A hideg polgárháború és a közép-bal útvesztői

PDSU Faculty of Political Sciences and International Relations

Pro Deo State University PDSU ON LINE PUBLISHERS DEPARTMENT

Pétervári Zsolt

A hideg polgárháború és a közép-bal útvesztői

TANULMÁNY

PDSU Faculty of Political Sciences and International Relations 1


ELECTRONIC EDITION

Second edition © Pro Deo State University Faculty of Political Sciences and International Relations Department of European Studies Pétervári Zsolt 2012. (First edition: 2012. Egyenlítő - Budapest) Published by the On Line Publishers Department of Pro Deo State University 7, Pulaski Street, Auburn New York 13021 United States of America ® Registration Number: KMFAP-PDSU 2013/01 – 01. All rights reserved. No part of this publication may be reproduced, stored in a retrieval system, or transmitted in any form or by any means, electronic, mechanical, photocopying, recording or otherwise, without prior permission of the publishers.

2


A kétpólusú pártstruktúra torzulásaként a kétpártiság hagyományos átka látszik újjáéledni hazánkban az erőforrásokért folytatott hideg polgárháború egyenes irányú következményeként. Azonban a mindkét oldalról generált kétpártiság pontosan ellenkező következményt eredményez majd, mint azt az újra aktivizálódó szociálliberális értelmiség sok – alkotmányosságot, parlamentarizmust és demokráciát féltő – képviselője vélelmezi. A közép-bal régi-új „népfrontos” stratégiája a polgárosodás pályájának remélt megtalálása helyett azzal a veszéllyel fenyeget, hogy legalább egy újabb nemzedéknyi időszakra távol tartja Magyarországot a tényleges modernizációtól. A véleményformáló szociálliberális értelmiség, az Orbán-rendszer bornírtságától joggal felháborodott fővárosi középréteg és a virtuális közösségi térben szerveződő fiatal civil aktivisták az Együtt 2014 zászlóbontásával megkapták azt, ami Gyurcsány Ferenc 2009 tavaszi lemondása - illetőleg tulajdonképpen az őszödi beszédet követő balközép összeomlás - óta a leginkább hiányzott nekik: a reményt a pártpolitikai verseny kimenetelének nyitottá válására. Úgy tűnik, a rendszerpárttal szemben két éve tapasztalható passzív elégedetlenség aktivizálható és kanalizálható a közép-bal pólusképzés folyamatának radikális felgyorsításával, a perszonális képességek tudatos előtérbe állításával, amit már mérések is igazolnak. Bajnai Gordon üzenetei címszavakban ötvözik a heterogén köztársasági tábor és potenciálisan becsatornázható közegének majd’ minden várakozását: a korrupt, keleties, vezérelvű, európai elszigetelődésben élő, minden területen leépülést okozó rezsim 2014-es bukását tette elhihetővé és tudatilag átélhetővé a közélettől sokáig apolitikusan visszahúzódó, bő évtizedes jobboldali kurzustól tartó Orbán-ellenes csoportok számára. A rendszerpárti bázis és az orbáni reformdiktatúra A formálódó balközép integráció szimbolikus zászlóbontó ünnepélyével egy időben jelentős kormánypárti felvonulás és erődemonstráció zajlott pár utcányival arrébb Budapesten. Sokak számára végre helyreállt a világ rendje. Ismét két pólus küzdelme

3


köré szerveződik a hazai politika, miként a rendszerváltás óta eltelt bő két évtized folyamán csaknem mindig. Azonban még mielőtt a helyreállni látszó pártpolitikai erőegyensúly pozitívumait sorolva újfent a nyugati liberális demokratikus mintához közeledő Magyarországról ábrándoznánk, szögezzük le: a magyar demokrácia mélyebb válságban van, mint valaha. A „centrális pártrendszer” hegemón struktúrája helyébe lépő, a szembenálló tömbök kölcsönös félelmei generálta hideg polgárháború kétpártisága semmivel se lesz veszélytelenebb, mint a kiújulásával maga mögött hagyott rendszerpárti modell. Bármennyire is szeretnék elhitetni sokan önmagukkal, hogy Orbán rendszerpártját olyan elementáris népi averzió fogja körül, mint a demokrata fórumot az első ciklus éveiben, ez a közutálat – főként a második békemenet tömegeit látva - még távolról se látszik körvonalazódni. A nemzeti középtársadalom középgenerációinak és nyugdíj körüli korosztályainak szociológiai összetétele rávilágít a centrum felé nyitó középbal stratégia és az annak révén kivitelezni tervezett kétharmados „rezsimváltás” koncepciójának eleve irreális voltára. Mint minden manapság, ez is nemzeti múltunkban gyökerezik. A tradicionális városi dzsentri hivatalnoki kar, az önálló földbirtokkal rendelkező hagyományos vidéki gazdaréteg, a Kádárrendszerben felemelkedő „géemkás-háztájis” közeg, valamint az egzisztencia-hitel és a kárpótlás kedvezményezetti körének heterogén maradványtársadalma - életérzés, ideológia, világkép tekintetében - szilárdabb elkötelezettségű, mint bármikor az elmúlt negyedszázad során. Nagy tragédiája a magyar társadalomfejlődésnek, hogy a körükben a ’70-es-’80-as-’90-es években megtermelt jövedelmek – a ’68-at követően hazánkról is másolt kínai modernizációs modellel ellentétben – nem tudtak tőkévé halmozódni és átáramlani a magasabb hozzáadott értékű szektorokba. Ehelyett elinflálódva és elfogyasztva semmivé lettek. A kádári modernizációs diktatúra egyetlen fennmaradt eredménye az ország humán tőkeállományának bővítése terén mutatható ki: a kommunisták egy hat elemis országban ragadták magukhoz a hatalmat és negyven év múlva egy nagyobbrészt érettségizett társadalmat hagytak maguk mögött. A – rendszerváltást menedzselő generációk hibái folytán a cseh, balti

4


és szlovén fejlődési pályákkal ellentétben - világháborús mértékű reálgazdasági veszteségekkel járó hazai rendszerváltó átmenet (egy Horthy-érával azonos időszakot kitevő!) távlata és a globális környezet állapota utólagosan is igazolja e jobboldali közeg döntő része számára a rendszerpártként funkcionáló (a közigazgatási, beszállítói, értelmiségi pozíciókat teljességgel kisajátító) Orbán-párt kormányzati teljesítményének hasznosságát (!). A sajtószabadságot korlátozó médiaszabályok, az alkotmányosság hiátusai, a személyi kontraszelekció, a beruházási ráta térségünkben egyedülálló mérvű süllyedése, a nyugdíjtartalékot felélő és a humán rendszerek színvonalromlását okozó erőltetett és költséges adósságfinanszírozási pálya, valamint az európai elszigetelődés lassan a köztudatba beszüremlő híreit negligálják. Mindezek helyett a nemzeti középrétegek nagyságrendileg elébb rangsorolják az elmúlt évek nehezen vitatható (bár meglehet, bajosan fenntartható) társadalom- és gazdaságpolitikai eredményeit. Legyen akár államelvű, akár kisvállalkozói csoport tagja, a fideszes törzsszavazó az identitását a ’90-es évek antikommunizmusa után fokozatosan meghatározó EU-ellenesség és globaliáció-kritika szemüvegén keresztül a legalább két, de inkább három évtizede félresiklott közállapotok korrekcióját tudatosan elvégző kormányzati teljesítmény stációit véli felfedezni az Orbán-i bejelentések hátterében. A mögöttünk hagyott két és fél év törvénygyártása révén kirajzolódó heterodox irányvonal ténylegesen felmutatott részeredményeinek mozaikdarabjai közé sorolandó számos intézkedés. A járadékvadász csoportoknak a neoliberális modell iskolapéldáját megtestesítő társadalmi marginalizációja (pl. tartós állástalanok, rokkantnyugdíjasok, kedvezményes nyugdíjjogosultsági kör, állami felsőoktatási haszonélvezők, közgyógyellátottak), az egyensúlyi mutatók szokatlan mértékű javítása (államháztartási hiány, folyó fizetési mérleg, közadósság-ráta), ágazati különadók bevételnövelő hatása, egykulcsos adó, közmű-államosítás. Nehezen vitatható, hogy – a jövő erőforrásainak nehezen érzékelhető felélése árán – az Orbán-kormány a középrétegek vásárlóerejének kétszámjegyű romlása nélkül volt képes a jelen kori magyar gazdaságtörténet legjelentősebb fiskális kiigazítását végrehajtani, egyidejűleg a világtrenddel szemben csökkenteni az államadósságot és elkerülni a

5


mély recessziót. A teljes gazdasági-társadalmi összeomlástól, államcsődtől és Görögország-típusú káosztól tartó jobboldali bázis elvárásait nagyrészt teljesítette az orbáni közpolitika. Azon kormányzati területeken, ahol pedig károkat okozott (pl. a nyugati reputáció néppárti alelnökségbe kerülő elvesztése, parlamentáris és alkotmányossági deficit), eleve nem fűztek semmilyen elvárást működéséhez. A rendszermenedzselő kormánypárt bázisának fele ugyan lemorzsolódott 2010 tavasza óta, de ezen – eleve profilidegen csoportok – a választási regisztráció révén a választójogukban erősen korlátozott szociálisan proteszt és agrárius-falusi választók köréből kerülnek ki. A megrendülés jelei még repedések szintjén sem jelentkeznek a rendszeren, így a fideszes középréteg mérsékeltjeinek közép-bal irányban várt átszavazási hajlandósága hiú ábrándnak tekinthető. A ciklus mérlege az ő szempontjukból kedvező: a kormányfő retorikai, közpolitikai, szimbolikai síkon egyaránt nekik politizált, mégpedig a rendszerpárt szempontjából hazánkban rég nem tapasztalt társadalmi oszloposodást eredményező sikerességgel. E csoportok 2010 tavaszán erre a despotikus vonásai ellenére neokon színezetű határolt forradalomra adták a voksukat. A negatívumok jelenleg még nem érzékelhetők. Az érett Kádárrendszer fő gazdaságpolitikai vonásának számító halasztás, vagyis a bővítő fejlesztéseken túlmenően egyenesen az amortizációt pótló oktatási, egészségügyi, közlekedési és energetikai beruházások elhagyása árán fenntartott jóléti színvonal és adósságszolgálati pálya ’70-es évekből pontosan ismert közpolitikája éledt újjá Matolcsy programjai révén. Az orbáni azonosulási minta Magyarországon széles társadalmi rétegek az érett Kádár-érában tudtak utoljára azonosulni a rendszerrel a mindennapokban. A társadalom túlnyomó része történelmünk során először a baloldali rezsim fénykorában találkozott először a kispolgárosodásnak köszönhetően a tulajdonlás érzésével (betétkönyv, hétvégi ház, telek, összkomfortos lakás, nagy értékű műszaki cikkek). A lakosság nagyrészt civilizatórikus felemelkedés részese volt (pl: szilárd burkolatú út és posta, rendelő és iskola, kultúrház és villamosvezeték, üzem és tsz átadása), amit tartósan azóta sem élt át

6


a hétköznapokban lakóhelyén, sőt kifejezetten e civilizációs vívmányok – részben szükségszerű - leépülésével szembesül azóta is. A ’80-as évektől kezdődően legfeljebb az ellenazonosulást kínálta fel a rendszer valamely kormánnyal vagy aktuális ellenzékével szemben, hisz’ a magyar demokráciának nem volt, mert – külső gazdasági környezetből fakadóan nem is lehetett – jóléti szakasza (még ’97 és 2001 közötti gazdaságilag konszolidált időszakában sem). Első alkalommal a 2002-ben meghirdetett kokárdaviselési mozgalom késztetett tömegeket arra, hogy külön szimbólummal jelezzék a nemzettel azonosított hatalmi közösséghez való tartozásukat, amit a mindennapokban a lakáshitel, a diákhitel, a Széchenyi-hitel, a gazdatámogatás igénybe vétele, vagy annak lehetősége tett megélhetővé. Ilyen – az értékek mezeje helyett – az ideológiailag nem, vagy csak kevéssé elkötelezett kispolgár számára azonosulási lehetőséget és napi közösségi élményt biztosító politikával a posztkádári baloldal sohasem tudott szolgálni önnön tábora felé. A Medgyessy-Gyurcsány-éra állandóan változó PR-üzenetei, egyszeri jóléti intézkedései és rövid ideig élő kormányzati kampányai (pl: 1. és 2. Száznapos Program, Európa-terv, köztársasági eszme, Száz lépés-program, Konvergencia-program…) alkalmatlanok voltak ennek pótlására. Az autópályák hossza, a megújuló egyetemi kampuszok száma, a beáramló működő tőke mértéke – bármennyire is meghatározó jelentőségű egy társadalom élete szempontjából - érzelmi kötődésre lehetőséget alig adó tényezők. Orbán második ciklusa is ilyen emocionális kötődést nyújt ideológiája fogyasztóinak a jobboldal régi függetlenségi és sérelmi hagyományaira rezonáló IMF-EU-Világbank elleni, gazdasági szabadságharcos arculatával. (Az a számszaki tény pedig megint kevéssé lehet mozgósító tényező, hogy uniós forrásokból valósul meg nemzetgazdasági fejlesztéseink több mint 90%-a). Elosztható források hiányában külső ellenségképre volt szükség, mert a posztkommunista baloldal összeomlásával a belső ellenség évekre marginalizálódott (a kormányzati félidőn túl pedig az elmúlt nyolc év örökségének kritikája a törzsszavazói körön kívül teljességgel hatástalan).

7


A kölcsönös félelem kétpártrendszere A tartós és krónikus félelem pánikbetegséget szül az egyén és a nemzeti politikai közösség szintjén egyaránt. Magyarországon tradicionálisan a félelem tűnik a pártrendszer legerőteljesebb formálójának. A magyar demokrácia válsága című tanulmányában Bibó kristálytisztán írja le azon félelmi struktúrákat, melyek – a családi szocializáció révén generációk során átörökített módon – konszenzusképtelenné téve máig meghatározzák közéletünket. A méltán neves gondolkodó látlelete manapság is megállja a helyét: a ’45 utáni, a demokratikus pártok koalíciója által meghatározott években a ’49-es államszocialista fordulatig a középrétegek kétirányú félelme már-már polgárháborús szembenállást generált. Az FKgP soraiban tömörülő heterogén (kereszténydemokrata, kisbirtokosi, hivatalnoki, arisztokrata) jobboldal a parlamentarizmust és a jogállamiságot felszámoló bolsevik forradalomtól, valamint az azzal járó vagyonvesztéstől, míg a magát demokratikus oldalként meghatározó baloldali blokk a keresztény kurzus restaurációjától való félelmében folytatott ádáz küzdelmet egymással. Az államigazgatási és értelmiségi (művészeti, sajtó, tudományos) pozíciók mindegyikéért vívott polgárháború révén a két nagy párt országosan megszerezte a középosztályi egzisztenciák feletti monopóliumot, illetve ahhoz szorosan kötődve megrendítette a mérsékelt(ebb) középpártok (MSZDP, Nemzeti Parasztpárt, Nemzeti Demokrata Párt) bázisát. A kritikus mértékű bipolaritás a győztes hatalmak nyomására kényszerűen működtetett koalíción belül szinte azonnal leképződött (a politikai törésvonalnak a –kormány és ellenzéke közöttit másodlagossá tevő - koalíción belülre történő áttolódása ehhez hasonló konfliktusmezőt teremt majd a belpolitikában az első szociálliberális koalíció első éveiben). A totalitárius, majd autoriterré mérséklődő kommunista diktatúra évtizedei után ismételten e kettős félelemből táplálkozó tradicionális politikai mítoszok és hisztériák váltak meghatározóvá a rendszerváltó Magyarországon. Ezek szerint a jobboldal döntő része szélsőjobboldali, míg a balliberális térfél csaknem egésze nemzetietlen; a konszenzuális modellt preferáló kezdeti érdekegyeztetési struktúrák ellenére gyorsan kialakult e mély társadalmi törésvonalak mentén szerveződő konfliktusos politika modell.

8


A ’90-es kormányalakítást követően a releváns értelmiségi csoportok sokasága artikulálta meggyőződéssel a keresztény-autoriter kurzus restaurációja miatti félelmét, míg konzervatív értelmiségi körök sokasága tartott ’94 tavaszán egy keleties posztszocialista fordulat valószínűségétől. Mindez az elitek véleményformáló szerepén keresztül befolyásolta a társadalom döntő részét, megmérgezve a közbeszédet, hozzájárulva az egyre szélesebb körben vallott apolitikus életvitel további terjedéséhez. Nem tagadva, hogy a jobboldal margóján működtek fasisztoid tömörülések, miként a szociálliberális oldal is integrált keretei közé számára utóbb tehertételt jelentő, a patrióta és ’56-os hagyományt negligáló – nem meghatározó - véleményformálókat, mégis másfél évtized múltán nyilván mindegyik eltúlzott hisztéria megmosolyogtató. Azonban máig köztünk élnek a magyar középosztály e hisztérikus légkörében gyökerező, a szélsőséges bipolaritást újra és újra kitermelő posztmodern tévképzetek és azokból építkező törésvonalak (pl: lokalista és globalista, nemzetállami és Európa-párti ellentét). A magyar demokrácia permanens válságának primer tünete a folyton kierőszakolt kétpártiság és az azzal – ’45 óta törvényszerűen - együtt járó középpárti súlytalanság. Utóbbi tradíció késztette jobboldali fordulatra és pártszakadásra ’93 után a Fideszt, marginalizálta, majd eltüntette az SZDSZ-t és az MDF-et, hogy napjainkban a jelentős részt e bázis fiatalabb korcsoporti közegében építkező LMP látható orientációs válságában kulminálódjon. A hazai pártpolitika folyamatosan szűkülő rekrutációs bázisa, valamint örökölt hiátusai – leginkább a pártfinanszírozás megoldatlanságából fakadó intellektuális és anyagi erőforráshiány – következtében a stratégiai tervezés személyi és intézményi feltételrendszere nagyrészt hiányzik az ellenzéki pártok mögül (a mindenkori rendszerpárt a közösségi erőforrások monopóliuma révén mentesül ezen, a nyugati politikai szervezetekhez viszonyított mérvadó strukturális diszfunkcionalitás alól). A centrális erőtér megteremtésére tett kormánypárti kísérlet erőforrásai – a részsikerek ellenére - kimerülni látszanak (pl: a fiatalok elvándorlásának új keletű tendenciája, az elosztható pluszforrások hiánya, szociálisan proteszt rétegek bővülése). Így az orbáni koncepcióváltás érzékelhetően az új bipolaritás (’90-es évek utolsó harmadához hasonuló) folyamataira történő felkészülésre, illetve annak

9


továbbgenerálására irányul. Pártok feletti pólusképzés A Bajnai aktivizálódása a közvéleményhez sikeresen eljuttatott közép-bal üzenetek révén olyan hatást gyakorol a fragmentált baloldal szerkezetére, amilyet utoljára a polgári szövetség sugározta életérzés váltott ki a jobbközépen ’95-’96 folyamán. A folyamat a résztvevő pártok táborából az adott oldali kormányképességet leginkább megtestesítő személyiség és annak csoportosulása mögé sorakoztatja fel a térfél (potenciális) szavazóinak relatív többségét. Így vált a kezdetben jelentősebb támogatottsággal rendelkező MDF, valamint az MDNP és a KDNP helyett a velük egy szövetségi rendszert alkotó Fidesz vezetőjeként Orbán Viktor a polgári értékorientációjú, antikommunista szavazói csoportok miniszterelnök-jelöltjévé. Vagyis az érintett választók kihátráltak korábbi pártjuk mögül, hogy az értékeik és érdekeik eszenciáját leginkább kifejező jelölt és csapata mögé sorakozzanak fel, ezáltal jöhetett létre az SZDSZ-jobbszárny liberálisaitól az Antall-i közép keresztény-konzervatívjaiig terjedő, antikommunista, atlantista és modernizációs életérzésű hátország. A pólusképzést, majd ’98 után a jobboldali hegemónia pozitív megítélését segítette itthon és külföldön, hogy e gyűjtőpártnak európai és nyugatos kontúrt adott a jobboldali populista FKgP és a nemzeti radikális MIÉP parlamenti jelenléte. 2002 tavaszán ennek volt köszönhető, hogy egyetlen jobboldali lista tudta csak teljesíteni az Országgyűlésbe jutás feltételeit, bár a jobboldali monopólium átmeneti megszerzéséért cserébe a szavazat-maximalizációs versenyt a Fidesz elvesztette a baloldal ellenében. Napjainkban e – nyugati mércével természetellenes - pluralizmusszűkítő folyamat zajlik le a baloldalon is, aminek következtében ma még senki által nem elemzett két párhuzamosságra célszerű felhívni a figyelmet. Egyrészt a Bajnai-csapat (az Együtt 2014 jogi formájától függetlenül) sikerrel generálhatja a szociálliberális értelmiségiek, véleményvezér csoportok, médiakörök és általuk a tágan értelmezett baloldali szavazók legjelentősebb gyűjtőtáborának kialakulását (kiszervezve őket az eddigi demokratikus pártok mögül), de könnyűszerrel válhat a szavazat-maximalizációs verseny vesztesévé. Ezen a tényen az ideológiailag kevéssé elkötelezett középszavazók

10


részleges kanalizálása sem tud okvetlenül változtatni a magyar középosztály szociológiai sajátosságai miatt. Az idén november elején közreadott, nagy figyelemmel kísért Medián-kutatásból kitűnik, hogy az Együtt 2014 mozgalom meghirdetését követően a Bajnai-csapat vált a szociálliberális tábor relatív többségét képviselő alpólussá, ami az LMP, a DK és a szocialista párt mögötti, mindeddig különálló szavazótáborokat több mint fele részben képessé vált egyesíteni. A perszonalizáció és a médiademokrácia iskolapéldájaként felépített közép-bal formációba integrálódni látszik emellett a korábban pártválasztásában bizonytalan szegmensből egy körülbelül 10%-os nagyságrendet képviselő tábor, mely az MSZP-től a centrum felé elhelyezkedő ideológiai pozíciójú szociálliberális csoportokat tömöríti. A pártpolitikai innováció terén régóta hiányolt balközép pártépítés lehetőségeit nem csökkenti, hogy szervezettségét (tagságát, alapszervezetei számát és intézményrendszerét) tekintve az MSZP előnyösebb pozícióban van Bajnaiéknál, hisz’ a ’90-es évek derekán az Orbán-csapat is komoly versenyhátrányban volt e tekintetben az MDF-hez, de akár még a kisgazdákhoz képest is. A posztmodern pólusképzés első körben nem ennek a függvénye, médiapártként is hálózatosodhat az Együtt 2014 a maga társadalmi közegében. Fontos a centrumban elhelyezkedő szavazói csoportok értékrendi összetételére fókuszálnunk ahhoz, hogy megértsük a Bajnai Gordon vezette Haza és Haladás nevű agytröszt révén szakmapolitikai hitelességgel és kormányképességi imázzsal bíró Együtt 2014 szavazatszerző képességének korlátait. A közép korántsem mentes a jobboldaliság vagy a baloldaliság jegyeitől; rendkívül heterogén, legalább háromféle irányból tevődik össze. Ezt mutatják az elmúlt évtized pártpolitikai mozgásai is: a harmadik utas nyugati középbaltól importált nemzeti közép programjával fellépő Medgyessy-jelenséggel párhuzamosan létezett előbb a Békejobb, majd a Centrum Párt; a szintén a középre fókuszáló Gyurcsány-i kormánypárt mellett sokáig életképes volt az MDF, valamint a Bajnai-kabinet évében is népszerűvé tudott válni a centrista programmal fellépő LMP. Az önálló politikai keretek között működő közép megrendülését nem a középszavazói csoportok hiánya, hanem azok sokfélesége, nehezen integrálható jellege okozza. Bajnai a közép és a Fideszből kiábrándult szavazók megszólításának teljesen

11


elhibázott koncepciójával lépett fel október 23-án elmondott beszédében, de súlyos – akár választási vereségébe is kerülő– hibát követ el, mikor egységesnek véli a középszavazókat. A balközépen jelentős tartalékokkal rendelkező baloldal inaktív csoportjait aktivizálta ugyan, de a közép jelentős részét helyzetéből adódóan automatikusan elidegeníti a korszakváltás SZDSZ-es és a normális Magyarország MDF-es üzeneteinek felvállalása ellenére is. Ezt az elidegenítést erősíti azon koherencia-zavar, mely kihordatlanul terheli a mögötte sorakozó tábor egészét, nevezetesen annak kérdése, hogy pontosan melyik rezsimet akarja leváltani és meghaladni. Az orbáni bizáncias-vezérelvűt, vagy a tartósan konszolidálódni sohasem képes „rendszerváltás rendszerét”? Orbánt egészen a 2/3-os többség magasságába repítette, hogy a rendszerváltással elégedetlen szavazók szemében az ország megújítójának szerepében jelent meg, és a jobboldali tábor döntő része máig hiszi, hogy a miniszterelnök korát meghaladva egy Görögországhoz mérhető pénzügyi-társadalmi csődhelyzetből hazáját kivezető modernizációs reformkurzus irányítója. E nézőpontból pozitívum, hogy Orbán a válság miatti forráshiányt a nem termelő multik megadóztatásával, a privatizáló kormányok hibáit pedig államosítással orvosolja. A kormányfő a jobboldali derékhad számára a polgároktól „ellopott” rendszerváltás programjának betetőzője (azzal már nem sokan törődnek közülük, hogy e közpolitika következtében a transznacionális bankok révén térségünkből kivont tőketömeg 40%-a hazánkból távozott). A félreértett közép-jobb Amennyiben Bajnai nyíltan szembehelyezkedik Orbán Viktor ez irányú politikájával és felvállalja a népszerűtlen „ancien regime” védelmének pozícióját, biztos bukásra van ítélve (ne feledjük, Medgyessy váratlan sikere annak volt köszönhető, hogy „szentnek és sérthetetlennek” nyilvánította Orbán első kormányának szimbolikus intézkedéseit). A magyar társadalomnak egyáltalán nincs pozitív rendszerváltás-élménye (ami a végeredményként kialakuló modell szempontjából érthető), így szavazatszerzési szempontból eleve káros a rendszerváltó értékek védelmének álláspontjára helyezkedni. Róna Péter a Népszabadságban éppen e koncepció gazdaságpolitikai tarthatatlanságára világít rá, mikor a belső tőkeképződést negligáló

12


beszállítói kapitalizmus ideájának balközép újjáéledését ostorozza. Az orbáni gazdaságszervezési modell despotikus, oligarchikus vonásainak elítélése nem járhat automatikusan a 19. század végi viszonyok - monopolkapitalizmus, szigetszerű fejlődés – megismétlődésének és a vészesen multinacionális karakterű duális gazdasági szerkezet konzerválódásának igenlésével. A fentebb hivatkozott Medián-mérésből kitűnik, hogy tíz kormánypárti szimpatizánsból három szerint az országban rossz irányba mennek a dolgok (10%-os réteg), valamint a Fidesz-tábor egynegyede elégedetlen Orbán kormányfői teljesítményével (körülbelül 7-8%-nyi szavazó). Ezzel egy időben a maradék (jelenleg 3%-ra mért) LMP-bázis ideológiai pozícióját tekintve a bal-jobb ideológiai skála mértani közepe környékén helyezkedik el kétszer annyival jobbra az Együtt 2014 szavazóinak értékrendjétől, mint amekkora a Bajnai-tábor és a tőle balra eső szocialista szavazók közötti értékrendi különbség. Azaz van egy 3/4-részt a Fideszben lévő és 1-részt az LMP mögött álló bázis, ami nem mozdul a baloldal felé, mégis elégedetlen a kormány teljesítményével. E csoportok az Orbán-érában csalódtak, mert nyugatos, parlamentáris, európai politizálást vártak a 2006-os megmozdulásokat követően atlantista és jogállami tematizációt folytató, Gyurcsány oroszbarát tapogatózásait helytelenítő Fidesztől. Vélhetően ők a rendszerváltozáskor az „elvált szülők gyermekeinek”, „belgáknak” nevezett csoportok maradványai, akik számára Bajnai Gordon Medgyessyhez hasonlóan a késő Kádár-érában pozíciót szerző „vörös arisztokráciából” rekrutálódó új burzsoázia tagja. Az állami vagyon lebontása révén a rendszerváltás környékén vagyont gyűjtő, régi neoliberális közszereplőkkel körülvett nagyvállalkozó személyében lehet ugyan szimpatikus, de - az anomáliákkal terhelt negyedszázad egyik reprezentánsaként - elfogadható soha. E közegre közép-jobb centrumot lehetne alapozni, polgári értékrendjük európai, nyugatos, modernista, a térségi (balti, cseh, lengyel és szlovák) jobboldalt meghatározó domináns vonásokkal bír; zömében dunántúli és nagyvárosi értelmiségi, kisvállalkozói, egyetemista EU-párti középosztályi közegből rekrutálódnak. A polgári Magyarország ’96-ban meghirdetett és ’98-ban sikerre vitt programja e réteg számára az ezredfordulóig teljes egészében vállalható, sőt mintaként szolgál. Éppen azzal állítja szembe napjaink

13


teljesítménytől, kreativitástól, újszerűségtől mentes klientúra-építő nepotizmusát, a szabadságot megfojtó egzisztenciális diktatúráját, nehezen magyarázható turulkultuszát. Azonban ettől még nem válik baloldalivá. Új politikához új arcok kellenek: ha ’98-ban újra az egyébként saját táborában nagy tekintélynek örvendő Boross Péter lett volna a miniszterelnök-jelölt, teljes bizonyossággal állítható, nem sikerült volna új célcsoportokkal szélesíteni a jobbközép bázist. Perspektívátlan táborok küzdelme A magyar pártpolitika egylépéses sakkjátékosok gyűjtőhelye. A kizárólag rövid távra fókuszáló egylépéses sakkjátékos a posztmodernizálódó Nemzeti Front mintáját követve taktikusan kiváró, szakmapolitikai arculatot építő és pártja belső erőviszonyait rendező Vona Gáboron kívül mindegyik ma vezető pozícióban lévő politikus. Bajnai és Orbán csak és kizárólag a ’14-es kampányra fókuszál csakúgy, mint 2006-ban (az utolsó kétesélyes küzdelemben) Gyurcsány tette; ténylegesen bele is bukott májusi diadala után néhány hónappal. Reálisan végrehajtható program híján, kampányidőszaki túlvállalások terhe alatt, a holdudvar sokirányú elvárásaitól körülvéve volt kénytelen béna kacsaként közel három éven át menedzselni a baloldal (és majdnem az ország) összeomlásának folyamatát. A jövő utolsó pénzügyi tartalékait felélő, nyugati patrónusok nélküli, a nyugdíj-, kivándorlási, egészségügyi és adósságfinanszírozási bomba 2014 utáni felrobbanását kiváltó, az új választási rendszer (Kelet-Magyarország egyéni körzeteiben a Jobbiknak kedvező) relatív többségi egyéni körzetes szisztémájának következményeivel nem kalkuláló Orbánra is hasonló sors vár. A Jobbiktól hasonlóan dinamikus, radikális, szociálpopulista és antielitista ellenzéki magatartásra számíthat, mint az előző ciklust végig bankárkormányozó Fidesztől kaptak a szocialisták. Bajnai győzelme esetén pedig nagy valószínűséggel „Szlovákia-effektus” zajlana le hazánkban is. A fragmentált, belső ellentétek szabdalta kormányoldal élén egy kormányképtelen, a vezető kormánypárt elitje irányából nem kellőképp támogatott kabinet és súlytalan miniszterelnöke állna, amit egy egységes ellenzéki pólus kényelmesen őrölne fel néhány hónap leforgása alatt. Mesterházy Attila és harmincas éveiben járó környezete számára fontosabb annak felismerése, hogy a baloldali monopólium elérése és a

14


kétpártiság visszaállítása nagyobb jelentőséggel bír, mint az elhúzódó globális krízis hazai mélypontján újfent hatalomra kerülni. E tekintetben mély – bár kellőképp még nem felismert - generációs törésvonal áll fenn a szociálliberális holdudvar és a pártvezetés hagyományos reprezentánsainak rövid távú érdekei és a pártelnök klientúrájának célsorrendje között. A magukat liberálisként definiáló szavazók az SZDSZ ’96-os hirtelen népszerűségvesztését követően mindig kétszer-háromszor nagyobb szegmensét képviselték a magyar politikának, mint amekkora támogatottsággal bírtak a még utána majd’ másfél évtizedig működő szabad demokraták. Ennek oka egy – a liberális pártelit által vallott, a túloldal gerjesztette téves mítoszok és hisztériák következtében máig be nem látott – stratégiai tévedés volt. Az SZDSZ (Tölgyessy távozását követően) alárendelte a polgárosodás elsődleges liberális célját a keresztény jobboldaltól való zsigeri félelmének. A hazánkhoz hasonló politikai szocializációjú és fejlettségi szintű közép-európai államokban a Baltikumtól az Adriáig csaknem mindenhol létezik egy nagyvárosi, modernizációs, patrióta liberális párt a politikai spektrum jobbközép részén. Ezen országok sikeresebben polgárosodtak az elmúlt évtizedben, mint az e téren jobb helyzetből induló Magyarország, ami nyilvánvalóan összefügg a polgári liberális pólus hiányával. A liberális értelmiség tartósan rögzítette hatalmi pozícióját – a megújulásban, modernizációban, fejlődésben érdekelt szavazókról a fővárost kivéve lemondva – a pártállami tehertétellel küzdő, elosztás-orientált, intellektuális deficittel terhelt és korrupciós láncolatot üzemeltető MSZP-hez. Valamint feladta a térségben egyedülállóan széles – már a ’80-as évektől magángazdasági gyakorlattal rendelkező – vállalkozó polgárság képviseletét (ezzel az ország egyik legjelentősebb térségi versenyképességi előnyét erodálva végzetesen). A liberalizmus hazai értékeinek „filosz” képviselői megfeledkeztek annak közléséről, hogy egy országosan jelen lévő versenyelvű középosztályi rétegnek ugyan miért is volna érdeke a liberálisokra szavazni. (Orbán a nagyon is kézzelfogható egykulcsos adó ígéretének felvállalásával és beváltásával részben nekik is politizál). A liberális értelmiségnek a szabadelvűek számottevő részét ismét a baloldalhoz cövekelni készülő koncepciója megismétli az SZDSZ –

15


önnön megszűnéséhez vezető - rossz kompromisszumát, a polgárosodás folyamatát megrekesztő stratégiai hibáját. Az ezredfordulót követően az alsó középosztályi értelmiség életkörülményeinek javítását a száznapos program révén felvállaló utódpárt többet tett a polgárosodás gondolatáért, mint a doktriner neoliberalizmusát megalkuvás nélkül képviselő koalíciós partnere. A szabad demokraták téves helyzetértékelése (mármint, hogy a nemzeti radikalizmussal, anakronizmussal, dzsentri vonásokkal vegyülő hazai jobboldal veszélyesebb a nyugatosodásra, mint az utódpárt) máig hatóan hozzájárult a teljesítmény büntetéséhez, a megtakarításokat felhalmozóknak a (szociálliberális korszakban vagyonosodási vizsgálatok útján, e kormány alatt egyenesen erőszakszervek általi) megfélemlítéséhez. Orbán második ciklusa során 2002-ben átélt bukásából és a szocialista bázisépítésből tanulva a nyugdíjas korosztályokkal szövetséget építve jó ideje hátországa aktív-vállalkozói és potenciális felsőoktatási hallgatói szegmenseivel szemben politizál, aminek negatív következményei kezdenek megmutatkozni abban, hogy a fiatalok körében már a Jobbik a vezető párt. Fukuyama a Poszthumán jövendőnk című művében fejti ki, hogy a liberális demokráciák egyik legjelentősebb 21. századi demokratikus kihívása lesz az elöregedés, mivel a társadalmat működtető korosztályok érdekei a többségi elvre épülő politikai rendszerek mindegyikében tartósan kisebbségbe szorulnak majd. Ennek jelei már hazánkban is érzékelhetők. Mire világít rá a Fidesz-bázis legalább negyedének elégedetlensége? A rendszerpárt törzsszavazói körén belüli szokatlanul mély törésvonal meglétére. E szavazók (Bajnai bázisával ellentétben) nem rendszerellenzékiek, mert egyetértenek a kormány forrásszerző közpolitikai döntéseinek nagy részével, de a források eddigi felhasználása terén ellenérdekeltekké váltak. A keresztény középosztály képzett fiataljait kooptáló, a falvakban a feudális struktúrákat erősítő, az értelmiséget a politikától elidegenítő, túlburjánzó és korrupt neobarokk államépítés éles ellentétben áll a létfeltételüknek számító belső piac csaknem évtizedes szűkülése miatti létbizonytalanságukkal. A jobboldal államépítő dominanciája ellenkezik a szűk klientúrán kívül eső, felhalmozásra és beruházásra képtelen kisvállalkozói Magyarország érdekeivel, míg a nyugdíjas

16


generációkkal kötött konszenzus a 35 alattiak továbbtanulási és egzisztenciaalapítási prioritásaival ütközik. A munkahely és életkilátás nélküli szakmunkás és diplomás fiatalság lábbal szavazása e kompromisszummal való szembenállást pontosan jelzi. A 35 év alattiak semmilyen tekintetben se alkotnak generációt. Érdekérvényesítő képességük gyenge a társadalmon kívüliségük és csekély számarányuk miatt. Obamához hasonlóan reményt kínáló modernizációs retorikája révén többségüket talán táborába tudja kanalizálni Bajnai, de Romnyhoz mérten az egyre inkább értékrendi zárvánnyá szűkülő nemzeti középtársadalom nyugatos voksaira nem számíthat. Különösképp nem, ha a választók szemében a küzdelem (Bibó szavaival élve) „hivatalviselők és hivatalkeresők”, valamint „nemzetközileg finanszírozott ügynökök” és „reakciósok” küzdelmére szorítkozik. Megakasztott polgárosodás Polgárosodásunknak jóval a globális krízis előtti elakadását jelzik az idei KSH Statisztikai Tükör vonatkozó adatai is: a lakosság 42%-a deprivált, azaz anyagilag megfosztott, 23%-a pedig súlyosan deprivált; az EU-tagállamok közül csak Lettország, Románia és Bulgária rendelkezik hazánknál rosszabb mutatókkal ezen a téren. Saját bevallása szerint a társadalom 74%-a (!) számára gondot jelentene 50 ezer forint váratlan kiadás előteremtése, közel 3 millióan nem képesek megfelelő mennyiségű húsételt fogyasztani, valamint több mint egymilliónyi honfitársunk nem tudja előteremteni az elégséges fűtés fedezetét. A jövőjüket teljes bizonyossággal csak mindössze harmadrészt itthon elképzelő fiatalság tagjai a szociális jogaiktól leginkább megfosztottak (körükben a legmagasabb a szegények aránya), amit tovább súlyosbít, hogy már eddig is esélytelen társadalmi mobilizációjuk – a fizetős felsőoktatás általánossá válásával – megrekedt. A 18 év alattiak sorából 400 ezer számít megfosztottnak, a legnagyobb lélekszámú aktív korosztályok soraiból megközelítőleg egymillió, míg a 65 felettiek körében „mindössze” 70 ezer fő esik e kategória alá. A fiatalok kivándorlása térségünkben bő évtizede zajló folyamat (főként Romániát, Szlovákiát és Lengyelországot sújtotta), ezért politikai osztályunk teljes alkalmatlanságát jelzi a problémát érintő maximális hazai felkészületlenség. A versenyképes tudással rendelkező értelmiségiek

17


kivándorlása tartósan a rendszer nyugatos alapszerkezetét is deformálhatja az etnocentrikus etatizmus irányába (’80-as évek végi Jugoszlávia-paradoxon). Tematizációs deficitek A kormányfő véletlenül sem Sarkozy (hiszen nem csak a kampányidőszakban törekszik a nemzeti radikális szubkultúra becsatornázására), de még válhat Romnyvá… Jobboldalon belüli népszerűsége és egy világképet reprezentáló karaktere ellenére könnyen lehet tehertétel tábora számára. Több területen megmutatkozó következetlensége, meggondolatlan kijelentései, nemzetközi porondon jól látható esetlensége párhuzamba állítja a tábora egészét mobilizálni képtelen vesztes amerikai elnökjelölttel. A baloldal akkor tudna profitálni a sokasodó kormányzati hibákból, ha új tematikát emelne be a közbeszédbe. Hazánkból a rendszerváltás óta repatriált profitok, becsült offshore transzferek és elköltségelt haszon formájában hozzávetőleges kalkulációk szerint együttesen 245 milliárd USD távozott. a folyó áron számítva nagyjából öt év állami bevételével azonos jövedelemnek mindössze háromszorosa távozott ez időszak alatt a nagyságrendileg nagyobb Oroszországból és a világ második legnagyobb gazdaságával büszkélkedő Kínából is csak az ötszöröse. Az ilyen mértékű forrásvesztést lehetővé tevő piacgazdasági modell fenntarthatatlan, ami eleve ellehetetleníti a 2010-ben éppen Bajnai átmeneti szakértői kormányzása évében kimúló modell változatlan formában történő visszaállítását. A hagyományos szabadságjogi és Európa-párti tematizációja, jelentős részt régi vezetői köre és hitelét vesztett holdudvara révén hatalomra jutni szándékozó közép-bal fősodra azt hiszi, az Orbánnal szemben aktivizálódó elégedetlenség akkora mértékű, hogy automatikusan felsorakoznak a kormánykritikus szavazók a korábbival csaknem azonos szociálliberális program mögé. Orbán Viktor viszont jó érzékkel rájött arra, hogy közpolitikai választ kell adnia az elmúlt két évtized hihetetlen mértékű közösségi vagyonvesztésére és az abból adódó akut államháztartási forráshiányra, mert ellenkező esetben a társadalom 3-e számára elviselhetetlen szociális terhek zúdulnak az ország lakosságára. Az más kérdés, hogy politikájával hatástalan és tartós károkat okozó

18


eszközrendszert alkalmazott, valamint gazdaságpolitikájával hozzájárult az egyensúlyőrző és beszállítói-félperiférikus kapitalizmusvariáns konzerválódásához. Azonban – ellentétben az erőforráshiány problémáját még csak nem is definiáló balközéppel – legalább meghatározta a politikai és társadalmi stabilitást elsődlegesen veszélyeztető jelenségeket. Nagy hiányossága emellett a baloldalnak, hogy nem kéri számon a kormányzaton a térségi szövetségépítés hiátusait, hiszen a latinamerikai balközép sikerpéldákból (Brazília, Argentína) tudvalevő, hogy a vezérelvűséggel szemben a középosztályosodás kiterjesztésének politikája a leghatásosabb ellenszer, ami globalizált körülmények között kivitelezhetetlen egy-egy térség azonos fejlettségi szintű országainak közpolitikai kooperációja nélkül. Ennek sikeres példája a dél-amerikai feltörekvő országokat tömörítő Mercosur. A visegrádi kezdeményezés tartalommal való megtöltése, vagyis a dualizmus „kis-EU-jának” homogenizáló, modernizáló hagyományaira építő – nem a nemzetiségi ellentéteket szító – szövetség hihetetlenül megnövelné a térség államainak alkupozícióit a kapitalizmus erőcentrumaival szemben. Különösképp megállja a helyét mindez egy olyan világgazdasági környezetben, ahol az ázsiai periférián is emelkedő bérszínvonal és a növekvő energiaköltségek okán fokozódó szállítási kiadások folytán a centrumhoz közel eső közép-európai régió újraiparosítása megkerülhetetlen a nyugateurópai konszernek globális versenyképessége szempontjából. Nem mellékesen egyik tábor se él a napjainkban terítéken lévő európai átalakulás hatalmas vízióalkotási lehetőségével; a magyar politikai osztály – az európai címszavakkal előszeretettel operáló szociálliberális oldalt is beleértve – provinciálisan kirekeszti magát az Európa jövőjéről szóló kontinentális konfliktustérből. A középeurópai félperiféria országai versenyképtelen gazdaságszerkezetük, bruttó adósságuk egyre költségesebb finanszírozása és külgazdasági cserearányromlásuk okán EU-csatlakozásuk óta GDP-jük 4-5%-át veszítik el évente az európai centrum relációjában, miközben közösségi transzferek útján ennek legfeljebb harmada kompenzálódik számukra. Az Európa-projektet szimbolizáló és hasznos közös valuta bevezetése (mint minden monetáris unió esetében) természetszerűleg az elmaradottabb tagállam irányából a

19


fejlettebb felé csatornázza a pénzügyi forrásokat, aminek intézményesen vezérelt kiegyenlítése hiányában törvényszerű a Mediterráneum és a közép-európai térség fiskális deficitjeinek és közadósság-válságainak ciklikus újratermelődése. A globális versenyben elkerülhetetlen Európai föderalizálódás az uniós össztermék 2%-ából gazdálkodó Brüsszel pénzügyi mozgásterének ugrásszerű bővítése nélkül kivitelezhetetlen. Mindössze összehasonlításként: az USA központi struktúrája a szövetségi állam megalakulása pillanatától kezdve a források 8%-át vonta el és osztotta újra, holott jóléti rendszerek a 18. század legvégén nyilvánvalóan még embrionális formában sem léteztek. Mit mond minderről a magyar politika? Emellett mit kezd majd a keleti megyéinkben lassan a késő dualizmus állapotaihoz mérhető nemzetiségi kérdéssel a roma közösségek vonatkozásában? Az európai válság elhúzódása globálisan jegyzett elemzők egybehangzó véleménye szerint könnyűszerrel 15 évig is éreztetheti recessziós hatását, miközben a hazai munkavállalók 2/3-át foglalkoztató KKV-szféra tulajdonosi és irányítói köre 3-részben nyugdíj előtt áll mégpedig úgy, hogy – a fiatalság vállalkozásellenes szocializációja folytán – generációs utánpótlás hiányában környezetében nincs kinek átadnia cégét. Vállalkozó polgárság nélkül vajon milyen középosztályosító stratégia kivitelezése képzelhető el? A jelenlegi társadalmi, gazdasági és pénzügyi tendenciákat figyelembe véve Magyarország a következő politikai ciklus során – felélve minden maradék tartalékát – átfogó krízist lesz kénytelen átélni, amelynek kezelésére egyelőre alkalmatlannak tűnik a közép-bal neoliberális ajánlata csakúgy, mint Európa legradikálisabb vezető jobboldali kormánypártjának kínálata. Polgárháború helyett polgárosodás, kormányváltás helyett kormányváltozás? A térségi új polgárosodási hullámot mindenhol egy közép-jobb formáció koalíciós szerepvállalása váltotta ki. Az országot (az IMFellenében) a Horthy-kurzus abszolút Trianon-tagadásához hasonlóan sérelmi kódok aktivizálásával manipuláló Orbánt legnagyobb valószínűséggel csak egy (a lengyel Polgári Platformhoz mérhető) polgári pólus lesz képes 2014 után távol tartani a főhatalomtól. Az így mérséklődő Fidesz hatalomban tartása révén a kétharmados

20


béklyó mérséklését is kivitelezni tudná (a baloldal hatalmi restaurációja esetén a megmerevedő törésvonalak miatt a kétharmados konszenzus megvalósítása még ad hoc jelleggel is lehetetlenné válna). A polgárság pólusának elsődleges feladata az olyan alacsony hatékonyságú állami beruházási aktivitás megakadályozása, mint a fejlesztési forrásoknak a presztízsprojektek (pl: Várkertbazár, Ludovika-kampusz) és központi nagyberuházások (pl: a 4000 milliárdba kerülő paksi erőműbővítés) irányából a kreatív kisvállalkozói szféra irányába történő átcsoportosítása volna. A 3200 milliárdos nyugdíjvagyonból beruházási hitelek sokaságát lehetett volna kihelyezni, vagy a lakossági ingatlanállomány nagy részét át lehetett volna állítani alternatív energiák alkalmazására. Miután a szervilizmusra szocializáló társadalmi minták miatt – a forrongó nyugati társaikkal szemben - passzív nagyvárosi diákság nem tudja megújítani a liberter kalózpárti és radikális baloldali struktúrák hiányában a pártrendszert, csak a centrumból lehetséges a politikai intelligencia bővítése. Negatív kultúraváltás zajlik hazánkban immár legalább egy évtizede: folytonosan gyorsuló iramban - a csendesen polgárosodó és „északiasodó” - Közép-Európa mediterrán zárványa lettünk. A nemzetállamok felzárkózási korszakait elemző Bizalom és hálózatosodás c. könyvében Fukuyama megállapítja: minden modernizációs folyamat sikere döntően kulturális jegyeknek tudható be (az egyébként hasznos állami ösztönzők másodlagos jelentőségűek). A spontán társas készség képessé teszi a társadalom tagjait az individuális eredménykultusz és a kisközösségi együttműködési készség közötti harmónia intézményesült (hálózatosodott) megteremtésére. Nyilván ebből adódik, hogy az egymás iránti bizalmatlanságot fokozó hideg polgárháború útján még egyetlen társadalom se polgárosodott. A centrumhoz történő felzárkózás sikertörténetei (például a második világháborút követően a polgárháborús mélységű törésvonalakat nagykoalíció és érdekegyeztető intézményrendszer révén meghaladó Ausztria, valamint Hollandia) is ezt az összefüggést példázza, miként a két évtizedig posztindusztriális mintaországnak számító Spanyolország és Írország is. A hazai társadalom negyede-harmada nyugat-európai mércével

21


mérve is sikeres saját életkilátásai, jövedelmi és vagyoni helyzete, életmódja tekintetében. Nekik, a feltörekvő vagy már versenyképes csoportoknak van talán a legkevésbé politikai képviseletük hazánkban, pedig az elszegényedő kétharmadot csak az ő teljesítményük emelheti ki jelenlegi megfosztott állapotából. Az ő teljesítményüket negligáló – a gyurcsányizmushoz hasonlóan vezérelvű Orbán-i reformdiktatúrának, a rosszul gazdálkodó önkormányzatokat és a nehéz sorsú, de felelőtlenül fogyasztó (nem is feltétlenül a legelesettebb) családokat támogató elhibázott társadalomképét a baloldal sem tűnik meghaladni rosszul értelmezett szociális érzékenységtől vezérelve. Az összeomlás előtt álló kisvállalkozói Magyarország értékrendjével ellenkezik leginkább a vélt nemzeti érdekek védelmében a polgári értékekről megfeledkező kormányzat: a vagyonbiztonság, a tulajdonhoz való jog napi szinten csorbul (megyei önkormányzati vagyon és helyhatósági iskolák államosítása, nyugdíjcélú megtakarítások rekvirálása, beszállítók felé fennálló állami tartozások kifizetésének visszatartása egyidejűleg az utánuk fizetendő áfateher behajtásával). A feltörekvő csoportok kanalizálása egy centrista középpárt keretei közé jelenthetné azokat a létfontosságú pótlólagos erőforrásokat a jobboldal számára, melyek révén érezhetően polgárosíthatók volnának létviszonyaink. A most újjáéledő kétpártiság vélhetően csak pár évig tartó átmeneti szakasza lesz a másfél évszázados domináns párti modell helyreállásáig a magyar demokráciának. Bajnai és Orbán puszta küzdelme mellett 2014-ben arról is dönteni fogunk, hogy milyen rendszerpártot szeretnénk az előttünk álló emberöltőben. A tét egy társadalmi, gazdasági és pénzügyi szempontból fenntartható modernizációs rendszert kialakító és menedzselő, a neoliberális és a nemzeti radikalizmus felé egyaránt zárt többpárti hatalmi konglomerátum megteremtése. Hogy mi szükségeltetik mindehhez? Polgárháború helyett polgárosodás, kormányváltás helyett kormányváltozás…

22

A hideg polgárháború és a közép-bal útvesztői

Recommend Documents