A klímavédelem szabályozása segédanyag az Agrár-környezeti jog c. tárgyhoz 2013 1. Nemzetközi szabályozás A környezetvédelem nemzetközi jogi forrásai között kevés van, amelyet annyi vita és kétség övezne – mind a szakemberek, a politikusok, a legkülönbözőbb társadalmi szervezetek és a laikusok részéről – mint éppen az ENSZ 1992-es Éghajlatváltozási Keretegyezményéhez kapcsolódó, 1997-ben aláírt Kiotói Jegyzőkönyv. A napjainkban megfogalmazódó, egyre élesebb kritikák szerint „A klímavédelemben eddig született nemzetközi megállapodások egyértelműen alkalmatlanok arra, hogy megállítsák a felgyorsuló klímaváltozást.” A keretegyezmény célja az üvegházgázok légköri koncentrációjának stabilizálása egy olyan szinten (+2oC), amely mellett a klíma emberi eredetű károsodása még nem következik be. Nemzeti programok készítését (konkrét eszközként a fenntartható technológiák, a kutatás támogatását, a közvélemény formálását), egymás közti együttműködést, a kibocsátások nyomon követését, illetve különböző jelentéseket várja el a részes felektől, de konkrét kibocsátás-csökkentési kötelezettségeket nem tartalmaz. A közös, de megkülönböztetett felelősség elvéből indul ki, vagyis különbséget tesz az (I. függelékben felsorolt) ipari és a fejlődő országok között. Ezen országok egyensúlya mára felborult: 2010-ben az USA helyett már Kína a legtöbb üvegházgáz kibocsátója. A szabályozásnak két célterülete, illetve azokhoz kapcsolódóan kétfajta eszköze van: a klímavédelembe vont jogi eszközök elhatárolhatóak az éghajlatváltozás következményeire való felkészülés, alkalmazkodás valamint az éghajlatváltozás mérséklését szolgáló üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése mentén. A Kiotói Jegyzőkönyv az első olyan jogilag kötelező megállapodás, amelyik kibocsátáscsökkentési célokat határoz meg az ipari, illetve átalakuló gazdaságú országok számára. Hazánk pl. azt vállalta, hogy 2012-ig – a rendszerváltozást közvetlenül megelőző időszakhoz, azaz 1985-87-hez képest – 6%-kal csökkenti a kibocsátásait. A ’90-es években bekövetkezett gazdasági szerkezetváltásra, egyes iparágak visszaesésére tekintettel ez valójában nem érdemi csökkentést jelent, hanem csupán a növelés korlátozását. A keretegyezmény és a jegyzőkönyv az éghajlatváltozás elleni nemzetközi összefogásnak csupán az első lépései voltak. Maga a jegyzőkönyv, pl. kifejezetten rendelkezik arról, hogy előírásait (folyamatosan) felül kell vizsgálni, illetve hogy a 2012 utáni időszak (kibocsátáskorlátozási, illetve csökkentési) kötelezettségeiről időben meg kell kezdeni az előzetes tárgyalásokat annak érdekében, hogy az újabb kötelezettségvállalási időszak kihagyás nélkül követhesse az elsőt. 2009 decemberében Koppenhágában, majd 2010 decemberének elején a mexikói Cancúnban, erről tárgyaltak az egyezményben, illetve a jegyzőkönyvben részes felek képviselői. Utóbbi konferencia fő eredménye, hogy sikerült megállapodni egy globális klímavédelmi pénzalap felállításáról, amely évi 100 milliárd dollárral segítheti a fejlődő országokat a klímavédelemben, illetve a klímaváltozásra való felkészülésben. A következő konferenciákon (Durban, 2011 és Doha, 2012) több ország is kötelezettségeket vállalt kibocsátásainak csökkentésére, de áttörést szintén nem sikerült elérni. A legfőbb probléma, hogy a tudomány álláspontja szerint a kibocsátás csökkentésére irányuló kötelezettségvállalásoknak (a Föld valamennyi országának a részvételével), 2050-re a mintegy 50%-os (illetve az időközben várható növekedésre tekintettel, 60–80%-os) csökkentését kellene garantálniuk. Ilyen mérvű csökkentésre az érintettek többsége nem mutatkozik hajlandónak. 1
2. Az EU főbb intézkedései Az EU legáltalánosabb célkitűzése e téren, hogy a gazdaságnak energiahatékonnyá (ezen keresztül versenyképesebbé), és csekély üvegházgáz-kibocsátással jellemezhető gazdasággá kell átalakulnia. A saját, belső piacot érintő intézkedések mellett a nemzetközi együttműködés erősítésén is munkálkodik. Már a 90-es évektől, de különösen az új évezred első éveiben jelentek meg jogszabályok (a megújuló energia támogatásáról, az épületek energia-tanúsítványáról, egyes háztartási gépek energia-címkével való ellátásáról,1 az üvegház-gázok kvótáiról/kibocsátási egységeiről, stb.) illetve nemzetközi szerződések (éghajlat-változási keretegyezmény, Kiotói Jegyzőkönyv) az EU jogában. Nagy várakozásokkal indították el 2005-ben az EU 2003/87 sz. irányelvével a kibocsátási egység-kereskedelmi rendszert (az üvegház-gázok kvótaszabályozását). E rendszer nem azonos a Kiotói Jegyzőkönyv (1997) által bevezetett kvótaszabályozással, hiszen főszereplői nem államok, hanem (EU-, illetve EGT-) tagállami vállalkozások. Ugyanakkor e rendszert is a kiotói célkitűzések teljesülése érdekében hozták létre, vagyis az üvegházhatású gázok kibocsátásának a (rugalmas, azaz nem az állam által diktált mértékű, hanem a csökkentési lehetőségektől és a kvóták iránti piaci kereslettől függő) csökkentésére. A szabályozás alapján az üvegház hatású gáz kibocsátásával járó, meghatározott létesítmények csak külön kibocsátási engedély birtokában üzemeltethetők. Az engedély csak a kibocsátásra jogosít fel, kiadásának feltétele, hogy az üzemeltető nyomon tudja követni a kibocsátásait, s azokról évente, hitelesített jelentést tudjon leadni. A kibocsátás konkrét mennyiségét (maximumát) az határozza meg, hogy a létesítmény üzemeltetője mennyi kvótával rendelkezik (egy ilyen jogosultság/egység egy tonna széndioxid kibocsátására jogosít fel). A rendszer központi eleme az ÜHG kibocsátási egység, amely egy tonna szén-dioxid (illetve azzal egyenértékű más üvegházgáz) kibocsátására jogosít. A rendszer célja a piaci szűkösség elérése, a szén-dioxid kibocsátás összmennyiségének fokozatos csökkenése. Annak érdekében, hogy a szabályozás közgazdaságilag és környezeti szempontból is hatékony legyen (ott csökkentsék a kibocsátásokat, ahol az a leghatékonyabban és legolcsóbban lehetséges) a rendszerben résztvevő vállalatok számára nyitva áll a kereskedelem lehetősége: az, aki tevékenysége során kevesebb CO2-kibocsátással él, mint amennyit a kvótái megengednek, az a feleslegét eladhatja annak, akinek arra szüksége van és fordítva; aki többet szeretne kibocsátani, mint amennyire a kvótái jogosítják, az rászorul arra, hogy fejlessze technológiáját, vagy a piacon megvásárolja azon kvótamennyiséget, mely a többletkibocsátásának fedezetéül szolgál. Maga a kibocsátás-kereskedelem az Unió üvegházgáz kibocsátásának csupán 60%-áért felelős tevékenységekre (pl. üveggyártásra, kerámiatermékek előállítására karton- és papírtermelésre, lakossági és közületi távhőtermelésre, villamosenergia-termelésre, légiközlekedésre, stb.) irányul. Ez az első, nemzetközi szintű, a korlátozások (rendészeti eszközök) és a kereskedelem (mint piacgazdasági eszköz) egyidejű alkalmazásán alapuló megoldás, melynek keretében a szén-dioxidra, valamint más üvegházhatású gázokra vonatkozóan kvótákat állapítanak meg.
1
Közismert piacbefolyásoló eszköz az energiacímke, amely a háztartási elektronikai berendezések (tvkészülékek, mosógépek, világítótestek, stb.) energiahatékonysági jellemzőiről tájékoztatja a fogyasztót. Lakóingatlanok elidegenítése és bérbeadása esetén a tulajdonos egy szakértő által készített energiatanúsítványt köteles átadni a vevő/bérlő részére.
2
Az üvegházhatású gázokat érintő kereskedelmi rendszerben az első kereskedési időszak 2005 és 2008 között kísérleti szakasznak tekinthető, melyben a rendszer működőképességét próbálták ki, majd ezt követte a második kereskedési időszak 2008 és 2012 között. 2013-ban vette kezdetét a harmadik kereskedési időszak, amely 2020-ig tart. A harmadik szakaszban több olyan változtatást vezettek be, mely a rendszer átláthatóbb, hatékonyabb működését hivatott szolgálni. 2013-tól bevezetett intézkedések közül kiemelendő például az, hogy a széndioxid leválasztásával, szállításával és geológiai tárolásával foglalkozó létesítményekre is kiterjed a rendszer a hatálya. A kibocsátási egységek mennyiségének nemzeti szintű korlátozását felváltja egy közös, az EU egészére vonatkozó kibocsátási maximum meghatározása. A kvóták kiosztásáról nem a tagállamok, hanem az Európai Bizottság dönt. Fontos változás még a kibocsátási egységek maximumának évente történő lineáris csökkentése (-1,74%-kal), valamint a folyamatos elmozdulás az eddig ingyenes kiosztás felől a kibocsátási egységek ellenérték fejében történő megszerzése (árverésre bocsátása) felé. A szabályozás eddigi eredményei nem igazolták vissza a várakozásokat, mivel sok vállalat, illetve ország a kibocsátás-csökkentés helyett kvótavásárlással teszi jogszerűvé kibocsátásait, amit az tesz lehetővé, hogy sok ország túl sok kvótával rendelkezik (pl. hazánk, illetve a magyar vállalatok feleslegének a megvásárlása nekünk bevételt hoz, a vevőknek legalizálja a kibocsátásait, de a tranzakció a klímavédelemben nem jelent előrelépést). Az EU Parlamentje és Tanácsa 2009-ben egy hat jogszabályból álló intézkedéscsomagot fogadott el, amelynek célja a klímavédelem fejlesztése, mégpedig a leginkább érintett, energetikai ágazat bevonásával (integráció). A klímacsomaggal elérni kívánt célok, intézkedések lényege: 1. az üvegházhatású gázok kibocsátásának 20%-os (eredményes nemzetközi megállapodás esetén 30%-os) mértékű csökkentése (az 1990-es szinthez képest), 2. a megújuló energiák 20%-os arányának elérése a teljes energiafogyasztáson belül (illetve a bioüzemanyagok 10%os aránya a közlekedési ágazat üzemenyagfogyasztásán belül), 3. az energia-hatékonyság 20%-os mértékű javítása. A hat intézkedés: 1. Az Európai Parlament és a Tanács 443/2009/EK rendelete az új személygépkocsikra vonatkozó szén-dioxid-kibocsátási követelmények meghatározásáról, 2. Az Európai Parlament és a Tanács 2009/28/EK irányelve a megújuló energiaforrásból előállított energia támogatásáról, 3. Az Európai Parlament és a Tanács 2009/29/EK irányelve a 2003/87/EK irányelvnek az üvegházhatású gázok kibocsátási egységei Közösségen belüli kereskedelmi rendszerének továbbfejlesztése és (a légiközlekedésre történő) kiterjesztése tekintetében történő módosításáról, 4. Az Európai Parlament és a Tanács 2009/30/EK irányelve a benzinre, a dízelolajra és a gázolajra vonatkozó követelmények bevezetéséről, 5. Az Európai Parlament és a Tanács 2009/31/EK irányelve a szén-dioxid geológiai (földfelszín alatti) tárolásáról, 6. Az Európai Parlament és a Tanács 2009/406/EK határozata az üvegházhatású gázok kibocsátásának (a 2020-ig terjedő időszakra szóló, uniós 3
kötelezettségvállalásoknak megfelelő szintre történő) csökkentésére irányuló tagállami törekvésekről. Ezen jogszabályok rendelkezéseiből az alábbiakat emeljük ki: 1. Az új gépjárműflotta átlagos szén-dioxid kibocsátásának 120g/km-ra (határérték), 2020-tól 95g/km-re csökkentése (célérték); szankció: többletkibocsátási díj, amelyet közvetlenül a Bizottság szab ki a gyártókra. 2. Az irányelv arra kötelezi a tagállamokat, hogy bruttó energiafelhasználásuk egy meghatározott százaléka megújuló energiaforrásból (pl. biomassza, víz-, nap- stb. energia) származzon. Ez azt jelenti, hogy az irányelv alapján Magyarországnak például 2020-ra 13%ig kell emelnie a megújuló energiaforrások részarányát. Mivel a megújuló energiaforrások az energiapiacon versenyhátránnyal küzdenek a magas induló költségek, bizonytalanságok és a befektetések hosszú megtérülési ideje miatt, az irányelv lehetővé teszi a tagállamok számára a megújuló energiaforrások támogatását. A tagállamok különböző támogatási rendszereket alkalmazhatnak: beruházási támogatásokat, adómentességet vagy adókedvezményeket, adóvisszatérítést, zöld bizonyítvány rendszert, kötelező átvételi rendszert, stb.. Az irányelv ezenfelül előírásokat tartalmaz a megújuló energiaforrásokat érintő engedélyezési eljárások egyszerűsítésére, biztosítja továbbá a megújuló energiaforrás felhasználásával villamos energiát termelők számára a villamos energetikai hálózathoz való garantált és elsőbbségi hozzáférést, elvárja az energiahálózatok továbbfejlesztését. A bio-üzemanyagokra fenntarthatósági kritériumokat ír elő, hogy biztosítsa: ezek felhasználása kevesebb környezeti teherrel (üvegház-gáz kibocsátással) jár a nem megújulókhoz (pl. szénhez, gázhoz) képest, illetve előállításuknak nincsenek aránytalan környezeti terhei (pl. nem természeti területen állítják elő). 3. 2010-től a légijárművek üzemeltetői (is) kötelesek a tagállami hatóságnak bejelenteni nyomon követett kibocsátásaikat és légijárműveiket (a kvótaszabályozás alá eddig csak olyan, ipari ágazatok tartoztak, mint az energiatermelés, az acél-, üveg-, papír-, stb.gyártás). A tagállamok a kvóták eladásából származó bevételeik felét klímavédelmi intézkedésekre kötelesek fordítani. Az összes kvóta mennyiségét fokozatosan csökkentik (miközben minden egységnyi kibocsátás jogszerűségéhez egy-egy kvótára továbbra is szükség van – azaz összességében csökkennie kell a kibocsátásoknak az érintett ágazatokban). 4. A benzinre, a dízelolajra és a gázolajra vonatkozó követelmények határértékek formájában jelennek meg, a különböző összetevőkre, gőznyomásra, oktánszámra, stb. Ezek célja, hogy a gépjárművek kibocsátására vonatkozó követelmények betartása könnyebb legyen. 5. Az 5. intézkedés a keletkező szén-dioxid kémiai úton történő leválasztását, illetve hosszú távú elszigetelését irányozza elő, a környezeti és egészségügyi kockázatok minimalizálása mellett. Csak a geológiai (földfelszín alatti) tárolásra terjed ki, a puszta vízoszlop alatti tárolás egyenesen tilos. Egyelőre ipari méretekben ki nem próbált eljárásról van szó, amit az EU jelentős összegekkel támogat. A tagállamok szuverén döntése, hogy területükön megengedike a meglehetősen drága és kockázatos eljárás alkalmazását. 6. Az EU a kvótarendszerben (kibocsátás-kereskedelmi rendszerben) részt nem vevő ágazatok (háztartások, mezőgazdaság) tekintetében a kibocsátás-csökkentés terheit a tagállamok között igazságosan, a szolidaritás elvét, s a tagállamok egy főre jutó GDP-jét is figyelembe véve kívánta elosztani. Magyarország esetében ez +10% (azaz legfeljebb ekkora növekedés lehetséges). A tagállamokat jelentéstételi kötelezettség terheli a kibocsátási szint, a felhasznált kvóták, és a nemzeti (kibocsátás-csökkentési) intézkedések tárgyában, amelyek alapján a Bizottság értékeli a tagállamok előrehaladását, közösségi intézkedések szükségességét. 4
Szankció: a nem teljesítő tagállamtól a következő évben kvótákat (kibocsátási jogosultságokat) vonnak le. Összességében az a szakértők véleménye, hogy az EU egyedül nem képes a klímaváltozást megállítani, a nemzeti döntéshozók részéről tehát hiba volna a csomag intézkedéseivel (illetve annak minimális szintű végrehajtásával) megelégedni. A klímavédelem nem szűkíthető le ágazati, vagy akár környezetvédelmi problémára, s ennek megfelelően eredményes szabályozását is csak a jogrendszer széles körben és folyamatosan végzett korrekciójával lehet biztosítani, ami természetszerűleg számos társadalmi és gazdasági csoport, réteg rövidtávú érdekeit sérti. 3. Magyarország klímavédelmi joga Hazánkban a klímavédelem szabályozásában kiemelt szerepet töltenek be a nemzetközi és az uniós kötelezettségek teljesítését szolgáló jogszabályok és nemzeti programok. A főbb tennivalókat (kibocsátás-csökkentés az ipar, mezőgazdaság, energiaszektor területén; felkészülés a változásra, pl. a mezőgazdaság, vízgazdálkodás, építésügy körében; a nemzetközi kötelezettségek teljesítése) a Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia címen elfogadott, 29/2008. (III. 20.) sz. országgyűlési határozat részletezi. A stratégia 2008-tól 2025-ig terjedően tartalmazza a klímaváltozással kapcsolatos tennivalókat, magában foglalva a kibocsátás-csökkentési lehetőségeket, az alkalmazkodási feladatokat, a stratégia végrehajtásával járó kormányzati teendőket. A stratégia a fenntarthatóság, a szolidaritás, a megelőzés, a környezeti igazságosság, a környezeti átterhelések kiküszöbölése, valamint az integráció alapelvein nyugszik. A tervezési dokumentumok közül kiemelkedik még a Nemzeti Energiastratégia 2011-ből, amelyet az Országgyűlés 77/2011. (X. 14.) sz. határozatával fogadott el. Átfogó éghajlatvédelmi törvényünk nincs, noha 2010-ben történt kísérlet egy kerettörvény elfogadására, amely azonban nem járt sikerrel. Jelenleg is van néhány jogszabály, amelyik kifejezetten a klímavédelemhez tartozik, azok mellett azonban nagy jelentőséggel bírnak a szakterületi (pl. energetikai) jogszabályok, amelyekbe klímavédelmi szempontokat is beépítettek, illetve amelyek a klímavédelemre is kiterjednek. A hazai szabályozás legfontosabb forrása a 2012. évi CCXVII. törvény az üvegházhatású gázok közösségi kereskedelmi rendszerében és az erőfeszítés-megosztási határozat végrehajtásában történő részvételről (továbbiakban: ÜHG-törvény), valamint az annak végrehajtására irányuló kormányrendelet, melyet a tavalyi év során fogadtak el. A törvény kettős szabályozási kört takar: az üvegházhatású gázokra vonatkozó ún. kibocsátáskereskedelmi rendszert (ennek a bevezetése a már nem hatályos 2005. évi XV. törvénnyel történt meg), valamint az ún. erőfeszítés-megosztást, vagy más néven teherelosztást. Ezen eszközök a kibocsátás-csökkentést szolgálják. Míg e két rendszer – kibocsátáskereskedelem és teherelosztás - az Unióban külön szabályozást nyert, addig hazánk egy jogszabályban helyezte el azokat. Utóbbi talán ésszerűbbnek is tűnik, amennyiben ezen megoldások a klímavédelem kibocsátáscsökkentésének fő elemei: együttesen kívánják lefedni valamennyi, az Unióban kibocsátásra kerülő üvegházhatású gáz emissziójával járó tevékenységet. A teherelosztás körében az EU a maga által, a Kiotói Jegyzőkönyvben vállalt 8%-os széndioxid csökkentés tagállamok közti terhének elosztását kívánja megvalósítani. Ez azon ágazatokra vonatkozik, pl. szolgáltatási, szállítási, vagy háztartási szektor, amelyekre nem terjed ki a kibocsátáskereskedelem. 5
A hazai szabályozás – a fentiek fényében – szorosan illeszkedik az uniós normarendszerhez. Az ÜHG törvény kibocsátásnak tekinti az üvegházhatású gáz légkörbe történő kiengedését, valamint a légiközlekedési tevékenységet folytató légi járműből való gázkibocsátást. Üvegházhatású gázként pedig a szén-dioxid mellett elismeri például a metánt, a dinitrogénoxidot, vagy a fluorozott szénhidrogéneket. A szabályozás hatálya alá azon tevékenységek tartoznak, melyeket a kibocsátás-kereskedelmi irányelv rögzít. Az üvegházhatású gáz kibocsátásával járó tevékenység kibocsátási engedély birtokában végezhető. Az engedélyt az Országos Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Főfelügyelőség adja ki, mely többek között tartalmazza az üzemeltető, valamint a létesítmény adatait, a létesítményben folytatott tevékenységre, az alkalmazott technológiára és az engedélyezett kibocsátásra vonatkozó adatokat, - a hatóság által jóváhagyott – nyomonkövetési tervet és jelentési követelményeket. Az engedély azt biztosítja, hogy a tevékenység folytatója (üzemeltető) képes legyen pontosan elszámolni a tényleges kibocsátásaival (nyomon követés és hitelesített jelentés); a környezethasználat feltételeire nem vonatkozik (a környezethasználati engedélyt az általános szabályok szerint kell beszerezni). Az üzemeltető a tevékenysége során megvalósuló üvegházgáz kibocsátást ún. ÜHG-egység, vagy kibocsátási kvóta birtokában folytathatja. Ez dematerializált, immateriális, forgalomképes vagyoni értékű jog. Az üzemeltető ezen egységekhez részben ingyenesen, részben aukció révén juthatnak hozzá. Az utóbbi, térítés ellenében kiosztott egységeket az államtól lehet megvásárolni. A kereskedési időszak végén a fel nem használt kvótákat vissza kell adni a Magyar Állam részére. A kibocsátási egységek értékesítéséből származó bevételek 50%-át az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését és az éghajlatváltozás hatásaihoz való alkalmazkodást célzó hazai és nemzetközi tevékenységek támogatására, a magyar klímapolitika és a zöldgazdaság-fejlesztés hatékony megvalósítására kell fordítani. Az ÜHG-egységek kereskedelmével kapcsolatos információk környezeti információnak minősülnek, ilyen formán elektronikusan is hozzáférhetőek bárki számára. A teherelosztás körében a hazai törvényi szabályozás szűkszavú: rögzíti, hogy a kereskedelmi rendszer hatálya alá nem tartozó kibocsátásokra vonatkozóan 2020-ig 10%-kal kell csökkenteni a kibocsátásokat a 2005-ös szinthez képest. Továbbá, hogy az e körben alkalmazott üvegházgáz kibocsátás a magyar állam tulajdonába tartozó vagyoni értékű jog, ún. ESD-egység, felette a vagyonkezelői jogokat a miniszter gyakorolja. Ez az ESD-egység (Effort Sharing Decision) az erőfeszítés-megosztási határozat alapján Magyarország számára – a 2013 és 2020 közötti időszakra – évenként maximálisan engedélyezett üvegházhatású gázkibocsátásra vonatkozó jogosultság. (Tulajdonképpen az ÜHG-egységgel rokonítható az ESD-egység, csak míg az első a kibocsátáskereskedelmi rendszerben kap szerepet, addig az utóbbi azon kívül; mindkettő kibocsátási jogosultságot jelent.) Hazánk e tekintetben a többlettel rendelkező, a kereskedelemben erősen érdekelt tagállamok közé tartozik. Az energia ágazat hazai szabályozásából példaként a megújuló energiahordozók használatának ösztönzését említhetjük a villamos energia termelésben. Az EU (mint láttuk) a tagállamokra bízza olyan támogatási rendszerek bevezetését, amelyek a drága megújuló energia versenyhátrányának kompenzálására alkalmasak. Magyarországon a megújuló energiaforrásból származó villamos energia támogatása elsősorban és egyelőre a kötelező átvételi rendszer (KÁT) keretében történik. Az “elsősorban” arra utal, hogy a megújuló energiaforrások villamosenergia-termelésre történő felhasználása egyéb úton is, pl. beruházási támogatások keretében is támogatható. Az “egyelőre” kitételre azért volt szükség, mert eredetileg tervben volt az ún. zöld bizonyítvány- rendszerre való áttérés. A zöld bizonyítvány rendszer az átvételi kötelezettséghez hasonlóan a működési támogatások egyik formája. E rendszer az alapján működik, hogy a villamosenergia-piac egy vagy több szereplőjét (termelőket, kereskedőket) a tagállami megújuló energetikai célértékek eléréséhez 6
szükséges mennyiségű zöld áram termelésére, vagy vásárlására kötelezik. A kötelezettségek a tényleges energiatermelés, vagy -vásárlás helyett ún. forgalmazható zöld bizonyítvány vásárlásával is teljesíthetők. Ha a teljesítési időszak végén a kötelezettek nem rendelkeznek az előírt mennyiségű zöld bizonyítvánnyal, úgy szankcióként, kivásárlási árat kötelesek fizetni. Ennek lehetőségét a villamos energiáról szóló 2007. évi LXXXVI. tv. 170.§ (8) bekezdése teremtette meg az átmeneti rendelkezései között, azzal, hogy a konkrét időpont meghatározását a nemzetközi tapasztalatoktól tette függővé. Úgy tűnik azonban, hogy a Kormány immár végérvényesen lemondott a zöld bizonyítvány-rendszer hazai bevezetéséről, s ehelyett inkább a jelenlegi támogatási rendszer továbbfejlesztését tűzte ki célul. A kötelező átvételi rendszer, mint ahogy az elnevezése is sugallja, a megújuló energiaforrás felhasználásával történő villamosenergia-termelést úgy ösztönzi, hogy jogszabályban rögzített, a piaci árnál magasabb áron teszi kötelezővé a megtermelt energia felvásárlását az energiapiac egyes szereplői számára. A hatályos szabályok szerint a zöld áram átvételére minden villamosenergia-kereskedő (beleértve az egyetemes szolgáltatókat is) és a felhasználónak közvetlenül értékesítő termelői engedélyes (a felhasználó/-k részére értékesített villamos energia arányában) köteles. Innen a jogintézmény elnevezése, ugyanis a kötelező átvételi rendszerben való részvétel a másik (a termelői) oldalon önkéntes alapú, tehát a zöld áram termelői dönthetnek úgy is, hogy ilyen jellegű (az átvételi árban megtestesülő) működési támogatásra egyáltalán nem tartanak igényt, és szabadpiaci körülmények között értékesítik inkább a megtermelt energiát.
7
