Evangélikus Mezıgazdasági, Kereskedelmi és Informatikai Szakközépiskola 9730 Kıszeg, Árpád tér 1.
A KÉKFRANKOS EREDETE
Készítette: Krizsa Eszter 12. sz. tanuló egyéni pályamunka Szaktanár: Láng József
2005.
Bevezetés Sopron, a Kékfrankos fıvárosa
Hányszor hallottuk már, hogy borban (is) a régiónkra jellemzı, egyedi értékeket felmutató fajtákra, illetve márkákra kellene helyezni a hangsúlyt. Talán végre kezd megmozdulni valami ezen a téren: mind a fehér, mind pedig a kék szılık terén. Utóbbiak esetében nem is lehet kétséges, hogy a jellegzetesen magyar vörösbor alapja csakis a hazai szılıskertek uralkodó fajtája, a Kékfrankos lehet.
A Magyarországon található domb és hegyvidéki borvidékek sorában a soproni rendelkezik a legnagyobb Kékfrankos ültetvénnyel, szám szerint 1136 hektárral. A szomszédos Mittelburgenland régió, nagyon ügyesen alkotta meg és vezette be a köztudatba 1996-ban a Blaufränkischland (Kékfrankos föld) szlogent. Igaz náluk ez egy földrajzilag jól körülhatárolt területet jelent, melybe több helység is beletartozik, Sopron úgy gondolta, hogy ehhez egy kicsit csatlakozva a Kékfrankos fıvárosa névre kacsintgat. Borvidéken már 1863-ban tíz százalékkal képviseltette magát a Kékfrankos, majd pedig nagyon fontos volt az úgynevezett III. nagy szılırekonstrukció, mely a hetvenes években zajlott. Ekkor már voltak tapasztalatok és tudatosan alakították úgy, hogy meghatározó legyen a fajta. A kékfrankos eredetére a mai napig nem derült fény. Napvilágot láttak már a legkülönbözıbb, néhol egészen elképesztı állítások is. Volt, aki egyenesen Ausztriából származó fajtának gondolja a mai napig. Feltételezték, hogy szülıhelye valahol a Balkánon található, de jelenleg az az állítás tőnik a leghitelesebbnek mely Ázsiából, egészen pontosan a Kaszpi tenger mellıl származó szılıfajtának titulálja. Dr. Székely Lajos és Molnár Tibor kutatásai szintén ezt a megállapítást helyezik az elsı helyre. A két szakember hosszas kutatás során a morfológiai bélyegek alapján azonosította a fajtát. Magyarországon mindenhol megtalálható, ahol jelentısebb kékszılı termesztés folyik, így nem meglepı, hogy a legelterjedtebb kékszılı fajta hazánkban, 2000-ben 8300 hektáron díszlett. Legnagyobb számban az Alföldön található, de a domb és hegyvidékek közül a soproni borvidéken a legelterjedtebb. Sopronban az utóbbi években egész kis mozgalom indult meg a fajta irányában , így most már biztosan tudjuk, hogy a filoxéra vész elıtt is megtalálható volt. Ezt igazolja az a levéltári dokumentum, amely már 1863-ban tíz százalékra teszi a Kékfrankos arányát.
A filoxéra vész után a Furmint, mely egykor meghatározó volt, gyakorlatilag kipusztult és helyét a Kékfrankos vette át. Tovább erısíti a tényeket, hogy Vetter Pál pozsonyi tanár a filoxéra vész idejében létesített szılıiskolájában csapról szinte minden borvidéki fajtát sikerült azonosítani, csak a Kékfrankost nem. Nagyban hozzájárult elterjedéséhez a XX. század elején kialakuló bordivat, mely a kék szılıbıl készült borokat részesítette elınyben.
A fajta leírása Hasonnevei: Kék Frank , Nagyburgundi, Blaufränkisch, Limberger, Frankovka. A természetes rendszer szerint convar. orientalis subconvar. caspica. Nem azonos sem a Gamay noir-ral, sem a Pinot noirral. Eredetét homály fedi. Legtöbben osztrák fajtának tartják, bár ez bizonyítva nincs. Minden borvidékünkön termesztik. A Kékfrankos középéréső, közepesen erıs növekedéső, viszonylag kevés felfelé álló vesszıt nevel. Zöldmunka és növényvédelmi szempontból is közepesen igényes fajtaként aposztrofálják a termelık. Létezik nagy és kis bogyójú változata. Két klónja van , ezek a Teltfürtő és a Weisbergi.
A nagyüzemi idıkben szinte kizárólag széles sor és tıtávolsággal telepítették, pedig a fajta ha kimondottan nagy minıséget várunk tıle - ezt nem szereti. Hosszú élettartamú és termıszakaszú
fajta.
Fekvés
és
talaj
szempontjából
nem
igényes
fajta. A Soproni borvidéken szálvesszıre metszik. Mérsékelt zöldmunkát kíván. Terhelésre kevésbé érzékeny. Viszonylag jó fagytőrı, rothadásnak ellenáll, peronoszpórára, lisztharmatra közepesen fogékony. Október közepén szüretelhetı. Bora enyhén illatos, zamatos, testes, fajtajelleges, rubinszínő vörösbor, mely jól eltartható. Az utolsó nagy szılırekonstrukció alkalmával már tudatosan részesítették nagy arányban a fajtát. Már ezekben az idıkben is születtek nagy évjáratok, bár ezt nem a tudatosságnak, hanem inkább a természet kegyességének volt köszönhetı.
A Lembergi nyomában A kék Lembergi vagy Limbergi - manapság gyakran "sváb Nobel-díjas" szılıfajtának is nevezik - valószínőleg egyes állításokkal szemben nem a 17. vagy 18.sz-i 0-M-Monarchiából került a württembergi és Zabergäu környéki borvidékre, hanem csak a 19.sz. második felében honosodott meg ott. A Lembergit néha a vörösborok "császárának" is nevezik. Németországon belül ez a szılıfajta 98,3 %-ban kizárólag Württemberg
tartományban
található,
legnagyobb
és
legösszefüggıbb területei: Zabergäu, Stromberg és Enztal. Az utóbbi idıkben az újratelepítése egyre nı, ma már 1022 hektáron termesztik, vagyis Württemberg szılıterületének 10 %-án. Származása bizonytalan. A 18. és 19. sz-i szılészeti és borászati szakemberek sem említik publikációikban, 1766 és 1907 között megjelent cikkekben (összesen 35) a Lembergirıl szó sem volt. 1825-ben és 1826-ban összeírták az összes Württembergben termesztett szılıfajtát - de a Lembergi nincs feltüntetve -, tehát a 19. sz-ban Württembergben még nem említik.
1850-ben C. Volz azt írja "Adalékok a württembergi szılıtermesztés történetéhez" c. kiadványában: " Károly herceg uralkodása alatt (1744-1793) Bilfinger titkos tanácsos közvetítésével 1748. és 1750. között az összes bortermelı országból - Olaszországból, Spanyolországból, Franciaországból, Burgundiából, Magyarországról, Görögországból, de a Ciprusról és Perzsiából is - nemes szılıoltványokat hozatott be nagy költségen." Az itt feltüntetett szılıfajták között sem szerepel a Lembergi. Immanuel Dornfeld az 1859-ben megjelent írásában "Szılészeti iskola vagy a szılı termesztése" c. azt írja: ;,..újabban sok szılısgazda a kék (O)portóit, a kék Limbergit, a kék Liverdunt ajánlja termesztésre, anélkül, hogy pontosan tudná, hogy ezek a teljesen új fajták megfelelnek-e a mi éghajlati és talajviszonyainknak, és termesztésükkel jobb borokat tudunke elıállítani.."
Christian Single-nél is található utalás az 1860-ban megjelent "Württembergi szılıfajták képekben" c. mővében, amelynek egyik fejezete " A kék Lembergi" címet viseli. Az írja: "..ez a szılıfajta Ausztriából származik, de eddig Württembergben kevésbé ismert, csak néhány éve említik. Ausztria egyes vidékein a Limbergit (0)portóinak hívják, ami azzal bizonyítható, hogy küldtek már Oportói szılıfajták helyett Limbergit.." Direkt utalásokat a Limbergi eredetérıl a Single mő nem tartalmaz. 1853-ban a Német bor-és gyümölcstermesztık győlésén két Bronner nevő úr (Johann Philip Bronner patikus és szılıiskola-tulajdonos, és Karl Bronner gazdatisztintézı) a Limbergit egy gazdagon termı és leghosszabb ideig eltartható szılıfajtának nevezve úgy beszélt errıl a fajtáról, mintha már régebbi idık óta és nagyobb terjedelemben termesztették volna. Az ı javaslatukra Single is hozatott néhány Limbergi szılıtıkét Karl Bronnertól és különbözı helyeken az Oportói mellett termesztette próbaképpen, hogy megtudja-e két Ausztriából származó szılıfajta közül melyik érdemesebb a termesztésre. Kiderült, hogy a Limberginél gondosan kell megválasztani a talajt, és megfelelı kezelést, nevelést és metszést igényel ahhoz, hogy olyan gazdag termést kapjunk, mint az Oportói esetében. De az is kiderült, hogy a Limbergi bukéjában, ízében és eltarthatóságában messze túlszárnyalja az Oportóit. A Limbergi a tulajdonságai alapján elsısorban pezsgı borok készítésére alkalmas. Az 1850-es években a württembergi koronauradalomba nagy valószínőséggel az Oportói szılı-dugványokkal együtt Lembergi dugványokat is szállítottak.
Martin Fries mezıgazda így ír 1871-ben megjelent "A szılıtermesztés és ... " c. mővében " .. a Lembergí szılıfajtát csak néhány éve termesztik Württembergben. Ausztriából származik és a Lemberg környéki kolostori szılıkben található nagy számban, innen származik a neve. A kék Oportói egyik fajtájának tekintik, amely késıbb érik. A Lembergit a legjobb fajtákhoz lehet sorolni, amelybıl jó bukéjú, szép vörös színő és sokáig eltartható bort lehet készíteni."
Robert Schlumberger (pezsgıgyáros és szılıiskola-tulajdonos) " Az Oportóit vagy Vöslauit 1840-ben J.Ph.Bronner hozatta és terjesztette el Németországban.
A Vöslaui-Oportói mellett a Kékfrankos - amit alkalmanként Morvainak is neveznek - is ıshonos volt Vöslauban. Az utóbbiról azt tartja a legenda, hogy a lotharingiai herceg Ferenc István hozta 1735-ben Ausztriába. A Kékfrankost az ottani vidéken tévesen Burgundinak nevezik. Ez az elnevezés Magyarország egyes bortermı vidékein a mai napig tartja magát, ott Nagyburgundinak nevezik. A helyes magyar elnevezés a Kékfrankos." Egy 1863-as württembergi beszámolóból kiderül, hogy a vöslaui földbirtokos Robert Schlumberger 10.000 Oportói dugványt ajándékozott az egyesületnek, hogy termesztésre osszák szét, amiért ıt tiszteletbeli taggá választották. 1866 és 1871 között kb. 200.000 importált Lembergi dugványt osztottak szét württembergi bortermelıknek. A kék Limbergi, azaz a Kékfrankos a sváb bortermı vidéken meghonosodott. A II. vh. után megfelelı klónozás után a württembergi vörösborok klasszikusává vált. Egy sereg feltételezés létezik, mikor és hogyan kerültek az elsı Lembergi szılıtıkék Württembergbe.
Carlheinz Gráter a következıket írja 1993-ban errıl a témáról a "Württembergi bor" c. kiadványban: ".. a számtalan legenda egyike szerint a neippergi grófok honosították meg nálunk. Hubert gróf szerint családja konvertálása elıtt protestáns menekültek hozták magukkal hazájukból ezt a szılıfajtát, mint ahogy az 1945-ben előzött Duna-menti svábok is a szılıdugványaikkal együtt érkeztek. A Limbergi tehát így kerülhetett a sváb-frank borvidékre."
Sigrun Lutz (stuttgarti újságíró) a következıket írja 1997-ben a "Stuttgarti Újságban": ".. mióta a neippergi frank grófok a 13. században elkezdtek szılıtermesztéssel foglalkozni, azóta szoros kapcsolatban állnak a borral. Eberhard Friedrich von Neipperg generális nemcsak azáltal szerzett hírnevet, hogy Temesvárnál 1667-ben legyızte a törököket, hanem azáltal is, hogy hátizsákjában néhány Kékfrankos szılıtıkét hozott haza és szılıjében Lembergi néven termesztette." Egyéb utalások a Neipperg-ház és a szılıtermesztés összefüggésére Steinle-tıl származnak, aki 1906-ban egy kirándulás alkalmából elıadást tartott " A hazai szılıtermesztésrıl" címmel. " ..ezen a hegyoldalon már több évszázada szılıtermesztéssel foglalkoznak...a szılészetet feltehetıleg a neippergi lovagok honosították meg. A mi közigazgatásunk azóta nagy súlyt helyez a jobb minıségő fajtákra, mint pl. a Tramini, fehér Rizling és fekete Burgundi..."
Az elıadásban nincsenek utalások a Lembergire. Ha a Lembergi már az elızı századokban jelentıs szerepet játszott volna, akkor Steinle uradalmi tanácsos biztosan említette volna. August Wendel 1909-ben tartott egy elıadást "Zabergáu szılészete" címmel, amelyben részletesen egészen a római korig megy vissza, de nem említi a Lembergit. A 16. és l7. sz-ban a Tramini és a Muskotály volt jelentıs. Több 19. sz-i író is foglalkozik a württembergi Zabergäu szılészetével és arról írnak, hogy ezen a vidéken a Tramini, a Muskotály és a Trolling domináltak a Lembergire nincs utalás. Ugyanúgy nem említi a német bortörténész Friedrich von Bassermann - Jordan, akinek 1923ban jelent meg kétkötetes klasszikus mőve " A szılıtermesztés története" címmel. Ez elgondolkodtató! Honnan származik a név: Lembergi-Limbergi?
Kurt M.Hofmann szerint a Lembergi hazája feltehetıen a horvátországi Lembergben kereshetı. ...a korábbi O-M-Monarchia területén több ilyen nevő helység is volt, többek között egy Lemberg nevő falu Untersteiermarkban. Az I. világháború után a Szerb-Horvát- Szlovén Királysághoz csatolták, késıbb 1944-tıl a Jugoszláv Népköztársasághoz tartozott, ma pedig az önálló Szlovéniához (Maribortól délre). Hogy Untersteiermarkból szılıtıkéket exportáltak, az tény, mivel 1877-ben egy privátiskola "Kékfrankost" ajánlott..." 1974-ben Walter Hillebrand azt írta a "Szılıfajták zsebkönyvében": "Származása: Ausztriában a l8.sz. második felétıl van jelen anélkül, hogy a származási helyérıl tudnánk. Nem tudni biztosan, hogy Bécs környékérıl származik-e vagy a horvátországi Lembergbıl. Egy szılészeti lexikon feltételezése szerint a név "Limberger" egy szılészeti iskola tulajdonosának a neve. Mások úgy vélik, hogy ez egy ıshonos vörösborfajta, amit Nagy Károly (742-814) honosított meg. Egyesek arra gondolnak, hogy az elnevezés "Kékfrankos" arra utal, hogy a frankoktól származik."
Harry George azt írta 1994-ben egy szakfolyóiratban "Egy osztrák Württembergben" címmel "...a Lembergi egy szılıfajtának a neve, amely úgy Németországban, mint fı hazájában Ausztriában - ahol Kékfrankosnak hívják - a legjobb vörösborfajtákhoz tartozik.
Hol van Lemberg? Honnan származik e szılıfajta neve - nem tudjuk, a biztos csak az, hogy Ausztriából. Ukrajnában található egy Lemberg nevő város, de ott nincs szılıtermesztés. Horvátországban is van egy Lemberg nevő hely, amely inkább szóba jöhet, hiszen egykor osztrák befolyás alatt állt. Csak Ausztriában nevezik ezt a fajtát Kékfrankosnak. A név a korábbi tagolással függ össze: eszerint "fränkisch" =jobb és "hunnisch" = silányabb. A Kékfrankos a jobb vörösborfajtákhoz sorolható..."
Johann Burger "Az Ausztriában elıforduló szılıfajták szisztematikus osztályozása és leírása" c. mővében részletezi: "..Ez a szılıfajta különbözı nevek alatt jelenik meg Ausztriában: gyakran "Korai feketének " hívják, mert egyike a legkorábban érı fajtáknak, "Frankosnak", mivel valószínőleg Franciaországból származik, Klosterneuburgban "Fekete vaskósnak", Baden környékén "Morvainak", Langenloisban "Fekete muskotályosnak"- habár semmilyen muskotályíze nincs - Sopronban pedig "Burgundinak" hívják... A Kékfrankos Vöslau környékén terjedt el. Francia származását csak feltételezik. Termesztési helye valószínőleg Alsóausztria, innen került ez a fajta Magyarországra, Horvátországba és Németországba. Hogy a horvátországi Lembergbıl származna, nem valószínő. Még valószínőtlenebb, hogy Franciaországból származik, ugyanis e fajta éghajlati igényei ezt teljesen kizárják. Burgenlandban Zogersdorfban és Kligenbachban ezt a fajtát tévesen Burgundinak hívják, amit a "NagyBurgundi"-ból vezettek le."
Arthur Freiherr von Hohenbruch azt írta 1873-ban a "Bortermelés Ausztriában" c. könyvében: "Egy 1873-s térképen látható, hogy Lemberg az északkeleti Galíciában található, de azon a vidéken azonban nincs jelentıs szılıtermesztés. Lemberg - amely a Kárpátoktól északra található - 1772-tıl 1918-ig Galícia székhelye volt. Ma területi központ Ukrajnában."
Freiherr von Babo azt írja, hogy 1874-ben Alsóausztriában többek között Kékfrankost és Burgundit termesztettek. A Kékfrankost Lemberginek vagy kék Burgundinak is nevezték és Vöslauban ıshonos. 1878-ban adta ki "Szılészeti kézikönyvét" Hermann Goethe, a marburgi Szılészeti Iskola igazgatója, amelyben a következık olvashatók:
"Kékfrankos, kék borszılı: ...Alsóausztriában Vöslau környékén "Kékfrankosként" terjedt el, Horvátországban "Fekete frankosként" vagy "Crna francovka" és "Moravka" néven ismert. ...A Kékfrankos Alsóausztriából származik, ahol vegyesen a kék Oportóival Vöslau, Siebenhirten és Matzen környékén található nagy mennyiségben. Innen került Németországba és Ausztria koronaállamaiba, így Magyarországra és Horvátországba. Németországban különösen Württemberg tartományban vált be és ott "Lembergi" néven terjedt el... ...egy nagyon értékes vörösborfajta..."
1896-ban a Királyi Magyarországon az Agrárminisztérium egy bizottságot hozott létre, amelynek az volt a feladata, hogy meghatározza, melyik területre milyen szılıfajtát érdemes telepíteni. Pl. Ruszt, Sopron és Pozsony környékére a Nagyburgundit (Kék-Frankost), Oportóit, Cabernet-et és a Merlot-t javasolták. Pozsony vármegyére csak a Kékfrankost nevezték meg, Wieselburgra és környékére pedig a Nagyburgundit, Oportóit, Cabernet-et és Merlot-t. A többi vármegyénél, ha Kékfrankosra gondoltak, akkor Nagyburgundit írtak, tehát szinonimaként használták. Burgenlandban különbözı melléknevei voltak a 20-as években, így pl. NagyBurgundi, Burgundi, de nevezték Ágfalvinak is (a Sopronnál található Ágfalváról), amibıl látszik, hogy ott ez a fajta dominált. 1931-ben nyilvánosságra került Hans Bauer borászati igazgató cikke "Burgenland 10 éve" címmel, amelyben azt írja: ".. a burgenlandi bortermelés szíve az egykori szabad királyi város, Ruszt. Egészen különleges specialitása a rubinszínő vörösbor, amit a Kékfrankos szılıbıl nyernek..." Burger ezt a szılıfajtát "Catalonia burgundicanak" nevezi, és úgy véli, hogy Ausztriában különbözı nevek alatt jelenik meg. Nevezik "Korai feketének", "Frankosnak" - mivel valószínőleg Franciaországból származik. Klosterneuburgban "Vaskos feketének" hívják, Baden környékén "Morvainak", Sopronban "Burgundinak", Württembergben "Limberginek". 1975-ben azt írja Ruckenbauer - Traxler "Szılészet ma" c. mővében: ".. a Kékfrankos származása ismeretlen. Valószínőleg a vörösborfajták pozitív szelektálásáról van szó, ami Nagy Károly alatt ment végbe. Ekkor az értékes fajtákat "Fränkische = frankos"nak, a silányabbakat "Heunische (Hunnische) = hunniai-nak nevezték el, mivel a keleti országokból származik, ahol gyengébb a szılıkultúra. Származási helye valószínőleg Alsóausztria. Ma Burgenland legfontosabb vörösborfajtája..."
Hasonlóan ír 1980-ban Helmut Romé "Ausztria jelentıs borai" címmel "...ennek a fajtának a származásáról nem tudunk sokat, de egyesek a Nagy Károly ideje alatti szelekcióra vezetik vissza. Nagy Károly nagy szılıreformer volt. İ a rossz minıségő fajtákat (amiket Hunnischnak hívtak és nyilvánvaló, hogy a keleti országokból származtak) új, francia fajtákkal helyettesítette. Nagy Károly feltehetıleg az avarok feletti gyızelme után hozatta be ezt az új frank szılıfajtát a mai Ausztria területére, de a frank birodalom egészén termesztették. Friaul-ban ezt a fajtát még ma is "Frankonia"-nak hívják, Magyarországon Kékfrankosnak (csak Sopron környékén termesztik), Horvátországban "Moravka"-nak vagy "Crna Frankovka"-nak, ami "Fekete frankos"-t jelent. Alsóausztriában Kékfrankos néven a 18. sz-ban jelenik meg. DélSteiermarkban ezt a fajtát "Morva Királynıje"-nek hívták és a legjobb vörösbornak számított."
Jaucis Rabinsan-nak is az a véleménye, hogy Franciaország klímája túl hővös a Kékfrankos számára, ellenben Burgenlandban nyilvánvalóan jól érzi magát. A Fertı-tónál van a legnagyobb termıterülete. Magyarországon Kékfrankosnak hívják. Jugoszlávia egy részén is termesztik. 1992-ben Wilhelm Bauer ír "A vincellér" c. folyóiratban a Kékfrankos származásáról, elnevezésérıl és termesztésérıl: "... Magyarországon Kékfrankosként terjedt el. Ismert termesztıhelyei a Balatonnál (Balatonboglár és a Tihanyi félsziget), valamint Sopron környékén találhatók. Sopronban a Kékfrankosnak tradíciói vannak. Soproni kereskedık ezzel fizettek a porosz kendıkért és a sziléziai vászonért. Rusztról is szállítottak nagy mennyiségő Kékfrankost a cseh országokba és Sziléziába. Az egykori Jugoszlávia területén létrejött önálló államokban a Kékfrankost "Modra frankínja" néven ismerik. Rendkívül fontos ez a szılıfajta Szlovéniában, ahol ismert termıhelyei: Marburg (Maribortól délre), Keleten Lendova, valamint a Szávavidék. Az 1800-as évek elıtt került a Kékfrankos Württembergbe, talán az alsóausztriai Limberg környékérıl, vagy egy Limberger nevő szılészeti iskola tulajdonosáról kaphatta a nevét. Limberg környékén szılıkereskedelemmel foglalkoztak. Az ott található kastély ma szılınemesítése által ismert." Szintén 1992-ben jelent meg Wolfgang Dahnhard cikke "Az osztrák borok atlasza"-ban "Kékfrankos: Ez a Németországban Lemberginek nevezett fajta Ausztriában ıshonos.
Elsısorban Burgenlandban termesztik, Burgenland középsı részét "Kékfrankos vidéknek" is nevezik. Származását homály fedi, csak az biztos, hogy a 18. sz. második felétıl Ausztriában termesztik. Nem azonos a francia "Gamay"-al, ahogyan azt egyesek állítják: Bulgáriában a Kékfrankost "Gamé"-nak nevezik. A Kékfrankos valószínőleg a 8. sz. végén Nagy Károly idején elrendelt szılıszelektálás eredményeként jött létre. Magyarországon és
a
Burgenlanddal határos vidékeken "Nagyburgundinak" nevezik." Ugyancsak Nagy Károly idejéhez (8-9. sz.) tér vissza Walter Kutscher, aki 1995-ben a "Fogadós"c. szakfolyóiratban azt írja, hogy Nagy Károly - aki nagy pártolója volt a szılıtermesztésnek - minden nemes szılıfajtát szelektálásnak vetett alá és "frankos" névvel láttatott el. Miért ne lehetne ez a magyarázata a Kékfrankos eredetének? A Kékfrankos Vöslau-ban (Alsóausztriában) bizonyíthatóan a l8.század utolsó harmadában tőnt fel. Innen terjedt el Horvátországba és Magyarországra, de szintúgy Württembergbe is, ahol a Limbergi vagy Lembergi nevet kapta. Nálunk sokáig "Nagyburgundi"-nak ismerték, de 1875-ben a szılészeti bizottság "Kékfrankos"-ként jegyezte be. Az alábbi elemzés, amit 1997-ben publikáltak az eisenstadti levéltárból származik. "..a Kékfrankos 1847-ben Burgenlandban és Ny-Magyarországon már honos volt, mivel a soproni szılészeti iskolában eladott szılıtıkéket "Kék-Frankos"-ként tartották nyilván. Másrészt megjegyzendı, hogy a Kékfrankost eredetileg "Burgundi"-nak nevezték ezen a vidéken és már 1800-ban is honos volt, a mellékelt bizonyítás szerint. 1801-ben Eszterházy herceg arról tudósít, hogy Deutschkreuz (Oberpullendorf Középburgenland) körzetében fekvı szılıjébıl a rossz talaj ellenére jó vörös Burgundi bort tud szállítani..."
Két francia szerzı, P.Viala és V.Vermorel szerint (1902-ben megjelentetett "Traite Général de Viticulture" c. cikkében): "..a Lembergi olyan szılıfajta, amelynek az eredete ismeretlen. Lehet, hogy a termesztıjérıl, vagy a továbbtermesztıjérıl kapta a nevét. Valószínőleg Bécs környékérıl származik, ezen a helyen és Horvátországban Kékfrankosnak hívják. Ez a fajta kb.50 éve terjedt el elıször Németországban és Ausztriában, azután Elzászban és Franciaországban. Fr.o-ban úgy vélik, hogy egy elzászi fajtáról van szó. Ez tévedés, mivel a Limbergi ezen a vidéken még csak 20-25 éve ismert és kevésbé elterjedt fajta. Összekeverik a kék Oportóival, mert látszatra ugyanolyan. Ebbıl származnak a félrevezetı elnevezések: "Potói Leroux" és "Vörös Portói".."
Halász Zoltán az 1989-ben megjelent "Magyar borász" c. könyvében azt írja: ".. a napóleoni háborúk nagy fellendülést hoztak, a bortermelés jelentısen megnıtt. Meg kell említeni a soproni Kékfrankost, amit a francia császár nagyon szeretett és Európa egyik legjobb vörösborának nevezett..." A bécsi Hans Zukriegl 1996-ban azt írta a "Délmorvaországi szılıtermesztés"c. enciklopédiájában: ".. A vörösbor nálunk (morváknál) inkább melléktermék volt, de jó árat lehetett érte kapni. Az íze felséges volt. Egy monda szerint IV. Károly ( aki Morvaország ırgrófja volt mielıtt király lett) ajándékozta 1365-ben ezt a Burgundi szılıfajtát a morváknak, viszonzásul a segítségükért. Az 1486-s nusslai pecséten (Kelet-Morvaország szlovákiai része) két kék és egy sárga szılı található. A két kék valószínőleg "morva szılı". Náluk a Limbergit egyértelmően "Frankos"nak hívják. "Frankos"-nak a jó bort nevezték, míg a parasztok silányabb borát "Heunisch"nak.."
Kuriózumok a Lembergi eredetérıl A württembergi Vaihingen a.d.Enz 1987 óta partnervárosa a nyugat-magyarországi Kıszegnek. Kıszeg már több mint 255 éve minden évben április 24-én - azaz Szent György napján megrendezi a hagyományos "Szılı jövések ünnepét", amikoris ezen a napon a hazai szılıbıl hozott hajtásokat berajzolják egy különleges könyvbe, az ún. "Szılı hajtások könyve"-be. A kıszegi levéltár feljegyzése szerint a Kékfrankos elsı név szerinti említésére 1806-ban került: "..az igazi kıszegi bor a Kékfrankos, amit Burgundinak is neveznek. Ez arra utal, hogy a Kékfrankos a Burgundiból származik."
Találgatások a név körül: 1. A kıszegi verzió szerint, a napóleoni háborúk idején francia katonák állomásoztak Kıszegen, akik nagy szeretettel ittak egy bizonyos vörösborfajtát és francia papírpénzzel, azaz "kék frankosokkal" fizettek érte. Azóta nevezik ez a szılıfajtát Kékfrankosnak. 2. Franz Schuster (Zagersdorf-Burgenland) az eisenstadti szılıtermesztı iskola y docense úgy vélekedik, hogy lehet, hogy a Lembergi az általa kedvelt agyagos talajról kapta a nevét.
Lemberger = lehmiger Boden ?
Levelezés külföldi szakemberekkel: Dipl.Ing.Willi Wunderer (Klosterneuburg) 1994. "..feltételezhetı, hogy a Kékfrankos a pozitív szelekció eredményeképpen jött létre Nagy Károly idején, midın az értékesebb fajtákat "Frankosnak", a silányabbakat "Heunischnak) (Hunniainak) nevezték."
Dr. Hajdu Edit (Magyarország) 1994. "A Kékfrankos szinonimái: Nagyburgundi, Limbergi, Frankovka, Moravka, Siroka lisztnüj Származási helye: ismeretlen. Ma Magyarország legelterjedtebb vörösborfajtája, további terjedése várható. A bor színe rubinvörös, finom illatú, kellemes savú, Mo-on közkedvelt. A "pincék királya"-nak is nevezik."
Prof. Vilem Kraus (Lednice na Moravé - CZ) "Származási helye ismeretlen, de feltételezhetıen Horvátország. Régi szılıfajta, de Ausztban, Mo-on, Szlovákiában és Morvaországban a 19. sz-ban terjedt el. 1870-ben importálták Elzászba és 1875-ben a Colmari Szılészeti Bizottság kimondta, hogy a német nyelvő országokban ezt a fajtát Kékfrankosnak kell hívni."
Dir. Dr J. Barna (Klosterneuburg - A) "Ennek a fajtának sok szinonimája van, ehhez tartozik a Mo-on hibásan használt Nagyburgundi is. Az egykori SZU területén a Lembergi és Limbergi mellett többek között "Schiroka Stolnüj"-nek, azaz Széleslevelő-nek nevezték. Ha elfogadjuk Lemberget származási helyként, rögtön felvetıdik a kérdés, melyikre gondoltak? A korábbi Osztrák-Magyar területen ugyanis több ilyen nevő helység is volt, pl .egy Untersteiermarkban."
Dr. Székely Lajos - Molnár Tibor (Sopron)- 1997. "..a Kékfrankos Sopron és környéke tipikus borfajtája. Fajtái: Zweigelt, Blauburger, Táltos, Magyar - Frankos, Rubintos. Az osztrák Helmut Romé szerint származása Nagy Károly (768-814) idejére tehetı. A frank birodalom létrehozója lelkesen foglalkozott szılıtermesztéssel. A Keleti İrgrófság
megalapítása után kivágatta a rossz minıségő "hun" fajtákat és franciákkal pótolta ki. A jobb minıségő fajta így kapta a "Frankos" nevet. Alsóausztriában ezt a fajtát "Fekete Frankosnak" ismerték. A német elnevezése "Limbergi" az alsóausztriai Limberg helységrıl kapta a nevét, amely vörösbortermı vidék volt..."
Az
Agrárminisztérium
1898-ban
megjelent
"Útmutatás
a
szılıtermesztéshez"
c.
kiadványában ez áll: "..Pozsonyban Kék-Frankosnak hívják, más vidéken Nagyburgundinak, Zala megyében Oportóinak. Elképzelhetı, hogy ez a Kaszpi-tenger vidékérıl származó fajta a népvándorlás során került Pannóniába. Nincs adat arra, hogy Ausztriából került volna Magyarországra."
Pottenkofer László (soproni levéltár) "A Kékfrankos eredete" 1997-ben megjelent tanulmányából: "A Kékfrankos elnevezést elıször 1923-ban használták Magyarországon. A szılısgazdák megsegítésére - akik a népszavazás miatt nehéz gazdasági helyzetbe kerültek - a kormány borvásárt rendezett. A bort Budafokon palackozták és Kékfrankos néven árusították. Jáger Mihály kereskedı a 30-as években palackozott borát "Soproni Kékfrankos " néven forgalmazta."
Záró megjegyzés: A sok publikáció, vélemény, feltételezés és spekuláció ellenére, nincs jelenleg a "KékfrankosLimbergi-Lembergi" származására elfogadható magyarázat. Sok a találgatás ez ügyben, szılészeti szakemberek sem tudtak a mai napig végsı eredményt felmutatni. A borászati irodalom gyakran olyan kifejezéseket használ: "származása ismeretlen'" vagy "a Nagy Károly alatt szelektált jó minıségő fajta". Az osztrák borászati irodalom az elmúlt 250 évben csak kevés kiindulási pontot tartalmaz, ezért a Kékfrankos eredetére csak ködös verziók léteznek.
Mikor került a Lembergi Württembergbe? A 18. és 19. .sz-i szakirodalom semmilyen utalást nem tartalmaz a Lembergi létezésérıl, de közszájon forog egy olyan verzió, amely szerint a neippergi grófok vagy azok elıdei hozták kb. a 17.sz-ban Ausztriából Neippergbe. Errıl írásbeli források a grófi archívumban nincsenek és az idevágó zabergáui irodalom sem tesz róla említést. A kék Lembergi ill. Limbergi elnevezés csak a 19. sz. második felében
bukkan fel Ausztriában és Németországban , ezért valószínőtlen, hogy évszázadokkal azelıtt Neippergben már ilyen név alatt szerepelt volna. Összegzésképpen megállapítható, hogy a "Lembergi-Limbergi" kb. a 19. sz. környékén került Auszt-ból Württembergbe és azután került sor a termesztésére.
A név eredete A hajdani Osztrák-Magyar Királyság területén különbözı elnevezései ismertek pl.: "Morvai, Fekete közlegény, Fekete vaskos, Korai fekete, Kései fekete, Fekete frankos, Fekete muskotály, Szerecsen-királynı, Kék frankföldi". Csak 1875-ben az elzászi Colmórban tartott 2. német szılészeti kongresszuson állapodtak meg abban a tagok, hogy a sokféle elnevezés helyett hivatalosan "Kékfrankosnak" és szinonimaként "Kék-Limberginek" fogják nevezni. Az a feltevés, hogy a Lembergi a termesztıjérıl kapta volna a nevét, teljességgel kizárható. Valószínőbbnek látszik az a verzió, hogy arról a helységrıl kapta a nevét, amit Lembergnek, vagy Limbergnek hívnak. 1. Alsóausztriában, Ruszttól délre fekszik az ısi borvidék - "Limberg". Ezen a vidéken tényleg volt a 19. sz-ban szılıdugvány-kereskedelem. Már 1804-ben beszámoltak egyesek arról, hogy Limbergben jó minıségő vörösbor terem. A szılıtető - invázió elıtt a limbergi vidék a 19. sz. második felében jelentıs vörösbortermı vidéknek számított. Ferdinánd császár (a késıbbi Ferenc József cs. nagybátyja) Limbergbıl rendelt Kékfrankost, amit Limberginek is hívtak. 2. A másik bortermı vidék Lemberg, a hajdani Untersteiermark (ma Szlovénia) területén található, Maribortól kb. 40 km-re D-Ny-i irányba. Források szerint errıl a borvidékrıl 1877ben Kékfrankos szılıvesszıket exportáltak. Milyen családba tartozik a Lembergi? Dr. Ferdinand Regner (Klosterneuburg - Kutatóintézet) és kollégái már jó ideje foglalkoznak molekuláris-genetikai kutatásokkal a szılıfajták azonosításához. Azonban a Kékfrankos származására irányuló kutatásokra belátható idın belül nem kerül sor, mivel a meghatározó géntípusok nem állnak rendelkezésre. Az eddigi ismeretek alapján és összehasonlítva más vizsgált szılıfajtákkal csak feltételezett származási helyére utalnak. "..Találtunk egy olyan szılıfajtát, amely génjeiben hasonlít a Kékfrankoshoz, ez a "Heunnisch". Ismereteink alapján feltételezhetjük, hogy a "Heunnísch" a Kékfrankos egyik
szülıje, a másik feltehetıleg az európai "Frankos". ...Lehetségesnek tartjuk a Kékfrankos levezetését a Vaskos-kékbıl, vagy Vaskosfeket'ebıl ez megmagyarázná azt is, hogy a Kékfrankost miért említik olyan késın. A nagyon régi elnevezések, mint a Frankos (Morvai) valószínőleg a másik keresett szılıfajtára vonatkoznak, de ez genetikai elemzésre már nem áll rendelkezésünkre." A szılıkutatás jelenlegi állása szerint a Kékfrankos konkrét eredetére vonatkozó tudományos megállapításra belátható idın belül nem kerülhet sor.
Összefoglalás A borvidéki termelık ma már szinte egyöntető vélemény alapján a nagy Kékfrankosban látják a kiugrás lehetıségét. Ehhez persze elengedhetetlenek a sőrő térállású ültetvények, melyeken a hozamkorlátozás is gazdaságosan megvalósítható. Mint megtudtuk, a Kékfrankos megfelelı hozamkorlátozás mellett - és ha engedik kibontakozni a terroir-hoz főzıdı jó kapcsolatát akkor - egészen nagy borokat eredményezhet. Fent említett sorainkat mélyen jellemzi egy 1998-ban megesett történet. Franz Weninger éppen csak megjelent elsı, 1997-es Kékfrankos barrique borával és azt benevezte a Wine Challange nemzetközi borversenyre. Az ezüstérem kihirdetése után a bírák azonnal a fajtát és a borvidéket keresték, majd szinte egyszerre nyúltak a térképekhez. Hol is van ez a Sopron, milyen fajta is ez a Kékfrankos? A múlt esztendıben megjelent a piacon egy másik osztrák borász is remek boraival. A fajta iránti elkötelezettségét mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy kínálatában a Kékfrankos kétféle iskolázásban is megjelent. Sopronban már a "jövı" Kékfrankosát készítik. A Lemberginek nagyobbak a természeti igényei talaj, fekvés és idıjárás tekintetében, mint partnerének, a Trollinger-nek. Löszös, agyagos talajon, de meszes talajon fejlıdve is tipikus württembergi jó minıségő vörösbor válhat belıle. Színe a mély rubinvöröstıl az ibolyakékig terjed - ha megfelelıen érett, akkor szederre, vagy fekete ribizlire emlékeztet. A sváb Lembergit nyugodtan tárolhatjuk néhány évig, célszerő Barrique tölgyfahordóban érlelni, kitőnı bort kapunk - olyan bort, amivel nem telik be az ember és amire a württembergiek nagyon büszkék.
IRODALOMJEGYZÉK
Richard Hachenberger: Auf den Spuren des Lembergers (Lembergi nyomában, fordította: Seper Józsefné, német tanárnı) 2004. Kovács András István: Kékfrankosok (Bor és Piac c. újság, 2005. 1. 2. sz. ) Sopron, a Kékfrankos fıvárosa (Eszencia c. újság, 2005. I. évf. I. szám)
