A hódmezővásárhelyi képzőművészet fejlődéstörténetének vázlata Dr. Nagy Imre Hódmezővásárhely városát – különösen a belvárosi városrész 2009-2012 között lezajlott rekonstrukciója után – a múzeumok városaként kezdték el emlegetni. Nem csak annak van ebben szerepe, hogy megújult és kibővült a Tornyai János Múzeum valamint felújításra került az Alföldi Galéria. Jelentős szerepet játszik ebben a megítélésben az is, hogy a városnak olyan képzőművészeti múltja – és nyugodtan mondhatjuk, hogy jelene is – van, mely hosszú távon biztosítja a helyet a városnak és képzőművészeinek a magyar művészettörténetben. Ennek a művészettörténeti szerepnek a megértéséhez ismerni kell a város képzőművészeti fejlődésének fontosabb állomásait. Ennek illusztrálását van hivatott biztosítani a felújított Alföldi Galéria 2013 októberében átadott és teljesen megújult állandó kiállítása, Az Alföld művészete, mely az alföldi festészet szélesebb kontextusába helyezve rajzolja meg a város képzőművészetének szélesebb horizontját.
Ha a magyar képzőművészetet a csodás égi éjkárpithoz hasonlítjuk, akkor Hódmezővásárhely különös csillaga ennek a varázsos szövetnek. A nálánál jóval nagyobb város, Szeged közelségében úgy tudott egyéni arculatú művészetet teremteni, hogy sajátossága máig ható érvénnyel befolyásolja az itt születő festményeket, vagy a vonzáskörében fogant műalkotásokat. Nem csupán e sajátságos alföldi realizmus miatt tanulságos áttekinteni a vásárhelyi művésztelep rövid történetét, hanem azért is, mert e művésztelep korai története tulajdonképpen két művészegyéniség fáradhatatlan munkájának eredményeképpen lett azzá ami. Ez annak a fényében különösen érdekes, hogy a szegedi gyakorlathoz hasonlóan a századforduló táján Hódmezővásárhelyen is próbálkoztak a Felvidéki Vándorkiállítások, illetve a Nemzeti Szalon szervezésében képzőművészeti tárlatokkal, ezek azonban teljes érdektelenségbe fulladtak. 1904 kulcsfontosságú dátum a városban, mert ekkor hirdették meg
1
az ipari és mezőgazdasági kiállítást, melynek döntő és hosszú távon meghatározó eredménye lett a városi múzeum megalapítása. Az ipari és mezőgazdasági kiállítás egyik ötletadója Tornyai János (1869-1936) festőművész volt. A vásárhelyi születésű Tornyai hatgyermekes szegény család sarjaként korán megmutatkozó tehetségének köszönhetően lett festőművész. A pesti Mintarajz Tanoda és Rajztanár Képezdében végzett tanulmányok után két éves ösztöndíjjal előbb a müncheni Hollósy-iskolában képezi magát (1893), majd Párizsba megy és a Julian Akadémia hallgatója lesz (1894). Meghatározó élmény számára, hogy bensőséges kapcsolatba kerül az ekkor már idős Munkácsy Mihállyal, aki meleghangú ajánlólevelet ír Tornyai képéhez, a „Rákóczi Rodostóban”-hoz. 1896-ban visszatér Hódmezővásárhelyre, s valószínűleg ekkor hozza magával azt az olajjal vászonra festett női portrévázlatot, melyet Munkácsy Mihály ajándékoz neki 1895-ben, mint azt az Ecce Homo című képhez készült tanulmány bal felső sarkában olvasható, vörössel festett felirat tanúsítja: „Tornyainak Munkácsy 895”. A képet Tornyai valamikor eladhatta, mert csak annyit tudunk biztosan, hogy az Ernst Múzeum által szervezett XXXVII. aukció 370-es tételeként kerül kalapács alá 1927-ben. Magángyűjteményekben lappang a mű 2012 szeptemberéig, amikor is a névtelenséget kérő jelenlegi tulajdonosa felajánlja azt tartós letétbe a Tornyai János Múzeumnak. Abban az évben a múzeum átadásának egyik attrakciója a mű, majd 2013-ban az Alföldi Galéria emeleti Tornyaitermében nyer tartós elhelyezést, hogy illusztrálja a mester hatását Tornyai festői nyelvezetére. Visszatérve Tornyai János személyéhez, elmondhatjuk, hogy 1896 őszén tíz hónap időtartamra Párizsba utazik egy állami ösztöndíjjal. A következő évről azt írja: „bekószáltam Német- és Olaszországot”. 1897-ben letelepszik szülővárosában, s annak megértéséhez, hogy milyen motívumok vezérelték ebben a döntésében, a vásárhelyi gazdasági Egyletben „Népünk és a művészet” címen elhangzott előadásából kell kissé hosszabban idéznünk: „…jó példával
2
művészetbe, műiparba vágó felolvasásokkal, egy-egy szerényebb műkiállítással, ha nem is mindent, ha nem is mindjárt, de aránylag rövid idő alatt nagyon sokat lehetne itt változtatni.” Még inkább eligazítóak az ugyanebből az évből származó alábbi sorai: „Szégyen – nem szégyen, kinevethetnek érte, de én itt, e helyen s ha úgy tetszik »ünnepélyesen« bevallom, hogy legelső sorban azért jöttem Vásárhelyre, hogy lassanként, csendesen, egy kis művészi életet hozzak be Vásárhelyre vagy a magam csekély tehetségéhez képest ápolgassam itt a művészi életet.” Előbb a festőkolléga Endre Béla műtermében dolgozott, majd 1903-ban megkapta a Serház téri volt huszárkaszárnya helyiségeit műteremnek. A Serház téri épület egyfajta kulturális központtá
alakult
a
következő
hónapoktól,
hiszen
Pásztor
János
(1881-1945)
szobrászművésznek és Rudnay Gyula (1878-1957) festőművésznek is kiutalt egy-egy műtermet itt a város. Bohém művészkolónia telepedett le ekkor a városban, a már említett művészek mellett a hódmezővásárhelyi születésű Zsebők János (1872-1953) festőművész, Rubletzky Géza (1881-1970) szobrászművész, a szintén vásárhelyi Kallós Ede (1866-1950) és a színészként indult Kiss Lajos (1881-1965), későbbi Kossuth-díjas néprajzkutató és múzeumigazgató, valamint Plohn József (1869-1944) fényképész alkotják a társaság magját. Meghatározó szerep jut a szegedi születésű, de Vásárhelyen élő Endre Bélának, s hosszabbrövidebb ideig a városban dolgozik az 1900-as évek első évtizedében Bihari Sándor (18551906) festőművész, aki itt alkotja meg „Leánykérő” című képét, vagy Iványi Grünwald Béla (1867-1940), aki Vásárhelyen festi meg az „Isten kardja” című festményének első változatát. Megfordul Vásárhelyen a szegedi Nyilasy Sándor (1873-1934) festőművész is – két portré megbízásáról tudunk ebből az időből – s a szentesi születésű, de magát vásárhelyinek valló Hegedűs László (1870-1911) is. Vásárhelyről kerülnek a pesti Képzőművészeti Főiskolára Darvassy István (1888-1960) és Barkász Lajos (1884-1960) festőművészek és Adamovics Sándor szobrászművész.
3
A festőművész Endre Béla (1870-1928) lesz a másik meghatározóan fontos szereplője a vásárhelyi művésztelepnek. Endre ugyan Szegeden született, de ármentesítő mérnök édesapja munkája miatt gyerekkora óta Vásárhelyen élt. Családi háttere markánsan eltért Tornyaiétól, és emberi természete is szinte ellentéte volt az eruptív karakterű Tornyainak. 1895-től a római festőakadémián töltött másfél évet, majd 1898-ban ismét Olaszországban jár. 1898 nyarán ismerkedik meg Tornyaival és az ő hatására utazik el Párizsba, s folytat tanulmányokat a Julian Akadémián. Másfél év után tér haza Vásárhelyre, ahol a festés mellett művészeti tárgyú írásokat publikál helyi lapokban, amatőr fotográfusként is tevékenykedik (bár egyetlen felvételét sem sikerült még azonosítani) és népművészeti tárgyak gyűjtője lesz. Finom intelligenciája és műveltsége miatt a művészek között meghatározó tekintélyt vívott ki magának. Tornyai és Endre jelentették hát a kovászt az alföldi városban, s a hozzájuk csatlakozott művészekkel gyakran találkozva élénk eszmecserét folytattak a művészet kérdéseiről, kielemezték egymás munkáit, vagy hosszan vitatták, hogyan lehetne művészeti központot teremteni Vásárhelyből. Az 1904-ben meghirdetett ipari és kereskedelmi vásár szervezésekor Tornyai Jánosban merült fel annak ötlete, hogy rendezzenek be egy ún. „csevegőszobát”, ahol festményeket és szobrokat helyeznének el, hogy megismertessék a város lakóit a képzőművészettel. Ebben a kiállításban a vásárhelyi művészeken kívül a szegedi Nyilasy Sándor, a szolnoki Szlányi Lajos és a korábban Szegeden tanároskodó Kacziány Ödön vettek részt. Ugyanakkor gondosan összegyűjtöttek hazai és külföldi festményeket is néhány ismerős család tulajdonából, és ennek kellő hírverést biztosítva felhívták a figyelmet a műgyűjtés jelentőségére. Ugyanekkor támadt Tornyainak azon ötlete is, hogy mutassák be a vásárhelyi nép ízlésvilágát és művészetét reprezentáló tárgyakat egy külön kiállításban. Felhívást tettek közzé a városi lapban, hogy a kiállításra kölcsönözzék legszebb tárgyaikat – vásárhelyi
4
cserépedényeket, hímzéseket és viseleti darabokat, festett bútorokat és díszített használati tárgyakat – mindazok, akik ilyennel rendelkeznek. Íme egy rövid részlet Tornyai 1904. május 15-én megjelent felhívásából: „bebizonyíthatjuk, hogy nemcsak hogy tudunk érdeklődni a szépművészetek iránt, de sőt már régóta van nekünk olyan iparművészetünk, amilyen másutt sehol nincsen: ez a mi vásárhelyi tiszta magyar díszítésünk. …ha összeszedve bemutatjuk, az egész országban megindult üdvös mozgalom, hogy az iparművészetet megmagyarosítjuk, a mi kiállításunknak bizony sokat köszönhet.” A néprajzi tárgyak gyűjtését Tornyai útmutatása alapján Kiss Lajos végezte el. A városban élő művészek is rendelkeztek kisebb-nagyobb gyűjteménnyel, s ezeket kölcsönadták a kiállításra. Tornyai gyűjteményéből kilencvenkét darab, Endre Béla gyűjteményéből harminchét darab került be a kiállításba. Összesen százötvenkilencen adtak be tárgyakat a felhívásra. A város meghívta Seemayer Vilibáldot, a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának igazgatóját, hogy legyen a kiállítás szaktanácsadója, a rendezésben pedig Bátky Zsigmond, a múzeum Néprajzi Osztályának őre nyújtott segítséget. A beadott tárgyaknak oly gazdagságát sikerült összegyűjteniük, hogy az anyag sokszínűségét és sokrétűségét látva a kiállítás bezárása után igyekeztek rábeszélni a kölcsönzők zömét, hogy tárgyaikat engedjék át a létrehozandó múzeum gyűjteményének. Erre azonban csak heten voltak hajlandóak és Kiss Lajos így fogott hozzá ahhoz a gyűjtéshez, amely a múzeum anyagának néprajzi gyűjteményét megalapozta. Az 1905-ben a létrehozott városi múzeum első múzeumőre Kiss Lajos lett, de a városvezetés részéről megnyilvánuló érdektelenség és megbecsülés hiánya arra késztette, hogy 1912-ben elfogadja a nyíregyházi múzeum múzeumőri állását.
Ezekben az években azonban tartalmas alkotómunka is zajlott a városban. Az 1902-ben, Kossuth Lajos születésének századik évfordulójára elindított akció résztvevőjeként
5
fényképezi meg Plohn József mára már legendássá lett, negyvennyolcas honvédekről készített portréfotó sorozatát. 1903-ban leplezik le Hódmezővásárhely főterén a Kallós Ede szobrászművész által készített Kossuth-szobrot. 1904-ben Tornyai Ráth György-díjat kap „Juss” című nagyméretű kompozíciójára a Műcsarnok Tavaszi Tárlatán. 1905-ben felavatják Pásztor János „Vízmerítő” című kútplasztikáját a városban, s a nem kis vitát kavaró művet Tornyai védi meg egy írásában. 1907-ben a város főterén álló Takarékpénztár kupoláján elhelyezik Rubletzky Géza bronz Merkúr szobrát. 1908-ban Tornyai elkészíti a „Nagy Bercsényi Miklós” című képét, melyhez Rudnay Gyula állt modellt, s amely kép végül a Városháza dísztermében nyert végleges elhelyezést. Közben 1906-ban Rudnay festőiskolát alapít a városban, de minden lelkesedés ellenére az másfél év után megszűnik. Tornyai megalapítja a „Hódmezővásárhelyi Képzőművészeti Egyesület”-et, de 1909-ben ennek csendes elhalása után már újabb egyesület létrehozásánál bábáskodik, amely az „Irodalmi és Művészeti Társaság” névre hallgat. 1910-ben Dr. Gonda József és Sándor Jenő megalapítják a Jövendő című kulturális és művészeti folyóiratot, mely országos jelentőségű lap volt. A radikális gondolkodású értelmiség összefogására törekedett és az esedékesnek vélt kulturális forradalmat a modern nyugati eszmék ismertetésével és népszerűsítésével próbálta elősegíteni. Rokonsága a Nyugat és a Huszadik Század irányvonalával nyilvánvaló. Az alapító szerkesztők mellett olyan nevek írtak bele mint Ady Endre, Balassa József, Bíró Lajos, Hatvany Lajos, Molnár Jenő vagy Móricz Zsigmond. A helybeliek közül rendszeresen publikált benne Endre Béla, Simonka György és Tornyai János festőművész, valamint a fiatalon elhunyt tehetséges szegedi festő Szőri József (1878-1914). 1912-ben a lap, kellő számú előfizető hiányában megszűnt. Tornyai, Endre és művésztársai látták, hogy a nagyipari edénygyártás a népi kerámia elhalását jelentheti, ezért 1912. február 5-én Weisz Mihály tekintélyes iparossal és Smurák József építésszel létrehozták a Művészek Majolika- és Agyagipari Telepét. A magyar művelődés- és
6
ipartörténet egyedülálló vállalkozása harminc munkással kezdte meg a működését, s a művészek saját tervezésű kerámiákkal próbálták megteremteni a korszerű magyar „műipar” stílusát. Érdekes jelenség, hogy az alapvetően realista festő- és szobrászművészek mennyire a szecesszió forma- és ízlésvilágában fogant kerámiákat terveztek, illetve készítettek. 1914-ben Budapesten rendeztek a Majolikagyár termékeiből kiállítást, mely elsősorban a népművészeti kerámia továbbéltetése terén kifejtett erőfeszítéseiket demonstrálta. A gyár nyújtotta lehetőségeket Pásztor János saját kisplasztikáinak sokszorosítására használta, és amikor 1913-ban Medgyessy Ferenc kapcsolatba került a Majolikagyárral, ő is zömmel mázas kisplasztikákat készített ott. A legtovább Endre Béla maradt hű az üzemhez – ő 1928-ban bekövetkezett haláláig a telep ügyintézőjeként tevékenykedett. Az első világháború jelentősen átrendezte a vásárhelyi művésztelep sorait. A háború alatt Rudnay, Pásztor és Kallós Budapestre költözött. Tornyai és Endre Béla barátsága is meglazult, amit Tornyai 1921-es Pestre költözése tetőzött be. A húszas években Endre szinte egyedül maradt a városban. Csupán Pogány Ferenc festőművész említhető társaként 1926 és 1930 között. Még egy alkalommal összejönnek a Pesten élő „vásárhelyiek”, hogy kiállítást rendezzenek városukban és 1926-ban megalapítják a Hódmezővásárhelyi Művészek Társaságát, ahol a tagok Tornyai, Endre, Rudnay, Kallós, Pásztor, Darvassy és Barkász Lajos.
Endre Béla 1928-as és Tornyai János 1936-os halála korszakhatárként jelzi a vásárhelyi művésztelep első periódusának lezárultát. A harmincas években, ha nem is olyan szervezettséggel, mint az „alapító atyák” idejében, de ismét megindult a városban valami. 1933-ban került házasságkötése révén Vásárhelyre Vén Emil (1902-1984) festőművész, aki azonban a vásárhelyi realista hagyományoktól érintetlenül építette tovább festői életművét. Frank Frigyes (1890-1976) rendszeresen ingázott Budapest és Mártély között, s egyéni
7
karakterű festészetében a mártélyi motívumok meghatározó erővel jelennek meg. Szintén a Vásárhelyhez közeli Mártélyon élt és dolgozott a Rudnay tanítvány Hanna Mela (Melánia) (1892-1972) festőművésznő, akinek életművében meglehetősen hullámzó kvalitással, de megjelennek a vásárhelyi népélet hétköznapi és ünnepi alkalmai, aprólékosan kidolgozott, de ízes karakterű festményeken. A magányos művész tipikus példája volt a gyulavári születésű Kohán György (1910-1966), aki 1933-tól kezdődően közel három évtizedig járta a Budapest, Hódmezővásárhely, Gyula háromszöget. Az itt készült munkáin ismétlődő motívumok a jellegzetes vásárhelyi utcák és házak, a tanyák és a Tisza árterének füzesei. Novotny Emil Róbert (1898-1975) is azon művészek közé tartozott, akiket megfogott az alföldi táj, s felváltva dolgozott hol Budapesten, hol Vásárhelyen. Sajátos, belső fényektől átszőtt tájképeinek visszatérő témája a mártélyi holtág, a napfénytől átszőtt vízfelület, vagy a parthoz kikötött ladikok szabálytalan rendje. Jelentős szerep hárult Kurucz D. István (1914-1996) festőművészre a vásárhelyi művésztelep harmadik periódusában. A vásárhelyi születésű festőművész 1948-ban a Képzőművészeti Főiskola freskófestészeti technikát oktató tanára lett, s a főiskola szobrásztanárával Szabó Ivánnal (1913-1998) egyetértésben Hódmezővásárhelyre hozta nyaranta a főiskola művésztanoncait. 1953-ban saját Tükör utcai házában, a Képzőművészeti Alappal közösen létrehozták az Alap által fenntartott vásárhelyi művésztelepet. Ezzel egy időben, a vásárhelyi Tornyai János Múzeum akkori igazgatójával, Galyasi Miklóssal (1903-1974) és a városi tanácson dolgozó – és festőként is aktív – Almási Gyula Bélával (1908-1975), valamint Szabó Ivánnal elindítják a Vásárhelyi Őszi Tárlatok sorát, mely 2014-ben ünnepelte a hatvanadik születésnapját. Ez azt is jelenti, hogy a Velencei Biennálé után a Vásárhelyi Őszi Tárlat a második leghosszabb folyamatos múltra visszatekintő képzőművészeti kiállítás Európában. A város és a Képzőművészeti Alap közös erőfeszítéseként többlakásos művésztelep épült a Kohán György utcában. Ennek is köszönhető, hogy az ötvenes évek második felétől olyan
8
művészek választották lakóhelyükül Hódmezővásárhelyt, mint Kajári Gyula (1926-1995) aki 1954-től 1971-ig élt itt, vagy a somogyi származású Németh József (1928-1994), a mosonmagyaróvári Szalay Ferenc (1931-2013), a budapesti születésű Lelkes István (1937), a vásárhelyi Fejér Csaba (1936-2002), Hézső Ferenc (1938), Fodor József (1935-2007), Csikós András (1947-2006), Erdős Péter (1938) és az orosházi származású Fülöp Erzsébet (1937). A Vásárhelyen letelepedett művészek második generációjában olyan alkotókat találunk, mint Albert Ildikó (1953) és Návay Sándor (1955) szobrászművészek, vagy Kéri László (1949) festőművész. A harmadik generáció képviselőjeként meg kell említenünk a szintén vásárhelyi születésű Nagy Attila (1966) szobrászművészt, akinek szakmai sikerét a Tornyai-plakett mellett köztéri alkotásai is jelzik. Ugyanakkor nem hagyhatjuk szó nélkül a negyedik generáció hírnökeként tíz éve kiállító V. Nagy Nándor (1974) keramikusművészt sem, aki autonóm plasztikákkal és grafikákkal jelentkezett az utóbbi években, míg az őt követő generáció szintén vásárhelyi születésű tagja Szabó Klára Petra (1981) festőművész, akit követett Hódmezővásárhelyre férje, Szvet Tamás (1982) szobrászművész. Mindketten számos külföldi ösztöndíj és rezidenciaprogram kedvezményezettjei, amely tehetségükön túl azt is jelzi, hogy ennek a nemzedéknek a lehetőségei már messze túlmutatnak az ország határain. Hódmezővásárhelyen Tornyai János és Endre Béla szinte a semmiből teremtettek a képzőművészetre nyitott és érzékeny közeget. Termékeny talajra leltek, hiszen mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a városban élő és dolgozó művészek egész sora, illetve az Őszi Tárlatok 1953 óta tartó folyamatos évenkénti megrendezése, mely Tornyaiék művészi örökségéből táplálkozó, sajátos arculatú, országos rangú képzőművészeti fórumot eredményezett.
Végezetül zárógondolatként a vásárhelyi művészet pozícionálásának kérdéséhez annyit lehetne hozzáfűzni, hogy a művészettörténeti diskurzusban az alföldi festészetet, s annak is a
9
sajátos vásárhelyi változatát a nagybányai törekvések egyik utójelenségeként (is) szokás meghatározni. Ennek a felvetésnek a legevidensebb cáfolata, hogy a vásárhelyi festészet vonatkozásában a két meghatározó egyéniség – Tornyai János és Endre Béla – soha nem dolgozott Nagybányán. Mindketten nyugat-európai útjukon közvetlenül találkoztak az éppen uralkodó kortárs törekvésekkel, s ezek ismeretében hozták létre a magyar talajból fakadó saját piktúrájukat, mely az alföldi festészet sajátságos hajtása lett.
10
