1 A könnyű csapatok (11B gyalogosok – az Amerikai Egyesült Államok hadseregének besorolási rendszere szerint) elvileg igen fényesre suvickolt egységek a makulátlan uniformisukkal és a simára borotvált arcukkal, ám Sam Driscoll főtörzsőrmesterre ez most nem volt érvényes. Az álcázás fogalma gyakran többet jelent a terepmintás gyakorlóruhánál. Driscoll szakálla elérte a teljes négy hüvelyk hosszt, és mivel tekintélyes mennyiségű ősz szál vegyült bele, emberei rákaptak, hogy Télapónak szólítsák – ami meglehetősen bosszantó, ha alig múltál harminchat, bár amikor honfitársaid átlag tíz évvel fiatalabbak nálad… Na mindegy. Lehetne rosszabb is. Például „Fater” vagy „Öreg harcos”. Ennél sokkal jobban bosszantotta, hogy hosszúra kellett hagynia a haját. Sötét, bozontos és zsíros volt, a szakálla durva; ez persze hasznosnak bizonyult, mert az arcszőrzet fontos részét képezte az álcának, és a helybéliek ritkán nyiratkoztak. Viselete tökéletesen összhangban állt a helyivel, a csapatáé szintúgy. Tizenöten voltak. Századparancsnokuk, egy kapitány rosszul lépett, és eltörte a lábát – csupán ennyi kell ezen a terepen, hogy az embert kivonják a forgalomból –, s most a hegytetőn ülve várta a Chinookot, hogy evakuálják a csapat két felcseréből az egyikkel, aki vele maradt, nehogy sokkos állapotba kerüljön. Így Driscoll vezette a bevetést. Semmi kifogása nem volt ellene. Több időt töltött terepen, mint Wilson kapitány, igaz, a kapitány egyetemi diplomával bírt, míg ő egyelőre nem tudott ilyet felmutatni. Egyszerre csak egy dologra koncentrált. Még élve meg kell úsznia ezt az akciót, 5
aztán visszatérhet a tanulmányaihoz a Georgia Egyetemre. Különös, gondolta, hogy csaknem három évtizedbe telt, mire élvezni kezdte az iskolát. A pokolba is, jobb későn, mint soha, vélte. Fáradt volt, a rangerek által túl jól ismert agyzsibbasztó, csontig hatoló kimerültség lett rajta úrrá. Tudta, hogyan aludjon egy gránittömbön, mint a mormota, amikor csak puskatus a párnája, s hogyan maradjon éber, amikor agya és teste sikítva követeli, hogy dőljön le. Az volt a gond, hogy most, közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz, kicsit jobban sajgott minden porcikája, mint húszéves korában, és reggelente kétszer tovább tartott, míg kigyúrta csomókba rándult izmait. Ugyanakkor bölcsessége és tapasztalata ellensúlyozta fájdalmait. Az évek folyamán rájött, hogy bár közhely, a szellem mégis győzedelmeskedhet a test felett. Megtanulta többé-kevésbé kirekeszteni a kínt, s ez igencsak kapóra jön, amikor nálad sokkal ifjabbak élére kerülsz, akik kétségtelenül jóval könnyebbnek érzik vállukon a zsákot, mint te. Az élet csupa kompromisszum, gondolta. Két napja időztek a hegyekben, folyamatosan úton voltak, éjjelente két-három órákat aludtak. A 75. gyalogos rangerezred felderítőegységének tagja volt, melynek állandó támaszpontja a georgiai Fort Benningben található, ahol egy klassz kis klub csapolt sört kínál altiszteknek. Behunyta a szemét, s összpontosított; gondolatban a szájában érezte a hűs sört, a pillanat azonban gyorsan tovaszállt. Ide kell koncentrálnia minden másodpercben. Tengerszint felett tizenötezer láb magasan, a Hindukus hegyeiben jártak, abban a szürkületi zónában, mely egyszerre Afganisztán és Pakisztán, és egyik sem – legalábbis a helybélieknek nem. Driscoll tudta, hogy a térképeken rajzolt vonalak nem húznak határokat, különösen ilyen törzsi területeken nem. Ellenőrizte GPS-ét, hogy lássa pozícióját, noha küldetésében nem különösebben számított a szélességi és hosszúsági fok. Az már sokkal inkább, hogy merre tartanak, függetlenül attól, hogy az hova esik a térképen. 6
A helyi lakosoknak kevés tudomásuk volt a határokról, és nemigen törődtek velük. Számukra az jelentette a valóságot, hogy melyik törzsbe tartoznak, melyik család tagjai és milyen vérmérsékletű muzulmánok. Az emlékek itt száz évig éltek, a történetek még tovább. A harag pedig annál is tovább. A helyiek még mindig azzal kérkedtek, hogy őseik űzték ki Nagy Sándort az országból, némelyek még mindig észben tartották a harcosok nevét, akik a makedón lándzsások fölébe kerekedtek, akik ahova csak bevonultak, leigázták a népeket. A legtöbbet azonban a szovjetekről beszéltek, hogy mennyit leöltek belőlük főként lesből, néhányat késsel, szemtől szemben. Mosolyogtak, nevettek a históriákon, s a legendák apáról fiúra szálltak. Driscoll gyanította, hogy a szovjet katonák, akik élve kijutottak Afganisztánból, nem nagyon mulattak a történteken. Nem, biza, emezek itt nem egy barátságos népség, tisztában volt ezzel. Inkább félelmetesek és kemények, megedzette őket az időjárás, a háború, az éhínség és az, hogy olyan országban próbálnak életben maradni, mely mindig minden tőle telhetőt elkövet, hogy végezzen veled. Driscoll tudta, hogy együtt kellene éreznie velük. Isten rossz kártyákat kevert nekik, talán nem az ő hibájuk, viszont az övé sem, nem tartozik rá. Ezek az emberek hazájának ellenségei, és jelen hatalmak pálcájukat rájuk szegezve kiadták a parancsot: „Oda!”, mire ők itt termettek. Ez volt a fő igazság, az ok, amiért ezekben az elátkozott hegyekben bujkált. Újabb hegyhát, úgy tűnt, ez a másik fő igazság, különösen ezen a vidéken. Tizenöt kilométert tettek meg eddig gyalog, főként hegynek fel, éles sziklákon és omladékokon át, mióta kiugrottak a CH–47-es Chinook csapatszállító helikopterből, mely a rendelkezésükre álló gépekből egyedüliként bírt el ezzel a magassággal. Tessék… a hegygerinc. Ötven méterre. Driscoll visszavette a tempót. Ő haladt az élen, rangidősként ő vezette az őrjáratot, emberei száz méterre szétszóródtak mögötte, éberen, jobbra-balra, fel-alá pásztázó szemmel, M4-es karabélyuk tüzelésre készen, a frontsza7
kaszra irányozva. Számítottak rá, hogy lesz néhány őrszem a hegygerincen. Lehet, hogy hagyományos értelemben tanulatlanok a helyiek, de semmiképpen sem ostobák, ezért folytatták a rangerek ezt a hadműveletet az éj leple alatt – egy negyvennégykor, vagyis hajnali háromnegyed kettőkor – Driscoll digitális órája szerint. Ma este nem világított a hold, s a magasban gyűlő vastag felhők eltakarták a csillagokból érkező kevéske fényt. Jóféle idő vadászatra, gondolta. Szeme inkább lefelé nézett, mint fel. Nem akart zajt csapni, zajt pedig a láb csap. Egyetlen kilazult és a hegyoldalon leguruló átkozott szikladarab elárulhatja mindannyiukat. Ezt nem hagyhatja, nem igaz? Nem veszhet kárba az a három nap és tizenöt mérföld, amibe telt, hogy ilyen közel kerüljenek. Húsz méter a hegygerincig. Hatvan láb. Szeme mozgás után kutatott a gerincen. A közelben semmi. Még néhány lépés, egy pillantás jobbra-balra, hangtompítós karabélya tüzelésre készen a mellkasához szorítva, ujja könnyedén pihent a ravaszon, csak annyira, hogy tudja, ott van. Nehéz elmagyarázni, milyen kemény, fárasztó és kimerítő ez – mennyivel inkább, mint egy tizenöt mérföldes túra az erdőben – abban a tudatban, hogy ott lapulhat valaki egy automatára állított AK–47-essel a kezében, ujja a ravaszon, s csak arra vár, hogy leszedjen. Emberei persze rögtön elintéznék, de tisztában volt vele, hogy rajta ez már nem segítene. Azzal vigasztalta magát, ha mégis bekövetkezne, nagy eséllyel nem is tudna róla. Elég ellenséget küldött a másvilágra, hogy ismerje a menetét: egyik pillanatban előrelépsz, szemeddel elöl kutatsz, füled hegyezed, veszély után hallgatózol… a másikban meg semmi. A halál. Tudta, mi a szabály az eróziós vidékeken éjnek évadján: a lassú gyors. Mozogj lassan, haladj lassan, lépj óvatosan! S lám, ez milyen jó szolgálatot tett neki sok-sok éven át. Alig hat hónappal korábban harmadikként végzett a Legjobb ranger vetélkedőn, a felderítőcsapatok bajnoksá8
gán. Tulajdonképpen 21. számú csapatként nevezett Wilson kapitánnyal. A kapitány biztosan rágja a kefét a törött lába miatt. Igazi belevaló ranger, gondolta, de a törött sípcsont az törött sípcsont. Amikor eltörik egy csont, rengeteg munka vár rá. Az izomszakadás pokoli fájdalommal jár, mégis rohamosan gyógyul. A törött csontnak azonban össze kell forrnia, vagyis heteken át nyomhatod az ágyat a hadikórházban, mielőtt engedélyezik az orvosok, hogy újra terheld. Aztán ismét meg kell tanulnod futni, miután megtanultál járni. Micsoda szívás… Neki szerencséje volt eddigi pályafutása során, bokaficamnál, törött kisujjnál meg csontig nyúzott csípőnél sohasem volt rosszabb, és egyik sem hátráltatta egy hétnél tovább. Még egy golyó vagy repeszhorzsolás sem. A rangerek istenei bizonyosan lemosolyognak rá. Még öt lépés… Rendben, megvagy… Aha. Ahogy várta, pont ott volt az őrszem, ahol lennie kellett. Huszonöt méterrel jobbra tőle. Túlságosan nyilvánvaló hely volt ez egy őrszem számára, bár emez különösen pocsékul végezte a dolgát, csak ült ott, többnyire hátrafelé pislogott, nyilván unatkozott, félig szunyókált, és számlálta a perceket, mikor érkezik a váltás. Hát, az unalom ölhet, és kevesebb mint egy percen belül meg is öli ezt a fickót, bár neki erről már nem lesz tudomása. Hacsak el nem vétem, emlékeztette magát Driscoll, tudván, hogy nem fogja elvéteni. Még egyszer utoljára megfordult, és átfésülte a környéket PVS–17-es éjjellátóján át. Senki más a közelben. Rendben. Letelepedett, jobb vállához igazította a karabélyt, az irányzékot a fickó jobb fülére szegezte, szabályozta a légzését… Balra tőle, egy keskeny ösvényen bőr súrlódása hallatszott a sziklán. Driscoll megdermedt. Gondolatban gyors számvetést végzett, lelki szeme előtt megjelentek csapatának tagjai a terepen. Van arra valaki? Nem. A csapat nagy része mögötte, tőle jobbra széledt szét. 9
Csigalassúsággal a zaj irányába fordította a fejét. Az éjjellátóban semmi. Leengedte karabélyát, s keresztbe fektette mellkasán. Balra tekintett. Tízlábnyira tőle Collins gubbasztott egy sziklán. Odaintett neki: Nesz balra, vigyél két embert! Collins bólintott, és rák módjára kihátrált a látómezőből. Driscoll ugyanezt tette, aztán behasalt néhány cserje közé. Az ösvény felől ismét zaj hallatszott: kőre loccsanó folyadék. Driscoll ajka mosolyra húzódott. A természet hívó szava. A vizelés akadozva elállt. Léptek osontak. Becslése szerint húszlábnyira lehettek, a kanyaron túl. Pillanatokkal később egy alak bukkant fel az ösvényen. Járása nyugodt volt, szinte lusta. Driscoll az éjjellátóban látta, hogy AK–47-es csüng a vállán, csővel lefelé. Az őr egyre közeledett. Driscoll nem mozdult. Tizenöt láb… tíz. Egy alak vált ki az árnyékból az ösvényen, és az őr mögé csusszant. Kéz jelent meg az őr vállán, másik válla fölött penge villant. Collins jobbra rántotta az őrt, le a földre, árnyékuk egybeolvadt. Tíz másodperccel később Collins felemelkedett, nyakát behúzva eltűnt az ösvényről, és kivonszolta az őrt szem elől. Az őrszem kiiktatásának iskolapéldája, gondolta Driscoll. A filmjelenetektől eltekintve ritkán folyamodtak késeléshez. Ennek ellenére Collins láthatóan nem feledte a tanultakat. Pillanatokkal később Collins ismét megjelent a jobbján. Driscoll figyelme megint a hegygerincen tartózkodó őrszem felé fordult. Még mindig ott volt. Tapodtat sem mozdult. Driscoll felemelte M4-esét, az irányzékot a férfi nyakszirtjére szegezte, ujja megfeszült a ravaszon. Nyugi, nyugi… húzd meg… Pukk! Alig csapott zajt. Ötven méteren túl szinte hallani sem lehetett, de a töltény pontosan repült, és áthaladt a célpont fején, zöld párafelhőt hagyva hátra, ahogy a fickó Allah vagy az általa imádott isten elé járult; huszonakárhány évesen fejlődésének, táplálkozásának, tanulá10
sának és valószínűleg harcának váratlan hirtelenséggel vége szakadt. A célpont összerogyott, kétrét görnyedve oldalra dőlt és eltűnt szem elől. Peched van, haver, gondolta Driscoll. Nálad nagyobb vadra hajtunk ma este. – Őrszem kiiktatva – jelentette halkan a rádióba. – Hegygerinc tiszta. Mozgás fel! Szépen sorjában! – Erre az utolsó mondatra nem igazán volt szükség – ezeknél a fickóknál nem. Hátralesett, hogy lássa, amint emberei kicsit gyorsabban szedik a lábukat. Izgalom bizsergett bennük, de uralkodtak magukon, készen rá, hogy végre komolyra fordítsák a dolgot. Ezt sugallta testtartásuk és takarékos mozdulataik, melyek megkülönböztették az igazi lövészt a dilettáns amatőrtől meg a hobbilövésztől, aki alig várja, hogy vis�szatérhessen a civil életbe. Talán már száz méterre sincs valódi célpontjuk, és az elmúlt három hónapban keményen dolgoztak, hogy begyűjtsék ezt a seggfejet. A hegymászás nem nagy mulatság senkinek, azt a néhány eszementet kivéve talán, akik az Everest meg a K2 után epednek. Ám bárhogy legyen is, része a feladatnak, és része jelen küldetésüknek, úgyhogy mindenki zokszó nélkül tűrte és haladt előre. A tizenöt ember három, egyenként öt rangerből álló tüzelőcsapatot alakított. Egyikük itt marad a nehézfegyverekkel – hoztak magukkal két M249 SAW golyószórót, hogy hátulról fedezze őket. Sosem lehet tudni, hány rosszfiú lapul a környéken, és a SAW remek támogatófegyver. A műholdak hiányos információval szolgáltak; bizonyos változókkal magadnak kellett megbirkóznod, ahogy szembesültél velük. Emberei a sziklákat pásztázták, mozgás után kutattak. Legyen az akármilyen kicsi. Hátha akad egy rosszfiú, akire rájött a szapora. Ebben az erdőnyúlványban kilencven százalék sanszod volt, hogy akibe botlasz, rosszfiú lesz. Ez persze megkönnyíti a dolgokat, futott át az agyán. 11
Most még inkább lassított, előrelopakodott, szeme ideoda cikázott, hol a lábáról a laza kövek és ágak elhelyezkedését figyelve, hol előre, s egyre pásztázta a környéket… Ez a bölcsesség másik előnye, gondolta, tudván, miként nyomja el izgalmát a célvonalhoz ily közel. A zöldfülűek és hullák gyakran itt vétik el, azt hiszik, túl vannak a nehezén, mert alig karnyújtásnyira a célpont. Pedig ő tudta, hogy ilyenkor oson mögéd a vén, törvényeiről elhíresült Murphy, vállon kocogtat, és csúnyán meglep. Az izgalom és a várakozás egyazon érme két, halálos oldala. Bizonyos adagban egyik is, másik is a végedet jelenti, ha rossz időben ér. De nem most. Nem az én felügyeletem alatt. És nem ilyen rátermett csapattal. Látta a maga előtt meredező hegyhátat alig tízlábnyira, behúzta a nyakát vigyázva, hogy feje a perem alatt maradjon, nehogy sziluettje ingerlő célpontot nyújtson egy éber ellenállónak. A talpát csúsztatva tette meg az utolsó néhány láb távolságot, aztán előrehajolt, bal kezével a sziklára tenyerelt, és kikukkantott. És tessék… A barlang.
12
2 – Fogytán az üzemanyag – huss, huss –, fogytán az üzemanyag – jelentette egy számítógép-generált hang. – Tudom, tudom – morogta válaszul a pilóta. Látta készülékén, egy katódcsöves kijelzőn a szükséges információkat. A fedélzeti számítógép fő vészjelzőgombja már tizenöt perce villogott. Alig tíz perce keltek át a kanadai partok felett, s ha világos nappal pillantottak volna le, csenevész fákkal borított zöld terep tárul a szemük elé. Rövidesen fények tűnnek fel, hacsak végzetesen el nem puskázta a tájolást. De legalább szárazföld felett repülnek, legnagyobb megkönnyebbülésére. Az észak-atlanti szelek hevesebben fújtak, mint előre jelezték. Az éjjeli forgalom nagy része ilyenkor keletnek tartott, és azok a repülőgépek több üzemanyagot szállítottak, mint egy Dassault Falcon 9000. Még húsz percre elegendő üzemanyaguk maradt. Tíz perccel többre, mint amennyire szükségük volt. Repülési sebességük a kijelző szerint meghaladta az ötszáz csomót, magasságuk huszonötezer láb volt, és süllyedtek. – Gander légiforgalmi irányító – szólt a rádiómikrofonba –, itt Hotel zéró-kilenc-hetes Mike Foxtrot, leszállunk üzemanyagért, vége. – Mike Foxtrot – érkezett a válasz –, itt Gander. Szélcsend van. Szabályos leszállás a huszonkilences kifutón. – Szélcsend? – hitetlenkedett a másodpilóta. – A pokolba! – Épp az imént vergődtek át pontosan háromórányi dobálást követően egy több mint százcsomós futóáramláson, 13
ami nem túl vészes negyvenegyezer láb magasban, de azért érezhető. – Ekkora ugrás víz felett bőven elegendő. – Főleg ilyen turbulenciában – vágta rá a pilóta. – Remélem, működnek a motorok párában. – Rendben vagyunk a vámmal? – Elvileg. Megvan a CANPASS, indulhatunk egyenesen a Moose Jaw-ra. Essünk át ott a bevándorlásiakon. – Igen, igaz. – Pedig mindketten ismerték a folytatást. Ez az út Ganderból a céljukig egy kicsit más lesz, mint a többi. De jó pénzt kapnak érte. És az euró-dollár árfolyam nekik dolgozik. Különösen a kanadai dolláré. – Látom a fényeket. Öt perc és elérjük – közölte a másodpilóta. – Vettem, kifutó a látóhatáron – mondta a pilóta. – Fékszárnyakat kiengedni! – Fékszárnyak kiengedve tíz fokon. – A másodpilóta kezelte a műszereket, s hallották az elektromos motorok sivítását, ahogy kiengedték a fékszárnyakat. – Felébresszük az utasokat? – Ne! Nincs rá szükség – döntött a pilóta. Ha jól végzi a dolgát, semmit sem vesznek észre, míg gyorsulni nem kezdenek a következő felszállásnál. Miután nevet szerzett magának és húszezer órát repült a Swissairnél, vis�szavonult, és megvásárolt egy használt Dassault Falcont, hogy milliomosokat és milliárdosokat szállítson Európaés világszerte. Azok fele, akik megengedhették maguknak a szolgálatait, ugyanott kötött ki: Monacóban, a bahamai Harbor-szigeten, Saint-Tropez-ban, Aspenben. Az, hogy jelen utasa nem ezekre a helyekre tart, kuriózumnak számított, ám amíg fizet, semmi köze az úti céljához. Tízezer lábra ereszkedtek. A kifutó fényeit könnyen észre lehetett venni, a sötétben húzódó egyenes egykor az Amerikai Egyesült Államok Légierejének kötelékébe tartozó F–84-es vadászrepülők egész repülőosztályát fogadta. Ötezer láb, és ereszkedtek. – Fékszárnyak húsz fokon! – Vettem, fékszárnyak húsz fokon – nyugtázta a pilóta. 14
– Futóművet ki! – adta ki a következő parancsot, mire a másodpilóta az emelőkarokért nyúlt. A beáramló levegő süvítése betöltötte a fülkét, ahogy a futómű ajtaja kinyílt, és kibújtak a támasztóékek. Háromszáz láb. – Kint van, rögzítve – felelte a másodpilóta. – Száz láb – jelentette a számítógép. A pilóta megfeszítette a karját, aztán lazított, s óvatosan, nagyon óvatosan letette a repülőgépet, gondosan megválasztva a landolás helyét. Csupán kifinomult érzékei észlelték, mikor ért talajt a Falcon a tízméteres betonnégyzeteken. Aktiválta a fékrendszert, s a gép lassulni kezdett. Egy villogós biztosítókocsi mutatta neki, merre menjen és kit kövessen, hogy a helyszínen állomásozó üzemanyagtöltő kamionhoz jusson. Kereken húsz percet töltöttek talajon. Egy vámtiszt rádión intézte hozzájuk a kérdéseit, majd megállapította, hogy nem történt változás a CANPASS-adatokhoz képest. Odakint az üzemanyagtöltő kamion sofőrje lecsatlakoztatta a tömlőt, és lezárta a tartályszelepet. Rendben. Ez megvan, gondolta a pilóta. Jöhet a háromrészes repülés második szakasza. A Falcon visszagördült a kifutópálya északi végére, s közben elvégezte a felszállás előtt szokásos ellenőrzéseket, míg a kifutó végén várakozott. Zökkenőmentesen zajlott a gyorsulás; aztán felemelkedtek a kerekek, behúzódtak a fékszárnyak, és folytatták az emelkedést. Tíz perccel később harminchétezer lábon, a Toronto Központban eredetileg megjelölt magasságon repültek. 0,81 Machkel – körülbelül 520 csomóval, avagy 600 mérföld per órás tényleges légsebességgel – hasítottak nyugati irányban; utasaik a farban aludtak, miközben a hajtóművek fix, óránként 1700 kilogrammnyi üzemanyagot égettek. A repülőgép transzpondere közvetítette sebességüket és 15
magasságukat a légiforgalmi irányítóradaroknak, ezt leszámítva egyéb rádióforgalom nem volt. Viharos időben előfordulhatott volna, hogy más, valószínűleg magasabb repülési magasságot kérnek, hogy kényelmesebben utazhassanak, de a Gander légiforgalmi irányító nem tévedett. Miután átkeltek az új-fundlandi érkezésük ellen tiltakozó hidegfronton, mintha nem is haladtak volna, eltekintve a farokban elhelyezett lökhajtásos hajtóművek tompított búgásától. Pilóta és másodpilóta nem sokat szólt. Eleget repültek együtt, hogy ismerjék az összes elcsépelt poént, és ilyen eseménytelen utakon felesleges volt információt váltani. Mindent közmondásosan szőrszálhasogató pontossággal terveztek el. Azon tűnődtek, milyen lehet Hawaii. Már előre várták a Royal Hawaiianban számukra lefoglalt két lakosztályt és a tíz órával meghosszabbított nappal – amiben hamarosan részük lesz – garantáltan együtt járó hosszú szunyát, hogy kiheverjék az időeltolódással járó elkerülhetetlen fáradtságot. Mindketten szerettek napos strandokon durmolni, és az előrejelzések szerint Hawaiin a megszokott, egyhangúan tökéletes idő várt rájuk. Kétnapos pihenőt terveztek, mielőtt előre bejegyzett utas nélkül folytatnák útjukat vissza keletre, hazai terepre, Genftől nem messze. – Moose Jaw negyven percre – állapította meg a másodpilóta. – Azt hiszem, ideje ismét munkához látni. Tervük egyszerű volt. A pilóta beszerzett egy magas frekvenciájú – a második világháborúból megmaradt – rádiót, és azon hívta Moose Jaw-t, hogy bejelentse érkezésüket és korai leszállásukat, valamint érkezésük becsült idejét. A Moose Jaw-i irányítótorony vette az adatokat a körzetébe belépő ellenőrző rendszerektől, és érzékelte hatósugarában a Dassault transzponderének alfanumerikáját. Ahogy közeledtek, a gép abszolút szokványos módon ereszkedni kezdett, s ezt annak rendje s módja szerint a Toronto Központ tudomásul vette helyi idő szerint 03.04kor, vagyis Z – 4.00-kor, greenwichi/egyetemes idő szerint négy órával keletre. 16
– Ott van – szólalt meg a másodpilóta. Moose Jaw fényei feltűntek a fekete tájon. – Magasság tizenkétezer, süllyedés ezer láb percenként. – Készenlét a transzpondernél! – utasította a pilóta. – Vettem – felelte a másodpilóta. A transzpondert egyedileg, maga a légi személyzet szerelte be. – Hatezer láb. Fékszárnyak? – Hagyjuk őket! – rendelkezett a pilóta. – Vettem. Kifutó a láthatáron. – Az égbolt tiszta volt, és Moose Jaw fényei villogtak a felhőtlen levegőben. – Moose Jaw, itt Mike Foxtrot, vége. – Mike Foxtrot, itt Moose Jaw, vége. – Moose Jaw, a futómű nem akar kiengedni. Kérem, álljon készenlétben! Vége. – Ez a bejelentés felriasztotta a tornyot. – Vettem. Vészhelyzetet jelent? Vége – kérdezte a torony késlekedés nélkül. – Negatív, Moose Jaw. Csak ellenőrizzük a műszereket. Álljon készenlétben! – Vettem, készenlétben állok. – Árnyalatnyi aggodalom bujkált a hangban. – Rendben – mondta a pilóta a másodpilótájának –, akkor most ezer lábon kilépünk a hatósugarukból. – Persze nem ez volt az első alkalom. – Magasság háromezer, ereszkedünk. A pilóta jobbra kormányozva süllyedt, hogy Moose Jaw radarján kivehető legyen irányváltozásuk. Semmi komoly, de azért változás. Csökkenő magasság mellett érdekes lehet visszanézni a radar filmszalagját, ha bárki veszi a fáradságot, hogy utánajárjon, ami persze kétséges. Ők is egy újabb, űrbe veszett pityegés lesznek. – Kétezer – közölte a másodpilóta. Alacsonyabb tengerszint feletti magasságon a levegő enyhén dobálni kezdett, de lesz ez még szelesebb is. – Ezerötszáz. Esetleg igazíthatnánk a süllyedési sebességen. 17
– Rendben. – A pilóta arasznyival visszaengedte a botkormányt, hogy kiegyenesítse süllyedésük szögét, és szintbe álljon kilencszáz lábon talajszint felett. Így elég alacsonyan repültek, hogy belépjenek Moose Jaw zajos földi légterébe. Noha a Dassault nem az a fajta repülő, mely észrevétlen maradhat, a polgári forgalomirányító radarok elsődlegesen transzponderjeleket fognak, nem géptestről visszaverődő rádiójeleket. A kereskedelmi légi forgalomban a radaron megjelenő repülőgép nem több képzeletbeli jelnél az égen. – Mike Foxtrot, itt Moose Jaw, jelentse repülési magasságát, vége! Ez el fog tartani egy ideig. A helyi torony személyzete szokatlanul ébernek bizonyult. Lehet, hogy kiképzőgyakorlatba repültünk bele, gondolta a pilóta. Roppant sajnálatos, de nem katasztrófa. – Robotpilótát ki! Gépet kézi vezérlésre állítani! – Kézi vezérlés – felelte a másodpilóta. – Rendben, vessünk hurkot jobbra. Transzpondert ki! – adta ki az utasítást a pilóta. A másodpilóta megszakította a transzponder áramkörét. – Kikapcsolva. Láthatatlanok vagyunk. Ez felkeltette Moose Jaw figyelmét. – Mike Foxtrot, itt Moose Jaw. Jelentse repülési magasságát, vége! – parancsolta a hang pattogósabban. Majd megismételte a hívást. A Falcon befejezte az északi hurkot, és ráállt a kettőkettő-ötös útvonalra. Alattuk sima volt a táj, és a pilótát elfogta a kísértés, hogy ötszáz lábra ereszkedjen, ám végül meggondolta magát. Felesleges. Pont, ahogy tervezték, kámforrá váltak Moose Jaw radarján. – Mike Foxtrot, itt Moose Jaw. Jelentse repülési magasságát, vége! – Izgatottnak tűnik – jegyezte meg a másodpilóta. – Nem hibáztatom. Az imént kikapcsolt transzponder egy másik, a svéd 18
Söderhamntől nem messze, a hangárjában parkoló gépé volt. Emiatt hetvenezer euróval többet kóstált utasaiknak az út, de a repülő svájci legénysége értette a módját, hogyan tömje meg a zsebét, és nem drogot vagy effélét szállítottak. Akár megfizetik az olyan rakományt, akár nem, nem éri meg a kockázatot. Moose Jaw negyven mérföldre lemaradt mögöttük, és a repülő Doppler-radarja szerint percenként hetven mérfölddel törpült. A pilóta igazított a botkormányon, hogy ellensúlyozza az ellenszelet. Jobb térdénél a számítógép majd kikalkulálja a mozgási irányt, hisz pontosan tudja, hova tartanak. Legalábbis részben.
19
