A francia kultúrdiplomácia főbb törekvései és lehetőségei Magyarországon 1945 és 1990 között

A francia kultúrdiplomácia főbb törekvései és lehetőségei Magyarországon 1945 és 1990 között Fejérdy Gergely

A kultúra mint a francia diplomácia megkülönböztetett eszköze Kelet-Közép-Európában, közvetlenül a második világháború után

A

nagyhatalmi státusának elvesztésébe nehezen beletörődő Franciaország a második világháború után sokat várt a kelet-közép-európai országokkal fennálló kapcsolatainak rendezésétől. Párizs ekkor még abban reménykedett, hogy a térséggel kapcsolatos korábbi, tévesnek értékelhető diplomáciai lépéseit – a szuperhatalmaktól való elkülönülése, egyfajta semlegesség hangsúlyozása által – lehetőség szerint orvosolva és hagyományos kulturális presztízsére támaszkodva jelentősen növelni tudja befolyását a régióban. A francia külpolitika nem titkolt szándéka ezzel az volt, hogy az összeomlott hitleri birodalom után maradt űr betöltése mellett Franciaország európai pozícióit megszilárdítsa, és a háború alatt jelentősen csorbult nemzetközi súlyát megnövelje.1 Az 1945-re a Szovjetunió érdekszférájába került régióban a cél eléréséhez hatékony eszköznek látszott a hagyományosan fontos kulturális kapcsolatokra helyezni a hangsúlyt. Franciaországnak nem is nagyon volt más eszköze, hiszen gazdaságilag romokban hevert, és morális tekintetben sem makulátlanul került ki a második világháborúból. A kelet-közép-európai térségben a kultúrdiplomácia annál is inkább kézenfekvőnek tűnt, mivel a régió országai különböző módon és okból, de el is várták, hogy a kétoldalú kapcsolatokban Párizs határozott és gyors lépéseket tegyen ezen a konkrét területen. Ez utóbbi jelenség mögött jelen volt az a tény is, hogy a francia és az érintett országok értelmiségi, művész- és politikai elitjének számos személyisége jól ismerte egymást még a háborút megelőző időkből, s egyes köreik hasonlóan hittek egyfajta haladó, demokratikus európai összefogásban.2 Etienne M. Manac’h, a pozsonyi francia 2011. nyár

53

Fejérdy Gergely

konzul jól látta Franciaország különleges adottságait, amelyek kulturális szempontból jól kihasználhatók voltak a háború után az érintett országokban. Így ír: „Franciaország azt jelenti, ami a legjobb demokrata barátainknak, ami legkevésbé rossz a kommunistáknak… a vele való kapcsolatba lépéssel nem kompromittálódnak Oroszország szemében.”3 Már 1943-ban, az algériai Alliance Française4 előtt tartott előadásában kijelentette Charles de Gaulle tábornok, hogy „a francia kultúrának kell a kardnak lennie, amely Franciaországot talpra állítja”.5 Nem véletlen, hogy 1945-ben, az ideiglenes kormány idején éppen az ő miniszterelnöksége alatt állították fel a Quai d’Orsay-n belül a Kulturális Kapcsolatok Főosztályát (La direction (générale) des Relations Culturelles, DRC).6 Szintén ehhez a reformhoz köthető a kulturális tanácsosi funkció megteremtése, amel�lyel a francia diplomácia konkrétan is demonstrálta elkötelezettségét ezen a területen. Noha az ambiciózus célok megvalósításához az újonnan létrehozott DRC nagyon szűkös anyagi lehetőséggel rendelkezett, tevékenységét tekintve mégsem volt teljesen eredménytelen. A kitűzött három fő cél – az értelmiségi körök között a háború alatt megszakadt kapcsolat helyreállítása; tanárok és könyvek külföldre küldésével a francia nyelvoktatás és -ismeret világméretű fellendítése, megerősítése; illetve a francia gondolkodás és tudomány eredményeinek terjesztése – lehető leghatékonyabb és leggyorsabb megvalósítására számos konkrét intézkedés történt.7 A kelet-közép-európai térség ilyen szempontból különösen is központi célterületnek számított. Már 1944 decemberében sor került a Francia Rádió (Radiodiffusion Française) főigazgatója, Jean Guignebert kezdeményezésére a rövidhullámú adások elindítása Románia, Magyarország, Lengyelország, Csehszlovákia és Jugoszlávia felé, a felsorolt országok anyanyelvén.8 Hasonlóképpen, még 1945 tavaszán – jóllehet, inkább gazdasági szempontokat és nem csak a térséget szem előtt tartva – a francia filmek terjesztése érdekében is lépések történtek.9 Csehszlovákia és Lengyelország esetében már 1945ben felmerült kulturális téren a kapcsolatok intézményes megerősítése. Prága 1945. december 8-án – az 1923-as hasonló egyezményre támaszkodva – megkötötte a kulturális megállapodást Párizzsal.10 Varsóval egy ilyen jellegű megállapodásra csak 1947 februárjában került sor, de a háború befejeztével Franciaország óriási erőfeszítéseket tett, hogy kulturális befolyását helyreállítsa és lehetőség szerint megerősítse Lengyelországban.11 Romániában, ahol már 1924-től állt a Francia Intézet, Párizs szintén lépéseket tett ez irányba. Nagy segítségére volt ebben a 1939-től a háború alatt mindvégig a helyszínen tartózkodó igazgató, Jean Mouton.12 Ilyen körülmények között Magyarország esetében is természetes volt, hogy a Quai d’Orsay az 1930-as években ugyan megerősödő,13 de intézményesülni nem tudó francia kulturális jelenlét új alapokra helyezését, amint arra lehetőség nyílik, támogassa.

54

Külügyi Szemle

A francia kultúrdiplomácia főbb törekvései és lehetőségei Magyarországon 1945 és 1990 között

A francia kulturális jelenlét ígéretes kezdetei Magyarországon (1945–1948) A Párizs és Budapest között hosszú várakozás után,14 1946-ra normalizálódó hivatalos kapcsolatok egyik legfontosabb kérdése a magyarországi francia kulturális jelenlét volt. A Quai d’Orsay készen állt az ez irányú, egyre több magyar befolyásos személyiség által hangoztatott kérésre pozitív választ adni.15 Párizsi diplomáciai körökben úgy vélték ugyanis, hogy Magyarország esetében a német befolyás megszűnése, a környező szláv, ortodox államoktól való nyelvi, vallási és etnikai különállása különleges lehetőséget ad a széles körű francia kulturális behatolásra, biztosítva ezzel Franciaország érdekeit a térségben. A második világháború utáni első, az 1946 júniusában Párizsból Budapestre érkező francia követ, Henry Gauquié már megbízólevele átadásakor hangsúlyozta, hogy szeretné – a többi között – megerősíteni a két ország között már meglévő kulturális kapcsolatokat.16 A diplomata még a nyáron konkrét lépéseket javasolt a Quai d’Orsaynek ebben az ügyben. Gauquié egy kulturális attasé Budapestre küldését látta a legsürgetőbbnek. A magyar kormány azonban a kérdést már 1945 novemberétől egy átfogó államközi megállapodás által kívánta rendezni.17 Gauquié ez utóbbi tervet még kicsit korainak ítélte, ezért hangsúlyozta: a „jelenlegi magyarországi viszonyok kiegyensúlyozatlanok, így egyelőre csak átmeneti megoldásokat lehet adni a felmerülő kérdésekre.”18 Párizsban ezt az óvatosságot általánosságban értelmezték, és csak megfigyelői státusban küldték Budapestre Raymond Warnier-t. A korábban Horvátországban lektori, majd Brazíliában kulturális attaséi posztot ellátó küldött legfontosabb feladata az volt, hogy megvizsgálja, milyen lehetőségek kínálkoznak a francia kultúrdiplomácia számára Magyarországon. Warnier csak 1946. november közepén érkezett Budapestre, de nagyon hamar pozitív értékeléseket küldött Párizsba. Javasolta a kétoldalú kulturális megállapodás megkötését és egyben egy magyarországi francia intézet felállítását is. Ez utóbbi elképzelés minél gyorsabb megvalósítása érdekében a súlyos háborús károk miatt állandó ingatlanhiánnyal küzdő magyar főváros még egy lakást is felajánlott, a mai Szende Pál utcában. Warnier javaslatait 1947 januárjában lényegében jóváhagyták Párizsban, sőt egy segítőt is küldtek a számára Guy Turbet-Delof személyében. Az akkor még csak 25 éves, bordeaux-i születésű fiatalember hivatalosan a párizsi Ecole Normale Supérieure mintájára 1895-ben létrehozott Eötvös Kollégium és a budapesti egyetem francia lektoraként érkezett Magyarországra, 1947 áprilisában.19 Turbet-Delof azonban jó szervezőképességének, egyre bővülő magyar nyelvi ismereteinek köszönhetően gyorsan Warnier értékes támasza lett. 1947. május 5-én, a párizsi egyetem rektora által elnökölt ülésen a francia kultúrdiplomácia magyarországi célkitűzéseit ellenvetés nélkül elfogadta a Quai d’Orsay által felkért bizottság.20 Időközben, 1946 októberében, Gauquié részletes 2011. nyár

55

Fejérdy Gergely

elemzésben is hangsúlyozta, hogy a francia kulturális jelenlét milyen kézenfekvő lehetőségeket rejt a két ország kapcsolatai fejlődésének tekintetében. A diplomata elemzésében a többi között ezt írja: „Egyidejűleg a német komoly befolyás megszűnésével és az olasz fasizmus eltűnésével, ez a terület teljesen elhagyatott, szabad maradt, és csak Franciaországnak tartogatja magát, hogy ebből hasznot húzzon. Egyébiránt ebbe az irányba hat az a nagy szabadság, amit a szovjet hatóságok hagynak azoknak a magyar szervezeteknek, amelyek a magyar tanterveket állítják össze, és lehetőséget adhatnak a francia nyelvoktatás egyetemi és iskolai terjesztésére. Ez utóbbi egyébként kedvező megítélésnek örvend, Franciaországot ugyanis a kontinensen a nyugati kultúra képviselőjeként tartják számon […] Mindezen körülmények között úgy tűnik számomra, hogy a könyvterjesztés területén, hasonlóképpen konferenciák vagy egyéb művészeti bemutatókon keresztül, Franciaországnak széles körű cselekvési lehetősége van.”21 1947 tavaszára egy budapesti francia intézet megnyitása és a kulturális egyezmény aláírása kézzelfogható távolságba került. Franciaország egyre nagyobb aktivitást mutatott. Először az oktatás területén próbálta megerősíteni pozícióit és bővíteni lehetőségeit. A budapesti, szegedi és debreceni egyetemi francia lektorátusok helyreállításán kívül a nyelv középiskolai tanítását is szorgalmazta. Maga a követség és természetesen az Alliance Française is szervezett nyelvórákat, de leginkább a meglévő franciaorientált egyházi iskolákra, kollégiumokra támaszkodott. Így indította el 1946 szeptemberében a többi között a gödöllői premontrei gimnázium is francia származású tanárokkal, Gauquié követ jelenlétében az 1938 és 1944 közt már működő, francia tannyelvű képzését.22 Hasonlóképpen, például Budapesten a Notre Dame de Sion leánynevelő intézet és középiskola, a Sacré Coeur és a marista testvérek intézményeiben is folyt francia nyelvoktatás. 1947-re azonban, minden erőfeszítés ellenére, az idegen nyelvet tanulók körében a 11 százalékos német mellett a francia még mindig alig érte el az egy százalékot.23 Az oktatáson kívül jelentős hangsúlyt helyezett Franciaország az ösztöndíjakra is. Már 1945-ben tíz magyar kapott lehetőséget ilyen formában tanulmányútra.24 A színház, a film, továbbá a tudósok, írók, újságírók utaztatása, a rádióadások, baráti körök, társaságok mind a két ország kulturális kapcsolatainak megerősödését hozták. Végül, a Szende Pál utcai hatszobás lakásban, 1947. június 1-jén nyílt meg a nagyközönség előtt a budapesti Francia Intézet, összefogva Franciaország magyarországi kulturális tevékenységeit. Működését anyagi tekintetben a Quai d’Orsay-nak a kulturális kapcsolatokért felelős főosztálya, a DRC biztosította.25 Igazgatója Raymond Warnier lett, mellette Guy Turbet-Delof vett részt aktívan az ügyek intézésében. Már 1947 júliusában nagy sikerként könyvelhette el az intézet, hogy az általa szervezett képzésre 66 franciatanár jelentkezett.26 Franciaország magyarországi kulturális jelenlétét illetően nagyon hamar meghatározó jelentőségre tett szert ez a szerény körülmények között működő intézmény. Jóllehet a magyar hatóságok egyetértésével és bátorítása mellett állt fel ez az intézet, Budapest egy átfogó kulturális megállapodás keretei között kívánta hivatalosan is elismerni. Ennek érdekében a magyar fél 1946 augusztusában már konkrét 56

Külügyi Szemle


tervezettel állt elő.27 Több hónapos, bizottságokban zajló egyeztetés után, 1947-re készen állt az egyezmény, aláírása azonban váratott magára. Francia részről nem sürgették; a cél az volt, hogy az 1947 őszére tervezett hivatalos megnyitó előtt kerüljön rá sor. Az elképzelés ugyanis az volt, hogy az Eötvös Kollégium ötvenéves jubileumi ünnepségével egybekötve, Louis Joxe, a párizsi Kulturális Kapcsolatok Főosztálya igazgatójának jelenlétében kerüljön ünnepélyes átadásra a budapesti Francia Intézet. Az 1947 nyarán lezajlott magyar és nemzetközi események (például Nagy Ferenc miniszterelnök kényszerű lemondása) óvatosságra intették Franciaországot. Hiába próbálta a magyar kormány nevében az oktatási miniszter, Ortutay Gyula – például azzal, hogy díszvacsorát rendezett Gauquié tiszteletére – előrébb hozni a kétoldalú kulturális megállapodás aláírását, a francia fél nem látta érettnek a helyzetet az augusztusi magyarországi választások előtt.28 1947 őszén azonban az új külügyminiszter, Molnár Erik kérte a francia követet, hogy a megállapodás aláírására a Francia Intézet ünnepélyes megnyitásával egy időben, 1947 novemberében kerüljön sor. Ezzel párhuzamosan, 1947 októberében Budapest egy újabb, Párizs számára nehezen elfogadható módosított egyezményszöveggel állt elő, majd novemberben az aláírás újabb elnapolását kérte. Franciaország így lemondta az ünnepélyes megnyitót, a Francia Intézet hivatalos elismerése és a párizsi egyetemhez való csatlakozási lehetősége függőben maradt.29 1948-ra a francia–magyar kapcsolatokban bekövetkezett sorozatos incidensek30 egyre távolabb tolták a kulturális megállapodás aláírását, amely a szovjet–magyar barátsági szerződés után gyakorlatilag lekerült a napirendről. Noha Párizs számára a Kominform létrejötte után nyilvánvalóvá vált, hogy a vasfüggöny mögötti országok felé irányuló francia kultúrpolitika egyre több nehézségbe fog ütközni, mégis megpróbált a lehetőségekhez mérten kitartani a második világháború után megfogalmazott főbb irányvonalak mellett.31 Így továbbra is az egyetemekkel és a tudós körökkel próbálta elmélyíteni a kapcsolatokat, de törekedett arra, hogy ne szigetelődjön el, és a szélesebb néprétegek felé is közvetíteni tudja a francia kultúrát, szellemiséget, legalább a nyelvoktatáson, előadásokon, kiállításokon keresztül. Így még 1948-ban is nagy számban érkeztek a speciális szakterületek szakemberei Budapestre előadásokat tartani, és a francia nyelvoktatás is jó eredményeket tudott felmutatni. 1948 augusztusában a párizsi népi kórus is sikert aratott. Gauquié követ még az 1948. októberi elemzésében is kielégítőnek tartotta a kulturális kapcsolatokat.32 Mindazonáltal Párizsban 1948ban lényegében új korszak kezdődött. Közép-Európa esetében már a megmaradásra és a kommunista propaganda elleni küzdelemre került a hangsúly. A szocialista Jules Moch belügyminiszter 1948. május 18-án Károlyi Mihálynak, a párizsi magyar követnek kifejtette: „Kérem, mi nagyon jól tudjuk, hogy a kommunisták a kultúrát is arra használják fel, hogy bolsevik propagandát csináljanak. Nekünk nincs szükségünk arra, hogy az idegenek Párizsban a francia kommunistákat erősítsék. Ameddig a világpolitikai helyzet olyan, amilyen, nem is kívánom a francia–magyar kulturális viszony kimélyítését.”33 2011. nyár

57

Fejérdy Gergely

Valóban, Budapest a francia kultúrát már kizárólag saját propagandisztikus céljaira óhajtotta felhasználni, és Párizs törekvéseit gyakorlatilag semmibe vette. Ennek jó példája volt Paul Éluard kommunista költő 1948. novemberi, óriási pompával megszervezett magyarországi látogatása. A programra egyetlen hivatalos személyt sem hívtak meg, sem a követségről, sem pedig a Francia Intézetből, sőt nem is informálták őket.34 A francia kultúrdiplomácia szinte teljes ellehetetlenítésére azonban látványosan néhány hónappal később, 1949-től tettek lépéseket Magyarországon.

Megtűrt, de ellehetetlenített francia kulturális jelenlét Magyarországon (1948–1953) A hidegháborús nemzetközi keretek között, minden nehézség ellenére, Párizsban még élt a remény, hogy korlátozott formában ugyan, de a puszta francia kulturális jelenléten keresztül is a kommunizmus elleni szellemi ellenállást erősíti a vasfüggöny mögött. Franciaország a befagyó kétoldalú kapcsolatokban egyetlen, még használhatónak látszó diplomáciai eszközként tekintett a kultúrára. Ilyen körülmények között a Quai d’Orsay semmi okot nem látott arra, hogy a háború után – sokszor jelentős áldozatok árán – újra megnyitott kulturális intézményeit bezárja a vasfüggöny mögött. Budapesten a helyzet különösen ellentmondásos volt. A Francia Intézetről a magyar hatóságok – hivatalos elismerésének hiányában – nem vettek tudomást. Egyedül az igazgatója volt – mint kulturális attasé – számon tartva. Ráadásul 1948 májusától az Elnöki Tanács felügyelete alatt működő Külügyi Kapcsolatok Hivatala,35 amely a Magyarországon zajló összes kulturális eseményt megpróbálta ellenőrzése alá vonni, messzemenően akadályozta a francia kezdeményezések megvalósulását. 1949-től kezdve pedig úgy tűnt, hogy a felálló Kulturális Kapcsolatok Intézete – már egyértelműen a nyugati kulturális törekvések meggátolását szolgálva – gyakorlatilag ellehetetleníti Franciaország ilyen irányú törekvéseit. Ettől az orgánumtól függött elvileg a rendezvények megszervezésének engedélyezése, az országba küldött könyvek, szakfolyóiratok esetleges címzetthez juttatása és egyáltalán, minden külföldi tudományos, szellemi kapcsolat ellenőrzése. A Kulturális Kapcsolatok Intézete azonban képtelen volt teljesíteni feladatát, így lényegében a szakirányú, akadémiai és tudományos intézményeken keresztül fennmaradhatott (nem hivatalosan formában ugyan) egy laza kapcsolat, például Franciaországgal is.36 A budapesti Francia Intézet mozgástere mindazonáltal lényegesen beszűkült. 1949 őszén a francia kultúrdiplomácia egyfajta figyelmeztető jelzést is kapott. A Rajk-per kapcsán ugyanis, tévesen, François Gachot sajtóattasét mint kulturális attasét kémkedés miatt kiutasították az országból, és titkárnőjét, Tauszki Mártát is letartóztatták.37 Az ügy direkt nem érintette ugyan a Francia Intézetet, de a Quai d’Orsay 58

Külügyi Szemle


helyzetelemzésében kifejezésre juttatta, hogy az események után a francia kultúra magyarországi terjesztésének lehetőségei gyakorlatilag megszűntek.38 Párizs megérzéseit erősítette az a tény is, hogy a magyar hatóságok 1949 novemberében nagyon visszás körülmények között kényszeríttették a budapesti Francia Intézetet a Szende Pál utca elhagyására és a Ferenczy István utcában található, kisebb lakásba költözésre.39 Gauquié javaslatára Franciaország az üggyel kapcsolatos nemtetszését azzal fejezte ki (többek közt), hogy Raymond Warnier-t visszahívta, és ideiglenesen Guy Turbet-Delof-ot bízta meg az intézmény irányításával. A kulturális attasé 1949. december 14-én el is hagyta Magyarországot.40 A szigorú körülményekhez a Francia Intézet viszonylag jól alkalmazkodott. Míg a nyelvoktatás iránti érdeklődés rohamosan csökkent,41 a gazdasági és tudományos szervek franciaországi szakmunkák utáni érdeklődése megnőtt, amit jól ki tudott használni. Erre a tendenciára felfigyelve, Guy Turbet-Delof 1950 júliusában, az európai és közel-keleti helyszíneken szolgáló francia kulturális attasék és intézeti vezetők párizsi konferenciáján egy dokumentációs központ felállításának tervével is előállt.42 Jóllehet, ez az ötlet nem valósulhatott meg, az 1950-es években az intézmény könyvtára jó szolgálatot tett ezen a területen is. Turbet-Delof, annak érdekében, hogy teljesen el ne szigetelődjék a budapesti Francia Intézet, semleges, kommunista szemszögből nehezen támadható programokat próbált szervezni. Így, a többi között, a zene vált a francia kultúra terjesztésének meghatározó eszközévé. Havi rendszerességgel került sor francia művészek koncertfelvételeinek meghallgatására és kommentálására, ami viszonylag széles körű közönséget vonzott. Itt nagy szerep jutott Lajtha Lászlónak, aki mint zenei tanácsos működött közre az intézet programjainak szervezésében.43 1951-ben, miközben a vasfüggöny mögötti összes francia kulturális intézmény bezárni kényszerült, Budapesten és Zágrábban megtűrt maradt a szerény jelenlét. A magyar hatóságok szigorú rendőri megfigyelés alatt tartották ugyan az intézetet, de teljes felszámolását nem kezdeményezték. Budapest „engedékenységének” minden bizon�nyal összetett okai voltak – a viszonosság elvének szem előtt tartása; a rövid múltban gyökerező, jelentéktelenebb kulturális hatás reménye; illetve Rákosiné különleges érdeklődése a francia divatlapok iránt44 –, s ezek mind alátámasztották ezt a „kegyességet”. Mindazonáltal, valószínűleg a magyar kommunista vezetés tisztában volt azzal is, hogy a magyar társadalom történelmi és etnikai okok miatt aligha fogja magát kön�nyedén megadni a szovjet kultúrának, így szüksége volt egy jól kontrollált nyugati jelenlétre. Ezt a fajta gondolatmenetet támasztotta alá a különböző szakmai területek vasfüggönyön túli fejlődésének nyomon követési igénye is.45 Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a budapesti Francia Intézet működése különleges szabadságot élvezett volna. 1952-től egyre szorosabbra zárult az ellenőrzés, sőt támadást is intéztek a franciabarát művészek ellen is.46 A magyar hatóságok lépten-nyomon érzékeltették, hogy csak megtűrik ezt a kulturális intézményt, amely 2011. nyár

59

Fejérdy Gergely

tudományos és műszaki dokumentációs könyvtári szolgálatán, kisebb kiállításokon, filmvetítéseken és néhány száz személynek adott nyelvóráin kívül valójában nem igazán rendelkezhetett jelentős aktivitással.

Óvatos francia kultúrpolitikai nyitás, majd kényszerű megtorpanás Magyarországon (1953–1959) A körülmények 1953-ban némi változást mutattak, a Sztálin halálát követő magyarországi belpolitikai eseményeknek köszönhetően. A fennálló satus quo módosítása nélkül, de a francia kultúrdiplomácia alig látható mozgástérre tett szert. Ennek egyik első jele volt Guy Turbet-Delof meghívása, hogy tartson előadást a budapesti egyetemen.47 Szerény elmozdulás volt tapasztalható a francia nyelvtanfolyamra járók és a könyvtárhasználók létszámát tekintve is. Turbet-Delof bizakodóan jelentette a pozitív változásokat.48 1954-ben ez a folyamat nem csupán fennmaradt, hanem felgyorsulni látszott. Ezt elsősorban a nyelvoktatás lehetőségének jelentős bővülésén lehetett lemérni,49 valamint azon, hogy a magyar hatóságok feloldották az egyetemi hallgatóknak a Francia Intézet látogatását illető tilalmát, sőt kijelentették, hogy segíteni szeretnék a francia kulturális munkát azzal, hogy lehetővé teszik a magyar tudományos, művészeti és egyéb intézményekkel való kapcsolatfelvételt. Guy Turbet-Delof 1954 novemberében már azt sem tartotta kizártnak, hogy Magyarország, egyedülálló módon a vasfüggöny mögötti országok közül, a Francia Intézetet hivatalosan is el fogja ismerni.50 Ez nem történt meg ugyan, de 1955 februárjától engedélyt kapott a budapesti Külügyminisztériumtól a magyar kulturális szervekkel való direkt kapcsolatba lépésre. Párizsban óvatos visszafogottsággal figyelték a magyarországi eseményeket, de érettnek látták az alkalmat arra, hogy apróbb lépésekkel bátorítsák a nyitást. Így került sor például arra, hogy a Sorbonne Egyetem doctor honoris causa címmel tüntette ki Riesz Frigyes matematikust.51 Nagy Imre miniszterelnök háttérbe szorulásával párhuzamosan azonban egyre több jel utalt arra, hogy az 1953 tavaszától tapasztalt lendület megtorpanása a francia kulturális lehetőségek területét is érinti. Első figyelmeztetésként, 1954 őszén a Francia Intézet esti tagozatának nyelvtanárát, Barjak Jánost tartóztatták le Budapesten, és 1955 márciusában kémkedés vádjával életfogytiglani börtönre ítélték. Jóllehet az ügy mögött számos egyéb politikai tényező is meghúzódott, ráirányította a figyelmet a francia kulturális tevékenység változatlan magyarországi nehézségeire. Ez utóbbi tényt húzta alá egy hónappal később az intézet könyvtárosának, Németh Margitnak a letartóztatása is, illetve 1955. augusztus végén Tonházi Aladár franciatanár 24 órás őrizetbe vétele.52 A feszült francia–magyar viszony ellenére a kulturális kapcsolatokban bekövetkezett pozitív folyamatok nem torpantak meg. 1955-ben több neves, nem kommunista francia művész és szakember kapott beutazási engedélyt Magyarországra. Többek között 60

Külügyi Szemle


Pierre Dervaux karmester, akinek koncertjei óriási sikert arattak. A Francia Intézet helyszűke miatt több esetben is kénytelen volt nagyobb termeket bérelni rendezvényeihez. Párizs minden pozitív fejlemény ellenére is nagy óvatosságról tett tanúságot; elsősorban a viszonosság elvének a magyar fél által történő, ideológiai alapú érvényesítésétől félt. Továbbá el akarta kerülni a budapesti Francia Intézet bármilyen okkal történő ellehetetlenítését. Párizs számára fontos volt a szerény magyarországi kulturális jelenlét, amit jól mutat az a tény is, hogy 1954-től már az anyagi kereteinek növeléséhez is hajlandó volt hozzájárulni.53 Ez a kimért, tapogatózó óvatosság 1956-ban is megmaradt, annak ellenére, hogy márciusban a magyar kormány az 1948-ban félbeszakadt kétoldalú kulturális megállapodás ügyét újra napirendre tűzte. Párizs nem utasította vissza a kezdeményezést, de úgy vélte, hogy a kelet–nyugati viszony általános nehézségeinek keretei között kell átgondolni a kérdést.54 Az 1956 nyarán Budapestre érkező új követ, Jean Paul-Boncour a kulturális jelenlét fejleszthetőségét illetően kedvezőnek ítélte meg a magyarországi helyzetet. Azt javasolta, hogy mielőtt sor kerülne egy vegyes bizottság felállítására annak érdekében, hogy egy kulturális megállapodás születhessék a két ország között, újra kell indítani a korábban létező programokat, látogatásokat.55 Ezt szem előtt tartva került sor, lépésről lépésre, Guy Turbet-Delof aktív részvételével, az intézményekkel és az értelmiségi körökkel való kapcsolatfelvételre. Ez az új francia politika meghozta gyümölcsét. Így a többi között egy francia filmhét megszervezésére,56 valamint szakemberek meghívására, utazására kerülhetett sor.57 A Francia Intézet, amelynek látogatottsága ebben az időszakban már exponenciálisan növekedett, aktív előmozdítója lett az egyre inkább tapasztalható magyarországi enyhülési folyamatnak. A kétoldalú kulturális kapcsolatok hivatalos szerződéses rendezésének a kérdése is egyre közelebb került a megvalósításhoz. Ez az ígéretesnek látszó folyamat torpant meg az 1956-os forradalom eseményeivel. A forradalom alatt Christian Pineau külügyminiszter hangsúlyozta ugyan a sajtó előtt, hogy: „Franciaország nem akar állást foglalni azzal kapcsolatban, aminek a keleti országokban kell történnie… de meg tudja erősíteni kulturális kapcsolatait és ezen keresztül szemléletét terjesztheti. Nincs semmi oka arra, hogy a kommunista ideológia győzelmeskedjen a demokratikus felett.”58 A forradalom leverésére indított november 4-i szovjet támadás után a francia külpolitika a NATO-államok egyöntetű döntése alapján ellenségesen viszonyult a felálló, Kádár János vezette kormánnyal szemben, de hivatalos kapcsolatait nem szakította meg Budapesttel. A kezdeti bizonytalan időszakban a Quai d’Orsay úgy vélte, hogy a hagyományos formában, a kulturális téren érdemes intenzívebb munkát kifejteni.59 Párizs mindazonáltal óvatosságra és az esetleges provokációk elkerülésére intett. Maga Paul-Boncour követ is meg volt róla győződve, hogy a „politikamentes” programok azok, amelyek lehetővé tehetik a francia kulturális jelenlétet. A budapesti Francia Intézet 1957. január elején nyitotta meg újra kapuit, és folytatta az októberi események előtti tevékenységét.60 Guy Turbet-Delof előadás tartására szóló 2011. nyár

61

Fejérdy Gergely

meghívást is kapott, és egyetemi óráinak megtartását sem gátolták. 1957 nyarán még annak a lehetősége is felmerült magyar részről, elsősorban az elszigeteltség csökkentésére, hogy az egyik kulturális egyezmény megkötése érdekében korábban zajló, de 1956 őszén félbehagyott tárgyalásokat folytassák.61 Párizs azonban hideg, távolságtartó maradt, és a kérdést nem tartotta időszerűnek. Ürügyül a többi között a kétoldalú kapcsolatok területén tapasztalható súlyos feszültségeket okozó ügyeket – például a Magyar Rádió Algériába sugárzott tendenciózus adásait – hozta fel. A Quai d’Orsay keze a NATO-ban hozott döntések következtében egyébként is meg volt kötve. De Budapest kulturális területen megmutatkozó látszólagos jóindulata sem tévesztette meg a francia diplomatákat. Különösen, hogy a Francia Intézet igazgatója a politikai rendőrség nyílt célpontjává vált ugyanebben az időszakban.62 Guy Turbet-Delof, aki élete kockáztatásával próbálta az 1956-os forradalmi eseményeket a helyszínen követni,63 különleges szimpátiát tanúsított az ellenállók irányába, amit nehezen tolerált a hatalmát megszilárdítani kívánó Kádár-rezsim. 1957 októberétől a Francia Intézet igazgatójának megtiltották az egyetemi tanítást, és különböző rendelkezésekkel akadályozták Franciaország kulturális tevékenységét az országban. Párizsban a francia politikai mozgástér megőrzése érdekében felmerült Turbet-Delof visszahívása. Erre nem került ugyan sor, de rövid időn belül a kétoldalú kapcsolatok befagyását eredményezte, hogy a Francia Intézet igazgatói titkárnőjét, Halkó Máriát 1957. december elején kémkedés vádjával letartóztatták. Ez az ügy az ortodox kommunista szárny győzelme volt, amely megosztottságot produkált a párton belül is, hisz a Kádárhoz közel állók körében sokan voltak, akik Franciaországban és a kultúrkapcsolatokban látták a nyugati elszigeteltségből való kitörés lehetőségét. Noha 1958 elején úgy tűnt, hogy elcsitulnak a Halkó-ügy vetette hullámok, Turbet-Delof merész akciója újra feszültségekhez vezetett. 1958. március 31-én bemutatták ugyanis Arthur Honegger Johanna a máglyán című darabját, amely a forradalmi események tükrében különleges szimbólumként volt értelmezhető. A kormányzat a lelkes közönség láttán újra betiltotta a darabot, s a kétoldalú kapcsolatok területén továbbra is megmaradt a bizalmatlanság és a távolságtartás.64 Budapest azonban egyre inkább érdekelt lett a nyitásban. A Kádár-rezsim megszilárdulásával és a párton belüli keményvonalas irányzat lassú háttérbe szorulásával úgy tűnt, lehetővé válik egyfajta enyhülés a francia–magyar viszonyban. Budapest számára a franciaországi változások – De Gaulle tábornok visszatérése a hatalomba – is új lehetőségekkel kecsegtettek. 1958 októberében Guy Turbet-Delof távozásával és Halkó Mária szabadlábra helyezésével Magyarországon úgy vélték, konkrét lépések tehetők a kulturális kapcsolatok rendezése érdekében. Párizs azonban egészen 1959 nyaráig szigorúan tartotta magát az 1956 novemberétől kialakított távolságtartó, elutasító politikához. Egyetlen kivétel történt, mégpedig 1959 februárjában, amikor Franciaország egy tudományos szakmai csereprogram javaslatával állt elő, de ez a kezdeményezés nagyon 62

Külügyi Szemle


hamar a kölcsönös zsarolás eszközévé vált, így nem valósulhatott meg.65 A francia diplomácia a vasfüggöny mögött zajló események összefüggéseinek ismeretében a kulturális kapcsolatok területén tapasztalható magyar gesztusokat elsősorban a szovjet érdekek maximális kiszolgálásaként értékelte.66 Párizs mindazonáltal a magyarországi kulturális pozíció megőrzésére törekedett, és a nemzetközi helyzet alakulását is figyelembe véve (például Hruscsov látogatása az Egyesült Államokban), hajlandó volt az óvatos nyitásra, amelyet 1959. október 24. és november 8. között egy óriási sikerrel járó francia nyelvű könyvkiállítást tett lehetővé. Paul-Boncour követ a látogatók számát negyvenezerre tette.67 Ez az esemény is rámutatott arra, hogy a vasfüggöny mögött a nyugati kulturális tevékenység hatása messze nem elhanyagolható. Nem véletlen, hogy Franciaország részéről az 1960-as évek elejétől lassú, sokszor ellentmondásos és óvatos nyitás váltotta fel az 1957-től tapasztalható, inkább passzív, védekező kulturális jelenlétet Magyarországon.

Bővülő francia kulturális mozgástér Magyarországon, a kapcsolatok jogi alapokra helyezése (1960–1968) Párizs tisztában volt a kultúra adta lehetőségekkel a vasfüggöny mögött, így a nemzetközi enyhülési folyamatot kihasználva, hajlandó volt a keleti blokk országai felé ezen a területen egyre aktívabbá, kezdeményezőbbé válni. De Gaulle tábornok hatalomra jutásával, különösen 1964 után, jelentősebb összegeket is áldoztak a francia diplomácia e fontos területére. A Quai d’Orsay-n működő kulturális és technikai kapcsolatokért felelős főosztály 1964 után több mint ötven százalékkal nagyobb anyagi keretből gazdálkodhatott, mint korábban. Ez a jelentős változás azonban nem annyira a vasfüggöny mögötti országok felé történő nyitás miatt történt, hanem sokkal inkább Franciaország harmadik világbeli ambícióit szolgálta.68 A bővülő forrásokból azonban természetesen az európai kulturális kapcsolatok is profitáltak. Az 1960-as évek elején azonban Párizs számára a keleti blokkon belül a kádári Magyarország nem tartozott a legfontosabb országok közé. Franciaország elsősorban Lengyelország,69 Románia70 és Csehszlovákia71 vonatkozásában próbálta elérni a kulturális kapcsolatok javítását, akár kompromisszumokat is vállalva. Az így szerzett tapasztalatokat szem előtt tartva és a nemzetközi helyzet enyhülése adta lehetőségeket kihasználva, 1959 után hajlandó volt Budapest felé is nyitni. A magyarországi Francia Intézet megléte és a magyar lakosság nyugati kultúra iránti – akár csak szovjetellenességen alapuló – érzékenysége is erre ösztökélte. A kétoldalú kulturális kapcsolatok területén az első érzékeny elmozdulás végül 1961ben következett be. Gondos előkészítés után, 1961. október 25-én ugyanis aláírta a két fél a francia–magyar kulturális együttműködési egyezményt. Ez a megállapodás magában foglalta a tanárok, ösztöndíjasok és lektorok cseréjét, a művészeti együttműködést, de 2011. nyár

63

Fejérdy Gergely

– Franciaország legnagyobb sajnálatára – a könyvek és folyóiratok cseréjét nem tartalmazta. A szerződés a CNRS és a Magyar Tudományos Akadémia közötti külön egyezmén�nyel is kiegészült.72 Maga a Francia Intézet neve is bekerült a szövegbe, amit a hivatalos elismerése felé tett első lépésként lehetett értékelni.73 Nem véletlen, hogy Franciaország ekkor a kétoldalú kapcsolatokban egyedül a kulturális területet tartotta ígéretesnek. Ezt az egyezményt évente meg kellett újítani, ami lehetőséget adott arra, hogy már jogi alapokon is szélesítsék a francia kulturális és szellemi befolyást Magyarországon. A De Gaulle tábornok vezette Franciaország új európai koncepciót (L’Europe de l’Atlantique à l’Oural) tűzött ki célul, és a kelet–nyugati viszonyban közvetítő szerepet kívánt betölteni, ami fokozott odafigyelést eredményezett a vasfüggöny mögötti országokra. Ebben az összefüggésrendszerben a francia kultúrdiplomáciára különösen fontos szerep hárult a keleti blokk államaiban. A francia elsődleges célok között minden bizonnyal ott voltak azok a szempontok is, amelyeket egy Párizsban szolgáló magyar diplomata 1962-ben, a kérdésről írt elemzésében is feltüntetett: „a kulturális és tudományos kapcsolatok szélesítésével próbálják megvalósítani az ideológiai behatolást és »lazítást«.”74 Ezt támasztotta alá az a tény is, hogy a francia fél a cseremegállapodásban lefektetett kereteket megpróbálta a kezdetektől maximálisan kihasználni. Mindeközben jelentős mérföldkőhöz értek a kétoldalú kapcsolatok az MSZMP VIII. kongresszusa (1963), az általános amnesztia kihirdetése után. A magyar–francia kulturális viszonyra sem maradt befolyás nélkül az a tény, hogy a Budapest és Párizs közötti diplomáciai kapcsolatok nagyköveti szintre emelkedtek 1963. december 17-én.75 Franciaország a mozgástér megnövekedését a detente–entente–coopération szellemében próbálta kiaknázni. A nemzetközi status quo megváltoztatására törekvő óvatos francia külpolitikai manőverezések egyik fontos eleme a keleti blokk országaiban az önállósodási törekvések támogatása volt, amelyhez a kultúrdiplomácia hatékony eszközként kínálkozott.76 Magyarország esetében Párizs a jogi keretek megerősítésére, a technikai és tudományos együttműködésre, az ösztöndíjasok számának növelésére, a könyv- és folyóiratexport fokozására és nem utolsósorban a francia nyelvoktatás lehetőségeinek bővítésére tette a hangsúlyt az 1960-as években.77 Egy 1965-ben készült francia értékelés megfelelőnek tartotta ugyan a fejlődést a francia–magyar kulturális kapcsolatok területén, de szeretett volna a csereprogramnál átfogóbb jogi alapot biztosítani és a budapesti Francia Intézet elhelyezésén is javítani. Ez utóbbi 1961-re átköltözhetett ugyan a VI. kerületi Szegfű utca 6.-ban található, a korábbinál nagyobb ingatlanba, de helyszűke miatt még így is képtelen volt maximálisan kihasználni a korszak magyarországi lehetőségeit.78 1964-re például már háromezren akartak beiratkozni nyelvtanfolyamra, de közülük több százat vissza kellett utasítani, mert a magyar hatóságok akadályozták a Francia Intézet terembérlési kezdeményezéseit.79 Franciaország budapesti kulturális jelenlétének megerősítésére felmerült tehát egy önálló, teljesen saját tulajdonban lévő épület felépítésének az ötlete azon a Fő utcai telken,80 ahol a második világháború végéig a követség épülete állt.81 64

Külügyi Szemle


A Quai d’Orsay-n 1966 nyarán készült elemzés a kétoldalú kapcsolatok fejlődése szempontjából egyértelműen a kulturális területet húzta alá. Az 1965. július 15-én megkötött és októberben parafált szerződés ugyanis tovább szélesítette a lehetőségeket. Párizsban kicsit megdöbbenve, de nagy elégedettséggel vették tudomásul, hogy Magyarország Csehszlovákiánál és Romániánál sokkal kedvezőbb légkört kínál a francia kulturális jelenlétet illetően. Az elemzés kiemeli, hogy „egy ilyen hagyományosan német kultúrájú országban, ahol az orosz kötelező, a francia választható nyelv lesz a kulturális egyezmény értelmében, és a gimnáziumokban fakultatív nyelvként lesz tanítva, bár még így is csak a szerény 3. helyet (23 százalékban tanulják) foglalja el az angol és a német mögött.”82 Párizsban úgy értékelték, hogy a magyar közönség kiemelkedő figyelemmel kíséri a francia rendezvényeket is, és különleges érdeklődéssel fordul83 a Franciaország kínálta tanulmányi, tudományos lehetőségek felé. Nem véletlen, hogy a legfontosabb fejlődési irányt az ösztöndíjas helyek számának növelésében és a szakmai továbbképzések szervezésében látták a Quai d’Orsay illetékesei. Párizsban tisztában voltak azzal is, hogy Magyarország természetesen nem érdek nélkül mutatkozik „liberálisabbnak” a kultúra területén. A franciák úgy vélték, hogy elsősorban gazdasági szempontok késztetik a Nyugat felé való közeledésre Budapestet, és ez irányú céljainak elérésre hatékony eszköznek tekinti a kultúrát. Az elemzés egyben hangsúlyozta, hogy a kölcsönösség szigorú figyelembevételétől el kellene tekinteni, mert ez 1966-ban már csak akadály.84 Franciaország egyre kevésbé vette figyelembe a magyar fél által sűrűn hangoztatott kiegyensúlyozatlanságot a kétoldalú kulturális kapcsolatok területén, és megpróbálta a lehetőségeket maximálisan kihasználni a saját és az általános nyugati befolyás érdekében. Így Párizs számára fontos szempont lett a széles (elsősorban szakmai jellegű) kapcsolati háló kiépítése és a fiatalok megnyerése.85 Franciaország ellensúlyozó gesztusként jelentős teret adott a francia–magyar technikai és iparilag hasznos szakirányú együttműködésnek, s ezt Budapest is különösen fontosnak tartotta. Így jöhetett létre 1967-ben a Francia Műszaki és Tudományos Tájékoztatási Központ Magyarországon. Az 1960-as évek végére a francia–magyar kulturális kapcsolatok határozottan a kétoldalú viszony egyik legsikeresebben fejlődő területe lett, amit Párizsban különösen nagyra értékeltek. Maga De Gaulle tábornok is elégedettségének adott hangot ebben a kérdésben.86

A francia kultúrdiplomácia 1968 utáni magyarországi helyzetének vázlatos áttekintése A magyarországi francia kulturális jelenlétnek az 1960-as évek végére elért eredményei az adott nemzetközi helyzet keretei között szinte teljes mértékben kimerítették a lehetőségek tárházát. Az 1970-es évek első felében lényegében a korábban tapasztalt 2011. nyár

65

Fejérdy Gergely

tendenciák érvényesültek. Gérard Amanrich nagykövet 1974 júniusában, budapesti szolgálata végén írt összefoglaló jelentésében két szóval jellemezte a legfontosabb francia célokat Magyarországgal kapcsolatban: „jelenlét és üzletelés.”87 Az előbbi szempontból különösen is aláhúzta a kulturális területet. Jelentésében hangsúlyozta a francia nyelvoktatás eredményeit, a televízión, filmvetítéseken, de leginkább a zenei produkciókon keresztül elért sikereket. Végezetül kiemelte, hogy az 1973-ban egymillió-nyolcszázezer példányban elkelt, franciából fordított könyvvel Franciaország mes�sze az élen jár, a Szovjetuniót is maga mögött hagyva.88 Jóllehet Amanrich nagykövet további erőfeszítések megtételére bátorította a Quai d’Orsay-t a magyarországi kulturális jelenlét tekintetében, 1975-re a helyzet inkább romlani látszott. A magyar gimnáziumok nem szívesen engedték, hogy a diákok első nyugati idegen nyelvnek válasszák a franciát. A könyveladások is jelentősen visszaestek, és Párizs a tudományos és szakmai együttműködés csökkentését kérte, mert az ipari kémkedés egy bevett eszközét látta benne.89 Mindazonáltal, 1976-ban, a francia intézetek közül elsőként egy „teletéka” megnyitásával,90 illetve a művészetek területén is sikerült erősíteni a francia jelenlétet Magyarországon. Budapest mindeközben az 1970-es években is felhánytorgatta, hogy egyensúlytalanságok vannak a kétoldali kulturális kapcsolatokban, és ennek vesztese a magyar fél. Párizs azonban ilyen alkalmakkor emlékeztetett arra, hogy Magyarország számos esetben a hivatalos csatornákat figyelmen kívül hagyó rendezvényt is szervez, amelyek hozzászámításával a „mérleg kiegyenlítődik”.91 Ilyen panaszok 1977-ben, a Francia Intézet harmincadik születésnapjára szervezett ünnepség alkalmával is elhangzottak, amelyen maga Franciaország miniszterelnöke, Raymond Barre is jelen volt. Budapest megnyugtatására és a kapcsolatok lehetőség szerinti bővítése érdekében végül Párizs áldását adta egy 1966-ban megkötött tudományos és technikai egyezményben lefektetett, de eddig nem engedélyezett magyar dokumentációs központnak a francia fővárosban történő felállítására.92 A kulturális kapcsolatok újabb megkülönböztetett figyelmet Kádár János franciaországi látogatása kapcsán kaptak. Az 1978. november 15. és 17. között zajló hivatalos út alkalmával a magyar államfő ugyanis természetesen erről a kérdésről is egyeztetett Valéry Giscard d’Estaing elnökkel. Az esemény után az Élysée-palota ura azon véleményének adott hangot, hogy a találkozó ösztönzően hatott a meglévő együttműködések fejlesztésére, különösen gazdasági és kulturális téren.93 Párizs leginkább a francia nyelvoktatás területén remélt áttörést. Franciaország a többi között az 1980-ra tervezett magyarországi tanügyi reform következményeitől félt, mert már az 1978-as helyzetet sem tartotta kielégítőnek.94 Javulást vártak továbbá a francia nyelvű könyvek fordítása, kiadása és a francia filmek forgalmazása területén, ahol mindkét tantervben az angolszász művek kerültek egyre látványosabb előnybe. Úgy tűnt, hogy a magyar fél hajlandó figyelembe venni Párizs kéréseit. 66

Külügyi Szemle


Mindazonáltal, az 1980-as évek elejére, a helyzet tovább romlott, amiről nem feltétlenül csak a magyar hatóságok tehettek, hanem részben a francia pénzügyi keret folyamatos csökkenése,95 illetve az angol nyelv rohamos térhódítása Magyarországon. A François Mitterrand 1982. július 8-i látogatását előkészítő dokumentum is hangsúlyozta ezt.96 Talán nem véletlen, hogy a francia elnök magyarországi tárgyalásain elismerte, hogy Franciaország az utóbbi időben elhanyagolta magyar kapcsolatait. Mitterrand hangsúlyozta, hogy Párizs új lendületet kíván adni a Budapesttel fennálló, egyébként határozottan jó viszonyának. Szerinte „ezt a folyamatot kulturális területen kell megindítani”.97 Mitterrand budapesti látogatása után valóban megfigyelhető lendületet kaptak a francia–magyar kapcsolatok. Egy 1984 szeptemberében készült párizsi elemzés alapján a francia jelenlét tekintetében sok minden elégedettségre adhatott okot. Az elemző kiemelte a többi között a francia nyelv pozícióinak javulását, a kiváló szakmai kapcsolatokat és a magyarok különleges vonzalmát a francia kultúrához. Ez utóbbi jelenséggel kapcsolatban a dokumentum megjegyzi, hogy ennek oka elsősorban a hagyományos német befolyás kiegyensúlyozásának igénye.98 A francia elemzők felvetik azt is, hogy „a probléma nem az, hogy nincs érdeklődés, hanem pontosan az, hogy hogyan lehet válaszolni az óriási mennyiségű, szerteágazó kérésre.”99 A jelentés mindazonáltal kénytelen volt kitérni a különösen a művészeti kapcsolatok területén tapasztalható problémákra is, amelyeket a francia anyagi nehézségekkel magyarázott. Párizs azonban egyes kérdésekben hajlandó volt jelentős összegeket áldozni a kultúrdiplomáciára, ezt mutatja a Francia Intézet budapesti új épületének felépítése, amit Mitterrand szintén 1982-ben jelentett be hivatalosan. Az építkezés felépítése azonban – elsősorban magyar hatóságok rosszindulatú gáncsoskodásai miatt – éveken át nem kezdődhetett meg. Franciaország remélte, hogy Magyarország nagyobb jóindulatot mutat ebben az ügyben az után, hogy a párizsi Magyar Intézet székhelyét új, impozáns épületbe helyezhette 1986-ban anélkül, hogy bármiféle komolyabb adminisztratív nehézségbe ütközött volna. Az építkezés elkezdésére azonban még hosszú ideig várni kellett, és átadására már csak a vasfüggöny leomlása után került sor. Franciaország mindazonáltal az 1980-as években határozottan elégedett volt a magyarországi kulturális lehetőségekkel.100 Nem véletlen, hogy a helsinki folyamat eredményeként 1985 őszén Budapesten megrendezésre került Kulturális Fórum ötletét Párizs messzemenően támogatta, és a megvalósulásához hathatós segítséget nyújtott, továbbá jelentős delegációval is képviseltette magát az eseményen.101 Már 1985–86-tól elcsodálkozva figyelte, amint Budapest a szocializmus kereteit feszegetve, egyre nagyobb mértékben nyitott Nyugat felé.102 Párizsból egyre nyilvánvalóbban látszott, hogy az események felgyorsultak, és a stabilnak vélt magyar rezsim az összeomlás felé sodródik. Ilyen körülmények között a Quai d’Orsay megpróbálta előre megfogalmazni a célokat, amelyek az új helyzetben segíthetik a kétoldalú kapcsolatokban elért eredmények 2011. nyár

67

Fejérdy Gergely

megőrzését és fejlesztését. Egy 1989 szeptemberében készült dokumentum a kulturális kérdésekre is kitér, és hangsúlyozza, hogy Franciaország érdeke a francia nyelv minél szélesebb körben és változatosabb formában történő terjesztése. Párizs a médiában való fokozott jelenlétet látta kiemelten fontosnak, illetve bízott abban, hogy a Francia Intézet új épülete a változás szimbólumává válik, és új lendületet és lehetőséget biztosít a kulturális befolyásnak.103 1990-ben a francia célok között szerepelt, hogy Magyarország megtalálja a helyét a szabad Európában. Ebben a folyamatban segíteni kívánt Párizs, szem előtt tartva, hogy az új magyar kormányzat egyensúlyra tudjon törekedni a germán és latin (frankofón) világ között. Ehhez elengedhetetlennek tartották a kétoldalú kulturális kapcsolatok minőségi megújítását.104 Az Antall József vezetése alatt felálló új magyar kormány hozzáállását ebből a szempontból is kezdettől fogva megnyugtatónak értékelték.105 1990-től, az ideológiai alapokon nyugvó utolsó korlátok leomlásával lehetővé vált, hogy a francia–magyar kulturális viszony normális, szabad keretek között a természetes fejlődési irányát és intenzitását lépésről lépésre megtalálja.

Összegzés A francia külpolitika a második világháború után úgy értékelte, hogy különösen kedvező alkalom kínálkozik arra, hogy befolyását kiterjessze, megerősítse Kelet-KözépEurópában, és ezzel saját biztonságát, nemzetközi mozgásterét, hatalmát növelje. Franciaország számára kézenfekvő volt, hogy a térségben évszázadok óta nagyra értékelt francia kulturális jelenlétet használja fel meghatározó eszközként céljai eléréséhez. Párizs ebben az összefüggésrendszerben és az 1944 decemberében megkötött szovjet– francia barátsági szerződés erejében bízva kezdte megtenni a konkrét lépéseket a Vörös Hadsereg által felszabadított országokban. 1945-től új lehetőségekkel kecsegtetett olyan államokban is megerősíteni, intézményesíteni a francia kulturális jelenlétet, amelyek az első világháború utáni időszakban erőteljes német befolyás alá kerültek. Így került sor Magyarországon is egy átfogó egyezmény előkészítésére és magyar értelmiségiek, Eötvös-kollégisták, művészek, politikusok lelkes támogatásával 1947 tavaszán a Francia Intézet felállítására Budapesten. Az egyre feszültebb nemzetközi légkör árnyékában ez utóbbi hivatalos elismerésére és a kulturális szerződés aláírására azonban nem kerülhetett már sor. A Quai d’Orsay mégis törekedett legalább a nyelvoktatáson, változatos rendezvényeken és ösztöndíjakon keresztül szerény francia kulturális jelenlétet biztosítani, nyugati értékeket közvetíteni. 1949-től szélsőségesen beszűkült a mozgástér, de a vasfüggöny mögött kivételes módon, Franciaország budapesti kulturális intézete elkerülhette a bezárást. A francia diplomácia ezt mindvégig határozottan pozitívan értékelte a hidegháború idején. A nehéz körülmények, szankciók, 68

Külügyi Szemle


letartóztatások és rendőri megfigyelés ellenére sikerült a Francia Intézetnek átvészelnie a legkeményebb sztálini korszakot is. 1953-tól, a nemzetközi enyhüléssel párhuzamosan pozitív elmozdulás volt tapasztalható a magyarországi francia kulturális tevékenység lehetőségeit illetően is. A Quai d’Orsay mindazonáltal nagy óvatossággal a nyelvoktatást, a tudományos, technikai kapcsolatok kiépítését és a „politikamentes” rendezvényeket szorgalmazta. Párizsban visszafogottsággal kezelték a magyar fél által 1954-től folyamatosan napirenden tartott kulturális egyezmény ügyét is. Az 1956-os események után a magyarországi hatalmi körökben tapasztalható feszültségek és az új vezetés nemzetközi elismerése körüli problémák minden területen rányomták bélyegüket a francia diplomácia helyi lehetőségeire. Párizs 1959 nyarától kezdett kulturális kérdések tekintetében óvatosan újra nyitni Budapest felé. Ennek a folyamatnak jelentős eredménye az 1961-es együttműködési megállapodás és az 1965-ös államközi egyezmény lett. A Kádár-rezsim liberálisabb hozzáállása és a De Gaulle-i aktív külpolitika – különös tekintettel a keleti nyitásra – egyre szélesebb lehetőségeket nyitott meg a francia kultúrdiplomácia előtt Magyarországon. Az 1960-as években a francia nyelvoktatás, a tudományos, művészeti és technikai kapcsolatok területén történt jelentős előrelépés. Franciaországnak a keleti blokkon belül Magyarországon sikerült elérnie a legkomolyabb eredményeket a kulturális jelenlét területén. A franciák lendülete mindazonáltal az 1970-es évek elejétől csökkent, és hiába hangsúlyozta Valéry Giscard d’Estaing elnök 1978-ban, Kádár János párizsi látogatásakor, hogy a kulturális terület különleges prioritást élvez a kétoldalú kapcsolatokban, jelentős változás egészen François Mitterrand hatalomra lépéséig nem volt tapasztalható. Az 1980-as években Franciaország hatalmas anyagi áldozatokat is vállalt, hogy fellendítse a vasfüggöny mögötti kulturális jelenlétét. Így került sor, a többi között, a budapesti Francia Intézet új épületének felépítésére, amely jelentős perspektívát kínált a nyelvoktatás, filmvetítés, rendezvények, könyvtár és dokumentációs médiaközpont stb. további bővítésére. A megnyitásra azonban már egy új helyzetben, 1992. május 25én került sor, a két államfő jelenlétében. Az 1989-es eseményekre a kultúrdiplomácia területén határozott aktivitással reagáló francia külpolitika fő célja már nem a jelenlét és az ideológiai szembenállás puhítása, hanem egy új európai egyensúly megteremtése volt. Párizs a térségben egyszerre törekedett a szovjet visszavonulás után adódó új lehetőségek kihasználására és a német befolyás kiegyenlítésére. Franciaország óriási összegeket áldozott az 1990-es évek elején a volt keleti blokk országaiban megszerzett kulturális pozícióinak megszilárdítására.106 Magyarország esetében – a hidegháborús időszak kétoldalú kulturális kapcsolatainak értékes örökségére építve – jelentős eredményeket értek el. Ezt a sikert Párizs egyfajta példaként is emlegette, a többi között a térség kultúrdiplomáciai törekvéseinek megvalósulása tekintetében.107 Megállapítható tehát, hogy Magyarországon megerősítést nyert a korszakra jellemző francia diplomáciai kettős szemlélet: a kultúra egyrészt fontos eszköz a két blokk 2011. nyár

69

Fejérdy Gergely

közötti ellentét elsimításához, egymáshoz való közeledéséhez, másrészt egy olyan ellenséges földbe vetett mag, amelyik lassan és sokszor ellentmondásosan fejlődik ugyan, de egy adott pillanatban – a kommunizmus megingásakor – szárba tud szökni, és maradandó gyümölcsöt tud hozni.108

Jegyzetek 1 Lásd például: Georges-Henri Soutou: „Le deuil de la puissance (1914–1958)”. In: Histoire de la diplomatie française (szerk. Jean-Claude Allain et. al.). Párizs: Perrin, 2005. 802–820. o. 2 Annie Guénard: „Les attentes de l’Est européen: scincerités et ambiguïtés observées”. In: Europe des élites? Europe des peuples? La construction de l’espace européene 1945-1960 (szerk. Elisabeth Du Réau). Párizs: Press de la Sorbonne Nouvelle, 1998. 153–155. o. 3 Vö.: Annie Guénard: „Réalisme et illusions d’une politique culturelle française en Europe centrale et orientale de 1945 à la fin de 1947”. In: Regards croisés et coopération en Europe au XXe siècle (szerk. Elisabeth Du Réau). Párizs: Press de la Sorbonne nouvelle, 1996. 90. o. 4 Megjegyzendő, hogy az 1883-ban alapított Alliance Française nagy lökést adott a francia kultúrdiplomácia kialakulásához azzal, többek között, hogy helyi bizottságok létrehozásán keresztül tette lehetővé a kulturális tevékenységet, elsősorban a francia nyelv oktatását. Lásd: François Chaubet: La politique culturelle française et la diplomatie de la langue: Alliance Française 1883–1940. Párizs: L’Harmattan, 2006. 5 François Roche: „Pour une géopolitique de la culture”. Mélange de l’école française de Rome: Italie et mediteranée: MEFRIM. La culture dans les relations internationales, Vol. 1. No. 114. (2002). 23. o. Ez a gondolat mindvégig jelen volt a hidegháború idején a francia kultúrdiplomáciában, különösen a vasfüggöny mögötti országokkal fennálló kapcsolatában. Lásd: Jenny Raflik: „L’Europe centrale est-elle occidentale pour les dirigeants français? De la guerre froide à l’OTAN”. In: L’Europe médiane au XXe siècle. Fractures, décompositions-recompositions-surcompositions (szerk. Paul Gradvohl). Prága: CEFRES, 2011. 155–157. o. 6 Ezt a főosztályt 1956-ban átnevezték, így lett direction générale des Affaires culturelles et techniques, majd 1967-ben ismét átnevezték, utána a neve: direction générale des Affaires culturelles scientifique et techniques. A „tudományos és technikai” szavakat illesztették be a nevébe. Vö.: Marie-Christine Kessler: La politique étrangère de la France, acteurs et processus. Párizs: Presse de SciencePo, 1999. 378. o. 7 François Roche–Bernard Piginau: Histoire de la diplomatie culturelle des origines à 1995. Párizs: Ministère des Affaires étrangères, 1995. 77. o. 8 Thomas Schreiber: Les actions de la France à l’est ou les absence de Marianne. Párizs: L’Harmattan, 2000. 26. o. 9 Documents Diplomatiques Français (DDF), 1945, tome 1., 76. sz. dokumentum. 10 Antoine Marès et. al.: Une histoire de l’institut français de Prague. Prága: Les Cahiers de la Stëpanskâ, 1993.; Annie Guénard: „Art et diplomatie. La France en Pologne et en Tchécolsovaquie entre 1945–1951”. Le Bulletin de l’Institut Pierre Renouvin, No. 24. (2006), http://ipr.univ-paris1.fr/spip. php?article342#nh9, 2011. június 22. 11 Lásd: Dariusz Jarosz–Maria Pasztor: Conflits brûlants de la Guerre froide, les relations franco-polonaises de 1945 à 1954. Panazol: Editions Lavauzelle, 2005. 75–96. o. 12 Vö. a naplóját: Jean Mouton: Journal de Roumanie. Párizs: Les Chemins effacés, l’age d’homme, 1979– 1991; André Godin: Une passion roumaine: histoire de l’Institut français de hautes études en Roumanie (1924–1948). Párizs: L’Harmattan, 1998. 13 Noha a trianoni békeszerződés és Franciaország kisantant-politikája kedvezőtlen környezetet biztosított a francia kulturális befolyás tekintetében Magyarországon, mégis megmaradt a szellemi

70

Külügyi Szemle

A francia kultúrdiplomácia főbb törekvései és lehetőségei Magyarországon 1945 és 1990 között kapcsolat a két ország között. Ez a viszony Hitler hatalomra jutása után jelentősen megerősödött. Lásd: Romsics Ignác: „Francia–magyar kulturális kapcsolatok és a párizsi Magyar Intézet a két világháború között”. Magyarságkutató Intézet évkönyve. Budapest: Magyarságkutató Intézet, 1989, 193– 202. o.; Cécile Vrain: „La politique de la France en Hongrie entre 1921 et 1931”. In: Guerres mondiales et conflits contemporaines. Párizs: PUF, 2000. 53–65. o. A témában érdekes továbbá: Ablonczy Balázs: „Régionalisme, Minorité: Défis ou énnemis? Dilemmes de la politique française en Europe centrale entre les deux guerres”. Bulletin de l’Institut Pierre Renouvin, Vol. 28. No. 2. (2008). 47–48., 53. o. Megjegyzendő, hogy 1937-ben az Alliance Française nyitott könyvtárat és központot Budapesten. A náci Németországgal szembehelyezkedő magyar értelmiségi, művész- és egyéb körök előszeretettel fordultak a francia kultúra felé. Ezt – különösen Robert de Dampierre követ idején és kezdeményezésére – Franciaország megpróbálta kihasználni és támogatni még a háború alatt is. Annie Guénard: La présence culturelle française en Europe centrale et orientale avant et après la Seconde guerre mondiale (1936–1940, 1944–1949). Doktori értekezés, René Girault vezetésével, Párizs: Université Paris 1, 1994. Lásd még: Müller Viktória: „Magyar–francia kulturális kapcsolatok a II. világháború alatt”. In: Öt Kontinens, Budapest: ELTE BTK, 2004. 249–262. o. 14 A háború utáni francia–magyar hivatalos kapcsolatok rendezéséhez lásd: Fejérdy Gergely: „A francia érdekképviselet nehézségei Magyarországon a II. világháború végétől a diplomáciai kapcsolatok újrafelvételéig”. In: Öt Kontinens. Budapest: ELTE BTK, 2004. 61–72. o. 15 Anélkül, hogy közölnénk a hosszúra nyúló névsorát azoknak a személyiségeknek, akik kérték a francia kulturális jelenlét mihamarabbi megvalósulását Magyarországon, álljon itt a későbbi oktatásügyi államtitkár, Bassola Zoltán neve. Ő Teleki Géza miniszter felkérésére már 1945 májusában arra kérte a magyarországi francia egyetemi misszió távozó vezetőjét, Georges Dushesse-t, hogy közvetítse a kétoldalú kapcsolatok rendezése és a francia kultúra terjesztésével kapcsolatos magyar hivatalos kérést a párizsi illetékesek felé. Ministère des Affaires étrangères, Archives Diplomatiques, (MAE AD). Relations culturelles, Enseignement 1945–1947, 64. cs., Budapest, 1945. május. 9. 16 Magyar Országos Levéltár, (MOL), XIX-J-1-k, Franciaország, 4/a – 30.635/3-1946, 3. dob. 17 Keresztury Dezső, az Eötvös Kollégium igazgatója, későbbi miniszter már 1945 novemberében tolmácsolta François Gachot francia lektor-művészetkritikusnak a magyar kormány azon tervét, hogy Párizzsal kulturális egyezményt írna alá Budapest. MAE AD, Relations culturelles, Enseignement 1945–1947. 64. cs. Budapest, 1945. november 30. A korabeli magyar törekvésekkel kapcsolatban lásd: Macher Anikó: „La diplomatie culturelle entre la France et la Hongrie de 1945 à 1949, vue de la Hongrie”. Mélange de l’école française de Rome: Italie et mediteranée: MEFRIM. La culture dans les relations internationales, Vol. 1. No. 114. (2002). 251–262. o.; Macher Anikó: „Les institutionnalisation de la présence culturelle occidentale en Hongrie de 1945 à 1963”. In: Les relations culturelles internationales au XXe siècle. De la diplomatie culturelle à l’acculturation (szerk. Dulphy Anne et. al.). Bruxelles: P.I.E. Peter Lang, 2010. 87. o. 18 MAE AD, Relations culturelles, Enseignement 1945–1947, 64. cs. 283. sz. távirat 1946. szeptember 3. 19 Bernard Lachaise: „Un français en Hongrie 1947–1958: Guy Turbet-Delof”. In: Öt Kontinens. Budapest: ELTE BTK, 2011. 104–105. o. 20 MAE AD, Relations culturelles, Enseignement, 1945–1947, 64. cs. Párizs, 1947. május 8-án kelt feljegyzés. 21 MAE AD, Europe 1944–1960, Hongrie, 29. cs., Párizs, 1946. október 10-én kelt feljegyzés. 22 MAE AD, Relations culturelles, Enseignement, 1945–1947, 64. cs. 236. sz. távirat, 1946. szeptember 18. 23 Uo. sz. n. 24 Uo. 0.107.B dossier bourse. 1945-ben Románia öt ösztöndíjas helyet kapott, míg Magyarország tízet. 1947-ben a magyar jelentkezők nagy száma miatt tovább bővítették a létszámkorlátot. 25 Macher: „Les institutionnalisation de la présence culturelle occidentale”, 87. o. 26 Centre des Archives Diplomatique de Nantes (CADN), Budapest, 56. cs. 287. sz. jelentés, Budapest, 1947. július 18. Ekkor jött létre a Magyar Franciatanárok Baráti Köre is, az intézethez kapcsolódva. 27 MAE AD, Relations culturelles, Enseignement 1945-1947, 64. cs. 31. számú jelentés, Budapest, 1946. augusztus 5.

2011. nyár

71

Fejérdy Gergely 28 Lásd pl.: MAE AD, Europe 1944–1960, Hongrie, 24. cs. 322. sz. jelentés, Budapest, 1947. augusztus 8., 127. o. 29 Macher: „Les institutionnalisation de la présence culturelle occidentale”, 87–88. o. 30 Így például Auer Pál kitüntetése, az 1848-as ünnepségekkel kapcsolatos ügyek. Lásd: Fejérdy Gergely: „Magyarország a »Quai d’Orsay szemével« (1944–1949)”. Külügyi Szemle, Vol. 5. No. 1. (2007). 164. o. 31 Az irányelvekkel kapcsolatban lásd: Guénard: i. m. 98–99. o. 32 MAE AD, Europe 1944–1960, Hongrie, 24. cs. 576. sz. távirat, Budapest, 1948. október 1. 200. o. 33 Hajdú Tibor (szerk.): Károlyi Mihály levelezése V. 1945–1949. Budapest: Napvilág, 2003. 532. o.: 479. sz. dokumentum. 34 Warnier és Gauquié is felháborodottan protestált. MOL, XIX-J-1-k, Franciaország, 4/a, feljegyzés, Budapest, 1948. november 25. 3. doboz, illetve lásd: MAE AD, Europe 1944–1960, Hongrie, 29. cs. 436. sz. távirat, Budapest, 1948. november 18., 225. o. 35 MAE AD, Relations Culturelles 1945–1970, Echanges culturels 1948–1955, 114. cs. 12. sz. dosszié, 216. sz. jelentés, Budapest, 1948. június 10. 36 Macher: „Les institutionnalisation de la présence culturelle occidentale”, 94. o. 37 Lásd: CADN, Budapest, 22. cs. 362. sz. jelentés, Budapest, 1949. szeptember 20.; illetve: MAE AD, Europe 1944–1960, Hongrie, 32. cs. 606–607. sz. távirat, Budapest, 1949. szeptember 30., 27. o. 38 MAE AD, Europe 1944–1960, Hongrie, 56. cs. Párizs, 1949. október 3., 10–13. o. 39 Uo. 82. cs. 764–765. sz. távirat, Budapest, 1949. december 12., 22. o. 40 Lachaise: i. m. 105. o. 41 Ezt eredményezte, többek között, a budapesti egyetem rektora tiltása. Elrendelte ugyanis, hogy az intézmény falain kívül a hallgatók élőnyelveket tanuljanak. Vö.: CADN, Budapest, 54. cs. 358. sz. jelentés, Párizs, 1950. október 25. 42 Macher: „Les institutionnalisation de la présence culturelle occidentale”, 94–95. o. 43 Például egy 1952-ben készült beszámoló: MAE AD, Europe 1944–1960, Hongrie, 82. cs. 554. sz. jelentés, Budapest, 1952. október 14., 242–245. o. 44 Georges Diener: A Francia Intézet Magyarországon, 1947–1989, francia–magyar kulturális kapcsolatok. Budapest–Párizs: Magvető–L’Harmattan, 1990. 45–46. o. 45 Vö.: Macher: „Les institutionnalisation de la présence culturelle occidentale”, 96. o. 46 MAE AD, Europe 1944–1960, Hongrie, 82. cs. 633. sz. feljegyzés, 1952. november 29. 257. o. 47 CADN, Budapest, 173. cs. Budapest, 1953. május 11. 48 Uo. 56. cs. 53. sz. jelentés, Budapest, 1954. január 15. 49 Uo. 19. sz. jelentés, Budapest, 1955. január 5. 50 Uo. 832. sz. jelentés, Budapest, 1954. november 23. 51 MAE AD. Europe 1944–1960, Hongrie, 83. cs. 385–387. sz. távirat, Budapest, 1954. június 25. 52 Lásd: Fejérdy Gergely: Les relations franco-hongroises à la veille de l’insurcetion de 1956.” Cahiers d’études hongroises, 2007/2008. Temps, espaces, langues. La Hongrie à la croisée des disciplines. Tome 2. No. 14. Párizs: L’Harmattan, 2008. 421. o. 53 Macher: „Les institutionnalisation de la présence culturelle occidentale”, 101. o. 54 Fejérdy: „Les relations franco-hongroises”, 422. o. 55 MAE AD, Relations culturelles 1945–1970, Échanges culturels 1956–1959, 247. cs. 672. sz. jelentés, 1956. július 3. Paul-Boncour követ a kulturális megállapodással kapcsolatos tárgyalások megkezdését szeptembertől látta lehetségesnek. MAE AD, Europe 1944–1960, Hongrie, 106. cs. 925. sz. feljegyzés, Párizs, 1956. szeptember 21., 36. o. 56 Fejérdy: „Les relations franco-hongroises”, 425. o. 57 Lásd például Charles Briabant, a Francia Nemzeti Levéltár főigazgatójának látogatását. MAE AD, Relations culturelles 1945–1970, Échanges culturels 1956–1959, 247. cs. 672. sz. jelentés, 1956. július 3. 58 Kecskés Gusztáv: La diplomatie française et la révolution hongroise de 1956. Párizs: Publications de l’Institut hongrois de Paris, 2005. 100. o. 59 Uo. 274–275. o.

72

Külügyi Szemle

A francia kultúrdiplomácia főbb törekvései és lehetőségei Magyarországon 1945 és 1990 között 60 Vö.: Diener: i .m. 51. o. 61 Garadnai Zoltán: Iratok a magyar–francia kapcsolatok történetéhez (1957–1962). Budapest: Gondolat, 2011. 80–81. o.: 10. sz. dokumentum. 62 Macher: „Les institutionnalisation de la présence culturelle occidentale”, 106. o. 63 Naplóját 1996-ban közzé tette nyomtatásban is, amelynek magyar fordítása: Litván György (szerk.): Egy francia diplomata a forradalomban, Guy Turbet-Delof 1956-os naplója. Budapest: Francia Intézet – 1956-os Intézet, 1996. 64 Vö. Macher Anikó remek elemzése: Macher: „Les institutionnalisation de la présence culturelle occidentale”, 102–111. o.; Macher Anikó: „Hungarian Cultur Diplomacy, 1957–1963. Echos of Western Cultural Activity in a Communist Country”. In: Searching for a Cultural Diplomacy (szerk. Jessica C.E. Gienow-Hecht–Mark C. Donfried). Oxford: Berghahn Books, 2010. 78–85. o. 65 Macher Anikó: „Politique culturelle internationale de la Hongrie de 1957 à 1963”. In: Culture et politique étrangère des democraties populaires (szerk. Antoine Marès). Párizs: Institut d’Études Slaves, 2007. 187. o. 66 Garadnai: Iratok a magyar–francia…, 174. o.: 61. sz. dokumentum. 67 Uo. 186–187. o.: 68. sz. dokumentum. 68 Kessler: i. m. 379. o. 69 Maria Pasztor: „Problème de la collaboration culturelle entre la France et la Pologne dans les années 1954–1970”. In: Culture et politique étrangère des democraties populaires (szerk. Antoine Marès). Párizs: Institut d’Études Slaves, 2007. 78–82. o. 70 Serban Pavalescu: „Entre suscpicion et confience: les relations franco-roumaines dans les deux premières de la guerre froide”. Revue Histoire des Armées, No. 244. (2006). 71 Csehszlovákia esetében azonban 1964-ig nem igazán koronázta siker a francia kezdeményezéseket. Vö. Antoine Marès: „La culture, avec ou contre la politique? L’exemple franco-tchécoslovaque dans la guerre froide (1948–1968)”. In: Culture et Guerre froide (szerk. Jean-François Sirinelli–GeorgesHenri Soutou). Párizs: PUPS, 2008. 225–230. o. 72 Garadnai: Iratok a magyar–francia…, 267. o.: 102. sz. dokumentum. 73 Diener: i. m. 53. o. 74 Garadnai: Iratok a magyar–francia…, 297–300. o.: 117. sz. dokumentum. 75 Garadnai Zoltán: „A Kádár-rendszer nemzetközi restaurációjának első lépései a magyar–francia kapcsolatok tükrében”. In: Távolodás és közelítések. Rendszerváltás és a Kádár-korszak (szerk. Majtényi György–Szabó Csaba). Budapest: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára–Kossuth Kiadó, 2008. 143–162. o. 76 Vö. Garadnai Zoltán: Iratok a magyar-francia kapcsolatok történetéhez (1963–1968). Budapest: Gondolat, 2008. 88. o.: 5. sz. dokumentum. 77 Jacques Marette postaügyi és távközlési miniszter is ezt hangsúlyozta budapesti látogatásán, 1964ben. Vö. Uo. 131. o.: 25. sz. dokumentum. 78 Uo. 165–166. o.: 47. sz. dokumentum. 79 Uo. 167. o.: 46. sz. dokumentum. 80 Uo. 270. o.: 77. sz. dokumentum. 81 Ez a Duna-parti értékes terület egy elfelejtett telekkönyvi átvezetés miatt maradt Franciaország tulajdonában, ami a két fél számára, a Quai d’Orsay érdeklődésére, 1959-ben vált nyilvánvalóvá. Vö. MOL. XIX-J-1-j, Franciaország, 4/a. 005368/1959, 3. doboz, 206. o. A Fő utcai telken álló követségi épület megsérült, és használhatatlanná vált a háború alatt, ezért Budapest 1946-ban kárpótlásul adta át a ma is használt, Lendvai utcai és Csaba utcai épületeket a francia diplomáciai képviselet részére. Lásd: Fejérdy: „Magyarország a ’Quai d’Orsay”, 161. o. 82 Garadnai: Iratok a magyar–francia kapcsolatok történetéhez (1963–1968). 280. o.: 82. sz. dokumentum. 83 Nagy közönségsikert könyvelhettek el az 1966 májusában Magyarországon járt Comédie Française előadásai. Diener: i. m. 57. o. 84 Garadnai: Iratok a magyar–francia kapcsolatok történetéhez (1963–1968). 281–282. o.: 82. sz. dokumentum. 85 Erre egyébként fel is figyeltek a magyar hivatalos körök. Uo. 325–326. o.: 94. sz. dokumentum.

2011. nyár

73

Fejérdy Gergely 86 De Gaulle tábornok külön megköszönte Fock Jenő miniszterelnökkel való tárgyalásakor, hogy Magyarországon a vasfüggöny mögött egyedülálló módon francia intézet működhet. Uo. 417. o.: 119. sz. dokumentum. 87 MAE AD, Europe, Hongrie, 3347. sz. karton, „Rapport de fin de mission”, Budapest, 1974. június. (E levéltári forrás Garadnai Zoltán fénymásolt gyűjteményéből származik, és ő bocsátotta önzetlenül a rendelkezésemre.) 88 Uo. 89 MAE AD, Europe, Hongrie, 3344. sz. karton, Puja Frigyes magyar külügyminiszter látogatásához készült francia feljegyzés. Párizs, 1975. május 29. (E levéltári forrás szintén Garadnai Zoltán gyűjteményéből származik.) 90 Diener: i. m. 59. o. 91 MAE AD, Europe, Hongrie, 4489. sz. karton, feljegyzés, Párizs, 1976. december 15. (E levéltári forrás szintén Garadnai Zoltán gyűjteményéből származik.) 92 Uo. 133/Eu., feljegyzés, Párizs, 1977. november 8. Lásd továbbá: M. Szebeni Géza: „Szemelvények a francia–magyar kapcsolatok történetéből”. Külügyi Szemle, Vol. 7. No. 4. (2008). 168. o. 93 M. Szebeni: i. m. 163. o. 94 Ekkor a francia statisztikai adatok szerint a középiskolai oktatásban 9%, a felsőoktatásban 4% választotta a francia nyelvet Magyarországon. Vö. MAE AD, Europe, Hongrie, 4490. sz. karton, Kádár János látogatását előkészítő feljegyzés, Párizs, 1978. november 10. (E levéltári forrás szintén Garadnai Zoltán gyűjteményéből származik.) 95 1978-tól Párizs kénytelen volt anyagi nehézségekre hivatkozva bejelenteni, hogy 20%-kal csökkenti az ösztöndíjas helyek számát. Általánosságban a világgazdasági válság okán 1977–1979 között különösen is csökkentették a kulturális célra elkölthető összeget a Quai d’Orsay-n. Vö. Maurice Vaïsse: La puissance ou l’influence? La France dans le monde depuis 1958. Párizs: Fayard, 2009. 534. o. 96 MAE AD, Europe, Hongrie, 5239. sz. karton, 705/Eu, Párizs, 1982. június 28. (E levéltári forrás szintén Garadnai Zoltán gyűjteményéből származik.) 97 M. Szebeni: i. m. 178. o. 98 MAE AD. Europe, Hongrie, 5279. sz. karton, 767/Eu, Párizs, 1984. szeptember 11. (E levéltári forrás szintén Garadnai Zoltán gyűjteményéből származik.) 99 Uo. 792/Eu, Párizs, 1984. szeptember 14. 100 MAE AD. Europe, Hongrie, 6337. sz. karton, 2049/Eu, Budapest, 1988. július 19. (E levéltári forrás szintén Garadnai Zoltán gyűjteményéből származik.) 101 Garadnai Zoltán–Schreiber Tamás: „A magyarországi rendszerváltás a Quai d’Orsay szemével”. Külügyi Szemle, Vol. 7. No. 2. (2008). 133. o. 102 MAE AD. Europe, Hongrie, 6319. sz. karton, jegyzet, 1987. november. (E levéltári forrás szintén Garadnai Zoltán gyűjteményéből származik.) 103 Uo. 2381/Eu, Párizs, 1989. szeptember 8. 104 Garadnai–Schreiber: i. m. 141. o. 105 MAE AD. Europe, Hongrie, 6340. sz. karton, 2504.sz. távirat, Budapest, 1990. június 19. (E levéltári forrás szintén Garadnai Zoltán gyűjteményéből származik.) 106 Marie-Christine Kessler: „La politique culturelle extérieure de la France depuis la fin de la Guerre Froide”. Mélange de l’école française de Rome: Italie et mediterranée: MEFRIM. La culture dans les relations internationales, Vol. 1. No. 114. (2002). 103–106. o. 107 Bernard Lachaise professzor (Université de Bordeaux 3) 2011. június 11-én, az ELTE CIEF rendezésében tartott „Présidence hongroise 2011: regards croisés sur la place de la Hongrie dans l’Union Européenne” című konferencián elhangzott eladása alapján. 108 Georges-Henri Soutou tanulmánya alapján. Vö. Sirinelli–Soutou (szerk.): i. m. 304. o.

74

Külügyi Szemle

Résumé

Résumé Principal intentions and possibilities of French cultural diplomacy in Hungary, 1945-1990 Cultural diplomacy is a major pillar of French foreign policy, which has acquired great significance during the Cold War. After the Second World War it seemed Paris could be able to use this instrument efficiently to strengthen her positions in the Central and Eastern European region. In relation to this process, a significant reinvigoration could be observed in Franco-Hungarian cultural relations and in their institutional foundation created in Hungary. With respect to its institutional presence, Paris was particularly motivated by the aspiration to replace the traditional German influence. Nevertheless, after the autumn of 1947 the international events and the deepening East-West antagonism gradually, but completely narrowed the room for manoeuvre by France in the states within the Soviet zone of occupation. In Budapest, uniquely in the Eastern bloc, the French Institute in Budapest was not doomed to end its operation. Without change in the status quo, the opportunity to improve French cultural presence opened after 1953, which was seriously set back by the suppression of the Hungarian uprising of 1956. France took careful steps to open toward Budapest after 1959. In this cautious rapprochement, France relied principally on the means of cultural diplomacy. The new foreign policy concept of the De Gaulle era had a positive effect on the French cultural presence in Hungary. Since 1970 Paris has considered the Hungarian openness exemplary in this regard. After 1981 during the presidency of Mitterrand, French cultural activity has become particularly intensive in Hungary and that played an important role in the definition of new foundations for diplomatic relations between Paris and Budapest at the moment of changes in the Hungarian political regime.

2011. nyár

75

A francia kultúrdiplomácia főbb törekvései és lehetőségei Magyarországon 1945 és 1990 között

Recommend Documents