A Generális Atya adventi levele
„Az út, amelyen Isten ígéreteinek hatásos közvetítőivé válunk” Róma, 2015, advent Testvéreim, a Vincés Család tagjai!
Isten ígéretei Közöttetek fogok élni, Istenetek leszek, ti meg népem lesztek (Lev 26,12). Az én szeretetem nem hagy el soha (Iz 54,10). Hogyha kért, felkaroltam a szegényt, meg az árvát is, ha nem talált gyámolt (Jób 29,12). Nézzétek: én valami újat viszek végbe, (…) nem látjátok? (Iz 43,19). Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre (Jn 11,26). Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne (Jn 6,56). Nem hagylak árván benneteket, hanem visszajövök hozzátok (Jn 14,18). S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig (Mt 28,20). Ezek a bibliai szövegek megtestesítik és kifejezik a szövetséget, amelyet Isten az emberiséggel kötött. Az ígéretek valóra váltása megköveteli a jelenlét bizonyos formáját. Engedjétek meg, hogy példákkal magyarázzam meg azt, amit mondani kívánok. Amikor a nép panaszkodott a zsarnokokra, akik rabságban tartották őket Egyiptomban, (Isten jelen volt, és meghallgatta könyörgésüket), Isten meghívta Mózest: Ezért menj, 1
elküldelek a fáraóhoz, hogy népemet, Izrael fiait kivezesd Egyiptomból (Kiv 3,10) (Isten jelen volt és megtalálta a megoldást ebben a helyzetben). A kemény harc után a fáraó engedékeny lett, és a nép átment a Vörös tengeren, hogy megkezdje hosszú útját a sivatagon át (Isten jelen volt és megmentette a népét). Amikor a nép éhes volt, Isten mannát adott nekik; amikor szomjas volt, a víz kifolyt a sziklából (Isten jelen volt, a nép mellett a szorongás idején). Isten valóban jelen volt a harcokban, amelyeket a nép vitt végbe Mózes vezetése alatt. Századokkal később, amikor tömegek gyülekeztek más elhagyott helyen, hogy hallgassák a Mester tanítását, a kenyér- és halak szaporítás tanúi lettek és éhségük lett csillapítva (ebben az esetben az Isten fizikailag jelen volt Jézus személyében, mint mester, gyógyító és vigasztaló). A Mester mindig akarta nem csak fizikai éhséget csillapítani, hanem lelki éhséget is. Én vagyok az élet kenyere – felelte Jézus. – Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha (Jn 6,35). A zsidókhoz írt levelének szavai összefoglalják azt, amit igyekszem mondani: Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz a prófétákban; ezekben a végső napokban Fiában szólt hozzánk (Zsid 1, 1-2). Mi köze van mindezeknek az adventhez, a liturgiájához? Mi, mint vincések meg vagyunk hívva arra, hogy folytassuk Jézus Krisztus küldetését, hirdetve az örömhírt azoknak a személyeknek, akik az út szélén, a társadalom peremén élnek: Igen, az Urunk azt kéri tőlünk, hogy hirdessük evangéliumot a szegényeknek; íme az, amit Ő tett és amit általunk akar folytatni (SVP XII, 79).1 Bekapcsolódva az evangelizáció folyamatába készítjük az Úr útját és egyaránt közvetítőkké válunk, akik megvalósítják az Isten ígéreteit. Különböző szolgálataink által egyesülünk Keresztelő Szt. János vágyával: Neki növekednie kell, nekem kisebbednem (Jn 3,30).
Egy missziós tapasztalat Szeretném megosztani az egyik missziós tapasztalatomat, és ezáltal megmagyarázni a gondolatot. 2011-ben a madagaszkári tartomány látogatása alatt, ami akkor a századik évfordulóját ünnepelte, rendtársunk, Anton Kerin atya, megosztotta velem néhány tapasztalatát a szolgálatáról az ország egyik távoli régiójában. Mesélt örömről, amelyet tapasztalta látta, Jézus örömhíre hogyan gyökerezett meg a lakosságban. Beszélt a nehézségekről is, hogyan tegyen tanúságot az emberek között, akik soha nem hallották Jézus nevét. Meg akartam nézni ezt a missziót és megígértem Anton atyának, hogy meglátogatom őt a következő látogatásom alkalmával. Csak 2015. áprilisában tudtam teljesíteni ígéretemet. Két napot utaztam a legrosszabb utakon, amelyeket általános elöljáróként láttam tizenegy év alatt. Természetesen nem tudtam saját eszközeimmel átutazni ezt a távolságot, mert nem ismerem ezeket az utakat. Ez azt jelenti, hogy másoknak kellett kísérni engem. Akkor tartományfőnök, egy világi és Anton atya (aki az utolsó kilenc órában vezetett az utazás legnehezebb szakaszán) az útitársammá váltak. Amikor végre elértünk a célt, Anton atya elvezetett minket a kápolnába, ahol fogadtak minket a helyi hatóság tagjai és vallásos vezetői. Következő nap kiváltságom volt szentmisét bemutatni ezen falu lakosságának. Ez volt a hivatások vasárnapja 1
Saint Vincent de Paul. Correspondence, entretiens, document, Édition par Pierre Coste, Paris, 1920-1925, 14 volumes.
2
és angolul mondtam homíliámat, melyet malgas nyelvre fordították. Meg tudtam látogatni az egyik legújabb missziót, amelyet körülbelül négy évvel előbb alapítottak, amely mostanában virágzik; és ott celebrálhattam az Eucharisztiát. Igen, megtartottam Anton atyának adott ígéretemet, de ebben az időben felfedeztem azt, hogy azok, akik vele dolgoznak, közvetítők, ők azok, akik megvalósítják ígéreteiket, amelyeket az Isten és Alapítóink adtak Madagaszkár népének. Ebben az advent idejében emlékezünk arra a tényre, hogy az Isten hűséges volt az atyáinknak megadott ígéreteihez, amelyeket átadtak nekünk, mint 2015-ben a világban élő Isten népének. Elmélkedve ezekről az ígéretekről tudatosítjuk magunkkal, hogy nélkülözhetetlen az együttműködésünk, hogy ezek valóvá váljanak. Szeretném tehát veletek átgondolni madagaszkári missziós tapasztalatomat és, remélem, tudok mutatni egy utat, amely megengedi, hogy az Isten ígéreteinek hatékony közvetítőivé váljunk.
Az együttműködés Először egyedül és magamtól képtelen voltam megvalósítani azt, amit megígértem. Hogy betartsam ígéretemet szükségem volt több személy segítségére és együttműködésére, különösen vezetőkre és sofőrökre, akik ismerték az utakat és útvonalat. Alapítóink megígértek urainknak és mestereinknek, hogy hirdetni fogjuk az örömhírt Jézus Krisztusról – és köztünk senki sem tudja betartani ezt az ígéretét egyedül. Kezdetektől fogva Szt. Vince annak tudatában volt, hogy ha hatékony akar lenni, meg kell hívni más egyéniségeket a szolgálatához. Így elég hosszú idő után, mikor kipróbálta François du Coudray… Antoine Portail… és Jean de la Salle erényét és a célra való megfelelését, Szt. Vince meghívta őket, hogy csatlakozzanak hozzá és tartsanak vele népmissziókat (ld. SVP XIII, 204). Hamarosan a lazaristák rájöttek, hogy szükségük van együttműködő emberekre, mert világossá vált, hogy a szegények szenvednek inkább a szervezet hiánya miatt, mint az irgalmas személyek hiánya miatt (ld. SVP XIII, 423) és így megszülettek az Irgalmasság Társulatai. Később, XIX. század folyamán, amikor Ozanam B. Frigyes alapította Páli Szt. Vince Társaságot, megkérte egy Irgalmas nővért, hogy képezze ki és kísérje az egyetemi hallgatók egy új csoportját: …[Rendu] Rozália nővér adott neki hasznos tanácsokat, elkészítette nekik a családok listáját a látogatáshoz, és átadta nekik kenyér- és húsjegyeit, azt várva, hogy a még túl új alapítású Társaság, később átadja sajátjait2. Labouré Szt. Katalin megkérte Aladel János-Mária atyát, hogy együttműködjön a fiatal férfiak és fiatal nők ezen csoportjának alapításánál, amelyet ma Máriás Vincés Ifjúságként ismerjük. Az együttműködés a vincés létünknek alapja. Senki nem tud egyedül hatékonyan hirdetni az örömhírt; senki nem tud egyedül megépíteni szerkezeteket, amelyek egy szeretet hálóba kapcsolják össze a világot; senki és a Vincés Család semmilyen ága nem ismer egyetlen vagy előnyős utat, amely engedi tagjainak követni Jézus Krisztust, a szegények Evangelizátorát. De amikor megosztjuk adományainkat és talentumainkat, amikor egyesülünk a közös projektben, amikor „mi” és „a miénk” fontosabbá válik, mint „én” és „az enyém”, 2
Baunard, Fréderic Ozanam, D’après sa correspondence, J. de Gigord, Paris, 1913, 98 o.
3
akkor együtt, Krisztusban és vincésekként, megvalósíthatjuk a változást. Mindannyian együtt Krisztusban és vincésekként ma lehetővé teszünk a tegnapi ígéretek beteljesedését.
Zavarban lenne és vállalni rizikót Másodszor, hogy betartsam Kerin Anton atyának adott ígéretemet, kényelmetlen utakon kellett utaznom, ami rizikót és elégedetlenséget tartalmazott. Ezt a gondolkodást lehet alkalmazni hozzánk, mint a Vincés Családhoz, ha hűségesek akarunk maradni ígéretünkhöz, hogy legyünk az elfelejtett, elhagyatott, elhanyagolt személyek szolgái, a szegénységben és nyomorban élő testvéreink szolgái. Ha becsületesek vagyunk, azt gondolom többségünk azt megvallhatná, hogy nem vagyunk nagyon gazdagok az együttműködés valóságában. Az együttműködéssel kijelölt megközelítés a szolgálathoz többet követel, mint az egyéni megközelítés – és ezért, mert ez többet követel, természetesen rosszul érezzük magunkat és akár még el is fogjuk kerülni az ilyen megközelítést. Szánjuk néhány pillanatot arra, hogy rátekintsük néhány követelményre, amelyeket fenyegetőknek tarthatunk: az együttműködéses szolgálat azt jelenti, hogy le akarunk mondani az ellenőrzésről és a hatalomról, hogy másokhoz akarunk csatlakozni, mint egyrangú partnerekhez a döntés folyamatában, hogy szegényeket akarunk meghívni, hogy üljenek le velünk az asztalnál, ahol a döntések születnek (őket és családjaikat érintő döntések). A szolgálat ilyen stílusa nyitott és becsületes párbeszédet követel és készséget a kompromisszum elérésére – egy szó, mely utoljára negatív értelmet kapott, mint gyengeség, ideálok és erkölcsi elvek elhagyása. Mindaz zavarhat minket, mert rizikós; amely rizikó a mostani valóságunk szívében található, abban, amely meghív minket, benneteket és engem, a változásra (és mindig nagyon rosszul érezzük magunkat és szorongatásban vagyunk, amikor a változással szembesülünk). Ti és én meg vagyunk hívva a kölcsönhatás módjának megváltoztatására, a szolgálatunk megvalósításának megváltozására, a társadalomban legjobban megsebzett személyekkel való szolidaritás kifejezésének megváltoztatására. Az, hogy mennyire akarunk bekapcsolódni a megtérés folyamatába, meghatározza, hogy mi, Krisztussal és vincésekkel, hogy fogjuk megvalósítani a változást ma és holnap – és meghatározza annak módját, ahogyan a tegnapi ígéretek ma valóvá válnak.
Elemek, melyek karakterizálják az együttműködésünket Kell, hogy bizonyos elemek karakterizálják minden fáradozásainkat, hogy tudjuk megváltozatni a mostani világot és elhozni a tegnapi ígéretek beteljesítését. Tudom azt, hogy ha össze szeretnénk állítani a nélkülözhetetlen elemek listáját, az tartalmazná az imát (minden formájában), az erények gyakorlását, a Szentírás olvasását és az elmélkedést, az aktív hallgatást – ismeritek ezeket. Itt most szeretném említeni más elemeket, melyek listáinkon nem mindig találnak helyet, elemek, amelyek szerintem nélkülözhetetlenek, ha az Isten ígéreteinek akarunk hatékony és meggyőző közvetítői lenni. Listám, a már említett elemeken kívül, tartalmazná is a következőket: 4
A kíváncsiság – Egyesülve a szolgálatban a Vincés Család más ágaival és tagjaival, elkötelezünk magunkat, hogy állandóan keressük a rendet a káoszban, hogy megtaláljuk az értelmet a nyugtalanság és a szenvedés közben. Ez a keresés vezet minket a kérdés felvetéséhez: „miért?”, és folytatva keresésünket, találunk megint egy másik kérdést, egy másik „miértet?”, aztán még több másik kérdést is és még több „miértet?” Ez a kíváncsiság pedig adjon nekünk bátorságot ahhoz, hogy új utakat járjunk akkor is, amikor ez azt jelenti, hogy megsebzettek leszünk, baleset ér minket, bepiszkolódunk, mert azt választottuk, hogy járjunk még építés alatt lévő utakat (ld. Evangelii gaudium, 49). A kritikus elemzés – A kíváncsiság és a kritikus elemzés együtt járnak. A kíváncsiság kérdez: „Ez igaz?”, a kritikus elemzés pedig képessé tesz minket arra, hogy áttekintsünk az olyan kifejezéseken: „Ez az a mód, ahogyan mindig is csináltuk! Mindig így tevékenykedtünk!” A kritikus elemzés eleme különösen figyelemre méltó, mert meg vagyunk hívva arra, hogy részt vegyünk az új evangelizáció folyamatában, a lendületében, a módszereiben és kifejezésében. A kreatív képzelet – A szeretet végtelenül találékony (SVP XI, 146). Társaságotok [csoportotok, vagy a Vincés Család ágatok] nem volt valamikor ilyen, mint mostanában; hinnünk kell, hogy még nem olyan, amilyen lesz, amikor az Isten elvezeti őt ehhez a ponthoz, amelyben szeretné, hogy legyen (SVP IX, 245). A kíváncsiság elvezet a kreatív képzelet formáihoz, amely viszont támogat minket a fáradozásban az örömhír, mint aktuális valóság, hirdetésében, amely „öröm” és „hír” minden szegény számára. A cserépedények – Ez a tudat képessé tesz minket arra, hogy megőrizzük a szempontunkat és olyannak lássuk magunkat, amilyenek vagyunk: Emlékezzél, hogy por vagy és visszatérsz a porba (a Hamvazószerda liturgiája). Áldalak, amiért csodálatosan megalkottál, és amiért csodálatos minden műved. Lelkem ismered a legmélyéig (Zsolt 139,14). Hallgassuk meg Szt. Vincét, aki magáról beszél: A paraszt fia vagyok, aki vigyázott a sertésekre és a tehenekre és hozzáfűzöm, hogy ez semmi tudatlanságomhoz és gonoszságomhoz képest (SVP IV, 215); nyomorult vagyok, aki másoknak prédikál, és el vagyok telve átkozott gondolataimmal (SVP X, 12); Ó, Üdvözítőm, bocsáss meg ennek a nyomorult bűnösnek, aki meggátolja minden tervedet, aki ellenzi és ellentmond mindenhol ezeknek (SVP XI, 271); Uram, ígérem… erősen ki fogok tartani a megkezdett jóban, mert ez lesz kedves számodra (SVP X, 196). Mindegyikünknek vannak adományai, talentumai és erői, mindegyikünknek vannak korlátai, hibái és gyengeségei – nagyok és kicsik vagyunk egyaránt. A képesség arra, hogy álmodjuk a jobb világról – Egy óriási család tagjaiként új nap álmai is vannak még számunkra: …Új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld ugyanis elmúltak… Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság, mert az elsők elmúltak (Jel 21, 1.4). Mint a víz, áradjon inkább az igazság, mint a sebes patak, az igazságosság (Ám 5,24). Amikor a világ egy kis szegletében dolgozunk, kísértésünk lehet, hogy szolgálatunk lényegtelen a valóság egész tervében. De ez nem igaz. El kell képzelnünk azt, hogy mi vagyunk az óriási, századok darabkáiból álló isteni puzzle egy része. Igaz, hogy csak egy rész 5
vagyunk, de ez a rész lényeges és nagyon értékes. Ez a rész, a puzzle minden része a többi résszel hatékonyan járul hozzá a világ megváltozásához – együtt változtatjuk meg a világot.
Összefoglalás Olyan világban élünk, amelyben bizonyos emberek minden nap ígéreteket tesznek és megfeledkeznek a megtett ígéreteikről. Az emberek elvárják, hogy másképpen cselekedjünk; elvárják, hogy bátrak legyünk és megtartsuk ígéreteinket, az Isten ígéreteit és Alapítóink ígéreteit. A XIX. században a francia nép kedvetlen és kiábrándult volt. Ígéreteket kaptak, de ennek ellenére az emberek többsége továbbra is szegénységben élt. Ozanam B. Frigyes értette ezt a helyzetet és a Páli Szt. Vince Társaság tagjainak olyan üzenetet írt, aminek lényege ma is kihívást jelent számunkra, XXI. századi emberek számára. Szeretném összefoglalni ezt a reflexiót B. Frigyes szavaival: A föld hideggé vált. Ezt nekünk, katolikusoknak [vincéseknek is] kell megtennünk, újra életre kell keltenünk az életet adó meleget, amely elaludt. Nekünk újra kell kezdenünk a megújulást, mintha a vértanúk időszaka3lenne!… Nem teszünk semmit, hogy hasonlítsunk ezekre a Szentekre, akiket szeretünk és csak megelégedünk a panaszkodással a mostani időszak magtalanságában?… Ha nem tudjuk szeretni az Istent úgy, mint ahogy ők Őt szerették, szemrehányás legyen ez a számunkra. A gyengeségünknek még meg kell tudnia találni a megigazulás ösvényét; mert úgy tűnik, látnunk kell, mi nem látjuk az Isten másképpen, csak a hit szemével, és a hitünk pedig ennyire gyenge! Viszont az embereket, a szegényeket a test szemével látjuk. Ők itt vannak és beletehetjük ujjunkat és kezünket a sebeikbe, homlokukon láthatjuk a töviskorona nyomait. Itt már nincs hely a hitetlenségre. Lábaikhoz kell borulnunk és az apostollal azt mondani: „Tu es Dominus et Deus meus. Ti vagytok mestereink, s mi szolgáitok leszünk. Ti vagytok számunkra Istennek képei, akit [Istent] mi nem látjuk és nem tudván másképpen szeretni Őt, [szeretni fogjuk] Őt személyitekben.4 Isten áldjon meg mindannyiunkat az adventi időben. Ez az az idő, amikor Isten beteljesíti ígéreteit, amelyeket az őseinknek adott és amelyeket ma megújít: ez az az idő, amikor Isten beteljesíti ígéreteit és meghív minket, mint alázatos és buzgó szolgákat.
Szt. Vincében testvéretek, G. Gregory Gay CM általános elöljáró
Fordította: Lipinski Michal CM és Biró Bence 3
Lettres de Frédéric Ozanam. Lettres de jeuneusse (1819-1840), Ed. Bloud & Gay (Léonce Curnier-nek írt levél 1835. február 23.). 4 Ibid., (Louis Janmotnak írt levél, 1836. november 13.).
6
