A kelet-közép európai népek ellenségképe, mint befolyásoló tényező

Szabó Péter:

A kelet-közép európai népek ellenségképe, mint befolyásoló tényező

I. Bevezetés Egy ilyen kényes téma feszegetésekor, véleményünk szerint mindig le kell szögezni a pontos határokat, melyeket az alább olvasható munka behatárol, s, hogy tulajdonképpen miért is íródik a munka. Az első felvetésre reflektálva le kell szögeznünk, hogy jelen munka nem a nemzetiségi kérdéssel foglalkozik. Azt csupán annyiban érinti, amennyiben nélkülözhetetlen adott tények jobb megismeréséhez, megértéséhez. Ily tekintetben fogunk szólni a horvátok vagy a szerbek, románok öntudatra ébredéséről, de valójában az foglalkoztatja a szerzőt, hogy ezek az öntudatra ébredések miért vettek ellenséges irányt, elnyomott az elnyomott felé. Korszakunk természetesen a hosszú XIX. század, hozzákapcsolva a felvilágosult abszolutista rezsim regnálását is. Másik célunk ugyanakkor a figyelemfelkeltés is a téma iránt, s lehetőség szerint a szakirodalom, vagy a forrásanyag megismertetése az olvasóval. Olyan téma ez, melynek igen nagy irodalma van, s épp ebből kifolyólag az egyes részletek külön - külön tanulmányokat, akár monográfiákat is megérnének. Mi csupán csak vázlatos áttekintésre vállalkozhatunk ennek kapcsán. Bevezetésképp hallgassuk meg mit mondott Herder a XVIII. században, mivel ebből látható, hogyan kéne viszonyulnunk egymáshoz abban a korban, amelyben egyes nézetek szerint1a nacionalizmus és a nemzeti eszme fogja diktálni a politika szabályait. „Talán szükségszerű – e, hogy az egyik haza megtámadja a másikat, vagy akár valamennyit, jóllehet a többi is ugyanilyen kötelékkel fűzi össze tagjait? Hát nem ad – e teret a Föld mindannyiunknak? Nem élhet – e nyugton az egyik ország a másik mellett? A kormányok megcsalhatják egymást, a politikai gépezetek egymás ellen fordulhatnak, amíg csak fel nem robbantják egyiket a másik után. Nem így áll szemben egyik szülőhaza a másikkal, békésen helyezkednek el egymás mellett, és családias szomszédságban élnek. Nem ismer az emberi nyelv gonoszabb barbárságot, mint a szülőföldek közötti véres ütközetet.”2 Herder eme szavai tökéletesen rávilágítanak miért is íródik ez a kis munka: Mi az, ami az egymás mellett élő hazákat, nemzeteket itt, Kelet-közép Európában egymásnak ugrasztotta? Igen fontos, sőt, bizonyos szempontból aktuális kérdést feszegetünk, a nélkül azonban, hogy bármilyen aktuálpolitikai problémára kitérnénk, hiszen ez nem tiszte e dolgozatnak. Jelen munka csupán problémafelvetés, s nem megoldás. Nem kívánunk végső konklúziókat levonni, és megoldási javaslatokat tenni, csupán csak ismertetni, és egy olyan problémát felvázolni, mely, úgy gondoljuk, mindenkor számot tarthat az érdeklődésre, lévén, benne élünk. Megszólaltatunk politikust, politológust, filozófust, történészt, írót, a szerző azonban mindenkor fenntartja magának a jogot, a szabad véleménynyilvánításra. Mindazonáltal a téma nagysága rákényszerít minket, hogy csak a Trianon előtti Magyarország és nemzetiségei, s ezen nemzetiségek anyaországai közötti kapcsolatot nézzük át. De, hogy valami vázat adjunk az egésznek, gondoljuk át mi az, ami a nemzetté válást, mint a probléma eredőjét elindíthatja. 3 tézist lehet felállítani, melyek, 1.: lehet bizonyos eszmei társadalmi ráhatás eredménye, 2.: valamilyen politikai – hatalmi tényező következménye, és 3.: pszichológiai változások is közre játszanak, sőt igen fontos tényezőt képeznek. Ebből vegyük górcső alá az első tézist, az eszmei – társadalmi tényezőt.

1

Zbigniew Brzeziński 1988-ban mondta ki, hogy a nacionalizmus a XXI. század alapvető szervezőeszméje marad és lesz. Győri-Szabó Róbert: Kisebbség, Autonómia, Regionalizmus, Osiris, Bp., 2006. 43. o. 2 J. G. Herder: Eszmék, 531. o.

1

II. Az ébredés kora és a német idealizmus szerepe Mint tudjuk a nemzetté válás folyamatának elindulásában nagy szerepe volt a német romantikának és idealizmusnak, akik közül megemlítendő a fent idézett Johann Gottfried Herder vagy Georg Wilhelm Friedrich Hegel,3 August Ludwig Schlözer,4 Johann Gottlieb Fichte de ide sorolható a költő Johann Wolfgang Goethe is. Ezek közül nézzünk meg néhány elméletet, hogy lássuk a kiindulópontot, mielőtt a dolgok közepébe vágnánk. A teljesség igénye nélkül meg lehet említeni Hegelt, aki szerint az erőszak megengedett, amennyiben a cél állam létrehozása, s ezt az államot utána a közösség képes fenntartani. Szintén meg lehet említeni Fichtét, akit a napóleoni háborúk idején kifejtett ideológiai tevékenysége miatt neveztek a német nacionalizmus megteremtőjének is,5 hogy Goethéről már ne is beszéljünk, aki berlini lakásán fogadta Vuk Stefanovič Karadżićot,6 akinek szerb hősregéit elragadtatással olvasta, olyannyira, hogy maga is szerbül kezdett tanulni, s elkezdte kiadni Karadżič gyűjteményét. Ezek az eszmei áramlatok voltak azok, melyek először (a napóleoni háborúkra adott ideológiai válaszként német földön) jelentek meg a kelet-európai kis népek között. Azonban közülük is a leginkább kiemelendők Schlözer és Herder. Kelet-Európa népei közül igen kevés az olyan, mely ne a szláv nyelvek egyikét beszélné. Tulajdonképpen kettőt lehet csak megemlíteni, s még egyet járulékosan: az első kettő természetesen a magyar és a román, míg a harmadik, mely kicsit kakukktojás is egyben, a német. Schlözer is felfigyelt erre szentpétervári tartózkodása alatt, mely jelentős befolyással volt felfogására. 1762-1769 között a szentpétervári akadémia tanára volt, ahol is érdeklődése az észak-keleti nyelvek felé fordult, s megállapította, hogy a szláv nyelvek egy közös törzsre vezethetők vissza. Ugyanakkor már kiemelte, hogy a szlávok külön nemzetekre tagolódnak, mely tézis viszont a szlávok későbbi öntudatára gyakorolt jelentős hatást. Ezt segítette elő „tanítványa”, Herder is. Szintén ismerős mindannyiunk számára az ún. „herderi jóslat”. A szöveg a magyarok rövid történetével kezdődik, külön kiemelve a kalandozásokat, majd, hogy „Magyarország is apostoli ország lett.”7Ezután következik maga a jóslat, mely így szól: „Itt élnek most szlávok, németek, románok és más népek közt, a lakosság csekélyebb részeként, és századok múlva talán a nyelvük is alig lesz fellelhető.”8 Ez az összekötő kapocs a fent meghatározott eszmei és a pszichológiai ok között, így ennek ismertetése igen lényeges momentumokra mutat rá. Egyrészt, hogy Herder ezzel akarva – akaratlanul megszólította mind a magyarokat, mind pedig a környező népeket, mely igen is előfutára lehetett a nemzetiségi problémáknak. (Azzal együtt természetesen, hogy magában a jóslatban már benne foglaltatik maga a probléma, tudni illik a soknemzetűség.) Ez riasztó képeket vetített a magyar állam jövőjéről a magyar elit lelki szemei elé, ugyanakkor rámutatott a nemzetiségek számára arra is, hogy többen vannak, mint az államalkotó nemzet. Hogy ennek ők maguk is tudatában voltak mutatja, ha szemügyre vesszük, hogy Herder sem saját magától jött rá erre az axiómára. Erről Dümmerth Dezső ír 3

Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770-1831) „A Kelet tudta és a mai napig tudja, hogy csak az Egy szabad, a görög és a római világ, hogy Néhányan szabadok, a germán világ tudja, hogy Mindenki szabad.”, Bertrand, 605. o. 4 August Ludwig Schlözer (1735 - 1809): német történész, Herder mestere, akinek fő műve az Allgemeine nordische Geschichte, melyben az északi népek, s különösen a szlávok történetével foglalkozik, Dümmerth, 206. o. 5 Johann Gottlieb Fichte (1762 - 1814): „Jellemesnek lenni és németnek lenni kétségkívül ugyanazt jelenti.”, Bertrand, 591. o. 6 Vuk Stefanovič Karadżić (1787 - 1864): szerb nyelvész, a szerb irodalmi nyelv megteremtője, s ezzel a szerb nacionalizmus egyik megalapozója, Rátz, 75. o.. 7 Rathmann, 131. o. 8 U.o.

2

egy kis tanulmányában, mely kifejezetten a herderi jóslattal foglalkozik. Ebben rámutat, hogy Herder és elődje, Schlözer is egy bizonyos Kollár Ádámtól vette át ezt a részt. Először Schlözer idézi Kollár szavait Allgemeine nordische Geschichte című művében. E szerint: „Mert északról délre, elszórva, a szláv népek visszatérve az ország belsejébe, és az ország minden vidékén inkább elterjedtek…Magyarországnak legkisebb része az, melyet magyarok bírnak…és félő, hogy maga a nyelv is eltűnik azon a módon, amint a kunok nyelve is elenyészett.”9 Természetesen itt most felvetődik a kérdés, hogy Kollár Ádám személye miért is volt problémás a magyar államiság szempontjából, és miért mondtuk, hogy a nemzetiségek maguktól jöttek rá, hogy többen vannak. A válasz egyszerű: Kollár Ádám saját önmeghatározása szerint, nem volt magyar nemzetiségű. „Si quis, uti ego, gente Slavus sit…”10Ő maga nagy valószínűséggel szlovák volt, Trencsén megyei, szlovák lakta kis falu szülötte. Azonban Kollár kapcsolatba Schlözerrel és Herderrel nem közvetlenül került, hanem egy közbeékelt elem segítségével. Kollár ugyanis „lefordította” németre Oláh Miklós Hungáriáját és Attila című művét, melyekbe azonban, szabadon értelmezve a fordítói szabadságot, saját nézeteit ültette. Herder így kezdetben azt a képet látta (Schlözer közvetítésével), hogy Magyarországon alig van már magyar, s „A szláv népek…az ország legnagyobb részét körülveszik, ezért Európának ez a része ismét azt az arculatot mutatja, mint a magyarok bejövetele előtt.”- mondja Kollár, s általa majdan Herder is.11Erre a hibára Herder csak az 1790-es években figyel fel, s ekkor jön rá, hogy a Habsburgok erőszakos telepítési politikájának következménye az etnikai határok ilyetén mérvű megváltozása. (Erre a későbbiekben még terjedelmesebben kitérünk.) Ebből tehát látszik, hogy a nemzetiségek már a XVIII. században valamilyen homályos formában ugyan, de tudatában voltak túlsúlyuknak Magyarországon, s ezt már Mária Terézia idejében ki is hangsúlyozták egyesek, mint pl. Kollár. Ez a folyamat a XVIII. században a Supplex Libellus Valachorumban tetőzik majd, azonban meg kell néznünk, hogy mely hatások juttatták el idáig mind a nemzetiségeket, mind anyanemzeteiket, mind a magyarokat. De mi volt a szerepe ebben a társadalomnak magának? A magyaron, a németen és a horváton kívül teljes társadalmi struktúrával nem találkozunk a vizsgált térségben. A cseh társadalmat teljes felső vezetésétől megfosztották 1620-at, a fehérhegyi vereséget követően, s német arisztokratákkal pótolták. A szerb nemesség jelentős része elpusztult Rigómezőnél, vagy beolvadt az oszmán elitbe. A román népben ugyan találkozunk nemesi réteggel, bojárokkal, azonban számukat és politikai tevékenységüket tekintve olyan, mintha nem is léteznének (Erdélyben viszont valóban nem volt nemességük). A szlovák tisztán jobbágyi nemzet volt, melynek kiemelkedő, kvázi nemességét felszippantotta a Natio Hungarica. A ruténeket pedig politikai értelemben nem is lehetett nemzetnek nevezni szinte, ún. torlódott társadalmi körülmények között éltek. Ismét csak felvetődik a kérdés, hogy akkor mi volt az, ami az ilyen fejlődésben visszamaradott társadalmakat győzelemre tudta vezetni a XX. Századra a fejlődésben előttük járók ellenében? Nos, ha jobban megnézzük, csonka társadalmakról beszélhetünk ugyan, azonban koránt sem vezető réteg nélküli társadalmakról. Ezt a szerepet legtöbb esetben az egyház vállalta magára. A románok számára nagy erőt adott erős ortodoxiájuk, mely különállást biztosított számukra, kulturális különbséget, mely megóvta őket a nagymértékű asszimilációtól, s unitus egyházi vezetőik, akik a tulajdonképpeni román nemzeti mozgalmat, a dáko-román kontinuitással elindították. A szerbek még nagyobb támaszra leltek az ortodox klérusban, hiszen nekik még I. Lipót császár adott teljes körű vallási autonómiát, s ráadásul a szerb egyház feje is Magyarországon, tehát

9

Dümmerth, 208. o. Dümmerth, 212. o., ld. a 14. jegyzetet 11 Dümmerth, 208. o. 10

3

egyrészt biztonságban, másrészt a többségi szerb társadalom körében volt.12Hogy arról ne is beszéljünk, hogy a Katonai Határőrvidék szerb katonaparasztjai autonóm tartományban éltek, felfegyverkezve. A szlovákok esetében a helyzet már problémásabb volt, mivel az evangélikus és a katolikus egyház megosztotta őket, ennek ellenére az evangélikus és a katolikus klérusra is támaszkodva képesek voltak kis létszámú, de saját értelmiséget kiállítani. Ez azonban még csak a váz, ez csak a kezdet, melyet tovább kell fejleszteni, s ehhez a löketet egy újabb, nagy és minden addigit elsöprő eszmei áramlat adta meg a Kárpát – medencében, és Dél-kelet Európában: ez a nacionalizmus. III. A nacionalizmus különutas fejlődése Kelet-közép Európában A nacionalizmus eredetéről, társadalmakra, nemzetekre gyakorolt hatásáról, s, hogy egyáltalán a nemzet alkotta e a nacionalizmust, vagy fordítva kérdésköre, igen sokszor felmerült a politikai gondolkodásban. Benedict Anderson szerint13a nacionalizmus kialakulásában 3 tényező játszott szerepet: az első, miszerint egy adott szakrális nyelv (jelen esetben a latin) megszűnt nagy tömegek összefogására alkalmassá lenni, s egységképező tényezőként helytállni. A második, miszerint a társadalom megszűnt egy adott központ, az uralkodó és az uralkodóház köré szerveződött csoportként működni. A harmadik pedig, hogy a gondolkodásban kozmológia és a történelem elválaszthatók lettek egymástól, hogy lényegében a világ és az ember eredete már nem egy közös tőről fakadt. Ám mivel ezek még önmagukban nem elegendőek (mondja Anderson), szükség van valamire, ami ezeket a tényezőket általánossá teszi a társadalmak számára, és általánosságuk révén összeköti ezeket a közösségeket. Ezt a nyomda-kapitalizmusban és általában a kapitalizálódás gyors menetében látta meg, amely gazdaságilag éppúgy, mind a közlekedés és a hírközlés könnyebbsége révén összekapcsolja a társadalmakat, s rávilágít ezen társadalmak különbözőségeire, teret nyitva ezzel külön utak felé. Nos, ezek a megállapítások helytállók, de csak Nyugat – Európa országait tekintve. Ahhoz, hogy Anderson tényezőit a valóságban megvalósultnak tekinthessük, arra csupán adatok kellenek, melyek bemutatják, hogy a nacionalizmus megjelenése időszakában, vagyis a XVIII. század végétől, tárgyalt térségünkben az analfabetizmus igen kismértékű volt. Hiszen a nyomda – kapitalizmus (melyet Anderson ugyan elsősorban a reformáció korára helyez) csak akkor tudja kifejteni hatásait, vagyis a fent említett „Andersoni pontokat”, amennyiben széles néprétegekhez jut el a közvetítésre szánt eszme, műveltség. Ilyen adatok azonban nem állnak rendelkezésünkre. Amennyiben ránézünk Magyarország statisztikai kimutatásaira Fényes Eleknél, láthatjuk, hogy az írni-olvasni tudás, még az 1843. esztendőben sem haladta meg a falusi elöljárók esetében a 15-20%-ot. De a hatvanas években bevonult katonák esetében sem volt jobb a helyzet, ami még ekkor is csak 22%-ot jelentett, s csak a XIX. század végére indult drasztikus növekedésnek.14 Hogy ez széles néprétegek kikapcsolását jelentette a nyugati eszmékből (jó időre), nem szorul különösebb magyarázatra. És ez még csak a „művelt” Magyarország volt, s nem beszéltünk a balkáni államokról, illetve népekről, amelyek messze elmaradtak még azon saját néptöredékeiktől is, amelyek a Habsburg Birodalomban éltek. Egy erdélyi román összehasonlíthatatlanul magasabb műveltségű volt, mint egy ókirálysági, hogy a fent említett szerbekről ne is beszéljünk, akiknek döntő többsége még a XVIII. században is a nyugati világot képező Habsburg Birodalomban élt. Andersonnak azonban mégis van némi igaza, amennyiben csak egy kicsit 12

1690 óta, amikor a szerbek az oszmán megtorlás elől, III. Arsenije Čarnojevič vezetésével Magyarországra menekültek, a szerbek többsége Magyarországon élt, ugyanis egyes adatok szerint a Belgrádi Pasalikban a szerbeknek csupán alig 1/10-e maradt meg. Sokcsevits, 50. o. 13 Anderson, 43. o. 14 Ld. a bibliográfiában

4

figyelmesen belenézünk az érintett népek társadalmi struktúrájába. A feudális, vagy félfeudális szinten élő társadalmak vezetői nem voltak elzárva ugyanis a nyugati eszmei áramlatoktól. Erre igazán jó példákat látunk a már említett Vuk Stefanovič Karadżićban, vagy az erdélyi triász15tagjaiban, akik Bécsben és Rómában végezték egyházi tanulmányaikat, Berzeviczy Gergelyben, és a magyar nemesség más azon tagjaiban, akik hosszú külföldi tanulmányutakat tettek (Pl. gróf Széchenyi István, báró Wesselényi Miklós). Természetesen ekkor még nem szóltunk a kapitalizmusról Közép-kelet Európában, mely igazán csak a XIX. század folyamán fog megjelenni a térségben. Így már maga a kiindulópont is hibádzik, s látható, hogy a térség fejlődése más irányban hat, mint Nyugat-Európáé, hiszen a nacionalizmus már jóval az iparosodás felfutása és a kulturális problémák leküzdése előtt felbukkant a térségben. Ezek után megállapíthatjuk, hogy Andersonnak annyiban igaza van, hogy a nyugati világban hathattak ezek az elvek, de a sajátos kelet-közép európai fejlődés következtében ezek nem primer vonatkozásban nyilvánultak meg a térségben, csupán csak hatással lehettek az itt élő népek vezetőire. Ily módon lehetséges Anderson elmélete a mi régiónkban is, de csak ezen elképzelés mentén. A társadalmi struktúra ezt nem zárja ki, hiszen politikai és egyházi vezetőket egyaránt találunk a nagy tanulmányutakat megtevő férfiak sorában, így a csonka, vagy torlódott társadalmak sem maradtak ki ezen áramlatokból (amennyiben egyáltalán volt legalább saját egyházi vezető rétegük). Ezek az áramlatok azonban még mindig csak kisebb mértékben váltak meghatározóvá régiónk népeinek fejlődésében. A nacionalizmus is saját utat követett a térségben, ahogy szinte minden eszmei irányzat, mely behatolt Európa ezen szegletébe. Ez a saját út pedig a rácsodálkozás volt az adott népek saját kultúrájára, fentről jövő hatások függvényében, s főként az az érdekütközés, amely azon axiómába torkollott, hogy az egyes népek önszerveződése mindig erősebb valami ellen, mint valami mellett. Ez a valami ellen, vizsgált térségünkben pedig nem volt más, mint maguk a vizsgált népek, vagyis mi magunk. Hogy ez hogyan volt lehetséges, arra a következő tézisünk, vagyis a politikaihatalmi elv ismerete szolgáltat némi magyarázatot. IV. A fejlődés elfajulása, a különutasság mibenléte Egyetlen kérdésre kell világosan felelnünk: Mit értünk sajátos Kelet-közép Európai fejlődésen, s ez milyen irányba vitte el az itt élő népek kapcsolatrendszereit? Hogy kérdésünkre választ kapjunk, bele kell olvasnunk a XX. Század egyik legnagyobb magyar politikusának és politológusának, Bibó Istvánnak életművébe. A kelet-európai kisállamok nyomorúsága16című tanulmányában épp arra kíván választ adni, melyre mi is keressük a megoldást. E szerint a három Közép-Európai történeti állam, Lengyelország, Csehország és Magyarország bukását a térségben megjelenő három nagyhatalom, a Habsburgok „osztrák”, az Oszmánok „török” és a Romanovok „orosz” birodalma idézte elő. Ezen államok középkori elmaradottsága az igazi tényező, amely visszafogta a térség 3 legerősebb államának fejlődését. Abban a korban, amelyben a Nyugat-Európai államok uralkodói birodalmaik egységesítésére törekedtek, igen anakronisztikusnak számított a hagyományos feudális felfogás ezen Kelet-közép Európai birodalmak részéről. Három jelszóval, vagy vallási dogmával lehetne leginkább megfogni ezt a feudális visszamaradását mind az „oszmán”, mind az „orosz”, mind az „osztrák” államnak. Ausztria híres „Tu felix Austria nube” jelmondata a leghíresebb, mely a középkori birtokszerzést még a XVIII. században (sok tekintetben még a XIX. században is: Románia megszállása, Bosznia-Hercegovina okkupációja stb.) is előtérbe helyezte a már meglévő területek egységesítésénél. Rendkívül soknemzetiségű, soknyelvű államkonglomerátumot 15 16

Samuil (Micu) Klein (1745 – 1806), Petru Maior (1756 – 1821), Georghe Şincai (1754 – 1816), Ács, 145. o. Ld. a bibliográfiát

5

hoztak létre, melyre hadd legyen szabad Jászi Oszkárt idéznünk: „Mi,…Isten kedvező kegyelméből Ausztriai császár, Magyar, Cseh, Dalmát, Horvát, Tót, Halics, Galícia, Ladomér stb. úgy Illyria, Jeruzsálem stb. királya, Ausztria főhercege, Toscana és Krakkó nagyhercege, Lotharingia, Salzburg, Steyer, Karantán, Krajna és Bukovina hercege, Erdély nagyfejedelme, Morvai őrgróf, Felső- és Alsó- Szilézia, Modena, Parma, Piacenza, Guastella, Oswieczim és Zátor, Teschen, Friaul, Raguza és Zára stb. hercege, Habsburg, Tyrol, Kyburg, Görz és Gradiska grófja, Trient és Brixen fejedelme, Felső- és Alsó- Luzsica és Isztria grófja, Hohenembs, Feldkirch, Bregenz, Sonnenberg stb. grófja, Trieszt, Cattaro és a Szláv őrgrófság ura, Vojvodina, Serbia vajdája stb.”17Úgy véljük, elég szemléletesen mutatja ez a kis szövegrész, hogy mennyire is lehetett egységes Ausztria, történelme során. Az Oszmán ház államalakulata sem mutatott jobb képet, sőt, rosszabbat. Az ő feudális visszamaradottságukat a „kizil elma” mondakör és a hagyományos politikai-vallási felfogás szerinti felosztás mutatja. Ez utóbbi szorul talán több magyarázatra. Az iszlám vallás törvényei szerint az iszlám területeit (Dar-ül-iszlám, Az iszlám háza) a vallás követői kötelesek mindig növelni. De ha van Iszlám háza, akkor, mivel a hódítás elő van írva, nyilván vannak, akik kiszorultak ebből. Ők a Dar-ül-harbba, vagyis a Háború házába kerültek. Ebben a házban éltek a már fent említett balkáni országok, amelyek a XVI. századra „sikeresen” betagozódtak a Dar-ül-iszlám előszobájába (melyre külön diplomáciai kategóriát találtak ki, a Dar-ül-ahd, vagyis a „szerződésesek” háza néven). A „kizil elma” pedig ennek a hódító törekvésnek egy XV. századi megtámogatása. A szó maga „veres almát” jelent, amint azt Baranyai Decsi János is kimondja,18de általános fordítása „aranyalma”. Tulajdonképpen a szultán vágyait jeleníti meg, mely egy adott terület elfoglalását jelenti. Így volt aranyalma egy időben Konstantinápoly, majd Nándorfehérvár, Buda, majd Bécs és Róma is. A Romanovok birodalma sem állt messze az oszmán felfogástól, bár ők az ortodoxia révén alakították ki vallásos elképzelésüket, amihez ugyanakkor egy katonai-politikai cél is társult. Egyrészt tehát a Szentpétervár központú új Bizáncot akarták létrehozni, másrészt a Boszporusz és Dardanellák, mint melegvizű, közvetlenül a Földközi-tengerrel kapcsolatban lévő tengerszorosok, az orosz flottának és az orosz nagyhatalmi ábrándoknak is sajátos „kizil elmáját” képezték. Ezek voltak tehát azok a nézetek, amelyek nem csak az ezen államkonglomerátumok által gúzsba kötött nemzeteket, de magukat az államkonglomerátumokat is visszamaradásra kárhoztatta a fejlődésben. Hiszen, mivel sok nép, sok nyelv, ezáltal sok érdek is találtatott ezekben a birodalmakban a nacionalizmus korára, mely a nagyhatalmakat a régi rend konzerválására kényszerítette, s a legitimitás elvének védelmére, mely egyúttal az alávetett népek kvázi elnyomását is maga után vonta. Vizsgált térségünk visszamaradottságát, a nacionalizmus koráig ezek közül két nagyhatalom befolyásolta: Az Oszmán Birodalom és a Habsburg Birodalom. Miután ismertettük a főbb elképzeléseket, térjünk vissza Bibóra, s lássuk, hogy ez mennyiben akasztotta meg a fejlődést. Rendkívüli mértékben. Bibó bevezeti a nyelvi nacionalizmus fogalmát, mint sajátos középkelet európai jelenséget. E szerint, mivel ezen nagyhatalmak megbontották a nyelvi és etnikai határokat a három történeti állam életében, a nyelvi és etnikai keveredés folytán, a felvilágosodás korára az államelméletnek, a történeti tudatnak, és az öntudatra ébredésnek sajátos, torz verziója alakult ki. A modern nemzet fogalma egy visszamaradott társadalommal, vagy állami keretekkel alig rendelkező térséget talált, azonban a beszivárgó nyugati tendenciák, s keleti követőik nem vették észre a különbséget az eltérő fejlődési irányzatok között. Keleten a történeti tudat a középkorban meglévő határokhoz igazodott, nagymérvű nosztalgiával párosulva a nemzeti nagylét korára visszatekintve. Azonban a be- és 17

Jászi Oszkár: A Habsburg-Monarchia felbomlása, Európa Kiadó, Bp., 1982., 104. o. Fodor Pál: Az apokaliptikus hagyomány és az „aranyalma” legendája. A török a 15-16. századi magyar közvéleményben, in.: A szultán és az aranyalma: Tanulmányok az oszmán-török történelemről, 203. o. 18

6

kitelepítések, etnocídiumok és genocídiumok hatására a térség etnikai szerkezete olyannyira megváltozott, hogy, ahogy Bibó fogalmaz, „a nemzetek egymás közötti határai folyékonyakká váltak.”19Ezt lehet nyelvi nacionalizmusnak nevezni. A történeti tudat ezt a változást nem tudta kiheverni, s inkább nem vette figyelembe, és továbbra is mereven ragaszkodott a régi határokhoz, mellyel óhatatlanul is a régi, a régi-új és az új népek közötti vitákat okozta.”Itt a fő forrása a közép-kelet európai nemzetek politikai hisztériáinak.”20Azt az elvet, vagy nyugodtan mondhatjuk világnézetet, mely az imént vázoltak szerint alakult ki, „territoriocentrikus világképnek” nevezzük Bibó nyomán. Ez a nézet a történeti tudatból ered, mely a „három tenger mosta Magyarország”, a Duśani Birodalom, Nagy Románia, az Oderától a Dnyeperig terjedő Lengyelország, esetleg a Nagymorva Birodalom képében ölt testet. Ezek a nézetek önmagukban nem lettek volna veszélyesek, amennyiben rendezett körülmények között, szilárd állami keretekkel találja meg a térség államait, amely azonban nem így történt, mivel a nagyhatalmi terjeszkedés, s ennek is feudális alapokon nyugvó eredete visszatartotta ezeket a népeket a szabályos és nyugodt fejlődéstől. Így nem alakulhatott ki rendezett világnézet, történeti tudat, s a nyelvi nacionalizmus miatt kerülhettek előtérbe a „nemzeti sérelmek”, s merülhetett fel ellenségképként a tegnapi barát vagy szövetséges. Tanulmányunk célja megválaszolni, hogy miért is kerülhettek egymással szembe Keletközép Európa államai, népei, illetve, hogy ebben milyen szerepe volt a nemzeti elvnek. Nos, részválaszt már adhatunk. A nagyhatalmi benyomulás ebbe a térségbe, mely szétverte az itt létrejött államalakulatokat, teljesen megkeverte az etnikai viszonyokat, ami a territoriocentrikusság jegyében nyílt szembenálláshoz vezetett. Ismét csak Bibóhoz fordulva: „bizonyos, hogy ha valami ok miatt egy területi vita domináns üggyé válik egy nemzet életében, akkor egy még nem demokratikus közösséget megakaszthat a demokratikus fejlődés útján, sőt, egy demokratikus közösségben is a demokratikus szellem visszaesését válthatja ki.”21 Láttuk tehát, hogy a probléma honnan ered, hogyan nőtt fel, s most lássuk, hogyan munkálkodik. Hiszen a nacionalizmus önmagában nem okozta volna nemzetek egymásnak ugrását. Ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, nem csupán a nagyhatalmak maradiságára, s konzerváló erejére volt szükség. Ha egy fegyverrel modelleznénk ezt azt egészet, a nagyhatalmak játszanák a pisztoly, míg a nacionalizmus a lőpor szerepét. Azonban, hogy a golyó kirepüljön a csőből nélkülözhetetlen a szikra. Ahhoz, hogy a szikra elindítsa a folyamatot, fel kell tételeznünk, hogy a nacionalizmus már létezett, de még nem egymás ellen használták fel a kis nemzetek. A szikra így nem csak a folyamat megindulásáért, de annak irányáért is felelős jelen esetben. De félretéve a rébuszokat, nevezzük meg, mi volt az, ami elindította erre a végzetes útra a népeket: a felvilágosult abszolutizmus. V. A felvilágosult abszolutizmus szerepe Ismét csak Jászit kell segítségül hívnunk. A felvilágosult abszolutizmus a térségben kezdeményekben már VI. (királyként III.) Károly császár idején megjelent, főként a központosítás kezdeti kiépülése, vagy a Carolina Resolutio képében. Igazán azonban csak lánya, Mária Terézia idején ölt nagy méreteket. Meghagyta ugyan elődje vallási rendeletét, de a gyakorlatban visszatért az apja előtti uralkodók vallási nézeteihez, s a protestánsok ismét hátrányos megkülönböztetésnek lettek kitéve. Jó szemmel nézte az ellenreformációt, ugyanakkor nem tudott mit kezdeni a Tiszántúl és Erdély nagy protestáns tömbjeivel. Buzgó katolikus volt, ám hitét alá tudta rendelni az állam érdekeinek, amikor bizonyos esetekben 19

Bibó, 197. o. U.o. 21 Bibó, 232. o. 20

7

ismét hozzányúlt a Placetum Regiumhoz. A vallási kérdések, ráadásul a vallási türelmetlenség még mindig jelentkező megnyilvánulásai is egy fejlődésben visszamaradott államot sejtetnek. Ezt az elmaradottságot Jászi is látja, de nem mondja ki. Mária Terézia és Nagy Frigyes reformjait a központosított állam elérése érdekében XIII. és XIV. Lajos korához hasonlítja. Ezzel óhatatlanul is a Habsburg Birodalom és Poroszország közel egy évszázados lemaradását konstatálja. Ugyanakkor meg is jegyzi, hogy „hadseregének ereje és trónjának szilárdsága elsősorban a nagy néptömegek gazdasági és kulturális körülményeitől függ.”22Épp ezért próbálta birodalmát is egységesíteni, hogy népének anyja, de legalább is józan uralkodója, s ne zsarnoka legyen. A központi szervek kialakítása, a hadsereg egyenruhájának, vezényleti nyelvének, s beosztásainak egységesítése is mind ezt szándékozta előmozdítani. A volt birodalom osztrák felén ma is mint a birodalom létrehozójára tekintenek Mária Teréziára, akinek munkáját csak fia túl gyors lépései akasztották meg. Azonban tudjuk, még mi magyarok is, akik rajongással tekintettünk a királynőre, hogy személyiségében benne rejlik a kettősség. A Ratio Educationis, vagy az Urbarium igenis hatalmas előrelépést eredményezett, de minden hagymázas kültakarót levetve látnunk kell, hogy nem Magyarország, hanem Ausztria érdekei miatt történt így. Hogy ez mennyire így volt, jól példázza, hogy a saját nemességétől és alkotmányától megfosztott Csehországban is feléledt a nemzeti érzés, vagy, hogy a cenzúra teljesen irreális, sőt nevetséges méreteket öltött.23Ráadásul magát a nemzeti mozgalmat magyar vonatkozásban is az ún. testőrköltők indították el. Ők olyan főnemesi ivadékok voltak, akik a királynő magyar nemesi testőrségében szolgáltak, mint pl. Bessenyei György, Batsányi János, Báróczy Sándor vagy Barcsay Ábrahám. Ők voltak azok, akik az udvar közvetlen közelében élve, első kézből értesültek a nyugati eszmei áramlatokról, s II. József korában, a „végveszély” idején „tanítványaik” révén fejtették nyelvi, majd politikai tevékenységüket. Ily módon közvetve Mária Terézia indította el a nemzeti öntudatra ébredést. Ám ekkor még csupán jóhiszeműen, melléktermékként.24 Ezen változtatott a jozefinista rendszer. II. József lassúnak, vontatottnak, sőt, sokszor maradinak tartotta anyja reformjait, s amint 1780-ban trónra került, megkezdte a rendszer módszeres megváltoztatását. Jászi szerint a parasztság sanyarú helyzete indította a császárt a radikális reformok felé. Az „osztályuralom”25megszüntetésének vágya hajtotta az uralkodót. Jászi romantikus elképzelése azonban a parasztvédő uralkodóról megint csak irreális, ugyanis a cél ugyanaz volt, mint anyjának: egységesíteni a birodalmat, hogy felzárkózzanak a nyugati nagyhatalmakhoz. Azonban minden intézkedése csak olaj a tűzre: nem koronáztatja meg magát Szent István koronájával, sőt elzáratja, hogy ne legyen megkötve a keze a magyar törvények miatt. Bevezeti az általános adózást, nyelvrendelete pedig 1784-ben a németet teszi meg államnyelvvé. Ezzel azonban csak két dolgot ér el: egyrészt a parasztságban azt a hamis nézetet kelti, hogy megszűnt a jobbágyi függőség, s emiatt jelenik meg a „Hóra világ” Erdélyben 1784-ben, 20 évvel a Mádéfalvi veszedelem után. Vagyis a Horea-Cloşca féle parasztfelkelés, amelyben először fedezhető fel a románság részéről ellenséges érzület vallásinemzeti okok miatt a magyarok irányába. Ilyen kijelentések járták akkoriban a Dévát, Aranyosbányát vagy Verespatakot feldúló román vezetők között: „Öljétek válogatás nélkül

22

Jászi, 135. o. Kezdetben kiadtak egy listát az indexre került szerzőkről és műveikről, amik között megtalálható volt Montesquieu, Locke, Milton, Gibbon, de még Goethe Wherterje is. Később azonban még magát a listát is betiltották, nehogy az emberek tudomást szerezzenek olyan művek létezéséről, amikről fogalmuk sem volt. Jászi, 136. o. 24 Nem lehet ugyanakkor tagadni, hogy a magyarságban igen ellenséges hangulatot keltett az ún. Mádéfalvi veszedelem, amely szabad székely parasztokat akart erőszakosan határőrizetre rendelni, ám végül csak mészárlás és kivándorlás lett az eredménye 1764-ben. 25 Jászi, 140. o. 23

8

azokat a magyarokat, akik nem hajlandók román hitre térni.”26Vagy: „Feljött az oláhok csillaga. A magyarok menjenek Scythiába, mert az oláhok régebbi lakosai e hazának.”27Itt ismét csak a társadalmi viszonyokat kell megnéznünk, hogy megértsük az ellenségeskedés okát. Erdélyben a magyarság, a szászság és a székelység volt a 3 vezető natio. A románságnak semmilyen joga nem volt, többnyire paraszti sorban éltek, míg a nemesség jó része magyar, székely és szász volt. De mivel Erdély vezető politikai nemzete a magyar volt, s a magyarok adták a birtokos nemesség legnagyobb részét, így a jobbágyi sorban élő románok II. József rendelete után úgy érezték végre megszabadultak, s vélt, vagy valós sérelmeikért szörnyű mészárolásokat rendeztek. A másik, amit a kalapos király elért rendeleteivel, hogy a magyar nemességet egységesen talpra állította önmaga ellen, s megkezdődött az a kor, mely még nem nevezhető a nemzeti öntudat megjelenésének, csupán csak „magyarkodásnak”, vagyis az uralkodóval és a németséggel szembeni érzések magyar köntösbe bújtatott megjelenésének. A magyar nemesség érdekeit jelentős mértékben sértette egy új kisnemesség létrehozása, amelyet majd a reformkorban fognak felhasználni a magyar reformok elnyomására a vármegyékben.28Anyjánál jobban és többször használta a Placetum Regiumot, ám a legtöbb esetben túllőtt a célon: már nem csak a pápai bullák kihirdetésének jogát tartotta fenn magának, de beleszólt az egyház belügyeibe is, amikor rendeletben kívánta szabályozni a körmeneteket, a temetést, a böjtöt vagy az esküvőt. Ezzel, s a szerzetesrendek feloszlatásával már a magyar klérust is eltávolította magától. Anyjának 1773-ban leállított telepítési politikáját is folytatta, s 1784 -1788 között 7600 német családot telepített be Magyarországra, s ezek közül 6000-t a Bánátba.29Mindezen lépések jelentősen elidegenítették Magyarországot az Udvartól, amihez Mária Terézia alatt pedig még szívesen közeledtek. Ugyanakkor épp ebből indul ki az igazi nemzeti mozgalom, mely javarészt II. József uralma végén, és II. Lipót alatt jelenik meg. Egy másik, ez utóbbi gondolatból kiágazó tényt is meg kell említenünk, ez pedig az a szomorú tény, hogy a magyarok először fordultak (bár ebben az esetben jogosan) ellenségesen szembe egy, az ország határain belül élő népcsoporttal, jelesül a románsággal, immár kollektíve nemzeti-vallási alapon. Az uralkodó politikájának csődjét, s az igazi nemzeti eszme megjelenését láthatjuk 1789-90 fordulóján. 1789-ben felkelés tör ki Belgiumban és Tirolban, míg a magyarok utakat keresnek a poroszokhoz egy esetleges új uralkodó megválasztása okán.301790-ben pedig, mialatt az uralkodó haldoklik a Burgban, a magyar koronázási ékszereket épp útnak indítják Magyarország felé. Ebben a momentumban lehet igazán megragadni hogyan tűnik el az új világ, s veszi át helyét a legújabb kor, mely groteszk módon épp a középkorból táplálkozik. Jászi szavaival: „Szimbolikus jelenet: egy élet önzetlen munkája a közért, egy nagy ember önfeláldozó küzdelme a múlt sötét erői ellen, egy sor ragyogó reform a nép érdekében – mindez egyszerre feledésbe merül, s az embereket féktelen elragadtatottság fogja el egy misztikus középkori szimbólum visszaadásának láttán.”31 Ebben az évben születik meg Decsy Sámuel Pannóniai Féniks című műve, melyben a magyar nyelvi-nemzeti programot írja le. Ez már az igazi magyar nemzeti mozgalom hírnöke, amikor kimondja: „Továbbá azt-is meg kell gondolnunk, hogy az anyai nyelvnek egy 26

Dr. Kosztin Árpád: Az Erdélyben elkövetett magyar-ellenes román kegyetlenkedések időrendje és leltára, Szenci Molnár Társaság, Bp., 2000., 13. o. 27 Florin Constantiniu: De la "bunul împărat" la "Rex Daciae", Magazin istoric, 1984/11. szám, 17. old. 28 „Korcsmárosok, kiskereskedők, vargák, nyomdászok, grófi inasok, udvari hivatalnokok, örmények és más ilyen alávaló népek emelkedtek nemesi rangra országunkban.” – egy testőrköltő. Jászi, 141. o. 29 A Bánátban 1775-ben még csak kb. 40 ezer német élt, de ez a szám 1851-re már elérte a 335 ezret. Ács, 176. o. 30 1789-ben a magyar országgyűlés titkos követei keresik fel Karl August herceget Weimarban, hogy felajánlják neki a magyar trónt. Goethe levélben értesíti a berlini udvart, s várakozásra kéri őket. Végül a herceg nem fogadja el az amúgy sem túl csábító ajánlatot. Richard Friedenthal: Goethe és kora, Európa Kiadó, Bp., 1978., 424. o. 31 Jászi, 145. o.

9

szempillantásban való el-felejtése, és más ismeretlen nyelvnek oktatás nélkül való megtanulása a’ természeti erőn felül vagyon, és annak végbe vitelére véghetetlen erő, s következésképp tsuda kívántatik.”32Ebből is látszik, hogy a mű magyar nyelvűsége nyílt kiállás a formálódó nemzeti értékek mellett, s az udvar németesítő politikája ellen. Azonban még mindig nem érkeztünk el a folyamat végére II. József halálával. Öccse, II. Lipót az, aki már tudatosan kihasználja a bátyja alatt megindult nemzetiségi ellenségeskedést. Tudatosan ki akarja aknázni az Udvar számára előnyös megosztottságot, s ennek érdekében megpróbálja elidegeníteni a saját hazájuktól a nemzetiségeket. Felállítja az Illír Kancelláriát, amelyben a szerbek és a Határőrvidék ügyeit intézik, 1790-re Anton Bernolák kidolgozza a szlovák irodalmi nyelvet, míg a horvát követek az 1790-91. évi országgyűlésen nyíltan ellenezték a magyar nyelv hivatalossá tételét. Erdélyben ismét mozgolódni kezdenek a románok, amikor az erdélyi triász tagjai kidolgozzák, s az uralkodóhoz eljuttatják a Supplex Libellus Valachorumot, vagyis a „románok kérelmező könyvecskéjét”. De ez esetben is csodálatosan megnyilvánul az udvar machinációja, amivel ezeket a népeket egymás ellen tudja fordítani. II. Lipót úgy rendelkezett, hogy nem avatkozik bele ebbe az ügybe, s a kolozsvári országgyűlés hatáskörébe utalta azt döntés céljából. Az pedig, természetesen, elutasította, ami megint csak a románok frusztráltságát fokozta, s természetesen nem az udvar vagy a szászok, hanem a magyarok ellen. VI. A kulturális és a politikai mozgalom eltérő irányai a pánszlávizmus alapján Ennél a pontnál érkezünk el odáig, hogy az eddig különféle eszmei és politikai hatásoknak kitett népek nemzetekké válva kerülnek szembe egymással. Itt azonban vissza kell kanyarodnunk az eszmei ponthoz, s megemlítenünk egy olyan eszmei irányzatot, melyből 1.: látni fogjuk, hogy Anderson nézetei helyett hogyan érvényesült a nacionalizmus a Duna medencében, 2.: hogy ez az eszmei irányzat igazából politikai síkon lesz majd igazán veszélyes, s ezért kell itt tárgyalnunk, s nem utolsó sorban azért, mert 3.: ebből tudunk átmenetet képezni a politikai és a pszichológiai tézisünk között, azzal együtt, hogy egységet teremtünk mindhárom pontunk között ezzel a most tárgyalandó eszme-politikatörténeti úttal. Ez az út pedig a pánszlávizmus. Ebben (is) ragadható meg a kelet-közép európai nacionalizmusok különutassága. A nyugati fejlődés zavartalanul folyhatott, így az ottani, szintén országhatárokon átívelő népeket sikerült egy nemzetté kovácsolva, adott politikai határok közé szorítani, mivel erős központi hatalom szolgálta ezt az ügyet. Kelet-közép Európában ez nem így történt, mint tudjuk, s itt, folyamatos fejlődés, és a régi törzsi-nemzetségi, vérségi kötelékek felbomlása helyett, ezek, bizonyos formájukban tovább fennmaradva, befolyást gyakorolhattak az egyes államok, főként a szláv államok későbbi kapcsolataira, az elnyomás időszakában. Természetesen ez nem ilyen egyszerű. Hozzá kell venni, hogy míg Nyugat-Európa népei jóval különböztek egymástól, mind kulturális fejlődés, mind nyelvi vonatkozásban már az érett középkor kezdetére, addig a mi térségünkben jóval több volt a nyelvileg és kulturálisan egymáshoz testvérileg viszonyuló népcsoport. A kelet-közép európai nacionalizmusoknak tehát egyik sajátossága, hogy a vérségi kötelékekre épülve, országhatárokon átívelve jelentkezett. És ez nem csak a pánszlávizmusra igaz, de a pángermán, pánhellén, és ahogy látni fogjuk, más kisebb „pánmozgalmakra” is. Ezen mozgalmakból vegyük szemügyre a pánszlávizmust. Régiónk tárgyalása automatikusan elzár egyes szláv népeket a bemutatás elől, mint pl. a bosnyákok, a bolgárok, lengyelek, vagy a macedónok és más kisebb népek. Ugyanakkor, amikor szükséges, utalni fogunk ezekre, mert pl. a szlovének esetében ez megkerülhetetlen. 32

Decsy Sámuel: Pannóniai Féniks, 1790, 7. o.

10

A szláv összetartozás tudat igen régi, már a XI-XII. századi lengyel krónikák Szklavoniának, vagyis „Szláv Birodalomnak” említik Lengyelországot, Csehországot és az orosz fejedelemségeket. A XIV. században, cseh területen keletkezett a pánszlávizmus gyökerének számító monda, mely szerint még valamikor az ősi időkben, a Kárpáti Horvátországból (vagyis a fehér horvátok hazájából) elszármazott 2 testvér, Cseh és Lech alapította Csehországot és Lengyelországot. Ehhez a mondához az orosz évkönyvek adtak hozzá egy 3. testvért is, Ruszt, aki Oroszország megalapítója lett. A szláv összetartozás jelen volt még a XV. században is, ugyanis Jan Źiźka, huszita vezér és katonái még Isten és szentjei mellett, a cseh és a szláv nyelvű népek védelmére is fegyvert ragadtak. Ezen kiragadott példák is mutatják, hogy egy nem halványuló összetartozás tudatról van szó, amely azonban ekkor még, mivel nem volt nemzeti ellentét, maximum csak vallási, és csak országok háborúztak egymással, de nem népek, nem volt nagy jelentősége. Az első nagy pánszláv apostol, aki már a nyelv védelme mellett a politikai egyesítést is célul tűzte ki (természetesen még mindig nemzeti gondolatok nélkül, de már felfedezhető abszolutista felhangokkal), a XVII. században élt horvát jezsuita szerzetes, Jurij Kriscsanics33 volt. 1659ben járt Alekszej cár udvarában, Moszkvában, annak érdekében, hogy a szlávság védelmére felszólítsa. A cár feladata szerinte először a török, majd a németek visszaszorítása lenne, hogy egy Szláv Birodalom létrejöhessen. Ilyen szavakkal szólítja meg Alekszej cárt: „Óh, császár, kezeidben tartod Mózes varázspálcáját és azzal csodákat művelhetsz, korlátlan egyeduralkodó vagy és ezért alattvalóidnál feltétlen engedelmességet találsz. Isten segítségével Te nem csupán a saját birodalmadat, hanem valamennyi szláv fajt felvilágosíthatod s uralkodhatsz felettük, s magadnak örök áldást szerezhetsz. Egyedül Reád tekint fel, óh dicsőséges császár, az egész szláv nemzet: gondoskodj róluk, mint atya a szétszórt gyermekeiről és gyűjtsd őket össze!”34Azonban Kriscsanics szavai még nem találtak értő fülekre, mivel ő a Rómához való visszatérést sürgette, hogy a szláv egység megvalósulhasson. (Vagy épp a szláv egység gondolatával kívánt téríteni.) Emiatt, s más okokból is kifolyólag 15 évet raboskodott Tobolszkban. Azonban az ő, „Oroszország politikája” című munkája nem maradt hatástalan, s a későbbiekben hatott is az orosz uralkodókra. I. Péter pl. ennek szellemében szólítja fel a délszlávokat a felkelésre 1711-ben, ám érdekes, hogy ekkor még a szláv nyelv védelme van a szövegben. Igazi jelentőséget, igaz csak ürügyként, II. Katalin alatt szerez a pánszlávizmus. A legenda szerint, amikor II. Katalin elutazott Cherszonba, egy kapun ezt a feliratot olvasta: „Itt vezet az út Konstantinápolyba.” Állítólag ez indítja arra a cárnőt és utódait, hogy kijussanak a tengerszorosokhoz, s ehhez igen jó szövetségesekre találtak a délszlávokban. Kezdetben semmi több célja nem volt (és lehet, hogy a későbbiekben sem). A pánszlávizmus azonban, még ha furcsán is hangzik, tudományos irányzatként indult, s a munkánk elején említett Schlözer és Herder indította el. Schlözert tisztán nyelvészeti feladatként érdekelte a probléma. Szláv összehasonlító nyelvtani és etimológiai szótár összeállítását kezdeményezte, s kísérletet tett a szláv nyelvek rendszerezésére is. E szerint 8 fő dialektust különböztetett meg: lengyel, cseh, poláv, vend, horvát, bosnyák, bulgár. Ő is a nyelven keresztül látta megvalósíthatónak a szláv egységet. Nézetei szerint a helyesírás szétválása volt az, ami szétválasztotta a szláv nyelvet, ezért ő is, akár csak Kriscsanics, a latinitás átvételét szorgalmazta. Herder volt az, akinek a nyomán a mozgalom már nem csak nyelvi, de esetlegesen politikai vonulatot is kapott, ám még ekkor is csak egy fokkal tovább lépve Kriscsanics és Schlözer elképzeléseitől a kultúra felé. Herder kezdetben a népdalok, mint a nyelv tiszta forrásának gyűjtését támogatta, majd később már a mondák és népszokások gyűjtését is kihangsúlyozta, ami már nem csak nyelvi, vagyis határokon is átívelő gyűjtést jelenthetett. A kulturális javak 33

Jurij Kriscsanics: Fiatalkoráról keveset tudunk. 1676 körül még élt, s mint jezsuita szerzetes, feladata az ukránok megtérítése volt. Rátz, 34. o. 34 Rátz, 34. o.

11

ugyanis nem azonosak minden országban. Így ez már bizonyos öntudatra ébredést jelentett, ahogy munkánk nacionalizmust taglaló részénél kijelentettük, ez volt a rácsodálkozás kezdete a saját kulturális értékekre. Herder azonban túlzott idealizmusról tesz tanúbizonyságot, amikor a szlávokat béke – és nyugalomszerető népként, hadakozásra képtelen fajként írta le. Rátz Kálmán is rámutat erre, hiszen Herder nem vette figyelembe a szláv testvérháborúkat (akár a lengyel egységesítésre gondolunk a XIV. században, akár az állandó háborúskodásra a rusz fejedelmek között szinte az egész középkorban, vagy épp a fel-felbukkanó cseh-lengyel ellentétre szintén a középkorban), s a keleti szlávok szolgalelkűségét. Hogy ez mennyire így van, lássuk, hogy nyilatkozik egy kortárs az oroszokról: „Már fiatal koruktól fogva, szinte gyerekfejjel megszokják, hogy a cárról úgy beszéljenek és vélekedjenek, mint valami istenségről. Gyakran mondogatják: ezt csak Isten és a nagyfejedelem tudhatja. Más szólásmondások is erre utalnak... Mélységes alázatukat és alárendelt mivoltukat bizonyítandó, kijelentik, hogy minden javuk Istent és a nagyfejedelmet illeti meg... Meggyőződésük szerint... a nagyfejedelem minden cselekedete Isten akaratát tükrözi.”35Ezt Adam Olearius írta 1647-ben az orosz népről készült művében. De Herder épp ezért, a kultúrától meg nem rontott szlávoktól várta a humanitás kiteljesedését. Elvárásai valószínűleg már nem fognak teljesülni. Az ébredés kora még csak ekkor vette kezdetét a szlávoknál, s ezt egy cseh nyelvész, Joseph Dobrosky (1753-1829) indította el. Őt is csak tisztán filológiai szempontok vezették, s szerinte a szláv nyelvekből elvonás útján kéne egységes nyelvet kovácsolni, ám ehhez szükséges a latinitás. Utóda, Jungmann József (1773-1847) viszont már tudatosan harcolt…de még mindig csak a nyelvért. Ő képezi az átmenetet tudomány és politika között: a német elemektől akarta megtisztítani a cseh nyelvet ugyanis. A Kárpátok túloldalán is éledezni kezdenek a szláv mozgalmak, elsősorban a szlovákok. Itt Anton Bernolák (1762-1813), katolikus pap indítja el a harcot a szlovák irodalmi nyelvért. Ebben az esetben rendhagyó tényezővel álluk szemben, ugyanis Bernolák a cseh nyelv hegemóniája ellen küzdött. Az istentisztelet nyelve a husziták megjelenése óta kevert csehszlovák volt, s mivel az elcsehesedés veszélye fenyegetett, ezért Bernolák kiutat keresett. Ő, és társai a Nagyszombati szlovák nyelvjárást tették meg irodalmi nyelvnek, amely átmenetet képezett a két nyelv között. E kor másik nagy szlovák „ébresztője” Jan Holy volt, aki ködös, misztikus és álmodozó eposzokat írt a valamikori szláv egységről. Azonban a szlovák mozgalom érdekessége, hogy semmilyen célja nem volt! Teljesen tárgytalan és céltalan ábrándozások jellemezték, amelyekből is egyedül a nyelv jelentett valamilyen kapaszkodót a jövőre nézve. 1803-ban, ennek szellemében állítják fel Pozsonyban a cseh- és szlovák nyelvi intézetet, ahol többek között a későbbi politikai mozgalom jelentős alakjai tanulnak majd, mint pl. Jan Kollar, vagy Ljudevit Stúr. Politikai mozgalommá ezt a nyelvi- kulturális mozgalmat, ahogy azt már megjegyeztük, Herder indította el. A francia forradalom és eszmei világa igen kevéssé hatott a térségben élő szlávokra, inkább a német példa volt a minta, lévén a germán világ is legalább annyira széttagolt volt, mint a szláv. Ilyen körülmények között könnyű volt Herder eszméit uralkodóvá tenni, s a kulturális javak gyűjtése a népi összetartozást helyezte előtérbe. Ennek megfelelően a mélyen vallásos szlovákok sem kerültek a felvilágosodás hatása alá. A szlovák politikai mozgalom Bernolák nyelvi téziseiből és Holy eposzaiból indult ki. Fő szószólója Jan Kollar (1793-1852) lett, aki protestáns lelkészként, Pesten tevékenykedett, de Jénán ismerkedett meg a pángermán összetartozás tudat és a német egység gondolatával, amely nagy hatást gyakorolt rá. Legnagyobb hatású műve a Slávy dcéra, amelyben a nagy szláv birodalmat is leírja. E szerint Oroszország lesz a feje, Lengyelország a melle, Csehország a karja, és Szerbia a lába. Élesen különválasztja az állam és a haza fogalmát, amely nyílt szembefordulást jelent a magyar államisággal. Rátz azonban túlzott jelentőséget tulajdonít Kollarnak, noha ő még csak a „szláv irodalmi 35

Sashalmi Endre: „Egy szolgaságra született nép”. Oroszország a koraújkori európai etnográfiában, Kiló, 2003/1

12

kölcsönösség” határait próbálta kijelölni, s úgy gondolta, hogy a szláv egységben az összes nyelvjárás változatlanul megmarad, de az átfedések és átszövődések a közös irodalmat és kultúrát gazdagítják majd. Mindazonáltal a Slávy dcéra egy átfogó keretbe helyezi bele az addigi szlovák mozgalmat, s annak mitikus múltat szolgáltat. A nyílt ellenségeskedés 1840ben tört ki, amikor gróf Zay Károly, az evangélikus iskolák állami felügyelője, a lőcsei szlovákok által kiadott „Jitrenka” című almanachot betiltotta, s az akadémián nyíltan a szlávok magyarosítását sürgette. Ezzel a szlávság ellenszenvét vívta csak ki, akik, mivel az országban nem állt lap rendelkezésükre, így az Augsburger Allgemeine Zeitungban kezdték el kifejteni nézeteiket. Erre válaszul Zay gróf is lapot alakított Ungarn címmel, s csakhamar megkezdődött a harc a Felvidéken is. Ennek kapcsán pl. Henszlmann Imre, a későbbi híres régész is a magyarok mellé állásra próbálta rávenni a szászokat. A kezdődő politikai harcokban három személyiséget kell megemlítenünk: Ljudevít Stúrt (1815-1855), Milan Hodžát (1811-1868) és Miroslav Joseph Hurbant (1817-1888). Stúr Bernolákkal szemben nem a nagyszombati, hanem a liptó-turóci-zólyomi szlovák nyelvjárást tette meg az irodalom nyelvének, amely tulajdonképpen szakítást jelentett a csehekkel, de lehetővé tette a különutas fejlődést. Hurban Stúrt támogatta, s életét a szlávok és a tótok felszabadításának szentelte, miután beutazta Cseh-és Morvaországot, ami mély benyomást tett rá.36Hodža nem fejtett ki jelentősebb irodalmi tevékenységet, leginkább csak röplapokat írt, s Hurbannal együtt az 1848-ban, a magyar szabadságharc leverésére szerveződő szlovák légió megalakításában vállal nagyobb szerepet a mozgalom életében. A délszlávok esetében a nemzeti öntudat kialakulását a cseh példa idézte elő, s elsődleges ébresztője, Bartholomeus Kopitar (1780-1844), szlovén tudós volt. Ő már tudományos rendszerezés után adta ki munkáit, segíti a többi nép népi kultúrájának és nyelvének ápolását. Többek között ő veszi rá Vuk Stefanovič Karadżićot szerb népdalok gyűjtésére. Kopitar volt az első, aki egy összefüggő szláv állam realitásairól gondolkodott, nyelvi és kulturális gyökerek alapján: „Az ember elgondolkozik, hogy egy közös vallás, közös irodalmi nyelv és egy egységes vezetés révén miért nem keletkezhetett ebből a hatalmas nemzetből már a régi időkben egy összefüggő állam.”37Kopitar nézeteinek sajátossága, melyből egy egész politikai frakció létrejött a pánszlávizmuson belül, hogy ő a szlávok jövőjét a Habsburg Birodalmon belül képzelte el. Egy Bécs központú, Habsburg vezetésű, de szláv többségű monarchia. Ez lett az alapja az ún. ausztroszlavizmusnak. Kopitar nézeteit a horvátok már politikai vetületbe helyezték. Janko Drasković gróf (17701856) szállt síkra először a horvát érdekekért, a mozgalmat mégis egy gyógyszerész fia, Ljudevit Gaj (1809-1871) vezette sikerre. A horvát mozgalom később indult meg, s szinte rögtön politikai síkon jelent meg először, az illírizmus alakjában. Ez Napóleon példáját követte, aki Horvátországból, Isztriából, Krajnából, Karintiából, Fiuméből és Dalmáciából egy egységes Illír Királyságot hozott létre, amely többé - kevésbé egészen 1822-ig fennállt. A horvát nacionalizmus ekkor ismerkedett meg az illírizmussal, s ekkor ízlelte meg újra a különválást Magyarországtól és a Birodalomtól, még ha francia fennhatóság alatt is. Gaj ennek megfelelően illuzórikus terveket dédelgetett egy Illyr Birodalomról, amelyben benne lett volna Horvátország, Dalmácia, a magyar délvidék, Krajna és Karintia bizonyos részei, valamint Bosznia - Hercegovina, Szerbia és Bulgária is. Gaj osztrákbarátnak számított, ezért, ahogy azt már a Supplex Libellus Valachorum esetében láttuk, az udvar ismét csak kihasználta a helyzetet a magyar reformok ellenében. Támogatták Gaj törekvéseit, amíg azok a Birodalom egységét nem sértették. És ezt Gaj nagyon is tudta. Szélsőségesen magyarellenes volt, de állítólag jobban utálta azokat a horvátokat, akik a horvát-magyar megbékélést hirdették. Ilyen pedig volt szép számmal, hiszen a Száborban csak az 1840-es években 36

„Egy szláv utazása morva és cseh testvéreihez” című munkájában írta le élményeit, s jelentett ki elhatározását. Rátz, 121. o. 37 Rátz, 68. o.

13

kerültek kisebbségbe a magyarbarát Túrmezei nemesek. Úgy nevezett Davoriákat, harci dalokat jelentetett meg lapjában, az Illirske Narodne Novinében. Hogy az általa elindított mozgalom már valóban és kizárólagosan politikai volt, azt jól példázzák az általa szerkesztett térképek, ahol az Illír Birodalom egészen a Marosig, sőt, a Fekete-tengerig terjedt volna. 1840-ben pedig, Szelján Dragutin (1810-1848), Gaj egyik tanítványa ekképp nyilatkozott: „Mi nem csupán vér és nyelv szerint vagyunk egy test a csehekkel, lengyelekkel, oroszokkal, hanem szorosabb értelemben nyelvjárásunk, dalaink, erkölcsiségünk és nemzeti értékeink alapján állunk szoros összeköttetésben, rokoni kapcsolatban velük. Valódi szláv érzés teszi kötelességünkké, hogy magunkat egy nagy család tagjainak érezzük.”38 Még egy szláv népről kell szólnunk, akik érintenek bennünket, ők pedig a szerbek. A szerbekről már fentebb szóltunk, így az elhangzottakat nem tanácsos újra megismételnünk. Kulturális tevékenységükhöz hozzátartozik, hogy a szerb kultúra ebben az időben Magyarországon virágzott, s még csak nem is a peremterületen, délen, hanem az ország központjában, Buda, Szentendre körzetében. A szerb irodalmi nyelv kialakítását egy emigráns szerb szerzetes, Doszitej Obradović39 (1739- 1811) kezdte meg, de a már említett Karadżić végezte el. Ő azonban kezdetben megosztotta a szerbeket, mivel ő az egyházi (holt) szláv helyett a nép nyelvét akarta kiművelni, s azt kívánta irodalmi nyelvnek megtenni, Kopitar szellemében: „Úgy írj, ahogy beszélsz!”40A szerb mozgalmat félúton lehetne elhelyezni a nyelvi-kulturális és a politikai mozgalom között ebben a szakaszban még. A szerbek (is) elnyomásban éltek, két birodalom alatt is. Kezdetben azonban kifejezetten Ausztria felé húztak. Ez akkor változott meg, amikor 1804-ben kitört az első szerb felkelés a Szendrői Szandzsákban, vagyis a volt Szerbiában. I. Ferenc minden segítséget megtagadott a felkelés vezérétől, Djordje Petrović Karadjordjétól (1768-1817), aki ezért I. Sándor cárhoz fordult segítségért. A cár teljesítette a kérést, s Kriscsanics szellemében, mint a szlávok védelmezője lépett fel a törökökkel szemben. Magyarországon belül a szerbek ellenségesen léptek fel többször a magyarok ellenében. Először, szinte rögtön betelepülésük után, a Rákóczi féle szabadságharc ellenében álltak az udvar oldalára, s olyannyira tartottak a magyarok haragjától, hogy az 1690-ben bevándorolt lakosság egy jelentős része Oroszországba távozott 1711-t követően. A vihar azonban nem ült el. II. Lipót alatt a szerbek Temesváron tartott gyűlésük alkalmával folyamodtak az uralkodóhoz autonóm tartomány kialakításának kérelmével. II. Lipót azonban csak az Illír Kancellária felállítására volt hajlandó, mellyel ismét csak a magyarokat kívánta féken tartani.41Az 1816-ban félfüggetlen állapotba került Szerbia már 1844-ben (amikor a központi hatalom nagyjából stabilizálódott), Milos fejedelem és minisztere, Ilija Garaśanin kidolgozta az ún. Načertanijét, vagyis „Tervezetet.” Ebben kifejtik, hogy a szerbeknek egy államban való egyesülése igen időszerű, sőt, kívánatos, s, hogy ebben az államban valamennyi délszláv nép helyet foglalna. Ezzel képezve természetes egyensúlyt az Oszmán Birodalom romjain az orosz és az osztrák birodalmak között.42 A problémát csak az okozta ezekben a politikai mozgalmakban, hogy nem tudtak dűlőre jutni egymással. Ahogy fentebb is láttuk a cseh és a szlovák mozgalmak esetében, itt is megfigyelhető hasonló a szerb és a horvát mozgalmak vizsgálatakor. Ezt már nyugati kutatók is kimutatták, még a XX. Század elején is, amikor a szerb és a horvát mozgalmakat kutatták. Tudniillik, hogy a délszláv egység gondolata szerb, vagy horvát vezetéssel valósuljon e meg. Nyugaton ezt egyes kutatók külön mozgalmaknak fogtak fel a pánszlávizmuson belül, s 38

Rátz, 72.o. Doszitej Obradović kiugrott szerzetes volt, aki utazóként bejárta a Balkán jelentős részét. Elindítója a szerb felvilágosodásnak, s emellett ő volt Vuk Karadżić tanítója is. Stjepanović Predrag: A régi szerb irodalom története, ELTE-BTK Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2005. 40 Rátz, 74. o. 41 A Kancellária mindössze csak 1792-ig állt fenn. 42 Sokcsevits, 63. o. 39

14

ekképp beszélnek pánszerb és pánhorvát mozgalomról.43Seton – Watson szerint ez jól mutatja a régi konfliktusok történelmi és földrajzi gyökereit. A délszláv népek több ország között vannak megosztva, s egyik országban sem csak egy adott nemzet dominál. Szerinte a horvátszerb „faj” is sikerre viheti harcát, mint az olaszok, vagy a németek, de két alternatíva közül választhat, s ezek az alternatívák már megvoltak a XIX. század kezdetén is. Ezek pedig, hogy a Habsburg Birodalmon belül akarnak egységesülni, vagy pedig azon kívül. A pánszerb eszme tulajdonképpen a szerbek vezetésével megvalósuló, Belgrád központú, Karadjordjević dinasztia vezette államkép volt, amely, mint Seton - Watson fogalmaz: „The triumph of the Pan-Serb idea would mean the triumph of Eastern over Western culture, and would be fatal blow to progress and modern development throughout the Balkans.”44Nos, a nyugatiak érdekviszonyainak tökéletes tükröződése ez a kis részlet, amely mutatja, hogy a nyugat nem tudja elviselni, ha a kelet fölébe kerekedne. Mindazonáltal az is igaz, hogy elég nagy arculcsapása lett volna a modern fejlődésnek, amennyiben az elmaradott szerb államé lett volna az irányító szerep. Azonban az tisztán látszik, hogy a szerbek a birodalmon kívül képzelték el a jövőt. Ehhez képest a horvátok egy Habsburgok irányította államban gondolkodtak, ahol a Horvát Királyság Ausztriával és Magyarországgal egyenlő státust élvezne, s csatlakozna hozzá Szlavónia, Dalmácia, Isztria, Bosznia és Hercegovina, és természetesen a központ Zágráb lenne.45 Az, hogy végül a pánszerb eszme győzött már nem tartozik témánkhoz, mivel az majd 1918-ban fog végleg eldőlni. Rendkívül fontosnak tartottuk felvázolni ezeket a kulturális mozgalmakat, hogy megértsük miből indultak ki, s hogyan ébredtek rá a szlávok egymás jelenlétére, s, hogy ebből milyen hasznot húzhatnak. Rátz Kálmán műve jó áttekintést nyújt ezen népek nemzetté válásáról, és a pánszlávizmus köreikben történt meggyökeresedéséről. Azonban azt is le kell szögezni műve kapcsán, hogy egyoldalúan közelít a politikai mozgalmakhoz, amelyekben szerinte a pánszlávizmus és az orosz befolyás dominál, s épp ezért csak annyit közlünk az orosz pánszlávizmusról, amennyi szükséges ahhoz, hogy még tisztán lássunk a kérdésben. Rátznak ez a nézete tehát így nem igaz. Látnunk kell ugyanis, hogy míg a kulturális mozgalmak esetében még valóban lehet beszélni a pánszlávizmussal való kacérkodásról (ahogy azt láttuk is), de ez nem terjedt túl a kulturális összetartozás tudat kialakulásánál és fenntartásánál, s némi ábrándozásnál egy hatalmas, utópisztikus birodalomról. A pánszlávizmus éppoly hátráltató tényező, mint ahogy az említett birodalmak rátelepedése is az a kelet-közép európai népek nyakára. A nemzetté válás, mint politikai mozgalom már, burkoltan, vagy részben nyíltabban az orosz pánszlávizmus ellen is megnyilvánul, azonban ez is jórészt korszakunkon kívül esve, a XIX. század második felében történik majd (pl. a bolgárok az 1870-es és 1880as években, vagy a cseh ausztroszlavizmus kicsúcsosodása szintén a század második felében). Azonban a pánszlávizmus a XIX. század elején épp az oroszok hozzáállásán bukik meg, ahogy azt I. Miklós esetében is láttuk, s mivel már maguknál az érintett népeknél is inkább az kerül előtérbe, hogy saját nemzetállamaikat létrehozzák, mint sem hogy egy újabb birodalomba betagozódjanak, úgy e vonal mentén halad tovább a politikai mozgalom, amely a nemzetállamot tűzi ki zászlajára jelszóként, míg a kulturális mozgalom a szláv összetartozás tudat és testvériség, a kulturális érintkezés szintjén marad. Mint láttuk a fejlődés nem egységes, de mégis vannak közös pontok, amik a mozgalmak kialakulásában azonosak. Ilyen az elnyomott státus, a kulturális kiindulópont (amely a horvátok esetében jóval előbb kezdődött, s ezért léphetett jóval előbb politikai síkra), és a lehetőség tudata, hogy majdan szabadok, és egységesek lehetnek. Nem kívánjuk ismertetni, hogy mindez hova fajult, mivel nekünk csak a probléma kiindulópontjainak a felvetése a feladatunk. Így nem szólunk sem 1848/49-ről, sem 1868-ról, 1878-ról, sem a század más 43

Seton-Watson, 335-340. o. Seton-Watson, 337. o. 45 Seton-Watson, 338. o. 44

15

fontos eseményeiről. De nem kívánunk szólni a magyar nemzetté válás folyamatáról sem, mivel a téma igen kutatott, eredményei tiszták, könnyen hozzáférhetők, s nem kívánunk evidenciákba bonyolódni. VII. Az orosz elképzelések, s ezek lecsapódása a magyar közvéleményben Amiről azonban még szót kell ejtenünk a pánszlávizmus kapcsán, az az oroszok hozzáállása a problémához. Szubjektív véleményt fogunk hallani, mely azonban nagyrészt valós tényekre és érzelmekre épül. A XIX. század első felének egyik legnagyobb magyar politikusától kapunk információkat, hogy a korabeli magyar politikum hogyan látta az orosz törekvéseket, honnan eredeztette és merre látta kiteljesedni őket. Ezzel mintegy átmenetet is képezünk harmadik pontunkba, tudniillik a pszichológiai tényezőbe. Wesselényi Miklós báró 1843-ban jelentetett meg egy kis könyvecskét Lipcsében, mely a Szózat a magyar és a szláv nemzetiség ügyében címet viseli. Ebben felhívja a figyelmet a veszélyre, melyet a nagyszámú szlávság ébredése, s főleg ezeknek oroszok általi izgatása magában hordoz. Ő a francia forradalmat teszi meg kiindulópontnak, mégpedig oly módon, hogy a franciák elleni érzések szülték azt a félelmet, mely a saját nemzetiség védelmére sarkallta az egyes népeket. Nem csak a szlávokat, de a spanyolokat, a belgákat és a németeket is, sőt még az angolokat is új tudatra ébresztette. „Ezalatt nemzeti érzet előidézte harci kiáltás harsogott végig az észak jégmezején: A Rurik fiai buzdíttattak csatára, s a Rurik fiai nemzetiségök mellett vívtak és győztek.”46Vagyis a franciák ellen viselt első honvédő háború volt az, ami öntudatra ébresztette az oroszokat is. S valószínűleg ez volt az, ami tevékenyebb politikára ösztönözte Oroszországot a szlávok iránt. Wesselényi romantikus felfogásán kissé nyomott hagyott az idő, s tudjuk, hogy nem csupa szívjózanságból kezdtek Szentpétervárról nyugatabbra tekintgetni. Ahogy azt is tudjuk, hogy nem volt annyira nyilvánvaló az orosz jelenlét a térségben, mint azt Wesselényi gondolta. A napóleoni háborúk megmutatták, hogy az orosz seregek képesek keletről egymagukban is visszaszorítani a korabeli Európa egyik legerősebb hadseregét, s az itt tapasztaltak rádöbbentették őket újabb elmaradottságukra. De saját maguk is rádöbbentek erejükre, melytől innentől kezdve egész Európa félt. Ugyanakkor nem ült el a századok óta dédelgetett cél, vagyis az új Bizánc létrehozása sem, s hogy immár képesek lennének rá, saját magukat ébresztették rá. Ám a térképre tekintve rögtön látjuk, hogy Konstantinápolyhoz szárazföldön csakis a Balkánon vezet az út, s, hogy az itt lakó szlávok, vagy ortodox vallást követő népek alávetett helyzetben élnek. Az oroszok hamar ráébredtek, hogy nemzetiségükből s vallásukból tőkét kovácsolva céljaikhoz közelebb kerülhetnek. Azonban egy regionális riválissal számolniuk kellett, méghozzá a Habsburgok birodalmával. Nemzetiségileg a birodalom nagy részét szláv népek adták, melyekből aktív propagandával gyorsan orosz szövetséges, belső megosztó tényező válhat, s ezt a cár nem is hagyta figyelmen kívül. Erre bárki rájöhet, s így volt ezzel Wesselényi is: „E néptörzsökben nemzeti érzet az említett időszak előtt már jóval ébredt, s terjedett, vagyis inkább ébresztetett és terjesztetett.”47 Az erdélyi főúr az orosz propagandának és lázítóknak tulajdonította az említett szláv népek ébredését. Azonban kérdés, hogy az orosz cárok mennyire tekintették valóban missziós küldetésüknek az elnyomott szláv testvérek felszabadítását, s mennyire volt pusztán indok az áhított politikai cél és befolyás megszerzésére, elérésére. Nos, hogy a probléma megoldásához némiképp közelebb kerüljünk, egy rövid pillantást kell vetnünk a cárok személyiségére korszakunkban. I. Sándor volt az az orosz uralkodó, aki komolyabban elgondolkodott a szlávok egyesítésén. Ez az 1805-ös I. szerb felkelés alakmával nyilvánul meg, amikor egy Vaszilij Karazin nevű orosz ember memorandumot adott át Czartoryszky herceg külügyminiszternek, amelyben 46 47

Wesselényi, 48. o. Wesselényi 50. o.

16

felszólította a cárt, hogy lépjen fel a szlávok védelmezőjének szerepében. Több oldalról győzködik, hogy lépjen fel, már ne csak az ortodoxok, de a szlávok védelmezőjeként is, s ennek megfelelően Rumjancev kancellár rábírja a cárt, hogy az, Napóleon 1812-es támadását minden szláv elleni támadásként proklamálja. Ráadásul parancsot ad Csicsagov tábornoknak, hogy a franciákkal szövetséges osztrákok hátában, a birodalom szlávjaira támaszkodva támadják meg Napóleont. Azonban Sándor cár a napóleoni háborúk végére vallásos fanatizmusának rabja lett. Az 1815 utáni nemzetközi rendet véleménye szerint úgy kell megreformálni, hogy a „hatalmak által egymás közti kapcsolataikban korábban alkalmazott ügymenetet alapvetően megváltoztassák, és sürgősen helyettesítsék a dolgok rendjével, amely Üdvözítőnk örök vallásának magasztos igazságain alapul.”48Hogy a konfliktust sikerült elkerülni, illetve elodázni, az Metternich hercegnek köszönhető, aki zseniális politikai húzással, szövetségessé tette a cárt, így fegyverezve le egy időre a pánszlávizmust, mely ezek után Oroszországban is táptalaj nélkül maradt. I. Sándor utóda, I. Miklós alatt, főleg a dekabrista felkelés leverése után, a nyugati eszmék eltűntek a palettáról, s Miklós mindinkább a legitimizmus elvébe burkolózva, eltávolodott a nagy keleti irányzattól, a pánszlávizmustól is. Hogy az mégsem tűnt el Oroszországból, arról Alekszej Chomjakov orosz költő tett. Az ő nyomán fejlődött ki a szlavofilizmus, amely mindinkább előtérbe helyezte a nemzeti és vallási összetartozás tudatot a dinasztikus elvnél. A cárt azonban kötötte a Szent Szövetség, amelynek elkötelezett híve maradt egészen annak végéig, vagyis a krími háború kitöréséig. Bújtatottan és olykor tudat alatt, de a cár és környezete is táplálta a pánszlávista törekvéseket. Erre tökéletes példa Szergej Uvarov, aki orosz külügyminiszterként mindig is ellene volt a pánszlávizmusnak (amelyet maga Masaryk mutatott ki), mégis megalkotta az orosz politika „szentháromságát”, vagyis a pravoszlávia, egyeduralom, népiség elvhármasát, amely, bár csak az orosz belpolitikára született, de jól alkalmazható volt a szentimentalista és idealista szlavofil körökben is. Épp ettől a bújtatottságtól tartottak akkoriban Magyarországon, de még Bécsben is. Wesselényi ezt így fogalmazza meg: „Hogy mikint s mire szándéka ezen anyagot használni, kiviláglik a „minden oroszok cárja” címből is, a „minden orosz” alatt ő minden szlávot ért.” S így folytatja I. Miklós szavaival, melyet Varsó bevétele után mondott: „Nem vagytok többé lengyelek, hanem szlávok, az oroszok testvérei. Úgy szólok hozzátok, mint minden oroszok cárja, nemsokára többi szláv rokonaitokhoz is úgy fogok szólani, mint minden eredeti birtokainak ura. Ismerjétek meg Oroszország dicsvágyának s az enyimnek valódi irányát! Birodalmam magában hordja jövő nagysága csíráját.”49 Innentől látható, hogy a pánszlávizmus nem ideológiai célként, hanem politikai eszközként jelent meg, s még csak nem is az orosz felső vezetés abszolút vezérlő elvéről van szó. Ezt jól példázza mind I. Sándor, mind I. Miklós személye és politikája. Ugyanakkor látható, hogy a kérdés tulajdonképpen nem is az, hogy valóban a szlávok egyesítése e a célja, vagy pedig a területszerzés, hanem, hogy ez milyen gyorsan fog bekövetkezni, mert az eredmény mindenképp ugyanaz lesz: orosz expanzió, s ezt Wesselényi látta. A lengyel szabadságharc leverése 1831-ben tökéletesen rávilágított, hogy a XIX. század első felében az orosz vezetést nem uralta el a pánszláv gondolat. Többen a cár szemére vetették a túlkapásokat, a szláv testvér megalázását, s nem csak oroszok, de elítélték a csehek is. Seton Watson is megfogalmazza ezt a gondolatot 1911-ben: „Her (mármint Oroszország) intolerant attitude to Polish and Ukraine queistons makes it wellnigh impossible for Russia to pose as the champion of the Pan-Slavism…”50A továbbiakban találóan megállapítja, hogy ez nem pánszlávizmus, hanem pusztán „pánmoszkovizmus.” Azonban a lényeget tekintve ez semmin sem változtat, s az orosz expanzió veszélye, hivatkozzanak akármire is, továbbra is fennállt. 48

Az európai hatalmak együttműködése: Nagy Britannia, Ausztria, Oroszország, in.: Henry Kissinger: Diplomácia, Panem Kft.: Grafo Könyvkiadó- és terjesztő Kft., Bp., 1998., 74. o. 49 Wesselényi, 50-51. o. 50 Seton – Watson, 338. o.

17

Az „oroszvárás” akkoriban igen elterjedt volt Magyarországon, amikor, ismét csak Wesselényit idézve (nála jobban nem is lehetne kifejezni) „a szláv, görög és oláh köznépek nagyobb része az orosz cár személyében tiszteli császárját, ettől várnak s reménylnek ezek, s Oroszország felé vannak vágyaik s epedő szemeik fordítva.”51Wesselényi három impulzust különböztet meg, mint a pánszlávizmus 3 ágának gerjesztőit. Az egyik a lengyel szabadságharc leverése után alakult ki, s magában foglalta a lengyeleknek azon vágyát, hogy ha az elnyomott szláv népeket nemzeti és alkotmányos élet szele megfújja, akkor saját nemzeti létük is ismét valósággá válhat. A másik irányzat központja Franciaország volt, amely a szlávokat elnyomó birodalmak (köztük Oroszország is) szétrombolásával akart egy nagy szláv köztársaságot, néhány nagyobb föderációt, vagy sok kis köztársaságot létrehozni. A harmadik nézet, mely tulajdonképpen a legelső is Wesselényi szerint az „orosz-szláv propaganda.” E szerint az orosz agitátorok ott vannak a szlávok között, s az őket magukba foglaló birodalmak szétbomlasztásán dolgoznak, hogy a szlávokat egy birodalomban egyesítsék. Ily módon csak a cár intésére várnak, s készek szembeszállni a birodalmak vezetőivel, s önként becsatlakozni a nagy szláv birodalomba, melyet már Kriscsanics is megálmodott. Azonban nagyon jól tudják, hogy a „határtalan kormány” vagy „világbirodalom” igen rosszul csengő jelszavak, s ezért nem használják őket, inkább csak az ellenfél ellen, mint maguk mellett agitálnak. Ráadásul nem kellett tartania a francia propagandától, sőt, támogatta azt, mivel tudatában volt, hogy az nem lehet olyan sikeres, mint az orosz-szláv propaganda, hiszen a franciák messze vannak, s alkotmányos léttel nem tudnak szilárd szabadságú és hosszan tartó függetlenséggel megáldott államokat létrehozni. Nagyobb biztonságot és csáberőt jelent Oroszország. A sors fintora, hogy épp a harmadik irányzat, a nemzeti érzésekkel ébredett népek létrehozta független szláv köztársaságok (egy időben föderációk vagy királyságok) jöttek létre. Azonban Oroszország politikája nem csak a szlávokra terjedt ki. Ilyen más népek pl. a román, a bolgár, vagy a görög. Mi hát jelen esetben az összetartó tényező? „Muszkaországnak ágyúinál, roppant seregeinél s még talán ármányteljes diplomáciájánál is nagyobb ereje fekszik a görög vallásban.”52A görög szabadságharcot és, hogy Oroszországnak milyen szerepe volt Görögország feltámasztásában, talán hagyjuk. Nézzük meg azonban, hogy milyen hatást fejtett ki a cár atyuska a román vajdaságokra és Erdély, valamint Magyarország románjaira. A XVIII. században vallásilag megosztott lett a hazai románság, ugyanis az ortodox egyház egy része egyesült a katolikus egyházzal, s létrejött a görög katolikus, vagy unitus egyház. Ezzel látszatra sikerült is megosztani őket, ám Wesselényi, aki lévén Erdélyben élő főrend, látta, hogy valójában hogyan alakult a helyzet. „De a tudatlan köznép…mit sem tudott az újonnan vallott dogmáról, s azt távolról sem értette, a pápa felsőségének elismerése pedig oly kevéssé vert a néposztály érzetében gyökeret, miszerint most is az orosz cárt tekintik vallásuk fejének.” Ez pedig nem jelent mást, minthogy bár névleg „megtértek”, valójában azonban vallási szokásaikban, ünnepeikben és nézeteikben megmaradtak görög keletinek. Azonban a felső vezetés erről nem akart tudomást venni, s különböző eszközökkel próbálta őket vallásuk elhagyására kényszeríteni, ami az ébredező nemzettudat mellett újabb szikra volt a nemzetek közötti ellenségeskedés szalmabálájára. Wesselényi szerint a népoktatással lehetett volna magunkhoz közelebb húzni románjainkat, azonban már Széchenyi, vagyis kortársa kimondta, hogy attól, hogy valaki megtanul magyarul, egyetlen szívdobbanása sem lesz magyar. S, amit Wesselényi magunkhoz édesgetésnek, azt a nemzetiségek ellenük irányuló lépéseknek fogták fel. Elég a nyelv ügyére gondolnunk, amely az egész probléma eredője volt. A magyar nyelvnek a német nyelvvel szembeni védelme újabb lépcsőfok volt a nemzetiségek magunktól való elidegenítéséhez. Wesselényi részletesen foglalkozik a Magyarországon élő nem magyarokkal, s nyelvükkel, s 51 52

Wesselényi, 51. o. Wesselényi, 72. o.

18

megállapítja, hogy míg latinul alig 40 ezren, addig magyarul (vagy magyarul is) több mint 4,5 millió beszél az országban. Azonban hiába írta le, maga sem vette észre, hogy ez a szám nem elégíti ki a nemzetiségek azon kíváncsiságát, hogy az ő gyermekei miért nem tanulhatnak anyanyelvükön. Szekfű Gyula több mint 80 évvel később írja, hogy két út állt a magyarság előtt a XIX. században, amellyel a problémát megoldhatták volna: az erőszakos asszimiláció, vagy az idegen népelemekről való lemondás.53Azonban a kor magyarsága egyiket sem akarta, s így a XX. Századra két ló között a földre huppant. Azonban fontos megjegyeznünk, hogy az orosz politika nem számolt valamivel, amivel pedig igencsak kellett volna: ezen népek saját akaratával. Ugyanis nem vette észre, hogy bár csak eszközként használja ezen népeket, ezen népek is csak eszközként használják az oroszokat az idegen elnyomók ellen, s kedvező időben elhagyják a cár táborát. A nemzeti ideológiák tehát eszközként használták a cári Oroszországot, de egyúttal a pánszlávizmust is, s ezek után tisztán látható, hogy a pánszlávizmus csak ürügy, jobb esetben legalább kulturális tényező, mely a háttérben fut, de nem képviseli az érintett népek akaratát. Jól megragadható munkánk lényege is ennél a pontnál. A politika nem csak taktika, csatározás, diplomácia vagy etikett, hanem akarat és érzés dolga is, s ez jól látszik a XIX. század egész történelmén. Hogy ez mennyire így van, látszódni fog a következő, s egyben végső pontunkban, a pszichológiai tényezők esetében. Mielőtt elhagynánk második pontunkat idézzünk még pár sort, ami az 1843-ra következő jövőre vonatkozik: „…idők hosszú során keresztül teljesen sohasem feledte, de most buzgón érezi, hogy egy közel 7 millióból álló néptörzsöknek, mely saját származatú, saját nyelvű, sőt egyenlő jellemmel s szokásokkal bíró, s mely Európának politikailag ugyan több részekre osztott, de földabroszilag összefüggő s nagy kiterjedésű és a természettől egyik leggazdagabban ellátott földdarabját lakja, lehet jövendője, s nemzeti létre látszik meghívatva lenni.”54Ez pedig nem csak a románokra volt igaz. VIII. Mámoros öröm és lángoló gyűlölet egyszerre? Pontjainkon végignézve nagy valószínűséggel mindenki azt mondaná, hogy a pszichológia az, ami a legkevésbé játszik szerepet egy ilyen politikai folyamatban. Ám ha így gondolkodnánk, azzal nem tennénk mást, mint figyelmen kívül hagynánk azt a tényt, hogy a vizsgált térség még mindig nagyon homogén, s hogy érzelmei nagymértékben befolyásolják a politika irányát és a politikai döntéseket. Ha visszatekintünk másfél vagy két évszázadnyira akkor ez még inkább így van. Hívjuk segítségül ismét Herdert, hogy megérthessük ezt a fontos tényt: „Ami hazánkban a legüdítőbb, az nem a föld, amelyre leereszkedünk, hanem a levegő, amelyet beszívunk, az apai kéz, amely támogat bennünket, a szoptató anyamell, a szemünk elé táruló Nap, testvéreink, akikkel együtt játszadozunk, a jóleső baráti érzelmek. Első hazánk tehát az apai ház, a tornác, a család.”55 Ebben nem csak a kor alapvető érzelmeire találunk gyönyörű szavakat, hanem azt is megtudjuk, hol alakulnak ki a felnőttkor meghatározó érzelmi viszonyai, ember és állam, ember és föld kapcsolatai, hogy mi plántálja az emberekbe ezeket az érzelmeket, és mindent, ami tevékenyen segíthet a majdani állam kiépítésében: az szülői házban. A szülői ház az, ami még társadalmilag és kulturálisan, politikailag visszamaradott emberek csoportját is nagymértékben jó és követendő irányba tudja indítani. Ennek nyomán kimondhatjuk, hogy minden olyan asszimilációs törekvés, ami nem a társadalom legapróbb atomját próbálja idomítani magához, vagyis a családot, az az asszimilációs törekvés elbukott. De kanyarodjunk vissza témánkhoz, s vegyük szemügyre, 53

Szekfű Gyula: Három nemzedék, és ami utána következik, Királyi Magyar Egyetemi nyomda, Bp., 1934., 306.

o. 54 55

Wesselényi, 81. o. Herder, 523. o.

19

mik azok az érzelmek, amelyeket a szülői ház egész életre meghatározó élményként tud nyújtani. Ezek igen sok félék lehetnek, az odaadó és lángoló szeretettől egészen az izzó gyűlöletig. Minden csak attól függ, hogy a szülői ház milyen szemszögből látja a helyzetet. Nyilvánvaló, hogy egy barcasági román máshogy vélekedik a kérdésről, mint egy kolozsvári magyar, egy karlócai szerb, mint egy zágrábi horvát, s ekképp máshogy látják a helyzetet Belgrádban és Bukarestben is. Alapvetően azonban megállapíthatjuk, hogy a gyűlölet ott üti fel a fejét, ahol az ember fél. Bibó István épp ezért a félelmet határozta meg, mint az ellenségeskedés gyökerét.56Külön kiemeli a „nemzethalál”, a „nemzet megsemmisülésének” vissza - visszatérő vízióját, amelyet egy Nyugat-Európai ember el sem tudna képzelni. Ám, ahogy Bibó mondja, épp a nyelvi nacionalizmus és a territoriocentrikusság az, ami ezt a félelmet generálja, s ez vezet a gyűlölködéshez. Ez a félelem a XIX. század majd egészében „érezhető realitás”57 volt, s nagymértékben hozzájárult a térségben élő nemzetek közötti viszonyok kialakulásához, s az e vonal mentén megcsontosodó kapcsolatokhoz. Hiszen ez a nézet (talán nem is olyan nagy változtatásokkal) még ma is dominál. Ám félnivalója természetesen nem csak a kisebbségeknek volt, sőt, éppen nekik nem. Félnivalója csak annak van, akinek vesztenivalója is van. Kétségkívül a kisebbségeknek is volt vesztenivalójuk, ám lényegesen kevesebb, mint az államalkotó nemzeteknek, mivel korszakunkban az államalkotó nemzetek történeti tudata nem tudta volna elviselni a területcsökkenést, vagy az akkori kisebbségi sorba kényszerítést. Ez volt a félelem fő forrása, ám leginkább mégis ez utóbbi tényező dominált. Ez szülte a magyar állam asszimilációs törekvéseit, amelyeket még a legjobb indulattal sem lehet erőszakosnak, vagy sikeresnek nevezni. Azonban, hogy a kisebbségekben is megvolt a félelem vallásuk, társadalmi csoportjuk, később pedig nemzetük elnyomása, pusztulása miatt, azt jól mutatják a már említett „Hóra világ” képei 1784-ből. De éppígy megemlíthető az 1831-es koleralázadás ÉK – Magyarországon, ahol a ruszin és szlovák parasztok félelme az őket megmérgezni akaró magyar nemességtől az oroszvárásba és természetesen felkelésbe torkollt. Ezek a képek pedig egyben a másik véglet, a mámoros öröm képei is egyben a kisebbségek részéről. Hiszen számukra adva volt a lehetőség, hogy kivívjanak maguknak jobb körülményeket, anyanemzeteik, vagy olyan nemzetek, akik sorsközösséget vállaltak velük segítették őket, s a fent említett pánszláv gondolat, még ha nem is fogadta el minden szláv ajkú nemzet, az összetartozás tudat adta biztonságérzet segítette őket. Ez a biztos háttér és a nagy jövő lehetősége felbátorította és felbíztatta ezen nemzetek fiait. Rájöttek, hogy ők sem gyermekek, vagy tanulatlan kamaszok többé, hanem akik elérték a férfikort, s képesek és akarnak is megállni a saját lábukon. Amellett a dicső múlt, mely vagy valós, vagy kreált növelte önérzetüket, amely szintén a saját kiteljesedés felé lökte őket. „Jó és dicső népek számára, ha nagy elődei vannak, ha ősi múltra tekinthet vissza, és hazája nevezetes istenekkel dicsekedhet, mindaddig jó, amíg ezek nemes tettekre buzdítanak, jeles gondolatokat ébresztenek, amíg a régi tanok és erkölcsök illenek a néphez.”58Ez a mitikus és dicsőséges múlt biztosította számukra azt a tudatot, hogy ők is felnőttek, s nem gyermekek már. Számukra ez volt a történeti jog, a történeti tudat formája. Mindezen apró impulzusok nem a félelem, hanem a remény és a boldogság forrásai voltak számukra. A történelem alakulása tette lehetővé sajnos, hogy míg az egyik fél számára ezek a lehetőségek az öröm és a remények forrásaivá váltak, addig a másik fél számára ezek borzalmas víziókként jelentek meg, amelyek a nemzethalált és a végveszélyt jelentették. Arra, hogy mit jelent a nacionalizmus megjelenése a térségben álljon itt ismét csak egy Herder idézet: „Aki a tenger viharos hullámain hajózik, kötelességének érzi, hogy segítsen épségben megtartani és megmenteni a hajót. A „haza” szó útnak indította a hajót a partról, a 56

Bibó, 216-217. o. Bibó, 217. o. 58 Herder, 527. o. 57

20

hajón az utas nem álldogálhat többé kényelmesen, a hullámokat figyelve, mintha a parton állna – részt kell vennie a küzdelemben, hacsak nem veti magát a tenger vad hullámaiba. Mivel útitársai és szerettei vele utaznak, a kötelesség arra szólítja, hogy ha vihar tör ki, ha veszély fenyeget, ha változik a szél iránya, vagy egy másik hajó farol az övé mellé, hogy felborítsa – a kötelesség arra szólítja, hogy segítsen és segítséget hívjon. Csendesen vagy harsányan őt szólítja a kötelesség, a hajó biztonsága, akárhol van is helye, legyen matróz, kormányos, vagy kapitány. Nem pusztán önmagáról gondoskodik, nem álmodozhat egy előkelő part menti társaság csónakjáról, amely nem áll rendelkezésére, nekigyürkőzik a munkának, és hűséges bajtársként óvja a hajót, ha nem sikerül is megmentenie.”59Ebben fontos gondolatok jelennek meg, amelyeket mindkét fél szemszögéből meg kell vizsgálnunk. Először is a többségi nemzet számára a hajó olyasvalami volt, ami már régóta az övék volt, folyamatosan fenyegetve érezték magukat, de túlzott naivságukban, és, ahogy lentebb Herder is mondja, a közügyekkel való nemtörődés következtében önvédelmi reakcióik egyre lanyhultak, míg végül már csak későn vették kézre az új hajót maguk mellett. A „haza” szó hiába indította útnak a hajót, amikor annak vezetői továbbra is csak a hullámokat bámulták. Ilyen hajó volt Magyarország, Ausztria, Oroszország. Az Oszmán Birodalom ebben a korban már félig megszállt hajónak tekinthető, aki akarna, de nem tud tenni semmit saját védelmében. Másrészt ott vannak a kisebbségek, és születőben levő anyaországaik. Náluk kétféleképp is el lehet játszadozni ezzel a képpel. Hiszen, egyrészt, egy részük a partról elinduló hajón volt, amelyen a vezetőség aludt, s csak ők voltak ébren. A melléjük érkező hajón is ők volt azonban, csak azon már, mint többség jelentek meg, s ostrom alá fogták az előbbi hajót, amely magában nem győzhetett. A XIX. század egy hajóktól hemzsegő tenger képét mutatta, ahol a hajók előbb utóbb összeütköztek egymással, s csak a szerencsén múlott, hogy ki kért bocsánatot, s ki ragadott fegyvert. Látnunk kell tehát, hogy a politika útvesztőiből sokszor az érzések, a testvéri viszonyulás, a baráti kéz nyújt ariadnéi fonalat. A kisebbségeknek ugyanakkor a hosszú XIX. század aranykor is, hiszen nemzeti ébredésük és önállósulásuk is ekkor történt, s erre eszmei hátteret ismét csak Herder adott a Volskgeist, vagyis a néplélek tézissel. E szerint minden öntudatra ébredt népi vagy nyelvi közösségnek joga van az önálló nemzeti léthez. Természetesen ez is kétélű fegyver, hiszen bármikor meg lehet tagadni ezt a jogot, azon a címen, hogy önigazgatásra alkalmatlanok, felügyeletre és irányításra szorulnak, ahogy azt a korabeli Magyarországon vagy Oroszországban is hangoztatták. Másfelől a történeti államok is hivatkozhatnak erre a tézisre, hiszen ők maguk is elnyomásban éltek. Egy ilyen többszörösen alávetett térségben, mint amilyen Kelet-közép Európa és a Balkán volt, mindenki csak remélhette, de nem tudhatta, hogy a XX. Században is fennmaradnak e a status quók. IX. Németh László koncepciója és a kiút hiánya Egy érdekes megközelítést szeretnénk még közölni, amely sajátosan, de mindenkor megegyezésre és békére törekedve szeretett volna utat mutatni az itt élő népeknek. Németh László Kelet-Európa koncepciójáról van szó. Ő a kultúra szemszögéből közelített a kérdéshez, s igazán megfontolandó kérdéseket és válaszokat vet föl, noha ő maga „csak” író volt. „A magyar író nem műveletlen. A másodrendű nyugatiakat is számontartják - még spanyolokat is eredetiben – a szomszédainkat azonban nem ismerjük, a délszlávokat legkevésbé.”60Pedig ő ezt 1940-ben írta, tehát jóval korszakunk után. Lett volna időnk tanulni, érdeklődni. „A szerb az egyetlen nép, amely több mint hatszáz év történetét hézagosan, de népénekekben tudja 59 60

Herder, 527. o. Németh László, 1264. o.

21

előadni.”61Ez is hozzátartozik a Volksgeisthoz, nem csak a nemzeti öntudatra ébredés, hanem a kultúra is, amely alakítja képzeteinket saját magunkról és a környezetünkben élőkről. Németh László azt mondja, hogy történelmünk során, minket, magyarokat mindenáron a nyugati kultúrkörbe akartak bekényszeríteni, s hogy ez egészen a XVII. századig nem sikerült. Erre hozza fel az igen érdekes „Keleti Golf – áramlat” képét. Ez egy olyan kultúráramlat volt, amely nagyjából egységes kulturális keretbe foglalta Itáliától a Baltikumig az itt élő olasz, magyar, lengyel, délszláv, cseh, román népeket. Ez volt az, ami a tartós barátságot elősegítette volna, s egy ideig működött is. A török hódítások, majd a visszafoglaló háborúk után azonban ez drasztikusan megváltozott. Szerinte keleten képesek voltak a (pánszlávizmus gondolatának bűvkörében) újra egységesülni, ám, mi erre képtelenek lévén, kiszorultunk ebből az egyesülésből (ami nem csoda, hiszen a kultúra, nyelv, szokások, történelem teljesen más volt adott népeknél, s már csak a magyarság nem szláv volta is lehetetlenné tette ezt az egyesülést.). Németh a kiegyezést véli éles cezúrának, amikortól a folyamat már visszafordíthatatlan volt. Teljesen elzárkóztunk régi barátainktól, s immár magunk fordultunk teljesen nyugat felé, amelytől évszázadokon át tartózkodtunk. A nyugat magasztalása kezdődött meg, ahogy találóan kifejezi, „Hunt lábát Koppányon”62 kezdtük dicsérni. „A népek lelkében van e különbség oka? Az egyik inkább a természetben él, a másik a maga zárt öntudatában?”63Németh László, úgy hisszük, jól ragadta meg a lényeget a pszichológiai ok kapcsán: míg az egyik fél begubózott, és nem volt hajlandó tudomást venni a körülötte történő eseményekről, s csökönyösen ragaszkodott a régi képzetekhez, addig a másik ezen át akart törni, de ellentétben Németh Lászlóval, aki optimista volt ez ügyben, elmondandó az is, hogy a kisebbségek, miután ők is államalkotó nemzetek lettek, szintén begubóztak, s még erőszakosabban és félelemmel telve ignorálták a külső behatásokat. Befejezésül elmondhatunk bizonyos axiómákat. A nemzetté válás folyamatára három tényező gyakorolt tevékenyen befolyást, amelyek közül egyik sem volt kiemelkedő, mind a három együttesen tudta kifejteni és éreztetni hatását. A nacionalizmus sajátos verziója alakult ki a térségben, ráhatásokkal természetesen, amik azonban nem domináltak. Ezek vezettek a pánszlávizmushoz, aminek tárgyalása kapcsán láttuk, hogy nem csak az egyetlen szabad szláv állam használta ki a kis népeket, de a kicsik is felhasználták céljaikra a nagyot. Kölcsönös bizalmatlanságról és hátsó szándékokról lehet beszélni tehát, amik eleve kizáró okai egy harmonikus fejlődésnek. Ez a bizalmatlanság pedig, előbb félelembe, majd gyűlöletbe csap át, érdekesen keveredve a boldogság vérgőzös érzületeivel. Egységes fejlődési irány mutatható ki tehát, amelynek észrevételére és kimutatására nem szükséges különösebb intelligencia. Ahhoz azonban, hogy a problémát megoldhassuk igen is nélkülözhetetlen. Munkánk bevezetőjében ígéretet tettünk, hogy nem fogunk megoldási javaslatokat tenni, s ehhez tartani is kívánjuk magunkat. Ám zárószóként hallgassuk meg ismét Németh Lászlót, aki tökéletesen láttatja a térség összegubancolódott politikai-kulturális viszonyait, s amely rámutat mily nagy munka is lesz rendbe hozni azt, ami alig pár száz éve szakadt csak meg. Nekünk ismét rá kell találnunk önmagunkra, s ráébrednünk, hogy elsősorban Kelet-közép Európa részei vagyunk, s csak utána az egyesült (vajon bekövetkezik?) Európának. Erre pedig minél előbb rá kell ébrednünk, mert igazat kell adnunk Brzezińskinek, s a XXI. Század valóban a nemzetiségi politika viharaitól lesz hangos. „Érdekelne, hogy milyen volt a közvetlen lengyel – délszláv kapcsolat a XVII. században? Jorgából ismerem a szerb – román viszonyt, vannak - e erre délszláv kutatások? Leírta – e valaki a termékeny kelet-európai kapcsolatok haldoklását a XVIII. században, a Habsburg politika hatására? Hogy húzódott vissza egymástól s fordult Bécs felé a horvát és a magyar nép, mely két századon át szinte kevert véren élt? A XVIII. századi Erdélyt tanulmányozva, szomorúan látja az ember, mint szakad meg 61

Németh László, 1266. o. Németh László, 937. o. 63 Németh László, 1267. o. 62

22

e gazdag tartomány magyar – román – lengyel értékcseréje s mint lesz őr a fajták határain a császári tiszt után a közöny és bizalmatlanság, majd lassan a gyűlölet. Van abban valami leverő, hogy Zrínyi Péter és Zrínyi Miklós népe mint Jellasics és Kossuth népe állhatott egymással szemben (inkább a köztudatlanságtól mint valódi érdekektől elválasztva) s hogy a szerb balladákban egymás tulajdonságait oly jól ismerő két katonanemzet, a szerb és a magyar, Sabácnál egymás hazug fantomának ugorhatott neki. A kutatás aligha vezethet más eredményre, minthogy ez a szörnyű következményű elidegenedés: a kelet-európai térbe sugárzó Habsburg politika pusztítása. Ezt leírni, az egész dunai térre kimutatni azonban csak együtt tudhatjuk: magyarok, délszlávok, lengyelek, románok”64

Bibliográfia: 1.: Johann Gottfried Herder: Van – e még olyan hazánk, mint a régieknek?, in.: Uő.: Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról és más írások (Levelek a humanitás előmozdítására), Gondolat Kiadó, Bp., 1978. 2.: Rathmann János: Herder eszméi a historizmus útján, Akadémiai Kiadó, Bp., 1983. 3.: Bertrand Russell: A nyugati filozófia története a politikai és társadalmi körülményekkel összefüggésben, a legkorábbi időktől napjainkig, Göncöl Kiadó, Bp., 2004. 4.: Dümmerth Dezső: Írástudók küzdelmei: Magyar művelődéstörténeti tanulmányok, Panoráma Kiadó, Bp., 1987. 5.: Sokcsevits Dénes, Szilágyi Imre, Szilágyi Károly: Déli szomszédaink története, Bereményi Kiadó, Bp., 1994. 6.: Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon, Kossuth Kiadó, Bp., 1984. 7.: Benedict Anderson: Elképzelt közösségek: Gondolatok a nacionalizmus kialakulásáról és elterjedéséről, L’Harmattan Kiadó, Bp., 2006. 8.: Fényes Elek: Magyarország statisztikája I-III, Pest, 1842-43. 9.: Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, in.: Válogatott tanulmányok II., Magvető Könyvkiadó, Bp., 1986. 10.: Jászi Oszkár: A Habsburg - monarchia felbomlása, Gondolat Kiadó, Bp., 1982. 11.: Rátz Kálmán: A pánszlávizmus története, Lucidus Kiadó, Bp., 2000 12.: Robert William Seton – Watson: The southern Slav question and the Habsburg Monarchy, 1911. 13.: Wesselényi Miklós: Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében, Európa Kiadó, Bp., 1992. 14.: Németh László: Híd a Dráván, in.: A minőség forradalma II., Püski Kiadó, 1992. 15.: Németh László: Kiforgatnak a múltunkból, in.: A minőség forradalma II., Püski Kiadó, 1992.

64

Németh László, 1270 – 1271. o.

23