Koszter Atya: Levelek a gólyához I. rész
Nihil obstat. Dr. Michael Marczell, censor dioecesanus. Nr. 8654/1943. Imprimatur. Strigonii, die 2. Nov. 1943. Dr. Joannes Drahos, vicarius generalis.
Élet kapuját döngetők. Kedves Gólya! Nem régen könyvet írtam neked. Akkor még úgy szólítottalak: Kamaszka! Akkor még a középiskolát járó serdülő fiú százarcú problémáiról magyaráztam, a „viharzóna” tőreiről és a fejlődő élet nagy vezérgondolatairól. A könyvben volt egy fejezet az egyetemi hallgatóról. Ennek a fejezetnek címe volt: „Élet kapuját döngetők”. Amikor olvastad, bizonyára sóhajtottál: hej, csak már ott tartanánk! Hát látod, ott tartunk már. Óriási jelentőségű esemény történt veled ott valahol az elmúlt június hónapban: letetted az érettségit. Befejezted a „fiú” képzését magadban, hivatalosan beléptél a férfiak közé. Megszerezve az általános műveltséget, alkalmasnak találtattál arra, hogy most már a szakképzést jelentő egyetemen a magad hivatására készülj fel férfiszívvel és felelősséggel. Az ember előtt a jövőt állandóan sűrű köd takarja. Makacs köd: amint óráról-órára előre hatolsz benne, mindig csak egy-egy lépésnyire tágít, de a következő lépéseket még mindig elburkolja. És az életben törtető számára a problémák és nehézségek nem kiáltanak jó előre, nem közelednek messziről észrevehetően, hogy felkészülhessen fogadásukra, hanem a ködből hirtelen lépnek elő és a szemébe vigyorognak: Itt vagyok, oldj meg! És hirtelen kell odakapni, villámgyorsan megoldást találni. Nehéz ügy. Látod, ezért készült ez a levélsorozat számodra. Ez olyan „térkép a ködvilágról”, amelyből kiolvashatod a problémákat, amelyek a közel jövőben vagy távolabbi jövőben eléd fognak állni hirtelen, és megtanulhatod előre, hogyan ragadd meg és oldd meg ezeket a problémákat. Mi, akik írjuk, már régen túl vagyunk rajtuk és egy részüket a magunk tapasztalataiból ismerjük; másik részüket azoknak a fiúknak életében látjuk, akiket ránk bízott a jó Isten. Azt akarjuk, hogy messze láss, távlatod legyen, a dolgoknak értelmét lásd és történetét és végét, és így mindig helyesen fogd meg a dolgokat és eltaláld mindig a helyes megoldást. Hallgass ránk, nem bánod meg!
Keskeny hídon két otthon között. Isten az embert a családba teremtette. Azaz, hogy pontosabban mondjuk: a családban veti el az embermagot, s a családból bontja ki az embert. Így aztán az embernek természetes eleme és életkerete a család: benne érzi jól magát, és valami hiányzik az életéből, ha nélküle vándorol. Látod, ilyen családon kívül vándorlóvá lettél most magad is. Mögötted az első család, amelyből születtél, amely gyermekéveidet látta és a serdülőkor évein át figyelte és segítette benned az Ember bontakozását. Ebben a családban melletted állt a Szeretet: édesanyád, az Erő: édesapád, és a legigazibb emberi Közösség: testvéreid. A családi otthon ajtajában megtorpant az Élet, amely a felnőtteket olyan irgalmatlan űzi és veri; apád és anyád karja, szíve védett, s úgy nőttél fel, mint az üvegházi növény, amely odakintről csak az áldást kapja: a friss levegőt és a napsugarat, de védve marad mindentől, ami odakint ártó és ellenséges. Életed végéig hálás imával fogod köszönni Istennek ezt az első családot, amelyben életed és egyéniséged gyökerezik s amelynek minden jót köszönhetsz. Előtted a második család: a tied. Évek multán egyszer majd megállsz az oltár előtt egy leánnyal, akiről úgy érzed: ő a minden. Gyűrűt húzol az ujjára és hűséget esküszöl: holtomiglan, holtáiglan. Ketten lesztek az új család, és azok a kicsi emberek, akiknek magjait bennetek veti el az Úr, hogy belőletek keltse ki életüket. Ott te leszel az Erő, feleséged lesz a Szeretet és belőletek kel majd életre az áldás: a gyermekek. Abban a csa- életkerete a család: benne érzi jól magát, és lesz; de milyen boldog leszel ebben a szolgálatban! Ott fog igazán megérni benned a Férfi! Életed kerete az új család; benne találod meg a harmóniát, az összes kérdőjelek feloldását, az élet értelmét és örömeit. Élet, szolgálat, munka. Mindhalálig. Most azonban kiszakadtál az első otthonodból, amely teremtett és kibontott, és keskeny hídon egyensúlyozod magadat előre a másik család felé, amelyet majd akkor alapíthatsz meg, ha elvégezted tanulmányaidat és mint okleveles férfi, felelős állásba lépsz. Az egyetemistának tulajdonképpen igazi otthona nincsen; igazi élet-vándora. Haza édesanyádékhoz csak vakációs vendégnek térsz meg időről-időre. A kosztosház nem otthon, csak szállás. A kollégiumot második otthonodnak mondjuk, de csak diákotthon, amely addig fogad be, míg az oklevélhez el nem jutsz és családi fedeledet nem kezded építeni. Ezért az egyetemi évek fölött ott lebeg valami állandó, öntudatlan hiányérzet: valami átmeneti jellege van ennek az időszaknak. A két család közötti keskeny hídon járók lelkében két új jellemvonás fejlődik ki erőteljesen: az önállóság és a bajtársiasság. Az első időkben szinte mellbeüt az az eddig nem tapasztalt magadra utaltság, s az önmagadért való teljes felelősség, amelyet a családi otthon nem ismert. Ott édesapád tárt mellet az életnek s te mögéje bújva, az ő védelmében álltál. Anyád is védett puha két kezével. Most egyszerre nem az számít többé, mi az apád, hanem mi vagy, mennyit érsz te magad. A polgármester fiát egész magától értetődően nyomja félre a sarki boltosnak, vagy a nádfödeles kis ház özvegyasszonyának fia, ha ez többet ér tehetségben, jellemben, emberértékekben. A magános embernek, az egyedül járónak tulajdonságai fejlődnek ki hatalmasan benned, hiszen magadnak kell helytállnod magadért, a problémáidat magadnak kell megoldanod, ezer új helyzetben csak önmagadra hagyatkozhatol. Ez már a nagy élet: itt már „aki bírja, marja”. Ez már harc: mindenki harca mindenki ellen az előbbre jutásért, hatalmas versenyben érvényesüléséért. Ha bírod, becsülnek; ha nem bírod, legázolnak és még nevetnek is rád, míg tovább mennek, az erősök dalát énekelve. Hamarosan kifejlődik benned valami új összetartozás érzése. Diákok, diákvilág: ez valami egészen különálló, zárt egység. Ilyesféle a frontkatonák összetartása odakint, ahol az otthon s annak egész
világa nagyon messze került, és ahol egészen mások a fontos dolgok, mint odahaza voltak. Ilyesfélét tapasztaltál a három hetes cserkésztáborban, amikor a fiúk világának íratlan törvényei uralkodtak fölöttetek, s ebbe a világba olyan nehéz lett volna Anyukát, vagy a húgocskádat beleképzelned. Az egyetemi diákéletnek is külön nyelve van, külön gondolkozásmódja, külön világszemlélete, íratlan törvényei. Aki még nem diák, az nem is sejti; aki már nem diák, elfelejti. A bajtársi összetartás, diáknak diákkal együvétartozása a két otthon között keskeny hídon járók világában valami újszerű, érdekes és nagyszerű élmény lesz számodra. Annál érdekesebb, mert csak itt van, az egyetemen, az egyetemi város színe előtt. Már ha úgy vakációra hazamentek, akkor újra az otthonok emelkednek uralkodóvá és érintésükre kissé elszürkül ez a diák-bajtársiasság. Otthon is egymásra ismertek, a jóbarátaiddal össze is tartotok, de már az egy városból való egyetemista fiúk ott elsodródnak egymástól, mert mindegyik elmerül a maga családjának társadalmi köreiben, és nem érzik oly élesen a diák-bajtársiasságot, amely az egyetemi városban annyira összekalapálja őket. Itt azonban a vezértörvények egyikévé lesz, és széppé teszi a diákéletet. Persze az, hogy az otthon annyira messzi, sok bajnak is lehet a forrása. Akkor t. i., ha nemcsak kilométerekben kerül messze tőled, hanem a lelked mértékében is. Az a 100 vagy 500 kilométeres állandó távolság nem veszedelmes; nagyobb baj az, ha az idő múlásával ez a tér valahogyan megnagyobbodik, és az otthon, mintha csak megfordított távcsövei néznéd, kicsinnyé és jelentéktelenné zsugorodik. Ha a diákélet túlságosan erős tényező lesz és mellette eltörpül és elfelejtődik édesapa, édesanya gondja, testvérek kedvessége, család érdemei. Pláne, ha torz tükörben látod őket: paraszti szülőket, vagy édesapát, a műhely nehéztestű munkását, vagy édesanyát, az egyszerű asszonyt, akit olyan nehéz odaképzelni a méltóságos asszony mellé, akinek tegnap bemutattak. És a kis húgod a méltóságos asszony ízig-vérig nagyvárosi leánya mellett! Ez a legszomorúbb távolság, amikor futólagos, üres új ismerősök, egy más világ emberei mellett törpének látod és szégyenled azokat, akik a te számodra ma is, mindig is a legkedvesebbek és legfontosabbak a világon. Ide soha ne juss! Asztalodon édesanyád, édesapád képe, a falon egy családi fénykép; ezekre mindig meleg szívvel nézel fel akkor is, ha örömed van, akkor is, ha pénzzavarban éppen kölcsönt akarnál felvenni, és mindig olyankor, ha úgy érzed, hogy a diákélet túlságosan messzire akarja tolni az otthonodat. Ne engedd! A lelkeddel kapaszkodjál beléjük! Még egy szempont, amelyre nagyon figyelned kell, mert a középiskolás élettel szemben új annyiban, hogy itt sokkal erősebben érvényesül. Ez a tömeghatás. A diákélet bajtársias összetartása valahogyan kivon a téged körülvevő társadalomból és szorosan odazár a többi egyetemista közösségéhez. Ez jól van így. Csak az lenne hiba, ha egyéniséged feladva, egyszerűen gondolatnélküli részecskéjévé lennél ennek a közösségnek: egy darabkája egy tömegnek. A diákéletben a tömeghatás óriási. A nagy diáktömegnek véleménye, hangulatai, a bennük vibráló feszültségek téged is elkapnak. Soha el ne feledd, hogy az intelligens tömeg önálló egyéniségekből áll, akik egy-egy akarat vagy törekvés vonalán maguk szántából találkoznak, és ezért alkotnak egyfelé törő tömeget. De te a tömegben is egyéniség vagy, „Én” vagy, önálló ítéletekkel, véleménnyel, akarattal, souverain lelkiélettel. Csak olyan tömegnek válsz részévé, amelybe hideg meggondolás után meggyőződéssel kapcsolod magadat; de akkor is fejjel, szívvel önállóan, csak addig vagy a tömeg tagja, míg azt akarja, amit te jónak ismersz, és azt csinálja, amiért lelkiismeretben te vállalni tudod a felelősséget. Az egyetemisták világában ismeretlen kell legyen az a gondolattalan tömeg, amely egy-két nagyhangú önmaga-kinevezte vezető után hömpölyög és kiáltja, amit az kiált, és teszi, amit az vezényel; és ismeretlen kell legyen a te életedben is olyan élmény, amikor egyetlen füttyszóra vagy jelszókiáltásra verekedni vagy tüntetni rohantok anélkül, hogy tudnátok, kiért, miért, mire jó… A tömeghatás megtörik az egyéniségeken; s a tömeg százszor erősebb és félelmetesebb, ha öntudatos egyéniségeknek határozott célra való öntudatos kézfogása toborozta össze. A gólyaév, és ami utána következik.
Egyetemista korszakod nem egyetlen tömb, hanem egymásra helyezkedő rétegekből áll. Ezeken a rétegeken, mint felfelé vezető lépcsőkön, megy a fejlődésed, miközben szinte évenként más a diákéleted hangulata és pszichológiája. Gondolatban járjuk végig a lépcsőt, hogy, ha majd odaérsz a valóságban, ráismerj és tudd, mihez tartsd magadat. I. év, gólyaév. Nagy lovon nyargalva, világverő hősként vonul fel a gólya. Hogyne, hiszen letette az érettségit és hivatalosan férfinak ismerték! Élete első nagy befejező élménye természetes, hogy megemeli a fejét kissé. De aztán az egyetem egy-kettőre leszállítja a lóról. Apró botlások, felsülések, kellemetlenségek, csalódások és megalázások hosszú sora jön napokon keresztül, míg ráébred arra, hogy míg nyolcadikos korában egy létrának legfelsőbb fokán állt és ezért igen nagynak látszott, most új létrának legalsó fokára tette rá a lábát, és ezért újra kicsi lett. Nehéz dolog újra legkisebbnek, utolsónak lenni! Bizony meg kell tanulni nyelni és hallgatni! (Ez a sorban utolsóknak fő tudománya.) A gólya naiv, friss, idealista, minden jóra kapható, mindenre szívesen vállalkozó. Az első két hónapban. Mert később az öregek elrontják és akkor egy részükre rá sem ismerni többé. Ezek „nagy fiúk” lesznek. Szegények! De a nagy többség megmarad úrnak, fiatalnak, nemesnek, magyarnak. Ezek a társadalom öröme és reménysége. II. év destruktív korszak. Elmúlt az első év frissessége, nagyon beletanult már mindenbe, most fölényeskedik. Emellett a második kamaszkorát éli ilyenkor az ember (nem minden ember, de egy nagyobb százaléka). Nagyhangú, erősen adja a bankot, stikliken és tréfákon töri a fejét és akkor boldog, ha sikerült valahol nyugtalanságot vetnie. Ha valahol egyetemisták verekednek, tüntetnek, sztrájkolnak, behunyt szemmel nyúlj oda — és kezedbe került a másodéves. Nem minden másodéves! Csak egy kisebb csoportjuk, amely még nem komolyodott férfiassá. A nagy többség azonban nekifekszik az egyetemi anyagnak, amely minden fakultáson jóval nehezebb az első évinél, és gyúrja, töri, dolgozza keményen, úgy törtet előre. Mert a magyar egyetemi ifjúság legnagyobb része ilyenkor, a második kamaszkorszakban is: úr és férfi. III. év aktív esztendő. Mindenütt, ahol munkáról van szó, ők állnak az élen. Körnek, klubnak, egyesületeknek ők a dolgozó tisztikara. Mozgalmaknak és nemes vállalkozásoknak ők a szervezői. Ők ülnek a laboratóriumokban, ők készítik az egyetemi pályázatokat és az egyesületi pályamunkákat. A fiatalabb bajtársak segítésére mindig kaphatók. Az egyetemen itt kezdődik meg a specializálódás, hiszen a III. év tanulmányi rendje már erősen gyakorlati és életszagú. A harmadéves megválasztja azt a tudományágat, amelyben átlagnál nagyobb teljesítményt akar hozni, s amely esetleg egész életének kedves foglalkozását jelenti, és teljes erővel belefekszik a munkába. Hajrá! A IV. év már ízig-vérig konstruktív. Egyre jobban lehámlanak a diák-jellegzetességek és egyre imponálóbban és szeretetreméltóbban bontakozik ki a férfi egyénisége. Határozott célra irányított tanulmányok, fölényesen biztos közéleti működés, egy leány mellett hűségesen kitartó, jövőt építő szerelem, emellett férfias magánélet és egyre mélyülő és öntudatosodó lelkiélet: mind a Férfit mutatja, aki hamarosan készen lesz, és beleáll az életbe. A nagystílű fejlődés folytatódik azoknál, akik számára a fakultás menetrendje négy évnél hosszabb tanulmányi időt ír elő. Itt a tervek már élettervek, a gondok már életgondok. Itt már visszakomolyodott az a rész is, amely a második kamaszkor idején megingott, és lázas igyekezettel siet pótolni mindazt, amit elveszített. Sietni kell, mert közel a nagy élet és üteme óriási. Ez a lépcső távlata. A tetején ott áll a befejezés: az oklevél, és hangzik a búcsúnóta: Elmegyek, elmegyek… Mert elmegy a diák, hogy soha többé vissza ne térjen, és az élet országútján egy férfival több menetel. Te, Gólya, egész életed legszebb, legromantikusabb és legboldogabb korszaka ez a pár év, amelyet
az egyetemen töltesz. Soha többé ilyen nagy úr nem leszel, mint most; soha többé ilyen könnyű felelősség nem örvendeztet. Ha most küzdelmes is és nehéznek látszik, hidd el nekem: mindig visszavágyol majd ezekbe az évekbe. És később majd, évtizedek után, ha mint deresedő fejű méltóságos úr, vagy kegyelmes úr, odaülsz a fiatalabbak közé és meleg szívvel mesélni kezdesz nekik, mindig így fogod kezdeni: Budapesti jogászkoromban… Életpálya és hivatás. Robognak a vonatok az egyetemi város felé. A pályaudvarokon özönlik kifelé a főiskolás ifjúság. Súlyos poggyászok alatt görnyedve sietnek tova… Hová mész? — Az egyetemre! Az egyetemek fakultásai megosztják a tömeget. Hatalmas kapuk, melyeken át az életben küzdő férfigárda utánpótlását kapja. . Mi leszel? — Pap. Katonatiszt. Jogász. Orvos. Tanár. Rajztanár. Gépészmérnök. Vegyészmérnök. Kultúrmérnök. Építészmérnök. Erdőmérnök. Bányamérnök. Kohómérnök. Állatorvos. Mezőgazda. Közgazdász. Okleveles gazda. Karnagy. Zenetanár… A sok közül hogyan választottál? Lehet a pályaválasztást kenyérkereseti alapon, és lehet hivatás kérdéseképpen felfogni. Ez utóbbi az igazi. Kenyérkereset. „Gyógyszerész leszek, átveszem édesapám gyógyszertárát.” — „Apámnak jól menő üzlete van; közgazdász oklevéllel folytatom üzletét.” — „A családunk gyára gépészmérnököt vár, tehát a műegyetemre megyek.” — Vagy: „A háború után nagy kereslet lesz kultúrmérnökökben: ezért ezt a pályát választom.” — „X. rádiógyár kitanít mérnöknek, ha lekötöm magamat szolgálatukra.” — „Orvos a jég hátán is megél, mert ott is szükség van rá. Orvos leszek.” Stb. Stb. — Reális számítás, biztos kenyérkereset; idealizmus, de a jövő biztosítva. A helyes pályaválasztás nem ez. Annak igazítója a talentumokról szóló evangélium. Mindenkinek adott talentumokat az Úr: tehetségeket, hajlamokat, talán kibontandó, rejtett képességeket. Helyesen akkor választasz életpályát, ha felismert tehetségeid érvényesülése vonalába esik. A kérdés tehát nem az: „Hol legbiztosabb a megélhetés?”, hanem: „Mire van tehetségem? Mire van hivatásom?” És: „Milyen pályán lehetek legjobban hasznára nemzetemnek és embertestvéreimnek?” — Ebben a választásban benne van az idealistának magasabbrendű világlátása; benne van esetleg a tehetséges ember verejtékes küzdelme megélhetésért és érvényesülésért; de van benne mérhetetlen önbizalom és bizalom a Gondviselésben. És benne rejlik a legnemesebb életfelfogás: tehetségeinkhez mérten a lehető legjobban szolgálni a hazát. Minden magyar ifjúnak így kellene szembenéznie a pályaválasztás problémájával. Sokkal igazibb és helyesebb, mint a kenyérkereső alapon való pályaválasztás, mert hátha az a gyógyszerész-fiú a tehetségei alapján elsőrendű mérnök és feltaláló lenne, a boltosnak készülőben pedig lehet, hogy lángeszű orvosprofesszor kallódott el. A pályaválasztásnak vezérlő jelszava: „Minden embert a maga helyére, és minden helyre odavaló embert!” Választottál. Nézz vissza és vizsgáld meg: helyesen csináltad-e? Ha minden vágyad a tanári pályára hív, de a nagybácsid sógornője unokatestvérének a fia X. bankban tisztviselő és az megígérte, hogy elhelyez a bankjánál, tehát jogot végzel és banktisztviselő leszel: ez rossz választás. Idegen hivatásban, nem a képességeid jelölte pályán, szürke, elégedetlen, eltévesztett életű aktamoly lesz belőled.
Ha mindig szerettél fúrni, faragni és ezért gépészmérnöknek iratkoztál, de az első hónapban rájössz, hogy ott analízis kell és ábrázoló, amihez sem kedved, sem tehetséged, akkor idejében állj meg és a második félévre iratkozzál át arra a pályára, amelyhez kedvet és képességet érzel magadban. A választott életpályában egyszer lehet talán csalódni, és rájönni arra, hogy nem ez az igazi út a számodra. Szerencsés vagy, ha ezt a csalódást az első egyetemi év első félévében éled meg. Mert akkor időd van javítani, s félév veszteséggel a helyes vágányra kanyarodni. Szomorú a pályatévesztett ember, aki erre majd csak később, okleveles korában jön rá. Ha a hamis vágányon futás problémája úgy komolyan felmerül a lelkedben, akkor jöjj el hozzám, illetőleg menj el a te lelkiatyádhoz, aztán édesapádhoz és őszintén, férfias komolyan beszéld meg velük az ügyet. Inkább vágj zsebre egy kis szerető szemrehányást, minthogy néhány órai megriadt bizonytalanság miatt tönkretedd az életedet. De ha aztán egyszer komolyan választottál, vagy javítottál, akkor révedezés nélkül, ingadozás nélkül tarts ki azon a pályán, amelyet a magadénak ismertél. Ha nehéz, akkor is. Ha nem sikerülnek eleinte a vizsgák, akkor is. Ha négergyerekek potyognak az égből, akkor is. Aki kezét az eke szarvára tette, vissza ne tekintsen többé! Mégegyszer visszatérek egy szent, hatalmas szóra: Hivatás! Minden életpályához hivatás kell: bizonyos benned rejtőző isteni szikra, amely lángot ígér, nagy tüzet, nagy ajándékot családod, nemzeted, embertestvéreid számára. Mindenkinek van hivatása egy határozott életútra. Lehet, hogy elrontotta, lehet, hogy elfojtotta, vagy elaltatta, vagy álmos közömbösséggel járt s hamuval takarta be a szikrát, úgy, hogy amikor kereste, nem talált rá. Én mindig sajnálom azokat a szürke nyárspolgár-lelkeket, akik a pályaválasztás kérdésére azt dünnyögik: Nekem mindegy. Már hogy volna mindegy? Mélyre áss, kutass, tanácskozzál, keresd meg az isteni szikrát magadban! Életed harmóniája és nemzetszolgálatod értéke függ tőle! Ne akarj filiszter lenni! Ki nem állhatom a romantikus „Ballag már a vén diák” nótát, mert benne van az az átkozott sor: „Filiszter leszek magam is…” Egyetlen nyárspolgár ne legyen a magyar fiúkból! Tűz, láng, erő, szent hivatás irányítson a pályátokon! Dolgozó magyarok között. Ülsz a könyveid között, vagy ráhajolsz a rajztáblára. Hosszú éveken át mennyire megszokott mozdulat! Amikor kis elemista korodban a beszéd- és értelemgyakorlat órán azt mondta a tanító úr: mondj egy egyszerű tőmondatot, akkor az osztály fele azt mondta: „A kutya ugat”, — a másik fele azt mondta: „A diák tanul”. Ebben az egyszerű tőmondatban négy-öt-hat év története van összesűrítve. A diák tanul. Most már nem úgy tanul, mint középiskolás korában, amikor tanár úr, felelés, notesz, szekunda, rovás, bukás, és otthon szidás, verés, gond voltak a munka szankciói. Most tanul öntudatos, felelős nekifeszüléssel azért, mert tudja, hogy ez egy életre való közvetlen felkészülés, és mert tudja, hogy ez a két otthon között keskeny hídon haladók nemzetszolgálata. A te hazafiságod nem szavalat, szép frázisok, nagy lelkesedések, nagy fogadkozások; a te hazafiságod napról-napra kitartó hétköznapi munka. Míg e sorokat írom, a keleti fronton pokoli véres harcokban áll a magyar honvéd. Talán édesapád vagy a bátyád ott van közöttük. Elmentek, mert a haza hívta őket; te itthon maradtál, mert téged még eddig nem hívott oda a haza. Ha hívni fog, szó nélkül felkelsz az íróasztal mellől és leteszed a tollat, könyvet, körzőt és elmész: kötelességet teljesíteni. Addig pedig ülsz az íróasztal mellett, kezedben könyv és toll és körző, és itt teljesíted a kötelességedet. A kettő egyforma érték és
egyforma felelősség. A nemzet minden értékét állandóan számon tartja. Ha téged itthon hagy, míg sokezer testvéred odakint élet-halálra küzd, ez azt jelenti, hogy a te itthoni munkád éppen olyan értékes nemzetszolgálat, mint a katonáé a fronton. De éppen olyan szent és súlyos felelősség is. A nemzetnek szüksége van a katonára; de szüksége van a mérnökre, orvosra, tanárra, gazdasági és adminisztratív férfiakra ma is és a jövőben is. Ezért rendel téged a tanulófrontra. Az a rendelkezés, amely az egyetemisták számára haladékot ad katonai szolgálatuk megkezdésére, mutatja, milyen óriásian fontosra becsüli a nemzet a te tanuló munkádat. De ez egyúttal alá is húzza a felelősségedet. Aki az egyetemen lazsál, játszik, vagy könnyelműen engedi elfutni a hónapokat, az gazember, hazaáruló, éppen úgy, mint a katona, aki cserbenhagyja a frontot. Mert a te frontod itt van. Más a munka, kevesebb a veszély, de ugyanaz a felelősség. A magyar munkafront katonáinak ugyanolyan férfias, öntudatos kitartással kell állniok a helyükön, mint az élet-halálfront katonái állnak odakint. A magyar történelem ezer évéből a legszégyenletesebb az 1918, amikor a mindenütt ellenséges földön álló, csodálatos teljesítményt hozó frontok mögött itthon a patkányok szétrágták a nemzetet és a munkafront összeroppant. Két éven át dolgozott a defetista nemzetrontás: rémhírek, hazug propaganda, becstelen nagyszájúskodása frontlógósoknak, idegenfajú és -lelkű agitátorok vezérkedése, a tömegek lassú bontása veszítette el az első világháborút, amelyet megnyert a magyar katona. Ezt a szégyent mégegyszer meg nem érjük: ez a te felelősséged! Az egyetemi ifjúság a társadalom minden rétegéből érkezik, és mindenhová eljut; titeket mindenütt meghallgatnak, nektek a fiatalság jogán szabad hangosan kimondanotok azt, amit a felnőtt csak magában gondolna; nektek szabad odasóznotok akkor is, ha a felnőtt csak békétlenül morgolódna magában. Nyitva tartsátok a szemeteket és figyeljétek a lassan közénk csúszó nemzetrontó defetizmust. A külső frontokon hallatlan küzdelmek; a belső fronton most kezdődik igazán a harc a láthatatlan bontó ellenséggel szemben. Ha találkoztok a rémhírterjesztővel, ne engedjétek el megjegyzéseit a fületek mellett, hanem azonnal zúduljatok fel: kemény rendreutasítás jöjjön, igazoltatás, rendőrkézre adása a társadalmat bomlasztónak. Villamoson, utcán, társaságban álarcban bujkálnak az itthoni névtelen ellenségek; az egyetemista bátrabb a felnőtteknél: csapjon le rájuk azonnal, amint aknamunkájukat észreveszi! A diákvilág hadat üzen a nemzetrontóknak! Egyrészt őket leplezi le azonnal és juttatja az igazságszolgáltatás kezére, másrészt ugyanakkor hangos szóval, nagy, lelkes bizalommal elkiáltja a magyar erőt és magyar bizalmat. Belefúrjátok magatokat a társadalomba és agitátorai vagytok a kitartás, áldozathozatal, nem-alkuvás, felelősség nagy gondolatainak! Konstruktív itthoni nemzetszolgálatra szervezett ifjúsággal szemben, ha az felelősséggel vállalja az itthoni nemzetmentést, csatát veszít a hazaáruló suttogó front. Ki tudja mit jelenthet, mit érhet ez a magyar történelem további fejlődése szempontjából! A magyar öntudat nem frázis, nem lelkesedés, gyűlések és tüntető felvonulások; a magyar öntudat a nemzeti törekvésekbe szívvel-lélekkel belekapcsolódás, és a nemzeti célok fanatikus szolgálata itthon is, a fronton is. Ott vérrel és szenvedéssel, itthon éberséggel és idegek harcával; de mind a két helyen egyforma felelősséggel. Az egyetemista ifjúságnak úgy kell élnie a magyar társadalom tudatában, mint az igazi magyarság fanatikus agitátorának, mint minden jó ügy igricének, mint annak a konstruktív intelligens férfiszövetségnek, amelyen megtörik minden rontás, és amely felelős erővel tartja az itthoni frontot. Amilyen nyugodtan tekintünk kelet felé: nem lehet baj, ott állnak a magyar férfiak! — éppen olyan nyugodtan nézhessen fel a nemzet itthon az egyetemi hallgatók ezreire: nem lehet baj itthon, mert itt állnak az egyetemisták! Erő vagytok! Nemzet bizalma vagytok! Történelmi tényező vagytok! Felelősségtek: újabb magyar ezerév! Hej, Gólya, milyen szép dolog, milyen nagy felelősség ma magyar egyetemi hallgatónak lenni! Még egyet. A ti egyetemi munkátok távlata nem a háború, hanem az utána eljövendő béke évtizedei.
Az emberi kultúra nem a háborút, hanem a békés fejlődést szolgálja. A háborút végigcsináljuk becsülettel, mert a béke élete függ tőle; de az életre való felkészülésünk áttöri a háborús pszichózis burokját és a béke munkájáról álmodik. Ti gyógyítani, építeni, tanítani akartok, a technikai kultúrát az emberi lélek szolgálatába állítva, nagy lépéssel előre vinni a lelkek kultúráját. Ezért a munkátokban valami nagy nyugalom és biztonság van. A jövő munkahadserege jövőt építeni készüli A virágnak megtiltani nem lehet… Az élet nem egyszínű, hanem ezerszínű. Nem úgy van, hogy: most háborúban állunk, tehát minden más félreáll: kultúra is, tudomány is, szerelem is … Nem igaz, hogy inter arma silent musae. Talán kissé háttérbe szorulnak, de most is dolgoznak a múzsák s munkájuk a béke-jövőt nézi. Amíg az egyetemista kemény akaratmegfeszítéssel dolgozza bele magát a tanulmányaiba, hogy hivatására, kenyérkeresetre elkészüljön, ugyanakkor párhuzamosan fontos egyéb dolgok is érnek az életben. Folytatódik a jellemnevelése. A férfi még nem kész; évek sora kell hozzá, hogy egésszé legyen. Gólya-korodban még nem vagy férfi, még csak leszel az, ha lelkiéletedet, jellemed és egyéniséged kibontását felelősséggel, gondos belső munkával tovább folytatod. Hiszen ki tudja, mi mindent kell rendbehoznod, jóvátenned, amit rosszul csináltál kamaszéveid alatt? Ki tudja, milyen terhektől kell szabadulnod, hány új vágányt raknod az elrontott régi kamaszvágányok helyett? És ha ott minden kifogástalanul jól ment, akkor is teljes erőbedobással kell dolgoznod tovább a még csak félig kialakult férfiarcon, önnevelés, teljes gőzzel előre! Folytatódik az általános műveltséged építgetése. A középiskola célja kimondottan az általános műveltség alapjainak megszerzése volt; az egyetemi munka célja kimondottan a szakképzés. Isten mentse az országot a dilettánsoktól, akik nem értenek ahhoz, amire vállalkoznak! De Isten mentse az országot a csak egyoldalúan képzett szakemberektől is! Általános műveltségedet fokozatosan, fáradhatatlanul tovább keli dolgoznod. Mennyit kell olvasnod, mennyi előadást hallgatnod, nagy kultúrélményeket életedbe sorolnod! Egyszer majd, később, külön fogok ezekről írni számodra. Most csak bele akarom csengetni lelkedbe a felelősséget a művelt emberért, aki benned rejtőzik, de kibontásra vár, és nem szabad, hogy a szaktanulmányok során benned fulladjon. Folytatódik a jövő legnagyobb feladataira való felkészülésed: férjnek, édesapának hivatására, emberteremtésben Isten eszközévé vállalkozásodra. Az egyetemi évek társadalmi élete nem romantika vagy kellemes időtöltés, hanem egy nagy cél felé törekvésed vágánya: keresed azt a leányt, akit párodnak rendelt az Úr. Szerelem őfelsége ott jár az egyetemisták világában, és keresi a szíveket, kötözgeti az aranyszálakat. Nyílt szemmel, tisztán lásd: az az egészséges és természetes, hogy míg az egyetemi éveken végighaladsz, közben sok ismerős családban megfordulj, sok leánynak szemébe nézz, keresd és megtaláld az igazit, akit majd Isten oltárához vezetsz. Érdekes megfigyelni, az évlépcsőn felfelé való haladásával mennyire szűkül az egyetemista érdeklődése a leányvilág felé. A gólya még ismerkedik, csapong, lázba jön minden újabb társadalmi alkalomnál, végigeszik egy csomó uzsonnát és vacsorát, végigudvarol nagyszámú kisleányt, és büszke és boldog, hogy őt már nagyfiú számba veszik. Pedig a kisleányok őt még csak méregetik, játszópajtásnak elfogadják, de leányok és mamák egyformán a feje fölé figyeljek, oda, ahol a harmad-negyedévesek járnak. Mert azok hamarosan komoly házasulandókká lesznek! A másodévesnek már kialakult ismeretségi köre; még mindig sok családdal, sok leánnyal, de bizonyos stabil társadalmi élettel. A harmadéves már egyre sűrűbben járogat egy családhoz, egy családnak egy leányához, akinek a fényképe is megjelenik majd az íróasztalán. És lassan, amint megy tovább az élet, elveszíti fontosságát a társaság, a bál és minden; egy lesz fontos: egy család, egy leány. Ezt kísérgeti, erről álmodik, gondolataiban élete mozaikjába ezt illesztgeti bele… És ha megvan az oklevél, akkor jön a kézfogó;
és ha megvan a teherbíró állás, akkor jön az esküvő. Ez a diákszerelem története. Szeretném, kedves Gólya, ha ezt a távlatot komolyan értékelnéd és elhinnéd nekem, hogy nálad is így folyik majd a történelem. És szeretném, ha ehhez méltóan viselkednél társaságban s ennek állandó szem előtt tartásával vigyáznál a magad társadalmi életének stílusára. Ne légy kis játékmajom, aki minden leányt végigudvarol és boldog, hogy mindenütt nevetnek a bohóságain; ugyanakkor nem veszi észre, hogy mindenütt nevetik és sehol sem veszik komolyan. Ne légy szalonjampec, aki hódításaival kérkedik és „megtiport leányszíveken át tart diadalmas bevonulást az életbe” (így mondta egyszer egy gólya!). Férfi légy, aki 18 éves korában is a férfi-jövőt építi és annak felelősségét hordozza. Majd egyszer mesélek neked fiúkról és leányokról! Most nem érünk rá, mert itt sorakoznak már a többi atyák levelei és ők is szóhoz akarnak jutni. * Nézzünk egymás szemébe és fogjunk kezet. Én megígérem neked, hogy a férfi és a pap szerető gondjával nézem futásodat az ifjú-éveken keresztül és mindig rendelkezésedre állok, ha szükséged lenne rám; akkor is, ha sohasem láttál, akkor is, ha a beszélgetés után soha többé nem látjuk egymást. Te pedig azt ígérd meg, nem énnekem, hanem a lelkiismeretednek és rajta keresztül a rád váró magyar jövendőnek, hogy a diákéletet és annak minden kérdését nagyon komolyan veszed, és hogy annak minden felelősségét férfihittel és akarattal vállalod. Meglátod, hogy ebből a kettős ígéretből, különösen a tiedből, nagy és szép dolgok fognak kialakulni a jövőben. Esto vir! Férfi légy! Hiszek benned és Isten áldását kérem fiatal éveidre. Koszter atya. Öreg diák hozzászól. Nem vagyok még öreg arra, hogy tapasztalatokról beszélhessek, de mint egyetemista már néhány évet töltöttem Pesten s eltöltött egyetemi esztendeim alapján már az idősebbekhez tartozom. Az „öreg diák” elnevezést azonban nem nagyon szeretem magamra alkalmazni, mert ez azt juttatja eszembe, hogy már nem sokáig élvezhetem életem legszebb időszakát, a gondokkal ugyan tele levő, de apró és nagy örömökben még inkább bővelkedő egyetemista éveket. Hogy miért szeretek annyira egyetemista lenni? Nehéz erre válaszolnom. Aki csak néhány hete, vagy hónapja egyetemi polgár, mint a gólya, nem is igen tudja még értékelni és becsülni mivoltát. Lehet, hogy ő csak egy csomó kellemetlenséget tapasztalt még eddig, mert ugye, a beiratkozásoknál félrelökdösték, a kollégiumban az öregek csak ugrasztották, az egyetemen az első rajzait (már t. i. ha technikus) visszautasították, s újra elkészíttették… De azután lassan beleszokik ebbe a környezetbe; sorsa összehozza új barátokkal, jóakarókkal, s — ősz lévén — mindig közelebb és közelebb jön a karácsony, ez a csodálatos varázsú, kedves ünnep, s amilyen türelmetlenül jött fel szeptemberben, éppoly türelmetlenül utazik haza karácsonykor az első vonattal, amint teheti. Közben boldogan gyönyörködik abban a sokszor megálmodott képben, amint a karácsonyfa alatt édesanya, édesapa, kis húga és öcsköse örülnek majd azoknak az apró ajándékoknak, amelyeket megtakarított zsebpénzéből vásárolt, s most bőröndjében cipel. Igen, mert mindenki számára legnagyobb öröm az, ha másoknak tud örömet szerezni. S különös örömet nyújt ez
az egyetemistának, aki eddig mindig csak kapott az otthontól s most végre ő is adhat. Az egyetemista élete csupa változatosság, s ez a szép benne. Tapasztalatai egyre sokasodnak, látóköre bővül, szinte napról-napra gazdagodik újabb benyomásokkal, s az élet számára sohasem unalmas. Jár operába, színházba, hangversenyre, moziba, kirándulni, ellátogat családokhoz de természetesen mindezt csak akkor, ha kötelességét is teljesíti mellette. A kötelességet mulasztó, időt lopó, léha diákélet mellett feltétlenül elhibázottnak tartom az ellentétes életmódot is, melyet sok fiú, különösen elsőéves folytat. Náluk ugyanis még fő az idealizmus, s számtalanszor megtörténik az, ha például szórakozni, moziba, vagy táncolni hívtam egyeseket közülök, hogy azt a választ kaptam: „Nem azért vagyok egyetemi hallgató, hogy szórakozzam, hanem hogy tanuljak!” Igaza van, csak a fogalmazása helytelen, mert nem lehet állandóan csak tanulni és tanulni. Erre vagy ráun az illető, s nem lehetetlen, hogy az ellenkező végletbe csap át, — vagy belebutul. Nem azt értem alatta, hogy valóban buta lesz, hanem buta lesz bizonyos dolgokhoz, különösképp a társadalmi élethez, ami viszont szintén nagyon fontos. Van azután egy másik gólyatípus is: a maguk-tehetetlen kisfiúk típusa. Ez még borzasztóbb az előzőnél. Azok ugyanis, akiket otthon túlságosan dédelgettek középiskolás korukban, most, mikor magukra vannak utalva, igen gyámoltalanoknak bizonyulnak. Elsősorban szobájukon látszik ez meg. Otthon az édesanyjuk vagy a szobaleány rakodott utánuk, s most, mivel egyik sincs itt, a szobájuk valóságos szemétdomb. Nekem volt gimnazista koromban egy ilyen elkényeztetett osztálytársam, ki szintén Pestre jött egyetemre. Egy kollégiumba vettek fel. Egyszer felkerestem, hogy meglátogassam. Mikor beléptem hozzá, borzasztó kép fogadott. Az őszi napsütéses délutánon csukott ablak mellett cigarettázva ült bevetetlen ágya szélén piszkos pizsamájában. Körülötte könyvek és könyvlapok hevertek a földön. Szekrénye tárva-nyitva, s benne a fehérneműk mellett voltak a cipői ugyanazon polcon. Mosdója tele volt vízzel s abban cigerettavégek és szőlőcsutkák úszkáltak. Mondhatom, nagyon bájos kép volt. Hozzátartozik a gyámoltalansághoz a pénzzel való bánni nem tudás is. Mennyi baj származik ebből! Még az csak hagyján, ha a havi zsebpénz a hónap közepére elfogy s akkor nem megy az illető sehova, nem vesz ennivalót, nem dohányozhatik és aszkéta életet él. De a legtöbben ekkor fantasztikus pénzszerzési módokhoz nyúlnak. Vagy eladják, vagy zálogházba viszik valamijüket — s így sokszor mennyi, a szülők által megvett drága érték megy veszendőbe, mert esetleg nem lesz ismét pénzük kiváltani! Vannak, akik szerencsejátékot kezdenek, kártyáznak, lóversenyeznek, s még többet veszítenek. Leggyakoribb forma pedig a pénz kölcsönkérés. Ha ilyenkor arra gondolnának a kölcsönkérők, hogy mily nehéz lesz a visszafizetés, tudom, nem folyamodnának ezen pénzszerzési formához; ha pedig a kölcsönadók előrelátnák, hogy a kölcsönadott pénz visszaszerzése sokszor mily harcba kerül majd, azt hiszem, százszor meggondolnák, míg kezükből kiadnak egy fillért is. Kétségtelen, hogy az egyetemista életében legszebb motívum a baráti összetartás. Nem akarok most erről szavalni, hanem példát hozok fel saját életemből. Heten jöttünk fel Győrből jó barátok, s iratkoztunk be gépészmérnök-hallgatóknak, s mi heten eddig még mindig összetartottunk. Másodévesek voltunk, mikor én egyszer az egyetemen rosszul lettem, s két óra múlva már a műtőasztalon feküdtem, mert vakbél-gyulladással kellett megoperáltatnom magam. Abban az időben kellett volna egy, a betegségig félig elkészült rajzomat beadnom. Nagyon bántott az egész operáció, hogy most miatta ezzel a rajzzal el kell maradnom, de mit tehettem: belenyugodtam a változhatatlanba. Ekkor egyik este feljön hozzám a kórházba barátaim közül a két legközelebb lakó, s megmondták, hogy most este sikerült nekik beadniok a rajzomat Szóhoz sem jutottam először, de aztán elmagyarázták, hogy közülük mindegyik dolgozott rajta valamit, s így az övékkel együtt elkészült határidőre az enyém is. A baráti összetartást azonban nagyon gondosan el kell választani a cimboraságtól. Volt egy elég gazdag évfolyamtársam, akinek állandóan sok zsebpénze volt. Az ilyen fiúknak nehéz a soruk, mert
ezekre valósággal rácsapnak az élősdiek. Ennek is a „jóbarátok” elfogyasztották hazaiját, megdézsmálták cigarettáit, a tőle kölcsönkért pénzt nem fizették vissza. Kétes hírű mulatókba vitették vele magukat s végül is belesodorták egy szélsőséges politikai mozgalomba; — s ő jelenleg internálótáborban van, míg azok, akik által tulajdonképp idejutott, szabadon futkosnak s keresik újabb áldozatukat. Nagyon meg kell nézni, hogy kivel barátkozik az ember! Mi idősebbek arról ítélünk meg egy-egy új fiút, hogy megnézzük, mely baráti körhöz tartozik. Több alkalmam volt ily módon egyetemistákat megfigyelni, mind az egyetemen, mind pedig a kollégiumban, de ebben az ítéletemben még sohasem csalódtam. Tévedni emberi dolog, s valóban sokat botlik az ember, de életében talán a legnagyobb botlást akkor követi el, ha rosszul, nem szívére, hanem anyagi érdekekre, esetleges önző tanácsokra hallgatva választja meg életpályáját. Sokszor jóvátehetetlenül elrontja érettségi után egyik-másik ember a jövőjét akkor, ha csak anyagi érdekekre, s nem hivatásérzésére hallgatva választja meg egyetemi szakját, íme egy példa: Egy jól menő pesti üzem tulajdonosa fiát, aki jelesen érett, gépészmérnök-hallgatónak adta. A fiúnak sem tehetsége sem kedve nem volt ehhez a szakhoz, csupán szülei erőszakolták, hogy — egyetlen fiú lévén a családban — átvehesse majd az üzemet, amelynek vezetéséhez gépészmérnöki oklevél kell. Velünk együtt indult a fiú. Mi már negyedévesek vagyunk, ő pedig még mindig elsőéves vizsgáival küzködnék, ha lenne lelkiismerete. Sajnos, úgy látszik, nincs neki, mert immár negyedik esztendeje lopja ki apja zsebéből a pénzt, anélkül, hogy valami eredményt felmutatna. (Igaz ugyan, hogy kártyázni nagyszerűen tud.) Hogy az egyetemre feljövő gólyák mennyire hangulat, divat, vagy anyagi számítás hajtotta ifjak, mutatja az a tapasztalat, hogy öt-hat évvel ezelőtt a jogi, három éve a közgazdasági, most pedig a mérnöki (technikus) fakultásokat rohanták meg s oly nagy mennyiségben adták be kérvényeiket, hogy tömegesen kell őket visszautasítania a Dékáni Hivataloknak. S mennyi értékes, hivatásérzését követő ifjú marad így ki egyes protekciós, pénzéhes törtetők miatt, akikről előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy nem odavalók! S mindez csak azért, mert előbb a jogász, majd a közgazdász, jelenleg pedig a mérnökifjúságban van nagy kereslet és éppen ezért a legnagyobb pénzszerzési lehetőség is e pályákon mutatkozik. Végezetül még szóljunk valamit az egyetemista udvarolgatásairól is. Tudnotok kell mindenek előtt, hogy a leányos mamáknak van egy igen veszedelmes törekvésük: eladósorba cseperedett leányaikat igen hamar férjhez, akarják adni. És pont mihozzánk akarják adni őket! Ezzel kapcsolatban volna fontos tanácsom a tapasztalatlanabb ifjak számára. Nem azt mondom, hogy kerüljék el a leányos házakat, sőt inkább mentől több helyen forduljanak meg, ismerkedjenek, hogy annál inkább tudjanak különbséget tenni értékes és kevésbé értékes leányok között. (Mert a leány nem mind tündér és angyal; ők is pont olyanok, mint mi: jók, rosszabbak, gyengék, erősek; — csak lány kiadásban.) Ha valahova csak szórakozni s nem komoly szándékkal járunk, tegyük ezt lehetőleg úgy, hogy többedmagunkkal menjünk, mert így biztosítva lehetünk oly irányban, hogy a család részéről nem magyarázzák félre látogatásainkat. Ha ugyanis egyedül járogatunk egy-egy családhoz, könnyen azt gondolhatják, hogy esetleges komoly szándékaink vannak, s a gyengébbek könnyen áldozatul eshetnek esetleg „férjfogó” kísérleteknek. A korai, elhamarkodott házasság pedig mindig helytelen és könnyen két élet megrontójává lehet. Számos ilyen, s ehhez hasonló példát hozhatnék még fel az egyetemista élet szép és csúnya oldaláról, de legyes belőle ennyi elég, óvatosságra intve a merészeket s bátorítva, kedvet adva a tartózkodóknak. Bulkay Lajos, IV. éves gépészmérnök-hallgató.
Nyomtatható változat
