Hevesi Tímea Mária
A holisztikus szemlélet gyökerei, hatása a nevelésre, s gyakorlati megvalósítása a lovasterápiában
A holisztikus gondolkodást az indián, az ausztrál, a tibeti és az ősmagyar népek mítoszain, kultúráján, szimbólumain keresztül közelítjük meg. Ahhoz, hogy a ma élő ember számára is érthető és megvalósítható legyen ez a szemlélet, újrafogalmazzuk jelenkorunk következő értékeit: minőség, közösség, egész-ség, kultúra és transzcendentalitás. A pedagógia területén a holisztikus gondolkodást, annak gyakorlati megvalósulását a lovasterápián keresztül mutatjuk be. „A kettős világ Bárukh rabbi így szólt egyszer: - Micsoda jó és ragyogó világ ez mégis, ha az ember nem vész el benne, de micsoda sötét világ ez akkor, ha elvész benne.” /Haszid történet/ Bevezető gondolatok Napjainkban a holisztikus felfogás fogalmazza meg a világmindenség egységét a „minden mindennel összefügg” gondolatát (Clark, 1998. 133.). Jelen korunkban egy átalakulás utáni igény van, s ez egy szemléletváltást is eredményezhet a pedagógia számára. Ezt a szemléletváltást mai világunkban egy – az egész Földet egységként kezelő – globalizációs folyamat negatív hatásai sürgetik. A pénzügyi, az informatikai, a gazdasági globalizáció egyre súlyosabb ökológiai, környezeti és társadalmi problémákat okoz. Nagy József (2002) a „XXI. sz. és nevelés” című könyvében a szociális, a perszonális nevelés erősödő válságát is súlyos problémának látja. Szerinte a személyiség szociokulturális evolúciójára is szükség lenne. A globalizáció egyik következménye a mai modern társadalmak esetében: a megváltozott értékrend. Tanulmányunkban vizsgálni fogjuk az értékek változását, értelmezésbeli különbségeit. A megújuláshoz szükséges planetáris értékrend vizsgálata értekezésünk alapja, hiszen az univerzális világszemlélet megőrzi a nemzeti sajátosságokat, de gondolatvilága nem más ideológiák, kultúrák meghódítására ill. megsemmisítésére törekszik, hanem szilárd értékrendszereik segítségével a harmonikus együttélést, totális szocializációt valósítják meg (Nagy, 2002). A bibliakutató Herman Gunkel eredetileg szövegekkel kapcsolatos megjegyzése is fontos szempontja jelen írásunknak. Szerinte minden tényt és korabeli megállapítást életbe ágyazva (Sitz im Leben) kell elhelyezni (Kálmán és Könczei, 2002). Munkánkban így a „Sitz im Leben” elvét követve négy ősi nép mitológiájának, hitvilágának, szokásainak, hagyományainak vázlatos bemutatásával szeretnénk az univerzális világszemléletet „megidézni”. A vizsgálandó népek - az indiánok, az ausztrál őslakosok, a tibetiek és az ősmagyarok - humán kultúrák képviselői. Munkánkban szeretnénk választ kapni arra a kérdésre, hogy melyek azok az ősi értékek, szükségletek, melyek hiányozhatnak jelen korunk társadalmából, emberi
kapcsolataiból, melyeknek újragondolása, megtalálása segítheti egyéni és társadalmi boldogulásunkat, s egy szemléletváltást tesz lehetővé? S végül a gyakorlati megvalósítás területén felmerül a döntő kérdés: a holisztikus szemléletet lehet-e adaptálni a gyakorlatban, például a gyógypedagógiai lovagoltatás, a lovasterápia területén? Jelen tanulmány tehát egy útkeresés, amely a „sötét világ”-ból keresi az utat egy „jó és ragyogó világ” felé. Fogalmak átgondolása Az emberi viselkedés vezetésében az érték-fogalomnak kiemelt fontossága van. Ezért tanulmányunk kifejtését az „érték” fogalmának vizsgálatával kezdenénk. Érték A pedagógiában az alapértékeket elsőként tudományosan Johann Friedrich Herbart fogalmazta meg. Ő alapértékekként öt eszmét vázolt fel: belső szabadság, tökéletesség, jóakarat, jogosság és igazságosság (Pedagógiai lexikon, 1997). Mihály Ottó (1998) felhívja a figyelmet arra, hogy a nevelés értéktételező tevékenység, mely nem létezhet értékek követelése és követése nélkül. Mihály szerint tehát a nevelés is az értékeken alapul, abból indul ki. Az érték megfogalmazását szerinte leginkább a mindenkori társadalom érdekei, nézetei határozzák meg. A társadalom gazdasági érdekei, a különböző gondolkodásmódok mind eltérő értékeket tartanak fontosnak. Úgy gondoljuk, hogy az értékek fontosságának a meghatározásában jelenlévő bizonytalanság okát filozófiai szinten (is) kellene keresnünk. A bevezetőben jelzett ökológiai, környezeti és társadalmi problémák jelenléte mindenképpen a mai értékrendszerek kritikájára ösztönöz. Több pedagógiával foglalkozó szakember korunk globális problémáit a jelenkor értékzavarával, értékválságával hozza összefüggésbe. Lappints Árpád (2002) „Érték és nevelés” című szöveggyűjteményében olvasható egy olyan megállapítás, mely szerint a nemzedékek közötti értékátadásban komoly zavarok jelentkeztek. Az értékzavar itt egyrészt azt jelenti, hogy elhomályosul egy-egy értékrendszer valóságos, cselekvésbe átültethető tartalma, normatív ereje, másrészt jelenti azt is, hogy a meglévő értékek nem adnak elfogadható orientációt az időközben kialakult létkérdések megoldásához, és az új értékalternatívák még világosan nem láthatóak. Az emberi viselkedés fő meghatározója, a domináns értékrendszer, a mai korban bizonytalanná vált. Az érték meghatározása is éppen ezért nem egyértelmű. Az érték fogalmának újragondolásához szervesen hozzátartozik a holisztikus szemlélet jelentésének vizsgálata is. Holisztikus szemlélet Holisztikus szemléleten ma egy nagyon újszerű gondolkodást értenek. A „holisztikus” filozófia elnevezés egy modern kori megfogalmazás, amit sokféleképpen is ki lehet fejezni: „planetáris” értékrend (Nagy, 2002), „új humanizmus” (Eliade, 1996) vagy „univerzális” gondolkodás (Hamvas, 1995). Az egyszerűség és érthetőség kedvéért tanulmányunkban főleg a leginkább elterjedt „holisztikus” megnevezést használjuk. A holisztika (görög szó, jelentése = egész, ép, teljes, osztatlan): az „egészében való megismerés” mint filozófiai tudományterület elnevezése. A holisztika megközelítése az analitikus szemléletnek az ellentéte: a nevelési folyamat teljességére hívja fel a figyelmet.
1
Míg az egyes tudományok és tantárgyak az életnek csak egy-egy aspektusát vizsgálják, a holisztika a valóság alternatív látásmódjait s a tudás párhuzamos útjait tartja értékesnek. Az emberi fejlődésnek nemcsak az értelmi és szakmai oldalát figyeli, hanem a szociális, erkölcsi, esztétikai és spirituális oldalát is. A holisztikus megismerés tehát a teljességben való megismerést jelenti. A holisztikus megismerésre kétféle teljesség jellemző: a megismerő ember és a megismert világ oszthatatlan teljessége. A holisztika abban a meggyőződésben gyökerezik, hogy a világegyetem integrált egész, amelyben minden mindennel összefügg. A holisztika nem szedi szét részeire a világot, nem egyszerűsíti le a helyzeteket szétdarabolással, nem a részleteken keresztül közelít a valósághoz, hanem azt a maga teljességében, osztatlanságában próbálja „megfogni”. Erre a fajta megismerésre kifejezőbb elnevezés a „megérzés”. Ez jobban érzékszervhez kötődő, mint az analízis, kevésbé értelmi-racionális, inkább érzelmi-emocionális. Ebben hasonlít a művészi megismeréshez. A kétféle megközelítés – az analitikus és a holisztikus - nem értékekben különbözik egymástól, hanem stílusában. Mindkét módszernek megvan a létjogosultsága a maga helyén. Mindkét módszer szükséges és fontos a világ megismeréséhez (Neisser, 1984). A holisztikus filozófia egy nagyon gazdag, ősi és mély összefüggések láncolatát is jelenti. Ezen gondolkodást Hamvas Béla filozófikus, bölcseleti írásai, nézetei jól tükrözik. Hamvas (1995)„Scientia sacra” című könyvében felhívja a figyelmet arra, hogy az egyetemesség nem enciklopédikus tudás és nem polihisztorság, ugyanis mind a kettő merő anyagi tudás, s csak mennyiség. A filozófus-bölcselő szerint az univerzalitás nem anyagi tudás, hanem szellemi kvalitás. Az őskori egység szerinte kozmogónia is, csillagászat is, orvostudomány is, morál is, politika is, misztika is, szociológia is, pszichológia is. Ezek a részek külön meg sem állhatnak és egymástól függetlenül semmi értelmük sincs. A „Scientia sacra” írója szerint az őskori egységet a történeti idő úgynevezett tudományától az különbözteti meg, hogy az archaikus szintézis metafizikai jelrendszer, ugyanakkor megvalósítandó életrend is. A kozmikus tudat megélése tehát a mindennapok gyakorlati tevékenységében is formát öltött, kifejezte azt. Ezt az egységes gondolatrendszert, szellemi valóságot a filozófus szerint a vallás, a művészet, a filozófia és a morál képviseli (Hamvas, 1995). Eliade (1997) szerint a metafizikai valóságot a szimbólumok és a mítoszok révén lehet felfedezni. A jelképeknek azt a rendszerét, melyet egy csoport minden tagja többékevésbé magáénak vall, nevezik „kultúrának” (Hoppál, Jankovics, Nagy és Szemadám, 1995). Az őskori egységet, a kozmikus tudat létét, a szimbólumok erejét az emberek számára a mítoszok közvetítették. Az egyetemes tudat gyakorlati kifejeződése, megvalósulása megfigyelhető az ősi kultúrákban. S „a múlt mitológiai szinten kezdődik”, ahogy Dr. Lakatos Zoltán magyar őstörténet kutató is írta (Paál, 2005, 1465.). Ősi kultúrák holisztikus szemlélete A vizsgálandó kultúrákban olyan értékekhez igazodtak, melyek több ezer éves hagyományon alapultak. Mind az indián, ausztrál, tibeti és ősmagyar nép hagyománya a mindennapok része is volt, melyet közösségi cselekedetek (pl. szertartások, spirituális rendezvények stb.) alkalmával adtak át a következő nemzedékeknek. A közösség cselekedeteit meghatározta a természettel való folyamatos kapcsolatuk. A természettel való állandó kapcsolat biztosította az archaikus ember számára a „nyitott” létezést. Ez a létezés „kozmikus”, mert struktúrája emberfeletti, mivel nem egyedül az emberi létmódra
2
korlátozódik. A „világra nyitott” létezés a vallásos embert képessé teszi arra, hogy amikor a világot ismeri meg, saját magát ismerje meg (Eliade, 2006). A „nyitott létezés” megvalósulását először az indián kultúrában vizsgáljuk meg. Az indián kultúra holisztikus szemlélete Dr. Boglár Lajos etnológus 1959 és 1994 között számos etnológiai-antropológiai terepmunkát végzett latin-amerikai törzsi társadalmak között. Több évtizedes tapasztalatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy a törzsi társadalmak jelentős részénél az ideológiát átszövi egy olyan szimbólum-együttes, egy sajátos mito-ideológia, amely meghatározza a gondolkodást, szabályozza a közösségek tagjainak a viselkedését. A különböző indián népek mítoszai nagyon gazdagok. A világ dolgainak teremtését például a piaroa indiánok félszáz mítosza beszéli el: esténként még manapság is hallhatók az Orinoco-folyó mentén az őserdei kunyhókban. Az ember naponta megismétlődő és gyakran konfliktusba átcsapó kapcsolata a természettel, békés és ellenséges démonok viadala, a mítosz „ígérete” és a valóság ellentmondásai indokolják a közösség egyensúlyát elősegítő szertartásokat. Az Énekek Embere, a varázsló szájából naponta elhangzik a gonosz démont elűző vagy gyógyító varázsének, de ha szükséges, megszervezi az egész közösséget megmozgató szertartást: a résztvevők megtanulják elképzelni, majd megvalósítani a táncmaszkokat, a rituális hangszereket. Mindenki megtanul mintázni, festeni, táncolni, énekelni (Boglár és Horváth, 1981). A közösségnek szerves részei a férfiakon kívül a nők és a gyerekek. A gyerekek már kiskoruktól kezdve folyamatosan megismerik a közösség hagyományát, viszonyrendszerét, világképét. A hagyomány minden egyes felidézése akár szertartásokon, akár a mindennapok cselekedeteiben tanító, nevelő jellegű, mely „oktatás” élménydús és egyben gyakorlatias is. A navajo indiánoknak valójában nem volt „gyermek”, „gyermekkor” fogalmuk. Rendelkeztek viszont a „fejlődni”, „valamivé válni” fogalmakkal (Kálmán és Könczei, 2002). Az indiánok hagyományában a gyermeket születésekor a Természet/Természetfeletti oltalmába ajánlják. Ezt tükrözi a következő omaha imádáság egy újszülöttért: „Hó! Nap, Hold és a Csillagok, / Ti valamennyien, akik / Az Égen jártok, / Hallgassatok ide! / Új élet lépett / Közibétek! / Egyengessétek útját!” (Balogh, 2005. 45.o.) A világmindenséget jeleníti meg a sziú törzseknél a beavatásnál használt szakrális kunyhó is. Teteje az égboltot, padlózata a földet, a négy fal a kozmikus tér négy irányát szimbolizálja. A szakrális kunyhó felállítása a kozmogóniát ismétli meg, mert ezen kis épületben a világ ölt testet (Eliade, 1996). Kozmikus, univerzális szemléletüket az indiánok hagyományaikon, szokásaikon keresztül élték meg és adták tovább utódaiknak. Ennek a harmonikus kapcsolatnak, világfelfogásnak szép példái az indián művészetek. A szövés, fonás, az agyagedények stb. készítése mind szellemi tartalommal bírt, s készítésük egyben egy-egy gondolatba, tanításba való elmélyülést is jelentett. Az ausztrál őslakosok holisztikus szemlélete Adolphus Peter Elkin professzor 1927-től az 1960-as évekig végzett terepmunkát az Ausztrál kontinens különböző részein. Elkin (2006) meglátása szerint az őslakók számára a természet olyan rendszer, amelyben az állat- és növényfajták, valamint a természeti jelenségek térben és időben összefonódnak és egymást meghatározzák. Ősi hagyományuk a beavatás. A beavatás több lépcsőben történik. Az első beavatás maga a születés, s utána a serdülőkorból a férfikorba való átmenetnél történik beavatás, aminek ősidőkre visszanyúló rítusai vannak. A beavatás szellemi éréssel egyenértékű.
3
Az ausztrál őslakosok filozófiáját mítoszaikon keresztül érthetjük meg. A mitológia számukra nem pusztán szavak vagy feljegyzések együttese, hanem a cselekvésé és életé is, hiszen az őslakók a mítosznak megfelelően élnek. Ennek az a célja, hogy a törzs jólétét biztosítsák azáltal, hogy élő kapcsolatba kerülnek a teremtő „álomidő”-vel. Más szóval: a mítosz életet ad. Az őslakók szerint az álomidő örökkévaló, s még most is egyre formálja a világot. Az örökkévaló szót itt nem abban az értelemben használjuk, mint időperiódusok vég nélküli egymás után következését, hanem filozófiai értelemben, annak az állandóan jelen lévő, nem változó valóságnak a megjelölésére, amely az időn keresztül fejeződik ki, és amely azt hangsúlyozza (Eliade, 1996). A rituális és a társadalmi életnek fontos részei az ausztrál őslakosok életében a kultikus szertartások. E szertartások alatt a törzs hőseinek tetteit megelevenítik, és közben eljátsszák a mítoszt. A rítus előkészítése során, akárcsak az előadás alatt, énekelnek. Ezek az énekek a mítoszok költői változatai. Amikor egy ilyen rítusnak vége van, az öregek elmagyarázzák a jelentését, valamint a díszítmények és a szimbólumok értelmét az újonnan beavatottaknak. A hagyománytisztelet és az önmegvalósítás harmóniája kifejeződik művészetükben is. Az őslakók művészeti formái változatosak: fa- és kagylóvéset, faragott és festett faszobrok, összetett szertartási tárgyak készítése és díszítése, sziklafestmények, kéregfestmények, emberi test festése, a mitológia rituális újraeljátszása, balettszerű és imitatív tánc, amely általában énekkíséretre vagy ütemesen kivert ritmusra történik, valamint a költői képzelőerő és a ritmus felhasználása énekek komponálására (Elkin, 1986). A tibetiek holisztikus szemlélete A következőkben szeretnénk bemutatni az ősi tibetiek világát, gondolkodását. A tibeti vallás figyelemre méltó szintézis, összeolvadások és szinkretizmus hosszú folyamatának eredménye. Tibet vallástörténetét az őshonos vallás, a bon és az indiai buddhizmus összeütközéseként értelmezték, ez utóbbi pedig a lámaizmus formájában győzedelmeskedett. A bon és a buddhizmus elterjedését megelőző vallást „az emberek vallásának” nevezték, melynek sajátos vonásai azért fellelhetőek a lámaikus vagy a bon köntöse alatt (Laird, 2007). Több mint 2500 évvel ezelőtt Sákjamuni buddha sokévi intenzív lelkigyakorlat eredményeként elérte a megvilágosodást, s útnak indította az egyik nagy világvallás fejlődését, a buddhizmust. A tibetiek szellemi irányítója a mindenkori dalai láma. A dalai mongol nyelven „tengert” jelent, a láma pedig tibetiül „spirituális tanítót” – a dalai láma legpontosabb fordítása talán a „bölcsesség tengere”. A tibeti buddhista kultúrának fontos tanítása a reinkarnáció, a lélekvándorlás. Ez által hangsúlyossá lesz a buddhizmus egyik fő gondolata: az együttérzés (más lények iránt is) s a bölcsesség fontossága. A tibeti buddhizmus kultúrája nagyon sokrétű, beletartozik pl. a gyógyászat, asztrológia, csillagászat, kozmogónia, építészet, oktatás, nevelés stb. A tibetiek művészetében, pl. az építészetükben is megfigyelhető a nyitottság a szent valóság felé. A tibeti szent építészet a tájban elszórt sztrúpától kezdve egészen a hegyek oldalába felkapaszkodó templomig és kolostor-együttesekig az ország népének spiritualitását fejezi ki, és azt jelzi, milyen mélységesen megértették természeti környezetüket. (A sztrúpák Buddha testének, beszédének és elméjének építészeti ábrázolásai, s minden egyes részletük rengeteg, sokrétegű szimbolizmust hordoz.) (Farber 2000) A tibeti buddhizmus filozófiája nagyon elgondolkodtató. A megvilágosodás a cél, mely az összes érző lény javára történik. Az egyén fejlődése tehát a közösség érdekeit is szolgálja. A következőkben az ősmagyarok életét szeretnénk megvizsgálni.
4
Az ősmagyarok holisztikus szemlélete A magyarság, amikor a Kárpát-medence területére érkezett, a nagyállattartók kultúrájának jegyeit mutatta. Őseink vallását ma természetvallásnak neveznénk, vagyis a Természet megfigyelésén, ismeretén alapult, tehát – Magyar Adorján őstörténet kutató szerint – az „abszolút igazságokon” (Magyar 1995. 17.o.). Deér József (1993) – ősmagyar kutató – szerint a magyarság oly kultúrkörből szakadt Európába, melynek népei meglehetősen magasrendű istenélménnyel rendelkeztek. A fő vallási forma a honfoglaló magyaroknál a samanizmus. A sámánok egy csoportjának táltos volt a neve. A pogány magyarok hitvilágában és mindennapi életében fontos szerepe volt a táltosnak. A táltos különleges képességekkel megáldott ember, legfontosabb tulajdonsága talán mégis az, hogy a jövőbe lát. Születéskor már ott a jel, mely mutatja, hogy az újszülött táltosszerepre szánt. E jel pedig a fogyatékosság jele, hisz fölös számú csontja, illetve foga van (Kálmán és Könczei, 2002). Az ősmagyar hit szerint egymás felett elhelyezkedő világok vannak, amelyeket a világfa köt össze. Ennek földi mása a sámánfa, amely által a sámán révült állapotban feljut a felső világba azért, hogy a szellemekkel érintkezzen. A világfa, a magyar népi hiedelmek tetejetlen fája, mintegy egységbe foglalja az élő és a holt természetről kialakult elképzeléseket (Bartha, 1988). Eliade (1996) szerint a három kozmikus sík – a föld, az ég és az alvilág – összekapcsolása jelzi a kozmikus gondolkodást, vallást. Az ősvallás és annak gyakorlata egészen áthatotta a közéletet és a családot. A honfoglaló ősök cselekedeteikhez mindig kérték az isteni útmutatást. Díszítőelemként használt állati – (pl. szarvas, ló, sólyom, turul stb.), és növényi (pl. tulipán, liliom, fa stb.) ornamentikánkban mítoszaink, hitvilágunk tükröződött (Hoppál és mtsai, 1995). A vizsgált humán kultúrák bemutatását, „megidézését” Dr. Lakatos Zoltán magyar őstörténet kutatónak a múltban rejlő értékekről megfogalmazott gondolatával zárnánk: „A múlt kiapadhatatlan kútja jelenthet csak biztos alapot a mának és a jövőnek is.” (Paál, 2005. 1465.o.) Egyéni- és társadalmi értékek újrafogalmazása, aktualizálása Az előzőekben láthattuk, hogy az egyéni- és a társadalmi értékek összehangolása kívánatos és megvalósítható is volt egyes népek történetében. Másrészt megállapíthatjuk, hogy a bemutatott négy nép ősi kultúrkincsei, univerzális világszemlélete nagyon sok problémamegoldási lehetőséget tartalmaz. Felmerül a kérdés: az előzőekben említett értékes hagyományok, szokások, világnézetek értékeit hogyan lehetne megfogalmazni úgy, hogy azt fel tudjuk használni a nevelésében, oktatásában? Vitányi Iván (2002) „Érték és kultúra” című esszéjében megfogalmazta azt, hogy a jelenkori problémák megoldásához arra van szükség, hogy újrafogalmazzuk az emberiség értékeit. Vitányi szerint az újrafogalmazást igénylő, a társadalom válságából való kilépésnek lehetőséget adó értékek a következők: minőség, közösség, egész-ség, kultúra. Elsőként vizsgáljuk meg a minőség fogalmát. Minőség A vizsgált kultúráknál megegyezik a léleknek a testtől elválasztható létezésének a gondolata, s a fejlődés elsősorban lelki/szellemi fejlődést jelent, a belső értékek (pl. lelki harmónia, segítségnyújtásra való képesség, tolerancia, természettel való összhang stb.)
5
hangsúlyosak az egyének társadalmi megítélésében. Vitányi (2002) megfogalmazásában a minőség mindenekelőtt a mennyiséggel szembeállított, és a mennyiséget meghaladó fogalom. Az ősi kultúrákban már gyermekkortól kezdve a mítoszok, rítusok által megismerhette és a szertartások által újraélhette az egyén a világ és az emberiség keletkezésének történetét, saját népének múltját. Ezáltal megérthette létezésének értelmét, „önmagára ismert” a világban, megtalálta a helyét. Az egyén életének az összekapcsolódása a tágabb világgal – az Univerzummal, a kozmosszal - egy olyan minőségbe helyezte a mindennapi életet, tevékenységeket, melyek szellemi-lelki tartalommal voltak átitatva. A pedagógiai gondolkodásban a minőségi tudás jelenthet kreativitást, kombinálhatóságot, következtetéseket, összefüggéseket, gyakorlatiasságot, használhatóságot, élményt. A mennyiségi tudás ezzel szemben leginkább a felhalmozott tudást jelenti. Vitányi szerint a következő átgondolandó fogalom: a közösség. Közösség Az élet minden területét átszövő közösségi tevékenységek (pl. vadászat, szertartások, állattenyésztés stb.) egy magasabb cél – a Természettel/Istennel való harmónia - alá voltak/vannak rendelve, s ezért ezeknek a közösségi tevékenységeknek a fontossága hangsúlyos az ősi társadalmakban. Az élő közösség, melyben az egyén személyiségfejlődése meg tudott valósulni, mindenki számára kontrollként is működött. Jelen korunkban Vitányi (2002) megfogalmazása szerint az egyén és a közösség új, magasabb rendű viszonyára van szükség, mivel az egyén fokozott és szükséges individualizációjához másfajta, tudatosabb, „belsőből vezérelt” kollektivitás avagy kommunitaritás szükségeltetik. A közösség ma egy olyan fogalom, amelyet újra át kell gondolni. A közösség és a személyiségünk kibontakoztatása, megélése között nagyon szoros a kapcsolat, ugyanis az egyén individualizációja a közösséggel való kapcsolatában fejlődik ki. Nagy József (2002) is felhívja a figyelmet a csoportok jelentőségére a szocializáció szempontjából. A különböző kultúrák közösség-szerveződését vizsgálva jelen korunk társadalmi problémáit is jobban megérthetjük. Világossá válhat, hogy a globalizálódás specifikus értékrendeket, kohéziókat fellazító hatása a planetáris értékrend, a planetáris társadalomhoz való alkalmazkodó megújulással védhető ki. Ennek többek között az egyik feltétele, hogy a nevelés intézményrendszere alkalmassá váljon a csoportlétre, a szervezeti létre és a társadalmi létre nevelésre. A további érték, mely fontos az egyén és a közösség kapcsolatában: az egész-ség. Egész-ség Az indiánok, ausztrál őslakosok, tibetiek és ősmagyarok világképében közös az animista felfogás. Az animizmus szó a latin anima (lélek, lélegzet, életerő) szóból származik. Alapvető fontossága a testtől független szellem-lélek gondolatának a felismerése, amely a világot egy reális, fizikai, testi és egy anyagtalan spirituális vallóságra tagolta. Mai korunkban az egész-ség „holisztikus” szemlélete jelenti a részek (pl. egyén, természet stb.) és az egész (pl. közösség, Isten stb.) kapcsolatát, hozzá olyan kreatív divergens gondolkodással, amely az új folyamatokat értelmezni tudja (Vitányi, 2002). Az egészséges személyiség működésének alapvető feltétele a személyes tudat (a személyes világtudat és az éntudat) kialakulása. Nagy szerint ez az identitás alapja, az egzisztenciális jelentőségű döntések mércéje, a viselkedés legmagasabb szintű szabályozása. Az ember
6
elementáris erejű pszichikus szükséglete, hogy létezik személyes tudata. Koherens személyes tudat nélkül az ember viszonyítási alap, tájékozódási pontok, „iránytű” nélküli lény, akinek a viselkedését az öröklött mechanizmusok, az aktuális külső erőtér és a szokások kölcsönhatásai szabályozzák (Nagy, 2002). A következő újragondolást kívánó fogalom: a kultúra. Kultúra A vizsgált kultúrákban mindenki a közösség fontos része, hol a közösség tagjai folyamatosan nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is megtanulják, megtapasztalják a közösség által elfogadott értékeket (pl. világképet, tevékenységi köröket, közösségi szertartásokat, hagyományokat, szokásokat stb.). Mai korunkban is kívánatos lenne egy olyan magasrendű kultúra, amely nemcsak elvben hozzáférhető mindenki számára, hanem amelyben a társadalom egész működése biztosítja, hogy hozzá is férjen (Vitányi, 2002). A holisztikus nevelésnek egyik fontos feladata az, hogy megismertesse a tanulókat szellemi örökségükkel, hogy közvetítse azokat a szimbólumokat melyeket őseink is ismertek és „megéltek”. A személyes világtudat kialakulásának ugyanis Nagy (2002) szerint alapvető feltétele, hogy a különböző korok és jelenünk meghatározó értékrendjeit, eszméit, világnézeteit, vallásait a tanulók/egyének kellő alapossággal megismerjék, megvitassák: a természeti népek néhány sajátos világfelfogását, az ókor és a középkor nagy eszmeáramlatait, legalább négy-öt világvallást, az újkor és századunk néhány nagy hatású pozitív és negatív eszmerendszerét, és szerepét az országok, az emberek közötti kölcsönhatások szabályozásában. Az előbbiekben kiemelt fogalmak tárgyalásánál Vitányi Iván gondolatmenete volt az útmutató. A következő fogalom kihangsúlyozását azonban tanulmányaim, gyakorlati tapasztalataim alapján tartjuk fontosnak. Transzcendentalitás Az ősi kultúrákban élőknek a természetfölöttivel való kapcsolat, a természetfölötti erők jelenléte az ember életében természetes módon beletartozott világ- és emberképükbe. Karl Rahner (1983) keresztény hittudós szerint transzcendentális tapasztalatnak nevezzük a megismerő szubjektum szubjektumra jellemző, nem tematikus és minden szellemi megismerő aktusban benne levő, szükségszerű és elkerülhetetlen tudását önmagáról, valamint nyitottságát minden lehetséges valóság korlátlan horizontjára. Rahner szerint az embernek része a transzcendentalitásra való nyitottság. Martin Buber (1991) író, fordító és filozófus, német és héber nyelven író zsidó gondolkodó számára a transzcendentális tapasztalat megsejtése leginkább az Én és Te közötti kapcsolat által lehetséges. Buber szerint a Te által leszünk Én-né, s minden valóságos élet – találkozás, mely találkozás által az ember megsejtheti az örökkévalóságot. A transzcendentalitás egy olyan fogalom, amelynek használata kevésbé terjedt még el a pedagógusok körében. Ezt a fogalmat holisztikus szempontból lehetne kapcsolatnak mondani. A kapcsolat jelenti pl. az emberekkel, növényekkel, állatokkal, kövekkel, jelenségekkel, nézetekkel stb. való kapcsolatot. A kapcsolat jelentésének kitágításával eljutottunk az Én-Te közötti határok kérdéséhez. A kapcsolat kölcsönössége miatt az Én és a Te határai elmosódnak. A saját határaink átlépésével túljutunk a fizikai határainkon, s ilyenkor Martin Buber (1991) zsidó filozófus szerint „rásejtünk” a létre. Ez a rásejtés transzcendentális tapasztalat. Ezt a tapasztalatot azért fontos megélni, mert az ember a határtalanság tudásával érti meg a határokat. Ha valaki ismeri a határait, lehetőségeit, reálisabb énképe lesz, és jobban megtalálja a helyét a világban. Egy szilárd, tartós
7
viszonyítási alap, szabályozási rendszer Nagy József (2002) szerint az ember egzisztenciális szükséglete. A „minőségi” élet megteremtése, a közösségbe való tartozás, az Egésszel való harmónia megtalálása, az emberiség szellemi örökségének megismerése s a transzcendentális tapasztalat általi nyitottság megsejtése lehetnének azok a feladatok, célok, megoldási lehetőségek, melyeket az ősi kultúrák hagyományoztak ránk. A holisztikus szemlélet adaptálása a lovasterápiára Erhard Dill (1996) „Az új világkép hatása a gyógypedagógiai tevékenységre” című tanulmányában az univerzum új szemléletéről és az új emberképről szól. O. Speck olyan gyógypedagógiai elméletet fejlesztett ki, amely humánökológiai ismeretekre épül, s ezáltal az új világfelfogás alapvető aspektusait a gyógypedagógiába is integrálja. Abból indul ki a rendszeres ökológiai világszemlélet, hogy az ember önszabályozó rendszer, mely önmagában nagyobb rendszerek részeként értelmezhető. Az egyes részrendszerek kölcsönös kapcsolatban vannak. Ez a felfogás megszünteti az ember, környezet és kozmosz szétválasztását éppúgy, mint a test, szellem és lélek elválasztását. Ebben a gondolatban megtalálható az embernek, mint egész-nek a felfogása, mely az egész-séges ember jellemzője (Hoffmann, 2006). Az archaikus ember a kozmikus, szellemi megismerést, tapasztalatot azáltal tette valóságossá, és azáltal részesült benne, hogy a mindennapi tevékenységébe bekapcsolta (Eliade, 1952, 1976). A következőkben azt fogjuk megvizsgálni, hogy a lovasterápia hogyan nyújt alkalmat a „nyitott létezés” megélésére, az egész-séges emberré nevelésre. Az egyén testi, lelki, szellemi és szociális megközelítése a lovasterápiában tág teret ad a holisztikus filozófia gondolatainak adaptálására. A továbbiakban az újrafogalmazott értékek segítségével szeretnénk a holisztikus szemléletet bemutatni a lovasterápiában. Minőség – életminőség A gyógypedagógus Urs Haeberlin szerint az egyes emberi individuum fejlődésének célja az „emberi kiteljesedés”. Haeberlin úgy érzi, hogy minden egyes embernek azonos joga kell legyen emberi önmegvalósítása segítéséhez. A gyógypedagógus saját tapasztalata szerint az ember akkor jut közelebb önmaga megvalósításához, ha sikerül saját életét mint önmagában összefüggő egészet érzékelnie, gondolatilag felfognia és alakítania. A saját személyiség egységességének ezt az élményét a saját identitás élményének nevezi. Az emberi önmegvalósítás céljaként eszerint megfogalmazhatjuk az identitás tartós megélését (Gaál, 1996. 38.o.). Az ember önmegvalósításához, identitásának megéléséhez szüksége van a „nyitott létezés”-re, amely által befogadja az egyén környezetének tapasztalatait. Nyitottsága egy állandó tanulási folyamatot is jelent, amely által saját képességeit megismerheti, kibontakoztathatja. Az önmegismerés, ill. önmegvalósítás tehát folyamat, kölcsönösség, viszony, mely az egyén és környezete között történik, s amely biztosítja azokat az ingereket, érzéseket, kapcsolódásokat, tapasztalatokat, gondolatokat, melyek az egyén életminőségét meghatározzák. A szenzoros integrációs terápiákban lehetőség nyílik az önmegismerésre. A terápiákban részt vevő gyermek, fiatal felnőtt hintázik, pörög, lovon ülve egyensúlyozik, ringatózik, álmodozik, olyan mintha „csak” jól érezné magát, játszana, szórakozna. A terapeuta feladata, hogy kliensét, legyen az bármilyen életkorú, kísérje azon a felfedező úton, amely a megnehezített körülmények között keresi az éppen elégséges kihívást
8
tartalmazó, nem unalmas, de nem is elviselhetetlen szorongással kísért játékhelyzetet a lovardai környezetben (Gordosné, 2004). A lovasterápia során a lovon ülőnek nagyon fontos, hogy egyes feladathelyzeteket önállóan, értelmét és leleményességét felhasználva oldjon meg. Megismerje ezáltal lehetőségeit, merjen kockáztatni, fedezze fel saját képességeit. A lovaglásról a későbbiekben lehet rajzot készíteni, éneket, illetve mesét kitalálni. Ez az élmény a gyermeket ösztönzi a dolgok felfedező megismerésére, a cselekvésekben való részvételre (Mesterházi, 1998). Közösség Az interakciós szociálpszichológiában Goffmann egy alaptézist fogalmazott meg: az ember a szociális elvárások teljesítésével keresi identitását (Gaál, 1996). A környezethez való alkalmazkodásnak túlélési értéke is van, tehát lényegénél fogva széles értelemben vett tanulás, célorientált viselkedés, amely elősegíti, hogy valaki új helyzetben megtalálja a legmegfelelőbb megoldást (Gordosné, 2004). A lovaglás, a közös rendezvények, versenyek során kialakul egy közösség, amelynek a ló is szerves része. A közösen megélt tapasztalatok által mindenki gazdagodik. A lóval való kapcsolat megkönnyíti az emberi kommunikációt, és jelentős segítséget ad a fiatal nevelésében is. A lóval való kapcsolat nagymértékben hozzájárul a szociális képességek fejlesztéséhez, mivel a lónak azonnali visszajelzései vannak minden problémát illetően, a fiatalok mindig tudják mikor cselekszenek helyesen. A lovaglás során meg kell tanulniuk bizonyos biztonsági és egyéb szabályokat. Meg kell tanulniuk a különböző helyzetekhez alkalmazkodni, a körülményeknek megfelelően adekvátan cselekedni, viselkedni. A lóval foglalkozó kinyílik a környezetére is. Hiszen együtt kell működnie a társaival és a lóval is például a csoportos gyakorlatok, voltizs (lovastorna) feladatok során. A lovaglás mindezen hatásai miatt növeli a lovas külvilág iránti érdeklődését, s a lovasnak lehetősége nyílik a világ lóhátról történő felfedezésére. A lovaglás nagyon jó alkalmat kínál a kommunikáció fejlesztésére is. A szóbeli utasítások, a bemutatással egybekötött magyarázatok a beszéd megértést, a passzív és az aktív szókincs gyarapodását segítik. A lovon ülve sokkal oldottabbak, közlékenyebbek, szeretnek beszélni a lóhoz. Emellett a foglalkozás vezetőjével, a segítőkkel s a társakkal is kommunikálni kell (Bozori, 2002). A beszéden kívül a kommunikációnak fontos része a metakommunikáció. Mozdulatok, érintések, pillantások mind a lovas és mind a ló részéről nagyon sok információt rejtenek magukban. Ezek olyan bensőséges tartalmakat hordozhatnak (pl. együttérzés, szeretet, félelem, melegség stb.), amelyek a ló és a lovas közös, intim élményei. Egész-ség A holisztikus megközelítés szerint egészség szavunk magában rejti azt a jelentést, hogy az ember egész, hiánytalan. A modern orvostudomány újabb kutatásai már kiemelik, hogy az egészség nem a betegség hiánya, több, más: a testi, a szellemi, a szociális jóllét állapota, amitől nincsen nagyon messze már az egész-ség szélesebb: morális és intellektuális jóllétként, épségként való értelmezése sem, melyben a jól-lét az egész ember épségét, egészségét jelenti (Kálmán és Könczei, 2002). Ideje tehát, hogy a pedagógia gyakorlatában is olyan módszereket használjunk, amelyek az egész-embert célozzák meg. Szvatkó Anna gyógypedagógus, klinikai gyermek szakpszichológus egyik tanulmányában a betegségek gyógyításában a következőt emeli ki: „Olyan megközelítéseknek lehet leginkább létjogosultságuk, amelyek nem elszigetelt tüneteket kívánnak gyógyítólag célba venni, hanem egy holisztikus szemlélet alapján az
9
egész személyiséget támogatják, hogy az képessé váljon saját harmóniáját kialakítani önmagán belül és az őt körülvevő világgal szemben egyaránt.” (Gordosné 2004. 475.o.) A 20. század végére jól érzékelhetővé vált, hogy a legkülönbözőbb elméleti alapokon álló kutatók egyre inkább úgy gondolták, hogy az emberi szervezet egységes egészként funkcionál, az egyes rendszerek nem elszigetelten működnek, hanem egymást állandóan módosítva, egymásnak változékonyságukban is állandó háttérül szolgálva. 1972-ben Anne Jean Ayres olyan holisztikus szemléletű terápiás eljárást fejlesztett ki, melyben a vesztibuláris ingerlés a teória központi momentumává lett. A vesztibuláris rendszer különösen a mozgás sebességének, irányának, és a kapcsolódó fejhelyzetnek változásaira fogékony, olyan érzeteket kelt, amelyek által a környezet és a mozgásban lévő test „térképe” pontosan és megbízhatóan rendelkezésre áll (Gordosné, 2004). A szenzoros integrációs terápiák egyik lehetősége a lovasterápia. A lóval való kapcsolat számtalan tapasztalatot jelent az embernek. Elsőként a ló érintését, simogatását említenénk. A másikkal, a Te-vel való kapcsolat legősibb megnyilvánulási formája az érintés. Az érintés, mint a legősibb érzékelési mód, a korai tanulás alapja. Mint bőrérzéklet, részt vesz a külső és belső közötti határképzés kialakításában. A testi kontaktusok általa valósulnak meg, az egész élet során az érintés az intimitás letéteményese. A fejlődéslélektan is kiemeli a kognitív és a motoros fejlődésben betöltött alapvető szerepét. A taktilitás már a méhen belüli életben működőképes rendszerré alakul, s ezen ingerlés mindvégig hozzájárul a szervezet teljes neurális integrációjához. A ló hatalmas, meleg teste, puha szőre nagyon sok pozitív ingert, tapasztalatot közvetít a vele kapcsolatba kerülő személynek. A lovat át lehet ölelni, rá lehet ülni, rá lehet feküdni, tapintás útján kapcsolatba lehet kerülni vele. Megnyugtat, energiával tölt fel, melegséget közvetít. Lovagoltatáskor a különböző érzékszervek, analizátorok a külső és belső érzékelés állandó, folyamatosan változó hatása alatt állnak. Az állandó ritmusos mozgás hatást gyakorol a haptikus, taktilis, kinesztetikus érzékelés fejlődésére, alakulására. A gyakorlatok, játékok során vizuális és akusztikus észlelésük, érzékelésük differenciáltabbá tehető. Lovaglási helyzetben a lovas folyamatosan alkalmazkodik a ló mozgásához. A lovaglás során megvalósuló folyamatos mozgás cselekvésvezérléshez igazodó gondolkodási reakciót igényel. Az önálló lovaglási helyzetek az analógiás és a problémamegoldó gondolkodást egyaránt fejlesztik (Bozori, 2002). A gondolkodást segíti a ló ritmikus járása is. Ez egy meditatív helyzetet is teremthet, mely nagyfokú pszichés ellazulást is eredményezhet. Kultúra A lovasterápia a ló által valósul meg, mely ló maga egy olyan szimbólum, melynek mélyen gyökerező történelme, kultúrája van. Gondoljunk csak bele abba, hogy a lónak milyen sokrétű jelentése volt az elmúlt korokban, s a ló szimbóluma még a ma élő emberek történelmét, meséit, hiedelemvilágát is befolyásolja. Hiszen a ló ősképe a fekete (vagy fakó) vadló, mely a Föld és a vizek mélyének, az éjnek, a Holdnak, a vegetációnak, a totemisztikus ősanyának, a szexualitásnak és a halálnak, álomnak és mágiának a jelképe. A mesék sárkányainak, boszorkányainak vaslova, ércménese van. A bűbájosok: a boszorkányok, a táltos, a garabonciás ló képében járnak. Dionüszosz kis-ázsiai beavatási szertartásaiban a megszállott hívők jelképes értelemben az isten lovaivá lettek. A ló szimbolikája azzal, hogy a hátára ült az ember, szembetűnően megváltozik. Szoláris mítoszokban, mesékben ló és lovasa a teljesség, a győzelem jelképe: kettősükben egyesül a négy elem, a Nap és a Hold, a fény és árnyék, nappal és éj ereje, varázsa, ettől
10
legyőzhetetlenek. Honfoglalásmondánk szerint új hazánkat fehér lovon váltottuk meg. A földrészek közül a ló Európa attribútuma (Hoppál és mtsai, 1995). Az ősmagyar hitvilágban a táltos, aki bölcs és gyógyító ember is volt, sámándobjával, égi lovával „utazott” különböző szellemi régiókba, hogy megoldást találjon népe bajaira. A ló gazdag szimbóluma átitatta ősi hitvilágunkat, meséinket (pl. Fehérlófia, táltos-mesék stb.). Történelmünk alakulását nagyban befolyásolta a ló, s a ma emberének sem szabad elfelejtenie azt, hogy egyéni, sajátos életének kialakulása – hacsak a régmúlt időkbe mélyedő gyökerekre gondolunk – kapcsolatban van a lóval is. Transzcendentalitás A filozófus és szociológus Plessner egy formulájában az embert „nyitott kérdésként”, „kiismerhetetlen jelenségként” jellemezte. Plessner „az emberi jelenség valamennyi, metafizikai-morális keretek közötti, konkrét értelmezését valamely tudatosan értéksemleges emberi lét- vagy életforma felfogása szerint” nyitva akarja tartani (Gaál, 1996, 15.). Ha az ember nem eszerint cselekszik, nem veszi figyelembe az ember kiismerhetetlenségét és nyitott kérdés-voltát, akkor egy ideológiailag előre megformált, beszűkült „emberkép-pedagógia” irányába halad. Stefan Vašek a „Speciálpedagógiai tanácsadás” című tanulmányában ír a transzcendentális szükségletről is, amely fontos az ép és a sérüléssel élő egyén személyiségének fejlődésében. Szerinte a szociális, lelki (spirituális) szükségletek hiánya az egyén negatív magatartását okozhatja. A létezés céljának, értelmének keresése, megválaszolása a szlovák gyógypedagógus szerint szükséges minden egyén egyensúlyi állapotának megtalálásához, és ebből következően a pozitív szociális magatartás kialakulásához (Chaloupka és Varga, 2009). A ló is, mint a természet része közvetítheti a transzcendentalitást. Az Én-Te viszony, a kölcsönösség megélése ló és lovasa között létrehozhatja a találkozást, mely által az ember megsejtheti az örökkévalóságot. Az örökkévalóság megsejtésével az ember rájöhet arra, hogy semmi nem lehet értelem nélkül való. Az élet értelmének kérdése ezért talán már nem is lesz kérdés többé (Buber, 1991). Amikor megéli az ember, hogy a világnak szerves része, életének oka és értelme van, akkor olyan értékekre (pl. közösségbe tartozás, más emberek és kultúrák megismerése, kreatív tevékenységek stb.) is nyitottá válhat, melyek életminőségét kedvezően befolyásolhatják. Lehetőség a szemléletváltásra – befejező gondolatok „Erre szemem előtt egy fehér ló jelent meg. A lovasnak íja volt. Koszorút nyújtottak át neki, s ő diadalmasan kivonult, hogy győzelmet arasson.” /Jelenések könyve 6,1-2/ Láthattuk, hogy a régmúlt kultúrák fontos értékeket közvetítenek számunkra, melyeket a mindennapok pedagógiai gyakorlatában is lehet hasznosan alkalmazni. Érdemes elgondolkodni azon is, hogy a közösségben való élés, a közösség szabályai mennyire meghatározták az egyén életét. Az ősi kultúrák vizsgált közösségei szilárd értékrendszerrel rendelkeztek, melyben mindenki megtalálhatta a számára biztonságot nyújtó és képességeinek megfelelő helyet. Ehhez a biztonságot sugárzó közösségi élethez, szilárd
11
értékrendszerhez hozzátartozott mindig egy szemlélet, amely az életről való gondolkodásukat tükrözte. Talán egy ilyen egységes, biztonságot nyújtó értékrendszeren alapuló szemléletmód hiányzik a ma emberének, s társadalmának? Nagy József szerint új szabályozási rendszerre van szükség, amely csak akkor működhet, ha létezik saját viszonyítási alapja (különbségképző szerve). Ennek véleménye szerint szilárdnak és tartósnak kell lennie. Az embernek tehát egzisztenciális szükségletévé vált, hogy létének alapkérdéseire egyértelmű válaszai legyenek, amelyek életének végső szabályozóivá lehetnek, aktivitásának végső viszonyítási alapjául szolgálhatnak. Az eszmerendszerek, ideológiák, a vallások ilyen válaszokat adnak, amelyek elsajátítása kielégíti az egyén viszonyítási alap iránti szükségletét és aktivitásának végső szabályozójává válik (Nagy, 2002). A holisztikus szemlélet egy olyan kiindulópont lehet egy új értékrendszer kialakításához, amely az emberiség ősi értékeinek megőrzésével biztos alapja lenne az egyén személyiségének a kiteljesedéséhez, s társadalomba való beilleszkedésének. Mivel a tudomány az alapvető létkérdésekben természetéből fakadóan nem adhat abszolút bizonyosságú végső választ, ezért a tudat mint szabályozó rendszer nem támaszkodhat kizárólag a tudomány által kínált ismeretekre, tudásra. A személyiségről, annak szerveződéséről, működéséről, evolúciójáról és egyedfejlődéséről évszázadunkban olyan szintre jutottunk, hogy felismerhetővé vált az éntudat kulturális evolúciójának alakulóban lévő új lehetősége, hogy a planetáris tudat és az éntudat fejlődésének szándékos segítése gyakorlatilag megvalósíthatóvá válhat. Ha ezzel a lehetőséggel Nagy szerint élni tudunk, hozzájárulhatunk az emberi társadalom feltehetően legnagyobb és legveszélyesebb átalakulásának túléléséhez. A planetáris értékrendekben a sajátos szokásrendek, értékrendek, ideológiák, kultúrák nyitottakká, egymással szemben türelmessé fejlődhetnek. Ezen planetáris értékrend, holisztikus szemlélet kialakulását, megszilárdulását és terjedését kell segítenünk, hogy elősegíthessük a sajátos pozitív ideológiák, értékrendszerek, kultúrák újjáalakuló túlélését, eltérő érdekeik demokratikus érvényesítését. A pedagógia, a szándékos és a spontán szocializáció átalakulása, hatékonyságának lényeges javulása e folyamatok kibontakozásának alapvető feltétele (Nagy, 2002). A planetáris értékrend, holisztikus világlátás egy olyan szemléletet közvetít, melyet a gyakorlati pedagógiai, gyógypedagógiai munkában, például a lovasterápiában is lehet alkalmazni. A szemléletváltást segítik azoknak az értékeknek a figyelembevétele, melyeket az ősi kultúrák vizsgálata után újrafogalmaztunk. A minőség, közösség, egészség, kultúra és transzcendentalitás fogalmak újbóli értelmezése lehetőséget ad arra, hogy újragondoljuk saját elméleti és gyakorlati tevékenységeink szellemi alapját, értelmét, célját. Úgy gondoljuk, hogy az emberiség ősi, kollektív tudásával lépünk kapcsolatba akkor, amikor újból és újból igyekszünk visszatalálni oda, ahol az értékek állandóak és örök érvényűek, ahol „nem vész el” az ember. Irodalom Anderle Ádám (szerk., 1999): Rítus, mítosz, túlélés: Vita Boglár Lajos akadémiai doktori értekezéséről. SZOTE Nyomda, Szeged. Balogh „Sánta Őz” Csaba (2005): Észak-Amerikai indiánok titokzatos élete. Vagabund Kiadó, Kecskemét. Bartha Antal (1988): A magyar nép őstörténete. Akadémiai Kiadó, Bp. Boglár Lajos – Horváth Ferenc (1981): Indián mítosz. Zalaegerszeg.
12
Bozori Gabriella (szerk., 2002): Lovasterápia – Gondolatok és vázlatok a gyógypedagógiai lovaglás és lovastorna témaköréből. Polu-Press Kkt., Székesfehérvár. Buber, Martin (1991): Én és Te. Európa Könyvkiadó, Bp. Buber, Martin (1995): Haszid történetek I. Atlantisz Kiadó, Bp. 175. Brugger, Walter (2005): Filozófiai lexikon. Szent István Társulat, Bp. Chaloupka Luboš – Varga Imre (szerk., 2009): Tanulmányok a speciális pedagógia területéről. Sapientia, Bratislava. Clark, Edward T.: Holisztikus nevelés: a teljesség keresése. In: Pukánszky Béla és Zsolnai Anikó (szerk.): Pedagógiák az ezredfordulón. Eötvös József Könyvkiadó, Bp. 133-143. Deér József (1993): Pogány magyarság, keresztény magyarság. Holnap Kiadó, Bp. Dill, Erhard (1996): Az új világkép hatása a gyógypedagógiai tevékenységre. In: Gaál Éva (szerk.): Emberkép gyógypedagógusoknak. Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola, Bp. 55-61. Eliade, Mircea (1952): Images et symboles. Gallimard, Paris. Eliade, Mircea (1976): Initiation, rites, societes secretes. Gallimard, Paris. Eliade, Mircea (1996): A szent és a profán – A vallás lényegéről. Európa Könyvkiadó, Bp. Eliade, Mircea (1997): Képek és jelképek. Európa Könyvkiadó, Bp. Eliade, Mircea (2006): Mítoszok, álmok és misztériumok. Cartaphilus Kiadó, Bp. Elkin, Adolphus Peter (1986): Ausztrália őslakói. Gondolat, Bp. Farber, Don (2000): A tibeti buddhizmus. Aréna Könyvkiadó, Bp. Gaál Éva (szerk., 1996): Emberkép gyógypedagógusoknak. Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola, Bp. Gordosné Szabó Anna (2004): Gyógyító pedagógia – Nevelés és terápia. Medicina Könyvkiadó Rt., Bp. Hamvas Béla (1995): Scientia sacra I. Medio Kiadó, Bp. Hoffmann Judit (szerk., 2006): Gyógypedagógia szöveggyűjtemény. Comenius Kft., Pécs. Hoppál Mihály – Jankovics Marcell – Nagy András – Szemadám György (1995): Jelképtár. Helikon Kiadó, Gyula. Kálmán Zsófia – Könczei György (2002): A Taigetosztól az esélyegyenlőségig. Osiris Kiadó, Bp. Laird, Thomas (2007): Tibet története – beszélgetés a Dalai lámával. Trivium Kiadó, Szekszárd. Mesterházi Zsuzsa (1998): A nehezen tanuló gyermekek iskolai nevelése. Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola, Bp. Mihály Ottó (1998): Bevezetés a nevelésfilozófiába. Okker Kiadó, Bp. Nagy József (2002): XXI. sz. és nevelés. Osiris Kiadó, Bp. Neisser, Ulrich (1984): Megismerés és valóság. Gondolat, Bp. Rahner, Karl (1983): A hit alapjai: bevezetés a kereszténység fogalmába. Szent István Társulat, Bp. Vitányi Iván (2002): Érték és kultúra. In: Lappints Árpád (szerk.): Érték és nevelés. Comenius Bt., Pécs. 48-52.
13
