A hagyomány teológiai értelmezése a reformációtól napjainkig Finn-Ugor Lelkészkonferencia Kolozsvár, 2004. június 7-14.[1]
A hagyomány két arca A hagyomány szó kétféle jelentést hordoz és kétféle érzést kelt bennünk. Az elsı: kincstár, amelyben kipróbált és ezért feladhatatlan dolgok, létfontosságú értékek halmozódtak fel. Áhítatot kelt a szemlélıben, máig ható erıt érzünk benne, életet formál. Ezért az otthon biztonságát kínálja és annak melegségével tölt el. A második: lomtár, amelyben értelmetlen kacatok vannak, amelyekkel nemcsak nem lehet mit kezdeni, de ártalmasak is az egészségre. Legföljebb az egykori erınek az emlékét idézi, inkább fojtogat és bénít. Az elsı segít és szárnyakat ad, a második rabságra emlékeztet. Az elsı esetben maradéktalanul azonosulni tudunk vele, és ez szívbıl fakad, a sajátunknak érezzük, mintha magunk találtuk volna ki, és nem is tudnánk másképpen élni. A második esetben olyan a hagyomány, mint az ünnepi alkalomra felöltött régi viselet, amely lehetıséget ad, hogy beleképzeljük magunkat a régiek életébe, de azt élni mi magunk már nem akarjuk. Elég csupán egy kis történeti ismeret és távlat, hogy meglássuk: a hagyomány(ok)hoz eltérı módon viszonyultak az egyes nemzedékek. A 19. század úgy állította helyre a mőemlékeket, amilyennek azokat elképzelte, a 20. században egyesek kínosan ırizték a régi köveket, mások betonból és üvegbıl skatulyákat építettek a régi városok közepébe. Negyven évvel ezelıtt a fiatalok talán kidobták a nagyszülık régi, egyszerő bútorait és újat vásároltak, ma feltehetıen helyrehozzák és használják azokat. A reformációtól napjainkig eltelt közel ötszáz év gondolkodását itt bajos lenne ismertetni. Két csomópontot szeretnék kiemelni és ezeken bemutatni a hagyományhoz való viszony problémáit. Az egyik csomópont a Szentírás és a hagyomány, a másik a hagyomány és a szituáció viszonya. 1. Szentírás és hagyomány viszonyának értelmezései A kettı viszonyát tárgyalva azt kérdezzük, hogy a hagyomány, amelyben keresztyénekké lettünk és vagyunk, hőségesen viszi-e tovább az apostoli bizonyságtételt? Kincstár-e a hagyomány? a) Szentírás és evangéliumi hagyomány ellentéte a reformációban
A hagyományra a reformátorok úgy tekintettek, mint ami az evangélium tiszta üzenetét elhomályosítja és eltorzítja. A keresztyénség eredeti formájához való visszatérést tekintették küldetésüknek. Különösen Luthernek nem volt az az illúziója, hogy úgy lehetne keresztyénnek lenni, mintha közben nem telt volna el 1500 év. Felismerése az volt, hogy az embernek Istenhez való viszonya és az igaz emberség nem Isten és ember együttmőködésével írható le, ahol Isten kegyelmével megsegíti a jóra törekvı, de esendı embert. Ehelyett az evangéliumot úgy értette, mint Isten egyedüli cselekvését Krisztusban, aki vele való új viszonyra, ezért új életre, és természetesen ehhez illı cselekedetekre is, újjáteremti az embert.
A reformáció elsısorban nem a középkori egyház tisztségviselıinek életvitelében, hanem a Szentírás, az apostoli hagyomány, a tanítóhivatal, valamint az egyéb hagyományok differenciálatlan középkori összekeverésében látta a keresztyénség bajainak a gyökerét. Az egyház életének és tanításának a korrekciója során egyrészt a forráshoz, a Szentíráshoz fordult, ahhoz mért mindent, másrészt ebben maga is hagyományra támaszkodhatott, hiszen a reformátori teológia gyökerei az egyházi atyákig nyúlnak. Így hivatkozhatott az Ágostai Hitvallás ismételten arra, hogy semmi olyat nem hirdetnek, „ami a Szentírástól, az egyetemes keresztyén egyháztól vagy akár a római egyháztól eltérne”.[2] Nemcsak Melanchthon, hanem Luther is hivatkoztak némelyik régi egyházi íróra, és ezzel is igazolták állításaikat, míg másokkal mindketten vitáztak. İk maguk átvették az óegyházi krisztológiai és szentháromsági dogmákat, az eretnekségek elítélését. Haláluk után a Konkordia Könyv – a catalogus testimoniorum terjedelmes óegyházi idézet-győjteménnyel – hivatalosan is átvette a görög és latin egyházatyák érveit, tulajdonképpen teológiai hagyományának jelentıs részét. Emellett az Ágostai Hitvallás és az Apológia is egyértelmően megengedıen szól – VII. és XV. cikkeiben – a különféle hagyományokról, amennyiben azok nem csorbítják Krisztus közbenjárói méltóságát. Nem a hagyománnyal általában fordult szembe a reformáció, hanem azzal a hagyománnyal, amely az egyházi tekintélynek és az emberi cselekvésnek – elsısorban emberi, ceremoniális és egyházjogi rendelkezéseknek, – olyan jelentıséget tulajdonított, hogy az már az evangélium egyértelmőségének és tisztaságának a rovására ment. Közben pedig hivatkozott arra az egyházi hagyományra, amely megırizte az evangélium tisztaságát. Ami a reformáció elsı nemzedékében elsısorban még a Szentírás révén Isten igéje általi megérintettségbıl fakadt, az késıbb, az ortodoxia idején gondos meghatározásba foglalt tantétel lett, amelyben egyre több lett a megszerzett ismeret és egyre kevesebb a megérintettség. Szentírás és hagyomány ellentétes pólusok lettek, amelyeknek nincs egymáshoz közük. Míg Luther még ellenállt a bibliai purizmus szélsıségének, amely csak azt akarta megtartani, ami a Szentírásban is benne van, az utána következı nemzedékeknek ez már kevésbé sikerült. Skandináviától eltekintve Európában szinte mindenütt elsorvadtak a középkori egyház liturgiai és kegyességi hagyományai is. Egészében elmondható, hogy a reformáció egyházaiban ellentétben látták – és látják még ma is sokszor – a Szentírást, amelyet Isten igéjének, és a hagyományt, amelyet ezzel szemben csak emberi szónak tartunk. b) Szenthagyomány és Szentírás mint két forrás a tridenti zsinat tanításában
Míg Aquinói Tamás lépten nyomon a Szentírásra hivatkozva érvelt, a Tridenti zsinat már úgy fogalmazott, hogy a Krisztus által hirdetni parancsolt igazságot és fegyelmet „az írott könyvek és írás nélküli hagyományok tartalmazzák, amelyeket magának Krisztusnak a szájából fogadtak az apostolok …”[3] Az eredeti szándék egyértelmően az lehetett, hogy határozottan szembeforduljon a római egyház a reformációnak a hagyományokat bíráló, tekintélyüket kisebbítı és elvetı álláspontjával. A leírt szavakat a római katolikusok teológusok is úgy értették, hogy a keresztyén hitnek két forrása van, amelyek nem azonosak, és együtt alkotnak valami nagyobb egészet.[4] A protestánsok bibliaértelmezésének többféleségét hibáztatva szívesen, de történetietlenül emlékeztettek a régi elvre: amit mindenütt, amit mindig, amit mindenki hitt (quod ubique, quod semper, quod ab omnibus creditum est),[5] hiszen a korábbi egyetértés is csak úgy volt lehetséges, hogy a különbözı véleményeket közelítették egymáshoz, vagyis nivellálás révén. Volt tehát egy tradíciója annak, ahogyan a Szentírást értelmezték, és ahogyan a gazdag hagyomány egyes elemei között válogattak. Annak idején így volt lehetséges, hogy a reformáció is ugyancsak számos és igen jelentıs tanút vonultathasson fel ugyanabból a hagyományból. Mivel a római gondolkodásban és gyakorlatban a tanítóhivatal által kezelt tradíció volt a Szentírás értelmezésének mértéke, megtörténhetett 1854-ben Mária szeplıtelen fogantatásának, az I. Vatikáni zsinaton 1870-ben a pápai tévedhetetlenségnek, 1950-ben Mária mennybevételének kinyilatkoztatott dogmaként való deklarálása. Ezzel megtörtént az az „üzemi baleset”, hogy a hagyomány diadalmaskodott a Szentírás fölött.[6]
c) A hagyomány visszatérése a reformáció egyházaiba
A protestantizmus kétségtelenül gondosan megkülönböztette az apostoli és az apostolok utáni tradíciót, az elsıt isteni kinyilatkoztatásnak, az utóbbit emberi tanításnak tartva, amely akkor fogadható el, ha egyezik a Bibliával. A Szentírás lett az egyedüli és végsı mérték, amellyel mindenféle tradíciót el lehet bírálni. A tradíció elvét nem vetették el, de szigorúan alávetették a Szentírás szuverén mértékének, elvetve ezzel a tridenti két-forrás-elméletet. A felvilágosodás kezdetén úgy vélhette a protestantizmus, hogy az neki segít, hiszen szembefordult mindenféle hagyománnyal, a szabad gondolkodást akadályozó elıítéletnek minısítve azt, így üzenve hadat mindenféle emberi-földi tekintélynek. Mindenesetre a protestantizmus ezt az érvet is bevetette a katolicizmussal szemben, azt gondolva, hogy a hagyományok vagy elıítéletek csak a római oldalt jellemzik és terhelik. A felvilágosodás azonban nem állt meg itt. Kiderült, hogy a protestantizmusban is számos hagyomány alakult ki évszázados története folyamán. Eközben az egykor életerıt jelentı hagyományok némelyike már meg is üresedett. Az egykor ébresztı és serkentı jelszavak önelégedettséget tápláló altatókká lettek. Luther utódai egyre kevésbé akartak ugyanazon Isten és ugyanazon Krisztus elıtt állni, megszégyenülni és megigazulni, inkább olyan hısök, olyan egyéniségek, olyan hajlíthatatlanok vágytak lenni, mint Luther. Kialakult a lutheranizmusnak a hagyománya is, amely – mint semmi emberi – nem tudta elkerülni sem a kiüresedés, sem a szklerózis, sem a hatalomvágy, sem a lakáj-lét, sem az öntelt fölény kísértéseit. Amikor hallgatóink meggyızıdéssel állítják, hogy az evangélikus egyházban nem számítanak a hagyományok, az udvarra mutatok, ahol Luther három emeletes szobra áll: Ez vajon annak a jele, hogy az evangélikus egyházban nem számít a hagyomány? A felvilágosodás nyomán a történeti érdeklıdés és kutatás mutatott rá, hogy maga a Szentírás is az apostoli igehirdetés hagyományában keletkezett, és ebben az értelemben maga is hagyomány. Majd fokozatosan az is elfogadottá vált, hogy minden egyházi csoportnak, teológiai iránynak, és természetesen keresztyén felekezetnek is megvan a maga hagyománya, és senki sem képes a Szentírást e hagyomány figyelembe vétele nélkül értelmezni, hiszen maga a magyarázó is olyan ember, akit a hagyomány formált.[7] Így aztán nemcsak az hagyomány, hogy a múlt nagy alakjainak szobrot állítanak, hanem az is, hogy a szobrok mellett elhaladva emberek fölényes megjegyzéseket tesznek, abban az illúzióban tetszelegve, mintha ık minden hagyományon kívül és azok fölött állhatnának. A római katolicizmus korábban azzal igyekezett a Szentírás tekintélyét védeni, hogy az egyház tekintélye alá helyezte és a saját értelmezését kötelezıvé tette. Ennyiben a scriptura creatura ecclesiae lett. A protestantizmusban az egyházi tekintély és a hagyományok tagadásával látszólag ezzel éppen ellentétes folyamat zajlott. Az állítólag elıítéletektıl mentes ember igyekezett megismerni és értelmezni a Bibliát. Noha a történet-kritikai kutatás számos kétséget eloszlatott, más kérdéseket tisztázott, a Szentírás mégis sokszor pusztán vizsgálati objektummá lett. Ennek az eljárásnak is megvoltak a maga „üzemi balesetei”: amikor a kutató ember feljogosítottnak és elég felkészültnek tartotta magát arra, hogy megfellebbezhetetlen (érték)ítéleteket deklaráljon. Mindezt annak feltételezésével, hogy a Biblia akkor érthetı meg igazán, ha a benne megszólaló isteni igény és ajándék alól az értelmezı ember kibújik. Így lett – olykor vagy sokszor – a scriptura creatura hominis a protestantizmusban. d) Törekvés a Szentírás elıtérbe helyezésére a zsinati római katolicizmusban
A 16. századi formulát, „a szenthagyomány és a szentírás” a 20. század nagy zsinata is használta, de a két-forrás-elméletet több vonatkozásban pontosította és módosította. E szerint a kettı „tehát szorosan összefonódik és átjárja egymást.”[8] A Szentírás Isten szavát tartalmazza, a szenthagyomány pedig továbbadja és hőségesen ırzi azt. „A szentírásnak kell tehát táplálnia és irányítania az egész egyházi igehirdetést, mint magát a keresztény vallást is.”[9] Ebbıl következın elsıdleges és másodlagos jelzıvel is illethetnénk ıket, de a Dei Verbum konstitúció többek között
kijelenti: „Mindkettıt egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell tehát elfogadni és tisztelni.”[10] A II. Vatikáni zsinat említett konstitúciója ugyanakkor eltávolodott attól a felfogástól is, amely Isten igéjében elsı renden hitigazságok vagy dogmák kinyilatkoztatását látta, és a korábbinál erıteljesebben fejezte ki, hogy Isten igéje megszólít, Isten üdvözítı munkáját végzi, abba von bele. Nagy elırelépés, hogy a Szentírás jelentıségét hangoztatja és tanulmányozását a hittudomány lelkének mondja,[11] és buzdít erre a tevékenységre. A zsinati tanítás lehetıséget ad a protestáns felfogást egészen szorosan megközelítı állításokra. A bencés Békés Gellértnél örömmel olvassuk: „a Szentírás (scriptura) az írott hagyomány, a hagyomány (traditio, paradosis) pedig a hirdetett írás. A hirdetett ige az írott igébıl él, az írott a hirdetettbıl kél életre szüntelen. Az egy valóság azonban maga az isteni ige: a krisztusi esemény a maga teljességében és az arról tett apostoli tanúság.”[12] Nem mindegy azonban, meddig idézzük, mert a szöveg így folytatódik: „Ez a tanúság a tartalma és normája az írott és hirdetett igének. Ebbıl ered valódisága és hitelessége. Az egyházi igehirdetés nem más, mint a Szentírásban dokumentált apostoli hit és tanúság, a folyamatos apostoli hagyomány az egyház történeti századain keresztül Krisztus végsı eljöveteléig.”[13] Tíz évvel késıbb és másik összefüggésben Békés Gellért protestánsok számára is elfogadhatóbban fogalmaz: „…a hagyomány a szentírási forrásnak folyamatos kifejtése, a Szentírás viszont a hagyomány hitelességének a kritériuma.”[14] A fentiek alapján elmondható, hogy a Szentírás a hagyománnyal szemben valóban elıtérbe került, de a hagyomány, amint azt a római katolikus egyház ırzi, még sokszor (és változatlanul) a feltétele, hitelesítıje, normája az írott és hirdetett igének, noha már más megnyilatkozásokkal is találkozhatunk. Még nem tudtunk teljesen meggyızıdni arról, hogy a zsinat „a hagyomány kritikus megrostálásának módját és eszközeit” már valóban megtalálta volna, amint egy római katolikus értelmezı hiányolta.[15] Meg kell említeni, hogy az Unitatis Redintegratio határozat 6. pontja számol azzal a lehetıséggel, hogy a római egyház esetleg „nem egészen gondosan” ırzött meg valamit, „akár erkölcsi vonatkozásban, akár gyakorlati vonatkozásban, akár a tanítás megfogalmazásában is”. e) Felhívás a hagyomány kritikájára az ökumenikus mozgalomban
Az az új bibliakutatás, amely nem a felekezeti hagyományok igazolását kereste a Szentírásban, hanem magával az Írással igyekezett szembesülni, nemcsak a római katolicizmusban hatott a II. Vatikáni zsinaton és utána, hanem az egész keresztyénségben is. Terjedt az a felismerés, hogy a felekezeti elkülönülés során nemcsak a római egyházban, hanem a többiekben is a saját hagyományok de facto a norma szerepét töltik be a Szentírás értelmezésében. Sıt, esetleg a jelenkori saját felekezeti identitás nincs összhangban azzal a mindmáig helyeselt reformációi indítékkal sem, amely a keresztyén egyház evangélikus ágának létrejöttében meghatározó volt. A Hit és Egyházszervezet (Faith and Order) Montrealban 1963-ban tartott második világkonferenciája ezzel szembenézve fogalmazta meg kérdéseit: „Hogyan különböztethetjük meg az igazi Hagyományt magában foglaló hagyományokat és a csupán emberi hagyományokat? Hogyan lehetünk úrrá azon a helyzeten, amikor mindannyian a saját hagyományunk fényében olvassuk az Írást? Vajon az ökumenikus helyzet nem azt követeli-e, hogy a Hagyományt saját partikuláris hagyományaink felülvizsgálatával keressük?”[16] Ezzel olyan ponthoz érkezünk, ahol a feladatokat tekintve egészen közel állnak egymáshoz a keresztyénség egyes ágai. A római katolicizmus az explicite is meghatározó hagyomány mellett a Szentírás tekintélyére és tanulmányozására törekszik nagyobb figyelmet fordítani. A protestáns egyházak észrevették, hogy náluk is van hagyomány, és ez a helyzetük szintén kritikai elemzést igényel. Ez részben hasonló feladatokat ró mindannyiunkra, és ugyanazokat a veszélyeket rejti magában. A feladat, hogy a Szentírás bizonyságtételében hagyományozott, tradált Krisztust adjuk tovább, latinul: Christum tradere. Mivel azonban emberek szájával és fejével történik ez, akik nemcsak koruk által meghatározottak, hanem a világ gyermekei is, ezért a bizonyságtétel antropológiai probléma is.[17] A veszély ugyanez: Christum tradere, Krisztust nem megırizve továbbadni, hanem átadni úgy, hogy ıt magát elveszítjük, elhagyjuk. Az Újszövetség Júdás
árulására ugyanezt a szót használja. Éppen ezért a küzdelem Isten igéjéért soha nem lesz csendes gondolkodás, mert Isten igéje – ha valóban megszólal – a vesékig hat, megítélı és lesújtó, noha felemelı és megmentı is, de ehhez a sola gratia és a solus Christus tüzén kell keresztülmenni. Nem lesz Isten és népe közötti barátságos beszélgetés sem, mert ez nem emberek intellektuális küzdelme, hanem Isten küzdelme az emberért, amelyben mindannyian érintettek vagyunk. Skydsgaard szavaival: „Az Írás, mondhatnánk, mitológiátlanítja a hagyományt, minden hagyományt, és csak így válik a hagyomány minden kifejezési formájával a kinyilatkoztatás eszközévé a különbözı korszakokon át. Az Írás isteni hagyományról, vagy krisztusi hagyományról tanúskodik az emberi vagy ádámi hagyomány közepette, amelyet ezzel mindig legyız, megújít, megreformál, megfegyelmez, és – horribile dictu – megtör, és ezzel újjá teremt.”[18] f) Sola Scriptura hagyomány nélkül?
A lutheri reformáció a sola Scriptura elvét már a 16. században is igyekezett megırizni annak redukcionista félreértelmezésétıl, amely egyáltalán nem akart hagyományról tudni, s csak azt tartotta elfogadhatónak, ami benne van a Szentírásban. Az ökumenikus dialógusok nehézségei közepette, a megmerevedett és megüresedett hagyománynak a protestantizmusban is tapasztalható jelenségei láttán, kézenfekvınek, egyesek szemében reformátorinak, sıt, biblikusnak tőnhet szembefordulni minden hagyománnyal, hogy a Szentírás legyen a hit egyedüli alapja, forrása és mértéke. Ez a sokszor propagált és ma is sokak számára vonzó megoldás azonban azt az igényt utasítja el, hogy a Szentírást értelmezı és rá hivatkozó ember számot adjon arról, milyen kritériumok alapján szelektál a Biblia könyvei és részei között. Egyformán jelentısnek és egyformán kötelezı érvényőnek ugyanis nem tarthat minden mondatot, mert akkor be kellene tartania az egész ószövetségi törvényt, adott esetben ki kellene vájnia a szemét vagy levágnia a karját (Mt 5,27-30). Nem felel ez a irányzat arra sem, hogy milyen úton fogalmazza meg feleleteit a bibliai hagyomány által nem tárgyalt újabb kérdésekre. A hagyomány teljes elvetése ezért nem a Szentírásnak, hanem az értelmezı embernek a tekintélyét legitimálja. 2. Hagyomány és szituáció viszonyának értelmezései Miközben bizonyos hagyományok fölött eljár az idı, és minden igyekezet ellenére kiüresednek vagy feledésbe merülnek, új hagyományok is keletkeznek, amelyeket esetleg formálni és támogatni kell. Egyoldalú lenne ezért a kép, ha nem emlékeztetnék a reformáció után és nyomán keletkezett hagyományaink nem is rövid sorára. Ide tartozik az anyanyelv használata, a korál éneklés, a konfirmáció, a közös Biblia-tanulmányozás, a család (és benne a lelkészcsalád) elıtérbe kerülése, a világi hivatás hangsúlyozása, a laikusok megnövekedett szerepvállalása az egyházban, a bibliaolvasás kultúrája, a nagykorú keresztyén élet abban az értelemben, hogy a hívı ember nem vár minden lépésére nézve eligazítást az egyházi tekintélytıl, hanem szabadon él, mint Isten gyermeke és Krisztus követıje. Az evangélium kultúra-teremtı funkciója természetes, hiszen megszólalni sem tudunk kultúra és kulturális hagyományaink nélkül. Idegen kultúra, idegen hagyományok közvetítésében az evangélium is idegenként hat, és ez a helyzet megnehezíti, talán lehetetlenné is teszi befogadását. A hagyományok ugyanakkor számos helyen, valamint hosszú, nem egy esetben megpróbáltatásokkal teli történelmi idıszakokon át segítették megırizni egyházunk népét az evangéliumi hitben. A kialakult hagyományok lehetıvé tették, hogy ne csábítsa el a korszellem divatja, ne ingassák meg különbözı múlónak bizonyult teológiai kísérletek, és megálljon hitében politikai nyomás, elnyomás és üldözések ellenére is. Ahol nem éltek hagyományok, ott a romboló erık voltak eredményesek. Nem véletlen, hogy a befolyás-szerzés egyik bevált módja embereket gyökerestül, ahogyan a latin mondja: radikálisan, elszakítani múltjuktól, hagyományaiktól. A kérdésünk a ma helyzetében: a hagyománynak van-e még ilyen értéke? Ez a megtartó erı jellemzıje-e minden hagyománynak minden idıben? S nem válik-e lomtárrá nem amortizálódik-e a hagyomány?
A megigazulástanról Augsburgban 1999-ben aláírt evangélikus-római katolikus Közös Nyilatkozat körüli nagy hírverésben háttérbe szorult az a tény, hogy nemcsak az egyszerő népnek, de a lelkészeknek és teológusoknak is nehézséget okoz e tan megértése és aktuális meghirdetése. Értékes hagyomány, de a sokaság számára a 16. század teológiájának nyelvén érthetetlen és nincs megszólító ereje. Ilyenkor áll fenn a gettósodás veszélye. Nem mindenütt ez a veszedelem. Ahol csak a régi szavakat és tanokat ismételgetik – hajtogatják –, ott is tapasztalhatjuk, hogy a »mindig ugyanaz, mindig ugyanúgy« egy bizonyos idı után mégis egészen más lesz. A gondosan ırzött hagyomány, az atyák életét egykor megújító vagy megtartó üzenet, – ismerjük Bonhoeffer kifejezését: – olcsó kegyelemmé válik. Nem értik a szavakat ugyanúgy, mint a régiek, a szavaknak jelentést tulajdonítanak, és ez a jelentés az új helyzetben a réginek csak a deformációja. Az elvvé, tanná, általános igazsággá vált kegyelem következtében a bőnös megigazulásából így lesz a bőn igazolása, bőnbánat nélküli bőnbocsánat hirdetése, gyülekezeti fegyelem nélküli keresztség, bőnök megvallása nélküli úrvacsora, személyes gyónás nélküli feloldozás, követés és kereszt nélküli kegyelem, az emberré lett Jézus Krisztus nélküli kegyelem.[19] Az erkölcs dolgában a hagyomány megırizhet fontos keresztyén értékeket. Mivel azonban elsısorban védekezı álláspontot foglal el, egyre kevésbé képes párbeszédet folytatni a körülötte élı, radikálisan változó világgal, esetleg nem is törekszik erre. Elvei és érvei kommunikációja mellett elrohan a kor. Egyáltalán nem is veszi észre az új kihívásokat, azok mellett ı megy el közömbösen. Másképpen alakult volna például a németországi keresztyénség útja, ha 1918 után hamarabb lettek volna képesek újrafogalmazni egyház és állam, egyház és felsıbbség viszonyának kérdését. Lassan tanuljuk meg, hogy a szekularizált világban kevésbé deklarációkra vagy tiltakozásokra, mint inkább a kívülálló tömegekre is tekintı alapos érvekre van szükség, ha szeretnénk, hogy a keresztyénség hangja hasson. A hagyományokhoz való ragaszkodással járhat, hogy igazának tudatában tekint a világ másik részére, s innen már csak egy lépés az önigazság. Ez a szemlélet úgy polarizálja a látásmódot, hogy magában a jót, esetleg csak a jót, másban a rosszat, esetleg csak a rosszat veszi észre. Nem önkritikus, inkább öntudatos, nem változni kész, hanem megerısítést váró, nem változtató, hanem elzárkózó. Közel áll ehhez egy másik lépés, amikor a hagyományt elsısorban az egykor volt régi rend letéteményesének tekintik. Itt lesz az evangéliumi hagyományból törvény-hagyomány. Nem véletlen, hogy a befolyás-szerzés másik bevált módja az ısi hagyományok ırzıjeként, – latin szóval: konzervatívként, – ellenezni mindenféle változást. Krisztus azonban nem a múltat ırizte, hanem Isten országát hirdette és hozta. Az elızı fejezettıl eltérıen az áttekintés nem kronologikus, hanem tipikus. Alkalmas annak érzékeltetésére, mennyire ambivalens a hagyomány és a szituáció viszonya. Lehet jó és rossz értelemben egyaránt megırzı. A hagyomány lehet az isteni és krisztusi hagyomány ırzıje, ha újra és újra felülkerekedik a benne megbúvó ádámi és emberi hagyományon. Harc a krisztusi hagyományért A Szentírás és hagyomány, illetve a hagyomány és a szituáció viszonyának áttekintése érzékeltethette a hagyomány kétarcúságát. Annyira paradox kettısséggel állunk szemben, hogy Ebeling lehetségesnek tartja, hogy üdvös vagy kárhozatos fogság is lehet.[20] A paradoxon súlya felmérhetetlen. Ez a kettıs arcú hagyomány hozta és hozza el hozzánk a Szentírás apostoli bizonyságtételét, de ugyanez a bizonyságtétel el is torzíthatja és sokszor el is torzította. A hagyománnyal szemben kritikai funkciója van a Szentírásba foglalt isteni igének, amely maga is hagyomány abban az értelemben, hogy története és emberi közremőködıi vannak. A végsı forrás és mérték azonban mégsem az írott ige, hanem az, akinek a kezében eszköz ez az írott ige és a hirdetett ige. Nem egyszerően egy könyvvel, nem egyszerően annak évezredes értelmezéstörténetével van dolgunk,
hanem azzal, akirıl ezek szólnak. S ez nemcsak múlt, hanem jövı is, hiszen Krisztus visszajövetele ítéletre, újjáteremtésre a Szentírásnak, az apostoli bizonyságtételnek és a hagyománynak egyaránt tartalma. Ez a kettıs arcú hagyomány ad támaszt a változó és rohanó idıben, miközben ugyanez a hagyomány érthetetlenné és erejét vesztetté is válik az emberek szemében, s így akadállyá abban, hogy az élı Úrral szembesítsen. A hagyomány a hagyományban testet öltött, de a hagyományt életében és halálában is sokféle értelemben megtörı Krisztusról szól. Ez bátorító és reménykeltı számunkra. Nem olyan hagyományról van tehát szó, amelynek az ember adja meg a tartalmát vagy az erejét azzal, hogy pontosan tantételekbe foglalja. Ez a hagyomány arról a történésrıl szól, amelyben Isten cselekszik Krisztus által. Ez a hagyomány tulajdonképpen maga is egy történés, amelyben benne állunk. Tudatosan és mérlegelve kell benne állnunk. Benne van ebben a hagyományban Isten Fia, Krisztus, aki nemcsak múlt, hanem jelenvaló is. A Krisztus-esemény a róla szóló hagyományban ma is zajlik. Helyes irányba indulunk, ha feladatunknak tartjuk, hogy mindenkori hagyományainkban azt keressük, vajon hőségesen adja-e tovább a Szentírásban megırzött apostoli bizonyságtételt. Az értelmezés olyan kérdés, amellyel Luther szerint nemcsak az igehirdetıknek kell, hanem a gyülekezetnek is joga, sıt, kötelessége foglalkoznia. Ez az Istenre figyelı, az igéjébıl élı embernek állandó harca. Harc a krisztusi hagyományért, a Krisztust hőségesen megszólaltató hagyományért. Azt lehet erre mondani, tulajdonképpen hermeneutika. Mégis tévúton haladnánk, ha csak értelmezési kérdésként kezeljük a hagyományhoz való viszonyulás problémáját. Hiszen nem a kezünkben levı szövegekrıl van szó, hanem arról, akihez egész valónkkal – teljes szívvel, teljes lélekkel, teljes elmével, teljes erıbıl – tartozhatunk és tartoznunk kell. Ez nemcsak szöveg értelmezési kérdés, hanem új gondolkodás is, új élet. Nemcsak hermeneutika, hanem annál több: metanoia. Olyan metanoia, amelyben helye van a hermeneutikának, de nem elégszik meg vele, hanem meghaladja azt. Reuss András Evangélikus Hittudományi Egyetem, Budapest
[1] Megjelent: Lelkipásztor (79) 2004/8-9, 303-308. o. [2] Vö. az Ágostai Hitvallás I. rész befejezése, II. rész bevezetése, ill. a hitvallás befejezı része, Konkordia Könyv I, 34., 35., 63. (BSLK 83c. 84. 134.) [3] Az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásai (1997), 1501; Denzinger37 1501. [4] Kallistos Ware, Traditions and traditions, Dictionary of the Ecumenical Movement (1991), 1014. [5] Lerinumi Vince (+450). [6] K.G. Steck, Tradition, EKL (1959) 3, 1474. [7] Kristen Ejnar Skydsgaard, Szentírás és hagyomány. A hagyomány mint antropológiai és krisztológiai probléma. Lelkipásztor (44) 1969/7, 392. [8] Dei Verbum (1965), 9. [9] Dei Verbum (1965), 21. [10] Dei Verbum (1965), 9. [11] Dei Verbum (1965), 24. [12] Békés Gellért OSB, Közös hitvallás – közös reménység. [1984] In: Békés, Krisztusban
mindnyájan egy (1993), 181. [13] Békés Gellért OSB, Közös hitvallás – közös reménység. [1984] In: Békés, Krisztusban mindnyájan egy (1993), 181. [14] Békés Gellért OSB, Keresztények egysége – utópia? [1993] In: Békés, Krisztusban mindnyájan egy (1993), 300. [15] Kelemen Vendel, in: A II. Vatikáni zsinat tanítása (1975), 139. [16] „How can we distinguish betweeen traditions embodying the true Tradition and merely human traditions? How can we overcome the situation in which we all read scripture in the light of our own traditions? Does not the ecumenical situation demand that we search for the Traditon by reexamining our own particular traditions?” Documentary History of Faith and Order 1963-1993. Edited by Günther Gassmann. WCC Publications: Geneva, 1993. (Faith and Order Paper No. 159.) 48. 54. 55. [17] Kristen Ejnar Skydsgaard, Szentírás és hagyomány. A hagyomány mint antropológiai és krisztológiai probléma. Lelkipásztor (44) 1969/7, 391-399. [18] Kristen Ejnar Skydsgaard, Szentírás és hagyomány. A hagyomány mint antropológiai és krisztológiai probléma. Lelkipásztor (44) 1969/7, 399. [19] Vö. Dietrich Bonhoeffer, Követés. Fordította Böröcz Enikı. Átdolgozta, az eredetivel egybevetette és lektorálta Szentpétery Péter. Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya: Budapest, 1996. 15-16. [20] „heilsame und heillose Gefangenschaft”: G. Ebeling, Tradition VII. Dogmatisch, RGG3 6, 982.
