dc_297_11
DOKTORI ÉRTEKEZÉS TÉZISEI
„A fövényre épített ház” A fordításelméletek tudomány- és nyelvfilozófiai alapjai
Írta: ALBERT SÁNDOR
Szeged 2011
dc_297_11
2
dc_297_11
„Jobb megvitatni egy kérdést anélkül, hogy eldöntenénk, mint eldönteni anélkül, hogy megvitatnánk.” (Joseph Joubert) „Ha a fordítás túlélése az elméletétől függene, akkor már jóval Cicero előtt kihalt volna.” (Louis G. Kelly)
I. A kitűzött kutatási feladat, a vizsgálat célja, a könyv felépítése 1. A nyelvről és a tudományról való gondolkodás (a nyelvfilozófia és a tudományfilozófia) óriási fejlődésen ment át az elmúlt néhány évtizedben, de a fordításelmélet ezeket az eredményeket, úgy tűnik, mindez ideig nem építette be kellő mélységben saját vizsgálódásaiba. A fordítással foglalkozó hatalmas és egyre növekvő szakirodalmat tanulmányozva ezért érezzük úgy, hogy miközben a fordításról szóló elméleti beszéd, a traduktológia szüntelenül gyarapodik, gazdagodik és szélesedik, addig az az alap, amelyre ennek az elméleti diszkurzusnak épülnie kellene, vagyis a leírás, a traduktográfia szintje alig van kidolgozva, és az is összemosódik a meglehetősen közhelyszerű fordításkritikával. Nincs tehát elkülönítve egymástól a leírás (a graphos), a kritika (a kritiké) és a róla szóló beszéd (a logos) három szintje. Pedig Kornis Gyula már 1922-ben figyelmeztetett arra, hogy „a leírás és a magyarázat kellő viszonya elengedhetetlen föltétele a tudomány fejlődésének. A tudományok fejlődését sokszor hátráltatta az a tévedés, hogy a magyarázatra való törekvés megelőzte maguknak a magyarázandó tényeknek pontos elemzését és leírását”. Nemzetközi konferenciák résztvevőjeként sokszor megdöbbentett, mennyire meg vannak győződve némely előadók saját elméleteik helyességéről, és még a szakmailag elismert filozófusok is milyen gyakran keverik össze a megismerés tárgyának ontológiáját a tárgy megismerésének ontológiájával. Úgy tűnik, mintha nem lennének kellőképpen átgondolva ennek az egész – fordítástudománynak vagy fordításelméletnek nevezett – diszciplínának a filozófiai alapjai; egyre csak növekszik az épület, de mintha hiányoznának alóla az alapok. Innen a „fövényre épített ház” metaforikus (bibliai) képe. 2. A könyv ezt a hiányosságot szeretné – ha nem is felszámolni, de legalább – csökkenteni. Legfontosabb célja, hogy hozzájáruljon a fordításelmélet(ek) tudományés nyelvfilozófiai alapjainak lerakásához. Egyfelől olyan kérdéseket vet fel, amelyekkel munkája során szinte minden gyakorló fordító szembekerül, s amelyekre csak egy tudományfilozófiailag megalapozott fordításelmélet képes választ adni, másfelől – és talán ez a fontosabb – megpróbálja bemutatni: hogyan érdemes gondolkodni, beszélni,
3
dc_297_11 írni, teoretizálni a fordításról. Tagadhatatlan, hogy a fordításelmélet(tel való foglalkozás) kezdettől fogva felvet egy sor tudományfilozófiai, tudományelméleti jellegű kérdést, és az is könnyen igazolható, hogy minden fordításelmélet implicit módon mindig magában foglal más elméleteket és diszciplínákat is: filozófiát, szemiotikát, hermeneutikát, nyelvelméletet, irodalomelméletet, kommunikációelméletet, stilisztikát, beszédaktus-elméletet stb. A könyvben a fordításnak ezeket az aspektusait csak nagyon érintőlegesen tárgyalom, hiszen a fordításelméleti szakirodalom túlnyomó többsége éppen az ilyen megközelítések vizsgálatával foglalkozik. 3. A könyv három fő részből áll. Az első, teoretikus fejezet (A fordítás elmélete a tudományfilozófia felől) a fordítástudomány általános tudományelméleti problémáinak vizsgálatával foglalkozik. Ebben a részben esik szó a diszciplína elnevezéséről, a fordításdefinícókról, a különböző fordításelméletekről, a fordításelmélet és a fordítási gyakorlat viszonyáról stb. A második fejezetben (A fordítás elmélete a nyelvfilozófia felől) a fordításelmélet néhány nagy kategóriáját vizsgálom nyelvfilozófiai szempontból: a fordíthatóság/fordíthatatlanság témakörét, a nyelvészet és a fordítás(elmélet) alapvető oppozícióit, az ekvivalenciát, a fordítási hiba megjelenését, fajtáit és okait, a módszer kérdéseit stb. A könyv harmadik fejezetében (A filozófiai diszkurzus fordítása) egy speciális teoretikus diszkurzustípus, az ún. filozófiai diszkurzus fordítási kérdéseit elemzem. A filozófiai diszkurzus kiválasztása nem véletlen, hanem nagyon is tudatos megfontolás eredménye: négy évtizedes fordítói és kontrollszerkesztői munkám lényegében ehhez a szövegtípushoz kapcsolódik; egyetlen regény és néhány novella kivételével – különböző kiadók megbízásából – mindig társadalomtudományi (filozófiai, nyelvészeti, történelmi, irodalomelméleti, szociológiai, szemiotikai, pszichoanalitikus stb.) szövegeket fordítottam és kontrollszerkesztettem. 4. Mi indokolja egy ilyen, a fordítás tudományelméleti és nyelvfilozófiai kérdéseit tárgyaló könyv megírását? A fordítás általános problémáival foglalkozó mű jelenleg nem túl sok van forgalomban Magyarországon, bár az utóbbi években számuk örvendetesen növekszik. A két alapmű – Dr. Tarnóczi Lóránt Fordítókalauza és Szabó Ede A műfordítás című könyve – több mint negyven évvel ezelőtt jelent meg, egyiket sem adták ki újra. 1994-ben a Scholastica Kiadó jelentette meg Klaudy Kinga A fordítás elmélete és gyakorlata című könyvét (azóta két kötetben, átdolgozva és kibővítve többször is kiadták), amelynek első része kitűnő bevezetést nyújt a fordítás általános problémáiba, bemutatva a fordítástudomány jelenlegi helyzetét és fő kutatási irányzatait. Bevezető jellege miatt azonban nem foglalkozik részletesebben azokkal a tudományelméleti problémákkal, amelyek tárgyalását ez a könyv tekinti feladatának. A Balassi Kiadó „Pont fordítva” című sorozatának több kötete – főleg a 2007-ben megjelent Kettős megvilágítás – ugyancsak érinti az általam vizsgált témakört. Évtizedek óta forgalomban van a nemzetközi könyvpiacon néhány – folyamatosan újrakiadott – angol, francia, német és orosz nyelvű bevezetés vagy összefoglaló mű is, de ezek túlnyomó része a fordítástudomány egy korábbi állapotát bemutató, az ún. művelt és érdeklődő nagyközönség számára készült, meglehetősen általános jellegű munka. Pedig tapasztalataim szerint a fordítás tudományfilozófiai kérdései iránt még a gyakorló fordítók körében is óriási az érdeklődés, nem beszélve az alkalmazott
4
dc_297_11 nyelvészekről, az idegennyelv szakos pedagógusokról és egyetemi hallgatókról, az irodalmárokról, filozófusokról és más elméleti szakemberekről. 5. A könyvben mindvégig a fordításról és nyelvről (langage), nyelvekről (langues) esik szó, ezért célszerűnek látszott előzetesen néhány tematikai megszorítást tenni. Ismeretes, hogy Roman Jakobson egy, a 60-as évek közepén írott cikkében különbséget tett az egy nyelven belüli fordítás (átfogalmazás, rewording), a nyelvek közötti fordítás (tulajdonképpeni fordítás, translation proper) és a szemiotikai rendszerek közötti fordítás (átalakítás, transmutation) között. A hétköznapi nyelvhasználat fordításon csak a nyelvek közötti (interlingvális) – vagyis egyik nyelvről a másikra történő – fordítást érti. A könyvben mindvégig én is ebben az értelemben beszélek a fordításról: a forrásnyelv és a célnyelv tehát minden esetben két, egymástól különböző nyelv, két különböző jelrendszer, ezért egyáltalán nem foglalkozom a Jakobson által említett két másik fordításfajtával. Fordításon minden esetben írásban történő nyelvi tevékenységet értek, nem tárgyalom sem a (szóbeli) tolmácsolás, sem a filmfeliratozás speciális problémáit, noha mindkettőnek vannak a fordítással közös sajátosságai. A különbségek azonban mégis jóval nagyobbak. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a jó tolmács általában nem jó fordító, aminek oka éppen a két tevékenység eltérő mivoltában rejlik. Míg a fordítási művelet nagyfokú figyelemösszpontosítást követel a fordító részéről, addig a tolmácsolás, éppen ellenkezőleg, a figyelem megosztását kívánja meg. A fordítónak elvileg korlátlan idő áll rendelkezésére ahhoz, hogy az adott szöveghelyre a „legjobb” megoldást megtalálja, a tolmácsnak viszont sokszor a pillanat tört része alatt kell valamilyen elfogadható (ha nem is feltétlenül a legjobb) megoldást produkálnia stb. A napjainkban a kutatás előterébe került filmfeliratozásnak – ahol a forrásnyelvi szöveg szóbeli, a célnyelvi pedig írott – olyan speciális ritmikai, hangsúlybeli, pragmatikai és más problémái vannak, amelyek elemzése szétfeszítette volna a könyv kereteit. Mindvégig emberi fordításról írok; a gépi fordítással kapcsolatos kérdéseket alig-alig érintem. Meggyőződésem szerint ugyanis a gépi fordításnak alapvetően másféle problémái vannak, mint az ún. emberi fordításnak. Míg az emberi fordítás esetében óriási szerepe van a fordítás ún. „humán tényezőinek”, a gépi fordítás esetében ezekkel a tényezőkkel egyáltalán nem kell számolnunk. A gép villámgyorsan dolgozik az emberhez képest, soha nem fárad el, ezerszer is könnyedén megismétli ugyanazt a műveletet, nem kell megértenie és értelmeznie a szöveget, a célnyelvi szöveg megszerkesztéséhez nem kell felhasználnia a világra vonatkozó háttérismereteit, lényegében nem is (szöveget) fordít, hanem nyelvi egységeket (szavakat, morfémákat, szintagmákat stb.) kódol át egyik nyelvi rendszerből a másikba. A fő különbség azonban mégis az, hogy ha egy gép százszor lefordítja ugyanazt a szöveget, akkor a célnyelvi szövegek mind a száz esetben az utolsó írásjelig meg fognak egyezni, ha viszont egy ember fordítja le százszor egymás után ugyanazt a forrásnyelvi szöveget, akkor a célnyelvi szövegek soha nem lesznek sem teljesen egyformák, sem teljesen különbözőek. Egyáltalán nem tárgyalom az ún. iskolai vagy tanfordítás (francia terminológiával: version és thème) módszertani, pedagógiai, didaktikai kérdéseit, mivel a róluk szóló szakirodalom ma már szinte áttekinthetetlen. Fordításon mindvégig szövegfordítást (francia elnevezéssel: traduction) értek, nem az egyes nyelvi-nyelvtani jelenségek
5
dc_297_11 megtanítását, begyakoroltatását szolgáló vagy elősegítő kétnyelvű grammatikai gyakorlatokat (exercices grammaticaux bilingues), sem a nyelvtudás fejlesztését vagy felmérését célzó tanfordítást. A fordítás valamennyi problémáját az irodalmi és a teoretikus szövegtípus (discours littéraire, discours théorique) által felvetett problémák felől közelítem meg, nem foglal-kozom a szakfordítás (orvosi, műszaki, jogi, adminisztratív, közigazgatási, Európai Uniós szövegek) speciális kérdéseivel, amelyekkel a hivatásos fordítóknak és a fordítóirodák munkatársainak napi gyakorlatuk során folyamatosan meg kell küzde-niük, és amelyek középpontjában főleg a gazdasági-pénzügyi, jogi, kereskedelmi stb. terminológiával kapcsolatos kérdések állnak.
II. A kutatás leírása; módszerek, eredmények 6. A tudományok mindig ismeretelméletekre támaszkodnak, ezért minden tudománynak saját magának kell megkonstruálnia tulajdon ismeretelméletét és kidolgoznia terminológiáját. Az első episztemológiai jellegű kérdés tehát nagyjából az alábbi módon fogalmazható meg: kijelölhető-e, körülírható-e a társadalomtudományokon belül egy olyan részterület, amelyet fordításelméletnek vagy fordítástudománynak nevezhetünk, lehet-e tematizálni e részterület problémáit, konceptualizálni fogalmait, meg lehet-e határozni tulajdonképpeni tárgyát, ki lehet-e dolgozni céljait, módszereit, fogalomrendszerét, terminológiai apparátusát? Hogy ezekre a kérdésekre valamilyen választ adhassunk, ahhoz előzőleg azt kell tisztáznunk, mit értünk elméleten és milyen tevékenységet jelölünk a fordítás szóval. 7. A nyelvújítás során keletkezett elmélet szó a modern tudományfilozófiában a „modell”, „hipotézis” szinonimája. Ahhoz, hogy egy felfogás, nézet, vélekedés vagy tan(ítás) számot tarthasson az elmélet elnevezésre, szigorú kritériumrendszernek kell megfelelnie (objektivitás, belső koherencia, ellentmondás-mentesség, ellenőrizhetőség vagy cáfolhatóság, a megfigyelő intuíciójának kizárása, kimerítő jelleg, ismételhetőség stb.) A fordításelméletek ebben a megközelítésben nem tekinthetők elméleteknek, hiszen szinte semmiben nem képesek eleget tenni az elméletek felállításával kapcsolatos követelményeknek. Ha azonban visszanyúlunk a teória szó eredeti, görög jelentéséhez, amely „megfigyelést”, „nézést”, a dolgok „szemlélését” jelentette (hasonlóan a latin contemplatio-hoz), akkor, ebben az értelemben, a fordításelméletek tekinthetők elméleteknek. 8. A fordítás(elmélet) körüli bizonytalanságot jól tükrözi a diszciplína elnevezésével kapcsolatos bizonytalanság. Úgy gondolom, hogy sem a fordításelmélet, sem a fordítástudomány (science of translating, translation theory, science de la traduction, théorie de la traduction stb.) szó nem alkalmas a fordítással kapcsolatos beszéd, elmélkedés, teoretizálás jelölésére, bár a fordításelméleti szakirodalom ezek mindegyikét (sokszor szinonimákként) használja. A Wissenschaft szó sokkal szélesebb szemantikája miatt a legpontosabban talán a német Übersetzungswissenschaft és a francia traductologie elnevezés fejezi ki legjobban azt, hogy mivel kellene a fordításról szóló elméleti beszédnek
6
dc_297_11 (philosophising, reasoning, théorisation) foglalkoznia: a fordítás „tudománya” traduktológia, vagyis a fordításról (trans-ducere) való gondolkodás, elmélkedés, beszéd (logos). 9. A fordításnak több száz definíciója létezik. A különböző szerzők a fordítást másodlagos kommunikációként, interkulturális közvetítésként, valamiféle átvitelként, önmagára való reflexióként, nyelvi tevékenységként, a meggyőzés és manipulálás lehetséges eszközeként, energiaként, sőt újabban még a pszichoanalízis terminusaival is definiálják. A különböző fordításdefiníciók által használt terminológia nyelvi elemzéséből könnyen kimutatható, milyen nagyfokú affinitást tanúsít a fordítás (elmélete) a legkülönbözőbb diszciplínák, teóriák, irányzatok, megközelítések iránt. Minden nehézség nélkül integrálja, magába olvasztja az általános és alkalmazott nyelvészet, a kontrasztív nyelvészet, a kommunikáció- és információelmélet, a logika, a pszichológia, a szövegelmélet, a szemiotika, a filozófia, a generatív nyelvelmélet és más diszciplínák (újabban a politikatudomány, a kognitív tudományok, a pszichoanalízis és a posztmodern irodalomelmélet) szakkifejezéseit, felhasználja elemzési módszereiket, megközelítési módjukat, elméleti eredményeiket. A sok és sokféle definíció a tudományfilozófiában az elmélethiány jele. A fordításnak azért van ilyen sok definíciója, mert a fordításnak (még) nincs kialakult, mindenki által elfogadott, egységes elmélete. A megismerni akart tárgyat (objet de connaissance) egyébként is lehetetlen a priori pontosan definiálni, hiszen a pontos definíció azt előfeltételezi, hogy a vizsgálandó tárgyat már ismerjük. Számos filozófus figyelmeztet rá, hogy a jelenség igazi természetét sokszor tulajdon definíciónk fedi el előlünk. Ha ugyanis a megismerni akart jelenség vizsgálatának kezdetekor azt a célt tűzzük magunk elé, hogy pontos definíciót adjunk rá, akkor fennáll az a veszély, hogy a vizsgálat során igyekszünk majd e definícióhoz tartani magunkat, gondolkodásunkat megpróbáljuk mintegy „hozzáigazítani” saját definíciónkhoz, így gondolkodásunk, érvelésünk kereteit már ki is jelöli saját definíciónk. A definíció hiánya egyébként nem akadálya a fordításról való elméleti diszkurzusnak, hiszen a fizika is kiválóan használja a különböző atommodelleket anélkül, hogy az atom fogalmát az elméleti fizika pontosan definiálta volna. 10. Meggyőződésem, hogy a fordításról való teoretizálásnak a fordítás gyakorlatára kell támaszkodnia, a gyakorlatot, a praxist kell kiindulási pontnak tekintenie, mindenekelőtt ezt kell leírnia és erre reflektálva kell megfogalmaznia állításait. Ha ugyanis nem ezt teszi, ha elszakad a gyakorlattól és saját maga „állítja elő” problémáit, akkor óhatatlanul normatív tudomány, megtanulandó szabályrendszer, tan, dogma vagy – ami még rosszabb – terméketlen metateória válik belőle. Pedig a fordításnak (éppúgy mint az olvasásnak, a megértésnek és az értelmezésnek) nincsenek leírt, kodifikált szabályai. Ha lennének ilyen szabályok, akkor ezek betartásával bárki bármit le tudna fordítani. A fordítás elméletének és gyakorlatának a viszonyát a legjobban talán a francia réflexion pratique / pratique réflexive szópár fejezi ki. Ez azt jelenti, hogy a fordításról való mindenfajta elméleti tevékenységnek a gyakorlatra kellene irányulnia, a gyakorlatot kell kiindulási pontnak tekintenie, míg a fordítás gyakorlatának mindig nyitottnak kell maradnia a fordítással kapcsolatos elméleti kérdésekre, soha nem szabad eleve kizárnia és elutasítania az elméleti dimenziót, az elmélet megalkotásának igényét (de legalábbis tartalmaznia kellene az ehhez való hozzájárulás szándékát). Az
7
dc_297_11 ilyen, gyakorlatra irányuló és arra reflektáló elméletet görög szóval praxeológiának nevezzük. A fordítás elmélete tehát praxeológia, a gyakorlatról (praxis) való elmélkedés, gondolkodás, érvelés, beszéd (logos). Ilyen értelemben nevezte a fordítás elméletét a francia Jean-René Ladmiral „reflexív, gondolkodásbeli diszciplíná”-nak (une discipline de réflexion). 11. Soha nem szabad elválasztani egymástól a fordítás elméletét és gyakorlatát, ha beszélni, írni, értekezni akarunk a fordításról. Természetesen a fordításról való mindenfajta teoretizálás implicit módon magában foglal valamiféle filozófiát (felfogást, elméletet, elgondolást stb.) a nyelvről, egyik célja pedig annak kimutatása lenne, hogy a fordításelmélet által felvetett kérdések többsége zárt, ún. apokritikus kérdés, a válaszok pedig, amelyeket ad rájuk, nem kielégítő álválaszok csupán. Ezért a fordításról való bármifajta teoretizálást problematologikus (nyitott), nem pedig apokritikus (zárt) módon lenne szabad végezni. A „probléma” terminus a tudományelméletben nem valamiféle pejoratív kicsengésű, negatív jelentéstartalmú szó, mintegy a „nehézség” szinonímája, éppen ellenkezőleg: minden tudomány arra törekszik, hogy kérdéseit problémákká alakítsa át, felvetéseit problematizálni tudja. A tudományfilozófia szerint egy fel(ve)tett kérdést kétféle módon lehet megválaszolni: problematologikusan és apokritikusan. A problematologikus válaszok soha nem adnak végső, lezárt, „egyedül üdvözítő” megoldást a feltett kérdésekre, hanem csak egy lehetséges megoldást kínálnak, nyitva hagyva az utat más megoldások számára; az apokritikus válaszok viszont kikötik a megoldásokat, elzárják az utat a további kérdések felvetése elől és normatív felfogást tükröznek. Csak a nyitottság és a saját fordításkoncepciónkkal szembeni „kritikus távolság” (franciául ezt dimension critique-nek hívják) akadályozhatja meg a fordításelméletet abban, hogy visszasüllyedjen abba a káros normativitásba, amelyen a fejlődés érdekében mindenképpen túl kell lépnie. A rosszul feltett álkérdések és az apokritikus válaszok a fordításelméletből dogmát, merev, zárt és szigorú „tudományt” csinálnának, a szó legrosszabb értelmében. A fordításelmélet nem valamiféle felsőbb fórum vagy instancia, amelyhez a fordító döntései helyességét illetően tanácsért, válaszért vagy jóváhagyásért fordulhat. Csak arra képes, hogy szisztematikus keretek közé helyezze a fordítás folyamatát, megpróbálja leírni mechanizmusrendszerét, feltárni azokat a hermeneutikai útvonalakat, amelyeket bejárva egy-egy konkrét esetben egy-egy fordító eljuthatott az általa legjobbnak vélt célnyelvi megfelelő kiválasztásáig vagy felkutatásáig, megkísérelve rekonstruálni azt a megértő-értelmező folyamatot, amely ott rejlik minden fordítási tevékenység mögött. 12. A fordítás(elmélet) alapvető oppozíciói nem azonosak a(z elméleti) nyelvészet fő oppozícióival. Az elméleti nyelvészet ugyanis egy absztrakt/konkrét dichotómia köré szervezi meg fogalmait és terminusait: a langue/parole, kompetencia/performancia, fonéma/beszédhang, lexéma/szóalak stb. antinómák jól tükrözik ezt az oppozíciórendszert. A fordítás(elmélet) alapvető oppozíciói azonban teljesen más természetűek: olyanok, mint langue/discours, formális megfelelés/szövegekvivalencia, lexikális jelentés/diszkurzív értelem stb., ahol az oppozíció alapja egy adott/létrehozott dichotómia. A fordító számára bizonyos értelemben „adva van” a nyelv, a szójelentés, a formális megfelelés stb., de fordítói tevékenysége során ezekből ő hozza létre a szöveget (discours), ő teremti meg a szövegszintű ekvivalenciát és a diszkurzív értelmet. Ez utóbbiak kialakítása
8
dc_297_11 során nagy mértékben eltávolodhat az előbbiektől: szöveget és értelmet fordít, nem pedig szavakat és szójelentéseket. Itt jól kitűnik a különbség a gépi és az emberi fordítás között: a gép nyelvi egységeket visz át egyik nyelvi rendszerből (kódból) a másikba; a gép nem olvas, nem fordít, nem értelmez, hanem átkódol. Némiképp leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a gép a nyelvet fordítja, az ember pedig a szöveget. Az, hogy a fordító hogyan alakítja át a lexikális (szó)jelentéseket diszkurzív (szöveg)ekvivalenciákká, a fordításelmélet és a kognitív pszichológia egyik legnagyobb, máig megoldatlan rejtélye, amelynek hátterében a nyelvészek egy része nem kis csodálkozással fedezi fel a nyelvi jel megdöbbentő instabilitását. 13. A fordításnak mindig voltak visszatérő, „örökzöld” témái, amelyekhez nemcsak a fordításelmélet szakemberei, de költők, írók, nyelvészek, filozófusok is hozzászóltak. Az egyik ilyen örök téma a fordíthatóság/fordíthatatlanság oppozíciója, amely amióta fordítás egyáltalán létezik, két táborra osztja és olykor meglehetősen szélsőséges álláspontok hirdetésére készteti a fordítás lehetségessége vagy lehetetlensége mellett érvelőket. Meggyőződésem szerint itt egy – inkább mesterségesen létrehozott – elméleti/gyakorlati oppozícióval állunk szemben: miközben az elméleti nyelvészek, a szemiotikusok, az esztéták, a fordításelmélet szakemberei stb. „tudományos” érvekkel igyekeznek alátámasztani a fordítás lehetetlenségét, addig a gyakorló fordítók konkrét fordítások tömegét állítják elő, sőt éppenséggel a fordíthatatlannak tartott művekről készül a legtöbb fordítás. A fordíthatatlanság a nyelv, a langue sajátossága: a különböző nyelvek – számos ok miatt – valóban fordíthatatlanok egymásra. Minden nyelvben vannak „fordíthatatlan” szavak, kifejezések, idiómák, szójátékok, mondatok stb. A fordító azonban soha nem nyelveket, hanem mindig szövegeket fordít, amelyek egyszerre fordíthatók és fordíthatatlanok, pontosabban: különböző mértékben fordíthatók. A fordíthatóság nem a nyelv, hanem a szöveg, a discours inherens jegye, de ez a jegy még a szöveg szintjén sem éles ellentétet, hanem kontinuumot alkot! A különböző szövegek valóban nem mind egyformán jól fordíthatók, de ha egy nyelvi egység szöveg, akkor valamilyen mértékben mindig fordítható. Úgy is mondhatnánk: a fordításnak mintegy előfeltétele a nyelv szöveggé való átalakítása, „szövegesítése” (mise en discours de la langue). Még a lefordíthatatlannak tartott szójátékok, szóviccek is – amelyek létezésmódja, ontológiai státusa maga a nyelv – tartalmaznak a fordítás során átvihető nyelvi elemeket. Azt is tudomásul kell vennünk, hogy minden fordítás elkerülhetetlen veszteségekkel jár, és ezeknek csak egy részét tudja a fordító valamilyen módon kompenzálni. A fordításon soha nem szabad számon kérni az eredeti szöveg tulajdonságait, a fordítást fordításként kell olvasni és elfogadni. 14. A fordítás (a célnyelvi szöveg) soha nem fogja pontosan ugyanazt „mondani”, mint a forrásnyelvi, ezt nem is lehet elvárni tőle. Ahogyan a francia fordításelmélet „nagy öregje”, Georges Mounin már több mint fél évszázaddal ezelőtt megmondta, a fordítással szemben felhozható összes érv összefoglalható ebben az egyben: a fordítás nem az eredeti szöveg. A hermeneutikai kutatások meggyőzően kimutatták, hogy egy szöveg olvasásának, megértésének, értelmezésének, fordításának soha nincs egy végső, lezárt, befejezett állapota. A célnyelvi szöveg nem úgy jön létre, hogy a fordító mintegy kivonja a szöveg tartalmát a forrásnyelv „öntőformájából”, és ezt a nyelv nélküli „tiszta” tartalmat átteszi a célnyelv „öntőformájába”. Ez a – fordításelmélet-
9
dc_297_11 írók egy részének körében – igen népszerű elképzelés számos nyelvfilozófiai problémát rejt, amelyek elemzésével részletesen foglalkozom a könyvben. Álláspontom szerint egy szövegnek (mint strukturált nyelvi egységnek) nincs, nem lehet egyetlen másodpercig sem valamilyen nyelvi hordozó nélküli, „tiszta” állapota. Ha van is ilyen, az (még) nem nyelv és nem szöveg, tehát nem is fordítható. A fordítás folyamata egyszerűen nem úgy zajlik le, ahogyan a nyelvészek és szemiotikusok egy része elképzeli. Fordítás közben a fordító nem fosztja meg az üzenetet szavaitól, nem helyezi át a „tiszta gondolat” régióiba, és nem ennek a nyelv nélküli, éteri, tiszta gondolatnak keres célnyelvi öntőformát. A fordító szavakat, kifejezéseket, mondatokat fordít, egyiket a másik után, a szótár által megadott formális megfelelőket diszkurzív értelemmé alakítja át, célnyelvi valóságokat keresve a forrásnyelvi valóságoknak. Mindez nyilvánvalóan függ a szöveg jellegétől is, hiszen máshogy fordítunk egy verset, máshogy egy szakszöveget és máshogy egy filozófiai szöveget. Azt is tudjuk, hogy a fordító soha nem fordítja egyszerre az egész szöveget, mindig csak egyes szavakat, mondatokat, szószerkezeteket, felkiáltásokat, indulatszavakat, szakkifejezéseket fordít le, és ezek „állnak össze” a fordítási aktus végén célnyelvi szöveggé. Azt senki nem fogja garantálni (és nem is lehet), hogy a célnyelvi szöveg ugyanazt fogja-e mondani, „jelenteni”, ugyanazt a hatást fogja-e kelteni, stb., mint a forrásnyelvi szöveg! Azt pedig végképp nem lehet megjósolni, hogy a célnyelvi szöveg olvasója is ugyanazt a tartalmat, üzenetet fogja olvasni – csak más nyelven –, mint a forrásnyelvi szöveg olvasója. Tudomásul kell vennünk: a fordításnak – ennek a rendkívül bonyolult nyelvi-mentális-pszichikai stb. tevékenységnek – mindig volt és mindig lesz is egy, az emberi tudatosság számára elérhetetlen, leírhatatlan, megmagyarázhatatlan (metafizikai, irracionális stb.) része. 15. Létezik egy teoretikusan és empirikusan is viszonylag jól körülhatárolható szövegtípus, amelyet elméleti vagy teoretikus diszkurzusnak nevezhetünk; e szövegtípus fordításának megvannak a maga specifikus (szemantikai, szintaktikai, lexikális, stilisztikai) problémái. A teoretikus diszkurzus egyik fajtája, megnyilvánulási módja a filozófiai diszkurzus. Minden filozófiai szöveg, filozófiai mű (a kettő nem esik feltétlenül egybe) a filozófiai diszkurzust reprezentálja, felfogható a filozófiai diszkurzus egy-egy konkrét megjelenési formájának, és megfordítva: a filozófiai szövegek halmaza, összessége alkotja a filozófiai diszkurzust. Egy francia nyelvű filozófiai szöveg például egyfelől a francia nyelv filozófiai változata, másfelől a filozófiai írásmód (philosophical writing, écriture philosophique) francia változata. Minden filozófiai szöveg – és fordítása – felfogható egy nyelv valamilyen aktuális állapotának lenyomataként, egyszersmind ennek a filozófiai írásmódnak a lenyomataként, végül pedig úgy is, mint a szerző (fordító) tudásának, ismereteinek, „enciklopédiájának”, pillanatnyi mentális és pszichikai tényezőinek lenyomata. Ilyen értelemben minden (filozófiai) szöveg egy nyelv és egy szerző (fordító) virtuális lehetőségeinek aktualizációja. 16. A teoretikus diszkurzus talán legfontosabb sajátossága az, hogy nagy számban találhatók benne olyan speciális szavak, szakkifejezések, fogalmak, terminus technicusok (filozofémák), amelyek jelöltje, referense a befogadó számára első olvasásra meglehetősen homályos. Ebben a diszkurzustípusban még a legártatlanabb hétköznapi szavak is felvehetnek speciális jelentést és válhatnak az adott szerző diszkurzu-
10
dc_297_11 sának speciális terminusaivá. Heidegger például egy kicsit más értelemben használja a „fecsegés”, a „gond” vagy a „gondozó” szavakat, mint a hétköznapi nyelv. Freud teoretikus (pszichológiai) diszkurzusában a fordítók számára sok fejtörést okozott a német es személyes névmás pontos célnyelvi megfelelőjének megtalálása (az első Freud-fordításokban „ősvalami”-ként szerepel, újabban „ösztön én”-nek fordítják). Hasonló a helyzet a lacani pszichoanalitikus diszkurzusban szereplő francia ça névmással. Mindez azt bizonyítja, hogy a teoretikus diszkurzus bármely szava lehet egy szövegben terminus értékű, ezért megértése, értelmezése és fordítása különleges körültekintést igényel. A fordítónak a fordítási művelet során ugyanis nem e szó lexikális jelentését kell átvinnie vagy megteremtenie a célnyelvben, hanem speciális heideggeri (freudi, lacani, stb.) értelmét. 17. De hogyan, milyen módszerrel, milyen eszközökkel tudják a fordítók ezt a speciális értelmet feltárni? A teoretikus diszkurzus szakterminusait azért nehéz pontosan megérteni és lefordítani, mert egy-egy ilyen szakkifejezés (filozoféma) hosszú, sokszor évekig-évtizedekig tartó reflexív-gondolkodó-absztraháló folyamat végterméke, és soha nem egymagában, hanem mindig egy sor más, hasonló filozofémával együtt jelenik meg a szerző filozófiai gondolkodásában: speciális rendszert alkotnak. Az is könnyen belátható, hogy egy-egy ilyen filozoféma mindig az adott nyelvhez köthető, valamiképpen az adott nyelven történő gondolkodás eredménye. Diszkurzív értelmét a szó lexikális jelentése, az adott szerző filozófiai diszkurzusában szereplő többi filozoféma értelme (egyfajta bonyolult cross-reference révén), a szerző gondolatrendszerének, filozófiájának ismerete, valamint egy sor nyelven kívüli tényező együttesen adja meg: az ilyen szemantikai be- és átszűrődések révén értelme egyre finomodik és gazdagodik. Egyáltalán nem biztos, hogy a fordítónak a célnyelvben rendelkezésére áll egy hasonló jelentésgazdagságú megfelelő, és az sem biztos, hogy minden esetben képes lesz ilyet létrehozni. A célnyelvi megfelelő megtalálása, kialakítása a fordító részéről roppant bonyolult hermeneutikai (megértő-értelmező) tevékenység eredménye. 18. A filozófiai diszkurzus fordítójának a megfelelő célnyelvi ekvivalens megtalálása során kétféle megkötöttséggel kell egyidejűleg megbirkóznia. Az egyik magából a nyelvből, a célnyelv morfológiai struktúrájából ered, a másik pedig a diszkurzusból, az adott szerző filozófiai nyelvezetéből, a filozófiai szemantikából származik. A megkötöttségek tehát egyszerre formai (morfológiai) és tartalmi (szemantikai) természetűek. Az interpretációs különbségek – a hangsúlyok máshová helyezése – e kétféle megkötöttség valamelyikének előtérbe állításából fakadnak. A célnyelvi szövegek azért térnek el egymástól, mert a különböző fordítók más és más hermeneutikai utat jártak be a megfelelő célnyelvi ekvivalens megtalálása vagy létrehozása során. 19. Minden (filozófiai) szöveget alapvetően kétféle koncepcióval lehet fordítani, s ez még akkor is így van, ha tudjuk: a konkrét fordítási gyakorlatban ez a kétféle koncepció nem válik szét ilyen élesen és a gyakorlatban számos variánsukkal találkozhatunk. A szöveg közelében (close to text), az ún. sourcier-felfogás szerint fordítók igyekeznek a forrásnyelvi szövegnek minél több jegyét, lehetőleg az összeset átvinni a célnyelvi szövegbe, s ezáltal sokszor ők maguk teszik a célnyelven érthetetlenné saját
11
dc_297_11 fordításaikat. (Ők persze értik saját fordításukat, de csak az eredetin keresztül, az eredeti szöveg azonban a célnyelvi szöveg olvasójának nem áll mindig rendelkezésére.) Ezzel szemben a cibliste-felfogás (far from text) hívei elsősorban a befogadó érdekeit képviselik, ami azzal a veszéllyel jár, hogy a szöveg szépen gördül a célnyelven, csak éppen nem tartalmaz semmit a forrásnyelvi szövegre (ha úgy tetszik: a szerzőre) jellemző szignifikáns jegyekből. A Lét és idő különböző nyelvű fordítóinál ez a kétféle koncepció viszonylag jól megfigyelhető. François Vezin új francia fordítása például homlokegyenest más felfogásban készült, mint Emmanuel Martineau-é. Ezért az előbbi eredménye egy – még a francia anyanyelvűek számára is – teljesen érthetetlen, de abszolút heideggeri (stílusú) Heidegger-szöveg, míg az utóbbié egy szépen gördülő, jól olvasható, könnyen érthető, de inkább Szent Ágostonra, mint Heideggerre emlékeztető francia szöveg. 20. Meggyőződésem, hogy Martin Heidegger filozófiai írásmódjának, stílusának inherens jegye az általa alkalmazott speciális szóösszerakás, szóképzés, a fonémákig levitt etimologizálás, a számos neologizmus, az az egész nyelvezet, amelyet azzal a céllal alakított ki, hogy a hagyományos metafizika építményét lerombolja. A fordítónak erre tekintettel kell lennie, és amennyire képes rá, meg kell próbálnia ezt a nyelvet újrateremteni a célnyelven. A fordításelmélet szakembereinek állításaival szemben a fordító ilyenkor nemcsak parole, hanem langue-szinten is dolgozni kényszerül. Természetesen munkáját nagy mértékben befolyásolja anyanyelvének szerkezete, morfoszintaktikai struktúrája, de hogy lehet kompromisszumos megoldást találni, azt jól bizonyítja például a Lét és idő két olasz nyelvű fordítása. 21. Ahhoz, hogy a fordításelmélet kilépjen abból a zárt körből, amelyben mindeddig mozgott, elsősorban az szükséges, hogy konkrét problémáit filozófiai kérdésekké alakítsa át. A könyv lényegében erről a próbálkozásról szól. Ha a fordítás összes problémáját – a jelentéstől és a megértéstől az ekvivalencián keresztül egészen a fordíthatóságig – filozófiai kérdéseknek tekintjük, akkor úgy is beszélhetünk, gondolkodhatunk, írhatunk róla, hogy ezekre a kérdésekre nem kell feltétlenül valamilyen választ, megoldást adnunk. A fordítástudomány nem tudomány és nem elmélet, hanem élő, eleven, mindennapi gyakorlat. A fordításnak nincs igazi elmélete, mint ahogyan semmiféle gyakorlati tevékenységnek nincs elmélete (ha a fordítást egy olyan nagyon gyakorlati tevékenységhez hasonlítjuk, mint a favágás, akkor érdemes elgondolkodnunk: vajon van-e a favágásnak elmélete?). Ettől függetlenül lehet, érdemes, sőt kell is beszélni, írni, elmélkedni, gondolkodni róla. Lehet kérdéseket feltenni, lehet általánosságokat mondani, lehet különböző fordítói „fogásokat”, technikákat leírni, lehet teorémákat, ún. tantételeket megfogalmazni vele kapcsolatban. Csak egyet nem lehet: nem szabad megengedni, hogy a fordításelmélet a szó rossz értelmében vett normatív tudomány, megtanulni való ismeretanyag, holt dogma legyen, aminek semmi köze nincs a tényleges gyakorlathoz. Ha a fordításelmélet szakemberei letesznek ilyen irányú törekvéseikről, akkor a fordításról való filozófiai diszkurzus alkalmas lehet arra, hogy a megismeréstudomány folyamatosan megújuló, mindig új eredményeket hozó területévé váljon.
12
dc_297_11 III. A könyv tárgyköréhez kapcsolódó fontosabb publikációk 1. Théories de la traduction. Máté Györgyi (szerk.): Alkalmazott nyelvészeti doktori kurzusok, 2001/1. szám. PTE BTK Francia Tanszék, Pécs, 2001. 2. Übersetzung und Philosophie. (Aus dem ungarischen übersetzt von László Valaczkai). Editions Preasens, Wien, 2001. 3. Fordítás és filozófia. A fordításelméletek tudományfilozófiai problémái & Filozófiai szövegek fordítási kérdései. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2003. * 4. Quelques aspects de traduction philosophique. Acta Romanica. Tomus XIII. Szeged, 1988, 151-168. 5. Aspekte zur Philosophie der Übersetzung. Germanistisches Jahrbuch, IX. Jahrgang, Budapest, 1990, 216-226. 6. Traduction linguistique et sciences complémentaires. Studi Italiani di Linguistica Teorica ed Applicata, No. 3/1990, 439-453. 7. Megjegyzések az ekvivalenciáról egy metafora fordításának ürügyén. In: Petőfi S. János & Békési Imre (szerk.): Szemiotikai szövegtan. 4. kötet. JGYTF Kiadó, Szeged, 1992, 115-124. 8. The Traps of Formal Correspondence. Perspectives: Studies in Translatology. 1993/1., Museum Tusculanum Press, Copenhagen, 1993, 11-21. 9. Correspondance lexicale et équivalence textuelle (analyse comparative d’un verbe dans le dictionnaire et dans le discours). Cahiers d’Études Hongroises. No.5/1993, 13-23. 10. Filozófiai szövegek fordítási kérdései. In: Petőfi S. János – Békési Imre – Vass László (szerk.): Szemiotikai szövegtan 6., JGYTF Kiadó, Szeged, 1993, 145-156. 11. Est-il possible de définir les critères d’une bonne traduction? In: Translation – The Vital Link. Proceedings of the XIII FIT World Congress. Volume 1. The Chameleon Press Ltd., London, 1993, 675-681. 12. Lehet-e objektív kritériumokat adni egy fordítás értékeléséhez? Átváltozások, 2. (1994), 81-88. 13. Conditions d’une activité théorique sur la traduction. In: Studi Italiani di Linguistica Teorica ed Applicata, No. 27. (1998), 435-449.
13
dc_297_11 14. Passage des noms abstraits d’un discours à l’autre: problématique de la traduction. In: Nelly Flaux – Michel Glatigny – Didier Samain (éds.): Les noms abstraits: histoire et théories. Presses Universitaires du Septentrion, Lille, 1996, 189-198. 15. Some Aspects of the Philosophy of Literary Translation. In: Kinga Klaudy – José Lambert – Anikó Sohár (eds.): Translation Studies in Hungary. Scholastica, Budapest, 1996, 53-59. 16. Traduire l’intraduisible: les paradoxes de la traduction. In: Jean Perrot (éd.): Polyphonie pour Iván Fónagy (Volume d’hommage au 75e anniversaire de Iván Fónagy). Paris, Édition L’Harmattan, 1997, 11-17. 17. Traduire des langues ou traduire des cultures? In: Judit Karafiáth & György Tverdota (éds.): Acclimater l’autre. La traduction littéraire et son contexte culturel. Éditions Balassi, Budapest, 1997, 25-32. 18. Théorie de la traduction et philosophie du langage. Revue d’Études Françaises, No. 3 (Linguistiques, poétiques, musiques). ELTE Kiadó, Budapest, 1998, 165-171. 19. A fordításelméletek tudományfilozófiai alapjairól. Fordítástudomány, I. évf. 1. szám [1999], 12-26. 20. Filozófiai szövegek fordítása (1. rész). Fordítástudomány, II. évf. 2. szám [2000], 523. 21. Filozófiai szövegek fordítása (2. rész). Fordítástudomány, III. évf. 1. szám [2001], 525. 22. A fordítás paradoxonjai. In: Andor József – Szűcs Tibor – Terts István (szerk.): Színes eszmék nem alszanak... Szépe György 70. születésnapjára. I. kötet, Lingua Franca Csoport, Pécs, 2001, 44-53. 23. Réflexions sur l’intraduisibilité à propos de la traduction d’un haiku japonais. In: Analele universitaţii din Craiova, Seria Ştiinţe Filologice, An VII [2003], Editura Universitaria, Craiova, 2003, 13-18. 24. Les paradoxes de la traduction. In: Thomas Szende & Györgyi Máté (éds.): Frontières et passages. Actes du colloque franco–hongrois sur la traduction. Peter Lang SA., Bern, Berlin, Bruxelles, Frankfurt/M., New York, Oxford, Wien, 2003, 5-16. 25. A contresens fogalma a fordításelméletben. Fordítástudomány, V. évf. 1. szám [2003], 44-59. 26. Réflexions philosophiques sur la notion de « contresens ». Acta Romanica, Tomus XXII, Szeged, 2003, 7-15.
14
dc_297_11 27. A fordíthatatlanság mint fordításelméleti kategória. In: Gervain Judit – Pléh Csaba (szerk.): A láthatatlan megismerés. Gondolat Kiadó, Budapest, 2004, 81-104. 28. « Mindig el tudja dönteni...». Szubjektív megjegyzések nyelvvel kapcsolatos döntéseink objektivitásáról. In: Navracsics Judit – Tóth Szergej (szerk.): Nyelvészet és interdiszciplinaritás. I. kötet, Generalia – Szeged, Veszprém, 2004, 187-193. 29. La traduction: phénomène d’interculturalité. In: Analele universitaţii din Craiova / Annales de l’Université de Craiova, Série Langues et littératures romanes, numéro spécial „Variétés linguistiques et culturelles”, An VIII [2004], Editura Universitaria, Craiova, 2004, 9-14. 30. Lefordíthatók-e a beszéd szupraszegmentális elemei? In: Dobos Csilla – Kis Ádám – Lengyel Zsolt – Székely Gábor – Tóth Szergej (szerk.): „Mindent fordítunk, és mindenki fordít”: Értékek teremtése és közvetítése a nyelvészetben. SZAK Kiadó, Bicske, 2005, 17-21. 31. Un type spécial de contresens : apparition d’une tautologie dans le texte-cible. In: Krisztina Károly and Ágota Fóris (eds.): New Trends in Translation Studies: In Honour of Kinga Klaudy. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005, 157-175. 32. A fordíthatóság és fordíthatatlanság határán. Fordítástudomány, VII. évf. 1. szám [2005], 34-49. 33. Le traducteur comme sociologue. In: Analele universitaţii din Craiova / Annales de l’Université de Craiova, Série Langues et littératures romanes, numéro spécial „Langue et littérature françaises: nouvelles méthodes de recherche”, An IX, vol. I [2005], Editura Universitaria, Craiova, 2005, 163-169. 34. Un moyen de s’évader de la « prison » de la langue: traduire (réflexions philosophiques). In: Yann Foucault et Judit Karafiáth (éds.): Prisonnier de sa langue, libre dans sa langue. Édition Universitas, Budapest, 2006, 43-52. 35. Egy fordíthatatlan főnév és fordításai (társszerző: Szentváry-Lukács Mariann). Fordítástudomány, VIII. évf. 2. szám [2006], 46-61. 36. Le traducteur travaille-t-il sur le plan de la langue ou sur celui du discours? In: Analele universitaţii din Craiova / Annales de l’Université de Craiova, Série Langues et littératures romanes, numéro spécial „Le discours français : perspectives linguistiques et littéraires”, An X [2006], Editura Universitaria, Craiova, 2006, 215-224. 37. Comment traduire un mot polysémique ? Acta Romanica, Tomus XXVI, Szeged, 2009, 23-28.
15
dc_297_11 38. Még egyszer egy fordíthatatlan főnév – a saudade – fordításáról. In: Szíjj Ildikó (szerk.): Philologiae Amor. Tanulmányok, esszék és egyéb írások Pál Ferenc tiszteletére. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2009, 24-34. 39. Mennyire « új » egy fogalom és mit kezdjen vele a fordító? In: Bárdosi Vilmos (szerk.): Quo vadis philologia temporum nostrorum? Korunk civilizációjának nyelvi képe. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2009, 9-13. 40. A fordító mint kommentátor és manipulátor. In: Simigné Fenyő Sarolta (szerk.): A meggyőzéstől a manipulációig. Miskolci Egyetemi Kiadó, Miskolc, 2009, 32-37. 41. Elméletek-e a fordításelméletek? In: Lendvai Endre (szerk.): Translatologia Pannonica I., Pécsi Tudományegyetem BTK, Fordítástudományi Kutatóközpont – Szláv Filológia Tanszék, 2009, 8-15. 42. A szöveghűségről − filológiai megközelítésben. In: Bárdosi Vilmos (szerk.): Világkép a nyelvben és a nyelvhasználatban, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2010, 9-17. 43. „Tanuljanak meg németül...!” In: Bárdosi Vilmos & Kiss Gábor (szerk.): Szótárak, szólá-sok, nevek vonzásában – Köszöntő könyv Fábián Zsuzsanna tiszteletére. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2010, 11-17. 44. Hogyan fordítsuk a fordíthatatlant? In: Lendvai Endre (szerk.): Translatologia Pannonica II., Pécsi Tudományegyetem BTK, Fordítástudományi Kutatóközpont – Szláv Filológia Tanszék, 2010, 9-13. 45. A kifejezhetetlen lexikalizálódása: a tudom-is-én-micsoda. In: Bartha-Kovács Katalin és Szécsényi Endre (szerk.): A tudom-is-én-micsoda fogalma. Források és tanulmányok. L’Harmattan, Budapest, 2010, 93-100. 46. Van-e egy fordításnak nyelv nélküli állapota? In: Translatologia Pannonica III., Pécs, 2011, 5-12. 47. L’étrangéité en traduction philosophique. Az Olomouc-i nemzetközi nyári egyetemen 2011. július 4-én megtartott előadás írásos változata (megjelenik a konferencia anyagát tartalmazó kötetben; megjelenés alatt).
16
