasztvezért és kiderült, hogy a levelek nem tartalmaznak olyan felhatalmazást, ami veszedelmet jelentene Németújvár örökös uraira. Lajos gróf az ügyes felderítô munkáért nem sajnálta a jutalmat a königsbergi bírótól. Másféle kihívást jelentett a Monyorókerékrôl hozott hír, miszerint az ottani úriszék nem veszi figyelembe a Királyi Kúria rendelését és eltörli a robotot. (Késôbb valóban ez történt, 1768-ban az úrbéri rendelet végrehajtása helyett, gróf Erdôdy Károly – a jobbágyfelszabadítást jóval megelôzve – mentesítette a jobbágyterhek alól a falu lakóit.)



82



52. ugusztus elején az állandó esôzéstôl árad a Rába. A berki földek barázdáiban és a Csíkos tó zsombékjai között csillog a víz, a sok csapadéktól nedvesek a rétek, várni kell a szénakaszálással. Ragályos marhavész üti fel a fejét, ami nehezíti a termés beszállítását, mert a lófogat kevés, még nem sikerült pótolni a hét éves háború idején lecsökkent állományt. Javítani kell a körmendi kastély tetejét, de munka közben, egy hirtelen jött zápor miatt beázik az ebédlô mennyezete. A bajokat tetézi, hogy kevés a robotos, a falvak népe heti egy napnál több ingyenmunkát nem teljesít. A kényszerû helyzetben a tiszttartó jó hasznát veszi a cigányoknak, akik segédkeznek a tégla- és cseréphordásban, a gerendák felemelésében és a várudvar takarításában. Batthyány Lajos továbbra is Rohoncról irányítja a jobbágyaival szemben folytatott hadmûveletet. Miután a királynô engedélye a vármegyére is megérkezett, Rosty Ferenc alispán közremûködésével katonai mozgósítást rendel el, hogy a jogi mederbe terelt ügyek intézését felgyorsítsa. A katonák gyülekezôhelyének tendenciózus módon azokat a településeket jelölik ki, ahol a jobbágyság a legerôsebb ellenállást tanúsítja. Rosty ugyan tart attól, hogy a bécsi udvar ezért elmarasztalja a vármegyét, ugyanakkor tapasztalja, hogy a panaszok egyre csak áradnak a királynôhöz, aki persze azokat kivizsgálás meghagyásával leküldi a megyére. A folyamodványokról az alispán rendszeresen értesíti az örökös fôispánt, Lajos uraságot. Különösképpen, hogy Bejczi István továbbra is fáradhatatlanul közremûködik a beadványok elkészítésében. A dobrafalvai Krammer is a környék falvaiban bujkál, lázítja az embereket, elfogni nem tudják. A taktika egyszerû: a katonatartás nagyon költséges, de ez a teher levehetô arról a faluról, amely beadja a derekát. A nádasdiak gyorsan megértik, hogy mirôl van szó, bead-

A



83



ványukra kedvezô választ is kapnak Batthyány Lajostól, akihez egyre több hír jut el a jobbágyság rossz hangulatáról és ellenállási akcióiról. Augusztus 17-én azt üzeni tiszttartójával a falunak, hogy ugyan érdemesek a büntetésre, mert iszonyú nyakassággal elmulasztani merészelték kötelességeik teljesítését és ezzel magukra húzták a rájuk vetett katonaságot, de ha a földesúri elôírásokat rendben teljesítik, a súlyos katonatartástól megkönnyebbülhetnek.

53. ovábbra is kitartanak a körmendiek, átvenni sem hajlandók a királynô jobbágyokhoz intézett parancsát, mondván, hogy ôket nem érinti, mivel nem jobbágyok, hanem polgárok és csak a közvetlenül nekik szóló legfelsôbb üzenetre hajlandók adót fizetni. A katonatartással kapcsolatban sem egyezkednek, kijelentve, hogy Ôfelségéhez fellebbeznek, hiszen az ô alattvalói volnának. A katonai parancsnok egy gyûlésen kísérletet tesz arra, hogy közöttük elkülönítse az engedelmeskedôket az istentelenektôl, de – állapítja meg Bite – nem lehet megtudni a valódi szándékukat, nem lehet a városi magisztrátus szívébe látni. Batthyány kezdeményezését hasonlóképpen elutasították az intai uradalom jobbágyai is, akiknek kedvezô ajánlatot tett a megegyezés érdekében, de csak azt hajtogatták a kiküldött Vajda nótáriusnak, hogy ôk egyáltalán csak a Felséges Konzílium és Ôfelsége végzése szerint adóznak. A vármegyéhez közben titkos utasítás érkezett az udvarból, hogy gyorsítsák meg a jobbágyok panaszainak kivizsgálását, az úriszékek döntéseinek revízióját és küldjék föl Bécsbe a jelentést. Batthyány Lajos ebbôl megértette, hogy Bécsben sem akarják tovább feszíteni a húrt, hiszen az ország más tájairól is érkeztek hírek az adózó nép elégedetlenségérôl. A siklósi és a sellyei uradalmakban is megbomlott a rend, Frendel uramnak kell leutazni, hogy

T



84



rendbe tegye a dolgokat. Elôbb azonban Szombathelyen kell helytállni, a megyei közgyûlésben és a bíróságon. Batthyány Lajos a vármegyei testületekben nem bízza ügyei folyását a véletlenre. Körmendrôl a tiszttartó három dámvadat küld fel, egyet Rosty uramnak, a másik kettôt Hôgyészy és Rátky uraknak. Kedvelt József fia, a kalocsai érsek a tárgyalások közben felkeresi Rostyt, hogy emlékeztesse: olyan ügyekben dönt másodfokon, amelyekben elsô fokon szép fizetségért a bíráskodást vezette. Az intelem szándékosan Frendel jelenlétében hangzik el, aki az ülnököket próbálja puhítani, kevés sikerrel, mert elég érdektelenek, nem nagyon követik az ügyek folyását és személyükben is gyakran cserélôdnek. A nádor elemében van, a Kancellárián és a Hétszemélyes Táblán szerzett tapasztalatai révén pontosan látja az ügyek várható lefolyását. Helyzetismerete és a bécsi udvarból szerzett információi révén nyugodtan várja a szeptember 4-re kitûzött megyei közgyûlést. Elsöprô gyôzelmet persze nem remél, hiszen tudja, hogy a rohonci és szalónaki anyagok ugyan rendben vannak, de a németújvári ügyben csak részleges eredmény várható, ha egyáltalán tárgyalni lehet, mert Eölbey kezébôl – micsoda véletlen – elkeveredtek az iratok. Frendel figyelmét Lajos gróf felhívja, hogy várhatóan két alapeset fordul elô a felterjesztett úriszéki ítéletekben. A birtokügyekben egyfelôl olyan esetek vannak, amelyekben urbárium vagy szerzôdés rendelkezik a jobbágyok kötelezettségeirôl, emiatt nem lehet új szabályokat kreálni, mert az beláthatatlan következményekkel járna. Más esetekben, ahol nincs urbárium vagy szerzôdés, ott a törvények és a szokások szerinti ítéletek hozhatók a felterjesztett ügyekben. Szeptember 11-én a nádort Bécsbe hívatják, ahova harmadnap azzal a tudattal indulhat el, hogy a vármegye felülvizsgálta az úriszékek ítéleteit és azokat felküldte a Felséges Konzíliumnak. Aggodalommal gondol azonban arra,



85



hogy átmeneti csendesség után ismét hírek érkeztek a jobbágyság zenebonájáról és fél attól, hogy távollétében – a Baranyába készülô Frendelen kívül – nem lesz, aki lecsendesítse ôket. Nyílván attól tart, hogy az udvarnál kijátsszák ellene a háta mögött elégedetlenkedô jobbágyok sérelmeit. Ezek a folyamodványok esetenként birtokosi szerepét és úri joghatóságát is kétségbe vonják. Tudja, hogy a politikai játszmának még koránt sincs vége.

54. halogyiak elégedetlenek a nádorral kötött, négy évre szóló szerzôdéssel, félnek attól, hogy az átmeneti idôszak leteltével nehezebb teher viselésére kényszerülnek, ezért nagy figyelemmel követik a környéken zajló eseményeket. Szinte elsô kézbôl kapják a híreket Körmendrôl és a szomszédos falvakból: Nádasdról, Csákányból és Magyarósdról, ahol Joó János atyafisága a hangadó. Ezek a hírek nem maradnak visszhang nélkül a faluban. Izgalomban tartja az embereket az urakkal való szembefordulás lehetôsége, a kötelességek szándékos megszegése, a szabadság mámoros érzése. Aratás és cséplés közben szinte csak errôl esik szó, és persze a két újszülöttrôl, Németh István fiáról és Károly Sándor lányáról, akik ezen a forró nyáron jönnek világra. A környék falvaiban és uradalmaiban mindennapos eseménnyé válik, hogy a hevesebb vérmérsékletû jobbágyok megtagadják a robotot, vagy csak délidôben állnak munkába, netán a földön kiállnak a sorból a gazdatisztek minden fenyegetôzése ellenére. Különös élvezettel veszik ki az emberek a maguk részét a tilosból: lekaszálják az uraság rétjét, feletetik terményeit, fát vágnak az erdejében, felszedik a gubacsot, a makkot, és hagyják kárba veszni gazdáik javait a kedvük szerint. A learatott gabonát nem hordják össze, félbehagyják és nem takarják be a kepét, kint hagyják a mezôn a leszedett babot és borsót. Mezôôrt

A



86



nem tartanak, ha állataik kárt okoznak a földeken és az ispánok behajtják azokat a kártérítés kikényszerítésére, éjjel visszalopják merészen. Mit sem tehetnek a lázongó, fejeskedô népek ellen az uraságok emberei, akiket megfenyegetnek és megvernek, ha sokat okoskodnak. A lázongók kedvük szerint leváltják a földesúr által megbízott bírókat és esküdteket, helyükre új vezetôket állítanak a falu élére. Semmibe veszik a földesúri kiváltságokat, kocsmát nyítnak és bort árulnak, fütyülnek a figyelmeztetésre. Általában kerülik, megtagadják a munkát, az egyik magyarósdi ember szerint ö rdög, aki most a maga, vagy az ura dolga után fárad, mikor a régi szabadság szerint élhet, hiszen az út és a kapu nyitva áll. Tudni vélik egyesek, hogy a királynô lemondott, mert az Országgyûlés nem akar segíteni a jobbágyság helyzetén és a fiának adta át a koronát, aki Budára jön, ott végez a dolgokkal, és addig minden szabad. A gyakori borozásokon szidják az urakat, terjesztik a politikai szóbeszédeket és rémhíreket. Legkedvesebb ideájuk, hogy megint jönnek a kuruc idôk, bosszút lehet állni az urakon és kergetni lehet a németet. Az aktívabbak szervezkednek, éjszaka gyûléseket tartanak, pénzt és ajándékokat gyûjtenek Bejczi István számára, akit reménységgel emlegetnek az italos poharak emelgetése közben. Nálánál jobban csak a királynôben bíznak, aki sokat búsul – beszélik – az urak rosszasága miatt. Bánatos persze Mária Terézia a férje halála miatt is, lehet, hogy lemond a trónjáról és Angliából új király jön, aki majd visszaadja az (kálvinistáktól) elvett templomokat is. Ha viszont a királynô nem segít – teszik hozzá egyesek dacosan –, akkor keresnek majd más urat és más bírót maguknak. Ettôl a vármegye sem tudja eltéríteni ôket, a lakosokat hiába ijesztgetik a némettel a lucifer és vérszopó megyei tisztviselôk. Ha ugyan az urak kiszállítják a németeket a parasztságra, akkor majd a legények készen várják ôket és egy adott jelre mindenki megöli a maga németjét.



87



Valódi információk és az adott helyzetre adott magyarázatok keverednek a vélekedésekben, Az urak borzadállyal figyelik a jobbágyság mozgolódását, habár Boros István földesúr – Joó János egykori gazdája – megverésén kívül, a gyakori fenyegetések ellenére nem hallani tényleges erôszakról. Éppen ellenkezôleg, a szóbeszéd szerint megtörtént olyan istentelenség is a nagy szabadság közben, hogy egyesek kikölcsönözték a feleségüket.

55. atthyány Lajos az Udvar hívására 1765. szeptember 17-én megjelenik Bécsben. Az elkövetkezô napokban lebonyolít néhány hivatalos találkozót és beszél Károly öccsével is. Szabad idejét bécsi házában tölti, ahol szívesen idézi fel fiatalabb éveit, gyermekei neveltetésének emlékeit. A ház 18 szobája közül szinte mindegyikhez fûzôdik valamilyen régi történet, intim pillanat családja életébôl. Megnézi az istállókat, az egyikben hat, a másikban nyolc lovat lehet beállítani, és ellenôrzi a pincét is. Jó gazda módjára élénken foglalkoztatja gazdaságának, háznépének minden ügyesbajos dolga. Érzése szerint a ház körüli apróbb teendôkkel való foglalatoskodás közben közelebb kerül családja és az ország sorsának megértéséhez. Hiszen Bécsben sem tudott elfeledkezni arról a kötelességrôl, amit a Magyar Királyság nádori címének viselésével magára vett. Az ország vezetô politikusaként kellett mérlegelni a királynô emberi tragédiáját, aki augusztus 18-án elveszítette szeretett férjét, uralkodótársát, támaszát, Lotharingiai Ferencet, a római császárt. Úgy ítélte meg, hogy az adott helyzetben nincs sok értelme az országgyûlésen tavasszal félbeszakadt viták folytatásának, mivel Mária Teréziát porig sújtotta megözvegyülése és kiszámíthatatlanná vált régi hívei számára is. Tudomására hozták, hogy a királynô megbízásából a miniszterek nyár óta dolgoznak azon a

B



88



rendeleten, amely egységes keretben rendezi Magyarországon a jobbágyok helyzetét és adóztatását. Az uralkodói családban történtek és a kormányzati tényezôktôl hallottak a nagybirtokos grófot évtizedek óta folytatott saját birtokszervezôi, jószágkormányzati tevékenységének átgondolására késztették. Mindenek elôtt belátta, hogy ha néhány hónapon belül a királynô rendelettel szabályozza a földesurak és a jobbágyok viszonyát, és ezt már megakadályozni nem lehet, akkor nincs sok értelme az egyes falvakkal, mezôvárosokkal külön-külön folytatott további alkudozásoknak és jogvitáknak. Elvesztik értelmüket a régmúltban szerzett jogok, szokások, az egyes falvakra szabott szerzôdések és régi szabadságlevelek. Mit számít akkor, hogy két-háromszáz évvel ezelôtt milyen kiváltságot szereztek a németújváriak vagy a körmendiek! Egységes szabályozás esetén egységes elbírálás alá esik minden úr és minden paraszt, minden falu, mezôváros, minden telek és birtok. A nádort jogérzékében és ôsi birtokosságának tudatában ugyan erôsen nyugtalanította, hogy a királynô beavatkozik a földesúr és a jobbágy viszonyaiba, de évek óta húzódó saját konfliktusaira tekintve elismerte, hogy valamit tenni kell. Már csak azt kellene számba vennie, hogy a tervezett változások milyen hatással lesznek Magyarország státusára, milyen elônyökkel vagy hátrányokkal járhatnak a családjára nézve, nem veszik-e kárba mindaz a fáradozás, amelyet a körmendi majorátus megszervezése, és a többi uradalom helyzetének rendezéséért az utóbbi években kifejtett. Hiszen sokba került a falvak határainak felmérése, a telekkönyvek felállítása, egyes jobbágytelkek birtokjogainak tisztázása. Ezeken a kérdéseken rágódva, a nádor maga is elcsodálkozott, hogy Nádasdy Imre egykori telkeinek megszerzése három évtizedet vett igénybe. Mennyit dolgoztak a jogászai – levéltárakat túrtak fel, pereskedtek, alkudoztak –, hogy Halogyon a korábbi árendás telkek a birtokába jussanak,



89



és a falut egységesen be lehessen tagolni a körmendi majorátusba. Micsoda nehézségeket okoz a többi uraságnak is egy-egy birtokrendezés, tagosítás, ami pedig elkerülhetetlen nagyobb uradalmak szervezése során. Még az elutazása elôtt kapott egy javaslatot, hogy Harasztifaluhoz csatoljon hozzá egy darab rétet, a szecsôdiektôl pedig vegyen el egy másik darabot, mert ezáltal mindkét faluban kiegyensúlyozottabb gazdálkodás jöhet létre. Vagy a másik javaslat, amelyik a bérleményekkel foglalkozik, bizony könnyebb lenne megoldást találni egységes szabályok között – gondolt a konkrét esetekre. A nádor tárgyalásain és magánbeszélgetésein szóba kerültek a jobbágyság mozgolódásai. Finom utalásokkal, a maga visszafogott stílusában igyekezett megértetni partnereivel, hogy ha esetleg ellene és más fôurak ellen irányultak bizonyos lépések, jó lesz abbahagyni az udvari mesterkedéseket, mert egy idô után a feligazgatott parasztság nem tesz különbséget úr és úr között. Szavai nem maradtak hatás nélkül, úgy látszik, a bécsi politikacsinálók is belátták, hogy messzire mentek a föld népének „felvilágosításában” és hitegetésében.

56. icsit megkönnyebbülve utazik át Lajos nádor Bécsbôl Pozsonyba. Közben Körmendrôl azt a tájékoztatást kapja, hogy a nádasdi és halogyi szôlôhegyen végeztek a szürettel, de csak kevés gazdának lett négy-öt akóra való termése. Megszûnni látszik a marhavész, az uradalmi istállóban a svájci marhákból huszonhat, a bivalyokból hét veszett el. Azt is megírja Bite János, hogy a rohonci képíró végzett a kastély szobáinak kifestésével. A gazdasági munkákkal azonban nehezen boldogulnak a jobbágyság szófogadatlansága miatt, kevesebb robotot vállalnak és a munkára késve állnak elô.

K



90



Pozsonyban kocsikázva is sok emlék elevenedett meg a nádor lelki szemei elôtt. Nagy állóképekben merültek fel Mária Terézi megkoronázásának nevezetes eseményei, a fiatal uralkodónôt köszöntô beszéde, a fôurak lelkesedése és a királynô esküje, amelyet a magyar nemzetnek tett. Ezekhez a régi hangulatokhoz társultak nádorrá választásának egy évtizeddel késôbbi pillanatai, a rendeknek tett fogadalma. Szembenézve a múlt kötelmeivel is, Batthyány Lajos megerôsödött elhatározásában, hogy lezárja a jobbágyai és közte támadt vitákat, véget vet a konfliktusoknak, még mielôtt a királynô kiadja urbáriumi rendeletét. Még Bécsbôl arra kérte a jó Frendelt, hogy mindenképpen csendesítse le a siklósi jobbágyokat, azt követôen pedig menjen át Sellyére, és peren kívül ott is egyezzen meg velük. 1765. október 2-án, Pozsonyban keltezett levelében arra utasítja személyes megbízottját, hogy miután Sellyén a vitás ügyek intézése az úriszéken „lassú és nehéz folyamat, ezért valóban inkább akarnám, ha azon domíniumbéli jobbágyainkkal in privató placidióribus, vagy per módum contraktus, bizonyos és állandó végzéssel lehetne … mindeneket ezen úttal minél kellemetesebben elintézni”. Pozsonyból arról is tájékoztatja megbízottját, hogy Bécsben éppen vizsgálják a vasvármegyei felterjesztéseket, rövidesen elválik – jegyzi meg sokat sejtetôen –, hogy mi lesz a kimenetele. Kifejezi szándékát, hogy a körmendiek ügyének is minél elôbb szeretne a végére jutni. Október 10-i levelében megerôsíti: siet vissza Vasba, és Körmendre kéri a siklósi és sellyei jószágokról szóló jelentést, mert a majorátus központjába készül. Hazaérkezése után, október 16án, Rohoncon kelt levelében tudatja, hogy másnap vagy harmadnap Körmendre utazik. Közben hírt kapott Bécsbôl, megnyugtatásul azt írja hûséges emberének, hogy a felterjesztett ügyekben minden órában várja Ôfelsége jóváhagyását. Ezek az utolsó mondatok, amelyeket a nádor a királynôrôl és gazdaságának ügyeirôl, az évek óta folyó konflik-



91



tusokról papírra vet. Vezetôi posztján végig kitartva, szinte munka közben, öt napi szenvedés után, 1765. október 26-án Rohoncon éri a halál. Hívatlanul, de nem készületlenül, a kortársai közül néhányan mégis úgy vélték, mivel az eltávozása után mindent zár és pecsét alá vettek, hogy „véletlenül történésû” halállal végezte földi pályáját.

57. arminchárom év telt el azóta, hogy Halogy népe az akkor éppen frissen kinevezett kancellár, gróf Batthyány Lajos szárnyai alá került. A falu részese lett a maga helyén annak az életútnak, amelyet a 36 éves fiatalember, mellesleg a vármegye fôispánja, a Magyar Királyi Udvari Kancelláriától az ország nádorának tisztéig, Németújvártól Körmenden és Pozsonyon át Bécsig bejárt. Részese lett a körmendi majorság, a hitbizományi birtok megalapításának, az uradalmi és családi központ rangját emelô kastély megépítésének, a hidak és utak fejlesztésének, a fôúri család emelkedésének. Az emberöltônyi idô alatt a kegyesség és szolgálat régi normái öltöttek testet Lajos és a falu között, összekapcsolódott egymással az úri oltalom és a jobbágyi hûség. A sors és a föld adta lehetôségek között alakult az élet az országnak ebben a kis szegletében. A németújvári gróf, emelkedô életpályájának köszönhetôen, birtokainak gyarapítása közben a Halogyon kezdetben megszerzett nyolc parasztgazdaság mellé még ötöt magához vont. Néhány éven belül pedig az ifjabb Batthyányi ág (csákányi uradalom) kezén lévô 1.,4., és 18. számú telkek, illetve késôbb a Károly Ferenc kezén lévô 16. számú árendás telek is a körmendi uradalomhoz került. 1732-ben a korabeli viszonyokhoz képest konszolidált település fogadta a grófot. A török és kuruc háborúk nehéz évei ugyan nem múltak el nyomtalanul, de a falu fokrólfokra visszanyerte életerejét és szilárd életkeretet biztosított

H



92



a parasztgazdáknak és családjaiknak. Ez a megállapodottság hosszú idôre meghatározta több család helyzetét és jövôjét. A harminchárom év alatt megmaradt és újabb generációt nevelt jobbágytelkén a Baksa, a Kónya, a Horváth, a Palacsics, a Szabó, a Károly és a Takács család. Ezekben az évtizedekben gyökerezett meg a Németh „Himfai”, a Benkô és a Németh „Király” család. A lányágat (benôsüléseket) és a zselléreket tekintve további családokkal bôvíthetô ez a sor. A megmaradás mellett a gyarapodás is jellemezte a falu életét. Az irtásokkal növekedett a határban a megmûvelt földek aránya, több lett a haszonállat, új szôlôültetvények, malom és halastó bôvítette a megélhetés forrásait. A földmûvelô gazdákon és cselédeiken kívül kovács, molnár, lakatos, erdôôr és pásztor élt a faluban. Megszilárdult a község önkormányzata, ügyes-bajos dolgait maga intézte a falu, noha helyben nem lakott sem ura, sem papja vagy tanítója. Halogy népe Batthyány Lajost elsôsorban földesurának tekintette, a legtermészetesebben fordult hozzá és embereihez gazdasági és családi ügyeivel. A magas méltóságot betöltô uraság fontosnak érezte alattvalói támogatását, amelyért cserébe elvárta az elôírt szolgáltatások teljesítését. Harminchárom éven át a felek túlnyomó részben teljesítették egymással szemben a reájuk háruló kötelezettségeket, az uradalmi könyvekben alig található halogyi restancia. A kölcsönösségnek ez az egyensúlya az utolsó években némileg ugyan megbomlott, de a konfliktus nem lépte túl a normalitás határait. Ezért a falu népe emberi együttérzéssel fogadta a nádor halálhírét. Érezték, hogy lezárult egy korszak a falu életében, azt persze nem tudhatták, hogy az ország életében is. A Mindenható magához szólította az utolsó magyar nádort.



93



58. dám, Batthyány Lajos legidôsebb fia, a hitbizomány örököse 1765. október 30-án az országban szétküldte apja haláláról a gyászjelentést, két hét múlva megindult a részvétnyilvánítások áradata. Fôúri családok tagjai, megyei tisztviselôk, a kor hírességei, külföldi személyiségek keresték meg leveleikkel a családot. Ôszinte bánattal gyászolták a nádort, aki hosszú pályafutása alatt sok hívet szerzett magának. A temetést megelôzô harmadik napon a halottat Rohoncról átszállították Németújvárra, ahol felravatalozták és a család temetkezôhelyén, a ferencesek templomában helyezték örök nyugalomba. Ott is búcsúztatták, adták meg a halotti tisztességet a grófnak. Erre a szertartásra 1766. február 21-én került sor, ahol emlékezetes, nagy búcsúbeszédet tartott Csödy Pál körmendi pap, neves szónok. A korabeli szokások megengedték, a magas tisztséget betöltô családtagok és más uraságok idejének egyeztetése, és folyamatban lévô ügyek indokolták, hogy a halott közel négy hónapot várakozzon a végtisztességre. Közben Mária Terézia egyik vejét, Albert szász herceget nevezte ki – mint királyi helytartót – a nádor posztjára. A kortársak nem tudhatták, hogy az utolsó magyar nádor koporsója elôtt állnak. Csödy Pál szép beszéddel, bibliai bölcsességek felidézésével búcsúztatta és méltatta Batthyány Lajost, aki egyszerre akarta szolgálni a trónt és a hazát. Finom utalásokat tett arra, hogy ez nem is annyira könnyû. Miközben a halott képében búcsúzik a királynôtôl és császár fiától, hûségérôl biztosítja ôket, hangsúlyozza, hogy a halál – hiába fogta körmei közé a testet – magyar szokás szerint csak a búcsúzással áll be. Ezért kötelességszerûen visszaadja – értse mindenki: csak a búcsú pillanatába – érdemjeleit és a viselt hivatali posztokat. Csôdy aztán szép sorjában felsorolta az elhunyt minden tisztségét, a nádori, bírói, fôispáni, fôkapitányi pozícióit, amelyektôl megválik

A



94



a gyászszertartás keretében. A trónus elé letett tisztségek – üzeni a szónok Bécsbe – érdemes, hû magyar hazafiaknak ajándékoztassanak. Cserébe az uralkodótól új kegyelmet kér a halott gróf családjának és népének. Ezt követôen a halott – Csödy szóvivôje útján – családtagjaitól búcsúzik. Elsôként feleségétôl, akinek megvette már a gyûrût, hogy a nagyon várt 50. éves házassági évfordulóján a szokás szerinti második menyegzôn átadja. Megköszöni, hogy utolsó betegsége napjaiban szakácsnéja, orvosa és dajkája volt. A halott koporsója mellett ott áll Károly öccse, hitvesével, Lajos lányával. Ott áll a négy fiú a feleségeikkel: Ádám, a generális, aki örökli a hercegi címet és a majorátust. József, a kalocsai érsek, akitôl apja azt kéri, hogy imádkozzon a népért és legyen a magyarok tanácsadója. Tódor, a vállalkozó szellemû királyi tanácsos és Fülöp, a késôbbi tábornok, aki a fiúk közül egyedül állt az apa halálos ágyánál. A családtagok mögött a gyászolók hosszú sora, Brunszvik Antal, a királynô megbízottja és a birtokok küldöttei, köztük Rosty, Sibrik, Boros, Zarka, Csány, Czigán, Niczky, Eölbey, Szobotin, Bezerédy, Babocsay és Inkey uraságok. A gyászoló sokaságban Csödy szeme felfedezi a helytartótanács, a vármegyék és a falvak küldötteit, körmendi híveit. A trónhoz intézett szavakkal kezdett gyászbeszédét a hazához intézett szavakkal zárja. – Midôn hazámtól búcsúzom – mondja a halott képében Csödy –, tihozzátok is célozom szavaimat minden hazabéli egyházi, szerzetesi, világi és hadi rendek, szegények, gazdagok, öregek, ifjak, árvák és özvegye, minden lakosok. Mit véltek? Ennyi országos tisztségek személyében öltözvén eleget tettem-e hivatalomnak? Azért fontos az igenlô és helyeslô válasz a halott számára, mert csak úgy várhatja Istentôl a jutalmát. Erre kötelezi a hála is, mert a haza bôven részesítette javaiból. – Be nagy hálaadással tartozom én néked édes hazám! – tolmácsolja minden gyászolónak, uraknak és parasztoknak a búcsúzó nádor



95



szavait a körmendi pap, a vasvári káptalan kanonokja. A gyászünnepség után hazafelé tartó falusi papok, tanítók, bírók föltekintettek a sziklacsúcson álló várra, amelynek örökös ura leszállt a ferences templom kriptájába, örök nyughelyére. Az urak pedig összegyûltek, hogy áttekintsék a Lajos uraság halála után készített leltárt. A királyi komisszió pontosan összeírt és lekönyvelt mindent.

59. ókora ûr keletkezett a nagy munkabírású Batthyány Lajos halálával a körmendi uradalom irányításában, noha a hitbizomány elôírásai szerint zökkenômentesen zajlott az örökség átvétele. Lajos gróf után a legidôsebb fiú, Ádám, a hercegi cím várományosa lett a majorátus birtokosa. A 44. évét taposó fôurat azonban nem nagyon érdekelte a föld, a gazdálkodás. Katona volt, vérbeli hadfi, generális, aki hadvezér ôseinek példáját követve legszívesebben táborozással, csatazajban töltötte idejét. Inkább nagybátyja, a hercegi címet nyert Batthyány Károly hadisikerei, mint apja üzleti vállalkozásai foglalkoztatták. Fegyelmezett katonaként persze ellátta a terhesnek tartott fôispáni és birtokosi teendôket is, hiszen saját tapasztalatából tudta, hogy a katonáskodáshoz sok pénz kell. Az uradalom ügyeinek intézésébe Ádám bevonta öccsét, Józsefet, aki sebesen haladt felfelé a papi pályán. Batthyány József, aki fiatal kora ellenére már évekkel korábban elfoglalta a kalocsai érseki széket, 1771-ben teljesen átvette bátyjától, a betegsége miatt visszavonuló generálistól a hitbizomány irányítását. Ádám és József a nádort követô második nemzedéket képviselték, de nyomukban járt már a következô nemzedék is, miután József 1776-tól – esztergomi érseki kinevezése után – egyre több feladattal bízta meg Ádám fiát, Lajost. A nádor unokája – a harmadik nemzedék képviselôje –, akinek a javára az érsek 1780-ban le-

J



96



mond a vasi fôispán posztjáról, csak 1787-tôl, apja halálától örökli meg a birtokot és a hercegi címet. A második nemzedék ténykedése Mária Terézia uralkodásának második korszakára és fia, a „kalapos király” országlásának idejére esett. Ezeket az 1765–90. közötti éveket, amikor az uralkodó nem hívta össze az országgyûlést, a „felvilágosult abszolutizmus” korának szokták nevezni a köztörténetben. Halogyon is színre lépett az új nemzedék. Németh „Király” György 1766. február 14-én a falu bírája lett. Az érvényben lévô úrbéri tabella szerint 3/8 telkes jobbágy, de Kovács matematikus felmérése óta mindenki tudta, hogy Mihály öccsével ténylegesen 28 hold szántón és 8 hold réten gazdálkodik. Elsôszülött Ferkó fia meghalt, de asszonya, Vajda Judit, még két fiút szült: 1756-ban Ádámot és egy évvel késôbb Istvánkát. A fiúk szépen cseperedtek a család nem kis örömére. György gazda, amióta – a Beczök István által pörrel kierôszakolt osztály után – elfoglalta Kis Ferenc telkét, jó viszonyt ápolt a régebbi családokkal, de csak a Palacsicsokkal került komaságba. Ereje teljében érezte magát, a negyvenes éveinek derekán járt, mikor átvette a bírói tisztet. Sok munkája lett a falu elsô emberének, változatos idôk jártak akkor az ország nyugati határvidékén. Halálával a nádor igen „nagyfokú lojalitásról” tett tanúbizonyságot a Habsburgok iránt, szinte a legkedvezôbb idôpontban távozott a politikai küzdôtérrôl, ami megkönnyítette ugyan a bécsi udvar dolgát, de így is sok fejtörést okozott az egységes urbárium bevezetése és elfogadtatása. Szakmailag sem bizonyult egyszerû kérdésnek az elvonások helyes mértékének és méltányos rendjének meghatározása, de még ennél is több fejtörést okozott a parasztság felfokozott várakozásának a lecsillapítása. A nádor temetése után nem csitultak az indulatok, a Vasi Hegyhát falvai a bizonytalanság érzésével várták a tavaszt. Egyesek jónak, mások kilátástalannak ítélték a helyzetet. Az örök optimisták egyenesen abban bíztak, hogy a Felséges Asszony visszafogja az urakat, szabadságot ad a nép-



97



nek, jobb idôk jönnek a parasztságra. A realisták viszont féltek attól, hogy valamilyen formában elveszik a szerzett i rtás földeket, vagy új terheket raknak rájuk. Az egymásnak ellentmondó vélemények hatására egyesek eladtak az i rtás földjükbôl, mások inkább vettek még egy darabot a meglévô mellé. Többen egyszerûen csak megpróbálták kihasználni a zavaros helyzetet. A földmérés után felfektetett községi telekkönyvben megszaporodtak a bejegyzések, miután az adás-vételeket be kellett jelenteni. Kónya Ferenc egy darab irtásföldet adott el a daraboshegyi birkásnak, Gerencsér Györgynek, Farkas Péter a Füves útnál lévô földjét adta el Siska Ádámnak, Németh Mihály – a bíró öccse – visszaváltott egy darab rétet a Berekben. A fiatalabb Király ugyanis az 5. fundus megszerzésével volt elfoglalva, miután lejárt Szûcs János, Káró Ferenc vejének árendája. A hozzá hasonló helyzetben lévô másodszülött fiúk, akik testvérükkel együtt gazdálkodtak, és örökléssel nem jutottak önálló telekhez, arra spekuláltak, hogy a birtokrendezés során önállósíthatják magukat.

hangulatban gyülekeztek a részvevôk. Súlyos bûntény történt ugyanis néhány nappal korábban, egy kereskedônek az országúton elvágták a torkát és kirabolták. A rablógyilkosság megerôsítette azok véleményét, akik szerint a jobbágyság mozgalmai következtében megrendült a közbiztonság. Szökött legények kóboroltak bandákban a környéken: lázongó parasztok és közönséges útonállók. A Lapincs mellett harmincan is együtt járnak – erôsítették meg a hírmondók. A gyenge közbiztonság mellett fôként a tavaszi munkák, a robot, illetve az új földesúr, Batthyány Ádám intézkedései és a királynô környezetébôl érkezô hírek foglalkoztatták az összejövetelen megjelent falusi elöljárókat. Bécsben lassan haladtak az új adószabályok elkészítésével, másfelôl viszont látták a nép forrongását, ezért még a nagy mezei munkák megindulása elôtt szerették volna visszafogni a parasztság mozgolódását. Erre tett kísérletet az április 26-i keltezéssel kiadott királyi pátens, amelynek felolvasására és megmagyarázására összehívták a bírókat.

60.

ária Terézia Bécsbôl is tisztán látja – ez derült ki a leiratából –, hogy Vasban, Zalában és a szomszédos megyékben még mindenütt nem csendesedett le a földesurak ellen felindult jobbágyság. A gazdatisztek utasításait elengedik a fülük mellett, nem szolgáltatják be az adókat, nem robotolnak, a vakmerôbbek pedig – mintha a föld az övék volna – maguknak szántanak és vetnek, vágják az uraság erdejét. Emellett gyakran gyülekeznek, gyûléseket tartanak, ahol egymást engedetlenségre bíztatják – sorolja alattvalói kihágásait a királynô. Mária Terézia emlékezteti a jobbágyságot, hogy oltalmazni kívánja alattvalóit, ezért már korábban utasította a vármegyéket az urbáriumok – a robot és az adózás rendjének – felülvizsgálatára és az eredmény felküldésére. Távol állt azonban tôle a szándék, hogy utat nyisson a vakmerô,

émeth György az elôzô tavaszon egyik beavatottja volt a Bejczi István által kezdeményezett gyûlésnek. Jól ismerte a jobbágyság felzendülésének okait, a környékbeli eseményeket. Rokonszenvezett ugyan a sanyargatások ellen fellépô parasztokkal, a lépten-nyomon megnyilvánuló ellenkezéssel, nyakassággal, de sem Halogyon, sem a körmendi várban nem tekintették ôt békebontó, hatalmaskodó embernek. Talán ezért került a bíróválasztáson a személye elôtérbe a nehéznek ígérkezô 1766. esztendôben. Május elején Körmendre hívatták az új bírót és esküdttársait, az úriszéken ismertették a királyné parancsát a falvak elöljáróival. Az összejövetelre meglehetôsen izgatott

N



98



61.

M



99



gonosztevô és pártütô erôszaknak. Éppen ellenkezôleg, békésen, csendesen kíván igazságot tenni az uraságok és a jobbágyság vitájában. Külön hangsúlyozza: be kell tartani a kiadott utasításokat, rendeleteket! Aki a királyi parancs ellen vét – fenyegeti meg alattvalóit a magát özvegy római császárnénak tituláló uralkodónô – arra az elkövetett vétség arányában öt, tíz évi, vagy örökös rabság vár, netán iszonyú halállal bûnhôdik. Felszólítja a mezôvárosok és falvak bíráit, esküdtjeit, tájékoztassanak mindenkit, mert a tájékozatlanság nem ment fel senkit a büntetés alól. Németh Györgynek és a többi elöljárónak nem csak felolvasták, de be is mutatták a nyomdagéppel készített leiratot. Az írástudók saját szemükkel olvashatták a Felséges Asszony intelmeit. A parancslevél ismételt felolvasásával arra is felhívták a figyelmet, hogy a kilátásba helyezett súlyos büntetés terhe mellett a királynô felszólította a jobbágyságot: tisztelettel és engedelemmel viselkedjenek a vármegyei tisztviselôkkel és az uraságokkal szemben. Addig is, amíg kiadja az egységes urbáriumról szóló rendeletét, engedelmeskedjenek az uraiknak, fogadjanak szót. Ezen kívül pedig – idézték a parancsot – az ôsszel felszántott és bevetett földekrôl ne merjék elvinni a termést, a rétekrôl elhordani a szénát. Különösen vigyázzanak arra, hogy az eljárások során becstelen szókkal ne illessék, bántalmazni ne merészeljék a vármegye katonáit, az uraság tisztjeit. Aki az intézkedéseknek ellenáll, az a királyi neheztelésen fölül a jelzett büntetések súlyát azonnal való megragadtatásokkal el nem kerülheti.

62. gy esztendônél is több eltelt már, hogy Pozsonyban berekesztették az országgyûlést, de még mindig csak vizsgálták a jobbágyság panaszait, és csak ígérték a valódi intézkedéseket Bécsbôl. Ebben a helyzetben szerencsésnek tartották magukat a halogyiak, hogy 1763-ban Batthyány Lajos meg-

E



100



hallgatta kérésüket és sikerült megkötni a négy évre szóló árendás szerzôdést. Így továbbra is pénzben váltották meg a robotot, ha valamennyivel növekedtek is a terheik. Az idô azonban gyorsan szaladt, remélték, hogy a királynô beváltja ígéretét, mielôtt az urasággal kötött szerzôdésük lejár. Nagy megelégedésükre szolgált, hogy megbízottak keresték fel a falut és pontosan számba vették a földek mennyiségét, milyenségét és az úrbéres szolgálatokat. Az elöljáró emberek megértették, hogy mi a felmérés tétje. Úgy spekuláltak, hogy a földek minôségét kisebbíteni kell, az adóterheket, a termelési és értékesítési korlátokat pedig lehetôleg nagyobbnak kell mutatni a valóságosnál. Vagyis ki kell nyitni a panaszládát, mint mindig, ha a parasztság sorsa kerül szóba. Sokat persze ez nem változtatott a helyzeten, mert Kovács matematikus mérései megmutatták a valós helyzetet, az adóterhek súlya pedig – visszatekintve 10–20 évre – tényleg jelentôsen megnôtt, elég panaszra adott okot. Az idôsebbek, mint Károly Ferenc, Kónya János, még pontosan meg tudták mondani, hogy 1732-ben, amikor Batthyány Lajos birtokos lett Halogyon, mit kellett fizetni, és mennyivel emelkedtek az úrbéri terhek egy emberöltô alatt. Mindent összevetve, a szerzôdés tételei alapján bizony megduplázódott egy jobbágytelek utáni kötelezô szolgálat. Sokszor beszélgettek a gazdák a nyári munkák idején arról, hogy mindenkinek jobb lehet, ha ugyanakkora úrbért állapít meg meg Sigray báró Iváncon, Csány László uraság Marácon, Rimanóczy uraság Szôcén, mint amennyit a Batthyányak kérnek Halogyon. Jobb lesz az, gondolták a jobbágyok, ha az uraságok egyenlô mércével mérik a szolgálatot. A faluban ugyanis évtizedek óta számon tartották azt is, hogy a Batthyányak idôsebb ága, amely Körmendet birtokolta, miben, mennyiben állapított meg más fizetnivalót, más termékadót, mint a fiatalabb ág, amely Csákányt birtokolta. Mert még egy földesúri famílián belül is eltérô kötelességeket állapítottak meg



101



ugyanabban a faluban. Természetesen ezek a differenciák különféle ellentétekhez vezettek a parasztok és az urak között egyaránt. Most majd kevesebb lesz a viszály, az irigység – gondolták –, különösen amikor híre kelt, hogy a faluban minden telek a körmendi uradalomhoz kerül. A halogyi telkes gazdák, ha körvonalaiban értették is, az évszázados gyakorlat alapján nehezen tudták elképzelni, hogy a bécsi udvarból hogyan lehet mindezt „szabályozni”, de helyeselték a királynô szándékát. Azt ugyanis az okosabbak elmagyarázták, hogy a királynô az egész országban maximálhatja a jobbágyoktól beszedett adót, korlátot állíthat a földesurak mohóságának. De hol húzzák meg a határt, mi számít soknak és elégségesnek, végeredményben csökkennek-e a majd terhek? Ezt latolgatta mindenki, amikor az elkövetkezô 1767. esztendô elején kihirdették a helytartótanács nevezetes urbáriumi rendeletét.

63. rbáriumi rendeletével Mária Terézia nem nagyon melegítette fel a halogyiak szívét. Miután hosszú idô óta árendát fizettek, csalódást keltett, hogy a rendelet elôírásai szerint aligha kerülhetik el a robotot, a kötelezôen elrendelt rendszeres ingyenmunkát. Sok idô azonban nem maradt a rendelet végrehajtására, mert közben lejárt a négy éves szerzôdés. Mintha csak tudták volna a bécsi udvarban, hogy új megállapodás szükségeltetik Halogyon. A falu hamarosan meg is kapta az új urbáriumát, az egységesség jegyében szép elônyomott formában, amelyben csak néhány üresen hagyott passzusba illesztett beírás tanúskodott az egyedi megítélésrôl. Halogy helység urbárioma mindenek elôtt megállapítja: mivel a jobbágyok kötelességeit és adózását a jobbágyhelyekhez kell szabni, ezek pedig nem mindenütt arányosak, hanem a földek minemûségétôl és egyéb haszonvételektôl függnek, ezért a helységben a házhely – udvarral, szérûs és

U



102



veteményes kerttel – egy holdat, a hozzá tartozó telek pedig 20 hold szántót és nyolc kaszálóra való rétet számlál. A jobbágyok haszonvételei közül elsô helyen szerepel, hogy a jobbágyok Szent Mihály napjától Szent György napjáig árulhatnak bort. A kocsmálás megengedése mellett az urbárium megtiltja az uraságnak, hogy elvegye a paraszt irtásföldjét, legfeljebb fölbecsülés után azt megveheti. Továbbá az uraságnak biztosítani kell, hogy a jobbágy állatainak legyen legelôje, neki magának pedig tüzelôje és épületfája, az erdôn kedvezményes áron makkoltathassa disznóit. A robotról szóló fejezethez azt jegyezték be, hogy minden egész telkes jobbágy köteles minden héten egy napot – napkeltétôl napnyugtáig – két vonyós marhájával, maga szekerével, ekéjével és boronájával teljesíteni, a házas zsellér évi 18 napot, a házatlan pedig évi 12 napot tartozik szolgálni. A roboton kívül évente egy hosszú fuvar – két napi járóföldre –, és egy öl tûzifa behordása is kötelessége az egész telkes jobbágynak, továbbá részt kell venni az ártalmas vadállatok, a dúvadak irtásában. Az adók sorát megnyitva, az urbárium elôírta, hogy minden jobbágy és házas zsellér évente egy forintot fizet ingatlana (háza) után megkülönböztetés nélkül. Egész telek után évente az uraságnak két kappant, két csirkét, 12 tojást és egy icce vajat kell „ajándékozni” minden jobbágynak, a fél és fertályos helyekrôl arányosan. Harminc telek után pedig esztendônként egy borjú jár. Továbbá a földesúr menyegzôjére némi konyhapénz, fogságba kerülése esetén pedig váltságpénz illeti az uraságot. A pálinkafôzés esztendônként két forintba kerül. Az adó és „ajándék” jellegû járandóságok mellett a földesúr minden termésbôl kilencedet –, a bor után pedig hegyvámot szed. Ezen kívül a földesúr jussának számítanak az örökös nélkül elhalt jobbágyok és zsellérek –, valamint szökött jobbágyok javai, továbbá a vadászat, a halászat és a madarászat is az urat illeti, csakúgy mint a vásárok jövedelme és a mészárszékek haszna. Az urbárium szerkesztôi a jobbágyi kötelességek felsoro-



103



lása mellett tiszteletre méltó részletességgel sorolták fel azokat a tiltásokat, az ôrléstôl a trágyázáson át a ludak mellesztéséig, amelyekkel a jobbágyokat kívánták védelmezni a földesúri túlkapások, különös tekintettel a kényszereladásokkal és kényszervételekkel szemben. Teszem azt, ne kelljen az uraság megromlott borát árusítani, vagy megvenni. Végezetül pedig meghatározták a kiszabható bírságokat és büntetéseket a botozástól a tömlöcözésig, valamint a kapcsolódó igazságszolgáltatási eljárások rendjét. Mária Terézia urbáriumának nyolc pontja, amely 21 oldalon felsorolt elôírás, szabály és tiltás – némi változásokkal ugyan – hetven évig megszabta a falu életének kereteit.

64. oó György kisebb testi hibával vágott neki az életnek és azzal a csavaros észjárással, amelyet családi örökségnek mondtak ismerôsei. Apja mint nyomorékot vetette lajstromba az 1761. évi összeíráskor, hogy ne vigyék el katonának, de ez nem nagyon zavarta a fiatal legényt. Miután a család berendezkedett a faluban és megkapták az ígért pusztát (15. fundus) a hozzá tartozó földekkel, György megnôsült. Nagyrákosról hozott magának asszonyt, aki azonban gyermekszülésben elhunyt. A megözvegyült fiatalembernek rövid idô múlva Németh „Himfai” Mihály új asszonyt szerzett Nádasdon. 1767. május 3-án tartották az esküvôt, és ittak áldomást az ifjú párra, amelyre meghívtak több gazdát, természetesen a lányszerzôt is, akinek a felesége volt a nyoszolyó asszony. Esküvô elôtt a lánykérést kisebb zökkenôvel sikerült csak megejteni, és késôbb is támadt némi feszültség a Joó család és a vendégek között. Joó György lánykérôje Siska Ádám volt, aki a szülôi háznál megfelelô formában kikérte Hajba Erzsébetet, az apja és anyja elôtt felszólította, hogy régi szokás szerint üljön fel a kelengyés láda tetejére. A menyasszony azonban nem tett eleget a kérésnek.

J



104



Joó János a meglepô ellentmondásért nem hibáztatta leendô menyét, hanem a halogyi szokások miatt háborgott, a lakodalomban pedig kifejezetten gonosznak ítélte, hogy a nyoszolyó asszony – jobb híján – egy ollóval vette el a gyertyák hamvát. Az örömapa szerint az olló elmetszette a születendô gyermekek torkát, Németh Mihály feleségét boszorkánynak mondta, amivel sikerült elvenni a vendégek kedvét, boszorkányságért ugyanis nem egy asszonyt égettek meg azokban az években. Joó Jánosra igen megnehezteltek a jelenlévôk, különösen azok után, hogy a vígasság közben fúrót kért és körtefaágat, hogy a rontást elhárítsa. A feszültségekkel terhes menyegzôt követôen az új asszony elhálását nem hozták a vendégek tudomására, a nyoszolyó asszony sem tudott róla. Emiatt nem is adhatott fejkötôt a menyecskének, ennek ellenére Joó János ismételten boszorkánysággal vádolta, mivel fejkötô nélkül az új asszonynak nem lesznek gyerekei. Hozzátette, hogy Németh Mihályné a Somogyi Andornénak sem adott fejkötôt, és a Baracska Istvánnál szolgáló varga feleségének sem, így nekik sem lesznek gyermekeik. Késôbb azt állította, hogy Ádám fia felesége sem kapott fejkötôt, azért nem szül három éve. Németh Mihályné a mocskos beszéde miatt bepanaszolta Joó Jánost a falu elöljárósága elôtt. A testület megvizsgálta az ügyet, megállapították a sértett ártatlanságát és felszólították Joó Jánost, hogy kövesse meg Németh Mihálynét. Hogy a dolog ne ismétlôdjék meg, és békesség legyen, négy forintot letétbe tétettek a sértô féllel, azon békebort foglalóztak le, hogy jobban meggondolja máskor a szavait.

65. udott dolognak számított a faluban, hogy Károly Ferencnek idôvel lejár az árendája a 16. funduson. Joó György a második házassága után elhatározta, hogy megszerzi magának az apja puszta telkével szomszédos helyet. Beadvánnyal fordult

T



105



gróf Batthyány Ádám generálishoz, adná neki a szóban forgó telket. Igényének azzal adott nyomatékot, hogy személyében egy örökös jobbágy venné kézbe a birtokot, ami a méltóságos úrnak is elônyösebb, mint egy szabados, akinek Káró a telket szánja. A szabados csak addig marad egy helyen, míg hasznát veszi a jószágnak, aztán továbbáll, de az örökös jobbágy a haláláig szolgál – érvelt a fiatal házasember. Emlékeztette Ádám urat – közvetve a gazdatisztjeit –, hogy amikor a családja Magyarósdról Halogyra költözött, apja a fiaival, vele együtt kötelezte magát örökös szolgálatra. Szolgálna ô atyja telkén, de ott az öccsei elbírnak a robottal, neki pedig nincs megélhetése. Ha megkapja a telket – ígérte Joó György –, akkor apja a kezéhez ad minden szerszámot és marhát, ami a gazdálkodáshoz kell. Joó György elszámította magát: Károly Ferenc a kiszemelt 16. fundusra húzódott vissza, a 20. fundust pedig veje, Hotay György kezére sikerült átadni. Joó György ezután egészen más irányban kereste a boldogulás útját.

66. zent Iván éjszakáján az 1768. esztendôben két furcsa alak járta a himfai határt. Az egyik vállán puska, a másikén ásó villant meg a holdfényben. Egy nagy tölgyfától indulva hosszú lépésekkel haladtak a mély barázdában. Egyszer csak megálltak, hosszú tanakodás után gödröt ástak, abból egy dobozt emeltek ki, majd betemették a gödröt. Néhány héttel késôbb, a szentgotthárdi vásárban Joó György két darab szögletes formájú ezüstpénzt váltott a rohonci zsidónál, darabját 8 forint hét krajcárért. A vásárból hazatérve a halogyi fiatalember felkereste a maráci jágert, hogy eldicsekedjen vele, miképpen váltotta be a pénzt. Elismerô szavak helyett azonban a jáger inkább ráijesztett a cimborájára: – Ha ezt az uraság megtudja, vasba kerülsz –

S



106



mondta vészjóslóan. Ebbôl megértette Joó György, aki ezen a nyáron építette fel a házát, hogy veszélybe kerülhet a pénzek kiásása miatt. Marácról hazafelé tartva, abban a bádogdobozban, amelyben találta, az apja földjén elásta a még nála lévô hatvan darab ezüstpénzt. A rákövetkezô évben, böjt idején, ugyancsak a jáger útmutatása alapján, Joó György az apjával és Hajba György sógorával kincset kerestek a nádasdi határban. A plébános kertjénél lévô kúttól circa 12 lépésnyire, éjszaka, szép holdvilágnál, ásás közben egy gyertyánfa törzsökre akadtak. A nagy munka közben azonban Hajba György kapája eltörött, ezért haza kellett menni másik szerszámért. Mikor visszaérkezett – vallotta késôbb Joó György a bíróság elôtt – találtak egy nagy vasfazekat, fölül leborítva két téglával. A kincskeresôknek eszükbe jutott a tudós intelem, ezért nem nyúltak bele a fazékba, hanem elôbb vízzel háromszor megöntötték, hogy valami módon a nagy szaga miatt hirtelen veszedelmek ne legyenek. De mikor harmadszor öntötték a vizet, a vasfazékból minden pénzzel eltûnt – így mondta el Joó György. Hajba sógor egy kicsit másként emlékezett a történtekre. Addig stimmelt az eset leírása, hogy hazament kapáért. Visszatérése azonban másként történt – vallotta. Mielôtt az ásás helyére érkezett volna, a holdvilágnál látta, hogy sem Joó György, sem az apja nem tartózkodik ott. Ezért kicsit távolabb megállt, félelmében nem is mert volna egyedül a gödörhöz menni, és félrehúzódva csendben várakozott. Nagy sokára került csak elô apa és fia, akiket a sógor megszólított, hogy hol voltak. Azt a választ kapta, hogy valaki arra járt, azért elbújtak. A félreértések tisztázása után mindhárman odamentek a vasfazékhoz. Hajba György egyébként megemlítette, hogy a vasfazekat már korábban, a karácsony elôtti holdtölte idején megtalálták, a böjt idején már csak visszatértek az ismert helyszínre. Miután beazonosították a vasfazekat, Joó György jeladására Hajba sógor egy szentmihályi korsóval hozta a közeli



107



kútról a vizet. A két vallomás ezen a ponton összeilleszkedett rövid szakaszon: kétszer beleöntötték a vizet a fazékba, hogy hûtsék a pénzt. Hanem a harmadik kancsó vizet – a sógor elmondása szerint – Joó György letette a fazék mellé és arra kérte a másik kettôt, hogy menjenek távolabbra. Miután hátrább mentek, intett nekik, hogy üljenek le. – Le is ültünk, és annyira megfáztam, minthogy csikorgó hó volt, hogy már alig maradhattam, de hogy mit csinált, vagy nem csinált Joó György, azt nem tudjuk, a fazék azonban eltûnt – mondta el vallomásában a nádasdi ember, aki egyébként segített a nyomok eltüntetésében. Azt találták ki hárman, hogy ha netán valaki látta ôket ásás közben, azzal tévesztik meg, hogy egy fazék formájú gödörnyomot hagynak maguk után. Mintha elvitték volna fazekat, aminek a keresésére persze – tervezték – máskor majd maguk visszatérnek. Késôbb Hajba György összeakadt a maráci jágerral, akinek elbeszélte a dolgot. A jáger sajnálkozott, mert szerinte megcsalta Joó György és az apja, hiszen ôk még azon az éjszakán fölvehették és elvihették a pénzt. A sógor ezt a verziót a vallomásában lehetségesnek tartotta, mivel a korábbi években Joó János a maga kenyerével soha be nem érte az újig, az 1769. évben pedig kétszer is Sopronban járt gabonával kereskedni. Továbbá az történt, hogy Joó János az adója fejében hét darab régi pénzt adott a bírónak, amit azonban Szombathelyen az adószedôk nem fogadtak el.

67. kincskeresés nem maradt titokban. Úgy lett, ahogy a maráci jáger megjósolta, Joó Györgyöt és Hajba sógort Körmenden tömlöcbe zárták, vasra verték, és próbákat tettek velük, hogy megvallják az igazságot. A vizsgálat azonban nem tárt fel semmi bizonyosat, ezért az 1769. augusztus 25-én megtartott úriszéki ülésen nem hoztak ítéletet elle-

A



108



nük, az ügyet további vizsgálatok elvégzéséig függôben hagyták. Az úriszék ülésének másnapján idôsebb Hajba György 100 forint letételével kiváltotta fiát az áristomból, miután az elnök megengedte, hogy a fogva tartott a további vizsgálatok elvégzéséig a maga dolgát végezhesse és az eledelére valót megkereshesse. A legényért kezességet vállalt Polgár György is, akinek a lányát egy év múlva ifjabb Hajba az oltár elé vezette. Harmadnapon Joó Györgyöt is kiváltotta az apja, ugyancsak száz forintért, érte Németh István, Németh Mihály és Pass János vállalt kezességet. Írásos nyilatkozatban kötelezték magukat, hogy amennyiben az uraság tisztjei ismét vizsgálni kezdik az ügyet, maguk tartoznak elôállítani a gyanúsított személyt, ha nem tennék, a száz forintot rajtuk minden jószágukból megvehetik. Hazatérése után az elszenvedett sérelmek nem hagyták nyugodni Joó Györgyöt, akinek a magánélete is válságba jutott. Még tavasszal történt, a lefogása elôtt, hogy – nem elôször – megverte asszonyát, aki a leányszerzô Németh Mihály házába menekült, ott tartózkodott néhány hétig, de anélkül, hogy visszatért volna urához, Hodászba ment a nagynénjéhez. A férj az asszony után sietett, de nem sikerült hazacsábítani. Joó György nem csak az asszony befogadása miatt haragudott Németh Mihályra, de neki tulajdonította azt is, hogy elôzô évben az elöljáróság megakadályozta egy darab rét megszerzésében. Egy bozótost kezdett irtani a falu alatt, de bevádolták a körmendi tiszttartónak, aki elvette tôle a rétnek való területet és a falu használatába adta. Talán megtartotta volna magának sérelmeit a Joó család, de a kincskeresés története megmozgatta az ügyvédek fantáziáját is, akik a bajok orvosságának megtalálására biztatták Györgyöt. Eölbey Antal és társai kitanították az elhagyott férjet, a károkat szenvedett gazdát, hogy mit tegyen saját érdekében. Joó György az ügyvédek tanácsára



109



igazolást kért elsô felesége szüleitôl, hogy férjként jól bánt a lányukkal, soha panasszal nem illette ôt. Kért és kapott egy másik igazolást a nádasdi paptól, hogy mindig jámbor életet élt, istenfélô ember, aki kerüli a bûnöket. Ezt a két igazolást aztán igazságának bizonyságaként hozzákapcsolta ahhoz az instanciához, amelyet benyújtott földesurához, Batthyány Ádám generálishoz.

68. atthyány Ádám, aki apja szokását követve lelkiismeretesen foglalkozott jobbágyai ügyeivel, Bécsben kapta kezéhez Joó György beadványát. 1769. november 20-án azzal a leirattal küldte viszsza Körmendre az instanciát, hogy Eölbey fiskális és Bite János tiszttartó, maguk elé hivatván a panaszost, hallgassák meg és közösen tegyenek javaslatot arra, hogy miként lehetne jó móddal vagy törvényesen rendezni az ügyet. Joó György két dolgot kért beadványában a földesurától: adassa vissza a feleségét és kapja vissza a darabka rétet. Elismerte, hogy második feleségének gazdaságbéli káros és haszontalan magaviseletét, sok izbéli tunyaságát nem szívlelhetvén, már könnyebb szókkal és kemény dorgálásokkal, végtére mérsékletes veréssel megfeddte. Megengedhetetlennek tartotta ugyanakkor, hogy Németh Mihály, akihez az asszony verés után szökött, bíróként nemhogy hazaküldte volna feleségét gazdaasszonyságát folytatni, hanem ellene hangolta. Sôt, a lányszerzô az asszony helyett bosszút akart állni, egy éjszaka a házára tört és karóval bevágta az ajtaját. Még szerencse, hogy a nagy lármára kiszaladtak a szomszédok és megakadályozták a vérontást. Ha Károly Ferenc cselédestül, Budai Miska és Király György oltalmazásomra nem jöttek volna – írja a megijesztett férj –, könnyen emberhalál is történhetett volna. Joó György a történtek ellenére nem akart válni, noha az asszony pártfogói már tettek ilyen irányú lépést a pa-

B



110



poknál, hanem azt kívánta, hogy kapja vissza asszonyát. Különben is, ha ô annyira rossz férje lett volna az elsô feleségének, – hívja fel Ádám úr figyelmét –, akkor éppen Németh Mihály nem szerezte volna meg számára Hajba Erzsébetet. Elegendô bizonyíték áll a rendelkezésre, hogy nem ô a hibás az asszonyverésért, hanem a szökött feleség a saját tunyaságának köszönheti a dorgálást. Hasonlóképpen a rét dolgában is kedvezô megítélést kért Joó György az uraságtól, mivel a bevádolás után elvették a szénáját, és emiatt áron alul kellett elvesztegetni marháit, amelyekbe minden gazdasági reménységét vetette. Ha nem kapom vissza a feleségemet és a rétet, – veti oda földesurának a kérvényezô –, hogyan szolgáljam a rám mért robotot és hogyan adhassam meg az úrbéres adókat, a Felségnek pedig a portiót és a katonatartást.

69. iután hírét vették a falu elöljárói Joó György beadványának, elengedhetetlennek tartották, hogy a Joó família ellenében írásban tisztázzák magukat. Felhívták a körmendi tiszttartó figyelmét, hogy ôk teljesen megalapozottan büntették meg Joó Jánost, hiszen minden ok nélkül keltette rossz hírét a mostani bírójuk, Németh Mihály feleségének, aki a faluban nevelkedett és a boszorkányság gyanúja sem férhet hozzá. Ellenben János gazda már Magyarósdon is kötekedô, küszködô ember volt, akivel a helység soha sem élt békességben. Az esküdtek kilátásba helyezték, hogy lemondanak a tisztségükrôl, ha a tiszttartó nem zabolázza meg Joó Jánost, és nem távolítja el a faluból. Egyúttal igazolták, hogy a bíró nem egyéni haragból, a maga feje után ment Joó György házához, hanem az elöljáróság megbízásából, hogy a házigazdát rendre intse, ne sanyargassa a feleségét. Közelgett már a karácsony, Joó György felkereste Eölbey Antal fiskálist, és elpanaszolta, hogy még mindig asszony

M



111



nélkül él, sürgette az ügye elômozdítását. Eölbey úr Szombathelyrôl megírta Körmendre Bite Jánosnak, hogy az 1770. esztendôt Joó György ügyének vizsgálatával kezdi, megfelelô alkalmatosságot kért az utazáshoz. Közben a kezébe került a halogyi esküdtek levele, és hogy semlegesítse a Joó János elôéletével kapcsolatos vádakat, igazolást szerez a magyarósdi esküdtektôl Joó János korábbi magaviseletérôl. 1770. február 12-én kelt levelükben a magyarósdi Biczó, Gérnyi és Joó famíliákból származó elöljárók, valamint Joó János egykori gazdája, nemes Boros István igazolást adnak, hogy egykori falubelijük nem olyan rossz, pusztító és álnok ember, mint azt a halogyiak állítják. Sôt, inkább jámbor, becsületes és hûséges embernek ismerték meg, amíg Magyarósdon élt. Az igazságszolgáltatás mozgásba lendül, 1770. március 21-én Gájger László megyei esküdt Halogyra érkezik helyszíni szemlére. Maga mellé veszi Németh Istvánt, Szabó Istvánt, Horváth Mihályt, valamint a két Károlyt, Ferencet és Sándort, aztán megállapítja, hogy Joó György három derékbôl álló épületet emelt a 15. funduson apja és a testvérei segítségével. Továbbá Joó János lakóházánál is három derékbôl álló épületet emeltek. Váratlan incidens zavarja meg a látogatást. Szemle közben Németh „Himfai” Mihály öregbíró és Gérnyi István kisbíró ittas állapotban Joó György házára rontanak, és karóval „sértegetik” az ajtaját. Károly Ferencnek kell lecsendesíteni a két megvadult, magáról megfeledkezett tisztségviselôt.

70. özben az idô haladt, de a kincsek nem kerültek elô, a megvert asszony nem tért vissza urához, a haragosok nem békültek ki egymással, a fiskálisok viszont nem élhettek munka nélkül. A halogyi elöljárók terjedelmes beadványban foglalják össze a történteket, tíz pontban összegzik az álláspontjukat.

K



112



Megerôsítik, hogy Joó György lánykérôjén és a lakodalmában minden a szokások szerint történt, a bíró felesége ártatlan. A menyecskéknek adandó fôkötôrôl terjesztett beszédet cáfolja, hogy a szóba hozott asszonyok éppen várandósak, hamarosan megszülik a gyermekeiket. Erzsébet asszony, Joó György felesége is Németh Mihálynét igazolja, hiába próbálta a férje megfélemlíteni. Hangsúlyozzák: Joó György megbüntetése jogos volt az igaztalan vádaskodásért. A faluval való egyeztetés nélkül kísérelte meg elfoglalni a rétet, eltiltását a tiszttartó is jóváhagyta. Az asszonyveréssel kapcsolatban a bíró és a vele lévô esküdtek helyesen jártak el. A korábbi álláspontok kifejtése és megerôsítése mellett három új vádat is tartalmaz a beadvány. Az esküdtek elmondják, hogy amikor Joó György felkereste Hodászon a szökött feleségét, ott megeresztette a nyelvét és hazugságokat beszélt az adójáról. Dicsekedett, hogy milyen szerencsés, mivel csak tizenkét garast ad a portióba, holott ennek a háromszorosát fizeti és még katonatartás is terheli. Miután az esküdtek közremûködtek a dica-metszésben, az adó kiszabásában, zokon vették ezeket az állításokat, mert a korrupció gyanúját keltette. A hazudozásra egyébként úgy derült fény, hogy Joó György dicsekvését a hodásziak elbeszélték a hegyaljai malomban, ahol annak fültanúja volt Kónya János és a mizdói Dora György, akik tanúként igazolták a hallottakat. Mikor a halogyi elöljárók ezekrôl a hamis állításokról értesültek, Joó Györgyöt három órára kalodába vetették és egy forint ára bor megfizetésére büntették. Másik vád, amit az esküdtek felmelegítettek, az asszonyverés volt. Állították, hogy Joó György már az elsô feleségét is verte, a második pedig éppen a verés miatt koraszülötten hozta világra a gyermekét. Harmadrészt többféle tolvajságban vádolják meg Joó Györgyöt. Hálót tartott az uraság halastavában, és vasakat rakott ki a nyulaknak. Ezen kívül sok embernek eltûntek



113



vaseszközei, amelyeket a cigányokkal feldolgoztatott, de még az apjától is elvitte a kendermagot. Amikor a bíró a lopásokat neki felrótta, megfenyegette, hogy megöli. Állításuk szerint ennek Lôcz István is tanúja volt. A vádak közül az adóval kapcsolatban Joó György hamarosan reagál. Írásban igazolja, hogy az egész történetet a felesége beszélte el a sógorasszonyának, aki a malomban errôl tényleg fecsegett Kónya János elôtt, de mivel nem tôle származnak ezek az állítások, igaztalanul verték kalodába, és szabálytalan volt a rá kiszabott egy forintos büntetés is. Az elmérgesedett vita következô fordulójában Joó György és apja Németh Mihálynét célozza meg egy újabb beadványban. Már nem is annyira a boszorkányságot forszírozzák, hanem azt állítják, hogy a bíró feleségének hamis vádjai miatt keletkezett a talált pénzekrôl szóló per. Nyilván képtelenség az a szóbeszéd – hangsúlyozzák –, hogy háromezer forintot láttak volna náluk, amikor Körmenden a varga mesternél jártak.

71. assacskán csendesedett a viszály, miután a talált aranyaknak és ezüstöknek nem leltek nyomára, a fejkötôvel elkövetett állítólagos boszorkányság ellenére gyermekeket szültek a hírbe hozott aszszonyok. Még Joó János másodszülött fiának, Ádámnak a felesége is gyereket szült, élô cáfolatául a mendemondának. Joó Györgynek pedig sikerült harmadszor is aszszonyt találni. A fölkavart indulatok felszínre dobták azt a régi kölcsönt, amelyet Joó János még akkor kapott ökrök vásárlására néhai földesurától, gróf Batthyány Lajostól, amikor Halogyra költözött. Azt hitte az adós, ha túléli a nádort, úgysem kell azt megadni. De rosszul számított, mert a körmendi adminisztráció pontosan nyilvántartott minden kintlévôséget. Petermányi Ádám inspektor a gróf halála

L



114



idején foglalkozott az üggyel, az új úrbárium rendezésekor pedig erôs kísérletet tett az összeg behajtására. Miután Batthyány Ádám 1771-ben visszavonult, és az uradalom irányítását a generális helyett öccse, Batthyány József, akkor kalocsai érsek vette át, az inspektor újra forszírozta a pénz behajtását. Kezdeményezésére az érsek az ökrökre kölcsönadott 30 forint és kamatai megfizetésére szólította fel a halogyi gazdát. Joó János a felszólításra azt válaszolta, hogy a boldog emlékezetû palatinus úr ezt a summát neki elengedte, nem is érti, hogy az érsek úr miért zaklatja. Hiszen sokak által tudott, hogy a pénzt azért kapta – állította kissé megcsavarva a történetet –, mert elveszett az egyik ökre és alkalmatlan volt robotos munkára. Értse meg, akinek fontos, nem neki állt érdekében ökröt venni. A furfangos indoklás azonban nem segített, hamarosan újabb felszólítás jött, amire már ügyvédi segedelemmel adott választ a huzakodó adós. A gondosan szerkesztett beadvánnyal 1771. szeptember 24.-én foglalkozott a Rohoncon tartózkodó érsek, aki kérte adminisztrátorait: nézzék meg, valóban elengedték-e az adósságot? Nézegették egy darabig, voltak fontosabb dolgok is, az érsek úr közben hercegprímás lett, lefoglalta energiáit a pozsonyi prímási palota építése, a nevezetes tükörterem berendezése, a szerelemrôl szôtt világhíres gobelinek megvásárlása, elrohant az élet a harminc forintos adósság mellett.

72. i lett Joó János adósságával? Tizenkilenc évvel az eset után, 1780-ban, mikor Ádám generális Lajos fia fôispán lett, és az elfoglalt hercegprímástól végleg átvette az uradalom irányítását, mint gondos tulajdonos, ismételten elôvette az ügyet. Emberei megújuló kísérletet tettek az adósság behajtására. Ahogy korábban is tette Joó János, változatos

M



115



könyörgésekkel tûzdelt levelében ismételten elôadta az elveszett ökörrôl, az adósság elengedésérôl szóló történetet. Bizonyos meggondolásból azonban hozzáfûzte: ha a nagyméltóságú gróf úr – a hercegi címét csak késôbb kapta meg – az apja által egyszer már elengedett tartozást másodszorra nem tudná elengedni, akkor sem tud készpénzzel fizetni az ismeretes szegénysége okán. Egyúttal javasolta, hogy a tartozás fejében fedezet gyanánt vegyék el az egyik ökrét addig, amíg a másikat eladhatja. Ezzel az ötlettel, ami némi fizetési hajlandóságot mutatott, további idôt nyert. Idôt igen, teljes nyugalmat azonban nem. Tovább háborgatták, szorongatták a gazdatisztek, amint azt újabb levelében földesurának fölpanaszolja. Addig nyaggatták, fenyegették azonban, míg a tôke után némi kamatot kényszerült fizetni. Mivel János gazda nyakas ember volt, a magas rangok és címek sem nagyon érdekelték, fia ügyeinek háttérbe szorulása után maga is egy kicsit foglalkoztatta az uraság tiszttartóit. Rosty Lajos direktor úrnak megírta, hogy a Pedery féle ház, amelybe Halogyra érkezésekor beköltözött, igen rossz állapotban volt, de ô teljesen felújította. Tizenegy derékból álló hajlékot épített, a ház minden szál gerendáját és boronáját saját pénzén vette, nincs abból egy darab sem az uraság erdejébôl, errôl személyesen meggyôzôdhet bárki, aki akar. Tehát ez olyan értékgyarapodás, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, ha az uraságnak valami elszámolni valója volna. Arról nem is beszélve, hogy amikor használatba vette a házat, akkor abban lakott egy másik ember is, akit alkalmatlannak találtak a ház gondviselésére és tulajdonképpen mintegy erôszakosan szállott reá a hitvány hajlék. Végül úgy lett, mint szokott hasonló esetekben. Joó Jánost, bár szándékát adta, végül a halál megakadályozta a Batthyány családdal szembeni adósság megfizetésében. Mielôtt kiegyenlíthette volna földi tartozását, kivitték a halogyi Kápolnáskertbe, ahova nemsokára Ferenc fia is követ-



116



te. Ádámra maradt a ház és a telek. György pedig zsellérként tengette életét. Nevét azonban néhány sor erejéig beírta a történelembe, miután az asszonyverés históriáját kétszáz évvel késôbb egy történész közreadta.

73. z új urbárium behozatalával a falu gazdái fölött beborult az ég. Mire a dolgok a helyükre kerültek, a viták lezárultak, kiderült, hogy a terheik tovább nôttek. Az 1771. évi összeírás elárulja, hogy a néhai nádor és a királynô, az ország és a birodalom titkos vetélkedésének, az alattvalók jövedelmeiért folytatott harcának a jobbágyság fizeti meg az árát. Mária Teréziának szinte a kezére játszott Batthyány Lajos adóemelési szándéka. Még 1762-ben Kovács matematikus megállapította, hogy Halogyon a régebbrôl – Nádasdy Imre idejébôl – nyilvántartott 127 hold szántóval és 34 hold réttel szemben 285 hold szántó és 45 hold rét úrbéres földet mûvelnek a gazdák. Ez a korábban számított 7 egész 5/8-al szemben 10 egész 5/8 telki állománynak felel meg. Ezen kívül a jobbágyok és zsellérek több évtizedes szorgos erdôirtási munkájuk eredményeként 184 hold szántót és 16 hold rétet bírnak, a korábban ismert 28 hold szántóval, illetve 8 hold réttel szemben. A mûvelt földterület nyilvántartásában meglévô nagy különbség, és annak tudomásul vétele a régebbi idôkre vezethetô vissza, amikor sok volt a szabad föld és kevés a jobbágy, hiányzott a munkáskéz. Még a 30-as, 40-es években is az urukkal vitába keveredet jobbágyok könnyen kijelentették, hogy ha nem számíthatnak méltányosságra, nem tudják megtartani magukat a körmendi uraság alatt. Magyarán: máshol keresnek megélhetést. Ez a helyzet az 50-es évek végére megváltozott. Megszaporodott a munkáskéz és elfogytak a szabad területek.

A



117



Nyilvánvaló, hogy a „titkolt” földterület kedvezett a halogyi családoknak, a falu lélekszáma szépen emelkedett, egészen addig, amíg azt lehetôvé tették a rendelkezésre álló források, a tartaléknak tekinthetô földek. Bizonyára ennek is tulajdonítható, hogy a Széchenyi Zsigmond idején betelepült családok megmaradtak, gyarapodtak, szaporodtak. Figyelemre méltó, hogy a faluban megtelepült Benkô István, Kónya Ferenc, Horváth Pál, Németh Péter, Szabó András, családjában 3-4 fiúra számíthattak a szülôk, hogy tovább viszik a gazdaságot és számíthatott rájuk az uraság is. A lakosság számának gyarapodása fôként a zsellér családok számának növekedésébôl fakadt. 1771-ben a 17 jobbágycsalád mellett, ahol 2-3 menyecske is forgolódott egy háztartásban, 25 zsellér család élt a faluban. Valóságos zsellérfalu alakult ki Daraboshegyen, ahol 1741-ban hét, 1771-ben már 14 házat jegyeztek föl.

74. „titkolt” földterületek feltárásán kívül nem kedvezett a halogyiaknak az adókivetés alapjául szolgáló teleknagyság megállapítása sem. A közepes minôségûnek jegyzett szántók és a rossz minôségûnek értékelt rétek alapján szabták meg az urbáriumban a 20+8 hold telki állományt, ami a korábbi 32 holdas telkek után szintén az adóalap növeléséhez vezetett. Mária Terézia rendeletének végrehajtása lényegében felülírta a korábbi egyességeket, és a földesúrnak törvényes alapot adott a földekkel való ügyeskedéshez, az i rtásföldek megváltásához, az egész telki állomány átalakításához. Batthyány Ádám élt is ezekkel a lehetôségekkel, aminek az lett a vége, hogy 1771-ben változatlanul 17 parasztgazdaságot számláltak a faluban, de ezeknek az állománya mindent összeszámolva 15 jobbágytelket tett ki, 331 hold szántó és 85 hold rét úrbéres állománnyal. Továb-

A



118



bá 103 hold szántó és 11 hold rét irtásföld volt a jobbágyok és zsellérek kezén, miután az irtásként számon tartott földek egy része úrbéres lett. A számok mutatják, hogy a „titkolt” földek beszámításával és irtásföldek bevonásával az 1753. évben jegyzett 7 egész 5/8-ról nem egészen két évtized alatt 15 telki egységre, megközelítôen a duplájára növelték a falu parasztságának adóalapját. A központilag kiadott, egységes urbáriumig a földesúr nem volt érdekelt a telekszám – az adóalap – növelésében, mivel a jobbágyi kötelezettségeket növelni tudta minden kézzelfogható indok nélkül is. Csak az ötletességén múlott, hogy milyen hivatkozással kér többet. Viszont a telekszám – kapuk – alapján vetette ki az országgyûlés a hadiadót, amire gyakran lehetett számítani háborús években. A kapuadó megfizetése után pedig a parasztok gyakran nem tudták megfizetni az úrbért. Emiatt a Batthyány uraságok sem bánták, ha a valóságosnál kisebb méretû telki állományt mutattak a lajstromok. A telekszám megnövekedése duplájára növelte a falu terheit. Ez a szorongattatás pontosan látszott egyes családok helyzetén. A Palacsics család telke korábban félnek számított, most egésznek vették lajstromba. (24 hold szántót, 5 hold rétet, továbbá 5 hold irtásföldet tüntettek fel a nevük mellett.) A fél telek után 1732-ben 4 forint árendát fizettek, 1753-ban pedig már 13,15 forintot. 1771-ben házadó, kappanpénz és kilenced-válság címén fizetnek 6,47 forintot, valamint 54 nap robotot és egyéb kötelezettségeket teljesítenek, aminek a számított értéke a 13,15 forintot jóval meghaladta. Palacsics Jánosnak 1771-ben egész telke után becslés alapján mintegy 25 forint értékben kellett fizetni és szolgálatot teljesíteni földesurának. (A korabeli kimutatások 24 forint 31 krajcárban jelölték meg egy egésztelkes jobbágyot terhelô kötelezettségeket.) Kónya Ferenc földjei korábban fél teleknek számítottak, most 1 egész 1/8-nak, és hasonlóképpen alakult Benkô Já-



119



nos helyzete is. A Szabó család 3/4 telkes volt korábban, most 1 egész 5/8 telek után fizethetett. A faluközösség számára az árendás szerzôdésrôl való átállás az új urbáriumra összességében úgy jelent meg, hogy valamivel kevesebb adót – családonként talán évente 1-1 forinttal – kellett fizetni készpénzben, helyette viszont belépett hetente 1-1 nap igás robot. A falu lakóinak összes robotterhe ebben az évben – zsellérekkel együtt, kézi robotban kifejezve – 1585 napot tett ki. Kellett a munkáskéz, az igaerô az uradalmakban. Jó hasznot hajtott a majorsági gazdálkodás.

75. redményre vezetett a bécsi udvar több évig tartó taktikázása, válságkezelése, sikerült a királynô hatáskörébe vonni a jobbágyság úrbéri adózását. Ezáltal növelni tudták a központi célú hadiadók mértékét, és behajtásának a tervezhetôségét is. Magyarország pedig tett egy kényszerlépést a Habsburg birodalommal való összenövés útján. Ennek jeleit csak késôbb érzékelik Halogyon, egyelôre a gazdák „emészteni” próbálják a csalódásukat és szenvednek a növekvô feszültségektôl. A természet sem kegyes a falu gazdáihoz. 1769. szeptember 8-án, Mária napján két hullámban, délben és este hatalmas jégesô zúdul a falura. Az érésben lévô szôlôket elpusztították a tikmony nagyságú jégdarabok, odaveszett a termés java, a maradékot a körmendi tiszttartó hozzájárulásával leszedték ecetnek. Bora nem lett a szôlôsgazdáknak, de hajdinát sem tudtak aratni. Ugyanazon a napon a jégesô a körmendi várat is meglátogatta, a vihar beverte a lóiskola és a tiszti szállások ablakait. Az új adók és a természeti csapások mindenkit megviselnek, de elsôként a halogyi zsellérek lépnek, kérvényt nyújtanak be a törvényszékhez, szántóföldet és rétet kér-

E



120



nek, hogy biztosíthassák a megélhetésüket. Arra hivatkoznak, hogy a bölcs törvényszék ismeri a Fölséges Asszony által kiadott urbáriumot, amely egy forint füstpénz fizetésére és 18 nap robot teljesítésére kötelezi ôket a földesúrnak. Ha ezt a kötelezettséget rájuk mérték, akkor legalább valami földet kapjanak az életük táplálására – kérik. – Annyival inkább a méltóságos földesuraságunkhoz hívségünket megmutatva élhessünk – fejezik be a levelet. Magyarán: föld nélkül nincs hûség, elköltöznek. Késôbb Horváth Mihály és Kónya János, a két szomszédos gazda közvetlenül a földesúrhoz, Batthyány Ádámhoz folyamodik, mivel nem tudják fizetni az adójukat. Megírják, hogy Ôszentsége az elmúlt esztendôben marháik veszedelmével úgy meglátogatta a helységet, és ôket is, hogy mindkét részrôl egy-egy vonyós marhájuk elveszett. Ezen kívül Ôfelsége qvantuma olyan súlyosan vagyon rajtuk, hogy mindennapi kenyérre sem jut, mivel nincs bevételük. Kérik Ádám urat, hogy engedje el az adójuk egy részét és segítsen nekik ökröt venni. Németh Tamás is földesurához fordul, mivel ô sem tud fizetni. A kérvényezô szerint nagyon rossz volt az elôzô évi termés, a mindennapi kenyerét is pénzen kellett megvenni, mivel arra sem futotta a saját gabonájából. A marh avész neki is kárt okozott, elhullott egy 16 forint értékû szarvasmarhája. Szeretne a telkére egy pajtát építeni, de minden darab fát pénzért kell megvenni. Azt kéri földesurától, hogy hosszabbítsa meg a fizetési határidôt. Másféle gondok is akadnak a faluban. Báró Sigray a himfai bozótnál az árkokat úgy csináltatta meg, hogy esôs idôben a halogyi földeket elárasztja a víz. A halogyiak Batthyány József érseknek tesznek panaszt, hangsúlyozva, hogy a Fölséges Asszony által reájuk rakott terheket, a katonatartást alig gyôzik, mivel a földjeik soványak és a vízkárok tovább nehezíti a helyzetüket. Bölcs ítéletet várnak az érsektôl, mert különben nem tudják a Fölséges Asszonynak és a földesúrnak sem az adóikat megfizetni.



121



Szerencsére az érsek éppen Körmenden tartózkodik és tanújelét adva legendás buzgalmának, 1771. június 6-án arra utasítja Csepreghy direktor urat, hogy az ügyben jó illendô móddal, személyesen járjon el Sigray bárónál, az adókat illetôen pedig a vármegyénél a falu pártján állva rendezze a dolgot. Aki gyapjút akar, védje a bárányokat!

76. ehéz idôkben a körmendi uradalmi adminisztráció is megbotlott néha, de lehet, hogy csak Nádasdy Imre szelleme kísértett, aki a mennyei törvényszék elôtt családja nevében perlekedett egy kicsit a nádor utódaival. Az égiek neheztelése lehetett az oka, hogy nem volt áldás az 5. funduson. Emlékezetes, hogy Batthyány Lajos még 1763. tavaszán visszaváltotta a Károlyiak kezén lévô két jobbágytelket, az 5. fundust, és a 20. fundust a hozzá tartozó 16. puszta hellyel. Akkor a két bérlô, Károly Ferenc és Károly Éva férje, Szûcs János együttes fellépéssel eredményesen alkudoztak a befektetéseik megtérítésérôl. A házak, a pajták és kerítések mellett sikerült elismertetni a kertekben, az oltványosban megtestesülô értékeket is. Továbbá az 598 forintot kitevô visszaváltási pénz felvétele után bérlôként továbbra is a helyükön maradhattak. Károly Ferenc magas kort ért meg, az önállósított és fél teleknek minôsített 16. funduson élt még csaknem két évtizedig. A 20. fundust 1770-ben rövid idôre Károly Ferenc veje, Hotay György foglalta el, majd halála után a Himfai család kezére került. Az 5. funduson Szücs János, miután a feleségét illetô pénzt felvette, még két évig maradt, de 1765-ben lejárt a bérlete és elköltözött Daraboshegyre, ahol korábban is lakott. Ezt követôen Német „Király” Mihály vette át a telket, egy ideig bérelte, majd miután a bátyjával megosztoztak,

N



122



az urbáriumban elôírt szolgálatok fejében gazdálkodott a 3 /4 teleknek minôsített helyen. Amikor Király Mihály elfoglalta a telket, az uradalmi tisztek letetettek vele 20 forint 80 krajcár elôleget, azzal a meghagyással, hogy beszámítják az árendába. Erre tanúkat is állítottak, Palacsics István bírót és több esküdtet. A bérlôi jogviszony megváltozásáig 28 forint fizetési kötelezettség terhelte Mihály gazdát, aki közben 12 napi robotot is teljesített, és ezzel kiegyenlítettnek vélte az adósságát. Kérvényben fordult Batthyány József kalocsai érsekhez, aki másodkézbôl az uradalom ügyeit intézte, hogy engedje el, tekintse kiegyenlítettnek a tartozást. Kérte az érseket, hogy méltóztassék kegyes szívére venni a sérelmét és elengedni csekély tartozását, tekintettel arra is, hogy a marh aveszedelembôl fölötte nagy károkat szenvedett és ha nem kellene fizetni, alkalmatosabb lehetne a szolgálatra. Németh Mihály kérésének megítélése hosszabb vizsgálódást igényelt, a körmendi tisztviselôk nem akartak precedenst teremteni az ilyen típusú elszámolások tekintetében és inkább kikérték a vármegye véleményét is, amelynek a szerepe vitás ügyekben megnôtt az új urbárium bevezetése óta. Arról nem is szólva, hogy Rosty Lajos vice szolgabíró úr is közremûködött 1763-ban a telkek visszaváltásakor, ami rontotta a perlekedés esélyeit. És persze kicsinyke összegrôl volt szó! Németh Mihály nem sokáig élvezhette saját gazdaságát, 1775-ben bekövetkezett halála után felesége, Benczik Éva irányította a gazdaságot. A család idôsebb fia már elmúlt húsz éves, de nem volt teljesen beszámítható, ápolásra szorult, a kisebb pedig éppen csak kamaszodott, még nem volt elég erôs a férfimunkára. Éva asszony magára vette a gazdálkodás súlyát, a gyermekek nevelésének terheit, a késôbbi években pedig a falu kisbírói tisztét is ellátta. Asszonyi erôfeszítései közben meglepetésként érte Németh Mihály meghagyott özvegyét, mikor Körmendrôl felszólították, hogy fizessen be az uradalom kasszájába 24 forint



123



hátralékot. Szerencsére megôrizte a korábbi számláit, amelyekkel igazolni tudta, hogy arra az idôre, mikor a telket árendában bírta, befizette a 32 forint bérleti díjat. Mióta pedig az urbárium szerint adózik a 3/4 helyért, évente fizet egy forint házadót, 3 forint 20 krajcár földbért, teljesít 41 nap igás robotot, és bead az uraság konyhájára 3/4 meszely vajat, 2 kappant, egy csirkét és hét tojást. Ennyivel tartozik egyénileg az uraságnak, és persze hozzájárul a község adójához. Fizeti továbbá azt, amit reá az állam, az egyház és a vármegye kivet. Az özvegy arra kérte Batthyány grófot, hogy vizsgálja meg jól a dolgot, mert nem ô maradt adós 24 forinttal, hanem talán Káró Ferenc, aki hasonló méretû telken gazdálkodott a kérdéses idôszakban. Kegyes választ kért a nagyméltóságú úrtól a nyomorúságos szorongattatásában, hogy szegény özvegyként ne érje hátrány.

77. z 1776. évben, mikor Németh „Király” Mihály özvegye kezébe vette a birtok ügyeit, szomszédja, Németh „Himfai” István ült a bírói székbe, és vette át a faluláda kulcsát. István gazda a megbízatás elnyerése után úrnak érezte magát, tekintélyes embernek, akihez társul szegôdött a parancsolás és az engedelmesség. Különösen azt követôen, hogy Végh Mihály elhalálozása után a földesúr jóvoltából megszerezte a 8. sz. helyet is. Ritkán üresedett meg egy-egy telek, szerencse is kellett a gyarapodáshoz. A 8. funduson alig egy emberöltôt töltött el a Rádóczi család. György még 1734-ben nôsült be a házhoz, késôbb fivérei, Mihály és Ferenc gazdálkodtak a telken, de nem sok sikerrel. Eladogatták a földjeiket, élhetetlennek bizonyultak, a gazdaságukat elveszítették és lecsúsztak zselléri sorba. Az urbárium bevezetése idején Végh Mihály kapta meg a telket, aki a varga mesterséget ûzte a szántás-

A



124



vetés mellett. Halálával nyílt meg az út Németh István elôtt, együtt kapta meg a bírói tisztet és a 7/8 nagyságú telket, amelyen megosztozott a fivérével, akivel korábban közösen gazdálkodott. A lehetôség jókor érkezett, mert István gazda már számíthatott a fiaira. A falu újdonsült bírája korán nôsült, nagy családot alapított, négy fia közül a 20 esztendôs Ferenc és 16 éves Péter már megfogta a munka végét. A tizenkét éves Istók és a nyolc éves Jóska a lovak és marhák legeltetésével hasznosította magát. Németh István élvezte a bírói tisztség elônyeit, amit elôdei is gyakran kihasználtak, ki így, ki úgy. A korábban kezén lévô fél jobbágytelek kis híján nyolc hold szántót és négy hold rétet tett ki, birtokának nagyobbik része, 14 hold szántó irtásföld volt. Ez a birtok majdnem megduplázódott a 8. fundus állományából reá esô résszel. Elônye a bírói tisztségnek mindenek elôtt abban állt, hogy a közfeladat ellátásának fejében adómentességet kapott. A bírónak (és a kisbírónak) nem kellett megfizetni a füstadót, a kappanpénzt és a kilenced váltságot, ami összességében kitett volna hat forintot, továbbá mentesült a fahordás és terményadózás, a csirke, kappan, tojás és vaj leadása alól, és nem kellett teljesíteni robotot sem. A bírói poszttal együtt járt az is, hogy a község kasszájából hitelhez juthatott, a közügyek terelgetése során idônként akadt pár krajcár, icce bor, miegymás. Arról nem is szólva, hogy az uraság emberei is hasznot hajtottak mindenbôl, ami a kezük ügyébe került, nem járt rosszul, aki a falu részérôl velük tartotta a kapcsolatot.

78. émeth István nem határozta el, hogy a falu bírájaként másokon hatalmaskodik, sokszor maga sem vette észre durvaságait. Apja, Németh Péter még a nagy jövés-menés idején, Mária Terézia Felséges Asszony 1740-ben kezdôdött uralkodása

N



125



elôtt került a faluba. Két telken gazdálkodott, amelyeket valamikor még a kuruc idôk elôtt Nádasdy András adott zálogba a Dezsô famíliának, akik a környéken máshol is béreltek földeket. Ez a két telek, egy harmadikkal, Baracska István telkével együtt, Dezsô Tamás bérlôtôl a Batthyányak csákányi ágának kezére került, elôbb Zsigmond, majd Ádám és Imre grófok birtokába. Adás-vétellel, vagy más okkal-móddal, erre már senki sem emlékezett. A körmendi levéltár persze errôl is ôrzött valami írást. A lényeget illetôen persze mindenki tudta korábban, hogy ezek a telkek Csákánynak adóznak, hiszen az összeírások során csak listára vették ezeknek a helyeknek a gazdáit, de szolgálataikat nem írták fel. Fél évszázad telt el úgy, hogy a halogyiak vonzalmai és ellenérzései Körmend és Csákány, a két családi centru m között oszlottak meg. A csákányi grófok hosszú ideig gondot fordítottak rá, hogy a faluban megôrizzék pozícióikat. A Németh família 1761-ben, miután a három telek eredetét az úriszék megvizsgálta, a helyén maradhatott, az egyik teleken Mihály, a másikon István gazdálkodott. Késôbb azonban, az úrbárium bevezetése után eredményre vezettek a körmendiek több évtizedes erôfeszítései, elcserélték és átcsatolták ezeket a telkeket is. Mielôtt Németh István az 1776. esztendôben a bírói tisztet elfoglalta, volt már néhány ügye és vitája a falubeliekkel. Évekkel korábban alaposan rászedte Joó Jánost és Pass Györgyöt, akik Döbörhegyen és Halastón összeszereztek és lefoglalóztak 42 köbölre való árpát, hogy a maguk szükségletére megvegyék. Ôkegyelme, István bíró a Daraboshegyre benôsült Siska Ádám társaságában felkereste az eladókat, esküvéssel bizonyította, hogy Joó János nevében jár el, majd hamis fogadkozással kicsalta a gazdáktól a lefoglalózott gabonát és azt jó haszonnal eladta. Huszonkilenc forintot nyert az üzleten, ahogy a kárvallottak felpanaszolták az úriszéknek. Joó János hiába hadakozott sikerrel magával az urasággal, Németh István elbánt vele.



126



79. z új bíró mûködését többen nem nézték jó szemmel. Akadt azonban valaki, aki nem sajnálta íródeákra a pénzt, és névtelen levélben feljelentette Németh Istvánt. Több dolgot is a szemére hánytak. Akkoriban egyre többen foglakoztak szôlôvel, egyik szürettôl a másikig komoly munkát adott bírónak, esküdtnek a falu borának ôrzése, kimérése. Az urbárium fél évre, Szent Mihálytól Szent Györgyig engedélyezte a bor árusítását, az év másik felében az uraság borát mérték a faluban. Év közben, ha dolgozni kellett a falu földjén, kaszálni, aratni vagy csépelni, bort adtak fizetségnek. Ha küldöttség járt a község dolgaiban Körmenden, porciót szállítottak Szombathelyre, ágyiruhát vittek Monyorókerékre, borral f izették meg az eljárók fáradozását. Túlzás nélkül mondható: a bor volt a pénz, a pince pedig a kassza. Hogy minden rendben legyen, a hordókra választott bormester vigyázott. István gazda, az új bíró fölöslegesnek nyilvánította ezt a szokást, magára vállalván a falu 224 akónyi borkészletének ôrzését. Rendes idôben számot adni azonban arról elfelejtett, hiába kérték. A szabályoktól eltérôen, nem pecsételte le a hordókat viasszal. Három akó bort pedig átszállított a saját pincéjébe, amirôl késôbb azt állította, hogy elfolyt. Amikor az esküdtek gyanakodni és vizsgálódni kezdtek, a bíró szolgálója, Somogyi Éva megvallotta nekik, hogy a borból egynehány iccét Németh István a munkásaival megitatott, majd a hiányt vízzel pótolta. Vizezte a bort. Szegény lány azt is elmondta, hogy gazdája az uraság rétjén a java szénát a robotosokkal félretakartatta és éjszaka alattomban a maga házához hordatta. Tanúskodása után Somogyi Éva nem maradhatott a bíró házánál, szerencséjére Pohomándy Mihály befogadta. Ott lakott Szabó István is, akinek persze Éva elbeszélte a történteket, kitudódott a dolog. Hamarosan mindkettôjüket

A



127



megfogatta István bíró, s velük együtt Végh Mihály özvegyét is, aki az ura halála után szolgáló sorba került és házatlan zsellérként Tóth-Kovács Istvánnénál lakott. A szerencsétleneket egész estig láncon tartották, hogy vallják meg, ki mennyi gubacsot adott el a faluban. Végül a bíró pénzbüntetést szabott ki rájuk, ráadásként az özvegynek elvette a mentéjét, Somogyi Évának pedig a kendôjét. A feljelentô szerint a bíró Évát meg is verette, mivel kibeszélte a bor vizezését és a széna elhordását. A megaláztatás után állítólag azzal engedte el a lányt, hogy kérjen segítséget a spionjaitól.

80. llenôrizhetô tény volt viszont, hogy a falu elsô embere a körmendi tiszttartónál feljelentette az egyik gazdát, Palasics Jánost, megvádolva azzal, hogy eladott a himfai erdôrôl tíz köböl gubacsot, holott az egész falu nem gyûjtött annyit az értékes gyógyászati alapanyagból. Bizonyítani a vádat ugyan nem tudta, szegény embert mégis három napra tömlöcbe vetették és sanyargatták a körmendi várban. Ha jó pénzért eladható gubacsról volt szó, bíró uram nem ismert tréfát. Egy alkalommal a nádasdi hajdúval végig járták a falut, és amelyik háznál vagy pincénél gubacsot találtak, ha a háziak nem is voltak otthon, azt felmérték és átadták az adószedônek, azzal a bemondással, hogy kinek-kinek beszámítják a füstpénzbe. Erre azonban nem került sor. Maradt a füstadó a helybelieknek, neki a haszon. Németh István a közfeladatokat sem becsülte tisztje szerint, erre is felhívta az uraság figyelmét a névtelen levél szerzôje. Halogyról a katonaságnak járandó zabot és szénát Pápára fuvarozták, aminek a költségét maguk között felosztották a telkes jobbágyok. Amikor közölték a bíróval a reá esô részt, nagyon csúnyán kifakadt. Gyalázkodva kérdezte, hogy kik vetették ezt reám, az én kutyáim, az én

E



128



ebeim? Egyeseket pedig, akik adósak maradtak a fuvarköltséggel, arra bíztatott, hogy bolondok lesznek, ha megfizetik. Németh Istvánnak rossz szokása volt, hogy bántotta a gyengébbeket, a támasz nélkül maradt asszonyokat. Pontosan nem lehet tudni miért, a maga hatalmával kiverte az egyik özvegyet abból a házból, amelyet még a férjével együtt épített. Helyébe beköltöztette a falu kanászát, kijelentvén, hogy a tiszttartó kérésére elengedte a meg nem fizetett füstpénzt. Szent György napjára a kanászt is kikergette a házból. Holott a házzal azért sem rendelkezhetett volna saját belátása szerint, mivel közben két derekat hozzáépített a falu. A feljelentô szerint Szent István napját is emlékezetessé tette Németh István a bírói regnálásának évében. Ebédre hívta magához a Nádasdon lakó Tamás hajdút és az uraság rendészét. Ebéd után a hajdúval és a másik vendégével végig járták a falut, kurjongattak, fenyegetôztek és összeszedték azokat a kölcsönben lévô puskákat, amelyekkel rendesen a kányákat ijesztgették a határban. A puskákat azután maguk között felosztva, a díszes kompánia verebekre lövöldözött a szent mártír ünnepnapján. A névtelen levél mögött egyesek Palacsics Jánost sejtették, így vett volna elégtételt az elszenvedett tömlöc miatt.

81. émeth „Király” György 1778-ban újra elfoglalta a bírói széket. Arra gondolt, hogy rendezi egy régi ügyét. Még nyolc évvel korábban az esküdtek nyomására megengedte Kovács Istvánnak, hogy az utca szélében levô rétjére házat építsen, miután a körmendi gazdatisztektôl hiába kért házhelyet. Egyezséget is kötött errôl Káró Ferenc, Szabó Ferenc és Palacsics János elöljárókkal, mert segíteni akart a szegény zsellérnek. A három derékból álló ház meg is épült, udvart

N



129



is kerítettek hozzá, de a házhoz jutott ember elfeledkezett a kötelezettségérôl. Munkával sem szolgált Kovács István, és a munka kiváltására évenként megállapított egy forintot sem fizette meg Németh Györgynek. Holott közben vett egy darab szôlôt, és földet a Karácsonykúti dûlôben. Úgy halt meg két éve, hogy a feleségére hagyta tartozását. Ennek rendezéséhez kért utasítást a körmendi jószágigazgatótól Németh György, miután a darab rét után az évek során lefizette az adót, mintha csak maga használta volna. Arra számított, hogy a szóban forgó pénzt visszakapja, vagy behajtják helyette. Bíróként mégsem illett sanyargatni egy özvegyasszonyt.

Szabó Ferenc kénytelen a telke nagyobb részét átadni a Palacsics fivéreknek, majd 1778. március 1-én elad egy darab földet a magyarósdi Kovács Ferencnek, de a 18 forint vételár sem húzta ki a csávából. A hitelek és hátralékok egyre csak növekedtek, nem sokkal késôbb meg kellett válni a telek másik részétôl is. Kónya János nem kis örömére. A Szabó család, amely a fiúk házasságain keresztül kapcsolatba került a környékbeli falvakból a Pusztai, a Pál, a Sinka, és a Szalay családokkal, két nemzedék után eltûnt a faluból.

82.

Szabó-telek nagyobbik részének elfoglalásával, a Király és Himfai család után a Palacsicsoknak is sikerült a meglévô telkük mellé másikat szerezni. A szerzôk, Palacsics György és Ferenc már a család harmadik generációjához tartoztak, és egy kanyargós történet végén jutottak a birtokhoz. Nagyapjuk, Palacsics „Varga” János még mint szabad ember, 1723-ban Széchenyi Zsigmondtól vett át egy egész telket kitevô parasztgazdaságot, amelyre négy év adókedvezményt kapott. János gazda 1732-ben három fiúval vágott neki a Batthyány-korszaknak a 14. funduson. Halála után Mihály fia vette át a gazdaságot, de alig múlt negyvenéves, mikor 1759-ben meghalt. István öccsére szállt a birtok, de neki sem kedvezett a sors, 1764-ben szintén meghalt. Maradt utána három fiú: György, Ferenc és István, de még túl fiatalok voltak a gazdálkodáshoz, ezért nem ôk, hanem apjuk öccse, János lett a gazda a házban. Személyes okból is ragaszkodtak a takaros portához, mert édesapjuk az ivánci nagyapjuk segítségével építette fel azt, örökségükhöz számították tehát. Közben a fiúk felnôttek, György a nádasdi Hegedüs Erzsébettel lépett házasságra, Ferenc pedig a daraboshegyi Gerencsér Évát vette el. 1776 nyarán úgy döntöttek, hogy

zabó András abban az idôben nôsült be a Takács családhoz (21. fundus), mikor a pelikános címer megjelent Halogyon. Szép nagy családot alapított, Takács Katalin három fiút és három leányt szült neki, majd miután ô meghalt, még két asszonytól lett két fia és egy lánya. A gyermekáldás nem csak bôséges volt, szerencsével is járt Szabó András, 1761ben két házas és három serdülô fiáról adhatott számot a házanépe összeírásakor. Eleinte anyósánál, Takácséknál lakott, de éppen jókor jött a számára, mikor Beczök István az öröksége rendezése után elhagyta a falut, mert megkapta helyét, a 17. fundust. Ehhez a házhelyhez az új urbárium szerint 1 egész 5/8 nagyságú telek, 36 hold szántót és 10 hold rétet kitevô telki állomány tartozott. A hetvenes években Szabó András fiai, Ferenc és Mihály a közelben lakó Joó Jánossal és fiaival vetekedtek a falu legnagyobb gazdája címért. Hanem a sok föld után sok adót is kellett fizetni. 1775ben 7,50 forint pénzadó, 83 napi igás vagy 166 napi kézi robot, valamint terményadók terhelték a gazdaságot. Hiába volt nagy a család, a sok adót nem sikerült teljesíteni.

S



130



83.

A



131



nem viselik tovább nagybátyjuk gyámkodását. Cséplés alkalmával nagyon összevesztek János gazdával, elcsattant egy-két pofon is. Az idôsebb testvér, György akkor már a 32. évét taposta, Ferenc kettôvel volt fiatalabb, úgy érezték, hogy a megintést elszenvednie nem lehet. Panaszra mentek a bíróhoz, aki az esküdtekkel megtanácskozta az esetet, bûnösnek ítélte a verekedô gazdát és felszólította, hogy kövesse meg az öcskösöket. Palacsics Jánosnak a bocsánatkérés nem volt ínyére, inkább osztályt akart. Az uraság jóváhagyásával erre az ôszi munkák után kerítettek sort, a falu esküdtjeinek a közremûködésével megosztották a család javait. Az elöljáró férfiak úgy ítélték meg, hogy tizenhárom év alatt, apjuk halála óta a fiúk sokat fáradoztak, minden külön fizetség nélkül vállalták a terheket, megérdemlik a járandóságukat. Úgy rendezték az irtásföldek, az ingóságok, a jószágok és a szerszámok felosztását, hogy a fiatalok választhattak elsôként. A házat pedig kifejezetten nekik ítélték, mivel sokan emlékeztek arra, hogy azt a szüleik építették. Palacsics János elôbb aláírta az osztozásról készített egyezséget, majd óvást nyújtott be ellene, amelyben azt kérte, hogy hagyják meg a házban. Úgy érezte, hogy idôs korára kisemmizték, ez a köszönet a fáradtságáért, amiért becsülettel felnevelte és kiházasította a korán elhunyt bátyja fiait. Sérelmezte, hogy az osztályban utolsóként választhatott, pedig igaz vérségi kötelék fûzi a családhoz és neki is vannak gyermekei, akik oltalomra szorulnak. Tiltakozott az ellen is, hogy a tizenegy derékbôl álló házat egyszerûen kihagyták az osztályból, mintha neki semmi köze sem lenne hozzá. Természetesen a fiatalok is megtették a szükséges lépéseket. Iváncról beszerezték édesanyjuk famíliájából Németh Mihály és Benczik Ferenc írásos nyilatkozatát, miszerint ténylegesen a szüleik hozták az épületfát Sigray uraságtól. Még a munkások élelmezését is ôk oldották meg, mert a Palacsics familiának az 1740-es évek végén nem volt elég



132



tehetôssége, hogy a tûz martalékává lett otthonát felépítse. Miután a házukban mindenük benne égett, semmire sem jutottak volna, ha Németh György nem segíti a lányát és vejét, a Palacsics fiúk szüleit. A falu tizenkét esküdtje megerôsítette a házépítésrôl elôadottakat, az osztály lefolytatásáról pedig elmondták, hogy a fiatalokat alkalmasabbnak ítélik Ôfelsége adójának megfizetésére és a helyi közszolgálatok teljesítésére. Hogy az uraságnak és a községnek se legyen fogyatkozása, kérték az úriszéket, hagyja jóvá az osztozkodást. Valójában mindkét fél azt kérte, hogy megmaradhasson a házban, miután egymás kiszorítása nem kecsegtetett sikerrel.

84. alacsics György és Ferenc eredeti szándéka – a körmendi tiszttartó szerint – az volt, hogy megszerezzék maguknak a 14. fundust a hozzátartozó telki állománnyal. Könyörögtek a méltóságos uraságnak, hogy vegye el Palacsics Jánostól a gazdaságot és adja nekik. Ez még korábban történt. Annyit akkor elértek, hogy megkapták a Rádóczi-féle telket, János bátyjuk viszont a helyén maradhatott, csupán arra kötelezték, hogy segítsen házat építeni nekik az új helyen. Az uraság meglepetésére azonban a fivérek nem foglalták el a közben Vígh Mihály és Podomándy György kezén is átment birtokot. Kivártak és a föntebb már említett veszekedés során sikerült kiprovokálni az osztályt. Ilyen elôzmények után került az ügy a körmendi törvényszék elé, ahol 1778. április 6-án a fiatal Batthyány Lajos, a nádor unokája nevében hoztak döntést, aki az érsek mellett vezette az uradalmat. Miután a méltóságos úr korábban úgy ítélte meg, hogy Palacsics János megérdemli a telek birtoklását, megszolgálja a bizalmat, az úriszék meghagyta ôt a gazdaságban és a házában is. Csupán azt írta

P



133



elô, hogy a házhelyen lévô épületek felét a fiatalok kapják, a fából lévô házból hat derekat bontsanak le és építsék fel számukra a kijelölt helyen. Az ítélet nem tetszett a fivéreknek, de a falu elöljáróságának sem. György és Ferenc egyszerûen nem költöztek ki a régi házból. János gazda panaszlevele szerint kijelentették: ha csak a hajuknál fogva ki nem húzzák ôket, megmaradnak apjuk helyén. A falu gazdái pedig váratlan fordulattal Palacsics János ellenében az idôsebbik fiút, Györgyöt jelölték bírónak az 1779. évre, holott korábban még esküdt sem volt. Az idô múlása aztán megoldást hozott. Közben kicsúszott a gazdaság a Szabó család alól, Palacsics György és Ferenc elfoglalhatta a 17. fundushoz tartozó birtok nagyobb részét, egy egész telket kitevô szántót és rétet hasítottak ki a számukra. A régi Palacsics-ház elhányásában sok kár keletkezett volna, ezért az úriszék egy újabb ítéletben úgy döntött, hogy Palacsics János annyi értékben nyújtson segítséget az új ház felhúzásához, amennyi öccseit megilletné a régi házból. János gazda segített ugyan a fiúknak, vitt két szekér fát és két napra adott munkást is, de ezt a fivérek kevésnek tartották. Kiszámolták, hogy a gerendák beszerzése, kifaragása és a falak sározása (112 munkanap 12 krajcárral) nekik 63 forintba került, ennyi a költségük, ami nincs arányban az adott segítséggel. Nem is szólva arról, hogy a kimutatott költségekhez nem is számították hozzá saját munkájukat, cselédeik közremûködését, és a saját marhákkal végzett fuvart. A fiatal gazdák, György és Ferenc, arra kérték a körmendi úriszéket, hogy tegyen még egyszer igazságot János bátyjuk ellenében. Kérvényükhöz csatolták a házat sározó falubeli munkások, Kónya János, Csörgits Mihály és Farkas Ádám – keze vonásával tett – igazolását, hogy a munkát ténylegesen elvégezték és a pénzt felvették.



134



A családon belüli vitának György korai halála vetett véget, aki éppen csak betöltötte a 40. életévét, amikor 1785ben meghalt. Palacsics János is két év múlva eltávozott az élôk sorából. A 17. funduson ott maradt Ferenc, aki közben megkapta az öreg titulust, mert Palacsics Jánostól a fia, ifjú Ferenc vette át a régi telket. A két Ferencnek lett aztán még dolga a törvényszékkel, de már nem egymással pereskedtek.

85. falu lakosságának számbeli gyarapodásához hozzájárultak cigánycsaládok is, akik közül egyikmásik tartósan megtelepedett a falu végén. Sátorban, kunyhókban laktak, de Horváth János újpolgár – ahogy hivatalos szóhasználattal nevezték a cigányokat – például házat épített és adózott rendesen, fizetett évi egy forint füstadót és leszolgált 18 napi robotot is. Kialakult szokás szerint gyakran elôfordult, hogy gazdák lettek a cigánycsaládban született gyerekek keresztszülei. Az együttélést legfeljebb a bécsi udvarból és a vármegyébôl kiinduló cigányügyi intézkedések zavarták meg. Királyi parancs tiltotta meg a cigányoknak, hogy sátrakban lakjanak. Miután az uradalom segítségével kisebb házakat építettek, egy újabb rendelet azt írta elô, hogy ne a falu végén, hanem a falu derekán, a többi lakos között szerezzenek hajlékot. A segítséggel épített házak eladásához persze engedély kellett, és a csere sem ment könnyen. A rendeletek végrehajtásáért felelôs vármegyei hatóság végül katonák kivezénylése mellett, Nádasdon, Halogyon és Horvátnádalján felgyújtotta a cigánysátrakat. A kárvallott újpolgárok, akiknek a lakhelyei porrá égtek, beadvánnyal fordultak a Nemes Vármegyéhez. Panaszt tettek Torkos András ellen, aki közben fôbíró lett és az akciót vezette, követelték a káraik megtérítését. A felgyújtott sátrakkal, kunyhókkal együtt ugyanis a panasztevôk sze-

A



135



rint elégett a szekerük, a ruhájuk, a házi eszközeik és az élelmük is. Errôl bizonyítékot is adtak. A rongálás által oly iszonyú károkat szenvedtünk – írják –, hogy a koldusoknál alább való rabokká lettünk, és a magunk erejébôl soha fel nem épülhetünk. Emlékeztetik a vármegyét, hogy Ôfelsége sem parancsolta azt, hogy a lakhelyeket felgyújtsák, hanem csak azt, hogy lerontsák, és ha ezt tették volna, akkor a házak faanyagát új építkezéshez fel tudnák használni. De azt sem parancsolta Ôfelsége, és a vármegye sem – tolják az eljáró fôbíróra a felelôsséget –, hogy a szekereiktôl és más eszközeiktôl megfosszák ôket. Könyörögve kérik az újpolgárok a Tekintetes és Nemes Vármegyét, hogy hitelesen vizsgálja meg a helytelenül okozott károkat, és adjon nekik elégséges kártérítést.

86. ôcz János folytatta apja mesterségét, kanász lett, a 26. évét taposta, mikor Nádasdon szolgált Polgár János gazdánál. Összebarátkozott a helybéli legényekkel és télidôben kocsmáról kocsmára jártak, dorbézoltak, verekedésekbe keveredtek. Ha a körülmények úgy hozták, nem vetették meg a pénzszerzés könnyebb formáit sem. 1781. január 16-án, este kilenc óra tájban két másik legénnyel, a nádasdi Nagy Ádámmal és a döbörhegyi Polgár Andorral elloptak három disznót az országút mellett lévô hodászi vendégfogadó udvaráról. Egy nagykölkedi kereskedô a kanizsai vásárra hajtotta a hizlalt sertéseket, amelyek közül háromnak nyoma veszett ezen a téli éjszakán. A disznótolvajok Sálon keresztül Nádasdra hajtották az állatokat, Nagy Ádám bátyja, Ferenc házához. A fiatal gazda, aki a harmincas éveinek a derekán járt, megszidta ugyan a legényeket, de aztán mégis megengedte, hogy nála maradjanak. Még az éjszaka folyamán megölték és feldolgozták az egyik disznót, máját és tüdejét elkészítették,

L



136



közösen megették. A húst elrejtették a répaverem héllában. Ez péntekrôl szombatra virradó éjjel történt, a rákövetkezô éjszaka a másik két disznót is leölték és annak rendjemódja szerint feldolgozták. Vasárnap este megérkezett a házhoz Katafai János, az ivánci uraság kanásza, és a társasághoz csapódott Szilasi Andor is, aki egy ideje a környéken csavargott és betyárkodott. Az öt fôre bôvült kompánia az éj leple alatt a hús egy részét tarisznyákban átvitte Nádasdról Iváncra egy Gerencsér Jankó nevû orgazdához. A hétfôi napot a díszes társaság a maráci kocsmában borozgatással töltötte. A csábításnak azonban ott sem tudtak ellenállni, miután beesteledett, a kéménybôl ellopták a kocsmáros füstölt húsát. A lebukást elkerülendô, másnap reggel áttették székhelyüket a tótfalui kocsmába. Kedden cigányt hívattak Daraboshegyrôl, és Horváth Gyuri muzsikájára ott vigadoztak jókedvükben. Lôcz János azonban igen hiányolt valami nôszemélyt a társaságból, ezért a falról leakasztotta Szent Erzsébet képét, az asztalra állította és elôtte táncolt. Hogy a pipája ne zavarja az ugrálásban, nekitámasztotta a képnek és kérte a szentet, hogy vigyázzon rá. Polgár Andor azonban odavetette: – Ne bízd rá, bassza a nyôstén lelkét, még elviszi vagy elhagyja lopni. Késôbb, amikor a legényeket megfogták, a tolvajlásnál is súlyosabban esett latba a szent gyalázása. A környékbeli kocsmák látogatásának már január 31-én vége szakadt, miután megfogták a tolvajokat és az orgazdákat. Ahogy ilyenkor lenni szokott, a három disznó ellopásán kívül más bûnök is terhelték az ifjak lelkét. Polgár Andor korábban döbörhegyi pincéket tört fel, bort és szalonnát lopott. Nagy Ádámnak pedig Tótfaluban volt egy esete, mikor két évvel korábban Csány Ferenc úr kanásza volt. Csány parancsára hivatkozva, aki meghagyta, hogy minden eszközzel tartsa távol a maráci gazdák disznóit az erdejétôl, egyszer makkoltatás idején elkapott egy elkóborolt süldôt. Az állatot leölte, felakasztotta egy út menti fára, hogy akinek hiányzik, vigye haza. Ám mivel



137



másnapig senki sem jött érte, és a kutyák már marcangolni kezdték a tetemet, az állat egyik hátsó combját levágta magának és utóbb megette. Lôcz Jánosnak is volt már a rovásán, korábban Szilasival a Cserhegyen megverték Fekete Istókot, fejsze fokával beverték a fejét. Nagy Ferenc gazda, akit szintén vasra vertek, igen röstellte az esetet, hogy nem vetett gátat öccse rosszaságának. Kisebbíteni akarván a dolog súlyát, azt vallotta, hogy ô és háza népe nem is evett a disznók húsából, és csak azért nem jelentette a lopást, mert félt, hogy a tolvajok rágyújtják a házát, vagy elpusztítják a pincéjét. Ezek a szavak azonban nem gyôzték meg a bíróságot, különösen azok után, hogy a padlásán megtalálták a hús maradékát. Mivel hazugsággal rossz cselekedetét födözni igyekezett, az úriszék megfedte és 25 pálcaütésre ítélte. Emellett persze – mivel a legényeknek pénze nem volt – a kiszabadulása érdekében meg kellett fizetni a nagykölkedi disznókereskedô kárát, hatvan forintot. Errôl február 6-án kötelezvényt adott, az ügyet lezárták. Tekintettel arra, hogy a kár megtérült és figyelembe véve az elkövetôk fiatal korát, Nagy Ádámot nyolcvan, Lôcz Jánost hetven pálcaütésre ítélték, kétszeri kiállással.

87. atthyány Ádám generális, aki apai és anyai ágon is örökölte a hercegi címet, és ennek okán személyét Batthyány-Strattmann néven tisztelték, elôbb katonai teendôi, késôbb betegsége miatt mind kevesebbet foglalkozott birtokai és jobbágyai ügyeivel. József öccse, a kalocsai érsek sokszor helyettesítette, de aztán a karrierje ôt is más irányokba vitte. Esztergomi érsek lett, bíbornok, fôpásztor, a király belsô titkos tanácsosa, békebíró és mûgyûjtô, tudósok és költôk patrónusa. Tolnay Lajos versben köszöntötte névnapján

B



138



1783-ban, és udvarló szavakkal úgy látta, hogy a Tanulóifjaknak igaz szeretôje/ Szûkölteknek erôs segítôje/ Tudós embereknek kegyes tisztelôje/ Rossz életnek haragos vesszôje/ Mely ha használ/ De nem gaznál/ Hozzá fordul, s kedves az igaznál. Batthyány József gróf ugyan eltávolodott a körmendi uradalomtól, hiszen egyre több energiát kellett fordítani nyájára és az országra. A halogyiak azonban többször megtapasztalták, hogy végsô soron számíthatnak a hercegprímás nemes szívére, jóságos gondoskodására és ennek tudata is megkönnyítette a terhek elviselését. A körmendi hitbizomány, Lajos nádor „alkotása” már egy emberöltô óta mûködik, a tiszttartók irányításával, a földesúr közvetlen beavatkozása nélkül is teljesíti hivatását, biztosítja a Batthyány család gazdasági és politikai hatalmát. Az uradalom falvaiban, Halogyon is, Mária Terézi urbáriumának bevezetése körüli zavarok után átmenetileg konszolidálódik az élet. Évente születik 10 -12 gyermek, de ennél bôségesebb gyermekáldás is elôfordul. Van olyan év, amikor 18 gyermeket jegyeznek be az anyakönyvbe. Három-négy esküvôt tartanak, amelyeknek a számát szaporítja, hogy a szülés nem ritkán az anya életébe kerül és a családfô kénytelen új asszonyt szerezni a házhoz. Gyakori a férfiak életében a második és a harmadik házasság, az asszony annyira nélkülözhetetlen a házban és a gazdálkodásban, hogy magasabb életkorban is a nôsülés az egyetlen megoldás. Takács György (21. fundus) miután elveszíti asszonyát, Pintér Katalint, aki 25 év alatt 12 gyermeket szült, köztük hármas ikreket, már közel jár az ötvenhez, amikor elveszi a 20 éves Mészáros Ilonát. Az új asszony még megajándékozza három gyermekkel a bô évtizednyi házasságuk alatt. Miután György gazda meghal, Ilona asszony hozzámegy a néhai Himfai István bíró kisebbik fiához, a nálánál tíz évvel fiatalabb Istvánhoz, akinek Péter bátyja korai halála



139



miatt 1786. májusában sürgôs lett a nôsülés. Mészáros Ilona a Takács család után a Himfai családban is teljesíti kötelességét, fiú utódot hoz a világra. A Kónyáknál az ôsapa unokája, Kónya Ferenc ugyancsak negyedszázadnyi boldog házasság és gyermekáldást követôen, felesége, Belsô Zsuzsanna halála után 55 évesen vette nôül a 20 éves, tótfalui Boda Annát. Hasonló eset majdnem minden család történetében elôfordul. A falusi társadalom megállapodását jelzi, hogy a születéseknek és házasságkötéseknek kialakul egyféle kiszámíthatósága, a halál azonban ezekben az években és még hosszú ideig kiszámíthatatlan módon látogatja a falut. A gyermekágy, a szerencsétlenségek és öregkori elgyengülések mellett járványok fenyegetik leginkább a falu népét, ahogy errôl az 1785-ben megkezdett halotti anyakönyv bejegyzései tanúskodnak.

88. úsz esztendô telt el a nádor halála óta, csontjai a németújvári családi kriptában porladnak, életének és tetteinek emlékét megkoptatta az idô, a feledés. Felséges Asszonya, Mária Terézia is már öt éve távozott az élôk sorából, helyét József fia foglalta el a trónon. Ahogy a generációváltás lezajlott a bécsi Burgban, a körmendi kastélyban, úgy elkerülhetetlenül végbement a halogyi portákon is. Amikor 1785-ben az uradalmi tisztviselôk a faluban elvégezték az összeírást, már nem éltek azok a gazdák, akik a század elsô harmadában újraszervezték a község életét. Már az „újrakezdôk” fiai gazdálkodtak a jobbágytelkeken. A második generáció tette a dolgát, egyes családokban pedig – miként a nádor fia, Ádám esetében – a családfôk már készültek átadni helyüket a következô generációnak. Két emberöltô alatt a halogyi családok a korábbi századdal összevetve alapvetôen békében éltek, a Habsburgok há-

H



140



borúi távoli tartományokban zajlottak, puskaport csak azoknak kellett szagolni, akiket megfogtak és elvittek katonának. A hadakozásokból inkább csak az elônyöket érezték a Rába mentén élôk, a nagyobb kereslet miatt jobb árakat lehetett kapni a terményekért. Habár egyenlô terhek nehezedtek a faluban élô jobbágyokra, a birtokolt földterület, a rátermettség és a szerencse függvényében egyes családok jobb, mások kedvezôtlenebb helyzetbe kerültek 50-60 év alatt. Az 1785. évi összeírás elárulja, hogy egyes családok mire jutottak két generáció alatt, milyen helyzet várta a harmadik nemzedéket. Négy családnak sikerült a megtelepüléskor – vagy korábban – elfoglalt telek mellett egy új telket megszerezni, ezáltal új – gazdaságilag önálló – ágat növeszteni a családfán. Mivel a birtoktest növelését erôsen korlátozta a telekrendszer, a gyarapodásnak, a családi élet kiteljesítésének ez volt a legjobban járható útja. Négy család vagyoni helyzete lényegében nem változott, másik négyé viszont romlott. Úgy látszik, azonos erôk mûködtek a lefelé és a felfelé vivô pályákon.

89. ét nemzedék alatt jelentôs változások történtek Halogy életében. A családok közül a meglévô mellé újabb telket szerzett, és minden tekintetben gyarapodott a Kónya, a Palacsics, a „Himfai” Németh és a „Király” Németh família. Az újabb telekszerzést döntôen a családban lévô férfierônek köszönhették, a megszületett és a férfikort megért fiúknak. A természetes adottságok mellett azonban meglehetôs szerepet játszott a tettrekészség, a szorgalom és az ügyesség is. Minden másnál fontosabb szerepet kapott azonban a meglévô munkaerô. A munkaerô kihasználását bizonyos fokig növelte a nagycsaládos forma, amely leginkább megfelelt az állattartással kombinált földmûvelésnek. Már a második

K



141



nemzedékben kialakult – többnyire szükségbôl, kényszerbôl –, hogy fivérek együtt élnek és gazdálkodnak. 1785-ben Kónya Ferenc a telkén közösen gazdálkodik a már nôs és gyermekes István öccsével. Himfai Péter ugyancsak István nevû öccsével él együtt. A Király fivérek, Ádám és István is közösen mûvelik földjeiket. A fiatalabb testvér a bátyja halála esetén annak helyébe lép, ha annak gyermekei még nem alkalmasak a gazdálkodásra. A másod- és harmad szülöttek különben várhatnak csak az alkalomra, hogy szabaddá váljon egy telek, hiszen falun belül a családok csak egymás helyét szerezhetik meg, vagyonvesztés esetén vagy nôi ágon benôsüléssel. Egy-egy darab irtásföldet ugyan lehet venni, saját telekhez, gazdasághoz hozzájutni azonban ekkor már nehéz. Elköltözni sem könnyû, esetleg a szakmaszerzés rögös útja járható, de tisztán iparos munkával falun megélni általában nem lehet, csak az iparûzést kiegészítô földmûveléssel, állattartással. Négy másik család – a Benkô, a Joó, a Horváth és a Takács familia – megôrizte pozícióját, megtartotta telkét, ezáltal esélyt adott a harmadik nemzedéknek. A Benkô család helyzete annyiban kedvezô, hogy együtt gazdálkodnak fivérek, sok fiú nevelkedik a háznál. Ôk majd egy generációval késôbb jutnak újabb telekhez. Joó János négy fiúval érkezett Magyarósdról, az ígért második puszta telket megkapta, de György fia nem jutott önálló gazdasághoz, Ferenc pedig korán meghal. Ádám éppen csak állja a sarat. Horváth Pál fiai, Mihály és Ferenc, apjuk korai halála miatt fiatalon kezdtek gazdálkodni, de nem jók a kilátásaik, mert Ferenc is korán meghal. Takács „Gyura” nagy családot alapított, Mihály és Ferenc fia e téren is követik példáját, de ôk is csak késôbb tudnak majd másik telekhez jutni. Az összképhez hozzátartozik, hogy négy családnak egyértelmûen romlott a helyzete, elveszítették gazdasági bázisukat. Közülük a leginkább érthetetlen a Szabó család esete, mivel nagy birtokhoz jutott, sok fiúval gyarapodott, erôs támaszt élvezett a Takács rokonság révén, és mégis el-



142



veszítette telkét. A Rádóczi család és Németh Tamás kisebb birtokkal rendelkezett, de inkább az élhetetlenség és a szorgalom hiánya, illetve Tamás esetében betegség sodorta ôket bajba. A Baksa családnak pedig a családfô korai halála, a fiúgyermek fiatalsága miatt támadtak nehézségei és csak Rezi Mihály benôsülése mentette meg a gazdaságukat. Átmenetileg, mert ô is fiatalon elhunyt, Antal Ferencre hagyva a telket. Más megítélés alá esik a Károly család és rokonsága, amely árendásként kedvezô helyzetben volt, ebben az idôben még tartják magukat, de azután a telkük csak Vörös Ádám benôsülése révén marad meg.

90. alogy szôlôheggyel bíró település volt régi idôk óta. Az Alpok felôl ugyan hûvös szelek jönnek át a Rábán és nyújtóznak végig a hegyháti földeken, a napos domboldalakon azért megterem a szôlô. A bor minôsége ugyan nem mondható elsô osztályúnak, de a pohárban szépen csillog és jó kedvcsináló disznótorban, lakodalomban, és minden vígasságban, mikor ideje járja a mulatozásnak. A falu életében mindig szerephez jutott a szôlô, a bor, a kocsma és a vígasság. Nem sajnálták az emberek a fáradtságot, hiszen nem is számított igazi gazdának, aki nem tudta borral kínálni a vendéget. A szôlômûvelés persze szigorú rendet kívánt, és a borfogyasztás sem nélkülözhette a mértéktartást, ami bizonyos szabályok meglétét és tiszteletét elengedhetetlenné tette. Korábban a halogyi szôlôhegyen az egervári szôlôhegy regulája szerint mûködött a hegyközség. Széchenyi Zsigmond 1729-ben maga fogalmazta meg a követendô szabályokat. Fontosnak tekintette, hogy a szôlôsgazdák közösen lépjenek fel a rossz szokások, a kártételek, lopások és más gazságok ellen. Súlyos büntetések terhe alatt tiltotta, hogy a szôlôhegyen a gazdák

H



143



egymásra mezítelen kardot rántsanak, puskát fogjanak, verekedjenek és pörlekedjenek. Ugyancsak büntetni rendelte, ha valaki megszegte más mezsgyéjét, szidalmazta a hegymestert, gyalázta a többi gazdát. Tilos volt továbbá mások szôlômunkását ráígéréssel elcsábítani, hamis becslést adni a termésrôl, csalni a hegyvám megállapításánál. Ezek a szabályok a helyi szokásokkal és a körmendi uradalom reguláival módosulva adtak formát és keretet a hegyközségi életnek, amely érdekes kettôsséget mutatott Halogyon. A török és kuruc idôk háborúit követôen, amikor az élet lassan visszatért a faluban, a gazdák a daraboshegyi szôlôkben teremtettek lakhelyet a cselédeiknek, hogy vigyázzanak a termésre és közelebb legyenek az irtásokhoz és a legelôkhöz. Ugyanabban az idôben az uraság a szôlôk alatt majorságot alakított ki, hogy kihasználja az állattartás lehetôségeit. Így jött létre az egykori halogyi birtokos Nádasdi Darabos család földjein, a Király út felôl érkezô patak völgyében egy új település, amelynek lakóit daraboshegyinek jegyezték be 1732 után a nádasdi anyakönyvbe. A zsellérek és majorsági cselédek lakta település az új nemzedék alatt fokozatosan önálló életre kelt, ami fôként a hegyközségi szervezetnek tulajdonítható.

Lajos herceg pályája szépen indult, miután nagybátyja, Batthyány József esztergomi érsek 1780-ban maga helyett ôt ajánlotta Mária Teréziának, hogy nevezze ki Vas megye adminisztrátorának, majd fôispánjának. A mûvelt és tájékozott ifjú nagy ambícióval végezte hivatali munkáját és hûséggel ápolta a híres família hagyományait. Családjával Körmenden élt, jelenlétével és figyelmével növelte a város rangját. Az uradalmat igazgató gazdatisztek, görög és zsidó kereskedôk, a fôúri család ügyvédei, deákjai, a birtokok és kastélyok felszerelését biztosító mesteremberek erôsítették a város polgári jellegét. Bécsbôl hamar Körmendre értek a különféle áruk, eszmék és divatok. Lajos herceg idején már kávéházba járt a körmendi úri közönség, a kastély parkjában táncmulatságokat rendeztek és kirándulásokat tettek a környékre. A kastélyban színház mûködött, a parkban szobrokat állítottak fel, és minden másban is otthonra leltek a múzsák Lajos herceg környezetében. A fiatal fôúrból nem hiányzott a tehetség, de a napóleoni idôk nem kedveztek ahhoz, hogy nagyapja, a nádor örökébe lépjen. Ha a birodalom és az ország életében nem is sikerült nagyot alkotni, Vas megye és Körmend sokat köszönhet tevékeny buzgalmának.

91.

92.

787-ben meghalt Ádám generális, a körmendi hitbizományt fia, Lajos herceg örökölte. A nádor unokája – harmadik nemzedék a hitbizományban –, természetes módon viselte a BatthyányStrattman nevet, és a kettôs névvel kifejezett kétszeres hercegi címet. Nagyapját néha megszólításokban megtisztelték a Strattman névvel, de ô maga aláírásaiban sohasem használta anyja, Strattman Eleonóra családjának nevét. Ádám úr is kicsit idegenkedett a kettôs névtôl, noha a hercegi cím megöröklésével és viselésével, nem kerülhette meg a Strattman ôsöket.

körmendi kastély urával együtt Halogyon is fokozatosan a harmadik nemzedék, a régi gazdák unokái vették át a stafétabotot. A nemzedékváltás folyamatában egyre világosabbá válik, és ez jól megfigyelhetô a szôlôhegyek világában, hogy a halogyi jobbágyok és a daraboshegyi zsellérek útjai elválnak egymástól. Noha házasságok révén van némi átjárás a két paraszti réteg között, a szôlôhegyi lajtsomok világosan mutatják, hogy elég zárt lett a két szôlôhegy világa. Daraboshegy és a halogyi Almakúti szôlôskert között csak fertály órányi séta a távolság, de a telkes gazdák és a zsellérek

I



144



A



145



útjai ritkán találkoznak. Habár a nagyvilág egyre hangosabb az egyenlôség és a testvériség eszméitôl. Ekkoriban Daraboshegyen a halogyi gazdák közül egyedül ifjú Kónya János szôlôbirtokos, de csak azért, mert az apja zsellér volt még a telepítés idején. A Benkô-család is birtokol Daraboshegyen szôlôt, de nekik az Almakúti hegyen is van szôlôskertjük. Máskülönben viszont nincs nagy különbség a két szôlôhegy között. Almakúton 15 darab 30 kapást, Daraboshegyen pedig 16 darab 37 kapást kitevô szôlôterületet mûvelnek a falubeliek. (Egy-egy külsô tulajdonos található még 4 kapás területtel.) Átlagban tehát mindkét helyen 2,5 kapás (fél holdnyi) szôlôt mûvelnek a jobbágyok és zsellérek, amelyrôl megközelítôen egy-egy akó bor hegyvámot adnak a körmendi uradalomnak Adnak továbbá kappant és némi pénzt. A hegyvám mértéke megszabott, független a termés mennyiségétôl. Lajos herceg tehát évi mintegy 30 akó borra számíthatott halogyi és daradoshegyi alattvalóitól, amit pénzben megváltani nem lehetett, mert értékesítéskor az uraság kocsmáiban ehhez még jött némi haszon.

93. émi haszonra azért a halogyi szôlôsgazdák is számíthattak, hiszen régi idôktôl jogukban állt Szent Mihály napjától Szent Györgyig a falu kocsmájában borukat árulni, amit az 1767. évi urbárium megerôsített. A borpiac és borkereskedelem nagy térképén persze csak apró pont volt a falu, de része a Batthyányak kiterjedt gazdaságának. Körmend felégetése után az élet visszatérését jelezte a városban, hogy 1710. januárjában újból bort mértek a kocsmában és a várbeliek kiadták az instrukciókat a vendéglátáshoz. Steyner András kocsmárosnak meghagyták, hogy pontosan mérjen, és csak a hitelesnek elismert pint,

N



146



icce, meszely mértékeket használja, más mértékhez ne nyúljon. Mivel a borok különbözô helyekrôl érkeznek, a borok árát az uraság szabta meg, és más borát árulni csak külön engedéllyel lehetett. Elôírták azt is, hogy tilos a bort vizezni és a kocsmától távol kell tartani a rossz társaságokat. A bevételt nem szabad összekeverni más pénzekkel. Hitel nincs, ha érdemes embereknek a kocsmáros mégis ad rovásra, rövid idô alatt szedje be a pénzt. Pontos számadásokat kell vezetni és szükség esetén ki kell segíteni az uraság falusi borkiméréseit. A körmendi uraságnak azért is fontos volt, hogy a hegyvámot pontosan beszedje, mert az alkalmazottak a fizetésük egy részét borban kapták. Az uradalom tisztikara és a kastély cselédsége pontosan megszabott borjárandóságot kapott. Ha a jég elverte a határt, a jobbágyok kénytelenek voltak megvenni és beszolgáltatni a dézsmabort. Már ha volt pénzük, mert 1736-ban a nádasdi és halogyi hegyben annyi bor sem termett, hogy a dézsmát beszedjék, a gazdáknak pedig nem volt pénzük, hogy a kötelezettségüket megváltsák. A dézsmabor beszedése a Bejczi-ügy idején feszültségeket váltott ki, mivel a szôlôbirtokos jobbágyok a dézsmaszedôtôl megtagadták a szokásban lévô kóstoló pintet, nem látták vendégül, vagy nem adtak zabot a lovának. Maguk a dézsmaszedôk is ügyeskedtek a földesúr kárára. Csepreghy Mihály számtartó kísérletet tett a manipulációk leleplezésére, de a körmendi várban nem díjazták a buzgalmát. Úgy tartották, hogy a dézsmaszedônek és az uraságnak is megvan a maga haszna. 1725-ben a körmendi uradalom újjáépítette a hegyaljai fogadót, amely minden idôben nagy forgalommal mûködött a varasdi országút mellett. Hegyalján és Körmenden kukmíri, keresztesi, bozsoki, rohonci és vashegyi borokat árultak. A rohonci pintjét 10 krajcárért, a kukmirit 12-ért, a drágább keresztesit 22-ért, a legjobb vashegyit 24 krajcárért adták. Késôbb Lajos nádor fellendítette a forgalmazást,



147



emberei gondoskodtak róla, hogy a helyi idôjárás ingadozásait kiküszöbölve, Villányból, Somlyóról, Szárhegyrôl elegendô bort szállítsanak a körmendi uradalom kocsmáiba. Az ország különbözô helyein fekvô Batthyány-birtokok lehetôvé tették, hogy a jelentôs bevételeket biztosító borból kiegyensúlyozott legyen az ellátás. Emellett fokozatosan kiépítették a sörfôzdéket és a pálinkafôzôket is. Ez utóbbiak mûködtek Nádasdon is.

94. em elhanyagolható szerepet játszottak a kocsmák és vendégfogadók a térség gazdasági életében, a borok és más szeszes italok nemzetközi forgalmazásában. A körmendi várban mindig került a vendégeknek tokaji bor, de francia, olasz és német borokat is feladtak az ünnepi asztalra. Sopron, Pozsony és Bécs piacaival állandó kapcsolatot tartottak a körmendi kastély urai, akik figyelemmel kísérték a távolabbi városokban megjelenô kínálatot is. A nádornak még Ulmból is hoztak 1764-ben itallapot, amely inform ációval szolgált arról is, hogy milyen áron adják külhonban a tokajit. Halogyon a dézsmába leadott 30 akó bornak mintegy a 8–10-szerese termett, ami a helyi ellátást csak részben biztosította. Rosszabb években a faluba Zalából hoztak bort a kereskedôk, de más falvakból is érkeztek szállítmányok. Ugyanakkor a nagyobb halogyi gazdák is eladtak, ha máshol jobb pénzt kaptak a borukért. Nem csoda, hogy a közepesnek mondható adottságok ellenére tovább nôttek a szôlôterületek a határban. A daraboshegyi szôlôkben és az Almakúti hegyen pincéket építettek a gazdák, ahol nem csak jókedvû szomszédok ütöttek tanyát, és mulatták az idôt a boroshordók társaságában, hanem szomjas cselédek is, akik nem tudtak ellenállni az ital csábításának. 1791 júliusában András Mihály,

N



148



egy Peresztegrôl fogadott 25 éves legény, aki Horváth Györgynél kocsisként szolgált, látogatott meg néhány pincét. Elôször Kónya Ferenc és Takács Ferenc pincéit próbálta feltörni, de a rafináltan elreteszelt nehéz tölgyfa ajtókkal nem tudott megbirkózni, és hoppon maradt. Újabb kísérlete viszont eredménnyel járt, sikerrel törte fel idôsebb Palacsics Ferenc pincéjét, és ha már ott járt, elvitt egy csutora bort és két tábla szalonnát. A bor azonban jobban szereti az igazságot, mint a titkokat, a tolvaj személye kiderült. Miután a megkárosított pince gazdája, Palacsics Ferenc éppen bíró volt, megfogatta a legényt és a körmendi vár tömlöcébe vitette. András Mihály a lefolytatott vizsgálat során bevallotta, hogy korábban Gércén szolgált és egy kis borért, pálinkáért ott is felverte Csurka József pincéjét. A hegyháti borospincék állandó veszélyben voltak, igaz, néha pórul jártak a tolvajok. A húsz esztendôs körmendi legény, Udvari István, a 16 éves nagymizdói Tompa Andrással látogatta a pincéket. Hegyalján a takács házáról leszedték a zsuppot, úgy lopták el a házigazda szalonnáját, de rajtavesztek a zsiványságon. Tompa házánál a szalmakazalban rejtették el a zsákmányukat, de a füstölt hús illatát a kutyák megérezték és elôhúzták onnan az oldalszalonnát.

95. ajor Mihály még Batthyány Lajos nádortól vette bérbe a halogyi malmot, és megtartotta azt a fiai idejében, Ádám generális és József érsek alatt is, sôt megérte az újabb nemzedékváltást, Lajos herceg birtokba kerülését is. Már huszonhatodik éve volt a falu molnára a körmendi uradalom árendása, mikor úgy érezte, hogy elveszítheti hivatását és kenyerét. Szerette munkáját a molnár mester, akinek háza a Hásos völgyben állt, a malom közelében. Reggelenként, ha pillantást vetett a patakon álló vízimalom lassan forgó kerekére és a gáttal felduzzasztott víztükörre, mindig hálát érzett a

M



149



szívében, és szerencsés embernek tartotta magát. Háza fölött a Kigyóliki dûlôben négy hold szántóföld, a malom alatt pedig négy hold rét volt a kezén, amelynek a hasznával kiegészítette a malomból nyert jövedelmét. Kicsi volt ugyanis a malom, és nagy a konkurencia, lent a Rábán és távolabb a Pinkán sokkal nagyobb malmok ôrölték a parasztok gabonáját. Örökös harcot folytattak egymással és egymás között a malmokat fenntartó földesurak, a malmokat üzemeltetô molnárok és az ôrletô lakosság. A halogyi vízimolnárnak szerencséje volt e téren is, mert csak egyedül mûködött az erdei patakon, fölötte nem üzemelt más, aki a vizet elrekeszthette volna. A folyókon sokszor megesett, hogy szárazabb idôben a felsô szakaszon mûködô molnárok elvették a vizet az alsó folyáson mûködô társaktól. De más tekintetben is ment a vetélkedés, attól függôen, hogy ki milyen lisztet ôrölt, hogyan lehetett megközelíteni szállító szekérrel. A konkurenciát még fokozta is, hogy egyre nagyobb teljesítményû, jobb technológiával ellátott malmok álltak munkába. Major Mihály malma Halogyot és Daraboshegyet szolgálta, esetleg Almásdról jártak hozzá a majorbéli cselédek. Halogyi gazdáknak kellett robotos munkával helyrehozni a malomgátat, ha téli fagy vagy tavaszi áradás megbontotta a földhányást, elhordta a töltést. A gát mögött még a török idôkben – mikor a malomépítéshez nem kellett engedély – szép kis halastavat alakítottak ki, amelynek egy háló szélességû vízében vígan fickándoztak a halak. Az erdô alatt pedig nyúlfiak és fácánok tanyáztak. Kis igyekezettel a természet mindig adott ételt a molnár asztalára, persze a korpán nevelt malacokból és baromfiból is volt mindig elegendô. A kis malom hosszú ideig békésen szolgálta a falut és eltartotta a molnárt. Major Mihályt sokan kedvelték, mert a garatra felöntött gabonából becsületesen vette ki az ôt megilletô részt, a lisztjébôl pedig jó kenyeret tudtak sütni a háziasszonyok. A barátságos kapcsolatoknak köszönhetôen a molnár 1765 és 1792 között feleségével, Eberhart Évával ti-



150



zennyolcszor tartotta keresztvíz alá valamelyik halogyi család újszülött gyermekét, amit annál szívesebben vállaltak, mivelhogy házasságukat nem kísérte gyermekáldás. Mégis nehéz idôk jöttek Major Mihályra, mert még az 1780-as évek közepén megrokkant a kis malom, abbamaradt az ôrlés. Átmenetileg a földjébôl próbálta eltartani magát és asszonyát, bízott benne, hogy majd újra lisztet jár a malma. A körmendi uradalom intézôi viszont másként gondolkodtak a dologról, nem siettették a malom reparációját, és a megváltozott körülményekre ügyet sem vetve, Mihály mesterre kivetették az árendát. Évi 30 forint elôteremtése azonban túl nagy feladatnak bizonyult a molnárnak, mivel a szántója nem volt alkalmas búzatermesztésre, a rétje bozótos volt, így nem juthatott elégséges készpénzhez. Nem maradt más hátra, Molnár Mihálynak magának kellett kérni Lajos hercegtôl, hogy a használaton kívüli malmot, amely a szegénységnek közelebb voltáért hasznokra szolgált, mind énnékem árendám megszerzésére, vegyék más státusba, tekintsék használaton kívülinek, ne vessenek ki rá árendát.

96. iután a Palacsics család két ágra szakadt, lecsillapodott a két generáció közötti vita. Az unokatestvérek egy-egy egész telken gazdálkodtak, egymástól függetlenül, nem nagyon maradt tere a viszálykodásnak. Az „öreg” Ferencet (17. fundus), miként korábban a bátyját, gazdatársai megtisztelték a bírói székkel, ami persze növelte tekintélyét az „ifjú” Ferenccel (14. fundus) szemben, aki korban mindössze nyolc esztendôvel volt fiatalabb unokafivérénél. Megvoltak egymás mellett jó húsz esztendeig a Ferencek. Akadt azonban vitája, pere mindkettônek a saját családján belül. 1790. július 31-én délidôben éktelen perlekedés, veszekedés hallatszott öreg Ferenc portája felôl. Asszonyok vi-

M



151



sítozása, szitkozódása verte föl a csendet, amelyet már megszoktak a nyári nap elôl árnyékba húzódó szomszédok. Káró Sándor hallotta az asszonyok vitáját, majd látta azt is, hogy Hegedûs Erzsébet sietôs lépésekkel Nádasd felé veszi az útját. Még aznap hírét hallotta, hogy a szomszédasszony, Palacsics György özvegye Henics János plébánosnál járt. Panaszra ment a tiszteletes úrhoz, nem elôször életében, mindig hozzá szaladt, ha sérelem érte. Most pedig úgy érezte, hogy sógornôje vérig sértette, betelt a pohár. Addig nem is hagyta ott a plébánost, amíg nem kapott tôle írást, hogy minden patvarkodásnak öreg Ferenc felesége, Gerencsér Éva az okozója. Hibás persze a sógor is, mert a helység bírájaként érezteti a nagy hatalmát, a falu elöljárói sem mernek tenni ellene, senki sem tud igazságot szerezni szegény özvegynek. Erzsébet asszony bizonyítékul használta a plébános levelét, amit hozzácsatolt ahhoz a beadványhoz, amelyet már másnap ügyvédi közremûködéssel benyújtott Körmenden a törvényszékhez. A „gyámoltalan özvegy” – ahogy magát nevezi – az úriszék elôtt bepanaszolja sógorát és annak feleségét. Három esetet mond el, amelyekben ôt különösen megalázták. Az elsô sérelem még öt évvel korábban, szegény férje halála után esett, mikor Gerencsér Éva részegen jött haza a szôlôhegyrôl és ahelyett, hogy otthon megnyugodott volna, átment a szomszédba, folytatni a borozást. Ferenc gazda, a férj otthon betegen feküdt és az özvegyet küldte a menyecske után, olyan szókkal, hogy hívja haza a gonosztevôt. A küldönc híven tolmácsolta a feddô szavakat, amelyen a feleség úgy felháborodott, hogy össze-vissza verte az özvegyet, a kezét is eltörte, a körmendi borbélynak kellett meggyógyítani. Miután felépült Erzsébet asszony, a békesség kedvéért – Nádasdon lakó apja tanácsára – elviselte a szenvedést, nem tett panaszt a sógorasszonya ellen. Az elmúlt 1789. évben azonban újabb bántalmakat kellett elszenvednie.



152



Aratás idején az özvegy elküldte a két lányát búzafejeket szedni. Mikor a lányok hazahozták az elhullott kalászokat, Éva asszony a tyúkok elé hányta az egészet, ami mélységesen felháborította az özvegyet. Hangos szavakkal helytelenítette sógorasszonya tettét, mondván: búzaszedésbôl akart a lányoknak ruhát venni, miután Ferenc gazdától – az elhalt édesapjuk öccsétôl – nem kapnak semmit. Több sem kellett Éva asszonynak, ment az urához, akit sikerült annyira felhergelni, hogy vasvillát ragadott és Erzsébetnek szaladni kellett, mert különben megölhették volna. A kéztörést tehát egy halálos fenyegetés követte, amelyet csak megtetézett a minapi eset, amelyrôl csak annyit mond el a beadvány, hogy majdnem kiverték az özvegy szemét. Szó esik viszont arról, hogy Hegedûs Erzsébet és József fia, aki már a huszonegyedik évét tapossa, sokat dolgoznak a gazdaságban, míg Éva asszony – mint bírófeleség – csak otthon ül. Palacsics Ferenc a legényfiút mégis csak fölkötni valónak nevezi, a sógorasszonyát pedig hóhér kezébe valónak mondja, ami ellen ôk nem tudnak védekezni. A gazda és a felesége kijelentették ugyanis az özvegy elôtt, hogy mehet panaszra az ördöghöz és az urasághoz is, nem félnek senkitôl. – Sokszor fenyegetnek, félek, hogy egy gonosz gondolat meg is ölhet – panaszolja Hegedûs Éva a beadványában, amelynek nyomatékot adott a plébános úr levele.

97. étlen nem maradhatott a falu elöljárósága a két asszony perlekedésében. A körmendi várban éppen csak iktatták Palacsics György özvegyének beadványát, mikor készült már a Palacsics Ferenc és felesége ártatlanságáról szóló levél. Augusztus 4-én a falu elöljáró gazdái pontokba szedve bizonyítják, hogy mindennek az özvegy mocskos nyelve az oka. Palacsics Ferenc jogosan dorgálta sok ízben, mert fôzeléknek

T



153



valókat és mást is elhordott a háztól. De az özvegy fia is megéri a pénzét, hamis kulcsot csinált a pincéhez és engedély nélkül, tolvaj gyanánt a cimboráival odajártak borozni. A fiút akkoriban a bíró maga elé is citálta tettéért, az elöljárók pálcabüntetésre ítélték, de erôs fogadkozására Palacsics Ferenc elengedte a pálcázást. A búzafejekkel meg úgy történt az eset, hogy amikor az özvegy lányai – a tizenkét éves Judit és a nyolc éves Kati – a búzafejeket hazahozták, azt Éva asszony kisded lánya elé vetették, és az anya csak eltakarította, a csirkéknek kizúzta a búzafejeket. Emiatt az özvegy irtózatos átkokat szórt a fejére, hogy az Isten a lelket ki ne vegye belôle mindaddig, amíg számot nem ad a kizúzásról. Palacsics Ferenc felesége ezek után kiment a mezôre az ura után, akinek elpanaszkodta a csúnya beszédet. A férj hazatért, megdorgálta a sógorasszonyt az átkozódásért, pirongatta és fenyegette, hogy megveri, be is ment érte a házba, hogy kihozza, de a legkisebbet sem ütött rajta, hanem inkább hátrament a pajtába. Az özvegy közben elszaladt a házból valahova, noha – állapítják meg az elöljárók – tartozott volna a szép szót meghallgatni, mert ha az nem használ, a gazdának jogában áll veréssel is büntetni. A legutóbbi eset pedig július végén úgy esett meg, hogy az özvegy és a házicselédek otthon beszélgettek: nem tudják merre jár a gazda felesége, mikor dolog lenne a háznál, semmire sem gondol, haza sem jön. Errôl beszéltek, és mikor Éva asszony hazaért, az özvegy elébe állt és elkezdett vele kötekedni. A gazda feleségénél egy kiskanál volt éppen, azzal szájon ütötte az özvegyet, ennél többet nem ütött, és a kanál nem okozhatott nagy fájdalmat. Egyébként pedig – tették hozzá az elöljárók – a két aszszony anyósa, néhai Palacsics János özvegye, Dora Katalin látott mindent, megbizonyíthatja az igazságot. A törvényszék megvizsgálta Hegedûs Erzsébet panaszát, átlátták szegény Palacsics Ferenc nehéz helyzetét, akinek a harminchárom éves felesége, a negyvenedik évébe lépô



154



sógorasszonya és a hatvanon túli anyja mellett kellett kormányozni családja törékeny hajóját. Elég nyilvánvalónak látszott az özvegy viselkedése, akinek legényfia volt, miközben Gerencsér Évának hosszú ideig nem született gyermeke, és csak az elmúlt évben lett egy lánykája. Ha valami baj érné a gazdát, a felesége megözvegyülne, akkor teljesen megfordulna a két asszony helyzete, mert Hegedûs Erzsébet fiára szállna a gazdaság. Látták ezt a bírák, figyelmesen meghallgatták mindkét felet, és kitetszett a vallomásokból, hogy az özvegyet ugyan érte sérelem, de ô a nyelvesebb, noha hajlik a megbékélésre. Hogy tehát ezen túl békességesen, atyafiságosan és egyetértésben lakjanak, – szólt az ítélet – a törvényszék feddésben részesíti a feleket azzal a meghagyással, hogy ha a jövôben bármelyikük minden ok nélkül tovább mocskolódik, netán verekedik, az kemény büntetést kap. Ha asszony lesz, korbáccsal, ha férfi lesz, pálcával büntetik. Ha pedig a sors úgy hozza – hangzik el fenyegetésként –, az ártatlan kapja meg a telket, a család javait pedig felosztják, megszüntetik a vagyonközösséget. A sors úgy akarta, hogy Gerencsér Éva a rákövetkezô évben meghaljon, öreg Ferenc – akkor 43 éves, de 35 évesnek „kerekítik” az anyakönyvben – új asszonyt, egy nyelvesebb fiatal özvegyet hozott a házba. Még 15 évet élt, mikor 1806ban meghalt, az új asszonytól született fia még kicsi volt, ezért Hegedüs Erzsébet fia, Palacsics József lett a gazda a 17. funduson, de ezt az özvegy már nem érte meg.

98. ablótámadás történt 1791. március 3-án este 7 és 8 óra között a Hásos völgyben álló uradalmi épületben. Meyer Mátyás uradalmi béres és mostohafia, Sinka János gulyás voltak az áldozatok. A támadók a tejházban törtek rá a két emberre, akik még az esti munkájukat végezték. A rablók villám-

R



155



gyorsan hajtották végre tettüket, az áldozatok szinte megnémultak az ijedtségtôl és a váratlan ütlegektôl, nem tanúsítottak semmi ellenállást. Amikor a rablók látták, hogy a béressel és a gulyással könnyen elbánnak, a földre teperték ôket. Fenyegették és rugdosták a két magatehetetlen embert és pénzt követeltek tôlük. A súlyos ütések és rúgások hatására Meyer Mátyás kénytelen volt átadni megtakarított pénzét, 50 forintot. Ezen kívül – mint késôbb kiderült – a rablók 30 forint ára lisztet is zsákmányoltak a házból és magukhoz vették a két ember cókmókját. Míg a rablók elvihetô holmik után kutattak, a béres és a gulyás – segítségért kiabálva – kimenekültek az udvarra, félve attól, hogy a rablók rájuk gyújtják a házat. Azért is a menekülést választották – mondták el késôbb –, mert abban bíztak, hogy így véget vethetnek a rablásnak. Meyer Mátyást és Sinka Jánost az eset nagyon megviselte, mindketten sokkos állapotba kerültek az ütésektôl és a nagy ijedtségtôl. Egyiküknek eltört három bordája, a másikuk pedig hosszú ideig nem tudott lábra állni. A rablók nem kerültek elô, hiába keresték ôket hónapokon keresztül. Októberben a béres és a gulyás kérvényt nyújtott be Körmenden a földesurához, herceg BatthyányStrattmann Lajoshoz, hogy kegyes jóindulatból kárpótolja ôket elszenvedett kárukért. Száz forintra taksálta kárát a major bérese és gulyása, akik végtére is a munkahelyükön lettek rablás áldozatai.

99. Himfai család tagjai 1793. május 16-án, a körmendi törvényszék elôtt pert veszítettek Palacsics Ferenccel és Gerencsér Mihállyal szemben, kénytelenek voltak végleg megválni az Almakúti hegyen lévô szôleiktôl. Nehéz válás volt, amelynek az indító okai régebbre nyúlnak vissza. Mikor 1776-ban Himfai István a bírói székben ült, elérte

A



156



a körmendi uraságnál, hogy az egykori Rádoczi féle, 8. szám alatti telket Mihály fivérével közösen megkapja. A birtoknak korábban Vígh Mihály, halála után pedig átmenetileg Pohomándy György volt a gazdája. Miután a Himfaiak hozzájutottak a 7/8 részt kitevô sessiós földhöz, az új szerzemény egy részét Mihály gazdaságához, a másikat pedig István telkéhez csatolták. Két év múlva azonban már az egészet István mûvelte, aki a korábban meglévô két fertályával együtt 1 egész 3/8 telek birtokosának mondhatta magát. Ezzel felemelkedett a falu legnagyobb gazdái közé, közel negyven hold szántót és rétet – irtásföldekkel együtt – mondhatott magáénak. Sok föld azonban sok gonddal is jár. István gazda csak jelentôs hitelekkel tudta egyensúlyban tartani a gazdálkodását, magyarán szólva eladósodott. Talán a családot nem nyomta volna agyon a reá nehezedô teher, ha az élet egy kicsit kegyesebb a Himfaiakhoz. Alighogy csúcsra ért azonban a família, tragédiák sorozata vetett véget a felemelkedésnek. 1782-ben elhunytak a Himfai fivérek, Mihály és István: a 18. funduson Mihály helyére János fia, a 4. funduson pedig István helyére az elsôszülött fiú, Péter állt. A fiatal gazdák, a harmincas éveik derekán jártak, gyorsan megkezdték a birtokaik konszolidálását. Németh János eladta Simon Ádámnak azt a hat hold irtás földet, amelyet még 1768-ban apja vásárolt Bencze Ferenctôl. A hármastóki dûlôben és a hálási mezôben lévô szántók tulajdonképpen a családon belül maradtak, de azért nagyon fájt Simon Ilona fiának, hogy meg kellett válni tôlük. Nagyobb csapás volt azonban, hogy Németh Péter 1786 márciusában váratlanul meghalt, nehéz helyzetben hagyva a családját. Péter halála után öccse, Himfai István másodszülött fia, ugyancsak István nevezetû, lett a család feje és a birtok gazdája. A 21. évében járó legénynek gyorsan asszonyt kerítettek, május 7-én elvette Takács György özvegyét, Mészáros Ilonát, aki akkor már a 33. évében járt. A tekintélyes korkülönbségen úgy segítettek, hogy ifjabb



157



Himfai István az évei számánál kettôvel többet, Ilona asszony pedig három évvel kevesebbet diktált az anyakönyvbe. Tanúik – a késôbbi alperesek – Palacsics Ferenc és Gerencsér Mihály voltak. A lakodalmi borozgatás közben kerültek elôtérbe a szôlôk, amelyeket – ajánlották az ifjú párnak a tanúk – el lehetne adni a hitelek felszámolásához. Az ötletet két évvel késôbb tettek követték. 1787-ben, az ôszi szüret után, ifjabb Németh István és testvérei szükségtôl viseltetvén, Sveiczer Mátyás tiszttartó utasítására, eladják fél hold szôlôjüket öreg Palacsics Ferencnek és feleségének, Gerencsér Évának az Almakúti hegyen. Ugyanabban az idôben Németh János is megválik ugyanott a szôlôjétôl, gyümölcsösétôl, szántójától és kaszálójától, amelyen egy pince is áll. A creditorok végtére kielégítettek abból a summából, amit a vevô, Gerencsér Mihály fizetett a két holdat kitevô jószágért. Gerencsér Mihály mögött – ezt nem is titkolták – az apósa állt, hiszen neki Daraboshegyen volt négy kapás szôlôje. Öreg Palacsics Ferenc kívánta megszerezni a Himfaiak szomszédos, még a nagyapjuk által telepített szôlôbirtokait, amelyek együtt kitettek hat kapást, éppen annyit, amennyivel a régebbi Palacsics ág is rendelkezett. A szôlôbirtok megszerzésével az ifjabb Palacsics ágnak sikerült teljesen kiegyenlíteni az osztályból fakadt hátrányát. Idô multával a Himfaiak szerették volna visszaszerezni a szôlôt, törvényszékhez fordultak, pereskedtek. Igyekezetük azonban nem járt sikerrel, amit maguknak is köszönhettek. A hegymester szabályosan bonyolította az adás-vételt, a kisbíró szokás szerint háromszor kikiáltotta az ügyletet, de senki nem emelt ellene kifogást. A birtokot örök áron adták el, nem árendában, lényegében tehát nem volt mód a visszavételre. A szôlô nem tartozott a telki állományhoz, a belé fektetett munka és a rajta lévô építmények adták az értékét, miként az ingatlanoknak. A falu kicsit csodálkozott a Himfaiak évekig tartó igyekezetén, hogy visszaváltsák a szôleiket, mivel a tapasztala-



158



tok szerint ehhez nem volt elég tehetségük, pénzük, hiszen nem tudtak teljesen megszabadulni az adósságoktól. Találgatták a falubeliek, hogy talán valaki állhat mögöttük, aki szerette volna megszerezni a szôlôt. Ezt a verziót erôsíteni látszott, hogy a pereskedés ellenére a Himfaiak jó viszonyban maradtak a Palacsicsokkal. Ifjabb Himfai István és Mészáros Ilona – aki végül túlélte a nála fiatalabb férjét – több gyermeket is szenteltvíz alá tartott a Palacsics családban. Mészáros Ilona, akinek Takács György második feleségeként szerény szerep jutott azok után, hogy az elsô feleség, Pintér Katalin tízenkét gyermeket hozott a világra, fiút szült Himfai Istvánnak, miáltal biztosította a család fennmaradását.

100. ehéz idôk jártak az 1790-es években. A mostoha idôjárás miatt az egész országban rossz termést hoztak a földek. Sok család éhezett, betegségek sújtották a szegény embereket. A természeti csapások okozta bajokat társadalmi válságok növelték. Forradalmas és háborús évek váltották egymást a régi évszázad utolsó-, és az új évszázad elsô évtizedében. Új eszmék járták át Európát, és szállták meg a lelkeket, a kunyhókban és a kastélyokban egyaránt. Napóleon ellen hadakoztak a Habsburgok 1794-tól két évtizeden át, Ausztria és Magyarország sokszor viselt hadat, a franciák elleni háborúk hatásai elérték a legkisebb falvakat is. Kezdetben önkéntes alapon toboroztak legényeket a seregekbe, tilalmas volt erôszakot alkalmazni a katonaállítás során. A közérdek szolgálatára muzsikával verbuváltak, szép jutalmat ígértek annak a legénynek, aki felvette a mundért. Mindemellett azért elôfordult, hogy ha önként nem mentek, erôszakkal vitték el a katonának való férfiakat. A bizalmatlanság oda vezetett, hogy Németújvár környékén egy elkeseredett apa, félve attól, hogy fiát

N



159



megfogják, nagykéssel rontott rá a vendégfogadóban sorozó bizottmányra és megölte a falu bíráját. Az eset 1794ben történt, de évekig élénken tartotta magát az emberek emlékezetében, mert azt tapasztalták, hogy a harcterekrôl csak a rokkantak jönnek haza. A bécsi udvar az elhúzódó háborús évek során egyre több katonát követelt a magyaroktól, mert pótolni kellett a hatalmas emberveszteségeket és önként már nem jelentkezett senki. A háború vége felé csak erôszakkal és birtok ígéretével lehetett katonát állítani. A párizsi forradalomtól és a háborúktól terhelt közhangulatban megdöbbenést keltett, hogy 1798. júliusában felforgatták és kirabolták Lajos herceg hálószobáját a körmendi várban. A fôúr hétvégi sátoros kirándulást tett Rohonc környékére, mialatt feltörték a lakosztályát, felfeszítették íróasztalát, kihányták a páros pisztolyait, bankcéduláit és leveleit. A tettes pénzzel és egy ezüst buzogánnyal távozott. A várban maradt személyzet felfedezte a dúlás nyomait, de a szobalány azt hitte, hogy talán az asztalos javítás közben csinált rendetlenséget. Amikor a herceg vasárnap este hazatért, igen erôteljes vizsgálat indult, és a gyanú Fogas Elek porkolábra terelôdött, aki felmondási idejét töltötte, már a számadását készítette a távozása elôtt. A porkoláb tagadta a vádat, noha elismerte, hogy gyakran megfordult a hercegnél és ôrizett egy mesterkulcsot a lakosztályhoz. Tulajdonképpen ezen a kulcson alapult a gyanú, amit roppant nehéz volt cáfolni. Fogas, akinek strázsát állítottak a szobája elé, a házi ôrizetbôl arra kérte az egyik vendéglôst, hogy menjen el Zala vármegyébe, ahol él egy tudós látóasszony, aki meg tudja mondani, hogy ki követte el a tolvajságot. A vádat hosszas vizsgálatokkal sem sikerült bizonyítani, de csak néhány év múlva derült ki, hogy az egyik lakatoslegény csinált tolvajkulcsot a hercegi lakosztályhoz, de akkor már a porkolábot régen kirúgták. Elköltözött a városból a kávéfôzôs feleségével együtt.



160



101. századvég felerôsítette a feszültségeket a falvakban, máskor könnyen intézhetô viták mérgezték évekig az emberek életét. A halogyiak az állatok legeltetése miatt keveredtek súlyos vitába a nádasdiakkal. 1796 május elején – alighogy megkezdôdött az ôrzési szezon, a szomszéd falu elöljárósága panaszt tesz a törvényszéken, hogy a halogyi marh á k sok kárt tesznek a nádasdi határban. Az állatokat egészen a mezô széléig eresztik a pásztorok, ha szólnak nekik, azt felelik, hogy ha nem tetszik, akkor egészen a kertek aljáig legeltetnek. A teheneket itatáskor áthajtják az ökrök legelôjén, lábaikkal letapossák a füvet. Tudják, hogy a halogyiaknak sok a marhája és kevés a legelôje, de régen is csak a Csaritás egy darabján volt szabad nekik ôrizni, nem tûrhetik az erôszakos legeltetést – háborogtak a nádasdiak. A legeltetés körüli viták évekig adtak beszédtémát a kocsmában és templomba menet, amelynek – átmenetileg – az vetett véget, hogy egy bizottság 1801-ben bejárta Nádasd és Halogy vitatott határszakaszát és szigorú határozatot bocsátott ki a villongások lecsillapítása érdekében. Megállapították, hogy a halogyi vonós és növendék marháknak elegendô legelô áll rendelkezésre. De mivel a halogyi szántóföldek egészen a nádasdi Felsô-Tilosokig húzódnak, és azok elmunkálásához igaerô kell, a halogyiak marhái továbbra is szabadon legelhetnek a magyarósdi útig. Továbbá a daraboshegyi zselléreknek is megengedték, hogy a Köves kúthoz szabadon elhajthassák itatni az állataikat. Ugyanakkor a nádasdiaknak is biztosították halogyi területen az itatási lehetôséget. Ellenben a daraboshegyi zselléreket felszólították, hogy a magyarósdi út folytatásában, a halogyiaknak fennhagyott Tilosban ne merészeljenek legeltetni, amíg zsellérek lesznek. Szaniszló István direktornak ezt az intését, amely késôbb

A



161



önbeteljesítô jóslatnak bizonyult, nem értették az érdekeltek, de elgondolkodhattak azon, hogy meddig is lesznek zsellérek.

sok keserûséget hoztak Ferenc gazdának. János fia még egy generációval tovább vitte a családot, de a Palacsics família törzsén késôbb nem virult tovább ez a hajtás.

102.

103.

fjú Palacsics Ferenc számára váratlan eseménnyel zárult az 1805. esztendô. Karácsonykor 42 éves korában Nádasdon meghalt a felesége öccse, Nagy György, aki nem házasodott meg, asszonyt, gyermeket nem hagyott hátra, így a testvérek örökölhettek utána. Palacsicsné Nagy Kata és lánytestvére, Zsuzsanna a temetés után rögtön megtették a szükséges lépéseket, hogy megkapják a jussukat. Miután az elhunyt közösen gazdálkodott unokatestvéreivel – a nagyszülôk halála után nem osztották fel a birtokot –, a rokonokat rá kellett szorítani az örökség kiadására. Kata és Zsuzsa asszony a körmendi uradalom hivatalához fordult, hogy megkapják az ôket megilletô részt, hiszen édestestvérük mindent megtett a zûrzavar idôben az édesapjuk által nagy fáradtsággal szerzett jószágok, portékák és pénz megtartásáért. Nagy György halála után maradt négy ökör, négy tulok, két tehén, két ló és egy csikó, hat disznó, három-három szekér, eke és szánkó, két hold irtás rét és három hold szántó, és találtak 105 forint készpénzt is. Szép summa. A juss kiadását illetôen a lánytestvérek felhívják a hivatali urak figyelmét, hogy a vagyonszerzô örökösei egyenlô arányban részesednek, sôt, a falu szokása szerint nekik, mint az elhunyt gazda közvetlen hozzátartozóinak több jár, mint az unokafivéreknek. A sógor váratlan halálával így szép kis örökséghez jutott ifjú Palacsics Ferenc, akinek közben nagyra nôtt a családja. Katalin asszony két lány után négy fiút szült, jól jött hát a nádasdi örökség. Hiába növekedett azonban a négy fiú, a háborús évek

fjabb Kónya János (1752-1821) a harmadik nemzedék egyik meghatározó embere lett a falu társadalmának, aki többször viselte a bírói tisztséget. Talán észre sem vette, hogy erôs igyekezetével magának haragosokat is szerzett. Pedig apja után sokan becsülték. Idôsebb „Kocsis” János, a Kónyák ifjabb ágának alapítója, hosszú élete során iparos-napszámos zsellérbôl a telkes gazdák közé küzdötte fel magát. Ahogy fentebb már kiderült: elôbb 3/8 résznyi telket szerzett Kis Ferenc birtokából, majd a Szabó féle birtok széthullásakor ehhez még került 5/8 rész, éppen összejött egy egész telek, amely megalapozta a késôbbi generációk életét. A birtokhoz önálló házhelyet kapott Joó János és Horváth Mihály házai között, a 12. fundust. Kisbíró lett, majd élete végén betöltötte a falu bírájának tisztét is. Fia, ifjabb János jól sáfárkodott az atyai örökséggel, tovább növelte a család tekintélyét. Falubeli lányt választott magának, Takács Gyura lányát, Mariannát, aki öt gyermeket hozott a világra és fel is nevelte ôket szerencsésen. Ifjabb Palacsics Ferenc (14. fundus) közel egyidôs volt ifjú Kónya Jánossal, ugyancsak egy egész telken gazdálkodott. A két család komaságot is tartott, mióta Ferenc elsô gyermekét, Évát, Kónya János és neje, Takács Marianna tartotta keresztvíz alá. A feszültségek akkor keletkeztek, amikor a Palacsicsok osztálya idején Kónya János az új helyre (17. fundus) költözô Palacsics testvérek, György és idôsebb Ferenc mellett kötelezte el magát a házépítés körüli vitában. Érthetôen, hiszen a Szabó-telek megosztásának két kedvezményezettje a Palacsics fivérek és Kónya János volt, a két család telekszomszédság okán ápolta a kapcsolatot. 1804-ben pedig

I



162



I



163



rokoni kötelék jött létre: Kónya János fia, György, öreg Palacsics Ferenc lányát, Erzsébetet vezette oltár elé. Hiába került azonban rokonságba a két família ezen az ágon, a másik ágon a harag nem múlt el. A viszálykodás oda vezetett a két régi család harmadik nemzedékében, hogy ifjabb Kónya János, mint a falu bírája, egymást követô két évben is ifjabb Palacsics Ferenc egy-egy fiát fogatta meg és vitette el katonának. Mindazok után, hogy Ferenc egyik öccsével jó évtizeddel korábban hasonlóan bánt el. Ifjabb Palacsics Ferenc ügyvédet fogadott, mert úgy érezte, hogy elvész az igazsága. Azokban az években Ausztria egyre több katonát követelt Magyarországtól. 1807-ben például a budai országgyûlés12 ezer újoncot szavazott meg, amelybôl 375 fô jutott Vas megyére. Az országos döntést követôen a megye úgy rendelkezett, hogy nôtlen ifjakat kell kiállítani, feleséges férfiakat csak elkerülhetetlen esetben. Azok a helységek, amelyek katonát állítottak, mentességet kaptak a katonaállítás költségei alól. A szolgabírák a helyszínen döntöttek – az uraság egyetértésével – a katonának alkalmas legényekrôl és ha többen voltak, sorshúzással döntötték el, hogy kit fognak meg. Amíg a toborzás tartott, a legények nem hagyhatták el a falut. Ifjabb Kónya János bíróként tulajdonképpen a kötelességét teljesítette a toborzások alkalmával, mivel az uradalmi tisztek rendesen tôle várták, hogy javaslatot tegyen a katonának állítandó személyre. Ifjabb Palacsics Ferenc azonban joggal érezhette, hogy a bíró igazságtalanul járt el a családjával szemben, mikor elvitték a fiait. Mint rendesen adózó jobbágy, nem szenvedhet ekkora sérelmet, gondolta bánatában. Ferenc gazda végsô kétségbeesésében a tettek mezejére lépett, és mert féltette a még otthon lévô legkisebb fiát, az uradalom direktoránál feljelentette Kónya Jánost. Megvádolta azzal, hogy visszaél bírói hatalmával, hogy senki a közönséges jobbágyságból még csak szólni sem mer véle, mivel mindenkivel szemben érvényesíti hatalmát. Aki



164



kedvében vagyon, azt felette segíti, akire ellenben agyarkodik, azt a tehetôsségével néhányadmagával megnyomorítja. A panasztevô felrótta Kónya Jánosnak azt is, hogy Mázsa István zsellért elüldözte a faluból, mindenét ellicitáltatta, és a pénzt haszontalanul felhasználta, noha az a pénz esetleg az uraságot vagy a templomot illette volna. Elpanaszolta Ferenc gazda azt is, hogy kérésére a nádasdi ispán már több ízben megparancsolta az iskolai kályha felrakását, de még sem végezték el a munkát. Emiatt hideg napokon a gyerekek nem tudnak iskolába járni. A beadványba foglalt panaszokat Hegedûs György, az uradalom direktora mérlegelte, és 1809. április 8-án arra utasította a körmendi tiszttartót, hogy a falubeliek és a bíró meghallgatásával intézze el az ügyet. A két ember nem állt ellent a békítésnek, amit az is bizonyít, hogy az 1811. évben már Kónya János bíró mellett ifjú Palacsics Ferenc foglalta el a falugazda posztját. Közösen kellett fellépniük augusztusban a nádasdiak ellenében, miután megverték Foglos Györgyöt, aki már közeledett a hatvanhoz, de nem nézték a korát. Ifjú Palacsics Ferenc családjának késôbbi esélyeit rontotta, hogy a két fiút elhurcolták katonának, és nem tértek vissza a háborúból. Testvéröccse, György révén fennmaradt a família a 14. funduson, nem utolsósorban annak köszönhetôen, hogy utódai az élet kiszámíthatatlan szeszélyébôl fakadóan a Kónyák másik ágával kerültek házassági kapcsolatba. A közeli szomszédok azonban több nemzedéken át nem házasodtak egymással és nem tartottak komaságot sem.

104. erceg Batthyány-Strattman Lajos kötelességtudóan vett részt a Napóleon ellen elrendelt nemesi felkelésben. Ezredesi rangban vezényelte a nevét viselô ezredet, a katonáskodás kimozdította Körmendrôl, gyakran idôzött csapata állomáshelyén.

H



165



Különös hadisikerekkel nem büszkélkedhetett, abban megakadályozta váratlan halála is. Amikor 1806. nyarán elhunyt, helyét idôsebb fia, Fülöp foglalta el a hitbizományi birtok és az ezrede élén. Az akkor 26. évében járó fiatal herceg még néhány évet vitézkedett a csatatereken, majd élte a magafajta fôurak változatos életét, de egy pillanatig sem feledkezett meg az ôseitôl reászállott feladatokról. Legtöbbet Bécsben tartózkodott, de szívügyének tekintette a körmendi uradalom sorsát. Miután öreglegény maradt, és a közfeladatok iránt sem kapkodott, elég sok ideje maradt a közéleti események figyelemmel kísérésére és a hasznosnak ítélt ügyek pártolására. Fülöp herceg kellô jártasságot szerzett az adminisztráció megszervezésében, így nem jelentett számára nehézséget, hogy a birtokaitól távol is kézben tartsa az ügyek irányítását. Vagyona és pénze is volt elég, hogy elômozdítsa alattvalói boldogulását. Körmenden és a környéken rajta hagyta a keze nyomát. A napóleoni háborúkat lezáró 1815. évi bécsi szerzôdéssel békés korszak köszöntött Európára, olyan idôk jöttek, amelyek a falvakat közelebb hozták a városokhoz, de a vidéki emberek többé nem tudták visszanyerni a régi nyugalmukat. A viszálykodásnak új teret nyitottak az új szokások, a régi elôjogok és minden, ami kárt vagy elônyt hozott valakinek. Halogy helyzete szerencsésen alakult, miután lakói csak egy urat szolgáltak, egy igazságra hajlottak és a maguk kenyerét nem kellett megosztani senkivel. Nehezebb sors jutott Nádasd lakóinak, ahol a Batthyányak hercegi ága mellett jószágokkal rendelkezett a család grófi ága is. Németújvár örökös urai, ahogy magukat mindkét ágon címezték, néha túltették magukat a közös ôsökön és szívesen fitogtatták egymásnak erejüket. A kívülálló személyeknek nem ártott tisztában lenni a hadakozás pillanatnyi állásával, ha nem akartak áldozatává válni a fôurak játszmáinak. 1824. farsangjában a Nádasdon megforduló halogyiak közül többen is betértek Farkas József házához, aki iccénként



166



mérte a pálinkát. A pálinkázó atyafik tisztában voltak vele, hogy gróf Batthyány János jobbágya a poharas italméréssel rontja herceg Batthyány Fülöp üzletét, aki mindig vigyázott arra, hogy senki se csorbíthassa italmérési jogát. Különösen azok után, hogy egy 3,5 akós üstöt helyeztetett üzembe a pálinkafôzô kunyhóban. A szeszfôzésbôl bevett kazánpénz nem sokat tett ki, annál nagyobb hasznot hozott a pálinka kimérése. Batthyány Fülöp császári és királyi kamarás nem sokat habozott, a pálinka árulásért törvényesen megintette csákányi rokonát, felvilágosítván arról, hogy miután kocsmáltatási joga nincs a községben, engedélyt sem adhat jobbágyának az italmérésre. Gróf Batthyány János, maga is császári és királyi kamarás a megintésre azt válaszolta Fülöpnek, hogy minden embernek kész kiszolgáltatni az igazságot, ha vitatja a jogát, jelenjen meg a csákányi úriszék elôtt, és majd meghozza a kellô ítéletet az ügyben. Mindjárt megjelölt két idôpontot is a hercegnek, amikor a törvényszéke elé járu lhat. A megjelenés annál is inkább aktuális lehet – teszi hozzá a gróf –, mert hamarosan ô is meginti a herceget. Fülöp megintésére az adott okot, hogy a herceg vadásza még újévkor felkereste a gróf nádasdi juhászát és igen indulatosan tette szóvá, hogy a birkák sok kárt tesznek az erdôben. Ráadásul a vadász, mikor a házból távozott, letört az udvarban két körtefa oltványt. Mindez elégtételt kívánt, Batthyány János gróf nem tûrhette urasági jussának csorbítását, törvényesen meginti Fülöp herceget. Az uraságok viszálya a kölcsönös intések után átmenetileg csillapodott, de 1826. januárjában ismét felizzott. Farkas József jobbágy ismét „bögrecsárdát” nyitott, de most nem pálinkát, hanem bort árult. A körmendi uradalom fiskálisa, hogy a törvénytelen cselekedetet meggátolja, a nádasdi bírónak meghagyta, hogy hívjon össze gyûlést és iparkodjon meggyôzni a zugivókat a helytelen cselekedetükrôl. Ha a szép szó nem használna, elöljárói hatalommal foglalja le az árusított bort.



167



Csákányban megint nem hagyták annyiban a dolgot, János gróf emberei elkapták a herceg egyik nádasdi árendását, és jól megbüntették, mert a tehene rossz helyen legelt az erdôben. Így teltek a háborút követô békés évek, miközben nagyobb feladat foglalkoztatta az uraságokat és a gazdákat egyaránt.

105. gyre nagyobb visszhangot vertek az emberek szívében a szabadságot, egyenlôséget és testvériséget óhajtó eszmék, mert az élet mind távolabb taszította egymástól a jobbágyokat és földesurakat, a kunyhókat és a palotákat, az ország nem oltalmazta meg lakosait a bajban. A korhangulat azt sugallta, a közóhaj azt kívánta, hogy tenni kell, mert a világ halad, reformálni kell a nyelvet, a régi intézményeket, szolgálni a közjót és jobbítani a világot. Különben elpusztul a haza, elvész a szabadság és elfogy a becsület. Keveset számít már a régi dicsôség, megérett az idô a változásra. Batthyány Fülöp megértette a kor üzenetét. Mint világlátott ember, tudta, hogy aki szabni akar, annak elôbb mérn i kell, ezért nagy érdeklôdéssel figyelte az 1828. évi népszámlálást és összeírást, amely nehéz feladat elé állította a hivatalokat. A nemesek zöme erôsen hadakozott mindenféle számbavétel ellen, mert az elôjogait féltve nem akart szembenézni a valóságos állapotokkal. A parasztság sem szerette a mérô, számláló és összeíró embereket, mivel a számbavétel vége mindig az adók emelése lett. De azért sem szívlelte földjének, javainak, fiainak lajstromozását, mert nagyobb biztonságban érezte magát, ha mások elôl elfedhette némileg a valós helyzetét. Az urasági összeírások elôl ugyan nem lehetett kitérni, de a gazdatisztek ilyenkor csak arra figyeltek, hogy az évtizedekig állandó telki állomány után feljegyezzék az úrbéri kötelezettségeket, és

E



168



szemlézzék a gazdálkodás feltételeiben beállt változásokat. Az 1828. évi összeírás többre vállalkozott, ezt érezték a falu elöljárói is, akik segédkeztek a számlálásban és hitelesítették az adatokat. A számlálók sok mindent feljegyeztek, noha maguk is tisztában voltak vele, hogy az adatokat majd csak korlátozottan tudják használni, hiszen hiányoznak viszonyítási pontok, bizonytalanok a mértékek és vitatható a megadott számok hitelessége is. Mégis, a központilag gyûjtött statisztikai adatok és az uradalom ugyanabban az évben végzett összeírása sokat elárulnak a faluról, amelyben akkor – Daraboshegy nélkül – 31 ház, 21 úrbéres és 10 zsellér háztartás volt található. A jobbágyok háztartásai közül hét „nagycsaládos modell” szerint mûködött, együtt élt három generáció, 2-3 menyecske is volt a háznál. Öreg Kónya Ferenc (12. fundus) György fiával, Német „Király” János (9. fundus) a vejével, Nagy Györggyel gazdálkodott. Mindkét háznál öt-öt 18–60 év közötti felnôtt családtagot találtak az összeírók. Négynégy felnôtt élt Horváth Ferenc (20. fundus), Palacsics György (14. fundus), Palacsics József (17. fundus), Öreg Kónya János (10. fundus) és Kónya József (7. fundus) házánál. A zsellér háztartásokban jellemzôen két felnôtt élt. Összesen 77 fôt számláltak össze ebben a korosztályban. A gyermekekkel, öregekkel, szolgálókkal és cselédekkel együtt nem érte el a kétszáz fôt a falu lakóinak száma. Az egybeszámlált daraboshegyi adatok miatt nincs pontos szám, de az megállapítható, hogy a lélekszámon erôsen nyomott hagytak az elôzô évek nagy járványai. 1817-ben 31 halottat temettek a faluban, csak júniusban és júliusban meghalt 16 gyermek. A már „megtizedelt” faluban 1819-ben 17 temetésen, 1824-ben pedig 25 temetésen kellett elbúcsúzni a szeretteiktôl. Nem is szólva arról, hogy a felvétel évében is csökkent a népesség, mert a kilenc újszülöttel szemben meghalt tizennyolc gyermek és nyolc felnôtt. A háborúk és a járványok következtében ötven év alatt szinte stagnált a falu lakossága. A nádor korához



169



képest mindenképpen szembetûnô a fejlôdés megrekedése. Nemes, polgár, honorácior, ugyanúgy nem élt a faluban, mint az 1785. évi népszámláláskor. Ebben az 1828. esztendôben a néhai Himfai István unokája, Németh István volt a bíró, a Marácról benôsült Nagy János a kisbíró, Horváth György a kovács, Lôcz István a kanász, Budai István pedig a pásztor. Két takács dolgozik a faluban, de legény nélkül és a kovács sem tart segédet. A halogyiaknak nincs erdejük, az uraság erdeiben faiznak. A nép mezôgazdasági munkából él, a szántó 1/3-át ugarolják, vetnek buzát, rozsot és zabot. Az összeírók a halogyi bort savanyúnak találták, de feljegyezték, hogy a fél évi kocsmáltatásból 20 forint haszna van a falunak. Az italmérés mellett némi jövedelem származik a helység öt hold szántójából és öt kaszás rétjébôl, de a bevételek nem fedezik a házi kiadásokat. Van öt kaszás gyümölcsös is a szôlôk mellett. A Rába áradása veszélyezteti a falu alatti szántókat és réteket. A legelô elegendô, a tehenet 180 napig fejik, a tejet és más terményeket Körmenden értékesítik. Közfuvarozást szolgálnak és a katonaság tartásához is hozzájárulnak, átmenô katonaság viszont nincs. A 21 jobbágybirtok 21 ló és 45 ökör igaerôvel rendelkezik. Miután a számlálók által készített jelentés elég panaszosra sikeredett – árvíz, rossz termés, savanyú bor, szegény önkormányzat – Németh István bíró 1829. március 15-én hitelesítette az adatokat.

106. seitôl megörökölte Batthyány Fülöp a megyei fôispán székét is, de csak két évtized múltán vette át hivatalát a mellé kinevezett adminisztrátortól. A hivatali munkát a két alispánra hagyja, akik szorgalmasan küldik leveleiket bécsi otthonába. 1829. májusában igen felizgatta a közvéleményt, kapja a hírt Fülöp, hogy a megyei fogházból megszökött négy

O



170



gonosztevô. Az elfogásukra kiküldött pandúrok Sopron környékén találtak meg közülük kettôt, akiket üldözés közben agyonlôttek. A másik kettônek sem volt szerencséje, az egyiket a kôszegiek kapták el az erdôn, a másikat osztrák parasztok fogták el menekülés közben. Októberben lefogták a megye egyik gyalogos katonáját, akinek köze lehetett a szökéshez. Elmondása szerint a rabok tolvajkulccsal nyitották ki a tömlöc ajtaját és hat strázsa között elillantak. Az eset után a vármegye nyugállományba helyezi az öreg (családos) katonákat és helyettük fiatalokat vesz állományba. Ezt megelôzôen Káldy Sándor hadnagy halála miatt átszervezést hajtottak végre a pandúroknál is. Fülöpöt elárasztják a kérvényezôk levelei, akik szívesen vállalnának közhivatalt. Marácról Zarka György arra hivatkozva kéri kinevezését, hogy lakása közel van a stájer területekhez és már 1809. évi nemesi felkeléskor is hûséges szolgálatot tett a lovasságnál. Szerencsére érdekesebb dolgokról is tudósították Fülöpöt Szombathelyrôl. Egy Bese nevezetû vállalkozó a Kaukázusi hegyekbe utazott a magyarok eredeti helyének feltalálására, a Helytartótanács felszólítására a megye négyszáz forintot szavazott meg számára az utazáshoz. Niczky János alispán örömmel jelentette, hogy tájékoztatta a közgyûlést, miszerint a fôispán idôvel honi nyelven vezetteti a gazdasági számadásokat. A kezdeményezést az urak nagy éljenzéssel fogadták és felszólították a megyei uraságokat a példa követésére. A kedvezô fogadtatás alapján Fülöp herceg azonnali hatállyal elrendeli, hogy birtokain a gazdasági ügyintézés nyelve kizárólag magyar legyen. A feladat végrehajtásának elôsegítésére kiad egy német-magyar nyelvû gazdasági szótárt. 1830. tavaszán a vármegye palotájában kiállítják azokat a képeket, amelyeket még Fülöp dédapja, Lajos nádor adományozott a megyének. Más tekintetben szûnni kezd a marhavész, viszont árad a Rába, gondokat okoz a magas vízállás.



171



Halogyra is eljut valamennyi ezekbôl a hírekbôl, de ennek csak akkor lesz jelentôsége, amikor a falu megismeri Fülöp rendezési tervét.

107. z 1830. év elsô napján, már a kora reggeli órában találkozott Tóth István bormester és komája, hogy a bírótól felvegyék a borra való elôleget. A lovak toporzékoltak a hóban, a két ember elhelyezkedett a könnyû szánon és fertályóra alatt áthajtottak a maráci pincékhez, ahol Bandi Péter borosgazda már várta ôket. Tóth István, aki Marácról származott, még karácsony elôtt megalkudott régi atyafiával a bor megvételérôl, miszerint 42 forintot fizet nyolc akó borért. Újév napjára ígérte a foglalót, a pénz átadása volt az utazás célja. Az újévre való tekintettel persze megismételték a borkóstolót, ami elég alaposra sikerült. Virágos jókedvvel köszönt el a halogyi bormester a maráci borosgazdától, tele kancsóval a kézben indult a társával hazafelé. Csilingelt a lovas szán csengôje és szállt a nótaszó, amikor visszaértek a faluba. Szépen indult az élet az Úr 1830. esztendejében. Két héttel késôbb, január 15.-én leszállították a két hordó bort, csapra verték, és mérték a szomjas embereknek az elkövetkezô hetekben. Némi pénzmozgások, a bíró kifizetései is fokozták a szomjúságot. A harangozó megkapta az elmúlt évre járó fizetését, két forintot, a bakter pedig a három évi restanciáját, 14 forintot egyben. Hazajött szabadságra Marton György, a falu katonája, neki is adatott két pénz. Három ember ágyiruhát vitt Monyorókerékre, két ember pedig a hátralékban maradt zabot szállította Körmendre. A fizetség fejében senki sem akart némi lélekmelegítô nélkül maradni télidôben. Megkeresték azután a bormestert rendes kuncsaftjai is, akik Szent Mihály napja óta úgy is sokat ittak hitelbe, megtoldották még néhány icce árával az adósságukat.

A



172



Ahogy teltek a napok, úgy fogyott a bor, s még nem is látszott a tél vége. Így aztán a bormester január végén megint felkerekedett, s elszekerezett Marácra, de most Szabó Ignác pincéjéhez, ahol tíz és fél akó bort vett 58 forintért. Ittak a népek, februárban még három hordóval kellett beszerezni, de nem is volt híjával az ital február huszonharmadikán, amikor a bíró dudást hozatott, hogy az egész falu együtt ünnepelhessen farsang farkán. Március 10-én a falu elöljárói váratlanul úgy döntöttek, hogy árendába adják a kocsmát. Tavasz végén a falu Szombathelyre beszállította a porciót, fizetett a vármegye öreg kasszájába és kis kasszájába összesen 550 forint adót ezüstben. A nádasdi pappal nagymisét mondatott az elöljáróság, hogy az Isten megtartsa a határt a jégesôtôl. Lekövecsezték a postautat, a sírásó pedig kapott egy új ásót.

108. ülöp herceg igen tevékenyen vett részt az országos reformok elôkészítésében. Visszahúzódó alkatánál fogva azonban kerülte a nyilvános közszerepléseket, a férfikor csúcsán túlhaladva nem akart minden áron a reformerek elsô sorában menetelni és tisztában volt vele, hogy hercegi rangjához nem illenek a polgári átalakulás bajnokainak kijáró babérlevelek. Tudta viszont, hogy családja hagyományai mire kötelezik a nemzettel szemben, hogy hatalmas vagyonával, gazdaságával hozzá kell járulni az ország, a nép felemelkedéséhez. Végtére pedig biztosítani kell a család jövôjét az eljövendô újabb korban, hiszen a hitbizomány gazdájaként gondolni kellett a családi vagyon megôrzésére és átmentésére is. A herceg jeles barátját, gróf Széchenyi Istvánt a nagybirtok foglalkoztatta, az ipar és a kereskedelem fellendítése, alapvetôen a tulajdonlás és a hitelezés elôtt álló akadályok

F



173



leküzdése. Fülöp értette és támogatta ezeket a törekvéseket, de a Batthyányak a feudális keretek között is mindig élni tudtak a piaci lehetôségekkel, mindenkor rendelkezésükre állt, vagy megszerezték a vállalkozásaikhoz szükséges tôkét. A herceg fiatal éveiben, mint megyei fôispán, atyai barátságba keveredett Széchenyi István apjával, Ferenc gróffal, aki egy idôben Vas megye adminisztrátoraként tevékenykedett, jól ismerte hát a hírnevet szerzett família helyzetét és törekvéseit. Maga is gazdálkodó ember lévén, tudta, hogy elsôrendû kérdés a mezôgazdasági nagyüzemek fejlesztése: a hadseregnek ló kell, a fonodáknak gyapjú, a városi népeknek hús és tej, az építkezésekhez fa, a hazai és távoli piacok várják az árut. Elég kockázatosnak ítélte azonban a háborúk okozta pénzromlás, a megállíthatatlannak tûnô infláció és az alacsony pénzforgalom mellett a bérmunka nagyfokú kiterjesztését. Úgy látta, hogy még elég sok tartalék tárható fel a robotmunkában, ha kiegyensúlyozottabb viszonyok közé kerülnek a parasztcsaládok. Az egyenlôség koreszméje – vélte Batthyány Fülöp – utat nyithat a jó megoldáshoz, amely áldást hozhat a nagybirtoknak és a paraszti birtoknak egyaránt. Kereste az egyensúlyt az uradalom és a jobbágytelek között, hiszen a családi archívumban bôséges bizonyítékát találta annak, hogy a föld csak a rajta élô emberrel képez értéket, a birtoklás önmagában nem teremt gazdaságot és ôseinek számos példájából tudta, hogy nem csak a saját javaiért, de jobbágyaiért és mindazoknak a boldogulásáért is felelôsséget visel, akiktôl adót szed vagy akiknek bért fizet. Fülöp herceg magától értetôdôen tett le Széchenyi István hatvan ezer forintja mellé ötven ezer forintot a Magyar Tudományos Akadémia létrehozására és támogatott még számos országos kezdeményezést, de szûkebb környezete – Körmend és Halogy is – hasznát látta buzgalmának. A körmendi uradalom több településével együtt Fülöp herceg érdekes kísérletet hajtott végre Halogyon.



174



109. iután az 1825 –27. évi országgyûlés elodázta az úrbérrendezést, törvény helyett csak vizsgáló bizottságot hozott létre, több fôúr is maga keresett megoldást a jobbágykérdésre. Amíg mások vizsgálódtak, Fülöp herceg kialakított egy „szabályozási” tervet, amelyet megvalósíthatónak ítélt saját gazdaságában. A falu határának felmérésével együtt meghirdette az irtásföldek megváltását, és a jobbágytelkek rendezését. Jó történelmi ütemérzékkel 1830. július 13-ra tûzte ki az irtásföldek megváltásának és a jobbágytelkek szabályozásának napját. Két hét múlva Párizsban kitört a nevezetes júliusi forradalom, aminek késôbb híre jött, de egyelôre csend honolt a Vasi Hegyháton. Akiknek irtása volt a faluban, elôkeresték a ládafiából a régi szerzôdéseket, leveleket, hiszen az 1812-es tilalmazásáig szabadon adták-vették, örökölték az irtásföldeket, most azonban bizonyítani kellett, hogy ki is bírja valójában a magának tulajdonított földecskét. Kit illet a váltságdíj! Elôkerült Pass György levele arról a darab földrôl, amit még 1771-ben vett Németh Tamástól a Fás irtásokban. A Simon család bemutatta a Bence Ferenc által Németh Mihálynak eladott, majd a fiától, Németh Jánostól 1782-ben megszerzett, a Hármastóki dûlôben és a Hálási mezôben lévô hat hold szántóról szóló szerzôdést. Öreg Pusztai István és felesége, Sidó Jutka, ö regségre jutván, bizonyos szükségükre nézve, 1785 április 10-én a daraboshegyi Tóth Ferencnek és feleségének, Németh Erzsébetnek adták el földjeiket a Karácsonykúti mezôben, a Külsô irtásokban, a Nyíresen és a Patak felett, összesen 41 forintért. Szabó Ferenc, fentebb már ismertetett okból, 1778 március 1-jén 18 forintért adott el szántóföldet a magyarósdi Kovács Ferencnek. Az örökösök elôkeresték és vitték Körmendre a megsárgult, régi iratokat, amelyre késôbb váltócédulát kaptak. A többi gazda a felmérés során mutatta meg, hogy a család melyik

M



175



darab földet szerezte erdôirtással. Tudta azt mindenki, hiszen arról a területrôl csak kilencedet adtak. Az uraság a határ felmérése után pontos ismeretekkel rendelkezett a szántók, rétek, parlagok használatáról, az úrbéres és irtás földek nagyságáról. Az elkészített táblázatok alapján megállapították, hogy a 15 telki állományt kitevô földterületen 21 jobbágygazdaság mûködik, amelyek összesen 572 hold szántót és 250 kaszásnyi rétet, valamint 24 holdat kitevô belsô telket használnak. Ebben benne foglaltatnak a jobbágyok mintegy száz holdat kitevô irtás földjei is. A táblák megmutatták azt is, hogy a használt föld mennyisége több mint amennyi a korábbi nyilvántartásokban szerepelt. Két évvel korábban az összeíróknak 334 hold szántót és 63 hold rétet jelentettek, a közadók elosztásánál – dica-metszéskor – pedig 403 hold szántót és 103 hold rétet vettek alapul. (A királyi urbárium bevezetése után, 1771-ben 336 hold szántó és 85 kaszás rétet jegyeztek fel, mint úrbéres földet.) Hogy az összeírásokban szereplô földterület eltért a ténylegesen használt földterülettôl, annak több oka is volt. A természet hol elvett, hol visszavett egy darab földet, a falu lakó is változó intenzitással hasznosították a kezükön lévô területeket, kiszárítottak egyes helyeket, bozótot irtottak, gyepût húztak, változtatták a mûvelési ágakat. Ha lehetett, persze egy-egy darab földet kisebbnek mondtak a ténylegesnél. Ilyen jellegû változások iránt a földesúr gyakran közömbös maradt, mivel az úrbéres szolgáltatás alapvetôen a jobbágytelek megállapított nagyságához igazodott, ami viszont hosszú idôn keresztül állandó volt. Halogyon például Mária Terézia úrbéri rendeletének bevezetése óta eltelt hatvan év alatt az elsô tabella elkészítésekor megállapított 15 egész helyet kitevô telki állomány képezte az adóalapot. Ezen az állandónak tekintett úrbéres földállományon kezdetben 17 parasztgazdaság mûködött, majd ez a szám az évtizedek során– egyes telkek felosztása miatt – 21-re nôtt,



176



ennyivel számoltak szabályozáskor. (1785 –1830 között Németh Mihály, a Takács és a Joó családok, valamint Himfai István telkét osztották meg.) A felmérés tehát azt állapította meg, hogy az 1830. esztendôben 21 halogyi jobbágycsalád 846 hold földön gazdálkodik. A Halogyon lakó tíz, és a Daraboshegyen lakó 18 zsellér család pedig további mintegy 300 hold irtás földet mûvel. A számok elárulják, hogy az átlagot tekintve a jobbágyok 40 holdon, a zsellérek pedig 10 holdon gazdálkodtak. Ezt a helyzetet kívánta szabályozni Fülöp herceg. A projektum viszonylag egyszerû elképzelésen alapult: az uraság magához vonta a falu határának harmadát kitevô irtás földeket, a többi – úrbéres – földrôl pedig kijelentette, hogy a gazdák kezén hagyja ugyan, de az egész földmennyiséget – szem elôtt tartva egyenlôségi szempontokat – újraosztja a faluban élô parasztok között.

110. „szabályozás” nevezetes napján, mikor a gazdák kénytelenek voltak megváltás fejében lemondani a valaha erdôk irtásával szerzett földjeikrôl, és amikor az egész közösség kénytelen volt szembenézni egy új helyzettel, a falu aprajanagyja összegyûlt Németh István bíró házánál. A nagy diófa árnyékában vegyes érzelmekkel hallgatták Mórocza Dániel fiskálist, aki fennhangon ismertette az elôre megszerkesztett egyezség szövegét. Elôl állt ifjú Németh István bíró, mögötte az esküdtek, öreg Kónya Ferenc, Palacsics József és György, Mihályka József, Horváth József és Takács György, körülöttük a gazdák, Benkô János, Török Ferenc, Tóth István és a többiek. Nagyobb csoportokban a zsellérek, halogyiak és daraboshegyiek egyaránt, mindnyájan várták, hogy a passzus felolvasása után szólítsák ôket és kezük vonásával megerôsítsék a megállapodást.

A



177



A férfiak mellett szép számmal nôk is megjelentek, mint birtokok örökösei és örökhagyói, a nevük ott szerepelt az iraton. Horváth Éva, Bognár Kata, Gérnyi Kata, a Pali lányok komoly arccal figyelték a fiskális urat, aki hangját felemelve bizonygatta, hogy az uradalom milyen költséges fáradozásokkal készítette elô a földek megváltását. Külön kiemelte, hogy Ôhercegsége több olyan kedvezést és jótéteményt áraszt jobbágyaira, amelyre ôt a hazai törvények nem is kényszerítik. Azt is hangsúlyozta, hogy a megkötendô egyezséghez hozzájárult az eseményen megjelent Oberszimmer József tiszti pártfogó, a parasztság képviselôje is. A keresztvonás közben mindenki vetett egy pillantást a papírra, bár kevesen tudták elolvasni a szöveget. A „barátságos megállapodással” létrejött egyezség négy pontban foglalta össze a „szabályozás” lényegét. Az elsô pont rögzíti, hogy az uradalom a faluban lakó birtokosoktól kiváltja a 343 hold szántó- és 70 kaszásnyi rét-, soha adó alá nem tartozó irtásföldet, holdanként 4 forint váltócédula ellenében. Arra is kitér a szöveg, ami késôbb majd jelentôséget kap, hogy ha az Országgyûlés másként rendelkezik, ahhoz alkalmazkodnak: ha az eset úgy hozván magával, akkor még reá is fizetni kész lesz az uraság. A második pont elmondja, hogy a belsô telkeket (házhelyeket), a falu földjét és az úrbéres földeket az uradalom a birtokosok kezén hagyja, a kiváltott irtás földbôl pedig 300 holdat visszajuttat a gazdáknak. Ezt követôen elmagyarázza a szabályozást, miszerint a visszaadott földekbôl az uraság 24 holddal kiegészíti a jobbágyok kezén lévô 846 holdat és az így létrehozott 870 hold földalapból 29 holdakkal számolva kihasít 30 egész jobbágytelket. Magyarán: az eddigi 15 telekkel szemben a jövôben 30 telekegység képezi az úrbéres állományt, vagyis az adó alapját. A visszajuttatott 300 holdból mind a 30 telekhez hozzáadnak 3 holdat, melyek soha adó alá ne menjenek, továbbá fél holdra növelik a zsellér házak fundusait, illetve lege-



178



lônek és erdônek hagyják meg a mûvelt földek közé ékelôdô hitványabb területeket és végül a helység nótáriusa is kap 8 holdat. A harmadik pont arról rendelkezik, hogy a földek új kiosztását úgy kell végrehajtani, hogy mind a jó, mind az alább való földbôl és rétbôl mindenik jobbágy sessiójának arányához képest egyaránt részesüljön. A jobbágyság megnyugtatására az uradalom kijelentette, hogy a jobb-, és a faluhoz közelebbi földeket nem veszi el, hanem a megmaradó szántóit a daraboshegyi szôlôknél és a majortól délre esô irtásoknál metszi ki. Végül a negyedik pont kimondja, hogy az egyezséget az 1831. évi aratás után hajtják végre, amely a Tekintetes Vármegye felügyelete mellett megy végbe. Adózni az új regula szerint az elkövetkezô új évtôl kell. Ilyen messzire senki nem tekint elôre ott a diófa alatt. Az egyezség megkötése után az élet megy tovább: a katonaság számára beviszik Körmendre a zabot, a Nemes Vármegyének leszállítják Szombathelyre az ölfát, ugyanakkor beviszik a püspök dézsmáját is. A korcsma bérlôje március óta minden eladott akó bor után fizet egy forintot a falunak, ezen felül még ad három akóval a falu igényei szerint. Mérnek italt a kanász és a csordás fogadásakor, megkínálják a füstös konyhákat vizsgáló embereket és kapnak egy iccével a község földjét felszántó gazdák is. Szilveszterkor pedig hozzájutnak a maguk adagjukhoz azok az asszonyok is, akik a falu ládáját az ó bírótól az új bíróhoz viszik. Így történt meg a negyedik nemzedék életének legfontosabb eseménye az 1830. esztendôben.

111. apra pontosan 1830. július 29-én a Körmenden tartózkodó Fülöp herceg jóváhagyta az uradalom tisztségviselôi és a falu között kialakult egyezséget, az 1831. évi aratást követôen pedig végrehajtották a rendezést. Kimérték a 30 telket kitevô

N



179



úrbéres állományt, amelybôl 37 jobbágyhelyet alakítottak ki, 23 egész helyes és 14 fél helyes parasztgazdaságot. Minden egész jobbágytelekhez adtak 20 hold szántót és annyi rétet, hogy a háznál lévô belsô telekkel kiteljen 9 hold. Ehhez jött még „adómentesen” az irtásokból visszajuttatott 3 hold. A fél helyes jobbágyok ennek a felét kapták, 10 hold szántót és arányosan rétet. Végeredményben a szabályozás eredményeként a korábbi 21-rôl 37-re nôtt a jobbágybirtokok száma, és ebbôl 10 birtokot – ez is jelentôs változás – Daraboshegyen alakítottak ki. Figyelemre méltó vonása volt az új helyzetnek, hogy a 23 egész helyes és 14 fél helyes parasztcsalád a „szabályozás” után teljesen azonos helyzetbôl indult, azonos starthelyrôl folytatta a gazdálkodást és vett részt a még több mint egy évszázadig tartó földszerzési- és gyarapodási versenyben. Fülöp herceg esélyteremtô politikája megelôzte a maga korát. A szabályozást követô úrbéri tabellát tanulmányozva megállapítható, hogy számos családnak kedvezett a változás. A birtok nagyságát tekintve a 72 holdjával korábban „listavezetô” Benkô János, aki egész telek után 32 holdat kapott, ugyan sajnálhatta az elvesztett földeket, de a családon belül fél telkes gazda lett Halogyon Benkô Mihály, Daraboshegyen pedig Benkô Ferenc. Száz év után a család ki tudott lépni a régi helyérôl. Öreg Kónya Ferencnek 65 holdja volt, a rendezés után egész telkes lett a Fábián és az egykori Baksa közötti funduson, az „ôsi” helyen pedig ott maradt Ferenc fia, ugyancsak egész telkes birtokkal. Ezáltal a Kónyák négy egész telkes birtokkal (2. 7. 10. 12. fundusok) a Batthyányak alatt eltöltött száz esztendô legtöbbet gyarapodó családja lettek a faluban. Hasonlóan alakult a Palacsicsok helyzete: József korábban 57 holdat, György pedig 48 holdat birtokolt. Mindketten egész telkesek lettek, és rajtuk kívül István fivérük is kapott egy fél telket Daraboshegyen. A Takács família szintén két egész és egy fél telekkel, három birtokos gazdával erô-



180



sítette pozícióját a családok gyarapodási és túlélési versenyében. Németh István – ezen a néven III. a Himfai családban –, akire a nagyapa adósságai miatt csak 25 holdat hagytak elôdei, egész helyes gazda lett, nôtt a birtoka. Ugyancsak kedvezôbb helyzetbe jutott több „benôsült” birtokos: Fábián György a korábbi 13 holdja, Nagy János a 20 holdja, Mihályka József a 24 holdja, Tóth István pedig a 28 holdjával szemben egész helyes gazda lett, ami számukra az egyenrangúságot jelentette a korábban tehetôsebb családok között. Egyértelmûen jól jártak azok a zsellérek, akik a rendezést követôen telkes gazdák lettek. Egyénileg ugyan kicsit differenciáltabb a kép, de sokat elárul, hogy az új úrbéri tabellában a korábbi 28 helyett csak 11 család maradt zsellér státuszban, öt Halogyon, öt pedig Daraboshegyen.

112. átrányosan érintette a gazdák egy részét a szabályozás, többek között Török Ferencet, Németh „Király” Jánost vagy Szél Istvánt, akiknek kevesebb lett a földje, de az adott helyzetben a család munkaereje nem is bírt el többet, így nem élték meg tragikusnak a változást. A falu lakói az egyezség megkötésekor, és késôbb is, ha visszatekintettek Fülöp herceg „rendezésére”, elfogadták az új helyzetet. Más választásuk tulajdonképpen nem volt, bár tiltakozhattak volna ellene. Az uradalom emberei sokszor hangsúlyozták a parasztok elônyeit, az adózás adatai azonban ezt nem igazolják. Igaz ugyan, hogy az uradalom elesett a megváltott irtás földek után fizetett kilencedtôl, viszont a kétszeresére – 15-rôl 30-ra – nôtt telki állomány után megsokasodott a falu gazdáinak adóterhe. A szabályozás elôtti és utáni összeírásokat összevetve világosan kiderül, hogy – Halogy és Daraboshegy összevont adatai alapján – mintegy másfélszeresére nôttek a fizetési és szolgáltatási kötelezettségek. A birtokok után

H



181



megduplázódott a kilenced-váltság, kétszer annyi „konyhai ajándékot”, vagyis vajat, kappant, csirkét és tojást kellett beadni az uradalom számára és hasonló mértékben nôtt a tûzifa-szállítás terhe is. Szinte csak a füstadó maradt a régi, miután azt a házakra vetették ki. A felsorolt adótételek növekedése még elviselhetô lett volna, viszont súlyosan esett latba, hogy a korábbinak több mint másfélszeresére emelkedett az esztendôbéli robot szolgálat. Kézi robotban számolva az évtizedeken keresztül teljesített mintegy kétezer nap helyett háromezer nap fölé emelkedett a kötelezô ingyenmunka, ami elvonta a munkaerôt az újonnan kialakított paraszti birtokokról. Batthyány Fülöp reformjának ez a pontja késôbb nem bizonyult korszerû megoldásnak, de a szabályozás fontos eseménye lett a negyedik nemzedéknek. A herceg jól számított, a birtokrendszer szabályozása csökkentette a falu társadalmában felhalmozott feszültségeket, növelte a gazdálkodási kedvet.

113. égi idôktôl fogva igazi rémet jelentett a vörös kakas a faluban: a fából ácsolt, zsuppal fedett házak, pajták, ólak könnyen fogtak tüzet. A veszedelem ellen segítséget nyújtott, hogy a házakat nem utcafrontra helyezték el, hanem a szalagtelek hoszszában, a szomszéd épületétôl megfelelô távolságra. A belsô fundusok patak felôli, középsô és felsô részében, egymástól „széthúzva” telepített épületegyüttesek nem csak a tûzkárok megelôzése céljából volt praktikusak, de a 10 –15 öl széles és 80 –110 öl hosszú – Felsô teleknek nevezett – házhelyeken így lehetett a legelônyösebben biztosítani a lakók és az állatok nyugalmát, illetve biztonságát is. A szomszédok kevésbé láttak bele egymás fazekába, nem kellett egymást bámulni a nyitott ajtókon és ablakokon keresztül, nem hallatszottak át annyira a családi veszeke-

R



182



dések. Még az istállóban a jószágokat is kevésbé zavarta a másik állat szaga, bôgése, szaporodása. Csökkentette a zsúfoltságot ez a településszerkezet – beleértve a kertek használatát is –, mint az utcafrontos megoldás. Hátrányának tekinthetô, hogy hosszabb utakat kellett fenntartani a telken belüli közlekedésre, ami csökkentette a hasznosítható területet, de miután a szalagtelkek egyenként elég nagyok voltak, egyik-másik elérte a három holdat, ezzel a lakosok nem sokat törôdtek. Az 1833. esztendô karácsonyának másnapján minden elôvigyázat ellenére megesett a baj, hatalmas tûz keletkezett a faluban. A tûz keletkezési helye és oka ismeretlen maradt, de mivel a legnagyobb károk a régi Palacsics portán estek, ahol arra sem maradt idô, hogy az állatokat kimenekítsék az istállóból és az ólakból, ott lobbanhatott fel a lángcsóva és terjedt át még hét portára. Palacsics József és István házától az Alpok felôl fújó szél elvitte a pernyéket egészen Németh Mihály házáig. Ott a tûz terjedését sikerült megtörni, mivel a Benkôk háza a telek végében, lent a patak közelében állt, végig a telek hosszában pedig a szomszédos Török Ferenccel közösen használt belsô út szolgált, amelynek a földes-kavicsos burkolata esélyt adott a védekezéshez. De még attól a helytôl is egy csóvát felkapott a szél és felgyújtotta a temetô alatt Németh József szalmakazlát. Palacsicsék portájától a falu közepe felé terjedô lángok martaléka lett Szél István, Öreg Kónya György és Ferenc, Horváth Mihály és Ifjú Kónya Ferenc lakóháza, illetve több gazdasági épülete. Tovább haladva pedig Németh „Király” János és Németh Mihály pajtái égtek porig, de a házaik megmaradtak. Palacsics József és István kárát 1665 forintra becsülték, a családnak nyolcvan év után a tûz ismét megsemmisítette szinte mindenét. Hamuvá lett a hat derékból álló ház, elégett az istálló és az ól, benne az állatokkal. Elpusztult a tûzben négy ökör, öt tehén, két tinó, két borjú, egy vemhes ló és 37 juh. Bár a pajta megmaradt, elégett hét szekérre



183



való külön tárolt széna és 15 pozsonyi mérô kukorica. A telken tárolták a falu szalmáját, az is elégett. A Palacsicsok második szomszédságában lakó Kónyák ugyan kimentették az állatokat, de kárukat így is 845 forintra becsülték. A hét derékból álló házuk mellett leégett a sertésól, a cséplôpajta és a méhes, megperzselôdtek a gyümölcsfák és 30 pozsonyi mérô kolompér is kárba veszett. A nyolc gazda becsült kára meghaladta az 5500 forintot, 110 tehén vagy 50 ökör árát. A körmendi uradalom segítségére sietett a károsultaknak, takarmánnyal segítette a gazdákat, illetve pénzt adott épületfára. Január hatodikán a tiszttartók már döntöttek a segítés mértékérôl, ami enyhítette a károkat, de nem pótolta az elpusztult értékeket. A kárenyhítés 12 pozsonyi mérô búza, 18 mérô rozs és 320 forint készpénzt tett ki, de a károsultak tégla-adományra is számítottak. Elôttük lebegett a nádasdiak esete. A szomszédos faluban még júniusban kilenc ház égett le és a Bécsben tartózkodó Fülöp herceg 45 ezer téglát adott számukra az újjáépítéshez. A tégla felhasználásával korszerûsítették a házakat és csökkentették a tûzveszélyt. Nádasdon azonban ez sem segített, 1834. május 12-én a korábbinál is nagyobb tûz pusztított a faluban. Két tucatnyi jobbágy és zsellér házán kívül leégett az evangélikus tanító háza is, elégtek a mester almáriumában tartott könyvek is. Megsemmisült az uraság tiszti lakása.

114. ivégbôl kastély, tiszti-ház, parókia vagy templom évszázadokon át Halogyon nem épült, a faluban közvetlenül nem volt jelen a királyi, a földesúri és az egyházi hatalom. Jobbágy és zsellér státuszban lévô földmûvelôk, növénytermesztôk és állattartók, illetve néhány pásztor és kézmûves alkotta a faluközösséget. Urak nélkül, a néphez tartozó lakosság maga szervezi meg az életét az adott feudális keretek között, maga hozza

M



184



meg a döntéseit és viseli annak minden felelôsségét. Bár a Batthyány uraságok figyelme szinte mindenre kiterjedt, az uradalmi adminisztráció „felülrôl” pontosan jegyezte és ellenôrizte az úrbéri kötelezettségek teljesítését, ennek ellenére az idôk folyamán igen fejlett formát ért el a község önkormányzata. Egyfelôl a paraszti gazdálkodás adott feltételei, az adózás formája, illetve a családi élet keretei „kódolták” az önszervezôdés és önirányítás igényét. Különösen azok után, hogy a Batthyányak birtokain, a központi szerepkörû körmendi uradalom irányításában is, az idôk folyamán háttérbe szorultak a személyes mozzanatok és egyre inkább intézményesült formák – hierarchia, hatáskör, eljárási rend, stb. – határozták meg az uraság és a jobbágyok kapcsolatát. Lajos nádor még a birtokait járva, gyakran személyesen foglalkozott jobbágyai ügyeivel, a közelükben élt, mindent tudni akart róluk. A dédunokája, Fülöp herceg viszont már a legtöbb idejét Bécsben töltötte, és bár szorgalmasan olvasta a jelentéseket, többnyire már csak alkalmazottai révén tartott kapcsolatot alattvalóival. Másfelôl a királyi, a vármegyei és a földesúri adminisztráció kiterjedtebb és kifinomultabb mûködése is egyre jobban igényelte a községi önkormányzatok hatékony mûködését. Az 1830-as években, miután a birtokrendezés hatására jelentôs átalakuláson ment át a falu társadalma, új lendületet vett az önkormányzat fejlôdése. Ebben persze közrejátszott a reformkornak nevezett idôszak is, a közpolitika, a társasági élet, az utazások és az oktatás felpezsdülése az országban.

115. író állt a falu élén, aki a falugazda – korábban kisbíró – és az esküdtek közremûködésével irányította, szervezte a falu életét. Munkájáért a két tisztségviselô mentesült az úrbéres kötelezettségek alól és más elônyöket is élvezett. A személyes képességeken túl bizonyos rotációs szempontok is

B



185



közrejátszottak a kiválasztásukban, ritkán fordult elô, hogy valaki hosszabb idôn keresztül folyamatosan viselte ezt a tisztséget. Az önkormányzat alapvetôen két forrásból, a falu földjén – mintegy 25 hold szántó és 15 hold rét – folytatott gazdálkodásból, valamint a fél éves kocsmáltatási jogból szerezte a bevételét. A községi elöljáróság feladatai közül a gazdálkodási tevékenység kívánkozik az elsô helyre. Az elszámolások szerint a falu a szántóján gabonát, a rétjén pedig szénát termesztett, amit közvetlenül piacon értékesítettek. A gazdasági munkákat a lakosság közösen végezte, a munkáért bort kaptak fizetségként, amit értékben levontak az árendába adott kocsma bérleti díjából. A kocsmáros borral fizetett a falu aratóinak, cséplôinek, kaszásainak, és gyakran bor járt a falu ügyeiben eljáró embereknek is, nem is szólva az elöljáróság üléseire, áldomásokra kiadott „reprezentációs” italról. A kocsma hasznának egy részét így közvetlenül beforgatták a falu földjén folytatott termelésbe, illetve finanszírozták az önkormányzat mûködését. A bevételek elszámolásában is megmutatkozik ez a gyakorlat, az évek során a kocsma haszna fokozatosan csökkent, a faluföld hozama viszont emelkedett, mert a „munkadíjat” ott nem mutatták ki a költségek között. Több esztendô átlagában a kocsma és a föld hasznából évenként 150 –300 váltóforint bevételt – átlagban 200 forintot – szerzett a falu, az értékesítések és elszámolások áthúzódásától függôen. Ezzel a bevétellel szemben évenként 150 –170 forint volt a falu rendes költsége, nevezhetjük mûködési kiadásoknak. A számadásokban emellett voltak a közadók: a király kamarának a vármegye által kivetett adója, a katonatartás terményadója (zab, széna), a közfuvar költsége, a katonaállítás kiadásai, valamint a püspök dézsmája, a vármegye tûzifája és miegymás – ahogy még adódott. Az adó jellegû kiadások összege nagyságrenddel meghaladta az önkormányzat helyi kiadásait, annak a nyolc-tízszeresét is elérte.



186



Az önkormányzati tevékenység második elemének tekinthetjük a felsorolt közadók kivetésének, beszedésének és teljesítésének feladatait. A közadókat adóegységben (dica) vetette ki a vármegye a faluközösségre, amelyet az önkormányzat a vagyoni helyzet mérlegelésével, bizonyos mutatók alapján osztott szét (dica-metszés) a falu gazdái és lakói között. Évente 1200 –1300 váltóforintot szedtek be, amelyet évi 3-4 alkalommal fizettek be a megyei nagy- és kiskasszába. Összeszedték vagy a környéken megvásárolták a zabot, a szénát, a tûzifát, megszervezték a fuvart, a szállítást, teljesítették a természetben kirótt terheket. Röviden: megadták a császárnak, ami a császáré. Mindemellett az urasággal szemben is jelentkeztek közös terhek, mint például a borjúpénz, lepedômosatás, legelômegváltás, stb. Az adóügyek vitele – nem is szólva az elöljárósággal párhuzamosan mûködô hegyközségrôl – adott elég feladatot a falu vezetôinek. Természetesen sok múlott az ügyességükön is, mint 1834-ben, amikor jégesô kár miatt 378 forint adókedvezményt sikerült elérni Hetyei János adószedônél. (Nincs nyoma viszont, hogy a tûzeset miatt csökkentek volna az adók.) A „reformkor” idején szinte rendszeressé vált, hogy a falu bírója restanciában magánál tartotta a beszedett adó egy részét és több évig jelentôs összegekkel tartozott a községi kasszának. Emellett széles körben dívott a kocsmai hitelezés gyakorlata is. Ilyen okokból az éves számadások idején csak kevés készpénz találtatott a falu pénzes ládájában. Az 1832. évi számadáskor kimutatták, hogy Kónya Ferenc bíró két év alatt 1354 forint restanciát halmozott fel, Németh István még az 1830. évbôl tartozott 140 forinttal. Még korábbi évekbôl Takács György 45, Palacsics György 112, Horváth Ferenc pedig 74 forinttal volt adós. A kocsma árendájával is tartoztak az elôzô évekbôl: Palacsics József 73 forinttal, Németh István pedig 69 forinttal. A közpénzek ilyen formájú „hitelezése” az 1840. évben még magasabb szintet ért el, az adóhátralék 2559 forintot tett ki, a hitelben



187



megivott borok és pálinkák ára pedig 872 forintot. Érthetô, hogy a következô évben a megye nagy erôfeszítéseket tett a kintlévôségek behajtására, aminek az eredményeként rövid idô alatt a felére csökkentek a hátralékok. A „megszorítások” azonban nem érintették a kocsmát, pedig a mértékletesség jegyében országos kampányok is indultak a kocsmai hitelezések visszaszorítására.

116. özfeladatok elvégzésére a falu kovácsot, csordást, kanászt fogadott, jegyzôt, mezôôrt, baktert, harangozót alkalmazott. Mellesleg: az állatok ôrzése bizalmi állásnak számított, amire általában nem falubelit fogadtak fel, mert az értékes állatokat nem lehetet kitenni az esetleges haragosok bosszújának. A távolabbi falvakból felfogadott kovácsnak, csordásnak, kanásznak házat építettek, amelynek a fenntartása is pénzbe került. A földesúr kegyurasága és alkalmazása mellett a község hozzájárult a pap és a tanító ellátmányához is. Ezek a kiadások, valamint az ügyek intézésébe bekapcsolódó helybeli lakosoknak adott alkalmi fizetések tették ki a „személyi bérek” jelentôs részét. 1832 karácsonyán a bakter megkapta több esztendei elmaradt fizetését, 13 forintot, Mihályka József nótárius felvette éves tiszteletdíját, 12 forintot. Két év múlva a nótárius már 18 forintot kapott, a bakternak hét forintot fizettek. Ügyeket intézô helybeli lakosok napibért kaptak, példának okáért, ha bementek a körmendi tiszttartóhoz fát kérni, bevitték a komisszáriushoz a zabkönyvet, intézték a széna beadását, kedvezményt kértek a fôbírónál Kölkeden jégverés miatt, elvitték az ágyiruhát Monyorókerékre, elkísérték a község katonáját Szombathelyre vagy ölfát vettek Taródfán a vármegye számára. 1840-ben az egyik elöljáró felkérte a nádasdi plébánost, hogy keresse ki az anyakönyvbôl a Halogyon született gyermekek adatait, más alkalommal az egész falu

K



188



összeírását tartalmazó levelét vitte be Körmendre. Megfizették a közremûködését ezért is. Elôfordult, hogy a juhászok tilosban ôriztek a szomszéd határban, elkapták ôket, az esküdtek intézték a büntetésük kiegyenlítését, de arra is volt példa, hogy többféle bajok miatt a törvényszék elé ment öt embernek fizettek napidíjat. Az ügyintézôk általában nem egyedül tették a dolgukat, hanem többedmagukkal jártak, amit indokolt volt, ha adót fizetni mentek és készpénzt vittek magukkal, esetleg az ügyintézés hitelessége kívánta meg több személy jelenlétét. Idônként azonban a „túlfoglalkoztatás” jeleit mutatják a számadások. 1837. május 22-én a körmendi gazdatiszt urak elé hét ember járult a legelô ügyében, egy hónappal késôbb pedig kilencen ismételték meg a küldetést. Ebben az esetben a tömeges megjelenés persze már demonstratív jelleget öltött, a nyomásgyakorlás egyik formáját jelentette. A falun kívül is akadtak közfeladatok: rendszeresnek tekinthetô kiadással járt az utak kövecsezése, a Csörnöc hídjának javítása, az út menti árkok tisztítása. A falu közkiadásainak másik csoportját a különféle „anyagok és eszközök” beszerzésére fordított költségek adták. Papírt vettek a nótáriusnak, szenet a kovácsnak, spanyolviaszt a bormesternek, lámpát a bakternak, gyertyát, tölcsért és bádog mérôedényt a kocsmárosnak. Még a háborús idôkben Halogy alatt, a Rába partján katonaistállót építettek, amelynek a fenntartása a falura hárult. Állandó kiadást jelentett az ablakok üvegezése, az ajtók és ablakok, a kút és a kerítés javítása, ezen kívül seprût és vödröt kellett venni. Hasonló kiadásokkal járt a csordás és a kanász házának fenntartása: kályhát építtettek, ablakot üvegeztek, tetôt javítottak. 1841. január 15-én Kónya Mihály bíró egy szekér földet vetetett, hogy a csordásházat kikenesse, mert az új csordás, a szarvaskendi Horváth György felesége kisbabát várt. A beszerzések mellett külön csoportba sorolhatók a különféle „szolgáltatásokért” fizetett kiadások: 1837-ben 3 forint



189



30 krajcárt fizettek az almásdi hajdúnak, hogy a halogyiak sertései közé engedte a kanját, ugyanennyit kapott a juhász, akinek a kanja a daraboshegyiek disznai körében segítette elô a szaporulatot. A béreseket azért díjazták, hogy a marhákat a falu földjén deleltessék, a trágyázás miatt. Berbás Ferencnek 2 forint 15 fillért fizettek egész évre a levelek felolvasásáért. Türjén a zab leszállításakor az átvevô katonának és a magazinosnak adtak 5 forint 12 fillért. A nádasdi plébánosnak egy öreg szentmiséért fizettek 1 forint 15 fillért, az oskolamesternek pedig négy forintot a könyörgéstevésért. Kiadást jelentett az új törvények felolvastatása, a kérvények íratása, az adókönyvek ellenôrzése, általában az írásbeliség követelményeinek a teljesítése. A kiadások között idônként szerepelnek adományok is: a vásárhelyi leégett templom újjáépítésére, illetve tûzkárt szenvedett szegény stájer embereknek adott a falu támogatást.

117. ádasdon régi idôktôl mûködött iskola, a mester 20 forintot kapott a Batthyányaktól a szegény gyermekek oktatásáért. A halogyi gyermekek közül többen megtanultak írni-olvasni, de az írásbeliség terjedésével és a falu lélekszámának növekedésével erôs igény támadt egy helyi iskola építésére. A falu elöljárósága 1839. január 13-án határozta el, hogy mesterházat épít. Egy hónappal késôbb kérvényt nyújtottak be a körmendi uradalomhoz. Áprilisban a község elöljárói felmentek Szombathelyre a püspökhöz, hogy a mester fizetéséhez hozzájárulást kérjenek. Júniusban Körmenden az úriszék tárgyalja a falu kérvényét. Egy év múlva kedvezô válasz születik, 1840 nyarán a mérnök kijelöli a mesterház helyét. Egyértelmû volt, hogy a község által használt telken építsék fel a mesterházat. A hely kijelölése után újabb év telik el, majd 1841 közepétôl felgyorsulnak az elôkészítô munkálatok. Júniusban

N



190



az ivánci erdôn kitermelik, meghordják és kifaragják a mesterházhoz való gerendákat. Novemberben Óbárdról meszet hoznak és a munkálatokhoz vásárolnak két talicskát. Ugyancsak novemberben az Ôrségben beszerzik és hazahordják a ragfának és a lécnek való faanyagot. A mesterházat 1842. április elsejétôl december végéig építi fel a falu közössége. A korábban beszerzett rönkfát felvágatják deszkának, Körmenden pedig karók és vesszô kitermeléséhez kérnek engedélyt. A nyár folyamán felhúzzák a falakat, a kômûves munkákhoz mestert hívnak. Decemberben rakják fel a tetôt, az ivánci erdôbôl még hoznak hat szál rönknek való fát. A szakipari munkák elvégzésére lakatost és asztalost hívnak, a fûtéshez pedig vesznek két kályhát. A munkálatokban sokan vesznek részt, akiknek áldomást fizet év végén az elöljáróság. Dominkó József oskolamester megkezdhette áldásos tevékenységét, akit néhány év múlva a Szombathelyrôl érkezô Nyulászi János követ a halogyi katedrán.

118. atthyány Fülöp jól ismerte a hazai igazságszolgáltatás rendszerét, de elfogadta emberei tanácsát, hogy a halogyi jobbágyokkal még 1830 nyarán megkötött egyezséget bírói eljárásban vizsgáltassa meg és legfelsôbb helyen hagyassa jóvá. A törvényi elôírások szerint 1834-ben pert kezdeményezett halogyi jobbágyai ellen, kérve a bíróságot, hogy az egyességet törvényességi szempontból vizsgálja meg és hagyja jóvá. Az úriszék tette a dolgát, meghozta a jóváhagyó ítéletet, amelyet felterjesztett a megyei törvényszék elé. A szombathelyi bírák is tették a dolgukat, megerôsítették az elsôfokú ítéletet és jóváhagyásra felküldték Budára, a Királyi Helytartótanácshoz. Budán vizsgálták az ügyet, eltelt néhány év, 1840. december 1-jén több észrevételt fûztek a felterjesztéshez és

B



191



visszaküldték a megyéhez. A Vas megyei közgyûlés, Batthyány Fülöp fôispánnal az élén, nem sokat várakozott, az 1841. február 13-án tartott ülésén akceptálta a Helytartótanács megállapításait és az iratokat visszaküldte Körmendre, ahonnan azok hat évvel korábban útjukra indultak. Az uradalom emberei munkába fogtak, hogy az irományok útját és az igazság arcát visszafordíthassák Buda felé. A Helytartótanács – ahogy az iratok tanulmányozásából kiderült – nem kifogásolta, hogy a birtokviszonyok 1830. évi rendezése során jelentôsen, az úrbér 1767. évi bevezetésekor felvallott mennyiséghez képest 493 és fél holddal nôtt a földterület a faluban. Azt viszont hiányolta, hogy az i rományok között nem található az új jobbágyi állomány összes rajzolatát kimutató földabrosz. Hiányolta továbbá, hogy az irtványok visszaválthatása iránti igen érdekes kérdést, különös tekintettel a ráfordított munkabér megállapítására, nem is tárgyalták elsô fokon, ami pedig elengedhetetlen a közben született törvények értelmében, mivel csak így határozható meg az irtásbér. Megállapították, hogy az új úrbéri lajstromok rendben elkészültek, de azokban nincs feltüntetve a 30 telekhez ajándékként átengedett 90 hold föld, amit pótolni kell. Végezetül kívánatosnak tekintették, hogy az új úrbéri tabella ne a régi divat szerint, hanem az újabb elôírásoknak megfelelô rovatrendben – pozsonyi mérô helyett holdakat jelölve – készüljön el. Új eljárás indult a hiány pótlására, amelyben a felperes herceget Chernel Elek, az alperes halogyi jobbágyokat Berzsenyi Miklós képviselte. 1841. november 25-én meghallgatták a halogyi jobbágyokat, akik elmondták, hogy a földek felmérésekor az irtásokat ôk maguk mutatták meg, naponként két embert adtak a mérnök mellé. Mindenki pontosan tudta ugyanis, hogy a határban melyik terület irtásföld, mert azt korábban szabadon adták és vették, öröklésnél felosztották és az után csak kilencedet adtak terményben, más adót nem fizettek. Azt persze már senki sem tudta megmondani, hogy



192



az irtás pontosan mikor történt, mert sok idô eltelt azóta. A felmérést illetôen a gazdák semmi panaszt nem tettek, csak azt sérelmezték, hogy ahol törvényes rajtfekvôség nem volt, ott a régi becsáron, egykori szerzôdés alapján állapították meg a visszaváltás összegét, holdanként 4 váltó forintot. Holott az irtásokra fordított munka sokkal tetemesebb volt, mint amennyit fizettek. Kérték, hogy a sérelmüket orvosolják, valódi becsáron, pengô pénzben fizessék ki ôket.

119. körmendi úriszék 1842. november 26-án tartott ülésén a halogyi elöljáróság Kránitz György bíró és Tóth István falugazda vezetésével, teljes létszámban megjelent. Chernel Elek ügyvéd, Fülöp herceg képviseletében azt kérte a törvényszéktôl, hogy a rendbeszedési és irtás visszaváltási irományokat hagyja jóvá, miután a felsôbb észrevételek teljesültek: elkészült a térkép, átmásoltak új ívekre az úrbéri lajstromot és feltüntették a földkönyvben az ajándékozott 90 holdat. Hiába jelent meg azonban a per tárgyában az i rtás visszaváltás, az ügyviselô elzárkózott a földek korábbi megváltási összegének a megemelésétôl. Azzal érvelt, hogy az egész egyesség a jobbágyoknak kedvezett, panaszt nem tettek, ha felbontanák az egyességet, az eredeti helyzetet akkor sem lehetne visszaállítani. A jólelkûen kötött megállapodások ereje nagyobb, mint a bírói ítéleteké – hangoztatta Chernel. Berzsenyi Miklós, a halogyiak védôje mindenek elôtt az egyesség eredeti szövegét idézte, miszerint a törvények változása esetén az új szabályokhoz alkalmazkodik az uraság. Hiszen az egyesség idején már nagyon a levegôben lógott a jobbágyság helyzetének rendezése, ha Fülöp herceg nem tesz ilyen értelmû nyilatkozatot, feltehetôen az egész rendezés létre sem jöhetett volna. Hamarosan az egyesség után,

A



193



a várakozásoknak megfelelôen, 1836-ben az Országgyûlés törvényt alkotott az irtások megváltásáról, majd 1840-ben olyan rendelkezések születtek a pénzviszonyokról, amelyek nem hagyhatók figyelmen kívül. Mindezek mellett nem vonta kétségbe az irtások valós felmérését és megválthatóságát, lényegében az irtásbér mennyiségére és a kifizetés pénznemére tette a hangsúlyt. A felperes még egy kísérletet tett a szóban forgó törvények egyéni értelmezésére, de az alperes képviselôje ragaszkodott az idôközben született jogszabályok alkalmazásához, az irtásbér pótlólagos megemeléséhez. Az úriszék 1843 decemberében meghozott ítélete mindemellett nem vette figyelembe a védelem érvelését. A jobbágyok panaszának orvoslása nélkül, csak az elôírt hiánypótlással terjesztette fel jóváhagyásra az egyességet a megyei törvényszékhez. Szombathelyen egy évet pihent az ügy, akkor a polgári törvényszék visszaküldte Körmendre, miután megállapította, hogy – az idôközben született törvények alapján – a szerzôdésben kikötött eset magát elôadta, az irtásra fordított munkabért hiteles becsûvel, az új pénzláb elôtti rajtfekvôségek alapján kell kifizetni. Az uraság egyezkedni kényszerült a halogyiakkal.

120. elperes képviselôje 1845. december 1-én mutatta be az irtásbér megfizetésérôl az újabb egyezséget a körmendi úriszék elôtt. A megállapodás a jobbágyokra nézve kedvezô feltételeket foglalt magába. Három nappal késôbb az úriszék helyben hagyta a benyújtott iratot, csatolta a per anyagához, amelyet – eleget téve minden észrevételnek – a megyén keresztül felterjesztett a Helytartótanácshoz. Ugyancsak 1845. december 1-jén tárgyalta a körmendi úriszék a körmendi uradalom és a halogyi gazdák legelô és faizási elkülönözési perét. Nyilván nem egészen véletlenül.

F



194



Miután a megelôzô évtizedben a gazdaságok száma nôtt, ezzel együtt az állatállomány is gyarapodott, ami az erdôk és legelôk lepusztulásához vezetett. Az uradalomnak mindenképpen érdekében állt, hogy a jobbágybirtokhoz tartozó legeltetési és faszedési jogot – bizonyos területek átengedése fejében – visszavonja. Hivatalosan azzal magyarázták a legelôk és erdôk elkülönítését, hogy ezt követôen a jobbágyok is okszerûbb gazdálkodást folytathatnak a kezükre adott területeken, és csökkenhetnek a makkoltatás és gubacsszedés során elôforduló viszálykodások. Összességében a halogyi és daraboshegyi gazdák 191 hold legelôhöz és 455 hold erdôhöz jutottak az eljárás során. Ezt követôen viszont nem szabadott az uradalmi erdôkben fát szedni, ellenben az urbáriumban elôírt favágási és – hordási kötelezettségeket teljesíteni kellett. Természetesen az uraság sem használhatta a jobbágyok erdeit. Amikor 1846-ban a gazdák megegyeztek az urasággal, az elkülönítéssel fejenként mintegy húsz hold (1200 négyszögöllel) erdôhöz és legelôhöz jutottak a határban, fôként a Hásosnál, a Kigyóliki domboldalon, a Csonkán és a Tilos erdô felsô részén. Közben a nagy rendezési per iratai is haladtak a maguk útján. 1846. Pünkösd havában ismét Budán tárgyalták a halogyiak ügyét, amely akkor már a papiros tokba zárt térképpel együtt 34 aktából és 8 elôiratból állt. Az úrbéri bizottság megállapította, hogy alsóbb fokon teljesítették az intézésre kijelölt kérdéseket, de mielôtt a perbeli iratokat a nádor ôfelségének felterjesztenék, a Számvevô Hivatal is tekintse át azokat. A számvevôk augusztusban úgy találták, hogy minden hold irtásért a már kifizetett 4 forinton felül az irtásbér fejében még 6 váltó forintot – a rajtfekvôségek árát a korábbi kifizetés beszámításával ezüstpénzben – kell megfizetni. A megváltott irtásföldekért további pénz járt. Ezt követôen a körmendi uradalom a faluban telkenként, személyenként számba vette a fizetendô tételeket és azok teljesítésérôl beszerezte a bizonylatokat. A „kiigazítás”,



195



ahogy a plusz pénzek kifizetését nevezték, kicsit lassan haladt, mert több mint másfél évtized telt el a „barátságos egyezmény” óta és többen már nem éltek az érintettek közül. A pótlólagos kifizetések révén a Palacsics család és rokonsága közel 100 forintot kapott. Szél Imre örökösei mintegy 40 forinthoz jutottak hozzá, mások szerényebb összeget vehettek fel. Mikor minden elintézést nyert, elérkezett a nagy nap. Vas vármegye közgyûlése a halogyi jobbágyság rendezô és i rtásváltási perét, annak befejezésérôl szóló bizonyítvánnyal végsô jóváhagyásra és a királynak történô bemutatásra felterjesztette a Fenséges, örökös, császári, királyi és ausztriai fôherceg nádor úrnak, a Magyar Királyi Helytartótanácsnak. A naptár 1848. március 2-át mutatott: a hosszú történetnek, amely az 1830. évi júliusi párizsi forradalom elôtti hetekben vette kezdetét, a két hét múlva, március 15-én kitört pesti forradalom adta meg a végszót. Mikorra a megnyert per dokumentumait a királynak bemutatták volna, a Batthyányak ideje, és elôdeik, a Széchenyiek és Nádasdyak története a jobbágyfelszabadítással véget ért Halogyon.



196



1. sz. Függelék Telkek, gazdák, családok Halogy szalagtelkes szerkezetû, észak– déli tájolású házhelyekkel rendelkezô település, amely évszázadokon át megôrizte alapvetô jellegzetességét. A temetô alatt húzódó mély árok (tenár), amely a szélsô telkeket védi a vízmosástól – és teszi egyenértékûvé a laposabb részekkel –, világosan kijelöli a falu keleti végét. Innen indulva, a téglalap formájú faluhely hosszabbik szárára mintegy húsz, jellemzôen 14 öl széles és 160–190 öl hosszú belsô telket (fundus) mértek ki a falu egykori tervezôi. Az átlagban mintegy 2–2,5 holdas (2400–3000 négyszögöles) telkek északon a Rába egykori mellékágára (öntésterületére), illetve egy kis patakra dôlnek. A „szalagnak” ezt a részét Felsô-teleknek hívták, ezen álltak a lakó- és gazdasági épületek, illetve a gyümölcsös és zöldséges kertek, kaszálók. Az Alsó-teleknek nevezett, valójában kissé emelkedô, magasabban fekvô, délre esô telekrész pedig szántóként szolgált, ahol fôként takarmányt termesztettek. A faluhely lényegében arra a területre esik, ahol a Rába-berek szelíd lankával kapcsolódik a Vasi Hegyháthoz, ami igen kedvezô és kellemes környezetet nyújtott minden idôben az életfeltételek kialakításához. A telkekhez tartozó patakpart (víz) jól szolgálta az állattartást. A tárgyalt korszakban, 1732–1848 között a felsô és alsó telekrészt nagyjából középen már út (fôutca) választotta el egymástól, de a házak nem az utcafronton álltak, hanem elszórtan helyezték el azokat a Felsô-telek hosszában. A Felsôtelek végében, a patakkal párhuzamosan „üzemi” út szolgált,



197



ezen hajtották ki az állatokat, ez volt a marhacsapás, amelyrôl két-két szomszédos gazda által közösen használt belsô telek utak vezettek a pajtákhoz és istállókhoz, illetve a lakóházakhoz. A marhacsapás szinte a falu „fôútjának” számított, különösen azok után, hogy az út mentén, a telkek végében több zsellér és bérlô emelt házat az idôk folyamán. 1830-ban az 5. és 6. sz. helyek között telek út vezetett végig a marhacsapástól a fôutcáig. A fôutcáról a 7. és 8. hely között, a harangtorony – ma templom – mellett lehetett kiszekerezni a mezôre. A 19. és 20. sz. helyek között, ma is használt négy öl széles utat az 1830. évi rendezéskor alakították ki. Nyilvánvaló, hogy a faluszerkezet, a telek- és úthasználat elsôsorban a gazdálkodás szempontjai szerint alakult, tekintetbe véve a környezeti feltételeket. Ennek tulajdonítható, hogy alapjaiban évszázadokon keresztül fennmaradt. Bár az elmúlt másfél évszázadban a telkek megosztása és felosztása, új telkek kialakítása szükségszerûen megváltoztatta a faluképet, a változások mögött jól kitapintható a térbeli szerkezet és a térhasználat folytonossága. Ezt bizonyítja a telkek, gazdák, családok történetének alábbi rövid áttekintése. Az egykori falu keleti végétôl, tenártól (régi iskolától) indul a számbavétel, ahogy az összeírók1725-ben és késôbb még számtalanszor tették. (Az egykori belsô telkek – fundusok – számozása mesterséges, nem egyezik az 1761. évi fundális könyv és a késôbbi házhelyek számozásával. A helyek beazonosításához a mai házszámot közöljük zárójelben.) Jobbágytelkek 1. fundus (Petôfi u. 39–41. és 32–34.) Baksa „Baracska” Péter lakja 1728-ban, de 1740-ben már István fia gazdálkodik ezen a helyen, amely egyébként akkor még a csákányi Batthyányak birtoka. 1771 táján már fia, Baksa Ferenc (1745 –1780/85) veszi át a stafétát, és lakik



198



itt a haláláig. Ferenc húga, Baksa Erzsébet 1770-ben a maráci Rezi Mihályhoz (†1786) megy férjhez, aki sógora után rövid idôre a telek gazdája lesz. Halála után egy ideig az özvegy gazdálkodik, tôle a magyarósdi Antal Ferenc kezére kerül a telek. Antal halála (†1801) után Takács Ferenc (1750 –1806) szerzi meg családjának ezt a helyet, miután a régi telkét a falu másik végén a testvérére hagyja. Rövidesen bekövetkezô halála után Mihály fia (1779 –1828) követi, majd annak öccse, János (1802 –1840) gazdálkodik ezen a helyen bô évtizeden át. Korai halála után Mihály felesége, Börczök Katalin (1787–1847) irányítja a gazdaságot. Az asszony halála után fia, Takács Ferenc (neje Szabó Erzsébet) és családja él itt, akinek Rozália lánya 1871-ben a nádaljai Doktor Bálinthoz megy férjhez. 2. fundus (Petôfi u. 43. és 36.) 1732-ben a falu közösen használta és fizetett érte 1 forintot. Késôbb feltehetôen bérlemény, illetve a telek végében lakó zsellérek használják. A telek derekánál a falu pajtája állt. Az 1830. évi rendezéskor a „János vonalat” képviselô öreg Kónya Ferenc (1777–1836) szerzi meg a 16 öl széles telket, miután György öccsére marad a család régi helye. Halála után Mihály (szül. 1804-ben, felesége Nagy „Foglos” Erzsébet) a telek gazdája, aki bírói tisztet is betölt a 40-es években. Mihály gazda késôbb Ferenc és György nevû testvéreivel osztozik a helyen, és mindhárman máig élô önálló családi vonalat hagynak maguk után. 3. fundus (Petôfi u. 45–47. és 38–40.) Tóth Balázs pusztájaként említik a helyet 1698-ban és 1725-ben is, amit akkoriban a falu használ. 1728-ban Benczik Márton lakja, 1741-ben pedig Benczik András, akinek a halála után, 1755-tôl Németh Mihály (neje Benczik Éva) lesz gazdája a teleknek, amelyhez csak egynegyed telki állományt kitevô birtok tartozik. 1761-ben Németh Tamásé (1738 –1788, felesége Benkô Éva) a telek, amelyet



199



1769-tôl megoszt Gérnyi Istvánnal (1730 –1786, felesége Benkô Katalin), aki 1785-ban az egész helyet birtokba veszi. A telek végében álló házát és kisbírói hivatalát egy évvel késôbb bekövetkezett halála után Ferenc fia viszi tovább, de a helyét 1805. táján kénytelen átadni István öccsének (1769 –1826, felesége Kónya Anna), aki a telken új házat épít. A Gérnyi–Kónya házaspár Éva lányát 1814-ben elveszi a kondorfai Fábián György, aki apósa halála után a telek gazdája lesz. Gérnyiék Erzsébet lányát pedig 1839-ben a csákányi Kovács Imre veszi el, akinek a telekbôl hosszában lehasítanak egy darabot. (Kovács Imre leszármazottja Kovács „Gérnyi” Ferenc egykori országgyûlési képviselô, illetve Kovács László Latex-vezérigazgató.) Fábián György leányát, Annát, 1848 januárjában a földije, az ugyancsak kondorfai Szabó József vezeti oltár elé, és az ifjú párnak is kihasítanak egy darabot az eredetileg 20 öl széles telekbôl. (Szabóék Róza lánya pedig majd Nagy „Foglos” János felesége lesz.) 4. fundus (Petôfi u. 49–51. és 44– 46.) A csákányi Batthyányak két telkét, ezt és a 18. számút, az 1730-as évek közepén Németh Péter foglalja el, 1841-ben is övé a két hely, amelyhez akkor 5/8 telki állomány tartozik. Átmenetileg 1753-ban Laczó György lesz a gazdája ennek a helynek, de ôt 1961-ben már Németh István zselléreként írják össze és a telek végében lakik. Németh „Himfai” István ekkoriban Mihály fivérével gazdálkodik itt, az urbárium bevezetése után 1/2 telkes jobbágy, de számottevô irtásfölddel is rendelkezik. Bíróként (1776) tovább növeli gazdaságát, de halála után sok adósságot hagy Péter fiára, aki 1782. táján lesz gazda. Németh Péter fiatalon (†1786) meghal és öccse, Németh István (1765 –1809, neje Mészáros Ilona) kezére jut a telek, aki közel negyedszázadig birtokolja. Halála után a fia, ifjú Németh István (1790–1835, neje Sákovics Éva) lesz a gazda. Az ifjú Himfai többször tölti be a bírói tisztet, bár nem éri meg az öregkort, halála után a felesége



200



gazdálkodik, míg a késôn született legifjabb István (szül. 1835-) felnô. Közben a sógorasszonyt elveszi az almásdi Horváth János, akivel késôbb hosszában megosztják a telket. 5. fundus (Petôfi u. 53–55. és 48.) Károly Péter bérli 1727-tôl Nádasdy Imrétôl a helyet másik négy telekkel együtt, majd Péter fiáé lesz. Tôle Éva lánya és férje, Szûcs János veszi át, és birtokolja 1761– 65 között. Ezt követôen Németh „Király” Mihály foglalja el a helyet, akinek a halála (†1775) után felesége, Benczik Éva (1735–1806, feltehetôen Benczik Márton lánya) gazdálkodik. Az özvegyet, aki egy ideig kisbíró is, a veje, Csörgits János váltja 1790 táján, de hamarosan bekövetkezô halála (†1796) után rövid idôre ismét Éva asszonynak kell irányítani a gazdaságot. Unokája, Csörgits Erzsébet, 1797-ben hozzáment Török Ferenchez, aki azután hosszú idôre (†1840) feje lett a családnak és gazdája a teleknek. Tôle Erzsébet lányának a férje, a családba benôsült viszáki Kránitz György (1808 –1854) vette át a stafétát. (A „lányos ház” tradícióhoz tartozik, hogy ide nôsült be 1822-ben Tatár György, aki Török Zsuzsát vette el, késôbb így kerül e helyre Szedri János is, miután elveszi Kránitz Máriát.) 6. fundus (Petôfi u. 57. és 50.) Kovács Mihály bírja ezt a helyet az 1728. évi népszámláláskor, de 1741-ben már a vejével gazdálkodik, aki ebben az idôben veszi át a telket a második szomszédban lévô pusztával együtt. Benkô István (neje Kovács „Miháczi” Judit) 1753-ban már egyedüli gazda, a telek végében lakik, négy fiút nevel (István, János, Ferenc, Mihály) és a rákövetkezô évben bíró lesz, a jobbágymozgalom évében (1765) is a falu vezetôje. 1771-ben már János fia (neje Makk Terézia) a telek gazdája, akirôl negyedszázad múltán Ferenc öccsére száll át a birtok. Benkô Ferenc (1745 –1800) fiú utód nélkül hal meg, ezért János fia Ferenc (1768 –1804, felesége Gerencsér Anna) lesz a gazda néhány évig. Ferenc halálakor



201



a fia még gyermek, ezért unokatestvére, Mihály fia József (1777–1827) lép a helyére. Benkô József több mint két évtizedig gazdája a teleknek, de nem éri meg az 1830. évi rendezést, amikor a család újabb birtokhoz jut, ami Mihály (1806 –1848) fia kezére kerül. A régi telken a második generációs Ferenc fia János (1784 –1844, neje Kónya Katalin) gazdálkodik, de hamarosan összekapcsolják a két gazdaságot. Haláluk után Mihály öccse, József (1812 –1857, neje Márton Rozália) folytatja a gazdálkodást. Késôbb a fia, szintén József (szül. 1845, neje Kónya Rozália) viszi tovább a családi örökséget. 7. fundus (Petôfi u. 59–61. és 52.) Takács Mihály lakik a telken már 1725-ben és marad még két évtizedig, amikor Rádóczi György (1741-ben veszi feleségül Palacsics Annát) foglalja el a helyet. 1755-tôl Rádóczi „Földes“ Ferenc követi fivérét, de egy évtized múlva kénytelen átadni a gazdaságot Végh Mihály vargának. 1771 után a 7/8 jobbágytelket kitevô helyen rövid ideig Pohomándy György próbál szerencsét, majd az uraság felajánlja a Palacsics fivéreknek, de ôk nem foglalják el a helyet, hanem a Szabók helyére (17. sz.) mennek. 1775-ben Németh „Himfai” István és Mihály fivére felosztják és magukhoz veszik a telekhez tartozó földeket. A harmadik szomszédból ez idô alatt néhány évre átköltözik Horváth Mihály, aki Ferenc öccsével megosztozott a családi telken, de 1785-ben visszaköltözik a testvére halála miatt. Miután a Himfaiak eladósodnak, 1786-tól Kónya Ferenc (idôsebb ág) bérli évi 6 forintért a birtok 5/8 részét, a 2/8 részen pedig Horváth György (neje Végh Judit), majd pedig Ferenc öccse gazdálkodik. 1796 után Kónya Ferenc az öccsének, Istvánnak (1757– 1797) adja át telket, akinek az özvegye, Subosics Erzsébet (1759 –1817) egy kézbe egyesíti az eredeti birtokot, amelyet halála után a fia, Kónya József (1787–1828) vesz át. Közben a telket hosszában megosztják, Németh „Király” István házat emel itt. József nem éri meg az 1830. évi rendezést, de



202



György fia (szül. 1807, neje Németh Zsuzsanna, a szomszéd Németh „Király” Mihály és Palacsics Katalin lánya) itt kap egész jobbágyhelyet és viszi tovább a gazdaságot. György után 1850 körül István öccse (1818–1897, neje Kukor Judit) lesz a gazda, de a másik fivér, József (1825–1899, neje Pintér Erzsébet) leszármazottai révén marad a telek mai napig a Kónya család kezén. 8. fundus (Petôfi u. 63– 65. és 56–58.) Kovács Mihály, majd a Benkôk pusztája, belsô telke a hely, amelyen egy ideig az erdôpásztor háza áll. Még 1815ben is Benkô József 2. telkeként jelzik. Az 1830. évi rendezéskor Németh Mihály (1786–?, neje Palacsics Katalin), Németh „Király” István fia kap itt egész telket, amelyen még 1846ban is gazdálkodik. 1858-ban már hosszában megosztották a telket, Bödô István és Tóth János (1817–1886) bírják. 9. fundus (Petôfi u. 67. és 60.) Kis Ferenc kovács lakja már 1728-ban a telket, amelyet még apja vett bérbe Nádasdy Imre apjától, András úrtól. 1747-ben Beczök István a családi örökség és vagyonrendezés keretében kiváltja, majd 1751-ben eladja Batthyány Lajosnak a telket, amelyhez a második szomszédban lévô puszta is tartozik. Az uraság ezt követôen az 5/8 birtokállomány 3/8 részével a helyet Németh „Király” György kezére adja, aki Mihály fivérével gazdálkodik. (A 2/8 rész birtokot Kónya „Kocsis” János kapja.) Mihály nemsokára megszerzi Szûcs János helyét (5. sz.). Király György egyedül is jól boldogul, több éven át a falu bírája, az 1780-as évek elsô felében fiai, Ádám és István veszik át tôle a gazdaságot. István a nagybátyjához hasonlóan hamarosan önállósodik, miután benôsül a Horváth családba. Németh Ádám (1756 –1821) egyedül folytatja a gazdálkodást az urbárium bevezetésekor 1 egész 1/8 nagyságúnak mért jobbágytelken. Halála után János fia veszi át az 1830. évi rendezéskor 1 egész telekre szûkített gazdaságot, aki fiú örökös hiányában



203



halálakor (†1844) a vejének, a családba 1827-ben benôsült Nagy Györgynek (Nagy János és Foglos Erzsébet fia) tudja továbbadni birtokot. Nagy György utódait késôbb a „Foglos” ágtól „Király” névvel különböztetik meg. 10. fundus (Petôfi u. 69 –71., 73. és 62–64.) Kónya „Kocsis” Ferenc lakja 1725-ben három fiával (János, Ferenc és István), akik közül a középsô lép a helyére az 1750-es évek második felében. (A másik két fiú mesterséget tanul, az idôsebb apja telkének végében önállósodik, a fiatalabb Pécsre nôsül.) Kónya Ferenc (1725 – 1780/85, felesége a daraboshegyi Pas Éva) nagy családot nevel, az 1780-as évek elsô felében az ugyancsak Ferenc nevû fia (1747–1804) lép a helyére, aki István fivérével gazdálkodik. A fivérek a Himfaiak után elôbb bérlik a Rádoczi féle telket, majd megszerzik Istvánnak. Ferenc halála után a másik fivér, Kónya Mihály (1763 –1828) lesz a gazda, akit 1828-ban a fia, ifjú Kónya Ferenc (1798 –1854) követ ezen a helyen és marad a haláláig. Ferenc gazda elsô felesége Büki Anna, a második Laki Anna: mindkét asszonytól származó gyermekek máig élô ágat képeznek. A népes család késôbb hosszában kettéosztja a már keresztben is osztott telket: 1858-ban Ferenc fiai, Mihály és Ádám, valamint unokaöccse György (1805–1879, neje Budai Anna) lakik itt a családjával. (1761-ben Zimics Mihály csizmadia lakott Kónya II. Ferenc telkének középsô részén.) 11. fundus (Petôfi u. 75. és 66.) Horváth Pál bírja a helyet 1725-ben, egy idôben Péter öccse is vele lakik.1741-ben bíró, néhány év múlva bekövetkezô halála után felesége gazdálkodik a három fiával. Az özvegytôl a legidôsebb fiú, Mihály veszi át a telket 1755ben, amelyet késôbb megoszt Ferenc öccsével. A fiatalabb testvér, Horváth Ferenc halála (†1785) után Mihály egyesíti az egész jobbágytelket kitevô birtokot, de néhány év múlva ô is meghal. Németh „Király” István (1757–1826)



204



kezére kerül a gazdaság, aki benôsült a családba (neje Mihály legidôsebb lánya, Horváth Katalin 1758 –1821). 1815ben a telek felén Mihály fia, Horváth József (1877–1830) gazdálkodik. (A birtok másik fele Németh István kezén marad, aki közben a megosztott Rádóczi féle telken emelt házat, Mihály fia ott lép a helyébe az 1830. évi rendezés után.) Horváth József 1/2 telket kap a rendezéskor, de az év végén meghal és Mihály fiának fiatalon (szül. 1813) kell a nyomába lépni. Horváth Mihály még 1846-ban is gazda, de azután elbukja vagyonát, amelyet Tóth István vásárol fel. 1858-ban az alsó telek Tóth Istváné, a felsô telket a szomszédos Kónyák bírják. 12. fundus (Petôfi u. 77. és 68.) Kis Ferenc második telke volt a hely, amely 1751-ben juthatott Kónya „Kocsis” János, a Nádalján mesterséget tanult, törekvô fiú kezére. Miután Kis Ferenc telkébôl 3/8 részt, majd pedig a Szabók telkébôl 5/8 részt, összesen 1 egész jobbágybirtokot a „János vonal” alapítójának sikerült megszerezni, a nyomdokain járó fia, ifjabb Kónya János (1752 –1821, neje Takács Marianna) 1790 körül házat emel e helyen. János gazda az uraság bizalmából többször is betölti a bírói tisztet. Halála (†1821) után Ferenc fia (1777–1836) követi, de az 1830. évi rendezéskor öreg Kónya Ferenc a 2. fundusra megy, átadja helyét öccsének, öreg Kónya Györgynek (1779 –1837, neje Palacsics Erzsébet). Öreg Kónya Györgyöt a halála után fiai, „közép” Kónya György (1817–1894) és Kónya János (1832–1871, neje Szemenyei Mária) követik a gazdálkodásban, leszármazottaik máig bírják a helyet és több ágat alapítottak. 13. fundus (Petôfi u. 79. és 70.) Sipos Mihály puszta helyét Nádasdy Imre 1727-ben adja bérbe Károly Péternek, de 1734-ben visszaváltja és nemes Pedery Ferencnek adja húsz évre a második szomszédban álló üres telekkel együtt. Húsz évvel késôbb néhány évre



205



Károly Ferenc bérleményéhez tartozik. Miután Batthyány Lajos megszerzi Nádasdy javait, 1760-ban örökös szerzôdéssel ide telepíti a magyarósdi Joó Jánost a fiaival. János gazda kezdetben csak ezt a telket bírja, de 1771-ben már a hozzá tartozó pusztát (15. sz.) is, összesen 1 egész 5/8 telki állománnyal. 1780 után Ádám fia veszi át a gazdálkodást, aki megéli a századfordulót, de 1806-ban már Szabó József található a helyén. 1810 körül a telekbôl egy fertály (1/4) részt átvesz a szomszédban lakó bíró, ifjú Kónya János. 1815-ban Joó András háza itt található, és ekkoriban átveszi a birtok irányítását is, de 1820-ban már csak 1 egész telket bír, mert a második szomszédban lévô fundust a 3/8 részt kitevô birtokállománnyal Palacsics János szerzi meg. 1828-ban Szél Istváné a hely, amit az 1830. évi rendezés után is megtart a jobbágyság megszûnéséig. 1858-ban Joó Mihály a telek gazdája. 14. fundus (Petôfi 81– 83– 85. és 72–74.) Palacsics „Varga” János 1723-ban foglalja el ezt a helyet és kap négy év adómentességet. Három fia közül 1750 táján elôbb Mihály (1718 –1759) követi a gazdálkodásban, majd annak halála után István (1724 –1763) irányítja a birtokot néhány évig. A két fivér viszonylag korai halála után a legkisebb fiú, ifjabb Palacsics János (1731–1787) lesz a gazda, akit unokaöccsei (István fiai) 1776. körül megpróbálnak kiszorítani errôl a helyrôl, de azután a Szabók helyét foglalják el. János gazda halála után a fia, ifjú Palacsics Ferenc (1756 –1814, neje Nagy Katalin) irányítja a gazdaságot. A halálát követôen öccse, György (1766 – 1820) lesz a gazda néhány évre, akit öt fiúval ajándékoz meg a sors. Palacsics György biztosítani tudja József fiának (1790 –1845, neje Kónya Anna) a család „ôsi” helyét, mivel Ferenc bátyjának János fia (1785 –1831) megkapja a szomszédban Joó András 2. telkét. Másik fia, Palacsics István Daraboshegyen kap egy fél jobbágybirtokot az 1830. évi rendezéskor. A harmadik fiú Ferenc (1802 –1855, neje



206



Berbás Anna) József bátyja halála után veheti át a birtokot. (A negyedik és ötödik testvér, György és János azonban zsellér sorba jutnak.) Palacsics Ferenc egyetlen utódát, Julianna leányát 1846-ban elveszi Berta György, aki megörökli a hosszában megosztott telek egyik felét. A másik rész József fia György (1814 –1885, neje Tóth Anna) kezére kerül és utódai megtartották máig. 15. fundus (Petôfi u. 87. és 76–78.) Tóth Ferenc pusztájaként emlegetik a Nádasdy Imre javaihoz tartozó telket, akitôl 1727-tôl Károly Péter, 1734-tôl pedig Pedery Ferenc bérli. A húsz éves bérleti idô lejárta után néhány évig Károly Ferenc bírja, majd 1760-ban Batthyány Lajos Joó Jánosnak ígéri, aki az urbárium bevezetése idején meg is kapja (lásd a 13. sz. telek történetét). Ekkoriban Joó János fia, György házat emel a telek végén és itt lakik közel negyven évig. A Joó család kezén van a telek 1815-ben is, de Németh Ferenc zsellér háza áll rajta. 1820-ban Palacsics János 3/8 telki állományt szerez a Joó család javaiból és elfoglalja a helyet. Az 1830. évi földrendezés idején 38 éves korában meghal a felesége, Deli Katalin, majd 1831 tavaszán 46 évesen János gazda is távozik az élôk sorából. Leányukat, a 16 éves Palacsics Júliát hozzáadják a szôcei Gérnyi Mihályhoz (1806– 62), így sikerül megtartani a rendezéskor 1/2 telki állományra növelt birtokot. Gérnyi Mihály halálát követôen kerül a hely a szomszédban lakó Mihályka János (neje Keresztúri Erzsébet) birtokába. 16. fundus (Petôfi u. 89. és 80.) Hosszú Varga pusztájaként emlegetik a helyet, amelyet 1727-tôl Károly Péter bérel Nádasdy Imrétôl. Károly Ferenc 1760-ban házat épít itt a juhászának, késôbb bérlôként maga költözik ide. 1785-ben a fia, Károly Sándor a gazda, aki az urbárium szerint adózik. Lánya, Károly Klára (1772–1817) elôbb Dancs Jánoshoz megy férjhez, majd a fiatal özvegyet 1793-ban a háságyi Vörös Ádám (1765 –1815) veszi el, aki



207



két év múlva átveszi apósától a gazdaságot. Halála után az 1794-ben született Anna lányának az elsô férje, Berta Mihály (1783 –1824) lesz a gazda, majd pedig 1826-tól a 32 éves özvegyet oltárhoz vezetô Mihályka József (1793–1847). Közben felnô Vörös Ádám késôn született fia, István (1813 –1850, neje Németh Júlia), aki maga, majd késôbb fiai révén biztosítja a Vörös famíliának a helyet. Berta Mihály és Mihályka János utódai a fentebb már ismertetett, szomszédos helyeken jutnak telekhez a faluban. 17. fundus (Petôfi u. 91–93. és 82– 84.) Beczök István lakik itt 1725-ben, majd miután Jánosfára költözik, 1753-ban már Szabó Andrást írják össze ezen a helyen. Szabó András korábban anyósával gazdálkodott, nagy lehetôség nyílt a családja elôtt az 1 egész 5/8 jobbágytelket kitevô birtok elfoglalásával, amelyen 1771-ben már Ferenc és Mihály fiai gazdálkodtak, mérsékelt sikerrel. 1776 után Palacsics István fiai, György és Ferenc vesznek át 1 egész telki állományt a Szabók birtokából, a fennmaradó 5 /8 rész pedig Kónya János kezére kerül. Palacsics György (1745 –1790 körül, neje Hegedûs Erzsébet) és öreg Palacsics Ferenc (1748 –1806) házat emelnek a megosztott telken, amelynek a másik része Kónya János és utódainak kertje lesz. Ferenc halála után György bátyjának a fia, Palacsics József (1770 –1820, neje Keglevics Katalin) a birtok gazdája. Nyomdokaiba a fia, György (1798 –1855, neje Benkô Éva) lép. György 1825-ben született Katalin leányát Pintér József veszi el, akinek Gáspár fia és utódai lesznek késôbb a telek gazdái. 1830-ban a telek végében állt a falu pásztorháza, késôbb pedig a pajtája. 18. fundus (Petôfi u. 97. és 86.) Batthyány Zsigmond jobbágya, Takács István lakik itt 1828-ban. Néhány évvel késôbb Németh Péter és fivére veszi át a telket, a 4. számmal jelzett hellyel együtt. Németh Pétert jegyzik fel 1741-ben egy körmendi és egy 1751. évi



208



csákányi összeíráson is, ez utóbbi alkalommal három fiával együtt. 1753-ban még ôt írják össze, de 1755-ben már Németh „Himfai” Ádám (†1755) a telekszomszédja Káró Ferencnek. 1761-ben Németh Mihály a telek gazdája, akitôl az 1757-ben született János fia 1780 után veszi át a gazdaságot és tartja kezében két évtizeden keresztül. 1806-ban Pál György foglalja el ezt a helyet, és családja megtartja 1829-ig, amikor az özvegyétôl átveszi a maráci származású Tóth István. Utódai, István fia (1822 –1871) és annak gyermekei, unokái (Tóth Róza 1887–1969, férje Kiss Antal) még több generáción keresztül itt élnek. 19. fundus (Petôfi u. 99. és 88.) Fischer Péter kisbíró, a vak Takács Jancsi zsellére lakik 1761-ben ezen a helyen, aki 1756-ban Medvesrôl került a faluba, miután elvette Gérnyi Katalint. 1783-tól Horváth György kerül a helyére, akinek szintén Gérnyi Katalinnak hívják a feleségét. 1815-ben Horváth Ferenc bírja a telket. 1830-ban Horváth István háza és telke található itt, aki 1/2 telkén megéri itt a jobbágyság felszabadítását. Ezt követôen a kemesmáli Kovács János (1821–1891) lakik itt, akinek az anyja Kónya Júlianna volt. 20. fundus (Petôfi u. 101., 90. és 92.) Idôsebb Károly Péter bérli a helyet 1727-tôl Nádasdy Imrétôl. Halála után Ferenc fia veszi át a bérleményt, amelyet 1 /2 teleknek jegyeznek fel a neve mellé 1741-ben. A helyet megtartja egészen az urbárium bevezetése idejéig, amikor néhány évre a veje, Hotay György lesz a gazdája az újabban 5/8 telki állományt kitevô birtoknak. 1775-ben Németh Mihály kerül ide, aki Németh István fivérével felosztja a Rádóczi féle telket és átvesz belôle 5/8 részt. 1780-ban bíró az öt fertályos gazda. 1785-ben bekövetkezett halála után Horváth György (neje Németh „Himfai” Judit) kerül a helyére, aki néhány évvel késôbb a birtokból átad 1/2 telket kitevô részt Foglos Györgynek, de a megmaradt 3/4 részen egy ne-



209



gyedszázadig gazdálkodik. Helyén 1811-ben fia, Horváth Ferenc (1781–1847) található, aki nagy családot alapít. Az 1830. évi rendezéskor Horváth Ferenc 1 egész, István öccse pedig 1/2 telekhez jut. Ugyanakkor a 20. és 21. hely között utat nyitnak. Késôbb a telket keresztben megosztják és 1863-ban benôsül ide Háshágyról Varga József. 21. fundus (Dózsa u. 19–23. és Petôfi u. 94–98.) Takács János már 1698-ban lakja a telket, akitôl halála után a felesége veszi át a gazdaságot, abban az idôben, mikor Batthyány Lajos a falu ura lesz. 1741-ben az özvegy a vejével, Szabó Andrással gazdálkodik, de 1753-ban már György fia (1726–1782) az úr a háznál. Takács „Gyura” halála után az elsô feleségétôl, Pintér Katalintól való Mihály fia (†1786), majd annak fivére, Ferenc lesz a gazda, de ô 1801-ben átveszi a Baksa féle telket és a helyét átadja ifjabb Takács Györgynek, akit „Gyura” második felesége, Mészáros Ilona szült. Ifjabb Györgytôl (1781–1832) felesége, Mesterházi Júlia (1790–1849) veszi át a gazdaságot, de közben az 1830. évi rendezésnél a telek egy része a családba Bükrôl benôsült Laposa Ádám kezére jut. Júlia asszony halála után (†1849) fiai, Mihály (neje Kocsis Teréz) és György lesznek birtokosok. A Takács családból választ asszonyt a második nemzedékben az említett Szabó Andráson kívül Farkas Péter, a harmadik nemzedékben a maráci Szalai Mihály és ifjú Kónya János, a negyedik nemzedékben pedig Palacsics János. Telekvégi és zsellér helyek 1) A falu nyugati végébôl visszafelé haladva a Takács féle, egykor szélsô telek (21. sz.) megosztása már 1775-ben megkezdôdött, mikor Farkas Ádámot írják össze ezen a helyen, késôbb pedig Horváth Mihályt. Itt a falu végén sátoroztak feltehetôen cigányok is. A telek hosszanti megosztása után a Leibinger és a Mihályka családok is



210



laktak átmenetileg ezen a helyen, a keresztbeni megosztás után pedig a Szakmeiszter és Kónya családok tagjai. (Szakmeiszter György Kemesmálról 1856-ban vette el Horváth Rózát, Himfai Róza lányát.) 2) A 16. telken lakott Pál György lánya, Anna (†1840), akinek elsô férje a mizdói Héder György, a második Daraboshegyrôl Keppel György (†1848) zsellér volt. 3) A 11. telek végében 1761-ben a vak Takács Jancsi lakik. Hosszabb idô után Szél Imréné, majd Berbás József zsellér háza áll itt. 4) Kónya Ferenc telke (10. sz.) végben lévô ház Németh Györgyé volt, de tôle elvették és 1750 körül Kónya „Kocsis” János kapta meg, amelynek fundusán – az úton túl – Benczik Ferenc (1717–1780/85) lakatos házat épített 1761-ben. Kónya János, miután megszerzi Kis Ferenc puszta telkét, élete végén átköltözik a második szomszédban lévô fundusra. Késôbb a háshágyi Vörös Ferenc (†1844) zsellér foglalja el a helyet, aki 1814-ben elveszi Kónya Erzsébetet (†1848). Hat gyermekük közül az egyetlen életben maradt Rozália fejét 1847-ben a doroszlói Leibinger János köti be, aki itt telepszik meg a következô évtizedekben. 5) Magyar Ferenc (†1785/91) erdôpásztort (késôbb zsellér) írják össze 1753 – 85. között a 8. sz. pusztán álló telken. 1737-ben nôsül, felesége Horváth „Király” Katalin, Éva lányát (1754 –1815) Csörgits Mihály (1750 –1805) veszi el, aki 1785. után gazdája lesz a teleknek. 1806-tól Mihály fia, Csörgits Ferenc (1776 –1828), halála után a 2. felesége Csörgitsné Gaál Zsuzsa él itt. 1834-tôl Budai István juhász (1777–1842, neje Palacsics Anna) lakja a helyet, halála után pedig az 1821-ben született István fia (neje Joó Katalin).



211



6) 1727-tôl Károly Péter bérli az 5. sz. telket, amelynek akkor már a végében lakik Bencze Mihály szabados. Késôbb a fivére, Bencze János lakik itt, aki a szomszédban lakó Kovács Mihály lányát, Maricát veszi el. Helyére a 40-es évek elején Bencze Ferenc lép, akinek az elsô felesége meghal, 1753-ban házatlan, de 1760-ban újranôsül, elveszi a nádasdi Déri Mariannát és Károly Péter halála után a veje, Szücs János bérlôje lesz. 1771-ben Rádóczi Ferenc, 75-tôl a 23. telken lakó Szabó família veje, Somogyi Andor lakik a telken, majd 1781-tôl Foglos György, aki egyébként a 20. funduson 1/2 telkes gazda, de haláláig, 1814-ig itt lakik. Ide nôsül be Foglosékhoz 1802-ben a maráci Nagy János és itt él 1833-ban bekövetkezett haláláig. Közben az 1830. évi rendezéskor 1 egész jobbágytelket kap és helyet a falu végén, a község telke fölött, ahol a család „Foglos” ága késôbb házat épít.

ra a Horváth famíliából való Mihály (†1830, neje Török Katalin) a gazda. A család jobbágytelket kap az 1830. évi rendezéskor, és 6,5 öl széles házhelyhez jut a faluvégi dûlôben, a Szíj-kert fölött. Horváth József (1810 –1869, neje Kulman Anna) él továbbra is a régi telken, amely a 32. sorszámon szerepel az 1858. évi kataszterben. 9) Magyar „Sidó” György zsellér (neje Lukács Katalin) lakik az 1740-es évek közepétôl a falu telkének (2. sz.) alsó részén, 1771-ben neje még itt él. Késôbb a telek felsô végében, az út túlsó oldalán, Horváth és Nyúl között lakik Németh Mihály, majd 1785-tôl Horváth János cigány, 1811-tôl pedig Haukler János. 1830-ban Bálint Lászlóé (1780 –1832, elsô felesége Farkas Éva), majd Farkas Ferencé (1813 –1848) a kétszáz négyszögölnyi hely, amelyhez a rendezéskor jobbágytelket kapnak és házhelyet a faluvégi dûlôben. Késôbb Palacsics János zsellér lakik itt.

7) Az 4 – 5. sz. telek végében él 1753-ban Lukács „Sidó” Ferenc is, aki a 60-as években szintén Szücs János bérlôje.1771-tôl Lukács Ferencné Foglos Éva (†1778) a telek lakója, de 1775-tôl Pohomándy Mihály is itt lakik. Papp Ferenc benôsül ide, elveszi Lukács Évát (1761–1793), Erzsébet lányuk 1784-ben születik, ôt 1801-ben a kondorfai Németh Ádám veszi el, és él itt vele 1819-ben bekövetkezett haláláig. Az özvegy Erzsébet asszony hozzámegy 1821-ben a szintén özvegy Szabó Józsefhez, aki a 13. telken jobbágyként gazdálkodik az 1820-as években.

10) A szôcei Kovács István 1736-ban veszi el a daraboshegyi Tóth György lányát, Juditot és telepszik meg Németh János kisbíró helyén, a 2. sz telek végében. Tóth Kovácsné itt lakik férje halála után is, de az 1770-es években itt telepszik meg Nyúl János (†1784) is (elsô felesége Balogh Katalin, a második Magyar Éva). Ezt követôen Farkas József lakik itt (elsô felesége Magyar Erzsébet). Majd miután 1805. táján Gérnyi Ferenctôl az öccse, István átveszi a kisbírói tisztet és a jobbágytelket, ô maga zsellérként itt él 1829-ben bekövetkezett haláláig.

8) A szentkirályi Horváth Mihály 1739-ben veszi feleségül Beczök Évát és épít magának hajlékot akkor a 2–3 sz. telek végében, majd szerez hozzá 12 hold irtásföldet. 1775-tôl István fia folytatja a gazdálkodást, 1782 után fivére János, aki 1801-ben meghal. Özvegyét, Lengyel Katalint a háshágyi Tóth István veszi el, de 1811-tôl új-

11) A falu nyugati végén, a tenár fölött a falunak hagytak telket, amelyre 1840-ben iskolaházat építettek. A telek felsô végében korai idôktôl a falu által felfogadott pásztoroknak, csordásoknak és kanászoknak, valamint a kovácsnak építettek házat, akik esetenként persze más házakban is laktak.



212





213



Falun kívüli lakhelyek 1) Az Almakúti-hegyen írják össze 1753-ban Farkas Pétert és Budai Ferencet. A Budai család még két generáción keresztül a hegyen lakik. 2) A Hásos völgyben, a malom közelében molnárok laknak, 1760-as évek közepétôl két évtizeden keresztül Major Mihály és felesége Eberhardt Éva szolgálja a falubelieket. A Hásosban és a Kecskeháton az 1790-es évek körül egy-két évtizedig majorsági gazdálkodás (tehenészet) mûködött, ekkoriban itt lakott Sinka János (neje a Cserhegyrôl Papp Erzsébet), Bödör Mihály (neje Németh Anna) és özvegy Gáspárné. A Hásosban lakik 1812-ben Szakály Mihály, 1827-ben Stranzl József.



214



2. sz. Függelék Batthyány uraságok és halogyi gazdák négy nemzedéke 1732 –1848 között. (Áttekintô táblázat.) I. II. III. I V.

nemzedék: nemzedék: nemzedék: nemzedék:

1732 –1765 1765 –1790 1790 –1815 1815 –1848

Batthyány Lajos nádor

Batthyány Ádám generális Batthyány József hercegprímás

Batthyány Lajos herceg

Batthyány Fülöp herceg

1.

Baksa István

Baksa Ferenc Rezi Mihály

Antal Ferenc Takács Ferenc Takács Mihály

Takács János Takács Mihályné

2.

Község

3.

Benczik Márton Németh Mihály

Németh Tamás Gérnyi István

Gérnyi Ferenc ifjú Gérnyi István

Fábián György Kovács Imre Szabó József

4.

Németh Péter Laczó György

Németh István Németh Péter

Németh István

ifjú Németh István Horváth János

5.

Károly Péter Szûcs János

Németh Mihály Benczik Éva

Csörgits János

Török Ferenc Kránicz György

6.

Kovács Mihály Benkô István

Benkô János

Benkô Ferenc Benkô József

Benkô János Benkô Mihály

öreg Kónya Ferenc Kónya Mihály



215



7.

Takács Mihály Rádóczi György

8.

Kovács Mihály

Benkô 2. telek

Benkô 2.telek

Németh Mihály

9.

Kis Ferenc Beczök István

Németh György Németh Mihály

Németh Ádám Németh István

Németh János Nagy György

10.

Kónya Ferenc

Kónya II. Ferenc

Kónya III. Ferenc Kónya Mihály

ifjú Kónya Ferenc

3. sz. Függelék

11.

Horváth Pál Horváth Pálné

Horváth Mihály Horváth Ferenc

Németh István

Horváth József Horváth Mihály

Levéltári források

Kónya János

ifjú Kónya János

Kónya Ferenc Kónya György

Joó János

Joó Ádám Szabó József

Joó András Szél István

12. Kis Ferenc pusztája 13.

Káró Péter Pedery Ferenc

14.

Palacsics János Palacsics Mihály Palacsics István

Végh Mihály Horváth György Pohomándy György Horváth Ferenc

Kónya Istvánné Kónya György

Palacsics II. János ifjú Palacsics Ferenc Palacsics József Palacsics György Palacsics Ferenc Berta György

15. Tóth Ferenc puszta Joó János 2. telke Káró Péter Pedery 2. telke

Joó Ádám Szabó József

Joó András Palacsics János Gérnyi Mihály

16.

Hosszú Varga Káró Ferenc

Károly Sándor

Vörös Ádám

Berta Mihály Mihályka József Vörös István

17.

Beczök István Szabó András

Szabó Ferenc Palacsics György

Palacsics Ferenc Palacsics József

Palacsics György

18.

Takács István Németh Péter

Németh Mihály

Németh János Pál György

Tóth István

19.

Fischer Péter

Horváth György

Horváth Ferenc

Horváth István Kovács János

20.

Károly Ferenc

Hotay György Németh Mihály

Horváth György Foglos György

Horváth Ferenc Horváth István

21.

Takács Jánosné Szabó György

Takács György Takács Mihály

ifjú Takács György

Mesterházi Júlia Laposa Ádám



216



A könyv alapvetôen a Magyar Országos Levéltár (MOL) P szekciójában elhelyezett Batthyány családi levéltár (BCsL) iratainak kutatásával készült. Továbbá támaszkodik a Vas megyei levéltár (VML) egyes anyagaira, valamint Nádasd község anyakönyveire. Birtokjogi iratok: P 1313. 20. cs. 3– 4. ladula 1– 8. sz. alatt találhatók a Széchenyi család halogyi birtokainak megszerzésére vonatkozó iratok, valamint a Dezsô család, Károly Péter, Pederi Ferenc és a Beczök család halogyi birtokjogával foglalkozó iratok. Ugyanott a 21. csomóban a birtokszerzéskor keletkezett ellentmondások és Károly Ferenc 1763. évi kifizetése. Úrbéri összeírások: MOL P 1322. 86 – 98. csomók 1700 –1848. évkörben tartalmazzák a körmendi uradalom úrbéri összeírásait, amelyekre a faluban található telkek rekonstrukciója, a földesúri járandóságok bemutatása épül. A kiemelkedô jelentôségû 1761– 62. évi felmérés a 89. csomóban, az 1830. évi rendezés anyaga pedig a 96. csomóban található. MOL Széchenyi cs. lt. P 623. 427 (k) 1. sz. alatt találhatók a Széchenyiek által végzett 1698. és 1725. évi összeírások. A VML-ben ôrzik az 1720. és 1728. évi országos összeírások anyagát, valamint az 1828. évi népszámlálás községi adatait.



217



Az urbárium bevezetésekor feltett „kilenc kérdés” és a reá adott válaszok nem lelhetôk fel, már az 1830-as birtokrendezésnél folytatott kutatás sem vezetett eredményre. Halogy és az uraság kapcsolatáról: MOL P 1313. szekció alatt a113. csomóban a hitbizományról, a „Rohonci iratok” 120 –126. csomóiban az uradalom mûködésérôl, leltárakról, egyezségekrôl, gazdasági eseményekrôl találhatók információk. Az uradalmi ügyészek, ügyvédek munkájáról adnak képet a 204., a 205. és a 209. csomók iratai, utóbbiban található az 1763. évi halogyi szerzôdés. Az erdôk, malmok, kereskedelem, ipar témakörben a 160. és 167–168. cs. anyagait néztük át. Továbbá a 256. cs. katonai iratait. Országos és megyei helyzetkép: P 1313. 225 – 226. cs., illetve 233 –234. cs. Parasztmozgalom: P 1313. 266. cs. összegyûjtve tartalmazza az 1765/66. évi jobbágymozgalom legfontosabb anyagait, de az 1765. évi események rekonstruálásához felhasználtuk a P 1317. 18. csomóban Bejczi Istvánt érintô iratokat, valamint a 26. csomóban található gazdatiszti és ügyvédi leveleket, továbbá Batthyány Lajos nádor mintegy ötszáz levelét, amelyet Móricz Péter körmendi muzeológus bocsátott rendelkezésünkre. Köszönet érte! Halogy és Marác határvitája: P 1313. 29. cs. tetemes iratmennyisége, valamint a VMLben a Vas Vármegye Nemesi Közgyûlési iratai: Tanúvallomások Fasc. 17. No 48. Térkép 1753-ból: MOL S 24. Törvényszéki ügyek, ítéletek: P 1313. 189–204. csomókban átnéztük az úriszéki iratokat a 1701–1848. évkörben.



218



A lajstromokban szereplô néhány iratot nem találtunk, másutt elôfordulhat. Halogy úrbéri pere: P 1313. 205. cs., valamint P 1322. 179. cs. 73. sz. Batthyány Lajos nádor: P 1317. alatt a nádor iratanyagából átnéztük a 14., a 1618., a 23 –26. és a 34. csomókat. Továbbá a P 1316. 51. csomóban találtuk a nádor fiához, III. Ádámhoz érkezett gyászjelentéseket. A halála után készített leltár a P. 1313. 122. sz. 40 –129. p. alatt. Batthyány II. Lajos és Fülöp: P 1320. 6. cs., illetve P 1319. 3. cs. Batthyányak bécsi és pozsonyi házai: P 1335. 1. és 4. cs. Halogy és a környékbeli települések: P 1322. 106. cs. Csákány, ugyanott P 1322. 179. cs. 36. sz. Daraboshegy, illetve 73. sz. Halogy. Továbbá 184. cs. Nádasd, amelyben Batthyány János és Fülöp vitája található. Nádasdiak panasza a legeltetésrôl: P.1322. 198. cs. Fasc. 11. 377. p. Halogyi jobbágyok és zsellérek levelei: MOL BCSL P 1314. Missiles alatt Mis. 77047–77052 (film: 21597) Halogyi lakosok levelei Halogyi jobbágyok és árendások levele (szignó 1763. április 15.) Batthyány Lajos nádorhoz Halogyi jobbágyok 1817. február 7-i levele az uradalmi tiszttartóhoz Joó György levele (1763 körül) Batthyány Ádám generálishoz



219



Mis.

Mis.

Mis.

Mis.

Mis.

Mis.

Horváth Mihály és Kónya János levele (1767 körül) Batthyány Ádám fôispánhoz Halogyi lakosok levele (1776) Rosty Lajos direktorhoz Halogyi, nádasdi és horvátnádaljai újpolgárok levele (1773 után) a Vármegyéhez Halogyi zsellérek levele (1767 után) a Törvényszékhez 77055 Halogyi lakosok 1832. december 22-i levele az uradalmi fôfiskálishoz 77079 Halogyi lakosok levele (szignó 1771. június 6.) Batthyány József érsekhez 80363-80371 Joó János levelei Joó István (János!) levele (szignó 1761. szeptember 28.) Batthyány Lajos nádorhoz Joó János levele (1762) a körmendi törvényszékhez Joó János és Pass György levele (1770 körül) az Úriszékhez Joó János levele (1770 körül) Rosty Lajos direktorhoz Joó János levele (1771) Batthyány József érsekhez Joó János levele (szignó 1771. szeptember 24.) Batthyány József érsekhez Joó János levele (1780) Batthyány–Strattman Lajoshoz 81055 (film: 21615) Károly Ferenc és Török György levele (1746 elôtt) Batthyány Lajos fôkancellárhoz 81056 (film: 21615) Károly Ferenc és Szûcs János levele (1763 április végén) Frendel Györgyhöz 85038 (film: 21631) Major Mihály molnár levele (1890 körül) Batthyány–Strattman Lajoshoz



220



Mis. 85060 (film: 21631) Meyer Mihály béres és Sinka János gulyás 1790. október 1-i levele az Udvari Tanácshoz Mis. 87753 (film: 21642) Németh György levele (1778 körül) az urasági direktorhoz Mis. 87797 (film: 21642) Németh Mihály levele (1776 elôtt) Batthyány József érsekhez Mis. 87804 (film: 21642) Németh Mihály özvegyének levele (1780 körül) Batthyány–Strattman Lajoshoz Mis. 87809 (film: 21642) Németh Tamás levele (1767 körül) Mis. 90125 (film: 21651) Palacsics György és Ferenc levele (cca. 1779/80) az uraság fiskálisához Mis. 90548 (film: 22653) Palacsics Ferenc levele (szignó 1809. április 8.) Hegedüs György direktorhoz Mis. 90549 (film: 22653) Palacsics Ferencné Nagy Katalin levele (1805) az urasági hivatalnak Mis. 101700 (film: 21699) Takács János levele (szignó 1759. november 23.) Batthyány Lajos nádorhoz Nádasdi anyakönyv Halogy filiáléval: MOL, A 4496–4498 (mikrofilmen, 1353 felvétel) Születések: 1732 –1895, Házasságkötések: 1733 –72, 1785 –1895, Halálozások: 1785 –1895



221



4. sz. Függelék

5. sz. Függelék

Néhány, a könyvben elôforduló régi mértékegység

Felhasznált irodalom

Meszely, icce, pint. Régi ûrmértékek, fôleg a csárdákban, kocsmákban használták: 4 meszely = 2 icce = 1 pint, azaz kb.1,6 liter.

ACSÁDY I GNÁC: A magyar jobbágyság története. Bp. 1948. ANDORKA R UDOLF: A magyar községek társadalmának átalakulása. Bp. 1979. H. BALÁZS ÉVA: Jobbágylevelek. Bp. É. n. BALOGH JÁNOS: Felsômarác. Szombathely, 2000. BÁNDI ZSUZSANNA: Körmend a középkorban. Körmend, 1987. A Batthyányak évszázadai. Tudományos konferencia Körmenden. Szerk. Nagy Zoltán. Szombathely, 2006. BENCZIK G YULA: Ivánc. Bp. 1996. ENYEDI G YÖRGY: Falvaink sorsa. Bp. 1980. ERDÉLYI G ABRIELLA: Egy kolostorper története. Bp. 2005. FÜGEDI ERIK: Az Elefánthyak. Bp. 1999. G ONDA I MRE–NIEDERHAUSER EMIL: A Habsburgok. Bp. 1977. Gróf Batthyány Kázmér (1807–1854) emlékezete. Pécs, 2006. G RÓF BATTHYÁNY ZSIGMOND: Ôseim. Németújvár, 1991. G YÔRFFY I STVÁN: Magyar falu, magyar ház. Bp. 1943. HERÉNYI I STVÁN: Magyarország nyugati végvidéke. Bp. 1999. D R . IVÁNYI BÉLA: Képek Körmend múltjából. Körmend, 1943. D R . KARÁCSONYI JÁNOS: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. Bp. 1900. KATONA I MRE: Bruegel és a Batthyányak. Bp. 1979. KISS ÁKOS: Tinnye és Uny története a XVIII. században. Bp. 1971. TAKÓ G ÁBOR: Csákánydoroszló története 1248 –2003. Szombathely, 2004. KONDICSNÉ D R. KOVÁCS ÉVA: Agrártörténelmi adatok Körmendrôl. Körmend, 1978.

Akó. Az iccék nagyságától és számától függôen változik, egy magyar akó 64 iccével egyenlô. (64 x 0,8484 = 54,3 liter). Köböl vagy cseber. Területileg és történetileg is változó bormennyiséget jelöl. Nagysága 12– 42 liter között változott. Mérô. Térfogat, fôleg búza ûrmértékét adták meg vele. 1 bécsi mérô=61487 liter; 1 pesti mérô=93,7 liter; 1 pozsonyi mérô=62,5 liter. Kapaalja. 1 kapával egy nap alatt megkapált terület. Kaszaalja. 1 kaszával egy nap alatt lekaszált terület, vidékenként eltérôen 0,5 –1,0 hold. Hold. 1 magyar (1200 négyszögöles) hold annyi mint 0.4316 hektár. Egy hold föld két pozsonyi mérô vetômagot befogadó terület. Bécsi öl. 1 bécsi öl annyi mint 1.89648 méter. Négyszögöl: kb. 3.6 négyzetméter.



222





223



Körmend története. Körmend, 1994. KROL, STANISLÁV: Konföderáció a cseh-lengyel államokkal. 1734. 32 p. Kézirat. = MOL P 1313. 113. cs. 3. k. Magyarország története 1686 –1790. Bp. 1989. MARCZALI HENRIK: Mária Terézia. Bp. 1891. Misztótfalu mezôváros jegyzôkönyve 1596 –1803. Bp. 1985. N ÉMETH ANDOR: Mária Terézia. Bp. 1996. R ÚZSÁS LAJOS: A baranyai parasztság élete és küzdelme a nagybirtokkal. Bp. 1964. Sárvár története. Sárvár, 2000. SCHMITT MIKLÓS: Palatini regni Hungarie. Tyrnaviae, 1760. SRÁGLI LAJOS–VÁNDOR LÁSZLÓ: Egervár. Bp. 1996. Stadterhebung Güssing 1973 – Festschrift. Graz, 1973. Szentgotthárd. Helytörténeti tanulmányok. Szombathely, 1981. SZENTMIHÁLYI I MRE: Körmend települése és népi építkezése a XVII. század derekán. Körmend, 1980. SZÛCS I MRE–SZABÓ MÁRIA: Szöllôsi krónika. Vértesszôlôs, 2006. TAKÓ G ÁBOR: Csákánydoroszló története 1248 –2003. Szombathely, 2004. Testis Temporis sorozat – Kiad. a Dr. Batthyány-Strattmann László Múzeum. Körmend, 2003–2007. TESSEDIK SÁMUEL–BERZEVICZY G ERGELY: A parasztok állapotáról Magyarországon. Bp. 1979. Varsány. Bp. 1978. VÖRÖS KÁROLY: Vas megye 1744. évi adóösszeírása. Bp. 1962. VÖRÖS KÁROLY: Az 1765–66-i parasztmozgalom és úrbérrendezés = Tanulmányok a parasztság történetéhez. Bp. 1959. ZÁGORHIDI CZIGÁNY BALÁZS: Oszkó. Bp. 1996.



224