A hagyomány teológiai értelmezése a reformációtól napjainkig Finn-Ugor Lelkészkonferencia Kolozsvár, 2004. június 7-14. Reuss András Evangélikus Hittudományi Egyetem, Budapest
Megjelent: Lelkipásztor (79) 2004/8-9, 303-308. A hagyomány két arca A hagyomány szó kétféle jelentést hordoz és kétféle érzést kelt bennünk. Az első: kincstár, amelyben kipróbált és ezért feladhatatlan dolgok, létfontosságú értékek halmozódtak fel. Áhítatot kelt a szemlélőben, máig ható erőt érzünk benne, életet formál. Ezért az otthon biztonságát kínálja és annak melegségével tölt el. A második: lomtár, amelyben értelmetlen kacatok vannak, amelyekkel nemcsak nem lehet mit kezdeni, de ártalmasak is az egészségre. Legföljebb az egykori erőnek az emlékét idézi, inkább fojtogat és bénít. Az első segít és szárnyakat ad, a második rabságra emlékeztet. Az első esetben maradéktalanul azonosulni tudunk vele, és ez szívből fakad, a sajátunknak érezzük, mintha magunk találtuk volna ki, és nem is tudnánk másképpen élni. A második esetben olyan a hagyomány, mint az ünnepi alkalomra felöltött régi viselet, amely lehetőséget ad, hogy beleképzeljük magunkat a régiek életébe, de azt élni mi magunk már nem akarjuk. Elég csupán egy kis történeti ismeret és távlat, hogy meglássuk: a hagyomány(ok)hoz eltérő módon viszonyultak az egyes nemzedékek. A 19. század úgy állította helyre a műemlékeket, amilyennek azokat elképzelte, a 20. században 1
egyesek kínosan őrizték a régi köveket, mások betonból és üvegből skatulyákat építettek a régi városok közepébe. Negyven évvel ezelőtt a fiatalok talán kidobták a nagyszülők régi, egyszerű bútorait és újat vásároltak, ma feltehetően helyrehozzák és használják azokat. A reformációtól napjainkig eltelt közel ötszáz év gondolkodását itt bajos lenne ismertetni.
Két
csomópontot
szeretnék
kiemelni
és
ezeken
bemutatni
a
hagyományhoz való viszony problémáit. Az egyik csomópont a Szentírás és a hagyomány, a másik a hagyomány és a szituáció viszonya. 1. Szentírás és hagyomány viszonyának értelmezései A kettő viszonyát tárgyalva azt kérdezzük, hogy a hagyomány, amelyben keresztyénekké lettünk és vagyunk, hűségesen viszi-e tovább az apostoli bizonyságtételt? Kincstár-e a hagyomány? a) Szentírás és evangéliumi hagyomány ellentéte a reformációban A hagyományra a reformátorok úgy tekintettek, mint ami az evangélium tiszta üzenetét elhomályosítja és eltorzítja. A keresztyénség eredeti formájához való visszatérést tekintették küldetésüknek. Különösen Luthernek nem volt az az illúziója, hogy úgy lehetne keresztyénnek lenni, mintha közben nem telt volna el 1500 év. Felismerése az volt, hogy az embernek Istenhez való viszonya és az igaz emberség nem Isten és ember együttműködésével írható le, ahol Isten kegyelmével megsegíti a jóra törekvő, de esendő embert. Ehelyett az evangéliumot úgy értette, mint Isten egyedüli cselekvését Krisztusban, aki vele való új viszonyra, ezért új életre, és természetesen ehhez illő cselekedetekre is, újjáteremti az embert. A reformáció elsősorban nem a középkori egyház tisztségviselőinek életvitelében, hanem a Szentírás, az apostoli hagyomány, a tanítóhivatal, valamint az egyéb
hagyományok
differenciálatlan
középkori
összekeverésében
látta
a
2
keresztyénség bajainak a gyökerét. Az egyház életének és tanításának a korrekciója során egyrészt a forráshoz, a Szentíráshoz fordult, ahhoz mért mindent, másrészt ebben maga is hagyományra támaszkodhatott, hiszen a reformátori teológia gyökerei az egyházi atyákig nyúlnak. Így hivatkozhatott az Ágostai Hitvallás ismételten arra, hogy semmi olyat nem hirdetnek, „ami a Szentírástól, az egyetemes keresztyén egyháztól vagy akár a római egyháztól eltérne”.1 Nemcsak Melanchthon, hanem Luther is hivatkoztak némelyik régi egyházi íróra, és ezzel is igazolták állításaikat, míg másokkal mindketten vitáztak. Ők maguk átvették az óegyházi krisztológiai és szentháromsági dogmákat, az eretnekségek elítélését. Haláluk után a Konkordia Könyv – a catalogus testimoniorum terjedelmes óegyházi idézet-gyűjteménnyel – hivatalosan is átvette a görög és latin egyházatyák érveit, tulajdonképpen teológiai hagyományának jelentős részét. Emellett az Ágostai Hitvallás és az Apológia is egyértelműen megengedően szól – VII. és XV. cikkeiben – a különféle hagyományokról, amennyiben azok nem csorbítják Krisztus közbenjárói méltóságát. Nem a hagyománnyal általában fordult szembe a reformáció, hanem azzal a hagyománnyal, amely az egyházi tekintélynek és az emberi cselekvésnek – elsősorban emberi, ceremoniális és egyházjogi rendelkezéseknek, – olyan jelentőséget tulajdonított, hogy az már az evangélium egyértelműségének és tisztaságának a rovására ment. Közben pedig hivatkozott arra az egyházi hagyományra, amely megőrizte az evangélium tisztaságát. Ami a reformáció első nemzedékében elsősorban még a Szentírás révén Isten igéje általi megérintettségből fakadt, az később, az ortodoxia idején gondos meghatározásba foglalt tantétel lett, amelyben egyre több lett a megszerzett ismeret és egyre kevesebb a megérintettség. Szentírás és hagyomány ellentétes pólusok lettek, amelyeknek nincs egymáshoz közük. Míg Luther még ellenállt a bibliai purizmus 1
Vö. az Ágostai Hitvallás I. rész befejezése, II. rész bevezetése, ill. a hitvallás befejező része, Konkordia Könyv I, 34., 35., 63. (BSLK 83c. 84. 134.)
3
szélsőségének, amely csak azt akarta megtartani, ami a Szentírásban is benne van, az utána következő nemzedékeknek ez már kevésbé sikerült. Skandináviától eltekintve Európában szinte mindenütt elsorvadtak a középkori egyház liturgiai és kegyességi hagyományai is. Egészében elmondható, hogy a reformáció egyházaiban ellentétben látták – és látják még ma is sokszor – a Szentírást, amelyet Isten igéjének, és a hagyományt, amelyet ezzel szemben csak emberi szónak tartunk. b) Szenthagyomány és Szentírás mint két forrás a tridenti zsinat tanításában Míg Aquinói Tamás lépten nyomon a Szentírásra hivatkozva érvelt, a Tridenti zsinat már úgy fogalmazott, hogy a Krisztus által hirdetni parancsolt igazságot és fegyelmet „az írott könyvek és írás nélküli hagyományok tartalmazzák, amelyeket magának Krisztusnak a szájából fogadtak az apostolok …”2 Az eredeti szándék egyértelműen az lehetett, hogy határozottan szembeforduljon a római egyház a reformációnak a hagyományokat bíráló, tekintélyüket kisebbítő és elvető álláspontjával. A leírt szavakat a római katolikusok teológusok is úgy értették, hogy a keresztyén hitnek két forrása van, amelyek nem azonosak, és együtt alkotnak valami nagyobb egészet. 3 A protestánsok
bibliaértelmezésének
többféleségét
hibáztatva
szívesen,
de
történetietlenül emlékeztettek a régi elvre: amit mindenütt, amit mindig, amit mindenki hitt (quod ubique, quod semper, quod ab omnibus creditum est),4 hiszen a korábbi egyetértés is csak úgy volt lehetséges, hogy a különböző véleményeket közelítették egymáshoz, vagyis nivellálás révén. Volt tehát egy tradíciója annak, ahogyan a Szentírást értelmezték, és ahogyan a gazdag hagyomány egyes elemei között válogattak. Annak idején így volt lehetséges, hogy a reformáció is ugyancsak számos és igen jelentős tanút vonultathasson fel ugyanabból a hagyományból. Mivel a római gondolkodásban és gyakorlatban a tanítóhivatal által kezelt tradíció volt a 2 3 4
Az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásai (1997), 1501; Denzinger37 1501. Kallistos Ware, Traditions and traditions, Dictionary of the Ecumenical Movement (1991), 1014. Lerinumi Vince (+450).
4
Szentírás értelmezésének mértéke, megtörténhetett 1854-ben Mária szeplőtelen fogantatásának, az I. Vatikáni zsinaton 1870-ben a pápai tévedhetetlenségnek, 1950ben Mária mennybevételének kinyilatkoztatott dogmaként való deklarálása. Ezzel megtörtént az az „üzemi baleset”, hogy a hagyomány diadalmaskodott a Szentírás fölött.5 c) A hagyomány visszatérése a reformáció egyházaiba A protestantizmus kétségtelenül gondosan megkülönböztette az apostoli és az apostolok utáni tradíciót, az elsőt isteni kinyilatkoztatásnak, az utóbbit emberi tanításnak tartva, amely akkor fogadható el, ha egyezik a Bibliával. A Szentírás lett az egyedüli és végső mérték, amellyel mindenféle tradíciót el lehet bírálni. A tradíció elvét nem vetették el, de szigorúan alávetették a Szentírás szuverén mértékének, elvetve ezzel a tridenti két-forrás-elméletet. A felvilágosodás kezdetén úgy vélhette a protestantizmus, hogy az neki segít, hiszen szembefordult mindenféle hagyománnyal, a szabad gondolkodást akadályozó előítéletnek minősítve azt, így üzenve hadat mindenféle emberi-földi tekintélynek. Mindenesetre a protestantizmus ezt az érvet is bevetette a katolicizmussal szemben, azt gondolva, hogy a hagyományok vagy előítéletek csak a római oldalt jellemzik és terhelik.
A
felvilágosodás
azonban
nem
állt
meg
itt.
Kiderült,
hogy
a
protestantizmusban is számos hagyomány alakult ki évszázados története folyamán. Eközben az egykor életerőt jelentő hagyományok némelyike már meg is üresedett. Az egykor ébresztő és serkentő jelszavak önelégedettséget tápláló altatókká lettek. Luther utódai egyre kevésbé akartak ugyanazon Isten és ugyanazon Krisztus előtt állni, megszégyenülni és megigazulni, inkább olyan hősök, olyan egyéniségek, olyan hajlíthatatlanok vágytak lenni, mint Luther. Kialakult a lutheranizmusnak a
5
K.G. Steck, Tradition, EKL (1959) 3, 1474.
5
hagyománya is, amely – mint semmi emberi – nem tudta elkerülni sem a kiüresedés, sem a szklerózis, sem a hatalomvágy, sem a lakáj-lét, sem az öntelt fölény kísértéseit. Amikor hallgatóink meggyőződéssel állítják, hogy az evangélikus egyházban nem számítanak a hagyományok, az udvarra mutatok, ahol Luther három emeletes szobra áll: Ez vajon annak a jele, hogy az evangélikus egyházban nem számít a hagyomány? A felvilágosodás nyomán a történeti érdeklődés és kutatás mutatott rá, hogy maga a Szentírás is az apostoli igehirdetés hagyományában keletkezett, és ebben az értelemben maga is hagyomány. Majd fokozatosan az is elfogadottá vált, hogy minden egyházi csoportnak, teológiai iránynak, és természetesen keresztyén felekezetnek is megvan a maga hagyománya, és senki sem képes a Szentírást e hagyomány figyelembe vétele nélkül értelmezni, hiszen maga a magyarázó is olyan ember, akit a hagyomány formált.6 Így aztán nemcsak az hagyomány, hogy a múlt nagy alakjainak szobrot állítanak, hanem az is, hogy a szobrok mellett elhaladva emberek fölényes megjegyzéseket tesznek, abban az illúzióban tetszelegve, mintha ők minden hagyományon kívül és azok fölött állhatnának. A római katolicizmus korábban azzal igyekezett a Szentírás tekintélyét védeni, hogy az egyház tekintélye alá helyezte és a saját értelmezését kötelezővé tette. Ennyiben a scriptura creatura ecclesiae lett. A protestantizmusban az egyházi tekintély és a hagyományok tagadásával látszólag ezzel éppen ellentétes folyamat zajlott. Az állítólag előítéletektől mentes ember igyekezett megismerni és értelmezni a Bibliát. Noha a történet-kritikai kutatás számos kétséget eloszlatott, más kérdéseket tisztázott, a Szentírás mégis sokszor pusztán vizsgálati objektummá lett. Ennek az eljárásnak is megvoltak a maga „üzemi balesetei”: amikor a kutató ember 6
Kristen Ejnar Skydsgaard, Szentírás és hagyomány. A hagyomány mint antropológiai és krisztológiai probléma. Lelkipásztor (44) 1969/7, 392.
6
feljogosítottnak és elég felkészültnek tartotta magát arra, hogy megfellebbezhetetlen (érték)ítéleteket deklaráljon. Mindezt annak feltételezésével, hogy a Biblia akkor érthető meg igazán, ha a benne megszólaló isteni igény és ajándék alól az értelmező ember kibújik. Így lett – olykor vagy sokszor – a scriptura creatura hominis a protestantizmusban. d) Törekvés a Szentírás előtérbe helyezésére a zsinati római katolicizmusban A 16. századi formulát, „a szenthagyomány és a szentírás” a 20. század nagy zsinata is használta, de a két-forrás-elméletet több vonatkozásban pontosította és módosította. E szerint a kettő „tehát szorosan összefonódik és átjárja egymást.”7 A Szentírás Isten szavát tartalmazza, a szenthagyomány pedig továbbadja és hűségesen őrzi azt. „A szentírásnak kell tehát táplálnia és irányítania az egész egyházi igehirdetést, mint magát a keresztény vallást is.”8 Ebből következőn elsődleges és másodlagos jelzővel is illethetnénk őket, de a Dei Verbum konstitúció többek között kijelenti: „Mindkettőt egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell tehát elfogadni és tisztelni.”9 A II. Vatikáni zsinat említett konstitúciója ugyanakkor eltávolodott attól a felfogástól is, amely Isten igéjében első renden hitigazságok vagy dogmák kinyilatkoztatását látta, és a korábbinál erőteljesebben fejezte ki, hogy Isten igéje megszólít, Isten üdvözítő munkáját végzi, abba von bele. Nagy előrelépés, hogy a Szentírás jelentőségét hangoztatja és tanulmányozását a hittudomány lelkének mondja,10 és buzdít erre a tevékenységre. A zsinati tanítás lehetőséget ad a protestáns felfogást egészen szorosan megközelítő állításokra. A bencés Békés Gellértnél örömmel olvassuk: „a Szentírás (scriptura) az írott hagyomány, a hagyomány (traditio, paradosis) pedig a hirdetett írás. A hirdetett ige az írott igéből él, az írott a hirdetettből kél 7
Dei Verbum (1965), 9. Dei Verbum (1965), 21. 9 Dei Verbum (1965), 9. 10 Dei Verbum (1965), 24. 8
7
életre szüntelen. Az egy valóság azonban maga az isteni ige: a krisztusi esemény a maga teljességében és az arról tett apostoli tanúság.”11 Nem mindegy azonban, meddig idézzük, mert a szöveg így folytatódik: „Ez a tanúság a tartalma és normája az írott és hirdetett igének. Ebből ered valódisága és hitelessége. Az egyházi igehirdetés nem más, mint a Szentírásban dokumentált apostoli hit és tanúság, a folyamatos apostoli hagyomány az egyház történeti századain keresztül Krisztus végső eljöveteléig.”12 Tíz évvel később és másik összefüggésben Békés Gellért protestánsok számára is elfogadhatóbban fogalmaz: „…a hagyomány a szentírási forrásnak folyamatos kifejtése, a Szentírás viszont a hagyomány hitelességének a kritériuma.”13 A fentiek alapján elmondható, hogy a Szentírás a hagyománnyal szemben valóban előtérbe került, de a hagyomány, amint azt a római katolikus egyház őrzi, még sokszor (és változatlanul) a feltétele, hitelesítője, normája az írott és hirdetett igének, noha már más megnyilatkozásokkal is találkozhatunk. Még nem tudtunk teljesen meggyőződni arról, hogy a zsinat „a hagyomány kritikus megrostálásának módját és eszközeit” már valóban megtalálta volna, amint egy római katolikus értelmező hiányolta.14 Meg kell említeni, hogy az Unitatis Redintegratio határozat 6. pontja számol azzal a lehetőséggel, hogy a római egyház esetleg „nem egészen gondosan” őrzött meg valamit, „akár erkölcsi vonatkozásban, akár gyakorlati vonatkozásban, akár a tanítás megfogalmazásában is”. e) Felhívás a hagyomány kritikájára az ökumenikus mozgalomban Az az új bibliakutatás, amely nem a felekezeti hagyományok igazolását kereste a Szentírásban, hanem magával az Írással igyekezett szembesülni, nemcsak a római katolicizmusban hatott a II. Vatikáni zsinaton és utána, hanem az egész 11
Békés Gellért OSB, Közös hitvallás – közös reménység. [1984] In: Békés, Krisztusban mindnyájan egy (1993), 181. 12 Békés Gellért OSB, Közös hitvallás – közös reménység. [1984] In: Békés, Krisztusban mindnyájan egy (1993), 181. 13 Békés Gellért OSB, Keresztények egysége – utópia? [1993] In: Békés, Krisztusban mindnyájan egy (1993), 300. 14 Kelemen Vendel, in: A II. Vatikáni zsinat tanítása (1975), 139.
8
keresztyénségben is. Terjedt az a felismerés, hogy a felekezeti elkülönülés során nemcsak a római egyházban, hanem a többiekben is a saját hagyományok de facto a norma szerepét töltik be a Szentírás értelmezésében. Sőt, esetleg a jelenkori saját felekezeti identitás nincs összhangban azzal a mindmáig helyeselt reformációi indítékkal sem, amely a keresztyén egyház evangélikus ágának létrejöttében meghatározó volt. A Hit és Egyházszervezet (Faith and Order) Montrealban 1963-ban tartott második világkonferenciája ezzel szembenézve fogalmazta meg kérdéseit: „Hogyan különböztethetjük meg az igazi Hagyományt magában foglaló hagyományokat és a csupán emberi hagyományokat? Hogyan lehetünk úrrá azon a helyzeten, amikor mindannyian a saját hagyományunk fényében olvassuk az Írást? Vajon az ökumenikus helyzet nem azt követeli-e, hogy a Hagyományt saját partikuláris hagyományaink felülvizsgálatával keressük?”15 Ezzel olyan ponthoz érkezünk, ahol a feladatokat tekintve egészen közel állnak egymáshoz a keresztyénség egyes ágai. A római katolicizmus az explicite is meghatározó hagyomány mellett a Szentírás tekintélyére és tanulmányozására törekszik nagyobb figyelmet fordítani. A protestáns egyházak észrevették, hogy náluk is van hagyomány, és ez a helyzetük szintén kritikai elemzést igényel. Ez részben hasonló feladatokat ró mindannyiunkra, és ugyanazokat a veszélyeket rejti magában. A feladat, hogy a Szentírás bizonyságtételében hagyományozott, tradált Krisztust adjuk tovább, latinul: Christum tradere. Mivel azonban emberek szájával és fejével történik ez, akik nemcsak koruk által meghatározottak, hanem a világ gyermekei is, ezért a bizonyságtétel antropológiai probléma is.16 A veszély ugyanez: 15
„How can we distinguish betweeen traditions embodying the true Tradition and merely human traditions? How can we overcome the situation in which we all read scripture in the light of our own traditions? Does not the ecumenical situation demand that we search for the Traditon by reexamining our own particular traditions?” Documentary History of Faith and Order 1963-1993. Edited by Günther Gassmann. WCC Publications: Geneva, 1993. (Faith and Order Paper No. 159.) 48. 54. 55. 16 Kristen Ejnar Skydsgaard, Szentírás és hagyomány. A hagyomány mint antropológiai és krisztológiai probléma. Lelkipásztor (44) 1969/7, 391-399.
9
Christum tradere, Krisztust nem megőrizve továbbadni, hanem átadni úgy, hogy őt magát elveszítjük, elhagyjuk. Az Újszövetség Júdás árulására ugyanezt a szót használja. Éppen ezért a küzdelem Isten igéjéért soha nem lesz csendes gondolkodás, mert Isten igéje – ha valóban megszólal – a vesékig hat, megítélő és lesújtó, noha felemelő és megmentő is, de ehhez a sola gratia és a solus Christus tüzén kell keresztülmenni. Nem lesz Isten és népe közötti barátságos beszélgetés sem, mert ez nem emberek intellektuális küzdelme, hanem Isten küzdelme az emberért, amelyben mindannyian érintettek vagyunk. Skydsgaard szavaival: „Az Írás, mondhatnánk, mitológiátlanítja a hagyományt, minden hagyományt, és csak így válik a hagyomány minden kifejezési formájával a kinyilatkoztatás eszközévé a különböző korszakokon át. Az Írás isteni hagyományról, vagy krisztusi hagyományról tanúskodik az emberi vagy ádámi hagyomány közepette, amelyet ezzel mindig legyőz, megújít, megreformál, megfegyelmez, és – horribile dictu – megtör, és ezzel újjá teremt.”17 f) Sola Scriptura hagyomány nélkül? A lutheri reformáció a sola Scriptura elvét már a 16. században is igyekezett megőrizni annak redukcionista félreértelmezésétől, amely egyáltalán nem akart hagyományról tudni, s csak azt tartotta elfogadhatónak, ami benne van a Szentírásban. Az ökumenikus dialógusok nehézségei közepette, a megmerevedett és megüresedett hagyománynak a protestantizmusban is tapasztalható jelenségei láttán, kézenfekvőnek,
egyesek
szemében
reformátorinak,
sőt,
biblikusnak
tűnhet
szembefordulni minden hagyománnyal, hogy a Szentírás legyen a hit egyedüli alapja, forrása és mértéke. Ez a sokszor propagált és ma is sokak számára vonzó megoldás azonban azt az igényt utasítja el, hogy a Szentírást értelmező és rá hivatkozó ember számot adjon arról, milyen kritériumok alapján szelektál a Biblia könyvei és részei között. 17
Kristen Ejnar Skydsgaard, Szentírás és hagyomány. A hagyomány mint antropológiai és krisztológiai probléma. Lelkipásztor (44) 1969/7, 399.
10
Egyformán jelentősnek és egyformán kötelező érvényűnek ugyanis nem tarthat minden mondatot, mert akkor be kellene tartania az egész ószövetségi törvényt, adott esetben ki kellene vájnia a szemét vagy levágnia a karját (Mt 5,27-30). Nem felel ez a irányzat arra sem, hogy milyen úton fogalmazza meg feleleteit a bibliai hagyomány által nem tárgyalt újabb kérdésekre. A hagyomány teljes elvetése ezért nem a Szentírásnak, hanem az értelmező embernek a tekintélyét legitimálja. 2. Hagyomány és szituáció viszonyának értelmezései Miközben bizonyos hagyományok fölött eljár az idő, és minden igyekezet ellenére kiüresednek vagy feledésbe merülnek, új hagyományok is keletkeznek, amelyeket esetleg formálni és támogatni kell. Egyoldalú lenne ezért a kép, ha nem emlékeztetnék a reformáció után és nyomán keletkezett hagyományaink nem is rövid sorára. Ide tartozik az anyanyelv használata, a korál éneklés, a konfirmáció, a közös Biblia-tanulmányozás, a család (és benne a lelkészcsalád) előtérbe kerülése, a világi hivatás hangsúlyozása, a laikusok megnövekedett szerepvállalása az egyházban, a bibliaolvasás kultúrája, a nagykorú keresztyén élet abban az értelemben, hogy a hívő ember nem vár minden lépésére nézve eligazítást az egyházi tekintélytől, hanem szabadon él, mint Isten gyermeke és Krisztus követője. Az evangélium kultúrateremtő funkciója természetes, hiszen megszólalni sem tudunk kultúra és kulturális hagyományaink nélkül. Idegen kultúra, idegen hagyományok közvetítésében az evangélium is idegenként hat, és ez a helyzet megnehezíti, talán lehetetlenné is teszi befogadását. A hagyományok ugyanakkor számos helyen, valamint hosszú, nem egy esetben megpróbáltatásokkal teli történelmi időszakokon át segítették megőrizni egyházunk népét az evangéliumi hitben. A kialakult hagyományok lehetővé tették, hogy ne csábítsa el a korszellem divatja, ne ingassák meg különböző múlónak bizonyult teológiai kísérletek, és megálljon hitében politikai nyomás, elnyomás és üldözések ellenére is. Ahol nem éltek hagyományok, ott a romboló erők voltak 11
eredményesek. Nem véletlen, hogy a befolyás-szerzés egyik bevált módja embereket gyökerestül,
ahogyan
a
latin
mondja:
radikálisan,
elszakítani
múltjuktól,
hagyományaiktól. A kérdésünk a ma helyzetében: a hagyománynak van-e még ilyen értéke? Ez a megtartó erő jellemzője-e minden hagyománynak minden időben? S nem válik-e lomtárrá nem amortizálódik-e a hagyomány? A
megigazulástanról
Augsburgban
1999-ben
aláírt
evangélikus-római
katolikus Közös Nyilatkozat körüli nagy hírverésben háttérbe szorult az a tény, hogy nemcsak az egyszerű népnek, de a lelkészeknek és teológusoknak is nehézséget okoz e tan megértése és aktuális meghirdetése. Értékes hagyomány, de a sokaság számára a 16. század teológiájának nyelvén érthetetlen és nincs megszólító ereje. Ilyenkor áll fenn a gettósodás veszélye. Nem mindenütt ez a veszedelem. Ahol csak a régi szavakat és tanokat ismételgetik – hajtogatják –, ott is tapasztalhatjuk, hogy a »mindig ugyanaz, mindig ugyanúgy« egy bizonyos idő után mégis egészen más lesz. A gondosan őrzött hagyomány, az atyák életét egykor megújító vagy megtartó üzenet, – ismerjük Bonhoeffer kifejezését: – olcsó kegyelemmé válik. Nem értik a szavakat ugyanúgy, mint a régiek, a szavaknak jelentést tulajdonítanak, és ez a jelentés az új helyzetben a réginek csak a deformációja. Az elvvé, tanná, általános igazsággá vált kegyelem következtében a bűnös megigazulásából így lesz a bűn igazolása, bűnbánat nélküli bűnbocsánat hirdetése, gyülekezeti fegyelem nélküli keresztség, bűnök megvallása nélküli úrvacsora, személyes gyónás nélküli feloldozás, követés és kereszt nélküli kegyelem, az emberré lett Jézus Krisztus nélküli kegyelem.18
18
Vö. Dietrich Bonhoeffer, Követés. Fordította Böröcz Enikő. Átdolgozta, az eredetivel egybevetette és lektorálta Szentpétery Péter. Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya: Budapest, 1996. 1516.
12
Az erkölcs dolgában a hagyomány megőrizhet fontos keresztyén értékeket. Mivel azonban elsősorban védekező álláspontot foglal el, egyre kevésbé képes párbeszédet folytatni a körülötte élő, radikálisan változó világgal, esetleg nem is törekszik erre. Elvei és érvei kommunikációja mellett elrohan a kor. Egyáltalán nem is veszi észre az új kihívásokat, azok mellett ő megy el közömbösen. Másképpen alakult volna például a németországi keresztyénség útja, ha 1918 után hamarabb lettek volna képesek újrafogalmazni egyház és állam, egyház és felsőbbség viszonyának kérdését. Lassan tanuljuk meg, hogy a szekularizált világban kevésbé deklarációkra vagy tiltakozásokra, mint inkább a kívülálló tömegekre is tekintő alapos érvekre van szükség, ha szeretnénk, hogy a keresztyénség hangja hasson. A hagyományokhoz való ragaszkodással járhat, hogy igazának tudatában tekint a világ másik részére, s innen már csak egy lépés az önigazság. Ez a szemlélet úgy polarizálja a látásmódot, hogy magában a jót, esetleg csak a jót, másban a rosszat, esetleg csak a rosszat veszi észre. Nem önkritikus, inkább öntudatos, nem változni kész, hanem megerősítést váró, nem változtató, hanem elzárkózó. Közel áll ehhez egy másik lépés, amikor a hagyományt elsősorban az egykor volt régi rend letéteményesének tekintik. Itt lesz az evangéliumi hagyományból törvényhagyomány. Nem véletlen, hogy a befolyás-szerzés másik bevált módja az ősi hagyományok őrzőjeként, – latin szóval: konzervatívként, – ellenezni mindenféle változást. Krisztus azonban nem a múltat őrizte, hanem Isten országát hirdette és hozta. Az előző fejezettől eltérően az áttekintés nem kronologikus, hanem tipikus. Alkalmas annak érzékeltetésére, mennyire ambivalens a hagyomány és a szituáció viszonya. Lehet jó és rossz értelemben egyaránt megőrző. A hagyomány lehet az isteni és krisztusi hagyomány őrzője, ha újra és újra felülkerekedik a benne megbúvó ádámi és emberi hagyományon.
13
Harc a krisztusi hagyományért A Szentírás és hagyomány, illetve a hagyomány és a szituáció viszonyának áttekintése érzékeltethette a hagyomány kétarcúságát. Annyira paradox kettősséggel állunk szemben, hogy Ebeling lehetségesnek tartja, hogy üdvös vagy kárhozatos fogság is lehet.19 A paradoxon súlya felmérhetetlen. Ez a kettős arcú hagyomány hozta és hozza el hozzánk a Szentírás apostoli bizonyságtételét, de ugyanez a bizonyságtétel el is torzíthatja és sokszor el is torzította. A hagyománnyal szemben kritikai funkciója van a Szentírásba foglalt isteni igének, amely maga is hagyomány abban az értelemben, hogy története és emberi közreműködői vannak. A végső forrás és mérték azonban mégsem az írott ige, hanem az, akinek a kezében eszköz ez az írott ige és a hirdetett ige. Nem egyszerűen egy könyvvel, nem egyszerűen annak évezredes értelmezéstörténetével van dolgunk, hanem azzal, akiről ezek szólnak. S ez nemcsak múlt, hanem jövő is, hiszen Krisztus visszajövetele ítéletre, újjáteremtésre a Szentírásnak, az apostoli bizonyságtételnek és a hagyománynak egyaránt tartalma. Ez a kettős arcú hagyomány ad támaszt a változó és rohanó időben, miközben ugyanez a hagyomány érthetetlenné és erejét vesztetté is válik az emberek szemében, s így akadállyá abban, hogy az élő Úrral szembesítsen. A hagyomány a hagyományban testet öltött, de a hagyományt életében és halálában is sokféle értelemben megtörő Krisztusról szól. Ez bátorító és reménykeltő számunkra. Nem olyan hagyományról van tehát szó, amelynek az ember adja meg a tartalmát vagy az erejét azzal, hogy pontosan tantételekbe foglalja. Ez a hagyomány arról a történésről szól, amelyben Isten cselekszik Krisztus által. Ez a hagyomány tulajdonképpen maga is egy történés, amelyben benne állunk. Tudatosan és mérlegelve kell benne állnunk. Benne van ebben a hagyományban Isten Fia, Krisztus, aki nemcsak múlt, hanem jelenvaló is. A Krisztus-esemény a róla szóló hagyományban ma is zajlik. 19
„heilsame und heillose Gefangenschaft”: G. Ebeling, Tradition VII. Dogmatisch, RGG3 6, 982.
14
Helyes irányba indulunk, ha feladatunknak tartjuk, hogy mindenkori hagyományainkban azt keressük, vajon hűségesen adja-e tovább a Szentírásban megőrzött apostoli bizonyságtételt. Az értelmezés olyan kérdés, amellyel Luther szerint nemcsak az igehirdetőknek kell, hanem a gyülekezetnek is joga, sőt, kötelessége foglalkoznia. Ez az Istenre figyelő, az igéjéből élő embernek állandó harca. Harc a krisztusi hagyományért, a Krisztust hűségesen megszólaltató hagyományért. Azt lehet erre mondani, tulajdonképpen hermeneutika. Mégis tévúton haladnánk, ha csak értelmezési kérdésként kezeljük a hagyományhoz való viszonyulás problémáját. Hiszen nem a kezünkben levő szövegekről van szó, hanem arról, akihez egész valónkkal – teljes szívvel, teljes lélekkel, teljes elmével, teljes erőből – tartozhatunk és tartoznunk kell. Ez nemcsak szöveg értelmezési kérdés, hanem új gondolkodás is, új élet. Nemcsak hermeneutika, hanem
annál
több:
metanoia.
Olyan
metanoia,
amelyben
helye
van
a
hermeneutikának, de nem elégszik meg vele, hanem meghaladja azt.
15
