A kantin zsongott a sok érdeklődőtől, akik nyíltan vagy félvállról, de örültek, ha valami izgalmas hír röppent fel, pláne, ha némi erotikus töltetet

1. f e j e z e t Minden asztalon heveit egy újság, ahogy a pulton is akadt belőle bőven. Ma reggel jött ki a nyomdából a légitársaság belső, szigorúan nem szakmai havi lapja, a Légnyomás. Noha az újság amolyan demokratikus dolgozói magazin volt, a tartalom nagy része a pilóták, a légikísérők, a járatok és az utasok körül fodrozódott. Nem véletlen, hogy a magazin terjesztése is a légitársaság Oktatási Központjából, azon belül is a kantinból eredt. Az e havi sajtóterméket különösen nagy érdeklődéssel várta mindenki, ugyanis a sok szóbeszéd írott formában egyrészt általában letisztul, másrészt gátlástalanul részletekbe bocsátkozóvá válik. „Szex és New York", hirdette a főcím, „Szex New York fölött a pilótakabinban", kezdődött a cikk az első oldalon. Mindenki ismerte a sztorit, ami a lapzárta előtti utolsó pillanatokban robbant ki, és repült haza a tengerentúlról, előbb, mint maguk a történet szereplői. Az Air Budapest Légitársaság Oktatási Központja a főépület mellett, egy kétszintes konténerházból állt. Bár kívülről felettébb ridegnek tűnt a hangárszerű létesítmény, belül annál kellemesebbnek bizonyult a légkör. Az év teljes egészében oktatástól voltak zajosak a folyosók és a tantermek. A mentési gyakorlatok, tűzoltás, szimulációs tréningek termeinek népszerűségét egyetlen helyiségé előzte meg: a kantiné. Bár a pilóták és

a stuvik oktatását az épület két szárnyába osztották szét, a büfészoba középre került. Mindenki örömére. A mindig telt házas helyiség hangulatát csak fokozták a falakra kiragasztott, kisebb-nagyobb méretben előhívott fotók. Egy-egy közös út, pláne többnapos település élményét megörökítve, szokássá vált ezeket a remekműveket megosztani egymással, ami olykor akár kínos történetek, mondjuk ki: pletykák alapjául is szolgálhatott. Szinte kivétel nélkül ide futottak be az érkező járatok hajózói, pilótái és légikísérői, hogy kieresszék a gőzt, és kibeszéljék, amit érdemes. És szinte minden járat innen indult, ugyanis a legtöbben, mielőtt felhúzták a légitársaság egyenruháját, beugrottak egy kis pletykára. A lányok és a fiúk. Ahogy egymás közt a légikísérőket, és a pilótákat hívták, nemre való tekintet nélkül. Ide futott be, és innen áramlott ki minden hír, szerelmi viszonyé és háromszögé... vagy sokszögé. „Kész geometria a szakmánk" - hangzott el gyakran. Az ember azt gondolná, hogy egy légi társaságnál a legjobb sztorik valamely egzotikus helyszínhez kötődnek, vagy egy turbulens repüléshez. De nem. Mint mindenhol máshol, itt is a párnák között ér véget - vagy kezdődik - az élet lényege. - Magukra zárták az ajtót? - kérdezte egy stuvi, aki a folyosón már hallotta a pletyka apróbb részleteit, de még nem mindent. - Gondolom, nem pont ekkorra időzítették a jutalom, pilótakabin látogatást - felelt nevetve egy másik. - Sosem lehet tudni. Vannak, akik többedmagukkal szeretik. - Csend legyen már! Szeretném elolvasni a cikket.

A kantin zsongott a sok érdeklődőtől, akik nyíltan vagy félvállról, de örültek, ha valami izgalmas hír röppent fel, pláne, ha némi erotikus töltetet is hordozott. - Mikor érkeznek? - Most szállt le a gépük, fél órája. - Hú, biztos bejönnek. Gyanítom, tudják, hogy máris cikk lett belőle. - Na, ja. Vagy éppen ezért nem jönnek be. Azért ez elég ciki. Ráadásul szerintem nem csak cikk lesz belőle. - Hanem? - Basszus, szerinted mennyire figyelt az elsőtiszt a repülésre, miközben a kapitány botkormányán dolgozott! - És a kapitány, miközben a botkormányát...? Ebben a pillanatban azonban véget is ért a jóízű csámcsogás. Kinyílt a kantin ajtaja, és a személyzet lépett be. A magas, őszes halántékú, jóképű kapitány, mögötte a szőke, dús keblű, inkább plázacicának, mint mérnöknek tűnő elsőtiszt, valamint a stuvik, mind a heten. Látványosan levettek a pultról egy-egy újságot, majd távoztak. Egy emberként. Nos, igen, a botrány általában összetartást szül. Látszólag, és addig, amíg el nem csendesedik a vihar. A következő kínos percekben mindenki eltűnt a kantinból, és magukkal vitték humoros, vagy éppen csípős megjegyzéseiket, és persze a magazint a hónuk alatt. Négyen maradtak csak ülve egy félreeső kanapén. Három civil ifjú hölgy és egy fiatalember, „látogató" kártyával a mellükön. Előttük az asztalon pedig egy példány hevert a bizonyos újságból.

A három lány közül az egyik, a vörös, a legfeltűnőbb jelenség, miután az iménti szóbeszéd kellően felkeltette az érdeklődését, felvette a cikknél kinyitott magazint, és hangosan olyasni kezdte: „Szex és New York" címmel kapott szárnyra az a sztori, ami a Budapest-New York AB224-es járatán történt június 8-án, másfél órával a leszállás előtt. A telt házas járaton minden a legnagyobb rendben zajlott, leszámítva azt a háromórás indulási késést, amit, a budapesti zivatartevékenység okozott. Egyes vélemények szerint a pilótakabinban már ekkor elkezdődött valami, nevezetesen a kapitány szónoklata, ami után hét órával az elsőtiszt is kinyitotta a száját. Forrásunk szerint a kapitány, kihasználva a késés által nyert időt, hosszasan egyeztetett telefonon az asztrológusával arról, hogy a férfiasan dinamikus Ikrekből a Nap elérte legmagasabb állását, és a Rák-forduló során visszafelé indult. Ebben a szakaszban a Rák felmelegíti a természetet, ő pedig, szexuális életének csúcspontjait élheti át. Ehhez azonban a legmegfelelőbb helyen kell tartózkodnia adott időben. Miközben a vonal túlsó végén a csillagjós a világtérképet bújta, a kapitány, elsőtisztje szemeit fürkészte. Majd megérkezett a válasz, miszerint a csillagok állása alapján két ideális hely lehetne egy feledhetetlen légyottra: Szentpétervár és New York. Helyi idők szerint 16 órakor. A kapitány számolt, majd izgatottan tudósította kollégáit a sorsszerű késésről, amitől ő éppen New York felett kerül abba az időzónába, amikor a csillagok állása szerint élete egyik leggyönyörtelibb orgazmusát élhetné át. A földi koordinátor fiú, a senior steward és közvetlen beosztottja, egy még zöldfülű

steward szinte egyszerre és megértő tekintettel pillantott az elsőtisztre, az egyetlen nőre, aki a repülőgép első harmadában dolgozik majd, egészen New Yorkig. Többet nem esett szó a különleges bolygóállásról. Sőt, semmilyen, a normálistól eltérő esemény nem történt. Egészen 15 óra 50-ig, amikor kattant a zár a pilótakabin ajtaján. Majd az AB22-l-cs járata mintegy másfél órát körözött New York légtere fölött, mielőtt megkezdte a süllyedést. Az elsőtiszt annak rendje és módja szerint elköszönt az utasoktól, „Kedves utasaink, km... krrr, hamarosan megérkezünk New Yorkba. Km; krrr... köszönöm figyelmkrrr. " Am a búcsú furcsán rövidre sikerült. Talán valami kaparta a torkát? - Ez hülyeség! - a cikk felolvasása után Dia az asztalra dobta az újságot. - Lehet, hogy nem is történt semmi. Ez karcsú. Találgatás - fortyogott. - Bár, ami azt illeti, a kapitány tetszik nekem. Rövidke csend borult a szobára. Szonja az órájára pillantott. Alig volt tíz perc a megnyitóig. Zavarta a némaság. Képtelen volt arra, hogy korabeli emberekkel vagy megnyerő férfiakkal ne elegyedjen szóba. Személyes kudarcnak élte meg az efféle hallgatásokat. - Sziasztok, én Kővári Szonja vagyok - fordult lelkesen, széles mosollyal a mellette ülőkhöz. - Gondolom, ti is újak vagytok. Ami engem illet, én máris jól érzem itt magam. Azt hiszem, nem fogunk unatkozni - hadarta egy szuszra, anélkül, hogy a mondatok között egyszer is levitte volna a hangsúlyt, miközben kezével az iménti kínos pillanatok elcsendesült színterére, szemével pedig az újságra mutatott, míg másik kezével

szórakozottan söprögette szőke, göndör tincseit, melyek folyton a szeme elé penderültek. - Szervusz, én Ónodi Anna vagyok, ő pedig Peller Dia vette át a szót a barna hajú lány, udvariasan bemutatva a vele egy kanapén ülőt is, bár ez idáig ők sem találkoztak többször, mint a felvételin, egy szituációs játék közös szereplőiként. Anna, Szonja szöges ellentétének tűnt. Lassan beszélt, mármár túlartikulálva szavait. Halk volt és szolid. És ez nem csak viselkedését jellemezte. Gesztenyebarna, dús, szögegyenes haját gondosan a vállára fésülte, ruhája pedig makulátlan volt, kicsit konzervatív, mégis nőies. Ezt követően a három nő kíváncsi tekintettel fordult az addig hallgató férfi felé. A szőke-vörös-barna trió zavarba ejtő pillantása szinte belefúródott a csinos arcú hím kék szemébe. Nem volt kérdés, hogy az előbbi történet hallatán, a három lányból legalább egynek átfűtött a gondolatai közt: vajon ez a jóképű, csendes férfi foglalt? - Dani, Rehák Dániel. - Remek, akkor már tudjuk egymás nevét - vette át a szót Anna. - Mindjárt tíz óra, nem gondoljátok, hogy meg kellene keresnünk a tantermünket? Ezzel a négy ifjú légikísérő jelölt elhagyta a kantint, de közülük csak Dia vett magához egy újságot, azt, amit az imént bosszúsan ledobott. - Hát ezt meg minek hozod? - kérdezte tőle Dani. - Azt hiszem, hamar szerzek itt magamnak barátokat. Kell egy kis előképzettség - nevetett a lány. A tanteremben további kilenc hallgató ült, a katedrán pedig egy egyenruhás, vékony, középkorú nő lapozgatott egy mappá-

ban. Szép volt. Különösen a szeme volt magával ragadó. Mintha ecset festette volna zafírkék íriszét, amit vékonyka fekete vonal futott körbe és hálózott be. Vállig érő haja dúsan, rendezetten omlott vállára, arcán alig észrevehető smink, mosolya barátságos. Az uniformis olyan passzentosan állt rajta, mintha úgy varrták és vasalták volna a testére. Vállán aranycsík ragyogott, díszzsebkendője alatt pedig „oktató" felirat hirdette beosztását, aranykeretben. Megjelenése tökéletességet sugárzott. Dia már ismerte. Első meghallgatásakor, melyre pályázatának benyújtása után két héttel került sor, ő fogadta. Rendkívül kedves, ám igen szigorú nő benyomását keltette ekkor. Majd negyven percen keresztül faggatta Diát, miért is szeretne légikisasszony lenni. Közel nyolcvan fiatal pályázott, de már az első beszélgetés után a felére csökkent a létszám. Az orvosi és a pszichológiai vizsgálat végére már csak a negyede maradt a társaságnak, a szituációs helyzetgyakorlatokra így mindössze tizennyolc jelentkezőt hívtak be, párosával. Dia nem remélte, hogy sikerül bekerülnie a légitársasághoz, bár kislány kora óta vágyott a fellegekbe. Már az óvodában azt játszotta el babáival, hogy a férje egy repülőgép kapitánya. Erről a motivációs tényezőről a felvételin természetesen mélyen hallgatott, bár az évek múlásával vágya mit sem változott. Ábrándozásában ezúttal a katedrán álló nő zavarta meg, amikor pontban tíz órakor a hallgatósághoz fordult. - Szervusztok. Külön-külön már mindnyájatokkal találkoztam, de aki nem emlékezne, Sebes Emma vagyok, az Air Budapest Oktatási Központ és a - hivatalos nevükön - légiutaskísérők vezetője. Sebes Emma, a tökéletes. Ez a hír járta róla. Mindenben a maximumra törekedett. Elete a repülés volt. Nála nem létezett

munkaidő. Késő estig a repülőtéren tartózkodott, és az elsők között érkezett reggelente. Ha tehette, a fedélzeten is megfordult, hogy mentorkodjék, a tapasztalatlanabbak felett. A légibázis volt a munkája, az otthona, a szerelme, a gyermeke. A bemutatkozás után Emma mintha „pihenj!" parancsot osztott volna magának, addig merev tartását lazább stílus váltotta fel, és keresztbe vetett lábakkal a katedrán álló asztal sarkának dőlt. - Egyébiránt magam is repültem, de manapság, mint oktató, ritkán jutok fel a fedélzetre. Gratulálok nektek, hisz négy fordulón sikeresen túljutottatok. Amennyiben az elkövetkezendő nyolc hét elvárásainak is megfeleltek, úgy, remélem, tizenhárom fővel bővül légitársaságunk kabinszemélyzetének létszáma. A megnyitó rövid volt. Mindenki megkapta a tananyag nyomtatott verzióját, DVD-ket illusztrációs filmekkel, kitöltöttek néhány formális kérdőívet, valamint átvették tanrendjüket, melyben még azt is meghatározták, mely napokon kell sportosan, azaz nadrágban és lapos sarkú cipőben érkezniük. - Nem is értem - fortyogott Dia -, légikisasszonynak képeznek minket, nem valami bakancsos hegyi mentőnek. - Hát ez a hasonlat meg, hogy jutott eszedbe? - csodálkozott Dani. - Most nem ez a lényeg. Miért nem sminkelni tanítanak, vagy szépen járni? Miért kell menekülést gyakorolni sportcipőben, és tüzet oltani gusztustalan anorákokban? Láttátok azokat a kék és a szürke overallokat, amik ott lógnak a sarokban? - Dia arcán az undor jelei mutatkoztak.

- Ugyan, Dia. Kibírod azt a néhány napot tűsarkú nélkül, nem? - legyintett Szonja. - Lesz még elég alkalmad szépen felöltözve mutatkozni - rángatta meg Dia rövidke szoknyáját. Szonja közvetlen és vidám lány volt. Cserfességét megjelenése csak fokozta: szőke, göndör hajtincsei általában rakoncátlanul virgonckodtak szeplős arca körül. Legszebb ékessége hatalmas, zöld szeme volt, ami többnyire mosolyogva és érdeklődéssel csillogott. Az alacsony, vékonyka lány tele volt energiával. Folyton izgett-mozgott, babrált valamivel, és ha beszélt, mindig úgy tűnt, sosem fogja abbahagyni. Nem volt szép, de keskeny arca, zöld szemei, széles mosolya és gyönyörű fogsora összességében mégis különlegessé varázsolták. Öltözéke még kevésbé volt összeszedett és rendezett, mint hajkoronája. Sem a színek, sem az anyagok harmóniája nem jellemezte ruhaválasztását, bár az egyes darabok külön-külön igazán impozánsak voltak. - Az első nap és megismerkedésünk örömére ihatnánk valamit - vetette fel Dani egy kellemes, reptér melletti kávézóra mutatva. - Hát, nem is tudom - nézett Anna az órájára - nekem ma még lenne egy kis dolgom. - Ugyan, drágám, itt az ideje, hogy gyakorolj - legyintett Dia, hátrasöpörve vörös hajzuhatagát. - Gyakoroljak? Mit? - nézett rá a lány ijedten. - Egy légitársaságnál dolgozni biztosan nem a rendszerességről és a kiszámíthatóságról szól. Hallottad Emmát. Késések, leragadások... Ne tervezz arra a napra, amikor repülsz.

Dia feltűnő jelenség volt. Ha egy nő tisztában van szépségével és bájaival, azt remekül képes hangsúlyozni. Nos, Dia nem csak felismerte saját bájait, tett is róla, hogy ezek senki figyelmét el ne kerüljék. Kihívó öltözéke, lehetetlen magas sarkú szandáljai, szűk szoknyái, mélyen dekoltált felsői, erős sminkje elsősorban a férfiak tekintetét vonzotta a megfelelő pontokra. Arca különlegessége már önmagában is feltűnő volt. Vastag, érzéki ajkak, nagy, mandulavágású szemek, mindez vörös, dús keretben... Folyamatosan működésben lévő detektorként pásztázta a másik nem épp utána vágyódó tagjait. - Azt hiszem, Dia, ez a felhívás csupán annak szólt, hogy ne lepődjünk meg, ha ez előfordulna. Tudomásom szerint a pilóták és a légikisasszonyok szigorú munkaidő beosztás szerint dolgoznak, aminek betartása törvényeken alapul. - Anna teljes meggyőződéssel és nyugalommal állította ezeket az alaptalannak valóban nem nevezhető tényeket. - Igen, drágám - így Dia - de ezek a törvények azt is szabályozzák, miként lehet eltérni igen rugalmasan az egyébként valóban szigorú munkarendtől. - Szerintem ne találgassunk, úgyis meglátjuk majd, mi a helyzet - szólt közbe Szonja, érzékelve a kibontakozó feszültséget. - Mindenesetre én ezentúl, nem vásárolok bérletet sehová. - Talán ez a mondat már nem kellett volna, ha valóban a feszültség eloszlatása volt a cél. Anna zavartan elfordult, és előhúzta gesztenyebarna, bőrkötéses határidőnaplóját, melyet mindig magánál hordott. Igen, Anna élete nem mondható hétköznapinak. Már a gyermekkora sem volt az. Katonatiszt édesapja, pedagógus édesanyja mellett rend és fegyelem uralkodott a családjukban.

Mindennek megvolt a helye és az ideje, legyen szó az étkezésekről, a sportról, vagy akár a játékról. Anna egyik különóráról a másikra futott, szabadidejében tanult, vagy zongorázott. Kikapcsolódásként a család együtt zenélt és énekelt. Hétvégeken a testedzésre is jutott idő, amikor beültek az autóba, és teniszezni mentek barátaikkal. Minden szombaton pontban tíz órakor. Délben egy közös ebéd után Anna játszhatott a barátok gyerekeivel egy órát. A vasárnap viszont a pihenés napja volt. Délelőtt mindenki szabadon foglalatoskodhatott a szobájában azzal, amivel kedve támadt, majd ebéd után a család a nappaliban olvasott, hozzá süteményt és teát fogyasztott. Anna el sem tudta képzelni, hogy a napjai ne legyenek hetekkel előre pontosan megtervezve. A beosztás, ami mentén az életét élte, biztonságot nyújtott. És mielőtt bárki sajnálni kezdené, ebbe a szigorú beosztásba, amit immáron felnőttként maga alakított ki, minden belefért, amire egy ifjú hölgynek szüksége lehet. Járt moziba, fogadott udvarlókat, kávézgatott barátnőkkel, hevert a tévé előtt... csak éppen pontosan tudta, minderre mely napon és hány órakor kerülhet sor. - Tehát ki tart velem egy habos kávéra? - vette vissza Dani a szót, miután türelmesen végighallgatta az eredeti kérdését figyelmen kívül hagyó fecsegést. - Ja, igen. Naná, ugye, lányok? - lelkendezett Szonja. - Persze, menjünk - villantott körbe Dia, remélve, hogy a reptér melletti kávézóba pilóták is gyakran ülnek be. - Anna, ne kéresd magad. Mi lehet fontosabb, mint velünk meginni egy kávét? - fordult Dani a dilemmázó Anna felé, aki határidőnaplójával a kezében úgy festett, mint egy csinos kis tanárnő. Ehhez kellően konzervatív öltözéket viselt, mint álta-

Iában, csillogó haját gondosan a vállára fésülte, hátát kifeszítette. Kétség nem fért hozzá: eleganciája veleszületett. - Tulajdonképpen, azt hiszem, elfogadhatom a meghívásotokat. Mára már semmi kihagyható nem maradt - ezzel becsukta határidőnaplóját, és gondolatban áthelyezte az estére tervezett nyelvtanulást hajnalra. Bár másnap szombat volt: az egyetlen nap, amikor megengedte magának, hogy nyolcig ágyban maradhasson. Persze erről már nem számolt be a társaságnak. A helységbe Dani lépett először, majd gáláns úr módjára tessékelte be a hölgyeket. Nagyanyáink fiatalságát idéző hangulat kerítette hatalmába őket. Pontosabban Anna fogalmazott így, a többiek pedig egyetértettek vele. A modern kávégépeket a pult rejtette. A polcokon antik tárgyak, gyertyák, megviselt könyvek sorakoztak az ötyenes évekből származó kétdecis csatos üvegek mellett, melyekben a jól ismert málna- és narancsízű bambit árulták. Az asztalokon csipketerítő, amilyet már csak idős emberek otthonában látni. A pulton régi újságok, a falakon reklámképek az 1920-as évekből. A pult fölött egy régi, fekete-fehér tévé díszelgett: valójában egyedi gyártású, kosztümös plazma volt, amiben egész nap szemcsés némafilmek peregtek. Rendeltek, miután leültek a kényelmes, kovácsoltvas székekre. Két presszó, egy café latte és egy fekete tea, angolosan. Szinte idejük sem jutott elhelyezkedni, a pincér már vissza is tért a gőzölgő italokkal. Ám pechjére éppen akkor lépett oda, amikor Szonja váratlanul felugrott. - Azt hiszem, Szonja, te vagy a második ember, akit a mai napon a szívembe zártam - morogta Dia, miközben gondosan

manikűrözött lábujjairól törölgette a feketét. A többiek megúszták, nem úgy a padló és a pincér. - Ki a másik? - hebegte Szonja bocsánatkérés helyett. - A New York-i kapitány. - Jó kis entrée - nevetett Dani. - Bár, ami azt illeti, még ha a pincérnek inget is kell cserélnie, jól fizető vendégeknek számítunk. Rögtön két kört rendelünk. Mindenesetre az elsőre a vendégeim vagytok. Dani csak úriemberként tudott viselkedni. A vérében volt a nőkkel szembeni előzékenység és udvariasság. Minden anyuka álma, egy hozzá hasonló fiú, akinek modora, jólneveltsége nem hagy maga után kivetnivalókat. Alkata sportos, öltözéke elegáns, arca lányosan szép, amit sűrű, hullámos, fekete haj keretez és élénk, kék szempár ékesít. A látvány azt a gondolatot ébreszti az emberben, hogy vagy modell ez a férfi, vagy színész. Pedig, mint tudjuk, egyik sem. Ráadásul egyedülálló, így nemcsak a fiús anyukák álma ő, hanem a nőké is. Persze a külső nem minden... - Hú, csajok - ült le végre Szonja, majd rögvest észbe is kapott. - Bocs, Dani, nőcis-barátnős hangulatom van. Micsoda pletykák! Imádom a pletykákat - hadarta. - Őszintén szólva, kíváncsi lennék, mi történhetett a pilótakabinban. Szerintetek hátradönthető az ülés? - A szopáshoz? Minek? - kérdezte Dia nyersen. Majd azonnal ki is szúrta, hogy Anna elfehéredett megfogalmazásától, Szonja zavarba jött, Dani viszont éretten viselkedett. - Gyanítom, az elsőtiszt nem a felesége. Csupán arról van szó, hogy nagy kujon a kapitány. Hajói sejtem, nem ő volt az első kolle-

gina, aki megdolgozta. Akit ennyi nő zsong körül, az tudhat valamit. - Dia keresztbe vetette lábait, megigazította dekoltázsát, és körbekacsintott, miközben megfontolt, rekedt hangján félreérthetetlenül utalt a szóban forgó pilóta képességeire. - Ugyan, Dia! Csak nem állnál be te magad is a sorba egy férfi kegyeiért? - kérdezte Anna kissé megrökönyödve. - Drágám. Egy ilyen férfit megszerezni, nos, az kihívás. Nem, én nem állok be egy ilyen sorba. Én odaállok a férfi elé, és ha valóban tetszik, elfelejti, hogy valaha létezett a sor. - Váó! Hol tanítják ezt az önbizalmat? - Szonja valóban elámult. Ő valahogy nem aratott sikert a férfiaknál. Minden kapcsolata romba dőlt, bár szinte szünet nélkül szerelmes volt. - Sehol. Az önbizalmam nem alaptalan. És lássuk be, akinek nincs, annak erre általában oka van. - Dia megjegyzését kísérő pillantása további oszlopokat döntött ki Szonja önbizalma alól. - Ez erős volt, Dia - jegyezte meg Anna egészen halkan. - Dani? Te nem találtad érdekesnek? - kérdezte Szonja, túllépve Dia beszólásán. - A kis botrányt? Nem különösebben. Ezzel Dani odaintette a pincért, nyomatékot adva annak, hogy részéről a téma lezárva. - Szerintetek nem botrányos, hogy egy munkahelyi lapban ennyire a nyers valóságról írnak? - Anna hangosan gondolkodott. Kissé megdöbbentette, hogy egy dolgozói magazin ennyire bulvár. - Semmi cenzúra?! - tette még hozzá. - Nekem éppen ez tetszik - vágta rá Dia. - Egyébiránt olvasd el az impresszum utáni részt. Érdekes - ezzel Dia már elő is kapta táskájából a saját példányát, és felolvasta az említett sorokat. - Azt mondja, hogy... ö... megjelent, satöbbi, mely lap

a dolgozók által íródott a dolgozóknak, a nehéz napok leküzdésének segítségéül. Jelszavunk (ami akár a lap ars poeticája is lehetne): éljen a cenzúrázatlan valóság, éljen a folyosómorál, éljen a belső kommunikáció íratlan üzenete. - Oké, így már érthető, hogy miért ilyen a lap, csak azt nem értem, miért hagyja ezt a vezetőség. - Néha jobb teret adni a szónak, mint elfojtani. Tanulságos is lehet ám a vezetőségnek. Szerinted mikor vallanák be a dolgozók a botrány részleteit? Itt viszont minden elolvasható mondta Dani, bár tényleg unta már a témát. - Vajon büntetlenül? - Nyilván amúgy is kiderülne... Miután Dani rendelt egy ásványvizet, ő szólalt meg, mert pontosan érzékelte, hogy iménti elutasító, már-már flegmatikus hangneme meglepte a lányokat, és oldani akarta a helyzetet. - Alig várom, hogy végre elkezdődjék számomra a nagybetűs élet! - kezdte. - Eddig éltem a szürke hétköznapokat, tanultam, hol volt munkám, hol nem, péntek estére pedig találtam programot, hol nem... Értitek. Kalandra vágyom! Utazni, világot látni, izgalmas sztorikat élni meg! - Gondolod, ez az élet valóban ilyen lesz? - kérdezte Szonja kicsit álmodozón. - Én is remélek valami hasonlót, de igazából inkább kíváncsi vagyok, mint elvárásokkal teli. Nekem ez lesz az első munkám, korábban elképzelésem sem volt, mihez fogok kezdeni. Rendezvényszervezőnek tanultam, de nem akarok rendezvényt szervezni. - Szóval nem kislánykori álmod, hogy stewardess legyél? incselkedett Dani.

- Nem. Valójában nem. Soha eszembe sem jutott. Az utolsó pillanatban láttam meg a pályázati felhívást, és valami hirtelen fellobbanó vágy hozott ide. - Nekem viszont, Dani, kislánykori álmom, hogy, amint mondtad, stewardess legyek - búgta Dia. - Meg sem kérdezed, miért? - Miért? - húzta fel Dani a szemöldökét az elvárt érdeklődésnek megfelelően. - Tudod, ez idáig nem sikerült megtalálnom a megfelelő partnert - súgta Dia csábosán. - Ertem. És milyen a megjelelő partner a számodra? - kérdezett vissza Dani szórakozottan. - Négy aranycsík van a vállán, gazdag és jóképű. - Megnyugodtam - sóhajtott fel Dani. - Áruljátok el, ti most a szemünk láttára flörtöltök, vagy épp ellenkezőleg: utáljátok egymást? - Szonja valóban nem tudta eldönteni, miről is van szó. - Egyik sem, drágám. Dani kedves srác, de nem az esetem. A fenti három jellemzőből csak a jóképű illik rá, bár ami azt illeti, én az érettebbekre bukom. - És én sem utálom Diát - Dani figyelmen kívül hagyta Dia jellemrajzát -, és nem is flörtölök vele. A négy csík nekem is bejön, de nálam nem belépő. - Négy csík? Nálad? - A három lány csendben várta a folytatást. Végül Anna szólalt meg: - Az Air Budapest Légitársaságnál négy pilótanő repül. - A megdermedt levegő hirtelen felengedett. - De egyik sem kapitány. Mind másodpilóta három aranycsíkkal - mondta Dani, és a levegő ismét megfagyott.

- Akkor te mégiscsak meleg vagy! - bökte ki Dia, kertelés nélkül. - Már a kantinban éreztem. - És ki akartad ugrasztani a nyulat a bokorból. Egyszerűen megkérdezhettél volna. Nem szégyellem, hogy meleg vagyok mondta teljes természetességgel Dani. - A légitársaságok elég forrón szeretik... - Oké, honnan tudjam - legyintett Dia. - Egyszerűen csak szeretek tisztán látni. Ennyi. - Most már mindent tudunk, talán ennél több részletre nincs is szükségünk. - Bár Anna is volt annyira felvilágosult és modern, hogy elfogadja a melegeket, nem szeretett túl mélyre merülni ezekbe a beszélgetésekbe. Picit talán prűdebben gondolkodott az átlagnál. - Ho-ho-hó! Mit mondtál? - Dia mintha meg sem hallotta volna Annát, Danihoz fordult. - Hogyhogy forrón szeretik? - Lássuk be, elég feminin szakma ez, nem csoda, hogy rátalál a melegekre - magyarázott Dani. - Dani, ez hülyeség, már bocs - Dia nem gondolta volna, hogy arányaiban több meleg dolgozna itt, mint másutt. - Meglett férfi stewardokat látni a fedélzeten, bármerre is repülsz a világban... - Igen, meglett férfiakat - vágott közbe Dani -, akik még az aranykorban kezdtek. Amikor egyrészt - és ez nagyon fontos ez egy elit szakmának számított, ahová őrült nehéz volt bejutni. Másrészt... nos, abban az időben, amikor háromévente mehetett az ember külföldre, Nyugatra pedig soha, igencsak jó ára volt a becsempészett nejlonharisnyának, kávénak, csokinak. Hatalmas pénzeket kerestek a családfenntartó férfiak, akik stewardként biztosan nem úgy gondoltak a munkájukra, mint a maiak.

- Miért, ma hogy gondolnak rá? - kérdezte Szonja. - Ma már nem extra jó a pénz, és bárhová eljuthatsz, saját jogon a világban. Tehát nincs semmi olyan plusz ebben a munkában, amitől kiváltságos lennél. Kiváltságos munkát űzni pedig férfias dolog volt. Aki a fénykorban kezdett, az innen is ment nyugdíjba. A korombeliek néhány évre terveznek. Nem perspektivikus állás... - A kávé- és a teakészítés nem kompenzálja a sok-sok kiváltság hiányát? - Jól látod, Dia. Mára csak a kávé- és teafőzés maradt, ami nem túl férfias. Nekem nem derogál, de talán sokaknak igen. Én egyszerűen csak repülni akarok. - Milyen arányok lehetnek a dolgozók között? - Diát láthatóan a számok érdekelték. - Fogalmam sincs. Felvilágosultabb országokban, ahol nyíltabban vállalják az emberek szexuális orientációjukat, azt mondják, a stewardok fele meleg. - Nyugtass meg, hogy pilótának lenni még ma is macsó dolog - nevetett Dia. - Azért légy résen. Nem csak az ellentétek vonzzák egymást - emelte fel az ujját Dani, és Diának kellett néhány másodperc, hogy felfogja, mire utalt. - Anna... - szólalt meg Szonja, kihasználva a pillanatnyi csöndet. A Danival kapcsolatos fordulat igencsak meglepte. Már éppen kezdett beleszeretni, amikor Dia ebbe az felettébb zavaros eszmecserébe keveredett vele, és alig néhány perccel később kiderült, a szerelem reménytelen. Ez az ő formája. De honnan sejtette Dia, és miért nem vette észre ő, hogy Dani más? Ma már ez a második dolog, ami csorbít önbizalmán. Ráadásul mindkettő Diával áll összefüggésben. Lehet, hogy

máris utálja ezt a vörös nőt? De nem, inkább csak irigyli mérhetetlen nagy egóját. - ...nos, Anna, te miért akarsz repülni? Szonja jobbnak látta, ha beszélget, mint ha töpreng. - Szeretném felfedezni a világot, betekintést nyerni különböző társadalmakba, kultúrákba... Szociológiát tanulok, és egy tanulmányon dolgozom. - Ez izgalmas - mosolygott Dia. - Miféle tanulmányon? - A műveltség hatása a társadalomra, a művelt társadalom hatása a politikára. Még nem végleges a cím, de talán ebből sejtitek, mit feszegetek. - De jó, van köztünk egy okos is - kuncogott Szonja. - Ez a munka, alkalmat adhat a kutatáshoz. Néhány évre tervezem csak a repülést, utána szociológusként szeretnék dolgozni. - És, gondolom, férjhez menni, gyerekeket szülni, és rendes családanyává válni... - darálta Dia. - Te is férjhez akarsz menni - kontrázott Anna, érzékelve Dia felsorolásának élét. - Igen, de nekem ott kezdődik majd igazán az élet, míg a legtöbb nőnek ott fejeződik be - bökte oda hetykén Dia. - No, látjátok, lányok, nekem ilyen problémákkal nem kell megküzdenem - oltotta el a tüzet Dani. Jól kezdődik, gondolta, négy karakter, akik szöges ellentétei egymásnak. Vagy nagyon jó barátok lesznek, vagy marakodásaik komoly sztori alapot biztosítanak majd a légitársaság pletykarovatához. Egy biztos, unatkozni nem fognak egymás társaságában, márpedig a nyolchetes kiképzés alatt legalább az oktatás idejét együtt kell tölteniük.

2. fejezet így kezdődött. Ekkor választottam új lakhelyet. Ezt persze csak idézőjelben mondom. Ugyanis, valójában, amikor valaki egy légitársaságnál kezd dolgozni, gyakorlatilag beköltözik a bázisra, ami rendszerint egy repülőtér. Az öltöző. Egy szekrény névtáblával és dolgozószámmal. „Ónodi Anna 2364". Aztán hamar eljön az idő, amikor az ember azon kapja magát, hogy már bent zuhanyozik, az öltöző szekrényében tartja a fél gardróbját, könyveket, sminkkészletet, tampont, telefontöltőt, papucsot, és mindent, aminél többet egy hirtelen szakítás után sem viszünk magunkkal. (Nem mintha ebben nagy gyakorlatom lenne.) Az egyik lány például egész takaros fonal- és kötőtűkészletet tárolt a szekrényében, míg más vázlatfüzetekkel volt ellátva, hogy üres - tartalék szolgálatos, vagy éppen járatkéséses - óráit grafikusi képességeinek csiszolására fordíthassa. Gondoltam is rá, hogy megérne egy könyvet a szekrénytéma, Kik laknak a repülőtéren? címmel. A stewardessek, bár legtöbbjük él-hal munkájáért, a levegő szerelmesei, utasok, repülők és pilóták közt töltik fél (háromnegyed) életüket, látszólag másról sem szólnak mindennapjaik... szóval, mégis, ezek a nők (és férfiak) a civil életben egészen civilek. Van itt minden, például pedagógus, tolmács, közgazdász, pszichológus, kémikus, művész, exsportoló, biológus,

építész, jogász, történész, könyvtáros, andragógus, óvónő, orvos, újságíró, külkeres, művelődésszervező... Hogy ennek mi az oka, érdekes kérdés. Miért lesz valaki légikisasszony, ha egyszer elvégezte például a jogi egyetemet? Magolt, felvételizett, magolt, magolt... feleslegesen? Én magam azért lettem légikisasszony (terveim szerint kéthárom évre), hogy szociológiai tanulmányaimat a világ polgárainak megfigyelésén csiszolhassam. Hamar rádöbbentem azonban: a kollégáim is kiváló esettanulmányként szolgálnak. Tizennyolc, pontosabban tizenhat évesen, amikor az ember elkezd a felvételire készülni, választ egy pályát. Majd mire elvégez öt-hat évet az egyetemen, rádöbben: esze ágában sincs a választott pályán maradni. Hányan, de hányan vannak így. Aztán nem mernek változtatni, és egy életen át küzdenek a szakmával, amibe belekényszeríttették magukat. Ám vannak fiatalok, akik beintenek a világnak, és a maguk útját járják. Persze nem lesz mindből stuvi, de egy biztos: aki ezt a pályát választja, az a szabadságra szavaz. Itt is vannak szabályok (de még milyenek!), itt is van főnök, munkaidő és más kellemetlenségek. De ott a mérleg másik serpenyője, telve minden földi (égi) jóval. Huszonévesen, három útlevéllel, a határtalanság életérzésével. És itt nem csak országhatárokra gondolok. Nincs két egyforma nap, mindig más a cél, az ember naponta megújul, és egyik napról a másikra, kitárul előtte a világ. Fél év sem kell, és igazi kozmopolitának érezzük magunkat, még ha annak előtte sokat nyaraltunk, vagy esetleg egy-egy országban tovább is időztünk. Ez más. Ez életforma. Persze olyanok is akadnak, akiknek gyerekkori álmuk, hogy stuvik legyenek. Ők nyelveket tanulnak, térképeket böngész-

nek, álmodoznak a világ még fel nem fedezett részeiről, aztán, amint elérik a korhatárt, önéletrajzukat lobogtatva futnak a légitársaságokhoz. Azt hiszem, egyszer majd egy a stuvikról készült szociológiai tanulmányomat is kiadom. Sajátos szubkultúra. Talán a művészvilágé lehet ennyire színes és izgalmas. Egyelőre azonban más foglalkoztat. Keresem (és megtaláltam) a közös pontot a civilek (nevezzük akár potenciális utazóknak őket) és a stuvik között, és, bár talán meglepő, ez nem az utazás maga. Hanem egy sokkal hétköznapibb dolog, mozgatórugó, ami valamennyiünkre hat, valamennyiünket befolyásol, nemre, korra, foglalkozásra, iskolázottságra való tekintet nélkül. Ez bizony a szerelem. Persze arról is mesélhetek még, milyen stuvinak lenni: alig tudom visszafogni magam, ugyanis életem legjobb döntése volt, hogy huszonhárom évesen beadtam a pályázatomat a légitársasághoz. Szerény, visszafogott, nem túl életrevaló lányként, tele gátlással és kényszerrel fejest ugrottam az életbe. Jól tettem. Kétszázzal száguldott felém a tapasztalat, mindaz, amit addig csak irigyeltem másoktól. Naponta láttam jó és rossz példát, árnyékot és napfényt, sokat és keveset. Majd az életem egyszerre tele lett kontraszttal, viszonyítási ponttal, ahonnan körbepillantva rengeteget tanultam. Nem csak a világot ismertem meg, a világ tükörként is szolgált saját pirinyó életemhez. Új munkám, új életem még valami lényegeset adott nekem: megismertem három embert, akik nagyon fontos részévé váltak a mindennapjaimnak.

Dani, Szonja és Dia. Hát, hogy is mondjam, nem sejtettem, hogy ezek az emberek igazi barátaimmá válnak. Dia például kifejezetten ellenszenves volt. Közönségesnek és ostobának tartottam. Valószínűleg e kettő a fejemben eleve karöltve járt. Ha valaki szókimondó, habzsolja az életet az nyilván ostoba. Pedig éppen az én előítéletem ostoba. Szonját aranyosnak tartottam, egy hebrencs kiscsajnak, aki még felettébb gyerekes, ráadásul peches egy teremtés. Az pedig, szégyellem, de igazán illúzióromboló volt, hogy Dani meleg. Ő volt a legszimpatikusabb, de róla meg hamar kiderült ez az apróság. Egyszóval, úgy éreztem, mindnél különb vagyok, de voltam olyan jól nevelt, hogy felsőbbrendűségemet szerénységgel palástoljam. Bizony, így történt! Üdv az előítéletek világában. De aztán a kezdeti ellenszenv ellenére egész jól alakult a kapcsolatunk. Furcsa volt ez az érzés. És bár erről sosem beszéltünk, szerintem mind a négyen hasonlót éltünk meg. Nevezetesen kettősséget. Vonzalom és ellenszenv. Kíváncsiak voltunk egymásra. Ráadásul nem engedtünk mást magunk közé. Vagy barátokká válunk mi négyen, vagy nem barátkozunk senkivel. Kitettük a teltház táblát. Talán lefedtük a karakterpiacot, nem tudom, de sem az újak, sem a „régiek" közül nem nyitottunk más felé. Sem akkor, sem később. De mindeközben mindenki egy kicsit fura szerzetnek tartotta a másikat. Az ellentétek vonzzák egymást.. Bár most, ahogy visszagondolok, senki nem is közeledett felénk. Talán azt hitték, régi barátok vagyunk. Pedig alig ismertük egymást.

Nagyképűség azt állítani, hogy bonyolult személyiségünk szövevényes és közös kibogozásába vágtunk bele? Ha nem is tudatosan, de - legalábbis utólag - merem állítani, megismerkedésünkkel egy fontos személyiségfejlődési útra is ráléptünk. Talán valami karmikus oka van annak, hogy ellenszenv ide vagy oda, kitartottunk egymás mellett. Furcsa, de nem volt kérdés, meg akarom-e ismerni őket. És biztos vagyok benne, hogy ők is így éreztek. Kezdetben nem volt más témánk, mint a szerelem, a párkapcsolatok. .. Beszélgethettünk volna az időjárásról is, de ez a téma foglalkoztatott mindnyájunkat. A látszat ellenére engem is. Csak, talán az otthoni minta miatt, nehezen beszéltem életem intim részleteiről. Még a saját anyámmal is. Viszont imádtam hallgatni őket. Szonján mosolyogtam. Javíthatatlanul romantikus. Diára kicsit irigykedni kezdtem. Miután megszoktam a stílusát, kevésbé tartottam közönségesnek. Viszont vonzott az a könnyedség, ahogy az életről vélekedett. Szó szerint irigyeltem. Dani is egyre érdekesebbé vált a szememben. Korábban nem találkoztam még ennyire nyílt tekintetű, érző férfival. Annyira figyelmes, kedves, érzéki... csak hát... meleg. Nagyon sajnáltam Danit. Megindított, amit később, amikor jobban megnyílt előttünk, mesélt. Érdekes érzés volt, hogy még párhuzamot is találtam a sorsunkban. Az én szüleim fontosabbnak tartották, hogy kiváló nevelők vegyenek körül, míg őket alig-alig láttam. Dani ugyan szeretetben nőtt fel, de aztán kiderült, mennyire nem számított ez feltétel nélkülinek. A szüleink szeretetéért tökéletesnek kellett lennünk.

Azt gondolom, ha gyerekem lesz, nem azért fogom szeretni, mert valamilyen. Hanem önmagáért. A gyengeségeivel, hibáival együtt. Nem akarom, hogy bármi szégyellnivalója legyen előttem. Tudom, vannak dolgok, amelyek nem befolyásolhatóak, vagy legalábbis nem a családon múlnak. Arra gondolok, hogy nem vonhatunk párhuzamot például a drogozás és a homoszexualitás között. A drog esetében felmerülhet, hol hibázott a szülő, a szexualitásnál a genetika is beleszól. Persze semmi sem fekete és fehér. Mindezzel csak azt akarom mondani, bárki is az „oka" a problémának, a megoldáson, az átvészelésen, a feldolgozáson kell elsősorban elgondolkodni. Talán érdemes visszamenőleg is kutakodni, sőt, tapasztalatból tudom, hogy érdemes! De merem állítani, sokkal, de sokkal fontosabb, hogy legyen, aki melléd áll, és, persze, akit elfogadsz. Nekem sem volt ilyen ember az életemben.

3. fejezet - Van róla fogalmatok, hányán halnak meg egy év leforgása alatt repülőgép szerencsétlenségben? - tette fel a kérdést Dia egyik reggel, óra előtt társainak. A teremben mindnyájan jelen voltak, már csak az oktató hiányzott. Dia az asztal tetején ült, és éppen arra készült, hogy egy számára ismeretlen, szendének tűnő, szemüveges, ám meglehetősen szép leendő kollégáját rémissze meg. A kellően drámai felvetéssel el is érte célját. A lány elsápadt, összehúzta maga előtt blézerét. Dia örült az efféle győzelmeknek. Hatott az emberekre, amivel tisztában is volt. Tudta, ha ugyanezt a kérdést a blézeres lány teszi fel, a többiek vélhetően lehurrogják. Azonban neki nem mondtak ellent, sőt elhallgattak, és figyelték. Mindig ez történik. Az embereken valóságos hurrikánként söpör végig önbizalma ereje. És ő szerette a vihar utáni csendet. Idegesítették a szürke egerek, bár az még inkább idegesítette, ha valaki ővele szállt ringbe. Igaz, ennek a bájos lánynak esze ágában sem volt versenyre kelni Peller Diával, csupán pechjére mutatós volt, ami bosszantotta a vörös hódítót. Szerette érezni nőtársai irigykedését. Szonját már a kapcsolatuk legelején sikerült maga mögé utasítania, igaz, nem volt nehéz dolga. Szonja sikertelennek bizonyult a férfiaknál, és ez a legtöbb nőből komplexusokat

hoz elő. Magukban keresik a hibát. Ráadásul esetlenebb volt, mint az átlag. Alig ismerték egymást néhány napja, de valahogy Dia úgy érezte, Szonjának nincs szerencsemalaca, sőt, ami még rosszabb, ő maga a született balszerencse. Annával nem volt ilyen egyszerű a dolga. Ő zárkózott volt és „nemtelen". Dia így nevezte azokat a nőket, akikben nem érzett szenvedélyt, éppúgy társalogtak egy férfival, mint egy nővel, sőt, egy jó pasival, mint egy meleggel. Pedig Anna szép volt, már-már tökéletes. De tekintetében nyoma sem látszott viharnak, tűznek vagy, vízözönnek. Talán csak egy nyugodt, hófödte mezőnek. Dia hangulatkeltő mondata hatás nélkül suhant végig a tantermen. Senki nem szólt hozzá, már csak azért sem, mert belépett az oktató három egyenruhás, fiatal steward kíséretében. Jól megtermett, bajuszos, őszülő férfi volt, farmerban, csizmában és kockás ingben. Inkább festett cowboynak, mint légikisasszonyok tanárának. Sejthették, hogy nem tartozik, a hajózok, clZclZ cl pilóták, vagy a légikísérők közé. Hamar kiderült, hogy fénykorában tűzoltó volt, abból is a hős típus, akinek kijutott erdőtűzből, árvízből, földrengésből, és megmentette kisgyerek és házikedvenc életét is. Egy alkalommal repülőgéphajtómű tüzét is oltotta, de, amint erre ő vállát megvonva reagálni szokott: „Akkor már nem volt a levegőben a gép." Két éve vonult nyugdíjba, azóta oktatta a repülőtéren a tűzoltást mindazoknak, akik találkozhatnak tűzzel. Reggel, érkezéskor mindenki magára öltötte az előkészített tűzálló anorákot, tűsarkúját - ha épp azt viselt - tornacipőre cserélte, így várva az első gyakorlati képzést.

A három steward letette a kellékeket, amiket Mr. Tűzhányó után cipeltek. Mr. Tűzhányó tudott becenevéről, és viccesnek tartotta, bár jobban szerette, ha tisztességes nevén, Jocónak szólítják. A gyakorlathoz két típusú tűzoltó palackot és plédeket hoztak magukkal az uniformisban megjelenő, majd távozó fiúk, az elméleti oktatáshoz pedig repülőgép alaprajzokat, sablonokat, mágneses ikonokat. Pedig az iljú légikísérő jelöltek jobban örültek volna a stewardoknak, mint Mr. Tűzhányónak, de az élet már csak ilyen. - Máris hallottam egy újabb pletykát - lelkendezett Szonja, miközben éppen egy repülőgép alaprajzra, mint egy vaktérképre nyomkodta fel a tűzoltó palackokat ábrázoló ikonokat. Nyugdíjba vonul valaki. Képzeljétek, azt mondják, több mint húszezer órát töltött el a levegőben. Nem ment sosem férjhez, nincs gyereke, csak a repülésnek élt. - Nem tudom, lányok, ti hogy vagytok vele, de ez elég unalmasan hangzik. Egy életen át ugyanazt csinálni nap, mint nap. Bár azt nem tudjuk, mennyire habzsolta az életet ez alatt. Lehet, hogy minden repülőtéren volt egy szeretője. Fénykorában. - Ugyan, Dia. Hidd el, vannak emberek, akiknek más jelent értéket... - Más, mint micsoda? - Más, mint a szerelem. Becsülendő dolog, hogy valaki negyven éven át fáradhatatlanul végezte a munkáját. Ezt nevezik elhivatottságnak, és ez ér annyit, mint néhány múló kaland. - Tudod, Anna, ez nagyon szép. De kevésbé érdekel mások megbecsülése, mint valós örömök átélése. És rosszul látod, nem csak a szexre gondolok. Mindenre, ami jó az életben. Egy jót enni, valami különlegességet vásárolni, egy nagyot mulatni,

valami kápráztatót látni, valami rémisztőén izgalmasat átélni, vagy igen, egy őrjítőt szeretkezni. Engem ezek a dolgok tesznek boldoggá. - Engem boldoggá tesz az elismerés, a teljesítmény, ha elérek egy kitűzött célt. Amiket te soroltál fel, azok a pillanat örömei... - Lányok. Biztos, hogy filozofálni akartok? Inkább keressük meg, hol tartják a repülőgépen ezt az átkozott halonos tűzoltó palackot. - Dani nem szerette a feszült helyzeteket, vitatkozni sem igazán tudott. Inkább hajlott a kompromisszumra, csak legyen béke. - Ráadásul belém fojtottátok a szót, és el sem tudtam mondani a pletyka végét - folytatta Szonja megkezdett szónoklatát, bár ekkor már kevésbé lelkesen. - Na, halljuk - biztatta Dia. - Ha azt mondod, szobrot is állítottak neki, Anna biztosan nem megy el szociológusnak, hanem ő is itt fog megöregedni. - Ne húzzátok már egymást! - Szonja kellemetlenül érezte magát, hisz a két lány közti súrlódást ő idézte elő, ha nem is ez volt a szándéka. - Nem állítottak neki szobrot, ugyanis mindenki nagyon boldog, hogy végre elérkezett az idő. - Elérkezett az idő? Mire? - erre már Dani is felkapta a fejét. - Hogy végre megváljon a cégtől. Állítólag már évekkel ezelőtt ki akarták rúgni, de nem találtak rajta fogást. Ő volt az öltöző szarkája, de egyszer sem bukott le. - Nofene! Ennyit a munka hőséről. így már elhiszem, hogy a repülésnek élt. Negyven év alatt, egész csinos kis gardróbot összeállíthatott magának a kollégák szekrényéből. Hát ez szép

kis történet! - Dia olyan hangosan nevetett, hogy többen az asztaluk felé fordultak. - Vajon mit kap búcsúajándéknak? - Egy kincses ládát, de kulcs helyett egy hajtűt mellékelnek hozzá - nevetett Dani, de már suttogva, mert hangos asztalukhoz közeledett az oktató. - Nos, megtekintenem az, önök alaprajzát is - lépett hozzájuk Mr. Tűzhányó. Végigtekintett az A3-as méretű kartonra nyomtatott repülőgép alaprajzon, és elismerően bólintott. Nagyszerű, majd minden a helyére került, kivéve a fiatalember kezében a halonos palack ikonját. Hol tartjuk? - A kérdést csend kísérte. Anna tolla hegyét a pilótakabin mögötti szekrényke ábrájára irányította a kartonon, amit Dani szerencsére észre is vett. Mr. Tűzhányó is. - Igen. Amint a hölgy mutatja, ebben a szekrénykében. Nos, fiatalember, akkor azt mondja meg nekem, milyen tűz esetén venné elő ezt a palackot? Dani erre a kérdésre sem tudott azonnal válaszolni, de Anna hirtelen kinyitotta ásványvizes üvegét, és ivott egy kortyot. - Elektromos tűz esetén - világosodott meg és válaszolt Dani. Helyesen. - Köszi, Anna! - mondta, miután az oktató odébbállt. - Ugyan, ezúttal nem is segítettem. - Dehogynem. Hát nem azért ittál, hogy eszembe jusson, vízzel nem szabad elektromos tüzet oltani, tehát kizárásos alapon a halonos való arra? - Hú, Dani! Nem, nem ezért ittam, de elképesztő a kombinálási technikád! Örülök, hogy segíthettem - mosolygott Anna.

Egy légitársaság élete mindig zajos, és nem csak a hajtóművektől. Személyzetek jönnek-mennek. Egyesek a járatukra készülnek, mások éppen fáradtan érkeznek meg. Megint mások az út élményeit idézgetik, ráérősen, jókat kacagva. Egy tucat egyenruhás egyik gépről a másikra loholhat, míg egyesek vidáman fecsegnek a folyosókon, mert járatuk órákat is késik. Van, aki elegánsan, időben, talpig uniformisban érkezik a repülőtérre, míg más civilben fút az öltözőbe. És olyan is akad, aki nyugodtan szundikál a pihenőben, majd amikor hirtelen bevetésre kerül a sor, már a folyosón rángatja le ruháit, hogy két perc alatt mosolygós stuvit varázsoljon magából. Közben gépek szállnak fel és le, vagy éppen tízezer méter magasban suhannak a felhők között. Mások valahol külföldön várják, hogy egyszer hazaérjenek, vagy éppen a kint töltött szabadnapjukat élvezik. Az oktatásokról, gyakorlatokról nem is beszélye. Nincs két egyforma pillanat. Nincs monotonitás. Aktuálisan mindig, mindenki egy picit, mást csinál, még ha több százan dolgoznak is éppen ugyanabban a munkakörben. És nincs két egyforma nap sem, még ha hosszú évekig dolgozik is valaki légikísérőként. De van egy dolog, ami helytől, tértől, időtől független. Jelen van, él, fejlődik. Tör a végkifejlet felé. Mint a vírus telepszik meg a fülekben, és cseppfertőzéssel, kisebb-nagyobb módosulással terjed tovább. Ott van minden repülőn, a folyosókon, a kantinban, a tantermekben, a szimulátorban, az öltözőben. A pletyka. A hírek. A szigorúan nem szakmai és íratlan információ. Ami mindenkit érdekel, ha tagadja, ha nem. A pletyka, amiről beszélnek...

- Ide nézzetek, mi került a kezembe! - lobogtatott Dia egyet a már jól ismert magazinból. - Mi az, gyűjtő lettél? - kérdezte Dani. Ma valahogy mindenki előbb érkezett a repülőtérre. Esős nap volt, ráadásul péntek és tizenharmadika. Rossz ómen, ha valaki babonás, de mégsem olyan fontos, ha egyébként lelkes. A légikísérő tanfolyam elején pedig, még mindenki az. Szonja, Dani, Anna és Dia már a reggeli közös kávéjukon is túl voltak, gyakorlóruhában ültek a szimulátor mellett. Ekkor kapta elő Dia a magazint a táskájából. - Ha ezt azért kérdezed, mert további újságokat látsz a táskámban, csak annyit mondok, nem illik kukucskálni. Egyébként szeretném megismerni a kollégákat, és ez a lap ebben nagy segítséget nyújt. Például kiderült belőle a New York-i kapitány neve, és az is, hogy spirituálisán jól képzett. Egészen pontosan jógaiskolája van, már pedig a jógik jók az ágyban, ez köztudott. Az egyetlen bibi, hogy nős. - Hú, ez aztán az infó. - Bár, ami azt illeti, ez egy tavalyi újság, azóta elválhatott. - Elképesztő vagy, Dia - csóválta a fejét Dani. - Versenyezzünk. Ki hány kapcsolaton van túl? - dobta be a kérdést Dia ebéd után, kezében egy forró csokival, háttal a hangár falának támaszkodva. - Nem hinném, hogy ez ízléses verseny lenne, Dia. Ez igencsak intim terület - Annának nem volt ínyére az effajta játék, aminek hangot is adott. - Ugyan már! Vagy talán tartasz tőle, hogy alulmaradsz? Bár sosem lehet tudni... Olykor a legszendébb a legbujább.

- Én sem gondolom, hogy jó ötlet lenne ebből versenyt csinálni. Mellesleg nem indulunk egyforma esélyekkel. Köztudott hogy a melegek nehezebben váltanak partnert - sóhajtotta Dani, tréfásan apellálva a többiek sajnálatára. - Tényleg? - kérdezte Szonja szórakozottan. - Azt hittem, ti pont úgy vagytok ezzel, mint a heterók. Azaz szerelembe estek, majd, mikor jobban megismeritek a másikat, csalódtok. - Ugyan már! - vágott közbe Dia. - Ti úgy váltogatjátok a partnereiteket, mint más a zokniját, csak hogy végre dughassatok. - Ez részben igaz. Már ha csak szexről, és nem szerelemről beszélünk. Mindenesetre kevesebb alkalmunk jut az ismerkedésre. Bár egy viszony nem ettől lesz tartósabb. És még egyszer hangsúlyoznám, én nem dugásról, hanem komoly kapcsolatról beszélek. - Ah, vagy úgy! De hiszen, egy kapcsolat különben sem nemi kérdés - jelentette ki Dia. - Dehogynem! - legyintett Dani. A nők és a férfiak nagyon különböznek egymástól, mégpedig a gondolkodásukban. Például, ha egy nő azt akaija, hogy a párja vigye el vacsorázni, akkor azt mondja: „a barátnőm a pasijával minden héten beül valahová egy romantikus vacsorára. De jó nekik...", majd sóhajt kettőt. Ha a pasi menni akarna, azt mondaná: „üljünk be egy étterembe". - Na és, mindkettő ugyanazt jelenti - értetlenkedett Szonja. - Hát nem, drágám. Az első mondat egy férfi számára azt jelenti, amit a nő mondott: vagyis hogy azok ketten hetente beülnek egy étterembe. Ennél nem többet. Ráadásul ez meg kit érdekel? Tehát a pasi nem csak nem fogja megérteni a mögöttes szándékot, még érdektelenséget is mutat.

- Uh. Szerinted a nők és a férfiak elbeszélnek egymás mellett? - csodálkozott Szonja. - Gyakrabban, mint gondolnád. A nő finomít, céloz, utal, a férfi viszont konkrétumokat mond és hall. Nem értik egymást. - Oké, ez remek filozófia. De hol függ ez össze azzal, hogy ti tartósabb kapcsolatokban éltek? - sürgette Danit Dia, aki szemlátomást nehezen fogadta el mások véleményét szerelmi kérdések terén, hiszen ezekben ő volt a profi. - Hát nem érted? Én nem nőkkel beszélgetek, pontosabban velük csak barátilag. - Ugyan már! De hiszen ti is szerepeket öltötök, nem? Egy párnak van egy feminin és egy maszkulin fele - tárta szét a karját Dia. - Dehogy. Miért keresném a nőt a férfiban? Akkor egyszerűbb lenne nővel kezdeni, nem? Én a férfiakat szeretem a férfiasságukért, a férfias gondolkodásukért, a szőrös mellkasukért... - Dani, hagyjuk a részleteket - Anna majd belesápadt a hallottakba. - Ez érdekes, sosem gondoltam bele. Egy leszbikus nő sem a férfit keresi a nőben, akit megszeret. - Szonja zavartan próbálta megemészteni az elméletet. - De azért ismerünk ilyen párokat az azonos neműek között is: az egyik férfias, a másik nőies... - Igen, ráadásul az sem feltétlenül igaz, hogy a férfi a domináns. Hát, az azonos neműeknél is vannak erőviszonyok, de ettől még azonos neműek, és így egy nyelvet beszélnek zárta le a gondolatot Dani. - Én a magam részéről elég domináns vagyok egy kapcsolatban, de ettől még nem bírom a pipogya férfiakat - jelentette ki Dia. - Az én csárdámban általában két dudás van, bár, ami igaz, az igaz, az utolsó szó többnyire az enyém.

- Mindjárt gondoltam. - És te, Anna? Mi a fontos számodra egy kapcsolatban? fordult Szonja a csendben ücsörgő Annához. - Sajnálom, de erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Én, nem egy előre elképzelt idolt keresek. Mindig az adott személyiség egyedisége varázsol el. Talán úgy foglalhatnám össze: szeretem, ha valaki igazi egyéniség. - Hm. Én még ennyire sem tudom leszűkíteni a kört. Pillanatok alatt szerelembe tudok esni - ábrándozott Szonja, mintha épp előtte állna a nagy Ő. - Talán most azt mondanám, a magas, szőke, sportos, korombeli srácokat szeretem, de ha itt teremne egy őszes, sármos negyvenes, lehet, hogy azonnal belezúgnék. Személyiségről pedig nem is tudok beszélni, mert mindig a megismerkedés előtt jön az érzés ... - Talán ez az oka annak, hogy ez idáig nem találtad meg az ideális párodat, és olykor csalódás ér, nem? - kérdezte Anna tapintatosan. - Olykor?! Anna, te el sem tudod képzelni, pedig akár egyetlen nap leforgása alatt kétszer is. Meglátok valakit, belezúgok, aztán megjelenik a barátnője, majd kicsit később ismét szembetalálkozom a nagy Ő-vel, de megszólal, és kiderül..., hogy is mondjam, minimális kulturális elvárásaim azért vannak. De sorolhatnám még, miért szoktam kiábrándulni szinte azonnal. - Nyilván. Azt mondják, az ideális pár közel azonos kulturális és társadalmi szinten helyezkedik el, különben értékrendbeli különbségek okozta feszültség, valamint komplexusok kialakulása veszélyeztetheti őket. - Ez szépen hangzik, Anna, de hidd el, nekem nem lennének komplexusaim, ha a páromnak szemérmetlenül több pénze len-

ne, mint nekem. - Dia megigazította rúzsát, mély levegőt vett, és témát váltott. - Láttam a kantin falán egy meghívót. - Igazán? - lelkendezett Szonja. - Légibál lesz az Art Hotelben, két hét múlva, szombaton. Megjelenés nagyestélyiben. - Az Art Hotel ötcsillagos szálloda a Duna-parton, igazán elegáns hely. Milyen izgi! - Várj, Szonja, lehet, hogy mi még oda nem vagyunk hivatalosak. Bár nem hinném, hogy ezen a néhány főn spórolna a bál. - Dani, ne légy naiv! Belépős. Szóval biztosan ránk is vonatkozik a meghívás - vette vissza Dia a szót. - Szerintem ott a helyünk. - Aha, most viszont, Anna, te valami előadásra mész - nézett Dani az órájára - mi pedig hová is? Repülőgép látogatásra? A golyó fülsiketítő hanggal robbant ki a hüvelyből. A puskapor szaga pillanatok alatt átjárta a repülőgép szűkös belső terét, miközben a dörrenés még mindig ott cikázott a sorok között, mint egy gellert kapott teniszlabda. Valami puffant a földön. Akár egy zsák, vagy mint egy... Anna megszédült a gondolattól. Megmozdította a lábát. Ekkor már nem volt kétsége afelől, hogy valaki közvetlenül a cipője elé zuhant. Mindig is borzongott még a halottak elképzelésétől is. Megpróbált odébb lépni, de akadályba ütközött. Bárcsak letéphette volna szeméről a kendőt! De nem tehette, ráadásul a kezeit megkötözték hátul.

Úgy érezte, muszáj mozdulnia. Határozottan felemelte a lábát. Valami végigkarcolta a bokáját. Talán a lábánál heverő ember ruhájába akadt bele. Mandzsettába vagy brossba. Majd érezte, hogy lefut egy szem a harisnyáján. - Nem fogjátok elhinni, de ez hozott vissza a valóságba forgatta a fejét Anna, amikor másnap beszámolt az eseményekről barátainak a lassan törzshelyükké váló kávézóban. Szombat volt, ennek ellenére a jól bevált helyen találkoztak. Kávéikat immáron kérni sem kellett. Két presszó Daninak és Diának, egy café latte Szonjának és egy fekete tea Annának, angolosan. Mire leültek, a csészék már a pincér tálcáján várták, hogy megtelhessenek. Csak Szonja csészéje maradt üres egyelőre, ő, mint rendesen, késett. Anna még mindig az előző nap izgalmainak hatása alatt állt. Semmi és senki másra nem tudott odafigyelni. Azt sem vette észre, hogy folyton a haját birizgálja, pedig e rossz szokásáról - saját bevallása szerint - évekkel ezelőtt leszokott. Most hátradőlt székében, csillogó, barna haját végre kiengedve ujjai közül. Helyette gyöngysorát kezdte matatni a nyakában. Szerette a gyöngyöket, mindig megnyugtatta, amint a szemek ide-oda gördültek dekoltázsán és csuklóján. Ma a kedvenc készletét vette fel, igen értékes, antik darabokat, melyek jól illettek homokszínű blúzához. - De, elhisszük Anna, mert ismerünk! - nevetett Dia. - Sőt, ha jól sejtem, azt is azonnal lefuttattad magadban, van-e nálad tartalék harisnya. Miközben Dia Annán szórakozott, megragadta a pincér karját, és harsányan leadta az extra rendelést.

- A barátnőm repülőgépét tegnap terroristák szállták meg, és eltérítették őket. Ő hősiesen viselkedett, és túlélte a támadást. Erre iszunk, úgyhogy jó lenne, ha valami finom pezsgővel térne vissza! Dia elégedetten fordult vissza az asztaltársasághoz. Észrevette, hogy a pincért sokkal inkább az ő szépsége, mint barátnője izgalmas sztorija bűvölte el. - Dia, ne bolondozz! - próbálta csitítani a lányt Anna, de a pincér sietősen elviharzott. - Majd megnézem, mekkora lesz a szád hétfőn. - Diának igaza van, hős vagy, és erre inni kell! - szólalt meg Dani is. Ő eddig karba font kézzel hallgatott. Szerette, ahogy a lány mesélt. Anna ritkán és keveset szólt, de akkor magával ragadta hallgatóságát Az ember szinte úgy érezte, jelen van a történetben, részese Anna életének. Minden részletre kiterjedő, minden érzékszervi benyomást leíró, mégis izgalmas és fordulatos stílusban adta elő mondandóját. Mindezt választékos, cizellált módon. Ráadásul soha nem mondott többet, mint ami még érdekes lehetett - De addig is, mesélj, Anna, minden részlet érdekel. - Rendben, azonnal folytatom, bár nem fair, ha most mindent elmondok, mert megfosztalak benneteket saját benyomásaitoktól. Egyébként Szonja azt írta SMS-ben, hogy el ne kezdjem nélküle. Nos, igen. Anna figyelmes is volt. Szemben Diával, aki erre azonnal úgy reagált: - Ugyan már! Négy hét nem volt elég, hogy kiismerd Szonjuskát? - hadarta hatalmas gesztusokkal. - Majd fél óra múlva beesik, nyilván elsőre rossz helyre ment, nem mintha

nem ez lenne a törzshelyünk. Egyébként pedig már rég elfelejtette, mit ne kezdj el nélküle... - Gonosz vagy, Dia - nevetett Dani. - Szonja kicsit hebrencs... -Kicsit?! - Jó, nagyon! De ettől különleges. - O, drágám. Te meg attól, hogy mindenkiben a jót, sőt, a legjobbat látod. És ha már itt tartunk, Anna meg ahelyett, hogy tökön rúgta volna a terroristát, azzal volt elfoglalva, hogy lefutott egy szem a harisnyáján... - Dia még mindig ezen, hüledezett. - Nem tehetek róla, ilyen vagyok - mentegetőzött Anna. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Először egy torzonborz fej bukkant elő, majd több méter selyem. Rózsaszín. A kávézóban jó páran felkapták a fejüket a nem mindennapos látvány megjelenésére. Három ember tekintete tapadt csupán a kovácsoltvas asztalkára: Annáé, Diáé és Danié. - Jól érzékelem, hogy Szonja toppant be? - kérdezte a többiektől Dia, a fogai között morzsolva a szavakat, miközben megpróbálta visszafojtani nevetését. De nem kellett a válaszra várnia. - Oké, oké, kicsit túlzás, tudom, de mit csináljak? - csilingelte Szonja vékony hangján. - Tomi odavan ezért a cuccért! Nem akartam megsérteni... Egyenesen a varrógép alól adta rám. - És elkészült vele? - kérdezte Dia, de ekkor már mind a hárman harsányan nevettek. - Szörnyűek vagytok! Igen, elkészült. Ez a ruha ilyen, és Tomit rajtatok kívül mindenki elismeri.

- Mi is elismerjük - biztosította Dani Szonját csak hát a kifutóra tervezett ruhák az utcán néha viccesen festenek. - Ülj le, szívem, rád vártunk - javasolta Anna, akit kicsit zavart, hogy többen őket bámulják. - Szonja, meg kell hagyni, a divatdiktátor pasid eltereli rólam a férfiak tekintetét - méltatlankodott Dia mímelt felháborodással. Nem tartotta veszélyesnek barátnője ruhakölteményeit az ő nőiességére. - Nem a pasim, hanem az egyik bátyám. Szonja végre leült, bár ez nem ment olyan egyszerűen. A rengeteg anyag csak úgy csúszkált körülötte. Belegabalyodott a táskája, fennakadt rajta a szék lába, aztán a pezsgővel visszatérő pincér kerülgette. - Mire iszunk? - kérdezte Szonja szórakozottan, miközben megpróbálta elővarázsolni kezeit a ruha alól, hogy félresöpörhesse a szemébe lógó göndör tincseket. - Anna fegyenc járatára - emlékeztette Dani Szonját, aki láthatóan elfelejtette, miről szeretne beszámolni Anna. - O. Persze, persze. Szonja még bíbelődött egy kicsit a ruhájával, Dia a pezsgőjét ízlelgette, Daninak, bár ő volt a legérdeklődőbb, gondolatai folyvást elkalandoztak, de hamarosan mind a hárman tágra nyílt szemekkel hallgatták Annát. Ő volt az első négyük közül, aki részt vehetett a légitársaság terrorelhárító gyakorlatán, amelynek során az újoncokat két csoportra bontották. Anna került az egyikbe, Dani, Dia és Szonja a másikba. - Én tényleg azt gondoltam, hogy majd számos statisztikát hallok a különböző jogellenes cselekményekről, előadást a terroristák típusairól, a renitencia fokozatairól, a politikai, vallási,

gazdasági, esetleg pszichés motivációkról és nem utolsósorban a légitársaságok, repülőterek intézkedéseiről. Ehelyett... nos, értek meglepetések. Először is, nem a nagy előadóteremben vártak minket, hanem a gyakorló géptörzsben. És se projektor, se előadó... - Semmit nem is sejtettetek? - kérdezte Dani, sürgetve Annát. - Nem. Egy stuvinak öltözött lány állt az ajtóban, és fogadott minket, ahogy egy légikísérőnek kell fogadnia az utast. Mindenkit leültettek. Majd üdvözlésként tájékoztattak, hogy ez a Safe Flight Airlines gyakorlójárata Budapest-London útvonalon, lazítsunk és élvezzük az oktatást. - Elmentetek Londonba? - Szonja, baszd meg! A gyakorlótörzsben ültek. Szimuláltak, érted? Emlékszel, a géptörzs fölött egy szinttel tantermek vannak, meg büfé... - Jól van, oké, harapd le a fejem! Csak elvesztettem a fonalat! - Vettem észre! - Ne civakodjatok már! - tromfolt Diára és Szonjára Dani, aki kíváncsian várta a folytatást. - Minden olyan gyorsan történt. Elterelték a figyelmünket. Biztonsági kisfilmet vetítettek, welcome drinket kínáltak, aztán mintha felszálltunk volna, további italokat, snacket kaptunk. Olyan ügyesen foglalkoztattak bennünket, hogy fel sem tűnt néhány apróság. Az újak közül mindössze öten voltunk jelen. Néhányan a régiek közül, földi dolgozók és pilóták. Ez tizenhat fő. A hatvanszemélyes törzsön. Mégis tele volt a gép. Aztán egyszer csak jött a parancs, „előrehajolni!" Persze nem hajtottam le a fejem azonnal, nem is értettem, mi folyik

körülöttem. És képzeljétek: leszorítottak. Nem fájt, de határozottan lenyomták a fejem a kisasztalra. Megpróbáltam lesni, de hátulról valaki ráfogott a nyakamra. .Aztán bekötötték a szemem, hátul megkötözték a kezem. Többünknek. További parancsszavak hangzottak el, majd ütlegelés hangja, nyögések. Majd egy lövés. Ekkor én már álltam, mert felrántottak a helyemről. A lövés után pedig valaki összeesett. Egyenesen a lábaimra. - Igazi lövés volt? - tette fel a kérdést Szonja, kicsit tartva tőle, hogy megint lehurrogják. - Igazi. Hangos, puskaporszagú. Tőlem fél méterre. - Nem fostad magad össze? - kérdezte Dia a maga nyers stílusában. - Majdnem. De nem jutott rá időm. Ordítoztak mellettem, oroszul és angolul. A pilótakabin kódját akarták. És a vicc az, hogy nem tudtuk. Nem volt igazi járat, így nem tartottunk előzetes megbeszélést a pilótákkal, és nem volt jelszó sem. - Szerinted megmondtad volna? Úgy értem, élesben - kérdezett ismét Szonja. - Nem tudom. Tényleg nem. A fegyver gyilkos dolog. Sosem gondoltam volna... már hogy ennyire rémisztő a közelében lenni - folytatta Anna. - És ha nem fut le az a szem a harisnyámon, komolyan féltem volna. De annyira megrökönyödtem magamon, azon, hogy képes vagyok a pótharisnyám hollétén agonizálni, miközben az orromat a puskapor égett szaga irritálja, hogy majdnem felnevettem. Ugyanakkor kis híján el is bőgtem magam. - Ugyan, Anna! - kelt Dani a lány védelmére. - Tudat alatt biztosan tisztában voltál vele, hogy csak játék, ami körülvesz.

Biztos vagyok benne, ha egy igazi hullába akadt volna a lábad, nem a harisnyád aggasztott volna. - Én nem vagyok ebben olyan biztos - kötekedett Dia, de azért kacsintott is. - Folytasd, hagyjuk már azt a harisnyát. - Az egész nem tartott tovább fél óránál. Visszalöktek egy ülésbe, aztán velem nem történt semmi, csak a hangokból tudtam, hogy jönnek-mennek közöttünk, egymással oroszul beszélgettek, időnként nyakon vágtak egy-egy embert. Aztán egyszerre csak valaki megragadta a vállamat, és azt mondta, induljak el hátrafelé, mert leszálltunk, a terroristák elől, tárgyalnak a váltságdíjról, hátul viszont az utasok kidobták a csúszdát. És én menekültem. Nem fogjátok elhinni: úgy vert a szívem, mintha az életem is veszélyben forgott volna. - Aztán? - Ennyi. Lent valaki elkapott. Levette a szememről a kendőt. Az egyik tréner volt. Vigyorgott, és egy puszit nyomott a homlokomra. - Oké, azon kívül, hogy majd kikészültél, mire volt ez jó? kérdezte Dia kissé cinikusan. - Neked tartottak már pisztolyt a tarkódhoz? - kérdezett vissza Anna. -Nem. - No, ez az. Tanuljuk a sok elméletet, de nem tudhatod, mi lenne éles szituációban a reakciód. Tudod, azzal együtt, hogy tisztában voltam vele, mindez csak szimuláció, játék, mégis, annyira profi volt, hogy beleéltem magam. Elárulom, nem csak én. Mindnyájan. A gyakorlat után alaposan kielemeztük a tapasztalatainkat.

Attól, hogy minden váratlanul történt, hogy igazi kellékeket használtak, legyen szó akár az italról, amivel kínáltak, és ami később rád borulhatott, vagy akár a pisztolyról, ami akkorát szólt, hogy majd megsüketültünk, az egész valóságosnak tűnt. Ha be van kötve a szemed, még jobban eltávolodsz a realitástól, mert a fantáziád is működésbe lép. Arról nem is beszélye, hogy nem bántak velünk, kesztyűs kézzel. Arra odafigyeltek ugyan, hogy ne legyen sérülés, de egy kis ruhaszakadással, italfolttal nem törődtek, ahogy azzal sem, hogy egy picit fájt, ahogy túl szorosra kötözték a kezünket. És amikor egy székbe nyomott az egyik fickó, rendesen belemarkolt a nyakamba. Mindezt színészek segítségével játszották el, hogy a sikolyok, a verekedés hangjai, a nyögések, a parancsszavak igaznak tűnjenek elsötétített kis világodból. Még ha játék is, kényelmetlen, veszélyesnek tűnő játék, amiből menekülni akarsz. Kiváló önismereti tréning volt. - Ha jól sejtem, mi is számíthatunk egy hasonló mulatságra - húzta a száját Dia. - Igen. Hétfőn. De a trénerek elmondták, hogy nyugodtan beszélhetünk, mert a ti gyakorlatotok annyira más lesz, hogy úgy sem tudtok felkészülni rá. - No, látjátok! - pillantott körbe elégedetten Dia. - Izgalmat akartatok. .. - Jaj, Dia, ne is mondd - nyafogott a jó ideje szótlanul üldögélő Szonja. - Én ilyen veszélyekre nem is gondoltam, amikor légikisasszonynak jelentkeztem. - Ne aggódj, Szonjuska! - legyintett Dia, aztán látványosan a szája elé kapta a kezét. - O, pont azzal akartalak megnyugtatni, hogy amíg nem kerülsz Kővári Szonjával egy járatra, nem

érhet semmi baj, de számodra ez kivitelezhetetlen - sajnálkozott még egy kicsit. - Elviselhetetlen vagy! - húzta a száját Szonja. Anna elégedetten szállt ki autójából, amit előző délután mosatott le. Ragyogott, mint egy hatalmas türkizkő. Szerette ezt a színt, elegánsnak és tisztának tartotta. A csodaszép Ford K-t a szüleitől kapta, huszonegyedik születésnapjára. Drága ajándék volt, de szülei megengedhették maguknak. Apai ágon orvos dinasztiaként a felső tízezerhez tartoztak. Anna édesapja törte meg hosszú ideje először a hagyományt, és bár tisztában volt azzal, hogy kész egzisztenciát kaphatna, mégis más utat választott. A szülők nehezen békéltek meg a döntéssel, hogy a fiúk katona akar lenni, végül mégis támogattak gyermekkori vágyát, és útjára bocsátották az uniformisba öltözött fiatalembert, katonaként az amerikai álmot valósította meg a lehetőségek országában. Rövid időn belül a Pentagonnál kötött ki, és a Delta Force ezredeseként vonult nyugdíjba. Az ifjú kadét Anna édesanyját meg egyetemi éveik alatt ismerte meg. A fiatal lány európai történelmet tanult Amerikában, így a sármos fiatalember partnere lehetett a játékban, melyben a 11. világháború nevezetes csatáihoz készítettek haditerveket, amelyekkel másként alakult volna a történelem. A két magyar ösztöndíjas szórakozásából szerelem lett, majd megszületett Anna. A kisbaba édesapja ez idő tájt igen elfoglalt volt. Édesanyja, kitűnő eredményeinek köszönhetően, egyetemi tanári állást kapott Washingtonban, így Annáról kezdetben nevelőnők gondoskodtak, kiváló referenciával rendelkező, nyelveket beszélő,

középkorú nők felügyelete mellett nőtt tel. Az iskola kezdetéig otthon maradt, közösségbe hétévesen került először, így próbáltak kompenzálni a szülők, hogy ők maguk kevés időt töltenek lányukkal. Anna élete már ekkor éltért társaiétól, viszont a család fontossága, az együtt töltött idő megbecsülése nem volt kérdés a számára. Mégis kialakult egyfajta távolságtartás a kislány és szülei között. Inkább érzett irántuk tiszteletet, mint feltétlen bizalmat, inkább vette körül a kötelezettség és a felelősség érzése, mint a mély odaadó szeretete. De számára ez volt a minta, nem ismert mást. Későbbi életét azonban meghatározta az otthon látott rend és fegyelem. Kapcsolataiban megmutatkozott érzelmei elfojtása. - Váo! Micsoda paripa! - lépett Anna melle váratlanul Dia. - Erre meg hogy tettél szert? - simította végig autóját. - A szüleim ajándéka... - Egy szem, elkényeztetett, apa szeme fénye vagy? - Igen - vágta rá Anna. Úgy gondolta, kár lenne belemenni egy vitába. Végül is nincs testvére, a többi pedig már csak nézőpont kérdése. - Hú. Nem is tiltakozol? - Dia meglepődött Anna válaszán, bár minél jobban megismerte a lányt, annál inkább beleillett a képbe ez a magatartás. Nem beszél feleslegesen, kerüli a konfrontációt, nem nyílik meg... zárkózott és - be kellett látnia rendkívül elegáns. Dia ezt az egyet hiányolta magából. Szeretett volna királynőként viselkedni, de mindig harsány volt és szókimondó. Szeretett volna titokzatosnak látszani, de nem csak bájait mutogatta szívesen, a száját is többször használta a kelleténél. Azon kapta magát, hogy irigyli Anna szelidségét, finom eleganciáját, méltóságteljes viselkedését.

Dia sosem merült el a dolgok mélységében. Felszínes volt, a látszat fontosabbnak tűnt a számára, mint a mögöttes érték. Apját nem ismerte. Egészen kicsi volt, amikor az egy másik nőért elhagyta őket. Őt, bátyját, és anyjukat. Az apjuk nem pusztán személyesen nem került velük többé kapcsolatba. Nem utalt pénzt, semmilyen módon nem segítette boldogulásukat, amit megnehezített rengeteg hátrahagyott adóssága. Bátyja tizenhárom éves volt ekkor, hamar férfivá érlelte sorsa, és egyre több alkalmi munkát vállalt. Tizenöt évesen már rendszeres jövedelemre tett szert, hozzájárult a családi kasszához. Persze anyjuknak is számtalan álmatlan éjszakája származott ebből. Egyrészt jobb sorsot szánt gyermekeinek, másrészt félt, hogy meggyűlik a baja a gyámüggyel. Pincérnő volt, és a hely, ahol dolgozott, szinte sugalmazta a lehetőséget: kínáljon többet a menünél. Csinos nő volt, Dia számára a legszebb, akit valaha látott. Pincérnői fizetése, alkalmi munkája és az, amit fia keresett, együttesen sem volt nagyon sok, arra mégis adott, hogy a család megjelenésén ne látszódjék a szegénység. Mindhárman szép ruhákban jártak, gondosan ápolt frizurával, cipőik soha nem voltak elnyűttek, sőt, még arra is odafigyelt, hogy egy megfelelő táska ékszer vagy sál tegye divatossá megjelenésüket. Dia soha nem értette, hogy volt képes mindezt előteremteni, bár azt tudta, hogy anyja értesült minden akcióról, leárazásról, ismerte az összes használtruha kereskedőt, és előnyt is élvezett náluk az áru áttekintésében, továbbá, nem utolsósorban, maga is meg tudott varrni számos csinos darabot. Dia kislányként elhatározta, sok pénze lesz, drága holmikban fog járni, és az anyjának a legmárkásabb ruhákat vásárolja

meg. Viszont nem akart robotolni, és korán megöregedni, mint az anyja, ezért még tízéves sem volt, amikor kijelentette, gazdag férje lesz. Ő is csinos volt, és éppúgy tudott élni bájaival, ahogy azt az anyjától látta. Olyan eszköznek tekintette testét, amit pazarlás és álszentség lenne nem használni. De volt annyira igényes és önző, hogy csak akkor tegye ezt, ha örömét is leli benne. Sosem gondolta az anyjáról, hogy prostituált lett volna, inkább úgy fogalmazott, miután elvált, gyakran váltotta partnereit, akik voltak olyan helyzetben, hogy hálájuk jeléül megajándékozzák őt. Vehettek volna ékszert, bonbont, virágot, de inkább odaadták az árát. Diának sem az ékszer, sem az ára nem kellett, ő az előbbre jutás, vagy egyszerűen az örömszerzés érdekében volt kihívó. Azt azonban elhatározta, amint megismeri a férfit, aki kellően gazdag, és még tetszik is neki, örökre elcsavarja a fejét És igen, mellette egy életen át prostituált lesz, igaz, egyetlen férfival, és remélhetőleg még élvezni is fogja. - Az imént láttam Szonját bemenni a kapun - közölte Anna, figyelmen kívül hagyva a korábbi témát. Gondosan bezárta autóját eltette kulcsait, és Dia társaságában a vendégeknek fenntartott parkolóból a repülőtér területére lépett. - Nem mondod? Nem az utolsó pillanatban esik be a szertelen kislány? - ám ült Dia. - Ezt tőle kérdezd! Majd leszokik erről, és időben elindul... - Legkésőbb akkor tanulja meg, ha elmegy nélküle egy járat. Nincs is annál kínosabb, mint amikor az orrod előtt száll fel a repülő - és Dia kacéran egy képzeletbeli repülő után intett. - És még csak integetni sem tudnak neked szánakozó tekintettel, mint a vonatról - mosolygott vissza Anna.

Mint minden reggel, most is a kantinba vezetett első útjuk. Valóban, Szonja már ott volt, éppen bambiját kortyolgatta. Sajátos látványt nyújtott a pultnál, ahol a hajózó személyzet, érkező, és induló tagjai beszélgettek uniformisban. Köztük Szonja farmerban, rózsaszín blúzban, fehér kalapban és fehér szandálban, hátán egy hatalmas, rózsaszín hátizsákkal. A farmerján pedig... hímzett malacok díszelegtek. Helyes kis Malackák a Micimackóból. - Helló, lányok! Miről maradtatok le! - lelkendezett, észrevéve Diát és Annát. - Micsoda nadrág! - bökött oda Dia. - Hol lehet ilyenre szert tenni? Egy tigrisest bevállalnék - majd tigrist imitálva beleharapott a levegőbe. - Viccelsz? Ha gondolod, utánanézek van-e - örvendezett Szonja. - Ugyan drágám, csak vicceltem. Szóval miről maradtunk le? - Emlékeztek arra a bizonyos New York-i esetre? - Viccelsz? - így Dia. - Alig várom, hogy együtt repüljek azzal a bizonyos kapitánnyal. - Oké. Szóval, fegyelmi lett belőle. Meg a fekete dobozt is meghallgatták - suttogta Szonja a híreket. - Tényleg? Azt nem csak katasztrófa esetén hallgatják le? kérdezte Dia. - Dehogy - mondta gyorsan Dani, miközben ledobálta egy székre a cuccait. Kivételesen ő érkezett utolsónak. - A hanganyagot minden nap letöltik, ez előírás. Rajta van minden, ami elhangzik a pilótakabinban. Vissza lehet ellenőrizni a járatot és természetesen minden mást is, ami nem kapcsolódik szorosan a repüléshez.

- De hülyék ezek! - forgatta Dia a szemeit. - Mi a francért nem kapcsolták ki? Gondolom, ki lehet kapcsolni. - Ki - folytatta még mindig Dani. - De szabálytalan. - Szopni nem az? - Dia! - Anna még mindig megrökönyödött Dia sajátos stílusán. - Hát, nem tudom, melyik súlyosabb bűn - nevetett Dani. - Egyébként is, sokat nem beszélhettek, hisz a csaj szája tele volt - magyarázott Dia néhány pajzán mozdulat kíséretében. - Azt pedig nem tudhatjuk, hogy a kapitány közben nem fújta-e fel a robotpilótát. Értitek, magának. - Jaj, szörnyűek vagytok! - méltatlankodott Anna, bár jobbnak látta, ha inkább viccesnek tekinti ezt a diskurzust, mint felháborítónak. - Szonja, van még valami híred? - Nincs - folytatta Szonja. - Ennél többet nem hallottam. A négy újonc csak ekkor vette észre, hogy a kantin elcsendesült, és csupán néhány pilóta iszogatja kávéját. A pilóták általában nem nézték jó szemmel, ha a lányok róluk pletykáltak, pláne, ha a szóban forgó személy nem volt jelen. Ám ezúttal már ők is füleltek, persze gondosan úgy téve, mint akik nem vesznek részt az efféle beszélgetésekben. Azt azonban tudjuk jól, hogy számukra a pletyka csak addig kártékony, amíg mások férfias és hódító mivoltáról szól. Már ha az illető nem rejti véka alá hódításait. Bár, ha a férfiasságát dicsérik, az még ezt a kockázatot is megéri. - Azt hiszem, ennyivel még lehetne rövidebb - Dia a térde fölé húzta szoknyáját.

- Sajnos nekünk a szabályzat szerint kell dolgoznunk - válaszolta unottan a légitársaság formaruha raktárának varrónője, aki már sok-sok lánnyal beszélte meg számtalanszor, miért nem lehet rövidebb a szoknya, passzosabb a blúz. - Csak egy kicsit csaljunk, senki észre sem fogja venni. Majd a főnökség előtt letolom a derekát a csípőmig. Ha már ennyire borzasztó színe van! - Sajnálom. Ha úgy gondolja, vigye el a saját varrónőjéhez, de ha kiderül, annak nem lesz jó vége. - Ti gondoltátok volna, hogy ilyen szigorúan be kell tartani a ruha viselésének szabályát? - fortyogott még mindig Dia, pedig már az ebédjük mellett ültek. - Nem kellene akkora gondot kerekítened abból, hogy áll rajtad! Szerintem egész jó fazon - így Dani. - Nekem is tetszik. Imádom a sálakat, a blúznak egészen jó anyaga van - darálta Szonja petrezselymes fogakkal. - Én a kosztümnadrágból nem is kértem, nekem a szoknya tetszik igazán. És csinos a cipő is - mosolygott Anna, miközben diszkrét jelzéssel utalt Szonja fogai állapotára. - És a táskák is mutatósak - sziszegte Szonja összezárt ajkakkal, miközben megpróbált felbontani egyet az egyenként csomagolt fogpiszkálók közül. - Hát, örülök az egyetértéseteknek. Azt azonban meg kell állapítanom, hogy négyünk közül én értek a legjobban a divathoz, és lám, éppen nekem nem tetszik ez az egyenruha. Összefoglalnám: konzervatív és unalmas. Olyan, mint valami népviselet. És ez a piros szín! Úgy nézünk ki, mint egy láda meggy. - Már bocs, de én nem vagyok savanyú. Akkor inkább málna - nevetett Szonja. - Tűsarokban. Nagyon vicces - bosszankodott Dia.

- Dia, ha azt mondom, igazad van, megnyugszol? - heccelte őt Dani. - Kapd be, Dan. - Tudod, nem vagy az esetem. Pláne, hogy nem is lenne mit... bekapnom - vigyorgott Dani. - Pfuj, váltsunk témát! - színlelt hányingert Anna. Az elmúlt hetek során kialakult a négy karakter szerepe, és igazán jó barátság kezdett az újoncok között szövődni. Különbözőségük majdnem zátonyra vitte a kapcsolatukat, de az együtt töltött idő megtanította őket, hogyan kezeljék egymás olykor idegesítő, máskor csak mulatságos rigolyáit. A Szende, a Szórakozott, a Dög és a Meleg. Anna, Szonja, Dia és Dani. így egyszerűen. Ezeket a nem túl hízelgő jelzőket szavazták meg egymásnak egy este, amikor éppen egy nehéz napon voltak túl. A négy barát sok mindenről csevegett az előadások alatt, előtt és után, de mióta úgy érezték, elnyerték egymás bizalmát, azóta a leggyakrabban előkerülő téma a szerelem volt. Bár Anna e téren sokkal nehezebben nyílt meg társainál, ő is kíváncsian hallgatta a többieket. Annyira különböztek egymástól, aminél jobban már nem is különbözhettek volna. Két dologban hasonlítottak csupán: hamarosan kiképzett légikísérők lesznek, és mind a négyen a párjukat keresik. Csak hát, más-más szempontok alapján. - Ha nem csúszol le, nem repülhetsz! Hallottad - Anna őszintén biztatta Danit, aki a repülőgép szimulátor nyitott ajtajában, mintegy hat méter magasan, a felfújható vészcsúszda tetején hezitált, ugorjon-e, vagy sem. - Dani, légy férfi! - hangzott az oktatói instrukció. Dani a lányokra nézett, és megvonta a vállát.

- Ez nem az én műfajom - kacsintott. - Viccelhetünk, de ha ég mögötted a gép, kilencven másodperced lesz kimenekíteni az utasokat, aztán neked is ugranod kell - az oktató olyan lelkesedéssel sarkallta az újoncokat az imitált evakuálásra, akár egy edző a fútballistákat, a kapura támadásra. A hangulathoz pedig minden adott volt: egy katasztrófa hangjai CD-ről, az egészségre nem káros füst a rossz látásért, és egy hajcsár, aki sürgető vezényszavaival pánikhangulatot teremtett. Ő volt az oktató. - Abban a szituációban persze senki nem gondolkodik, mert az életösztön erősebb, de neked hitelesnek kell lenned! - folytatta. - A te kezedben van az ő életük. Te diktálod az ütemet, te mutatod meg az irányt, te nyitod ki az ajtókat és az ablakokat az életben maradáshoz, rajtad áll, kitör-e a pánik, tőled függ, elég-e a kilencven másodperc, hogy százkilencven fő elhagyhassa ezt a lángokba borult vasmadarat. Úgyhogy szedd össze magad, és ugorj! És Dani ugrott. Összekulcsolta kezeit a mellkasán, enyhén előre dőlt, jobb lábát előre lendítette, és a gép ajtajának küszöbéről a mélységbe lépett. Pillanatokon belül már csúszott is lefelé a meredek csúszdán. Kinyitotta szemét, ami leendő kollégái tekintetével találkozott. Leért. Ketten elkapták a könyökénél, és már talpra is állt. - Nem is volt veszélyes - mondta enyhén remegő hangon. - Te is eltitkoltad, hogy tériszonyod van? - kérdezte a mellette álló srác, aki már túlesett a csúszáson. - Na, ja. Hú, fentről nagyon meredeknek tűnt! Szinte függőleges a csúszda. A filmeken mindig olyan könnyedén csúsznak le a színészek.

- Tuti, hogy ott csalnak, és hosszú, lankás csúszdán huppannak le. - Vagy kaszkadőr ugrik. - Elég a csacsogásból, vissza a törzsbe, új szituáció, a végén vésznyitás és ugrás - kiáltott az oktató a fedélzetről. - Ezt nem hiszem el! Megint? - nyafogott Dia. - Azt hittem, végre lecibálhatjuk magunkról ezt a hacukát - rángatta meg anorákját, amely mindenkinek kötelező viselet volt a vészcsúszda csatoktól, övektől, tűsarkaktól való védelmezése érdekében. - Tetszik valaki a csapatból? - kérdezte váratlanul Szonja Annát, miközben lépcsőztek felfelé a szimulátorba. - Úgy érted, a tizenhárom fő közül, akikből eleve mi négyen kilőve, továbbá van még hat lány? Nem. Egyik sem az esetem - mosolygott Anna. - Szerinted az a srác nem meleg? - bökött Szonja a fejével a csúszdánál ácsorgó farmeres srác felé, aki épp a szemüvegét törölgette. - Nem tudom, Szonja. Talán erről Danit kellene megkérdezned. - Miről is? - kérdezte a nyomukban slattyogó srác. - Arról, hogy ő ott... szóval szerinted homokos? - O, csak nem belezúgtál? - ugratta Dani Szonját. - Na, ne már! Most miért nem válaszolsz? Nyilván meleg. Ez az én formám. - Én ezt nem mondtam. - Danika. Én nem tudom, mit csinálok veled. - Nos: mi bajod, semmi rosszat nem tettem, csak azt mondtam, én nem állítom sem azt, hogy meleg, sem azt, hogy nem az!

- Hát éppen ez az! Miért nem árulod el? - Szonja nem színlelt dühvel kérlelte Danit. - Na, jó, ha gondolod, megkérdezem - ezzel Dani már el is indult vizsgálatuk tárgya felé. - Mit csinálsz, te bolond? - ragadta meg Szonja Dani karját. - Hát nem tudod? - Honnan tudnám? - A kérdésre Szonja értetlen arccal válaszolt. - Te minden nem homokosról tudod, hogy hetero? - folytatta Dani. - Hiszen te hetero vagy. Ugyanis így, kizárásos alapon tudnod kell, ki meleg. - De honnan tudnám? - És én honnan tudnám? - Ja... - Szonjának leesett. - Miről csevegtek? - Dia elsőként esett túl második ugrásán, így hamar le is vette az általa gusztustalannak ítélt gyakorlóruhát. Bravúros gyorsasággal találta meg az elrejtett játék babát az ülés alatt a besötétített, füstös szimulátorban, majd könnyedén emelte fel a majd ötvenkilós vészkijárati ablakot, és csúszott le a csúszdán. Közben hibátlanul diktálta a vezényszavakat a képzelt utasoknak: „Öveket kicsatolni! Evakuálni! Erre, erre! Ugorj és csússz!!!" Az oktató megdicsérte, ami számára egyet jelentett az öltöző célbavételével. Úgy rángatta le magáról az anorákját, mintha pókok mászkálnának benne. - Éppen azt elemzi Szonja és Dani, felismerik-e a melegek a többi meleget. És, hogy ő - mutatott Anna a szóban forgó fiúra - meleg-e. - Azt nem tudom, hogy felismerik-e őket, viszont én igen. Emlékszel? - fordult Danihoz.

- Ami azt illeti, nem voltál benne biztos. - Dehogynem, csak tudni akartam, vállalod-e. Különben, felvetésetekre válaszolva, szerintem megfigyelés kérdése az egész. Kiket és mely testtájukat nézi meg az illető ... Például egy leszbikus nő biztosan nem egy férfi előtt kezdi csavargatni a hajtincseit, vagy nyalogatni az ajkát, viszont egy számára tetszetős nő kiválthatja ezeket a reakciókat. A kérdéses személyről bizton állíthatom, hogy a lányokat szereti. Ugyanis le nem veszi a szemét a melleimről. - Ebben lehet valami, bár szerintem ebben a teremben egész nap nézegethetnél engem, nem hinném, hogy kiderülne a testbeszédemből, hogy a pasikra bukom - nézett körül Dani, a jelen lévő férfiakra utalva. - Abból nem, de olyan barátnősen csacsogsz a lányokkal, ahogy csak a melegek tudnak. - Tényleg? - ámult el Dani. Ez a megfigyelés meglepte. Erre nem is gondoltam... - Na, csak nem bántottalak meg? - bökte oldalba Dia. - Dehogy, csak meglepődtem, ennyi. - Különben ez tök jó - folyt bele Szonja. - Egy nő és egy pasi között sosem alakulhat ki igazán barátság, de ha az egyik meleg, akkor nincs kísértés. - Miért ne alakulhatna ki barátság? A legjobb barátom egy fiú. Tizennégy éves korom óta ismerem, és szinte nem volt még olyan hét, amikor ne találkoztunk és beszéltünk volna meg mindent. Ő a legjobb barátom - mondta szelíden Anna. - Joggal merül fel a kérdés: nem meleg a barátod? -Nem. - És nem is szerelmes beléd tizennégy éves kora óta? - Nem, dehogy.

- Pedig valami biztosan nem kerek - szögezte le Dia. Lehet-e barátság férfi és nő között? Nagy, örök kérdés. Az egyik csakhamar... vagy némi idő elteltével szerelmes lesz. De legalábbis megkívánja a másikat. Ha nem, akkor ez az egyiket előbb, vagy utóbb elkezdi zavarni. Nem is beszélye a barátok párjáról, férjéről, feleségéről. Ők elhiszik-e, hogy azok ketten valóban csak barátok? És a féltékenység máris rányomja bélyegét a barátságra. És amikor az egyik valóban beleszeret a másikba? Barátságuk érdekében titkolózni fog? Hol itt az őszinte kapcsolat? Vagy bevallja a másiknak? Ettől a pillanattól már nem beszélhetünk barátságról. Annát bántotta Dia megjegyzése, és még másnap sem tudott szó nélkül elmenni a mondottak mellett. - Dia, véleményem szerint tele vagy előítéletekkel, és túl hamar mondasz véleményt - vágott bele egy nagy levegővétel után, miközben délutáni kávéikat iszogatták a repülőtér mellett. Nem volt szokása vitába bocsátkozni, pláne azt kezdeményezni, de erre most nyomós okot érzett. A lelke diktálta így. - Ezt a dorgálást most miért kapom? - vonta fel szemöldökét Dia. - Erik a legjobb barátom, gyerekkorom óta. Nem meleg, és minden kerek - ahogy te fogalmaztál - vele kapcsolatban. - Ó, hát még mindig ezen rágódsz? - Nem rágódom, csak nem szeretem, ha valaki olyasvalamiről alkot véleményt, amiről nincsenek információi. - Anna, árulj el nekem valamit. Miért bánt ez téged ennyire? Nem szoktál visszatérni efféle ügyekre. Nem lehet, hogy beletrafáltam valamibe, amit te is érzel, csak magad előtt is titkolsz? Hm? - Nem. És kérlek, lépjünk túl ezen a témán.

- Oké, oké, de emlékeztetlek, te hoztad fel újra. - Beavattok, miről van szó? - kérdezte Szonja. - Ez még mindig a „lehet-e barátság férfi és nő között" téma? - Aha. És szerintem nem lehet. Volt nekem egy nagyon jó barátom. Még gimiből. Neki is lett barátnője, nekem is pasim. Aztán egy csúnya szakítás után az ő vállán sírtam ki magam. Megnyugtatott - Dia itt kis hatásszünetet tartott. - Tippeljek? - vágott közbe Dani. - Hát, jó helyen kapisgálsz. Egy őrületeset szeretkeztünk. Én már reggelre kihevertem a bánatom, ő pedig szakított a barátnőjével. - És mi lett a vége? - érdeklődött Szonja. - Néhány hónap után rádöbbentünk, hogy a kapcsolatunk csak a szexről szól. Akkor még csak tizenkilenc éves voltam. Többet akartam. Mára rájöttem, hogy nem árt, ha az embernek van a tarsolyában egy ilyen kapcsolat. Bármikor elővehető. - Dia, olyan szörnyen beszélsz - csóválta fejét Anna. - De hiszen ez a valóság! - Dia lezseren vállat vont. - Persze, azóta se láttuk egymást. - O, de szomorú! - sopánkodott Szonja. - Bár, ami azt illeti, nekem is volt egy hasonló esetem. Barátok voltunk, hosszú, hosszú ideje. Aztán én egyik napról a másikra úgy éreztem, szerelmes vagyok. Végül nem bírtam tovább, és színt vallottam. Ezzel vége lett, ugyanis volt barátnője. - Lányok, én mit mondhatnék? Nekem bizony vannak barátnőim. És elhiszitek, hogy még egyiket sem kívántam meg soha? De ők sem engem! - vigyorgott Dani. - És pasi barátod van? Úgy értem barátként, nem párként érdeklődött Szonja.

- Hát persze. A cimboráim nem melegek, clZclZ cl nőket szeretik. Értitek? Szóval őket sem kívánom meg, és ők sem engem. - Basszus, neked könnyebb dolgod van, mint nekünk. Mindkét nemből mazsolázhatsz, gond nélkül. - Hát, igen. No, de ha egy meleg pasival próbálnék barátkozni... - Abból mi lenne? - kérdezte Anna óvatosan. - Abból, drágám, két egymásnak feszülő, szőrös segg. - Dani! - Anna még a szemét is becsukta, fülét is befogta, Dani viszont jól szórakozott a lány megrökönyödésén, amit a nyers képpel okozott. - Ettől függetlenül nekem van egy barátom, aki fiú, és nem meleg - vette vissza a szót Szonja. - Viszont lényegesen idősebb nálam. Ez a biztosíték. - Hol biztosíték ez?! Lehet, hogy számodra elképzelhetetlen, de egy idős pasi biztosan szívesen rád ugrana - nevetett Dia. - Hát, lehet, de tudja, hogy a korombelieket szeretem. Szonja személyiségén öt ember karaktere hagyott nyomott. Legidősebb fivéréé, aki bölcsészként kóborolt a világban, és ábrándozásra tanította húgát. Második fivéréé, aki matematikusként kutatta az élet nagy kérdéseit, húgának a szétszórtság mintáját mutatva. Harmadik fivéréé, aki színészként hódította a nőket, és ruhákat tervezett, húga előtt pedig a reménytelen szerelem elszenvedőjét alakította. Apjáé, aki festőként nehezen boldogult, és az ízlés sajátos értelmezését képviselte, valamint anyjáé, aki pszichológusként praktizált, és mérhetetlen empátiával vette magára és szórta szét otthonában betegei bolondériáit.

Persze Szonja válogathatott volna családja becsesebb tulajdonságai között is, de ő jó érzékkel tette magáévá azon vonásokat, melyek cserfességével és megjelenésével párosulva felerősítették egymást, így lett ő a család túlrajzolt mintapéldánya. - Én hiszek az örök szerelemben. Még megtalálhatom az igazit, amíg fiatal vagyok. Anyám is élete első szerelméhez ment hozzá - folytatta Szonja ábrándozva. - Nem akarlak kizökkenteni rózsaszín álomvilágodból, de szeretném felhívni rá a figyelmed, hogy az is szó használata nem volt helyénvaló - magyarázta Dani komolyságot színlelve. - Nem értelek, bocs - rángatta vállait Szonja kamaszosan. - Azt mondtad, „anyám is az első szerelméhez ment hozzá". Nos, hajói értelek, te naponta túlesel egy újabb szerelmen. - Gúnyolódhatsz. Dani, de ez cseppet sem vicces. Huszonegy éves vagyok. És még szűz... - Micsoda??? - kapta fel Dia a fejét. - A te korodban? Megőrültél? Kinek tartogatod? Neked már nem is hártyád van, hanem... hanem bőrredőd... - Dia, kérlek - csitította Anna a kedélyeket - Ne légy közönséges. - De tényleg, mire vársz? - Dia figyelmen kívül hagyta Anna megjegyzését. - A nagy Őre - sütötte le a szemét Szonja. - Vagy, hogy is mondjam, valakire, akivel eljuthatok odáig. - Mi olyan bonyolult ebben? Megtetszik, magadra rántod, reccs és helló. Nem hiszem, hogy bármelyik pasi tiltakozna, ha közölnéd vele a szándékodat - diktált flegmán Dia. - Ez nem ilyen egyszerű. Nem akarom érzelmek nélkül... - Ugyan! Én tizenöt éves voltam. A bátyám haverjai lógtak nálunk. Egy ideig a szobámban tanultam, de olyan jókat

röhigcséltek, hogy érdekesebbnek láttam inkább csatlakozni hozzájuk. Valami filmet néztek. Anyám dolgozott. Kicsit ittak is a srácok. Aztán késő éjjel elaludtunk a kanapén, a földön... Én egy helyes fazonra dőlve ébredtem, és mindenem zsibbadt volt. Felszisszentem. Erre ő felébredt. Mondtam neki, mi a helyzet. Erre ő megmasszírozta a vállam, a nyakam, végig a gerincem mentén. Nagyon jó érzés volt, megborzongtam. Ő észrevette. Kérdezte, csináltam-e már. Mondtam, hogy nem. Aztán átmentünk a szobámba, és megtörtént. - És élvezted? - kérdezte Dani. - Még csak nem is emlékszem, mindössze arra, hogy végig azt kérte, legyek halk, és hogy a bátyám meg ne tudja. - És nem gondoltad meg magad közben? Nem féltél? - kérdezte óvatosan Szonja. - Nem. Kívántam, akartam, kíváncsi voltam. De ügyetlen. Ő hamar elment, én pedig ott feküdtem hanyatt, és bár örültem, hogy ilyen nagylányos dolgot csináltam, nem éreztem kielégülést. - Hisz nem is tudtad, milyen az. Talán még túl korai volt ez, azért nem lehetett igazi élmény. - De tudtam, Anna, mert magamat ekkorra már felfedeztem. - O. - Anna zavarba jött. Gondolhatta volna, hogy Dia már akkor felvilágosult lehetett, amikor ő még a babaházával foglalatoskodott. - Tizenöt évesen - ámuldozott Szonja. - Tizenöt évesen én még fel sem fogtam, hogy nő vagyok vagy leszek. Még játszottam, apám mellett ültem, és néztem, amint fest, no, meg a bátyám zavaros nőügyeinek történeteit hallgattam. Elmúltam tizennyolc, amikor először tetszett meg egy srác a suliból. Azóta sokan megtetszettek. Ennél több azonban még nem történt.

Észre sem vették, mennyire elszaladt az idő. Lassan megéheztek. Ám mielőtt arról döntöttek volna, továbbálljanak-e egy közös vacsorára, vagy mindenki megy, amerre lát, Dani is megszólalt. - Ha már ti belevágtatok, én is beavatlak benneteket - kezdte. - Én tizenhét éves voltam. Házibulit rendeztek nálunk, a nővérem tartotta. Rám szállt az egyik barátnője... - Mi?! Te egy nővel voltál először? - Dia teljesen elképedt. - Hát, igen. Ne higgyétek, hogy olyan egyszerű elfogadni, ha más vagy, mint a többiek. Nos, én is bizonyítékot akartam magamnak. - És megkaptad? - kérdezte Anna. - Nem. Tizenhét eves koromig egyetlen lány sem tetszett még meg. Tizenhét évesen lefeküdtem eggyel, de nem éreztem semmit. Majd azt kérdeztem magamtól: lehet, hogy ez idáig egyszerűen csak nem találkoztam a megfelelő lánnyal? Lehet, hogy egyszerűen csak ez a lány nem tetszett? De a valóság az volt, hogy alaposan szemügyre vettem a pasikat, és kívántam, hogy megérintsenek. Egyre világosabbá vált számomra, belőlem a férfiak váltják ki azokat az érzelmeket, amiket a haverjaimnál a nők. - Több nőd nem is volt? - firtatta Szonja. - De. Még kettő. Az egyik igazi profi. Gondoltam, egy életem, egy halálom, majd így kiderül az igazság. Végül ő volt az, aki kimondta. Látott már ezt-azt. Szóval kicsit beszélgettünk, rávezetett a dolgok lényegére. - És ettől fogva vállaltad? - Áá. Ez nem ilyen egyszerű. Majd egy évem ment rá arra, hogy elfogadjam magam, megbékéljek a helyzettel. Tudjátok, elsősorban miért? Mások véleményétől tartottam, értitek, a

coming out után. Mit szólnak majd a szüleim, a nővérem, a haverok. Nekem, önmagam felé elég lett volna a felismerés, a teljes bizonyosság. A többi a környezetemnek szólt. Dani tisztességes, átlagos családban nőtt fel. Nővérével ketten voltak testvérek. Apja jogász, anyja óvónő volt. Tökéletes családmodell hatott a gyerekekre. Egészen Dani tízéves koráig, amikor fény derült egy titokra. Miután túltette magát a fájdalmas igazságon, életük visszatért a normál kerékvágásba. Hétvégeken kirándultak, esténként közös vacsora, nagy családi beszélgetések, szóval minden adott volt, hogy a gyerekek szüleik példáját kövessék. Nővére esetében ez így is történt. Két gyermeke van, és boldog házasságban él. De Dani... Tizenkilenc éves volt, amikor színt vallott szüleinek. Karácsonykor. A vacsoránál Danit arról kérdezte a nővére, udvarole valakinek. „Igen" - válaszolta. „Tényleg? És nem is mesélsz róla? Hogy hívják, ki ő?" - lelkendezett a nővére. „Gregnek hívják. Angol. Pesten tanul" - válaszolta Dani. Könnyebben ment, mint gondolta. Néhány szó elég volt ahhoz, hogy végre kimondja, vagy legalábbis tudassa, hányadán áll a szerelemmel. Ezzel persze nem volt lezárva a téma, és valójában ő sem így tervezte mássága tálalását: mindenesetre az első, a legnehezebb lépésen túljutott. Szerette volna felvezetni vallomását, amiben biztosítja a szüleit, hogy ők erről nem tehetnek, hogy erről senki nem tehet. Azt is tervezte, mond néhány adatot, hány meleg él Európában, és mesél azokról a genetikai kutatásokról, amiket a témában olvasott. Ehelyett kiejtette a kedvese nevét, amiből egyértelműen kiderült minden. De még mielőtt teljesen fellélegezhetett volna, az édesanyja megkérdezte: „A Greg a Georgina becézése?" Hát mégsem

ment könnyen. A kínos csend után a szülei szemében még felvillant a remény. „Nem, Anyám, ő Gregory. Gregory Alan Shaw" - oszlatott el minden kétséget Dani. Ezt követően a csend végleg beállt. Úgy tűnt, örökre. Dani úgy érezte, a családja és közte olyan rohamosan nő a szakadék, mint egy felgyorsított földhasadás. Senki nem szólt többet azon az estén. Sem hozzá, sem egymáshoz. Mindenki személyes empátiájával vagy éppen ellenszenvével, előítéletével vagy szeretetével rendezgette gondolatait, csalódottságát, elkeseredését, mentségeit és megoldását. Mindezek közül egyvalami hiányzott: a megoldás. Ezt azonban egyedül Dani tudta. Itt nem elhatározásról, döntésről, szokásról, hóbortról volt szó, hanem egy tényről. Ő ilyen. Ő meleg. Ő a pasikat szereti. Homoszexuális. Buzi. Ratyi. Köcsög. Más. Nem lesz apa, a szülei nem lesznek nagyszülők. A nővére nem lesz nagynéni. Mindezen lehet rágódni, lehet sírni, lehet dühöngeni, de ez a tényeken mit sem változtat. Két és fél év múlva kapta meg Dani a diplomáját. Reklámmenedzser lett. Ekkor már külön élt szüleitől. Elmentek a diplomaosztó utáni vacsorára. „És majd bemutatod Greget?" kérdezte az anyja. Mégsem tartott örökké a csend. Bár Greg ekkor már sehol sem volt, Dani együtt élt Péterrel. A haverok és a nővére, akik biztosították szeretetükről Danit, már ismerték. Másnap négyesben vacsoráztak a szüleivel. Nem volt egy jó hangulatú este, de együtt voltak. A karácsonyfa sehol, a nővére saját családjával élt, és hiányzott a bolondozás meg a csacsogás. Volt helyette zavart beszélgetés, kínos mosolygás és néhány ősz hajszál a szülei fején, ráncok a homlokukon. Egyedül ő maradt az, aki volt. Ő soha nem volt más. Ilyennek született. Önmaga őszinte elfogadásával egyedül maradt.

- Te meg mit bámulsz? - kérdezte egy reggel Szonja Diát. - Ha megfordulsz, magad is láthatod. Szonja megfordult, de kérdésére nem kapott választ. Az oktatói épület mellé néhány perccel korábban két Ford minibusz érkezett. Körülbelül négyjáratnyi személyzet szállt ki belőle, és vette magához bőröndjét, majd eltűntek a főépületben, hogy átöltözzenek. - A repülőtéren csak Ford közlekedik. A teljes flotta az, személyautótól a kisbuszig... - Állítólag Kínából jöttek - ámult Dia, figyelmen kívül hagyva Szonja értelmetlen csacsogását a buszokról. - Mindnyájan? - csodálkozott Szonja, miközben leesett neki, mi érdekli Diát. - Igen. Itt egy „öreg" azt mondta, hogy eleve dupla létszámmal repülnek egy európai járathoz képest, és egy váltószemélyzetet is cserélnek. Ők utas ülésben utaznak. - Hát ennek meg mi értelme van? - Pont tőlem kérdezed? Valami munkaidődolog, kint is van egy személyzet, vagy talán kettő is, nem tudom. De nem is ez érdekel. Ez egyszerre nyolc pilótát jelent a fedélzeten. - És, hajói számolom, húsz stuvit. - Az mindegy. Nyolc pilótával összezárva tízezer méteren... - És húsz stuvival. Dia, mire akarsz kilyukadni? - értetlenkedett Szonja. - Ó, te gyermek! Egyszerre nyolc potenciális kanról van szó, és te nem érted, miről beszélek? - Dia megrázta magát, és játékosan Szonja felé legyintett. - Tanulnod kell még, kislány. - Dia, utálom, ha ilyen vagy. - Szonjának nem jutott más eszébe, amivel megvédhette volna magát. De ismerte már any-

nyira Diát, hogy ne sértődjék meg. Sokat húzták egymást, de nem hántásképpen. - Kezd elegem lenni ebből a kiképzősdiből. Repülni akarok! - Szárnyalni, mint a madár, igaz? - folyt bele a beszélgetésbe Dani is. - Emlékeztetetnélek, évek is eltelhetnek, mire hoszszú távú járatra kerülsz. A többin pedig, csak két pilóta van. - Ne légy gonosz illúzióromboló, Dani! - Anna hol van? - érdeklődött Szonja, amikor észrevette, hogy elérkezett az idő megkeresni a tantermüket. - Hm. A késés nem jellemző rá. Várjunk még, aztán hívjuk fel - javasolta Dia. Ezen a napon végre elegánsan üldögélhettek a padokban, előadásokat hallgatya. Bár Dia szerint ezek nem ígérkeztek túl izgalmasnak. Légi jog, meteorológia és repülés-egészségügy. - Láttátok az órarendet? Egy héten át lesz egészségügy. Vajon van fedélzeti szike is? - Jaj, Dani, én nem bírom a vért! - sápítozott Szonja. - Pedig a te dolgod lesz egy szülés levezetése a levegőben. - Átadom neked, ha egy járaton leszünk. - Én az újraélesztést vállalom - és Dia szájával úgy csücsörített, mint aki éppen csókot lehel a halottba. - Rendben van, drágám, de két dolgot elárulnék ezzel kapcsolatban - magyarázta Dani. - Egyrészt az újraélesztések zöme nem a pilótakabinban zajlik. Másrészt csak a filmekben illesztik össze az érintettek ajkaikat, ami aztán újraéledés esetén csókká alakul. A valóságban a delikvens orrát kapjuk be. - Pfűj! - Dia undora ezúttal valós volt. - Azt hiszem, meghagyom neked. Engem már csak két dolog éltet ezek után. - És mi az? Hátha nekem is erőt ad - örvendezett Szonja. - Nyakunkon a záróvizsga, aztán végre kilőnek az űrbe.

- Szerényebben! - nevetett Dani. - Miért, talán nem a csillagos ég a határ? - Nyertél. Ez így van, minden szempontból. De mi a másik dolog? - A bál. A vizsga másnapján. - Lehet, hogy a mi tiszteletünkre rendezik éppen akkor? - Szonja! - emelte Dia égnek a tekintetét. - Bár, tudod mit? Lehet. - Végül is... van mit ünnepelniük, nem? A légitársaság még nem tudja, hogy mi voltunk a legjobb döntésük - tréfálkozott Dani. - Mi négyen - erősítette meg Szonja. - Hát hogyne. Igaz is, hol van Anna? - nézett körül Dani. Anna, a pontosság megtestesítője, akihez órát lehetne igazítani, sőt, az ember a szívverését mérheti vele, ezúttal közel tíz perce késett. Már mindenki az előadóteremben ült, az oktató, akivel ez idáig még nem találkoztak, éppen afelől érdeklődött, mindenki hiánytalanul megérkezett-e. - Nem, én hiányosan - súgta Dani. - Micsoda idióta kérdés ez! - Maradj már, inkább azt mondd meg, hallgassunk-e Annáról? - kérdezte Dia. - Mi ne hívjuk fel rá a figyelmet. Talán a többiek sem szólnak. Lehet, hogy pár perc, és befűt. De Anna nem jött. Ebédszünetben Dia úgy döntött, felhívja. Meglepetésére Anna felvette a telefont, de a hangja felettébb szokatlanul csengett. - Hú, te nőszemély, adod itt a szendét, közben meg valami jó füstös helyen mulathattál az éjjel. Mesélj! - Dia a rekedt,

álmatag hang hallatán valami szenvedélyes sztorira számított. Remélte, egyszer még kibújik a nyuszi a répák mögül, és kiderül, mégsem olyan ártatlanul bújt be oda. - Dia, félreérted a helyzetet. Nem voltam sehol. Fél óra, és ott vagyok. Remélem, elfogadnak egy fél nap hiányzást - magyarázkodott idegesen Anna. - Ne aggódj, kidumálunk. De cserébe minden részlet érdekel. Anna jobbnak látta, ha most nem vitatkozik. Nem gondolta, hogy ennyire el tud aludni. Még jó, hogy Dia telefonált. A lehető leggyorsabban összeszedte magát, és a repülésegészségügyi előadás kezdetére meg is érkezett. - Délelőtt két remek előadásról maradtál le. Érdekes paragrafusokról, továbbá izgalmas felhőkről és légáramlatokról tanultunk. De ne parázz, mindenki hallgatott a hiányodról. Egyik előadó sem számolta le a létszámot. Aláírtuk helyetted a jelenlétit - súgta Dia. - De azt tudod, hogy most tartozol anynyival, hogy minden szaftos részletet elmesélj az éjszakádról. - Rendben van. A nap végén. Mindent. - Anna még nem tudta, mit fog mondani, de valamit biztosan kell. A barátai csaltak miatta. - Helló, Anna, jól vagy? - kérdezte kávészünetben az egyik csoporttársuk. Ezek szerint mindenkinek feltűnt, hogy nem volt jelen délelőtt. De bízott a csoportban annyira, hogy csak nem buktatják le a neki falazó barátait. - Ne izgulj már! - nyugtatta Dia. - Én írtam alá, mindenki más csak kussolt. Anna, mi bajod? Ez nem a hadsereg! Szerintem akkor se történik semmi, ha szóltunk volna, hogy hiányzol. Rosszul is lehet valaki.

Nem fogja végigokádni a várost, csak hogy meghallgassa, milyen típusú légörvények léteznek. Egyébként már más is késett, az a Henriett nevű lány egy egész napra eltűnt. Nyugi! Anna ideges volt. Már Diának is kezdett az az érzése támadni, hogy az elmúlt éjszaka, valóban nem mulatozásról volt szó. De akkor mi történt? Előadás után Anna majd összeesett a fáradtságtól. - Megígérted! - Dia, nézz rá! Holnap is van nap - Dani védelmezőn fogta át Anna vállát. - Haza tudsz menni? - fordult hozzá. - Persze, kösz. Megyek is. Reggel találkozunk - ezzel el is tűnt. Dani, Dia és Szonja döbbenten álltak, utána nézve. - Ha bármelyikünk így viselkedik, legyintünk. De Anna olyan fegyelmezett. Ő nem hangulatember - jegyezte meg aggódva Dani. - Ő olyan egyforma. Kis amplitúdójú. - Hát, ez gyönyörű megfogalmazás volt, Dia - biccentett Dani. - De igazad van. Szóval, a lényeg, hogy aggódom. Valami baj lehet körülötte. - Szerintem ne találgassunk, és főleg ne szekáljuk Annát! Talán holnap többet megtudunk - zárta le a kérdést Szonja, tőle szokatlan határozottsággal. Azonban másnap sem tudtak meg semmit barátnőjük zaklatottságáról. És a következő napon sem. Anna pedig nem beszélt. Viszont jókedve és ereje lassan visszatért, noha viselkedése rejtély maradt.

4. fejezet Meglepő, ám mégis igaz, hogy legyen bár nagy utazó valaki, vagy olyan, aki még soha életében nem ült repülőn, egy dologról mindnyájan hasonlóan vélekednek: a stewardessekről. Lányok, fiatalok, magasak és vékonyak, mosolygósak, bájosak, belevalók. így aki sokat utazik, az is gyakran, újra és újra meglepődik, hogy a légiutaskísérő, aki a gép ajtajában fogadja, nem éppen ruházható fel ezekkel a jellemzőikkel. Lehet, hogy nem is lány, tán nem is fiatal, sőt, kicsit molett, többgyermekes anyuka (vagy apuka) látszatát kelti. Magas pedig nem is lehet, mert a repülőgép kabinjában található vészkijárat felirat súlyos sérüléseket okozna neki. Talán éppen mosolyogni sincs kedve, báját már régen elveszítette, ráadásul alig várja, hogy végre hazaérjen, és ágyba bújhasson egy könyvvel. Mégis, az összhang, amikor egy járat csapata végigvonul a repülőtéren, rendkívül elegáns képet nyújthat. Lássuk be: nem minden katonáról mondható el, hogy szép szál legény, ám egy századnyi egyenruhás igencsak férfias jelenség. A stuvik pedig, nos, légies jelenségek. Amikor a hajózok - pilóták és légikísérők magukra öltik uniformisukat, hátuk mögé vetik gurulós bőröndjüket, és emelt fővel átvágnak a várakozó utasok hadán, igazán impozáns látványt nyújtanak. Sok kislányban ekkor fogalmazódik meg először: „én is stewardess akarok lenni, ha nagy leszek". És sok

férfiban: „ha egyszer egy stewardesst a kaijaimba zárhatnék..." A nőkben pedig, persze, a fess pilóta képe indít útjára néhány pajzán gondolatot. A négy barát, miután életében először öltötte fel egyenruháját, annak minden egyes kiegészítőjével együtt, azonnal beszámolt egymásnak az őket hatalmukba kerítő érzésről: a büszkeségről. - Lányok, nem is tudom, mitől majrézom jobban. Az első utamtól, hogy kit öntök le almalével, vagy a holnapi báltól. Ez pont olyan, mint autóvezetésből vizsgázni: kilöknek a forgalomba. - Szonja az öltözőben éppen díszzsebkendőjével bajlódott. Jártak már a csupa tükör szobában, amit keresztül-kasul szeltek át az öltözőszekrények, padok, fotelek. Egy helyiségben úgy száz szekrény lehetett, ami persze nem jelentette azt, hogy félmeztelen stuvik tucatja futkosott volna fel s alá. Ugyanis a járatok indulási időpontjainak szórása miatt egyszerre maximum nyolc-tíz lány lézengett, vagy éppen kapkodott a tükrök előtt. - Hát, ami azt illeti, két dolgot máris felsorolhatok neked, amiben ez mégiscsak más: egyrészt a légtérben nincs dugó, másrészt az autóban nem kell italokkal egyensúlyoznod. Egyébként senkit nem fogsz leönteni, erre ne is gondolj nyugtatta őt Dia, aki már a sminkelésnél tartott. És nem lenne ő Peller Dia, ha nem térne el ruhaviselésben, frizurájában és sminkjében egyaránt az előírásoktól. Éppen csak annyira, amennyire személyisége ezt megkívánta. - Hogy festek?

- Szerencsére a vérvörös ajkad elvonja a figyelmet a többi apróságról, amiben eltérsz a szabályzattól - mérte végig Anna Diát. - Ugyan! Te viszont pont úgy festesz, mint a cég próbababája, akin minden előírás modellezhető. - Hát, nem bánom - mosolygott Anna. - Egyébként én is várom a bált. De nagyon izgatott vagyok az első járatom miatt is. A tegnapi szóbeli vizsga könnyebb volt, mint gondoltam, de félek, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. - Ne parázzatok már! - dorgálta őket Dia. - Inkább menjünk, dobjunk be egy felest út előtt a kantinban. - Dia! - Anna elképedt. - Azonnal ki akarod rúgatni magad?! - Annuska, csak vicceltem. Keressük meg Danit! - Ez már egy fokkal jobban hangzik. Dani már elkészült, és a lányokra várt. A szélrózsa négy irányába indultak első járataikra. Lassan elérkezett az ideje, hogy sok szerencsét kívánjanak egymásnak. Körülbelül egy időben indultak, de érkezéseik már messze nem voltak ilyen összhangban. - Mindenki, amint leszáll, azonnal küldjön egy kör-SMS-t. Bármilyen későn, de fűssunk össze levezetni a feszültséget vezényelt Dia. - Ez természetes - csatlakozott Szonja, aki egyre izgatottabban várta az indulást. - Hát jó - egyezett bele Anna, akinek fenekestül felfordult az élete, és ő csak evezett, evezett felfelé, egyelőre reménytelenül. - Naná - fogalmazott egyszerűen Dani, aki remekül érezte magát a három grácia közelében.

Az idő elérkezett. Egy utolsó pillantást vetettek egymásra, majd elindultak, ki-ki megkereste a saját járatát, hogy jelentkezzen a senior légikísérőnél, valamint így, az első út alkalmával a mentoránál és egyben vizsgáztatójánál. Nincs más hátra: irány a fodros kék égbolt. - Ti mitől tartotok a leginkább? - kérdezte Szonja a többieket előző este. - Mert én, azt hiszem, az utasoktól. Félek, hogy kinevetnek, látják, hogy amatőr vagyok... - Ne viccelj már! - nevetett Dani. - Ők semmit sem vesznek észre az efféle eseményekből. Szerintem, csak azt véve alapul, én magam hogyan viselkedem utasként, az utas soha nem is figyeli, mi történik a fedélzeten. Éppen elég program a számára, hogy utazik, hogy megvan-e minden poggyásza, esetleg a családtagjai. Az utazás izgalommal jár, bármekkora rutinnal rendelkezzék is valaki. Minden út egy kicsit más, az emberek készülnek rá. Különböző évszakból különböző évszakba, más és más kultúrába. Ahány út, annyiféle csomag. - Én is úgy gondolom, hogy az utas magával van elfoglalva - szólt közbe Anna is, bár gondolatban valahol máshol kalandozott. - Azzal, ami jár neki, és azzal, ami nem. Mozog-e az üléstámla, kilát-e az ablakon, ég-e a saját kislámpája, ízletes-e az ennivalója, van-e a kedvenc borából. Odaér-e időben a célállomásra. - Legyünk őszinték, a repülő általában nem napi közlekedési eszköze az embereknek, mint például Brüsszelbe járó politikusainknak. - Azt olvastam valahol...

- Figyelem, most jön a tudományos verzió - konferálta Dia Annát. Dia láthatóan unatkozott, nem igazán érdekelték az utasok szokásai. - Nem tudományos, a neten bukkantam rá. Szóval, a repülőn egy picit mindenki másként viselkedik. Beszűkül, és ebből az állapotból leselkedik ki, a világ felé, melyben ő egy-kéthárom-X óráig kiszolgáltatott. Mert az. Onnantól, hogy belépett a repülőbe, az utasnak nincs több szava, legalábbis érdemi dolgok tekintetében. Kérhet még egy üdítőt, eldöntheti, hogyan töltse el szabályos keretek között a repülési időt, és ennyi. Éppen ez az oka, hogy sokan idegesek, ha repülnek. Még ha nem is tudatosul bennük, milyen szerepet öltenek magukra a fedélzeten. A busz, a vonat megáll. Le lehet róla szállni. Itt azonban, ha egyszer becsukjuk az ajtót, nincs visszaút, vagy legalábbis igen nyomós érv kell hozzá. Talán az óceánjárókon lehet hasonló a helyzet. Ám itt még egy mentőcsónak sincs, amin meg lehetne próbálkozni a lehetetlennel. Az olyan lenne, mintha az ülések alatt, a mentőmellény mellé ejtőernyőt is biztosítanánk. Ráadásul a repülés sajátosságai miatt még a közérzetük is megváltozik, amit - ellentétben velünk és néhány tudatos utazóval - általában figyelmen kívül hagynak az utasok. Pedig tízezer méteren repülni olyan, mintha néhány perc leforgása alatt fent teremnénk egy 2400 méteres hegy tetején, ahol ráadásul rendkívül száraz a levegő, és be is vagyunk zárva. Nem túl ideális. A légnyomás változására bekövetkezett felfúvódás, görcsök, az oxigén hiánya okozta fejfájás, bőrfeszülés, feszültség, a fülben létrejövő, olykor heves fájdalommal járó nyomáskiegyenlítés. Mind-mind normál tünet, ahogy a velük járó stressz is.

- Bravó. Anna. repülés-egészségügyből ötös. Lélektanból ötös, és most kérlek, mondj pár szót a légikísérők pszichés terheléséről. - Hülye vagy, Dia. Tök érdekes, amit Anna mond. - Szonja valóban elmélyülten hallgatta barátnőjét. Alkalmatlan volt arra, hogy a tanultak és a tapasztalatok alapján, ismert, hiszen utasként már ő is számtalanszor repült, a dolgok mélyebb értelmezésébe is belebocsátkozzon. - Köszi, Szonja. Egyébként a légikísérőkről annyit, hogy valószínűleg az első néhány úton mi magunk is be leszünk szűkülve. - Én bizony nem! - mondta Dia határozottan. - Micsoda hülyeség ez! - Azzal leszel elfoglalva, hogy mi a soron következő feladatod, mit hol találsz... Az ember ilyen helyzetben elvész a részletekben. - Azt mondják az öregek, hogy gyakran abból kerekedik „harc" a fedélzeten, hogy az utasok valamiért nem hiszik el - a készlet véges. Nincs raktár, pótkocsi, tetőcsomagtartó, sőt, a gép hasába sem tudunk leugrani két karton extráért. Ha a statisztika szerint az utasok reggelente inkább narancslevet isznak, ezért abból készítenek be kétszer százötven decit, de nem várt orosz csoport érkezik, és mindenki paradicsomlevet szeretne inni... hát, akkor az, hiánycikk lesz. Bárhogy is követeli a fizető utas, ami neki jár! - Gyerekek, feladat van! Nem kell túlmisztifikálni az utast. 5C és 16D van, és nem Mr. és Mrs.... - próbálta Dia lezárni a kérdést. - Ne viccelj már - folytatta Dani. - Hallottad Sebes Emmát: az utasért vagyunk, belőle élünk. Pontosan tudjuk, mennyibe

kerül egy utas elfuvarozása A-ból B-be ellátmánnyal, földi szolgáltatásokkal együtt. Sőt, azt is kikalkulálták a hozzáértők, mennyibe kerül az egy utasra jutó stuvi fizetésestől, egyenruhástól, kiképzésestől. „Szeressük az utast, mert drága nekünk!" - mondja a kontroller; „szeretjük a drága (kedves) utast, hogy visszatérjen" - mondja a marketinges, „szeressük az utast, hogy ne legyen drága!" - mondja a vezérigazgató. „Utas nélkül unalmas az út" - mondja a stuvi. Jaj de jó, nincs utas! Repüljünk!"- mondják a pilóták, ha egy-egy szakaszt üresen teszünk meg. Ekkor, ha nem is műrepülnek az utasszállítóval a fiúk, jobb egész úton becsatolva ülni. - Hajlandó vagyok megosztani veletek, ha utána végre nem a repülésről beszélünk, mit mesélt az egyik oktató. - Te különórákra jártál, Dia? - Nem, csak amíg ti stréberként csúszkáltatok a gusztustalan gyakorlóruhában, én beszélgettem. Szóval az a módszere, hogy képzeletben mindenkire maszkot húz. Zöld maszkot. Ezzel valamennyien egyformává válnak a kabinban, senki tekintete nem lesz zavaró, félelmetes vagy irritáló, igaz, kedves sem. Saját bevallása szerint ő maga ifjú, huszonegy éves srác korában nem volt túl toleráns alkat. A civil életben gyakran bebeszólogatott embertársainak. Itt azonban nem tehette meg. Egyenruhában az ember viselkedik. Persze ha valaki mégis bunkó, akkor gyorsan át kell öltözni, és a parkolóban melegebb éghajlatra lehet küldeni a kedves utast. Konkrétan arra az esetre utalt, ami vele történt meg. A menyasszonya, szintén légikisasszony, és ő maga egy járaton dolgoztak. Egy férfinak megtetszett a kislány, amit nem is rejtett véka alá. A lány finoman elutasította. Először nem is szólt a vőlegényének. Ám a holland férfi nem adta fel, és amikor a

fiatal légikisasszony ismét arra ment, hiszen másfelé nem tudott, belecsípett a fenekébe. Ezt már a lány sem hagyta szó nélkül. Felszólította a férfit, viselkedjék a helynek megfelelően, különben jelentenie kell az esetet a kapitánynak. A férfi ettől sem ijedt meg. A következő adandó alkalommal kilépett a szolgálati térbe, ahol a fiatal menyasszony épp egyedül tartózkodott, és fűszeres leheletével az ívelt ajtónak szegezve kérte a lányt: tartson vele a következő néhány napon, amíg Budapesten lesz. Ekkor lépett be a vőlegény. Megfogta a férfi vállát, és elhúzta kedvesétől, majd megkérdezte: „Intézhetek önnek taxit, vagy várja valaki?" A férfi hirtelen nem is értette a kérdést, de aztán meglepetésében így felelt: „Taxi". A steward elmesélte az esetet a kapitánynak, és kérte, hadd siessen le a gépről, közvetlenül ajtónyitás után. A férfiak - köztudottan - igen összetartó hímekké válnak, mihelyt egyikük nőstényére más is szemet vet. A vőlegény fűtött, öltözött, és csakhamar civilben dohányzott az érkező járatokra váró taxiállomás mellett. Ezerszer is kinyílt a fotocellás ajtó, mígnem felbukkant az ismerős arc. A mit sem sejtő holland, aki talán már el is felejtette, hogy molesztált egy fiatal stewardesst, és felbőszített egy szerelmes stewardot, kilépett a magyar valóságba. A légikísérő eloltotta cigarettáját, és odalépett az utashoz. „Taxi?" - kérdezte. „Yes" - horkant a felelet. Az első taxihoz vezette az utast, és kinyitotta az ajtót. Ahogy az utazásszervezők szokták. Aztán becsusszan mellé, a sofőrnek pedig csak annyit vetett oda: „Indulhat. Címet később mondunk." Az utas meglepetésében egy szót sem szólt, nem értette a helyzetet.

Mígnem a vőlegény elő nem vette farzsebéből telefonját, benne menyasszonya egyenruhás fotójával. „Az enyém, érted, te büdös bunkó?! És ne merj még egyszer hozzáérni, mert eltöröm a kezed!" Nem mondott többet, nem is ez volt a lényeg. Hanem, hogy beolvashatott neki, levezethette dühét, megtette, amit egy férfi megtesz a nőért, akit szeret, és amit egyenruhában nem szabad megtennie. Kiszállt, a taxit továbbküldte, menjen, ahová az utas kéri. - Az utas is csak ember, de a stuvi is - foglalta össze Anna a történet lényegét. Dani vészjósló sípolásra ébredt. Zúgott a feje, forgott a gyomra. - Hol vagyok? A pokol kapuján csengetek? - kérdezte magától, kihámozva elzsibbadt tagjait a takaró alól. Gyűlölte a puha ágybetétet, és amelyen most ébredt, annál puhább talán nem is létezik. Sajgott a teste, bánta már, hogy hajnalban, amikor végre ágyba került, nem a padlót választotta fekhelyéül. Ránézett a telefonjára. Reggel nyolc óra volt Még alhatott volna. De villogó telefonja kiverte az álmot a szeméből. Három új SMS. Dia, Szonja és Anna üzenetei voltak. Mind megérkeztek. Időben, és ami még fontosabb, sikerrel zárva első útjukat. Ők már biztosan tudják, hogy légikísérők. Kiképzett és kibocsátott- űrhajósoknál kiképzett és kilőtt - légikísérők. Bezzeg ő, egy lehetetlen kisváros punnyadt moteljében fekszik egy ágynak nevezett fekhelyen. Még hogy minimum négycsillagos szálló jár a személyzetnek! Jól kezdődik... Viszont, ő máris tapasztalatot szerzett abban, mi a teendő váratlan és heves zivatar esetén. Stuttgart volt a legközelebbi

kitérő repülőtér, - ahol le tudtak szállni, ugyanis Frankfurt nem fogadta őket. Őrült vihar dúlt Németország-szerte. Minden repülőnek le kellett szállnia. A város egyetlen szabad helyekkel bíró szállodáját meg is töltötték, néhánynak közülük, valamint a személyzet tagjainak már csak a motelben maradtak üres szobák. Ugyanis a városban éppen fesztivált zajlott. Órákba telt, mire mindenkit elszállásoltak, mire a személyzet végre azt mondhatta, utasaikat biztonságban tudva ők is lepihennek. Ráadásul a szigorú munkaidő szabályzat betartása miatt, csak késő délután szállhatnak fel újra. Addig az utasokkal együtt várniuk kellett. Ezért Dani úgy döntött, megnézi a várost, megebédel valahol, aztán, ha marad ideje, pihen meg egy keveset. Mégsem indulhat fáradtan a bálba. Szmokingját már elővette. Az inget kivasalta, csokornyakkendőjét és selyemövét előkészítette. Az alkalomra vett egy új fekete bőrcipőt, és hogy öltözéke maradéktalanul tökéletes legyen egy szál kubai szivart is beszerzett. Gyorsan lezuhanyozik, megborotválkozik, és már mehet is a lányokért, amint megbeszélték. Még az is lehet, hogy ő fog rájuk várni, ahogy a nőket ismeri. A ruhájukat az utolsó pillanatban lecserélik, túllakkozzák a hajukat, vagy éppen a sminket kell lemosni, és elölről kezdeni a műveletet, természetesen az alapozótól. Ha készülődésről volt szó, örült, amiért nem nőnek született. Abban maradtak, hogy a lányok Diánál találkoznak, és mire elkészülnek, Dani is odaér. Hamar írt nekik egy SMS-t, amiben hollétéről tájékoztatta, és biztosította őket, hogy az esti tervet mindez nem befolyásolja.

Fél óra múlva már a motel előtt állt, térképpel a kezében, azzal a szándékkal, hogy megkeresi a belvárost. Stuttgart első ránézésre ígéretesnek tűnt, és az időjárás is remek volt a körülményekhez meg az előző napi viharhoz képest. Az okvetlen bökkenőt Dani öltözéke jelentette: a légitársaság uniformisa nem éppen turistaviselet. Ráadásul csak szabályosan hordható. Dani tartott tőle, hogy a nap folyamán összefut valamelyik kollegával, így nem kockáztathatta meg, hogy a szobában hagyja a nyakkendőt vagy a díszzsebkendőt. Felöltözött, amint az a nagykönyvben meg van írva, és nekilódult a városnak. Ezen ne múljék a vizsga sikere. Hiszen ő, ugye - köszönhetően az előző esti időjárásnak -, társainál majd egy nappal később értesül arról, megfelelt-e. A lányok talán már egy kocsmában ülnek, és egymás történetét hallgatják, a sikerre koccintva - sopánkodott sanyarú helyzetén. Ő pedig itt feszeng egy német városka utcáin, talpig uniformisban. - O, de szép ez a ruha! Olyan vagy benne, Anna, mint egy királynő! - lelkendezett Szonja, körbejárva Annát. A ruha valóban szép volt. Elegáns, különleges. Galambszürke szaténanyaga úgy fonta körül a lány karcsú testét, akár egy lágy ölelés. Dekoltázsa diszkrét volt, de nőies. Válla, karja szabadon maradt, de az anyaghoz passzoló szalon- és csipkekesztyű egészen a könyökéig fűtött fel. Anna kontyba tűzte a haját, nyakába pedig egy vékony igazgyöngy füzért kapcsolt. Fülében egyegy apró gyöngyszem csillogott. Sminkje lehelet finoman hamvasította be arcát. Lábfejét pedig fényes, kecses ívű szandál fogta körül.

Szonja úgy nézegette Annát, mint egy hímes tojást, amely akár a leheletétől is menten eltörhet. Ő maga még farmert viselt, ruháját zavartan szorongatta. Pedig nem volt miért aggódnia. A ruha szép volt és az alkalomhoz illő. Lila selyem, tüllel vegyítve. Igazi báli ruha. Volt. Ugyanis Szonjának nem akadt színben harmonizáló cipője, és bár betért néhány üzletbe, nem találta meg az igazit. A ruhát, bátyja az utolsó pillanatban alakította húga cipőkészletéhez. Úgy ítélte, fehér tűsarkúja felel meg leginkább elképzelésének. A célból, hogy a ruhához is passzoljon, a lila tüllt lefejtette, és fehér csipkével helyettesítette. Ettől aztán a ruha inkább hasonlított a svájci népviselethez, mim báli ruhához. Nem hiába mondták róla, hogy igencsak extrém ízlésű tervező. Dia viszont, mint mindig, most is a hódítást tartotta szem előtt. Ennek megfelelően ruhája inkább illett egy bohém esthez, mint egy elit bálhoz. Igaz, minden illemszabálynak megfelelt; hosszú volt, elegáns, és mindent fedett, ami nem mutogatni való. De vörös volt, fémes, és a fenekén olyan feszes, hogy az ember szinte hallani vélte az anyag hasadását. Dekoltázsát hívogatóvá varázsolta, bokáját pedig engedte kivillanni. Mindehhez, lehetetlenül magas sarkú cipőt húzott a lábára, mely szintén vörös volt és fényes. Nyakában alig észrevehető láncon függött egy ovális, vörös medál (hosszanti tengelyével függőleges irányban), szintén ovális lyukkal a közepén. A lánc anynyira volt hosszú, hogy a medál, éppen Dia mellei között bújhasson meg. Sminkje erőteljes volt. hajkoronája feltűnő. Amikor elkészült, elégedetten tekintette meg tükörképét, majd kezébe vette piciny retiküljét, készen állva az estre.

- Szonjuska, én már elkészültem, te pedig még mindig a kezedben szorongatod a ruhádat? - méltatlankodott Dia, aki eddig tudomást sem vett a lányokról. - Hamar megvagyok. Különben is, Dani még sehol. Talán még le sem szálltak. - Akkor viszont taxit hívunk. - Dehogy! - reagált Anna enyhe felháborodással. - Megbeszéltük, hogy együtt megyünk. Semmiről nem maradunk le, ha nem érkezünk az elsők között. - És ha Dani csak órák múlva ér ide? Mégis meddig váljunk? A nyitótáncra szeretnék odaérni. - Nem bánom. A mihez tartás végett, állapodjunk meg valamiben, de arról feltétlenül tájékoztassuk Danit. így korrekt. - Rendben. Küldjünk neki üzenetet, hogy ha este kilencig nem érne ide, akkor egyenesen a hotelbejöjjön. - Megbeszéltük. Miközben a két lány az indulást tervezgette, Szonja is elkészült. Már ő is látta, hogy kár volt átalakítani a ruhát. Amint megpillantotta barátnői arcát, még rosszabbul érezte magát. - Nagyon szörnyű, lányok? - kérdezte valami pozitív viszszajelzés reményében. - Szép kis entrée új kollégáim előtt. Mit fognak szólni... - Ugyan, drágám. Te mindig csak másokkal törődsz. Inkább élvezd az estet. Töltenél indításként egy kis Martinit? Ott találod a hátad mögött a kisasztalon. - Dia a maga érdekében nem kívánt belemenni Szonja ruhájának elemzésébe. Nem akarta sem vigasztalni, sem nyugtatgatni, megoldást keresni pedig végképp nem volt kedve. Két-két Martini után a lányok felkerekedtek és elindultak immáron, mint légikisasszonyok - életük első légi báljára.

- Dani! Már aggódtunk! - lelkendezett Szonja, amikor meglátta a férfit. Éjféltájban járt már az idő. A lányok remekül szórakoztak, igaz, Diát alig látták. Ő hol a bárból, hol a táncparkettről tanulmányozta a felhozatalt. - Jól áll a szmoking - jegyezte meg közömbösen Dia. - Ki ez a fiatalember a társaságodban? - bökött Dani mellé, miközben tekintetével, már végig is pásztázta a jövevényt. Dani ugyanis nem egyedül érkezett. Oldalán egy igazán fess, magas, kisportolt, szőke, égszínkék szemű férfi állt. A kérdő tekintetek láttán elmosolyodott, kivillantva tökéletes fogsorát. Szonja máris elolvadt, Dia kihúzta magát, Anna pedig a kezét nyújtotta. - Ónodi Anna. - Pierre Sálingre. - Pierre francia, amint a neve alapján kitalálhattátok - folytatta Dani a bemutatást. - Ő itt Szonja, ő pedig Dia. - Helló. Már hallottam rólatok. Ti is légikísérők vagytok nézett végig a lányokon, akik mosolyogtak bájos akcentusán, amit a mindannyiuk számára idegen nyelvből, az angolból is kiéreztek. - Mi is? Dani! Ezek szerint sikerült?! - Szonja majd kiugrott a bőréből. - Igen, az utam sikerrel járt. Több szempontból is - tette hozzá a fiú jelentőségteljesen. - Ah - Dia hamar összerakta a képet. - Várjuk a részleteket. - Hosszú lenne... - Van időnk. Amúgy sem ittunk még a sikerre. Rád vártunk. Egy félreeső asztalhoz ültek, hogy tervezett italukat elfogyasszák. De a három lányt jobban érdekelte Dani története,

mint, bármelyikük első szakmai sikere. Csendben várták, hogy Dani végre mesélni kezdjen. - De lányok! Hallani akarom, milyen volt a járatotok - próbálta ő elterelni a szót. - Ugyan már, Dani, pont olyan volt, mint a többi lesz - legyintett Szonja. - Ezt ugye te sem gondolod komolyan?! Nem hiszem el, hogy nem izgultatok, hogy nem adódtak érdekes fordulatok... hiszen ez volt mindnyájunknak az első. - Igen, Dani, de úgy tűnik, a tiéd sikerült a legérdekesebbre - kacsintott Dia az ismeretlen francia felé. - Tehát ne húzd tovább az időt. Dani nem akart részletekbe bocsátkozni, főképp nem az érintett jelenlétében. Ráadásul a teljes diskurzus angolul folyt, hogy Pierre ne érezze magát kirekesztve. Ám extrovertált jelleme ezúttal sem hagyta cserben, a francia idegen pedig, szemmel látható örömmel hallgatta dicshimnuszát hódítási technikájáról. - Ezt nem hiszem el! - sopánkodott Szonja. - Alighogy elkezdünk dolgozni, a te életed máris kalandossá válik. Nekem meddig kell még várnom?! - Megértelek drágám, hiszen már majdnem huszonnégy órája dolgozol, mint légikísérő - ironizált Anna, akinek a Martini és a pezsgő egészen felvágta a nyelvét. - Tegnap egyébként nekem is akadt egy hódolóm a repülőn. - Nee! - erre már Dia is felkapta a fejét. - De igen. Egy nagyon kedves úr ült az első osztályon. Nehezen érthető angolsággal beszélt. Mindig mosolygott, még egy pohár vízért is nagyon hálás volt, és több ízben bókolt nekem. Először nem tudtam mire vélni, mert ült mellette egy nő,

aki, úgy tűnt, vele van. De aztán utánam jött az első szolgálati térbe, és elkérte a telefonszámomat. - És megadtad? - Szonja megdöbbent, nem ilyennek ismerte meg Annát. - Dehogy. Megkérdeztem, miért kéri. Mire ő azt felelte, tetszem neki, és feleségül szeretne venni. - Váó! Lehetek a tanúd? - heccelte Dia. - Megdöbbenésemet fejeztem ki, mire kimutatott a kabinba, és azt mondta, az ott ülő lányt is két nap ismeretség után vette el, és a többi feleségét sem hódította tovább. - Hát. mit ne mondjak, te is bele tudsz nyúlni! - nevetett Dani. - Végül miben maradtatok? - Viccelsz? Természetesen semmiben. Felháborodtam. Anna arcára még most is kiült az a méltatlankodás, amit valószínűleg némi Martini és pezsgő bátorítása nélkül is érzett tegnap. - A francba, én meg mindent bevetek, aztán még csak egy mormon vagy egy buzi sem akad. Bocs, Dani. - Semmi baj. Dia. Látod, mennyivel könnyebb nekem? Én még egy buzinak is örülök! A hozzáállásoddal van a baj! — legyintett Dani. - Ti most baszogatjátok egymást? - aggódott Szonja, aki most is, mint mindig, nehezen igazodott ki a nem egyértelmű helyzeten. - Ugyan, Szonja. Te mindig azt hiszed, hogy mi kikezdünk egymással, vagy éppen kivégezzük egymást, pedig látod, egyik sem - magyarázta Dia, úgy, mintha egy gyerekkel beszélne. - Húzzuk egymást, oké? Barátságból - folytatta Dani. - De milyenek voltak a pilóták? - fordult vissza Diához.

- Ne is mondd! Két ilyen pipogya pasit! A kapitány egy alacsony, köpcös darab volt, és a hangját se hallottuk. A másodpilóta pedig azzal nyitott, hogy kicsíptette a botkormányra a kölke fotóját. Szerinted? - Talán jobb is így, Dia. Képzeld el, hogy az első járatodon rögvest megismered álmaid négy csíkját. Céltalanná vált volna az elkövetkező néhány éved, amit a légitársaságnál töltesz vihogott Dani jókedvvel. - Nem, Danika, tévedsz. Elmondhatnám, hogy hobbiból repülök. A mélyreható témák mellett a bál is csúcsponthoz közeledett, amikor az élő szalonzenekart felváltotta DJ TU, az orosz származású lemezlovas, aki nevét a kollégáitól kapta, stílusosan a Tupoljev szovjet repülőgép után. A repülőgép műszerész érkezését nagy taps és ováció fogadta. Vélhetően nem ez volt az első légibuli, ahol ő diktálta az alaphangulatot. A bál éjfél körül maga mögött hagyta, nagyestélyihez illő eleganciáját. Az idősebb kollégák ekkor kezdték meg a ruhatár látogatását, a pincérek lassan leszedték az asztalokat, és kitágították a táncteret. Lekerültek a szmokingkabátok és a nyakkendők, valamint néhány tűsarkú is az asztal alatt maradt. A bál egyre inkább hasonlított egy fergeteges bulihoz, mint az Air Budapest Légitársaság XII. Légibáljához, az Art Hotel Smaragd Termében. A lányok táncolni mentek, amikor felcsendült Robbie Williams You Know Me című dala. Összeborulva énekelték a sorokat. A látványon Dani és Pierre csak mosolygott. Ők ketten az asztalnál maradtak, végre egy kicsit kettesben. - Még mindig csak kapkodom a fejem. A megismerkedésünk nem túl hétköznapi. - Mi sem vagyunk azok - mosolygott Dani kedvesen.

- Aláírom. - Az viszont aggaszt, hogy nagyon keveset fogjuk látni egymást. Nem egy helyen van a bázisunk, más-más irányba repkedünk... - Ne aggódj. Mindenre van megoldás - mondta Pierre higgadtan. - És ha több nap pihenőd van, gondolom, mész haza Franciaországba - folytatta Dani az aggodalmaskodást. - Két éve voltam otthon utoljára. Ez, remélem, sok mindent elárul. És igen. A bázisom New York. De most is itt vagyok. Ugyanott ragadtam le az időjárás miatt, ugyanabban a szállodában kötöttem ki, ugyanúgy egyenruhában indultam neki a városnak, mint te. Kell ennél több? - Legalább annyi, hogy ne nevezd szállodának azt a porfészket. Oké, szóval motelben. De azért az a motel elég szép emlékeket őriz rólunk, bármilyen koszvadt is. - Ja, igen, akartam mondani, hogy remélem, nem kapkodtuk el a dolgot... - Dani. Szerinted itt lennék most? Ez épp így volt jó. És alig várom a folytatást. Van még mit felfedeznünk egymáson. - Ne is mondd. De bármilyen fájdalmas, lassan indulnunk kell. Megy a géped. - Kikísérsz? - Viccelsz? Hát persze. Dani másfél óra alatt megjárta az utat a repülőtér és a hotel között. Számított rá, hogy a lányok még maradnak. Meglehetősen lecsökkent a bálozok létszáma, de éppen elegen voltak a jó hangulathoz.

Dani és Pierre nagy reményeket fűzött bimbózó kapcsolatukhoz. Két steward, kél különböző légitársaságtól. Ez aztán a szárnyalás. Feltehetően még egy futó csókért is repülőre kell majd ülniük, ám ez a legkevesebb egy légitársasági alkalmazottnak. Láthatóan már most nagy összhang uralkodott köztük. Olyan könnyedén telt el a napjuk, mintha összeszokott páros lennének. Kezdve onnan, hogy egy közös ebéd után majd két órán keresztül szeretkeztek vadul, majd megoldották a szmokingkérdést Pierre számára, aki Dani járatával jött át Budapestre, szinte egyenesen a bálra... ám előtte még Dani ágyába. „Hogyan tovább?" Dani aggódott, hogy a románcnak ezzel vége. Pierre volt az idősebb, a dominánsabb kettejük közül. Úgy érezte, neki most már nincs más dolga, mint várni, megcsörren-e a telefonja.

5. fejezet Gyerekkoromban sokat utaztam. Miután külföldön laktunk, ráadásul Amerikában, ahol repülőre ülni majdhogynem egyenértékű a vonatra szállással, volt gyakorlatom a légi közlekedésben. Magyarországra is gyakran hazalátogattunk. Sőt, az sem számított példa nélkülinek, hogy gyermeki magányomban ültettek fel a nagy madárra. Előrebocsátom, nem amiatt lettem légikisasszony, amit most elmesélni készülök, noha meggyőződésem, hogy az eset befolyásolta döntésemet. Tízéves lehettem. Tényleg nem tudom pontosan. Nyár volt, iskolaszünet, és nekem volt egy repülőjegyem Budapestre, itthon élő rokonaimhoz. Nem nagyon fűlött hozzá a fogam, alig ismertem őket, de a szüleim dolgoztak, és nem akarták, hogy a nyarat is nevelőnők körében töltsem. Washingtonból hazajönni nem volt egyszerű. Kétszer kellett átszállnom. Először New Yorkban, majd Párizsban. De nem volt ezzel gond, kellő rutinnal rendelkeztem. Persze földi segítséget is kaptam, némi felárért. Nyakamban lógott „Unaccompained Minor" táblácskám, amit már nagy gyakorlattal viseltem. A szüleim nem csináltak gondot az ilyesmiből. Amint betöltöttem a hatodik évemet, és „kíséret nélküli gyerek"-ként repülhettem, igazi utazó vált belőlem.

Párizsban sokat kellett várakozni, mert a járat késett Budapest felé. Az időjárás volt az oka. A lényeg számomra az volt, hogy sok időt kellett egy helyben töltenem. Az Air Francé földi kísérője a gépünk indulási helyére vezetett, és a lelkemre kötötte, hogy onnan legföljebb a mosdóig távolodhatok el a következő három órában. Szendviccsel, innivalóval és könyvvel is felszereltek, úgy gondoltam, minden rendben lesz. Megígérte, visszajön, mielőtt megkezdődik a beszállítás. Ültem egy kényelmes fotelben, kezemben egy vakációra szánt regénnyel, és nézelődtem. Mindenki rohant, gépről gépre, vagy, csak mert egy repülőtéren senki nem andalog. Kivéve a pilótákat és a légi kísérőket. Akkor még nem tudtam, hogy ők hivatalból nem sietnek. Ugyanis ez a tempó nyugalmat áraszt, míg a sietség akár pánikot is sugallhat. Jöttek-mentek a különböző légitársaságok tarkabarka hajózói, felszegett állal, büszkén, mosolyogva. Csodáltam őket. Arra viszont határozottan emlékszem, meg sem fordult a fejemben, hogy én is légikisasszony szeretnék lenni. Valójában azért nem, mert elérhetetlen álomnak tűnt. Valószínűleg, a gondolat sem mert előbújni a fejemből, csak néztem az elvonuló dolgozókat, mint valami filmcsillagokat. Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, mozdulatlan bámészkodással. Mígnem egyszerre csak magam is egy bőröndöt húztam magam után, és egyenes derékkal, büszkén vonultam a lányok között. Beszélgettünk, nevetgéltünk és olyan felszabadultságot éreztem, mint talán még soha. A repülőtér tax free üzletektől, kávézóktól és gate-ektől szegélyezett széles folyosója végtelennek tűnt. Csak mentünk, vonultunk.

Hallottam cipőink kopogását, az emberek beszédfoszlányait, amint elhaladtunk mellettük. Láttam magam előtt a két pilótát, de leginkább a tányérsapkájuk hátulját. Érzékeltem, ahogy elismerően megbámulnak minket, ahogy összesúgnak a hátunk mögött: láttad, milyen szépek? Elhaladtunk egy csupa tükör kirakatú üzlet előtt. Láttam magam, amint talpig uniformisban vonulok a többiek között. Olyan valószerű volt. Aztán valaki megérintette a vállam. - Kislány, ébredj! Budapestre mész? - Igen - feleltem zavartan. - Tessék, a könyved. Leejtetted, amikor elaludtál. Tetszik? kérdezte a magyar stewardess kedvesen, miközben visszaadta az Egri csillagokat - Igen - válaszoltam. Tényleg tetszett. Nekem Washingtonban nem volt a kötelező irodalom része, de a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy elolvassam. - Egyedül utazol? - Igen. - Oké, gyere fel velünk a repülőre - ezzel, miután vetett egy pillantást a beszállókártyámra, kézen fogott, és felvitt a magyar repülőre. Ezek szerint álmodtam csupán, hogy stewardess vagyok. Igaz, a repülőre a személyzettel vonultam fel, kis bőröndömet magam után húzva, és a kezemet fogó kedves légikisasszonyra mosolyogva.

6. fejezet Egy légikisasszony életében az első út többféle izgalmat is tartogathat. Kollégákat, akiket azelőtt sosem látott, utasokat, akiket többet nem is fog, de legalábbis nem fog rájuk emlékezni. Az úti célt, amiből feltehetőleg semmit nem fog látni, és a tanultakat, amelyekből szerencsés esetben szinte semmit nem kell alkalmaznia. Ugyanis a kiképzés alatt, a legtöbb idő annak elsajátításával megy el, hogy mit tegyen a légikísérő, ha valami katasztrofális helyzet állna elő. Katasztrófa vagy vészhelyzet pedig, statisztikailag is kevés akad. Az úti célról pedig - ha minden rendben zajlik - az érkezést követő legkésőbb negyvenöt percen belül pedig már múlt időben beszél. Viszont van valami, amire biztosan nem lehet felkészülni az iskolapadban: a különböző népekre, színekre, illatokra, nézetekre, hovatartozásokra, nemekre, korokra, vallásokra és politikai irányzatokra, neveltetésekre, szocializáltságokra, nyelvekre, jelekre, kultúrákra és kulturálatlanságokra, melyek egymás mellé szorítva tartanak ugyanoda és akarják ugyanazt. A számtalan tekintet egy emberként tapad a légikísérőre, aki ebben az eklektikus közegben igyekszik úgy lavírozni, hogy mosolya és kedvessége mindegyikük számára ugyanazt jelentse. Anna nehezen heverte ki, hogy mosolya, kedvessége talán félreérthető volt. Napokig marcangolta magát. Talán kihívóan viselkedett? Miért is nem Dia utazott azon a járaton!

- Lányok! Nem bártáncosnak mentem, hanem légikisaszszonynak. Egyetemet végzett, éppen a másoddiplomámon dolgozó nő vagyok, aki három nyelvet beszél. Erre már az első utamon kikezdenek velem! - Anna nehezen lépett túl a szigorú erkölcsösségén esett sérelmen. - O drágám! Ennél cifrább dolog is megtörténhet még. Ez a pasi csak feleségnek kért, igaz, csak valahányadiknak. Ahonnan ő jött, ez teljesen normális. De hidd el, lesz, aki mást szeretne. - Dia minden bizonnyal kevésbé fogta fel tragikusan az esetet. - Mire gondolsz? - Például meg akar dugni leszállás után. - D i a ! Mit képzelsz? - Oké, akkor már a repülőn! - Diát láthatóan szórakoztatta szemérmes barátnője megrökönyödése. - Inkább hagyd abba! Miért akarna bárki is ilyesmit tőlem? - Anna. - Dani időközben megérkezett, és, miután mindhárom lány arcára puszit nyomott, bekapcsolódott a beszélgetésbe. - Nem azért, mert légikisasszony vagy, és nem is azért, mert bármit feltételeznének rólad. Azok a férfiak több óra hosszat ülnek a repülőn, és néznek téged, aki mosolyogva sétálsz köztük. Valamelyiknek megtetszel, ahogy bárhol máshol megtetszhetnél. Tudja, ha kiszállt a gépből, talán soha többé nem lát. Nincs veszítenivalója, leszólít, randira hív, vagy csak egy kalandra. Éppen úgy, mintha bárhol máshol tenné. - Az egész mégis olyan hatást kelt, mintha egyesek azt gondolnák, a légi kísérők könnyűvérűek - panaszkodott Anna. - Coffee, tea, or me? - nevetett Dani. - Ez meg mi? - Nem hallottad még? A vadászó stuvi kérdése.

- Szép. Ilyen a hírünk? - Anna egyre rosszabbul érezte magát. - Ugyan már! Pár száz nő között a fellegekben pont annyi kalandkereső vagy éppen prűd van, mint ahány ugyanennyi nővér, orvosnő, vagy tanárnő között. Csak hát ez némileg kirakatmunka. - Mosolyba zárt biztonság - szólalt meg Szonja is. - Ez gyönyörű volt, Szonja. - Miért, hát nem? Életmentőként vagy ott, de álcaként italokat kínálsz, és mosolyogsz. Szerintem találó szlogen. Egy légitársaság honlapján olvastam. - Tudjátok - sóhajtott Dia, figyelmen kívül hagyva Szonját, én valószínűleg nem a prűdek közé tartozom. Ezért aztán onnan közelítem meg a kérdést, hogy a munkánk sokkal nagyobb lehetőséget biztosít megismerkednünk valakivel. Szemben azzal, aki reggel bemegy az irodájába, nap, mint nap ugyanazt a néhány kollégát látja, este fáradtan hazaesik. Szórakozni már ideje sem marad. Nincs ismerkedési lehetősége. Na, jó, lehet, hogy hétvégén elmegy moziba, vagy egy kiállításra. - Ami egy kicsit arról szól, hogy görcsösen pásztázza a tömeget, keresi az igazit, aki tehát tuti nem jön - Dani pontosan értette, miről beszél Dia. - Mi, nap, mint nap emberek között mozgunk. Sokkal nagyobb a sansz észrevenni valakit. - Vajon a stuvik között is akad szingli? - kérdezte Szonja. - Erre én is kíváncsi lennék. De szerintem arányaiban kevesebb, mint amennyi az irodai dolgozók között. - Az biztos. - Ráadásul nekünk nemcsak az utasok között jut lehetőségünk vadászni, hanem pilóták is szép számmal akadnak.

- Témánál vagyunk! - Igen, Dani, témánál. Megjegyzem, melegek is utaznak, nem kell buzibárba járnod. - Hogy te milyen közönséges tudsz lenni, Dia. De ezt szeretem benned. - Csakhogy, én nem vadászni jöttem - Anna láthatóan nem érezte jól magát ettől a beszélgetéstől, sőt, egyre sápadtabb lett. - Jaj, te kislány... - kezdte Dia. - Ezt nekem szoktad mondani! - emelte fel kezeit Szonja. - Mindketten kislányok vagytok. Szóval. Ha orvos vagy nővér lennél, akkor meg azt hallgathatnád, mi folyik a kórházakban. Nem kell vadászni, szó sincs róla. De légy nyitott egy kicsit, a te nagy Ő-d is szokott repülni, hátha egy járatra kerültök. - És talán, én is az enyémmel - ábrándozott Szonja. - Igen, de arra vigyáznod kell, hogy ne szeress bele mindenkibe, aki belép a repülőgép ajtaján - nevetett Dani. - Ne légy undok! De Szonja máris szerelmes lett. A nap éppen úgy kezdődött, mint bármelyik másik. Szonja háromszor nyomta ki a szundi funkciót telefonja ébresztőjén, mire végre erőt vett magán, hogy kinyissa a szemét. Meglepetten vette észre a redőny résein berontó erőteljes napsugarakat, melyek arra engedtek következtetni, már régen elmúlt a hajnal. Pedig Szonját még húzta az ágy, éppen úgy, mintha kora reggel lenne. Ami nem meglepő. Éppen így érzett akkor is, ha gyomra helyettesítette vekkerét, ebédre ébresztvén őt, egy lustálkodós szabadnapján. Ma nem henyélhetett tovább. Repülni fog. Ez már a negyedik járata volt. Több mint három óra repülés várt rá Madrid

repülőterének irányába. Késő este lesz, mire visszaérnek, noha ezt, cseppet sem bánta. Eddig csupa rövid úton vett részt. Ott nincs lehetőség a kollégákkal, az utasokkal beszélgetni, de még a kötelező feladatokra is csak kapkodva jut idő. Mikor a másodikjáratán, egy alig ötven perces úton, úgy a negyvenedik kávé kínálásánál egy utas azt válaszolta, „köszönöm, majd később", Szonja megrémült. Most erre mit feleljen: „Mi később már visszafelé repülünk, tehát most vagy soha!?" Éppen valami frappáns, de udvarias válaszon töprengett, amikor az egyik kollégája a fülébe súgta: „Ha sokáig merengsz itt a kabin közepén, kávéskannával a kezedben szállunk le." így nem mondott semmit, sőt, az utas kávét sem kapott, mert mire a később elérkezett, a repülő már valóban a visszaútra készülődött. Ma nem lesz ilyen gondja. Három órába minden belefér. Talán még a kollégákkal is csacsoghat, és megismer néhány kulisszatitkot, amit a tantermekben nem árultak el szigorú kiképzőik. Hosszasan válogatott ruhái között, mire végre megtalálta a nap hangulatához leginkább illő darabokat. Indulás előtt még ivott egy erős kávét, és közben a tükörbe pillantva megállapította, az egyes ruhadarabok, valóban tükrözik a nap hangulatát, de megjelenése összességében inkább egy tarka rétre hasonlít. Szoknyáját gyorsan kedvenc halványzöld darabjára cserélte le, így a sok-sok virág közé került egy zöld mező is. Pipacsos kalapját pedig egy sárga szalmakalapra váltotta, így a virágos rét felett immáron a nap is kisütött. Végre elindult, de az öltözködés éppen annyi időt vett el, hogy a kényelmes autózás helyett száguldozásra kényszerüljön. Közben váltig fogadkozott - mint mindig, amikor életveszélyesen vezetett, hogy legközelebb hamarabb indul el, és akkor

nyugodtan, zenét hallgatya gurulhat ki a repülőtérre. Ez az elhatározása persze, még sosem valósult meg. Amint beér, irány az öltöző, és néhány perc elteltével már az Air Budapest Légitársaság piros uniformisában feszíthet. Vannak kollégái, akik korábban érkeznek a reptérre, csak hogy a kantinban, még civilben megihassanak egy kávét. Dia is ezek közé tartozott. Ami nem is csoda. Az egyenruha, mint tudjuk, enyhén konzervatív, míg a civil öltözék a testi bájak mutogatására is alkalmas. Éppen ezért a kantin az a hely, ahol kiderül, ki a jó nő és ki a jó pasi valójában. Ki hogyan öltözik, milyen az ízlése és az alakja. De talán az sem véletlen, hogy egyes kollégák már otthon magukra ölük a formaruhát. Az ő gardróbjukban valószínűleg ez képviseli a legjobb címet. No, meg ápol és eltakar. Mindenki olyan egyforma benne. Szonja a harmadik csoporthoz tartozott. Gondosan felöltözött, de miután mindig késésben volt, ruhatárát senki nem láthatta. Szonja, éppen azon morfondírozva, neki jól áll-e az egyenruha, nem vette észre, hogy a repülőtérre vezető utat lezárták. Behajtott a bóják közé. Meglepetésére az aszfaltot javító, védősisakos emberek bámultak be autójába. - Kislány, nem nagy ez a kalap? Vagy szemüveget kéne hordanod! Itt útépítés folyik - ingatta a fejét egy sisakos, ötvenes, jól megtermett férfi. Szonja ekkorra feleszmélt, és felmérte a helyzetet. Az órájára pillantott, és pánikszerűen számolta végig: átöltözéssel együtt tizenhárom perce maradt a járatra jelentkezés pillanatáig. Vége. Csak most kezdett, és máris lekési a repülőjét.

- Indul a repülőm - csak ennyit tudott kinyögni az ablakon át, miközben szeméből azonnal záporozni kezdtek a könnyek. - O, kislány! Csak nem szerelmes? Messze él a barátja? kérdezte a sisakos. - Igen, és talán most látom utoljára - szipogta, miközben ösztönösen tovább szőtte a férfi elejtette romantikus fonalat. - Beteg? - Végstádium - Szonja ettől egy picit elszégyellte magát. Bár barátja sincs, miért is ne kelthetné halálhírét - nyugtatta magát. - Üljön át! - érkezett a vezényszó, és a sisakos már be is préselte magát a kormány mögé. Szonja éppen csak arrébb csusszanhatott. Fél feneke még a levegőben volt, a sisakos lába már tövig nyomta a gázpedált. - Félre! - kiáltott a kollégáinak, keresztülszáguldva Szonjával az útépítésen, forgalom híján alig három perc alatt már a repülőtér portájánál voltak. - Milyen kedves magától, kislány, hogy ilyen vidám bokrétának öltözött, biztosan felvidítja a beteg barátját - ezzel kiugrott az autóból, és elviharzott. Szonja visszaült a volán mögé, és, miután magához tért meglepetéséből, tett egy U alakú kanyart, hogy a szolgálati portánál hajthasson be. „Hát mégiscsak megérte ennyit vacakolni az öltözködéssel" - gondolta. A kalandos érkezés után az átöltözés, sminkelés már gond nélkül zajlott. A kollégák között, nem fedezett fel ismerős arcot, de mindnyájan kedvesnek tűntek. Az utasok pedig... Éppen olyanok voltak, mint általában. Tarkabarkák. Fehérek és barnák. Kicsik és nagyok. Kedvesek és mufurcok. Nők és férfiak. Férfiak. De azok közül is egy. Szőke, göndör. Kék szemek, fehér fogsor, sportos és divatos ruha, gyönyörű bőrcipő. Szonja

gyengéje. A férficipők. Hát ez, az volt a javából. Puha, hasított bőr. Drága, szép darab. Szonja elolvadt. Tekintete a cipőről ismét a gyönyörű férfi arcára siklott, és akkor megtörtént: a fehér fogsor kivillant, a szempár egyenesen Szonjára szegeződött, tulajdonosa pedig megszólalt: - Kisasszony, ülnek a helyemen. Szonja mozdulni sem tudott. Biztos volt benne, hogy a jóképű fiatalember hasonlóan érez iránta, és rögvest belészeretett. Micsoda nap! Máris megszólította! Máris kezdeményezett! -Kisasszony! Szonja úgy érezte, végre felnőtt. Itt áll egyenruhában, dolgozó nőként, aki képes eltartani magát, és, úgy tűnik, udvarlója is akadt. De mit is kérdezett tőle? A szíve a dobhártyáján ütötte a Love me tender ritmusát Mindig úgy képzelte, hogy erre a balladára mondja majd ki a boldogító igent. - Kisasszony, tudna segíteni? Ülnek a helyemen - sürgette a fehér fogsor. - Hogyne, máris intézkedem - lépett a helyszínre Szonja kolléganője, aki kellő rutinnal vette át Don Jüan beszállókártyáját. És ekkor érte az első tragédia a bimbózó kapcsolatot: a csodakék szempár elfordult Szonjáról, és a kolléganőjére vándorolt. Szonját tettekre sarkallta féltékenysége. Odalépett, kivette a másik stuvi kezéből a beszállókártyát és intézkedett. - Úgy látom, az ön helye alkalmatlan a kényelmes utazásra. Elnézést a kellemetlenségért. Felajánlhatjuk az egyik ülésünket az első osztályon? - hadarta a példamondatok között olvasottak egyikét. - Nagyon köszönöm, de a helyem tökéletesen alkalmas, csupán egy baja van, ülnek rajta - felelte a sármőr, némi értetlenséggel az arcán. A tapasztaltabb kolléga pedig, mentve a

helyzetet, máshová tessékelte a rossz helyen ülő utast, majd a szőke herceghez fordult: - Máris felszabadult az ön helye - ezzel a stuvi Szonjához lépett, és a kezébe nyomta az eltévedt utas beszállókártyáját. Kísérd a helyére a kedves utast, utána beszéljünk! - mondta még. Szonja érezte, hogy valami nem kerek, ám ennél egy fokkal jobban aggasztotta, amit kolléganője válla mögött látott. Szíve választottja nem fehér lovon érkezett, hanem egy szőke szépség balján. A hölgy mindeddig takarásban volt, de most lelepleződött. Szonja összetört. A boldogság fuvallata éppen csak megérintette, de nem lágy szél volt ez, hanem pusztító hurrikán. Maga a csalódás. „Pedig az a mosoly..." - Szonja felidézte az álom pasi tekintetét, amely minden kétséget kizáróan szerelmes pillantás volt. ,0, szegény - vonta le a következtetést boldogtalan kapcsolatban él, és reménytelenül tetszem neki." Ezekkel a gondolatokkal kísérte helyére a rábízott utast, hallgatta meg kollégája szakmai felvilágosítását arról, kinek lehet kompenzációként felajánlani az első osztályt, és dolgozta végig a kétszer három órát. No, meg azt a késést, ami szerencsére csak késés volt, és nem járattörlés. Hazaindulás előtt, Szonja egy laza mozdulattal kinyitotta az ajtót, amit még élesben arra készítettek, hogy vészhelyzet esetén felfúvódjon a csúszda. Ő felfújta. Vészhelyzet nélkül. Pánik, rohangálás, kapkodás kerekedett. Mintegy hat óra alatt kicserélték az ajtó burkolatába szerelt csúszdát, amely így újra üzemképessé vált. Este, úgy aludt el, hogy újra és újra felidézte magában a mosolyt, melyet a kedves idegen küldött felé, titokban, hisz mellette ült a nő, boldogságának akadálya.

Másnap szabadnapot kapott. Már javában sütött a nap, amikor megcsörrent a telefonja. - Helló, én ébresztettelek? - hallotta Dani vidám hangját. - Igen, de sebaj. Mi a helyzet? - Törölték a járatomat, Anna csak éjszakára megy, Dia is ráér. Délben a törzshelyünkön? -Jó. - Szonja, baj van? - Dani hallotta, hogy a lány hangját bánat lengi át. - Majd elmesélem, most még kába vagyok. Iszom egy kávét - ezzel letette a telefont. Éppen felkelt, és a fürdőszoba felé tartott, amikor ismét megcsörrent a kis lila készülék. - Kővári Szonja? - Igen, én vagyok. - Huszár Lajos vagyok. A nevem valószínűleg semmit nem mond önnek. - Valóban nem. - Nos, nem akarom zavarni. Tudja, tegnap együtt repültünk. Le kellett ugranom Madridba, de ma haza is jöttem a következő járattal. A húgomat kísértem el, aki nincs túl jól, tudja, lelkileg. Szóval nem beteg, csak most hagyta el a pasija, és ki van borulva. Gondoltam, vele tartok. Anyánk lakik Madridban. Nem tudom, emlékszik-e rám. Szőke, hullámos hajam van, a húgom is szőke. Egymás mellett ültünk, és... - Hát hogyne emlékeznék - csengett Szonja hangja letagadhatatlan lelkesedéssel. „Hát van Isten! Hát valóban tetszettem neki! A húga! Milyen jó, hogy az embereknek van húguk." Szonja már ki is mondta az igent az esti randevúmeghívásra, bár a kérdés még el se hangzott.

- Tényleg? Ez nagyszerű! Nem is gondoltam volna. Akkor talán meg is kérdezhetem, nem lenne kedve ma este találkozni velem? - Miért is ne? - Szonja alig tudta türtőztetni magát. Legszívesebben estig sem várt volna. Végül este nyolc órában maradtak, és elköszöntek egymástól. - De honnan szerezte meg a telefonszámodat? Tudomásom szerint nem adhatják ki - csodálkozott Dia, amikor Szonja beszámolt a tegnapi és a mai nap eseményeiről. - Nem tudom. - És miért nem mondott valamit, már a repülőn? - kérdezte Dani. - Igazán elkérhette volna a telefonszámodat, megkérdezhette volna a nevedet... - Minek, leolvasta a névtáblám. A telefonszámomat pedig láthatóan megszerezte. Nekem ez imponál. - Oké, csak úgy illendőbb. - Most miért vagytok ilyenek? Ti nem láttátok! Igazi úriember. Egyszerűen romantikus, és biztosan meg akart lepni, ezért nem szólt semmit a repülőn. - Biztosan - motyogta Anna. - Te pedig reménytelenül szerelmes vagy. - Ezért dobtad ki a csúszdát? - kérdezte Dani kaján vigyorral. - Azért az izgalmas lehetett. - Tényleg, nem lesz belőle bajod? - kérdezte Dia, bár úgy gondolta, Szonja az a típus, aki körül mindig történik valami, de mindig megússza. - Az az igazság, hogy ma Sebes Emmánál kezdtem. - Hú - nézett rá Dani aggódva.

- Tök rendes volt. Azt mondta, két típusú légikísérő létezik. Az egyik, aki már dobott ki csúszdát, a másik, aki még fog. Persze nyomatékosan a tudomásomra hozta, mennyibe fájt ez a kis malőr a légitársaságnak, hogy milyen kellemetlen, és a késés is kínos. A szőnyeg alatt kúsztam ki az irodájából, de valójában ennyivel megúsztam. - Hülyének áll a szerencse! - ingatta a fejét Dia. - Szonja, baj, ha én azt kérem, inkább ne menjünk együtt útra? - Dia, ne légy már ilyen! - Hagyd Szonját. Ha az ember szerelmes... - védte őt Dani. - Igen. O, alig várom az estét! - Nem gondolod, hogy a barátaid izgatottan várják, lesz-e esküvő? - Dia rekedt hangja fájdalmasan hasított Szonja fülébe. Egy pillanatra eltartotta magától a telefont, mielőtt válaszolt. - Dia, hívtalak volna benneteket, de nem vagyok túl jól. Hol vagytok? - Danival friss croissant-t ropogtatunk. Anna éppen Moszkva felé repül. Este pizza? - Nem is tudom. - Azt nem mondom, a hangodból ítélve, hogy még mindig love storyra számítok, de attól még bekaphatunk egy pizzát. - Oké, de reggel korán kelek. Ki repül egyáltalán hajnali ötkor? - Hidd el, vannak, akik szeretnek korán érkezni, ha utaznak. A két lány letette a telefont. Szonja továbbra sem tudta eldönteni, bosszús legyen vagy szomorú. Úgy érezte, szórakozik vele az élet. Először azt gondolta, senkinek sem meséli el, ami

történt, de később alig várta, hogy kiönthesse a lelkét. Diától szeretett volna hódítási leckéket venni, Danitól megtanulta volna, hogyan lehet egy jókora fintorral szemlélni az életet, Annától a megfontoltságot sajátította volna el. De nem ment. Mindig, egész életében mindenkitől azokat a jellemvonásokat leste el és utánozta, akár akaratlanul, amelyek balszerencséjét erősítették. - Talán légy önmagad, és ne akarj másokra hasonlítani! kommentálta Dani Szonja őszinteségét, amivel este a pizzája fölött elindította a beszélgetést. - Egyébként mit jelent az, hogy én fintorral szemlélem az életet? - Pont leszarod. - Ah. így már világosabb. Viszont, nem értek egyet. Elég lelkizős tudok lenni. - Oké, de nem mindegy, hogy az ember min lelkizik. - Az igaz. Hát, az sem biztos, hogy értelek - Dani azt sem tudta eldönteni, hogy fintora tetszik-e Szonjának, vagy sem, de azt gyanította, igen. Különben nem irigyelné. „Nők. Milyen kicsavarodottan tudnak gondolkodni." - Szonja drágám, elmondod végre, mi történt, vagy inkább ne is kérdezzük? - puhatolózott óvatosan Anna. - Ez csak velem történhet meg! - Ide figyelj, Szonja! Tedd le az eszcájgodat, és mondj el minden részletet, vagy fejezd be a sopánkodást, mert jó hangulatban szeretném elkölteni a kajámat - Dia már kevésbé volt udvarias. Az sem biztos, hogy valóban minden részlet érdekelte peches barátnője legújabb történetéből, de azt is tudta, hogy úgysem ússza meg. - Mégiscsak a barátnője volt - kezdte a közepén. - Nem a húga? - próbálta elkapni Dani a fonalat.

- Nem - Szonja a könnyeivel küszködött. - De akkor mit akart tőled? - kérdezte Anna. - Nem ő volt. - Már ki nem volt ő? - Dia magasba emelte két kezét, mint aki megadja magát a kusza történet megfejtését illetően. Szonja, mi lenne, ha az elején kezdenéd? - Hát a pasi. - Nem Lajos volt? Ugye így hívják? - De ő volt. Azaz nem ő volt. Dani töltött Szonjának egy pohár bort, majd a kezébe nyomta. - Ezt most idd meg. Várj két percet, hogy hasson. Addig én kérek parmezánt. Miután kihozta a pincér a reszelt sajtomat, folytathatod. Szonja egy szuszra hajtotta fel az italt. Mire a pincér visszatért a porrá szárított sajttal, a bor már a lány ereiben bizsergett. - Na, most kezdd el elölről - jött Dani javaslata. - Huszár Lajos nem az a pasi, akibe beleszerettem. Ez a fickó is ezen a járaton utazott. Szőkének ugyan szőke, és szintén egy szőke nővel volt, aki valóban a húga. De ez az ember gusztustalan. Egy bőrszerkós motoros. Ápolatlan, sőt büdös. Arca tele sebhelyekkel. Szőkesége inkább sárga a dohányfüsttől és a zsírtól. Szájából folyton egy gyufaszál lógott ki, amit a nyála rojtosra áztatott... - Ez borzalmas - Anna egészen halkan borzadt el. - ...egyenesen bunkón viselkedett. - Mégis, mit mondtál, amikor megláttad? - kérdezte Dia. - Megszólalni sem tudtam. Aztán átsuhant a remény, hogy ez csak egy véletlen, és azonnal előlép az én hercegem. De nem

jött, viszont ez a pasi megkérdezte, miért vágok olyan pofát így, ezzel a szóval -, mint aki menten elhányja magát. - És erre megmondtad az igazat? - Nem. Még mindig nem tudtam megszólalni. Aztán javasolta, üljünk le valahol. Én pedig mondtam neki, hogy azonnal haza kell mennem. - Nem lett volna egyszerűbb megmondani, hogy tévedtél, nem rá gondoltál? - kérdezte Anna. - Nem bírtam gondolkodni. Ti nem tudjátok elképzelni, min mentem keresztül. Már azt is elképzeltem, milyen gyerekünk lesz. Erre jön ez a... komolyan, sötétben biztosan elővenném a gázspray-t a zsebemből. - Te hordasz magaddal? - csodálkozott Anna. - Nem, de nem is volt sötét. - Szonja, kevesebb reménnyel kéne belefutnod egy kapcsolatba. Ha ezúttal sem szőttél volna évekre előre terveket, akkor talán nem is csalódásként éled meg ezt az egészet, hanem csak dühöngsz egyet, vagy nevetsz egy nagyot. - Tudom, Dani. No, látod? Ez az. Te képes vagy így állni a dolgokhoz. De én nem. - Na, várjatok, mielőtt megváltjátok a világot. Mi lett a történet vége? - kérdezte Dia. - Dia, ez messze nem olyan vicces és izgalmas, ahogy te látod - felelte Szonja sértődötten. - Lazulj már egy kicsit! Csak tudni akarom, hogy váltatok el. - Azt mondta, dilis vagyok, és otthagyott. - Legalább hamar túlestél rajta. Képzeld, ha még győzköd is téged. - Ne is mondd.

- Itt, tényleg mindenkivel történik valami izgalmas. Azt hiszem, hamarosan én jövök - és mint mindig, ha pasizásról esett szó, Dia rögtön megemelte két kezével melleit, és megnyalta szája szélét. - Járj nagyobb sikerrel, Dia - mosolygott Anna. - Holnap Athénba repülök. Ott is töltjük az éjszakát. Beszéltem az egyik lánnyal, aki ott lesz a járaton. Éppenséggel azt kérdezte, ismerem-e a másodpilótát. Állítólag minden lány odavan érte. - De te csak kapitányokra hajtasz - heccelte őt Dani. - Előbb-utóbb őt is kinevezik. - Aztán nehogy utóbb, amikor már csak a „sármos kapitány és botoxos felesége" párost alkotjátok. Most éled a fénykorod, ne a közeljövőre tervezz! - N e fokozd, Dani! - Pedig tudnám még. - Kapd be! - Erről tudod, mi a véleményem. - Tudom.

7. fejezet Kemény nőnek tartom magam. Aki képes egyenes derékkal, fegyelmezett önuralommal, udvarias mosollyal kezelni a leghajmeresztőbb helyzeteket is. Legalábbis egészen sokáig ezt gondoltam magamról. Aztán egy hajnalon, Damaszkuszból hazafelé, felszínre tört bennem a döbbenet, magával rántva, és az arcomra kenve a felháborodás minden megnyilvánulását. Az út Szíriáig csendesen telt, utas sem volt, pontosabban néhány európai, nyugati üzletember. Alig húsz fő. A fele annak is elaludt a felszállást kővetően. Gyér világítás mellett, halkan dolgoztunk, aki kérte a vacsoráját, annak odaadtuk. Mindenki pihent inkább, lévén éjszaka. Háromórás volt az út, ebből úgy harminc perc munka várt ránk. A maradék időt felosztottuk egymás között, és ha nem is alhattunk, legalább nem kellett talpon maradnunk. - Imádom az utas nélküli utakat - mondta a senior légikísérő. - Ők csak megzavarják az utazás élményét - tette még hozzá némi iróniával. Az igazság az, hogy elég unalmas kevés utassal repülni. Mi ugyanis nem alhatunk el, a lábunkat sem tehetjük fel, akkor sem, ha egyetlen utas tartózkodik csak a fedélzeten. Akad olyan járat is, amelyen több stuvi van, mint az előírt minimum, de ezek az utak sokkal hosszabbak az átlagosnál, viszont ilyenkor hivatalosan pihenhetünk. Akkor, ha legalább kilenc órát

repül egy irányba a gép. Itt már kell a plusz stuvi, hogy rotációban leülhessünk egy-egy órára. Függöny mögött. Hiszen bármilyen képzett is a légi személyzet, ha alszik, kinyílik a szája, horkol, vakarózik. Lassan telt el a repülés időtartama, de aztán mindannyian átestünk a holtponton, valamikor hajnalban, ki-ki bioritmusa szerint. így viszonylag frissen készültünk a visszaútra. - Telt ház - mondta az állomásvezető. Magyar férfi, aki lassan húsz éve él az arab országban. - Plusz tizennyolc fő. Infant. - Nincs annyi bébiövünk - mondtam aggódva, hisz az infant két éven aluli babákat jelent, akiket az anyára kell csatolni. Úgy tanultam, csak annyi bébi vehető fel a járatra, amennyit biztonságosan haza tudunk hozni. Márpedig egy két éven aluli infant akkor ül (fekszik) biztonságosan anyja (apja) ölében, ha egy hurkolt kiegészítő övvel hozzáerősítik a felnőtthöz. - Nem számít. Ezek utazni akarnak - legyintett a szírmagyar flegmán. - No, de... - kezdtem, tudván, az a kötelességem, hogy betartassam a biztonság szabályait. - Új vagy még, ugye? - kérdezte, és választ sem várva folytatta. - Nem voltál még erre, igaz? Majd meglátod, kislány, itt más a minimum. Más a minimum? Ez meg mit jelentsen? Aztán kezdtem rájönni a mondat lényegére. Elindultak az utasok. Nagy leplekbe burkolt, hangos családok érkeztek a repülőgép ajtaja felé. Sajátos képet alkottak. Jöttek a férfiak, büszkén, mogorva arccal, karjukat szabadon lóbálva. Mögöttük asszonyaik, sok gyerekkel, annál is több csomaggal. Csadorban, arc nélkül.

Aztán leültek. Egymás hegyén-hátán. Szó szerint. A kép messze nem volt olyan letisztult, mint gondoltam. Láttam már telt házat. Két éven aluli gyereket is. Száznyolcvan utas esetén tizennyolc pici gyerek szinte elvész anyja-apja ölében. De nem itt. Itt az ötévesek is kétévesként utaznak? Rá is kérdeztem, de a válasz ezúttal is zöldfülűvé minősített. - Itt nem eszik olyan forrón a kását. Ki igazodik el azon, melyik gyerek kivel van? - kaptam a választ ismét félvállról. O, szívem, lehet, hogy van olyan bébi, aki öt infant-jegyet is kapott, a biztonsági kapunál pedig már senki nem nézte, milyen beszállókártya van az ötévesnél. Sikítani tudtam volna. Jól értem, hogy telt házon kívül, olyan utasok vannak a fedélzeten, akik elmúltak kétévesek? Akiknek már önálló ülésre lenne szükségük? Nagy gyerekek fognak a szüleik ölében ülni? Mondanom sem kell, leszámolni ezt a méhkast, nos, kihívást jelentett. - Számoljatok még egyszer - jött az utasítás a pilóta kabinból. - Lányok! - szólt hozzá a földi koordinátor. - Telt ház, plusz tizennyolc... kisbaba. Annyira nem bonyolult! Egy ilyen megjegyzést még elegánsan el tudok engedni a fülem mellett. Megtanultam már, hogy a „földiek" nem szívlelik a „légieket". - Az állóhelyeket is eladták? - kérdezte gúnyosan egy utas, aki már nagyon unta, hogy a stuvik fel s alá mászkálnak, miközben helyes létszámot próbálnak kihozni az egyébként jövőmenő, mosdóba rohangáló, kérdezősködő utasokból. Egy moz-

gó (és csacsogó), hangyabolyt kellett számszerűsíteni. Ráadásul az utasnak majdnem igaza is volt az állóhelyeket illetően. - Még mindig egy hiányzik! - mondtuk határozottan mind a négyen, légikísérők. - A kapunál biztosan mindenki átjött - tárta szét a karját a földi kolléga. - Még ha külsőn állna a repülő, akkor kinéznék, hátha itt bolyong valaki a betonon, de a csőből nem érkezhetett máshová, mint a fedélzetre. Köszi. Akkor felszívódott. Mert, hogy itt nincs, az biztos, gondoltam. Aztán egyszer csak furcsa mozgást észleltem a szemem sarkából. Valami oda nem illőt. Majd jött mellé a hangkíséret is. Gyereksírás. Jesszusom. Valami mocorog a kalaptartóban. Egy csecsemő. Dermedten álltam az utasok feje fölött, a csomagok között síró kicsi ember mellett. Vajon kié? Egy pillanatig sem törődtem vele, kiemeltem a csöpp gyereket egy hátizsák mellől. Csak azután néztem körül. Az érintett csomagtároló alatt, igaz, ült egy nő, de az ő mellén már lógott egy gyerek. Egy nagyobbacska, bár ő sem lehetett több két évnél. Mellette egy hat év körüli kisfiú játszott elmélyülteten kisautójával, a szélső ülésen pedig az apa ült. De ő már kikapcsolt, az ébrenlét és az álom határán lebegett. Talán észre sem vette a jelenetet. Karomban a hangosan méltatlankodó kisbabával még valami szemet szúrt. A földön, a család lábainál néhány takaróba vackolta be magát egy nyolcéves forma, ijedt tekintetű kislány. - Az önöké? - mutattam oda a babát. A válasz csak egy bólintás volt. A következő fej mozdulatot az anya a kisfiának címezte, aki azonnal nyúlt is a csecsemőért.

Hogy is van ez? De a válasz rögtön megérkezett. Egy aszszony a következő sorból és egy a túloldalról már nyúlt is, hogy átvegye a két legkisebbet. A hatéves beült anyja ölébe, a nyolcéves az ő helyére, így máris csak egy szabálytalanság maradt: hatéves utazik két éven aluliként. Azt gondoltam, amint hazaérünk, mindezt leírom. De aztán felszálltunk. És az út végére minden elvemet feladtam. Persze csak átmenetileg. A kommunikáció teljes hiányában sajátos jelbeszéddel éltük túl a járatot. Szó nem volt itt borkínálásról, PRbeszélgetésekről, de még vészhelyzeti felkészítésről sem. Felmutattuk a narancslevest dobozt, amire vagy bólintottak, vagy nem. Egyetlen szót tudtak angolul: hedék, azaz fejfájás. Fedélzeti elsősegélytáskánkból szorgalmasan hordtam ki az utasoknak az Algopyrint, Paracetamolt és amit találtam, de fogytán volt a készlet. - Megőrültél? - nézett rám az egyik kollégám, amikor már vagy tucatszor nyitottam ki a plombált kis táskát. - Ezek nem ismernek más szót európaiul, mint a hedéket, és hidd el, erre a gyógyszereknél sokkal jobb gyógymódot tudunk. - Valóban? - kérdeztem a kezdők ártatlanságával. - Édeske. -Hm? - Édeske — kapta elő a kis dobozt a kolléga a zsebéből. — Száz darab van egy dobozban, és találsz belőle bőven a fedélzeten. Leszedálhatod az egész kabint. - D e hát... - Ha ezek bevesznek egy gyógyszert, azonnal alszanak. Ettől is. Placebó.

Két órával később landoltunk Budapesten. Szinte mindenki aludt. Bár, bevallom, volt olyan, akinek három édeskét is adtam. Itthon aztán úgy gondoltam, ha jelentést írnék, két témában is tollat kellene ragadnom. Inkább nem írtam semmit.

8. fejezet Egy hét telt cl úgy. hogy a négy barátnak nem nyílt alkalma találkozni. Sokat repültek, más-más időpontban és más-más irányokba. Éppen csak aludni jártak haza, de azt sem mindig éjjel. Majd végre elérkezett a nap egy közös ebédre. Dia azóta járt Athénban, ahol megismerte az egyik legnépszerűbb másodpilótát. Dani ismét találkozott Pierre-rel. Szonja kiheverte botrányos randevúját, Anna pedig... Anna nehezen birkózott meg új, rendezetlen életével. - Csókolóznod kellene. - Tessék? - Anna értetlenül meredt Diára. - Ezt most miért mondod? - Mert rád férne. - Ezt miből állapítottad meg? - kapcsolódott be a beszélgetésbe Dani. - Nézz rá! Olyan savanyú képet vág, amin csak egy csók segít. - Nem, ezen semmi sem segít. - Anna. baj van? - kérdezte Dani. - Nem semmi, hagyjuk. Inkább meséljetek. Nektek hogy teltek az elmúlt napok? - N a , félre az udvariaskodással... - Dia, ne. Nekem most nincs kedvem beszélgetni - Anna valóban maga alatt volt. Sápadt volt és kedvetlen.

- Persze, te soha semmit nem mondasz el nekünk. Mi mindenbe beavatunk, de te csak jól nevelten hallgatsz. Miféle barátság ez? - Szerintem nem attól vagyunk jó barátok, hogy állandóan őszintén beszámolunk egymásnak minden búnkról és bajunkról. - Hát mitől? - kérdezett vissza Dia. - Szerintem attól - Szonja eddig táskája pántjával bajlódott, de végre befejezte a csattogást és sziszegést -, hogy hiányzunk egymásnak, ha napokig nem találkozunk - mondta, és rántott egy utolsót lila hátizsákján. - A francba! - De tényleg, ha már ez szóba került - Danit nem különösebben érdekelte Szonja padlizsánra emlékeztető táskája - mitől lettünk mi barátok? Olyan különbözőek vagyunk. - És még nem is tudunk egymásról mindent - mondta Dia jelentőségteljesen, nem véletlenül sandítva Annára. - Mire gondolsz? - Semmi konkrétumra, csak ez valószínűleg így van. Nem? - Van egy remek ötletem. Mindenki mondjon magáról egy olyan titkot, amit biztosan nem tudunk róla - dobta be Szonja. - Mint például? - kérdezte Dani, aki rögtön azon gondolkodott, neki vannak-e titkai. - Például, ha nem tudnánk, hogy meleg vagy, most elmondhatnád - tisztázta a kérdést Dia. - Egyébként ez jó ötlet. Szonja, ha már így kitaláltad: minden kezdet nehéz. Kezdd te! - Ez nem fair. Az én ötletem volt, én inkább az utolsó lennék. Anna? - Nekem ehhez nincs kedvem... - Rendben, ha már ilyen gyávák vagytok, akkor kezdem én - közölte Dia.

- Halljuk! - mondták a többiek szinte egyszerre. - Nos... ha már ti nem érdeklődtetek, akkor én elmondom: Athénban jártam a legsármosabb másodpilótával. Megjegyzem, ez nem igaz, de valóban elég jó pasi. Szóval, este egy szuper szálloda szuper bárjában üldögéltünk. Aztán megkérdeztem tőle, tudja-e, hogy mindenki odáig van tőle. Erre ő megkérdezte, én is így érzek-e. Mire én azt feleltem neki, még nem tudom. Értett a szóból. Fél óra múlva már rajtam,.. Értitek? emelte fel két kezét, rombuszt formálva ujjaiból, de még mielőtt folytathatta volna a szemléltetést, Dani leintette. - Dia, ez nem is titok. Ez csak egy történet, ami, lássuk be, tőled nem is meglepő - méltatlankodott. - Hát, jó, csak bosszantott, hogy meg sem kérdeztétek, mi történt Athénban. - Bocs. Tehát, halljuk a titkot. - Időt kerek. Most gondolkodnom kell. Addig te jössz, Dani. - Hát, jó. Lássuk csak. Kezdem én - vette át hirtelen a szót Anna. Elszánt volt. Titkát eleget őrizgette már élete során, és úgy érezte, itt az alkalom, hogy könnyítsen magán. - Most elmondhatnám, hogy édesítőszert adtam fejfájás csillapító helyett néhány utasnak, ám ez, mint megtudtam, nyílt titok, mondhatni bevált szokás. - Anna tartott egy lélegzetnyi szünetet, majd folytatta. - Kényszeres vagyok. Emlékeztek arra, hogy még a tanfolyam alatt egyszer elaludtam? - Igen, hogyne - bólogattak meglepetten a többiek. - Nos, aznap este nem feküdtem le, annyi elmaradásom volt. - Milyen elmaradásod? - kérdezte Dia meglepetten. - A határidőnaplóm a hajcsárom. Amit abba feljegyzek, azt végre kell hajtanom, nincs mese. De miután az egész napot a

repülőtéren töltöttem, aztán pedig veletek lógtam, lemaradtam. Nyelvtanulással, sporttal, házimunkával, mindennel. Akkor estére már olyan lelkiismeret furdalásom támadt, amin nem tudtam túllépni. Mardosott. Úgy éreztem, kicsúszott a lábaim alól a talaj. Végül nekiálltam pótolni. Kemény éjszakám volt, mert nemcsak a teendőimet láttam el, hanem őrlődtem is. Tudom, mindez nem normális, de képtelen vagyok lazítani. - Megmutatnád a határidőnaplódat? - kérte Dani, Annát. A fiú mélyen átérezte, min mehet keresztül a lány. Mindez csak kívülről látszik őrültségnek, amivel egyszerűen csak fel kellene hagyni. Valójában könyörtelenül kényszer alatt tartja az embert, ami elől nincs menekvés. Anna belenyúlt a táskájába, és elővette bőrkötéses naptárát, amit már számtalanszor láttak a kezében barátai. Félve nyújtotta át Daninak. Ő véletlenszerűen felütötte egy napnál. A döbbenet kiült az arcára. - Mi az? - kérdezte Dia. - Anna, ez komoly - Dani csak ennyit tudott mondani. Volt egy barátja, aki szintén kényszeres volt. Tisztaságmánia. Belehalt. Egy napon odáig jutott, hogy fertőtlenítőszert ivott, miután kiszabadult a metróból, ahová fél napra beszorult sok-sok idegennel. Úgy érezte, nem tud együtt élni azzal a sok szenynyel, amit az idegenek ráköhögtek, prüszköltek. Véresre sikálta a kezét, a ruháit elégette, és megivott egy üveg fertőtlenítőt. Már nem tudtak rajta segíteni. Mindenki flúgosnak tartotta viselkedése miatt, pedig valójában beteg volt. Kezelhették volna, ha valaki, akinek ad a véleményére, komolyan veszi. Dani többször figyelmeztette, de rá nem hallgatott.

Anna határidőnaplója döbbenetes volt. Olyan apró, gyönyörű betűkkel írta tele, amilyeneket Dani talán még sosem látott. Sűrűn, nagyon sűrűn. 1:40- lefekvés Zágráb után 7:20 - ébresztő 7:25 - reggeli jóga 7:50 - tisztálkodás 7:55 - reggeli 8:05 - olasz nyelvgyakorlatok közben 8:45 - 9:05 - frissítő torna 9:45 - hálószoba-takarítás 10:35 - körömápolás 10:55 - hajmosás 11:15- öltözködés 11:35- indulás a reptérre, autóban olasz hanganyag 17:10- hazaérkezés, ha nincs késés, zuhany 17:20 - szociológia, Tk. 5. fejezet 18:20 - napilapok átolvasása 19:20 - vacsora, vacsorakészítéssel 19:50 - anyuék hogyléte felől érdeklődni 20:00 - olasz átismétlése 20:30 - barátok felhívása 21:00-esti jóga 21:25 - regényolvasás németül 23:30-lefekvés - Mi történik, ha mégis késik a járatod? - kérdezte Dani, miután, végigolvasta egy átlagos nap terveit.

- Torlódás. És képtelen vagyok bepótolni mindent. Ráadásul, ami időhöz kötött, mint például az esti jóga, azt nem tehetem át délre. Nem gondoltam, hogy ennyire fel fog borulni az életen, Tartottam tőle, de nem akartam elhinni. Attól félek, rossz helyen vagyok. - Ez őrültség, Anna - eszmélt fel Dia megdöbbenéséből. Nem vagy rossz helyen, csak át kell rendezned az életedet, de elsősorban a gondolataidat. Én azt hittem, te jól érzed magad ebben a rendszerben, mármint a saját beosztásodban. Valami sejthető volt, de nem gondoltam, hogy ennyire durva. Ahogy a gyerekkorodról meséltél, úgy tűnt, ebben nőttél fel, és ez most is így természetes. Néha még irigyeltelek is. - Ez remek, Dia, tudod, én meg léged irigyellek a könnyed stílusodért. - Könnyed? Ugyan. Akkor most én jövök. Nemegyszer előfordult, hogy pénzér feküdtem le férfiakkal. Nem találtam magamnak pasit. Hetek óta nem voltam együtt senkivel, és nem ment a hódítás. Senki fejét nem tudtam elcsavarni. Kurvát játszottam, és így azonnal akadt partnerem. Furcsák a férfiak. Ingyen nem kellettem, pénzért igen. Azt hitték, ha ára van a dolognak, jobb lesz. Szégyelltem, de iszonyatosan nagy szükségem volt a szexre. Önbizalmat adott. - Mi szükséged neked önbizalomra? Gátat lehetne belőle építeni a Tiszán - csodálkozott Szonja. - Ez csak a látszat, kislány. Megtanultam úgy tenni, mintha hatalmas önbizalmam lenne. Az a helyzet, hogy ezekkel a szerepekkel egy idő után lehet ám azonosulni, és akkor valóságosnak tűnnek, sőt te magad is hiszel nekik. De ezt csak a pasikon keresztül tudom fenntartani. Ha nincs szex, egyszerűen elveszek.

- Akkor most én jövök - mondta Szonja a többiekre sandítva -, ugyanis én is Diát irigyeltem, éppen az önbizalma miatt. Kár, hogy korábban elmondtam, szűz vagyok, mert akkor most egyetlen mondattal elintézhetném a vallomást. De akad más is. Azt hiszem, azért halogatom ezt az egész szex ügyet, mert vannak fenntartásaim. - Miféléké - érdeklődött Dia, aki ezúttal nem bagatellizálta el Szonja ügyét. - Hát, hogy is mondjam. Én egyáltalán nem vágyom rá, sőt, azt hiszem, undorodom tőle. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy nyaljak-faljak valakit. - O, Szonjuska! Te valóban most éled a kamaszkorodat forgatta Dia a szemét, miközben előredőlt, és szinte suttogta Szonjának: - Kérek tőled valamit. Arra kérlek, mélyedj el a kérés tartalmában, mondanod nem is kell semmit sem. Oké? - Rendben - válaszolta Szonja, bár pontosan még nem értette, mit kell tennie. - Idézd fel Casanovát a repülőről. Tudom, geciség feltépni a sebeket, de most ezzel ne foglalkozz. Csak idézd fel a mosolyát, a testét, a hangját...- Dia egyre búgóbb hangon beszélt, lassan, tagoltan. Amikor Szonja kérés nélkül becsukta a szemét, Dia tudta, jó úton haladnak. - Most képzeld el, hogy megérint. Odaadja a beszállókártyáját, és a keze közben a tiédhez ér. Ezalatt olyan közel hajol hozzád, hogy érzed a leheletét. Szonja szeme még mindig csukva volt. Elmosolyodott. - Most gondolatban repítsd el magatokat egy hűs fa árnyékába, ahol csak ti ketten vagytok. Vedd le az ingét, és simítsd végig a vállát. Most hagyd, hogy közelebb lépjen. Nézz fel, nézz a szemébe. Várd a csókját. Nedvesítsd meg az ajkad. - Szonja engedelmeskedett. - Hagyd, hogy a keze becsússzon a pólód alá.

Hagyd, hogy megérintse a melled. Most te is hajolj hozzá. Csókold meg mezítelen felsőtestét. Érzed a bőre ízét? Nyald meg bátran. - Hagyjátok abba, ez... azonnal hagyjátok abba! - Anna szinte pánikba esett, Szonja reakcióját látva. Szonja kipirult, egyre szaporábban lélegzett, és kezeit a combja belső felére csúsztatta. - Elnézést - eszmélt fel hirtelen -, teljesen elkalandoztam. O, de jó volt! - tette hozzá zavartan. - Olyan finom volt a bőre. Selymes és egy kicsit sós. Ez őrület, Dia, te hipnotizáltál? - Dehogy. Ez a te fantáziád volt, a hülye korlátaid nélkül. Még hogy te undorodsz! Ha Miss Prüdéria nem kezd el itt sápítozni, még három perc, és a puszta gondolattól, hogy nyalogatod a majdnem pasidat, orgazmusod lett volna. Szóval vége az önámításnak, kisanyám, hogy neked mégiscsak egyedül kell maradnod, még hogy jó magányosan. És nem bújhatsz az állandó „szerelem és csalódás" játék mögé. Neked végre egy igazi pasi kell. Csak ne akarj azonnal férjhez menni! - Hú - Szonja csak ennyit fűzött hozzá a történtekhez, majd megtörölte izzadt tenyerét. Zavarban volt, és mint ilyenkor mindig, hangosan nevetgélt. De észbe kapva, hogy a barátai hosszú másodpercek óta némán figyelik, elhallgatott. - Hajói sejtem, én jövök. Passzolhatok? - törte meg Dani a csendet - Nem! - érkezett a három válasz egyszerre. - Viszont, te, Dia, ha kirúgnának, indíts el egy szexvonalat, jól csinálod. - Kösz. De most ne tereld el a szót, Dani. Te jössz. - Priuszom van. - Mi? - Anna volt a leggyorsabb elképedésben.

- Csak vicceltem - vihogott Dani. Pontosan tudta, hogy a lányok egy pillanatra valóban elhitték, sőt, ha vár egy-két percet, már tippeket is kreáltak volna, miféle botrányba keveredhetett bele. - Úgy tűnik, lányok, én vagyok az egyetlen, akinek a titka nem sajnálatos. Nem is pozitív, ám egyszeri és tőlem független. - Ne csigázz - kacsintott Dia. - Két évvel ezelőtt történt. Egy szórakozóhelyen. Sokan voltunk, és a tánc hevében összeütköztem egy pasival. Nem volt nehéz, csak pasik voltak - vigyorgott. - Olyan szerencsétlenül sikeredett a koccanás, hogy a krapek megtántorodott, és leesett a parókája. És miután megnyomta az orrát a szemüvege, azt is levette. Ekkor ismertem meg. „Elnézést, miniszter úr" - mondtam. Mire ő: „Fogd be a szád!" Azzal elkapta a karomat, és elrángatott a mosdóba. - Tényleg, ilyenkor melyikbe mész? - pislogott Szonja. - Egy melegbárban, igaz, két mosdó van, mint mindenütt, de mindkettő férfiak számára. Szóval, beléptünk a mosdóba, negyedmagunkkal. Két jól megtermett fogdmeg is velünk tartott. Valószínűleg a miniszter testőrei. - Miniszter. - Dia figyelmen kívül hagyta Szonja hozzászólását. Már megszokta, hogy szeleburdi barátnőjénél a lényeg mindig egy kicsit elcsúszik. - Dani, mondd már, ki az?! - Diát nem hagyta nyugodni kíváncsisága. - Azt mondta, és ennek testőrei, akik két oldalról fogták a vállam, nyomatékot is adtak, szóval azt mondta, senkinek nem fecseghetek. Én pontosan tudtam, miért. A pasinak felesége és két lánya van, valamint felfelé ívelő politikai karrierje. Éppen ez suhant át az agyamon, amikor az öklét a gyomromban éreztem. Majd hozzátette, ha mégis eljárna a szám, a többit már a

mellettem álló két úriembertől kapom, ezzel kivezettek, egészen az utcára. - Megütött a szemét? Megfenyegetett? Ki ez az állat? - Elmondom, de hozzáteszem, senkinek nem árultam el. Nem azért, mert féltem. Hisz azt sem tudták, ki vagyok. Az pedig, hogy, én bárkinek is fecsegtem, vagy sem, miként derülhetett volna ki? Bár, gyanítom, arra gondoltak, el ne adjam a sajtónak. Szóval... - Mondd már! - Regős Imre. - Ne! - hűlt el Anna. - Ezt nem hiszem el! Éppen ő, aki a család fontosságáról meg az összetartásról papol, a PR-filmjében pedig álomfeleségét és csodacsibéit mutogatja? Atetűláda! - Ne felejtsd el, ő az, aki intézkedéseivel a víz alá nyomta a nincsteleneket - mondta higgadtan Anna. - Óriási szüksége van a pozitív beállításra, mert elég népszerűtlen lépéseket visz keresztül. Ezért óvatos. - Most, kérlek, ne a szociológus beszéljen belőled, hanem arra gondolj, hogy ez a faszkalap behúzott egyet Daninak. Dia teljesen kikelt magából felháborodásában. - Miért nem jelentetted fel? - kérdezte Szonja. - Ugyan már. Mi értelme lett volna kihívnom magam ellen a sorsot? Egyszerűen titokban tartottam. Máig - felelte Dani. - Tudjátok, nem tudnék rangsorolni, kié a legjobb titok kacagott fel Dia tőle szokatlanul egy kicsit zavartan. - A látszat mögött mi minden meg nem bújik! - Hát, ami azt illeti - kezdte Anna -, a rendezett életű, majd belehal a rendezettségébe, a magabiztos a bizonyításba, a romantikus a szerelembe, a meleg pedig a...

- Pedig a kotyogásba. De nem kotyogtam - fejezte be a mondatot Dani. - így én nem forogtam veszélyben. Ti pedig új titokkal rendelkeztek, ugyanis ezt a sztorit nem mondhatjátok el senkinek. Dia kicsit megbánta, hogy olyan őszinte volt a barátaihoz. Felfedte egyetlen gyenge pontját. Vagy ha nem is az egyetlent, de mindenképpen egy igen kényes pontot. Mindig azon dolgozott, hogy az emberek úgy ismerjék, mint akinek helyén az önbizalma, sőt, túlteng. Erre most feltárta, hogy ez csak a látszat, noha ezzel a vallomással hatalmas súlyt tett le. Végre van három ember, aki előtt ezentúl nem kell színészkednie. Előttük elgyengülhet, előttük nem kell minden mondatára és mozdulatára odafigyelnie. Talán néha bánni fogja, hogy keresztüllátnak rajta, de a mérleg másik serpenyőjében ott volt a szabadság. Maradt még bőven ember a bolygón, akiket ámulatba kergethet stílusával. Dia ezen a napon a kontinenst készült elhagyni. Irány Torontó. Persze, ez a hajózok szemszögéből többnyire érdektelen információ. Egyik repülőtér éppen olyan, mint a másik. Arról nem is beszélve, hogy a járat személyzete el sem hagyja a fedélzetet. Azt az alig egy órát, amit a célállomáson töltenek, a légikísérők hasznos és sürgős teendőik ellátására fordítják. Ahogy a földiek, a gépet kiszolgálók is felkészülnek a visszaútra, a stuvik előkészítik az italokat, megvitatnak néhány pletykát turbulencia és hajtóműzúgás nélkül, sminkelnek, frizurát igazítanak, esetleg ücsörögnek néhány percet, feltett lábakkal, körömcipő nélkül. Kit érdekel, hogy mindeközben a repülőgép Londonban, Párizsban, vagy Bukaresten áll épp a betonon.

Ennél sokkal-sokkal izgalmasabb az a járat, amelyik egy-két napot, vagy akár hetet tölt el az érkezés helyszínén. Dia, éppúgy, mint pályakezdő társai, nem utazott még ilyen települős járaton. Erre várni kell, ehhez egy kicsit meg kell öregedni, tapasztalatot gyűjteni. No, nem azért, mert nagyobb rutinra van szükség akkor, ha az oda- és a visszaút között több mint egy óra telik el. Szó sincs róla. A település egyfajta jutalom. Ekkor a személyzet csak pihen, lógatja a lábát, várost néz, vagy lubickol a tengerben, a hely adottságaitól függően. Ezek azok a járatok, amelyektől egy stuvi, vagy egy pilóta világlátottságra tehet szert. Ráadásul általában nem a szomszédos ország repülőterét látogatja ekként a légitársaság. Hanem távoli, elérhetetlennek tűnő városokat Amerikában, Ázsiában, Afrikában. - Egy teljes crew tart velünk? - kérdezte Dia döbbenten társait. Rémlett neki, hogy a tanfolyamon esett szó erről, sőt, egy Kínából érkezett járat kapcsán, még magyarázatot is kapott rá, de akkor mindez olyan távolinak és lényegtelennek tűnt. - Két pilóta és négy légikísérő? Pluszban? - Igen - válaszolt a járat senior légikísérője Diának. - Nem fér bele a munkaidőnkbe, hogy visszarepüljünk. Ezért maradunk Torontóban három napot. - De miért nem jövünk vissza holnap? - Mert holnap az Air Budapestnek nincs járata Torontóból. Ahogy holnapután sem. A személyzet miatt nem küldenek oda egy repülőt, annál kicsit olcsóbb elszállásolni minket. - Végül is - legyintett Dia. Most sokkal inkább az érdekelte, ami a nyolcórás út után várt rá. - Még nem voltam Torontóban. - Háromnapos kiruccanás a kollégákkal. Remek - húzta a száját a többgyermekes stuvi, akit éppen egy költözködés közepéből rántottak be.

Az biztos, hogy Dia volt az egyetlen, aki igazán örült ennek a járatnak. Pedig azt még nem is sejtette, amiről csak a pilótakabin ajtajának kitárulása után értesült. - Helló, Dia! Szóltál a tervezésen, hogy ezentúl együtt repüljünk? - kérdezte a háromcsíkos öntelt vigyorral. - Ne bízd el magad. Nem szokásom ilyen sokáig egy pasival járni - felelte lezseren Dia, bár minden erejére szüksége volt, hogy leplezze örömét. Athén óta körülbelül egy hét telt el. Be kellett látnia, tetszik neki a jóképű másodpilóta. Bár nem tartotta annyira sármosnak, mint amennyire a híre járta, de kétségtelenül több volt, mint kellemes jelenség. Volt benne valami őrülten szexi. Nem macsó, nem is szépfiú. Inkább amolyan tomboló tesztoszteronbomba, kölyökképpel. Mint egy vadászó kamasz, aki mindent ki akar próbálni: szűz lányt éppúgy, mint tapasztalt asszonyt, nyuszit épp annyira, mint tüzes nőstényt. Mindez izgató ellentmondásban állt uniformisával, azzal a három csíkkal a vállán, ami azt bizonyította, felnőtt férfi, sőt, felelősségteljes felnőtt férfi, akire rá lehet bízni kétszáz ember életét. Érett pasi, kamasz libidóval. Kell ennél jobb párosítás? - Sokáig? - szakította félbe gondolataiban a pilóta Diát. - Mikor is ...? Egy hete? - vetette oda félvállról a lány. - Egy hete, két napja és tizenhárom órája - blöffölt a pilóta, a figyelmes macsó esze járását tettetve. - Váó! Nagy hatással lehettem rád - dőlt be Dia. Látszólag. - Bár ezt már megszoktam - tette még hozzá, csak hogy hű legyen önmagához. - O, úgy látom, ebben van tapasztalatod. - Gyakorlat teszi a mestert. - Frázisok.

- Közhelyek. De, ha jól rémlik, tetszettek a... gyakorlatok búgta. - Ha már itt tartunk: ismétlés a tudás anyja. - Szólások és közmondások. Hát, amit ma megtehetsz... - Szerintem hagyhatunk holnapra is - kacsintott a férfi. - Idézni csak pontosan... - Bocsánat. Akkor este - vigyorgott a pilóta elégedetten. - Megbeszéltük - ezzel a pilótakabin ajtaja becsukódott. Hét-nyolc óra unalmas a levegőben. Az utasnak. Pláne, ha nem tud aludni, nem szeret filmet nézni, esetleg hányingere támad, ha mozgó járművön olvas. Ez pedig mozgott. Legalább három dimenzióban. A légikísérők számára az idő másként telik repülés közben. Az eleje nagy kapkodás. Minden percre pontosan történik, és amikor a visszaszámláló lenullázódik, a repülőgép ajtaját be kell csukni. Ha törik, ha szakad. Ha leült mindenki, ha nem. Ha megértették valamennyien, mi mindenre nincs most idő, majdcsak felszállás után, ha nem. De ha az ajtót mégsem sikerült becsukni, akkor lőttek a felszállási engedélynek. A légtérben támadt rést berepüli egy másik gép. Nincs előzés, leszorítás, lassítósáv és vészfék. Nincs a sorból kipofázás. Láthatatlan, kötött pálya. De ki érti ezt? Az utas, aki fontos tárgyalásra, szülésre, évi egyetlen nyaralásra, vagy akár egy röpke légyottra választotta a repülőt, pontosan akar odaérni. Ő biztosan nem érti. - Miért nem indulunk már?! - ordított a bajuszos Nagyarc, politikusnak öltözve, fontosnak érezve magát.

- Nincs felszállási engedélyünk - válaszolta tárgyilagosan Dia, akinek azért - vallomás ide, vagy oda - annyi önbizalma mindenképpen volt, hogy az efféle támadásokat ne tekintse személyes kudarcnak. - Intézkedjenek! - adta ki az utasítást Nagyarc, nyilván kiváló problémamegoldó. Ezért politikus. - Ahogy óhajtja, uram - felelte Dia, aki, hála remek emberismeretének, pontosan tudta, kivel nem érdemes vitatkozni, kire jobb ráhagyni a dolgot, sőt, úgy tenni, mintha igaza lenne. Ez a lerázás egyetlen módszere. Aztán a felszállási engedély egyszer csak megérkezik, amikor a toronyban a valódi hozzáértők, akik joggal nagy arcok, ám ezt nem teszik kirakatba, kellő körültekintéssel úgy ítélik, ütközés nélkül szállhat fel a repülő. És bármilyen drága a repülőjegy, a kutyát nem érdekli, hogy tárgyalások, légyottok, nyaralások várják a kedves utast. Cserébe élve szállítják le őket. Aztán az út során már lazulnak a kötöttségek. Egészen a leszállásig mindenre jut idő, csak jól kell beosztani. Tehát nem mindegy, hogy ötven perc alatt kell kétszáztíz utast megitatni, esetleg etetni, további italokat tölteni, kérdésekre válaszolni, kérdéseknek utánanézni, esetleges speciális helyzeteket megoldani, avagy ugyanerre hét óra áll rendelkezésre egy félházas járaton. Dia a hét óra nyugalmával készülődött munkája ellátására a felszállás után. Torontó rá váró üzletei és a repülőgépen ülő sármos pilóta hatása őszinte mosolyt varázsoltak arcára. Egészen addig, amíg úgy nem érezte, vannak helyezetek, amikor ez a hét óra sem elég tizenegy kilométer magasságban. Végre kikapcsolták az „öveket becsatolni" tablót. Dia kicsit elkalandozott a repülőgép végében, a szolgálati üléshez sze-

gezve. Tele volt várakozással Torontót illetően. Még sosem volt az amerikai kontinensen. Mindig is vágyott oda, igaz, inkább az Egyesüli Államokba. De kezdetnek ez is megteszi. Sőt, dehogy volt ő elégedetlen. A pilóták majd harminc percig hagyták bekapcsolva a tablót. Enyhe turbulenciára számítottak, így nem kockáztathatták meg, hogy az utazómagasság elérése előtt megengedjék az utasoknak ülőhelyük elhagyását. Diának fel sem tűnt, hogy már ennyi idő eltelt. Majd végre, kolléganői példáját követve, kicsatolta biztonsági övét, és belebújt kötényébe. - Ennél rútabb darabot el sem tudnék képzelni - mondta a vele egy szolgálati térben dolgozó lánynak. Ő már hat éve repült. Láthatóan teljesen otthonosan mozgott a repülőn. Most kétszer hét órát fognak egy kétszemélyes szolgálati ülésen eltölteni. Már ha lesz idejük ücsörögni. - Beindítanád a sütőket? - kérdezte a Padtárs, figyelmen kívül hagyva Dia a kötényre vonatkozó megjegyzését. Közben egy lezser mozdulattal egy közel ötvenkilós dömpert rántott elő, tele italokkal, poharakkal. - Hali, lányok! Az a hír járja, hogy rázós lesz! — lépett a konyhába egy pici, törékeny stuvi, hatalmas, hangos mosollyal, miközben egy másik, kevésbé légies jelenség, keresztülgázolva kollégáin, egyenesen a sütőkhöz rontott. - Mire vártok? Bécsnél járunk, a sütőben pedig még meg sem riant a jég a behűtött kajákon - dörmögte. - Ne parázz már, Szöszi - mondta a Picur, a Nagydarabnak. Viccesek voltak így, egy párt alkotva. - Ez az első hosszú utad? - kérdezte a Padtárs a kötényével bajlódó Diát.

- Igen. Most kezdtem. - Ja. Hát én három évet vártam, hogy felkerüljek egy ilyen zsíros járatra. Akkor is beugrós voltam, és csak a mázlinak, meg egy kolléga eltört csuklójának köszönhetően rántottak be. Általában négy év a várakozási idő. - Akkor nekem piszok nagy mázlim volt! - felelte Dia, aki pontosan tudta, az iménti megjegyzés nem csupán ténymegállapítás volt. Tudatták vele, hogy ez neki nem jár, és a személyzet nem túl szívesen látott tagja. - Hogy is hívnak? - kérdezte a Pici. - Diának. És téged? - kérdezett vissza. „Nehogy már azt higgye ez a kis dugó, hogy olyan fontos nekem a neve" - gondolta. - Viki. És ha az ő nevére sem emlékeznél - mutatott a Nagyarabra ő Timi, azaz Szöszi. - Kösz, majd a többieket is bemutathatnád - Dia formában volt. Nem billentette ki a nem túl szíves fogadtatás. Felkészült, hogy a „régiek" mindig némi fenntartással fogadják az újakat. Ennek állítólag az az oka, hogy amikor anno megalakult a légitársaság, összesen tizenkét stuvival dolgozott. Barátok lettek, sőt, egy család. Aztán bővült az útvonalhálózat, a géppark, nagyobb létszámra lett szükség. A Mag nehezen fogadta be az újakat. Aztán a következő szaporodásnál a már emeli létszámú Mag még nehezebben fogadta a meg újabbakat. Ma több mint kétszáz légikísérő dolgozik az Air Budapestnek. El lehet képzelni, miként emelkedett a szeretetteljes fogadtatás exponenciális görbéje. Ráadásul az újak mindig fiatalok, hamvasak, lelkesek, vékonyak. Szemben a szakmai tapasztalattal, amit viszont az életkor és a ráncok biztosítanak. Kellő alap az ellentétekhez látszatvilágunkban.

Ám Dia stabilan állta a rá vetett irigy nősténypillantásokat. Ugyanis csak nők tudnak efféle, évjáratos féltékenységet szítani. Dia éppen elnyomott egy az utolsó szó jogán született mosolyt, amikor úgy érezte, kicsúszott a lába alól a repülő talaja. Kezeit ösztönösen az égnek emelte, így nem a fejét ütötte be a plafonba, majd visszahuppant a padlóra, közben Viki, alias Pici a nyakába zúduló italokkal küzdött, míg a termetes Timi egyszerűen elvágódott. A kabinból kisebb-nagyobb sikolyok szűrődtek be, egy baba ordítani kezdett, egy nő jajveszékelni. A pilóták visszakapcsolták az „Öveket becsatolni" tablót. Bár két perccel előbb tették volna! Őket is váratlanul érte a légáramlatok hóbortos játéka. A három gyakorlott légikísérő azonnal becsatolta magát. Nyakukban a repülővel látták el hirtelen szerzett sérüléseiket. „Ki marad a végén ülés nélkül?" Természetesen Dia. A három stuvi pedig saját magával volt elfoglalva. Cseppet sem érdekelte őket, hogy az újonc támaszkodik, miközben a repülő valami gátfűtó pályára tévedt. Az elkövetkező öt és fél óra úgy telt el, hogy a hat stuvi és a közel kétszáz utas becsatolva ült. A gép irdatlanul rázott. Még a mosdóba sem merészkedett ki senki. Néhányan elaludtak, mások hánytak, megint mások bosszankodtak. Dia pedig... nos, őt sem kellett félteni. Talált magának ülőhelyet. - Ezt most komolyan mondjátok? Az összes légikisasszony fiú? - kérdezte a kapitány, amikor a teljes személyzet fent volt

a repülőn, bő fél órával a járat indulása előtt. - Ki készít így nekem finom kávét? - Én - emelte fel két ujját Dani, mint anno az iskolában. És még mosolygok is hozzá, ha akarod. - Kösz, kihagynám. A hét pasi már a repülő felé tartó kisbuszban macsósan múlatta idejét. Nők, pláne légies kisasszonyok nélkül megengedhettek maguknak néhány durvább tréfát, gusztustalanabb viccet, alpáribb beszólást. Ahogy a pasik egymás közt viselkednek. Még ha az uniformis vissza is fogta a kedélyeket. - Katonaság-feeling, nem? - Kanbuli. - Ne is mondd! Egy hónapos a második lányom. Mit nem adnék egy görbe estéért a haverokkal. A pilótakabin hangulata hétköznapi maradt. Ott még mindig az ment ritkaságszámba, ha az egyik pilóta nő volt. Még ha néhány éve a magyar utasszállító repülőt vezető pilótanők száma el is érte a tizenkettőt. Annál bizarrabb látványt nyújtott az öt steward. Amint a kávét, a teát készítik, hanyag rutinnal töltik az italokat, fóliázzák az előhűtött gyümölcsöt. Szó, mi szó, csak amit muszáj. Nem hajtogatnak szalvétahattyút az italosdömper tetejére, és nem helyeznek citromszeletből virágocskát a jégcsipesz szárára. A legjobb jelző talán az lehetne, hogy korrekt munkát végeznek, olyan finom allűrök nélkül, amilyeneket csak egy bájos légikisasszony képes hozzátenni az utasok kényeztetéséhez. Ám ezekre a kedvességekre nincs is szükség egy olyan járaton, ahol nem véletlenül áll a teljes személyzet férfiakból. - Mi várható? - kérdezte Dani, aki valóban nem tudta, mire számíthat.

- Kifelé semmi, leszámítva, hogy talán több ital fogy majd, mint a menetrend szerinti Kijeven - érkezett a válasz, az öreg rókák nyugalmával. - Aztán? - firtatta Dani, miközben kényelmesen elhelyezkedett a második sorban, utasokra várva. Még tíz percük volt. - Ha nyer a csapat, akkor csak isznak a szurkolók, hangoskodnak. Mint egy nyugodt nap a kocsmában. De ha veszítenek... Hú, komám, láttál már fociközvetítés után szurkolót, olyat, amelyik a vesztes csapat színeiben fütyült? Na, pont ez lesz itt fent, tízezer méteren. Szóval azt ajánlom, Kijevig imádkozz, hogy szarul játsszanak az ukránok! - Fasza - mondta Dani, így egyszerűen. Sose szerette a focit. Pláne nem a hozzá tartozó sajátos kultúrkört. - Jó lesz, ne aggódj. Valóban nem történt semmi extra. Csak magyar utas volt a járaton, csupa szurkoló. És azt mondják, focista és szurkoló között nincs nagy különbség. A repülőtérről az utasok egyenesen a stadionba tartottak, így többségük már magára öltötte csapata színeit. Ezzel sem volt gond. Elég egyszínűre sikerült a járat, es amint, arra számított is a személyzet, fogyott a sör, bőven. - Eddig elég átlagos - jegyezte meg Dani szinte csalódottan az út vége felé. Ekkor még nem tudta, amit este már igen. Az utat követően a személyzetet egy szállodába vitték. Nyolc óra állt a rendelkezésükre. Dani úgy tervezte, benéz a városba. Sosem járt Kijevben. A mérkőzés nem érdekelte, pedig tiszteletjegy járt a személyzetnek. Senki nem élt vele. Dani ismét várost nézett, de az idő hamar elszaladt.

A kollégák a szálloda aulájában találkoztak. A kapitány, miután mindenki időben megjelent, tájékoztatta a csapatot: kikaptak a magyarok. A légikísérők előkészítették a járatot, amikor a kijevi állomásvezető közölte: nem lesz lelt ház, mert többen kórházba kerültek a meccs utáni verekedésben szerzett sérüléseik miatt. Három utas pedig kísérettel érkezik. Rendőri kísérettel. A következő másfél óra reménytelennek tűnt. Hőbörgő utasok, abból is több mint száz. Igaz, velük tartott öt biztonsági ember, de az ő felelősségük csupán arra a három utasra terjedt ki, akiket kísértek. - Mind mellé kéne egy rendőr - mondta Dani, aggódva. Kizárt, hogy leültessük őket. Eltelt még húsz perc. A kapitány beszélt. Majd intézkedett. Levitettek négy utast. A hangadókat. Lassan olyan állapotba került a kabin, hogy be lehetett csukni az ajtót. Ám a repülési protokollok szóba sem jöhettek. Egyetlen cél volt: megoldani az éppen aktuális helyzetet. A szerviz elmaradt. A senior steward kommunikálni próbált, de nem tudta túlharsogni a hangzavart. Az öt férfi faarccal, italokkal felszerelkezve csillapította a kedélyeket. - Légy lassú, de csak annyira, hogy ne gerjedjenek tőle, ha viszont gyors vagy, el is fogy a lőre, és be is rúgnak. Még jobban. Akkor viszont nem jutunk haza. - Dani beállt a sorba, elfelejtette a tanultakat, követte a tapasztalt kollégák tanácsait. Pontosan tudta, a kapitány a lelkükre kötötte, hogy abban a pillanatban, amint a kabinszemélyzet nem ura többé a helyzetnek, szóljanak, leszállnak. Ő bizony nem kockáztat. Egy darabig úgy tűnt, hogy az öt steward és az öt italosdömper képes rendet tartani.

- Told neki, aztán kérj elnézést - jött az újabb tanács. Aztán az utasok lassan elkezdtek leülni. Dani töltött, újra és újra. Negyven perc telt el. Már túl voltak a felén. Rálépett a fékre, és megtolta a nyolcvankilós dömpert. - Mi a fasz van, kisköcsög?! Nem látsz? A talpig mezbe öltözött utas kivörösödött arccal egyenesedett fel. Legalább két fejjel volt magasabb Daninál. És két vállal szélesebb. - Elnézést. - Tán nem vetted észre a barátomat? - Dani a vállán érezte nehézkedni a kérdést. Megfordult. Hatalmas lapáttenyérből nőtt ujjak mélyedtek a kulcscsontja alá. - Nem tudsz beszélni? - De, mondtam, hogy elnézést - Dani igyekezett megőrizni hidegvérét. - Az nincs - érkezett az alkoholos válasz. Dani ekkor a magasba emelkedett. A hatalmas kéz felkapta, mint egy rongyot, és a dömper fölött a másiknak adta át. Rémálom volt. A kollégák sorokkal előrébb és hátrébb figyelték Danit tehetetlenül. A repülő végében az ukrán biztonságiak erősen más irányba pislogtak. Feladatuk az volt, hogy eltávolítsák országuk területéről a három magyart, akik megsértették az ukrán törvényeket. A magyar kontra magyar csatába nem kívántak beszállni. Dani földet ért. Meglepő módon nem reszketett, egyszerűen csak fogalma sem volt róla, mit tegyen. Mintha valaki, egy jámborabb szurkoló rászólt volna a nagydarabra, hagyja már, de ez mit sem ért. Dani esélyeit latolgatta, és rájött, csak a közelgő leszállásban bízhat. Egyszerűen olyan erőfölénnyel állt szemben, amivel nem tudott mit kezdeni. A kollegákkal együtt sem.

Ám csoda történt. A csoda pedig a kapitány hangjával érkezett. „Gabin crew! It is your captain speaking" - kezdte a kapitány angolul, jó hangosan. De aztán magyarul folytatta: „Technikai okok miatt váratlan kényszerleszállást hajtunk végre. Rögzítsék az utasokat!" - Mi a fasz van? - ordított a nagydarab. - Perceken belül zuhanunk! - kiabálta Dani, ahogy a kollégái is. - Azonnal üljenek le, és csatolják be magukat! Gyerünk! Igyekezzenek! Az erőemberek rögvest apróra zsugorodtak, és remegve csatolták be biztonsági öveiket. Fél perc sem kellett, néma csend uralkodott a repülőn. Csak a hajtóművek zúgását lehetett hallani. A stewardok sietve rögzítették a dömpereket. Még végigszaladtak az utasok között, a földre söpörve a poharakat, mert az összeszedésükre nem jutott idő. Amikor Dani is bevágódott a szolgálati ülésébe, a senior steward beszólt a pilótáknak. - Kész vagyunk! - Öveket becsatolni! - harsogott a kapitány a mikrofonba. A repülő orra hirtelen megbillent, és sebesen haladtak lefelé. Többen felkiáltottak, káromkodtak, fohászkodtak. Aztán a gép leszállt. Az utasok remegő lábbal hagyták el a fedélzetet. - Sosem fogják megtudni, hogy ez egy normális leszállás volt - vigyorgott az egyik steward, már a kisbuszban ülve, útban a főépület felé. - Csak csúsztattunk - tárta szét a karját a kapitány. - Technikai okok miatt kellett leszállni, hisz elértük Budapestet,

előbb-utóbb pedig az üzemanyag is elfogyott volna. És kényszerhelyzetbe kerültünk. Ugye, Dani? - Őszintén szólva egy pillanatra én is bevettem. Bár nem volt túl szabvány szöveg, amit mondtál, de ezen a járaton semmi sem volt szabványos. - Figyelj, a főnök azt mondta, lázadnak az utasok, és te valahol az italok fölött lebegsz. Tennem kellett valamit, és a legközelebbi reptér a hazai volt. - Szuper - mondta Dani, még mindig az események hatása alatt, kissé letaglózva. - Szerencsére be tudtam jutni a pilótakabinba - mesélte a senior stuvi. - Amikor megláttam, hogy a plafonon vagy, gyorsan kihátráltam, és még mielőtt bárki észrevette volna, beosontam a fiúkhoz. - Nem semmi - Dani nem talált értelmesebb válaszokat. - Üdv a fedélzeten!

9. fejezet A repülés merev szabályok között zajlik, de mint életforma hektikus. Egy olyan típusú embernek, mint én, a rendszertelenség komoly útvesztő. Mintha önmagamat veszíteném el. Megpróbáltam felvenni a ritmust. De nem volt ritmus. Azt hiszem, azért maradtam talpon, mert színt vallottam a barátaimnak. Sosem volt senki az életemben, akihez ennyire őszintén fordulhattam. Talán mert nem négyszemközt kellett megnyílnom, a beszélgetések nem keltettek lelkizős hatást. Arról nem is szólva, hogy látszólag még a komolyságát is elveszítette a téma, amikor Dia epés megjegyzéseket tett, vagy éppen Szonja csodálkozott rá mindenre, a maga naivitásával, esetleg azért, mert elvesztette a fonalat. Olykor az az érzésem támadt, csak játszik, amikor a pillanat drámaiságában, vagy valamilyen feszültség miatt ő került a liba szerepébe. Dia nem játszott. Ő kimondta, ami eszébe jutott, őszintén, olykor kegyetlenül. Dani a legempatikusabb köztük. Hihetetlen érzékeny. Amióta Danit megismertem... nem is tudom, hogy mondjam. Azért, mert másnak is nehéz, nekem nem könnyebb, de azt hiszem, amióta Danit ismerem, megbocsátóbb vagyok a szüleimmel szemben. Az ő szülei sem bizonyultak megértőnek, amikor kiderült, hogy „selejtes". A szüleimnek mindig feladat voltam, amit ők „megoldottak". Nevelőnővel, jó iskolával, gyermekpszichológussal...

Jobban örültem volna az anyai vagy apai szónak. Látszólag minden rendben ment. Annyira rendben, hogy szinte már el is hiszem, csak bennem van a hiba. De... szerintem, kamasz koromban észrevették, hogy baj van. Inkább azonban becsukták a szemüket, csak hogy ne kelljen azzal szembesülniük, problémáim adódtak. Azzal meg végképp ne, hogy segítségre szorulok. Sőt - és most kegyetlen leszek a saját kudarcukkal nem akartak szembesülni. Legfőképpen azzal nem. Ezzel együtt nem hibáztatom őket. Karrierjük kezdetén csöppentem az életükbe, ráadásul külföldön. A legjobbat akarták mindenkinek, és, lássuk be, sikert, sikerre halmoztak. Nekem pedig mindent megadtak, amit csak lehet... ami pénzzel megadható. Legalább vannak szüleim. Akik nagyon szeretnek, a maguk módján. Nem tehetnek róla, hogy tökéletesek, és tökéletes életükbe csak a tökéletesség fér bele. Viszont az ember nem cserélheti le a gyerekét... Egyre inkább azt éreztem, besavanyodom, kalandot akarok, különben soha nem gyógyulok meg. Persze, néha felülkerekedett az óvatos énem: ilyenkor még az is eszembe jutott, rossz társaságba keveredtem, akik minden nemes és értelmes, valamint hasznos és építő gondolatomat és cselekedetemet olyan irányból értelmezték, amely szerint az életet lezserebben kellene élni. Valós értékek nélkül. Aztán persze még én magam is nevettem ezen: rossz társaság? A huszonéves szűz, aki bátortalanul várja az igazit? Ő fog megrontani? Vagy Dani, az álmodozó, nagylelkű, csupa szív ember, aki a légynek sem tudna ártani, csupán egyet akar, megtalálni a boldogságot? Egyedül Dia jelentett némi veszélyt. Ő valóban közönséges, nagyszájú, erkölcsi tartása fényévekre esik az enyémtől. De

valójában, ő sem veszélyes. Hisz mindez csak a felszín. Mögötte olyan értékek lakoznak... Okos nő ez a Dia. Le fog csillapodni, és akkor igazi, érett nő válik belőle, tele tapasztalattal. Életigenlése vonzó, csak hát az eszközei... de éppen az a szép, hogy nem vagyunk egyformák. Sőt, óriási a kontraszt. Furcsa, mennyire végletesek vagyunk. Hol az élet nagy kérdéseiről beszélgetünk, hol pedig, tinik módjára, a szerelemről. Noha ez a téma nekem még mindig egy kicsit intim. A többiek általában - főleg Dia - úgy beszélnek a pasikról, mint... nem is találok megfelelő hasonlatot. Lehet, hogy túl romantikus vagyok, de nekem a párválasztás hosszú távú, felelősségteljes, mégis érzelmektől vezérelt döntést jelent. Belső jelek felismerését. Valami varázslatos, meg nem magyarázható vonzalmat két idegen között. Én erről nem tudok csacsogni. Különösen úgy nem, mint Dia. Elveszíti minden... minden értékét. Emlékszem, gyerekkoromban kevés finom csokit lehetett kapni. Ha mégis akadt, kockánként majszoltam, és élveztem minden morzsáját. Ma csokidömping van, és így már nem nyújt olyan örömöt. Szeretem a helyén kezelni a dolgokat. Úgy érzem, amit nem becsülsz meg, az eltávolodik tőled, vagy éppen nem kapsz belőle olyat, amilyet szeretnél. Ha lekezelően beszélsz a szerelemről, akkor ennek megfelelően fog alakulni az életed. Meggyőződésem. Ha egy gyerek állandóan azt hallja, hogy ő rossz, ennek a szerepnek fog megfelelni. Hiszek a pozitív gondolatokban... Noha az én életemnek is vannak olyan területei, ahol két vállra fektetem magam, és nem én kerekedem fölül. Hiszen be is vallottam.

Azt hiszem, ezek a betegségek örökre beássák magukat a lelkünkbe, de tünetmentesen együtt lehet velük élni. Én visszaszólok nekik, elzavarom őket, és egészen jól vagyok. Néha sikerül. Most küzdök. Azt gondoltam, ha fejest ugrom, ha olyan munkát választok, ahol meg kell erőszakolnom kényszeres életem, akkor kikecmergek. Persze, sokan azt gondolhatják, jó dolgomban azt sem tudom, mihez kezdjek. Ők azt is javasolják, nézzem meg, hogy élnek, az élet árnyékos oldalán. Megnéztem. Nagyon rosszul éreztem magam tőle. De az én problémám nem hasonlítható össze máséval. Ez a démon csak engem húz le a mélybe. Fogva tart, és gyakran eltakarja előlem a napot. A vonzás törvénye itt is működik. Aztán rettegek, hogy még nagyobb bajt szabadítok magamra. Tudom is én, rákot, balesetet... Olyan voltam korábban, mint egy oszlop. Komoly elképzeléseket alkottam a világról, beleértve a párkapcsolatokat is. Legalábbis így véltem. De rá kellett jönnöm, abban a pillanatban, amint a rendszer megbillen, az én oszlopaim is inogni kezdenek. És én csak egyensúlyozom. Ráadásul Dia is megzavart. Kételyek alakultak ki bennem. Azt kezdtem érezni, az életem el száguld mellettem, anélkül, hogy egyáltalán néha felkapaszkodhatnék rá. Legalább utasként, de mennyivel jobb lenne pilótaként. A saját életem pilótájaként. Vagy egyszerűen csak rossz gépre szálltam?

10. fejezet - Azt hiszem, ez most jár nekünk. - Én is így gondolom. És nem csak azért, mert megkaptuk az első fizetésünket. - Szó nincs róla. hogy ezért érdemelnénk meg. Én a magam részéről kipurcantam. - Ne is mondd! Sajog a lábam, álmos vagyok, az összeviszsza evéstől pedig állandóan ég a gyomrom. - Lányok, ennyire nem lehettek puhányak. Hol itt a lelkesedés? - Dani, ugye tőlem egyetlen nyafogó szót sem hallottál? kérte ki magának a jelzőt Dia. - Jó, akkor Szonja, meg én fáradtunk el. Emlékeztek? Kényszeres rendszerességgel élek. Most meg kényszerűen rendszertelenül. Csoda, hogy kipurcantam? - Én pedig egyszerűen nem szoktam dolgozni - vihogott Szonja. - No, hát akkor inni kell az első hónapra. Dani bébi, itt most elválnak útjaink. Találkozunk a jakuzziban - vezényelt Dia. Míg Dani betért a férfiöltözőbe, a három lány egy függöny mögé lesett, ahol éppen a masszőrök lógatták a lábukat. - Oda nézz! Micsoda hátizmok - nyögött fel Dia epekedve. - Dia, te most épp szerelmes vagy, ne bámuld a hátakat. - Egyrészt nem vagyok szerelmes, csak járok valakivel. Másrészt, attól még megnyalhatom a szám, nem?

- Csak aztán jusson nekünk is - kacsintott Szonja. - A számból? - Hülye. A széles hátakból. Én részemről, mint tudjuk, senkivel sem járok. És te, Anna? - Ami azt illeti, magammal is képtelen vagyok egy jót randizni. Tudjátok, jóga, meditáció, satöbbi... - Hát. Sajnállak benneteket - mondta Dia ironikusan. - Viszont, amíg ti sopánkodtok, én nappal a szemeimet etetem, este pedig... - Kímélj meg a részletektől! - kérte Anna, mielőtt barátnője felidézte volna esti elfoglaltságának pillanatait. - Nem is értelek. Ő egy tök jó pasi. Minek kell mellé másokat nézegetni? - kérdezte Szonja ártatlanul. - Attól, mert otthon egy gyönyörű kép lóg a faladon, még elmész egy-két kiállításra, nem? - Szép hasonlat volt. Dia - Anna meglepődött, hogy a lány ezúttal nem valami közönségesebb tartalmú válasszal szolgált. - Na, jó. Öltözzünk át. Dani szétázik, mire bemászunk mellé. - Mennyi időnk van? - kérdezte Szonja a miheztartás végett. - Két órára béreltem ki - felelte Dia. Tőle származott a vasárnapi kényeztető délután ötlete, amit tervei szerint havonta egyszer beiktathatnának. Jakuzzival kezdenek, aztán mindenki testmasszást kap. A lányok szépítő arctornával folytatják, míg Dani a talpát engedi át nyomkodásra. Zárásként egy pezsgős szusi vacsorával kényeztetik magukat.

- Szórunk bele aromákat? - kérdezte Szonja a választékot nézegetve. - Van „Édes álom", Jó reggelt", „Libidófokozó", „Relax", - Antistress" és „Laza izmok". Melyiket választjátok? - Rád bízzuk. Én már el is felejtettem, mi volt az első - legyintett Anna. - Talán a libidósat kihagyhatod. Nem vagytok az eseteim, ha nem haragszotok - mondta Dia, miközben a pezsgés erősségét szabályozó gombbal bajlódott. - Nem, sőt. .Akkor legyen a „Relax". - Ezzel Szonja a vízbe öntötte a javasolt mennyiséget, az olajos aromából. Majd, csak hogy biztosítsa a kellően nyugtató hatást, kisvártatva megismételte a mozdulatot. Nem telt bele egy perc, a pezsgő víz úgy felhabzott, mint a forró sör. - Most röhögjek, vagy ideges legyek? - Inkább röhögj, ha lehet. Szerintem elég muris. Pláne, hogy nem is látlak a haboktól - vidult Dani a helyzeten. - Ez igazán kedves, Danika - fintorgott Dia, de röhögni mégsem tudott. Erős levendulaillat csapta meg az orrát, nem nagy örömére. - Bocsi - Szonja csak ennyit tett hozzá, majd a csendben mosolygó Annára sandított. Láthatóan őt kavarta fel a legkevésbé a habos nyugalom. - Na, jó - szólt Dani határozottan. - Szeretnék többet tudni a jóképű másodpilóta és a szexi stuvi esetéről. - Most rólam beszélsz? - kerekedett ki Dia szeme. - Miért, tudsz másról, aki éppen egy másodpilótával jár? - Nem, senkiről sem tudok - és a senkit erősen megnyomta. - Ezt hogy érted? Mi történt Torontóban? - Nos. Torontóban dugtunk, vásároltunk, dugtunk, várost néztünk és dugtunk.

-

Hú, de romantikus! Es azóta? Azóta semmi, mert még nem jött haza. Az hogy lehet? Hát ő nem szolgálatban ment veletek? Már kicsoda? Jaj, Dia! Hát a másodpilótád! - tettetett ingerültséget Da-

ni. - De, de, ő igen. De nem vele dugtam. - Pfu - csupán ennyi hallatszott, amikor Szonja elfújt egy habpamacsot, hogy jobban lásson. - Most mit bámultok? Mondtam, hogy végig úgy rázott a gép, mint egy lovas kocsi. A szolgálati helyemet elfoglalta az egyik stuvi, én pedig lehuppantam egy utas ülésbe. Egy igen jóvágású fickó mellé. Több mint öt órát beszélgettünk. Néha elsápadt, és attól féltem, az ölembe okád, de megúsztuk. Kértem, képzelje azt, hogy egy vidámparkban vagyunk, és hullámvasutazunk. Erre ő megígértette velem, hogy miután hazatér, valóban elmegyünk a Vidámparkba. Elfogadtam a meghívását. Azonban egy ilyen randi előtt egy kicsit jobban is meg akartam ismerni. - Ezért lefeküdtél vele. A többség ezt fordítva tartaná ésszerűnek. Bár lehet, hogy így romantikusabb. - Romantikáról szó sincs. Viszont egy fokkal érdekesebb, hogy az „öregek" elég szemetek voltak velem. - Dia. Csak nem viselt meg? - Nem ezt mondtam. Tudtam kezelni a helyzetet, csak megjegyzem: szemetek voltak. Azt hiszem, azt akarták, érezzem magam kényelmetlenül, ha már ekkora mázlim volt, hogy felkerültem egy ilyen zsíros járatra. - És hogy érezted magad?

- Szerintetek? Torontóba tartottam, egy kujonnal a repülő orrában. Majd egy meg nagyobb kujon mellett ültem öt órán keresztül. Pont nem érdekelt néhány duzzogó stuvi nyűgje. Utálom, ha valaki attól boldog, hogy a másiknak sem sokkal jobb. Már pedig ez a „nem csípjük az újakat" kifejezetten erről szól. A csúcs az volt, amikor az egyik azzal traktált, bezzeg amikor ő kezdett, nem is repülhetett Boeingen. Mint kiderült, amikor ő kezdett, még nem is volt ilyen típusa a légitársaságnak - Én megúsztam beszólások nélkül. Sőt, egészen kellemes kollégákkal repültem - csodálkozott Anna. - Én is. És te, Dani? - Lányok! Én nem vagyok vetélytárs. Ti tényleg azt hiszitek, hogy szakmai dolgok miatt megy a harc? Ha rútak lennétek, kövérek vagy pasik, akkor éppolyan jó fejek módjára viselkednének veletek, mint egymással. De hát ti nők vagytok Szépek és fiatalok. - Ezek szerint annyira mégsem - mosolygott Anna. - Éppen az imént mondtam, hogy velem kedvesek voltak - Hát, Dia, akkor te vagy köztünk a szép! - nevetett Szonja. - Lányok ez olyan dedós. - Viszont, amiről nem beszélsz, az az igazán felnőttes - így Dani. - Tehát halljuk végre a love storyt. Ki ez a csávó, és mi lett a sármos másodpilótával? - Nem mondom el még egyszer: nincs semmiféle love story. Kaland van.

Önállóság. Egy állomás az élet fejlődési görbéjén. Minden kamasz várja a pillanatot, amikor elegendő pénzt keres ahhoz, hogy megkezdje önálló életét. Albérletben, vagy saját garzonban, mindegy is. Kontroll nélkül. Alkalmazkodás nélkül. Saját ritmus szerint. Végre senkit nem zavar egy hajnalban végigugrált Norbi-fitnesz, az éjszakába nyúló zenehallgatás, a hajnali hazatérés, a délig alvás. De nemcsak, hogy nem zavar senkit. Mindezt, senki nem véleményezi. Saját vélemény, saját akarat, saját ízlés, és persze saját gond. De megéri. Aztán jön az elvárás, belülről vagy külső nyomásra, hogy mindehhez kellene egy társ. Barát vagy barátnő. Sőt, férj vagy feleség. Még inkább sőt: gyerek. No, nem. No fing way. Húszévesen. Amikor végre megkezdődött a nagybetűs élet? Végre önállóan, egyedül, szülők, hugi, öcsiké nélkül? Most egy új csapat? Pedig a szerelem jó dolog. Jaj, szerelem nélkül nem is él az ember. Az a bizsergető érzés... Csak jobb úgy elaludni, ha van kire gondolni. Na, de azért ne költözzön oda! - Úgy imádom a lakásomat. Nem túl nagy, de olyan szép. Éppen elférek benne. A munkám pedig... ti pontosan tudjátok. Ebbe az összevisszaságba betuszakolni még valakit... Nem is tudom... - Szonja! Most éppen min aggódsz? Lehet, hogy szerelmes vagy, amint szoktál. No, de egyelőre nem fenyeget az a veszély, hogy valaki éppen azt tervezné, becuccol hozzád! - Most valahogy nem is akarnám. Korábban otthonról szívesen elköltöztem volna egy férfi oldalán. De most nem. Egyedül akarom élvezni az új életemet. Szörnyű vagyok?

- Egyáltalán nem. Szerintem ez teljesen normális. Csak, kérlek, ne kezdd te is, hogy szinglitípus vagy. Ugyanis ilyen nincs. Ez azoknak a dumája, akik nem találnak párt maguknak, aztán ezzel takaróznak. - Már bocs, de ez baromság, Dani - szólalt meg Dia. - Az összes szingli alig várja, hogy valaki rátaláljon. Tuti, hogy arról sírnak a barátnőjüknek, mennyire rossz nekik egyedül. Látszólag minden oké, karrier, autó, lóvé, hisz van rá idejük. De közben a homlokukra van írva: „valaki vigyen már el!" - mondta Dani, kicsit túljátszva a dolgot. - Ördögi kör kapcsolódott be Anna. - Egy idő után már a karrierépítésnek élsz, és nem marad időd a magánéletre. Gondolj bele. Nekem most nincs senkim. Tehát ráérek minden utat elvállalni. A maradék időmben legföljebb aludni lennék képes, nem arra, hogy társasági életet éljek. Ez persze sok pénzzel jár, ami vonzó. Még nekem is, akinek, ahogy ti szoktátok mondani, gazdag apuci csurrant-cseppent. Az idő pedig száguld velünk. - Oké. Közelítsük meg fordítva - folytatta Dani. - Mit szólnátok, ha most, amikor új munkátok van, aminek minden örömet és lehetőségét kihasználjátok, amikor éppen mindnyájan a saját lakás projektjét élvezzük, amikor a szabadidőnkben együtt vagy más barátokkal lógunk, szóval, ha most toppanna be a nagy Ő? Beköltözne. És biztosan nem őrülne, ha folyton csak a bőröndötök hűlt helyét látná az előszobában... hm? - Ne most jöjjön! Jelenleg nem érek rá - vallotta be Szonja. - Igen. Akarom a szerelmet, de most egy kicsit még nem. - Még mindig azt mondom, ez baromság. Miért kéne összeköltözni? Nekem van pasim, mégis itt lógok veletek, és elvállalok minden utat. amihez kedvem támad. Ő pedig alkalmazkodik, vagy továbbáll.

- Na, ez az Dia. Ha ezt mondod, nem vagy szerelmes. - Soha nem is állítottam, hogy szerelmes vagyok. De ha akarom, nem ébredek egyedül. Ha akarom, akkor van kivel vacsorázni vagy moziba mennem. Ha meg úgy tartja kedvem, csak felugrik hozzám, megdug, de a zuhany alá már otthon áll be. - Ez nem kapcsolat - méltatlankodott Anna. - Kihasználod őt. - Szerinted. És szetinte; Boldog, hogy akad egy nő, aki nem a leendő gyermeke leendő apját keresi benne. Akinek csak anynyiban kell megfelelni, hogy időnként érjen rá. - De ez nem vezet sehova. -Nem. - De akkor mi értelme van? - Élvezem. Szonja éppen az előbb mondta, hogy most nem osztaná meg senkivel az életét, egyedül akarja élvezni új lehetőségeit. Ez sem vezet sehova, mégis elfogadjuk. Mert manapság elfogadjuk a szingliket. Nos, én nem vagyok szingli. Megőrülök férfi nélkül, és nem is telik el sok idő két kapcsolat között az életemben. Inkább legyen átfedés, mint szünet. - Nem vagyunk egyformák. - Anna szerette volna végre lezárni ezt a beszélgetést. Neki éppen elég volt megbirkóznia saját problémájával. Sokat segített, hogy kimondta, beismerte kényszerességét, ám ettől még nem gyógyult meg. Nagyon sokat dolgozott, ideje nagy részét a levegőben töltötte. Az élete teljesen felborult. Hát, ebbe tényleg nem fért bele még egy kapcsolat is. így is éppen elég dologról lemond, nap, mint nap. - Nekem ez furcsa. Elhallgattalak benneteket, és nem is értem. Azt nem értem, miért választjátok külön az életeteket és

az eljövendő párkapcsolatotokat. Az életbe belép egy társ. De ezzel nem két életetek lesz, egy saját és egy páros... - Én nem tudom elképzelni, hogy valakiével eggyé váljon az életem, ha így érted - mondta Dia. - Az életemen belül a kapcsolat éppúgy egy elfoglaltság, vagy, ha úgy tetszik, program, mint lemenni, fitneszezni, vagy beülni veletek egy kávéra. - Ez nyilván addig igaz, amíg össze nem házasodsz valakivel - tekergette fürtjeit Szonja. - Onnantól már nem randiztok. Melletted lesz, ha kell, ha nem. - Szonja, mi van veled? - Anna szeme egészen elkerekedett barátnőjét hallgatya. - Te nem szoktál ilyen kiábrándult lenni. - Ah, nem tudom, mi van velem. Talán a múltkori eset. Kicsit elveszítettem a hitemet. - Vagy csak nagyon szereted a pillanatnyi életed, és nagyon nem akarsz osztozni rajta - állapította meg Dani. - Lehet. - Visszatérve az előbbiekre - folytatta Dia -, én a legkevésbé sem gondolom, hogy a házasság megszünteti, a magánéletet. Csak meg kell tartani. Igen, közös háztartás, közös célok, közös gondok, de ettől még fontos az önállóság. Saját élettér, saját célok, akár saját gondok... és saját öröm. Igen, jó a másik örömében osztozni, de hol a saját siker? A saját, addigi örömforrásokból származó élmény. - Én monogám vagyok - jelentette ki Szonja. - Én pedig kivételesen nem a szexre gondoltam. Teszem azt, szeretek lovagolni. - Ez már majdnem szex - vigyorgott Dani. - Hülye. Szóval szeretek lovagolni. A legkedvesebb elfogultságom. Aztán megjelenik a nagy Ő. Tartson velem ő is? Lehet, hogy úgy már nem lesz az igazi, a lovardában eltöltött

idő. Lehet, hogy nem is szeret lovagolni. Csak azért erőltessük, mert egyébként egy pár vagyunk? - De lehet, hogy éppen attól válik jobbá, hogy együtt lovagoltok - mondta Dani. - Lehet. De én akkor is meg akarok tartani magamnak, eztazt. Ahol egyedül lehetek, mármint nélküle. - Basszus, csajok, még meg sem érkezett az igazi, de már arról beszéltek, mi a gond vele - dorgálta Dani széttart karokkal a lányokat. A műsor, az átlagember számára tévéadást, színházi repertoárt, anyák napi programot, és további efféléket jelent. Egy pilóta vagy egy légikísérő számára a műsor az a névre szóló, havi kiadvány, melyből pontosan kiderül, melyek azok a napok vagy fél napok, melyekkel az érintett szabadon rendelkezhet. Amire vacsorát lehel tervezni a barátokkal, egy hétvégét a szabadba, egy régen várt kiállítás megtekintését, vidéken élő rokonok látogatását, vagy egy kellemes heverészést otthon, a tévé előtt.. Miután megkapta műsorát, mindenki egyeztet szeretteivel, mikor számíthatnak rá. Persze az említett műsor nem csak a szabadidőt mutatja meg, legfőképpen nem azt. Hanem azokat a járatokat, amelyekre, az illetőt beosztották. Ám nem csupán járatokból áll egy munkahónap. Vannak oktatások, ami még hagyján. De akadnak tartalék szolgálatok is. Az ám az igazi. Hajnaltól résen lenni, tettre készen, hátha valamelyik kolléga lebetegszik, elalszik, defektet kap, és hasonló bosszúságok. De nem is az a baj, hogy

ripsz-ropsz repülőre kell pattanni. Az már jóval kellemetlenebb, hogy egy ilyen járat boríthatja az elkövetkezendő napok jól megtervezett menetét is. - Ezt nem hiszem el! Hetek óta végre először lenne három szabadnapom egyben, erre most rohanok a reptérre, mert a Párizs leragadt. Egy teljes személyzetet rángattak be az Athénra egyenruhás, vékonyka, rekedtre dohányzott hangú stewardess bosszankodott harsányan a telefonba a reptérre vezető forgalmas úton. A buszon mindenki a légikísérőt hallgatta, aki igen bosszús volt, hogy éjszakája egy részét saját ágya helyett a repülőn töltheti. - Igen, a párizsi személyzet csinálta volna meg Athént is. Kötött járat, beleférne nekik. Éjfélre már itthon leszünk - folytatta. - Nem, én utána megyek haza. Egész nap tartalék voltam, egy tojásrántottába sem kezdhettem bele, nehogy engem rántsanak ki helyette, mármint a reptérre. Erre az utolsó fél órámban jön a telefon, hogy igyekezzek, mert már izzítják a gépemet. Szóval ezek után szép is lenne, ha két járatot kéne megcsinálnom - veszekedett bele a telefonba. - Jó, tudom, más boldog lenne, ha Athénba mehetne. De hidd el, ez így nem nagy élmény. A kerozinszagtól meg sem érezzük a tenger illatát - ezzel letette a telefont. - Hülye, még hogy örüljek neki, amiért Athénba mehetek. Hát ilyet is csak az ember nővére tud mondani - motyogta még maga elé. így van ez. Ami az egyiknek bosszúság, a másiknak öröm. Azok, akiket otthonról hívnak be, mert kollégáik Párizsban ragadtak, és nem tudnak Athénba repülni... ők talán dühösek. Egy kívülálló pedig azt is gondolhatná, aki csak úgy Párizsban ragad egy fél napra, hihetetlenül szerencsés.

Egy biztos: akinek sűrűn be van táblázva a naptára, az nem örül az efféle hirtelen fordulatoknak. Pláne, hogy a váratlan fordulatok további váratlan fordulatokat eredményezhetnek. Ugyanabban az időben, amikor Budapesten egy rekedt hangú stewardess bosszankodott a buszon, Dia elképedve kérdezte Párizsban: - Micsoda? Szárnyát szegte a madár? - Dia, ez egyáltalán nem vicces. - Anna egészen kétségbe volt esve a hír hallatán. - Ez azt jelenti, hogy nem tudunk hazamenni. - Remek. Két legyet egy csapásra. Nem kell még Athénba is elmennünk, ráadásul egy remek estét töltünk Párizsban. Mit vagy úgy elkámpicsorodva?! - Athénból még éjjel hazaérkeztünk volna, és nekem holnapra szabadnapot írtak ki. Annyi mindent terveztem... - Annát a sírás fojtogatta. Időnként valóban úgy érezte, kicsúszik alóla a talaj. Már régen nem kalkulált hetekre előre. A napi rendszert is alig tudta tartani. Minden felborult De olykor azt is belátta, jól érzi magát új, rendszertelen világában. De sajnos akadtak napok, amikor nyugalmat és biztonságot nyújtó, megtervezett élete úgy hiányzott, mint egy falat kenyér. Ilyenkor elbizonytalanodott és bezárkózott. - Dani, ebben is a te kezed van? - szegezte Dia a kérdést a fiúnak, aki a lelkét is kitette, hogy meglepetésjáratot szervezzen a lányoknak. Nem volt könnyű. Majd két hétig szervezte a cseréket, mire ők négyen egy járatra kerülhettek. Sőt, rögtön kettőre. Csak így sikerült összehozni az üzletet a kollégákkal. Senki nem szereti a dupla utakat. Elrepülsz valahová, és amikor végre hazatérsz, leeresztenél, futhatsz a következő járatra,

és még örülhetsz, ha a kettő között jut időd pisilni. Szóval, valamit valamiért. Ha kell a Párizsi járat, vidd a koncát is. - Most mondhatnám, hogy igen. Észre sem vettétek, amikor eltűntem? Kimásztam az ablakon, és meghajlítottam a fékszárnyat Kicsit huzatos volt, de... - No, kislányok! - lépett ki a kapitány a pilótakabinból. - Köszi - vetette közbe az ötödik stuvi, a senior, aki úgy ötvenéves és egymázsás lehetett. Mindehhez - és a piros egyenruhához - rózsaszínre festette a szemhéját, ajkait, és ugyanilyen színű haj díszt viselt szerteszét álló, göndör, pink hajában. - Ti legyetek szabályosak - mondta a járat előkészítésen, még Budapesten a fiataloknak. - Engem az aktuális vezetés mindig megtalál azzal, hogy szörnyen nézek ki, pedig már megszokhattak volna. Én unikum vagyok, mondhatni, színfolt a szürke hétköznapokban - kacsintott. - Én is köszi - szólt Dani is a kapitánynak. - Rendben. Asszonyom, lányok, uram, ma Párizsban töltjük az estét és az éjszakát. Leghamarabb holnap délben indulhatunk vissza, egyrészt munkaidő, másrészt alkatrész híján. Szóval, éljen Párizs, irány a Champs-Élysées. - Egyenruhában? - fintorgott Szonja. - Nekem ebben már van gyakorlatom. Nem rossz, higgyétek el - mondta Dani, első útjára emlékezve. - Ma este francia hagymalevest eszem, utána burgundi marhapörkölttel folytatom, amibe természetesen franciakenyeret tunkolok, a desszert párizsi kocka lesz, az egészet francia pezsgővel öblítem le, és végűi, amíg beszélgetünk, franciadrazsét fogok ropogtatni - Szonja a személyzetet szállító kisbuszban

ábrándozott, miközben a közeledő belváros jól ismert látványosságait csodálta. - Azt se feledd, hogy utána franciaágyban fogsz csicsikálni - heccelte őt Dia, mire mindnyájan jót nevettek. - Nem esküdnék meg, hogy a franciák ismerik a franciadrazsét - vihogott az elsőtiszt. - Nem voltatok még Párizsban? - Én több alkalommal is - kacsintott Dani a többiekre. - Mi viszont még sosem - nyilatkozott Szonja a barátnői nevében. És valójában Dani sem, hiszen francia hercege New Yorkban élt. De a lányok pontosan tudták, mire céloz. - Hát, mit mondjak, egyetlen éjszaka igen kevés erre a városra. De kezdetnek nem rossz - mondta a kapitány atyáskodva. - Sok mindent meg tudtok nézni így estefelé is. De kérlek, ne feledjétek: egyenruhában vagytok, a légitársaságot képviselitek... - .. .és ehhez mérten vessétek bele magatokat az éjszakába a mondatot a rózsaszín senior légikísérő fejezte be. - Ha szét is széledünk - vette magához a szót az elsőtiszt -, egy welcome drink a Szajna partján? Tudok egy remek bárt. - Oda nézzetek! A Diadalív! - kiáltotta Szonja. - A szálloda öt percre van a Diadalívtől, a bár pedig tizenötre. - Akkor találkozzunk a recepción! Miután mindenki elfoglalta szobáját, a megbeszéltek szerint a recepcióra siettek. A négy jó barát egymás melletti szobát kapott, mellettük ötödikként az elsőtiszttel. Két emelettel feljebb lakott a kapitány, lakosztályban, mellette a senior légikísérő egy nem kevésbé elegáns szobában. Ez bevett szokás volt a légitársaságok alkalmazottainak elszállásolásában.

- Mit ne mondjak, ez már valami. Stuttgartban nem ilyen helyen aludtunk - tárta szét a karját Dani, amikor leértek a hallba. - Azért ez mégiscsak Párizs! - repdesett Szonja. - Stuttgart tök jó hely - mondta Dia, miközben végigmérte magát a lifttel szemközti talpig tükörben. - De nem a külvárosi, felújítás előtt álló rozzant motel - válaszolta Dani, miközben megérkeztek a recepcióhoz, ahol a személyzet többi tagja már aktívan bújta Párizs térképét. - Éppen arról vitatkozunk, melyik a legrövidebb út az Eiff... - Mi a baj? - kérdezte Anna a kapitányt, aki széles vigyorral mérte végig őket. - Baj? Az semmi. Sőt - bólintott elismerően. - De nyugodtan lazíthattok a kötöttségeken. - A pályakezdők csak ekkor vették észre, hogy három társuk ingre, gatyára vetkőzött. A zakót, a kosztümkabátot és az összes kiegészítő csecsebecsét a szobájukban hagyták. Ezen felbuzdulva Dani is lekapta nyakkendőjét és zakóját, Szonja hatalmas masnit kötött díszsáljából, blézerét a vállára terítette. Anna kikapcsolta a felső gombot blúzán. Dia pedig... Amíg a többiek a névtáblájuk elrejtésével foglalatoskodtak, ő gyorsan lekapta sálját, éppen csipkéig kigombolta blúzát, szoknyáját kicsit feljebb vonta a derekán, hogy egészen mini hatást keltsen, haját pedig szabadjára engedte. - Mehetünk - közölte Dia. - A névtábládat még nem vetted le - szólt neki Anna. - Hm, jó helyen van itt. Megspórolom a bemutatkozásra szánt időt, ha megismerkednék valakivel - kacsintott.

Párizs utcáin egyik meglepetés a másik után éri az odalátogatókat. Most is úgy tűnt, a város egy átlagos hétköznapon is csupa egyéniségből áll. Extravagáns ruhák, meghökkentő frizurák, disszonáns színek. Igaz, néha szembejön a híres párizsi divat eleganciája, ami sokkal finomabb kelmékből, harmonikusabb színekből tevődik össze. A jól fésült elit és az elmúlt korokat idéző hippidivat képviselői között, nem is bizonyult feltűnőnek a hét, uniformisban lófráló repülőgép-haj ózó. A férfiak (pilóták és stewardok) nadrágja és zakója fekete volt, piros paszománnyal, míg a hölgyek (pilótanők és stewardessek) kosztümje - akár nadrággal, akár szoknyával - piros, a zakón fekete zsinórozással. Az ing vagy blúz mindkét nem számára fehér selyemből készült, gallérját és mellét fehér bortni díszítette. Nem látszott ez magyarkodónak, pláne nem Bocskai-viseletnek. De a külső szemlélő számára elegánsan és egyedien festett. Nem így a teltebb alkatúakon. Ki húz szívesen feszes, piros ornátust 38-asnál nagyobb méreteire? De az sem örült igazán, akinek répavörös hajával vívott folytonos vibrációs harcot a ruhája. A piros tűsarkúról nem is beszélve. 39-től felfelé a lábbelik egészen evezős hatást keltettek. Még egy kis piros, az hagyján. De egy ladik? Hát ebben a viseletben sétált végig a személyzet a ChampsÉlysées-n. A bár, amit az elsőtiszt javasolt, kellemes helynek bizonyult. Francia sanzonok susogtak a háttérben, éppen olyan hangerővel, ami még nem zavarta a beszélgetést. Bordó, mázsás függönyök zárták ki az ablakoknál kíváncsiskodó járókelőket, minden asztalon mécses égett, és egy kis szobor állt. Melléjük néhány szál virágot rendeztek kompozícióba. Dani éppen kinyitotta a száját, amikor az elsőtiszt megszólalt:

- Legutóbb, amikor itt jártunk, alig lézengtek. Talán kicsit korábban tértünk be akkor. - Hogy találtátok ezt a helyet? - kérdezte Dani. - Éppen útba esett, semmi különös. A lányokat vártuk, mert hajózni mentünk a Szajnára. Itt a kikötő két percre. Persze ők még betértek valami butikba. - Aha. Kivel voltál? - firtatta tovább Dani. - A kapitánnyal és két stewarddal. De miért? - Nézz körül. - Körülnéztem. Kellemes hely. - Semmi fűrcsa? - Hát, nem is tudom. Most, hogy mondod... Elég bordó, mint valami randevúbázis - bizonytalankodott a háromcsíkos. - És a randihoz, nem hiányzik semmi? - Dani, ne csináld! - mondta Szonja izgatottan, mert már nagyon fűrdalta a kíváncsiság, mire akar kilyukadni Dani. - Nincs bent egy nő sem - szólalt meg gyanakodva a kapitány. - Köszi - Dia sietett eljátszani a sértett dívát. - Bingó! - így Dani. - Ez egy melegbár? - képedt el az elsőtiszt. - Akkor itt utálnak minket? - Szonja egészen megrettent a hírtől. - Miért utálnának? Betérhet ide nő is, csak nem szokás. És szólj, ha pisilned kell, mert, tudod, itt a női mosdót is pasik használják. Majd felügyellek. - Öhm. Te..., hogy vetted ezt észre? Vagyis ez a hely biztosan... Nem kellene elhúznunk innen? - kérdezte a kapitány enyhén bosszankodva.

- Ugyan már! - legyintett Dia. - Jó ez a hely, csak maradj ülve. - Miért? - Nehogy valaki megkívánja a seggedet. - Dia - suttogta Anna, aki eddig, hozzá sem mert szólni a beszélgetéshez. Ő, ha rajta múlott volna, már biztosan rég elmenekül, de jó modora visszatartotta. - Maradjunk? - vetette fel a kapitány, akit láthatóan sokkal kevésbé zavart a hely Dia szókimondó stílusánál. - Akkor rendeljünk - válaszolta meg saját kérdését a többiek véleménye híján. Miközben koktéljaikat iszogatták, a beszélgetés teljesen elterelődött a hely sajátosságairól. Egészen belefeledkeztek a sztorizásba. - A mi időnkben még megviccelték az újakat - mesélt a rózsaszín ötvenes a régmúltról. - De akkor kevesen voltunk. Ma fel sem tűnik, ha van néhány új arc. Lehet, hogy csak régen repültem velük, vagy gyesen voltak... - Én is stewardként kezdtem - emlékezett az elsőtiszt. Közben pedig repülni tanultam. Nekem például a kollégák damillal kötözték össze a zsemléket. Aztán a füzért belehalmozták a kosárba, a tetejére téve egy-két szóló darabot is. A kezembe nyomták, kínáljam végig a kabinban. Képzelhetitek. Már a harmadik utas egy olyat fogott meg, amivel aztán jött a többi is. Volt nagy röhögés. - Nekem szárazjeget csempésztek a kávéskannába. Mire kiértem vele az utasok közé, már csőrén, tetején ömlött a „füst". Egy utas felkiáltott, az egyik drága kolléga pedig feltépte a biztonsági szekrényt, és elém állt a tűzoltópalackkal. Rohantam be kannástul a konyhába, ezek meg ott vihogtak.

- Nekünk semmi mókában nem volt részünk - lógatta az orrát Szonja. - Hát, tudod, én nem bánom. Alig fértem a bőrömbe az izgalomtól, valószínűleg durcás lettem volna egy ilyen huncutságért - mondta Anna. - Ne hidd - mosolygott a rangidős stuvi. - Mi is feszültek voltunk, izgultunk. Hogyne izgultunk volna. Ráadásul a legtöbbünk akkor ült először repülőn. Elhiszed? Eleted első útján máris légikísérő vagy! - Meredek - sápadt el Szonja a gondolatra. Ő maga már legalább egy tucatszor repült, mielőtt hivatása helyszínéül választotta volna a fellegeket. - Az. Jól jött az önfeledt nevetés, amibe gyakran az utasokat is bevontuk. Habár mára ők is megváltoztak. - Miért? - kérdezte Dani. - A repülő olyan, mint a busz. Sem az ára, sem a presztízse nem olyan már, mint egykor. Régen az emberek egy évig spóroltak, hogy vegyenek egy jegyet, nem is nagyon utazhattak gyakrabban külföldre. Rákészültek, szép ruhába bújtak, és mindvégig érdeklődéssel figyelték az eseményeket. Ma vannak, akik repülővel járnak munkába, mert egy külföldi városba ingáznak. A gépen pihenni akarnak, vagy laptopon dolgozni. - Ez igaz. Furcsa. Nekem még mindig izgalmas, pedig magam is dolgozni járok vele - mondta a kapitány, amire mindenki nevetett. - Hát, tudjátok, reggel még nem gondoltam volna, hogy ma este itt ülök Párizsban, és a Hotel Arc de Triomphe-ban fogok aludni. Szeretem az ilyen váratlan fordulatokat. - Szonja a repülő leszállta óta ámuldozott.

- Azért én kíváncsi lennék, vajon azok is ilyen lelkesek, akik helyettünk ugrottak be az éjszakai Athénra - jegyezte meg a senior, bár mindenki tudta, egy csöpp lelkiismeret furdalása sincs a kollégák miatt. Ezek a számlák mindig kiegyenlítődnek. - Én a múlt hónapban egy kellemesnek ígérkező Amsterdamra keltem el tartalékból, aztán leszálltunk Bécsben, mert egy utas szívrohamot kapott, de a rossz idő miatt ott is ragadtunk, végül hazajöttünk, de annyi késéssel, hogy elveszítettem a másnapi Londonomat. - És mi lett helyette? - kérdezte Anna. - Moszkva. De nem indultunk el a fedélzeten eltöltött hat óra várakozás után sem, mert elromlott a hidraulika. Törölték a járatot, addigra pedig az utasok már épp készültek leharapni a fejünket. Képzelhetitek. Beszállítottunk, de indulás helyett ki is szállítottunk mindenkit. Egy óra múlva ismét beszállítottunk, mondván, mehetünk, de lekéstük a slot time-ot. Újabb egy órát várakoztunk, utasokkal a fedélzeten. Ezalatt kiképeztük őket, hogyan kap egy gép felszállási engedélyt, mi a slot, satöbbi. Ekkor még nagyon érdeklődőek és jó fejek voltak. De aztán ismét el kellett hagyniuk a fedélzetet, mert a hidraulika mégsem működött. Azt hiszem, a többségnél ekkor szakadt el a cérna. - Érthető. - Na, ja. Sokra mennek a megértéseddel. Pláne, hogy az egyik kolléga még poénkodni is nekiállt. - Mit lehet ilyenkor poénkodni? - kérdezte Anna. - Az egyik utas megkérdezte, hányszor tervezi még a légitársaság a ki- és beszállítást. -És...?

- Erre a hülye, talpig egyenruhában, a gépajtóban azt mondta, ez egy gépelhagyási tréning, benne van a jegy árában. Hát, nem lehet mindenkivel humorizálni. Kaptunk egy többoldalas feljelentést. Ráadásul törölték a járatot. - Hát, veled se megyek több útra! - jelentette ki Dia. - Minden járatodat törlik, elromlik a repülő vagy valami hasonló? Azt hittem, csak a mi Szonjánk vonzza a bajt! - Én nem vonzom! - kérte ki magának Szonja. - Egyébként azt hittem, Dani keze van a dologban - kuncogott. Ekkor azonban kinyílt a bár ajtaja, Daninak pedig arcára fagyott a mosoly. Dani elsápadó arcát látva a lányok a bejárat felé fordultak. Pierre lépett be. De ami ennél is kellemetlenebbnek bizonyult: nem egyedül. Ráadásul félreérthetetlen gesztusokkal. Dani meglazította nem létező nyakkendőjét. A dráma, ami összeszorította torkát, vihart kavart, a gyomrában, megkeserítette a szája ízét és a halántékába hasított, egy szempillantás alatt: játszódott le szeme előtt. Sajnos nem egy remek dramaturgia tehetséges színészei előadásában. Ez bizony, egy igazi csók volt. Egy bajszos és egy borostás keretbe foglalt, szenvedélyes csók. A lányok aggódva fordultak Dani felé. A két pilóta és a senior is érzékelte, hogy a légkör sűrűbb lett, egészen nyomasztó, feszültséggel teli. Dani kővé dermedve ült, szemét képtelen levenni a párról. Közben szeretett volna köddé válni. De olyan varázsigéről, amely egyfelől feloldja a mozdulatlanság átka alól, másfelől láthatatlanná teszi, a legjobb mesében sem olvasott. Csak a remény maradt, hogy Pierre nem néz oda, nem veszi észre őt, és nem alázza meg még jobban.

De Pierre odanézett, elhaladván mellette. Kéz a kézben lovagjával. Lovag a lovaggal. Ő pedig... bámulta őket. - Szervusz. Pierre hangja egészen halk volt. Alig kivehető a háttérben tompán búgó Piaf-sanzon mellett. Danit úgy rázta fel dermedtségéből, mintha közvetlenül a dobhártyáján kopogtatott volna. - Szervusz - felelte. Majd, mintha az iménti közjáték meg sem történt volna, borospoharát felemelve kortyolt egyet, majd Diához fordult: - Mit is mondtál? Hová szeretnél még elmenni ma este? Pierre még ácsorgott pár másodpercig az asztaluknál, de hamar odébbállt. Valószínűleg magyarázattal szolgált párjának, mert többször is feléjük fordultak, de aztán rendeltek, és vacsorájukba mélyedtek. Ahogy Dani is lényegtelen epizódnak állította be az elmúlt perceket kollégái előtt. Csak ő szavak nélkül. Nem mondott semmit az idegenről és saját fűrcsa viselkedéséről sem, ahogy kollégái sem kérdeztek semmit. Egészen addig, amíg a négy barát végre magára nem maradt. Az Eiffel-torony felé tartottak, maguk mögött hagyva a pilótákat és a senior légikísérőt. Ők vacsorázni akartak, míg a fiatalok az éjszakai Párizsra voltak kíváncsiak. - Holnap 12:30-ra érjetek vissza a szállodába, és teljes díszben várjatok a recepción - érkezett a kapitány utasítása búcsúzóul. Dani szótlan volt. A bárból kilépve érezte Pierre hátába fúródó tekintetét. Addig is gondosan ügyelt arra, hogy szemük még véletlenül se találkozzon a homályos helyiségben. - Akarsz róla beszélni? - kérdezte Dia.

- Ezt most úgy kérdezted, mint valami olcsó pszichológus mosolyodon el végre Dani. - Most mondjam, hogy poénnak szántam? - Azt mondta, sosem jön Párizsba. Felszámolta az itteni életét, és New Yorkban él. - Nem védem, félre ne érts - kezdte Szonja -, de ő is stuvi. Lehet, hogy itt éjszakázik a New York-Párizs járat. - Lehet. De ettől még nem kell csókolóznia. - Az igaz. - Éppen a minap beszélgettünk hosszasan, majd egy éjszakát. Telefonon. A fizetésem ráment arra a beszélgetésre. Azt mondta, gyakrabban kellene találkoznunk. Hogy azt tervezi, akár Magyarországra költözik, csak többet láthasson. Olyan jó volt vele. Olyan tisztességesnek tűnt. Tartós kapcsolatot akart. Értitek? - Mondtam én, hogy szemetek a pasik! - Dia az égnek emelte tekintetét. - Szépen vagyunk. Ti is tudjátok, én is tudom, de mégis. Ti is a pasikra buktok, és én is. - Lehet, hogy ezen el kellene gondolkodnunk? - Dia átkarolta Szonját, aki vette a lapot, és puszit dobott barátnője felé. - Aranyosak vagytok, hogy fel akartok vidítani, de sírni volna kedvem. - Magunk vagyunk. Sírhatsz - nyugtatta őt Szonja. Csendben sétáltak egy ideig. Kellemes volt az idő. Bár már sötétedett, az utca, zsúfolásig telt turistákkal, nézelődőkkel. Valahonnan mindig kiszűrődött valami kellemes zene, a levegőben az éttermek ínycsiklandozó illatai terjengtek. Egészen nyaralás hangulata kerekedett az estének, függetlenül attól, hogy egyéjszakás kalandról volt szó csupán.

- Annyira nyomasztó, hogy itt vagyunk Párizsban, négy jó barát, Dani szervezésének, no, meg a fékszárnynak köszönhetően, erre csendben sétálunk, és a sebeinket nyalogatjuk - szólalt meg Anna, aki egész este különösen hallgatag volt. - Én nem nyalogatom a sebeimet, mert nincsenek. Én Danira vagyok tekintettel, és ezek szerint rád is. De miért is? - kérdezte Dia. - Egyébként veled mi a helyzet, Szonja? - Én, kösz, jól vagyok, és élvezem Párizst. - Oké. Anna? Tehát, neked mi a bajod? - Nem tudok kikapcsolni. Most örülnöm kéne, de képtelen vagyok. Nyomaszt, mindaz, ami otthon feltorlódott mögöttem. Pontosabban előttem. Felborult az életem, és én csak kapálódzom benne. - Pedig élvezhetnéd - állapította meg Dani, saját savanyú hangulata miatt, némi öniróniával hangjában. - Pontosan. És azt is tudom, hogy erre akkor fogok ráeszmélni, amikor ennek már vége van - mutatott körbe, a párizsi éjszakát használva élete jelképéül. - Nagy felismerés. A pillanatnak kell örülni, mert hipphopp, nincs tovább - mormolta szinte maga elé Dani. - Kész depresszió benneteket hallgatni. - Dia megállt, és szembefordult barátaival. - Oké, értem, a szerelmi csalódás fájdalmas. És azt is értem, hogy nehéz rendet rakni, ha az ember úgy érzi, káosz veszi körül. De ne nyavalyogjatok már! Támadt egy ötletem. Dia neki eredt, mint akit puskából lőttek ki. Vett négy jegyet, és barátait az Eiffel-torony liftjeinek egyikéhez terelte. Szerencsére hamar sorra kerültek, és már repültek is fel a magasba. Amikor kiszálltak, Dia körbenézett, és kiszúrt egy helyet, ahol

nem voltak sokan, a kilátás viszont pazarnak bizonyult. Szinte odalökdöste a barátait. - Nézzétek! Legalább fél óra telt el anélkül, hogy bárki akárcsak egyetlen szót is szólt volna. Az emberek beszélgetése monoton duruzsolássá olvadt. Ebben a magasságban erős szél fújta őket. Az eléjük táruló látvány pedig egészen különleges volt. Alattuk a mélység, előttük a végtelen horizont. Minden gondolatuk elrepült, és a helyükbe nyugalom költözött. Gondtalan, pillanatnyi nyugalom. Az igazi szabadság. - Tudod, Dia, mire ébresztettél rá? - kérdezte Anna, amikor már ismét Párizs utcáit rótták. Majd választ sem várva folytatta: - A korlátok, amelyekbe állandóan ütközöm, amelyek megnehezítik az életem, mintha nem is léteznének. Pontosabban nem léteznének, ha nem építeném magam elé őket. Nagy műgonddal és precizitással. - Erre én ébresztettelek rá? Talán inkább magad jöttél rá, nem? - Lehet. Olyan érzés volt odafenn állni, mintha... mintha az egész világ az enyém lenne. A lábam előtt feküdt Párizs, én pedig azon emésztem magam, hogy felhalmozódott a vasainivalóm, hogy nem olvastam el, az erre a hónapra szánt regényeimet, hogy hanyagolom a sportot, és három hete elő sem vettem az olasz nyelvkönyvemet. - És milyen jól telted! Itt mindenki franciául beszél — humorizált Dani. - Mellesleg ezt, hogy csinálod? - kérdezte Anna álmélkodva Danit. - M i t is?

- Éppen néhány órája kaptad rajta a barátodat, amint megcsal. Erre, ahelyett, hogy magad alatt lennél, viccelődsz. - Félek, hogy Dani elnyomja a valós érzelmeit - mondta Dia. - Szerintem is inkább dühöngenie kellene. Vagy sírni - állapította meg Szonja. - Persze. Az is lehet, hogy túl friss az élmény - folytatta Dia. - Vannak dolgok, amiket elutasít az ember. Meg nem történtnek tekinti. Csak még egy rövid időre. Általában másnap reggel a legrosszabb, amikor kiderül, hogy nem csak egy szörnyű álomról volt szó. - Lányok, tündérek vagytok, hogy így aggódtok értem, de hozzászólhatnék én is? - Te? Nem! - vágták rá szinte egyszerre. - Egyébként is, Pierre egy faszfej, ha egy ilyen jó pasit, mint te, csak úgy lecserél egy olyan hülye köcsögre, mint az buzi volt, a bárban - hadarta Dia. - Imádlak Dia, mondtam már? - Dani őszintén nevetett. - Az jó. Legalább egy pasi szeret. - Mi van? - bámulták rá a többiek elkerekedett szemmel. - Hát. Igazából nem akartam említeni, mert ti megmondtátok előre. Mr. Jóképű Másodpilóta beleunt a szeretői státuszba. - Micsoda? - Úgy tűnik, én a könnyed kapcsolatokat keresem, erre olyanokba botlom, akik feleségül akarnak venni. - Ez már olyan sokszor előfordult? - kérdezte Szonja irigykedve. - Hát... most először - erre már együtt nevettek. - Összefoglalnám - állt meg Dani a lányokkal szemben. Színpadiasan, háta mögött a Louvre-ral. - Eljöttünk Párizsba,

hogy kibeszéljünk két szerelmi bánatot es egy személyiségzavart. - Kikérem magamnak - Anna nem színlelte felháborodását. - Nem vagyok személyiségzavaros. Oké. Kényszeres, de nem pszichiátriai eset. - Én pedig nem voltam szerelmes - mondta Dia. - Én pedig, végül is nem lennek felszarvazva, ha nem jövök ide. - Akkor lennél csak igazán — figyelmeztette Szonja Danit. - így is, ki tudja, mióta tart már a viszonyuk. Lehet, hogy végig megvolt neki. Lehet, hogy minden városban van egy pasija. - Ne dramatizáld! Ne is gondolj bele! Tedd el belőle, ami jó volt, a többit pedig dobd ki - mondta Anna csendesen. - Igazad van. így kellene. Mindig így kellene. Akkor minden alkalommal csak nyernénk. De ki képes erre? - tette fel a kérdést Dani, választ sem várva. Sokáig bandukoltak. A Művészetek Hídján sétáltak át, amikor a távolban hatalmas tűzijáték villant fel az égen. Ezer színben pompázó, kaleidoszkopikus alakzatokat formáló fényrajzok. Sokadmagukkal bámultak a távolba. Minden olyan tökéletes volt. Csillagos éjszakai égbolt, lágy, langyos szellő, vidám emberek sokasága. Köztük négy barát, Párizsban, a romantika városában. Légikísérők. Munkájukat sokan irigylik, de legalábbis érdekesnek és nem éppen hétköznapinak tartják. Ma itt, holnap másutt. London, Róma, Amszterdam, New York, Peking, Tokió várta őket. Helyesek, fiatalok.

- Olyan furcsa - jegyezte meg Szonja, szemét le sem véve a táncoló fényjátékról. - Éppen most soroltuk el, mennyi bánat jut négyünkre. Mégis, olyan boldog vagyok. Félre ne értsetek... - Mert nincs benned semmi empátia - húzta őt Dani. - Na, ne már! Kell ennél több? - tárta szét a karját Szonja. Hát mit akarunk az élettől? Szerelmet. Igen. De ha egyszer most szingliként, olyan boldog vagyok. Hadd ne sírjak! Hadd élvezzem! Majd elérkezik az is. De most ezt kapom. Talán ez sem véletlen. Ez most ajándék. És Párizs csak jelkép. Azért vagyunk itt, hogy ráébredjünk erre. Párizs a pillanat jelképe. - Ne lesd a boldogságot, mert ha állandóan függővé teszed valamitől - vette át a szót Anna -, akkor egész életedben csak várakozni fogsz. Legtöbbször ott van veled. - Észrevétlenül átgázolsz rajta - tette hozzá Dia. - És az életed olyan lesz, mint egy gyorsvonat. Ott robog el melletted a gyönyörű táj, de nem is érzékeled. Dani csak hallgatta a lányokat. Ha egy regényben olvassa mindezt, valószínűleg leteszi a könyvet: közhelyek, nagy szavak, és még émelyítő is. De itt és most a zsigereiben érezte, mennyire igaz gondolatok ezek. És mennyire neki szólnak. Es nem csak neki. Hat óra két nő életében számtalan módon telhet el. Ráadásul, mint tudjuk, a nők igen kreatívak rendelkezésre álló szabadidejük eltöltésével. Hat órát képesek úgy beosztani, hogy beleférjen húszórányi dolog. Arra is alkalmasak, hogy bizonyos tevékenységeket párhuzamosan végezzenek, sőt, akár háromfelé is tudnak figyelni. (Az ügyesebbek még zenét is hallgatnak közben.)

Egy esetben csúszik ki a nők kezéből az idő múlásának gyeplője. Ha látóterükbe csusszan egy szemet gyönyörködtető kirakat. Például egy cipőbolté, egy ékszerüzleté, egy divatosan felöltöztetett próbababákkal teli butiké, vagy egy csábító cukrászdáé. Dia és Anna éppen hatórányi kimenőt kapott Londonban. Arra kevés, hogy megismerjék a várost, arra viszont sok, hogy a reptéri szálloda kávézójában üldögéljenek kollégáikkal. Taxiba vágták hát magukat, és egyenesen az Oxford Streetre irányították a sofőrt. - Kezdjünk a Selfridgesben, ott mindig van leárazás - javasolta Dia. - Rád bízom. Valószínűleg e téren nagyobb rutinnal rendelkezel. Én a magam részéről a Waterstone's-ba térnék be, ha már itt vagyok. - Ott is akcióznak? - nevetett Dia. Annát ismerve sejtette, hogy ott nem cipők vagy bizsuk között lehet turkálni. - Azt nem tudom. Viszont kilenc emeleten kizárólag könyvek közt bogarászhatsz. Van néhány angol író, akitől otthon nincsen túl nagy választék. Neten szoktam rendelni, de jó lenne kicsit böngészni is. De, ha gondolod, elválhatunk - tette még hozzá, Dia arcát látva. - Nem, nem. Szívesen elkísérlek. Hozzám is kell ám türelem. Képes vagyok tizenöt topot is felpróbálni. - Ezt sosem értettem. Ha tudod a méretet, tetszik a színe, a fazonja... - De csak felvéve látod, mennyi lóg ki a hasadból, mennyire feszül dekoltázsodon. - Oké. Ebben te vagy a nyerő.

A két lány, hat óra (ami igencsak rövid) szabadidő ide, vagy oda, betért a Godiva csokoládéüzletbe a Regent Streeten. Ittak egy csésze igazi angol fekete teát, természetesen tejjel, és már siettek is, hogy felhajtsanak egy-két új darabot ruhatárukba. - Nyugtass meg, Dia, valami látványosságot is megnézünk, ugye? - reménykedett Anna. - Hogyne. A Harrods még hátravan. - Javíthatatlan vagy - nevetett barátnője. - Ráadásul ott egy bugyi annyiba kerül, mint máshol egy kosztüm. - Viszont hatalmas leárazások vannak. Mellesleg dolgunk végeztével lesétálhatunk a Buckingham-palotához. Mit szólsz? - Kompromisszumnak remek. Üzletről üzletre jártak. Anna inkább csak nézelődött, Dia viszont nem ismert határt. - Kérlek, szólj rám, ha úgy érzed, túlzásba estem. Annyi jó cucc van, nem tudok ellenállni. - Hát, ezt mondhattad volna előbb is. Hiszen akkor már régen szóltam volna. - Ugyan, Anna. Ez mind remek áron volt. Ilyen minőséget ennyiért nem kapok otthon. Ezek ráadásul nem valószínű, hogy szembejönnek Budapest utcáin. Dia már legalább nyolc papírszatyrot szorongatott a kezében, mind tele topokkal, bizsukkal, egy farmerrel és két - Anna által viccesnek titulált - szoknyával. - Kilátszik belőlük a bugyid - sápítozott Anna. - No, látod, ezért veszek színben harmonizáló fehérneműt is hozzá. Ezzel Dia vásárolt egy pink és egy barackvirág készletet. Miután teljes volt az összhang, a két lány úgy döntött, ideje megpihenniük.

- Nincs kedved a Hyde Parkban piknikezni? - kérdezte Anna reménykedve. - Jól értem, hogy részedről vége a vásárlásnak? - Maradt még pénzed? - Nem. Hitelkártyára vásároltam. Majd jövő hónapban kifizetem. - Jaj, Dia, ennek meg mi értelme van? - Na, ne! Hogy lehet ilyen megfontoltan élni?! Erre találták ki a hitelkártyát. Hol élsz te? Egyébként is. Semmit nem vettél. Nem hiszem el, hogy semmi nem tetszett meg - csodálkozott Dia, aki most kukkantott ki először különböző márkákat hirdető papírtasakjai közül. - Nyilván akadt, ami tetszett. De van elég ruhám. Nem terveztem vásárlást mostanra - válaszolta Anna kimérten. Egy ideig csendben sétáltak. Az Oxford Streetről a Park Lane-re fordultak. Padot kerestek a piknikhez. Az időjárás ideálisnak bizonyult az efféle elfoglaltsághoz. Olyannyira, hogy délidő lévén egyre többen mozgolódtak a parkban. Családok, öltönyös férfiak és kosztümös nők, iskolai csoportok, turisták és járókelők. Londoni szokáshoz híven, aki tehette, egy, a munkahelyéhez közeli parkot választott ebédje elfogyasztásának helyszínéül, legyen szó szendvicsről, egy szelet pizzáról vagy akár otthonról hozott házias meleg ételről. Dia és Anna egy-egy doboz kínait vett, és azzal telepedett le - pad híján - a fűbe. A kurtára nyírt, dús, élénkzöld fűre. - Miért nem lazítasz? - kérdezte Dia váratlanul. - Ezt meg hogy érted? - Anna rutinosan bánt az evőpálcikákkal, most mégis inkább rájuk koncentrált. - Én egyszerűen azért vásároltam most, mert örömömet leltem benne. Nekem is van elég ruhám. De most boldog vagyok,

hogy egy mezei, csütörtöki napon bevásárolhattam Londonban. Nem hiszem el, hogy a számodra ez nem lehetne örömforrás. Láthatóan szereted a jó minőséget, a szép ruhákat... - Én erre képtelen vagyok - mormogta Anna szinte maga elé. - Tessék? - Az egyik felem éppen azt csinálta volna, amit te. Belevetettem volna magam. De a másik... A másik megálljt parancsolt. És ő az erősebb. Az oldottabbik, mindig megadja magát. - Légy erőszakos. - Próbáltam. Próbáltam laza lenni, és átgázoltam saját szabályaimon. - Mi lett az eredménye? - Frusztráltnak éreztem magam - felelte. - Lelkiismeretfurdalásom volt. Iszonyatos erejű. - Anna, el sem tudom képzelni, milyen lehet ez. De talán nem csak egyszer kellene próbálkoznod, hanem folyamatosan. Végül csak feladná a másik éned! - Tudod, amióta repülök, ez történik. Nem direkt, hanem a beosztás miatt, teljesen felborult minden. Szenvedek is tőle. Egy időre ismét csend telepedett közéjük. Némán ettek, miközben a londoniakat mustrálgatták. - Emlékszel, kérdeztétek, miért akartam stuvi lenni - folytatta Anna, miután megette a desszertet is. - Nem a szociológiai tanulmányaim miatt. Illetve, csak részben. Leginkább azért akartam ezt a munkát, hogy belekényszerítsem magam valamiféle ad hoc életbe. Azt reméltem, élvezni fogom, és megtanulok, élni. Úgy értem, élvezetesen élni. - Ennyire gáz volt a helyzet? - kérdezte Dia, aki hirtelen nem tudott mit kezdeni a hallottakkal.

- Ennyire. Attól féltem, belehajtom magam valami butaságba, büntetésből, hogy nem vagyok képes teljesíteni. - Teljesíteni a magad által kitűzött feladatokat? - Igen. Hát nem szörnyű? - Milyen butaságra gondolsz? - Öngyilkosságra - felelte halkan, némi habozás után. - Anna... - Sosem próbáltam. Sosem jutottam el idáig. De néha olyan lelkiismeret furdalás gyötört, hogy féltem, nem állok messze a teljes összeomlástól. - Hogyan láthattad ennyire józanul magad? - Ehhez elég volt normális emberek között élnem. Olyanok között, akik nevetnek, élvezik az életet. Kell a kontraszt. Ezt látva mindig azt kívánom, bárcsak megváltoznék. Ma is ezt érzem. Te habzsolod az életet, amiért ne tudd meg, mennyire irigyellek. Ilyen alkalmakkor gondolom végig, merre is van a kiút. - Ez nagy dolog ám! Erős vagy. - Hm. Ez is relatív. Dia feltörte a kínaitól kapott szerencse sütijét. - A tiédben mi áll? - kérdezte Annát. - Hagyjuk. És a tiéden?? - „Carpe Diem". - Az enyémen pedig- „Vigyél rendszert az életedbe!" Ezen mindketten jót nevettek. - Én azt hiszem, a kínai valamit nagyon összekevert. Gyanús volt a csirkém hal íze - nevetett Dia. - Az én halamról nem is beszélve.

11. fejezet - Anna - hallottam a nevem a szolgálatvezető pultja mögül, miután megérkeztünk Londonból. Dia sietett, át sem öltözött, egyenesen hazaindult. Én viszont felmentem a koordináló helyiségbe, megnézni, van-e valami üzenetem. Persze, át is akartam öltözni, de éppen útban az öltözők felé szólított meg a szolgvez. Még mindig elképesztett, hogy mindnyájunkat ismer. Az összes légikísérőt. De nem csak a nevünket tudta. Azt is, merre lakunk, mennyi idő alatt érünk ki a reptérre, és szinte az egész műsor a fejében volt adott napra. Úgy hatvan járat, szorozva átlagosan négy stuvival. Elképesztő. Mind az öt szolgálatvezető hasonló volt. Munkájuknak, valószínűleg feltétele a kiváló memória. - Sebes Emma kéri, hogy menj be hozzá az utad után. Még sosem hívott be. Az első gondolatom az volt, hogy valamit hibáztam. Emma ugyanis senkit sem szokott ok nélkül berendelni. - Köszönöm - vetettem oda, majd sarkon is fordultam, hogy az osztályvezető irodájához menjek. A titkárnőjét nem találtam sehol, bekopogtam hát. Sebes Emma az íróasztalánál ült. Megnyugtatott az a tökéletesség, ami körülvette. Jól látszott, hogy dolgozik, mégis rend volt az asztalán. A polcokon rendszerbe szedett iratok sorakoztak, a falon szakmai elismerések, tanulmányokat igazoló dokumentumok lógtak. Hatalmas naptár díszelgett Emma széke

mögött, gondosan teleírva napi, heti, havi teendőkkel. Még sosem jártam az irodájában, de máris szimpatikus volt. Valójában már a tanfolyamon megkedveltem. De ott mindig mindnyájunkhoz szólt. Még a felvételin sem nyílt alkalom a négyszemközti társalgásra, hiszen ott egy bizottság előtt kellett bemutatkoznunk. - Ah, Anna, köszönöm, hogy bejöttél - Emma egy picit megemelkedett a székében, és az asztal túloldalán üresen várakozó fotelra mutatott. - Foglalj helyet. - Köszönöm. - Nézd, a lényegre térek, mert sem a te idődet nem kívánom rabolni, sem a magaméval nem lehetek nagyvonalú. - Emma hátradőlt székében. Elegáns volt, mint mindig. Sem a fáradtságnak, sem a késő délutánnak nem látszott rajta nyoma. Ahogy az életkorának sem. Olyan tökéletesen festett. Egy deka felesleg sem volt rajta, a haja ápolt, a frizurája hibátlan, és sminkje is profi volt, elfedve minden esetleges hibát, ráncot, karikát. Mégis természetesnek hatott. Amíg az ember, nem húzódott közel hozzá, úgy tűnt, csak a szemét hangsúlyozza ki, és nemi fénnyel a száját. Pedig ennél több volt rajta, hibátlan színválasztással. - Örülök, hogy most sem cáfolsz rá a rólad kialakított képre, bár, őszintén, ettől a legkevésbé sem tartottam. Pont úgy festesz egy járat teljesítése után, mintha most léptél volna ki az öltözőből. Szeretem ezt az igényességet, ami oly ritka. Mindemellett a szakmai felkészültséged sem hagy kívánnivalót maga után, sőt, merem állítani, tudásod felülmúlja néhány tapasztalt kollégáét.

- Messze nincs akkora rutinom, mint nekik - feleltem zavartan. Szerettem, ha dicsérnek, de egy bizonyos mennyiség fölött úgy éreztem, védekeznem kell. - Majd lesz. De miért is mondom ezt? - Emma kihúzott egy fiókot az íróasztalán, és az asztalra tette a Légnyomás azon számát, amelynek címlap sztorija „Szex és New York" címmel látott napvilágot. - Ismered? - Igen. A barátnőm gondoskodik róla, hogy naprakész legyek a hírek terén. Ezt a cikket fel is olvasta, bár akkor még nem ismertük egymást, és nem sejthette, hogy magamtól bizonyára nem szakítanék időt rá. - Csodálkoztam volna, ha ez másként van. És éppen ezért gondoltam rád. - Nem értem. - Motivációs leveled, tanulmányaid és írásbeli vizsgád anyaga alapján arra következtetek, tudsz írni. - Valójában érzek magamban írói hajlamot, de jelenleg csak a szakdolgozatomon dolgozom. - Remek. Sebes Emma képes olyan meggyőződéssel előadni, amit kigondolt, hogy az embernek eszébe sem jut ellentmondani, sőt, bólogat. Egy idő után pedig már azt sem tudja, gondolta-e valaha másként. Emma belőlem is ezt váltotta ki. Úgy távoztam az irodájából, hogy még örültem is. Amikor viszont hazaértem, pánikba estem. Miért is mondtam igent? Se rutinom, ám ez még a kisebb baj. Én magamtól még csak a kezembe sem vettem a Légnyomást. Erre most még írjak is bele? Alig vártam, hogy megbeszéljem a többiekkel. - Ha jól értem, már el is vállaltad - csodálkozott idegességemen Dia. - Szerintem ez nagyszerű!

- Mi benne a nagyszerű? Nyers pletyka, nyers valóság, kontra, okoskodás. Én leszek a stréber. - így is te vagy - nevetett Dia. Néha egészen idegesítő volt. Ráadásul ezúttal különösen ledérre sikerült a megjelenése. Nem is tudott úgy ülni, hogy takarásba kerüljön a bugyija. - Nézzük más szemmel a dolgot - kezdte Dani, a maga megfontolt stílusában. - A magazint a vezetés kompromittálónak tartja, a vállalat globális munkamorálja szempontjából. - Micsoda? - sipította Szonja, kifejezetten szőke nő módjára. - Érthetőbben! - Kell bele érték. Ennyi - Dani figyelmen kívül hagyta Szonját, aki ezt persze kissé zokon is vette, és hátradőlt, látványosan nem figyelve a további beszélgetésre. Általában ilyenkor szokta teljesen elveszíteni a fonalat. Ettől kezdve nyitott füllel és szemmel jártam. Gondolkodtam, miről szóljon az első cikkem. Talán egy kalandos utamról? Vagy arról, miért lettem stuvi? Elemezzem az utasokat, esetleg a kollégákat? Annyira szabad kezet kaptam, hogy nem is tudtam vele mit kezdeni. Az elemzés, tanulmány felé hajlottam.

12. fejezet - Fú, nagyon boldog itt valaki! - kacsintott Dani Szonjára, aki barátait a kantinban várta. Néhányan lézengtek csupán a helyiségben, lévén késő este. Szonja egy félreeső asztalnál ült, és forró csokit kortyolgatott dudorászva. - Végre elkészültem a lakásommal - mondta, miközben egy képzeletbeli izzadságcseppet törölt le a homlokáról. - Várjunk csak. Én azt hittem, már régen ott laksz. - Igen, több mint egy hónapja. De hiányzott még néhány apróság. Csecsebecsék. Függöny, fuszertartó, virágok, rengeteg minden. Nem is maradt pénzem. - És mikor lesz, a lakásavató? - kérdezte Dia, aki éppen most érkezett, még át sem öltözött. Egyenruhában csatlakozott az előre kitervelt, késő esti forró csokizáshoz. - Ezt fogjuk most megbeszélni - vágta rá Szonja. - Többek között. Ugyanis nekem is van mesélnivalóm - titokzatoskodott Dani. - Annáról tudtok? - Útról jön. Néztem a monitort, időben érkeznek. - Alighogy Szonja végigmondta a mondatot, nyílt is a kantin ajtaja, és Anna lépett be. Szintén uniformisban. - íme, a megtestesült légikisasszony. Az út végén is úgy fest, mint aki most lépett ki a formaruha szabályzati kézikönyvből - konferálta fel Dia barátnőjét, aki zavarba jött a felé forduló pilóták tekintetétől. - Maradj már. Rémesen nézek ki, és úgy is érzem magam.

- Miért? - érdeklődött Dani. - Hosszú lenne. Mik ezek? - Anna érdeklődve pillantott az anyagmintákra, melyek Szonja előtt hevertek az asztalon. - Ti melyiket választanátok? - kérdezte Szonja. - Nyuszika, mihez? - tárta szét Dia a kezét. - Báli ruhának egyiket sem, terítőnek vagy lepedőnek már inkább el tudom képzelni egyiket-másikat. - Agyneműnek. Ezt választottam - mondta csüggedten Szonja, és a bézs alapon fehér és rózsaszín virágmintás textildarabra mutatott. - Tehát már választottál? - kérdezte Dani. - Igen. Már fel is húztam az ágyneműt. - Hát akkor mi a baj? - Azt hiszem, rosszul döntöttem. Ezért vagyok kíváncsi a véleményetekre. - Ugyan már, Szonja. Te fogsz aludni benne, ráadásul, amikor kiválasztottad, ez tetszett. Ebben nem lehet rosszul dönteni. Ha most éppen más is a hangulatod, rendelj még egy garnitúrát, egy kevésbé rózsásat rosszabb napokra. - Eddig olyan jókedvem volt, de most eszembe jutott az ágynemű. Akkor tényleg odáig voltam tőle. De most, hogy megláttam a táskámban az anyagokat... - Mi a baj vele? - érdeklődött Dani, aki nagy látszathozzáértéssel vizsgálgatta az anyagmintákat. - Túl nőies. - Mondasz valamit. Egy mozdonyos, találóbb lett volna. Dia a szemét forgatta Szonja problémája fölött. - Nem. De, tudjátok, annyira szörnyű, hogy van egy csodaszép lakásom, benne egy egyszemélyes franciaággyal. - Hát az meg milyen? - bámult Dani értetlenül.

- Hát ilyen - Szonja megemelte a kiválasztott anyagot. Ebből a babaszínből hever az ágy közepén egy párna és egy takaró. Egyetlen párna. És nem is rendeltem belőle duplát. Eszembe se jutott. Ez a gáz. - Várj! A takaró szimpla, vagy dupla? - kérdezte Dani. - Édes vagy, hogy menteni próbálod a helyzetet, de sajna szimpla. - Nincs veszve semmi! - vette át a szót Dia. - Hidd el, roszszabb verzió, ha dupla lenne. Mert akkor tényleg csak magadra gondoltál volna. Tudod: párna neked, nagy takaróval. De így hagytál helyet még egy teljes garnitúrának. Ne habozz, rendeld meg holnap. - Igazad van. Csakhogy ettől még olyan üres a lakásom. Van szép ágyam, szép konyhám, erkélyem, nagy kádam, hatalmas ülőgarnitúrám, de mindent egyedül használok. - Szonja, már megbocsáss - kezdte Anna óvatosan határozottan emlékszem, hogy nem is olyan régen még azzal gyötörted magad... - És minket... - vetette közbe Dia. - ...hogy olyan boldog vagy az új lakásodban, és olyan teljes az életed, hogy nem is akarod megosztani mással. Emlékszel? - Rémlik. - Hát akkor örülj neki, kislány! Például hívj meg minket egy lakásszentelő bulira - lelkesedett Dani. - Rendben - felelte Szonja, nem túl nagy elragadtatással. Szombat este repültök? - Nem - mondta Dani és Anna. - Én igen, de elcserélem. Hívsz másokat is? - kérdezte Dia. - Ezen még nem is gondolkodtam. Azt hiszem, igen.

- Jut eszembe - fordult Dia Danihoz. - Hajói emlékszem, van valami meséinivalód. A három nő Danira meredt. Bár a srác sosem mutatta ki rosszkedvét, pontosan tudták, mennyire megviselte, amit Párizsban látott. Szerette Pierre-t. Remélték, hamarosan talál magának valakit. Bár azt is tudták, Dani álma nem túl reményteli. A melegek között elég ritka a tartós, évtizedekre szóló kapcsolat. Bár erről Dani egészen másként vélekedett. - Kitaláljátok, kivel ebédeltem tegnap? - Az anyáddal - rögtönzött Szonja. - Anyám nem szokott ebédelni, és nem szokott velem találkozni, hacsak én nem látogatom meg őket. Szóval nem nyert. - Dani, ne csigázz. Szabad a gazda - sürgette Dia. - Pierre-rel. Egy sirály kecses landolással végezte repülését. Amikor ismét felszállt, a többiek követték. A tenger zúgása, a sirályok vijjogása, a langyos szellő susogása szinte kivétel nélkül, mindenki számára kellemes élményt nyújt. Ez alól talán csak az kivétel, aki minden reggel erre a „zajra" ébred. Dia a fodrozódó tengert nézte gyümölcsöt majszolva. Hátát Daniénak támasztotta. A nap a tarkóját érte, amit nem is bánt. így legalább nem égett bele az arcába sminkje. A tenger zúgása pedig zene volt füleinek. - Ha most valaki felhívna telefonon, azt mondanám: „a tengerparton ülök, egy jó pasi vállának dőlve". Szerinted irigyelnének? - Mindenképpen. Főleg a jó pasi miatt - ezzel Dani kihúzta magát. - Na, ne mozogj. Olyan csontos a vállad. - Bocs.

- És szerinted akkor is irigyelnének, ha hozzátenném, hogy egyenruhában vagyok, a lábam a betonra lóg, és a repülőgép lépcsőjén ücsörgök? - Ráadásul a jó pasi, történetesen egy buzi. - Na, ja. - Hát, drágám. Én még így is irigyelnélek. - Akkor jó. Csendben ültek tovább. De nem azért, mert élvezték a tenger moraj lásával átszőtt csendet, hanem mert úgysem hallották volna egymást a kerozinos autó és a vele érkező tűzoltókocsi berregésétől. - Akarsz Pierre-ről beszélni? - kérdezte Dia, miután a tartályosok levonultak. - Nem. Csak táncoltunk. - Akkor beszéljünk Annáról. - Mi van vele? - Baj. Voltunk Londonban, kicsit dumáltunk. Szerintem szakemberhez kellene fordulnia. Teljesen fogva tartja, a megfelelési kényszere, vagy tudom is én, mi ez. - Gyakran látom én is, hogy őrlődik. Szerinted segíthet ezen egy pszichológus? - Nem tudom, ki segíthet ezen, de teljesen elfecsérli a fiatalságát, hülyeségekre. - Néhány hónapja még azt mondtam volna, ha ebben érzi jól magát, hadd csinálja. De azóta megismertem, és látom, hogy szenved. - Ez így nem igaz. Ha a saját, jól szervezett menetrendje szerint élhet, boldog. Hiszen akkor eleget tud tenni saját elvárásainak. A baj az, hogy az élet, a körülményei egyre kevésbé

adnak neki lehetőséget, hogy csak a saját elképzelései szerint működjön. - Vagy olyan munkát kellett volna találnia... - Az sem véletlen, hogy idejött. Valahol ő is érzi, hogy valami nem kóser. Ki akar törni. - Nem biztos, hogy bölcs gondolat volt, azonnal fejest ugrania. Először talán sekélyebb vízben kellett volna próbálkoznia. - Dani. Teljesen mindegy, te hogy látod. Itt van, a mély vízben. Sőt. Neki ez az óceán közepe, és időnként fuldoklik. Segítenünk kell neki. Barátok. Csupán néhány, vagy talán csak egyetlen olyan barátra tehet szert az ember élete során, aki igazán megérti, akivel igazán őszinte lehet. A másik a szerelme. A társa, a férje, a felesége. Mind, mind igazi társ. A barát is, a kedves is. A haverok... más kategória. Lehet, hogy egy-egy téma velük is megvitatható közösen, amikor előjön az őszinteség, de az akkor is más. Nem kevesebb. Más. Dia barát. Dani mégis elutasította, amikor beszélgetni akart vele. Pierre-ről. De hát mit mondjon? Azok után, ami Párizsban történt. Mit gondolna róla Dia? És mit fognak szólni a többiek? Megalázták, és ő megbocsátott. Ezt senki nem értheti. Hát, igen. Van, amit a legjobb barátok sem tudnak pótolni. És nem a szexről van szó. Hanem arról a kapocsról, ami két embert lélekben összeköt. Ennek hiányát érzi minden szingli, amikor épp azt bizonygatja magának vagy valaki másnak, milyen jól boldogul ő egyedül, hiszen ott vannak a barátai, akikre mindig számíthat.

Dani úgy érezte, magyarázattal kell szolgálnia. Pedig a három lány, igaz barátokhoz illően, semmit sem várt Danitól. „Szereted? Akkor mi is szeretjük! " Dia megkérdezte, akar-e beszélgetni. Ő azt felelte, nem. De hozzátette: „Csak táncoltunk." Mintha ez számítana. Mintha Dia megbotránkozott volna, ha elmondja, előrébb tartanak. Tényleg nem feküdt le Pierre-rel. De olyan jó volt hozzásimulni, együtt mozogni a zene ritmusára. Egy idő után már nem is figyeltek a dallamra. Csak egymás lélegzetét hallották, egymás szívdobogását észlelték. Pierre homlokán verejtékcsepp csillogott. Dani torka teljesen kiszáradt. Tudták, érezték, hogy vibrál köztük a levegő. Tele erotikával. Tele érzelemmel. Igen. Érzelemmel. Pierre szemében sírt a megbánás, tekintete bocsánatért könyörgött. Dani magához húzta a férfit, és úgy érezte, ismét boldog. Már nem érdekelte többé a párizsi jelenet. Itthon volt, Budapesten. A férfival, akit szeretett. De akkor miért szépített? Miért magyarázkodott Diának? Szó sem volt önmegtartóztatásról, pláne nem elhatározásról. Alkalom nem adódott. Mégis úgy tette hozzá, hogy csak egy tánc volt, mintha ezzel az emberrel minden mást elutasítana, most és mindörökre. Szombaton buli lesz Szonjánál. Egyszerűen be kell állítania Pierre-rel. Kezdetben arra gondolt, előtte bejelenti a lányoknak, hogy ismét járnak. De az olyan, mintha engedélyt vagy jóváhagyást kéme. Ah, oda mégsem viszem, visszakozott. „Elég! - kiáltott aztán némán. - Ez az én életem! Úgy játszom benne, ahogy nekem jó!" Dani már egyszer végigjárta az utat, amely során ki kellett teregetnie a kártyáit. Rettegett, mit szólnak másságához. Ké-

sőbb rájött, ez mit sem változtat az életén. Ha ő elfogadja önmagát, boldog lehet. Ha nincs jóban önmagával, akár hetero is lehetne, szenvedni fog egy életen át. Ennek tudatában elhatározta, nem teszi függővé az életét mások véleményétől. De sajnos újra és újra belelépett saját útjának kitaposott kátyúiba. Ő más. Ő nem tökéletes. Ezért tartott az általa értékesebbnek ítélt emberek véleményétől. Dia, a két lábon járó élet is ezen emberek közé tartozott. Neki magyarázkodott. „Nem volt köztünk semmi" - mondta képletesen. „Na jó, elég a tipródásból. A többiek majd meglepődnek, Dia pedig legfeljebb megállapítja, hogy azóta, más is történt. Ő amúgy is a sietős szex híve." Alighogy mindezt végiggondolta, Dani máris mosolygott magán. Képtelen kibújni a bőréből. Miközben éppen azt határozza el, hogy nem vesz tudomást mások véleményéről, azt fogalmazza meg, mint vélekednek erről a többiek. - Teljesen úgy gondolkodom, mint egy nő - jegyezte meg félhangosan. Amíg Dani mások véleményével foglalkozott, Anna az életén tipródott, Szonja pedig azt próbálta eldönteni, szingliként jobb vagy párban, addig Dia habzsolta az örömöket. Jekatyerinburg. A város, ami kellően messze esik Budapesttől. Közel öt óra repülés, egy irányba. Ami soknak tűnhet, ha az ember fáradt, vagy rossz a hangulata. Esetleg az utasoké rossz. Vagy ha a légi személyzet, nem rázódott össze igazán a járat előkészítés során. Ám még kevés is, ha az embernek kellemes társasága akad.

Útban az Ázsiában fekvő orosz nagyváros felé Dia még azon tűnődött, mivel fogja agyoncsapni az időt, amíg az utasok az igazak álmát alusszák. Noha kora este indultak, az utazás nagy része az éjszakába nyúlt. - Kinek jut eszébe Európa legszélére utazni? - kérdezte Dia a többieket a konyhában, italos konténereken gubbasztva. Vagy ez már Ázsia? - Is-is. A város nagyobbik része Ázsiában van. Egyébként meg fogsz lepődni. Amerikaiaknak dolgoznak. Tudod, olaj. - Aha. Sokkal többet nem is beszélgettek. Az utasok hamar elszunnyadtak, miután elköltötték vacsorájukat. A személyzet pedig olvasott, vagy a gondolataiba merülve próbálta nyitva tartani le-leragadó pilláit. A félhomály és a gép egyenletes zúgása könnyedén kibillentette az embert éberségéből. Dia azt hitte, sosem szakad vége az útnak. Mégis elérkezett az idő. Leszálláshoz készülődtek. Kicsit szédült, amikor felállt. Utoljára úgy fél órája sétált egyet a kabinban, amikor ő következett soron az utasok lelkének ápolásában. Könnyű dolga volt a horkolók között. Azóta magazinokat lapozgatott, nem túl nagy érdeklődéssel. A visszaút még unalmasabbnak ígérkezett. Kevesebb utassal, fél órával hosszabb repidővel. „Erős a szembeszél" - jegyezte meg a kapitány, Dia eltorzult arca láttán. Dia egy kissé felfrissítette magát egy kávéval meg némi szénsavas vízzel. Megmosta a fogát, és kirúzsozta ajkait. Vetett egy pillantást a mosdóban található foncsorozott tükörbe. „Éppen megteszijekatyerinburgra." És bár elégedetlenül szemlélte frizuráját, mégsem volt kedve (és ereje) hajlakkot és fésűt szedni elő. Nedves kézzel igazította helyükre rakoncátlan tin-

cseit. A sminkjére is ráfért volna még némi igazítás, de ahhoz végképp nem volt hangulata, hogy további alapozót kenjen kiszáradt arcbőrére az amúgy is száraz levegőjű repülőgépen, így vérvörös ajkakkal, kopott arccal és csapzott hajjal hagyta el a mellékhelyiséget. Annyira azért volt hiú, hogy pontosan tudja, nem túl fényes megjelenése is messze meghaladja az átlagot, pláne hajnal kettőkor. Lassan szállingóztak az utasok. Percenként egy. Hajnali kettő múlt, a gép nyolckor landol otthon. Ez az idő egy örökkévalóságnak tűnt. Bezzeg, ha alhatna. Még kevésnek is bizonyulna. Dia osztott-szorzott, hogy kiszámolja, hány perc választja még el az ágyától, amikor valami kellemes nesz csiklandozta meg a fülét. - Leülhetnék? - kérdezte a hang olyan orgánummal, amire Dia hormonjai táncra perdültek. - Hogyne - felelte. Jobb híján a harmadik sorba állt be az utasok fogadására, a 3D jelzetű ülés elé. A hang hordozójának éppen ide szólt a jegye. - Köszönöm - válaszolta udvariasan a férfi. Ahogy Dia kilépett a sorból, helyet cserélni az utassal, óhatatlanul egymáshoz értek. Egészen pontosan Dia feneke a férfi hasát súrolta, majd, amint meglepetésében hirtelen hátrafordult, az arcuk is egészen közel került egymáshoz. Dia hormonjai ekkor már legalábbis twisteltek. Hamisítatlan férfias illat csapta meg az orrát. Kesernyés, füstös, a tusfürdő és némi arcszesz frissességével keveredve. Ebből az illatfelhőből tört fel a „köszönöm", meleg fuvallatként csapva Dia arcába. Dia légzése egészen szaporává vált, mintha fogytán lenne a levegője. Gondosan odébbállt, mint akinek a következő utas éppoly fontos, mint az, akinek köszönhetően bizonyos testré-

szei pulzálásba kezdtek. „Vértódulás, földindulásjaj, de jól jönne most egy becsapódás" - zúgta az agya. Irány Budapest. Startra készen. Dia elfoglalta szolgálati helyét. Remek rálátással a 3D-re. Sármos negyvenes. Barna hajába ősz tincsek keveredtek, mintha a nap szívta volna ki őket. Jól fésült, hullámos, dús üstökét olykor hátratúrta kezével. Ekkor látszottak csak a homlokába mélyedő barázdák. Egyébként szép volt a bőre. Ráncok csak a szeme körül húzódtak. Róbert Redford, barna kiadásban. Még a szeme is éppoly kék volt. Redford-kék. Ráadásul farmert, kockás inget viselt, bőrcsizmát és vastag bőrövet. Mintha a Suttogó című filmből lépett volna elő a vadlovak szakértője. A férfi az övével bajlódott. A nadrágja övével. Dia, levegőt sem mert venni. Úgy érezte, nem tudja tovább nézni az ismeretlent, mert menten felsikolt. Inkább meggyőződött róla, hogy névtáblája a helyén van-e. - Kár, hogy csak a keresztnevünket tüntették fel itt - fordult egyik kolléganőjéhez, mintegy spontán mozdulattal az ezüstszínű táblára mutatva. - Igazán rajta lehetne a telefonszámunk is. - Ugye, milyen felháborító, hogy a mellünkön lóg a nevünk? Magam is felkerestem már a szakszervezetet. Ez sérti a személyiségjogainkat - hadarta a kollegina, felbőszülve a témán. - Örülök, hogy bár új vagy, és úgy gondolom, nyitott, mégis kifogásolod a névtáblát. - És itt beszéde végeztével lehunyta szemét, hátrahajtotta fejét, és várta a felszállást. Dia nem érezte, hogy hangjában irónia csendült volna, sem idézőjeleket nem látott a feje körül repkedni. Mindenesetre benyúlt a zsebébe, hogy meggyőződjön róla: van nála névjegykártya.

A repülőgép 760-nal haladt, a percek legalább a duplájával száguldottak. Szembeszél ide vagy oda. Alig hangzott el néhány szó Dia és 3D között. Csak a kötelező minimum. - Milyen italt adhatok? - így Dia. - Forrót - így 3D. Vagy: - Óhajtja a vacsoráját? - így Dia. - Inkább később, de csak desszertet - így 3D. Bár mind a ketten ugyanazt gondolták, a félreértések elkerülése végett néhány egyértelműsítő mondat is elhangzott: - Nem ismerem Budapestet. Tudna ajánlani egy jó szállodát? - így 3D. - Hogyne - így Dia. - El sem hiszitek. Egyenesen a Five Stars Hotelbe mentünk. Egy csodálatos szobát foglalt, még a taxiból. Dunára néző panoráma. És ez a panoráma látszott a franciaágyból. Erre a kilátásra tártam szét a lábaimat. El sem tudjátok képzelni, milyen izgató, amikor egy hatalmas ablak mögött fekszel, anyaszült meztelenül. Egy nagyváros felett. Egy több mint kétmilliós város előtt terpesztesz. A Halászbástya is befért volna a lábaim közé. - Dia, kímélj meg minket a részletektől. - Ne, ne, ne! - intette le Dani Annát. - Szeretem, ahogy Dia a szexről beszél. Közönséges, de olyan szemléletes. Úgy értem... a többségünknek nincsenek rá szavai, hiszen sosem beszélünk róla, mert baromi, álprűdek vagyunk. - Alprűd vagy te. Én beszélnék róla, ha lenne miről. - Szonja. Kérd el Diától 3D telefonszámát. - Hülye, én... - Tudom, te szerelemből akarsz dugni.

- Hagynátok végre, hogy én beszéljek? - Dia felháborodott, amiért barátai nem hagyják mesélni eget is megrengető délelőttjéről. - Persze. Ott tartottunk, hogy egy Halászbástya méretű fütykösre vártál, amikor Anna leintett. - Igen. Ha nem is Halászbástya méretű, mindenesetre a táncparkett ördöge. - Hajói értem, a táncparkett ez esetben a vaginád. - Ti hülyék vagytok! - Anna befogta a füleit. - Nem, drágám. Csak boldog és elégedett vagyok. És lesz folytatás. Két hétig marad Pesten a fickó. A szállodában fogunk lakni. A panorámásban. - És utána? - kérdezte Szonja. - Nem tudom. De nem is érdekel. Egyébként, ki tudja. Egy dologban már biztosan nagy az összhang - mondta Dia lezseren. Szonja nagyon izgatott volt. Másnap estére várta a barátait, hogy megmutassa a lakását. Alig aludt. Tologatta a bútorokat, pakolgatta a csetreszeket. Éjfélkor még előszedte a kalapácsot és egy szeget, mert kedvenc olajfestménye, egy Picasso utánzat még az előszoba padlóján várakozott. Úgy gondolta, eljött az idő. Igaz, közeleg az éjfél, de majd ügyes lesz, és egy-két ütéssel beveri a falba a szöget. Mire rájönnek a lakók, honnan érkezik a zaj, már a kép is fent lesz a falon. Ütött egyet, kettőt... elgörbült. Új szög. Ütött egyet, kettőt... lejött a vakolat. A következő csapás a mutatóujját érte, ám ekkor már nem akarta feladni. Valójában nem is tehette, mert egy tenyérnyi vakolat már hiányzott a falon. Közben arra is rádöb-

bent, hogy a tervezett helynél magasabbra kell akasztania a képet, ha el akarja takarni a lyukat. Oldalról, alulról kopogtak a lakók. Szonja már majdnem sírt, amikor egyszerre csak a szög becsússzant a falba. Túl könnyedén, de mit sem törődött vele. Nehezen nyomta el az álom. Még a repülőn is a szemét dörzsölgette az alig ötórányi alvás után. Szeretett aludni, de sajnos hajlamos volt az elalvásra. Amióta repült, komoly energiákat fordított arra, hogy ne késsen el. Eddig többé-kevésbé sikerült is neki. Genfbe tartottak. Kultúijárat, ahogy a stuvik maguk között nevezték. Fegyelmezett, intelligens utasokkal, akik olvasnak, laptopon dolgoznak, pihennek. Ha egy légikísérőnek gondja adódik egy utassal, az általában nem ezen a járaton történik. Ráadásul Szonja létszámon felül utazott. Útban Genfiig nem volt szükség rá. A visszaútra rendelt egy család extra stuvit ötéves kislányukhoz, aki a nagymamához utazik haza, egyedül. Szonja először csodálkozott, de rémlett neki, hogy tanultak ilyesmiről. Ilyenkor a család külön fizet a szolgáltatásért, a gyermekük mellé rendelt, ráadásul profi útitárs munkájáért. Szonja ezt jó mókának tartotta. Genfig sem lazsált, segített a kollégáknak. - Nincs pofám csak ülni és nézni, amint dolgoztok - mondta. Visszafelé az ő kis utasa érkezett elsőként. Édes, szőke, göndör hajú kislány, két nagy masnival a hajában, talpig rózsaszínben. És talpig márkás cuccokban. Szonja gyors fejszámolást végzett, és arra jutott, valószínűleg egyhavi fizetéséből sem tudná hasonlóan felöltöztetni a kislányt. Sebaj, ettől még lehet aranyos.

Szonja szerette a gyerekeket, de nem az elkényeztetett fruskákat. - Szia. Kitty vagyok. De Hello Kitty nem a rokonom. - Szia, én pedig Kővári Szonja vagyok, de Oroszlán Szonja nem a rokonom. - Gondoltam. Más a vezetéknevetek. A magyarban, az van elöl - válaszolt gyorsan a kislány. Szonja ekkor némi együttérzést vélt felfedezni kollégái tekintetében, pedig a gyerek semmi rosszat nem mondott. - Te jöttél azért, hogy engem szórakoztass? Na, erre már nem lehetett mit felelni. Szonja az utas kabinba kísérte Kittyt. A szülei az első osztályra vettek jegyet. - A kiskabátomat beakaszthatod a szekrénybe - nyújtotta oda strasszos szvetterét Szonjának az ötévesek ügyetlenségével. Szonja pedig beakasztotta. - Neveletlen hercegnő - súgta oda kolléganőjének. - Reméljük, csak ennyi. Ám Kitty, minden várakozást felülmúlt. A felszállás idején csendben maradt. Ölébe fogta maciját, és hátradőlt. Amikor azonban elérték az utazómagasságot, felpattant. - Ki szeretnék menni a mosdóba - közölte, és már indult is. Szonja utána. Fogalma sem volt róla, be kell-e kísérni egy ötévest. Végül úgy döntött, kint marad. - Ne zárd be az ajtót, és ha szükséged van valamire, kopogj - szólt utána. A zár azonban kattant, amint becsukódott az ajtó. Teltek a percek, de nem történt semmi. Nem hangzott nesz, amiből arra lehetett volna következtetni, hol tart a kislány. - Jól vagy? - kopogott be Szonja, ám válasz nem érkezett. Megpróbált bejutni, de az ajtó zárva volt, amint azt a jelzés is

mutatta. Szonja felemelte a zár biztonsági reteszét, hogy manuálisan hozza nyitott állapotba az ajtót. Szorult. A retesz nem mozdult. - Kitty, hallasz? Baj van? - kérdezte Szonja az ajtóra simulva. Nem akart hangoskodni, mert a szeme sarkából látta, hogy az első osztály többi utasa őt nézi. De aztán már ezzel sem törődött. - Kitty, minden rendben? Miért nem válaszolsz? - Az ember a mosdóban nyugalomra vágyik, tudhatnád! tépte fel az ajtót a kislány, majd egyenesen a székéhez sietett, és leült. Szonja utánaeredt, és anélkül, hogy bármit mondott volna, helyet foglalt mellette. A reggelivel szerencsére nem volt probléma. A kislány jóízűen elfogyasztotta a tojásrántottát, megette a joghurtot. Szépen evett, Szonja már éppen kezdett megnyugodni, amikor a gyerek felkiáltott: - Hol a macim? - Nem tudom, kicsim. Mikor volt nálad utoljára? - kérdezte Szonja. - Felszálláskor, aztán a mosdóban... - Onnan már nem hoztad vissza? -Nem. Szonja kikászálódott az ülésből. Kiment a mosdóba. Azóta senki nem járt bent. Az utasok közül senki. Csak az első osztályon dolgozó légikisasszony, kiönteni a maradék kávét a vécébe. Éppen kilépett, amikor Szonja odaért. - Szonja, várj egy percet, kiöntöm a maradék teát is. Szonja ereiben azonban megfagyott a vér. - Lehúztad már a budit? - kérdezte rosszat sejtve. Ha Kitty a mosdó mellett felejtette a maciját, és felnyitva hagyta a vécét, nagy a baj.

- Nem. Miért? - De Szonja nem is válaszolt. Berontott a mosdóba, a vécé fölé hajolt, és éppen azt látta, amire számított. A maci nyakig a lefolyóban, fél kanna kávéval a fején várta végzetét. - A macim! - visított a kislány, aki ezenközben besurranva Szonja mellett szembesült a ténnyel. Majd cselekedett. Kirántotta az ázott medvét a vécéből. Könnyes szemmel, előre tartott kézzel cipelte a csöpögő tetemet. Ki az utasok közé. Többen undorodva fordultak el. - Gyere vissza, csinálunk vele valamit. Adok valamit helyette - rögtönzött Szonja. - Ezt a macit akkor kaptam, amikor megszülettem. Felbecsülhetetlen értékű. Hát nem érted? - sírta Kitty. Szonja pedig szembesült vele, hogy még ez az ötéves is nagyobb önbizalommal rendelkezik, mint ő. - Oké, értem, de akkor sem sétálhatsz így vele. Tegyük bele egy zacskóba. - Azt már nem. Még megfullad! - Erre inkább akkor gondoltál volna, amikor magára hagytad a repülő mosdójában - jutott Szonja eszébe, de véleményét megtartotta magának. Végül is egy fizető utassal, sőt, egy jól fizető utassal állt szemben, még ha csak húsz kiló volt is, és mindössze ötéves. - Rendben. Kicsavarom belőle a kávé nagyját, és néhány damasztszalvéta közé fektetem, hogy gond nélkül hazavihesd. Otthon majd ellátjátok a nagymamáddal. Kitty átadta a maciját, Szonja pedig a lehető legnagyobb odaadással ápolta le az állatot. Végül betették a kislány táskájába, nehogy további galiba érje.

- Anyukám mindig kárpótol, ha bánat ér! - közölte szenvtelenül a gyerek, miután ismét leültek. - Otthon biztosan kapsz egy másik macit, ha ez foltos marad. - Dehogy. Ő pótolhatatlan. Ezért kell rá is vigyáznod, nem csak rám. - Szólhattál volna az elején. - Kárpótlásul be szeretnék menni a pilótakabinba. - Sajnálom, azt nem lehet. - Miért? - Mert tilos. - Miért? - Mert... - Szonja hallott róla, hogy a gyerekek olykor elég fárasztó módon jutnak információhoz, ám neki ebben nem volt túl nagy tapasztalata. - ...mert tiltják a szabályok. - Miért? - Balesetveszélyes. - Ertem. Akkor is be szeretnék menni a pilótakabinba. - Megnézem, mit tehetek. Szonja feladta, és rákérdezett. Pechjére a kapitány egy háromgyerekes, az elsőtiszt pedig egy kétgyerekes apuka volt, akik pontosan értették, milyen nehéz lerázni egy ötévest. - Megengedték. Gyere. A kislány édesen viselkedett. Üdvözölte a bácsikat, bájos volt, érdeklődő és mosolygós. - Milyen szép innen a kilátás - mondta lenyűgözve. - Ezt a macimnak is látnia kellene - pillantott sóvárgó szemekkel Szonjára. - Ő most pihen. Hagyjuk. - Meg akarom neki mutatni. Hozd be, kérlek.

Szonja már éppen ki akarta nyitni a száját, amikor megszólalt a kapitány: - Menj csak, Szonja, majd mi vigyázunk erre a kis angyalra. - Szonja erre nem mondott semmit. Alig egy perc múlva viszszatért, átadva a damasztba tekert, kávébarnított macit Kittynek. A kislány boldogan ölelte magához kis kedvencét, majd lekapta róla a damasztot és mintha habozna, maga előtt rázta a medvécskét, bemutatva neki a bácsikat, a kilátást, a repülőt. Egyszer csak a műszerfalon valami piros fény kezdett vészjóslóan villogni, sípoló hang kíséretében. A két pilóta vadászkutyaként összpontosított a váratlan problémára. A kislány még mindig beszélt, Szonjában pedig ismét meghűlt a vér, nem először ezen a járaton. A pilóták egyelőre tanácstalannak tűntek, vagy legalábbis nem szóltak semmit, viszont gyors mozdulatokkal kapcsolgattak a bonyolult és átláthatatlannak tűnő műszerek között. Szonja ekkor vette észre azt, amitől immár az ájulás kerülgette. - Jesszusom! - Mi az? - kérdezte az elsőtiszt azonnal, rutinból. Jól megtanulta a kommunikációs alapszabályt: mindig komolyan kell venni a kollégákat. - A kávé... A maciból a kávé ... éppen a... - hebegte. - Bassza meg! Belefolyt a fedélzeti komputerbe. Mi jöhet még? Szonja hibásnak érezte magát. Alig várta, hogy kívül kerüljön a pilótakabinon. Sejtette, nagy baj nem lesz, egy részt, mert annyi nem folyhatott bele, másrészt, mert - bár nem értett a repüléshez - úgy gondolta, fedélzeti komputer nélkül is lehet repülni, de rendkívül kellemetlenül érezte magát.

Amint kiléptek, a gép rázkódni kezdett. Csak ezt ne! De szerencsére könnyedén eljutottak az ülésükig. - Azt szeretném kérni, Kitty, hogy az út végéig maradjunk itt. Nemsokára leszállunk. Ha gondolod, mesélek neked. - Miért nem csavartad ki alaposan a macim? - nézett rá a lány szemrehányóan, oda sem figyelve arra, amit Szonja mondott neki. - Most kellemetlen helyzetbe hoztál. Szonja uralkodott magán. Magában tízig számolt. „Az utasnak mindig igaza van" - ironizált. Kitty durcásan elfordult, és kibámult az ablakon. Szonja már azt hitte, az utolsó félórát, ha mosoly szünettel is, de nyugodtan vészelik át. Már éppen leeresztett, és hátradőlt székében, amikor a kislány először a táskájában matatott, majd sikítani kezdett. - Mi történt? - kérdezte Szonja, megragadva a gyerek vállát. De a kislány rendületlenül sikított. Az utasok is őt nézték, a kollégák is összeszaladtak. Szonja kétségbeesésében megrázta a lányt. - Mi az? Nem hallod? - Azt mondta apukám, hogy a rosszakat elviszik a boszorkányok. Otthon nem félek tőlük, de ők itt laknak, fent. És mielőtt elindultunk, rossz voltam. - Mit rosszalkodtál? - kérdezte Szonja, mert a kislány addig sem sikított, amíg beszélt. - Elloptam otthonról apu ugráló egerét. - Igen? Az egy plüssegér? — tette fel Szonja aggódva a kérdést. - Nem. Igazi. Azért ez a neve, mert állandóan a két hátsó lábán ugrál. Mint egy kenguru. Meg akartam mutatni a nagyi-

nak, de apu nem engedte, hogy elhozzam, ezért elloptam. Mindjárt Magyarország fölé érünk, ahol sok a gonosz boszorkány. El fognak rabolni engem. - Nem fognak, ha megmondod, hol az egér! - mondta Szonja határozottan, rosszat sejtve. - Nem tudom. Itt volt a táskámban, ebben a dobozban. De meglógott. Biztosan akkor, amikor kivetted a macim, és behoztad a pilótakabinba. - Nem hiszem el! Ezt nem hiszem el! Ez is csak velem történhet meg! Szonja a fejét fogta, és bánta a napot, amikor elvállalta ezt a járatot, sőt, amikor repülni kezdett. Ám gondolataiból egy újabb sikítás rázta fel. Ezúttal nem a kislány hangja volt. - Egy egér! Ott van, látják, egér! - visította egy nő néhány sorral hátrább. Többen a kis állat nyomába eredtek. Utasok kúsztakmásztak az ülések alatt és a folyosón, míg mások, az ártatlan kis jószágtól irtózva felpattantak az ülésekre. „Rémálom" - gondolta Szonja fásultan. Ö bizony fel sem kelt az ülésből. Kitty pedig csak bőgött mellette. A kapitány éppen bemondta, hogy hamarosan leszállnak Budapesten, amikor egy kedves utas jelent meg az egérkével. - Megvan a kis dög. Azt hiszem, eltört a gerince. Ez már nem rág el egyetlen vezetéket sem. Mi van? Itt mindenki őrült? De az utas, kezében a pirinyó tetemmel elmesélte, hogy ő bizony hallott már olyan légi katasztrófáról, ahol rágcsálók rongáltak meg létfontosságú vezetékeket. Szonja el is feledkezett a kislányról, a férfit nézte, kezében a farkincájánál lógó élettelen kis állattal, amely nyilván egy va-

gyon lehetett, és most, tessék, kimúlt. Majd oldalra pillantott. Éppen időben. Kitty egy ideig tátott szájjal bámulta a jelenetet és édesapja kis kedvencének himbálódzó testét. Majd az undor elfehérítette, megrázta, végül feltört belőle. Egyenesen Szonja ölébe. Tizenöt perccel később Szonja átadta a kislányt nagymamájának a VIP-váróban, ahol többen furcsán méregették a kisírt szemű kislányt és az ő megviselt egyenruháját, ami a legnagyobb jóindulattal sem nyújtott kellemes látványt. Madarat tolláról... embert barátjáról. Barátnőiről. Ruháiról. Lakásáról. Minden, amivel az ember körülveszi magát, egy kicsit ő maga is. Őt tükrözi. Az ízlését, hogy mit szeret, hogyan él, mire jut pénze, mik az álmai. Ha jobban ismerünk valakit, talán még az is kiderül, mit akar leplezni, mik a titkai. Szonja lakása rózsaszínben pompázott. No, nem teljesen. Akadt benne még lila, barackvirág, bézs és halványkék. Csupa fodor, csupa szirom. Mint egy iljú, angol hölgy lakosztálya. A fürdőszobában egy rózsás porcelántál állt a csap alatt, mellette, csak a nosztalgia kedvéért, egy vizeskancsó. Hatalmas, rózsás törülközők lógtak az egyedi készítésű rózsakampókon. A kád előtt mély, puha, fehér szőnyeg hevert, mellette rózsaszín mamusz. Pomponnal. Az ablakot hatalmas, habos függöny takarta, masnikkal. - Ez aztán fürdőszoba! — ámult Dia. - Újságtartó, virágmintás klotyópapír... Na, hallod! Használod is? Mi van, ha kifröcsög a víz?

- Nem szokott. - Szonja elégedett volt barátai arca láttán. Szép munkát végzett. A nappali kevésbé festett rózsásan. Modern volt, bár kétségtelenül angolos. Fehér ülőgarnitúra, előtte bézs, plüss szőnyeg. Alig volt bútor. Az étkezőasztalon friss virág, néhány magazin. A pici konyha egy térbe nyitva a légies, világos nappalival. Mozaikcsempe, pindurka virágszirmokkal díszítve, üvegajtók, fodros karcolattal. A tévé körül lemezek, Szonja kedvenc filmjeivel. Még a rumli is aranyos volt, mintha módszeresen szórták volna szét a tárgyakat a lakályosság érdekében. A hálóban viszont valóságos ruhakáosz uralkodott. A baldachin és a hatalmas drapériák között rengeteg gönc hevert az ágyon, a fotelben és a földön, így kevésbé tűnt szembe, hogy ez a szoba is csupa rózsa, csupa fodor. - Szonja, ez egy babaház! — foglalta végül össze Dia a látottakat. - Nem tetszik? - Szonja dicsérő szavakat akart hallani. - Dehogynem. Csak olyan... nem is tudom. - Meseszép - szólt közbe Anna, mert látta, hogy Szonja egészen elkeseredik. Tudta, rengeteg munkát és pénzt ölt ebbe az apró lakásba. A végeredmény pedig igazán szép lett. Sőt, ízléses. Szonja hajlamos az eklektikára, de ez esetben kevés színnel és néhány virágmotívummal dolgozott, így az eredmény harmonikus lett. Nem úgy, mint az öltözködése. Általában. - De nem egy felnőtt nő lakása - mondta ki Dia a kemény szavakat. - Innen kimenekül egy valamirevaló pasi.

- Az a helyzet, hogy az én elveim szerint, mire felhozok egy pasit, már megismert annyira, hogy ne a lakásom alapján ítéljen rólam. - Való igaz. Te nem ugrasz be azonnal, a szerelmeid ágyába - incselkedett Dia. - Csak tudod, én azt vallom, amit el akarunk érni, azt el is kell hinnünk. - Igen? És ez most hogy jön ide? - Ha pasit akarsz, akkor fészket kellett volna építened, nem babaházat. Valami olyasmire gondolok, hogy ez olyan, mintha... - példát keresett. - Mintha egy állásinterjún arról beszélnél, mennyire szeretsz otthon lenni, és utálod, ha reggel megszólal a vekker, és azt se bánod, ha elalszol. - Hülye példa - vihogott Dani. - Nem hülye. Mást mondasz és mást mutatsz, mint amit valójában akarsz. Vagy lehet, hogy tényleg ezt akarod? Babaházat? - Talán egy ideig még igen - felelte Szonja elgondolkodva. - Aztán majd átfestem a falakat. Kékre - tette hozzá, megsimítva a falat. Ebben a pillanatban leesett a Picasso. Még jó, hogy csak az egyik testvére festette. Szonját egyfelől bántotta, hogy remekműve, clZclZ cl lakása nem aratott osztatlan sikert. Túl sok volt ez mára. Egyfelől a reggeli rémálom járat, másfelől viszont... körülnézett. Kereste a helyét mindannak, ami szerinte egy pasival jár. És nem találta. A rózsaszín fogasra nem illett egy férfi bőrkabátja, a kézzel faragott dohányzóasztalra (csipkével a tetején) sem egy 44-es láb. A porcelán zuhanyrózsáról nem is beszélve, amit szintén nem tudott volna elképzelni egy vaskos férfimarokban. Miközben a többiek duruzsoltak, már egészen másról, ő azon gondol-

kozott, a tyúk vagy a tojás volt-e előbb. Vajon már beletörődött sorsába, miszerint férfi nélkül éli le az életét, és ezt a felismerést tükrözi lakása? Vagy titkon nem is akar kapcsolatot, és ezt a mélyen megbúvó vágyat jelenítette meg a tervezésnél? Lehet, hogy pszichológushoz kellene fordulnia. - Van egy javaslatom! - szólalt meg végül. - N o , halljuk! - Vásárolok még egy párnát. Ahogy a múltkor mondtátok. - Nagyszerű! - örvendezett Dia eltúlzott lelkesedéssel. - Egyetlen párnám van, és ez azt szimbolizálja, hogy egyedül vagyok. Vásárolok még egyet, és akkor talán bevonzom a nagy Ő-t. - Bravó! Megértetted a lényeget! - ezúttal Dia valóban elégedett volt. - Csak egyet kérek. Ne akard mindjárt a nagy Ő-t. Csak egy jó kapcsolatot! - Miért ne akarnám azonnal a legjobbat? Éppen te mondtad, hogy amit nagyon akarunk, azt bevonzzuk. Hát akkor? Én ahhoz a pasihoz akarok hozzámenni, akivel először lefekszem. Nem vitatkoztak Szonjával. Hadd ábrándozzon, pláne egy olyan reggel után, amin a lakásavató előtt túljutott. Ilyen pechsorozat is csak vele történhet meg. A barátai hol valódi együttérzéssel, hol nevetve, hol elborzadva hallgatták a kicsi Kitty sztoriját. - Szonjám, elképesztő vagy! Amik veled történnek... Az a múltkori a randi, most meg ez... Mi lesz még? - Dia nem tudta eldönteni, nevessen vagy szánakozzon.

- Kalandban nem vagy szegényes - kacagott Dani. Tetszett neki, hogy Szonja utólag, ha dühöng is, jót mulat saját burleszkjein. Szóval a barátok úgy döntöttek, ha valaki, akkor Szonja igazán ábrándozhat a mesebeli hercegről. Ráadásul még be is jöhet neki, ha már ennyire vágyódik utána. Dani olyan izgatott volt, akár egy első randevún. Pedig a partnerét is jól ismerte már, hát még a lányokat. Dani születésnapja volt. Éppen a huszonötödik. Ez alkalomból Pierre Budapestre érkezett, és úgy döntöttek, hívnak még néhány barátot. És ha egy meleg pár bulit tart, ott biztosan lesznek további melegek is. Pláne olyan helyen, ahol gyakorta megfordulnak a saját nemükhöz vonzódók. - Ez a legtutibb melegbár Pesten. Nincs melegbár hatása. mondta Dani, miután lefoglalt asztalukhoz ültek. Korán érkeztek. A bulit este nyolcra hirdették meg. De ők ketten és a lányok hétre beszélték meg a találkát. - Már bocsi, de ha nem bírod a melegbárokat, miért nem mész máshová? - kérdezte Szonja. - Nem arról van szó, hogy ne bírnám. Csak azt mondom, ez inkább egy olyan hely, ahová bárki betérhet, és be is tér, valamint vannak meleg párok is, és senki nem bámulja meg őket. Ha egy átlagos helyre mész, ott megbámulnak. Ha viszont egy melegbárnak kikiáltottba, ott csak pasi van. - Hová járnak a leszbikus lányok? - érdeklődött Anna. - Őszintén? Nem tudom - mondta Dani. - A lányok esetében ez másképp működik. Ha te beülsz valahová a barátnőddel, abban nincs semmi kivetnivaló.

- Miért, hát pasik is ülnek be kettesben vacsorázni, beszélgetni... - Oké, de ti elmehettek együtt pisilni. Sőt! Megérkezett Pierre. És csak hogy nyomatékot adjon a hely diszkréciójának, anélkül csókolta meg Danit, hogy bárki kikukkantott volna a szemöldöke alól. A két pasi között láthatóan nagy volt az összhang. Boldogság és harmónia sugárzott belőlük. Úgy tűnt, nekik megvan mindaz, ami a lányok életéből még hiányzott, egyelőre. - Lehet, hogy ide kellene jönnöm 3D-vel - mondta közömbös hangon Dia, miközben poharát emelte Danira. - Miért, kiderült valami? - kérdezte Szonja kikerekedett szemekkel. - Jaj, dehogy. Csak itt valóban megbújhatsz. Olyan érzésem van, mint valami pszichodráma csoportban. Kint a neved, vadidegeneknek mesélsz személyes problémáidról, de miután kilépsz a teremből, mindenki amnéziás lesz. Mintha sose látott volna. - Remek szülinap. - Danika, nem a szülinapod ilyen, hanem a hely. - De miért kell nektek bujkálnotok? - kérdezte Anna. - Nem tudom. Sehová nem megyünk. Csak szexelünk. - Ezt is megértük! - tárta szét Dani a karját. - Peller Dia többet akar. Szerelmes vagy? - Isten ments! Az én 3D-m alapvetően egy tahó. Viszont fergeteges az ágyban, és baromi jól néz ki. - De ha egy tahó, akkor miért akarsz vele, vacsorázni menni? - értetlenkedett Anna. Azt már meg sem kérdezte, akkor miért fekszik le vele egyáltalán.

- Mert fontos a változatosság, és mert ha egy jó pasival járom a várost, sokkal kelendőbb leszek. - Fura elméleteid vannak, de biztosan így igaz - mondta Anna szemöldökét ráncolva. - Szonja, nálad mi a pálya? - kérdezte Dani. - Ezt hogy értsem? - Azt mondtad, veszel egy párnát, hogy bevonzz egy pasit. - Ja, erre gondolsz? - Szonjának leesett. - Még nem vettem párnát. - Anna? - Igen? - Pasik? - Ha lenne is, csak egy. - Oké. Pasi? - Nincs. - Miért nincs? Neked van párnád is, stílusod is... - Kösz, Dani! - csattan fel Szonja és Dia szinte egyszerre. - Úgy értem, se egy tahó, se egy párna nem kell kabalának. Vagy ti hallottatok valami efféléről? - Nincs kabalám. És időm sincs - szögezte le Anna úgy, hogy mindenki értse, részéről a téma lezárva. - Ez butaság. Fiatal vagy, szép vagy. És magányos. - Való igaz, te már vagy egy hete ismét kapcsolatban élsz. Minden okod meg van rá, hogy tanácsokat osztogass, kinek hogyan kellene élnie. - Nem, Anna, nem erről van szó. Csak szeretném, hogy boldog légy. Mint most én. Igen, egy hete. De hidd el, egy nap boldogság többet ér, mint egyévnyi szenvedés. - Én nem szenvedek.

- Oké. Lehet, hogy ez a szó, túlzás volt. Akkor, mint... egy év, ami csak úgy kiesik az életedből. - Dani, értékelem, hogy jót akarsz nekem, de sok minden történik körülöttem, ami éppen elég. Új munkám van, láthatod, új barátaim. Elkezdtem jógázni. - Anna! - Dani! Ez a te szülinapod, és hamarosan további ünneplők érkeznek. Szonja és Dia csendben hallgatták a beszélgetést. Dia pontosan tudta, miért vágott bele a témába Dani. Hiszen néhány napja elég sokat beszélgettek a rossz bőrben lévő Annáról. Napirendmániája mindinkább a fejére nőtt, és kezdett elveszni benne. Azonban a beszélgetés végérvényesen lezárult, amikor néhány fiatal gyűlt az asztal köré, lufikkal. - Boldog szülinapot, Daniboy. - Váó! A kedvenc lufijaim. Honnan tudtátok, hogy erre vágytam? - De bunkó vagy, Dani. Van más ajándék is - mondta egy világosvörös, csúnyácska lány, átölelve és megpuszilva Danit. - Ő a nővérem - magyarázta Dani azoknak, akik még nem ismerték. - Nem hasonlítunk egymásra, de azért szeretem. Ők pedig a barátaim. Szóval, miféle ajándék? - Mi voltunk itt előbb - Dia felugrott, magához ragadva a szót. - Szonja, Szonja! - mutogatott izgatottan az asztal alá. De közben Szonja már elő is halászott táskájából egy piciny dobozkát. - Tőlünk, neked - mondta Dia, máris átölelve Danit. Szonja és Anna követték a példáját.

Dani lelkesen csomagolta ki a dobozkát, és kiemelte belőle tartalmát. A kis dobozban egy faragott repülő volt. Gyönyörű, aprólékos kidolgozással. - Végül is ennek köszönhetjük a megismerkedésünket - nevetett Anna. - Oké, oké, nagyon édes gesztus, csak... - Csak mi? - Mi ez? A repülő nem csak szép volt, és nem csupán abban különbözött az igazitól, hogy fából készült. - Ormány. - Ormány? - Tudod, az elefántnak van ilyen. Igazából egy szerencsehozó elefántot akartunk venni neked, de a repülés hozott minket össze. Ezért csináltattunk ormányos repülőt. - Hát, elég egyedi! - Dani a magasba emelte repülőjét, amit mindenki megtapsolt. Anna, Szonja és Dia összenéztek. Jól sült el az ajándék. Igaz, hasznavehetetlen, de egy biztos: Dani sosem felejti el, kiktől kapott ilyen bugyuta csecsebecsét. A három lány lekucorodott Pierre mellé, aki csöndben figyelte a bolondozókat. Anna nem tudott visszaülni eredeti helyére. Most éppen a bárra nyílt rálátása. A pultnál egy jóképű, szőke fiú fogta egy másik kezét. Egy kedves arcú, barna férfiét. Valamikor ez utóbbi is szőke volt, de a haja bebarnult. Sőt, ritkább lett. Hamar elkezdett kopaszodni. Mint az édesapja. Régen vézna kölyök volt. Azóta kondizott, naponta sportolt. Félénk természete dacára sokra vitte. Magas beosztásban dolgozott egy bankban.

Anna tizennégy éves volt, amikor megismerte a vele egykorú srácot. Külföldön találkoztak. Hasonló sorsuk volt, sokat utaztak. A fiú is gyakorta nélkülözte elfoglalt szüleit. Sosem szövődött köztük semmi, csak jó barátság. Utoljára három napja találkoztak. Annának most eszébe jutott, amikor barátaival a férfi és nő közti barátságról beszélgettek. Ő Eriket emlegette valós példaként. Akkor Dia lehurrogta. Ő pedig haragudott érte. Most nem tudta, mit érezzen. Mintha egy sárgolyót kellene lenyelnie. Hányingere támadt, és fájt. Pontosan nem tudta, hol. Valahol belül. - El kell mennem - mondta. - Hová mész? - kérdezte Dia, nem értve a helyzetet. Ekkor vette csak észre, hogy Anna szeme vissza-visszatér a bárhoz. - Ki az? - kérdezte tőle. Bár nem tudta, pontosan melyik srácot nézi a kettő közül. Más nem állt ott, legföljebb a pincér. - Mennem kell. - Menjek utána? - kérdezte Szonja. - Szerintem inkább hagyjuk - mondta Dia, majd a bárhoz lépett. - Ismered Ónodi Annát? - Hm? Igen. Miért? - Te vagy Erik? - Igen, de mondd már, miért? Baj van Annával? - Nem tudom. Talán te tudod. Anna senkinek nem vette fel a telefont. Dia még aznap éjszaka is hívta. Rögtön utána Erik is. Másnap aztán felváltva hagytak neki üzenetet a barátai. És Erik.

Kopogtak. Dia volt. - Te odamentél hozzá? - kérdezte szemrehányóan Anna. - Igen. Nem volt nehéz kitalálni... - De most tudja, hogy tudom. - Aha. De láthatóan nem őt zavarja, hogy meleg, hanem téged. - Én tényleg nem tudtam. - Tudom. Szerelmes voltál belé? A kérdést hosszú csend követte. Anna a könnyeivel küszködött. Végül úgy törtek elő, akár egy gejzír. - Azt hiszem, igen. - És ő tudta ezt? - Nem tudom. - Sosem mondtad neki? -Nem. - De csak érezte. - Óvatos voltam. - Bassza meg. De volt más kapcsolatod, nem? - Igen. Vártam, vártam, de Erik nem közeledett. Aztán öszszejöttem valakivel. Hogy észrevegye: felnőttem. - Észrevette? - Gratulált. - Erre te? - Szakítottam. És egy kicsit összeomlottam. Anna megint sírt egy sort. Végre. Időnként kellenek a könynyek. Velük együtt minden méreg, szomorúság, mélyen gubbasztó, csírázó gondolat távozik. - Mi lesz most? - kérdezte Dia. - Lesz egy meleg jó barátom. Vagyis még egy. - Ez a beszéd! És ezenkívül?

- Mire gondolsz? - Megmondom én neked! Már nem érdemes a tökélyre törekedned Erikért. Ereszd el a gyeplőt, és vesd bele magad az életbe. Pasizz be. - Hát, most nem vágyom rá. - Te nem tudod, milyen az, amikor hosszú kihagyás után újra elkezdesz fűtni. Nap, mint nap meg kell győznöd magad arról, milyen jó, mert már nem emlékszel rá. De utána! - Fura hasonlataid vannak. - Meg akarlak győzni, és a sport nálad bejön. - Jut eszembe, te nem is futsz. -Mondom, hogy meg akarlak győzni! - Hol kezdjem? - A repülőn!

13. fejezet Azt hiszem, új fejezet kezdődött az életemben. Nem tudom, hogy ezt Eriknek köszönhettem, vagy Diának. Dia ugyanis beletrafált. Tökéletességre törekedtem. De valójában nem Erik miatt, hanem mert egész életemben megpróbáltam kivívni a szüleim elismerését. Majd később ugyanezt az eszközt használtam, hogy felhívjam magamra Erik figyelmét. Mára már mindent így próbálok megoldani, azt is, amit nem lehet. Mindenesetre Dia rávilágított: teljesen felesleges törnöm magam. Valójában mind a hárman azon igyekeznek, hogy jobban érezzem magam. Problémámat be is láttam, amint mondják, betegségtudatom lett, ami út a gyógyulás felé. De nem elég. Erik elveszítésével azonban elengedtem egy szálat, ami fogva tartott. És nyertem egy új Eriket, akit szabadon szerethetek, tét nélkül. Azt hiszem, Erik valamiféle szimbólum. Vagy inkább tükör. Igen. Szembesít a gyerekkorommal, a betegségemmel, a férfiakkal és a nem létező kapcsolataimmal. Végül is mindig csak szimbólumként volt jelen az életemben. Bár a barátomnak neveztem, sosem mélyült el a kapcsolatunk. Azt sem vette észre, mit érzek iránta, és még őszinte sem lehettem hozzá. Amint ő sem volt az.

A szókimondó Dia, a megfontolt Dani és a hebrencs Szonja. Nos, ők tényleg barátok. És tükrök. Persze, tudom, valahol mindenki tükör, hisz saját szűrőnkön keresztül látjuk a világot. Ám ebből csak akkor lehet tanulni, ha az ember képes lecsupaszítani az életet, felmérni, mi az, amit más is hasonlónak lát, és mi az, amit saját nézőpontunk alakít rajta. Ez nehéz. Kezdetben például úgy véltem, Dani, vagy akár a lányok azt gondolják rólam, nekem semmi dolgom, ráérek velük találkozni. Sőt, négyünk közül biztosan én érek rá a legjobban. Valójában csak azért gondoltam ezt, mert a naptáram telis-tele volt írva, és úgy gondoltam, nekem nem jár a velük való találkozás. Bonyolult. Dia, a bölcs, életigenlő Dia azt is mondta, mindent túlgondolok. - Ne tipródj már! - tanácsolta, amikor egy alkalommal hasonló módon filozofáltam. A bölcs Dia. Nem gondoltam, hogy erről a közönséges nőről ilyesmit fogok mondani. Pedig bölcs. A maga módján. A mának él, magának él, bátor és stabil. - Bár képes lennék úgy élni, mint te - feleltem, mire mind a hárman felém fordultak. A Margit-szigeten szellőztettük oxigénhiányos fejünket a sok-sok repülés után. Egyszerre álltak meg, és döbbenten néztek rám. Néhány görkoris majdnem belénk rohant. - Anna, nem hiszek a fülemnek! - ámult Dani. Dia ennél konkrétabb volt. - Milyen típust szeretsz? Méret, szín... - Dia, nem! Nem így értettem — mentegetőztem. — Nyitott szeretnék lenni, lezser, bátor, vidám, spontán... soroljam még? Csupa olyan tulajdonságra vágyom, ami elnyomás alatt él bennem.

- Ez cuki! Elnyomás alatt. Hát lázadj fel! - nevetett Szonja. - Parasztfelkelés - incselkedett Dani, amire odacsaptam neki, persze, csak viccesen. Néhány perc múlva, már a fűben hevertünk, és csacsogtunk, mint a kamaszok. Dani pedig, a gáláns úr, elment fagyit vásárolni nekünk. - Na jó, Dia. Hogy kell pasizni? - kérdeztem, ráadásul komolyan. Úgy éreztem, most, vagy soha! - Hú, erre a kérdésre nem készültem fel - vakarta Dia a hajkoronáját. - Nem akarlak megbántani, de nekem más adottságaim vannak... - Oké, akkor ne bánts meg, hanem adj tippeket - néztem mélyen Dia szemébe. Azt hiszem, valóban felismerte az elszántságom, mert gondolkodóba esett, hol is kezdje. - Te nem vagy rámenős - mondta hirtelen. -És? - Te olyan vagy, akinek én, a rámenős, nem tudok tanácsot adni. Tényleg nem! Most mit mondjak? Segíts becsatolni a biztonsági övét, majd nyúlj oda, fogd meg az övét, és kérdezd meg: sehol nem szorít? - Dia, te így szoktad? - ámult Szonja. - Nem, ez csak egy tipp volt. Persze nem mindegy, hogy csúsztatod oda a kezed, és hogyan kérdezed meg... - Dia! - Talán mégsem vett komolyan. Ilyen trükkökre nem volt szükségem. De mit is várhattam tőle. - Oké, oké! - emelte magasba Dia a kezeit. - Olyat viszont már hallottam, hogy a stuvi feljelentett egy utast, és a végén házasság lett belőle. - Na, ez már tetszik - szólalt meg Dani is. - Szexuális zaklatásért jelentette fel?

- Nem, bár ez sem lenne rossz sztori - csettintett Dia hoszszú, vörös körmökkel díszített ujjaival. - Dohányzott a fickó. - Bilincset rá! - harsogta Dani. - Bitófára! - Ne bagatellizáld el! A dohányzás baromi veszélyes! - intette le őt Szonja. - Aha, pláne a levegőben, sunyiban a budiban, ha a sokeszű a papírszemetesbe dobja a csikket. De az emberünk beszállítás alatt füstölt, mielőtt a repülőbe lépett - folytatta Dia a történetet. - Ja - tárta szét Dani a karját - ott lehet! A kerozin cseppet sem gyúlékony. Pláne, ha a hátsó lépcsőn folyik a beszállítás, az üzemanyagtartály közelében. - Hát, ezért jelentették fel - vette vissza Dia a szót. - Pontosabban nem a stuvik, hanem a kapitány, aki szemtanúja volt az eseménynek. - És hogy lett ebből házasság? - kérdeztem, mert tényleg kíváncsi voltam. - Miután a kapitány közölte, hogy ki kell töltenie a fedélzeti rend megzavarásáról szóló dokumentumot, a senior az utashoz lépett, aki ekkor már a helyén ült, és elkérte az útlevelét. Persze tájékoztatta, miért. - Gondolom, az utas pedig beintett - emelte fel középső ujját Dani. - Nem. Elnézést kért, és odaadta az útlevelét. - Váó! - bólintott Szonja elismerően. - Micsoda úriember lebegte. - Nem, csak tetszett neki a stewardess. Gyanítom, ekkor már pontosan tudta, hogy meg fogja dugni - tette hozzá Dani flegmán. - Maradj már, Dani! - hurrogták le a lányok.

- Az a helyzet, csajok, hogy Dani nem jár messze az igazságtól. A pasi később elmesélte - megjegyzem, ekkor már jegyesek voltak - hogy amint meglátta a felé tipegő, szöszi lányt, azonnal beindult a fantáziája. Pláne, amikor aztán a csaj hátat fordított, és a popóját ringatva ellibegett. - Ennyit a pasikról - jegyezte meg Szonja lehangoltan. Semmi romantika nincs bennük. - Ez nem igaz, Szonja - mosolygott Dani -, csak az a helyzet, hogyha egy férfi észrevesz valakit, aki tetszik neki - és most direkt nem úgy fogalmaztam, hogy meglát egy nőt, akkor biztosan beindul a szexuális vágy is. Talán csak az, de lehet, hogy annál több is. És állítom, ez a nőknél is így van, csak soha nem fogják beismerni. - Én beismerem! - húzta ki magát Dia. - Ha nem lesz azonnal nedves a bugyim, akkor tőlem lehet bármilyen jóképű, vagy bókolhat bárhogy. Nem érdekel. - És mi a helyzet a kisugárzással, a jellemmel, az intellektussal... - kezdte Szonja, de Dia félbeszakította. - Ha nem indít el kémiai folyamatokat, akkor semmi. - Rémes vagy, Dia! Nem hiszem, hogy minden házaspár úgy ismerkedik meg, hogy azonnal megkívánják egymást vitatkozott Szonja. - Jaj, Szonjuska, valóban nem. Nem vagyunk egyformák, és ennek megfelelően a legtöbben nem vesznek tudomást a testük jelzéseiről. De például én igenis odafigyelek a testemre, és ha nem kapok jelet, nem strapálom magam. A pasik viszont nagyobbrészt így működnek. Meglát, megkíván, majd meg akar ismerni, azaz „levadász", behálóz. Ha beléd szeret, elvesz, ha nem, akkor csak megdug. Vagy nem. - Lehetne, hogy a történetet meséld el? - kérdeztem halkan.

- Ja, igen. Szóval, a faszi rokonszenvesen viselkedett, erre a stuvi, lebeszélte a kapitányt a feljelentésről, mondván, az utas felszólításra abbahagyta a renitens viselkedést. Szó, mi szó, emlékül, figyelmeztetésként a csávó megkapta a kitöltött dokumentumot. - És? A stuvi ráírta a telefonszámát? - Dani is várta a történet folytatását. - Dehogy! A seniorban fel sem merült, hogy valami kialakulóban van. Pláne hogy az utas mellett, ott ült a barátnője. - Na, egyre izgalmasabb - Dani kezeit dörzsölve várta a fejleményeket. - Már bocs, Dia, de látod? - vágott közbe Szonja izgatottan. - M i t is? - Össze fognak házasodni, a csajban pedig fel sem merült... - Igen, ezt állítja. De valójában annyira szimpatikus volt neki a pasi, hogy vitába szállt érte a kapitánnyal. Egy. Kettő: a barátnővel azonnal kölcsönös ellenszenv alakult ki. - Hűha. Igen? - Szonja lelkes hallgatóságnak bizonyult. - Bizony ám! A csaj beszólt, igyekezett lekezelően viselkedni valami olyasmivel, hogy az ő párja ügyvéd, úgyis megvédte volna magát. Vastagon benne volt, hogy „nem kell a megbocsátásotok" - sepregette Dia a vállát, azt szimbolizálva, mit is akart kifejezni a barátnő. - És tudod, miért viselkedett így? Mert pontosan érzékelte, mi zizeg a levegőben. Riválisként látta, mi a helyzet. Nyilván észrevette a pasin, akivel már évek óta együtt élt, és a stuvin is látta, hogy vetélytárs. - Basszus. És aztán? - Kicsit dumáltak, fedélzeti dolgokról, a repülésről... - Pasi alibi - motyogta Dani. -Mi?

- A pasik alibije. Érdeklődést mutat, de valójában azon gondolkodik, elölről vagy hátulról... - Dani, maradj már csendben. Inkább hozz még fagyit! Dani elemében volt. Diával kiváló párost tudtak alkotni, ha szexuális tartalmú történetek vázolásáról volt szó. - Kiszállításkor a pasi addig tökölt, amíg sikerült utolsónak elhagynia a fedélzetet, és kért egy névjegykártyát a stuvitól. - Kitaláljam? - kérdezte Dani. - Kapott, ráadásul nem cégeset, mert, ugye, azon nem szerepel a magánszámunk. - De cégeset, és véletlenül épp olyat, aminek a hátuljára a stuvi ráírta a mobilszámát. - Véletlenül. Aha. - Ez most mindegy. Én is ráírtam egy csomó névjegyre a számomat tollal, ha már ilyen hülye a cég, hogy hivatalból csak érdektelen infókat nyomtat rá. - Aztán? - ezúttal Szonja sürgette Diát. - Másnap, szombat. A stuvi otthon főzőcskéit a párjával, amikor megszólalt a mobilja. Az utas volt, és az „esetről" akart beszélgetni. - Neki meg pasija volt? Tényleg, gyorsíts már, Dia. Ugye a szakításokat nem akarod elmesélni? - Dani kezdte unni. - Ne már, Dani, ez izgi - intette le Szonja. - Igen, volt, kínosan is érte a hívás, de nem ezért rázta le. Konkrétan azt mondta, ha az „esetről" kíván beszélgetni, akkor legyen olyan kedves munkaidőben telefonálni. Valójában azt gondolta, a pasit antipatikus barátnője spannolta fel, és panaszt akarnak tenni, mondjuk, egy szabadjegy reményében. - Nem is értem - mondtam. - Figyelj, elkérte az utas útlevelet, amit többen hallottak, utólag simán állítható, hogy a stuvi kellemetlen helyzetet te-

remtett, ráadásul jogtalanul, nem véletlenül lépett vissza feljelentési szándékától, satöbbi. Azt pedig már én teszem hozzá, hogy ennek fényében az ember nem randizik, hanem hivatalosan találkozik. Mégsem mondhatta a barátjának, hogy randija lesz. Jobban hangzik, hogy egy járatot kell megbeszélni Egyébként pedig, állította a senior, még mindig nem sejtette, mit akar tőle az utas. Kérdem én, ha hidegen hagyta volna a pasi, akkor minek cifrázza azzal, hogy a barátnő nyilván szemét és lázit... Lehet, hogy tudat alatt, de utálta, hogy a pasi nővel volt. - Gondolod? - kérdezte Szonja. - Gondolom. Mindegy, hétfőn reggel nyolckor csöngött is a csaj telefonja... - Ügyes! - bólintott elismerően Dani. - ...és ekkor az utas, már egyértelműbb volt. - Mit mondott? - kérdeztem most én. - Egyenesen megmondta, hogy szeretné újra látni, megismerni... - ... és megdugni - fejezte be a mondatot Dani, de máris védekezőn emelte a feje fölé két kezét, mert Anna és Szonja szinte egyszerre csapott oda. - Nyilván ezt gondolta - kelt Dani védelmére Dia, de azért a sztorit is tovább mesélte. - Csakhogy dugás helyett kávézgatós, magázódós randik sora követezett. - Milyen romantikus - ábrándozott Szonja. - Igen, bár, mint tudjuk, mindkettő kapcsolatban élt. Baromi romantikus - véleményezte Dani a helyzetet. - A csaj az első randi után szakított, a pasi viszont, nyíltan haladékot kért. Mindez karácsony előtt történt, nyolc éve voltak már együtt...

- Kínos. Bár nem tudom, mi a jobb - gondoltam bele. - Elhitetni, hogy minden rendben, csak mert karácsony van, vagy befejezni, tisztességesen. - Ne ítélkezz, nem voltál jelen - mondta Dani. Toleranciája volt a gyengéje. - Tudom, igazad van, nem láthatunk bele. - Milyen jó kis történet - jegyezte meg Szonja. Neki elég volt egy pici romantika, máris a könnyeivel küszködött. - És, gondolom, azért mesélted el, hogy elhiggyem, bármi megtörténhet. Azt hiszem, szükségem volt erre a sztorira. Dia a legjobbkor tudott előrukkolni effélékkel. Én magam nem vagyok képes arra, hogy elhiggyem, az élet tartogat meglepetéseket. Abban hiszek, ami előre meg van tervezve. Ám ez hülyeség. - Házasság lett belőle, meg gyerek, pedig az elején csak a kémia működött. Nem semmi - mélázott még mindig Szonja. Ha egy pasi akar valamit... Szedtük a sátorfánkat, és hazamentünk. Másnap mindenkinek volt útja. Nekem is. És először gondoltam arra, talán éppen most találkozom... valakivel.

14. fejezet Időnként előfordul, hogy a csillagok állása nem is lehetne megfelelőbb, a szerelem lángra lobbanásához a Földön. És miután senkinek nincsenek saját csillagai, egyszerre több szívre is hathatnak az égi fények. Ez persze csak ritkán fordul elő. Ráadásul pont jókor kell a megfelelő helyen tartózkodni, különben a csillagok a fejük tetejére is állhatnak, és végül nem történik semmi. Néha azért a szerelem, égi segítség nélkül is megérkezik. De csak néha. Viszont sosem tudhatjuk, mikor. Tehát mindig jókor kell jó helyen lenni. És persze megfelelő passzban. Uniformisban, szép frizurával, friss sminkkel az ember nem is lehetne jobb formában. Négy kéz csattant össze a levegőben, amikor a tettre kész Anna, a reménykedő Szonja, a semmit sem veszthető Dia és a szerelmes Dani jó utat kívánt egymásnak a felkészülőszobában. - Ez meg mi volt? - kérdezte Szonját kolléganője, amikor leült, hogy összeszedje magát az Isztambulra. - Semmi különös, csak tegnap újévi fogadalmakat tettünk. - Hol van még az újév? - bámult értetlenül a kollegina. - Attól fogadalmat még tehetünk, nem igaz? Szonja pontosan tudta, hogy barátainak igaza van. Kell végre egy férfi az életébe. Még este, elment párnát venni. Ma pedig megfogadta, nyitott szemmel fog járni.

Anna is lehuppant, egy másik asztalhoz. Ők a Tel-Avivra készültek. - Gimiben láttam ehhez hasonlót utoljára - szólt Anna kollégája. - Mi is így köszöntünk el a srácokkal. - Mi nem így szoktunk, csak... - kezdte Anna zavartan. Koccintás helyett, tudod, mint amikor iszol valamire. Mindegy, nem lényeges. Daninak még volt egy fél órája a felkészülésig. Bukarestbe tartott, kollégái még nem érkeztek meg. - Micsoda háremed van, öreg - bökte oldalba egy köpcös srác. - Pacsiztok, meg miegymás? - majd jót derült saját poénján. - Naná, éppen ennek örömére csattant össze a tenyerünk. Dani boldog volt, hogy élete végre kiegyensúlyozott. Minden energiájával a lányoknak szurkolt, hogy mielőbb megtalálják az igazit, vagy legalábbis valami ahhoz hasonlót. Dia is azzal a nyugalommal indult útnak, hogy éppen van valakije (még öt napig), aminek akár folytatása is lehet. De azért vibrált benne némi izgalom. Vajon mikor lép be az életébe a négycsíkos férjjelölt? Minden egyes út esélyt adott a számára. Noha azt pontosan tudta, hogy a bal üléses pilóták száma véges, mégis bízott benne, ha még nem is találkozott a befutóval, az létezik. - Fiatalság, bolondság - mondta enyhe gúnnyal a hangjában a Varsó senior légikísérője, miután Dia leült a pacsit követően. - Remélem, az utasainkra gondolva csaptatok egymás tenyerébe. - Hát, nem igazán. Tudod, tegnap megbeszéltük, hogy ma mindnyájan felszedünk valakit éjszakára. Ehhez kívántunk

egymásnak sok sikert. Egyébként igen, fiatalság, bolondság. Megtehetjük, nem? A Varsó további két légikísérője legszívesebben másik járatot választott volna. A munkájába belefásult, ötvenes senior amúgy sem kedvelte az újakat. Azt hangoztatta, a maiak már nem tisztelik kellően „az utast, akiből élünk". Ráadásul ez az entrée. „Igazán tarthatta volna a száját ez a polgárpukkasztó vörös" - gondolták, de azért mindkét lány oldalát fűrdalta, vajon igazat mondott-e az imént. Mind a négy járat időben szállt fel. A földön nem is gondolná az ember, hogy fent, a magasban miféle tervek készülődnek. Közel a csillagokhoz, a felhők felett, Cupido védőszárnyát (nyílvesszőjét) súrolva. Mindenkinek a homlokára van írva lelkiállapota. „Kösz, jól vagyok", vagy „magányos vagyok, vadászom", vagy „bármi történjék is, nekem ma nem jó", avagy „bármire és bárkire nyitott vagyok!" Anna általában zárkózottan viselkedett, kedvessége, mosolya mögé bújva szemlélte a világot. Ám a felismerés, amit Erik hozott az életébe, leemelte arcáról a bűbáj maszkot, és helyébe igazi jókedvet varázsolt. Az álarccal eltűnt az a teher, amit az állandó bizonyítási kényszer erőltetett rá. Erikkel együtt megszűnt az elérhetetlen utáni eredménytelen küzdelem vágya. És hála Erik másságának, Anna számára az is egyértelműen bizonyítást nyert, hogy a hiba nem benne van. Valójában az is mindegy, van-e hiba valakiben egyáltalán. Anna szabad lett. Felszabadult saját kötelmei és egy illuzórikus béklyó alól. Az arcán végbemenő változás megdöbbentő volt azok számára, akik ismerték vonásait. A szeme kikerekedett, a tekintete végre kiemelkedett abból a szűk, két méter sugarú körből, ami

korábban igazán érdekelte. Tartása - bár a sportnak és neveltetésének köszönhetően mindig egyenes volt - magabiztosabb lett. Vállait hátrafeszítve, melleit büszkén vállalva, állát a magasba emelve nézett szembe a világgal. Aki viszont nem ismerte... nos, ők csak egy nyitott, bájos, vidám lányt láthattak benne, szemben korábbi tartózkodó, elérhetetlennek tűnő, olykor királynői megjelenésével. Pedig sem a ruhája, sem a sminkje, sem a frizurája nem ment át a szerelmi csalódásokat követő formabontáson. A belső kisugárzás. Az hatott másként. Persze, azért nem lehet mindent egyszerre. Reggel megpróbált végigszaladni a naplója diktálta listán, és teljesített is néhányat a kitűzött feladatok közül. Még arra is képes volt, hogy hajnali ötkor keljen néhány jógagyakorlat, egy olasz nyelvlecke, és a felgyülemlett vasalnivaló kedvéért. De nem végzett. Két és fél órája volt minderre, ami nem bizonyult elégnek. De míg korábban ez borzasztóan nyomasztotta volna, és azonnal bejegyezte volna naplójába, mikor nyílik alkalma az elmaradások pótlására, most rántott egyet a vállán, és elindult a repülőtérre. Makulátlan, próbababaszerű megjelenésével és megújult kisugárzásával állt a repülőgép kabinjának közepére az utasok fogadására. Stewardess, légies, bájos, kedves, irigylésre méltó. És ebben a pillanatban valóban az is volt. Boldog, kiegyensúlyozott, nyitott. Szonja elhatározta, másként fogja szemlélni a férfiakat. Nem szeret bele az első férfiba, aki felveszi vele a szem- vagy egyéb kontaktust. Ő nyitott volt és jó kedélyű. Barátai szerint egyetlen hibája akadt: sok volt. Ezt először nem értette. Azon-

nal a kilóit kezdte számolgatni magasságához viszonyítva. De aztán elmagyarázták neki: nem szerencsés, hogy a férfiak, akikkel egymásba botlanak, azonnal érzik, Szonja terveket sző. Terveket az esküvőről, a közös gyerekekről, az ágyban elköltött vasárnapi (hajnali) reggelikről, amíg a gyerekek fel nem ébrednek. Ettől és a rózsaszín lánylakástól menekülnek a pasik. Meg sok minden mástól is, de nála ez a két elriasztó tényező szerepelt a taszítólista elején. Ezért Szonja fogadalmat tett. Este meditált. A relaxáció során elképzelte magát, amint kézen fogva sétál szíve választottjával, és a naplementét nézik. Elképzelte, hogy terveket sző az esküvőjükről, majd egy nagy, piros X-szel áthúzta ezt a képzetet, és behelyettesítette egy rövid, gondolkodásmentes pillanattal. Ettől persze megrémült. „Jézusom, én nem is tudok másra gondolni, mint a házasságra. Nincs alternatívám." Végül ezzel az aggodalommal aludt el. Reggel, miközben a repülőtérre készülődött, kicsit megnyugodott. Talán nem is olyan nagy baj, ha a házasság helyett semmi másra nem gondol. Az biztosan nem vezet rossz irányba. A repülőn a konyhában akadt ellátandó feladata. Éppen a zsemlét készítette be a sütőbe, melegítésre, amikor az utasok szállingózni kezdtek. Légikonyhatündér lévén, haját csattal tűzte fel. Mégiscsak a kaják között turkált. Sürgött-forgott, mint egy menyecske. Italokat töltött, borokat nyitott, fóliázta a lefagyasztott ételeket, hogy megmelegíthessék felszállás után.

Közben elrágcsált egy hideg, magos kiflit, mert nem jutott ideje reggelizni, és korgott a gyomra. Tudta, nem szerencsés éhgyomorra felszállni, mert a légnyomás és a vércukorszint közti különbség túlzott megnövekedéséből kellemetlenségek adódhatnak. Éppen a kávét és a teafiltert készítette be a vízforralókba, amikor valaki megkocogtatta a vállát. Az ajtókat már bezárták, felzúgtak a hajtóművek. A gép hátratolásáig még öt perc maradt. Hirtelen, riadtan fordult meg. - Ne haragudjon, nem akartam megijeszteni - mondta egy utasnak látszó ember. - Próbáltam szólni, de olyan hangos ez a farok. - Hogy micsoda? - kérdezte Szonja zavartan, érezve, míg beszél, valami szúrja belülről a felső ajkát. - Itt hátul, a gép farkában nagy a hangzavar, ezért nem volt más választásom, mint megérinteni. Elnézést. - Ah, értem. A gép farka. Hogy megérintett? - kérdezte szórakozottan. - Igen, az imént. A vállát. Ettől ijedt meg - magyarázta a jól öltözött, kellemes, olaszos külsejű negyvenes utas. - Ugyan. Nem ijedtem meg - legyintett. Ekkor vette csak észre, hogy a kezén kesztyű van. Gyorsan lekapta. Majd, amint a pult felé fordult, hogy letegye a kesztyűket, a sütő fényes ajtajában megpillantotta a hajában éktelenkedő piros zuhanyzócsatot. Gyorsan kikapta, közben azt motyogta: - Elnézést. Csak nem akartam, hogy az ételbe lógjon a hajam. - Ugyan, igazán nem zavart. Egyébként nagyon jól áll.

Szonja, arccal még mindig a sütők felé fordulva, elvigyorodott. Ám azonnal az arcára fagyott a mosoly, amikor észrevette az első két foga közé szorult lenmagot. Úgy érezte, menten elsüllyed. Milyen gusztustalan. Most mit tegyen? Túrjon bele a szájába? Az már végképp felülmúlhatatlan. - Ennél még az is jobb, ha a házasságról beszélek - mormogta félhangosan. - Hogyan? - Most túrtam ki a fogaim közül egy fél kiflit. Szerintem ez visszataszítóbb egy férfinak, mint ha házasságról beszélnék. - Minden bizonnyal - mosolygott a férfi a szórakozott, mármár bolondos légikisasszonyon. - Egyébként csak azt akartam megkérdezni, hallgathatom-e az mp3-lejátszómat felszállás közben. - O. Ennyi? - kérdezte Szonja, miközben megállapította, ez a férfi (megjelenésre biztosan) beleférne a „lehet belőle igazi" kategóriába. - Ennyi. Miért, mit várt? - Hát, legalábbis egy házassági ajánlatot - vihogott Szonja, de még végig sem mondta a mondatot, máris a fejét verte volna a falba, amiért képtelen tartani a fogadalmait. Sőt. Nemcsak hogy rosszra gondolt, még ki is mondta azt. - Mit ne mondjak, máris egy „igen"-ben reménykedem. Szonja meglepetésére a férfi nem szaladt el, sem képletesen, sem a valóságban. Poénkodott, mondhatni, flörtölt vele. Az előző, tiltott gondolat, mit gondolat, kimondott szó után. -Igen, használhatja az mp3-at. - Szonja örült, hogy zavarában is megértette a viccet, de nem hitte, hogy valóban ez az ember az ő hercege, a valódi „igen"-re várva. - Ezek a modem

kütyük már nem okoznak interferenciát. A CD-lejátszóval viszont adódhatnak problémák. - Köszönöm. - Ezzel, és egy csábos mosollyal kísért biccentéssel fordult el a kedves utas, és elfoglalta helyét az utolsó sorban, a folyosó mellett. Szonja úgy érezte, ez az ő napja. Még akkor is, ha képtelen megregulázni a száját, éppen úgy, ahogy a fogadalmakat sem szokta betartani az első adandó alkalomnál tovább, amikor végre megszegheti őket. Sokáig gurultak, mire elfoglalták helyüket a felszállópálya startvonalán. A három fiatal stuvi így jobb híján beszélgetésbe elegyedett a hátsó konyhában. A lányok, akik láthatóan nem először repültek együtt, teljesen ismeretlenek voltak Szonja számára. Miután zanzásítva megbeszélték, kinek merre tart a párkapcsolata, Szonjához fordultak. - És neked van valakid? - trafált bele a nyers érdeklődés a valóságba. Szonja, mint minden szingli, általában utálta ezt a kérdést. Ennél csak egy mondatot utált sokkal jobban: „lassan el kellene gondolkodnod a gyermekvállalás kérdésén". - Nincs. Éppen a nagy Őt keresem! Ezúttal nem dühítette a kérdés. Hiszen most valós szándékkal kereste a párját, romantikus felhangok nélkül. Ráadásul pontosan tudta, hogy az Ő utasa épp az utolsó sorban ül, ahol a repülőgép zaja már nem olyan erős, mint a konyhában. Jobban hallani a légikisasszonyok pletykálását a kabin végében, mint a szomszédos szolgálati ülésen. A gép ekkor felbőgött. A kapitány hangja belerecsegett a mikrofonba: - Kérem, ellenőrizzék még egyszer biztonsági

öveiket. Megkérem a kedves kollégákat, foglalják el szolgálati helyeiket. Felszállunk. Szonja még kipillantott a válla fölött. Utasa éppen a fülébe helyezte az mp3 dugóit. - Úgy tűnik, Varsóba nem a legsármosabb kapitányokat küldik - mondta Dia este, amikor egy-két pohár ital társaságában rövid élménybeszámolóra ültek össze. - Maximum a robotpilótát pumpálhattam volna fel. - Miért, az felfújható? - kerekedett el Szonja szeme. - Szonjuska! Ezt, ugye, repülős közegben nem kérdezted volna meg? - Dia földbe döngölő pillantást vetett Szonjára. - Na, ne már! Hol van a robotpilóta? - Voltál már bent úgy a kabinban, hogy a fiúk újságot olvastak hátradőlve, és a repülést számítógép vezérelte? - Persze. - Na, olyankor a robotpilóta repült. - Ertem. - Szerintem nem a célállomástól függ, ki repüli. Egyszerűen még nem találkoztál a te pilcsiddel - tért vissza Dani az eredeti kérdésre. - Jaj Dani. Ne mondd, hogy pilcsi. Az én kapitányom nem pilcsi. Ő ízig-vérig pasi, négy csíkkal a vállán és egy villával, Buda legdrágább negyedében. Igazán beoszthatnának már végre egy járatra vele. Lehetőleg valami éjszakaira. Olyanra, ami eltölt néhány órát egy szállodában. - Sokat akar a szarka... - Az ő farkának kell bírnia - hangsúlyozta a feladat súlyosságát Dia. - No, és veletek mi a helyzet?

- Én passzolok. A Bukarest rövid járat, nem történt semmi érdemleges, hacsak az nem, hogy egészen fegyencjárat hatása volt. - Na, ne! Micsoda izgalmak! - kapta fel a fejét Dia. - Azért ne essünk túlzásba. Egészen pontosan négy rendőr kíséretében két bilincsbe vert figurát hoztak fel. Majd lekattintották róluk a karperecet, és ennyi. Ültek, mint bárki más. - Én szeretem a bilincset - búgta Dia. - Attól tartok, ez annál komolyabb és szorosabb volt, mint amivel te találkozhattál. - És nem csináltak semmit? - kérdezte Szonja kíváncsian. - Ne Nicolas Cage-et képzeld el, amint a megfelelő pillanatot várja. Ezek csak ültek a zsaruk között, és leginkább fásultan bambultak maguk elé. Anna, nagyon csendben vagy. Mesélj! - Nincs mit. Jól éreztem magam. Jó hangulatú járatom volt. Hazafelé kevesen utaztak, viszont volt három óránk. Jutott időm a gondolataimba merülni. Hálával tartozom nektek és Eriknek is - tette hozzá rövid szünet után. - Na, most aztán nehogy az lekötelezettség uralkodjon el rajtad! - fenyegette meg Dia barátnőjét. - Ehhez ráadásul nem is illene a kényszeres precizitás. Félő, hogy önsanyargatóvá válnál. - Na, ez a veszély nem fenyeget. Egyébként ez nem volt szép tőled, Dia. Rendbe fogok jönni, de nem akarok még ezen is görcsölni. Ma reggel például félbehagytam a vasalást, és nem támadt lelkiismeret fűrdalásom. -Nagyszerű! - És azt is tudom, hogy már egészen közel vagyok egy férfihoz, aki rám vár. Már valahol a közelben jár, csak meg kell találnunk egymást. Fent, a magasban kinéztem az ablakon, és

csak a kék eget láttam nagy, fehér pamacsokkal, és úgy éreztem, elhárultak a gátak és akadályok. Olyan boldog voltam! - Én viszont megismerkedtem valakivel az Isztambulon. Szonja nem bírta tovább. Az sem érdekelte, hogy Annában még maradt egykét gondolat. - És feleségül vesz? - Nevetni fogtok. Megkérdeztem. - Szonja! - Dia szinte felkiáltott. - Hát nem megmondtuk, hogy... - Az a helyzet, hogy de, megmondtátok. Csakhogy én ilyen vagyok. És nem is akarok más lenni. Tudom, van valaki, akinek épp egy olyan flúgos lány kell, mint amilyen én vagyok. Attól, hogy egy általam vagy általatok helyesnek vélt viselkedéssel próbálkozom, nem leszek sikeresebb. Sem a pasiknál, sem másnál. Rám is szükség van, ebben a formában. Vállalnom kell magam, értitek? És nem magamban keresem a hibát. A világban van a hiba, ha valami nem tetszik neki. - Hú, ez aztán az önbizalom. Ez valami török mágia, vagy valami iszlám fűvallat csapott meg? - kérdezte Dani, aki csodálattal hallgatta bolondos barátnője szónoklatát. - Nem. Csak találkoztam valakivel, aki elkérte a telefonszámomat. Egyébként Tibor a neve. Mindketten természetesen viselkedtünk. Éppen ez fogott meg benne. A nyílt lapok. Tetszem neki, és ő is nekem. Nem akartam színészkedni. - Azaz? - Csak viccesen, de húztam a házassággal. - És úgy tűnik, bejött. - Na, ne igyunk rá előre! - Szonja, ha hiszed, ha nem, megváltoztál. Éppen azt hangoztatod, hogy nem akarsz másnak mutatkozni, hanem önma-

gadat akarod adni. Aminek eredményeképp nem azt hallgatjuk már az első randi előtt, hogy ő az igazi, és mennyire szerelmes vagy. Hanem azt, ne igyunk még rá, és hogy mi tetszik benne. A pasit szúrtad ki, és nem egy képzeletbeli idol képét húztad rá az első szembejövőre, akit észre se veszel a fantáziáid mögött. - Anna őszinte elismeréssel osztotta meg Szonjával észrevételeit. - Ennyi idő alatt nem lehet megváltozni. - De. Lehet. Nem igazi változás ez. Csupán egy lebontott fal mögül előbukkanó, eddig háttérbe szorított valóság. Te örök romantikus vagy. Ez tagadhatatlan. Aki minden pasiban azonnal a gyereke apját keresi. Közben igazi nő vagy, aki ösztönösen tudja, mit kell tennie. Eddig elnyomtad a nőt, és csak a bolond lányt engedted érvényesülni. - Mi történhetett? - Ki tudja? Nem is lényeges. Talán elgondolkodtál, vagy a párna, mint jelkép, dolgozni kezdett. Vagy egyszerűen csak jó szögből ragyogtak rád a csillagok. - Úgy tűnik, itt csak én nem változom - sóhajtott Dia. - Micsoda??? - a többiek érezték, hogy céloz valamire. - Még öt napig dobhatom szét a lábam Budapest felett és 3D alatt. Engem ez valahogy, most jobban izgat. - Tényleg elég egysíkú vagy. De ha aggaszt, hogy mi lesz azután... add fel a lakásodat, és béreld ki a szobát - javasolta Dani. - De ebben nemcsak az a lényeg, hogy Budapest felett. Hanem, hogy valaki alatt... - Dia, ha a fele meglesz, a másik felét már könnyebb beszerezni. - Tényleg veszek egy felfújható pasit.

Mindenkinek vannak hibái. A nagy kérdés persze az, mi számít hibának? Kinek a szemszögéből hiba a hiba? Elég, ha a másik nem szeret bennünk valamit, az máris a mi hibánk? A hiba benne is lehet, éppen azért, amiért képtelen elfogadni egy tulajdonságunkat. Sőt, lehet, hogy más ugyanezt a tulajdonságunkat kifejezetten kedvelné. Vagy talán az számít hibának, amit mi nem szeretünk magunkban? Ami bennünket zavar? - Tudod, anyám és apám igazán jó példa az örök szerelemre. Szonja és Anna a repülőtéren ücsörögtek, kezükben egy-egy kávéval. Tartalék szolgálatban voltak, de most akadt másfél órájuk, amikor járat híján nem nyílt esélyük elkelni, azaz beugrani valaki helyett. A kantin zajosnak bizonyult, ezért kávéjukkal az épület elé ültek. Innen jól látták a fel- és leszálló repülőket. - Elhiszed, hogy számos idegesítő dolgot fel tudnék sorolni mindkettejük esetében? Anyám mindig mindent elfelejt. Nem tud főzni. Mindenhonnan elkésik. Apám olyan, mintha nem is ezen a bolygón élne. Fest. Szörnyű képeket. Ezzel keresi a kenyerét. Ebből éltünk, bár időnként egyetlen képet sem adott el. De esze ágában sem volt más munkát keresni. Ő művész. - Egyik sem könnyű - bólogatott Anna megértően. - Nekem mondod? Viszont sosem hallottam, hogy akár csak egyszer is azért veszekedtek volna, mert anyám elfelejtett valamit, vagy, mert apám egy héten át ült az üres vászon előtt. Elfogadták egymást olyannak, amilyenek. Hisz ilyennek szerették meg egymást, amikor megismerkedtek. Nem akarták megváltoztatni a másikat. - Ez lenne a titok?

- Nem tudom. Az idő előrehaladtával mindenfélére vágyunk, aztán, ha nem járunk sikerrel, a másikat okoljuk. Benne keressük a hibát. - Úgy beszélsz, mint aki már komoly tapasztalatokkal rendelkezik. - Rendelkezem is. Három fiútestvérem van. Szerinted? Másról se hallottam, mint a nőügyeikről. - Ezzel együtt én tudom, hogy vannak hibáim - mondta Anna a kávéjába merengve. -Hm? - Kényszeres vagyok. Vagy mániákus. Nem tudom. Most könnyebb, de tartok tőle, hogy ez csak átmeneti állapot. Erikkel együtt sok mindent letettem. De az az érzésem, ez csak tüneti kezelés volt, és a góc még ott lapul bennem. És sajnos kiújulhat. - Én ehhez nem értek, Anna, de szerintem te nem vagy beteg. Ez csak egy rossz szokás. Már ha rossz. Miért baj az, hogy precíz vagy? - Mert nem érzem magam jól tőle. És ha már a pasiknál tartottunk... ez bizony nem túl jó tulajdonság, bármennyire is szépítem, hiszen idegesítő. - Hát, tudod, én pedig azt mondom, ha te ilyen vagy, valakinek így kell megszeretnie. Legyen ez a gyengéd, de akkor sem nevezném hibának. Akit idegesít, az menjen a fenébe. Lesz valaki, aki majd mosolyog rajtad, amint pipálgatod a naplódban a teendőidet, és hálás lesz, amiért az ő dolgait is a fejedben tartod. - Aranyos vagy. De arról van szó, hogy én akarok megváltozni. Érted? Én akarok könnyedebben élni. - Igen, értem. Örülnék, hajói éreznéd magad a bőrödben.

- De nem érzem. - Lehet, hogy nem is kellene megváltoznod, csak elfogadnod magad. - Szonja. Annyit rágódtam már ezen a kérdésen. De mindig arra jutok: senki más nem fogja megoldani helyettem a nyűgömet. Mindegy, hogy én fogadom el a saját hülyeségemet, vagy leszokom róla. Mindkettő rajtam múlik, és ha tetszik, ha nem, ez változást jelent. Ami pedig nem könnyű. Próbáltam már. Hol sikerült, hol nem. Hol fent vagyok, hol lent. - Azt hiszem, kimondtad a lényeget. - Igazán? - Azt mondtad, senki más nem oldja meg helyetted. - így van. - Nincs így. Van egy ötletem. Anna értetlenül meredt Szonjára, aki úgy örült saját ötletének, mintha a világ legegyszerűbb dolgára döbbent volna rá. - Várj meg itt! - kérte, és elviharzott. Anna is megitta a kávéját, de miután nem sietett sehová, úgy döntött, szót fogad Szonjának. Alig telt el negyed óra, a két lány már egy-egy újabb itallal a kezében gubbasztott a légikísérők épülete előtt. - Elárulnád, mi az ötlet? - kérdezte Anna, akit kezdett kíváncsivá tenni Szonja izgatottsága. - Vásárolni megyünk. - Hát, ez aztán remek ötlet — mondta Anna némi iróniával. - Igenis az! Terápiás vásárlás. Semmi szükségleti cikk. Csak kényeztetés. - És az előbb hová tűntél?

- Megkérdeztem Diát, mit gondol. - Na, és? - Az ő ötlete volt. Az enyém pedig az, hogy ma, nálam alszol. - Nagyszerű. Nincs annál megnyugtatóbb érzés, mint amikor a reggeli napfény megcsiklandozza az ember orra hegyét, amire az egyetlen lehetséges reakció: feljebb húzni a takarót. Anna saját lakásában hagyta a naplóját és vele minden teendőjét, hogy átengedje magát az életnek. Annak az életnek, amit Szonja kívánt elé tárni egy csütörtöki napon. - Megmutatom, hogyan él egy húszas szingli - ígérte Szonja, amikor Anna, este megérkezett utazótáskájával. - No, várjunk csak. Te már nem is vagy szingli. - De. Hivatalosan még nem járunk, csak beszélgetünk. - Hivatalosan? - Nem hangzott még el a kérdés, hogy „mi most járunk?" - És mi lesz, ha egyikőtök sem teszi fel? - Akkor járás nélkül esküszünk. Ezen a reggelen Annát az sem érdekelte, hogy barátnője ma miatta nem randizik, vagyis beszélget. Érezte, hamar visszahúzza az álom. A napsütésből ítélve reggel nyolc lehetett. Semmi dolga nem volt. Szonja is aludt még. Anna az új párnát avatta fel barátnője mellett. - Még sosem aludtam nővel - mondta este Szonjának nevetve, és egy kicsit zavartan. - Ne aggódj, nekem van benne gyakorlatom. Gimiben gyakran aludtunk egymásnál a csajokkal.

Anna úgy érezte, jól döntött, hogy belement a játékba. Két szabadnapot kapott. Úgy tervezték Szonjával, hogy vásárolnak, fodrászhoz, masszőrhöz mennek, és cukkolják a többieket, akik ki sem látnak a munkából. Félálomban elhatározta, vesz magának néhány lezser ruhadarabot. Valami divatos, színes cuccot. Elég egyszínű volt a ruhatára. Alig vált álomtól egyenletessé a szuszogása, amikor hirtelen éles harangszóra riadt. Felpattant az ágyban, a harang pedig csak kongott, kongott. Végre Szonja is kinyitotta a szemét, és álomittasan a telefonjáért nyúlt. - Halló - szólt bele rekedten. De nem érkezett válasz. Letette. - Szonja, hogy lehet ilyen..., ilyen gyilkoshangos telefonod. És ez a harangszó! - Erre legalább felébredek. Csak éjszaka csöng így. - Értem. Remek - Anna szeméből minden álom kiröppent, ám látta, Szonja pillái lassan visszacsukódnak. Ám nem volt szerencséje. A harangszó ismét felcsendült. - Halló. - Szervusz, Szonja. - Jó reggelt - felelte kábán, majd a telefont fél kézzel letakarva odasúgta Annának: - A szolgálatvezető. - Látom, négy szabadnapod is van... - kezdte a szolgvez, Szonja pedig már nyitotta is a száját, hogy szó sem lehet róla, ám ekkor: - ...és lenne egy különjárat Rómába. Most szedem össze a személyzetet... - Milyen járat? - Kormányjárat.

És Szonja igent mondott. Ráadásul Anna nevében is, akit beprotezsált maga mellé. - Úgy beleéltem magam a vásárlásba. Erre most... Én nem szeretem a politikusokat. - Ne viccelj, ez is olyan izgalmas lesz. - Különben is, nem vagyunk kormányjáratos stuvik. Mégis, miért nem a nemzeti légitársasággal utaznak? - Mit tudom én. És nem is érdekel. Az sem, hogy nem vagyunk rá kiképezve. A szolgvez láthatóan bajban volt. Nincs embere. A többi nem az én dolgom. Amikor Szonja igent mondott a szolgálatvezetőnek, azzal nem számolt, hogy formaruhája - minthogy négy szabadnapja legelején járt mondhatni, nem volt hordható állapotban. - Az összes blúzom a szennyes tartóban! - rohant ki Szonja pánikszerűen a fürdőszobából, fején egy törülközővel. - Te meg hogy tudsz ilyen nyugodtan ücsörögni itt? Annát ezúttal sem hagyta cserben precizitása. A repülőtéri öltözőszekrényében legalább három garnitúra vasalt ruhát tartott bekészítve. Smink- és hajápoló készletet is tartott benn, valamint váltócipőt és egy váltás civil ruhát arra az esetre, ha a repülőtéren érné a hír: nem érkeznek haza időben. - Mondtam, hogy egy blúzt mindenképpen tudok adni, kiegészítőkkel. - És miben utazom haza? - Szonja. Majd leadjuk a szállodában tisztíttatni. Inkább készülődj. Csuromvíz vagy, és még a táskád is itt áll üresen. Igaz, beesteledik, mire Rómába érkeznek, mégis úgy tervezték, csavarognak egyet a városban. Másnap csak kora délután indulnak vissza.

- Szerinted minek szállunk le Prágában? - kiabálta túl a hajszárítót Szonja. - Nem tudom, ahogy azt sem, kiket viszünk - válaszolt Anna az órájára pillantva. Legkésőbb fél óra múlva indulniuk kell. Negyven perccel később taxiba ültek, és útra keltek a repülőtérre. Az öltözőben mindenki a kormányjáratról pusmogott. No, és Nádasdy Saroltról, a kormányprotokoll nagyasszonyáról. Ha valakitől, akkor tőle tanulhatóak meg igazán az illem, a protokoll és az etikett szabályai. - Számomra ez a három szó szinonima - mondta Szonja, miközben Anna éppen a masniját igazgatta. Nem bírta tovább nézni, amint Szonja egyre jobban összegyűri az anyagot, képtelen lévén egy valamirevaló masnit kötni belőle. - Én izgatottan várom. Valószínűleg nagy tudású asszony, igazi történelmi dinasztiával a háta mögött. Gyanítom, a vérében van a tudománya. Anna, a makulátlan és Szonja, a nyugtalan utolsóként érkezett a felkészítő szobába. Meglepetésükre nemcsak a stuvik voltak jelen, hanem a pilóták, a járat földi koordinátora, valamint a légitársaság kommunikációs vezetője, a légikísérők főnöke és a sokra tartott Nádasdy Sarolt. - Most, hogy mindenki megérkezett, köszöntelek benneteket Rómába tartó kormányjáratunk felkészítésén - kezdte beszédét a kommunikációs főnök, majd bemutatta egymásnak a jelenlevőket. - A járatot eredetileg nem mi repültük volna, és már hajnalban fel kellett volna szállnia. Ezért a nagy kapkodás. Ezzel együtt rajtunk ne múljék az utazás sikeressége. Pilótáink nagy

tudású oktató- és berepülő pilóták, több ezer órás tapasztalattal. A kabinszemélyzetet szintén a legjobbakból válogattuk össze erre a mondatra Anna és Szonja összenéztek. Annyi rutinjuk biztosan volt, hogy ne bízzák el magukat. Három órával a reptéri megjelenés előtt a szolgvez boldog lehetett, hogy egyáltalán össze tudott szedni hat stuvit. A frappáns bevezető után Nádasdy Sarolt mintegy fél órában tájékoztatta a jelenlévőket a legfontosabb információkról és szabályokról. - Prágáig sajtótájékoztatót tartunk a fedélzeten. Prágától Rómáig azonban a sajtó képviselői nem zavarhatják az első kabin utasait. Kiosztotta az első kabin ülésrendjét, rajta megkülönböztetett színnel két közjogi méltóság, négy miniszter, tanácsadók és testőrök kijelölt helyeit. - Természetesen a miniszterelnök és a köztársasági elnök, mint közjogi méltóságok, mindenben előnyt élveznek, bárhol üljenek is. Ezért kérem, el ne felejtsék, hogy ezúttal nem a konyha irányából kell kezdeniük a kínálást, hanem először az elnök urakat, majd a minisztereket, végül a többieket kérdezzék. Az italok kínálásakor a miniszterelnök úr kivételt képez. Őt meg se kérdezzék, mert mindig almalevet iszik. Ezt illik tudniuk. Egy kocka jéggel szervírozzák neki. - A testőröknél lesz fegyver? - kérdezte Szonja súgva Annát. - Természetesen - válaszolt Sarolt. - De amint a kabinba lépnek, a fegyvereket kitárazva egy dobozba zárják, és átadják a kapitánynak. - És mit tegyek, ha például a miniszterelnök nem kapcsolja be a biztonsági övét? - kérdezte Szonja ártatlanul, több szem-

pár „hallgass már" pillantásával találkozva. Sarolt azonban kedvesen, a kérdést komolyan véve fordult Szonjához. Az arcán természetesen nyoma sem látszott valódi gondolatainak. - Udvariasan és diszkréten kérje meg rá. A biztonság mindenkire vonatkozik, saját érdekében. De higgye el, politikusaink gyakorlott utazók. - Köszönöm - hebegte Szonja, aki gyorsan megfogadta, nem kérdez többet. Nádasdy Sarolt beszámolt a fedélzeti ellátmányról is. Nem az átlagos római járat cateringje volt. A menüt a parlamenti konyha VIP-részlegének séfje segítségével és javaslatai alapján állították össze, természetesen figyelembe véve a repülés sajátosságait és az érintettek speciális igényeit. - Bár a köztársasági elnök délben csak levest szokott fogyasztani, a repülőn erről le kell mondania. A levest könnyű főzelékkel helyettesítettük, amihez halat kínálunk. A miniszterelnök csak pulykát eszik, és egy speciális diéta miatt mellőzi a lisztet. Az ő főétele ennek megfelelően vasalt pulyka avokádóval (a kedvencével) és párolt zöldségek olívával. - Az első osztály számára az előétel és a desszert egyforma - folytatta, miközben új oldalra lapozott jegyzeteiben. - A főfogás viszont választékos. Harcsapaprikásból, steakből és göngyölt csirkéből választhatnak. Mindegyikhez vegyes köretet tálalunk. Rizs, krokett, saláta. - A turistaosztály a menetrend szerinti menüt kapja, amiről önök valószínűleg jobban tudják, miből áll - tekintett körbe mosolyogva a légikísérőkön. Az italok tekintetében is akadtak eltérések egy hétköznapi járathoz képest. Kedvenc pezsgő a köztársasági elnöknek, kedvenc almaié a miniszterelnöknek, kedvenc teafű a gazdasági

miniszternek, frissen facsart grapefruitlé a közlekedési miniszter asszonynak. Anna jegyzett, mert, mint kiderült, rá bízták a catering tételes átvételét, Szonja pedig, hallgatott. Aztán kérdezett. - Mi az udvarias válasz, ha olyasmit kérne például a köztársasági elnök, ami nincsen? A kérdést csak egy rövidke pillanatig követte csend. Szonját ezúttal is csak Sarolt vette komolyan, ezzel megvédve a nekifeszülő tekintetektől. - Éppen olyan válasz felel meg köztársasági elnökünknek, mint bármely más utasnak. De biztosíthatom, hogy, amint az imént már említettem, politikusaink gyakorlott utazók. Sőt, talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a catering sem ismeretlen előttük, így vélhetően nem kérnek olyasmit, ami nincs. Kétségtelen, hogy így meglepetést sem okoz, ha általuk kedvelt ízekkel kedveskedünk. A felkészítés fél órát vett igénybe. A pilóták írásos, (nemzetbiztonságilag) titkos anyagot is kaptak a biztonságot illetően. Végtére, ha csak ezen út idejére is, ez a repülő most az elnök különgépe lesz. A fedélzeten Anna tételesen átvette az ételeket és italokat. Leszámolta a bonbonokat és a kesudiós zacskókat, amit a prágai szakaszon kínálnak majd. Eggyel bonyolultabb volt a római szakasz, különböző ételeit számba venni. A repülőgép konyhája nem raktár, ahová kényelmesen be lehet pakolni. „Ezer és egy" rekesz, troli, szekrényke nyeli el a tálcákat, tálakat, kosarakat, dobozokat. Ember legyen a talpán, aki ezekről a rejtekhelyekről tízezer méter magasan összeválogatja az éppen kínálandó, melegítendő, kiosztandó portékákat, persze zökkenőmentesen.

Szonja átnézte a kabint, és mindent rendben talált a biztonsági berendezéseken. Éppen egy oxigénpalack nyomásmérőjét ellenőrizte, amikor gondolatai közé tolakodott egy név: Regős Imre. Gyorsan visszatette a helyére a palackot, mögé gyűrte a hozzá tartozó maszkot, és a táskájához rohant. Kivette belőle azt a fényképekkel kiegészített ülésrendet, amit Nádasdy Sarolt adott nekik a felkészítésen. Jól emlékezett. Regős Imre. Államtitkár. 3C. Közvetlenül a miniszterelnök mögött. - Megnézted jól, kik ülnek az első osztályon? - kérdezte Annát, aki csak fél füllel figyelt barátnőjére, lévén alig maradt ideje beszállításig, viszont még elő kellett készítenie a welcome drinkeket. - Csak átfutottam. Miért vagy ilyen izgatott? - Nem mond semmit Regős Imre neve? - Dehogynem. Volt már gazdasági miniszter, és annak tanácsadója is. Jelenleg... Ó, Szonja. Hát persze. Ő az, aki... - Pontosan - Szonja örült, hogy Anna magától rájött. így szavak nélkül is beszélgethettek. - Mit tegyünk? Mert, ugye, az nem kérdés, hogy valamit tennünk kell? - Anna egészen nyugtalan lett. Még a feladatát is félbehagyta, hogy Szonjára figyelhessen. - Diszkrétnek kell lennünk. Sosem tudhatja meg, mi miért történik úgy, ezen a járaton, ahogy történni fog. Mi viszont tudjuk, és ez éppen elég. - Egyetértek. De mi fog történni? - kérdezte Szonja, úgy érzékelve, mintha barátnőjének már kész tervei lennének. - Azt még magam sem tudom. De szerencsénkre hosszú járat elé nézünk.

Olykor bármennyire is koncentrálunk, nem jön a várt gondolat. Körül tudjuk írni, a zsigereinkben érezzük, de a megfogalmazása, mintha nem tudna feltörni a mélyből. Érzéseket kavar fel, izgatottá tesz, és már ott ül a nyelvünk hegyén, de csak nem bukkan elő. - Valami, valami... olyasmi, amit egy életre megjegyez, ami kellemetlen a számára. Szinte látom magam előtt, miközben kínosan érzi magát. Érted? Valami ilyesmit szeretnék. De dunsztom sincs, pontosan mit. - Tudod, mit, Anna? Hátha adódik egy megfelelő pillanat, ami a kezünkre játszik - mondta Szonja, hisz maga is tanácstalan volt. Ekkor már ő is pezsgőt és narancslevet töltögetett apró talpas poharakba, szaporán, mert már hallani leheteti az utasok lépteit a csőben, vagyis az utashídon, ami összekötötte a repülőt az épülettel. - Tennél jeget a narancsba? - nyújtotta oda Anna a jégtartót, benne a csipesszel. - Ennél valami konkrétabb tervet szeretnék. Kár, hogy Dia a levegőben van. Neki biztosan akadna ötlete. - Persze. Időpontot kérne tőle. - Mire? - Fütyi-puni találkozóra. Aztán jól megszorongatná a tökeit - mondta Szonja nevetve, miközben két jégkockát markolt meg, amelyek szétreccsentek egymáson. Anna a fejét kapkodta, amikor a földi koordinátor megszólalt mellette: „utasok". Gyorsan berántották a konyha függönyét, és a két lány jó tündérek gyanánt szedte rendbe a piciny konyhát. Szonja, úgy látta, ők is készen állnak az utasok fogadására, óvatosan elhúzta a függönyt. Bár ne tette volna.

Egy ősz hajú, pocakos, kolbászleheletű, pirospozsgás férfival találta magát szemközt. - Államtitkár úr, köszöntöm a fedélzeten - préselte ki a szavakat Szonja a fogai közül. - Felakasztaná a zakómat? - érkezett a válasz. Bezzeg a miniszterelnök. Nem pusztán kezet rázott a légikísérőkkel, jó illatú, kellemes jelenség is volt. A képernyőn ennyire azért nem látszott szimpatikusnak. De face to face igen. - Megkérhetem, hogy akassza be a gardróbba a zakómat, kisasszony - ő ekként fordult Szonjához. így történt, hogy Szonja a miniszterelnök zakóját is vállfára tette. Csak akkor tűnt fel neki valami, amikor beakasztotta a többi közé. Mindkét zakó, Regősé és a miniszterelnöké is sötétkék selyemöltöny volt. Drága, márkás darabok. A hírről azonnal tájékoztatta Annát, hátha ez szolgál majd alapul a még kialakulóban lévő tervükhöz. Ám Anna láthatóan nem tudott mit kezdeni az információval. - Ha felcseréled, abból te jöhetsz ki rosszul - állapította meg, és igaza is volt. Prágáig eseménytelenül telt az út. Pontosabban szinte mindenki állt, az újságírók interjúztak, a légikísérők pedig tálcáikkal manővereztek közöttük. Mint kiderült, Prágában teljesen más ügyben akadt dolga a miniszterelnöknek. Viszont éppen ezen a napon. így a repülő leszállt, és néhány hivatalos személy érkezett a fedélzetre. A repülő hirtelen Miniszterelnöki Hivatallá alakult. Papírok, aláírások, kézfogások, vakuk. Az egész nem tartott tovább egy óránál. Viszont Rómáig, egy percig sem unatkoztak.

Anna érezte, hátán gyöngyözik a verejték. Jó szervezőnek és logikus gondolkodású nőnek tartotta magát, de most úgy vélte, a feladat meghaladja erejét. Persze kitartott, és a nehézségekből senki nem érzékelt semmit. Ő a pici konyhában forgolódott, hogy három, fel és alá rohangáló stuvinak dolgozzon a keze alá. Bármit is mondtak: „kérem a miniszterelnök menüjét", vagy „adhatsz egy előételt", avagy „egy gin-tonikot is", esetleg a kezébe nyomtak egy megüresedett tányért, azonnal rajta volt a cselekvés sora. És mindig, mindent a helyére kellett raknia, máskülönben tíz perc után kitehette volna a „megtelt" nem létező tábláját. Ő állta a sarat, és mindent a kellő időben, kellő hőmérsékleten adott kollégái kezébe. - Adj egy sört - kérte Szonja elcsigázottan. - De hűtsd jégbe, és ne bontsd fel. Az úr nem szereti, ha elillan belőle a nyomás - tette hozzá gúnnyal a hangjában. - Viszont sosem elég hideg, mondta, így szeretné, ha a szeme előtt hűlne le, amíg eszik. - Jól érzem a hangodból, hogy ő... - Jól - köpte ki a szót Szonja. - Szerinted ezek miért isznak munkaidőben? - Azt nem tudom, de azt igen, hogy a helyzet éppen most adja magát. - Ezzel kivett egy doboz sört az italos dömperből, és alaposan felrázta. Majd gondosan egy tálka jégkockára helyezte. Tett mellé szalvétát, és Szonja kezébe nyomta. - Légy távol, amikor kibontja - adott útra való instrukciót. Szonja elővette legbájosabb mosolyát, és a tálcát az államtitkár elé helyezte. - Egészségére.

Regős csak bólintott, éppen egy véres steakdarabot tuszkolva szájába. A sör láttán körbenyalta ajka szegélyét, és már nyúlt is a dobozért. Húsos ujjával a nyitó alá nyúlt, és egy gyakorlott mozdulattal megrántotta. Először jött a hang. A pukkanó, sistergő, szisszenő zaj. Rögtön utána a világosbarna, kesernyés, buborékozó ital is felbugygyant. A mennyezetig tört. Egyenesen a maximumra állított légkondi fúvókájára. A magasból aztán három deci, többszörösére felhabzó, sziszegő lé zúdult vissza. Egyenesen az egy sorral előrébb ülő miniszterelnök nyakába. Az egész egy szempillantás idejéig tartott. De hangos és látványos jelenség volt, amit a miniszterelnök „aúú"-ja és Regős „akurvaanyját"-ja követett. A testőröket csak az „aúú"-ra képezték ki, mindketten felugrottak, felfedve inkognitójukat. - Miért nekem kellett kinyitnom ezt a kibaszott sört? Hol a stewardess? - hárított Regős. - Te kérted meg a kisasszonyt, hogy ne bontsa fel - mondta higgadtan, de jól hallhatóan a mellette ülő kommunikációs szakember. Miután a felfokozott hangulat és a sör maradványai is felszívódtak, Szonja és Anna elégedetten pillantott egymásra. - Amint megláttam a nevét, tudtam, hogy cselekednünk kell. Annával félszavakból is értettük egymást - mesélte lelkesen Szonja két nap múlva Daninak és Diának. - De ez annyira jó! Mi pontosan tudjuk, mi miért történt. Olyan ügyesek vagytok. Most visszakapta, amit akkor a gyomromba adott - vigyorgott Dani. - Nem akarok elégedetlen len-

ni, de azért egy kicsit sajnálom, hogy nem lehettem ott. Másrészt azt is, hogy sajnos sosem fogja megtudni: ez bosszú volt. - Azért ebben nem lennék olyan biztos - mosolygott Anna sokat sejtetően. -Hm? - A múltkor elmentünk abba a melegbárba, ahol Dani és Regős anno találkoztak. Emlékeztek? - kezdte Anna. - Talán Erik miatt, de eltettem egy névjegyet a bárból. Nem volt rajta más, csak a hely neve, címe, telefonszáma, meg ehhez hasonlók. Valamint egy frappáns célzás a hely, hogy is mondjam, nemi identitására. Szóval semmi félrevezető vagy személyes. Egyetlen dologra utalt csupán. A helyre. - És? - kérdezte Dani izgatottan. - Belecsúsztattam a miniszterelnök zsebébe. - Micsoda? De miért az övébe? - tudakolta Dani értetlenül, és a többiek, még Szonja is hasonlóképpen kérdőn néztek. - Nos. A miniszterelnök és Regős zakója teljesen egyforma volt. Mielőtt leszálláskor kiosztottuk a kabátokat, levettem Regős zakójáról a beszállókártyáját, és a névjeggyel együtt a miniszterelnök zsebébe tettem. A miniszterelnök beszállóját viszont Regősébe. Innentől bárhogyan is alakul, nekünk jó. - Nem vagy semmi, Anna - vigyorgott Dani. - Ha Regős megtalálja a miniszterelnök beszállóját, nyilván fontoskodni akar, és szalad átadni. Erre a miniszterelnök azt mondja: „Ah, igen, Imrém, a tiéd pedig az én zsebemben volt. Ennek a névjegynek a társaságában." Szerintetek? - Viszont, ha a miniszterelnök kezdeményez: „Imrém, ez a tiéd" - és ezzel átnyújtja a beszállót és a névjegyet... - ezúttal Dia szőtte tovább a történetet.

- Regős mindkét esetben vacakul érzi majd magát, hisz fény derülhet egy titkára. A nős, boldog családapa... O! - Szonja színpadias mozdulattal mellkasára tette kezét. - Regős viszont szembesül, ha nem is Danival, de a hely emlékével. Túl régen történt, hogy Dani eszébe juthasson, ám egy biztos. Azt akartuk, hogy, megbánja, amiért aznap este betért abba a melegbárba. Megbánta - szögezte le Anna. - Az a jó, hogy ha egyik sem szól a másiknak a beszálló kapcsán, akkor is olyasvalami került a miniszterelnök kezébe, ami nem vet jó fényt Regősre. - És, hajói emlékszem, nem túl jó barátok. - Én is így emlékszem... - Tudjátok, hogy baromi jó napom van? - dőlt hátra Dani elégedetten. A négy barát még sokáig csámcsogott a kormányjárat legjelentősebb eseményein. Mi is ehhez képest egy éjszaka Rómában, vagy ahhoz, hogy Szonja és Anna, és persze a teljes személyzet meghívást kapott a delegációtól az esti fogadásra, ahová formaruhájukban vonultak fel. Igaz, a sajtósokkal ültették őket egy asztalhoz, de így is érdekes volt az olasz és a magyar politikai elittel vacsorázni az Örök Városban. Ki meri azt állítani, hogy nem izgalmas egy légikísérő élete? Többféle kapcsolat létezik. Talán a legkézenfekvőbb a „szerelem első látásra" típusú, legalábbis abból a szempontból, mikor kezdődött Az első pillantás alkalmával. De mi a helyzet minden más esetben? Olykor kifejezetten ellenszenvesnek találjuk későbbi párunkat. Máskor csak az

egyik félben indul meg valami. De az is lehet, hogy akár hoszszú hónapokat tölt el egymás közelében két ember, mire egyáltalán észreveszik egymást. Szonja és Tibi már több alkalommal találkoztak megismerkedésük óta. Azonban ez, Szonja szerint még nem minősült járásnak, hisz sosem nevesítették a kapcsolatot. Igaz, Tibor elkérte Szonja telefonszámát, ami ráutaló magatartásként elegendő lehetett volna ahhoz, hogy Szonja azt feltételezze, a férfi randizni hívja. Tibor minden alkalommal megkérdezte: „Találkozhatnánk?" De úgy tűnt, Szonja fülében ez a szó sem csengett elég romantikusan. Tibor minden alkalommal vitt egy szál virágot Szonjának, de ő ezt mégsem tekintette, a férfiak hódítási tárházából való eszköznek. így történt, hogy Tibor vacsorázni hívta Szonját, aki, bár örült a meghívásnak, csupán egy baráti találkának vélte. - Tudsz róla, hogy éppen ma van két hete, hogy először találkoztunk? - kérdezte Tibor a desszertnél. - Igazán? - kérdezett vissza Szonja sután. Órára és percre pontosan tudta, mikor találkoztak először. De félt, hogy Tibor nem veszi őt komolyan. - Igen. Két hete járunk, és... - Hogy mit csinálunk? - Szonja szemei elkerekedtek, a villa megállt a kezében. - Járunk. Vagy nem szereted ezt a szót? - Semmi bajom a szóval - motyogta Szonja. A vaníliasodóval nyakon öntött rétes lassan leomlott villájáról. - Valami rosszat mondtam? - kérdezte Tibor. - Mintha nem is értenéd, miről beszélek.

- Én nem tudtam, hogy járunk. - 0. Ezek szerint csupán vicc volt a házasságra vonatkozó kérdésed? Tibor arca hirtelen olyanná változott, mint egy fiúcskáé, aki megtudja, hogy mégsem viheti haza a kisautót, amivel addig játszott. Az első pillanattól szerelmes volt Szonjába, és meggyőződése volt, hogy a lányban is megmozdult valami, már ott, a fedélzeten. Erre most az derül ki, hogy Szonja csak unalomból találkozgatott vele? - Tudod, amikor a fedélzeten azt mondtad, legalább egy házassági ajánlatot vártál volna tőlem - folytatta Tibor, miután Szonja továbbra sem bírt megszólalni -, az jutott eszembe, végre egy belevaló nő, aki tudja, mit akar. - Életemben akkor láttalak először. - Azt gondoltam, ez valamiféle intuíció, egy megérzés, szerelem első látásra, vagy még annál is több. - Annál is több? - Igen. A szerelem múlandó. De ha a másik feledet találod meg, akivel az életedet akarod leélni, az csak egyszer fordulhat elő az emberrel. - Én is hiszek ebben. De alig ismerjük egymást. Honnan tudhatnám, hogy te vagy a másik felem? És főleg honnan tudhattam volna már akkor és ott, a repülőn? - Erre nem megismerés útján jövünk rá. Ez intuíció. Ezt az ember a zsigereiben érzi. Én pontosan tudtam, már akkor és ott. Szonja képtelen volt megszólalni többé. Ő, a romantikus, aki minden férfiba menten belezúg, ő, aki a gyermeke apját keresi mindenkiben, aki megszólítja, most elnémult. Talán éppen ez a jel? Nem akar ostoba tinédzser módjára viselkedni?

Hirtelen az asszonnyá válás útjára lépett? Létezhet, hogy egyik pillanatról a másikra megtalálta az igazit? Úgy érezte, az élet viccel vele, és galoppra kapcsolt. Ideje sincs meghallgatni a szívét vagy az eszét. Mintha előreszaladt volna az időben, és még mielőtt észrevehette volna, mi történik vele, már meg is történt. Legalábbis a vele szembe ülő férfi ezt állítja. És Szonja igaznak érezte, a magáénak érezte, amiről ez az ember beszélt. Ennyire gyakorlatlan lenne a szerelemben? Annyira vár valamire, amit még sosem tapasztalt, hogy észre sem veszi, amikor már fülig benne van? Egy szóra vár: járás - közben pedig már a házasságról beszélnek? És nem is ő beszél róla? Megelőzték? Mi történt ebben a két hétben, amit nem vett észre? Hol volt? - Szonja, hallod, amit mondok? Itt vagy? - Igen, igen. Itt vagyok. Csak nem értem. - Mit nem értesz? Feleségül akarlak venni. - Miért? - Mert nem találkoztam még nálad elragadóbb, szertelenebb, kedvesebb, természetesebb nővel. A zsigereimben érzem, hogy te vagy az igazi. Te vagy a másik felem. - Te vagy a másik fele? - kérdezte Dia, miután másnap reggelre Szonja összecsődítette barátait. - Akkor ő csak egy fél? Egyik fél, másik fél, ami egy egészet alkot. Matematikus a srác? - Nem az - felelte Szonja sértődötten. - Oké. Mesélj róla. Azt már tudjuk, hogy szeret zenét hallgatni, és ült már repülőn - sorolta Dani Szonja jövendőbelijének ismert paramétereit.

- Rendkívül jóképű. Kéri Tibor a neve. Olaszos külső, igényes megjelenés. Göndör haja van, fekete. A szemei, akár két kis gomb. Olyan, mint egy kedves puli. Finom illata van - sorolta Szonja lelkesen, majd egy pillanatnyi ábrándozó szünetet tartott. - Ezek nagyon kellemes tulajdonságok, főleg a puli, mint hasonlat, de tudnál valami konkrétabbat is mondani? Mivel foglalkozik, volt már nős, hány éves? - kérdezte Anna, aki komolyan aggódott Szonjáért. Lehetetlennek tartotta az efféle kapcsolatokat. Nem tudta elképzelni, hogy első látásra beleszeressen valakibe, pláne, hogy két hét után házasságról beszéljen. - Harmincéves. Nem volt még nős. Tanár. Gimiben tanít. Törit. Sportol. Hosszútávfutó. Spartathlonista. Háromszoros. Mellékállásban sportújságíró. Katolikus. Egyedül él. Van két húga, a szüleivel remek a kapcsolata. Ők Békéscsabán laknak. László Boldizsár- és Elyis Presley-rajongó. Természetesen az egykori Cotton Club Singers is nagy kedvence. - Kedvenc színe? - kérdezte Dani. - A fehér. - Kedvenc étele? - folytatta a sort Anna. - A rakott krumpli, csabai csípős vastag kolbásszal. - Kedvenc szexpóz? - kérdezte Dia. - Ezt még nem tudom. Vasárnap eljegyezzük egymást. Addig nem lesz köztünk semmi - felelte Szonja zavartan. - De legalább van annyi eszed, hogy nem vársz vele az esküvőig - forgatta szemét Dia. Az ő felettébb nyitott életében Szonja gondolkodása és életvitele enyhén szólva gyerekesnek és ostobának tűnt. - Mi van, ha az ágyban nem is vagytok egy pár?

- Én ettől nem tartok. Az esküvőig csak azért nem várunk, mert... mert... - Mert? - próbált Dani segíteni, no, meg kíváncsi is volt. - Mert én nem akarok. Nem mondtam meg neki, hogy... nos... - Szonjuska. A szó: szűz. Szűz vagy. Vasárnapig még maradt néhány napod. Ülj le a tükör elé, és gyakorolj. Mondd ki szépen: fasz,punci, szopás. - Dia, miért gúnyolódsz? - Szonja szemét égették a feltörni akaró könnyek. - Én nem akarok várni, mert irtózatosan kívánom. Most kimondtam. Ilyet én még soha nem mondtam, és nem is éreztem. De félek. Félek, hogy suta leszek. - Nem leszel az, és ő boldog lesz, hogy vele vagy először mondta gyorsan Anna, még mielőtt Dia teljesen lerombolhatná Szonja felépülő bátorságát. - Lehet, hogy nem is fontos előre szólnod. Súgd a fülébe az ágyban. Meglátod, óvatos lesz veled. - Húha. Annából hirtelen szexológus lett. - Dia ezúttal Annán ironizált. - Attól, mert számodra a szex csupán kielégülés romantika és intimitás nélkül, ennek megfelelően pedig harsányan hirdeted az étvágyad, még nem te vagy az egyetlen, akinek vannak fogalmai róla. Tudod, egyes emberek diszkréten kezelik a szexualitásukat, ettől még azonban boldogok. - Annának elege lett Dia közönséges viselkedéséből, pláne, hogy ezzel Szonját bántotta. - Azt akarod mondani, hogy a prűdeknek is van orgazmusuk? - bár Diát meglepte Anna szokatlan megnyilvánulása, nem hagyta magát. - Nem nevezném prüdériának a titokzatos, finom, nőies és elegáns viselkedést. - Anna pontosan tudta, hogy Dia, fájó

pontjára tapintott. Dia harsány viselkedésével kompenzálta eleganciája hiányát. - Ne civakodjatok már! - avatkozott a lányok szóváltásába Dani. - Inkább segítsünk... - Nem, nem. Nem érdekes. Azt hiszem, nem kellett volna terhelni benneteket ezzel az egésszel. Végül is nem tanácsot akartam kérni, hiszen én már döntöttem. Vasárnap eljegyezzük egymást. Csak azt hittem, osztoztok az örömömben. Szonja olyan halkan beszélt, hogy a többiek kezében megálltak az evőeszközök, hogy hallják. Aztán csend lett. Hirtelen még Dia is elfelejtette abbéli fájdalmát, hogy valaki rajta kívül is érteni kíván a szexhez. Egyszerre mind a hárman rádöbbentek, mit műveltek. - Annyira sajnálom, Szonja. - Anna törte meg a csendet. Valamiért azt gondoltam, a tanácsunkat kéred. Vagy nem is tudom, mit gondoltam. - Semmit, Anna. Pont azt tetted, amit mi is - kapcsolódott be Dani. - Jó magyar szokáshoz illően, valaki jelesül az egyik legjobb barátunk megoszt velünk egy fontos dolgot, mi pedig ahelyett, hogy örülnénk, azonnal kéretlen tanácsot adunk, és megmondjuk, mi nem jó. Menynyire utálom, ha valaki így viselkedik. - Már bocs, gyerekek, de én aggodalmat éreztem Szonja hangjában, és... - Dia! - Anna és Dani tekintete csendre intette Diát. - Igazából - szólalt meg Szonja - egy kicsit tényleg megijedtem. Hogy vajon jól döntöttem-e? De már döntöttem, és a bátorításotokat vártam. Hogy mellettem álltok. Bele akarok vágni. Olyan ígéretes. És ez még nem házasság. Ha akarom, csak egy intenzív kapcsolat lesz, gyors eljegyzéssel és össze-

költözéssel. Bárhogy is végződjék, hamarosan kiderül. Bár, amíg nem beszéltem veletek, nem erről az oldaláról közelítettem meg a tempónkat. Hanem a kaland, a remélt boldogság szempontjából. - Az a helyzet, hogy miután nemrégiben még azon töprengtél, vegyél-e második párnát, pontosabban, hogy akarsz-e egyáltalán második párnát, egy kicsit te is ludas vagy a reakciónkban. Ezzel együtt bunkók voltunk. Egyetértünk, lányok? - Anna és Dia vette a lapot, és Danival együtt a magasba emelték tejeskávés poharaikat. - Szonjára! - Az eljegyzésetekre! - Az elő nászéjszakára! - kacsintott Dia a barátnőjére. Vannak, akik beszélnek róla, és vannak, akik diszkréten hallgatnak. Egyesek csak beszélnek róla, mások inkább csak művelik. Egy azonban mindnyájukban közös. Az életük a szex körül forog. Az emberben már születésekor tréfálkoznak a hormonok. Aztán vannak életszakaszok, amikor visszavonulnak, máskor viszont csatatérként használják némely testrészünket. Erre persze már kisgyerekkorban reagál minden kislány és kisfiú, aminek a szüleik egyáltalán nem örülnek, pláne, ha társaságban teszik ezt. Aztán eljő a nagy felfedezések kora, amikor a kéz, mint világutazó, bejárja a testet. Majd másét is. És ettől kezdve nincs megállj.

Aki nem szereti a szexet, vagy lemond róla, esetleg elnyomás alatt tartja libidóját, éppúgy ezen rágódik, mint aki élvezi, habzsolja az élet sikamlós oldalát. Akik harsányan beszélnek róla, éppen annyit foglalkoznak vele, mint akik tabutémáik egyikeként tartják számon. Az ember örül, ha rendben van a szexuális élete, és keresi a szexet, ha nincs. Aki nem mer kérdezni, azt a kíváncsiság hajtja, aki nyílt, azt a tettek. Aki ritkán szexei, azon tipródik, rendben van-e így ez, aki gyakran, az fenn akarja tartani ezt az állapotot. Akkor jó egy film, egy könyv, egy társasági összejövetel, egy reklám, egy ruha, egy parfüm, egy étel, ha van szexuális üzenete. Mindennek van. Ha netán mégsem lenne, találunk benne. Mindennek a szex az eredője, a mozgatója. És aki ezzel nem ért egyet... Szex nélkül kihalna az emberiség. Van ennél döntőbb érv? - Nem kellene többet innom, már így is túl sokat beszéltem - ezzel Dia még egyet kortyolt Martinijéből. Mi sem lehet unalmasabb, mint hat kollégával ülni egy bukaresti szálloda bárjában. Mindezt szombat estére programozva. Ám néhány korty ital, egy-két jó téma, és egy vonzó férfi sokat dobhat a hangulaton. Diáén biztosan. - Én bizony nem szoktam köntörfalazni - folytatta Dia. Egyedül élek, miért is ne élvezhetném az életet? - Ez konkrétan mit jelent? - kérdezte a kapitány. Amióta a budapesti repülőtéren találkoztak, valami vibrált kettejük között a levegőben. Erre itt, a bárban, Dia enyhén becsiccsentve a szexről kezdett beszélni. Hogy mennyire szereti. Hogy nem csinál ügyet abból, ha lefeküdne valakivel, aki a kedvére való.

És cserébe nem vár el semmit. Dia persze kevésbé volt spicces, mint amennyire megjátszotta. Tetszett neki a férfi. Sármos, negyvenes. Négy csíkkal, vastag egzisztenciával. De azért a kérdésre nem válaszolt egyenesen. Tudta, bár megadta a kezdő löketet, a férfinak fontos a hódítás élménye. - Konkrétan hagyom magam levenni a lábamról, hogy finoman fogalmazzak. Időközben a senior légikísérő elköszönt a társaságtól, és visszavonult. Neki talán, túl nyílt volt ez a beszélgetés. Példáját a kétgyermekes, civil férjjel, nyugalmas, konzervatív háttérrel rendelkező anyuka is követte. Véleménye szerint a könnyűvérű nők csavarják el a tisztességes férjek fejét. Maradt viszont a bájos, fiatal és hallgatag stuvi meg az elsőtiszt. Csendben hallgatták a beszélgetést, ami ekkor már csak Dia és a kapitány között folyt. Időnként egymásra sandítottak. Éjféltájban hagyták el a bárt. Dia megtorpant ajtaja előtt. Nyakában érezte a kapitány leheletét. Lassan lépett be a szállodaszobába. A férfi követte. Anélkül, hogy bárki megerősítette volna szándékában. - Szerinted ezek ketten is egy szobába tértek be? - kérdezte a fürdőszobából kilépő kapitány a fiatal légikísérőre és az elsőtisztre utalva. - Ha igen, szedhetnénk tőlük szinkrondíjat. Meg sem szólaltak egész este. A mi beszélgetésünkre építettek mindent. - A beszélgetésünkre talán igen. De hogy az elsőtisztem nem azt látja, amit én, az egészen biztos - ezzel a kapitány magához húzta Diát, aki ekkor már csak tűsarkút és halványkék fehérneműt viselt.

- Minden egyben volt, értitek? Négy csík, egyedülálló, jóképű, nagy ház, és... kis fasz - Dia csalódott, amiről másnap feltétlenül tájékoztatni kívánta barátait. - Alig találtam meg. Ráadásul olyan bozontban kellett keresgélnem, hogy igazán jól jött volna egy machete. - Jó, hogy nem volt nálad - sóhajtott Dani. - így legalább túlélt téged a kicsike. - Ne becézgesd! Bár, szó mi szó, elég gyermekded volt. Még hogy nem a méret a lényeg! - bosszankodott tovább Dia rosszul sikerült éjszakája miatt. - És hogy váltatok el? - érdeklődött Szonja. - Annyira bunkó azért nem vagyok, hogy közöljem vele, ilyen méretekkel esélytelen. Ezért azt mondtam, szúrja a csupasz altestemet a szénaboglyája. - Te csupasz vagy? - Szonja szeme kétszeresére kerekedett. - Igen. Olyan a testem, mint a babáé. Sehol egy szőrszál. Miért, csak nem tartasz te is őserdőt odalenn? Mi van itt, nyomulnak a zöldek? - Nincs őserdőm, gyantázom a bikinivonalam - felelte Szonja kicsit szorongva. - Ezt a mondatot úgy a hetvenes években terjeszthették el. Előtte fűtés helyett gyapjasak voltak az asszonyok. Aztán a nyolcvanas évtized lekapta a hónok alól a potpourrit, a kilencvenes pedig már kifejezetten cikinek tartotta a szőrös lábakat, véletlenül visszanövő hónalj szőröket. Végül az új évezred egyre szűkebbre szabta az altáji viseletet. Ma már nincs, vagy csak mutatóban. Anna és Szonja a tányérjukba mélyedve hallgatták Dia szőrzettörténeti kiselőadását. - De jó, hogy pasi vagyok! Kicsit megnyírom, azt helló.

- Na, na! Vigyázz. Ma már a pasik is gyantáztatnak, mellkast, lábat, karokat, a hónaljról és az altájról nem is beszélve figyelmeztette Dia Danit is. - Na, ne már! Az olyan buzis - vigyorgott Dani. - Hagyjuk már ezt a szőrtémát. Bár a farka lett volna akkora, mint a gyep körülötte - Dia nehezen tért napirendre apró élménye fölött. - Még jó, hogy nem hagytam udvarolni, hanem rögtön a lényegre tértünk. - Hát, talán másként sült volna el, ha érzelmileg kötődsz hozzá - jegyezte meg Anna óvatosan. - Lehet, hogy akkor el is sült volna. Én meg bosszankodtam volna, amiért ilyen apróságokra fecséreltem el az időmet. - De kialakulhat egy olyan kapcsolatból valami, ami szexszel kezdődik? - kérdezte Szonja, megtörve a beállt csendet. - Tizenhét évesen nem. A mi korunkban igen - állította Dia. - Én nem hiszem, hogy ez ilyen egyszerű - fogott Anna halkan, mondandójába. - Hol marad a titokzatosság, a hódítás öröme? A vágyakozás, ami fokozódik, fokozódik, és végül beteljesül. És addig, amíg eljutsz a beteljesülésig, annyi izgalmas pillanat vár egy párra. Két idegen, amint lassan megérkeznek egymás szívéhez. Ehhez idő kell. - Anna úgy hangsúlyozta szavait, mint akinek nagyon fontos, hogy meggyőzze hallgatóságát. - Én értem, miről beszél Anna - szólt Dani. - Egy háromfogásos ebédnél sem a töltött paprika töltelékével kezded. - Már ha a szex a töltelék. És ha az az aperitif? - kérdezte Dia. Kérdését hallgatás követte. - Nézőpont kérdése, no, és gusztus dolga.

- Annyira, hogy Daninál a szex a töltelék, nálam pedig a desszert. Sőt, a hab a tortán - vette vissza a szót Anna. - Nálunk, úgy tűnik, most egytálétel készül - mondta Szonja felvont szemöldökkel. Ezen mindnyájan jót nevettek. - Ezzel együtt én a töltött paprikához nem ennék sem levest, sem valami könnyű előételt. Azaz kihagynék valami fontosat, amiért kár lenne - folytatta Anna az előbbi példával. - Ti egy napon belül gondolkodtok? Hány levest lehet együtt elfogyasztani? Ugyanakkor minek levesezzek olyannal, akivel nyalakodni sem jó. - Lehet, hogy ebben tényleg nem jutunk dűlőre. - Anna feladta. Sőt, úgy érezte, Diának a maga módján még igaza is lehet. Mindenkinek vannak elvei, elképzelései a világ dolgairól. No, és arról, mit is kezdünk mi a világ dolgaival. Hatások, gének, neveltetés, szocializáció, tanulmányok... ezer ok és fogalom, ami meghatározza habitusunkat. Vagy beállítódásunk, vérmérsékletünk szűri meg, egyáltalán mit fogadunk el környezetünk hatásaiból? Aki szégyenlős, az így is jött a világra, és észre sem veszi a körülötte zsongó, kitárulkozó, gátlástalan valóságot? És aki nyitott, nem is érti, miért van szükség holmi álprüdériára? Anna szégyenlősnek született, és neveltetése sem engedte meg számára a buja életet. A kettő találkozása egy ízig-vérig visszafogott, szerény, már-már konzervatív nőt eredményezett, a korabeli fiatalság olvasatában békebeli értékrenddel. Mégis, Anna életében is elérkezett az idő, amikor készen állt egy kis kilengésre. Amikor felébredt a benne szunnyadó kíván-

csiság, hogy belecsippentsen az élet savába-borsába (ahogy mások nevezik). Amióta csak az eszét tudta, megfelelt valaminek. Aztán Erikkel lezárult egy fejezet az életében, és mintha hirtelen több ajtó is kinyílt volna körülötte. Vágyak öntötték el. Vágyak a könnyed, sziporkázó, kalandos életre. Ki gondolná, hogy ehhez is tapasztalatra van szükség. Nem lehet csak úgy sziporkázni. Az otthon melegében megszülethet az elhatározás, de hová térhet be az ember egy tisztességes kalandért? Mert Anna - elhatározás ide vagy oda - nem tudott kibújni a bőréből. Tisztességes kalandra vágyott. Szerelemre. Csak ezúttal, gondolta, eltekint a gardedámtól, a rózsacsokortól, sőt, a hónapokig tartó visszafogott, magázódó közeledéstől is, melyben a férfi gondosan ügyel arra, le ne leplezze a hölgy előtt szexuális vonzalmát. Anna szinte belepirult a gondolatba. Befogta a fülét, és suttogva mondta ki magának: szexet akar. Aztán megpillantotta tükörképét. Elpirult. Odaállt hát a tükör elé, és ismét kiejtette. Ezúttal hangosan, szembenézve önmagával: - Szexelni akarok! Milyen idegen szó ez. Mennyivel könnyebb dolga van Diának, aki semmit sem szégyell kimondani, és lássuk be: ha az ember bátor, a magyar nyelv igen gazdag a testi örömök szókészletében (is). Még ha olykor trágárnak is tűnik. Ugyanakkor gyakran még a vulgáris szó is intimebb, mint a szexelni. - Dugni - mondta ki Anna, de ezt már maga előtt is soknak tartotta, így elsőre. Ezért inkább témát váltott, és kivasalt néhány stuviblúzt.

Közben elgondolkodott addigi életén. A kapcsolatain. Egyetlen férfi volt az életében. Ő maga, Eriket sosem sorolta kapcsolatai közé. Az egyedüli románca három évig tartott. Tisztességes, rendes srác volt. A teniszedzője, aki „főállásban" még tanult. Mint Anna. Tizenhét éves korukban ismerkedtek meg. Karesz udvarolt. Romantikus lélek volt, aki rímekkel, vadvirággal és bonbonnal kényeztette Annát. Majd egy éven át. Aztán bemutatta a szüleinek. Anna is Kareszt. Még két évig tartott. Karesznek ekkor már volt saját lakása. Anna nem költözött oda, de gyakran vendégeskedett nála. Csak az egyetem után költözött el otthonról. Karesz kitartóan romantikázott. Együttléteik harmonikusan teltek. Amikor aztán Anna lakást kezdett keresgélni, Karesz felvetette, vágjanak bele együtt. Anna ekkor kihátrált a kapcsolatból. Karesz mindig érezte, hogy bár Anna igényli az udvarlást, hálás is érte, de sosem nyílik meg igazán. Vendég volt Karesznél, három év után is. Gondosan magával hordott mindent, amire szüksége lehetett ott tartózkodásai során, sem egy fogkefét, sem egy bugyit nem hagyott a srácnál, még véletlenül sem. Mindeközben ragaszkodott Kareszhez, kedvesen bánt vele, szerette. Karesz sosem tudta megfogalmazni, mi a baj. Valahogy mindig úgy érezte, csak egy kis szeletet kap Annából, akinek van egy nagyobb, szerethetőbb, őszintébb, de mélyen elzárt része is, amelyet sosem ismerhet meg. Anna szüleinél találkozott hasonlóval. Mindig mindenki mosolygott, kedves volt és nyugodt. Eleinte olyan tökéletesnek tűnt, de idővel... sivár lett.

Ezért akart Karesz belevágni. Kizökkenteni Annát. Lendületet vinni az életébe, a közös életükbe. De Anna elzárkózott. Most itt állt, egyedül, kezében a vasalóval. Nem bánta, hogy így alakult. Bár most magányos, előtte az élet. Tapasztalatot akart gyűjteni. Későn aludt el, pedig hajnalra állította az óráját, hogy 3:30kor csörrenjen meg. Rémes időpont. Pláne sminkelni, frizurát igazítani. Ám egy rutinos légikísérőnek már ez sem okoz gondot. Anna késő éjszakába nyúlóan hánykolódott az ágyban. Az életén morfondírozott. És benne saját magán, a saját maga kreálta útvesztőkön és akadályokon. Bízott benne, hogy legyőzi őket. Mostanában mindig ezzel a gondolattal aludt el. Éppen csak lehunyta a szemét, máris megszólalt a vekker. Legalábbis ő így érzett. Valójában négy órát aludt. Nehezen szánta rá magát, hogy ledobja a paplant. Aztán még fel is kellett kelnie. Úgy számolt, negyven perc alatt elkészül, de - fegyelmezettség ide vagy oda - több mint egy óra múlva ült autóba. Nem volt forgalom, amivel, számolt is, amikor indulása időpontját kitalálta. Éppen kiért a repülőtérre, amikor megpillantotta a Ljubljana személyzetét. És ő hiányzott közülük, sőt, még civilben volt. A késés még soha nem fordult elő vele. Rohant a szolgálatvezetőhöz, aki, zűrös reggel lévén, éppen csak előpillantott a telefon, a monitor és az asztalán heverő lepedő méretű műsor mögül, fülén egy másik telefonnal. - Öltözz, Anna, tíz perced van a Prága jelentkezéséig mondta, és visszatemetkezett a kaotikus reggel lecsendesítésének munkájába. - Csak lenne már kilenc óra - tette még hozzá,

immár csak magának. Kilenctől tizenegyig nincs induló járat. Ebben az időszakban érik utol magukat a szolgálatvezetők. Addig a stuvikkal sakkoznak, otthonról hívnak be kollégákat, riasztják a tartalékokat, aztán kilenckor elmegy az utolsó járat, és hirtelen megszűnik a nyomás. Az idő nyomása. Míg addig a percek ellen dolgoznak, kilenctől két óra áll rendelkezésükre, hogy számba vegyék, hány tartalékos stuvi maradt, és kiket lehet másik járatra áthelyezni a továbbiakban. Ki beteg, és kik szabadnaposak. Pláne azok közül, akik mindig ugranak a hívó szóra. Anna örült, hogy ennyivel megúszta. Bár azt is tudta, később nyilván még számon kérik rajta, miért nem érkezett időben. De könnyebb délután írni egy jelentést, mint hajnalban magyarázkodni. Sejtette, nem lesz könnyű reggel. Hónapok óta először volt köd. Ilyenkor több járat külföldön ragad, itthonról is sok a késés. Mindig minden borul. Az ő késése fel sem tűnt. - Még nekem sincs olyan szerencsém, hogy hazamehessek, ha lehúznak egy járatról - mondta a steward, akivel, már egyenruhában, a Prágára készültek. A személyzet többi tagja még az öltözőben tartózkodott. Anna rekordot döntött, hét perc alatt készült el. - Lehúznak? - nézett Anna értetlenül a fiúra. - A Ljubljanán típuscsere volt, így eggyel kevesebb stuvi kellett a fedélzetre - magyarázta a steward. - Kerestek téged, de a szolgvez azt mondta, ne keressenek, nem kellesz a járatra. Még azt is hozzátette kérdőn, vajon te honnan tudsz erről. - Nem tudtam. Elkéstem - vallotta be Anna. - Te viszont már jó régen itt lehetsz, ha mindenről tudsz. És ezek szerint a

nevemet is tudod. De én nem tudom a tiédet - ezzel kezet nyújtott a szimpatikus srácnak. - Hogyne tudnám. Figyellek, amióta repülni kezdtél. Egyébként Erős László vagyok - válaszolta, kicsit megemelkedve ültében. - Figyelsz? - csodálkozott Anna, de választ már nem kaphatott, mert megérkezett a ráncos, ám tip-top, középkorú senior légikísérő és a másik steward. - Hú, két nő, két férfi. Kiegyensúlyozott járatunk lesz. A kapitány is nő. Vajon nekem ki lesz a párom? - kezdte a senior légikísérő a felkészítést. Jó hangulatú útnak ígérkezett. A másik steward, jó ötvenes, ősz hajú, szemüveges, alacsony, vékonyka férfi volt, aki nem titkolta, hogy meleg. A senior sem számított már pályakezdőnek, nagy tapasztalattal, úgy húsz kiló fölösleggel és rengeteg öniróniával rendelkezett. - Én biztosan nem, Csibém. De az elsőtisztre még lecsaphatsz - elemezte a helyzetet az őszes úr, a molett senior valószínűleg csupán költői kérdésére válaszolva. - Ne ijedj meg, Anna. Drágámnak minden nő Csibe. Még az ilyen kotlós is, mint én - mutatott végig terebélyes termetén a senior. - Egyébiránt az elsőtisztet megtarthatod - fordult Drágámhoz. - Bár nála, a fene se tudja. - Felizgattál. Ki a titokzatos háromcsíkos? - kérdezte emez kacsingatva. - Juhász Leó. - Ugyan már, Csibe. Az egy rossz buzi. No, erre azért Anna szeme is kikerekedett, és el is mosolyodott. - Mit nevetsz, Kiscsibe? - kérdezte a steward homlokát ráncba húzva ősz haja alatt. - Hát nézz rám. Én egy fess férfi

vagyok. De Leó. Ő rojtos csizmáival, rózsaszín napszemüvegével a homokosok szégyene. Miután kivesézték a személyzeti kérdést, indultak is, hisz várt rájuk a prágai járat. - Hát, ilyen előkészítésen még nem vettem részt - súgta Anna Lacinak. - Ne aggódj. Minden kialakul. Mire felérünk a gépre, észre sem veszed, és már minden hasznos dolgot tudni fogsz. És így is volt. A gömbölyded vezető légikisasszony szép lassan adagolta az információkat. Mindent sajátos megfogalmazásokba ágyazva. - Te, Annuska gyere előre, mellém. Te vagy a legkisebb, én pedig nem vagyok túl helytakarékos. Ez a két fütykös jól meglesz a hátsó konyhában. - Ugye, megmondtam? - kérdezte később Laci Annát. Már azt is tudod, melyik a szolgálati helyed. Mire az utasok megérkeznek, többet fogsz tudni a járatról, mint egy szigorú felkészítés után. És valóban. A senior, ha szakmailag nem is túl precízen, de mindent elmondott a járatról. Ráadásul nem csak a hivatalos adatokat és tudnivalókat hintette el. - Annuskám - mondta Annának, hűen tartva magát az általa kedvelt becézéshez. - A pilótakabin a tiéd. Balra két cukorral és tejjel, jobbra szacharinnal készíts kávét. Felszállás után be is viheted, és egyben jelenthetsz is. - Én? - csodálkozott Anna. Nem a feladat derogált neki, csak hát pontosan ismerte a pilótakabin látogatásának szabályait: ki jogosult betérni oda, milyen jelentési kötelezettségek léteznek... Bár ezzel kapcsolatban tapasztalt már egy s más újdonságot.

- Gyakorolj, Annuska. Megy az idő, ripsz-ropsz senior leszel te is. Laci hallotta a beszélgetést, és jót mosolygott az orra alatt. Aztán a folytatáson is. - Annuska, ellenőrizd le a hulahoppot. De ha Lacus alélna el, őt inkább szájon át lélegeztesd, biztosan előbb magához térne. - Hm? - kerekedett el Anna szeme. Semmit nem értett. - Ugyan, kislány. Hát nem látod, hogy néz rád? - ezzel a senior a repülő utashídjára lépett, néhány szót váltani a cateringessel. - Mi a baj? Úgy állsz itt, mint aki szellemet lát. - Laci megérintette Anna vállát, aki valóban kővé dermedt. - Nincs baj, csak, csak nem értettem, miről beszél... - Mit mondott? - tettetett tudatlanságot a fiú. - Inkább hagyjuk. - A hulahoppot már leellenőrizted? - kérdezte Annát, a helyzetét mentendő, és már nyitotta is ki a defibrillátort rejtő szekrényke ajtaját. - Ez rendben van. Anna hálás volt. Ő valami karikát keresett volna. De a Laci nézésére vonatkozó utalást továbbra sem értette. Később aztán erre is sor került. Felszállás után Anna gyorsan ellátta a pilótákat, majd elkezdték a szervizt. Lacival az utaskabinban ténykedtek, a hátsó és az első konyhából a két rangidős kolléga dolgozott a kezük alá. - Egy tál meleg zsemle rendel az ifjú párnak - mondta a steward, Anna kezébe nyomva a sütőből frissen kiszedett péksüteménnyel teli kosarat. Anna csak bámult. Miféle ifjú párról beszél ez?

Prágában jutott idejük megreggelizni. Anna és kolléganője még a konyhában tevékenykedett, a pilóták és a srácok már egy-egy utasülésben várták rántottájukat. Amikor Anna is helyet akart foglalni, a kapitány - nő létére - felugrott: - Ülj nyugodtan Laci mellé. - Én nem tudom, mi történt, de mindenki arról beszélt, hogy van köztünk valami. Legalábbis célzásokat tettek rá. Még Leó is - Anna, korán, tizenegy után érvén haza Budapestre, találkozott Diával és Szonjával egy kávéra. Dani csak később futott be, de még éppen időben, hogy minden részletet halljon. - Ki az a Leó? - kérdezte Dia. - Az elsőtiszt. Ő csak annyit mondott, elég forró a levegő. - Hát, két homokos egy járaton - tárta szét a karját Dani. Lehet, hogy megvan az első cikked témája? Melegbár tízezer méteren... - Ne bolondozz! Mellesleg a cikkem már majdnem kész lódított Anna. - De most ez sokkal magasröptűbb ennél. Egyébként én is azt hittem, hogy erre céloz. Majd elmesélte, hogy épp a minap vitt kisgépen egy nászutas párt Velencébe. Ami rólunk jutott eszébe. - Na, jó! - zárta rövidre Dia. - Hogy váltatok el az út végén? - Szia, szia. Ennyi. - ebben a pillanatban megcsörrent Anna mobilja: - Szia - szólt bele halkan és fülig pirulva a telefonba. - Ma este? Hát, nem is tudom, inkább vasárnap - hezitált, de Dia és Szonja égnek emelték a tekintetüket, igent jeleztek és vihogtak. Anna Danira nézett, aki csupán komoly arccal bólogatott.

-Rendben. Szia. - Laci volt? - kérdezték szinte egyszerre. - Igen, ti viszont nem is ismeritek, mégis nógattok, hogy találkozzam vele - a szemrehányás elsősorban Daninak szólt. - Te mondtad, hogy változtatni akarsz. Itt a remek alkalom. - Azt hittem, a remek alkalom később érkezik. Még csak most fogadtam meg... És nem is tudok randizni - vallotta meg Anna. - Csak menj el, és érezd jól magad - biztatta őt Dia. Szonja a tükör előtt állt, és a testét mustrálgatta. Nem volt rajta ruha. Azon tűnődött, vajon tetszik-e majd Tibornak meztelenül. Szonja vékony volt. Alkatilag. Izom alig-alig domborodott rajta. A bőre selymes, enyhén szeplős. Szőrzete, mint a haja, szőke. Mindenhol. Még ott is. Az volt. Szonja ugyanis beszerzett egy apró, hárompengéjű, ultrabiztonságos, csúszófelülettel ellátott, eldobható borotvát. Nem akart divatjamúltnak látszani. Nehezen szánta rá magát a műveletre. Végül pénteken, a nagy nap előtti estén elővette a félelmetes eszközt, és megragadta odalenn a grabancát. Nyissz. Ám korántsem volt olyan egyszerű a dolga, mint gondolta. A szőr túl buja volt, a penge pedig túl gyenge. Tanácstalanul gubbasztott a kövön egy széthajtogatott papírlap fölött. „Milyen nő vagyok én, ha már itt elakadok" - gondolta. Aztán ollót ragadott, és nyírni kezdte a bozótot. Egy tükröt helyezett a padlóra, hogy lássa, mit csinál. Addig nyújtózkodott, kereste a megfelelő pózt, míg hanyatt nem esett. Széttárt lábakkal, nyuszi formájú, gyerekeknek szánt, legömbölyített végű papírvágó

ollóval a kezében. De nem adta fel. Talpra kecmergett, és folytatta az akciót. Miután a fürdőszoba már úgy festett, mint egy fodrászüzlet (a leterített papírlapon a legkevesebb hulladékkal), ismét kezébe vette a borotvát. Ezúttal már könnyedén siklott a csúcsmodell. Megérte az árát. Szonja gyorsan letusolt. A következő napon mélázott. Eljegyzik. Alig ismeri a srácot, mégis úgy érezte, jó döntést hozott. A tervek szerint szállodában töltik az éj szakát, miután megtartják a ceremóniát Tibor szüleinél. Amíg meg nem oldják a közös lakás kérdését, addig nem költöznek össze, hanem hol egyiküknél, hol másikuknál alszanak majd. Ebben maradtak. Szonja gondolataiba mélyedve öltözködött, a nagy tükör előtt, melyben tetőtől talpig láthatta magát. Már vagy félórája nézegette benne a testét. Most ismét belepillantott, és megdermedt. Az imént még egy érett nő képét látta, most már egy kislányét. - Dia, ez szörnyű! - zokogott bele a telefonba. - Úgy nézek ki, mint egy tízéves. Miért is hallgattam rád! - Elárulnád, mi történt? - Dia már régen elfelejtette, miről beszélgettek néhány napja. - Leborotváltam. -Mit? - Most mit értetlenkedsz. Csupasz a puncim. Ez szörnyű. Mit fog szólni Tibor? - sírt még mindig. - Remélhetőleg nem fog beszélni, mert tele lesz a szája mosolygott Dia a barátnőjén. - Mivel? - Hát veled, drágám. Ne aggódj. Bízz bennem.

Szonját nem nyugtatták meg Dia szavai. Szorongott. Nem elég, hogy szűz, még éretlen csitrinek is tűnik. Visszafordítani az időt, vagy éppen felgyorsítani, hogy ismét bundát növeszszen, reménytelennek tűnt. Kénytelen volt megbarátkozni a helyzettel. Fél órával korábban meg olyan boldognak érezte magát. Annyira várta a másnapot. Az eljegyzést, a Tibor szüleivel való találkozást, és persze a nászéjszakát. De a boldogság most egyszerre elillant, és helyébe pánik lépett. Félt, Tibor majd azt hiszi, azért szűz, mert nem kellett senkinek. Félt, hogy mérges lesz, amiért elhallgatta ártatlanságát. És félt, annyira tapasztalatlan lesz, hogy Tibor kevésnek fogja találni. Késő éjszaka volt már, és ő még mindig ült az ágyában, amikor váratlanul megcsörrent a telefonja. „Tibi" - olvasta a mobil kijelzőjén. Szonja megköszörülte a torkát, és ivott egy korty vizet az éjjeliszekrényén álló pohárból, mielőtt felvette a telefont. Nem akarta, hogy a férfi észrevegye: sír. De Tibor figyelmesebb volt, mint gondolta. - Megijedtél, Szonja? - trafált bele a valóságba. - Én csak... - kezdte Szonja, de már fojtogatták is a könynyek. - Jövök - ezzel megszakadt a vonal. Úgy beszélték meg, hogy utolsó egyedülálló, szingli- és agglegényestéjüket külön töltik. Ki-ki otthon, magányosan. Utoljára. - Tudom, mit beszéltünk meg, de a hangodból úgy vettem ki, melletted a helyem. - Tibor fél órával később már Szonja vállát átölelve ült a franciaágy szélén. Szonja köntöst viselt. Nem volt ideje öltözködéssel bíbelődni. Amikor Tibor közölte, hogy indul, csupán a fürdőszoba

szőrtelenítésére maradt ideje. Könnyebben ment, mint korábban a kis háromszögé. Aztán előkapott egy mutatós bugyit, és egy hozzá illő melltartót. Tibor gyors volt. Szonja éppen csak elkészült. Még törölgette az elmosódott szemfestéket, amikor megszólalt a csengő. - Mitől ijedtél meg? - kérdezte gyengéden. - Honnan tudod, hogy megijedtem? - kérdezte Szonja, kicsit attól is megrémülve, hogy Tibor belelát a gondolataiba. - Furcsa volna, ha nem így lenne. Még sosem jegyeztek el. Alig ismerjük egymást. Gyors a tempó. - Ezek szerint te is megijedtél? - Nem. Megijedni a nők szoktak. Még hosszú együttélés után is, közvetlenül az esküvő előtt. Mesélik - tette még hozzá. - A fűrcsa az, hogy nem ettől félek. Benned biztos vagyok. - Hát akkor? - Hagyjuk. Én csak... - Szonja szíve szerint azt felelte volna, „a szextől", ám ez sem volt igaz. Rádöbbent: magában nem bízik. Félt, hogy nem lesz elég jó. Feleségnek, az ágyban, a külsejét illetően... Nem akart csalódni. Tudta, valójában nem a fanszőrzetén múlik, tetszik-e a férfinak, akivel másnap eljegyzésre készül. Ez inkább az ő bizonytalanságát jelképezte. El kell hinnie, hogy ő, a hóbortos és szétszórt Szonja tetszik ennek a tökéletes pasinak. Ő kell neki, úgy, ahogy van. Miért nem képes hinni neki? Amíg ő nem hisz, kettejük ellen dolgozik. Negatív energiákat hív életre. - Semmi okod az aggodalomra - törte meg Tibor, Szonja külső és zakatoló elméjének belső csendjét. - Semmi nem fog megváltozni, csak nevesítjük a kapcsolatunkat. Az esküvővel ráérünk. Amikor majd úgy érezzük, itt az ideje. Jó lesz?

Szonja tapasztalat híján is fel tudta mérni, Tibor női lélek iránti empátiája ritkaságszámba megy. Megjelenik, amikor szüksége van rá, és olyas a gondolataiban. Megérti és megnyugtatja őt. - Gyönyörű vagy, így, este, fürdő után még sosem láttalak lehelte a nyakába, és Szonja megborzongott. Ezekre a szavakra is nagy szüksége volt most. - Akarsz várni holnapig? - Tibi, el kell mondanom valamit - kezdte Szonja zavartan, mert végre túl akart lenni ezen a félelmén is. - Hú, ez komolyan hangzik. De attól tartok, olyan dolog nyomaszt, ami az irántad érzett vonzalmamon mit sem változtat. Szonja, hidd el, te így vagy tökéletes. Bármit is tettél vagy nem tettél korábban. Bárkiket is szerettél, bármilyen tulajdonságod is aggaszt, bármit is veszel fel... - Szonja megborzongott. Ez az ember valóban a másik fele, aki mindent ért. És minden aggodalmát elsöpri az útjukból. Hirtelen úgy érezte, a két kar, mely átöleli, az az erő, amire vágyott. Amelytől biztonságban érezheti magát. Minden korábbi kételye elillant, helyükben csak a vágy maradt. A vágy, amely olyan erővel áramlott végig a testén, mint valami tomboló, feltörni akaró vulkán rázkódása. Vagy inkább földrengés. Tibor könnyed, gyakorlott mozdulatokkal fejtette le róla köntösét és fehérneműjét. Mezítelenül feküdt az ágyon, amíg a férfi is levetkőzött. Eközben Tibor tekintetével végigpásztázta testét. Szemében elégedettség ragyogott. Szonja zavarban volt, ugyanakkor kellemesen bizsergett. Ismeretlen érzések futottak át rajta. Remegett a gyomra, szíve hevesen vert. Arca égett, és hirtelen... forróság öntötte el. Először megrémült, hogy valami nem stimmel. De aztán észrevette, hogy Tibor leheletét érzi ott,

ahová korábban ő maga is alig nézett, és amit eddig nem is látott a szőrtől. Tibor nem ért hozzá. Forró leheletével simította végig a testét. Lassan, egészen lassan. Mire Szonja szájához ért, a lány már vonaglott a vágytól. Erezte, amint a férfi teste az övéhez simul, és lágyan, majd egyre vadabban csókolni kezdi. Csókokkal borította egész testét. Úgy vándorolt a férfi szája és nyelve a domborulatokon, mint egy szobrász keze a nyirkos agyagon. Ismét megérezve Tibor forró leheletét ágyékánál, Szonja ösztönösen szétnyitotta lábait. Ekkor Tibor váratlanul felült, lábát átvetette Szonján, határozottan, de gyöngéden maga alá húzta, és beléhatolt. Szonja felsikoltott. Először egy apró, szúró fájdalomtól, aztán a gyönyörtől, ami újra és újra végighullámzott a testén. Mígnem, mint egy megfeszített húr, amit már nem lehet tovább pengetni, az érzés kitartott. A lélegzete is elakadt. Úgy érezte, megállt az idő. Boldog volt. Lebegett. Nem tudta volna meghatározni, hol érzi, és azt sem, mit. De semmihez nem volt hasonlítható. Aztán az érzés egyik pillanatról a másikra megszűnt, és a helyébe fáradt, hevük szerelmi mámor lépett, átjárva elméjét. Pihegve nézett Tiborra. - Köszönöm - mondta a férfi. - Mondani akartam, de sosem nyílt rá alkalmam. - Jobb is így. Megajándékoztál. Megcsókolták egymást, és álomba merültek.

15. fejezet Amióta repülök, sokan tettek fel a kérdést: nem félsz? Őszintén szólva, ez fel sem merült bennem. A repülés biztonságos. Statisztikailag előbb érhet baleset útban a repülőtér felé, mint a repülőn. Persze minden egyes járat során a legrosszabbra készülünk, elismételjük a repülő biztonsági felszereléseinek paramétereit, átbeszélünk néhány vészhelyzeti eljárást. Majd a gépen, a fel- és leszállás közben végig kell gondolnunk, mi a teendő baj esetén. Ugyanis a balesetek jelentős része e két szakasz során történik. Utazómagasságon - szintén statisztikailag - nyugalmas és biztonságos a repülés. Mindezek ellenére szó sincs félelemről. Felkészültségről, éberségről igen - de mi magunk is élvezzük a háromdimenziós életet a föld felett. Ősz volt már. Esett az eső. Még nem fordult hidegre az idő, de jól érzékelhetően véget ért a kellemes, meleg időszak. Főleg az esti órákban. Este tizenegyre mentem dolgozni. Az utak üresek, lévén vasárnap este. A repülőtér is csendes volt, csak az eső kopogott mindenütt. A miénken kívül mindössze három járat indult e kései órában. Teheránba mentünk. Kevés utast jeleztek oda is, vissza is. Nyugodt, őszi este elébe néztünk.

Végre úgy indultam útnak, hogy senkinek sem kellett bemutatkoznom. Ha látásból is, lassan megismertem mindenkit. A senior légikísérővel már sokadszor repültem. Kedves, tyúkanyó típusú nő, aki folyton mosolyog, enyhén molett, és szinte nem is beszél másról, mint a gyerekeiről. Bőven rejtőzött benne ellentmondás: egyrészt a megingathatatlan ősanya, az asszony, aki a családjának él, fészket melenget és tart össze, másrészt a szárnyaló nő, aki önmegvalósít, világot lát, és élvezi a családja nélkül eltöltött hosszabb járatokat. A hátsó konyhában szolgálatot teljesítő két lány külön világot alkotott. Fiatalok, igaz, már repültek vagy öt-hat éve. Ennek megfelelően kellő lezserséggel, ám profizmussal kezelték a feladatokat, és szinte szüntelenül beszélgettek. Ráadásul ikrek voltak. Mint két tojás. - Szólíts Lottinak - mondta az egyik, mire a másik: - Engem is. - Ertetlenül néztem, mire elmagyarázták, senki sem akad a stuvik között, aki különbséget tudna tenni köztük. Ezen ráadásul az egyenruha sem segít, szóval évekkel ezelőtt feladták, és választottak egy közös munkanevet. Mindketten hallgatnak rá. Egy emberként láttak el két feladatot, valójában ketten. Ezt kezdetben kicsit bizarrnak és kivitelezhetetlennek találtam, de láthatóan működött a dolog. A pilótakabinban is ismerős arcok ültek. Volt egy rossz szokásom: megtudva, kik a pilóták, minden út előtt eljátszottam egy gondolattal. Hogyan viselkednének éles helyzetben? Nem szabadna efféléken rágódnom. Mi lesz, ha egyszer meglátok egy pilótát, és nem tudok megbízni benne? Bár szerencsére az idő előre haladtával, lassan elfogytak az új arcok. Azonban én minden út előtt mindenkit újraértékeltem.

A kapitánnyal már legalább háromszor utaztam, és eddig mindig bizalmat szavaztam neki. Most azonban történt valami. Idegesnek, már-már dekoncentráltnak tűnt. Eljött hát a pillanat, és erőt kellett vennem magamon, hogy átrendezzem gondolataimat. Végigfuttattam, hogy a nagy Szovjetunióban tanulta a repülést, ami már önmagában biztosíték. Ráadásul oktatópilóta, és nem is csak utasszállítón. Tizenöt éves kiskamaszokat vezet be a vitorlázás világába, átadva nekik a repülés alapjait, megismertetve őket a szabadság érzésével, a végtelen uralmával, a természet legyőzésével, hagyva, hogy kibontakozzon a szerelem, aztán meghúzva a gyeplőt és megmutatva a pillanat hatalmát is. A rossz döntés, a percnyi figyelmetlenség akár végzetes következményeit. Pedagógiai bravúrral ágyazza be az alázatot a szerelem mellé. Ez a hír járta róla. Aki nála tanult repülni, kevés híján már megjárta a Szovjetuniót. Meggyőztem hát magam, újra bizalmat szavaztam neki, és felszálltunk. Ki tudja, miért, főleg angolok tartózkodtak a járaton. Csupa brit utas a maguk fanyar humorával. Jóízűen elköltötték vacsorájukat, és még jóval éjfél után is kellemes magyar borokat iszogattak. Kommunikációs nehézségek híján már-már vidám hangulat uralkodott a repülőn. Az utasok jöttek-mentek, egymással és velünk beszélgettek. Olyan hangulat uralkodott, mintha a repülőgépen mindenki egy társasághoz tartozna, noha még az utasokat is csak állampolgárságuk kötötte össze. És a teheráni brit napok. Mint megtudtuk, a brit szigetről egy kint élő angol író kezdeményezésére zarándokoltak az emberek Irán fővárosába.

- Anna, ellátnád kávéval a kapitányt, nekem ezt most ki kell vinnem a 11 C-nek - nyomta a kezembe a senior a szalvétába burkolt kávéscsészét. Még kavart rajta kettőt, majd a kukába dobta a műanyag kiskanalat. - Két cukor, tejszín - tájékoztatott a kávé ízesítéséről, hátha jól jön még. - Hogyne - feleltem. Megszoktam már, hogy bár szabály szerint csak a senior léphet be a kabinba, gyakran adja át másnak a feladatot. Egyszerűen kényelmi okokból. No, meg olyan is előfordul, hogy személyes ellentétek húzódnak a dolog mögött, vagy, mert egy-egy pilótajelölt légikísérő jobban szeret a pilótakabinban időzni a seniornál. Itt csak a 11C szólt bele az eljárásba, ezért az ajtó felé indultam. Természetesen be volt zárva. Beszóltam telefonon, elmondva, ki vagyok, mit akarok, és mi a jelszó. Volt három másodpercem feltépni az ajtót, mielőtt ismét kattan a bombabiztos zár. Beléptem, majd szinte mozdulatlanná dermedtem az elém táruló látványtól. A hold korongja velem szemben ragyogott, körülötte elhintve hevertek a csillagok. Annyira más volt ebből a perspektívából a látvány, mint a földről. Mesében éreztem magam, gyönyörűen kidolgozott, színes mesekönyvben. Mintha nem is Teheránba tartanánk, hanem egyenesen a Holdra. - Megkapom a kávém? - O, bocs, hogyne. Csak... olyan gyönyörű. - Bizony. Majd gyere be napfelkeltére is. Ámultam még egy keveset, aztán az időközben kiürült pohárért nyúltam. Kinéztem a kémlelőnyíláson, távozhatok-e. Már az ajtó gombjára tettem a kezem, amikor a kapitány ideges hangját hallottam. - Ez meg mi a fene?

- A tűzjelző - mondta az elsőtiszt a kapitány számára is nyilvánvaló jelzésre mutatva. - Tűz a csomagtérben. - Elsült a beépített tűzoltórendszer. Ez azonnali cselekvésre késztetett. Elhagytam a pilótakabint, és szóltam a seniornak. Mire szakadozottan elhadartam a helyzetet, már érkezett is a hívás: három csengetés, ami egy átlagos utas számára nem több, mint, három azon csengetések közül, amelyekkel az utas üléséből hívja a légikísérőt, de a mosdóban a toalett lehúzása helyett is megnyomhatja azt a gombot véletlenül, amivel a légikísérőt hívhatja, és a stuvik is így hívják egymást fedélzeti telefonon a repülőgép két végéből. Vagy a pilóták is a stuvit. Ám ez is csak egy hang a sok közül. Az összes hangot fényjelzés is kíséri, amelyek mindent elárulnak a légiszemélyzet számára. Ez viszont három hangjelzés volt: „dobj el mindent, és halaszthatatlanul siess a kapitányhoz" - utasítja (piros fény kíséretében, amit az utasok nem látnak) a senior légikísérőt. A pilótakabinban folyó megbeszélés ajtón kívülről rendkívül hosszadalmasnak tűnt. Koncentráltam, vajon milyen kimenetele lehet a tűznek a csomagtérben. Olyan helyen, amit nem ellenőrizhetünk saját szemünkkel, csak a rendszerben bízhatunk. Bizakodhatunk. Furcsa, de gondolataimban felidéződött az eső kopogása, melyet akkor hallottam, amikor megérkeztem a budapesti repülőtérre. Olyan valószínűtlen érzés volt, hogy másfél órával később, a felhők felett, a csillagos ég csodálatos ragyogásában, a telihold védelmében a technika kiszolgáltatottjai vagyunk. Kipillantottam a mit sem sejtő utasokra. Egy fiatal pár összeborulva aludt, mások vidáman beszélgettek. Egy középkorú, szemüveges srác olvasott, teljesen elmélyülve legalább nyolc-

száz oldalas regényében. Egy idős, őszülő asszony pedig csak merengett, nyugodtan, ellazulva. - Jaj, Istenem! - motyogtam reményteli hittel. Nyílt a pilótakabin ajtaja. A senior lépett ki. Arcára volt írva az aggodalom. Nem szólt egy szót sem, hívta a hátsókat, miután felmérte, hogy nincsenek kint az utasok között. Csak annyit mondott a telefonba: - Mindketten gyertek az első szolgálati térbe. Most. Azonnal megjelentek. Miután vázolta, amit mi ketten már tudtunk, levegővételnyi szünetet tartott. Az ikrek megfogták egymás kezét. Egy pillanatig irigyeltem őket. Én is szerettem volna belekapaszkodni valakibe. Nyeltem egyet, és vártam a folytatást. - Kitérő repülőtérre szállunk. Isztambulba. Húsz perc. Mostantól visszaszámlálás. Jelenleg 1:20 van, földet érés l:40-kor. Ez fontos szabály. Stresszes helyzetben másként érzékeljük az idő múlását. Ha azt mondod, húsz perc múlva, néhány perc elteltével már nem emlékszel, mihez képest. Ezért vészhelyzetben mindenki az órájára pillant, egyezteti a pontos időt, és meghatározza a rendelkezésre álló időkeretet. így van mihez viszonyítani. Ráadásul ez mindenki számára egységes alap. A senior tagoltan beszélt. Nemcsak azért, hogy elsőre megértsünk mindent, hanem saját idegessége kordában tartására is. - Nincs idő a teljes előkészítésre. Kövessétek az utasításaimat. Felesleges szó nem hangzott el. A másodpercek értéke felbecsülhetetlen volt. A senior tájékoztatta a mit sem sejtő utasokat. Higgadtsága hatott, pánik nélkül vették tudomásul, hogy „műszaki meghibá-

sodás miatt kényszerleszállást kell végrehajtanunk Isztambul repülőterén". Kényszerleszállás. Angolul sem hangzott jobban. Bevallom, féltem. És tudtam, ebből semmi nem látszódhat. Én vagyok annak a hatvan embernek a reménye, aki a székébe süllyedve hallgatja, melyik a hozzá legközelebb eső vészkijárat, és hogyan kell felvenni azt a biztonságos pozíciót, amelynek esetében a legkevésbé sérül a gerinc kényszerleszálláskor. Mert minden eshetőségre fel kellett készülnünk. A leszállásra, ami fokozottan igénybe veszi a hajtóműveket, úgy, hogy talán még a füst, a tűz is kockáztatja a repülőgép épségét. Ráadásul mindez többletüzemanyaggal jár, hisz még majd másfél órányi repülés várt volna ránk. Rizikófaktorok, amelyekkel szembe kell nézni. A kapitány felkapcsolta az övék becsatolását jelző tablót. Még egyszer végigmentem az utasok között. Háttal haladtam előre. Úgy éreztem, hitet kell adnom tekintetemmel. Meg kell nyugtatnom azokat az embereket, akik megbíztak bennünk. Jegyet vettek a gépünkre, hogy elrepítsük őket hazájuktól, szeretteiktől távol. Félelmet láttam a szemükben. Volt, aki elkapta és megcsókolta a kezem. A fiatal pár összefonódva ült. Legalább ők nem egyedül halnak meg. Meghalni. Először fűtött át agyamon a halál képzete, mióta kiléptem a pilótakabinból. Nem gondolhatok erre. Nem szabad! Nem halhatunk meg. Hirtelen remegni kezdtem az életemért, és szégyelltem, hogy volt idő, amikor elkeseredésem az öngyilkosság gondola-

ta felé terelt. Bűntudatom támadt, amiért a magamnak szánt sors mások életébe kerülhet. Leültem. Reszketett a kezem, de szemem nem vettem le azokról, akik a tekintetem keresték. Mindaddig, amíg le nem szállunk, nem adhattam többet. Két perc maradt 1:40-ig. És utána? Tudtam, mi a teendőm. De lesz-e teendőm? Vajon hol tart most a tűz, milyen létfontosságú vezetékek égtek már el? Szinte érezni lehetett a föld vonzását. Már csak százszázötven méterre lehettünk a pályától. Hirtelen rántott rajtunk egyet a súrlódás. A kerekek megkapaszkodtak a betonban. Határozottan. Egyszerre csak sóhaj tört fel belőlem. Ekkor vettem észre, hogy visszafojtottam a levegőt. Még mindig őrült iramban gurultunk, egyre lassítva az óriási vasmadarat. Hatalmas erők feszültek benne, megmozgatva a fixnek vélt alkatrészeket. Sosem figyeltem még erre. Szinte minden csavar, ragasztás, rögzítés mentén mozgást érzékeltem. Recsegést-ropogást hallottam. Az ajtón lévő apró ablakokból pedig olyan fényeket érzékeltem, amilyeneket korábban csak filmen láttam. Tűzoltó- és mentőautók villogtak a pálya két oldalán. A minket fogadó repülőtér mindenre felkészült. És mi voltunk belül. Vajon mit láthatnak ők? Égő fáklyaként szálltunk le? Megálltunk. A másodperc töredékéig csend szállta meg a repülőnket. Aztán ijesztően törtek ránk a külvilág zajai. Hallottuk, amint elnémulnak a hajtóművek. Minden lélekjeleni étemre szükségem volt, hogy ne szökkenjek talpra, és ne tépjem fel az ajtót, és ne...

Igen, egy pillanatra átfutott rajtam: ha nyitunk, végre futhatunk. De hamar rájöttem, ezt nem tehetem. A légitársaság egyenruhájában vagyok. Nem hagyhatom el a gépet, amíg bárki is maradt a fedélzeten. Mire lesz elég az idő? A székbe kapaszkodtam, ahogy a senior is. Tudtuk, várnunk kell, várni a jelekre. Amelyekkel a külső erők ellátják a pilótákat, és amelyekkel a pilóták látnak el minket. Mi történik, ha ég a gép farka, mi kinyitjuk az ajtót, és a tűz markába tereljük az utasokat. A senior megfogta a kezem. Megszorítottam. Jesszusom, ő most talán a gyerekei kezét fogja gondolatban. „Anya, apa, leszálltunk, már biztosan minden rendben lesz" - buggyant ki egy könnycsepp a szememből. - Evacuate! - ordított a kapitány a mikrofonba. Hál' istennek. Gépelhagyás, korlátozás nélkül. Nyithatjuk az összes kijáratot. Nincs külső tűz! Tizenöt másodperc sem telt el a végtelen csendben, mióta megálltunk. Mégis, azt hiszem, életem leghosszabb olyan időszaka volt, amit a tehetetlenség fojtó szorításában töltöttem. De aztán megérkezett a felszabadító cselekvés. Csattantak a biztonsági övek. Feltéptük az ajtókat, erős hangkísérettel fűjódtak fel a csúszdák. Gondolkodás nélkül kiáltottam a vezényszavakat, és lökdöstem ki a gépből az utasokat. Ekkor már fel sem merült, hogy a saját bőrömet mentsem. A cselekvés adta adrenalinfröccs bátorságot is ültetett belém. Nem gondolkodtam. Feladatom volt. Eletek múlhattak a lélekjelenlétemen. Ritmust kellett teremtenem, megtaszítanom az embereket, hogy kilépjenek a többméteres mélységbe, a szinte függőlegesen eléjük táruló csúszdára, az éjszaka sötétjé-

be. Nem torlódhattak fel. Ugrani kellett, ugrani, ugrani a biztos túlélésbe. A külső segítség tovább terelte őket, kellő távolságba. Hisz még mindig nem tudtuk, mi ég, és mi fog következni. Úgy tűnt, nincs több utas. Egy villanásra néztünk csak öszsze. Először, mióta a senior kilépett a pilótakabinból, és megtartotta az eligazítást. Azóta csak cselekedtünk, vártunk, cselekedtünk. Én a kabin belseje felé indultam. Távolodtam a biztostól, és hatoltam befelé, a bizonytalanba. Mint amikor kislány koromban egy sötét folyosón kellett végighaladnom, attól tartva, kilép valaki a semmiből. Rettentően féltem. Meg akartam fordulni, elfutni, ugrani. De mennem kellett, egyre mélyebbre és mélyebbre. Összeértünk Lottival, mind a kettővel. Nem hagyták el egymást. És már fordultunk is vissza. A repülőt üresnek találtuk. A lányok a hátsó, a senior az első mosdókba nézett be. És ugrottunk. Hátul a lányok, elöl a senior, majd én, végül a két pilóta. Megnyugtató érzés volt, hogy körülvesznek. Nem mentünk tovább Teheránba. Egy mentesítő járat érkezett, ami továbbvitte az utasokat, mi pedig a reggeli, menetrend szerinti Isztambullal tértünk haza. Addig egy szállodában pihentünk. Dani a hírekből értesült, mi történt, és a repülőtéren várt. Hazavitt az autómmal. Szonja és Dia úton voltak, de üzentek. - Basszus, tűz ütött ki - meséltem. Még mindig nem akartam elhinni, hogy mindez velem történt meg. Olyan valószerűtlen, hogy néhány hónap repülés után egy vészhelyzet részese lettem. Más húsz, harminc év után sem tud semmi érdekeset

mesélni, ha megkérdezik tőle, volt-e valami éles helyzete a levegőben. - Tudod, reménykedtem, hogy csak az indikátor romlott el, és valójában nem történt semmi, csak egy fals jelzés. De kiégett a hátsó csomagtér. Még vizsgálják, valójában mitől, de miután üres volt, valami zárlatra gondolnak. - Féltél? - Be voltam tojva. Erre már Dani is biccentett. De keményebb szavak is következtek, pláne, hogy Dani a kezembe nyomott egy pohár konyakot, amit egy mozdulattal be is döntöttem. - Tudod, Dani, ha az ember élete veszélyben forog, sok minden átértékelődik. Azt hiszem, nincsenek véletlenek. - Ne, ne, ne! Állj. Ez nem miattad történt. Verd ki a fejedből. Ez nem jelzés a számodra. Igen. Dani pontosan értette, hogy ami segíthet átértékelni az élet problémáit, az egyben a földbe is döngölhet: miért került veszélybe más is az én intelmeim miatt? Úgy döntöttem, kiveszem belőle, amit lehet. Hagytam, hogy átjárjon az életigenlés érzése, meg akartam őrizni a hazatérés örömét, a szüleim szerető hangját, amikor Budapestre érve felhívtam őket, a rengeteg ölelést, amit az utasoktól és a kollégáktól kaptam, az elismerő szavakat, melyekkel itthon vártak. Először éreztem, mit veszíthetek. Dani még velem volt, amikor kimerülten ledőltem, és álomba zuhantam. Azt hiszem, beszéd közben, konyakospohárral a kezemben.

16. fejezet Egy hét telt el a teheráni járat óta. Anna szabadságra ment, ahogy a személyzet minden tagja. Rekreáció. Pszichológusnál is kötelességük volt megjelenni, de további kezelést senki nem igényelt. - Még sosem rúgtunk be együtt - mondta Dia, amikor először találkozott Annával a tűz után. - Azt hiszem, itt a remek alkalom. - Szuper ötlet - helyeselt Szonja a könnyeivel küszködve. Amióta megtudta, hogy mi történt, folyton bőgött. Rá így hatott a stressz. Saját bevallása szerint meg sem tudta volna mondani, mi aggasztotta jobban: hogy ő is utazhatott volna azon a járaton, vagy, hogy egyáltalán, a kényszerhelyzet fogalmával foglalkozni nem légből kapott dolog. - Akartam is kérdezni, Anna - kezdte Dani, miközben ismét Anna lakásán töltögetett a lányoknak a megbontott konyakból -, hogy állsz a cikk írásával? Most aztán van témád. - Igen. Az a helyzet, hogy két nap múlva lesz lapzárta. Első cikkhez jobb anyagot nem is találhattam volna - kacsintott a lány. - Tényleg? Elolvashatom? - Majd miután megjelent. Tudod, nem bírom a kritikát. Utólag legalább nincs olyan érzése az embernek, hogy elvárás az építő véleményre reagálni, ami...

- ...ami kéretlenül érkezett. Tudom, tudom, elmondtad már néhányszor. - Beszéljünk másról - javasolta Anna, mert sem a tűzről, sem a cikkről nem akart társalogni. - Például a dugásról! - javasolta Dia, aki mellesleg komolyan gondolta, hogy be kellene rúgniuk. - Elvetve - legyintett Dani. - Igaz, én is jobban szeretem csinálni - mondta flegmán Dia. - Ki tart velem ma este, hogy ennél sokkal többnek is a seggére verjünk? - emelte magasba a konyakot. - Hát, ami azt illeti - bújt elő Anna csigaházából -, amióta tudom, hogy az élet véges, nos, azt hiszem, szeretném élvezni végre. - Ez a beszéd, Anna! - lelkesedett Dia. - Tudod, a minap Szonja azt kérdezte, szerintem mire lenne szükséged. Én azt mondtam, hogy egy pasira, ám előtte arra, hogy kegyetlenül berúgj, és másnap éld át a poklot. Akkor talán új színbe öltöznek a hétköznapok. Végül is csak a sorrend változott meg. Átélted a poklot, most jöhet a pia, a pasi ügy pedig majd alakul. Tényleg, mi van Lacival? Találkoztatok? - Az igazság az, hogy a tűz másnapján randiztunk volna. Elnapoltuk. - De hiszen már egy hét is eltelt azóta! - Daninak rémlett: valóban, Annának vasárnap este lett volna az első randija, Lacival. - Holnap este találkozunk. Egy hetet kértem - mondta csendesen Anna. - Hát, te aztán tényleg belevetetted magad az életbe! - gúnyolódott Dia. - Egy hete nyalogatod itthon a sebeidet, magányosan.

- Igen. És tudod, miért, Dia? - Anna tőle szokatlanul robbant. Felpattant ültéből, kezében még mindig a konyakospohárral, amit most egy szuszra meg is ivott. - Mert így akartam. Lelkiismeret furdalás nélkül henyéltem, szinte álló nap. Aludtam, ettem, sétáltam, ettem, aludtam és filmeket néztem. Erre volt szükségem, és pont teszek a véleményedre! - Ez az, kislány! A természet bölcs. Úgy alkotta meg a nőt, hogy véletlenül se haljon ki az emberiség. Elfeledteti vele a várandósság nehéz pillanatait, a szülés fájdalmait. Megszépíti a szoptatás és a pelenkázás monotonitásába burkolt első esztendőt. Akár már néhány hónap távlatában is arról beszél minden nő, hogy élete legszebb időszakát élte meg, amikor kismama volt, amikor szült, vagy amikor a sikert, a nyüzsgést, a karriert, a felnőtt életet felváltva kakiról, pisiről, mellszívóról és éjszakákon át tartó altatásokról tudott csak beszélni. Sőt, azt az időszakot is megszépíti, amikor kamaszként mások gyerekei idegesítették. Diát a gyerekek huszonévesen is kiakasztották. Látta néhány barátnőjét, amint vidám, életrevaló nőből zombivá változtak a kialvatlanságtól, hisztérikusan vágyva vissza a felnőtttársadalomba, ugyanakkor lelkiismeret furdalástól gyötörve ilyetén vágyaik miatt. Persze ugyanezek a barátnők azt is elmondták, nincs ahhoz fogható szeretet, mint amikor egy anya gyermeke ragaszkodását érzi. És ez mindent el is feledtet, mindenért kárpótol. Dia egy másodpercig sem részesülhetett az anyaság csodálatos pillanataiban, azt azonban el tudta képzelni, milyen, amikor

az élet nem róla szól. Márpedig egy gyerek mellett nem a nőé a főszerep, vagy legalábbis osztozniuk kell rajta. Nem gondolkodott még azon, lesz-e valaha gyereke. Egyelőre csupán a férjkeresésre koncentrált. Mindenesetre vágyat még nyomokban sem érzett. A társadalmi nyomás pedig nem hatott rá. Azt azonban sejtette, ha lesz, akkor is csak egy. Talán egy gyerekkel még megbirkózna. Sosem értette a nagycsaládosokat. Ha már annyira szeretik a srácokat, miért nem vállalnak kevesebbet, teljes odaadással. El nem tudta képzelni, miként lehet odafigyelni öt-hat gyerekre. - Kapaszkodjatok meg - mondta a járatuk aktuális senior légikísérője Diának, és kollégáinak az öltözőből kifelé jövet. Százkét negyedikes lesz a fedélzeten. Két és fél órán keresztül. - Ez kész rémálom - dermedt meg Dia. - A negyedikesek még olyan kis... kis... hülyék - próbált finoman fogalmazni. És ebből rögtön száz! - Százkettő. - Hazamegyek! - mondta letaglózva, persze csak tréfából. Igaz, legszívesebben ezt tette volna. Tíz felnőtt kísérte az iskolásokat Londonba. Két cserehétre. Százkét jó tanuló gyerek az ország különböző iskoláiból. Dia abban bízott, hogy miután nem ismerik egymást, talán megszeppenve ülik majd végig az utat. Egyet azonban ekkor még nem tudott: a gyerekek egyenesen a balatoni ismerkedő táborból indultak londoni kalandjukra. Tele élménnyel, és sok-sok csintalansággal a hátuk mögött. - Add ide a mikrofont, majd én olyat mondok nekik, hogy azonnal leülnek - kérte Dia a senior légikísérőt, miután már

lassan fel kellett szállniuk, de a gyerekeknek eszük ágában sem volt leülni. Sőt. Többen felfedezőútra indultak a fedélzeten. Valamint fáradhatatlanul csereberélték ülőhelyeiket. A lányok kétségbe voltak esve. Arra kiképezték őket, mit tegyenek, ha éppen rabot szállítanak, ha renitens egy utas, vagy terroristák szállják meg a gépet. De az egy kézikönyvben se szerepel, mit kezdjenek egy kabin kis ördöggel. Végül, a menetrendet mentve, a repülőgép kapitánya öltözött harci díszbe. Négy csíkkal a vállán, pilóta tányérsapkában talán képes lesz hatni a rakoncátlan tízévesekre. - Kedves gyerekek! Köszöntöm önöket a fedélzeten - kezdte magázódva, a hatás kedvéért. - Most felszállás előtt ismertetem a szabályokat: amit ez a négy légikísérő mond, az parancs - nyomta meg az utolsó szót. - Aki nem teljesíti a parancsot, azt érkezéskor elvitetjük az angol gyerekbörtönbe. Aki viszont jól viselkedik, az bepillanthat a pilótakabinba. Jó utat kívánok! - ezzel hátat fordított megszeppent közönségének, és becsukta maga mögött az ajtót. Miután kattant a zár, az utaskabinban százkét tátott szájú, kikerekedett szemű gyerek maradt csendben, becsatolva. (És tíz, fejét ingató, de mosolygó felnőtt kísérő.) - Ez erős volt - súgta a fiatal senior Diának felszállás közben. - Szerintem nem. így legalább bírunk velük. A kísérőik láthatóan nem tudják fegyelmezni őket. Egyébként, ahogy elnéztem, némelyik gyerek valóban dutyiba való. - Ne viccelj már. Ezek a jobbak közül kerültek ki... - Vagy a pénzesebbek közül. Egy kis suskáért az iskola megóvja a gyerekeket a kicsapás traumájától. Nézz rá néme-

lyikre. Olyan a tekintetük, amit csak valami maffiózó apától örökölhettek. - Hát, neked aztán meg van a véleményed a magyar oktatásról és a gyerekekről. - Meg. És a pedagógusokról is - fintorgott Dia, aki előítéletek és megkülönböztetések között nőtt fel anyja életvitele miatt. Mindazt, amit ő becsült és tisztelt az anyjában, mások elítélték. Az asszony valóban megtett mindent, hogy minél többet nyújthasson gyerekeinek. Az emberek viszont nem ezt a szándékát vették figyelembe, hanem azt, hogy mindent megtett. Dia hálás volt neki, és gyűlölte tanárait, akik lenézték anyját, és neki is megelőlegezték a semmirekellő státuszt. A múltból feltörő érzések éppen csak átfutottak Dián, amikor hirtelen egy vörös hajú, szeplős, szemüveges, negyedikes kislány termett előtte. - Hé te! Még ég a tabló. Azt mutatja, ülve kell maradni becsatolt övvel - nézett Dia szigorúan a kislányra. - Csak azt szeretném megkérdezni, hol van az a börtön, amit említett a pilóta bácsi? - kérdezte könnybe lábadt szemmel. - Oo... hát Angliában. - És sok gyerek van már ott? - O, rengeteg. Tegnap is vittek kettőt. Egy kislányt és egy kisfiút. Úgyhogy ülj le gyorsan, és fogadj szót. A kislány a helyére iszkolt. De nem kellett sok idő ahhoz, hogy a dörzsöltebb srácok elhíreszteljék a kabinban: a hír kamu, csak megfélemlítés volt! Bosszúakciójukat azonban késleltették. Megvárták, amíg a légikísérők megkezdik a szervizt. És amíg ők gyanútlanul töltögették az italokat és kínálták a szendvicseket, egy kisebb banda verődött össze az első és a hátsó konyhában.

A szerviz a repülőkön általában, ha nincs két osztály (márpedig a gyerekjáraton minek business class), középről indul, és a két konyha felé halad, egy-egy dömperrel. így két stuvi a konyháktól eltorlaszolva dolgozik a szervizkocsik között, kettő pedig háttal halad a szolgálati terek felé. Ők azok, akik minden apróságért, étel-, italutánpótlásért kiszaladnak a konyhákba. Diáék dömperéről éppen elfogyott a szalvéta. Elindult hát előre. - Állj! - hangzott a határozott, ám gyermeki hang a mikrofonból. - Maradjon ott, ahol van! - érkezett a farmeröltönyös, szigorú tekintetű kisfiú utasítása. - Elfoglaltuk a repülőgépet! - Figyelj, barátom - kezdte Dia, mosolyt erőltetve az arcára. - Biztosan sok akciófilmet láttál, talán az Airport-sorozatot is végignézted. De ez most nem játék... - akarta folytatni, ám ekkor a negyedik sorból, ahol éppen állt, egy másik kölyök ugrott elé. Dia fején átfűtött, hogy ezek nem fegyveres bűnözők, hanem csak gyerekek. Felesleges idegeskedni. - Most én beszélek - folytatta a gyerek. - Követeléseink vannak. Egy kísérő állt fel a helyéről, de a srácot láthatóan nem zökkentette ki. Végül két felnőttre volt szükség, hogy a lázadót leültessék. Ezalatt, a hátsó konyhában is akcióztak a gyerekek. Zsemleháborúba kezdtek. A zsákot, amiben körülbelül kétszáznegyven darab zsemle lapult, teljesen kiürítették, és szétszórták. - Követeljük, hogy a kapitány vallja be, nincs semmiféle börtön, csak meg akart minket rémiszteni! - valószínűleg kétszer annyi felnőtt is kevés lett volna megállítani a felbőszült kemény magot.

Végül a kapitány elismerte igazukat, és a kedélyek lecsillapodtak. Ez persze nem jelentette azt, hogy az út hátralévő részében nyugalom uralkodott a járaton. Miután a négy légikísérő befejezte a szervizt, és összesöpörte a nagyját a (visszaútra ennivalóhoz előkészített) szétszórt zsemlének, ami a kukába került, a kapitány, büntiből hazugságáért, teljesítette a gyerekek kérését. A fő attrakció természetesen a pilótakabin látogatása volt. Hosszú sor tekeredett a szűk konyhában. A kabinban még a legrosszabbak is eltátották a szájukat. - Olyan, mintha állnánk - mondta egy szemüveges kisokos. - Mert állunk. Pirosat kaptunk - mondta a kapitány, mire az elsőtiszt oldalba bökte. Nem hiányzott még egy bocsánatkérés és kárpótlás egy újabb füllentésért. Még a végén a botkormányt is át kell adniuk. Dia a biztonsági szekrénynél fogadta az érdeklődőket. Úgy érezte, sosem ér véget ez a járat. Végeláthatatlannak tűnt a kérdések sora. Arra számított, a gyerekeket mesés fantáziájuk segíti a repülés ismeretlen világára vonatkozó kérdéseikben. Ám meglepetésére a negyedikesek tündérmesék helyett már inkább az Elm utcában éltek. - Hol szállítjátok a repülőben a halottakat? - Gyilkolt már sorozatgyilkos a repülőn? - Le tudsz szállni, ha meghal a pilóta? - Lehet, hogy ma lezuhanunk? Akadtak kedvesebb témák iránt érdeklődő gyerekek is, mint például: - A repülőgépen is lyukas a vécé, mint a vonaton? - Összeütközhetünk egy ufóval? - Mi történik, ha belecsap a villám a repülőbe?

- Hová hányhatok? - hangzott az utolsó kérdés, ami még eljutott Dia füléig. Ám mielőtt válaszolhatott volna, a gyerek telibe hányta a kötényét. A hirtelenszőke, loknis kislány bűbájos arcával segélykérőn pillantott Diára, miután kitálalta aznapi ebédjét. Ekkor fogalmazódott meg Diában, hogy neki talán mégsem lesz egyetlen gyereke sem. - Volt benne répa. Minden hányásban van. Pláne egy gyerekében, akit egészségesen töm az anyja - Diának még mindig felfordult a gyomra, ha az előző napjára gondolt. - Nem haragudhatsz rá. Biztosan nem direkt rád... - Anna a szó kiejtése helyett inkább kezével mutatta az étel felbuggyanását. - Én ezekből bármit kinézek. Hallottátok volna a kérdéseiket. Csupa horror. - Nekem mondod? - legyintett Szonja sokatmondóan, emlékezve saját járatára Kittystül, macistul, egerestül, hányásostul. - Kiskamaszok - vont vállat Dani. - Mit vártál, hogy megkérdezik, törzsutas-e nálatok Hamupipőke? Na, ezen aztán mindannyian jót nevettek. Mind a négyen távol álltak még a gyerekvállalás kérdésétől, tulajdonképpen talán még nem is gondolkodtak rajta. Ám az egyértelmű volt, hogy Dia a legkevésbé toleráns a gyerekek szárnybontogató, olykor akaratos világával szemben. - A gyerekek hánynak, törölni kell a seggüket, fikás az orruk. Halljatok, ez nem nekem való. Ti talán erre vágytok?

- Ami engem illet, vágynék rá - sóhajtott Dani elgondolkodva. Mindig is vágytam. De most képzeljétek el! Ki menne gyesre? Ez jellemző Danira. Mindent elbagatellizál. Pedig láthatóan megérintette a téma. Vélhetően gondolkodott már rajta. Sőt. A máshová tartozás tudatosulása okozta megkönnyebbülés után az egyik lelket facsaró felismerése a gyerekről való lemondás volt. Dani, bár a homoszexuálisok táborába tartozott, úgy gondolta, egy gyereknek meg kell adni az esélyt a klasszikus családmodellhez. - Én ezzel nem értek egyet - mondta Szonja mámorosán. Ugyanis mámorban élt, mióta egy hete eljegyezték. - Sok klasszikus családmodell, ahogy te mondod, felbomlik. De nem is kell válásról beszélni. Szerinted minden családban harmónia veszi körül a gyereket, csak mert a szülői pár egy férfiból és egy nőből tevődik össze? - Rengeteget olvastam a témában az egyetemen - kapcsolódott be Anna. - Szonjának igaza van. Megfigyelések szerint kiegyensúlyozottabb annak a gyereknek a fejlődése, aki akár csonka családban, akár egynemű párral nő fel, de szeretetben, mint aki apával és anyával, de például erőszakos légkörben vagy elhanyagoltságban. - Édesek vagytok! De én már lemondtam a gyerekről. Nem vagyok hajlandó örökbe fogadni - Dani a szalvétájával babrált. Témát akart végre váltani. - Ne tégy ilyen elhamarkodott kijelentéseket, pláne ilyen súlyos kérdésben. Az élet olyan kiszámíthatatlan - szólt ki Szonja behunyt szemmel romantikus világából. - Mesélj még a fegyencjáratodról - terelte vissza a szót Anna Dia eredeti témájára, észrevéve Dani segélykérő pillantását.

- Egyébként Annát sem igen tudnám elképzelni, amint egész álló nap egy csecsemő körül forog az élete - szögezte le Dia. - Rosszul gondolod. Szerintem egy nő az anyasággal teljesedik ki igazán - mondta meggyőződéssel Anna. - Ez faszság, már bocs. Hogyan lehet kiteljesedni a szoptatás-altatás-tisztába tevés körforgásában? - bár Diának nem volt tapasztalata, minthogy soha egyetlen gyereket sem tett tisztába, többről már nem is beszélve, de még az anyaság egysíkúságának gondolatától is elszörnyedt. - Egyrészt azt mondtam, az anyasággal, és nem az anyaságban. Nagy különbség. - Nem érzek különbséget. - Pedig van. Felépítesz egy karriert, kielégíted a kíváncsiságod a világ dolgai iránt, már mindened megvan, még csak az anyaság várat magára. Viszont egyetértek azzal, hogy pusztán az anyaságban kevés nő talál rá elégedettségére. Valamiféle önmegvalósításra mindenkinek szüksége van, még ha nem is nevezi annak. - És mi a helyzet azzal, aki húszévesen szül? Ott nincs végigfuttatott karrier, amelynek a habjára mogyorózna rá a nő kekeckedett Dia. - A sorrend mindegy. Az ilyennek később jut ideje kiteljesedni. Valószínűleg a családalapítás stabil alapjaira támaszkodva. A végeredmény viszont ugyanaz. Szonja észlelte a beszélgetést, olykor elcsípett egy-egy mondatot, de alapvetően saját gondolataiban mélyedt el. Ezek a gondolatok azonban nem a gyerek kérdése körül forogtak, hanem a vágy körül, amit korábban sosem érzett.

Anna a szekrénye előtt állt, és azon morfondírozott, milyen ruha illene, első randevújához. Lacit lezser srácnak tartotta, bár egyrészt alig ismerte (mindössze egyszer repültek együtt), másrészt csak uniformisban látta. Ráadásul semmilyen konkrétumban nem maradtak a randevú helyszínét illetően. Laci érte jön, este hét órára. Vacsorázni mennek, és utána talán felugranak Lacihoz. De csak azért, mert ezen az estén, ha nem lesz felhős az ég, látható a teljes holdfogyatkozás. Lacinak van távcsöve. Csillagászati. Ez a hobbija. „Még jó, hogy nem bélyegét gyűjt" - mosolygott Anna magában. Nem azt tartotta nehéznek kitalálni, mit vegyen fel egy romantikus csillagvizsgáláshoz. De vajon Laci öltönyös típus, vagy annál sportosabb? Megkérdezhette volna, hová mennek, és abból sok minden kiderült volna. Volna, volna. így maradt a szoknya-kasmírpulóver verziónál, amiben, bár elegáns, egy farmeros férfi mellett egyszerűen csak nőies. Anélkül, hogy túlöltözne. Gyorsan elkészült. Nem szokott nagy ügyet csinálni az efféle dolgokból. A haját szorosan összefogta. Sminkjét gyakorlott mozdulatokkal vitte fel. Éppen csak annyit, amennyi kiemeli, amit kell. Arcélét némi hamvas pirosítóval lágyította, szemét kihúzta alul, és megerősítette szempilláit. A szájára csak szájfényt tett. Laci nem késett, pontban hétkor csengetett. Annának ez természetesen imponált. Ő, aki az idő fogságában élt, amíg barátai erre rá nem világítottak, nagy gondot fordított a pontosságra. Még most is, pedig már gyógyulófélben volt.

Laci nem viselt öltönyt. Mégis elegáns volt. Kordnadrág és kasmírpulóver volt rajta. Bézs, mint Annán. V kivágással. Öszszeöltöztek. Egy ideig csak álltak, és nézték egymást. Tekintetük beszélt helyettük. - Összeöltöztünk - szólalt meg Anna. - Jó jel - válaszolta Laci, szemét le nem véve Anna arcáról. - Egy pillanat - mondta a lány, és visszalépett táskájáért. Szíve szerint behívta volna Lacit, de jólneveltsége nem engedte. Viszont nem akart tovább ácsorogni az ajtóban. Laci közel parkolt, pedig erre a belvárosban kicsi volt az esély. Anna szerette a belvárost. Kávézók, színházak, metró. Bár ő maga ritkán élt a tömegközlekedéssel. De a sansz... Azóta lakott a Liszt Ferenc téren, amióta elköltözött a szüleitől. Ablaka a Zeneakadémiára nézett (ha kihajolt - de inkább csak az onnan kiszűrődő hangokra volt „rálátása"). A téren esténként megélénkülő társasági élet kárpótolta saját magányáért. Amikor szorított magának egy kis időt, leült egy kávéház teraszára, és nézegette az embereket. Szerette ezt a játékot. Amolyan szociológiai esettanulmánynak tartotta. SLG, ahogy magában nevezte szórakozását. Street Life Game. Korábban ritkán jutott le a kétemeletnyi távolságban lévő, nyitott világba. Mostanában, mióta Erik új minőségben szerepelt az életében, mióta repült, és mióta Szonja, Dia és Dani társaságában töltötte szinte minden szabadidejét (a kötöttel egyaránt), azóta egyre többször engedte meg magának a kávézással egybekötött SLG-ket. - Akarsz róla beszélni? - kérdezte Laci. Nem kellett hozzátennie, hogy a vészhelyzetről, Anna pontosan tudta, vagy inkább érezte, mire céloz.

-Nem. - Egyébként elolvastam a cikkedet. Nagyon jó írás. Van hozzá vénád. - Köszi - felelte Anna egyszerűen. Kellemesen, kényszeredettségtől mentesen csevegtek. - Hová megyünk? - kérdezte a lány. Majd az autóig csendben maradtak, noha ez cseppet sem volt zavaró. Erezték egymást. Úgy haladtak egymás mellett, mint egy összeszokott pár. Anna nem tudta eldönteni, ez most déjá vu, vagy egyszerűen csak egymásra vannak hangolódva Lacival. Ha valaki azt állítja, amnéziás, és valójában már tíz éve minden nap így mennek el otthonról, elhiszi. - Tudok egy remek helyet. Szeretném megmutatni neked válasz közben Laci udvariasan kinyitotta Annának az autó ajtaját. - Szerintem tetszeni fog - tette még hozzá. Az autó egy ezüstmetál Ford Focus volt, a legújabb modell. Annának nagyon tetszett ez az autó, sokat gondolkodott, hogy lecseréli a szüleitől kapott Ford Kát. Szerette a kis türkiz csodát, ráadásul ajándék volt. Ezért úgy döntött, vár még egy-két évet. Most viszont belesüppedhetett egy Ghia fel szereltségű Focusba. Az autóban, finom illat teijengett. Sajátos szagán túl tusfürdő, after shave és talán egy csepp férfiparfüm keveréke áramlott felé Laci irányából. Éppen annyi, amennyi még kellemes, ami nem rombolja le a férfiasság képét. Anna nem szerette, ha egy férfi illatfelhőt húz maga után. Az pedig kifejezetten zavarta, ha az illatok nem harmonizáltak egymással. Bár a nők esetében is így volt ezzel. Öblítő a ruhákra, sampon és esetleg egyéb ápolók a hajra, tusfürdő a testre, a férfiaknál borotválkozás előtti és utáni sze-

rek, és mindezek tetejébe még a parfüm... Mindnek más az illata, gyűlölte. De Lacinál tökéletes volt a harmónia. A hangfalakból komolyzene áradt. Carmina Burana. - Látom, tetszik a zene - mondta Laci, oda sem nézve. - Tetszik, de honnan tudod, hogy éppen arra figyeltem? - Úgy tartod a füled. - Hogy tartom? - Mint aki hallgat valamit. Anna még sosem nézett tükörbe zenehallgatás közben, de elhatározta, otthon ez lesz az első dolga. - Tavasz, bor, szerelem. Hogyhogy ezt hallgatod? Most egyik sem aktuális - jegyezte meg Anna óvatosan. - Kettőben hadd reménykedjem - sandított felé Laci, majd indexelt. - Kimész az autópályára? Mégis hová megyünk? - csodálkozott Anna. Azt már meg sem kérdezte, melyik kettőben. - Inkább én kérdezek. Felismered ezt a részt? - hangosította fel a fiú a zenét. - Ez a bordal. Csak nem libát fogunk sütni? Messze még a Márton-nap. - Azt nem, de jó bort ihatunk. Etyekre megyünk. Ismerek ott egy remek helyet. A pince egészen egyedülálló, a főztjük isteni. És a panoráma! A dombtetőn van. Egy kilátó mellett. Onnan megnézhetjük a csillagokat, ha a holdfogyatkozást le is késsük. - Azt hittem, hozzád megyünk csillagokat nézni - csodálkozott Anna. Nem tudta pontosan, megkönnyebbült, vagy csalódott.

- Nem akartalak zavarba hozni. Te nem az a lány vagy, akinek az ember a bélyegeit mutogatja. Ismét csendben ültek, és élvezték a zenét. Sajnálták a pecsenyévé változó libát, mosolyogtak a gregorián paródián. Anna teljesen átadta magát a zenehallgatás és a kettejük között uralkodó csend keverékének. Jól érezte magát. Nyoma sem volt benne a feszélyezettségnek. Laci is könnyedén viselkedett. Udvarias, figyelmes, viszszafogott. A stílus, az autó, a zene, a hangulat, még a pulóverük anyaga is összhangban volt. Korábban Annát nyugtalanította volna, ha kilépnek saját életteréből. Egy ilyen kiruccanásra rá kellett hangolódnia. Innen nem tud egyik pillanatról a másikra hazaugrani. Függ valakitől. De ez most cseppet sem zavarta. Sőt. Imponált neki a helyzet. A női szerep. A férfi mellett, aki döntött, és cselekedett. Bízott benne. Kikémlelve a visszapillantó tükörbe tekintett. Sokkal elégedettebben nézett szembe magával, mint otthon, készülődés közben. Megelégedés töltötte el. A világgal és önmagával szemben. A kivilágított biatorbágyi viadukt alatt néztek csak egymásra, de az út további részében is hallgattak. Mindketten élvezték ezt a kényszeres beszélgetések és témaválasztások nélküli meghittségét. Jó volt megengedni maguknak ezt a csendet. - Ez a Vénusz-himnusz - mondta halkan Anna, amikor felcsendült a lendületes tétel. - És meg is érkeztünk. Na, mit szólsz a végszóhoz? - Stílusos. És... - azt szerette volna mondani, hogy érti a célzást, de inkább nem mondott semmit. Korai lenne az első randevún a szerelemről beszélni.

- Elutazott. Végleg - Dia már-már letargikusnak tűnt. - No, és. Majd lesz más - legyintett Dani, ismerve Dia étvágyát. - Kösz az együttérzést, Dani! - Együttérzést? Te szerelmes vagy? Ezt nem hiszem el! Szonja megrökönyödött barátnőjén. Ő is azt hitte, amit Dani. Vagyis, hogy Diának hiányzik a panorámaszex. - Nem vagyok szerelmes - ellenkezett Dia. - De ez a két hét, plusz a látogatásai az elmúlt napokban... - Több volt, mint szex? - kérdezte Anna. Dia neki is furcsának tűnt. Nem szokott érzelmekről beszélni. Számára a kapcsolat kizárólag a testiségről szólt. Hacsak nem férjjelölt a delikvens. - Tán férjjelölt lett? - Dehogy! Miket beszélsz? Egyébként sem ismerek még minden pilótát. Dia vacakul érezte magát, pláne most, hogy a barátai ezzel a szerelem dumával támadták. Még, hogy ő! Szerelmes! Na, nem! Viszont hozzászokott a jóhoz. Olyan szexhez, amely minden alkalommal a csúcsra vitte, és nem is akárhogyan. Ismét és ismét megújultak. Csak a helyszín maradt változatlan: a panoráma. Diát elképesztően felizgatta, hogy Budapest szívében, a járókelők, a forgalmas Roosevelt tér felett, szemközt az oroszlánokkal szerelmeskedik. Még az is megfordult a fejében, talán mindegy is, kivel. Talán fontosabb a panoráma, mint 3D maga? Talán legjobb lenne felcipelni az oroszlánokat. Kár, hogy nincs nyelvük. - Biztos, hogy végleg elutazott? - Igen. Azt mondta, véget ért a magyarországi kiküldetése. - Akkor jöjjön miattad. - Szonja, ez neki is csak szexet jelentett. Nem jön. Vége.

- Oké, oké, le ne harapd a fejem! Lehet, hogy egy kicsit mégis beleszeretett? Hiányzott. Még soha senki nem hiányzott így. Pedig alig beszélgettek. Alig látták egymást felöltözve. Alig történt egyéb, mint szex. Talán éppen ezért annyira kíváncsi? Szonja boldogan ébredt. Szerette új életformájukat Tibivel, még ha fárasztónak is találta, hogy hol itt, hol ott töltik az éjszakát. Ma kivételesen nem kellett korán kelniük, ami leginkább Tibi munkája miatt volt szükséges, és hosszasan csacsogtak az ágyban. Végül Tibi törte meg a varázst. - Nem akarlak sürgetni, de neked el kell indulnod, ha nem akarod lekésni a járatodat. - Jó, jó - felelte Szonja kelletlenül, és lassan kibújt a takaró alól. Álmosan nyújtózott egyet, majd maga köré csavarta köntösét. Nem mintha szégyellős lett volna, de még mindig feszengett egy kicsit, ha mezítelenül sétált a szobában, pláne, ha a szeretett férfi eközben az ágyban feküdt, és vélhetően őt mustrálta. „Eddig csodás ez a nap" - gondolta Szonja azzal együtt, hogy tisztában volt képességeivel. Jelesül azzal, hogy rekord sebességgel képes a legnyugodtabb pillanatból is káoszt varázsolni. Ám meglepően nyugodtan készült el, még egy közös kávéra is maradt idejük, majd egy rövid és két hosszabb csók után Szonja, Madrid bevételére indult. Délután három órakor azon kapta magát, hogy nem tudná felidézni, mi történt az elmúlt öt órában, mióta eljött otthonról.

Emlékezett, hogy többen beszéltek hozzá, ő pedig válaszolt. Hogy feladatokat látott el, nevetett, kávét főzött, és hosszan böngészte az utas listát, kiderítendő, hol ül a kóser ételt rendelő utas. Arra is emlékezett, hogy amikor odavitte neki a speciális ellátmányt, még mindig az utas nevével és ülésszámával volt elfoglalva. - Megmutatná a beszállókártyáját, uram? - kérte udvariasan. - Le kell ellenőriznem, valóban ön rendelt-e ilyen speciális ételt. - Nézzen rám, kisasszony. - Ekkor Szonja kikémlelt gondolatai mögül, és majdnem elnevette magát. Egy jellegzetes, fekete kaftános, fekete kalapos férfival találta szemközt magát, aki a Tórát szorongatta kezében, és hosszú, himbálódzó pajeszok lógtak füle mellett. Szonja zavartan letette a tálcát, megvárva, míg az utas felbontja a biztonsági szalagot, és visszaadja a melegítendő tartalmat. Szonja a konyha felé tartva szemügyre vette a többi utast is, a színes öltözetű, vidám spanyolokat, a legjellegzetesebb vonásokkal arcukon. Szonja megijedt. Kis híján kiverte a víz. Álmodozott, ahelyett, hogy figyelt volna. Reggel óta saját rózsaszín világában élt. - Aú! - Mi baj? - kérdezte a felkiáltó Szonját kolléganője. - Megégetett a sütő? - Nem, dehogy. Csak megcsíptem magam. Tudod, elég szerelmes vagyok, és le kell szállnom a földre. - Szívem, ezzel még várj, kérlek. Alig hagytuk el Madridot. Hidd el, a legjobb nekünk most tízezer méteren. De már legalább tudom, mi az oka. - Minek mi az oka? - kérdezett vissza Szonja.

- A kapitány konkrétan azt kérdezte, flúgos vagy-e. - O. És mit mondtál? - döbbent meg Szonja az őszinteségen. - Hogy nem tudom, mert nem ismerlek. - És miért kérdezte? - Mert folyton vigyorogsz, de láthatóan nem a külvilág hatására - felelte a lány, és otthagyta Szonját. - Összpontosítanom kell - motyogta maga elé Szonja. Jelen állapotában azt se venné észre, ha tűz ütne ki, vagy ne adj Isten, valaki rosszul lenne. Közben megmelegedett a kóser kaja. Egy határozott mozdulattal helyezte tálcára a forró tálat, és kivitte az utasnak. Mielőtt azonban kilépett a kabinba, megrázta magát. - Éber vagyok! Éber vagyok! - Azt hittem, már megfeledkezett rólam - jegyezte meg az utas kipája alól. Karimás, fekete kalapja a mellette levő ülésen pihent. Szonja visszaindult a konyhába. Most a többi utason volt a sor. Nekilendült, hogy a százhúsz főből rá eső körülbelül harmincat valami itallal kínálja. Lassan haladt. Volt ideje. És tudatosan koncentrált. Mindenre. Kommunikált, érdeklődött, csevegett, mosolygott, borokat ajánlott. Egyre inkább beleélte magát, és már azt sem bánta, hogy gondolataiban - ha csak átmenetileg is - eltávolodott szerelmétől. Ahogy közeledett a rá jutó utolsó sorhoz, a szeme sarkából kiszúrt egy fiatalembert. Egyenes derékkal ült, és maga elé meredt. Nem aludt, nem olvasott, csak fixírozott. Egyetlen pontot. - Mit tölthetek önnek? - kérdezte Szonja, amikor odaért.

De a férfi nem felelt, csak alig érzékelhetően megrázta a fejét. Semmit. Rá sem nézett Szonjára. - Látod azt a fickót a 6C-ben? Azt a farmeröltönyöst? - mutatta meg Szonja a függöny mögül a fiatal férfit kolléganőjének. - Aha, mi van vele? - Olyan furcsa. - Mi a furcsa benne? Felszállás előtt előrejött a mosdóba, és nagyon kedves volt. Csendes, de kedves. - Ettől tartottam! - Szonja idegesen kisandított, hogy újra megnézze magának utasát. - Mitől? - Várj egy percet! - ezzel Szonja sietve töltött egy pohár narancsot, és elviharzott. - Mást se teszek! - rántotta meg vállát a lány. Szonja kipirulva tért vissza a konyhába, kezében az érintetlen narancslével. - Mondtam neki, hogy miután látom, nem kérte az ebédjét, legalább igyon valamit, mert hosszú az út, és száraz a repülő levegője. - Igazán gondoskodó vagy. De nem azt mondtad, hogy szerelmes vagy? - Hülye, én most nem ráhajtottam a srácra, hanem teszteltem. - Tesztelted? - bámult értetlenül a kolléganő. - Be kell mennem a kapitányhoz! - jelentette ki Szonja. - Ugyan miért? - Mert azt hiszem, ez a férfi... - és Szonja közel hajolva kolléganőjéhez a fülébe súgta gyanúját. - Te megőrültél!

- Nem. És azt tanultam, kötelességem jelenteni a feltevésemet, amiben senki nem akadályozhat meg. Ha a fedélzeten süket fülekre találok, akkor a biztonságiaknak szólok otthon. Szonja kolléganője végül bement a kapitányhoz, és vázolta, mit gondol a flúgos lány. Nyílt a pilótakabin ajtaja, és maga a kapitány lépett elő. Tekintélyes darab. Pillantásával Szonját a konyha falának, a kérdést pedig Szonjának szegezte: - Mióta is repülsz? - Nem ez a lényeg. Biztos vagyok benne, hogy a srácnál anyag van. Minden stimmel. Ráillik az összes magatartáselem, amiről tanultunk... - Figyelj, kislány. Nem tarthatlak vissza abban, hogy jelentést tégy. Kötelességed, amennyiben feltételezésedet megalapozottnak véled. Azonban felhívom a figyelmed, ha tévedsz, el ugyan nem marasztal senki, de hosszadalmas eljárás veszi kezdetét. Hacsak... - Hacsak? - Hacsak a nem hivatalos utat választod. Egyszerűen leadod a drótot. Elsőként hagyod el a fedélzetet, és szólsz a vámon. Rendben? - Hát... Nem is tudom - hezitált Szonja. - így szoktuk! - mondta határozottan a kapitány. Szonja elbizonytalanodott. - Rendben. Még másfél óra volt hátra Budapestig. Szonja ideges volt. De elszánt. Épp a minap beszélgettek Tiborral a dílerekről. Egyetértettek abban, hogy sokkal súlyosabb büntetést érdemelnének, mint amiben részesülnek. Szonja elsőként hagyta el a fedélzetet.

Szinte rohant, hogy mindenképpen jóval megelőzze az utasokat. Ekkor már teljesen biztos volt a dolgában, ugyanis leszállás után a farmeröltönyös fiatalember ismét betért a mosdóba. A vámosok, az uniónak és a schengeni határegyesítésnek köszönhetően, ráérősen beszélgethettek. Szonja hozzájuk sietett. Azonban, mielőtt megszólalt volna, egy pillanatra megingott. Mégiscsak egy embert készül „felnyomni". - És mit követett el az illető? - kérdezte a vámos, miután Szonja minden adatot megosztott, ami a kiemeléshez szükséges lehet. - Erős a gyanúm, hogy kábítószert csempész a testnyílásaiban - vágott bele egy szuszra, és folytatta is, mert a tekintetekből úgy ítélte, nem volt elég meggyőző. - Pont, ahogy tanultuk. Felszállás előtt bement a mosdóba, vélhetően ekkor szedte ki a végbeléből a kis zacskókba rejtett anyagot. Talán a nyelőcsövéből is. De továbbra is alig mozgott, mereven ült, nem evett és nem ivott, feltételezhetően a gyomrában elhelyezeti zacskók miatt. Aztán leszállás után ismét betért a mosdóba, visszahelyezni az anyagot. Továbbá feszült volt, szinte egyáltalán nem kommunikált, a szemei pedig csillogtak. - Valóban elég gyanús - mondta a vámtiszt, végre kellő komolysággal. Majd leakasztotta rádióját a nadrágjáról. A kód, amit bemondott, Szonja számára semmit nem jelentett. Csak a járatszám volt egyértelmű. - Menjen vissza a kollégáihoz. Szonja nem látott ebben semmi különöset, elindult hát viszszafelé, hogy bevárja kollégáit. Ekkor azonban már észrevette az első utasokat, amint elhagyják a Madridból érkező gép fedélzetét. Aztán még valami feltűnt neki. Az utasokat, miután

magukhoz vették feladott csomagjaikat, elterelték a kijárat felé vezető útról. - Mi ez, hát nem csak a farmeröltönyös fickót nézik át? kérdezte félhangosan, amikor valaki megfogta a vállát. A kapitány volt. - Az egész járatot átvizsgálják. Százhúsz utas és hat fő személyzet. Remélem, hoztál szendvicset. - De miért? - így döntött a vámtiszt. - O - mondta Szonja megsemmisülve. A háromórás eljárás során ismeretlen bejelentés miatt fecnikre szedték a repülőt és utasait, valamint a személyzetet. A legkellemetlenebb vizsgálatok várattak magukra. Azonban a farmeröltönyös férfi külső vizsgálata fölöslegessé tette a gumikesztyűs motozást. Mindenkinél. - Mi az ábra? - kérdezte a kapitány az egyik újoncnak tűnő vámost. - A célszemély tiszta. Ugyanis - hajolt közelebb a kapitányhoz a fiatal vámos - nem a járatról érkezett füles, csak egy embertől. De valami befolyásos fickó, nem emelhettük ki. Inkognitóban utazott, mert beteg. Súlyos gerincműtétje volt. Szegény nagyon félt a fel- és leszállástól, a nyomáskülönbség miatti erős fájdalmaktól. Ráadásul a sok fájdalomcsillapítótól elég rohadtul érezte magát. Émelygés, szédülés. Eléggé lefogyott, ezért sem ismerte fel senki. Csoda, hogy egyáltalán engedték repülni. Azt mondta, felszállás előtt egy szorítópántot csatolt a derekára és a hátára, amit csak leszállás után vett le, hogy akkor se tartsa rosszul a gerincét, ha véletlenül elaludna. Megmutatta, olyan, mint egy golyóálló mellény, csak sokkal szorosabb. Gyakorlatilag nem is hajlik benne az ember. Szerencsétlen. Örült, hogy él.

- Ki ez? - kérdezte a kapitány. - Az Air Budapest volt vezérigazgatója, mellesleg az exkormányfő unokaöccse. A kapitány és Szonja tekintete találkozott egy pillanatra. - Felmondjak? Miközben Szonja megérkezett Budapestre, Dani Frankfurtban landolt. Leemelte bőröndjét a kalaptartóból. Zakóját felvéve, a hátsó ajtón át távozott a repülőből. Kellemes kerozinszag csapta meg az orrát. Szerette a repülőterek szagát. Különösen a frankfurtiét. Európa legnagyobb forgalmú repülőtere, ahol ráadásul szinte mindig szélcsend uralkodik, kedvezve az illatoknak. Csak állt a szervizlépcső alsó fokán, és szívta magába a hajnal atmoszféráját. Kollégái már a személyzetet fűvarozó Ford Tranzitban ültek. Ő viszont kihasználta az időt, és amíg a pilóták átadták a repülőt a váltószemélyzetnek, feltöltődött. Frankfurtból utasként repültek tovább Dublinba, a Lufthansával. - Ennek legalább van értelme - magyarázott Tivi, azaz Tivadar a többieknek. - Két hete is kaptam egy dublini kitelepítést. Kétnaposat. Éppen csak megérkeztünk, kétszer elrepültünk Moszkvába, és jöttünk is vissza. Ez szerintem nem éri meg a cégnek. - Én nem értek a menetrend megtervezéséhez, de mi most egy hetet dekkolunk Dublinban. Erre az időre tizennégy órányi repülést terveztek. Otthon egy hétre akár harminc órát is kaphatok - kapcsolódott be a beszélgetésbe Dani is. Ő sem értette, miért éri meg a légitársaságnak egy ilyen jellegű kitelepítés.

Egy személyzet bázist vált, és egy repülőt is ki kell helyezni. Egy laikus szemével úgy tűnt, többe kerül a gomb, mint a kabát. - Figyeljetek, itt nem csak arról van szó, mennyibe kerül. Az útvonal képvisel értéket. Miénk a Dublin-Moszkva, a Dublin-Kijev és a Dublin-Szentpétervár. Eléggé lefedtük a piacot. Otthonról és Írországból is. Ez az igazi érték, még ha nem dolgozunk is nagy haszonnal. Idővel nullszaldós lesz, aztán még nyereséget is hozhat. Pláne hogy egyre több az utasunk ezeken a járatokon is. - Váó - bólintott elismerően Tivi, miután végighallgatta a senior légikísérőt, aki a nyugdíj felé közeledve „unalmában" már a repülés minden területén kiképezte magát. - Mellékesen útvonalat tervezel? - Nem. A férjem dolgozik az értékesítésen. Slotokat ad és vesz. - Én egy használt telefont sem tudtam soha eladni, nemhogy réseket meg levegő utakat a légtérben - forgatta a szemét Dani. - Viszont itt és most kiötöltem a legjobb bizniszt. Csinálok egy céget. Útépítő céget. Magyarországon hatalmas pénzeket tudnak megforgatni. Légifolyosókat fogok gyártani. Szerintetek ki nézi meg, mire vettem fel a támogatást? Ha síkságon hidat meg alagutat lehet építeni... A diskurzust a pilóták érkezése zavarta meg. Dani az elsőtiszttel már többször repült, de a kapitánynak út előtt mutatkozott be. - Ugye témát váltotok? Nem akarok a magyar autópályákról beszélgetni - morogta a kapitány. - De ha nagyon ragaszkodtok hozzá, akkor este beülhetünk egy ír kocsmába. Ott vállalom, de felidegesíteni ott sem vagyok hajlandó magamat.

- Félreértetted - mondta Tivi. - Dani légi úthálózatot akar építeni, támogatással. - Remek gondolat. Beszállok. Egyenesen a Lufthansa dublini kapujához vitte őket a kisbusz. Egy kevés késéssel érkeztek Budapestről, így nem kellett sokáig várakozniuk a többi utassal, akik jól megbámulták az egyenruhás csapatot. Nem volt telt ház, de így is több mint száz utas szállt fel a repülőre, egy Boeing-767-300 típusú gépre. Hely bőven akadt a százkilencvenhét férőhelyes törzsben, így a legelöl elhelyezkedő, bőrfoteles kabint az első osztálynak tartották fenn. Amikor hajózó személyzet utazott, automatikusan erre az osztályra kaptak beszállókártyát. Daninak többször eszébe jutott gyerekkori élménye, hogy amikor még nem lehetett Nyugatra utazni kényünkrekedvünkre, ő a szüleivel az NDK-ba látogatott. A magyar kamionosok lelkesen villogtak, integettek, tülköltek egymásnak. Már-már meghatotta az összetartás, amit akkor látott köztük. Pici gyerekkora óta sok minden megváltozott. Úgy közlekedhetünk Európában, mintha egyetlen ország lenne. Ez a mostani gyerekeknek már természetes, de annak, aki a sanszot sem kapta meg, hogy kiugorjon Bécsbe egy kávéra, bizony maga a Kánaán. Ráadásul ő naponta szeli át a határokat. Igazi kozmopolitának kezdte érezni magát, aki az egyik fővárosban randizik, a másikban vacsorázik, a harmadikban alszik el, és a negyedikben jut eszébe, hogy valahol egy ágyon felejtette a könyvét. A világ hajózói között vélte mostanában felfedezni azt az összetartást, amit anno a kamionosok között látott. Egy apró különbség azonban kiemelendő: ma már senkit nem érdekel a

nemzetiség. Legyen az a két pilóta vagy légikísérő német, magyar, balinéz vagy filippínó, amikor összetalálkoznak, angolul (kimutatott) nemzeti öntudat nélkül örvendenek egymásnak. Van közös témájuk és hozzá közös nyelvük. Talán évekkel ezelőtt azért is örültek egymásnak annyira a magyarok külföldön, mert a másik biztos pontot jelentett: mégiscsak akad valaki, akivel megérthetik egymást. Hiszen ki más beszélne magyarul, mint a magyarok. Ma már ez sem akadály. Ugyanazt azt angol nyelvű mentési tananyagot nézi végig a japán légikísérő, mint az orosz vagy a magyar, amikor a repülőgépből való kimenekítést tanulja. Dani egyszersmind aggódott is mindezek miatt. Gyerekkorában külföldön mindig különbnek érezte magát a többieknél: mert magyar. Ma viszont pont olyan európai, mint a többiek. - Elvihetem? - kérdezte kedvesen a lufthansás stuvi, Dani üres narancsleves poharára mutatva. Dani teljesen elmerengett. Észre sem vette, hogy már gurulnak. Hátrafelé. Pushback. A repülő nem tud tolatni, ezért egy idétlen formájú autó tolja el az állóhelyéről. Automatikusan kapcsolta be a biztonsági övét. Fel sem tűnt neki a mozdulat. Rutin. - Persze. Köszönöm - mosolygott vissza a német lányra. Igazi német, gondolta. Magas, vízilabdázó alkat, szőke haj, világos bőr, halványkék, hideg szemek. Elegáns volt. A német légitársaság szigorú szabályai tükröződtek a személyzet viselkedésén. Kevésbé viselkedtek felszabadultan az utasokkal, mint a magyarok. Nem beszélgettek többet a kötelezőnél, nem tréfálkoztak. A szabályokat mereven betartották. Itthon megengedett a humor, persze az udvariasság határain belül. És a szabályok is pirosakra és kékekre oszlanak. Piros minden, ami a biztonságot érinti. Olyan nem létezhet, hogy az utas állva néze-

lődjön felszállás közben, mert az veszélyezteti testi épségét. Ha nem „fogad szót", akár a le is parancsolhatják a gépről. Ha azonban fél a repüléstől, és kér egy konyakot a turistaosztályon (ahol egyébként ilyesmi nincs, és nem is adható, ami szintén egy szabály), biztosan kap egy pohárkával. A németeknél viszont a szabály az szabály. - Helyes kis bige, nem? - vigyorgott Tivi a szomszéd ülésről. Még csak le sem halkította hangját. Dani utálta ezt. Még ha feltételezte is, hogy a másik nem érti a magyart, akkor sem beszélt hangosan háta mögött. Ennél már csak azt viselte nehezebben, amikor valaki a másik szemébe nézve mond valamit, amit közös nyelven mélyen elhallgatna. Egyszer szemtanúja lehetett egy kellemetlen helyzetnek. Libanon, Bejrút. Az utas, egy hölgy, csadorban, a repülőbe lépve elvett egy újságot. Egy Népszabadságot. A kolléga kedvesen, mosolyogva fogadta, mintha azt mondta volna: „üdvözlöm a fedélzeten. Erezze jól magát". Ám ehelyett, azt mondta: „Ezzel csak legyezheted magad, kicsi Leila, egy büdös szót sem fogsz érteni belőle." „Kicsi Leila", az intelligens libanoni hölgy ékes magyarsággal felelte: - Rendben, ezzel legyezem magam, de adjon kérem egy Magyar Nemzetet is, azt elolvasom. A kolléga hazáig égett, pedig az út több mint háromórás volt. - Sh - intette le Dani Tivit. Tivi egyébként, ettől eltekintve szimpatikus srác volt. Repült vagy húsz éve. Három gyereket és a feleségét tartotta el égből pottyant fizetéséből. Sokat repült, mindent elvállalt. Nem lett senior, nem akart az lenni. A repülő hátuljában szeretett dolgozni. Nem akart sem a pilótákkal, sem a földiekkel civódni. Az utasokat viszont szerette.

Változatosnak tartotta a napi közönséget, és ez szórakoztatta. Az utasok szerették már-már flegmatikus stílusát, ami mögött jól érezhetően egy úriember rejtőzött. Aki előzékeny a nőkkel, az idősekkel, a rászorulókkal, az utasokkal, a gyerekekkel: szóval kellemes jelenség. A kollégák is szerették. Főleg a lányok. Apolta a lelkűket. Szerviz után a hátsó konyha szinte mindig rendelőként fünkcionált. A stuvik kiöntötték lelküket Tivi bácsinak, aki mint férj, mint apa, mint ötvenes pasi remek tanácsokkal látta el őket. Még valamit tudott: csak hallgatni, tanácsadás nélkül. És azt is pontosan tudta, mikor mire van szüksége a másiknak. Ráadásul tisztelték is. Rendes apa, rendes férj. Az olyan megjegyzéseket, mint az iménti bigés, csak megszokásból tette. Kamaszkori maradvány. Dani úgy tervezte, alszik a repülőn. Könyvet sem vett elő. Az ülészsebben talált egy fedélzeti magazint. Belelapozott. Santiago de Compostelát propagálta egy spanyol utakat szervező utazási iroda, közvetlen járattal Frankfurt és a spanyol város között. Dani belekezdett a cikk olvasásába, döcögő német nyelvtudása azonban nem volt elég ahhoz, hogy értse a Szent Jakab apostolról szóló legendát. Visszatette az újságot az ülészsebbe, és hátradőlt. Felhúzta az ablakvédőt. Bármikor, ha utasként repült, elég volt kinéznie az ablakon. Elmerengett a végtelenségben. Mindegy volt, nappal van, vagy éjszaka, felhős az ég, vagy tiszta, lakott terület, vagy a szántások felett repülnek. Nézte a távolt, a legalább tíz kilométerre elterülő, apróvá zsugorodó messzeséget, és beleszenderült. Mint valami önhipnózisba. Most viszont nem tudott elaludni. Még csak ellazulni sem. Képtelen volt egy pontra koncentrálni. Kapkodta a tekintetét a

horizont és az alattuk elnyúló vidék között. Játszott. Életeket képzelt bele a tájba. Elfáradt a szeme. Vakított a fény a nagy kékségben. Alig voltak felhők, reggeli erejével sütött a nap. Dani becsukta a szemét, de vibrált a szemhéja mögötti világ. Nem tudta mire vélni ezt a feszültséget. Elege lett. Gondolta, sétál egyet. Kíváncsi volt a repülőre. Bár repült már ezen a típuson - az Air Budapest flottája nem rendelkezett B767-300 típussal - de az Ázsiában történt. A Hainannal. Minden társaság alakít egy kicsit a gyári ajánláson. Persze vannak fix elemek, de a székezésbe, az utaskényelmi egységek kialakításába, a konyha berendezésébe és még számos apróságba beleszólhatnak. A Tupoljevek is katonai gépekként kezdték pályafutásukat. Nem véletlenül nyílt például a TY-134 típusnak befelé az ajtaja. így akár repülés közben is ki lehetett nyitni, hogy a katonák ejtőernyővel a hátukon kiugorhassanak. Boeinget is látott már - igaz, csak magazinban - bárpulttal, ágyakkal, irodával felszerelve, de székekkel sűrűn berakva is, hogy gazdaságos legyen a charterjáratokhoz. Dani nem akart zavarni az első szolgálati térben, mert látta a „lufis" kollégákat, amint éppen a szerviz utáni felfordulásból varázsolnak átlátható és rendezett konyhát. Hátrafelé indult hát el. Amikor a második kabinhoz ért, megtorpant egy pillanatra. Furcsa neszt hallott. De hamar rájött, csak egy utas fejhallgatójából szűrődik ki a zaj. Alaposan feltekerhette a hangerőt. Nem a vetített filmet nézte, hanem zenét hallgatott. Komolyzenének tűnt. 9-es csatorna, emlékezett Dani. Amikor beszálltak a repülőbe, megnézte a csatornákat. Az l-es és a 2-es sugárzott fii-

meket, de ő is érezte, hogy nem fog belenézni. Igaz, mozifilmek voltak, de nem az ő stílusa. Miután meggyőződött róla, hogy a hang, amit hall, hegedűből származhat, félrehúzta a függönyt, és belépett a második kabinba. Meglepetésére itt nem ült senki. Nem is volt több ötven férőhelyesnél. Bizonyára a terhelés miatt osztották el így az utasokat. Talán kényelmesebb lett volna, ha egyenletesen ültetik szét őket a repülőben, de a biztonság a nagyobb úr. Ha a cargo és az utaspoggyász változtat a balanszon, azt már csak az ültetéssel lehet korrigálni. De az is lehet, hogy a fel- vagy leszálláskor mért légáramlatok miatt kellett belenyúlni az utasok elosztásába. Dani gyakorta beleborzongott a tudatba, hány és hány szakember mindenre kiterjedő figyelmén múlik, hogy a repülés biztonságos. És az. Mert ez az a szakma, melynek minden területén a levegő szerelmesei dolgoznak. Legyen szó pilótáról, stuviról, szerelőről, check-inesrö\, navigátorról, irányítóról, karbantartókról... vagy akár a Follow me autó vezetőjéről. A harmadik kabin előtt pici szolgálati tér húzódott. Egy légi kísérő tartózkodott éppen itt. Biccentett Daninak, majd töltögette tovább az ásványvizeket kis műanyag poharakba. Dani elhúzta a függönyt, és belépett az utolsó kabinba. Közel száz utas ülhetett itt. Emiatt, más volt a levegő, más volt az alapzaj, többen aludtak, mások filmet néztek, olvastak vagy beszélgettek. Dani úgy tervezte, a kabin ezen a folyosóján sétál végig, és a másikon tér vissza. Hátul a konyhában tud átkelni a másik oldalra. Behúzta maga mögött a függönyt, és elindult. Ösztönösen felnyúlt, hogy lecsukjon egy nyitott kalaptartót. Pedig ez most nem az ő dolga volt.

A vészkijárati ablakoknál járt, amikor megütötte valami a fülét. Talán megint egy fejhallgatóból kiszűrődő nesz. Nem, ezúttal halk beszéd. Ismerős hang. Népszerű szinkronhang. Vagy talán mégsem. A kivetítőn éppen a stáblista futott. Akárcsak a nyitott kalaptartónál, a vészkijáratnál is ösztönösen cselekedett. Bepillantott az ott ülőkre, rendben van-e minden. Az ablaknál egy szőke nő ült, haj pánttal, félrecsúszott szemüveggel. Olvasott, amíg el nem nyomta az álom. Mellette egy öltönyös férfi hallgatta a külső széken ülőt. Ő is szemüveget viselt. Szögletes keretes, divatos szemüveget. Valódi Rodenstockot. Ám vagy ötdioptriás lencsével. Dani, miután szemügyre vette a méregdrága okulárét, az öltönyre is vetett egy pillantást. A márkát nem tudta megállapítani, de egyben biztos volt: nem holmi bóvli. Vélhetően testre szabott, egyedi darab volt. Dani számára az elegancia csúcsát a mandzsetta jelentette. Szinte biztos volt benne, hogy ehhez az öltönyhöz és szemüvegmodellhez a férfi mandzsettás inget visel. Azt viselt. Inget mandzsettával. Navarro. Dani legdrágább öltönye is feleannyiba került, mint ebből a mandzsettagombból egy pár. Ekkor Dani ismét észlelte az ismerős hangot. Sokkal közelebbről. Ha figyel, talán a szavakat is ki tudja venni. Francia beszéd. Igaz, a hajtómű zúgása és a henger alakú kabin rontott az akusztikán, az embernek gyakran kellett, kapkodnia a fejét, honnan is jön a hang. Miközben Dani fülelt, még egy dologra lett figyelmes. A mandzsettás kéz egy másik kezet fogott. Egy férfiét.

Daninak hirtelen kitisztult a hallása, az ismerős hang kibontakozott a hajtóműzajból. Pierre. A másodperc töredékéig átvillant Danin a szándék, hogy megkeresi a hang forrását, de aztán rájött. Miközben az öltözködés csúcsmodelljein merengett, észre sem vette, hogy a kéz, ami a drága pasi kezét fogja, az ismerős hanghoz tartozik. Pierre. Az ő Pierreje. Lecserélte a középkategóriás Danit egy felső kategóriás franciára. Az egész szemle az alvó nőtől, szemüvegen át a mandzsettagombig és a hang beazonosításáig nem tartott tovább egy percnél. Azóta is csak másodpercek teltek el. Noha Dani úgy érezte, a rá nehezedő nyomás belepréselte a padlóba, és már kínosan régen ácsorog a 18. sor E ülése mellett. Talán feltámadó belső feszültsége, megnövekedett adrenalin szintje, szaporább légzésszáma tette észrevehetővé Danit, mindenesetre a francia pár hirtelen felnézett rá. Az idegen drága szemüvege mögül, Pierre pedig... lassan fordult meg. Egészen hátra kellett vetnie a fejét, hogy Dani arcába nézhessen. Rezzenéstelen tekintettel nézett rá. Elfojtotta meglepődését. Mint anno Párizsban, a bárban. Az idegen kérdőn pillantott rá. Miért bámul? Kérdezte arckifejezése. Dani, mintha csak elbambult volna, odébbállt. Nem leplezte le Pierre-t. Mint akkor, ott, Párizsban sem. Két lépést tett, mielőtt megtorpant. Majd két lépést vissza. - Cirkuszoltam, mint egy hisztis nő. - Először is, te nem tudod, milyen az, amikor egy nő ilyen esetben kiveri a palávert. Megmondjam? Hangos. Fülsértőén. Ugyanis az érzelmei vezérlik önkontroll nélkül. Na jó, nem

mind ilyen. Másodszor. Jólesett? Levezetted a feszültséget? Visszaadtál egy kicsit is abból, amit kaptál? No hát akkor. A történtek miatt az exednek lehet bánkódnivalója, nem neked. Dani nehezen élte túl a nap hátralévő részét. Miután megérkeztek Dublinba, alig egy órájuk maradt felfrissülni, és már repültek is Moszkva felé. Dani felidézni sem tudta később, hogyan telt az út, milyenek voltak az utasok, mi történt egyáltalán a járaton. Önmaga szellemeként teljesítette kötelességeit. Azonban kellő önkontrollal, a kollégák ebből semmit sem vettek észre, az utasok pláne nem. Ő kedves, előzékeny, segítőkész stewardként viselkedett, mint mindig. Tivi volt az egyetlen, akinek feltűnt, hogy Daninál valami nem stimmel. Mintha egyik pillanatról a másikra összeomlott volna benne valami. Kérdezte is, rossz hírt kapott-e, de Dani csak rántott egyet a vállán. Este, miután megérkeztek Moszkvából, a teljes személyzet betért egy a szálloda közelében levő ír (mi más is lenne) kocsmába. Dani először nem akart csatlakozni, de végül úgy döntött, bármi jobb annál, mint ülni, és szenvedni egy idegen város rideg szállodaszobájában. Egyik sör követte a másikat. Tivi rendelte őket Daninak. Látta, hogy a srác nem bírja a szeszt, gyanította, a sörtől is képes berúgni. És igaza volt. Három korsó (és néhány kör pisilés) után Dani átkarolta Tivi vállát, és annyit mondott: - Hát, öregem, nagy mázlista vagy te a nőkkel. A férfiak szemetek. Ezzel útjára indult a lavina. A többiek diszkréten elhagyták a helyszínt, Dani pedig mesélt, mesélt és mesélt. A kályhától kezdte. Attól a kályhától, amit a szülei gyújtottak be azon a bizonyos karácsonyon.

Hajnali három órára már nemcsak a múlt sérelmein, hanem Pierre szapulásán is túljutottak. Dani megkönnyebbült. Még sosem panaszkodott ennyit. Mindig úgy érezte, neki ehhez nincs joga. Ő más. Ha elgyengül, még azt mondják, azt se képes eldönteni, fiú-e vagy lány. Pedig éppen olyan problémákkal küszködött, mint bárki más. És a gyógymód is hasonló volt: kibeszélés. A lányoknak időnként megnyílt. Meg is értették. De nem mert egészen őszinte lenni, féltette a barátságot. A családjára nem számíthatott. Sosem tudhatta, ki az, aki elfogadja olyannak, amilyen. És ki az, aki egy kicsit azért csámcsog a dolgon. Nem értette, miért téma a melegek szexuális élete. A szomszédot sem kérdezzük meg, hogyan csinálja, vagy hányszor. A rokonainkról sem tudjuk, félredugnak-e, és ha igen, kivel. De ha valaki meleg, a szexuális élete azonnal élete központi kérdésévé válik. - Ez baromság, Dani. Ezt csak ti gondoljátok így. Hidd el, pont leszarom, kivel kefélsz, és leszartam addig is, amíg nem tudtam, hogy meleg vagy. És mindaddig leszarom, amíg nem a feleségemet szándékszol megkörnyékezni - vigyorgott. - Lehet, hogy téged nem érdekel. De tapasztalatból beszélek, elhiheted - mondta Dani, de mielőtt folytatta volna, ismét meglátogatta a mosdót. Ezúttal már hányt is. - Megismerkedem valakivel, tök jókat beszélgetünk. Nem kell nagy dologra gondolni, szomszéd, kolléga, bárki. Nem barátkozunk, csak dumálunk. Aztán kiderül, hogy meleg vagyok. Például véletlenül észrevesz egy fotót, vagy megkérdezi, van-e barátnőm, mire én: „van, Pierre-nek hívják". - Dani arca itt egy kissé elkomorult, de aztán folytatta: - És innentől kezdve száznyolcvan fokos a fordulat. Nyilvánvalóan a szexuális beállítódásom

miatt. Hisz amíg nem tudta, pont olyan voltam a szemében, mint akárki más. Egy kolléga, egy szomszéd a sok közül, teniszpartner, vagy bármi egyéb. Hát nem mindegy neki, kivel érzem jól magam? Lehet, ha belemennénk a részletekbe, a heterókról is kiderülne ez meg az. Mennyi perverz szokás. Csak nem beszélünk róluk. De két pasi vagy két nő... önmagában megvetendő. - Kiszárad a szád, ha nem hagyod abba. Túldimenzionálod. Ennyire nem súlyos a helyzet. Viszont engedj meg nekem egy észrevételt. Lehet, hogy nem fog tetszeni. - Hm - tárta szét a karját Dani. A mai napnak (igaz, közben átfordult a másnapba) már túljutott a mélypontján. Tivi ezt képtelen túllicitálni. - Lehet, hogy nyíltan vállalod a melegséged. Megküzdöttél a világgal, a szüleiddel, a barátaiddal. Talán magaddal is. Lehet, hogy keresed az igazit, és lehet, hogy meg is találod. Azonban előtte javaslok valamit. Ülj le, és gondold végig, hogyan jöttél ki ezekből a küzdelmekből. Vannak elvarratlan szálak? Vagy valójában minden a szőnyeg alatt lapul? Leginkább a saját szőnyeged alá kukkants be. - Ezeket lejátszottam... - Várj - Tivi felemelte a mutatóujját, elhallgattatva Danit. Te saját magadat még nem fogadtad el. Mások szemével méred magad, a fejükbe vetítve saját félelmeidet. Ha te megbékélnél a helyzeteddel, nem érdekelne, ki mit gondol. A szorongásod tárgyát vonzod be. Attól félsz, megszólnak? Bárki bármit mond, ezt hallod ki belőle. Egyébként hol érdekel téged, hogy akad, aki megszól? Kit nem szólnak meg? Ahhoz nem kell melegnek lenni.

Még egyszer mondom. Szállj magadba, és tégy rendet. Amíg benned nincs rend, körülötted sem lesz az. Amíg te nem szereted magad, mások sem fognak tudni igazán. Amíg te nem fogadod el magad, folyton elutasításra fogsz találni. Még egy Moszkva és két Szentpétervár várt Danira, mielőtt hazatér. Haza. Jelenleg olyan mindegy volt, hol van. Azon gondolkodott, vajon mitől otthon az otthon. Újra és újra arra jutott, attól a hangulattól, amit házunk vagy lakásunk ad. Ez nem a lakcírmkártyától vagy a személyes tulajdont képező tárgyak helyétől függ. Hanem a lakás lelkétől. Amivel a benne lakók töltik meg a teret. De milyen lelke van annak a lakásnak, amelyben egy ember él? Dani emlékezett, hogy gyerekkorában szeretett otthon lenni. Az ő házukban négy szerető lélek élt. Tőlük volt hangos a tér, ők teremtették meg az atmoszférát. Hangulatos, meleg fészekben éltek. Egészen addig, amíg a lelkek boldogok és szeretők voltak. Aztán egyszerre, anélkül, hogy bármit átrendeztek volna, rideggé vált a ház. Dani elköltözött. Azóta sem talált otthonra. Van lakása, ahová hazatérhet, de nincs otthona. Üres az élete. Vagy csak most érzi annak? Talán tényleg vele lehet a baj. Hányan irigyelnék gondtalanságát, szabadságát, fizetését, egészségét... és mégis. Nyomorultul érezte magát. Talán igaza van Tivinek. Magába kellene szállnia. Talán nem a világot kellene okolnia mindenért. Dani sokáig forgolódott a dublini szállodai ágyban. Mielőtt elaludt, kellemes érzés futott át rajta. Már nem Pierre-en emésztette magát, és hirtelen felhagyott sebei nyalogatásával

is. Gondolatai a megoldás útjára terelődtek. Dani csak engedte, engedte áramlani a szavakat, miközben egyre jobban ellazult. Elmélyülés. Meditáció. Utazás. Belső utazás. Végtelenség. Szent Jakab. Magány. Mi? Szent Jakab? Hát az meg kicsoda? Dani kizökkent az elmélyült állapotból, majd hirtelen még mélyebbre zuhant: elaludt. Nagy elhatározás ide, nagy elhatározás oda, nem kellett több egy hétnél, Szonja és Tibor összeköltözött. Kipróbálták az „egy éjszaka itt, egy ott" módszert, ám ez csak zűrzavart okozott. Szonja hisztisen viselkedett. Főleg kalandos madridi járata után. A lány komolyan gondolta, hogy felmond. Ekkora égést! De meglepetésére a kollégái nem fecsegték ki, mi is történt valójában. Sőt, a kapitány, amikor végre maguk között maradtak, nyomatékosan fel is hívta figyelmét a titoktartásra. Micsoda csapatszellem! Szonja természetesen Tibornak, valamint a lányoknak is beszámolt a dologról (Dani repült, neki nem nyílt alkalma színt vallani), de a személyzet, valamint a vám ismeretlen bejelentés címen könyvelte el az esetet. Szonja először meghatódott ettől, Dia azonban visszahúzta a realitás világába: - Drágám, senki nem fog a túlbuzgó Szonja miatt jelentéseket írni. Pláne a célszemély ismeretében! - Dia még mindig

nem tudta, sírjon vagy nevessen. - Baszd meg, bele tudsz nyúlni. Szóval, így mindenkinek egyszerűbb az élete. Tibor lakása mellett, a kisboltnak is hasznára vált az önálló élet fenntartásának próbája, ugyanis Szonja hol a fogkeféjét, hol a bugyiját, hol pedig a hajlakkját felejtette otthon. Ráadásul, amíg Tibor beosztása könnyen megjegyezhető és nyomon követhető volt, addig Szonja hol feltűnt közös életükben, hol elmaradt. Az első együtt töltött hetükben Szonjának konkrétan négy esti útja volt, egy éjszakai és egy hajnali. Külön bázisról ez igencsak ritka találkozási lehetőséget biztosított. Viszont ha Szonja szabad délelőttjeit közös lakásukban tölti, sanszos egy kései reggeli, egy elcsípett lyukasóra, egy elnyújtott ebédidő, amikor Tibor hazaszaladhat jegyeséhez. Végül egy este telefonon született meg a döntés, amikor Szonja megérkezett Párizsból. - Tibike! - erre a megszólításra csak és kizárólag Szonja kapott engedélyt. - Nem tudok odajönni hozzád. Nincs nálam a váltás egyenruhám, viszont holnap tízre kint kell lennem a reptéren. Most pedig este tizenegy van, ne várd tőlem, hogy hazaugoijak, és utána újra autóba üljek. Gyere te - kérte félve. Szonja nem szeretett nemet mondani. Valahogy úgy érezte, megbántja vele Tibort, vagy legalábbis nem biztosítja szeretetéről. Ám ezúttal a fáradtság győzött. Nem volt ereje végiggondolni logisztikailag, mire lenne szüksége másnapra, pláne nem érzett magában erőt hazamenni, és utána nőként jelenni meg a férfinál. Persze azonnal rosszul is érezte magát az elutasítástól, de már kimondta, nem volt visszaút. - Én sem tudok menni, Csibém. Dolgozatokat javítok, körülöttem húsz füzet, és még sehol sem tartok. Ráadásul ittam egy

pohár bort, hogy elzsibbasszam az előítéleteimet. Tudod, muszáj objektív döntéseket hoznom. - Hát akkor holnap - Szonja elkeseredett. Bár, ha nagyon őszinte akart lenni, nem is az bántotta, hogy kihagynak egy estét. Tulajdonképpen nagyon fáradt volt. Zuhanyra és paplanra vágyódott. Inkább az aggasztotta, hogy egyhetes jegyesek, és máris egy olyan probléma adódott, amit nem tudtak megoldani. Szonja, miután letette a telefont, hazaindult. Bár a repülőtéren éjjel-nappal volt forgalom (elvileg a környező lakóparkok érdekeit szolgálván éjféltől reggel hatig szünetelt a fel- és leszállás, de csak elvileg), mégis csendesebb volt minden, mint nap közben. Mire Szonja befejezte a telefonálást, az öltözőben rajta kívül már nem tartózkodott senki. A szolgálatvezetőnél égett csak egy lámpa, és villogott a monitor. Még két járat érkezett ezen az estén, de addig még maradt fél óra. Induló gép viszont már nem akadt, így se tartalék szolgálatos, se korábban érkező stuvi nem bóklászott a folyosókon. - Jó éjt! - köszönt oda Szonja a szolgveznek. - Holnap jövök a 802-es Luxemburgra. - Nyugta. Jó éjt. Szonja lement a lépcsőn, becsukta maga mögött az ajtót. Valahol a távolban egy hajtómű zúgott. Egy magángépé. A kisgépes hangár felől érkezett a zaj. Bár hűvös volt, Szonja lassan lépkedett a parkoló felé. Éppen, amikor lehúzta a kártyáját a sorompónál, megszólalt a telefonja. - Nincs ez így jól, Csibém - Tibor rekedt hangon szólt bele a telefonba, köszönés és bevezető nélkül. Szonjában meghűlt a vér. Érezte. Nem szabadott volna nemet mondania. - Sajnálom... - kezdte, de Tibor közbevágott.

- Ne sajnálj semmit. Nincs mit. Fáradt lehetsz, nem is engedném, hogy éjszaka összevissza autózz. Hát akkor? Szonja elbizonytalanodott. Akkor meg mi nincs jól? - Költözzünk össze - érkezett a határozott javaslat. - Hozzád vagy hozzám, vagy bánom is én, valahová. A menyasszonyom vagy. Minden éjszakámat veled akarom tölteni. - Komolyan mondod? - kérdezte Szonja döbbenten. - Szoktam én komolytalanul beszélni? - Hát nem is tudom... - Micsoda?! Nem szoktam. Vagy talán nem is tudod, összeköltözzünk-e? Szonja arcán még akkor is ott ragyogott az öröm mosolya, amikor a zuhany alatt állt otthon. Sietett, mert Tibor összepakolta a dolgozatait, és a lakása felé tartott. Megvolt az eljegyzés, imádtak szeretkezni, minden rendben ment, de Szonja számára az összeköltözés többet jelentett holmi összebútorozásnál. Biztosíték volt. Biztosíték, hogy Tibor komolyan gondolja. És még valamit. Biztosíték, hogy még mindig így gondolja. A kapcsolatukban általában harmóniát érzett, és kiegyensúlyozott volt. De időnként rátört a kétség: túl váratlanul jött ez a szerelem, túl meseszerűen. Valahol biztosan rejtőzik egy buktató. És akkor még jó, ha csak egy, és nem egy egész sorozat. Túl tökéletes volt ez a pasi. Leste Szonja gondolatait, és meg is fejtette őket. Pedig Szonja észjárása a női gondolkodás prototípusai közé tartozott. Tibor okos volt, rendes, jó humorú,

megbízható, ápolt... Szonja egyetlen rossz tulajdonságot sem írhatott a rovására. - Majd ha kiszellőztetted magadból a szerelem gőzét, hidd el, tisztábban látsz, és észreveszed a hibáit is - mondta Dia egy napon. Szonja remélte, nem így lesz. - És mikor költöztök? Pontosabban ki költözik? - kérdezte Dani. - Ő költözik hozzám - mondta Szonja barátainak másnap, a reptéri kantinban. - Hétvégén tudjuk csak lebonyolítani, mert mindkettőnknek zsúfolt hete van. - De miért ő? Nem az ő lakása a nagyobb? - csodálkozott Dia. - De. Viszont én most újítottam, és a lakásom kettőnknek is elég. - Viszont így ő tartja meg magának az önállóságot. A barátnőmmel lakom, de van egy saját kéróm... - Most miért vagy ilyen, Dia? Áruljuk mindkét lakást, hogy vegyünk egy közösét. De nem sietünk, mert ráér, ha megesküdtünk. Valami kertes házat keresünk. - Kertes házat?? - kerekedett ki Dia szeme. - Szonja, te azt mondtad, el nem tudnád képzelni az életed a zöldövezetben. Hogy neked kell a belváros. - Az ember változik - válaszolta Szonja morcosan. - És a bútoraival mi lesz? A lakással együtt áruljátok? kérdezte Anna. - Nem. Az ő bútorai szebbek. Néhányat az enyémek közül átviszünk hozzá, szóval kicserélünk ezt-azt. Dia és Dani összenéztek. - Aha. Mi szebb, például? - kérdezte Dani közönyösen.

- Hát, mondjuk az ülőgarnitúra és az étkezőasztal - gondolkodott Szonja, mikről is beszéltek még az este. - De hiszen ezekre olyan büszke voltál. És tényleg igazán szép darabok - Anna nem szokott beleszólni mások életébe, ám ezen még ő is fennakadt. - Szonja, ragaszkodhatsz ám a saját dolgaidhoz és elképzeléseidhez... - Semmi gond. Tényleg. Az övé jobban tetszik... - Te tudod - Anna valóban nem akart beleavatkozni Szonja ügyeibe, de némileg bizonytalannak látta barátnőjét. - Van egy kiskutyája. Azt is hozza - mondta egészen halkan, gombóccal a torkában. - Ha jól sejtem, ettől hidegrázást kapsz - Dani pontosan érzékelte a Szonjában vibráló feszültséget. - Kicsit tartok tőle. De Tibor meggyőzött, hogy Rafika szobatiszta, és nem tesz tönkre semmit. - Akkor jó! - Dia a fejét csóválta, Anna hallgatott, Dani nem tudta eldönteni, hozzászóljon-e. Végül is Szonja csak tudja, mit csinál, és hát, a páros élet tele van kompromisszumokkal. Talán merész lépés rögtön egy kutyán megalkudni, de valahol el kell kezdeni az összecsiszolódási. - Lányok, mit mond nektek Szent Jakab neve? - törte meg Dani a csendet, miután Szonja visszavonulót fújt az összeköltözés témájában. - Ő egy apostol, róla nevezték el a spanyol zarándokutat válaszolt Anna. - Szent Jakab-út, spanyolul Camino de Santiago, de hívják El Caminónak is. Az út Santiago de Cornpostelába vezet, az ottani székesegyházban tartják az apostol földi maradványait. - Köszönöm. Megértettem. Tudom, mit kell tennem.

Vannak napok, amelyek úgy indulnak, hogy az ember pontosan tudja: ma valami történni fog. Valami jó dolog. És ilyenkor rendszerint váratlan öröm érkezik. Aztán, hogy azért, mert várjuk, nyitottak vagyunk rá, vonzzuk és észrevesszük, vagy jönne az öröm magától is, ki tudja. De valamiért csak megérezzük reggel, alfából kijövet. Viszont ez azt jelenti, hatással vagyunk rá. Ám ha ez így van, akkor, függetlenül reggeli megérzéseinktől, várnunk kellene a jót. Nyitottan, hittel, vággyal, hogy minden napra bevonzzunk egy kis adagot. Ez már csak azért is lehet így, mert ha rosszul indul a nap, többször nyomatékosítjuk, milyen pocsék. Ezzel útjára is indítjuk a lavinát. Utána lépten-nyomon megtalál a balszerencse. Lehet ebben valami. Azon a reggelen Dia nem sokat gondolkodott a vonzás törvényén. Egyszerűen csak vidáman ébredt, szépnek látta magát, és úgy gondolta, ma akár valami csoda is megtörténhet vele. Aztán kiautózott a repülőtérre, felkészülni tiranai járatára. Na, ez nem tartozott a legfelemelőbb tevékenységek közé, bár tulajdonképpen nem volt semmi baj Tiranával. Sem Albániával. Azon a járaton is csak utasok ültek, ha nem is annyi üzletember, mint Zürich vagy Brüsszel felé, bár mostanában már egyre több nyugati befektetőnek látszó egyénnel találkozott a fedélzeten. Tiranában az utasoknál sokkal aggasztóbb volt a pályavilágítás. Ha nem sikerült sötétedés előtt visszaindulni, akkor kellemes albán estére számíthatott az ember a helyi Xcsillagosban. Ugyanis a repülőtéren nem volt világítás.

Dia elgondolkodott, mit várhat ettől a naptól, mit is jelenthetett a reggeli intuíció, ami már kávé előtt mosolyra húzta száját Miután nem talált értelmes magyarázatot, nem emlékezett az álmára, és nem törtek fel benne gondolatok, úgy döntött, egyszerűen csak élvezi jókedvét. Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy megértse, mi lehetett tudatalattija üzenete. Az álomkapitány. Még sohasem találkoztak. Emlékezne rá. Mint a jóképű pilóta egy amerikai filmben. Akár a NASA űrhajósa is lehetne, aki épp hősiesen menti meg a Földet egy közeledő meteortól, miközben gyönyörű menyasszonya az irányítótoronyból tartja vele a kapcsolatot. Több millió néző (elsősorban nő) ülhetne a moziban, hol a lányt irigyelve, hol a pasiért izgulva. Takács Fivosz (görög anyja ragaszkodott a görög fiúnévhez keresztapja után) középkorú, sűrű, ősz hajú, magas, jó kiállású férfi volt. Sehol egy deka felesleg, úszógumi, vagy pocak. Mélykék, már-már fekete szemei Dia pupilláiba fúródtak, amikor bemutatkoztak egymásnak. Dia még egy óra elteltével is tenyerében érezte a férfi kézfogása kiváltotta bizsergést. Annyi mindent szeretett volna megtudni róla. De Tiranáig alig ötven perc az út. Hipp-hopp otthon lesznek, és ki tudja, mikor kerülnek újra egy járatra. Ez aggasztotta Diát. A lány nem ismert magára. Olyan könnyen szokta megoldani az efféle helyzeteket. Most meg... inába szállt a bátorsága. Az állásidőben reménykedett. Talán akkor Fivosz előjön a pilótakabinból, és lesz alkalmuk beszélgetni. De nem jött. És nem is kávézott. Dia mindent megmozgatott, hátha talál egy rossz oxigénpalackot, vagy egy lejárt sza-

vatosságú tűzoltó készüléket, de egyszerűen nem lelt okol arra, hogy bekopogjon a kabinba. - Jönnek az utasok - szólt be az ajtón az albán rámpás gyér, nehezen érthető angolsággal. Ez a lehetőség is elúszott. Még ötven perc, és hazaérnek. És a lány még azt sem tudta, hány éves a kapitány. Dia az első konyhában ácsorgott, várva, hogy megjelenjen a betonon az első utas. Az épület és a repülőgép között alig terült el százméternyi távolság. Felesleges lett volna busszal szállítani őket. Még egy gép állt a repülőtéren, szintén állásidejét töltve. Körülötte még ott álltak a kiszolgáló autók. Az egyik oldalon a kerozinos kamion és a tűzoltó, előírásszerűen, a másik oldalon a takarítók furgonja és a cateringes teherautó. A gép előtt a földi áramforrást biztosító generátorkocsi, és egy Follow me autó, nem mintha indokolt lett volna a jelenléte, tekintettel a reptér méreteire. A tiranai repülőtér ékességeit a mimózafák jelentették. Míg itthon a Füvészkertbe kell menni, hogy az ember mimózafát lásson, addig Tiranában szinte egész évben virágzik. Ráadásul a helyiek annyira szeretik a magyar stewardesseket, hogy minden járat alkalmával egy egész kazalnyi mimózával kedveskednek nekik. A magyar lányok pedig a pilótáikhoz kedvesek, és amikor szétosszák egymás között az illatos ágakat, rájuk is gondolnak. Míg Dia az első utast várta (senior kolléganője még beszaladt a mosdóba), észrevette, hogy megérkezett a mimózaügyeletes, rutinosan felszaladt a lépcsőn (vakon navigálva a nyaláb ág között), és Dia kezébe nyomta a csokrot.

- For you, beautiful Lady - mondta, és elszaladt. Dia pontosan tudta, hogy a virág nem az ő szépségének, hanem a személyzetnek szól, de azért kedvesnek találta a helyi fiút. - Micsoda illat! - Dia megrezzent. Észre sem vette, hogy míg ő a hatalmas bokrétával küzdött, kinyílt a pilótakabin ajtaja, és Fivosz, a kapitány lépett ki rajta. A mosdóba készült, de az foglalt volt. Szerencsére. Utas pedig, az ígéret ellenére, még sehol. - Vigyél a feleségednek, olyan isteni az illata - Dia végre magára talált. - Nem vagyok nős, de az illata valóban nagyon finom. Két napja is itt jártam, és egy nagy ággal tértem haza. Osszátok szét egymás között. Nem nős. Nem nős. Hogyan tovább. Ebben a pillanatban jelent meg az első utas a láthatáron. Fivosz megragadta a sárga bokrétát, és óvatosan betuszkolta a gardróbba. - Úgysincs biznisz utas, pont jó helyen van itt a mimóza mondta. - Tényleg rengeteg. Janival együtt - ő volt elsőtiszt - sem tudunk ennyit hazavinni. - Mindössze három stuvi tartózkodott a járaton, lévén kis gép és kevés utas. - A barátnőd majd szétosztja a barátnői között. - Dia ezt utólag kevéssé találta frappánsnak, de már ez sem érdekelte. Reggel azt az üzenetet kapta, hogy jó napja lesz. Valószínűleg bármit mond is, a tényt ez nem befolyásolja. - Miért nem osztod szét te a barátnőid között? Vagy vigyél az anyósodnak. Egy-egy. Most játszanak. Vagy véletlenül beszélnek el egymás mellett? Dia a játékban bízott. - Nincs anyósom. Leendő sem - konkretizált leplezetlenül.

- Ez azt jelenti, mindketten facérok vagyunk, vagy legalábbis semmi komoly kötöttség. - Ez azt. - Hú, ez gyorsabban ment, mint Dia még tíz perce gondolta volna. - Holnap reggel ismét Tiranám van. Hozhatok neked mimózát? - Azzal most el vagyok látva egy időre. - Az első utas már felfelé baktatott a lépcsőn. „Beszéljünk már meg egy időpontot" - sürgette magában Dia a kapitányát. - Délután megyek a Varga Tomi könyvbemutatójára. A repülésről írt, nem tudom, ismered-e. Mindenesetre... elkísérsz? - Szívesen. - Utána megihatnánk valahol egy kávét. Kávé, könyvbemutató... ki ez? Tényleg a férjjelölt négycsíkosba botlott?! - Oké - biccentett, miközben szeme sarkából már érzékelte az első, fedélzetre lépő utast, nyomában az egyre szaporodó tömeggel. - Az út végén megbeszéljük, hol és mikor. Most lelépek ezzel (kihagyva a pisilést) becsukta maga mögött a pilótakabin ajtaját. Dia megúszta az első utast, mert a senior közben visszatért a mosdóból. Dia, miután Fivosz is eltűnt a színről, a mimóza is megtalálta utazóhelyét, nem látta értelmét, hogy az ajtóban tétlenkedjen. Belépett a sorok közé, ott segíteni az utasoknak az elhelyezkedésben. - Menekülsz előlem? - csendült egy ismerős hang. Dia megperdült. Nem hitt a szemének. - Hát te?

- Hiányoztál. Az albán miniszterelnökkel akadt dolgom, gondolom, mielőtt továbbutazom Norvégiába, meglátogatlak. Utólagos engedelmeddel három napra lefoglaltam a szobánkat. Örült is, nem is. Egyszerre zsúfolt lett a programja. - Ma délután randink lenne Fivosszal. A görög istennel. Erre itt van 3D. A szexisten - panaszkodott Dia másnap Annának és Daninak. Szonja úton volt, de azt ígérte, velük ebédel, ha időben leszállnak. Az igazat megvallva, erre is úgy kellett rábeszélni, mert Tibornak aznap csak négy órája volt. - És akkor minket ezentúl hanyagolsz? Van egy életed, drágám. Szokja meg a párod, hogy a barátaid fontosak. - Nehogy rosszul essen neki... - Szonja! - förmedtek rá egyszerre. Szonja pedig beadta a derekát. - És mi volt tegnap? - kérdezte Dani a zaklatott Diát. - Tegnap még a mai randi előtt voltunk. Meg különben is. Éppen arról papolunk Szonjának, hogy azért, mert az ember hirtelen szingliből társas lénnyé változik, még nem kell feladni a személyiségét. - Igen, Dia, csak Szonja és közted az a különbség, hogy Szonjának arról kellett döntenie, befogadjon-e egy kutyát, valamint hogy a barátaival ebédeljen vagy a párjával. Te viszont arról nem tudsz dönteni, melyikkel feküdj le, ezért inkább mindkettővel kefélsz - magyarázta Dani Dia számára jól érthető modorban. - Először is a kapitányommal még csak ma délután találkozom, elég randis stílusban. Jelentem, nem nálam vagy nála. Másodszor, szó sincs még a szingliség feladásáról. Csupán

arról van szó, hogy külsejét, stílusát, csíkjai számát, sőt, még autóját tekintve is esélyes, hogy ő a keresett négycsíkos. Viszont 3D csak három napot marad. Igaz, azt ígérte, havonta legalább egy ilyen beugrót tervez. - Micsoda gondok! - sóhajtott Anna, aki nem nagyon tudta megemészteni barátnője vérmérsékletét. Közben lassan megebédeltek. Szonja nem jött, és nem is telefonált. Tibort választotta. így viszont nem lehetett teljes a létszám. Dani tartogatta még, ami már nagyon kikívánkozott belőle. Még sötét volt. Dani nem tudott aludni. Hajnalban ébredt. Az elmúlt napokban megpróbált csak a pillanatnak élni, és kiüríteni a fejét. Nem akart gondolkodni. Tudatosan menekült a gondolatai elől. Bármilyen hangulat kerítette is hatalmába, gyorsan keresett valamilyen elfoglaltságot. Ritkán volt vidám mostanában. Nem értette, mi zajlik benne. Bár szerette Pierre-t, pontosan tudta, hogy mióta újra összejöttek, az együtt töltött idő már nem a régi. Dani kívülről szemlélte saját kapcsolatát. Erezte, vége lesz, bármennyire is vágyódott egy tartós viszonyra. Azt persze nem gondolta, hogy így lesz vége. Nem Pierre hiánya viselte meg, dühöt sem érzett. Sőt, eszébe sem jutott a férfi. Benne zajlott valami, pontosabban kezdett zajlani. Talán Tivi, a szinte ismeretlen idegen és néhány pohár sör ébresztett fel benne egy szunnyadó érzést. A kíváncsiságot.

Azt gondolta, ismeri magát. De rá kellett döbbennie: nem! Nem ismeri saját korlátait, igazi vágyait, rejtett képességeit. Ő is, mint oly sokan, csupán okokat tudott felsorolni, miért is nem felhőtlenül boldog. Mert nincs tartós kapcsolata? Talán akik tartós kapcsolatban élnek, mind felhőtlenül boldogok? Egyszer olvasta valahol, az tud éretten részt venni egy párkapcsolatban, aki egyedül is képes boldog, teljes életet élni. Anélkül, hogy folyton a boldogságot haj szólná. Ehhez azonban tudnia kell, miként közelítsen önmagához. Mire van szüksége? Mit akar az élettől? De Dani alapvető kérdésekre sem tudta a választ. Megpróbálta. Megpróbált gondolkodás nélkül, intuitív módon válaszolni néhány egyszerű kérdésre. Mi hiányzik most az életedből? (A legfontosabbat emeld ki!) Mit csinálnál a legszívesebben, ha holnaptól minden perceddel szabadon rendelkezhetnél? Mi áll a vágy listádon, az első helyen? Mi akadályoz abban, hogy elérd a célodat? Kiben bízhatsz meg feltétel nélkül? Öt kérdés. Első látásra egyszerűek. Dani egyikre sem tudott válaszolni. Egyet tudott: rendeznie kell a gondolatait, mielőtt még jobban összekavarodnak. Esett az eső. Ennél lehangolóbb idő nem is lehetett volna. Köd, eső, szél, sötét. A világ nagy optimistái is erőnek erejével húzzák mosolyra szájukat ilyen ítéletidőben. Rossz idő esetén még az öngyilkosságok száma is megnő.

Dani mégsem tört le annyira, mint amennyire letörhetett volna. Bár megfogadta, hogy nem gondolkodik semmilyen komoly kérdésről, amíg itthon van, most egyszerre minden megváltozott. Újra előkerült egy téma, amit alapvetően előszeretettel söpört a szőnyeg alá. Egy réges-régi ügy. A dupla csavar. Kétszer is megcsavarták a szívét és a lelkét. Kétszer mondtak le róla a szülei. Először az igaziak. Erről még soha, senkinek nem beszélt. A lányoknak sem. Még akkor sem, amikor titkokat osztottak meg egymással. Annyira lemondtak róla, hogy be is adták egy otthonba. Nem kellett nekik. Sosem kereste az okát, miért. Úgy gondolta, erre nem lehet magyarázat, nincs mentség. Aztán ismét lemondtak róla. A nevelőszülei. Amikor kiderült, hogy meleg. Ez utóbbi jobban megviselte. Persze nem volt könnyű feldolgozni azt sem, hogy a szülei nem a valódiak, ám ezen valahogy mégiscsak átrágta magát, feldolgozta és elhelyezte a lelke mélyén. Miután közel egy év elteltével túljutott a felismerés okozta traumán, vér szerinti szüleit gondolatban teljesen eltemette, és nevelőszüleit továbbra is anyaként, apaként szerette. Soha többé nem firtatta élete első évét, és senkinek nem említette titkát. Egyébként tízéves volt, amikor beavatták. Ugyanis nem hasonlított egyikükre, sőt a nővérére sem. Náluk mindenki szőke vagy vörös volt. Apja és nővére a vörös vonalat képviselték, magas, vézna testalkattal.

Anyja viszont szőke volt, igazi nyírségi asszony, telt idomokkal. Közülük az ő Hugh Grant-típusú sármja, sportos, testépítés nélkül nyert izmos alkata igencsak kirítt. A szemeiről nem is beszélve. Mindenki azt kereste, „kire ütött ez a gyerek"? Senki nem emlékezett a felmenők között kék szemekre. Ebben a családban mindenkinek zöld, barna vagy sárga szeme volt. Nézegette a nagyszülőknek, nagynéniknek, nagybácsiknak vélt rokonokat is, de nem fedezett fel semmilyen hasonlóságot. Az osztálytársai sem mulasztották volna el csúnyácska nővérével cukkolni. Ha családi fotózásról volt szó, mindig felmerült a szembetűnő különbség közte és családja között. Ráadásul a vérmérséklete is eltért a családitól. Az iskolában udvarias és szorgalmas volt. Csendes, jó modorú. Nehezen alakított ki kapcsolatot idegenekkel, és szeretett otthon ülni. Mindez szintén szöges ellentétben állt harsány családtagjai viselkedésével. Néha szinte kellemetlen volt ricsajos életükkel szembesülnie, ha netán étterembe vagy társaságba mentek. Ugyanis nővére is, szülei is imádták a társasági eseményeket. Aztán Daninak az is feltűnt, hogy az első fotókon, melyek róla és családjáról készültek, már tudott járni. Minden oka meg volt a kérdés feltevésére. Egy világ omlott össze benne. De szülei mellette álltak, és továbbra is Apának és Anyának szólította őket. Majd egy évre volt szüksége ahhoz, hogy rendezze magában ezt a traumát. Aztán minden a legnagyobb rendben folytatódott. Egészen addig, amíg színt nem vallott. De már ezen is túl tudta tenni magát. Egy újabb küszöb emelkedett életében, és ő sikeresen átlépte.

Miért nem lehet egyszerűen csak boldog? Miért tér vissza életébe újra és újra a szembesülés? Szembesülés valamiféle igazsággal, ami fáj. - De izgi - Szonja hozta a formáját, és izgett-mozgott, mint mindig, ha zavarba jött. Volt is miért. Dani összehívta a lányokat péntek estére. Mindenki ráért. 3D ismét kámforrá vált, Dia kapitánya dolgozott, Tibor csapat épített a kollégáival, Laci... ő pedig még nem volt rendszeres és publikus. A helyszín egy kedves kis vendéglő volt. Különterem, gyertya, pezsgő, aprósütemény, ínycsiklandó ételek. - Gondoltam, megleplek benneteket a kedvenceitekkel. Mert én figyelek ám, ki mit szokott rendelni, amikor együtt ebédelünk. - Mi az apropó? - csodálkozott Anna is, bár ő kevésbé vihogós stílusban, mint Szonja. - Danika, pilóta leszel? Vagy űrhajós? Férjhez mész? - Dia nem volt formában. Lefárasztotta az elmúlt három nap kettőssége. - Nem, nem, nem. Várjatok, ne sürgessetek. Először is kíváncsi vagyok, mit szóltok a menühöz. Az előétel libamáj volt, amit mind a négyen szerettek. Olykor csak libamájazni ültek be valahová. Viszont utána. Anna kesudiós csirkét kapott, sok-sok salátával. Dia vörösboros malacpörköltet galuskával, Szonja pizza szeletkéket, különböző ízekben, mert sosem tudta eldönteni, melyiket válassza. Dani csak levest evett. Imádta a leveseket. Pláne a halászlét.

Akkor fogott bele mondandójába, amikor mindenki a tányérjába mélyedt. - Végigmegyek az El C aminő úton - mondta ki egy szuszra, hangsúly nélkül. Bízott benne, hogy barátai tele szájjal nem beszélnek, és megkímélik ellenérveiktől. A bejelentést csend követte. A három lány abbahagyta az evést. - Pierre nincs már, ugye? - szólalt meg Dia elsőként. - Nincs, de ehhez neki semmi köze. - Dani, baj van? Tudom, ez nem jó kérdés, de... - Anna, nincs baj. Hacsak az nem, hogy rendet kell tennem magamban, mert rumli van idebenn - mutatott a fejére. - Döntöttél már? - újra Dia kérdezett. - Igen. Meg is szerveztem. Fizetés nélküli szabin leszek. Hétfőn indulok. - Hát, akkor igyunk rá. Gondolom, ezért rendeltél pezsgőt. Dani erre számított. A három lány igazi barátja. Nem a saját elképzelésüket akarták érvényesíteni döntésével kapcsolatban. Ismerték már annyira, hogy tudják, ha elhatároz valamit, azt komolyan is gondolja. Ha Szonja áll elő hasonló felvetéssel, nyilván több oldalról is megvilágítják neki, mire is vállalkozik. De Szonja ezt el is várná. Ő nem elég körültekintő, és nem is elég határozott. Talán akkor is hasonlóan reagálnának, mint most, ezen az estén, ha Dia és Anna kerülne ilyen helyzetbe. Maximum a forgatókönyv lenne más. Dia beavatná őket, a felvezetés szerint úgy, hogy ő már döntött. De valójában szüksége lenne a megerősítésre. Anna... ő nagy kérdés. Őt ismerte a legkevésbé a másik három. Sosem nyílt meg előttük igazán, még akkor sem, amikor néhány gyenge pontjára fény derült. Valószínűleg nem vitatná meg barátaival, mire készül, de amikor

már döntött, elmesélné nekik, sőt udvariasan a véleményüket is kikérné. Ám ez nem lenne több mint, udvariasság. Dani egy pillanatra úgy érezte, a lányoknak rosszul esik, hogy kizárta őket magánéletéből. Pierre-ről sem mesélt (amint a mandzsettáról sem), erről a zarándokúiról pedig végképp nem. És arról sem, mi játszódott le benne, mi vitte rá, hogy körülbelül negyven napig csak magával törődjék. Maximum negyven napra tervezte. Erőltetett menet. Zsibbadt test és megvilágosodás. Ha ez sem elég, akár egy éven át is vándorolhat. - Szonja, te nem szólsz semmit? Éppen te, aki anno azt mondtad, fintorral szemlélem az életet? Hogy „pont leszarom" stílusban adom elő? - Tévedtem, oké? - Szonja szemébe könnyek szöktek. Dani, aggódom érted. Alig beszéltél erről az egészről, kész tények elé állítasz minket. Úgy érzem, nem kellene faggatnunk, mert beszélsz te, ha akarsz, mégis, annyi mindent kérdeznék. - Visszajövök karácsonyra, és sütök nektek egy nagy pulykát. Majd akkor mesélek. Csendben költötték el a vacsorát. Az üveg pezsgőnek is a végére jártak. Amikor minden elfogyott, csak nézték Danit. Tanácstalanul. - Azt hiszem, rám hárult a nemes feladat, mint a legnagyobb szájú darabra, hogy asztalt bontsak - kezdte Dia. - Dani, vigyázz magadra. Ha mégsem mész el, megértjük. Ha előbb jössz haza, azt is megértjük. Ha végigcsinálod, azt spéciéi én, mint négyünk közül a leglustább, nem értem, de neked biztosan jót fog tenni. Szép kis teljesítménytúrára vállalkoztál, bár sejthető, hogy nem

ez sarkall nyolcszáz kilométer megtételére. Kimondani is nehéz. Dani, találd meg, amit keresel. - Kösz, Dia. A három lány megölelgette Danit, aki elsőként távozott a helyszínről. Utált búcsúzkodni. Olyan gyorsan történt minden. Repülni kezdett, Pierre, a lányok... és a számvetés. Mintha mindez egyetlen napon történt volna az elhatározással: végigmegy a zarándokúton. Hiszen mi lehet fontosabb, mint a saját élete. Amíg az nincs rendben, nem tudhatja, hányadán áll másokkal. Hogy viszonyuljon egy szerelemhez, szüleihez, nővéréhez? Egyáltalán: a világhoz. Összetéveszthetetlenül sárga volt a folt, ami a fehér szőnyeg közepén virított. A finom, puha, drága fürdőszobai kilépőn. - Azt mondtad, szobatiszta. - Csibécském. Rafika szobatiszta, csak hát a stressz. Meg kell szoknia új környezetét. Veszünk ide egy másik szőnyeget. Valami sötétebbet. Szonja nem látta értelmét, hogy tovább vitatkozzon. Hányingere volt a kutyától, de azt is tudta, vőlegényével a kutyát is el kell fogadnia. Ehhez képest a lakásban történt átalakítások apróságnak számítottak. Az étkezőgarnitúrát valóban kicserélték. Szonja egész nap röpködött, amikor Tibor elintézte a bútorcserét. Azt azonban nem tanácskozták meg előre, hogy Tibornak íróasztala, olvasófotele, és fikuszgyűjteménye is van. Szonja este tizenegykor ért haza, fejében a hajtómű zúgásával, szeme előtt pedig annak a közel ötszáz arcnak a montázsá-

val, akikkel a nap folyamán találkozott a Budapest-BerlinBudapest, Budapest-Genf-Budapest szakaszokon. Üde, világos és nőies lakása egyszerre zsúfolt és stílustalan lett.. Sírhatnékja támadt, de erőt vett magán, és nem szólt egy szót sem. Lefeküdt. Először fordult elő velük, hogy szeretkezés nélkül aludtak el. (Leszámítva azokat a napokat, amikor Szonja a repülőn vagy egy szállodai szobában töltötte az éjszakát.) Teltek a napok, Szonja szeme lassan hozzászokott az új otthon képéhez. Ahhoz azonban még nem szokott hozzá, hogy ezektől a bútoroktól nem marad helye a tornához, amit hetente két-három alkalommal végigcsinál. - Holnap este lemegyek, megnézem, milyen edzési lehetőségek vannak a Fitt & Wellben. - Olyan sok estét töltesz a repülőn. A maradékban már nemcsak a barátaiddal kell rajtad osztoznom, hanem a fitneszteremmel is? - panaszkodott Tibor, magához húzva Szonját. - De édes vagy! - Szonját meghatotta Tibor ragaszkodása, és le is mondott hirtelen támadt tervéről. Egy este, miután megették vacsorájukat, a tévé elé ültek, megnézni egy filmet. Szonja vett néhány franciakrémest, mielőtt hazaért, amit már a kanapén terveztek elfogyasztani. Tibor hamar álomba szenderült. A tányér még az ölében volt. A szája sarkán egy darabka tejszín fityegett. Horkolás közben a fehér hab ki-be himbálózott. Szonja nézte egy darabig, vajon mikor pottyan le. Éppen lenyalni készült, amikor észrevette, hogy még a vacsorából is maradt egy pinduri a férfi szája körül: a paprika pirosra festette ajkait. Szonjának elment a kedve a hab lenyalásától.

Óvatosan elvette a tányért. Tibor felhorkant. Nem volt kedves. Mint egy kutya, akit megbirizgálnak. Szonja egyedül nézte tovább a filmet. Amint Tibor elnyúlt a kanapén, ölébe vette a lábát. Lábszaga volt. Szonja ledöbbent. Igaz, még nem voltak túl az esti tusoláson, de akkor is. Az ő tökéletes vőlegénye itt horkol az ölében, kajamaradék lifeg a szája sarkában, és lábszaga van. Lehet, hogy mégsem olyan tökéletes. No, nem a lábszag miatt. Bárkivel előfordulhat. Fáradt is, és az sem csoda, ha kajás a szája. Arra sem jutott ideje, hogy megtörölje, hiszen szinte evés közben nyomta el az álom. De akkor miért nem tűnik most tökéletesnek? Szonja most először gondolta végig az elmúlt heteket. Eddig ugyanis nem jutott rá ideje. Vagy, talán nem akart gondolkodni. Körülnézett a lakásban. Végigtekintett a kanapén, a nappalin, majd meglátta Rafikát, amint a konyhában horpaszt. Hová lett Tibor figyelmessége? Hol van ő ebben a történetben? Ez már nem az ő lakása, nem az ő élete. Lehet, hogy elhamarkodta ezt az eljegyzést? Szonja megrémült saját gondolatától. „Szonja, mondd el bátran Tibornak a vágyaidat!" - Anna szavai csengtek a fülébe. Hallgatott. Nyelt. Alkalmazkodott. Vajon Tibor valóban ezt várja tőle? Vagy csak fél ellentmondani, most, hogy egy kicsit már az övé? Nehogy tönkre tegyen valamit félúton?

„Micsoda butaság ez, Szonja?" - korholta magát. Tibor egy vidám, önálló csajt szeretett meg. Egy ilyen nőt jegyzett el. „De mi a baj?" - kérdezte a fivérét, amikor hirtelen véget ért a nagy szerelem. - „Mindenre bólogat, ilyen alapon egy sámlival is élhetnék együtt" - felelte a srác évekkel ezelőtt. Szonja akkor nem értette a testvérét, aki nagy szerelemben élt kedvesével, egészen addig, amíg össze nem kötötték az életüket. A testvére állította, a lány ekkor pánikba esett, hogy el ne hagyja őt a férje. Éppen ez lett a vesztük. Most Szonja is bólogatott. Mindenre. Nem mert ellentmondani sem a kutyára, sem a bútorokra, sem a sport hanyagolására. Aggódva találkozott a barátaival, főzött, mosott, mint egy kisangyal, sőt, még az is aggasztotta, hogy túl sokat dolgozik, és nincs a vőlegénye mellett. Pedig a kompromisszum még az ő naiv elképzelése szerint sem ezt jelentette. Kutya? Akkor bizony maradhattak volna Tibor lakásában, ahol van erkély. A többiről nem is beszélve. Most, ahogy végignézett alvó vőlegénye nem túl impozáns megjelenésén, ráébredt, arra az útra lépett, mely tönkreteheti kapcsolatukat. Ahelyett, hogy önmagát adná, olyan próbál lenni, amilyennek szerinte Tibor látná szívesen. Pedig ennél sokkal egyszerűbb a képlet. Lám, Tibor nem akar mást mutatni, mint amilyen valójában. Mer elaludni evés közben, mer leülni vacsorázni zuhanyzás előtt, és be meri költöztetni a kutyáját Szonja babaházába. Pusztán azért, mert elhiszi, hogy Szonja szereti, olyannak, amilyen, és azt reméli, majd szól, ha valami nem tetszik. Ugyanis a férfiak így működnek. Igen-nem. Egybites a gondolkodásuk. Nem fognak azon töprengeni, vajon mire gondol a nő. Pláne

semmi kedvük lehetetlen és kifürkészhetetlen elvárásoknak megfelelni. Szonja elmosolyodott. A sarkára fog állni. Reggel az első dolga lesz kitiltani Rafikát a fürdőszobából és a hálóból. Anna megmozgatta a lábfejét, és rádöbbent: elzsibbadt bal lába mellett további három lábfej található. Oldalra fordult, és Laci arcával találkozott. Kolléga, és még csak a második randi... Ráadásul Anna hívta fel lakására a srácot. Első randijük az etyeki fogadóban nagyon jól sikerült Hajnalig beszélgettek. Már pirkadt, amikor Laci leparkolt Anna háztömbje előtt Nem fogytak ki a szóból. A hirtelen beállt csendet Laci csókjának köszönhették. A hosszú, heves csóknak. Anna fejében már akkor is megfordult, hogy felhívja Lacit, de aztán gyorsan elhessegette a gondolatot. Mégis, az első randin... ő ezt nem engedheti meg magának. A második alkalommal már kevésbé volt önmegtartóztató. Az igazat megvallva, ki se jutottak a házból. Moziba készültek, de Laci előbb érkezett. Anna, mintha megérezte volna, hogy a férfi lent sétál, felhívta telefonon. Igaza volt. Laci kirakatokat nézegetett, és már túl volt két kávén. Anna felinvitálta lakására. Köntösben volt, éppen zuhanyozni készült. Laci az egyik fotelba ült, és felvette a dohányzóasztalon heverő kötetet: Hogyan eresszük el, ami fogva tart? - Hm? - Laci nem ismerte a könyvet. - Ez egy technikai kézikönyv, amolyan önismereti segédlet. - Oké, csak azt próbálom értelmezni, vajon ami fogva tart, azt valóban el lehet ereszteni, vagy inkább el kell üldözni.

- Tudod, itt arról van szó, amikor belülről tart valami fogva, amihez egy kicsit ragaszkodik is az ember. Nem mintha ez az állapot jó lenne neki. - Ertem. - Megyek zuhanyozni. Laci beleolvasott a könyvbe. Kény szere sség, önbizalomhiány, önmagunk alulértékelése, kishitűség, üldözési mánia, fóbiák... Aha, szóval ezek tartanak fogva minket. Ezekhez valóban ragaszkodni szoktak a tulajdonosok, bármennyire is utálják fogva tartójukat. Laci azon tűnődött, mi lehet Anna belső gátja. Értelmes, nyitott lány. Kicsit talán zárkózott a magánéletét illetően, és konzervatív, de Lacinak éppen ez tetszett benne. Anna úgy húsz perc elteltével ismét a nappaliba lépett. Nagyon csinos volt. Elegáns, illatos, nőies. Megcsókolták egymást. Érzéki csóknak indult, szenvedélyes, már-már vad összefonódássá alakult. Annára soha nem tapasztalt érzés tört rá. Egész testében remegett Úgy érezte, nem elég a levegő körülötte. Kívánta a férfit. Egész testét áthatotta az érzés. Lábai elgyengültek. Kikapcsolt az agya. Érzékelte, hogy Laci hevesen csókolva tolja a háló felé. Az sem érdekelte, hogy egyik ruhadarabját a másik után fejti le róla. Megszűnt a külvilág, és megszűnt minden belső hang. Vagy legalábbis Anna most nem hallotta őket. A vészfék nyikorgását túlharsogta szíve dobogása. Mire a franciaágyhoz értek, már Laci ruházatának nagy része is hiányzott. Nem voltak szavak, sem kérdések. Úgy olvadtak össze, mintha csak erre várt volna a testük. Egyszerre érte el őket a

gyönyör, mámorító érzése. Közben mindvégig csókolták egymást. - Nem pont így terveztem az első együttlétünket - nevetett Laci zihálva. - Én még el sem jutottam odáig, hogy ezen gondolkozzam. - Csodálkoztam volna, ha nem ezt mondod. - Mozi? - Inkább rendeljünk valamit, és maradjunk ágyban. Ha nem bánod. - Nem bánom. Anna tényleg nem bánta. Sőt. Régen érezte magát ennyire felszabadultnak. Ez lenne a szerelem? Még mindig bizsergett mindene. A gyomra, az ágyéka, egész teste. Sosem gondolta, hogy szerelem és szenvedély kézen fogva járhat.

17. fejezet Arra gondoltam, az első cikkem, egy tanulmány lesz. Komoly témát boncolgató, tényekkel alátámasztott elemzés. Ehhez képest, miután kiderült, hogy az új munkámmal nemcsak a lelkemet, de a bőrömet is vásárra vittem, az első írásom egyszerűen Vészhelyzetben címmel jelent meg. Nem keltett nagy visszhangot. Tények, érzések, némi szakma és mindaz, amit az ember nem tanul, amire nem készülhet, hanem amire a helyzet, a vészhelyzet kényszeríti. Akadt benne őszinte vallomás is. Egy számomra biztosan életre szóló tanulság. Vagyis hogy soha, de soha többé nem ítélkezem senki felett. Mert nem tehetem. Mert már tudom, amit azelőtt soha nem gondoltam végig. Azóta újra és újra végigpörgettem magamban azt a pillanatot, amikor kinyitottuk az ajtókat. Amikor feltárult a koporsó fedele. Hiszen akkor még nem tudtuk, mi ég, esetleg mikor robbanunk fel, mennyi időnk van még hátra. Viszont kinyílt az ajtó a túlélés felé. Egy pillanat töredékéig megjelent előttem a kép, amint fűtök, és mentem az irhám. De maradtam. Mindnyájan maradtunk. De vajon elítélhető-e, aki hasonló helyzetben elfut? Nem szakmailag. Emberileg. Amikor a mérlegelés valószínűtlen körülmények között zajlik. Amikor élethalál kérdéséről szól a döntés.

Én maradtam. Ebben a helyzetben. És nem ítélném el egyik kollégámat sem, ha másként cselekedtek volna. Nem nevezném őket sem gyávának, sem önzőnek. Csak olyannak, akiken eluralkodott egy teljesen emberi késztetés: az életösztön. Ezt és ennél szárazabb, tényszerűbb kérdéseket feszegetett első cikkem a Légnyomásban. Aztán megírtam a második cikkemet is. Leadás előtt még elgondolkodtam. Légikísérő pályám kezdetével életem fenekestül felborult. Megismerkedtünk, mint szinglik, aztán ripsz-ropsz, még Dia szívét is megérintette valaki. Még ha tagadja is. Talán, mert nem is vagyunk vérbeli szinglik. Erről többször is beszélgettünk. Született szingli márpedig nem létezik. Pontosabban, lehet, hogy akad, de belőle válik remete, szerzetes, pap, vagy valami igazi szakbarbár. Bár ezt sem hinném. Szerintem mindenki társ után vágyódik, csak esetleg feladja, és valamilyen álmegoldásba menekül. Tényleg így gondolom. Ugyanis a természetet erősebbnek tartom civilizált, egoista gondolkodásunknál. És miután a természet részei vagyunk, sorsunk szaporodásra determinál minket. Szóval, ha akarjuk, ha nem, őserő hajt bennünket a párkeresésre. Persze minden rendszerben találni hibát. Nem a melegekre gondolok. Ugyanis biztos vagyok benne, annak is meg van az oka, hogy egyes nők és férfiak meddők, vagy éppen olyan párt választanak, akivel eleve kizárják az utódlást. A természet alapvetően önfenntartó, és törekszik az egyensúlyra. Egy meddő nő kicsiben olyan, mint nagyban egy cunami.

Egy tudós fülei számára mindez valószínűleg csupán amatőr gondolatok összehordása, de annyira szeretem Danit, és annyira szeretném megérteni, miért bánt vele a sors olyan kegyetlenül, hogy nem adta meg neki a teljes család lehetőségét. Mióta Laci a képbe került, tényleg sokkal jobb passzban vagyok. Mellette nem érzem úgy, hogy a világ valami látszat, valami optikai csalódás, délibáb, vagy tudom is én, mi. Olyan letisztult időszakba léptem. Harmonikus, és nem kell mindenre magyarázatot találni. Hogy mit jelent ez valójában? Nem kell „pótcselekednem" az áhított harmónia eléréséhez, vagy legalábbis ahhoz, hogy azt képzelhessem, elérhetem. Bár tudom, a lelkem mélyén mindig kényszeres maradok, néha, mégis úgy érzem, meggyógyultam. A kérdés az, milyen állapotban van a lelkem, és mekkora önkontrollhoz van éppen erőm. Tulajdonképpen egy fejezet lezárult. Talán Dani számvetése miatt, de én magam is úgy érzem, rendeznem kell a gondolataimat. Nem vonulok el, egyetlen napra sem, csak esténként, amikor behunyt szemmel figyelek a belső hangokra. Bárki bármit mond, a vészhelyzetre is szükségem volt. Felírnám receptre azoknak, akik elmerülnek problémájuk végtelennek tűnő mélységében. Nem vitatom, én aztán nem, hogy mindenkinek meg van a maga pokla, ahol csak ő képes sütögetni magát. De érdemes bekukkantani egy másik pokolba is. Vagy mások poklába. Segít. Más irányba terel: a jól elnyomott saját paradicsom élvezete felé, ami ott lapul mindnyájunkban, csak felfelé emelkedni talán nehezebb. Elégedett vagyok. Szerelmes vagyok, dolgozó nő lettem, és imádom a munkám. Felismertem a betegségem, és jó úton haladok a gyógy-

ulás felé. Hatalmas változások ezek. Unalmas, monoton hétköznapjaim pergő, nagyvilági életté alakultak. És ha meg kellene határoznom, melyik tényező az, ami nélkül nem lehetnék boldog, nem hezitálnék többé. Nem a nagyvilági élet tölt el megelégedéssel, és nem is a számlámon gyarapodó pénz. Nem a tárgyak, nem is a múlandó élmények. Persze ez mind-mind nagyon fontos része az egésznek, az elégedettségnek. Nem is a remény, hogy egyszer talán kimondhatom, kényszerek nélkül élek. Ugyanis még ezzel is együtt lehet élni. Hanem a szerelem. Szerelem nélkül az élet sivár. Monoton út, melynek során legyűrjük a hétköznapokat. Szerelem nélkül öncélú és magányos a világ. Minek az öröm, ha nincs kivel osztozni benne, elviselhetetlen a fájdalom, ha nincs, aki enyhítse. Beláttam. Ha valaki egy évvel korábban azt mondja nekem, hogy kiugróm Londonba a Harry Potter utolsó részének premierjére, hogy a szülinapomat Rómában, a kedvenc éttermemben ünneplem a barátaimmal, vagy hogy képes vagyok három napot úgy tölteni ágyban a szerelmemmel, hogy csak tusolni mászom ki... valószínűleg csak legyintettem volna. Pláne, ha azt is hozzáteszi, egyik program sem szerepelt a határidőnaplómban. Megváltozott az életem.

Légnyomás, VI. évfolyam, 12. szám

Tényleg a szerelem mozgatja a világ kerekét? - Szervusz, aranyom! - kukkantott ki egy idős, ősz hajú, csíkos pizsamás férfi az ablakon. - Reggel négy óra tíz. Talán túl hangos voltam? - Jó reggelt! - viszonoztam köszönését, miközben erősen behúzom a háztömb ajtaját. - Igazán nem akarom feltartani, látom, siet. Csak egy kérdésem lenne! - mondta a „ bácsi" kedvesen. - Parancsoljon - feleltem, már majdnem kíváncsian. Csacsogáshoz kicsit korai az idő, de akkor vajon mit akarhat ez az úr? - Jól látom a ruhájából - utalt kézmozdulatával az öltözékemre fél emelet magasságból, hogy magácska légikisasszony? - Igen - mosolyogtam. Hm, a kisöreg nem tud aludni, érdekes színfoltot keres. - Tudja, de igazán nem akarom most feltartani, a feleségem, Julika... - Mi van vele? - Ekkorra már tényleg kíváncsivá tett. - Ő is sztyuvi volt. Amíg meg nem szülte a lányunkat, 1964ben - mondta egy szuszra. Sztyuvi. Hallottam már így, főleg idősebb kollégáktól. Régi idők szlengje, amikor a stewardess, még túl idegenül csengett. - 1964-ig repült? - kérdeztem nem kis meglepődéssel. Jeszszus, akkor már éltek stuvik? Persze, tudom a választ, de a magam huszonpár évével... -Ma is azt a négy évet emlegeti élete egyik legszebb időszakaként - mosolygott az idős úr. - Nem lenne kedve egyszer bejönni hozzánk? Olyan örömet szerezne vele az asszonynak.

- De, szívesen. Biztosan sok érdekességet tudnánk mesélni egymásnak - mondtam, mert valóban így is gondoltam. - De most rohannom kell. Berlinbe megyek, délben már itthon is vagyok. Bekopogjak? - Igen! Ráadásul Berlinből? Az volt a Julikám első repülőútja! - A férfi egy pillanatra elmerengett a hajnali fényben, de szinte azonnal vissza is tért hozzám. - Szentirmai. Szentirmai van a csengőn. Szentirmai Pál vagyok, elnézést, még be sem mutatkoztam. A feleségem pedig Fischer Juli. - Engem Ónodi Annának hívnak. Nagyon örülök. Délután becsengetek. így történt, hogy az ötlet a következő cikkemhez - mondhatni - elém jött. És csak remélhetem, hogy nem én vagyok az egyetlen az Air Budapestnél, akit érdekel, hogyan is mentek a dolgok a hatvanas években, több mint ötven évvel ezelőtt. Miért akart valaki légikísérő lenni akkor, amikor az átlagember még álmodni sem mert a külföldi utazásról. Vártam a délutánt, de addig sem maradtam tétlen. Van egy ismerősöm a Polgári Légügyi Hatóságnál. Tőle szereztem be szakirodalmat kiképzésem idején. Összebarátkoztunk, és azt mondta, ha bármire szükségem tenne a jövőben, keressem bátran. Még a járatom indítása előtt, küldtem neki egy e-mailt, nézzen utána, van-e valami archív anyag a könyvtárukban Fischer Juli légikísérőről, a 60-as évekből. A Berlin eseménytelenül röppent tova, délben már ismét Budapesten landoltunk. Telt ház oda is, vissza is. Nem is jöhetett volna jobban, a dolgos út. Gyorsabban telt az idő, és egyre közeledett, a várna várt délután. A gondolataim zakatoltak, kérdések cikáztak a fejemben. Igaz, arról fogalmam sem volt,

vajon Julikának szól-e a félje jöttömről, vagy meglepetésnek szán. Mindegy is, csak legyen kedve mesélni. Leszállás után első dolgom volt megnézni elektromos postaládámat. Tucatszámra töltődtek le a levelek, amikor a feladók között egyszer csak észrevettem a PLH három betűjét, és barátnőm nevét a (a)jel előtt. „ klassz kis anyagot raktam össze, ugorj be érte. p. M. A. " Futottam, nem volt kedvem az időt húzni. Az egyenruhát is magamon hagytam, ha már ebben indultam útnak reggel, hadd lásson benne Julika. - Micsoda? Elvihetem?- kérdeztem a barátnőmet, aki erre megrántotta a vállát. - Ha a hatóság emberét kérdezed, nem, ha engem, akkor igen — közölte, egy listát tolva elém arról a kilenc lányról, akik együtt nyertek felvételt a légitársasághoz ebben az időben. Utánanéztem, az ő csoportjából, akikkel 1960. március l-jén kezdett, négy akta hiányzik. Innentől kezdve nem mindegyl Nem firtattam. Becsúsztattam a táskámba, és egy sietős, hálás köszönet után már ott sem voltam. Egy rövidke csengetés után nyílt az ajtó, keretében Szentirmai úr állt, széles mosollyal. - Tudtam, hogy el fog jönni, kedves. A feleségem már nagyon várja. - Friss pogácsa illata áradt feléin. Csend volt, a parketta egy picit recsegett a talpam alatt. A férfi maga előtt terelve mutatta az utat a nappali felé. Amikor beléptem, egy pillanatig szoknia kellett a szememnek a fényt a sötét előszoba után. Beljebb léptem, és ott ült Julika, kedvesen mosolygott, kezében valamit szorongatva.

- Szervusz - mondta. - Tegezz, kérlek te is, hisz kollégák vagyunk. - Julikám, Annácska az unokád lehetne! - oszlatta a feszültséget Pali bácsi. Látta rajtam, meglep a tolószék és a látvány. Julika nyolcvanadik évét taposta, ráncos volt, sovány és beteg. Egyedül szeme és még mindig pirospozsgás arca árulkodott egykori szépségéről. Ő is stewardess volt, mint ma én. De vajon tudunk beszélgetni? Kétgenerációnyi különbség tátongott köztünk. Egy kicsit megijedtem. Halogatva a beszélgetést, előhúztam táskámból a megsárgult iratokat. - Ezt magá... neked hoztam - javítottam gyorsan tévedésemet, miközben odanyújtottam a csomagot. - Palikám, ideadnád a szemüvegem? - kérte a férjét. - Én pedig ezt szeretném megmutatni. Az egyenruhánk része volt. Ma már nincs ilyen, ugye? Egy kis kék, kemény sapkát nyújtott át. Nem, valóban nincs sapkánk... És ekkor még valamire rádöbbentem. Ez az idős asszony valószínűleg évek óta nem ült repülőn. Nem mintha nem lehetne tolószékkel is utazni, de... - Tudod. Annácskám, 1976-ban ültem utoljára repülőn mondta szemüvegét törölgetve. A gondolataimban olvasott. Azóta még a kerületet sem hagytam el. De nem akarlak az egészségi állapotommal terhelni. No, hadd nézzem, mit hoztál. Hosszú percek teltek el, mialatt Julika csak lapozgatott. Egyes oldalaknál az ujjával simogatta a sorokat, másutt behunyta a szemét, és sóhajtott egyet. Mint aki a múlt pillanatait óhajtja vissza, ha csak másodpercekre is. -A repülési naplóm, nézd, Palikám! Emlékszel? Ez volt az a Kijev! - mutatott bütykös ujjával a járat adataira. - Hol szerezted ezt kedvesem ?

- A PLH-tól... - O, igen. Mindig mindent archiváltak az aktába. Semmit nem tehettünk el emlékbe, csak amit elloptunk. Csak azok aktáját adták ki a családnak, akik légi szerencsétlenségben hunytak el. A mi csoportunkból négy lány halt meg így, az idő tájt, amikor sorra potyogtak le a gépek. - Csoda, hogy a káder lap nincs benne - folytatta kis szünet után. Én pedig megértettem, miért hiányzott négy akta a barátnőm szerint a többi közül. - Tudod, az még más világ volt —folytatta. - Alaposan átvilágították a családunkat, mielőtt kiderült, repülhetünk-e. A rendszerváltás után biztosan megtisztították az aktákat - itt elmosolyodott könnyei mögött. - Igaz, nekem csak egy aktám volt. Akadt, akinek kettő. Annak, akit be tudtak szervezni, tudod, jelenteni a gyanús kollégákat, ellenséges nyugati utasokat. Engem nem sikerült beszervezniük. Ezért repültem csak belső járaton az első évben. - Ismét csend borult ránk. Julika újra lapozgatni kezdett. - Vegyen pogácsát, Annácska - nyújtotta felém Pali bácsi a kosarat. - Kér teát? Esetleg kávét? - Ezt tőlem tanulta - nevetett Julika. - A Kijeven. - Ezt a Kijevet már nem. Először említed. Mi történt ott? kérdeztem. - 0. Hosszú történet. Biztosan jobban érdekli, milyen volt akkor steivardessnek lenni - legyintett az öregúr. - Ugyan már - morogta le őt a felesége. - Anna szép és fiatal teremtés. Biztosan nem az érdekli, hogyan kellett tüzet oltanunk az IL-14-esen, vagy miként tudtunk harminc-negyven utast a mainál sokkal kezdetlegesebb körülmények között megetetni.

- Tudja, Annácska, nekem volt alkalmam repülni, néhány éve, a lányunkhoz. Londonba. Hát, meg kell mondjam, nem dőzsöl már a magyar a levegőben - mutatott fel Pali bácsi, a repülőkre utalva. - Kaptunk egy tálka meleg ebédet, valami tésztát, mellé csokit, némi gyümölcsöt. Italokból, igaz, bőven válogathattunk, na, de semmi más. Bezzeg Julika idejében. Levest kaptunk, nagy kondérból, a krumplipürét ők törték, frissen sülteket ettünk hozzá. Valóságos bőségtálak voltak. - Pali! Hagyd abba. Ne untasd ezt a szegény lányt! A Kijevre kíváncsi. Én is arra lettem volna az ő korában. - Most ismét az asszonyon volt a sor, hogy elhallgatassa a másikat. - Ugye? - Igen, igen - feleltem zavartan, bár fogalmam sem volt, mi történhetett azon a Kijeven, ráadásul a kedves Pali bácsit sem akartam megbántani. - Gondoltam én - mosolygott az idős asszony, amitől arca egyetlen, tekervényes barázda hálózatba gyúródott. - Mint mondtam - kezdett bele a történetbe egy nagyobb sóhaj után egy éven át csak belföldön repültem. Vittem az elvtársakat Pécsről Debrecenbe, Békéscsabáról Budapestre. Büntetésül azért, mert naivnak és butusnak tartottak ahhoz, hogy kiszúrjam az ellenséget. Egy év elteltével azonban nagy szerencse ért. Pártunk élharcosainak feleségei úgy gondolták, kiruccannak bevásárolni Párizsba. Én éppen megérkeztem Debrecenből, amikor jött a hír, hogy megérkezett a küldöttség. Az elvtársnők és testőrségük. Abban az időben, amikor a nép az országot sem hagyhatta el, amikor az átlagasszony még itthon sem tudott vásárolni a hiánygazdaságban. Persze mi nem duzzogtunk, még észreveszik a bennünk forró mérget. Csak a szánkat tátottuk, ahogy begurultak az autók.

„Juli, Párizsba mész!" -jött a vezérigazgatónk utasítása, az egykori belügyesé, aki egy évvel korábban könyörtelenül azt írta az aktámba: „belföld"! Most ugyanis váratlan helyzetet kellett megoldania. Öntudatunk eltipróinak, pontosabban azok feleségeinek kellett a kedvében járni, kiszolgálva egy hirtelen támadt ötletüket. Azzal persze nem törődött senki, hogy két menetrend szerinti járatot is töröltek ezért a kis - hogy is mondják - shoppingolásért. így kezdődött a nemzetközi karrierem. Ettől a naptól kezdve jártam keletre és nyugatra, északra és délre. Eltem a sztyuvik nagyvilági életét, és, bevallom, nagyon tetszett. Naiv, ártatlan kislány voltam, aki előtt megnyílt a világ. Nem sok pénzt kerestünk ekkortájt. S míg csak a magyar határon belül szárnyaltam, nem tudtam, mi az oka ennek. Később erre is fény derült. Amikor már én is azon kaptam magam, hogy elfelejtem felvenni a fizetésem. Hiszen az csak aprópénz volt ahhoz képest, amit a ruhánk alatt megkerestünk. Ne nézz ilyen furcsán - legyintett. - Pilóták is, sztyuvik is, megvettünk mindent, ami befért az egyenruha alá, csokit, kávét, harisnyát. Volt idő, hogy az esőkabát, máskor a krémek, samponok számítottak kelendőbbnek. -És a vámon? Sohasem buktatok le? - kérdeztem. - Nem. Az volt a gyanús, aki nem ciházott, azaz nem csempészett. És volt még egy szabály: ne vedd semmibe a vámost. Ha vetted a fáradtságot, és eldugtad a cihát, legfeljebb annyit jegyeztek meg, mennyire kigömbölyödtél. Persze pontosan tudták, mitől. Képesek voltunk két-három számmal nagyobb ruhát is felvenni, hogy minél több áru férjen alá. - Belevaló lányka volt az én feleségem, igaz-e? - pillantott feleségére büszkén Pali bácsi. - Nézze csak - mutatott a falon lógó képek egyikére az a balatoni nyaralónk ott. Ő hozta

össze, ahogy ezt a lakást is. Pedig csak négy évig repült, ebből, egyet belföldön. — Ekkor tekintettem csak körbe. A szobában szinte minden arról a négy évről szólt. Fotók, képeslapok, repülőgép makettek, egyenruha tartozékok, megsárgult levelek bekeretezve, légitársasági pecsétekkel. És egy fotó, melyen Julika feszített egyenruhában, Pali bácsi pedig szorosan, szenvedélyesen ölelte magához. - Bizony - kapta el a tekintetemet. Julika, amint az ötven évvel korábban készült fotót bámulom. - Drága Palim, imádta az ő kis stewardessét - kacsintott. - Nagy szó volt ez. Összejött egy sztyuvival. Óvták is tőlem a szülei. De ő belém szeretett. Azon a Kijeven. - Ki ne akart volna magának egy stewardesst. Gyönyörű, megközelíthetetlen lányok voltak, büszkék, magabiztosak. Beindult tőlük a fantázia. Nem feltétlenül feleségnek szánta őket az ember, no, de nekem így sikerült - kacsintott felém, Pali bácsi. - Ne disznólkodj, Pali - csapott férje kezére Julika, majd elpirulva fordult vissza felém, és folytatta: - Hadnagy volt. Fess ember. Talpig uniformisban érkezett a fedélzetre. Kiküldetésre. Mi, lányok mindig izgatottan vártuk, kik lépnek be a kabinba. Nem titok, nem szégyellem, minden lány abban reménykedett, hogy kifog egy jobb partit. Egy pilótát, vagy egy tehetősebb utast. Akkor még másként volt, nem utazott ám akárki. Árultuk a perecet, bizony ám, vidáman mosolyogtunk a férfiakra, és még csak meg sem szólhattak érte. Nem kokettáltunk mi, csak a munkánkat végeztük. Senki nem akart vénlány maradni! - Furcsán éreztem magam. Mintha nem is két nyolcvanéves öregemberrel beszélgetnék, hanem a barátaimmal. Talán egy kicsit más a szóhasználatuk, de a téma! Jesszus. Hát tényleg a szerelem mozgatja a világ kerekeit.

- Azonnal kiszúrtam magamnak De ha a csempészésbe bele is jöttem, a férfiak elcsábítása terén nem volt rutinom. Néztük egymást, de egyikünk sem tudta, mint fogjon bele. - Nekem lett volna ötletem, de féltem, elijesztelek. - Milyen aranyosak, gondoltam, elnézve ezt a két embert, ahogy most Pali bácsi megsimogatta az asszony kezét. Irigyeltem őket. - Csak a szád nagy! - civakodott tréfálkozva Julika. - Katona létedre nem volt annyi vér a pucádban, hogy előállj valamivel - kacagott az asszony, majd felém fordulva folytatta: - Nekem sem. De a sors egymásnak teremteti minket. IL-18-assal repültünk. Nem létezett még túlnyomásos kabin. Alig tudtunk kiemelkedni a Kárpát-medencéből, olyan kis magasságon repültünk. Három-négyezer méteren. Ráadásul ezeket, a szovjet repülőket úgy tervezték, hogy a katonák ejtőernyőikkel hátukon bármikor kivethessék magukat. így az ajtó is könnyen nyílt, és csukódott. Annyira könnyen, hogy olykor benyomta az uralkodó légáramlat, és ha valami éppen a közelben volt, rögzítetlenül, az bizony ki is repülhetett. A kabinban tartózkodtam, az ebédet szervíroztam, amikor láttam, hogy a cúg átrepít, előttem egy újságot, egyenesen kilibbentve a repülőből. Előre siettem, nekifeszültem az ajtónak, közben persze kapaszkodtam, nehogy én is a Kárpátokban végezzem. De negyvenhat kilómmal sehogy sem tudtam felvenni a harcot az ajtó és a külső nyomás ellen. Aztán egyszer csak olyan könnyedén mozdult az ajtó, s én is az ajtóval, hogy biztos voltam benne, repülök. Mégpedig kifelé a gépből. Ami azt jelenti, mindjárt lezuhanok. A félelemtől megszédültem, és valóban zuhanni kezdtem. Egyenesen a hadnagy úr karjaiba. Amikor magamhoz tértem,

láttam ám, csukva a gépajtó. Ekkor vettem csak észre, hogy még mindig az én fess utasom karjaiban pihenek. - Két év múlva született meg a lányunk - vette át a szót Pali bácsi. - Addig csak szárnyalt az én asszonykám, mint a madár. Talán ez az oka, hogy olyan jó feleségem lett. Kirepült, de aztán fészket rakott, mellettem. Mosolygós csend telepedett a szobára, Julika a sárga aktát ölelte, Pali bácsi pedig a felesége vállát. Ő törte meg a csendet. - Kérdezzen bátran, ha érdekli valami, Annácska. - Köszönöm, rengeteg kérdésem lenne, de a legfontosabbra megkaptam a választ. Sokáig beszélgettünk még. Julika is tele volt kérdésekkel, ami nem csoda, hisz, ha két korból is, egy világ képviselői találkoztak. Ahol szinte minden megváltozott, egyetlen dolgot kivéve: hogy az embereket, legyenek nők vagy férfiak, pilóták, légikisasszonyok vagy utasok, egytől egyig a szívük irányítja. Ó. A.

18. fejezet Dani a hegy tetején állt. Lába előtt a végtelenség hevert. Az út felénél járt. Napról napra szilárdabban bizonyosodott meg arról, hogy jól döntött. Minden megtett kilométerrel közelebb került céljához. A belső útján. Sosem volt még ennyire magányos, még ha találkozott is idegenekkel. És sosem figyelt még ennyire önmagára. Hagyta, hogy a gondolatok szabadon átjárják a fejét. Közlekedtek, mint a légáramlatok. Nem számított semmi fontosabbnak, mint az adott pillanat. Nem tett fel kérdéseket, nem keresett válaszokat. Hagyta, hogy dolgozzon a tudata. Minden napszak és minden helyzet, más gondolatokat hívott elő. A tudatos énje a tudatalattijával harcolt. Nagy csatákat élt meg. Szemlélőként. Volt, hogy valami belső erő sarkallta gyorsabb léptekre, de az is előfordult, hogy leült, hadd tépelődjön a lelke. Spontán sírt és nevetett. Érzett világvégét, de megélte az új világ kezdetét is. Sosem értette, milyen az, amikor az ember nem gondol semmire. Milyen gondolatok nélkül, szabadon lebegni. Felemelő. Most már ezt is tudta.

Ezúttal épp a naplementét nézte. Amint a hatalmas napkorong eltűnik a horizont mögött. Milyen csalóka! Mosolygott rajta. - Hol járhat Dani? - kérdezte Szonja a lányokat. Természetesen nem álltak vele kapcsolatban. Dani nem vitt se telefont, se laptopot. „Úgyse bírja majd nélkülük" - mondta Dia, miután Dani útra kelt. Láthatóan bírta. - Éppen ma reggel számoltam, hogy az út felét már biztosan megtette - mondta Anna. - Lányok, fogjátok, hogy éppen hét hónapja találkoztunk? Hét hónapja mutatkoztunk be egymásnak a kantin kanapéján. - Még csak? - hüledezett Dia. - Visszatekintve sokkal hoszszabb időnek tűnik. Ha csak abból indulok ki, hányan voltak meg ezalatt... - Dani most azt mondaná, persze, mert te csak a kufircolásra tudsz gondolni - nevetett Szonja. - Nem, drágám, ő nem ezt a kifejezést használja. Ő azt mondaná: baszásra. - Dia! - torkolta le Anna. - Oké, ez az én stílusom. Egyébként mit szorongatsz? - kérdezte Annát, akinek egy újság volt a kezében. - Tán a Légnyomást? Olvastam a cikkedet. Nem semmi a spiné! - Dia, egy nyolcvanéves, beteg asszonyról beszélsz! - No és? 1960-ban nem az volt. És magamra ismertem benne. - Ah, igen, nekem is ismerős volt, bár kicsit diszkrétebben fogalmazott... - nevetett Anna, felidézve, amint Julika elmeséli, hogy fogott férjet a maga korában. - Alprüdéria. Dédanyáink pont olyanok voltak, mint mi! Lehet, hogy kevesebbet beszéltek róla, de valamiképp csak

szültek nyolc-tíz gyereket. Csak nem hiszed, hogy mindig, mindet egy férjtől? Na, de mondd már, mi van a kezedben? - A Hírverő - Anna most nem akart Diával vitatkozni, és miután látta, hogy Szonja is hozzászólna a cikkéhez, inkább átsiklott a témán. Éppen elég lesz Dani kritikája, aki majd nyilván jól kicikizi, milyen furfangosan csempészte bele a kisstílű Légnyomásba az intellektuális szerelmi vonalat. - Te Hírverőt olvasol? - Ha Regős Imréről olvashatok benne... - Micsoda?! - kérdezte Szonja és Dia, szinte egyszerre. Mutasd már! - Még Szonja is feltűnően gyorsan reagált. - Nekem is - kapkodott az újságért. - Inkább felolvasom - fordította maga felé Anna, a lapot, és olvasni kezdett. - Édes hármas, Razzia a transzvesztita bárban. Mentelmi jogára hivatkozott a közismert politikus, amikor a rendőrség - egyes vélemények szerint névtelen feljelentést követően - három férfit állított elő Budapest egyik legnépszerűbb transzvesztita- és melegbárjában. A három férfi szexuális kielégítés ellenében pénzt, kínált a szórakozóhely művészeinek. A rendőrség kérdéseire az egyébként erősen ittas állapotban lévő férfi, fenyegetőzni kezdett, és mentelmi jogát hangoztatta. A rendőrség diszkréten kezelte az ügyet, de lapunk értesülése szerint R. Imre botrányos viselkedése miatt a ledér bőrszerelést viselő politikust elszállították a helyszínről. A másik két férfi ellen ejtették a vádakat. Ők valójában testőrként voltak jelen az inkognitóban szórakozó politikus mellett. A kétgyermekes, példás házasságban élő férfi ügye lapzártáig nem oldódott meg. - Váó! - Dia elégedetten hallgatta Anna szavait. - Ha Dani ezt hallaná!

- Vajon a beszállókártyáknak és a névjegynek lehet köze a névtelen feljelentéshez? - kérdezte naivan Szonja. - Hát, ha nem tévedek, a miniszterelnök és a mi Imrénk nem szívelik egymást. Gyanítom, miután a fedélzeten fény derült a meleg tényekre, már csak az alkalmat kellett kivárni - vázolta Dia tárgyilagosan a helyzetet. - Emlékeztek? Regős zsebébe tettük a miniszterelnök beszállókártyáját, a miniszterelnökébe pedig Regősét, mellé csúsztatva a melegbár névjegyét. Azt reméltük akkor, hogy akár Regős adja vissza lihegve a miniszterelnöknek a beszállóját, akár fordítva, az elnök ügyesen Regős orra alá dörgölheti, hogy „barátom, ezt a névjegykártyát találtam a beszállód mellett". Tökéletes lelepleződés! - emlékezett vissza Anna az ominózus kormányjáratra. - Azt azonban nem gondoltam, hogy a miniszterelnök rafináltabb ennél, és ilyen reflektorfénybe állítja az államtitkár urat. - Gondolod, hogy az ő keze van benne? - kérdezte Szonja. - Biztos vagyok benne. Közvetve, vagy közvetlenül. Nem telt el sok idő, abban a bárban érték utol, minden összevág. - Kíváncsi vagyok a folytatásra - mondta Dia, mint aki sejti, hogy az nem soká várat magára. Anna ekkor gondosan összehajtotta a Hírverőt, és előhúzta táskájából a Miniszterelnöki Hivatal sajtóközleményének egy nyomtatott oldalát. - Ez meg mi? - kérdezte Dia. - Az MH sajtóanyaga. A folytatás. - Anna! Micsoda paparazzi vagy te! - Az más, Szonja, de értjük, mit akarsz mondani, és majdnem stimmel - nevetett rajta Dia, miközben alig várta, miről szól a közlemény. - Halljuk már! - fordult Annához.

- Regős Imre, a Népjóléti Minisztérium politikai államtitkára kérelmezte felmentését posztjából A kérelmet a miniszterelnök elfogadta. - Ha ezt Dani hallaná! - ismételte Dia önmagát. - És tudná, hogy aki őt gyomron vágja, hova jut... - Mindig tudtam, hogy Danival vigyázni kell - lengette Dia a mutatóujját. Egy kellemes vendéglőben ültek. Két hét volt karácsonyig. Addigra Dani is hazaér, de csak januárban kezd ismét dolgozni. A lányok viszont mind repülnek majd az ünnepek alatt. - Képzeljétek, én kaptam egy háromnapos Ciprust. - A lányok, miután kivesézték a bukott politikus életét, aki évek óta a család és az őszinteség szellemében hirdette az igét, és hozott népszerűtlen intézkedéseket a család szentségének védelmére, visszatértek csajos kvaterkázásukhoz. - Viszem Tibort is. Ott kellemesebb az idő decemberben, és még sosem jártunk együtt külföldön. - Pedig már több hete együtt vagytok - forgatta a szemét Dia. - Jegyesek vagyunk - emelte fel az ujját Szonja. - És mi lesz Rafikával? - Rafika már nem lakik velünk. Menesztettük Tibor szüleihez. - Váó - lelkesedett Dia. - És ez minek köszönhető? - Tudjátok, rájöttem valamire. - Éspedig? - Tibor sem tökéletes. - Jó reggelt! - Én annak láttam. És ami ennél is rosszabb, mindaddig, amíg annak láttam, egy roncsnak éreztem mellette magamat.

- Viszont amióta felfedezted a hibáit, kivirultál. - Igen. Ő sem akar jobbnak látszani, mint amilyen. Én is kimondom, ami a lelkemet nyomja. Éppen ebbe szeretett bele. Az első férfi volt, aki nem menekült el, amikor még a randijaink előtt közöltem vele, férjhez akarok menni. - Rafikán gyakoroltál, és bejött. - A lakást is átrendeztük. Nem vissza, csak át. Most mindkettőnknek tetszik. - Kertes ház? - Anna és Dia felváltva kérdeztek. - Lakópark, társasház. Kis kert. Előkert. - Igazi kompromisszum! - No, és mi a helyzet a négycsíkossal? - Szonja nem akart többet beszélni Tiborról. - Kivételesen neve is van, emlékeztek: Fivosz. Jól alakul. De meg van 3D is. Azóta újra ideutazott. Két napra. Egyébként én karácsonykor szívok. 24-én Hamburg, reggel, igaz, este itthon leszek. 25-én Frankfúrt-Kijev. 26-án este London. Az egyetlen jó pont, hogy Fivosz lesz a kapitány, és tudjátok, ott alszunk. - Szép kis alvás lesz! - heccelte őt Szonja. - Valamennyit muszáj! Ő vezeti haza a gépet. Legfeljebb, majd ha elaludt, körülnézek, hátha éppen abban a hotelben szállt meg 3D. Amilyen pechem van. Bár ez inkább mázli lenne. - Javíthatatlan vagy - mosolygott Anna, bár, miután a második randiján lefeküdt udvarlójával, visszafogta magát, mielőtt pálcát törne más felett. - Anna, te viszont hallgatsz. Mi a helyzet Laci-téren? - Maradjunk annyiban, hogy alakul - felelte ő zavartan. - Hét hónap sem volt elég, hogy igazán megnyílj előttünk.

- Ez nem igaz. Ti ismeritek a leggyengébb pontomat is. Még Lacival sem osztottam meg. Egyelőre nem. Nap, mint nap, küzdök magam ellen. - Vedd csak elő a naptáradat! - incselkedett Dia. - Meg fogsz lepődni. Nem hoztam magammal. Az asztalomon tartom, és reggelente átfutom - mondta Anna büszkén. - Ti még kezdőnek érzitek magatokat? - Szonja hirtelen témát váltott. - Nem, ne viccelj. Ennyi idő alatt... - Jó, jó. De rutinosnak? - firtatta Szonja. - Hát, nem vagyok öreg róka a szakmában, de úgy érzem, minden helyzetet megoldok - Dia kihúzta magát. - Szerintem jó stuvik vagyunk. - Szerintem is - értett, egyet Anna szelíden. - Az irigyelt stewardessek, akik szépek, bejárják a világot, minden ujjukra akad egy pasi... - nézett végig hármukon Szonja. - Mániákusok, zarándokúira kényszerülnek, nem találják az igazit... - nevetett Dia. - Mint bárki más. - De azért nekünk tényleg jó - tette hozzá szerényen Anna. - Jó bizony!