A klasszikus latin nyelv mássalhangzóinak fonotaktikája
Cser András
Habilitációs dolgozat tézisei 2009 Pázmány Péter Katolikus Egyetem
The Phonotactics of Classical Latin Consonants
András Cser
Summary of Habilitation Thesis 2009 Pázmány Péter Catholic University
A dolgozat felépítése Ez a dolgozat a klasszikus latin nyelv mássalhangzós fonotaktikájának korpuszalapú leírása. Megkísérlek benne átfogó elemzést adni azokról az elrendezésekrıl és szabályszerőségekrıl, amelyekben a mássalhangzók részt vesznek; ebbe nem csak a kombinatorikus lehetıségek tartoznak bele, hanem egyéb jelenségek is. Az elméleti keret, amelyben az elemzést végzem, több tekintetben is hagyományosnak mondható. A leírás szótagalapú, bizonyos mértékig levezetéses jellegő, és egy adott jegygeometriát feltételez, amelyet az elsı fejezet végén mutatok be. Általánosságban véve elmondható, hogy a disszertáció elsı fele inkább szintetizáló jellegő, amennyiben nagy mennyiségő adatra vonatkozóan tesz általánosításokat, mintázatokat és szabályszerőségeket azonosít, áttekinti és kiegészíti a szakirodalomban fölmerült érveket és kísérletet tesz a vitatott kérdések megoldására. A disszertáció második fele (az 5–7. fejezetek) konkrétabb és szőkebb problémák megoldását célozza, és ily módon eme kisebb hatókörő kérdésekre vonatkozóan mutat be elemzéseket és érveléseket. Közelebbrıl, a dolgozat felépítése az alábbi. A bevezetı fejezetben (Introduction) bizonyos alapkérdéseket tisztázok: a leírt nyelvváltozat mibenlétét, az elemzés alapjául szolgáló adatok forrását és a disszertációban (és általában a szövegkiadásokban) alkalmazott írásmódot. Ehhez a fejezethez tartozik még a morfológiai szerkezet problémájának tárgyalása, mivel ez az egész disszertáció szempontjából alapvetı; ennek során a kérdést leszőkítem az egyetlen fonológiailag indokolható morfológiai különbségtételre, az egyszerő alakok és a tı elıtti morfológiai elemeket tartalmazó (azaz prefixált vagy reduplikált) alakok különbségére. Az elsı fejezet (The segmental inventory) bemutatja a klasszikus latin nyelv szegmentumkészletét és megkísérli a vitatott kérdések rendezését. A fejezet végén bemutatom a dolgozatban feltételezett fonológiai ábrázolásokat. A második fejezet (Consonant clusters in simplex forms) az egyszerő alakok mássalhangzós fonotaktikájának a magvát tárgyalja, ami lényegében az elıforduló mássalhangzócsoportok elemzésébıl áll. A harmadik fejezet (Resyllabification at boundaries) a morfémahatáron történı átszótagolás törvényszerőségeit vizsgálja, és tulajdonképpen bevezetésül szolgál a negyedik fejezethez (The phonology of prefixed forms), amely már elhagyja az egyszerő alakok tartományát és a prefixált alakok fonológiai sajátosságait tárgyalja. Az ötödik fejezet (Perfective reduplication and steminitial patterns) a tı elıtti morfológia másik területét, a (perfektumi) reduplikációt vizsgálja, konkrétan elsısorban az egyszerő alakok fonotaktikai sajátosságaihoz való viszonyában. Ez a fejezet, valamint a következı kettı (On the phonology of liquids, The question of 〈gn〉) korábbi konferenciaelıadásokon alapszik, ezért bizonyos mértékig túlmutat a disszertáció általános alapföltevésein, amennyiben explicite hivatkozik az egyszerő alakokon belüli morfológiai szerkezetre (hatodik fejezet a likvidákról) vagy jobban kidomborodik benne a diakrón vetület (ötödik fejezet a reduplikációról és hetedik fejezet a szókezdı *gn-rıl). Két függelék egészíti ki a dolgozatot, az egyik a latin mássalhangzók gyakorisági adatait mutatja be, a másikban az adatbázisban
2
szereplı és a dolgozatban hivatkozott ókori szerzık és mőveik vannak felsorolva ABC-rendben és kronologikus rendben is. Az adatbázis, amelyre támaszkodtam, a Brepols korpusz (CLCLT-5 – Library of Latin Texts by Brepols Publishers, Release 2002) elsı kötete. Jobbára azokat az adatokat vettem csak figyelembe, amelyek a Kr. e. 100 és a Kr. u. 400 közé esı idıszakból származnak. Említek olyan adatokat is, amelyek fonológiailag érdekesek és ennél az idıszaknál korábbiak (esetleg késıbbiek), de az általánosítások megfogalmazásánál nem veszem ıket figyelembe, mint ahogy azokat az adatokat sem, amelyek ugyan a saját magam által állított idıbeli korlátok közé esnek, de kizárólag Kr. u. 200 után vagy a Kr. e. 1. század közepe elıtt fordulnak elı. Eltekintek továbbá az olyan jövevényszavaktól is, amelyek minden valószínőség szerint még nem “honosodtak meg” az itt tárgyalt idıszakban, mint pl. a Vitruvius De architecturájában vagy Plinius Naturalis historiájában található pn-kezdető görög eredető szakkifejezések. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy nem lehetünk minden egyes esetben biztosak abban, hogy egy jövevényszó vajon már teljes mértékben integrálódott-e az átvevı nyelv szókészletébe (és ennek következményeképpen esetleg megváltoztatta annak fonotaktikai szabályszerőségeit). Mindazonáltal egyértelmő különbség van egyfelıl az olyan jövevényszavak, mint brachium ‘kar’ és poena ‘büntetés’, másfelıl az olyanok, mint aer ‘levegı’ vagy pneumaticus ‘széllel/légnyomással mőködı’ között, amennyiben az utóbbi kettı nem csak késıbbi, de használati rétegeit tekintve is korlátozottabbak az elıfordulásai, és ezért nem fogom rájuk hivatkozva azt állítani, hogy a latinban a pn jólformált mássalhangzócsoport lenne, vagy hogy hiátus elsı felében elıfordulhatna hosszú magánhangzó (különösen a˘˘). A dolgozat készítése során két részleges korpuszt is használtam. A mássalhangzók szöveggyakoriságának számításához (amelyet az elsı függelékben mutatok be) készítettem egy 191 025 szóból (1 101 173 karakterbıl) álló részleges korpuszt, amelyben különbözı szerzık és mőfajok vannak képviselve. Ebben a részleges korpuszban kizárólag a Kr. e. 1. és a Kr. u. 1. századból származó szövegek szerepelnek.1 Végezetül, a költıi korpusz, amelyre sokhelyütt hivatkozom, a következı költık teljes korpuszát foglalja magában: Lucretius, Catullus, Vergilius, Horatius, Propertius, Tibullus, Ovidius, Silius Italicus, Persius, Lucanus, Martialis, Statius, Valerius Flaccus, és Juvenalis.2
Jelesül a következık: Res gestae divi Augusti (más néven Monumentum Ancyranum), Julius Caesar Commentarii de bello civili, Cicero Brutus, De legibus, Pro Archia poeta és Pro Quinctio, Ovidius Amores, Persius Saturae, Sallustius Bellum Catilinae, Statius Silvae és Vergilius Georgica. 2 A költık itt születésük ideje szerint vannak felsorolva (legalábbis amennyire az ismert). Lucretius a Kr. e. 1. század elsı éveiben született, Juvenalis valamikor a Kr. u. 2. század elsı felében halt meg. Az adatok győjtésekor következetesen eltekintettem azoktól a mővektıl, amelyeket a Brepols korpusz dubium vagy pseudo- megjelöléssel illet. 1
3
A dolgozat összefoglalása, eredeti kutatások és tudományos eredmények Az elsı fejezet bemutatja a klasszikus latin nyelv szegmentumkészletét. A hangegységek és osztályaik legáltalánosabb eloszlási tulajdonságait is itt mutatom be. A vitatott pontok a következık: (1) a 〈qu〉 és 〈gu〉 írásképpel jelölt egységek (pl. aqua ‘víz’, illetve anguis ‘kígyó’) szegmentumok (azaz kw gw) vagy mássalhangzócsoportok-e (azaz kw gw)? (2) Az 〈ae〉, 〈oe〉, 〈au〉 írásképpel jelölt egységek (pl. caelum ‘ég’, poena ‘büntetés’ és aurum ‘arany’) szegmentumok-e (azaz kettıshangzók, diftongusok) avagy magánhangzó–mássalhangzó szekvenciák-e fonológiailag? Mindkét kérdés esetében részletesen áttekintem a különbözı álláspontok mellett szóló érveket. Ami a labiovelárisokat illeti, mindkét elemzés mellett erıs érveket lehet felsorakoztatni, a dolgozatban mindazonáltal a mássalhangzó-csoportként való értelmezés mellett döntök strukturális (fonotaktikai és a váltakozásokra támaszkodó) érvek alapján. Az 〈ae〉, 〈oe〉, 〈au〉 esetében az érvek teljesen egyértelmően a VCszekvenciaként való értelmezés mellett és a diftongusként való elemzés ellen szólnak, ahogyan azt már korábban kifejtettem másutt (Cser 1999). Az elsı fejezet végén bemutatott fonológiai (jegygeometriai) ábrázolások azon a lényegi föltevésen alapulnak, hogy a magánhangzók és a mássalhangzók helyjegyei az infraszegmentális szerkezetben nem ugyanazt a helyet foglalják el, illetve nem pontosan ugyanabba a szerkezetbe tagolódnak. Ez a föltevés jelen van a legkurrensebb jegygeometriai kutatások fı vonulatában (Clements–Hume 1995, Morén 2003). A második fejezetben bemutatom a klasszikus latinban elıforduló mássalhangzócsoportok kimerítı listáját és fonotaktikai elemzést adok róluk. Ez az elemzés nemcsak abban különbözik minden eddigitıl, hogy nagyobb korpuszon alapszik, hanem a félhangzók kezelésében is, amennyiben azok minden szintagmatikus pozícióban a mássalhangzórendszer teljes jogú tagjaiként szerepelnek. Az általános szótagséma, ami a mássalhangzócsoportok elemzésébıl kirajzolódik, az alábbi: σ
(1) (= 2–8)
Ons
Rh
Nu
{s}
[obs] [son] V V
Co
[son] [obs] {s}
(Ons=szótagkezdet, Rh=szótagrím, Nu=szótagmag, Co=szótagvég, obs=zörejhang, son=zengıhang, {s}=extraszillabikus s)
4
Ez önmagában nem új fölfedezés (vö. Cser 1999 és Lehmann 2005), ugyanakkor a szóvégi és a szóbelseji szótagvégek különbségét a szakirodalom korábban nem tárgyalta rendszeres formában. A mássalhangzócsoportok elemzése természetes módon vezet a szótaghatárok kérdéséhez, amelyekkel kapcsolatban kimutatható, hogy túlnyomórészt megfelelnek a “Szótagillesztési törvény”-ként ismert általánosításnak (mely szerint a szótagvég hangzóssága nagyobb az ıt közvetlenül követı szótagkezdet hangzósságánál, vö. Hooper 1976, Murray–Vennemann 1983), bár a [periferiális][koronális] szekvenciák (pl. ps vagy mn) kivételt képeznek alóla. A harmadik fejezet a prefixum–tı határon és a szóhatáron történı átszótagolást tárgyalja. A legtöbb idevágó tény már régóta ismert, a dolgozatban bemutatott elemzés azonban egy a korábbiaknál korszerőbb szótagfogalmon alapszik (beleértve az extraszillabikus s-t). A szókezdı extraszillabikus s (az ún. s impurum) szótagolásával kapcsolatban bemutatom és összehasonlítom a különbözı költık gyakorlatát. A negyedik fejezet kimerítıen leírja és részletesen elemzi a prefixumok és a prefixált alakok fonológiai sajátosságait, a prefixumok körében tapasztalható váltakozási és variabilitási jelenségeket. A prefixumokban jelentkezı váltakozások két osztályba sorolhatók: a hasonulásos és a nem hasonulásos jellegő allomorfiák osztályába. Mindkét osztály igen változatos: a hasonulásos jellegő allomorfiák magukba foglalják a zöngésségi hasonulást, a hely szerinti hasonulást és a teljes hasonulást (ezek mindegyike regresszív), míg a nem hasonulásos jellegő allomorfiák közé számos olyan különféle jelenség tartozik, amely a nyelv általánosabb fonológiai szabályszerőségeivel többé vagy kevésbé magyarázható. A hasonulásos folyamatok egészen egyértelmően olyan mássalhangzócsoportokat eredményeznek (vagy éppen hagynak érintetlenül), amelyek megfelelnek az egyszerő alakokban is megfigyelhetı szótagillesztési megszorításoknak. Abból az általánosításból, melynek értelmében teljes hasonulás esetén mássalhangzók csak maguknál nagyobb hangzósságú mássalhangzóhoz hasonulnak (4–34/i), az következik, hogy a szótagillesztési törvénynek ellentmodó alakok kiiktatódnak. Abból az általánosításból pedig, melynek értelmében a nem koronális mássalhangzók a hangzóssági viszonyoktól függetlenül nem hasonulnak koronálisokhoz (4–34/ii), az következik, hogy a [periferiális][koronális] szekvenciák nem esnek a szótagillesztési törvény hatálya alá. Mindennek folymányaképpen a prefixum–tı határon megjelenı, szigorúan heteroszillabikus csoportok (pl. ob+ruere ‘eltemetni’) nem a hasonló szegmentális összetételő szóbelseji (tautoszillabikus) csoportokkal viselkednek analóg módon (pl. e.brius ‘részeg’), hanem a scrip.si ‘írtam’ típusú heteroszillabikus csoportokkal. Ugyanez a fejezet tárgyalja azt az eddig le nem írt jelenséget, amelynek értelmében az elöljárószóként nem létezı prefixumok egy ún. “antireduplikációs hatást” mutatnak, azaz nem kombinálódnak olyan tövekkel, amelyek ugyanolyan mássalhangzóval kezdıdnek, mint maga a prefixum. Ez a tövek által gyakorolt analógiás hatásnak tulajdonítható, és fonotaktikailag kizárja az azonos mássalhangzóval történı prefixálást. Ugyanez a hatás nem jelentkezik az elöljárószóként is létezı prefixumoknál (ez a tipikus eset), mert a szabad formák fonotaktikai kötetlensége másfajta analógiás hatással ellensúlyozza az antireduplikációs hatást. Az ötödik fejezet a latin perfektumi reduplikáció leépülését vizsgálja, és arra a kérdésre keresi a választ, hogy miért járt be ez a folyamat egy fonológiailag jól
5
definiálható utat. A reduplikált perfektumok kicsiny csoportja nem egyszerően egy korábbi morfológiai kategória romjainak véletlenszerően összeálló halmaza (mint pl. a gót nyelvben), hanem – azáltal, hogy túlnyomórészt zöngétlen zárhangokkal kezdıdı tövekre szorítkozik – a latin nyelvő írásbeliség korszakában igen stabil, fonológiailag körülhatárolható jelenségnek mutatkozik. Ennek megértéséhez és egy esetleges párhuzam fölleléséhez megvizsgálom a morfológiailag egyszerő alakok idevágó fonotaktikai tulajdonságait. Meglehetısen egyértelmőnek tőnik, hogy különbözı okok miatt a pVp, tVt, kVk, bVb és sVs szekvenciákkal kezdıdı szavak száma a latin nyelv ıstörténetében nagy mértékben megnıtt. Ez a fejlemény, és az, hogy ebben a csoportban a tıkezdı zöngétlen zárhangok más mássalhangzóknál nagyobb súllyal képviseltetik magukat, olyan fonotaktikai mintázat megjelenését és rögzülését idézte elı, amelyben az ilyen tıkezdı szekvenciák már jólformáltnak minısültek (szemben az indoeurópai alapnyelvvel). Ésszerő magyarázatnak tőnik az, hogy az eredeti reduplikált alakok csak akkor maradhattak fönn, ha ennek az új fonotaktikai szabályszerőségnek megfeleltek. A végkövetkeztetés az, hogy a latin tı elıtti morfológia mindkét területén ugyanaz a diakrón folyamat érvényesült: a reduplikáció és az “atipikus” prefixáció bevonása az egyszerő alakok morfofonológiai tartományába. A tárgyalás ily módon rámutat egy érdekes különbségre az indoeurópai alapnyelv és a latin között. Míg az elıbbiben a reduplikált alakok fonotaktikai “rendhagyósága”, azaz a szembeszökı különbség a reduplikált alakok és a gyökkezdı szekvenciák között a reduplikált alakokat kiugróvá tette az észlelés számára, és ezzel hozzájárult a reduplikáció sokoldalú morfológiai eszközként való alkalmazásához, a latinban ennek az ellenkezıje történt: a fonotaktikai szabályosság, vagyis a tövek fonotaktikai szerkezetének való megfelelés volt az, ami lehetıvé tette, hogy a reduplikált perfektumoknak egy kis csoportja megmaradjon egészen addig, amíg a latin morfológia teljes egészében át nem alakult az újlatin nyelvekbe történı átmenet során. A hatodik fejezet az -alis/aris allomorfia tárgyalásával kezdıdik, amely egy régóta ismert és a fonológiai és morfológiai szakirodalomban sokszor leírt jelenség, bár történetesen az adatok osztályozásában és értelmezésében a mai napig öröklıdött egy alapvetı tévedés, amelyet a jelen munka korrigál. A többi l-et tartalmazó képzıt is megvizsgálom, és különbözı formákban megnyilvánuló elhasonulási tendenciákra mutatok rá. Szembeszökı, hogy a kicsinyítıképzıs alakoknak egy része kifejezetten “szabálytalan” formájú, amennyiben olyan l-szekvenciákat mutatnak, amelyeket a latin nyelv fonotaktikája egyébként került. A másik likvida, a r szintén mutat egy elhasonulási tendenciát, bár ez rejtettebben jelentkezik. Az r-ismétlıdésekre vonatkozó megszorítás (nem szóvégen **rVr ↔ szóvégen **rVVr# (6–19)) alól kétféle kivétel található. Az inflexiós morfológiában talált kivételeket egy a hosszúsági váltakozásokra érvényes megszorítással magyarázható (mennyiségi váltakozások paradigmán belül csak akkor fordulnak elı, ha legalább egy alakban a váltakozó szakaszt teljes mértékben magába foglalja egy extraszillabikus szótag, ld. 6–32). A másik kivételt a per- prefixummal toldalékolt alakok némelyike mutatja, ezt pedig a per- státusza indokolja, amely különbözik a szabályosan viselkedı re- prefixumétól. A klasszikus latin likvidák viselkedése ily módon tehát mind a morfológia, mind a fonológia számára érdekes tanulságokkal szolgál.
6
A hetedik fejezet amellett érvel, hogy a eredeti szókezdı *gn csoportban a veláris zárhang egy olyan fázison keresztül tőnt el, amelyben a helyén egy ideig egy lebegı [+veláris] jegy állt. Az érvelés sarokpontja az a megfigyelés, hogy a *gnkezdető töveknek a hasonuló mássalhangzóra (d n) végzıdı prefixumokkal alkotott összetételei régebbiek, mint a többi prefixummal alkotottak. Ez megmagyarázható, ha föltesszük, hogy a nem hasonuló mássalhangzóra avagy magánhangzóra végzıdı prefixumok — ez utóbbiakra a lebegı [+veláris] szerkezeti okok miatt nem tudott átterjedni — az ilyen tövekhez kapcsolódva szó belseji, “csapdába esett” lebegı jegyet eredményeztek volna, és ily módon rosszul formált alakhoz vezettek volna. Miután a szó eleji lebegı [+veláris] is eltőnt késıbb, a prefixálás ilyen jellegő korlátozottsága is megszőnt, és új alakok jelenhettek meg.
Outline of the dissertation This work is a corpus-based phonotactic description of the consonants of Classical Latin. In it, I attempt to give a comprehensive analysis of the patterns into which consonants enter, including not only combinatory possibilities but a variety of other phenomena. The framework I chose may be called fairly conservative and noncommittal in several ways. The description is syllable-based, moderately derivational and dependent upon a particular feature geometry which is explained at the end of chapter 1. By and large, the first half is synthetic in that it generalises over data, establishes patterns, surveys arguments and attempts to settle contested issues. The second half, that is, chapters 5–7, focusses more on specific issues and in that way presents more self-contained problems and arguments. In particular, the dissertation is organised in the following way. In the introductory chapter I outline some basic issues: the language variety described, the provenance of the data that form the basis of the analysis, and the form of writing used here (and in textual editions in general). I append to this chapter a section on the issue of morphological structure in order to introduce the only morphologically based distinction I will refer to, that between simplex forms and forms with pre-stem morphology (i.e. perfective reduplication or prefixation), because this is, the only distinction that can be justified phonologically and it is essential to the fundamental organisation of the whole work. Chapter 1 discusses the segmental inventory of Classical Latin and attempts to settle outstanding disputes and controversies. At the end of chapter 1 the phonological representations assumed are introduced. Chapter 2 discusses the core of the consonantal phonotactics of simplex forms, which consists in an analysis of consonant clusters. Chapter 3 is concerned with resyllabification at morpheme boundaries and serves as a kind of introduction to chapter 4, which leaves the domain of simplex phonotactics in order to discuss the phonological peculiarities of prefixed forms. In chapter 5 I look at the other side of pre-stem morphology, that is, (perfective) reduplication and its relation to the phonotactics of
7
simplex forms. This chapter as well as chapters 6 and 7, while also concerned with the phonology of Latin consonants, originated as conference papers and thus slightly deviate from the general tenor of the book either in focussing more on morphological structure within simplex forms (chapter 6 on liquids) or in being diachronically oriented (chapter 5 on reduplication and chapter 7 on initial *gn-). There are two appendices, one in which textual frequency data are given for Classical Latin consonants, and one in which the authors and texts included in the database and referred to in the book are listed alphabetically as well as chronologically. In terms of data, the present work is based on volume 1 of the Brepols Corpus (CLCLT-5 – Library of Latin Texts by Brepols Publishers, Release 2002). In selecting the data I have by and large confined myself to the period between 100 BC and 400 AD. I do note data that are phonologically interesting and relevant from earlier, and occasionally from later times, but when making generalisations, I disregard these. I also disregard data that occur within my self-imposed limits but which only occur after 200 AD or before the middle of the 1st century BC. I further disregard loanwords that were, in all likelihood, not yet “naturalised” in the period under discussion, such as the pn- initial technical terms borrowed from Greek, which are found in e.g. Vitruvius’s De architectura or Pliny’s Naturalis historia. It goes without saying that it is impossible to be certain in all cases when a loanword has been fully incorporated into the vocabulary of the receiving language (and, by consequence, perhaps changed its phonotactic patterns). But there is a clear difference between loans like brachium ‘arm’ or poena ‘punishment’ on the one hand and aer ‘air’ or pneumaticus ‘concerned with air pressure’ on the other in that the latter two are not only more recent but also much more restricted in terms of register, and therefore they will not be cited as evidence that e.g. pn is a licit cluster in Latin or that it is usual for a long vowel (least of all a˘˘) to be found before another vowel. There are two partial corpora that I also made use of. In order to calculate textual frequencies (reported in Appendix 1) I created a selective corpus of 191 025 words (1 101 173 characters) representative of a variety of authors and genres. All the texts in this corpus date from the 1st century BC and the 1st century AD.3 Finally, the term “poetic corpus” in the dissertation refers to the entire corpus of the poets Lucretius, Catullus, Vergil, Horace, Propertius, Tibullus, Ovid, Silius Italicus, Persius, Lucanus, Martialis, Statius, Valerius Flaccus, and Juvenal.4
This corpus includes the full text of the following works: Res gestae divi Augusti (also known as the Monumentum Ancyranum), Julius Caesar’s Commentarii de bello civili, Cicero’s Brutus, De legibus, Pro Archia poeta and Pro Quinctio, Ovid’s Amores, Persius’s Saturae, Sallust’s Bellum Catilinae, Statius’s Silvae and Vergil’s Georgica. 4 The poets are listed in chronological order of birth to the extent that it is known. Lucretius was born in the first years of the 1st century BC, Juvenal died some time in the first half of the 2nd century AD. In culling the data I consistently excluded works by these poets denoted as dubium or pseudo- in the Brepols Corpus. 3
8
Synopsis of the dissertation, summary of original research and claims In chapter 1 the segmental inventory of Classical Latin is presented. The most general distributional properties of segments and segment classes are also described. Disputed points are the following. (i) Are the entities denoted by 〈qu〉 and 〈gu〉 (as in aqua ‘water’ and anguis ‘snake’, respectively) segments (i.e. kw gw) or clusters (i.e. kw gw)? (ii) Are the entities denoted by 〈ae〉, 〈oe〉, 〈au〉 (as in caelum ‘sky’, poena ‘punishment’ and aurum ‘gold’, respectively) segments (i.e. diphthongs) or sequences of a vowel and a consonant phonologically? For both questions the arguments pro and contra are surveyed as thoroughly as is possible. As for the issue of the labiovelars, the arguments are fairly strong for both positions, but a decision is made here in favour of the cluster interpretation on the basis of structural arguments deriving mainly from phonotactic patterns and from alternations. As for the issue of 〈ae〉, 〈oe〉, 〈au〉, the answer is very clearly that they are VC sequences rather than phonological diphthongs, as was made clear already in Cser (1999). The phonological representations introduced at the end of this chapter are crucially based on a conception of feature geometry that involves different infrasegmental position or structure for the place features of consonants vs. vowels. This is in line with current research on feature geometry (Clements–Hume 1995, Morén 2003). In chapter 2 the consonant clusters found in simplex forms are listed exhaustively and then analysed in terms of the patterns they display. This analysis is different from all previous analyses of consonant clusters in that it is based on a larger corpus and also in its treatment of glides, which are treated as full-fledged members of the consonant inventory in all syntagmatic positions. The general syllable template that emerges from the analysis of the clusters is the following: σ
(1) (= 2–8)
Ons
Rh
Nu
{s}
[obs] [son] V V
Co
[son] [obs] {s}
While this is not new in itself (cf. Cser 1999, Lehmann 2005), the fundamental difference between internal codas and final codas has not been systematically treated in the literature previously. The discussion of consonant clusters naturally leads to the issue of syllable boundaries, which in Latin conform to the Syllable Contact Law (i.e. son(Coda) > son(Onset), Hooper 1976, Murray–Vennemann 1983) fairly con-
9
sistently, though [periph][cor] sequences (e.g. ps or mn) are systematically exempt from it. Chapter 3 discusses resyllabification at prefix–stem boundaries and at word boundaries. Most of the relevant facts have long been known, but the present analysis is based on clearer notions of syllable structure and syllabification (including the notion of extrasyllabic s) than those provided earlier. The practice of different poets regarding the syllabification of initial extrasyllabic s (also called s impurum) is presented in statistical detail. Chapter 4 describes exhaustively, and analyses in detail, the phonological properties of prefixes and prefixed forms. The nature of the alternations and the variation displayed by the prefixes is discussed. The alternations observed in the prefixes are grouped under two headings: assimilation and non-assimilatory allomorphy. Both classes are quite varied: assimilation involves voice assimilation, place assimilation and total assimilation, all regressive, while non-assimilatory allomorphy involves a number of disparate phenomena that differ in terms of the extent to which they are explicable from the general phonological properties of the language. With respect to assimilations it is clear that these processes result in — or leave intact — clusters that conform to those general syllable contact regularities which were found in simplex forms. The generalisation that in total assimilation consonants only assimilate to more sonorous consonants than themselves (4–34/i) implies that clusters that contradict the Syllable Contact Law are eliminated; the generalisation that non-coronals do not assimilate to coronals, regardless of sonority (4–34/ii) implies that [periph][cor] clusters are exempt from the Syllable Contact Law. This means that the strictly heterosyllabic rising sonority clusters that emerge at prefix–stem boundaries like in ob+ruere ‘bury’ are not analogous to the internal (and tautosyllabic) clusters of a similar segmental composition (as in e.brius ‘drunk’); they are analogous to the internal heterosyllabic clusters of the type scrip.si ‘I wrote’. In the same chapter the hitherto unnoticed fact is pointed out that those prefixes which do not correspond to a preposition display what can be referred to informally as ”anti-reduplication effect”, i.e. they never combine with stems beginning with the same consonant as the prefix itself. This can be attributed to the analogical pull of stems, which makes the hypothetical sequences resulting from same-consonant prefixation phonotactically illicit. The same interference does not affect prefixes with corresponding prepositions (the typical case), since the phonological freedom of the relevant free forms counterbalances it with a different kind of analogical force. In Chapter 5 the focus is on the demise of perfective reduplication in Latin and the question is posed why this process of erosion followed a phonologically rather strictly defined path. The small set of remaining reduplicated perfects is not a random collection of leftovers from the ruins of earlier morphology (as it is in Gothic), but in including mostly stems beginning with voiceless stops, it displays remarkable phonological coherence in the documented period of the language. To understand why this should the relevant phonotactic properties of simplex forms are investigated for a possible comparison. It appears quite clearly that, for a variety of reasons, the number of stems beginning with pVp, tVt, kVk, bVb and sVs increased in the prehistory of Latin. The fact that this occurred and that voiceless
10
stops figure more prominently in this configuration than other types of consonants may well have given rise to a new phonotactic pattern in which such stem-initial sequences were now legitimate (as opposed to Proto-Indo-European). It seems to be a plausible explanation that perfective verb forms remained reduplicated only if they conformed to this new phonotactic pattern. The net result is that the same underlying diachronic process seems to be operative in both domains of Latin prestem morphology: the inclusion of reduplication as well as ”atypical” prefixation in simplex (stem-level) morphophonology. The discussion highlights an interesting contrast between Proto-Indo-European and Latin. While in Proto-Indo-European the phonotactic ”irregularity” of reduplication, i.e. the phonological contrast between root-initial sequences and reduplicated sequences, enhanced the perceptual salience of reduplicated forms and thus helped generalise and maintain reduplication as a multifaceted morphological device, in Latin the opposite happened: it was phonotactic ”regularity”, i.e. conformity to the phonotactic patterns of stems that helped maintain a small set of reduplicated perfects until the complete reshuffling of Latin morphology and phonology as the language was replaced by Romance. Chapter 6 begins with the discussion of the -alis/aris allomorphy, an issue that has long been known and much discussed in the morphological and phonological literature though, as it happens, with a persevering error in the classification and interpretation of the data. The behaviour of other suffixes including l is also looked into and dissimilatory tendencies are found which manifest themselves in different ways. It is seen that a significant number of diminutives show a distinctively illformed character in that they include sequences of l that are otherwise avoided as a tendency in Classical Latin. The other liquid, r also displays a tendency to dissimilate, though in more subtle ways. The exceptions to the cooccurrence constraints on r (non-finally **rVr ↔ finally **rVVr# (6–19)) are found to be of two kinds. That in inflectional morphology was explained with reference to a phonological condition on length alternations (“Quantitative alternations occur within paradigms only if in at least one form the alternating section is properly included within an extrametrical syllable” (6–32)), the other, found in the prefix per-, with reference to the different status of this prefix vis-à-vis the regular re-. The behaviour of liquids in Classical Latin thus shows interesting aspects that impinge not only on phonology but also on morphology and syntax. In chapter 7 it is argued that in the initial cluster *gn the velar stop was lost diachronically in two stages: first it was replaced by a single floating [+velar] feature, which was subsequently also lost. The argument crucially hinges on the observation that those prefixes that end in assimilating consonants (d n and the placeless nasal) combined with *gn-initial stems earlier than the rest of the prefixes. This can be explained if one assumes that with prefixes ending in non-assimilating consonants and vowels, to which the place features of consonants cannot spread for structural reasons, the resulting form would have included a stranded floating [+velar] feature and would thus have been ill-formed. After the loss of the stem-initial floating [+velar] prefixation was no longer constrained in this way and new forms were free to appear.
11
Hivatkozások / References Clements, George N., Elizabeth Hume (1995) The Internal Organization of Speech Sounds. In: Goldsmith (ed), 245–306. Cser, András (1999) Diphthongs in the syllable structure of Latin. Glotta 75.172–193. Goldsmith, John A. (ed. 1995) The Handbook of Phonological Theory. Oxford: Blackwell. Hooper, Joan B. (1976) An Introduction to Natural Generative Phonology. New York: Academic Press. Lehmann, Christian (2005) La structure de la syllabe latine. In: Touratier (ed.) 157–206. Morén, Bruce (2003) The Parallel Structures Model of Feature Geometry. In: J. Brugmann and A. Riehl (eds) Working Papers of the Cornell Phonetics Laboratory, vol. 15. Ithaca, New York, 194– 270. Murray, Robert, Theo Vennemann (1983) Sound change and syllable structure in Germanic Phonology. Language 59.514–528. Touratier, Christian (ed. 2005) Essais de phonologie latine. Aix-en-Provence: Université de Provence.
12
A szerzınek a disszertáció témakörében megjelent korábbi publikációi Selected list of the author’s publications
1996 – Latin syllable structure. – In: Graduate students' First Linguistics Symposium, 1996. – Budapest : MTA Nyelvtudományi Intézet (Working papers in the theory of grammar 4.3.), 35–48 1998 – A mássalhangzógyengülések és -erısödések értelmezései a történeti nyelvészetben. – In: Nyelvtudományi közlemények 96, 205–216 1998 – What is nasal loss before fricatives?. – In: The even yearbook 3, 17–23 1999 – A szótag szerkezete és a kettıshangzók a latinban. – In: Szótagfogalom – szótagrealizációk / szerk. Kassai Ilona. – Budapest: MTA Nyelvtudományi Intézet, 85– 99 1999 – Diphthongs in the syllable structure of Latin. – In: Glotta 75, 172–193 1999 – On the feature [continuant]. – In: Theoretical linguistics 25, 215–234 1999 – Phonological models of sonority. – In: The even yearbook 4. (1999) 1–18 2001 – A j kérdése: rendszerhely, fonotaktikai pozíció és történeti változások / Cser András, Szende Tamás. – In: Színes eszmék nem alszanak : Szépe György 70. születésnapjára / szerk. Andor József, Szőcs Tibor, Terts István. – Pécs: Lingua Franca Csoport, 225–236 2002. – A zörejhang-gyengülések és -erısödések tipológiája. – In: Nyelvtudományi közlemények 99, 57–147 2002. – The question of [j]: systemic aspects, phonotactic position and diachrony / Szende Tamás, Cser András. – In: Sprachtheorie und germanistische Linguistik 121.1, 27– 42 2002 – A zörejhangok gyengülési és erısödési folyamatainak tipológiája és modellezése. – Piliscsaba: PPKE BTK – 191 p. 2003 – The typology and modelling of obstruent lenition and fortition processes. – Budapest: Akadémiai Kiadó – 141 p. 2003 – Palatality as secondary place. – In: Proceedings of CIL17 [CD–ROM] / ed. E. Hajičová, A. Kotěšovcová, J. Mírovský ; Univerzita Karlova v Praze Matematicko– fyzikální fakulta. – Prague : Matfyzpress 13
2008. – Az ókori görög-római morfológiai modell utóélete. – In: Antik tanulmányok 52, 215–226 2009 – Magánhangzó+zengıhang kapcsolatok a latin nyelvjárásokban és a fonológiaelméletben. – In: Nyelvelmélet és dialektológia / szerk. É. Kiss Katalin, Hegedős Attila. – Piliscsaba : PPKE BTK Elméleti Nyelvészeti Tanszék, PPKE BTK Magyar Nyelvészeti Tanszék, 63–70
14
