A FŐNIX ÉBREDÉSE. Anthony Sheenard

Anthony Sheenard

A FŐNIX ÉBREDÉSE A Sötét Angyal trilógia első kötete

KIADÓI ELŐSZÓ

Az emberiség többször jutott meghatározó fordulóponthoz az elmúlt néhányezer év során. Sokkal több minden történt meg az emberekkel, mint amiről írásos, töredékes vagy akár nyelvi emlékek tanúskodnak. Az embereket mindig is foglalkoztatta a kérdés, mi van a valóság mögött? A világ különböző vallásai, filozófiai, teozófiai és tudományos irányzatai mind-mind másként mesélik el a világ keletkezésének a történetét. Más és más módon jelölik ki a halandó ember helyét ebben a hatalmas káosznak tűnő rendszerben. Sokan tűnődtek azon is, hogy hova kerülünk álmunkban. Mennyire lehetnek valóságosak az álmok? Mit sugallnak, és hova vezetnek bennünket? Kiadónk legújabb könyvének helyszíne a Dreamworld (Álomvilág), amelynek megismerése új magyarázatot adhat sok misztikus, furcsa vagy éppen megmagyarázhatatlannak tűnő kérdésre, amennyiben hajlandóak vagyunk kilépni saját unalomig koptatott valódi világunkból. Amennyiben hajlandóak vagyunk eljátszani a gondolattal, hogy az olvasás idejére a fikciót kezeljük tényként, és képzeletünk határtalan vásznán a szerző ecsetvonásai nyomán elképzeljük ezt a csodálatos, olykor álombeli, de néha kegyetlenül valósnak tűnő új világot. Ne gondolja a tisztelt olvasó, hogy az összes kalandot, hősiességet, megpróbáltatást, nyomorúságot és örömöt egyetlen könyvben meg tudjuk osztani vele! A Főnix ébredése az első kötete csupán a Dreamworld világán játszódó trilógiának, amellyel párhuzamosan több más író regénye is napvilágot lát majd, szoros vagy lazább kapcsolatban a mi földi világunk és az időnként párhuzamos, misztikus világ történetével. Amikor olvasgattam az első műveket a kiadást megelőző hosszú időszak során, néha titokban arra vágytam, hogy bárcsak létezne az a csodálatos világ, amelyről az írók mesélnek, és eljuthassak oda álmomban… Vajon ha járok ott, és felébredek, elmondanám bárkinek? Ha elmondanám, hány ember nézne komplett őrültnek? Vajon melyik életem lenne azután igazán fontos? Az evilági, valós élet, vagy a távoli, furcsa birodalomban megélt pillanatok? Komoly dilemmák ezek, amelyekkel hamarosan főhőseinknek is szembe kell nézniük. Eljött a pillanat, amikor az olvasó bebocsátást nyer ebbe a kettős világba! Már csak lapoznia kell...

Első rész ÉBREDÉSEK

Első fejezet

Főnix különösen érezte magát, valahol az álom és az ébrenlét határán. Kinyitotta a szemét, kicsit szédült. A fentről beeső arany sugarak homályosak voltak, mintha csak por szállt volna a levegőben. Mélyet lélegzett, és a homlokához nyúlt, kicsit megmasszírozta a halántékát és a szemét. Nehéz ébredés volt, nehezebb, mint… Mint mikor is? És hol is? – kérdezte magától. Főnix keze megállt a levegőben. A férfi megpróbált felkutatni valamiféle emléket önmagáról, de nem sikerült. Nem voltak emlékei. Feltámaszkodott a könyökére, és körbenézett. Egyedül volt egy tágas és magas pajtában, száraz, de büdös szalmaágyon. A közelben két tyúk is sétálgatott, s kapirgáltak, a fal mellett pedig egy kakas állt öntudatosan és mereven, mintha szobor lenne. Főnix nem emlékezett arra, kicsoda is ő, és mit akar itt, de a két tyúk és a kakas gyanús volt. Úgy gondolta (miközben még mindig nem tudta magáról, hogy ki is valójában), hogy a tyúkok és ő nem nagyon férnek össze. Konkrétan, ahol tyúkok vannak, ott neki nem szabadna lennie, s ahol ő van, ott semmi keresnivalójuk tyúkoknak. És a kakasnak sem. – Álmodom – mondta reszelős, reggeli hangon. Egy kis vendéglő jutott eszébe, ahol Jorge zsírtól fénylő, csodálatos, sárga tyúkhúslevest készít. Felidézte Jorge arcát. Az öreg hetven felé járhatott, nagy, vastag bajusza volt, amit óráról órára bepödrött egy, a nagyapjától örökölt csodaszerrel. A vendéglő falán kint volt a nagypapa képe is, sárgásbarna fotó aranyozott keretben. A nagyapa szálfaegyenesen állt, első világháborús karabély volt a kezében, és eltökélt tekintettel nézett bele a lencsébe. Eltökélt tekintete alatt óriási, erős orr ült, az alatt pedig az a bajusz… az a bajusz, amit Jorge is viselt családi örökségként. Ennél több azonban nem jutott eszébe Főnixnek saját életéről, illetve Jorgéről, így afelé a helyiség felé fordította a tekintetét, amiben megébredt. Négy-öt méter magasan lehetett a tető, aminek vastag, gerendákból összeeszkábált vázát tökéletes pontossággal illesztették össze és emelték föl. A gerendák a pajta hátsó részén egy kis padlásteret tartottak, újabb szalmabálákkal. Az emeletre egy roskatag létra vezetett fel. A magasból láncok lógtak, a pajta egyik falánál megannyi szerszám állt, amiknek nagy részéről Főnixnek fogalma sem volt, hogy mire használhatók. Főnix lassan feltápászkodott (a tyúkok tudomást se vettek róla, és persze a kakas sem mozdult), majd megpróbálta a hajából kiszedni a szalmaszálakat. Hosszú, vállig érő, fekete haja volt, amit normális esetben csurkában szokott tartani (ismét egy dolog, ami eszébe jutott, bár fogalma sem volt róla, mi az a normális eset), most azonban a haja összevissza és csomókban állt. Lehetetlen feladat volt megtisztítani, ezért aztán Főnix feladta. Nem érezte jól magát, bár szédülése múlóban volt. Kényelmetlen, fogalmazta meg magában. A helyzet nagyon kényelmetlen és……és nem mindennapi. Továbbra sem tudott magáról semmit, agya üres volt, mint egy lyukas szita. Azt sem tudta, hogyan néz ki, nem élt benne semmilyen kép a saját arcáról. Ez a kép-telenség fontosnak tűnt. Jobban zavarta, hogy nem ismeri a saját vonásait, mint az, hogy nem ismeri a múltját. Körbenézett, hátha talál valamilyen tükröződő felületet, de csak ócska lábosokat látott, amelyek olyan porosak és koszosak voltak, hogy a napfényt sem verték vissza.

A kakas végre megmozdult, és méltóságteljes léptekkel elsétált egy gerenda takarásába. Főnix úgy érezte, nevetnie kellene, de képtelen volt rá. Két személyiséget érzett magában, de egyiknek sem volt múltja, sőt, jelen pillanatban ötlete sem, hogy mit kellene csinálni. – Na jó – mondta magának, csak hogy mondjon valamit. – Kimegyek, és meglátom… Nem is sejtette, ki vagy mi várja kint, de nyilván többet fog megtudni arról, miért van itt. Talán akad valaki, aki ismeri, és elmondja, miért nincsenek emlékei. A pajtának széles, kétszárnyú ajtaja volt, s a nagy ajtóba vágva egy kisebb is. Főnix a reteszre tette a kezét, és vett egy mély lélegzetet. Ideges volt, de ez volt a legtermészetesebb ebben a pillanatban. Minden más súlytalannak tűnt. Aztán kilépett a szabadba. Éles, délutáni fény vágott az arcába, s az első pillanat után, amikor még hunyorgott, egy feléje vágtató lovast pillantott meg. A lovas felemelkedett a nyeregben, és Főnix felé fordult. Mintha rá mutatott volna… De nem. Egy íjat tartott a kezében. Egy íj. Nyílvessző is volt a húron, bronzfeje egyenesen Főnixre nézett. A húr pendült, ezt Főnix a száz torokból hirtelen felharsanó üvöltés ellenére is meghallotta. Mintaszerűen ugrott vissza a pajtába. A nyíl nem találta el, elrepült fölötte, be az ajtón. Az idő mintha lelassult volna. Főnix esés közben látta, hogy a vessző bronzfeje alól (alól?) láng csap elő. Aztán mielőtt a második vessző is megérkezett volna, Főnix berúgta a lábával az ajtót. Rögtön felpattant, s a reteszt is a helyére tolta. – Mi az isten?… – kérdezte az ajtó mellett lihegve. Erre nem számított. Kint felerősödött az üvöltés, lovak nyihogtak, és fém csattant fémhez. Csattanást hallott, a nyughatatlan lovas a zárt ajtóba is beleeresztett egy nyílvesszőt. Főnix egészen addig nem értette, miért, amíg meg nem érezte a füstszagot. Hátrafordult, és látta, hogy ég a szalma. Rágyújtják a pajtát! Csapdába került.

Steve leszállt a Blaha Lujza téren a villamosról, majd elindult vissza a körúton, a Duna irányába, a New York kávézó felé. A kávézóban volt találkozója Rékával és egy állítólagos kiadóvezetővel, akivel a lány össze akarta hozni. A kiadóvezető ismeretlenül is külföldi kiadást ígért neki. Stevenek bűzlött az ügy, és meg volt róla győződve, hogy a pasi valójában Rékára hajt, le akarja fektetni. Stevenek nem volt jó kedve. Szokás szerint késett, amiért majd este meg fogja kapni a magáét Rékától. A lány ugyanis vele ellentétben a pontosság mintaképe volt. Valószínűleg a pasas is itt van már, és együtt nevetgélnek valamelyik kávézóasztalnál. A szecessziós hangulatú New York (amelynek ajtaja mellett szárnyas-patás ördögfiak tartották a lámpát) ezekben az órákban a méretéhez képest üres volt, egy kisebb kávézó azonban bőven megélt volna ekkora forgalomból is. Steve egy kicsit nézelődött, majd felfedezte Rékát egy ismeretlen, középkorú férfi társaságában, aki úgy nézett ki, mint Ernyei Béla egy tízessel fiatalabban. Lesírt róla, hogy nem magyar. Ezt a lány elfelejtette megemlíteni. Steve mosolyt erőltetett az arcára, és biztos léptekkel elindult feléjük. Réka észrevette, és felállt, mire az ismeretlen pasi is felállt. Nyilván nem miattam, gondolta Steve, és igyekezett, hogy az ellenszenv ne látszódjon az arcán. Az asztalhoz érve tüntetően először Rékának adott két puszit, majd lekezelt az idegennel, akiről megtudta, hogy Alexander Mezesnek hívják. Mézes Sándor, gondolta Steve, milyen jellemző! Egy idegenbe szakadt hazánkfia. – Öröm önt megismerni – tette hozzá kis akcentussal a pasas. – Azok után, hogy elolvastam a könyveit. – Tegnap odaadtam Sándornak mind a hármat – mondta Réka Stevenek ragyogó arccal – és egy nap alatt elolvasta mindet. Remek, gondolta Steve, tegnap is találkoztak. Miért nem tudok én erről? És mi az, hogy Sándor? Csak így? Egyszerűen. Este más miatt is lesz veszekedés, mint az ő késése… Steve tudta, hogy nem fogja magában tartani a dolgot. Ami szívén, az a száján. A fickó pedig (kiadási lehetőség ide vagy oda) személyében is ellenszenves volt. – Egy nap alatt? – kérdezett vissza Steve, miközben leültek az asztalhoz. – Nekem bezzeg különkülön is három hónapomba tellett megírni őket. Egyébként elnézést a késésért… – Nem tesz semmit. Közben mi kellemesen elbeszélgettünk. Jött a pincér, és egy ideig a rendeléssel voltak elfoglalva. Steve hosszú kávét kért, feketén, keserűen, kevés tejjel. Réka szénsavmentes ásványvizet, Mézes úr pedig mézes melange-ot. Nomen est omen. – Nagyon kedves barátnője van – mosolygott Mézes. – Maga igazán szerencsés. – Tudom – felelt Steve. – A mostani találkozást is neki köszönhetjük. – Így van… Miről is lenne szó? A férfi felnevetett. – Egyből a tárgyra tér, ezt szeretem… – Ha már úgyis késtem, nem nagyon akarom rabolni az idejét – készségeskedett Steve. – És

persze érdekel is – hazudta. – Nagyszerű… Egy nagy német kiadócsoportnak dolgozom – kezdte Mézes. – A tulajdonosok félig amerikaiak, de ez most jelen pillanatban nem számít. Felkeltette a figyelmüket Keleturópa és persze kiemelten Magyarország is. Úgy vélik, nagy szellemi potenciál tömörül errefelé… – …ami olcsó. – Igen – nevetett Mézes –, ez is egy szempont. Steve igyekezett nem észrevenni Réka rosszalló pillantását, és a pasassal együtt mosolygott. – De nem csak az olcsóságról van most szó – folytatta Mézes. – A magyar irodalmi ügynökségek nem foglalkoznak a magyar írókkal. A kényelmesebb utat választják, leginkább a már befutott külföldieket ajánlják ki, vagy csak megszerzik, amit a magyar kiadók kérnek. A másik irányba, kifelé, ugye nem működik a dolog. – Kiadnák valamelyik fantasy-regényemet? – kérdezte Steve. – Réka azt mondta, a fantasyk érdeklik elsősorban. – Iiigen – húzta a szót Mézes. – A már meglévő regények kiadásáról is szó lehet, de csak később… – Nem értem. – A kiadónk portfoliójában többek között van fantasy is, de csak egy szűk rétegnek. Két részre oszthatók az ilyen tematikájú kiadványaink. Az egyik rész a mágikus realizmus témakörében íródik, leginkább bölcsészeknek – nevetett –, a másik pedig klasszikus fantasy-kalandregény, tudja, amiben a jófiúk karddal meg varázslattal levágnak mindenkit. A maga fantasyjei jók ugyan, de először is túl értelmiségiek, másrészt pedig önálló regények. Nekünk pedig sorozatok kellenek. – Szóval még meg kell írnom azt a regényt, amit kiadnának – vonta le Steve a következtetést. – Igen. Megérkezett a pincér a kávékkal, és letette eléjük. Mézes hosszan kevergette a magáét, és várta, hogy Steve szólaljon meg. – Ez a legkevesebb – oldotta fel a csendet Réka. – Steve hihetetlen fantáziával rendelkezik… – Így azért nehezebb – mondta Steve. – Viszont nem lehetetlen. – Meg tudom könnyíteni a dolgát – mondta Mézes. – Nem ragaszkodunk ahhoz, hogy a regény megjelenjen magyar nyelven, és tulajdonképpen ezért vagyok én itt. Ha megírja, keressen meg, majd én kezelem a kéziratot. Amennyiben jó, úgy egész Európára szerződést köthetünk. – Kiadási szerződést? – És ügynökit angol nyelvterületre. Mi mást? Steve a kávé fölött töprengve nézett a másikra. – És mi ebben a jó maguknak? A pénz – mondta nemes egyszerűséggel Mézes, és az arca ragyogott. – Amit mindenki szeret. Maga is, én is. A pénz.

Főnix első gondolata az volt, hogy széttapossa a tüzet. Ám mire kigondolta, a tűz már akkorára nőtt, hogy lehetetlen volt széttaposni. Előre nincs kiút, nézett az ajtó felé Főnix, de hátrafelé lehet, hogy van valahol egy kilazult deszka, amelyen keresztül kibújhat innen. Nyomban elindult a pajta hátulja felé. A negyedik lépésnél azonban a nyakába szakadt valaki. Az a valaki úgy gondolhatta, hogy Főnix a kinti támadókhoz tartozik, mert amint a földre hengeredtek, ütni, rúgni kezdte. Főnix először az arca elé kapta a karját, és úgy védekezett, majd amikor megelégelte a rúgásokat, megpróbálta elkapni támadójának a lábát. Sikerült is, mire föl megcsavarta. Halk nyikkanás hallatszott, a támadó kifordult, és a másik lábával arcon rúgta Főnixet. Főnix hátrahengeredett, és gyorsan felugrott. Szemtől szemben állt egy tizenhat év körüli falusi suhanccal. Egy kis ideig méregették egymást, miközben a tűz mellettük felkapott a gerendázatra is, és a lángok kezdtek kiterjedni föléjük. – Ki kellene innen mennünk – mondta Főnix és a tűz felé intett. Már érezte a forróságot. – Megöllek, te mocskos birodalmi bérenc! – válaszolta a fiú. – Nem vagyok birodalmi – mondta Főnix határozottan, majd eszébe jutott, hogy szinte nem tud magáról semmit, így aztán birodalmi is lehetne. – Akkor mit keresel itt? Nem ismerlek – felelt a fiú. Vékonyabb és kisebb is volt, mint Főnix. Szálas izmai és napbarnított bőre kemény, kétkezi munkáról árulkodott. Főnix megnézte a saját karját, jókora izmok dagadoztak rajta. Konditerem, ugrott be rögtön a szó, ám hirtelen nem tudta, mit is jelent. – Semmi közöm ahhoz, ami kint folyik – mondta Főnix. – És ezt ki hiszi el? – Tényleg így van. – Főnix a lángoló szalma felé intett. – Itt aludtam a pajtában… Úgy látszik, nem találtam jobb helyet… – Én is. És a csatazaj ébresztett föl – mondta a fiú most már bizonytalanul. Főnix izmai rá is hatással voltak. – Nincs fegyvered, de nem nézel ki parasztnak. Edirből szöktél el? – Nem… Nem hiszem. Akkor mordovai vagy? Vagy Revenzából jöttél? Főnix feje fölül izzó szalmadarabok kezdtek el hullani, és kezdett nagyon, de nagyon meleg lenni. A pajta gerendázata recsegett, a tűz átterjedt a tetőre is. A lángok gyorsan kúsztak följebb és följebb, majd aztán szét. Mintha csak élnének. Befonták az épületet, s egyre hangosabban falták fel a fafalakat. A szalmabálák gyulladtak be a legnehezebben, fekete füstöt eresztettek magukból, s ez a füst nehézkesen hömpölygött alá a magasból. – Nem menekülhetnénk ki innen? – kérdezte Főnix erősen izzadva. – Utána kitaláljuk, honnan jöttem. A fiú láthatóan gyorsan döntött. Oldalra lépett, és a szerszámok közül kiemelt egy jókora cséplőbotot, s Főnix elé dobta… – Vedd fel! Magának egy vasvillát választott ki.

– Gyere utánam! Főnix megértette, hogy ha kijutnak innen, akkor kint harcolniuk kell. Felvette a cséplőbotot. Különös érzés volt, soha nem volt még ilyen a kezében. A fiú már a fal mellett állt, és mutatta, hol kúszhatnak ki. Intett Főnixnek. – Te mész előre! Főnix bizalmatlanul méregette. – De nem szúrod belém azt az izét, ugye? – Ha nem tettél rosszat, nincs mitől tartanod. Főnix úgy vélte, ez hülye érv, de nem vitatkozott. Fél térdre ereszkedett, s miközben igyekezett a fiút nem szem elől téveszteni, kilesett a szabadba. Amit látott, attól egy pillanatra kiszaladt az erő a lábából. Kint brutális harc folyt, a falusiak kapákkal, villákkal, késekkel vették fel a harcot a támadók ellen. A falu házainak egy része égett, lovak rúgkapáltak, pajzsok és kardok villogtak. A földön halottak, testrészek szerteszét, kifolyt vér. Főnix még soha nem látott ilyesmit, erre rögtön rájött. De a döbbenet igazi része még hátra volt, a támadók között szörnyek is voltak. Igazi, mocskos arcú, undorító, vérszomjas szörnyek. – Mik ezek? – fordult hátra döbbenten Főnix. – Mik? – A szörnyek! A fiú lehajolt melléje, és kibámult a résen. – Muhinok – mondta aztán kiszáradt torokkal. – Te nem láttál még soha muhinokat? – Nem, soha – vallotta be Főnix dermedten. – Honnan jöttél? – kérdezte a fiú, majd hirtelen fény gyúlt a tekintetében. Hirtelen rájött valamire. – Szóval te is olyan vagy?… Főnix nem értette. A fiú arca akkor azonban már eltökéltséget tükrözött. – Menj, és kösd fel a gatyád, idegen! – mondta. – Most harcolnod kell a falunkért! Mögöttük a lángoló tető egy része zsarátnokot köpve, recsegve szakadt le.

– Mit gondolsz, kiért bájologtam a fazonnal?! – tört ki Rékából a feszültség, miután kiléptek a New Yorkból a forgalmas pesti utcára. Előttük autósorok tömörültek, Steve pedig majdnem beleütközött egy háromfős japán csoportba, akik gondtalanul csicseregtek egymás között, és csak az utolsó pillanatban vették észre. Steve oldalra lépett, utat nyitva nekik. Réka közben csípőre tette a kezét és ellenséges felállásban várta a választ, amit Steve szeretett volna elodázni. Nézte a japánok hátát, majd a New York bejáratát és végül a mobilja után nyúlt, hogy megnézze, mennyi az idő. – Szerinted kiért? – kérdezte a lány ismét. Nem adta fel. Steve vállat vont. – Ez a Mézes láthatóan élvezte, akárkiért is bájologtál vele. – Rettenetes vagy. – Rajta! Már most megkapom? Nem kell várnom rá estig? – Szokás szerint most sem érkeztél pontosan! – Ó, tudtam, hogy ez lesz a nyitómondat. Réka kizökkent a veszekedésből. Egészen Steve elé lépett, és megfogta a kezét. Komolyan nézett fel rá. – Miklós István! Nem lehet csak úgy élni bele a nagyvilágba, ahogy te teszed! Ha valami bajod van, elő a gitárral vagy hívjuk fel a haverokat… Ez az időszak már lezárult. Hány éves vagy? Kell, hogy legyenek terveid! Vedd már komolyan az életet! – Mit vegyek komolyan? – kapta fel a vizet Steve. – Ezt a felfuvalkodott Ernyei-klónt? Tudod, milyen esély volt ez, amit nyújtott? Semmilyen. Nesze semmi, fogd meg jól. Ha írsz, majd köthetünk egy olyan szerződést, ami minden szerződésnél jobb a világon. Nyilván aranytollal írjuk aranypapírra. Ilyen a mesékben sincs! Ha és majd… Sokra megyek velük. – Ha meg sem hallgatod, akkor jobban jársz? – Nem cseszem el a délutánom. – Hát, köszi, hogy segíthettem. Réka hangjában annyi keserűség bujkált, hogy Steve észbe kapott. A mérge egy pillanat alatt elpárolgott. – Ne haragudj – mondta –, nem úgy gondoltam. A lány szemében könny csillogott. – Nem tudom, hogy gondoltad. Ezt utálom, gondolta Steve. Ezzel a hanggal és hangsúllyal soha sem tudott mit kezdeni. Réka megindult a körúton az Oktogon felé. Steve majdnem elkapta, hogy villamossal menjenek, de aztán meggondolta magát és hosszú léptekkel felzárkózott a lány mellé. Réka majdnem egy fejjel volt alacsonyabb nála. Vékony, fekete hajú lány volt, vékony ajkakkal, nagy szemekkel. Rengeteg energia szorult belé, és rengeteg akarat. Sokkal több, mint Steve-be, s ez néha zavarta a fiút. – Köszönöm, hogy megszervezted – préselte ki magából a szavakat Steve. – Fogalmam sincs, lesz valamilyen eredménye, de attól függetlenül tényleg köszönöm. – Azzal köszönnéd meg, ha írnál nekik. – Nem tudom… Én úgy éreztem, valamit várt tőlem a pasas. És az nem a regény. – Ezt nevezik puhatolózásnak.

– Nem tudom… – Próbáld meg! Legfeljebb itthon adod el valakinek. – Ez nem megy. Itthon megbízásból kell írni. Csak abból él meg az ember. Művészként felkopik az álla. – Na látod, hogy tudod. – Tudom. De amit ez a Mézes akart, az nem megbízás volt. A megbízásos ügyeknél általában szerződés is szóba kerül. Meg árajánlat is… Ez… Ez semmi se volt. Megnézett magának engem, meg persze téged… Réka megint megsértődött. – Értettem. Értettem már elsőre is. – Rendben – torpant meg Steve –, nem akarok veszekedni. Bocsánatot kértem, ennél többet viszont ne várj tőlem. – Ne izgulj, nem várok. – A lány nem állt meg. – Réka! – kiáltotta utána Steve. – A francba – morogta aztán maga elé, és megint elindult. Hülyének érezte magát, hogy Réka így rángatja. – A fenébe, most hova rohansz? – Haza. Ha jól tudom, neked is dolgod van. Valami határidős munka. Menj te is haza! – Ne csináld már! – Szia, Steve. Steve mély levegőt vett, és eldöntötte, hogy nem fog tovább loholni a lány után. Ma már úgyis csak veszekednének. – Oké – mondta. – Akkor jó utat hazafelé. Ha ráérsz, majd hívj! Sarkon fordult, és elindult visszafelé, a másik irányba. Előre, Réka után már közelebb volt a villamosmegálló, de a megfordulás olyan hatásosnak tűnt, mint ahogy a kemény, határozott léptek visszafelé, azok is. Mert elhatározta, hogy nem fordul meg a lány után megint, ha a fene fenét eszik, akkor sem. Ment egyenesen tovább, összeszorított ajakkal, komor tekintettel. Közben tudta, hogy Réka ugyanezt csinálja. Az istenit a kemény fejének, gondolta magában.

Főnix a csata elején elvesztette az eszméletét egy, a fejére mért csapástól. Nem tudta, hogy a támadók csapták le, ügyetlenül, a halálosnál kisebbet ütve koponyájára vagy a védők verték fejbe, hogy ne akadályozza őket. Mindenesetre, akárki is volt, Főnix hálát érzett iránta, mert fogalma sem volt róla, hogy ha eszénél marad, mit tett volna. Főnix ugyanis soha nem volt háborúban. Ezt olyan biztosan tudta, mint ahogy Jorge bajszára emlékezett. Felnyögött és megmozdult, bár még nem nyitotta ki a szemét. Most nem száraz szalmán feküdt, hanem vizes, mégis kemény földön, és nem meleg napot érzett az arcán, hanem hűvös szellőt. Nem látott fényt sem szemhéján keresztül, nyilván besötétedett… Vagy árnyékos helyre húzta valaki. Erre a gondolatra kinyitotta a szemét. Nem árnyékos helyen volt, valóban besötétedett. De a föld, amin feküdt, nem vizes volt, hanem vérben úszott. Véres volt ő is és a ruhája is. Főnix oldalra fordult és fektében hányt. Amikor levegőhöz jutott, megérezte a hányadék és a dermedt vér, a halál szagát és megint hányt. Egészen addig okádott, míg csak epe nem jött ki belőle. Sűrű, keserű epe. – Keljen fel! – mondta valaki, amikor már csak öklendezett, és az epe is elfogyott. Főnix felpillantott, egy különös alak ült a falu közepén, egy kút káváján. Mintha csak eltorzult volna a látása, az alak körvonalai látszólag hosszúkásak voltak, a karja hosszabb, mint egy emberé. Főnix felült és ledobta magáról mocskos ingét. Nem akarta érezni a bőrén a dermedt, hideg vért. – Ki maga? – kérdezte rekedten és vacogó fogakkal. A másik alaposan megnézte. Félrebillent fejjel méregette. – Edvir a nevem. – És mi történt a többiekkel? – Halottak vagy rabszolgák. A szerencsésebb úgy járt, mint te, és most félholtan fekszik valahol. – Nem érzem magam félholtnak… – Az jó. – Az alak leszállt a kútkáváról. – Akkor mit fetrengsz a földön? Állj fel! Főnix érezte a másik hangjában bujkáló lenézést, és már csak ezért is meg akarta mutatni, hogy van benne erő. Félig feltápászkodott, de hirtelen szédülés vett rajta erőt és a lába elgyengült. Visszazuhant a földre. – Gyerünk, gyerünk! – mondta türelmetlenül Edvir. – Össze kell szednünk a halottakat, mielőtt ideérnek a vadállatok. – Ne sürgesd, Edvir! – szólalt meg egy mély, morgós hang Főnix háta mögött. – Akkora seb van a fején, hogy belefér a tenyerem. Kapott egy erős ütést a koponyájára, csoda, hogy életben maradt. Főnix újból megpróbált felállni, s félúton érezte, hogy valaki a hóna alá nyúl és könnyedén felemeli. – Segíts, Edvir! – folytatta a morgó hangú férfi. – Húzz vizet a kútból! A vékony alak egy pillanatig habozott, majd átnyúlt a kút káváján, és megmozgatta a vízbe lógó láncot. Érezte, hogy a vödör a víz alatt van, és a tekerőkarhoz nyúlt. Szótlanul húzta fel a vizet, míg ismeretlen társa a kúthoz támogatta Főnixet. – Köszönöm – mondta Főnix erőtlenül, amikor végre megtámaszkodhatott a köveken.

– Még ne köszönd! – morogta a másik. – Az élet néha rosszabb tud lenni, mint a gyors halál. Főnix felé fordult, és egy hatalmas, páncélba öltözött lovagot pillantott meg. Kerek arcát szakáll övezte, apró szeme, de szúrós tekintete volt. A haja csapzottan lógott széles homlokába, arca izzadtságtól fénylett, és elmaszatolt mocsok borította. Egy tenyérnyivel magasabb volt a 190 centis Főnixnél is. – Lovag? – kérdezte döbbenten Főnix. A másik bólintott. – Mordovából, ha ez mond neked valamit. Deff a nevem. Felért a vödör a kút mélyéről, amit Edvir aztán lecsapott melléjük a kávára. – Kimossuk a sebed – mondta Deff. – A halottak ráérnek, már nem mászkálnak sehova. – Hajtsd le a fejed! – mondta Edvir a túloldalon. Főnix tette, amit mondott. Iszonyú fájdalom nyilallt ugyanakkor a koponyájába, akkora, hogy akaratlanul megint felnyögött. Aztán megérezte a vizet a feje tetején, s valami puha dolgot. A fejfájás lassan zsibbadtsággá szelídült, majd elmúlt. Főnixnek fogalma sem volt, mennyi ideig állt ott, elvesztette az időérzékét. Lehet, hogy állva el is aludt. – Ébresztő! – bökte meg a végén Edvir. – Bevarrtam a sebedet! Főnix felnézett rá, hogy neki is megköszönje, mire nyitva maradt a szája. Közelről látta az arcát. Egy elf állt előtte.

Második fejezet

A hírnök a Birodalom szívéből indult, Adesszából, onnan is a királyi palota szomszédságából, egy szűk sikátorból. A lova pihent volt, egy közeli fogadó bérelt istállójában etették, itatták, gondozták három napig, míg a hírnök az emberére várt a sikátor egy aprócska, omladozó házában, egy mogorva vénasszony mellett. A házon két ablak volt, mindkettő éppen akkora, hogy egy kéz átférhetett rajta, de egy fej már nem. A házban egy aprócska mécses égett éjjel-nappal, sercegett és kormozott, ezért aztán állandó bűz volt odabent és a mennyezeten egyre vastagodó koromfoltok. A hírnök a hely és az öregasszony ellenére is türelmesen várt, nem tudta, milyen hírre, de azt sejtette, hogy fontos lesz. Hosszú várakozásra készült fel, hetekre, talán hónapokra, de szerencséje volt, a negyedik nap hajnalán megjött a besúgó. Az üzenetet egy goblin hozta, morogva, köpködve. Átadta a lepecsételt tekercset, majd a markát tartotta. A hírnök, noha biztos volt benne, hogy a goblint kifizette a gazdája, a markába nyomott egy fél aranyat, nem sokat, de nem is keveset. Az öregasszony eztán kitessékelte a goblint, aki megint csak morgott és köpködött, de most már horkantott is hozzá, majd miután a goblin távozott, a banya átvette annak stílusát és morogva, köpködve, tüntetően várta, hogy a hírnök is távozzon. Az azonban még nem sietett. Feltörte a pecsétet, majd egy kis üvegcsét akasztott le övéről, és egy finom ecsettel beecsetelte a papírt. Kisvártatva betűk formálódtak a papíron, kanyarogtak, szavakat formáztak, majd eltűntek. A hírnök figyelmesen olvasta a szöveget, mozgott a szája, majd a papírt a mécses lángjába tartotta. Egészen addig fogta, míg csak egy körömnyi maradt csak belőle, s azt a körömnyit hagyta az asztalra hullni. Aztán az öregasszonynak is odadobott valamit, majd távozott. Átsétált a fogadóba, kifizette a bérleti díjat és a ló-gondozás díját, majd felnyergelt, és hátasára kapva gyorsan távozott a városból. Mordova királyához tartott üzenetével.

Mordova királya minden egyes szónál úgy érezte, mintha a fogát húznák. – Ha apám nem képes rá, hogy tisztességes esküvőt rendezzen a lányának, akkor kit kérhetek fel rá? – kérdezte Meldiana dühösen. A király lánya nem hisztériázott, és Eronis pontosan tudta, hogy igaza van. A hagyományok megkövetelik az eljegyzés utáni egy éven belül az esküvőt, de alapvetően megváltozott a helyzet az utolsó pár hétben. Meldiana egy revenzai lovagot talált, egy báró sarját. Eronis akkor még duplán örült, egyrészt mert a lánya tekintetében látta a boldogságot, másrészt a lovag apja, a báró a revenzai belső kör tagja volt, s az esküvő a két ország, legalábbis Mordova és a báró tartománya közötti kapcsolatokat szorosabbra húzta volna. Ez pedig ráfért volna mindenkire. A helyzet azonban alaposan megváltozott az elmúlt hetekben. A vőlegény apja kiesett a belső körből, és az erőviszonyok lassacskán eltolódtak a Birodalomban történtek miatt. A Birodalom ugyanis nőtt, és ez sok jót nem jelentett. Nem hódított, még nem. A földterülete nőtt, egyre gyorsuló ütemben. Olyan gyorsan, amire történelme során egyszer, négyezer éve volt csupán példa. – Az esküvő meglesz – mondta Eronis békítően. – Még több mint fél évünk van a házasságot tető alá hozni. – Ez azt jelenti, hogy már fél éve foglalkozni kellene a szertartás előkészítésével – replikázott

Meldiana. – A hátralévő idő semmire nem elég. – Hát foglalkozz vele, lányom! – mondta a király. – Vond be a húgaidat is – tette hozzá engedékenyen. – De mikor tűzzük ki az időt? Goran is tervezi egy ideje a hazautat, de időpont hiányában nem tud mikor nekiindulni. – Beszélni akarok vele – döntötte el hirtelen Eronis. – Szólj neki, hogy a bölcsek ülése után keressen fel. – Az esküvőről vagy a politikáról akarsz beszélni vele? – Lányom – morogta Eronis. – Ha az ember király, az esküvő politika is egyben. Légy boldog, hogy olyat találtál magadnak, aki a szerelmet és a politikai kapcsolatokat is magában hordozza. Ha nem így lett volna, el kellett volna utasítanom. – Azt hittem, Mordova más. – Egy király mindenütt király. Meldiana az apját nézte, a hatalmas Eronis királyt, aki neki leginkább az apa volt, nem Mordova uralkodója, az emberek és a tündék által is nagyra becsült király, az erő, a becsület és a tisztesség jelképe. – Tavaszünnep előtt egy hónappal legyen az esküvő – mondta. – Amikor már kezd a föld olvadni, és megjelennek a felhők fölött az első meleg napsugarak. Az utolsó hetében az évnek, aminek lejárta előtt Gorannak és nekem egybe kell kelnünk. Jó lesz így, apám? Eronis bólintott. – Ha neked így jó, én nem ellenkezem. – Szavadon foglak. – Szavamat adom. Úgy lesz, lányom, ahogy a hagyományok megkövetelik. És ahogy én elrendelem… a te boldogságodra. Meldiana közelebb lépett és egy lágy csókot nyomott az apja arcára. – Legyetek bölcsek a bölcsekkel. Legyen veletek erő és tisztesség… és küldöm Gorant hozzád. Amint a lány elhagyta a tróntermet, oldalt meglebbent egy kárpit, és a takarásából magas, lóarcú férfi lépett ki. – Az ajtón keresztül kellene közlekedned, Lucius – mondta fáradtan a király. – A lányod nem kedvel engem, s úgy tartja, összeesküvést szövök a házassága ellen – felelt a mordovai nemes, a királyi udvar tárnokmestere. – Gondolod, hogy ha meglátja, hogy hozzád tartok, folytatja az útját tovább a palota folyosóin? – Mióta kerülöd a konfliktusokat, Lucius? – Soha, felség. Jobb szeretem megoldani őket, mint kerülgetni. De bizonyos alkalmakkor jobb, ha az ember mérsékletet tanúsítva félreáll a konfliktus útjából. – És most mi a hír? – Visszatértek a geográfusok a határvidékről és Revenzá-ból. Bemutatnák a bölcseknek a rajzokat. – Láttad őket? – A geográfusokat vagy a rajzokat, felség? – Mindegyiküket.

– Két geográfusunknak nyoma veszett Edir tájékán, egy pedig szakadékba zuhant Revenza déli részén. A többiek rendben itt vannak. És láttam a rajzokat is. A hír igaz, a Birodalom területe szédítő ütemben gyarapodik új és új földekkel középen, amik tolják kifelé a határokat. És ha hihetünk a legendáknak, akkor ez az idegenek miatt van így. – Még a bölcsek előtt látni akarom a rajzokat – mondta Eronis. – Biztos voltam benne, hogy így lesz – hajolt meg Lucius, majd az ajtóhoz sietett, és kiszólt rajta az őrök egyikének. Amíg a nemes odavolt, a király a trónterem oldalsó kárpitját bámulva gondolkodott. A falat beborító hatalmas gobelinen a varrónők Mordova megalakulásának pillanatát örökítették meg. Mordov vára alatt ott álltak a felkelők és a nemesi seregek, a falak tetején a harsonások, a magasban sárkányok és az ég aranyosan ragyogott. A legfelső torony tetején ott volt a legendás király, Ariánus is, akinek tulajdonképpen a Tizenegyek Szövetsége is a létét köszönheti. Bár minden bizonnyal nem így esett a koronázás és az új királyság születésének kihirdetése, azért felemelő pillanat lehetett. Sőt biztos nem így esett, merthogy Mordov legendás városfalait a harmadik király, Arthur építtette. A gobelint varrók ezt vagy nem tudták, vagy nem érdekelte őket, gondolta a király. Az utókor a múlt megidézésekor nem mindig ragaszkodik a valósághoz. – A geográfusok azonnal itt lesznek – jelentette halkan Lucius a király jobbjáról. Eronis feléje fordult. – Van valami sejtésünk a tágulás erejéről és az idegenek számáról? – Scoron dolgozik rajta. – Mi köze ehhez az asztrológusunknak? – Előkereste az iratok közül a négyezer éves szövegeket, és igyekezik összehasonlítani őket a mostani eseményekkel. – Akkor őt is látni akarom a bölcsek előtt. Lucius a fejét ingatta. – Sajnos, felség, ez lehetetlen. Scoron éjféltájt bezárkózott a csillagterembe és belekezdett egy bonyolult szertartásba. Előtte üzente, hogy csak a következő éjfélkor nyit majd megint ajtót. Eronis morgott valami olyasmit, hogy ide nem mágia kell, hanem pontos számítások. Lucius csak félig hallotta, de okosan bólogatott. Ekkor kinyílt az ajtó és másfél tucat férfi sorjázott be rajta. Egyszerű úti öltözéket viseltek, amiről már leverték a port. Ábrázatuk fáradt volt, de tiszta, kezükben széles réztokokat hoztak. A nyomukban katonák jöttek, ketten-ketten emelve egy asztalt. Míg a geográfusok köszöntötték a királyt, addig a katonák összerakták a behozott hat asztalt és felsorakoztak oldalt, a trónterem falainál. – Kezdhetitek! – intett Lucius a geográfusoknak. Megbontották a réztokokat, széles papírok kerültek elő belőlük, amelyeket a kutatók egymás mellé felhelyeztek az asztalokra. Kis réznehezékekkel fogták le a felpördülésre kész tekercseket, a nehezékek sasokat és oroszlánokat mintáztak. A király közéjük sétált, és érdeklődve nézte a kikerülő rajzokat. Mordova régi keleti határai rajzolódtak ki. Délen Beth Narain, majd a közös határszakasz az Aurasszal, fölötte Edir börtöne, és a Lidérchegy, aztán a törpék otthona. A geográfusok tovább görgették a lapokat, s feltűnt ezeken túl még keletebbre Revenza, amely a leghosszabb birodalmi határt tudhatta magáénak. Amikor aztán már kint volt a világ e szegletének megszokott, ötvenéves térképe, akkor felkerült rá vékony, átlátszó selyempapírokon az új határvonal.

Ami a király szeme elé tárult, több volt, mint rémítő. A geográfusok elkészültek, de egyiknek sem akarózott megszólalni. Látták, hogy a király szavak nélkül is ért mindent. – Mennyien lehetnek? – kérdezte végül Eronis Luciust. – Tízezren, ötvenezren, százezren? Ki tudja? – válaszolta a tárnokmester. – Talán Scoron pontos eredményre jut. – Ez felborítja az egész világ egyensúlyát. – Még semmi sem bizonyos. Kérdés, hogy mit kezd velük a Birodalom. – Be fogja sorozni őket. – Eronis körbejárta az asztalt. – Nem véletlenül húztak föl annyi várost és erődítményt az elmúlt évtizedekben. Mintha előre látták volna… Ha megindulnak, Revenza nem fog mellénk állni. Ez pedig csak a kezdet. – Ne szaladjunk előre, felség! – mondta Lucius. – Mordova sosem vesztett még el egy talpalatnyit sem területéből. Ha vannak is ellenségeink, százszor meggondolják, megtámadják városaink bármelyikét is. – Nem mindennapi események történnek – válaszolt a király. – És ezek különleges dolgokat indíthatnak el. – Ez is igaz, felség. – Tudni akarom, hogy mi történik a végeinken, és Revenzában – mondta Eronis. A geográfusokhoz fordult. – Aludják ki magukat, és készüljenek fel a következő munkára! Holnap napkeltekor ismét útra kelnek, és elkészítik a lehető legfrissebb határleírást. – Felség, családjaink vannak – mondta megalázkodva egy nagy szakállas férfi. – Nem láttuk őket jó ideje, és emellett Revenza is egyre veszélyesebb hely… Sokan kérdezősködnek, ha látják, hogy méricskélünk. – És ha támadás éri Mordovát, lehet, hogy soha nem is látjátok majd a családotokat – felelte komoran a király. – De a revenzai küldetésekhez adok védelmet. Kaptok álruhás katonákat, minden geográfus egyetgyet. Menjetek és végezzétek a dolgotokat! A bölcsek bölcsen hallgattak, még a legidősebb tünde, Aramir, sem tudott többet, mint a király. A tünde hosszú életének közel ezerhétszáz éve alatt egyszer sem volt precedens arra, hogy a Birodalom akár egy tenyérnyit tágult volna. Hasonlóan nagy mértékű változásra a titánok legyőzésekor került sor, akkortájt, amikor megalakult a Tizenegyek Szövetsége, és a kereskedők is kiegyeztek egymással. Amikor a tengerből kiemelkedtek a Gol-Indur szigetek, és feltűntek az első kalózok. A föld akkor is hullámzott, változott és nőtt, ám nemcsak egy helyen, hanem számos ponton, ott, ahol a másik világból származó idegenek megjelentek. Aztán a változások lelassultak és állandósultak, és már senkit sem zavart, hogy minden évszázadban kétszer fel kell mérni a határokat. Tartott ez egészen addig, míg meg nem jelentek az angyalok. Aztán egyszer csak megállt a változás… és eltelt háromezer év. – A béke évei alatt születtem – ingatta a fejét Aramir –, és életem első másfélszáz évében olyan világban éltem, ahol nem volt háború, nem voltak ellenségeskedések. Aztán megjelentek a szírek, és a béke darabjaira tört… – Az emlékezés nem segít rajtunk, kedves Aramir – mondta a király szinte békésen. – A jelenben kell megoldást találnunk a jövőre. – Az idegenek a hírek szerint leginkább a Birodalom területén tűnnek föl – tájékoztatta a bölcseket Lucius a kiteregetett térképek fölül. – Pár megjelenésről tudunk Mordovából is, de ezek száma csekély. Megerősítetlen szóbeszédek jöttek Enobia, Reverza, Nifin területéről, és a Nomádok

mezejéről. – A Mordovában megjelenő idegenek közül egyet ide kellene hozatni – mondta Dapra báró, akinek földjei részben Enobiával, részben Nifinnel voltak határosak. A báró keményfejű volt, konok és szókimondó, ámde a becsület élő szobra. A fél karja hiányzott, egy olyan csatában vesztette el, amit nem nyerhetett meg, de szavát adta, hogy nem hátrál meg belőle. – Hacsak nem a királyi palota szomszédságában jelennek meg, semmi esélyünk nincs – felelt Lucius. – Egy-másfél napot töltenek nálunk, aztán eltűnnek. – Hova? – Ha a mondáknak hihetünk, a saját világukba térnek vissza. – Ahol nincs mágia, sem varázslat – mondta a király. – Sem tündék… – fejezte be Aramir. – Mordovának nem árthat senki – szólalt meg ekkor Troannis, aki a délnyugati végeket felügyelte, és állandó konfliktusban állt a hegyi goblinokkal. – Soha nem veszítettünk csatát harcban. Nincs erő, ami Mordovot, vagy a tartományi városok falait legyőzné. Sem erő, sem varázslat. – Az elbizakodottság a gyengeség jele – válaszolta a király. – Mordova valóban a legnagyobb hatalom e világon, és példaként ragyog más népek előtt. Mordov pedig a legerősebb és legszebb város, amit ember és tünde épített. De azt hinni, hogy sebezhetetlenek vagyunk, a pusztulás kezdetéhez vivő út első állomása. Királyom – hajtott fejet Troannis –, szavaidban nagy a bölcsesség, de mintha kishitűséget hallanék belőle kicsengeni. Nem érzed a hatalmat, ami kezedben van? A nemeseid hűsége, bátorsága, fegyverük éle és parasztjaid szorgalmas munkája, izmaik és szerszámaik ereje is mögötted áll. – Az én hatalmam országokat lenne képes megdönteni, kedves Troannis, így igaz – felelte Eronis –, ám e játszmában eszem ágában sincs tétként feltenni Mordovát… vagy annak akár egy aprócska szegletét is. – Induljunk neki a Birodalomnak most. – Ami jó megoldásnak tűnik, valóban. Ám az igazságos Mordova nem rohanja le csak azért a szomszédait, mert királya rosszat sejt. Ha így lenne, mivé lenne a világ? Elveszne belőle a bizalom, és örök rettegés lenne úrrá rajta. – A Birodalom gyarapodik – szólalt meg egy másik tünde tanácstag, Linkas. – Ám nem biztos, hogy háborút akar majd a királya kikényszeríteni. Tündéktől hallottam, akik arrafelé jártak pár éve, hogy Lauris király, habár nagyon becsvágyó, nem rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyek egy hadvezért jellemeznek. Ravasz és kétszínű, s mint ilyennek, a személye megosztó. Ez jó hatalmának fenntartásához, de nem jó egy háború levezetéséhez. – Legyen igazad, Linkas – biccentett feléje Aramir. – Én is ezt kívánom – mondta a király. Végszónak hangzott. – Akad még egy apróság is, felség – törte meg Lucius a csendet, de rögtön javított a szavain, – Jelen esetben apróság, mindennapi körülmények között viszont fontos ügy… A Birodalom felől egy emberekből és muhinokból álló sereg tört be országunk területére az elmúlt hetekben többször is. – Rendezett támadás vagy rablóhadjárat? – kérdezte a király. – Úgy tűnik, egyetlen céljuk van, és az a fosztogatás. Nem merészkednek be túlságosan Mordova földjére. Lecsapnak és távoznak. – Falvakat is támadtak? – kérdezte Dapra báró.

– Sajnos igen. Elias hadúr felvonult a határok mentén, de királyi választ sürget. – Nem lesz hatása a királyi válasznak – mondta Eronis –, de igaza van Elias hadúrnak, a Birodalomnak tudnia kell, hogy ha egy rablócsapat Mordova népét zaklatja, egész seregünkkel áll majd szemben. A leggyorsabb küldönc vigye Adesszába a levelünket Lauris királynak. – Délután a keze alatt lesz, felség – mondta Lucius. Eronis beleegyezőn biccentett. – Helyzetünkben a betörések nyilván csak erőfitogtatások, de elejét kell vennünk minden hasonló eseménynek. Nem csupán a levéllel támogatjuk Elias hadurat a védelemben, hanem lovagi sereget is küldünk oda. Átvesszük terheinek egy részét. – A háborús kürtöt ne szólaltassuk meg a földesúri birtokokon? – kérdezte Ronnon lovag, Senerus tartomány bárója. – Ez még nem háború – felelte a király. – Az lesz, de ez még nem háború. Arassanak az embereink, mielőtt csatába mennek. A tündék helyeslően bólogattak, Ronnon elfogadta a választ és meghajolt a király felé. – És mi lesz az országunkban feltűnő idegenekkel? – tért vissza a témára Dapra báró. – Ezt a kérdést sem hagyhatjuk megválaszolatlanul… A bölcsek végül döntöttek, felállítanak egy őrzők által vezetett sereget, amelynek feladata az idegenek felkutatása és kihallgatása lesz. Száznegyvennégy őrző kapja ezt az utasítást, s mindegyik tizenkét közkatonát kap segítségül. Továbbá a király nyílt parancsát földesurakhoz, helytartókhoz, bárókhoz és hadurakhoz, hogy mindenben támogassák az őrzőket. – Felség – mondta Lucius a bölcsek ülése után, amikor már a tanácsterem üresen kongott –, ez mind kevés lesz. Meg kell erősítenünk a Birodalom területén működő kémhálózatunkat. – És miért nem a bölcsek előtt javasoltad ezt, kedves Lucius? – kérdezte a király. – Volt erre valamiféle okod? – Vannak kényes kérdések, amelyeket a legszűkebb körben lehet csak feltenni. ' – A bölcsek között nincs senki, aki a Birodalom érdekeit szolgálná. – De minek arról tudniuk, amiről nem muszáj? Ismeri felséged a négyezer éves mondást… Amit három ember tud, az már nem titok. – Ez a köznép mondása. Van valamilyen királyok számára készített szólásgyűjteményed is, Lucius? – Nincs – hajtott fejet a nemes. – Ám a kémhálózat megerősítéséhez elég egy szó, felséged szava, és minek a szavakat szaporítani? Utóbb még az ember fejére hullanak… Eronis fáradtan sóhajtott fel. – Ez az örök éberség nem fáraszt? – Mordova védelme elég erőt ad, felség. És tudjuk, hogy országunk bármilyen fennen is ragyog, a történelem viharai elsöpörtek már nagy és erős hatalmakat. Felség, nem történhet ez meg most… Eronisnak a szívébe vágtak Lucius mondatai. A tárnokmester pont azt mondta ki, amitől az uralkodó egy ideje tartott. Rossz előérzetek környékezték meg, amelyek folyamatosan erősödtek, már ott voltak az álmaiban is. Az öreg király félelme az volt, hogy Mordova első vesztes csatája a nevéhez lesz köthető. Hogy ő lesz az, aki alatt az ország újraformálódik. Aki alatt Mordova…..csatát veszít. – Felség, adjon rá parancsot, és megháromszorozom az embereink számát a Birodalomban. A hírnökhálózatunk elbír ennyit. – Csak parancs kell, Lucius? Aranyak nem? Lucius fejet hajtott.

– Az éleslátása lenyűgöző, felség. -A király szárazon felnevetett. – Boldog időkben könnyű kormányozni. A bölcsesség kimerül a mindennapi apróságokban, s hogy a király ott legyen mindennek a közepén. Ha azonban háború készül, a bölcsesség mit sem ér. Oda olyan emberek kellenek, akik meg is tudják vívni azt a háborút. Lucius értett a szóból. Megint meghajolt, és a király egy intéssel elbocsátotta. Amikor a nemes kilépett a tanácsteremből, az uralkodó egyedül maradt. Eronis megkerülte a kerekasztalt, majd leült a trónszékre. Szemrevételezte a bölcsek üres helyeit, s felidézte a hozzájuk tartozó arcokat. Jó emberek és jó tündék voltak mind. Eronis magát jó királynak tartotta, méltónak ősei trónjára. Régen volt már, amikor apja átadta neki a helyét, s még régebben, amikor először megengedte, hogy fia a királyi helyre üljön, az ő helyére. Eronis nyolcéves volt akkor, az elsőszülött fiú, túl egy kemény verekedésen hatéves öccsével. Apja akkor fél térdre ereszkedett előtte, s Eronis szemébe nézve azt mondta, „Ha egyszer király leszel, sose bántsd a gyengébbet, de torold meg az igazságtalanságot, s küzdj, ameddig teheted, azért, amit e trón jelképez. Istenért, hazádért és a családodért.” Eronis az asztalra helyezte két kezét, s a vékony bőrén átütő ereket nézte. Sápadt volt a bőre, ritkán érte nap, az országot a palotában szolgálta leginkább. Milyen igazságtalan, gondolta, hogy akkor jön a vész, amikor ő már öreg. Jöhetett volna három évtizeddel korábban is. Erre a gondolatra aztán feleszmélt, és kettőt tapsolt. Rögtön nyílt az ajtó, és belépett az egyik alabárdos. – Gorant kéretem – mondta a király. – Kint várakozik, felség – mondta az őr, és kihátrált. De a nyomában nem Meldiana vőlegénye jelent meg, hanem egy mocskos, poros hírnök, aki tiszteletlenségét ellensúlyozva rögtön földre is hullott az ajtóban. – Eronis király… – kezdte a hírnök. – Életem adom tiszteletlenségemért, ha kell, de fontos híreket hozok. A király intett az őröknek, hogy lépjenek be. – A Birodalomból jövök, Adesszából… Az őrök felemelték a hírnököt, akinek kellett is a támogatás. Úgy tűnt, ereje végén jár. Erősen tartották azonban mert bármi megtörténhet. – Beszélj! – intett Eronis. – A Birodalom szövetségre készül lépni a Kereskedővel és Karmennel. – Karmennel? – döbbent meg a király. Olyannyira elfeledkezett az óvatosságról, hogy felállt a trónszékről és a hírnök felé lépett. – Mennyire biztos a hír? – Kétség sem férhet az eredetéhez – mondta a hírnök. A király közelről láthatta száraz, véreres szemét, kicserepesedett ajkát, horzsolt és véres tenyerét. – Lóhalálában jöttem, miután tudomást szereztem róla. Karmen már egy varázslaton dolgozik, amellyel meggyengítheti erőinket. – Karmen ellenünk… – ismételte meg a király. – A varázslatról is hallottam – mondta a hírnök, s volt valami a hangjában, ami a király érzékeit kiélesítette. – Miféle… – Mondd, hogy mit, ne várass, mert különben azért üttetem le a fejed – dörrent fel Eronis hirtelen támadt haraggal. A lányod vére kell hozzá. Az elsőszülött lányodé… Meldianáé…

Harmadik fejezet

Steve egész délelőtt csak téblábolt, nem tudta, mit kezdjen magával. Benézett a hűtőbe, de csak gyanús színű kajákat talált ott. Megszagolta a tejet, nem volt épp bizalomkeltő a szaga, így aztán visszatette a helyére. Bekapcsolta a tévét, addig nyomogatta, míg el nem unta magát. Vagy olyan sorozatok mentek, amiket látott már, vagy olyanok, amik nem érdekelték. Elidőzött egy konyhai eszközöket reklámozó tévéshopnál, aztán átkapcsolt az MTV-re. Elunta azt is, de hagyta, hadd szóljon. Felállt, átment a számítógépe elé. Bekapcsolta, aztán elheveredett az ágyon egy magyar várakról szóló könyvvel. Réka csak pár napja ment el, de máris mintha hiányzott volna a rend az életéből. Ezt nagyon nem értette. Elolvasott pár oldalt a könyvből, majd a plafont nézte. Egyszerre eszébe jutott, hogy mára meg kellett már érkeznie egy honoráriumának. Nosza, a számítógép elé ült, fellépett az internetre, és behívta számlavezető bankjának az oldalát. Beütötte a kódokat, majd megnézte az egyenlegét, és boldog vigyorral az arcán dőlt hátra a bőrfotelben. Megérkezett a pénze. Nagy teher esett le a válláról, bár volt még egy kis tartaléka, amivel kihúzhatta volna egy hónapig, ha nem fizeti be a számláit. De most semmi szükség a spórolásra, egy magazin kifizette a filléres regényt, amit írt nekik. Természetesen álnéven. Női álnéven. Két szerelmes szív egymásra talál… Egy percig gondolkodott csak, mi legyen, aztán úgy döntött, hogy a jól végzett munka eredményeképpen meghívja magát egy buliba. Amúgy sincs más dolga, s egyedül halálra unja magát. A mobilja után nyúlt. – Este az Aloéban? – kérdezte Norbitól, aki mindig kapható volt ilyenre. – Találkozzunk ötkor, kilencig ötszázas csak egy koktél… – Rendben. Nőt hozzak?– Steve eltöprengett. – Én egyedül megyek… de te hozhatod Nórát, ha megvan még. – Menj a fenébe! -Steve vigyorgott. – Ötkor. Aztán letette a telefont, és eltöprengett, kit hívjon még. Fél órán belül egész nagy partit csődített össze. Számolt, és úgy vélte, lesznek vagy tizenöten. Pontosan tizenheten voltak, össze kellett tologatni az asztalokat. Koktélozni kezdtek, és Steve egy óra alatt lenyomott négyet. A legjobban egy mályvaszínű, kicsit szörpízű, édeskés pia jött be neki. Jég és gin volt benne, meg egy rózsaszín szívószál. Norbi ült le mellé a negyedik pohárnál. – Mire iszunk? – kérdezte. – A kifizetett munkákra. – Mit írtál? Krimi? Riportok? Életregény valamelyik nagymellű celebről? – Norbi oldalba bökte Stevet. – Ez nem lenne rossz, mi? – Egyik sem. Egy szimpla szerelmes regényt. Jön a lány, találkozik egy fiúval, aki amnéziás, mert autóbalesete volt, és nem tudja, hogy egy óriási vállalat feje. Egymásba szeretnek, aztán jönnek az emlékek, és kis kavarás után a medvebőrön kötnek ki a kandalló előtt. – Ez nagyon nyálas!

– Az – vigyorgott Steve. – De a zsét megszárítva kapom. Mellékeveredett egy műfordító haverja is, aki egy Tara Moss-regényt fordított. – Mikor leszel kész? – Egy hét – mondta Gergő. – Ki a franc az a Tara Moss? – Egy kanadai ausztrál modell. Csomó kép van róla a neten… van egy férje és egy hatméteres pitonja. Ezen röhögtek. – Szóval te is szerelmes regényben utazol. – Nem olyan rossz ez – védte a regényt Gergő. – Különben is, Harry Harrison már ült a kocsim ülésén, amikor egy sajtótájékoztatóra vittem, és tőle is fordítottam valamit. Remélem, ez meg fog történni egyszer Tara Moss-szal is…. Akadt olyan is, akit Steve nem ismert. Gábor, aki fotós volt, magával hozott egy srácot, aki montázsokkal foglalkozott, és művésznek képzelte magát. – Egy fotózáson ismerkedtünk össze, megnézte a képeimet, és azt mondta, remek alapanyag lenne. – Kamuzik – felelte Steve, és hozzátette. – Egy sznob köcsög, messziről lerí róla. Te sokkal jobb képeket csinálsz annál, Gábor, hogy ez a pesti sznob szétszabdalja. – Nem tudom. – Legalább fizet érte? – Nem. – Na látod! – De még csak tanulom a fotózást. Csak próbálgatom magamat. – Én is az írást. Jó író és jó fotós holtig tanul. Steve vigyorgott, majd kért egy másik koktélt az asztalt leszedő pincértől. Később felbomlott a rend, mindenki beszélgetett mindenkivel. Más ismerősök is jöttek a szomszéd asztaloktól. – Réka hol van? – ült le Steve mellé Nóra. – Kivitték Brüsszelbe tolmácsolni – mondta Steve. – Valami fejesnek kellett egy tolmács pár napra. – Brüsszelbe? – Aha. Most biztos részeg politikusok között ül egy belga sörözőben és megpróbálja a dolgokat elsimítani a pincérekkel. Mert ő olyan rendszerető… – Ne légy undok, Steve! – Oké… Remélem, bejön neki. – Ennyire meg akarsz szabadulni tőle? Réka nem ezt érdemli. – Nem, én tényleg drukkolok neki… – Steve kicsit felhúzta magát, ő nem azt mondta, amit Nóra kihallott belőle. – Olyan nehéz ezt elhinni? – Nem úgy hangzott. – Nem érdekel.

Tudta, hogy most megbántotta a lányt, de végül is Norbi volt a haver, nem Nóra. Steve felállt, és ott is hagyta az asztalnál. Kicsit imbolyogva ment oda Pete-hez, aki még a gimiből maradt meg barátnak. Pete fogorvos volt, és egy Amstelt tartott a kezében. A sörösüvegét Steve koktéljához koccintotta. Ittak, aztán Pete rákérdezett, – Min dolgozol mostanság? – Pár hete megkeresett egy német pasas, hogy írjak neki fantasyt – mondta Steve. – Réka azóta is a fülemet rágja. Na, most majd belekezdek. Megírok két fejezetet, aztán megpróbálok valami előleget kiszedni belőlük. – És ha nem adnak? – Akkor komolytalanok. Szarok rájuk. – Zsanett fejszés gyilkos szeretne lenni a következő regényedben – ölelte át Steve vállát Pete. – És mi ebben nekem a jó? – kérdezett vissza Steve. Zsanett is melléjük lépett. – Rólam beszéltek? – Arról, hogy fejszés gyilkos akarsz lenni. – Szekercés gyilkos. És nem baj, ha megölsz a végén. – Ez nem olyan regény lesz. Orkok, elfek, varázslók meg ilyenek. – Miről fog szólni? – Még nem tudom. – Remek. Akkor lehet benne szekercés gyilkos. Adok érte egy csókot. Pete eltolta Zsanettet. – Nyugi, kicsim, most én vagyok az ügynököd. Ha valakit itt megcsókolnak, az én leszek, s én osztom ki a honorodat. – Egészben vagy részletekben? – Ahogy tetszik… Steve szerette ezt a bandát. Éjfélkor még mindenki zizegett, és senki sem akart hazamenni. Újabb és újabb köröket rendeltek, és amikor a buli véget ért, alig bírtak felmenni az utcára a lépcsőn. Steve részegen fogott egy taxit, és hazavitette magát. Már hajnalodott, Pest felett keleten elmosódó csíkban világosodott ki az égbolt. A taxis álmos volt, nem szólt az úton egy szót sem. Steve kiszámolta a borravalót, majd felbotorkált a bérház hűvös lépcsőházában a lakásához. Nagy nehezen kinyitotta az ajtót, beszédült az előszobába és a hálóba. Ruhástól dőlt le az ágyra, és egy perc múlva már aludt is.

Deff, ha felemelte volna a két öklét, és lesújtott volna vele az ökör fejére, akkor az úgy feküdt volna el, mint akit letaglóztak. Deff azonban nem akarta bántani az ökröt, csak oldalra szerette volna húzni a szekérrel és a másik ökörrel együtt, ám az állat megmakacsolta magát, és hatalmas vizenyős szemével megátalkodottan bámult a lovagra. Könnyebb lett volna megölni. Az adószedők komoran méregették a vasalt szekér bakjáról az egyre vörösödő lovagot, és komoran méregették az adószedőket kísérő bárói címeres katonák is. Deff kezdte elveszíteni a türelmét. Edvir ugyanakkor elnéző mosollyal nézte a ló hátáról. – Segítsek? – kérdezte előzékenyen. – Megoldom – morogta Deff. – Az állatok hallgatnak rám. – Akkor ez az ökör nyilván nem állat – morogta az adószedők vezetője, egy aprócska, kopasz emberke. – Vagy teljesen süket. Deff hangulatán nem javított volna a közbeszólás, ha történetesen meghallja. Megtámasztotta magát a poros földút egy mélyedésében, majd megragadta az ökör szarvát. Kidagadtak karján az erek, amint nekiveselkedett arrébb mozdítani az állatot, ami meg is történt, ám ahogy elengedte a szarvakat, az ökör a fejét ingatva lassacskán visszaállt előző helyére. A lovag természetesen csak magának köszönhette, hogy ebbe a helyzetbe került. Egy órával ezelőtt gondtalanul ellovagolhattak volna a mogusz, az óriásszekér, az adószedők, katonák és persze az ökrös paraszt mellett, ám a kiabálásra meg kellett állnia, és bele kellett avatkoznia a vitába. Az út összeszűkült e helyen, jobbról magasba ugró sziklafal, balról vastag aljnövényzettel átszőtt erdő. A paraszt két ökre pedig itt kellett megmakacsolja magát, sőt, ha ez nem lenne elég, még keresztbe is álltak valami miatt az úton. – Itt lőttek le tegnap egy medvét – magyarázkodott első zavarában a paraszt –, annak a szagát érzik. Az út pedig nemsokára bedugult, mert ugye ott voltak hátul az adószedők a mogusz szekérrel. A mogusz egy hét méteres marmagasságú, tíz méter hosszú óriási bölényfajta volt, két pár szarvval, amelyből az egyik felfelé meredt, a másik agyarként lefelé. A testét vastag vörösesbarna szőr borította, amely a véknyánál kissé megkopott. Ez a mogusz türelmes, nyugodt állat volt, nem mozdult, csak bámult előre és néha harapott egyet az út menti csipkebokrok ágaiból. Az ökör lelki társa lehetett – csak nagyban. A mogusz szekéren ülők sokkal idegesebben viselkedtek. Elias hadúrnak gyűjtötték a termésből kijáró mordovai aranyakat. Faluról falura, portáról portára haladtak, és már késésben voltak. A hajtófülkében két katona várakozott, és bár kényelmesen kiteregették maguk elé a gyeplőket, mégis türelmetlenül doboltak ujjaikkal a fagerendákon. A fürkésztoronyban is posztolt egy katona, egészen addig, míg az adószedők vezetője le nem parancsolta onnan, hogy a helyére álljon. A közel negyvenméteres szekér tornyaiban és az oldalából kiemelkedő erkélyeken (s feltehetően a belsejében is) íjászok foglaltak helyet, míg mögötte huszonnégy lovas katona sorakozott fel. A pompás hátasok, csillogó páncélok legalább annyira a tekintethez, mint a szívhez szóltak. Eddigre azonban lényegében mindenkinek a szemében Deff lett a hibás az adószedők szerint már ő hátráltatja őket, nem is a paraszt a makacs ökreivel. És persze a paraszt is őt fogja kárhoztatni, ha a katonák végül mégis megölik az állatait. – Ha leszúrják az ökröket, attól a szekér még nem kerül arrébb – morogta Deff az adószedők felé. Megtörölte verejtékező homlokát. – De csak a szekeret kell kifordítani, és nem a szekeret meg a két ökröt – riposztozott az

adószedő a magasból. A vérében volt. Nem hagyta magát. Edvir azt mondta, – Csak magadnak köszönheted a helyzetet, Deff. – Hálás vagyok, hogy emlékeztetsz rá. – Szerintem helyesen teszi – szólt közbe Főnix. – Dicséretes lovagi tett. Deff sötéten tekintett felé, nem tudta eldönteni, Főnix gúnyolódik vele vagy sem. Mert bizony befogadták az idegent, ő és Edvir, de sokszor nem úgy érezték, hogy jól cselekedtek. – Komolyan. – mondta Főnix, és hogy nyomatékot adjon szavainak, leszállt a lováról. – Mit tudhatsz te? – kérdezte Deff mérgesen, azonban érzékelte, hogy az adószedők türelmetlenségét felváltja az érdeklődés. Valami végre történni fog. – Tudom, amit tudok – felete Főnix. – Nem emlékszel? Jól rajzolok, és értek a színekhez. Szerintem nem erővel, hanem a színekkel kell az ökröket mozgásra serkenteni. – Botorság. – Ez a paraszt véleménye volt. Főnix nem mondta ki hangosan a maga véleményét. Az elmúlt hetekben rájött, hogy ezen a világon nem mindig célszerű megszólalni, mert könnyedén eljár a lovagok, parasztok, fogadósok keze. Végre használhatta az izmait, és nem csak súlyemelésre. Egy-két verekedésen már túl volt. Ám kapott annyit, hogy megtanuljon hallgatni is. Ha nem muszáj, minek verekedni? Inkább visszaballagott a mogusz szekérhez. Kicsit tartózkodóan sétált el a nagy állat mellett, amelynek a hasáig nem ért fel, de amaz észre sem vette őt. Viszont mindenki más őt nézte. – Van vörös köpenyük vagy vörös kendőjük? – kiabálta fel a szekér magasába az adószedőhöz Főnix. Nagy meglepetésére előkerült egy sárga szegélyű, hímzett vörös kendő, amivel egy katona lemászott a szekér oldalán, és a kezébe nyomta. – De ne essen benne kár! – intette az adószedő a fürkésztoronyból. – Különben kifizettetem az árát. – Ezt lengesd meg a szemük előtt! – adta tovább Főnix Deffnek a kendőt. – Miért én? – morogta a lovag. – Te hiszel abban, hogy ez a praktika működni fog. – Mert ha megindulnak az ökrök, én nem tudom megállítani őket, de te igen. Deff elvette a kendőt, és Edvir felé sandított. A tünde rezzenéstelen arcáról kárörömöt vélt leolvasni. – Jól van – mondta. – Állj arrébb! Főnix elhátrált. – Működni fog – kiabálta fel a kopasz adószedőnek. – Remélem is… Deff a kendőt méregette, aztán rájött, hogy ha az ökrök elé tartja, azok ugyanígy fogják méregetni. Edvir tényleg jól szórakozott. Az ökrök bambán bámulták az eléje tett kendőt, egészen addig, míg Deff meg nem lengette. Akkor aztán a makacsabbiknak elfelhősödött a tekintete. Deff látta a változást, hátrébb lépett, és megint meglengette a kendőt. Az ökör megrázta a fejét, mire a lovag egyre jobban lebegtette az adószedő kendőjét, és teljes

átéléssel mondta, – Na mozdulj rá, te barom! Aztán az egyik ökör megindult. Megindult, és erejével megmozdította a másikat is. Ketten együtt aztán megindultak Deff felé, de olyan gyorsan, hogy Deff alig tudott elhátrálni. A paraszt elvesztette az egyensúlyát és a bakról a szalmába dőlt. Főnix kurjantott, mire a katonák is felszabadultan ujjongani kezdtek. Csak az adószedő nézte komoran a kendőjét Deff kezében. A lovag visszaadta a kendőt az adószedőnek, s mint ahogy nem várt jó szót, nem is csalódott. – Ügyes volt – mondta viszont Edvir lóhátról Főnixnek. A paraszt is hálásan szorongatta a kezét. – Köszönöm, barátom – mondta. – Nélküled most minden bizonnyal csak két lemészárolt állatom lenne. – Minden bizonnyal – morogta mellettük elhaladva a lovag. Az út szabaddá vált, és a hivatalos menet elindulhatott a következő falu megadóztatására. A hajtók megnógatták a hatalmas moguszt, és a szekér nagy nyikorgás közepette megindult. Ahogy elgördült mellettük, Főnixnek a nagy, tengerjáró hajók jutottak eszébe. – Félelmetes – ingatta a fejét. – Egy mozgó erőd. – A veszélyes idők különös megoldásokra késztetik az embert – válaszolta kéretlenül a tünde. – Igen, a háborúk nálunk is serkentik a kreatív elméket… A gigantikus alkotmány lehagyta őket, s következtek a katonák és a többi utazó, akik beszorultak az ökrös paraszt, s az adószedők mögé kordéikkal, szekereikkel. – Valaki fekszik a szalmában – mondta nekik ekkor a paraszt csodálkozva. – Hogyan került ez a csirkefogó ide? Az elébb, amikor bedőltem, még nem volt itt… Főnix a szekér hátuljára pillantott. Egy maga korabeli srác aludt ott elnyúlva, békésen. Még horkolt is hozzá. Steve arra ébredt, hogy a vállánál fogva rázzák. – Tejet kérek pirítóssal meg sajttal – morogta. – Pirítóssal? – kérdezte egy ismeretlen hang fölötte. – Ja – válaszolta Steve félkómásan. – Ja… azt… – Hagyjátok! – mondta valaki más. – Ez az én emberem lesz… Steve erre már megfordult és kinyitotta a szemét. Egy ismeretlen alak hajolt fölé, mögötte pedig az ég kékje látszott. Úristen, gondolta Steve teljesen illogikusan, elszállt a lakásom teteje! Rögtön felült. Nem a lakásában volt. Egy erdő szélén, egy szekéren ücsörgött. A szekeret két szürke ökör húzta, a bakon egy paraszt szalmaszálat rágcsált, mellette pedig… Mellette az ismeretlen alak. Annak jobb oldalán egy ló hátán egy ütött-kopott vértezetű lovag, és szintén lovon egy… tünde. – A Hobbitot forgatják? – kérdezte Steve, és valahogy komolyan gondolta a kérdést. – Nem – felelte a középső, leginkább normális figura. – Egy másik fantasybe csöppentél. – Az jó – bólogatott Steve. – Mi a címe? – Még nincs címe… De mit szólnál az Ébredésekhez? – Egy olyan film már volt Robin Williamsszel. – Steve vigyorgott, majd észbe kapott, és

körbefordult. Sehol nem látta a filmes stábot. Feltérdelt, és megint körbenézett. Ismeretlen helyen volt. Nem emlékezett rá, hogy Magyarországon van ilyen hely, de ez nem volt számottevő, mert az ország minden pontját még nem járta be. De akkor is… valami nagyon idegen volt, talán a fák, talán a távoli dombok… A hegyek! Magyarországon nincsenek olyan hegyek, mint amik az erdő mögött, a távolban meredeztek. Egy egész hegylánc, kékesszürke messzeségben, havas csúcsokkal. Steve nem tudta, mit higgyen. Elkábították volna az Aloé-ban? Annyit nem ihatott, hogy átaludjon egy több száz kilométeres… szekérutat. – Mi ez? – kérdezte a körülötte állóktól. – Átverés vagy emberrablás? – Na elég lesz – morogta a lovag. – Szedjük le a szekérről, ez a jóember hadd menjen a dolgára. Főnix leugrott a szekérről, lába apró porfelleget vert fel a kiszáradt úton. – Gyere! Steve csak azért sem fogadta el Főnix feléje nyújtott kezét. Homlok ráncolva, maga elé meredve, egyedül mászott le a földre. – Mi ez? – kérdezte még egyszer. A hangja követelőzőbb volt. Már teljesen felébredt, és az a szürreális érzés, hogy egy filmben van, nem múlt, csak megerősödött. – Megmagyarázná nekem valaki? Főnix eléje lépett, és alaposan szemügyre vette. – Nem kirakatbábu vagyok, hé! – morogta Steve. – És kérdeztem valamit. – Értettem elsőre is a kérdést – válaszolta Főnix. – Csakhogy lehet szebben is kérdezni. Nem kell mindjárt lehámlania a civilizációs máznak… – Miről beszélsz? – Az udvariasságról… Először vagy itt, ugye? – És remélem, utoljára. – Abban ne is reménykedj! – Főnix vigyorgott, és kezet nyújtott. – Főnix a nevem, és te még mindig az ágyadban vagy. Steve csak nézett, majd megragadta a kinyújtott kezet. – Steve – mondta. – Mi az, hogy az ágyamban vagyok? – Álmodsz – morogta a lovag fent a lovon. Láthatóan szerette volna felgyorsítani a beszélgetést. – Álmodom? – kérdezte Steve és igyekezett lazán venni ezt a hihetetlen hülyeséget. – Álmodtam már, és ha emlékszem, az nem éppen így nézett ki… Homályos képek, emóciók és logikátlan történések. Valami hasonló. A paraszt az ökrök közé csapott, nagyot csendült az ostor, majd a hajtó kiáltására a szekér lassan elindult előre. Steve a zsebét, illetőleg a zsebe helyét tapogatta, aztán ijedten nézett a szekérre. – A mobilom… Nem hagytam fönn a mobilom? Főnix barátságosan átölelte, és megveregette a vállát. – Mondj le a mobilodról, a tévéről, a kocsikról és a kaviárról, míg itt vagy – mondta a beavatottak vigyorával. – A zsebet pedig errefelé még nem találták fel. Nézz magadra! Steve magára nézett, és most rendült csak meg igazán. – Mi ez a szar?

– Mire emlékszel? – Hát hogy a haverokkal iszunk a… A tünde ekkor meglepő dolgot csinált, előreléptetett a lovával, majd lehajolva betapasztotta Steve száját a kezével. – Soha – mondta közel hajolva –, de soha ne áruld el senkinek, hogy hol élsz… Érted? Hűvös, az emberénél hűvösebb, szárazabb bőre volt, de finom, szinte simogató tapintása. – Miért is? – kérdezte Főnix lazán. – Lehet, hogy a szomszéd utcában lakik. Steve bámult, aztán rájött, hogy a tünde csak akkor veszi el a kezét a szájáról, hogy ha jelzi, hogy értette. Bólintott. Edvir hátraléptetett. – Jól van. – Szóval berúgtunk a haverokkal – nyelt nagyot Steve. – Azért álmodom ezt? – Fogalmam sincs, miért álmodod – vette le a válláról a kezét Főnix. – De szokj hozzá, mert nem ez lesz az egyetlen eset. – Innom kell. Főnix a lova nyergéről leemelt egy kulacsot, és előzékenyen kihúzta belőle a dugót. Steve a szájához emelte és meghúzta, majd oldalra köpte. – Mi ez? – harákolta. – Savanyú borral hígított forrásvíz – mondta Főnix. – Mondj le a kakaódról és a Heinekenről, barátom… És ebben a pillanatban eltűnt mellőle. Steve nagy szemeket meresztett, és megint csak forgolódni kezdett. Elég sokáig csinálta ahhoz, hogy a lovag megelégelje, és elkapja. – Tudsz lovagolni? – kérdezte, de nem várta meg a választ és a gazdátlanul maradt harmadik ló felé terelte Stevet, majd felülről megragadta a gallérját és megemelte. Stevenek, ha akarta, ha nem, nem volt más választása, mint hogy megkapaszkodjon a nyeregben, és fellendüljön a ló hátára. Az álmodó nagyot zökkent a nyeregben és görcsösen megfogta a nyereg szélét. – Nem – nyögte. Nem baj, majd megtanulsz – válaszolta a lovag, és megsarkantyúzta a lovát. – Már jó ideje itt veszteglünk, induljunk végre utunkra!… '''

Főnix fázósan ébredt. Arra gondolt, hogy már nem alhat nyitott ablakok mellett meztelenül, azoknak a hónapoknak vége. Jön az ősz. Oldalra pillantott, Violeta békésen aludt, szőke hajkoronája szétterült a fehér párnán. Hajnal volt még, és Főnix tapasztalatból tudta, hogy Violeta legalább kilencig aludni fog, és ágyúlövésekkel sem lehetne felébreszteni. A férfi lassan, ráérősen, nyújtózkodva kelt fel, miközben végiggondolta az álomban történteket. Este bekészítette a kávét, most csak be kellett kapcsolnia a kávéfőzőt. Míg a kávé lefőtt, megmosta az arcát, és a hideg vízzel kicsit átpaskolta a felső testét. A frottírtörölközővel aztán alaposan végigdörzsölte a bőrét. A végén megnézte magát a tükörben. Fáradtnak nézett ki. A lakást betöltötte a kávé illata. Főnix kivett a hűtőből egy felbontott doboz tejet, és magában elmosolyodott. Eszébe jutott az a fickó a szekéren. Hogy meg volt rémülve… Rosszabbul járt, mint ő… Amikor felébredt, ő semmit sem tudott magáról, az emlékei lassan jöttek vissza, álomról álomra. Hát így is lehet, állapította meg, rögtön az emlékekkel. A két világ emlékeivel. Főnix csurig öntötte a kávét tejjel, majd beletett egy kanál cukrot. Megkeverte, de nem teljesen keverte el, hogy az utolsó korty édesebb legyen. Aztán az erkélyhez sétált, kilépett a szabadba, és lenézett a városra, ahol élt. Barcelona.

Negyedik fejezet

Steve az úton semmit sem kérdezett, azon egyszerű oknál fogva, hogy minden figyelmét lekötötte a lóháton maradás. A lovag ráérősen poroszkált az élen, a tünde pedig leghátul. Ők se sokat beszéltek, a témáik régen elfogytak már. Vagy összeszokott páros voltak, ahol nem kellettek a szavak. Jó másfél óra elteltével beérkeztek egy kis faluba, amit a helyiek Gastronisnak hívtak. Edvir előrelovagolt, és azzal a hírrel tért vissza, hogy a főtéren a kocsmában s a falusi elöljáró házában is minden hely foglalt, a katonák és az adószedők ott szállásolták el magukat. De egy külső utcában, a Bak-ér mellett van egy malom-fogadó, ott megalhatnak. Deff és Edvir nem panaszkodtak, odaporoszkáltak és megalkudtak a molnár feleségével a hátsó pajtára, ahol a molnár egy lova s két öszvére mellett még bőven volt hely. Steve jobbnak látta az alku alatt nem beszélni. Egyébként is minden energiáját lekötötte, hogy egyenesen álljon, és leplezze lábának remegését. A pajtában aztán lerogyott a szalmára, ahonnan Deff gyorsan le is rugdosta, mondván, hogy abból a lovak fognak enni, másszon arrébb. Edvir Stevehez vágott egy pokrócot, amit a nyereg alól szedett ki, és közölte, hogy feküdjön arra, azon kényelmesebben fog esni az alvás. Etetés, itatás és csutakolás után aztán a lovag is, és Edvir is csatlakoztak Steve-hez. – Nem vagy éhes? – kérdezte Deff. – Nem – rázta meg a fejét Steve. – Az jó… Ahogy tapasztaltam, ti, külső világiak éhes egy népség vagytok. – Mi az, hogy külső világ? – kérdezte Steve. – Az, ahonnan jössz. Csak tudod, honnan jössz.– Steve visszanyelte a választ. – Ki volt az a… fickó, aki csak úgy eltűnt mellőlem? – kérdezte kis idő múlva. – Főnix? – kérdezett vissza Edvir. – Ugyanolyan külső világbeli, amilyen te. – És hogy van itt? Meg én hogyan vagyok itt? – Ezt már elmondtuk egyszer – elégedetlenkedett a lovag. – Álmodtok. Átálmodjátok magatokat ide. – Tisztázzuk akkor… – Steve megpróbált rendet teremteni a fejében. – Akkor most én tényleg alszom? Otthon vagyok, és álmodom? Eközben horkolok, forgolódom meg nyáladzom? – A másik testedben feltehetően igen. – Két testem van? – Úgy bizony. Innentől kezdve két életet fogsz élni és kétszer halhatsz meg, ha nem vigyázol. Steve kicsit eltöprengett ezen. Józan magyarázat nem volt rá, hogy egyszer ott van egyszer itt, hacsak valamelyik valóság nem álom. A rossz az volt, hogy jelen testében az a másik világ (Budapest, a hetedik kerület, Réka és a számítógépes munka) tűnt álomnak. Itt minden nagyon élő volt. Két testben viszont nem létezhet. – Nem emlékszem erre az életemre – mondta bizonytalanul. – Mert most kezdted – felelte Deff. A lovag megszabadult páncéljaitól és alsó öltözetében állt

előtte. Egy vödör vizet hozott elébb a kútról, mosdásra készült. Jól esne egy zuhany, gondolta Steve a vödör láttán. Erre fájdalom nyilallt a derekába, és rájött, mennyire kikészítette a lovaglás. Nyögve dőlt hátra. – Elég rosszul kezdtem – morogta. – Fáj mindenem. – Tanulnod kell, mint egy gyereknek – felelte Edvir. Deff közben félmeztelenre vetkőzött és letérdelt a vödör mellé. – Ha a másik világban felébredsz, akkor innen eltűnsz – folytatta a tünde. – Ha ott lefekszel, megint visszaálmodod majd magad ide. Akkor már emlékezni fogsz erre az esetre, mint ahogy a tested is emlékezni fog a fájdalomra, ami itt ért. Ha megsérültél korábban, sérüléssel jelensz meg e világban. Ha éhesen tűnsz el, éhesen tűnsz fel napok múlva. – Mindig éhesek – morogta a lovag a vödör fölött. – Ezek mindig éhesek. – Ez nem hangzik jól – ingatta a fejét Steve. – Nem tehetsz ellene semmit. Az istenek rendelése, hogy mindkét világban élj. Fogadd el, és meglátod, itt is megtalálod majd a sorsodat. Stevenek ez sok volt. Hallgatott, és oldalra hajtott fejjel nézte a prüszkölve mosakodó lovagot. Deff korántsem volt már fiatal, ötven felé közeledett, ám robusztus teste és félelmetes karjai voltak. Vastag nyakán kidagadtak az izmok. Haja rövid volt, tüskés, de lehetett benne látni az ősz szálakat. Edvir elfeküdt egy másik szalmára terített pokrócon és karját a feje alá téve elgondolkodva bámulta őt. Steve sóhajtott (megkívánt egy pohár sört, és szeretett volna felvenni egy távirányítót, hogy bekapcsoljon vele egy tévét, és keressen valamiféle zenei csatornát vagy a National Geographicot, és felfelé fordította a tekintetét. Úgy tűnt, hogy a lovag és a tünde hamarosan lepihennek, és ő is pihenni szeretett volna, egy kicsit heverészni, de aludni nem akart. Nem is vetkőzött le. – Mindenesetre furcsa, hogy ideillő öltözékben álmodtam át magam, nem pedig farmerban és pólóban – jegyezte meg kurtán. Deff egy kefével dörzsölgette a bőrét. – Miféle öltözék az? – Nadrág és ing. – Az álmoknak is megvannak a törvényszerűségei – felelte Edvir. – Főnix, a másik álmodó mindig a közelünkben jelent meg, akárhol is voltunk. A lovag horkantott egyet, mire az istállóban az öszvérek és a lovak megugrottak. – Le se tudtuk volna vakarni. – Ő mióta van itt? – Pár hete. Egy-két napig velünk van, aztán hat-nyolc napig a másik világban. Eltűnik, aztán megjelenik. Az elején alva jelent meg, de mostanság már teljesen éberen tűnik fel… – ...és mindig a közelünkben. – Deff letette a kefét és megint meglocsolta magát vízzel. – Ez jól esett – mondta aztán felállva. Egy kis kendővel felitatta magáról a vízcseppeket, aztán a kendőt kiterítette egy gerendára. Felvette az ingét és végig dőlt a szalmán. – Holnap utunkba esik egy folyó, Edvir. Ott álljunk meg fürdeni. Ebben a hőségben jól esik egy kis víz. – Nem kell ökrökkel viaskodni, és akkor nem izzadsz meg – felelt a tünde. – Hogy van az, hogy sose tudod, mikor kell csendet parancsolni magadnak? Steve fel sem figyelt évelődésükre. Teljesen más járt a fejében.

– Egy-két napig van itt? – kérdezte a tündétől. – Hogy lehet az? – A két világban másképpen telik az idő. – Egy óra mennyit jelent itt? – Nem tudjuk – vont vállat a tünde. – Mi nem számolgatjuk az órákat, hanem megéljük őket. – Te hány éves vagy? – Ezeregyszáztizenhét. Steve elhallgatott. Deffre pillantott, aki épp az ujjait ropogtatta. – Ne nézz, kölyök! – morogta Steve felé. – Én csak ötvenkettő. A tündék kicsit hosszabb életet élnek, mint mi. Ennek semmi köze a te világodhoz. – Akkor mihez van köze? – A teremtéshez. A tündék már csak ilyenek. – Nesze neked evolúció – morogta Steve az orra elé. Hirtelen dühös lett, de nem tudta, kire. Mehetnékje támadt, megpróbált felállni, de feljajdult közben. – Kérj Defftől egy kis kenőcsöt a derekadra – ajánlotta a tünde. – Van neki, csak nem szólt róla. – Hogyne, még ez a kölyök is rajtunk marad. Nem elég a másik? – Nem vagyok kölyök – sértődött meg Steve. – Nyugodj bele, az vagy – intett Deff. – A derékfájást meg majd kihevered. – Ne sajnáld azt a kenőcsöt! – intette Edvir Deffet. – Marad még az öreg csontodra elég. – Öreg ám a te… – mérgesedett meg egy pillanatra Deff, aztán megakadt, és csupán egy legyintéssel fejezte be. – A nyereg szélén találsz egy bőrzsákot, abban van egy kis tégely. Abból egy diónyit kenj a derekadra, és elmúlik a fájdalom! Steve felállt, és megkereste a tégelyt. Ami benne volt, az úgy szaglott, mint egy rosszul sikerült tejszíntorta, de a fájdalom nagyobb úr volt, mint Steve kényes orra. Két ujjával belenyúlt a tégelybe. – Előbb told le a gatyád! – szólt Deff, de már későn. Steve ügyesen visszacsavarta a tégely tetejét, majd belepottyantotta a zsákba. Ezek után le akarta tolni a nadrágját, de azt bizony szakértő kezekkel megkötötte valaki rajta, olyan ügyesen és erősen, hogy a csomót nem lehetett fél kézzel kibontani. Steve előbb felvonta az ingjét, és a szélét a szájába kapta. Majd két krémes ujját eltartva a maradék hárommal igyekezett a gatyamadzag csomóját elhúzni a derekától, miközben a másik kezével fogást keresett a csomón. Deff előbb csak vigyorgott, majd hahotázni kezdett. Öblös hangja betöltötte az istállót, idegessé téve az öszvéreket és a lovakat, és persze Stevet is. – Az isten verje meg – köpte ki Steve az inget. – Az isten verje meg! – Jobb, ha ilyet nem mondasz, mert ennek errefelé más a hatása, mint a ti világotokban – intette Edvir. Deff nevetése alábbhagyott, jókedve azonban nem múlt el. – Próbálkozz csak, fiú, mert ebben ugyan egyikünk sem fog segíteni! – Nem én kötöttem meg, esküszöm… – morogta Steve. – Ezt az átverést… Én nem is tudok ilyen csomót kötni. Edvir akkor felkelt, és a fiú elé lépett. Övéből keskeny pengéjű, ezüstmarkolatú kést húzott elő,

és belevágta a gerendába. – Használd ezt, ha már eluntad a bogozást – mondta a tünde. Aztán komolyan szembefordult Steve-vel. – Figyelj rám! Amióta élsz, benned van ez a világ is, valahol mélyre elbújva, elrejtve. Most rátaláltál erre a világra és az a feladatod, hogy rátalálj önmagadra is. Beszélj keveset, cselekedj gyorsan, és legfőképpen hallgass a megérzéseidre. Akkor szerencsével járhatsz. – Én otthon történeteket írok… Regényeket… – Szóval amolyan krónikásféle vagy? Nem biztos, hogy itt az a sorsod, hogy mesélj… – Nem akarok sorsot – keseredett el Steve. – Először is le akarom tolni a nadrágom, aztán meg csak élni akarok. Köszönöm, nekem jó dolgom volt otthon. Volt egy plazmatévém házimozirendszerrel, vagy ezer letöltött DVD-film, egy gitárom, amivel néha színpadra is kiálltam… na jó, ez régebben volt. Ha elöntött a szennyes, átvittem anyámhoz, ha pedig éhes voltam, rendeltem egy pizzát. – Talán ezért vagy itt – bólintott a tünde. – Mert túl jól érezted magad ott. De tapasztalataim szerint az az ember, aki megállapodik, az el is süllyed. A benned lévő titkos én megtalálta az utat ide, hogy megmentsen… – Na de micsoda titkos én az, amelyik még egy gatyát sem tud kioldozni? – nevetett fel a lovag hátul. Edvir is elmosolyodott, és visszatért a pokrócára. Steve nézte őket, aztán a kés után nyúlt. Ö aztán nem hagyja magát, döntötte el. Lesz, ami lesz.

Ötödik fejezet

A mordovi királyi palota vívótermének közepén ketten álltak, Domer és Veras, két hercegi ifjú, Eronis király legidősebb és legfiatalabb fiúgyermeke. A falnál, páncélok, pajzsok és a fegyvertartó állványok mellett két tétlenségre kárhoztatott vívómester és más udvari emberek álltak. Láthatóan unatkoztak. Domer herceg most csupán laza kardforgatásra oktatta öccsét, s nem saját tudását pallérozta. Akkor elkelt a segítség a törött csontoknál, illetve a törött berendezés eltakarításánál. Most csupán nézelődhettek. – Haránt, alulról felfelé – jelezte Domer a következő támadás irányát öccsének. Harcállásba helyezkedett, kardját két kézre fogta, és várt, hogy Veras is elhelyezkedjen. – Most alulról indítsd a kardod, öcsém! A herceg lassú mozdulatokkal támadott. Domer alulról indította védekezését, felütötte a feléje vágó kardot, majd alulról sújtott élével Veras ajkára. Ha ellenfelén vértezet és sisak lett volna, fejét akkor is megsebzi egy kicsit, ha mindezt teljes erőből csinálja. – Nagyon jó! – lépett hátra Domer. – Most ismételjük meg ezt a mozdulatsort párszor. Veras tisztában volt a mozdulatokkal, mert gyermekkorában számtalan fakardos gyakorlaton vett részt. Viszont tizennegyedik évét betöltvén pár napja kezébe vehette a lovagok kardját, igazi fegyvert, amivel ölni lehet, s aminek súlyához bizony szoknia kell. Támadott, aztán újra támadott, majd újra meg újra. Domer mosolygott az öccse szakadatlan lendületén, és védekezett, mindig ugyanúgy. – Figyelj, öcsém! Most én támadok, és te védekezel. Megfigyelted, hogy csináltam? Veras szigorú arccal bólintott. Nagyon figyelt. Megismételték a mozdulatsort, most fordított felállásban. – Ügyes vagy – mondta Domer ezután. – Haránt, alulról felfelé támadok megint. Te a kardot két kézre fogod, és élével előre állítod, egyenesen. Tudod, hova szúrsz? – Kilépek oldalra és a combod belsejét támadom vagy kívülről ütök rá. Ez a támadásod ívétől függ, bátyám. Domer helyeslően bólintott. – Lássuk ezt gyakorlatban is!… A gyakorlat után Domer még pár fölső támadást begyakoroltatott Verasszal, aztán látta, hogy öccse már fárad, ezért aztán úgy döntött, hogy véget vet a fegyverforgatásnak. Veras ügyes fiú volt. Domer jobban kedvelte (ha lehet ilyet mondani Mordova királyi udvarában), mint középső fiútestvérüket, Chassint. Veras igazi királyi sarj volt, nagy szívű, fürge észjárású és elméje mellett edzette testét, készült a lovagi életre. Hátránya csupán türelmetlensége és a fiatalos hév volt, amellyel a dolgok sűrűjébe vetette magát. – Még, bátyám, harcoljunk még! – követelte most is Veras a folytatást. Neki is rontott kardjával Domernek, aki mosolyogva hárított, majd a kardját eldobta, és szabaddá váló két kezével lefogta öccsét. – Tudd, mikor kell befejezni – nevetett Domer. Veras ki akart szabadulni, de a bőrpáncélos karok olyan erősen fogták, hogy küzdelme a fal mellett állók szemében vergődésnek tűnt. A fiú tekintete elfelhősödött.

– Engedj el, bátyám! Azt hittem, kardforgatásra tanítasz, nem birkózásra. – Kardforgatásra tanítalak és a józan ész használatára. – Ezzel? – Akár egy pofonnal is, ha kell. Veras nem küzdött többet, hanem felnézett a bátyjára. – Figyelnek minket. Domer ekkor jött rá, mi a fiú baja. Komolyságot erőltetett az arcára, és elengedte öccsét. – Amit még meg kell tanulnod – mondta neki halkan –, az az önmérséklet művészete, és hogy ne másnak harcolj, hanem magadért. – Amint megtanulok lovagként küzdeni, megtanulom az önmérsékletet is. – Nem úgy van az. A türelem, ami a tudásból ered, csak azok sajátja, akik fejükben már kialakították önnön maguk képét. Sorban kell lépegetni a lépcsőkön fel, nem pedig összevissza. Veras tekintete elfelhősödött. A fiú sértetten lépett hátra. – Keményen megdolgozom a tudásért. Ha azt tenném, amit mondasz, a korombeliekkel játszanék, és nem veled. – Haj, de nem tudsz uralkodni magadon – nevetett fel Domer, és meg akarta borzolni öccse üstökét, ám Veras ellépett keze alól. – Hohó – rikkantott fel az idősebb testvér. – Nézd már… – Nem vagyok gyerek! – Nem? Domer megindult Veras felé, aki érezte bátyja lendületét, és nyakába szedte a lábát. Domer nem szégyellt utánaszaladni, átrohantak a termen, ki a folyosóra, el a beugrók, szobrok és ajtók előtt. A lépteik ütemes visszhangot vertek a boltívek alatt. Csodálkozó őrök és szolgák mellett rohantak el. Veras kínosnak érezte a helyzetet, Domer viszont nem törődött velük. Miért ne futhatna a leendő király az öccse után? Nála ez is a testmozgás része volt. Persze utolérte a fiút, és együtt zuhantak be egy fal tövébe a kemény márványlapokra, ahol Domer gyorsan felülkerekedett. Lefogta jobbjával Veras két karját, majd baljával játékosan megborzolta a haját. Veras a fogával kapott bátyja keze után, ami Domert határozottan szórakoztatta. – Ezért egyszer majd még kihívlak párbajra – nyögte a kisebbik fiú dühösen. – Nem csinálnál te olyat – nevetett Domer. – Mert a végén a kardlapommal fenekelnélek el… – Nem űzhetsz gúnyt belőlem. – Dehogynem! A bátyád vagyok, és egyszer a királyod leszek. – Azt lesheted! Elvándorlok Revenzába. Vagy akárhová a világon. – Menj csak! De csak egy lovat és egy kardot vihetsz! – Elég lesz az! – És itt hagyod Meldianát? Nővére nevére Verast igazi dühroham öntötte el, de Domer ezt is akarta elérni. A fiú rúgkapált, Domer meg csak nevetett és lefogta. Nem tudta megállni, hogy ne folytassa öccse ingerlését.

– Nocsak, ha őt itt hagyod, nem lehet olyan komoly a szerelem. – Te… te… – Verasban benne szakadt a szó. – Tudom ám, hogy szereted – mosolygott Domer. – A kisfiú fülig bele van esve a nővérébe. – Ezért… ezért… – Kétszer hívsz ki párbajra? Domer hirtelen elengedte Verast, és felugorva elhátrált tőle. A fiú még rúgott párat a levegőbe, és öklével csépelte a semmit, majd észrevette, hogy szabad, és talpra állt. Gondolkodás nélkül esett neki bátyjának. Amaz elkapta a feléje süvítő kezet a csuklónál, megcsavarta, majd jobbjának tenyerével Veras hátát nyomta meg, egészen addig, míg a fiú a szemközti falnak nem csapódott, kifordult karral, szinte tehetetlenül. – A bátyád vagyok, és szeretlek, öcsém – mondta ekkor Domer komolyan. – Jobban kéne vigyáznod az érzelmeidre. – Ne vedd a nővérünk nevét a szádra! – Te pedig ne légy ilyen… pukkancs, ha meghallod, hogy róla beszélgetnek. Én tudom, hogy ez csak egy testvér szeretete, de mások félreérthetik. – Meldiana csak féltestvérem… – Erre pedig ne is emlékeztesd a palotában élőket! Domer végre elengedte a fiút, aki a vállát tapogatva lassan megfordult. Már nem volt benne tűz… Vagy ha volt is, visszafogta magát. – Nem érdekelnek mások – morogta. – Pedig jobban tennéd, ha érdekelnének. Mordova királyának fia vagy. Így kell élned. – És így is halok meg… – felelte komoran Veras. – Messze van az még – csapott a vállára Domer, és ismét vidámságot csempészett a hangjába. – Igyunk valamit, aztán ha tényleg maradt még benned energia, kihívlak egy íjászversenyre! – Megverlek benne… – Lássuk! Veras lerázta magáról a bátyja kezét, de aztán együtt indultak ki az udvarra, arra, ahol a gyakorló íjászoknak kitett szalmabábuk várták őket. Lucius csendesen üldögélt az udvari asztrológus asztalánál, várta a számítások végét. Scoron egy papír felett görnyedt és lúdtollat időnként a tintába mártva szorgalmasan írogatott. A tágas teremben félhomály uralkodott, az ablakon betörő fénysugárnak csak egy halovány szála ért el az asztalig. Lucius szemében Scoron maga volt az istenek ajándéka. Az az ember, aki mindig megadta neki a kellő igazolást. Nem azért, mert Scoron benne volt a terveiben, hanem pontosan az ellentéte miatt. Az asztrológus, aki a távoli jövő összefüggéseit és a múlt írott könyvét fürkészte, egyáltalán nem volt járatos a jelen politikai ügyeiben. Pár jó szó, néhámy óvatos elszólás azonban könnyedén irányította olyan irányokba a figyelmét, ami Luciusnak megfelelő volt. És nem is kellett Scoront befolyásolni, csak a megfelelő kérdéseket kellett feltenni neki. Azokat, amelyekre a válaszok adottak voltak. S hagyni, hogy ő fedezze fel ezeket a válaszokat, s ő ismertesse a bölcsek előtt őket. Lucius az állát simogatva, már-már elégedetten nézte Scoront, és a papíron sorjázó betűket és számokat. Ám rögtön letette az asztalra a kezét, amint az asztrológus felpillantott. – Készen vagy? – kérdezte Lucius.

– Készen. – És mi az eredmény? – Az első számítások után a második még rosszabb jövendőt jelent – morogta az asztrológus. – Pár hete a királynak még harmincezer idegenről számolhattam be. A geográfusok adatai alapján azonban ez a szám mostanra megduplázódott. A Birodalomban most már többen vannak félszázezernél is. – A köznép kezdi álmodóknak hívni őket – mondta Lucius. – És a számuk tovább nő. – Hol fog majd megállni, kedves Scoron? – kérdezte Lucius a király hanghordozását használva. – Nem tudhatom. – Újra megduplázódik? Megtriplázódik? Vagy lehet, hogy még több lesz? – Nem lehet megjósolni. – Megtízszereződik? Eléri a félmilliót? – Ismétlem, Lucius, nem tudhatom. – Ez azt jelenti, hogy elérheti… Megtörténhet a legrosszabb is. Scoron egy pillanatig gondolkodott, majd bólintott. – Igen, megtörténhet. Gondterhelt csend ereszkedett a szobára. Lucius felállt, és a nyitott ablakhoz sétált, Scoron a tekintetével követte a tárnokmester alakját. – A Birodalom soha nem látott mértékben erősödik meg általuk… Félmillió katona… Lucius az ablakból a fél várost láthatta, az asztrológusnak a legmagasabb tornyok egyike dukált, egy csillagokhoz közeli hely. Ha azonban nem fölfelé nézett a csillagos égboltra, hanem Mordovra, akkor a világ legerősebb és legcsodálatosabb városát láthatta. A várfalak fehérsége még a messzi távolból is vakítóan tűzött, bizonyságot adva lakosainak és az itt élőknek arról, hogy Mordova a leghatalmasabb ország a teremtett világon. Ez a várfal nem csupán védte a várost, de össze is fogta azt. Ezek mögött a falak mögött nem történhetett semmi rossz. Az utcák tiszták és biztonságosak, nincsenek rejtélyes gyilkosságok, és tolvajok. Ilyen ország nincs több a világon. Lucius a kőpárkányra támaszkodott, és kihajolt a szédítő magasság fölé. Elnézett balról jobbra. Mordova erős, a várai bevehetetlenek – ez tény. Karmen viszont a maga mowurokból álló seregével a világ legkiismerhetetlenebb, legriasztóbb hatalmassága – ez is minden kétség fölött állt. A Birodalom és Karmen együtt veszélyesek lehetnek. Lucius azon töprengett, az öreg királynak talán igaza van, amikor sorsfordító időkről vizionál. De vajon ki tudná megmondani, hogy az idő, amelyben élnek, sorsfordító? Ki képes előre látni a jövőt? – Figyelsz rám, Lucius? – zökkentette ki a nemest az asztrológus ismételt kérdésével. – Persze – morogta a tárnokmester. – Mit is mondtál? – Azt, hogy megjósolhatnám, lesz a jövőben háború, s hogy az kinek fog majd kedvezni. A csillagok elárulják, de vajon akarjuk tudni a kimenetelét? – Ha háború jön, hát megtudjuk azt a csillagok üzenete nélkül is. Inkább azt áruld el, Scoron, a régi tekercsek mond-tak valamit arról, hogyan fejeződött be hajdanán a Föld átalakulása. Miért lett

hirtelen vége? Az asztrológus a fejét ingatva ment vissza az asztrolábiu-mok, szférikus csillaggömbök, tekercsek és térképek közé. Hatalmas tölgyfaasztalán, illetve az oldalt emelkedő ingatagnak tűnő fapolcon legalább kétszáz irat hevert, tekercsek, fűzött és hajtogatott papírok, kódexek. Beléjük túrt, mintha keresne valamit, de aztán lemondóan támaszkodott két kezére. – Az iratok mit sem mondanak róla. Valahol van egy feljegyzés, miszerint teljesen soha nem zárultak be a kinti világra vivő kapuk, és néha-néha megjelentek álmodók. E feljegyzés szerint a négyezer évvel ezelőtt történtek okozói, s az álmodók megjelenésének megszüntetői a titánok voltak, vagy valamiféle varázslat a titánok ellen. – A titánok sziklabörtönükben vannak – felelte a nemes. – Ez akkor azt valószínűsíti, hogy a régi eseményeket sem ők rendezték így, nemde? – De. – Lucius ismét kifelé fordult. – Ha a titánok lettek volna, most ez nem történne velünk. Ám ezen felül is sok minden van, mit nem tudunk. Nem tudjuk, miért történik így, ki irányítja az eseményeket. Nem tudjuk, mit akar Karmen, sem azt, hogy kinek az erejét használja. Így nehéz lesz harcolni, ha háborúra kerül sor. – Karmen sosem volt velünk, de még ellenünk sem – mondta Scoron. – Neki is utánanéztem a minap, mit is árulnak el róla az égi erők. De az égiek szűkszavúak Karmen esetében. A múltja és a jövője is rejtve van. És van mellette valami… valami idegen. – Ebből sokat megtudtunk – morogta Lucius, aki éppen megpillantotta a palotafal tetején sietősen haladó revenzai Gorant. – Scoron, tégy meg nekem valamit! Ma este nézz utána Meldiana vőlegényének. – Mit akarsz tudni róla? – A jelleméről állíts fel nekem táblát. És ha megtalálod… a jövőjét is nézd meg a csillagokban. – Meglesz, Lucius. – De csak nekem szólj! – Csak neked. – Scoron a nemes hátát nézte, és különös grimasz szaladt végig vonásain. – Hát persze… Meldiana a várfal tetején állt, ruháját finoman lengette a szél. A hercegnő fehérbe öltözött, s úgy mutatott a mágikusan tisztán tartott terméskőfal tetején, mint egy angyal a felhőkön. Már messziről megpillantotta Gorant, és megismerte járásáról, tartásáról. A revenzai lovag ünnepi öltözékben jött, lovagi tisztét csak a karjára és vállára erősített könnyített aranyvértezet jelezte. Alatta királykék ruhát hordott, arany-fehér szegéllyel. – Meldiana… – mosolyodott el a szálas, magas férfi. A hercegnő elindult feléje, s a karjában kötött ki. Ahogy az ölelésében tudta magát, egyből megnyugodott. Fejét Goran vállára fektette, és úgy szívta be a férfi arcának, ruhájának illatát. – Mire fel ez a sürgős hívás? – kérdezte Goran mosolyogva. – Hiányoztál. – De hát reggel találkoztunk, és találkoztunk volna hamarosan, este. Drabon olyan vágtában jött utánam a solymászatra, hogy azt hittem, baleset történt veled. – Az is – mondta halkan Meldiana. – Gertrud elárulta, hogy el akarsz menni. Goran még jobban magához ölelte a lányt. – Gertrudnak olyan dologról járt el a szája, amit este magam szerettem volna közölni veled.

– Ne bántsd! – Nem bántom, de meg kell rónom érte. Vele küldettem el kitisztíttatni öltözékeimet, s ebből rájött célomra. Nem jól van ez így, hogy tőle tudtad meg, s nem tőlem, ennyi esze lehetett volna asszony létére. – Jól van… – mondta szomorúan Meldiana. – De most ne Gertrudról beszéljünk. Goran elengedte a hercegnőt, s kicsit eltolta magától, úgy, hogy lássa arcát és tekintetét. A szemébe akart nézni, miközben komoly dolgokról beszél vele. Szerette volna látni reakcióit, s szerette volna, ha a nő látja, ő is komolyan beszél. – Pár nap múlva útra kelek Revenzába. – Jaj ne! – Mennem kell. – Ne hagyj most itt! – mondta a lány. – Most van a legnagyobb szükségem rád. – Pár hét és újra itt leszek – ígérte Goran. – Apám ellen merényletet követtek el emberei, s bár kivégeztetett párat közülük, még mindig nem érzi biztonságban magát. – Mindig elfelejtem, hogy Revenzában másképpen működnek a dolgok – sóhajtotta Meldiana. – Ha melletted vagyok, akkor bizony én is. Minden másról elfeledkezem. – De nem tudom, mi lesz velem nélküled. Nem akarok önzőnek látszani, de annyira félek, s te vagy egyetlen támaszom. – És bátyád meg öcséid, apád, húgaid és egész Mordov városa. – Goran fél kézzel körbeintett a várfal magasán. Mozdulata befogta Mordov utcáinak harmadát. A hercegnő nézte vőlegényének határozott vonásait és arcába hulló hajtincsét, s a világ magasán érezte vele magát. Goran biztatóan mosolygott le rá. – Sehol a világon nem vagy nagyobb biztonságban, mint itt, Meldiana. Ezért is merek elmenni, ezért is merlek itt hagyni. Ha úgy érezném, veszély fenyegeti az életedet, hozzád láncolnám magam. A hercegnő sírva nevetett. Nem tehetett róla, de folytak a szeméből a könnyek, miközben megpróbált erősnek látszani. – Minden összejött, ugye? – kérdezte. – Az idegenek, a Birodalom. Karmen...és most a te apád is. – Sajnos összefüggenek a dolgok – válaszolta Goran és az ujjával törölte le a nő könnyeit. – Nyilván azok bérelték fel a gyilkosokat apám ellen, akik nem nézik jó szemmel a mi esküvőnket. Akik szerint, ha Revenza bárói mordovai feleséget vesznek magukhoz, akkor mindig is mordovai befolyás alatt fogunk nyögni. – Te is így gondolod? – Nem. Nekem a legszebb pillanat lesz életemben, ha végre az oltárhoz vezethetlek, és ezért az egész báróságomat odavetném. Nem érdekelnek Revenza kicsinyes és szövevényes belügyei, a bárók marakodása, a királyi tanács tagjainak összeesküvései. Nem vagyok jó revenzai… – Hála istennek. Meldiana elmosolyodott, és Goranhoz bújt megint. – Engedj lelkiismeretfurdalás nélkül utamra – mondta Goran. – S én cserébe megígérem, hogy a szél szárnyán jövök vissza hozzád. – Nehéz… – Tudom. Nekem is nehéz elmennem, de most maradni is az. Apám leginkább bennem bízik…

– Látod, ebben közösek vagyunk apáddal...és nekem hű fiúként kötelességem menni.– Meldiana hallgatott, csak ölelte Gorant. – Jól van – suttogta végül. – Csak annyit kérek, míg el nem mész, minden idődet töltsd velem. Magamba akarom szívni az illatodat, szemed fényét, arcodat. Mindent. El akarom tartalékolni, mint mókus a téli eleséget. – Előtte is és utána is minden szabad percem a tied. Meldiana mosolygott, s lehunyta a szemét. Zárt szemhéja mögül azonban utat talált a könny, és újólag eláztatta gyönyörű arcát.

Harod az adesszai mocsokból emelkedett föl, olyan mélységekből, amelyekből csak a legerősebbnek van kiút. Apja tolvaj volt, ügyetlen tolvaj, harmincévesen elvesztette a kezét, amikor egy kereskedő levágta egy bárddal, miután húst akart lopni a boltjából (utóbb a kezet a kereskedő kicsontozta és eladta disznóhúsként). Csonkolt apja még ezután is megpróbált csak tolvajlásból élni, de egy este kocsmatöltelékek úgy összerugdosták, hogy elvesztette fél szemét. Félvakon és csonkán már csak koldusnak volt jó, míg a bőre alá be nem vette magát valami féreg, és zsigerig szét nem rágta. Kínokban fetrengve halt meg egy pocsolya szélén, ruháit és testét a városőrök bottal tolták fel a máglyára, s égették el. Anyja sem volt tisztességesebb, a testét árulta, és már korán összeszedte az összes nyavalyát, amit egy kurva csak összeszedhetett. Előbb a körmei sárgultak meg és töredeztek be, majd a haja hullott ki. Végül összeaszott a bőre, vonásai elmosódtak. Ez volt, amit látni lehetett belőle. Amit pedig nem lehetett látni, mert ruhák fedték, azért a férfiak egyre kevesebbet adtak, egészen addig, míg Harod anyja éhen nem halt egy téli éjszakán. Éhen halt és reggelre csonttá fagyott a teste. Harodot az utca nevelte, ami Adesszában felér egy korai halállal. Tízből nyolc gyermek kiterítve végzi, vérző fejjel, vérző csonkokkal vagy vérző ánusszal. Az utca gyilkos az éjszaka gyilkos, a város gyilkos… minden árny gyilkos. Egy gyereknek, minél kisebb, annál kevesebb az esélye túlélésre. Szerencsés, ha valaki befogja rabszolgának, és évtizedekig láncon dolgoztatja egy pincében, ami még a kárhozottaknak és lidérceknek is maga lenne a pokol. Harod azonban túlélte a gyerekkort, és mostanra az utca tőle rettegett. Harod elérte, amit kevesen, mindenki tudta, ki ő, de senki nem mondta ki a nevét. Elérte, hogy féljék. …Harod pedig most ott állt az adesszai erőd egy titkos terme előtt. A termet két szörny őrizte. Két mowur. Bent pedig Karmen várt rá. A mowuroknak nem volt szemük. Harod alaposan végigmérte őket, csápjaikat, nyálkás testüket és páncéltüskéiket. Nem e-világi lények voltak, nem hasonlítottak semmire, ami a Birodalom utcáin lófrált, de szerencsére nem is itt éltek, hanem fent, északnyugaton. A mowurok nem húst ettek vagy növényeket, így nem volt szájuk sem. Ők lelkekből táplálkoztak. Senki nem tudta, hogyan és miért tűntek fel e világon, de itt voltak, és nem lehetett kiirtani őket innen. A két mowur egyszer csak megmozdult, kinyúltak oldalra, és kitárták az ajtót Harod előtt. Harod keze a kardja markolatára szorult. Belőle nem fognak enni. – Gyere be! – hallatszott bentről egy erős női hang. Harod az ajtón túl egy nehéz, bordó függönyt látott, ezért nem pillanthatott a terem mélyére. A hang meggyőző volt, parancsoló, biztonságot ígérő. Harod a mowurokra nézett, akik szoborként álltak. Mozdulatlanságuk azonban nem győzte meg arról a rablóvezért, hogy bántatlanul elmehet mellettük. Kezét továbbra is szablyája markolatán nyugtatva átsétált a két szörny között be a belső terembe. Az ajtó bezárult mögötte. – Még beljebb! – hívta a hang Harodot, akinek minden lelkierejét össze kellett szednie ahhoz, hogy megőrizze józan eszét. A hang rendkívüli mágikus erővel rendelkezett, úgy bontotta le személyiségének elemeit és akaratát, mint pusztító jégeső a sárkunyhót. Félrehajtotta a szövetet, s az adesszai palotaegyüttes talán legelzártabb termében találta magát. A boltíves mennyezetet tizenkét gigászi oszlop tartotta, oldalt hosszúkás, színes mozaikablakok engedték be a fényt. Réz füstölőtálakban édeskés, érzékekre ható fűszer izzott a parázs tetején, és a fehér füst lágyan kígyózott felfelé, körbefonta az oszlopokat, hullámzott, lebegett a magasban. Harod úgy érezte, mintha felhőn járna. Ez elméjének egy hátsó zugában felettébb zavarta, de nem tudott tenni ellene. Haloványan úgy érezte, ennek nem szabadna így történnie, ez nem ő… ez vele nem eshet meg. Mégis ment előre, és közben eltűnt lényének az a része, ami azzá tette, ami. Tudta, és ennek ellenére képtelen volt bármit is tenni. Az oszlopok során túl egy mozaikokkal díszített emelvény állt, amelynek négy sarkán négy

égtájat megszemélyesítő alak állt. Demet, a keleti nap, Sophos, a déli meleg, Terolan, a lenyugvó végek, és Merodis, az északi területek megtestesítője. Karjukban tálak, s a tálakban a Birodalomban soha nem látható növények és virágok. Mágia, villant fel Harod elméjében… az alakok nem csupán szobrok, hanem a világ sarkainak részei. Mintha Demet ránevetett volna… Harod léptei egyre bizonytalanabbá váltak. A rablóvezér elengedte a kardját, és fújtatva közeledett az emelvényhez. Mint egy beteg bika, aminek a végén már nehezére esik minden lépés. Az emelvényen a szobrok között egy hatalmas trónus terpeszkedett. Arany lábai moguszbölényt formáztak, karfái sárkányokat, hátsó támláján pedig hullámzó emberi alakok és szörnyek fonódtak össze szerelmes ölelésben. A trónuson egy fehér ruhás nő ült, Karmen. Karmen nem mozdult, nézte Harodot, amint eléje lép. A rablóvezér az utolsó lépés után féltérdre rogyott. – Úrnőm… – lehelte. Karmen szemügyre vette a legendás férfit. Tudta, honnan indult, s mivé lett. Mindent tudott róla. Ismerte rideg gondolatait, könyörtelen mozgatórugóit és határtalan vágyát a mások fölötti uralomra. Tudta, hogy a vér élteti, és a kegyetlenség serkentőleg hat számára. Az ő embere volt. – Harod – mondta lágyan Karmen – Sorak fia… – Sorak egy korcs volt, nem az apám. – Harod, Adessza farkasa. Karmen felállt a trónusról, fehér ruhája lágyan lebegett, mint tenger felett a köd. Gyönyörű volt, mint egy istennő és lágyan mozgott, mint egy nagymacska, a tekintete pedig perzselő volt. Életének közel másfélezer éve alatt milliónyi szenvedést látott, s milliónyi szenvedést okozott, a mosolya mégis olyan ártatlanságot tükrözött, mint az angyaloké. Harod azt érezte, hogy szerelmes. Ez egy olyan érzés volt, ami még nem adatott meg neki. Rajongva nézte a lépcsősoron alászálló jelenést, és mindent megtett volna érte. Ha azt kéri, akkor kitépi a saját szívét is. – Harod, Adessza farkasa – ismételte meg lágyan az előtte álló varázslatos alak. – Szükségem van rád. Szükségem van szolgálatodra. – Akármit kérj – súgta Harod –, én megteszem. – Jól van, hűséges szolgám… Karmen mosolygott, amitől Harod az istenek között érezte magát. Megfordult a csodálatos nő után, követte tekintetével, amerre ment. – Tudd, hogy szerencsés korban születtél – búgta Karmen. – Ez az az évszázad, amikor ezredévek történéseit fordítjuk meg. Amikor az embert felszabadítjuk, hogy azt tegye, amit akar… Mert mindennek oka van. A világoknak is oka van, s adott a cél, amely felé halad. De ugyan ki kérdezte meg az embereket itt vagy ott, hogy ők mit akarnak? Ez nem igazságtalan? Mondd, nem érzed úgy, hogy ez teljességgel igaztalan? Harod hallgatta, de mindez nem érdekelte. Karmen egyetlen érintéséért milliókat ölt volna meg. – Feladatom van számodra, Harod – folytatta Karmen. – Mint a legerősebb, legcéltudatosabb férfinak Adesszában, sőt az egész Birodalomban… Kiválasztott lettél. Régóta figyelem azokat, akik szolgálni tudnak engem, s most itt az idő, hogy te is tedd a dolgodat. El kell hoznod számomra valami fontosat… – Bármit, úrnőm. Mi lenne az? – Vért. Vérre szomjazom. – Kinek a vére legyen az?

– Eronis király lányának, Meldianának a vére. Hozd el nekem Meldianát, és gazdagon megjutalmazlak érte. Harod térden állva is remegett. Nem csupán a szó, „jutalom” hatott rá ily erősen, hanem Karmen közelsége is. Már érezte a nő illatát, bódító parfümök keverékét, érzéki test meleget és súlyos mágiát. Ezek összekeveredtek, befonták, átmosták elméjét. Semmi mást nem akart, csak engedelmeskedni ennek a hatalomnak. – Úgy lesz. Elhozom neked. – Élve van rá szükségem. Mindenki más veszhet, de rá élve van szükségem, mert a vére frissen kell, ahogy a szíve löki majd ki a mellkasán ejtett seben át. – Értettem, úrnő. – Rendben – intett Karmen, és egészen közel hajolt Harodhoz. Ajka mosolyra húzódott, forró lehelete simogatta a férfi arcát. – De hogy ne legyenek kétségeid, mi lesz a sorsod, ha sikertelenül jársz el, azt is megmutatom neked. A trónus bal oldalán mozgás kelt. Az arany árnyéka mögül, a füstből és színes ablakok fényéből szőtt ködből kivált egy mowur. Az ocsmány féreg teljes páncélzatban lépett elő, energiacsápját jobb alkarjára tekerte. Mögüle két ember harcos lépett ki, egy rabot hoztak, akinek ellenállását rég megtörték. Harod tekintete Karmen arcáról a kis csoportra rebbent, aztán vissza Karmenre. A nő továbbra is mosolygott és őt nézte. – Őket figyeld, Harod, Adessza farkasa! – suttogta. Kísérteties volt a némaság, ahogy a kis csoport megjelent, s mozdulataival megkavarta a füstöt. A rab arca véres volt, szeme bedagadt. Az egyik lábát alig húzta, válla leesett, valószínűleg nem egy csontja eltört. A mowur utánanyúlt, kiragadta az emberek kezéből, és maga elé lökte a földre. A rab egy szó nélkül csuklott össze. Aztán a mowur jobb oldali energiacsápja életre kelt, lassan lebomlott a felkarról. Megjelent a másik csáp is, lassan kígyózott elő a szörnyeteg háta mögül, kicsúszott a test deréktáji üregéből. Gusztustalan kígyóként tekergett mindkettő a rab előtt. A két katona lassan kihátrált hátul, az arcukon undor és félelem ült. Harod tudta, hogy a csápok lassú tekergése csak színjáték. Ezek nem csupán a lélek kiszívására szolgáltak, de a mowur harcolni is tudott velük, ha kellett. Gyorsan és végzetesen le tud csapni velük – bár általában nem használják csatában… – Lehet, hogy már láttál ilyet – suttogta Karmen –, de soha nem képzelted magad annak a szerencsétlennek a helyébe, akiből a mowur kiszívja a lélek utolsó energiaszálát is… Hát most lásd! Ez lesz a sorsod, ha Meldiana nélkül térsz vissza Adesszába. De ez lesz a sorsod, ha dolgavégezetlenül elbujdokolsz… Mert én megtalállak, akárhova is rejtőzöl. A mowur fel hörrent, mire Karmen feléje fordult. – Igen – adta meg az engedélyt. Harod megigézetten nézte, ahogy a csápok felágaskodnak a rab előtt és hirtelen két oldalról lecsapnak rá. Tompa, reccsenő hanggal ütötték át a testet. Az egyik a koponyát, hátulról, az öreglyuk felől, ahol könnyű behatolni, a másik a bordákat, a szívbe ütve végzetes rést. A rab kiáltásra nyitotta a száját, de csak néma sikoly jött elő belőle, mielőtt szemét és szájüregét elöntötte volna a vér. Teste remegett, rángatózott, aurája egy pillanatra kivilágosodott, majd elsötétült. Erre a mowur arccsápjai életre keltek, csattogtak, tekeregtek, a szörnyből pedig elégedett morranás szabadult fel. Nem a szájából, mert az nem volt neki, hanem egész testéből. Karmos ujjai görcsbe fordultak, mintha csak az élvezet húzná össze izmait. A mowur élvezett, miközben a rab lelkét kiszívta, s foglyul ejtette.

– Ez az én ajándékom egy jó harcosnak – mosolygott Karmen a mowur felé. Közel lépett hozzá, és végigsimított az energiacsápokon. A varázslónő megérezte a rabból kiáradó lelket, s ajka kinyílt, akaratlanul is, testén jóleső vibrálás futott végig. Aztán a mowur kirántotta csápjait az áldozatból, és az élettelen test összecsuklott. Karmen visszafordult Harod felé, ajka és tekintete mosolygott. – Ezt a látványt ne feledd! – mondta. – És most menj, teljesítsd küldetésed mihamarabb! Harod felállt. Vérszagot érzett, és ismeretlen erőt. Ezt az erőt azonban magában is érezte, és még soha nem volt annyira biztos semmiben, mint abban, hogy Meldiana a keze közé fog kerülni. – Nem a félelemből hozom eléd Mordova hercegnőjét – mondta –, hanem érted, úrnő. – A végeredmény az, ami számít – mondta Karmen. – Erről a találkozásról pedig senkinek ne beszélj!… Hiszen én itt sem voltam. Mosolygott, mint egy sötét angyal, vagy mint egy titán lelkével bíró sárkány. Harod meghajolt, és lassan hátrálva elindult kifelé a teremből. Harod mögött bezáródott a fogadóterem ajtaja, s a férfinek rögtön kiszáradt a szája, és a szíve úgy kezdett el verni, ahogy még soha. A fejében azonban a vér szabálytalan üteme a gyilkolás ritmusát verte. Harod úgy érezte, ölnie kell. Ölnie kell, hogy csillapítsa dühét, amely abból eredt, hogy ő, Adessza város legrettegettebb alvilági vezére majd maga alá csinált egy nő előtt. Karmen előtt. Karmen nem nő, emlékeztette magát Harod, de ettől nem lett jobb. Nem gondolkodni akart, nem eszmélni, hanem az erejét akarta érezni, azt, hogy van még hatalma. Mélyet lélegzett, majd kihúzta magát, s körbepillantott. Ha most bárki látta volna (leszámítva az ajtót őrző két mowurt a háta mögött), az minden bizonnyal a halál fia lett volna. Aztán Harod elindult kifelé. Azon az estén öten haltak meg a kezétől, és egyik sem tudta, hogy miért. Egy rossz pillantás, egy rossz lépés, egy, Harod keze előtt kikért sör… Felesleges halálok voltak, de Harod képtelen volt magát máshogy megnyugtatni, csak a vérrel. Meleg, emberi vérrel, amely a keze alatt folyt ki a testből. Halálhörgés kellett neki, és az a pillantás, amit az áldozatok rávetettek. Tekintetükben a rettegés és az elkerülhetetlen elfogadása. A tudás és a félelem. Harod úgy érezte, bámulat is. Az igazi erő hatalmának bámulata. Másnap reggel a fél város tudta, hogy Adessza farkasa embereket keres egy olyan küldetésre, amelyről gazdagon tér haza, aki hazatér. Ha hazatér. A jelentkezőket azonban nem érdekelte a veszély, hiszen a saját életük számukra mit sem ért.

Hatodik fejezet

Steve, miután Deff és Edvir elaludtak (a tündében nem volt biztos, hogy alszik), kisettenkedett az utcára. Körbe akart nézni a faluban. Gastronis kis település volt, éppen olyan, mint egy magyar zsákfalu, talán négyszáz, ötszáz lakosa lehetett, és csak befelé vezetett út, kifelé nem nagyon. Mintha a hazai valóságot keresztezték volna egy westernfilmmel, majd beleraktak volna pár parasztot és lovagot, s az egészet megfejelték volna CGI-trükkökkel. A házak többnyire fából épültek és alacsonyak voltak. Tetejük lapos, enyhén dőlt, hogy a hó és eső lecsorogjon róla. Kis ablakok, amelyeken koszos üvegfélék feszültek. A házakból mécsesek fénye szivárgott elő, és vetett az utcára szürkés-sárgás foltot. Kevés fény volt, Steve feje felett a csillagok tisztán és élesen ragyogtak. A falunak emellett ezer illata volt. Steve érzett savanyított tejet (és ez máshogy volt savanyú, mint a hűtőjében talált tej), bort, különös fűszerek, néhol hús illatát. Amikor a fogadó utcájából a főtér felé fordult, a keleti szél disznók és tyúkok szagát hozta felé. Ettől Steve nyíregyházi nagyanyjának udvarán érezte magát, ahol gyerekként sok nyarat eltöltött. Hallotta is az állatokat, mellettük neszezést, csörrenések hangját, beszélgetést, kiabálást. Árnyak sétáltak el a közelében, a falu élénk éjszakai életet élt. Steve a házak oldalában haladt előre, nem akart feltűnést kelteni. Arrafelé tartott, amerre a legmagasabb épületeket, és a templomtorony foltját, a harangtoronyban a fényt látta. Aztán megérkezett a főtérre, ahol a kocsma és a templom állt. Szintén úgy, mint otthon, minden faluban. Az élet itt is ekörül a két szent dolog körül szerveződött meg. A bor és a hit. – Azért nem teljesen idegen itt minden – morogta maga elé Steve. Oldalra fordult és megdermedt. A poros főtér oldalában ott állt a moguszszekér. – Ez nem lehet igaz! Közel sétált, és megtapogatta a hatalmas alkotmány kerekeit. Felnézett az őrtornyokra, amelyek sötét árnyékot vetettek a térre. Mintha egy középkori tengerjáró hajót húztak volna szárazra. – Mit tapogatod, paraszt? – förmedt rá egy katona. – Nem arra van, hogy simogassák. Stevet nem rettentette el a hang. – Soha nem láttam még ilyet – mondta, miután nagy önuralommal visszanyelte a „te vagy a paraszt” beszólást. – Egy kerekeken guruló hadihajó. – Veszélyes időkben ezzel szedjük az adót – enyhült meg valami miatt a katona. – Honnan jöttél? – Először vagyok itt. – Aha. Steve megkerülte a katonát, aki nyilván az éjszakai őrök egyike volt. Tett pár lépést, és elnézett a szekér eleje felé. – És hol az állat, amelyik ezt húzza? – kérdezte. – Talán egy sárkány? Az őr felröhögött. – Sárkány? Moguszbölény. Moguszbölényről sem hallottál?

– Nem én. – Mogusz – ismételte meg az őr. – Az a nagy bölény. Az óriás. – El tudom képzelni… Az őr megvakarta az állát. – Érdekes. Honnan származol? Stevenek fogalma sem volt róla, mit mondjon, ezért úgy döntött, nem mond semmit, csak nézte a szekeret. – Ha nem innen – morogta az őr –, akkor… akkor… ó… akkor te olyan… olyan álmodó vagy. – Álmodó – lepődött meg Steve. – Ja. Meglehet. Az őr végigmérte. – Tudod, hogy a magadfajtákat fel kell kísérni Mordovba? – Mordov a főváros? – Mordov Mordova királyi városa. Merre szálltál meg? Steve hirtelen megbánta, hogy nem tett lakatot a nyelvére. – Egy pajtában kicsit arrébb. De a társaimmal mi is Mordovba tartunk – füllentette. – Csak ők most pihennek. – Gyere velem! – mondta az őr. – Jó lesz, ha a parancsnokom lát… – Nem tudom – húzódozott Steve. – Vissza kellene mennem a pajtába. Már keresnek. Amint kimondta, tudta, hogy ez nem lehet jó érv. De nagyon nem akart az őrrel a parancsnoka elé menni. Ezek itt katonák, emlékeztette magát. Ez a világ nem Budapest, itt más szabályok érvényesek. S nem tudhatja, hogyan reagálnak, ha nemet mond, vagy ha egyszerűen nem tetszik a parancsnoknak. Akár meg is ölhetik, jutott eszébe. Nem szabadott volna egyedül elindulni, gondolta rögtön ezután. Az őr utána nyúlt, és megfogta a karjánál fogva. – Gyerünk! – mondta durvábban. – Nem kérés volt. Steve nem tudta, mit tegyen. Legszívesebben kiszakította volna a karját a katona kezéből, de ki tudja, mi várt volna rá azután. Felsandított a moguszszekérre. A sötétben is jól látta az őrtornyokat, amik a szekér oldalának síkjából kiálltak. Ha erőltette a szemét, úgy vélte, még a katonákat is látja. Talán íjuk van vagy nyílpuskájuk. Ha menekül, simán lelőhetik. Ha otthon lenne, simán behúzna egyet a másiknak. De nincs otthon. – Nyugodjunk meg! – mondta kelletlenül. – Megyek magamtól is. – Erre – felelte az őr. Nem engedte el, húzta maga után. – Miért kell a parancsnok elé mennem? – kérdezte Steve. – Nem tettem semmit. Csak megnéztem a szekeret. – Mondtam már, hogy ez a parancs. – És akkor mi lesz, ha odakerülök? – Majd a parancsnok elmondja. – Persze. Megkerülték a szekeret, habár átmehettek volna alatta is. Elhaladtak a kerekek mellett, majd befordultak a tengely alá. Steve látta a rúdszárnyakat a feje fölött, vastagabbak voltak a derekánál is, és vasalás erősítette meg őket. Fölötte megpillantotta a hajtófülkét, az abból kilógó kantárokat, amik a kantárgyűjtőben futottak össze. Úgy érezte, mintha ő maga nem lenne nagyobb harminc

centinél. – Ez óriási – morogta. – Hát még ha napfényben látnád – vigyorgott az őr. – A legnagyobb jármű, ami a földön fut. Csak a hajók nagyobbak nála. Nálatok nincsenek effélék, fogadok. – Mi gépeket építünk, amik a felhők fölött szállnak velünk – vágott vissza gúnyosan Steve. – Meg olyan járműveket, amik úgy néznek ki, mintha tíz ilyen szekeret fognának be egymás mögé. – Hazudsz – mondta az őr. – Azt hiszel, amit akarsz. Látta, hogy elrontotta a katona kedvét, de ennek nem sokáig örülhetett, mert a fickó egyszer csak maga elé rántotta, és durván előre lökte. Steve nekiszédült egy ajtónak. – Befelé! Benyomta az ajtót, és egy négyzetes helyiségbe került, amelynek famennyezetét két négysoros fagerenda tartotta. A gerendákat barnára festették, nyilván valamiféle páccal a falakat viszont fehérre meszelték. Tisztaság uralkodott mindenütt a fényt az oszlopokra és a falakra akasztott olajlámpák adták. Középen egy hosszúkás asztalnál ültek az adószedők, és bőszen számolgattak. Oldalt, egy kisebb, kényelmesebb széken ült a parancsnok, lábát egy zsámolyon nyugtatta, keze alatt kisasztal, az asztalon ezüstkupa. – Kit találtál, Mordus? – kérdezte érdeklődve. – Mondd, hogy valami érdekes, mert ezek mellett – a fejével az adószedők felé intett – megöl az unalom. A Mordusnak nevezett katona közelebb taszigálta Stevet, aki egyre idegesebb lett. – Egy álmodót. – Nocsak! A parancsnok levette a lábát a zsámolyról, és előredőlt. Érdeklődve bámulta meg Stevet. – Ugyanúgy néz ki, mint mi. Mint egy ember… – Nem tudta, miféle állat az a mogusz. Azt hitte, hogy valamilyen sárkány. – Csak találgattam – szólt közbe Steve. – És nem valami készséges. – Készséges vagyok, csak mi is Mordov felé tartunk, és nem tudom, mire fel ez a felhajtás. A parancsnok felállt, s közben megragadta a kupáját. Amint fölállt, látszott, hogy megeresztette övét, és megoldotta gallérját. Igyekezett kényelembe helyezni magát. Steve kicsit megnyugodott, aki ilyen laza, azzal minden bizonnyal lehet beszélni. Nem lesz itt gond. – Valóban álmodó vagyok, de persze ugyanolyan ember, mint ti – mondta lazára véve. Feltartotta két karját, s kis híján körbefordult, de aztán mégsem tette. Csak vigyorgott. – Egy pajtában szálltunk meg, itt éjszakázunk. Egy lovaggal és egy elffel, szóval egy tündével vagyok. Már nekivetkőztünk és nem fogunk megszökni. – Mi a neved? – Steve. A parancsnok elvigyorodott.

– Miféle buta hangzású név ez? – Maga kicsoda? – Gombás parancsnok. Gombás, jegyezd meg ezt a nevet! Steve bólintott. A parancsnok körbejárta. – Egy álmodó – hümmögte. – Azt mondják, ti csak megjelentek, aztán egyszer csak eltűntök. Megjelentek, eltűntök. Ezért is kell titeket gyorsan lóra ültetni, és felvinni Mordovba vagy a legközelebbi városba. A legközelebbi város Ravóra. Oda foglak felküldetni. Elias hadúr majd kihallgat és megüzeni a királynak, amit megtudott tőled. – Elmondhatok én most is mindent. Nem kell elvinnetek Ravórába. – A parancs az parancs. És nekem nincs most időm mesékre. – Csak le kell jegyeznetek… Vannak itt írástudók, nem? Steve a parancsnok után fordult, és remélte, hogy valamiképpen meggyőzheti. Ha elég sokat mesél, mint Seherezádé, akkor felkel a nap, és a lovag meg a tünde biztos megkeresik. Legalábbis majdnem biztos. – Valami tényleg érdekel – mondta a parancsnok. – Milyenek arrafelé a katonák? Kemények? Szeretnek harcolni? – Nem tudom. – Steve rossz érzései visszatértek. – Mordus, add oda neki a kardod! – szólt a parancsnok az emberének. – Lássuk, mit tud! – Én nem vagyok katona – nevetett fel Steve. – Akkor majd visszafogom magam – nevetett vele a parancsnok. Az őr odanyújtotta a kardját Stevenek. Steve nem akarta elvenni, erre az őr elővett egy tőrt is, és az oldalának szegezte. – Vedd el! – mondta komoran. Steve a szemébe nézett, majd a parancsnokra. Ezek nem viccelnek, látta rajtuk. S csak remélhette, hogy komolyan sem beszélnek. Csupán unatkoznak, és el akarnak szórakozni vele. Steve egy pillanat alatt felszívta magát, és a rövid kard után nyúlt. – Jól van – mondta. – Ha kard, hát legyen kard. Nyilván mert ököllel féltek kiállni ellenem. Gombás elvigyorodott. – Nekem az is jó. Mindegy, mivel kezdjük! Az őr visszavette a kardot és eltette a tőrt. Steve megkönnyebbült kissé. Feltűrte az ingujját, és megropogtatta az ujjait. Egy ideig aikidózott. Nem tartott ugyan sokáig, csak három évig, és az is öt évvel ezelőtt, de remélte, hogy a prosztó katona ellen sikeresen tudja majd használni a tudását. – Kicsit berozsdásodtam – mondta szinte vidáman –, de lássuk, ti mit tudtok! A parancsnok még szélesebben vigyorgott, és jobban megoldotta ingének gallérját. Lecsatolta bőr vállvédőjét és a combját védő könnyű páncéllemezt. Az alkarján és a mellén azonban megmaradt a bőrpáncél. Steve az adószedők felé sandított. Azokat nem érdekelte az elkövetkező összecsapás fejüket összedugva vitatkoztak valamin. A parancsnok ekkor belendült, és egy mindent elsöprő rohammal próbálkozott. Steve félreugrott, és megpróbálta elkapni a mellette elzúgó katona karját, de lecsúsztak róla az ujjai. Magában káromkodott, mert ha ez az első mozdulat sikerül, lehet, hogy a másik fel sem áll a

padlóról. De hát nem sikerült. A parancsnok tett pár lépést, aztán fürgén megfordult, arra számított, Steve mellette van. De Steve csak középen ácsorgott. – A mendemondák szerint a Birodalomba érkező magadfajtákból ütőképes sereget lehet kovácsolni – mondta a parancsnok. – Eddig elhittem a szóbeszédet… most azonban már kevéssé vagyok bizonyos az igazságában. – Én nem vagyok katona – ismételte meg Steve. – Otthon sem voltam az. . – Kik védik az országotokat? – Hivatásos hadsereg… izé… zsoldosok. De nálunk háború sincs. – A világotokban nincs háború? – A világunkban van. Az országomban nincs. Az utolsó több mint hatvan éve volt. A parancsnok ismét elérkezettnek látta az időt a támadásra. Meglendült, de most nem rohamozott, hanem három nagy lépéssel Steve elé került, és baljával az arcába csapott. Steve elhajolt, de nem elég gyorsan, az ütés széle megérintette, mire úgy érezte, mintha smirglit húztak volna végig arcának bal felén. A mozdulatot azonban nem hagyta abba, félig oldalra fordult, s míg egyik kezével az ütő kart rántotta meg, addig lent maradt jobb tenyerével alulról a katona mellkasára csapott. Az ütése tompán dörrent a kemény bőrvérten. A parancsnok kicsit megtántorodott, de csak kipördült, nem vesztette el teljesen az egyensúlyát, az ütést pedig meg sem érezte. Nevetett. Steve elhátrált. Ez a próbálkozása már jobb volt, mint az előző, legalábbis ő úgy érezte. Formába fogok jönni, mondogatta magának, formába fogok jönni. Viszont tudta, ha csak egyetlen ütést is kap, nehezen fog felállni a padlóról. A katona harmadszor is támadott. Steve látta az öklét fent, és a mozduló karját alul. Ütést színlelt fölül, miközben alulról tartott a fejére. Steve kihajolt az ütés elől, majd teljes lendülettel a katonának rontott, és megtaszította. A parancsnok most tényleg elvesztette az egyensúlyát, hátratántorodott, és elesett. Egyenesen rá az adószedők asztalára. Az asztal egészben maradt ugyan, de a papírok százfelé szóródtak. Ekkor aztán kiderült, hogy az adószedők a hivatali sorban fölötte állnak a katonáknak. Amit a padlóról feltápászkodó parancsnok kapott, azt nehezen teszi helyre katonaember, még akkor is, ha megfizetik érte. Gombás feje vörösödött, Mordus lassan hátrahúzódott, Steve pedig igyekezett nem vigyorogni. A parancsnok a rá záporozó dühöt persze rögtön továbbadta katonájának és foglyának. Stevet ugyanis rögtön fogollyá minősítette. – Mordus, vidd a szemem elől ezt a tehetségtelen senkit! Fogjál magad mellé egy katonát, és kísérjétek fel Ravórába! Egyenesen Elias hadúr elé. Ha szökni próbál, vágd el a lábszárában az int. Mordus kikísérte Stevet az ajtó elé. – Ha csak egy kicsit is ellenállsz, megkötözlek – figyelmeztette. – Megkötözlek és kicsipkézem a füledet. Mert arra nincs parancs, hogy milyen állapotban kell a városba vigyelek. – Seggfej.

Ebben a pillanatban egy szekerce süvített el a feje mellett, és beleállt Mordus koponyájába. Steve arcára, testére vér freccsent. Üvöltés harsant, és kitört a káosz.

Hetedik fejezet

Főnix elfogadta a vizet, de nem kért kávét. Napi egy elég volt, sőt, néha úgy érezte, még sok is. Le kellene szoknia róla. Amúgy sem szereti. Ami reggel kell neki, az is inkább csak a kávé illata. A valóság illata. – Akkor két ásványvizet kérnék, Regina, az egyiket szénsavmentesen – mondta Aarón Alseda a titkárnőjének, majd leült ő is a bőrkanapéra, ami az iroda árnyékos sarkában állt egy zárnia és egy dracéna között. Főnix a kanapéhoz tartozó fotelben ült, mértéktartó egyenességgel. Sosem érezte jól magát ebben az irodában, minden túl szögletes volt, élére helyezett és izzadtságszagúan megkomponált. A berendezés nagy része a szürke különböző árnyalatában készült, s csupán itt-ott volt egy jól elhelyezett piros váza, zöld növény vagy sárga, zsebkendőnyi asztalterítő. Az ablak és az ajtókeret fekete volt. Aarón Alseda feltehetőleg azt hitte, hogy ettől olyan modern lesz. Ráadásul a bőr ülőgarnitúra illata mindent betöltött. Főnix úgy érezte magát, mintha borostyánba ragadt volna. – Hogy mennek a dolgok? – fogta csevegőre az ügynök. – Jól – felelte Főnix, és a válltáskája után nyúlt. Kivett belőle egy szürke színű dossziét. – Nem panaszkodom, megy a munka. – Nyáron voltál valahol? Az embernek el kell mennie valahová lazítani. Fogja a barátnőjét és kilép a városból… – Nem. Valahogy nem jutott rá idő. – Főnix letette a dohányzóasztalra a mappát, pontosan kettejük közé. – Ezeken dolgoztam. – Remek, remek – mosolygott a másik, és felvette a dossziét, de nem nyitotta még ki. – De tudod, hogy ki kell kapcsolódni, különben kiég az ember. – Nekem elég kikapcsolódás, ami itt van – bökött Főnix a fejére. Aarón nevetett. – Na, a fantázia szép dolog, de nem lehet belelógatni a lábad, mint a tengerbe. Ha tudnád, gondolta erre Főnix, és kicsit jobb kedve lett. Két éve ismerte az ügynököt, aki pár hete egy sokat ígérő megbízással kereste fel, egy animációs rajzfilmhez kerestek tervezőket. Regina visszatért a két pohár vízzel, és precízen kirakta őket két négyszögletű parafaalátétre. – Köszönöm – mondta Főnix, mire az apró katalán nő barátságosan rámosolygott. – Nos, van egy jó hírem – mondta Aarón –, de mielőtt elmondanám, csak megnézem, mit hoztál. Kinyitotta a dossziét, és kivette Főnix rajzait. Főnix számítógépen dolgozott, a képeit úgy nyomtatta ki. Mindig elővigyázatos volt, digitális anyagot csak a szerződéskötés után adott át. – Nagyon jó, nagyon jó – morogta az ügynök. Éppen a moguszszekér rajzát tartotta kézben. – Eredeti… Lapozott, és szemügyre vette a bölényt is. Aztán sorra jött a többi rajz, katonák és lovagok, furcsa ruhákban és páncélokban, egy tünde, gír harcos, egy goblin, és különböző karakterek, egy kocsmáros, egy földműves, egy vásáros saját szekerén és portékákkal. – Ez micsoda? – mutatta az ügynök egy antropomorf szörnyeteg, egy muhin rajzát Főnix felé. – Egy… egy… – Főnixnek eszébe villant, hogy talán nem kellene elárulni, hogy az valójában

micsoda. Ezért aztán kimondta azt, ami először eszébe jutott, – Musgor. – Musgor? Ezt te találtad ki? Egy fantasztikus könyvben olvasta nemrég, de Aarón irodájában egyetlen könyv sem volt. Nem valószínű, hogy az ügynök sokat olvasna. – Aha. – Micsoda figurák! – kuncogott Aarón. – Tudtam én, hogy nem fogok benned csalódni. Főnix furcsán érezte magát. Nem tett semmi mást, mint hogy lefestette azt a másik világot. Nem kellett hozzá a fantáziáját használnia… Kicsit csalásnak érezte az egészet. – Nem nagy ügy… – mondta. – Nos, akkor jöjjön a jó hír – folytatta Aarón. – Úgy tűnik, hogy a megbízónak tetszenek a képeid. Sőt kifejezetten beléjük szeretett. Szerződést akar kötni veled. – A filmes? – Ki más? Főnixnek hirtelen kiszáradt a szája és a pohár után nyúlt. Ivott a vízből. – Összehozlak vele – mondta az ügynök. – Amit már mondtam neked, egy középkorban játszódó animációs filmet szeretne, némi fantasy beütéssel. Az alaptörténet megvan, de keresi a megfelelő figurákat hozzá, és amikor az első portfoliódat a kezébe adtam, már akkor azt mondta, hogy nagyon szimpatikus. A második adagnál azonban teljesen el volt ájulva. Érted, Joshua? Teljesen odavolt, és valószínűleg te tervezheted a rajzfilm látványvilágát. Főnix nem tudta, mit mondjon. – De én… én… – Nyugalom, tudom, hogy ez óriási falatnak látszik. A pénz azonban nem akadály, és ahogy ismerlek, te képes vagy együtt dolgozni másokkal. – Tényleg így megy ez? – Hát hogy menne máshogy? Ha nem te, akkor más… – Nem, nem azért kérdeztem. Az igazat nem mondhatta el. Éppen ma találkozott valakivel, aki szintén innen álmodja át magát oda. S vannak még páran. Az elmúlt hetekben hallott mendemondákat odaát másokról is. Feltűnő, s eltűnő emberekről. Ha azok meglátják a rajzait… – Persze a rajzfilmgyártás hosszú folyamat, s rád leginkább az elején van szükség. Mire bemutatásra kerül, az hat-nyolc év. Vagy éppen soha. Láttam én már ilyet sokszor. Megvannak a tervek, a forgatókönyv, elindul a gyártáslőkészítés, aztán mégse lesz belőle semmi. De ez téged nem kell érdekeljen, mert már az elején ki tudod venni belőle a pénzt. És ez számít elsősorban, igaz? Főnix nem tudta, mit válaszoljon. – Köztünk megvan a szerződés – mondta Aarón. – A másik oldalt igyekszem minél gyorsabban összehozni. Csak bólints rá. – Nem lenne rossz… – Nem lenne rossz? – Aarón felnevetett. – Nem lenne rossz? Na, így még egyik ügyfelem se fogadta a munkát. Szóval benne vagy? Benne vagy, vagy sem? – Benne vagyok – bólintott Főnix. – Hat, nyolc év… Az még messze van. Aarón vigyorgott.

– Ez minket egyáltalán nem érdekel… Az ügynök irodája a Via Laietana egyik házában volt, és amikor Főnix kilépett a kapun, automatikusan jobbra fordult, s végigsétált az úton le egészen a kikötőig. Csak ment, és gondolkodott, miközben a percek és a méterek elfutottak mellette. Egyszerre csak azt vette észre, hogy ott áll a vízparton, s nincs tovább. Előtte a mólók mentén, rendezett sorokban hajók ringtak a vízen. Oldalt volt pár kávézó, de Főnix nem vágyott társaságra, így aztán jobbra fordult, keresett magának egy füves helyet, ahol leülhetett a földre. Át kellett gondolnia, mire is mondott igent. Aarónnak, amikor a rajzokat nézegette, nyilvánvalóan fogalma sem volt, mit tart a kezében. Egy létező világ szereplőit (már ha létezőnek lehet nevezni azt a világot), akiket mások is fel fognak ismerni. De baj az, hogyha mások is felismerik? – kérdezte magától Főnix. Egyre többen járnak ott, és egyszer valaki majd beszélni fog róla. A közvélemény tudomást szerez az álomban létező világról, és már nem lesz titok. Miért ne én lovagoljam meg először ezt a hullámot? Hat, nyolc év nagy idő. Igen. Addig bármi megeshet. De nem lehet csalásnak tekinteni, ha azt rajzolja le, amit lát? Ami van… Főnix úgy volt vele, hogy akkor sem tudna mást csinálni, ha azt kérnék tőle. Hetekkel ezelőtt egyszer csak ott, a másik világban ébredt fel álmában, és az eltelt időben az a világ beitta magát a bőre alá. Elbűvölte, elvarázsolta. Sok esetben már ébren is ott jártak a gondolatai. Ezernyi új forma és élőlény... és mennyire más érzések. Az a másik világ határozottan félelmetesebb volt, de ez a félelem olyan dolgokat szabadított fel benne, amiről nem is tudott. Az első komoly verekedésnél, ahol a fegyverek előkerültek, Főnix felfedezte magában a bátorságot. Nem azt, amikor az ember kiáll egy híd közepére és leugrik egy gumikötéllel a derekén, vagy elindul egy gyors sodrású folyón egy apró lélekvesztőben, vagy rálép a motor pedáljára, és kihúzatja a gépet a legvégsőkig a la Rierada környéki kanyargós utak valamelyikén. Ez másfajta bátorság volt, másfajta veszéllyel szemben. Nem tudhatja, mi lesz vele, ha az álomvilágban megölik, ezért aztán úgy kell tekintenie rá, mintha ebben a világban történne. Lehet, hogy nem ébred fel többé itt. Mégis, amikor az első komoly küzdelemben az ellenfeleik kést rántottak, Főnix gondolkodás nélkül belevetette magát a harcba, és kicsavarta annak a torzonborz martalócnak a kezéből a tőrt. Tulajdonképpen megmentette a lovag életét, bár az nem is sejtette… akkor épp a hátát mutatta feléjük. Főnix elmosolyodott, ott, a barcelonai kikötő melletti füvön ücsörögve. Már a szó is, martalóc. Idegen és mesés. Tényleg olyan, mintha egy filmbe csöppent volna bele. Évekkel ezelőtt, amikor szerep játékoztak a haverokkal abban a kis pincehelyiségben a Guell park közelében, mit nem adott volna egy kis varázslatért… Tizenhat éves koráig vékony kölyök volt, feketében járt az utcán a kutya se vette észre. Ráadásul hirtelen nyúlni kezdett, ami még rosszabb volt, csak nőtt, nőtt. Abban a világban azonban nincs mágia, s ezért kezdett el erősítőterembe járni… Mágia… micsoda lehetőségek, és micsoda világ! Aztán ott van Deff és Edvir. Az örökösen morgó lovag, aki látszólag még a szívén is páncélt visel. Vagy a cinikus, hallgatag tünde. Főnix csodálattal nézett rájuk, s csak remélte, hogy előbb-utóbb elfogadják őt. Különösen a tünde elismerésére vágyott. Nem véletlenül ébred mindig mellettük, akárhova is menjenek. Főnixnek fogorvos volt az apja, jól menő, hatalmas praxissal. Sosem ért rá foglalkozni a fiúval. Az talán ezért is próbálkozott a szerepjátékokkal, ezért kezdett rajzolni, végezte el aztán apja rosszallása ellenére az akadémiát… és lett belőle egy kis senki. Karikatúra és képregényrajzoló. Főnix döntött.

Elvállalja a munkát, s lesz, ami lesz, megrajzolja az álomvilágot. A lényeit, a hőseit, a városait. Több lesz ez, mint egy animációs film, dokumentum lesz. Olyat ad a világnak, amiről az emberek többsége még nem is sejti, hogy létezik. Ekkor megszólalt a mobilja. Főnix kicsit hátrahajolt, hogy ki tudja venni a zsebéből. Rápillantott a kijelzőre, Violeta az. – Szia! – szólt bele. – Szia – mondta a lány. – Merre vagy? – Ööö… Aarónnál. – Nem keltettél fel, amikor elmentél. – Mert olyan édesen aludtál. – Ugye nem felejtetted el a bevásárlást? Főnix egy pillanatot habozott csak. Annyit, míg végigfutott a fején a gondolat, hogy milyen bevásárlást, s aztán bevillant a válasz is, Violeta az őszi cipőkészletét akarja ma megvenni. – Elfelejtetted – mondta a lány. Nem kérdezte, állította. – Bocsáss meg! – felelte Főnix. – Ó, sejthettem volna. Az utóbbi időben nem figyelsz rám… – Teljesen tele volt a fejem a munkával. – És most akkor mi lesz? Főnix sóhajtott. Nem sok kedve volt a bevásárlóházakhoz, meg a boltokhoz. Tompa nyomást érzett a gyomrában. Nagyon nem akart most emberek közé menni. Ilyen emberek közé. – Most éppen cigiszünetet tartunk – hazudta. – Aztán vissza kell mennem. – Akkor ugrott a ma délutáni program? – Azt hiszem, igen. Hallatszott a néma vonalból, hogy Violeta megsértődött. – Már nem szeretsz, ugye, Joshua? – Ezt miből gondolod? – lett ideges egyszerre Főnix. – Mert nem megyek el veled ma délután vásárolni? – Az utóbbi időben úgy megváltoztál. – Dolgozom. – Nem, ez nem a munka. Van valakid? – Úristen! Dehogy van! – Biztos? – Ennél semmi sem lehet biztosabb. A lány szipogott. – Akkor nem értem. Én sem, gondolta Főnix, majd vett egy mély lélegzetet. – Kicsim, most mennem kell. Biztosítalak arról, hogy semmi baj nincs, csak ma délután nem érek rá. Érted?

– Igen. – Akkor jó. Este találkozunk. – Te jössz fel hozzám vagy én hozzád? – Gyere fel hozzám… – Jó. Nem akarunk beszélni valamikor az összeköltözésről? – Ezt a témát ne most – mondta Főnix. – Szeretlek… szia. – Szia – mondta Violeta lemondó hangon. Főnix kinyomta a telefont, és sóhajtott. Ő is úgy érezte, hogy sokat változott. Szerette a lányt, de valahogy egyre távolabb került tőle. Ahogy régi önmagától is. És ez ellen nem tehetett semmit.

Nyolcadik fejezet

Steve rögtön hasra vágta magát, és bemászott a szekér kereke mögé. Mire beért, a szörnyek már elözönlötték a falu főterét. A moguszszekér magasságából húrok pendülése hallatszott, majd nyílvesszők süvítése, és a szörnyek első sora orra bukott. A második és harmadik sor azonban rögtön átmászott rajtuk. – Muhinok!… – jött egy férfihang oldalról. – Támadnak a… A mondat félbeszakadt, hörgésbe fulladt. Sikoltás szállt a házak felett. A muhinok nem önmagukban támadtak, hanem emberekkel kiegészülve, s nem egy irányból, hanem mind a négy égtáj felől. Nem sok kétséget hagytak szándékuk felől, a szekeret akarták elfoglalni. Az összegyűjtött adóra fájt a foguk. Az éjszaka sötétje tovatűnt, fellebbentek az első hatalmas lángcsóvák, a támadók megkezdték a falu felgyújtását. Kikergették a lakókat a házaikból, aztán lemészárolták őket. Steve meghúzódott a kerék mögött, és döbbenten bámulta a vérengzést. A környező utcákból a muhinok beszorították a falusiakat a térre, és azok testének fedezékében rohamoztak. A szekér mögül, a házból, amelyben az adószedők dolgoztak, katonák rontottak elő, éppen csak felrántott öltözékben, nyilván ők voltak a pihenősök. Elszáguldottak Steve mellett, és a szekér hasa alól rontottak neki a támadóknak. Pár falusi, miután a katonák háta mögé került, a szekér felé menekült. Fedezéket keresve rohantak hátra. Steve mozdulni sem bírt, megbénította a döbbenet. Amit látott, az a véres valóság volt, csontig hatoló sebek, kiömlő belsőségek és vér, haldokló emberek. Egy pillanat alatt megfordult vele a világ, undor és harag öntötte el. Keserűség és félelem. Olyan erősen, amilyen erős érzelmeket még sose érzett magában. Amit látott, elsöpörte minden felsőbbrendűségét, nemtörődömségét, lazaságát. A külső világ jogbiztonsága nem készítette fel semmilyen hasonló eseményre. A támadók negyedik sora már csáklyákat és létrákat is hozott. Látszott, hogy nem véletlenszerű támadásról van szó, hanem előre eltervezett rohamról. A gyalogos katonák nem sokáig állhattak ellent, a túlerő elsöpörte őket. Az utolsót Steve mellett ölték meg. A katona hátrazuhant, felsőteste belógott a szekér alá. Steve bámulta a megdermedő arcot, kiüresedő tekintetet, amelyben még a kinti lángok is fakóvá halványultak. Kis híján elhányta magát. Deff a csatazaj kitörésekor rögtön felugrott. Éber volt, mint egy vadászkutya a rókalyuk mellett. Körbepillantott. – Hol a fiú? – kérdezte. – Eltűnt vagy kóborol? – Kóborol – felelte Edvir, aki már öltözött is, csatolta fel magára fegyvereit. – Megmentjük? – kérdezte Deff. Edvir csak egy pillantást vetett rá. – Ó – mondta Deff. – Úgy érzem magam, mint egy szárazdajka. – Mondtam én bármit is? – kérdezte Edvir. – Na, öltözöl már, vagy megvárod, míg berozsdálnak a fegyvereid? Avatott kezekkel segített Deffre csatolni a páncélokat, és pillanatokon belül készen álltak a csatára. Akkor már a támadók üvöltése a pajta elől és a fogadóból egyaránt hallatszott.

– Nem lesz probléma a túlerő? Csak a hangzavar miatt gondolom. – Annál nagyobb a dicsőség. – Akkor nincs más hátra, mint előre – morogta Deff. – Szabadítsuk meg a molnárt ezektől a fajzatoktól! Karddal a kezükben rontottak ki a pajtából, s már a második lépésnél muhinokba botlottak. Az otromba szörnyek felnyársaltatták magukat szempillantás alatt, meglepetésként érte őket a lovag és a tünde. A mögöttük jövők azonban szekercével, buzogánnyal, karddal, láncokkal, szóval amivel csak lehetett, támadtak. Edvir a könnyed tündekarddal úgy táncolt, mintha egy fuvallat lenne csak. Lépett, ugrott, s lecsapott. Suhintása nyomán fejek hulltak a porba. Deff harci stratégiája teljesen elütött ettől. Őt bivalyok és oroszlánok sem állíthatták volna meg, hatalmas testi erejét és félelmetes kardcsapásait használva vágott utat magának a malom felé. Nem számolták sem a muhinokat, sem a martalócokat, akiket levágtak, nem volt rá idejük. Ha valaki akarja, majd hajnalban összeszedegetheti a végtagokat, s kirakhatja a testekhez őket. Kiszámolhatja, hány támadó lelte a halálát ott, a falu szélén. Steve arcától alkarnyi távolságban másztak fel a muhinok a moguszszekérre. Szerencséjére felfelé néztek, s nem lefelé, a kerék mögé pedig végképp nem. Különben is, akinél nincs fegyver, az később is megölhető. Előbb Elias hadúr katonáival kell leszámolniuk. Pár tüzes íj csapódott a szekér oldalába, de a különleges fa nem fogott tüzet. Steve még kisebbre húzta össze magát, s most már átkozódott, mert a támadók elzárták a menekülési útvonalat, körbevették a szekeret, és nemcsak azt, de az elöljáró házát is támadták. Nem vették észre. Még nem. A távolban a házak egyre terjedelmesebb lánggal égtek. Előterükben száz és száz szörnyeteg körvonala rajzolódott ki, hosszú árnyékot vetve a földre. A szörnyek nem adták fel, másztak a szekér oldalán. Ha tízből kilencen le is hullottak, a tizedik felért. Lassan elfoglalták a szekér oldalából kitüremkedő katonai erkélyeket, megküzdöttek Elias hadúr embereivel, és felkoncolták őket. A szekér belsejébe azonban még nem jutottak be, az erkélyek kivezető ajtajai zárva voltak. Steve előtt gyorsan növekedtek a hullahegyek. A támadók azokon hágtak feljebb és feljebb. Páran szekercéikkel és vágófegyvereikkel a szekér oldalát kezdték csépelni, hátha lyukat üthetnek bele. Néhányan alákerültek, hogy alulról üssenek rést. Egyelőre a szekér alját méregették, kopogtatták, sőt volt, aki máglyát akart gyújtani a hátsó tengely mögött, és nem fedezték még fel Stevet. De csak idő kérdése volt, mikor tűnik fel, hogy van még egy élő ember a közelükben. Egy láb jelent meg Steve feje mellett, egy emberhez tartozott. A láb tulajdonosa rövidkardot tartott a kezében, amit Steve a római gladiushoz talált hasonlónak. Kezét bőrkesztyűbe bújtatta, ruháján vérfoltok éktelenkedtek. Az álmodó nem mert lélegezni sem. A fickó felfelé nézett, ő is a szekér alján keresztül keresett behatolási helyet. Megállt, a karddal felnyúlt és megböködte a szekér hasát. Egy résbe beillesztette a kardot, feszegette, majd feladta. Aztán mintha megérzett volna valamit, lepillantott, és tekintete összekapcsolódott Steve tekintetével. Az álmodó volt a gyorsabb. Maga sem értette, hogyan esett a dolog. A kardhoz kapott, az élénél fogva ragadta meg, és kitépte a fickó kezéből. A támadó meglepődve kapott a fegyvere után, majd hagyta veszni, és Stevere vetette magát. Steve akkor már a markolatot fogta, ami belecsúszott a kezébe, de fordítva, hegyével lefelé, majd

az idegen súlya alatt oldalára dőlt. Steve oldalára fordult, karja a háta mögé került, beszorult a teste alá. Megpróbálta kiszabadítani, ezért lerúgta magáról ellenfelét, aki csak visszamászott. Steve fordult, a kard hegye a háta mögött felfelé meredt. És az idegen pontosan belehasalt. Mintha egy szövet szakadt volna át, aztán még egy. Steve érezte a rázuhanó testet, amiben már nem volt szándék vagy akarat… mert nem volt benne élet. Edvir jutott el először a malom oldaláig, és miközben két támadót is feltartott kardjával, bepillantott az épület belsejébe. Látta a molnárt és családját holtan feküdni az asztal körül, látta a muhinokat, amint a szekrényeket, ládákat forgatják át, s ahogy egyikük a kandalló tüzét kirugdossa a padlóra. A tünde a következő csapásnál erősebben vágott, s aztán még erősebben és gyorsabban. Ajka pengevékony lett, tekintetébe hideg tűz költözött. Deffnek semmit nem kellett mondani, mindenkinél jobban ismerte a társát. A lovag szúrt, és a kardján ragadó muhint aztán egy félköríves mozdulattal a többiekhez vágta. Torkából üvöltés hangzott fel, amitől hátrébb léptek támadói… De csak egy másodpercre, mert aztán megint támadtak. Sokan voltak. Túl sokan. Ha a tünde tényleg tudott volna repülni, akár a szél, láthatta volna, hogy ellenfeleik száma meghaladja a százat. De nem adták fel. Steve ledobta magáról a halott testet, lassan megfordult, visszahúzta a kardot, és a pengét nézte. A vért a pengén, és a kezén, ahová lecsorgott. Nem volt balhés típus. Nem ment ki tüntetésekre politikai célokért vagy gyermeteg nevű virágok megmentéséért. Nem érdekelték az ellentüntetések, a focimeccsek, sem a focimeccsek utáni balhék. Mindezeket a tévében nézte, az esti híradóban, vagy még ott sem. Minden ilyen eseményt csupán egynapos hőbörgésnek tartott. Hülye gyerekek feszültségének levezetése, s mint ilyen, nevetséges. Most azonban embervér volt a kezén, és előtte egy ember hevert. Olyasvalaki, akit ő ölt meg. Borzasztó volt érezni, ahogy a penge a húsba hatol, de az is szörnyű volt, amikor kihúzta onnan. – Ott van, ott van! – hallotta ki a támadás hangzavarából hirtelen. Steve abban a pillanatban tudta, hogy róla van szó. A fegyverét előre tartva pördült a hang felé ültében. Egy disznófejű alak nézett rá apró fekete szemével a túlsó oldali kerék mellől. Kiáltására többen felfigyeltek, és észrevették Stevet. Steve a legvégsőkre is elszánta magát. Jöjjenek csak, nem adja olcsón az életét. Ekkor két erős kéz megragadta a gallérjánál fogva, és kirántotta a szekér mellé. Ostoba muhinpofa vigyorgott le rá. Egy ember ezzel egy időben lefogta fegyvert tartó kezét, és kicsavarta belőle a rövidkardot. – Nocsak – mosolygott az ember, és Steve kardját döfésre emelte. – Ennek így kell lennie… Sokáig bírták volna, Deff és Edvir, de nem annyira, mint ahány ellenfelük volt. A lovag páncélja a sok becsúszott ütéstől és vágástól már teljesen eldeformálódott. A horpadások akadályozták a mozgásban, és levegőt sem tudott venni egy, a mellkasába nyomódó fémszilánk miatt. Annyit tudott tenni, hogy fejéről ledobta a sisakot, az izzadtság azonban így a szemébe folyt. Néha vakon vágott csak, ám a penge súlyából tudta, hogy így is talált. – Bírod még? – kiáltotta Edvir felé a lovag. – Egy nappal tovább, mint te – kiáltotta vissza Edvir. Könnyű pengéje számtalan sebet ejtett, de míg a lovag karjának egyetlen ütése halált okozott, Edvir inkább csak megsebesítette ellenfeleit. Két-három csapás is kellett hozzá, hogy a halálba küldje őket.

– Erősebben, tünde! – kiáltotta Deff már-már vidáman. – Nincs időnk szórakozni. A tünde nem válaszolt. Ha pontosan szúrhatott volna, egy mozdulat is elegendő lett volna. A malom lapátjai megálltak a magasban, a malom felső szintjeire jutó muhinok tönkretették a fogaskerekeket. Ketten közülük kimásztak a lapátok egyikére, és felülről próbálták meg becserkészni a tündét. Edvir nem vette észre őket és Deff figyelmét is lekötötték a támadók. A két muhin egy majom ügyességével ereszkedett lejjebb és lejjebb. Az egyik tőrt vett a szájába, hogy minél gyorsabban kézbe tudja venni, ha a tündére veti magát. Gonosz szeme vérszomjasán villogott, pupillája összeszűkült. A másik szablyát fogott a kezében, amelynek éle felfelé állt. Összenéztek… és egyszerre a tündére vetették magukat. A zuhanó muhinokat árnyékuk árulta el. A tűz, amely a magasban kicsapott a malomból, árnyékot vetett nekik. Edvir oldalra hengeredett, inkább a megérzése, mintsem érzékei parancsára, így a tőrdöfés, amit neki szántak, a földet érte. A tünde vágott, a muhin karját találat érte. Vinnyogott, s a másik kezével tépte ki a földből a tőrt, s vetette magát társa után, aki már a tünde nyakán volt. Edvir egyik kezével a gyilkos szablyavágást fogta fel, a másikkal egy embert döfött le fektében, alulról felfelé. Kardját azonban el kellett engednie, így volt képes megragadni a muhin torkát, s tudta őt oldalra fordítani. Rögtön ezután egy tőrrel kellett szembenéznie, ami belefúródott a vállába. Most az ellenkező irányba hengeredett, így tépve ki a tőr nyelét ellenfele kezéből. Rúgott, a második muhin elszállt. Az események gyorsan követték egymást. Edvir kikapcsolta magában a fájdalmat és kirántotta vállából a tőrt, idejében ahhoz, hogy a szablyás muhin torkába döfje, miután annak fegyveres kezét oldalra ütötte. A tőrt azonban ezek után se engedte el, és vérrel, nedvekkel együtt kitépve a másik ellenfele mellkasába hajította. Legyőzte őket, azonban ott állt fegyver nélkül. Felugrott, s három támadóval nézett farkasszemet. Azok vigyorogtak vagy vicsorogtak, a félhomályban villogó fogaikat lehetett csak látni. Észrevették, hogy a tündénél nincs fegyver. Deff is látta, de nem tudott segíteni. Az ő nyakán négyen voltak. Edvir kihúzta magát. – Az első kettő biztosan meghal – mondta. – Kik lesznek azok? És a muhinok rárontottak. Steve várta a halált, de a fegyvert tartó harcos egyszer csak eltűnt fölüle. Először a felsőteste tűnt el, majd rögtön utána a maradék is. Steve bambán pislogott, rájött, hogy vér freccsent a szemébe, attól nem lát. Újfajta sikoltásokat hallott, a magasból, és maga körül, szinte mindenhonnan. Arcát törölgetve ült fel, és élete legmegdöbbentőbb látványával szembesült, ötlépésnyire egy hihetetlen alak állt, s démonként osztotta a halált. Vállán köpeny lobogott, bőrköpeny, de nem átlagos anyagból, kezében elektronkard villant, a kardon aranyosan izzó rúnák. Mozdulatai emberfelettien gyorsak voltak, és gyilkosan pontosak. Támadói a kar és a kard együttes hosszánál közelebb nem kerülhettek hozzá, s ha meghaltak, hát egy villanásban haltak meg. Némelyik félbevágva sikoltott, felfogta saját halálát, miközben már nem volt teste… Az alak nem volt fiatal. A lángok megvilágították ezernyi ránccal szabdalt arcát. Hajába őszes csíkok vegyültek, bőre aszott volt, alakja csontos, szálas. Mégis, úgy mozgott, mintha húszéves lenne. Mozdult a fegyvere, s ő maga egész testével robbant utána. Köpenye félkörívben lendült… és Steve nem hitt a szemének, a köpeny árnyékába került muhinok egyszerűen eltűntek.

Az ismeretlen forgószél volt és daráló. Hullahegytől hullahegyig lebbent, és darabolt. Aztán amikor már a földön senki sem támadt rá, fellendült a szekér kerekére, s még följebb, az erkélyek egyikére, és fentről úgy potyogtak a támadók, mint érett fáról a szilvák. Steve felállt, és tétován kibotorkált középre. Elias hadúr életben lévő katonái is új erőre kaptak, és ellentámadásba mentek át. Kinyíltak az ajtók a moguszszekér tetején, és megtisztították az alkotmányt a támadóktól. Ám ezzel még nem volt vége, a muhinok még egy hulláma hátra volt. Steve meghallotta az üvöltést a háta mögött, és megperdült. Az első, amit látott, egy dárda volt, amit elhajítanak feléje. Edvir tényleg megölte az első kettőt. Puszta kézzel törte ki a nyakukat, s egyikük halott kezéből még a kardot is sikerült kitépnie, amellyel aztán a harmadikat szerencsésen félbeszelte. Ám közben úgy fordult, hogy sebesült válla védtelen maradt. És érezte, hogy ismét beleszalad egy penge. Elvesztette a testsúlyát, és térdre zuhant. – Neeee! – ordította Deff, és kétségbeesett kísérletet tett, hogy barátja felé áttörjön. Ám nem volt semmi esélye arra, hogy időben odaérjen. A dárda repült, majd kettétört és a földre hullott. Steve és a támadó között hirtelen megint feltűnt az ismeretlen alak. Aztán már nem volt olyan, hogy támadó, mert a dárdát elhajító alak kétfelé dőlt, szabályosan kettéhasította a köpenyes védőangyal. Másodszor mentette meg az életét. Steve mellett feltűnt egy katona. – Ezt nevezem szerencsének – mondta vigyorogva Stevenek. – Ki ő? – Egy sárkánypap. Ha ő velünk van, senki nem áll meg ellenünk… Steve kezdte ugyanezt hinni. A katona a sárkánypap oldalán rontott az újonnan támadókra, s látszott, hogy teljes biztonságban érzi magát. Steve pedig csak állt, nézte a káoszt és a gyilkosságokat maga körül, és azon vette észre magát, hogy már-már gyönyörrel szemléli a sárkánypap mozdulatainak céltudatosságát és könnyedségét. Edvir fáradtan elmosolyodott. Aztán féltérden maradt, mert leendő gyilkosa egy nyílvesszővel a nyakában dőlt mellé. Egetverő bömbölés hallatszott balról, és egy gigászi fekete test csapódott a támadók közé. A moguszbölény vágtatott be a malom elé, elsodorva, agyontaposva a támadókat. A marján egy magas, vékony alak ült, kezében íjjal, a húron nyíllal. Célzott és lőtt, s Deff is megszabadult egy ellenfelétől. , A bölény megtorpant, és forogni kezdett. Minden lépésével muhinok és martalócok tucatjait döngölte bele a földbe. Dühödten tombolt, a fejét leszegte, és orrával szórta szét a támadókat. Fújt, szuszogott, gyilkolt. Maga volt a megtestesült végzet. Edvir új erőre kapott, s magához ragadta kardját. Deff üvöltött, és úgy viselkedett, mint maga a bika. Legázolt mindenkit, aki elé került. A támadók hamar rájöttek, hogy semmi esélyük, és visszavonulót fújtak. Megfordultak, és gyorsan elnyelte őket az erdő és az éjszaka sötétje. A moguszbölény megtorpant, és egyik pillanatról a másikra kezesbáránnyá vált. A nyakán ülő

alak felállt, elrugaszkodott, és hatméternyi zuhanás után Edvir mellett ért földet. Egy tünde asszony volt. Edvir arca felragyogott. – Elesztriel! A nő a nyakába borult. – Rég nem láttalak, de soha jobbkor nem érkezhettem. – Megoldottuk volna – mondta a lovag. – Kicsit lassabban, de sikerült volna. – Persze – mondta Elesztriel. Kibontakozott Edvir öleléséből – Ne mondj köszönetet! – Hát virágot nem szedek neked. Elesztriel nevetett. – Bent még folyik a harc – morogta a lovag. – Nekem mehetnékem van… Erre meglendültek, hogy a fegyvert ragadó túlélőknek és Elias hadúr életben maradt katonáinak segítsenek megtisztítani a falut.

Kilencedik fejezet

Főnix Gastronis főterén jelent meg a semmiből, de egyáltalán nem keltett feltűnést. Akik ugyanis a főtéren voltak, mindnek volt feladata, a romokat takarították el. Főnix ezt utálta legjobban, minden egyes alkalommal hosszú percek kellenek, míg megtudja, mibe csöppent bele. Láthatóan ezt a falut támadás érte. De mivel itt jelent meg, itt lesz Deff és Edvir is valahol. Meg kell keresnie őket… A házak fele leégett, a másik fele megsérült. Az emberek arcáról fájdalom és kétségbeesés sugárzott, és mindent megszáradt vérmocsok borított. Főnix tétován bóklászott, nem tudta, kit szólítson meg. Hiszen mindenkinek akadt fontosabb dolga annál, hogy beszélgessen vele. Aztán meglátott egy szekeret, tele halottakkal. Muhinok és emberek egyaránt feküdtek rajta. Mindegyiknél beállt már a hullamerevség. Groteszk látványt nyújtottak, szétálló lábakkal és kezekkel. Mögöttük halottak ácsorogtak, nekidöntötték őket egy kiégett ház falának. Főnix a templom felé fordult, onnan éppen egy temetési menet indult útjára. Gyászolók azonban alig akadtak, kevesebben voltak, mint maguk a holtak, négyen hat testet kísértek a temető felé. Artus papja nem ment velük, pedig tiszte szerint az élen kellett volna haladnia. Ám újabb holtaknak kellett megadnia a végtisztességet. Napok óta megállás nélkül temetett. Főnix tehetetlenül állt. Ahhoz nem érzett magában elég erőt, hogy a gyászolókat megközelítse, a levágott és csonkolt halott szörnyek láttán viszont undor töltötte el. Oda azért nem ment. Végül meglátott egy lovagot, aki még csak nyomokban sem hasonlított Deffre. A lovagon fényes páncél csillogott, kardhüvelyét két gyémánt díszítette, és sisak nélkül hagyott haja bőszen lobogott a szélben. Úgy állt, mint egy szobor, a falu biztonságot adó szobra. Főnix odament hozzá, és megszólította. – Egy Deff nevű lovagot keresek. – Azt a békétlent gondolod? – kérdezett vissza a lovag. Főnix tökéletesnek találta a jelzőt, rögtön ráismert belőle Deffre. Bólintott. – Bent fekszik az elöljáró házában és masszíroztatja magát! – És a tünde? – A férfi vagy a nő? Főnix meglepődött. – Nő is van? – Hogyne lenne – biccentett a másik. – Sokan köszönhetik neki az életüket. – A férfi. – Ő valahol itt járkál, és mindenbe beleüti az orrát. Főnix úgy gondolta, Deffet keresi meg elsőként. Az elöljáró háza ott volt előtte. Betört kapukkal és leszakított ablaktáblákkal ugyan, de még állt. Deff három összetolt asztal tetején feküdt, alatta szalmával kirakott zsákok, mellette egy nagydarab, határozott asszony, aki úgy gyúrta a lovag vállát, hátát, derekát, mintha kelesztett tészta lenne. Deff nyögött, sóhajtozott, fogát csikorgatta, de mindezzel együtt látszott az arcán, hogy élvezi a dögönyözést. Aztán észrevette Főnixet, és már nem élvezte annyira. – Ó, hát visszatértél? – nyögte. – Mi történt itt? – kérdezte Főnix a lovag mellé lépve. Amaz könyökére támaszkodva felemelkedett, de rögtön akkorát kapott a hátára, hogy vissza is zuhant az asztalra.

– Azt a lókötő mindenit – kiabálta fájdalommal a hangjában. – Hát nem összetörni kell, hanem összerakni. – Akko' feküdjön nyugodtan! – hajolt fölé a gyúró asszonyság. – Me' ha kell, előtte még össze is csomagolom! – Jól van, no… Főnix kivárt. – Szóval mi történt itt? – kérdezte még egyszer. – Muhin és emberi horda tört rá a falura. A Birodalomból jöttek, és az adóra fájt a foguk. – Az adóra? – A moguszszekér, amit az úton láttál. – Emlékszem. – Itt szálltak meg, és az első este megtámadták őket. Több százan voltak, ha nem több ezren. – Edvir jól van? – Két szúrást kapott a vállába, de kutyabaja. – Két szúrásra azt mondod, nem számít? – döbbent meg Főnix. – Kint lófrál valahol azzal az Elesztriel nevű tündével, és nagyon jól érzi magát. Hidd el, fiam, jobban, mint én. Az asszony a lapocka alatti izmokat kezdte masszírozni, amitől Deff arca egy jó időre görcsbe ugrott. Főnix megint csak várt. – És az idegennel mi lett? Azzal a másikkal, amelyik akkor jelent meg, amikor eltűntem. Steve volt a neve. – Steve, Steve! – A lovag nyögött. – Túlélte. Egy sárkánypap mentette meg. Nagy csata volt, az utóbbi év legnagyobb csatája. Az asszony Deff válla alá nyúlt, és egy erőteljes mozdulattal oldalra fordította a lovagot. Aztán megragadta a karját, kicsavarta és húzott egyet rajta. Előbb a csontok roppanása hallatszott, majd Deff üvöltése. – Beste asszony!… – üvöltötte, mire az asszony egy rongyot tömött a szájába. – Fogja be! – mondta cseppet sem kedvesen. – Vagy betapasztom. Há' milyen férfi maga, ha ezt sem bírja? Főnix úgy vélte, itt semmire se fog jutni. – Elmegyek, megkeresem Edvirt – mondta, de a lovag meg se hallotta. A rongyot köpködve morgott, de ideje nem volt végigmondani, mert egy újabb mozdulattal az asszonyság előbb gerincre vágta, majd a másik karjával is megtette ugyanazt, mint az elsővel. A lovag ordítása közben menekült ki Főnix a teremből. Edvir és Elesztriel a sebesültek ellátásánál segédkezett. A két tünde tökéletesen ismerte a gyógyfüveket, és gyorsan, pontosan kötöztek sebet. Miközben dolgoztak, körülöttük élelem és ital gyűlt, bármennyire is kevés maradt belőle a pusztítás után, a falusiak hoztak bőven, így rótták le hálájukat. A tündék ugyanakkor a lábadozó fekvőbetegeket táplálták vele, ők maguk alig ettek. A faluban nem volt ispotály, ezért az egyetlen épen maradt műhelyben, a kovácsnál helyezték el a sérülteket, illetve a kovács háza előtt. Főnix az útmutatások alapján könnyen megtalálta Edvirt. – Mennyire értesz az orvosláshoz? – kérdezte Edvir, amikor Főnix melléje lépett. Egy csepp időt sem vesztegetett udvariasságra vagy a tünde nő bemutatására. Éppen egy sebet varrt össze apró,

szabályos öltésekkel. – Sajnos semennyire – intett nemet Főnix. – Legfeljebb azt tudom, minek hol kell lennie az emberi testben. – Akkor itasd a betegeket és kérdezd meg, mire van szükségük – lépett melléje az ismeretlen tünde nő, és egy csajkát nyomott Főnix kezébe. Főnix egy pillanatra rajta felejtette a tekintetét. Gyönyörű volt, nem csak azért, mert tünde volt, s mint minden tünde, légies, bájos arcú és letisztult tekintetű. Tünde szemmel is a szebbek közé tartozott, minden vonásából egyfajta belső erő és nyugalom sugárzott. – Főnix a nevem – mondta kicsit bénán. – Elesztriel. Indulj már! Hamarosan újabb sérülteket hoztak, a birodalmi hordák menekülésük során megtámadtak egy kereskedelmi karavánt is. A túlélőket a király katonái szedték őssze. Tizennégyen voltak, némelyek csak felszíni sérülésekkel, zúzódásokkal, mások mély, nyílt sebekkel, törésekkel. A legrosszabb állapotban az a férfi volt, akinek megégett a fél teste. Bőre felhólyagosodott, a ruha szövetszálai beleolvadtak a húsba. Elesztiel először őt vette kezelésbe. Megitatott vele valamit, amitől a fájdalmai elmúltak, és a sebesült álmodozó tekintettel méregette a kovácsműhely szerszámait. Aztán a tünde nő hűs vizet hozatott Főnixszel, amibe porrá tört leveleket kevert, és olajakat. Könnyű, fehér lepedőt merített a gyógyvízbe, s azzal borította be az égett testrészeket. Közben Edvir a tőrével és a kovácsszerszámok segítségével egy combban maradt nyílhegyet operált ki. Sebesültje nem kapott fájdalomcsillapítót (a tündék igyekeztek csak a legszükségesebb esetben adni, mert szűkében voltak belőle), ezért egy posztóval betekert fadarabra haraptatták rá. Edvir ügyes volt, a sebesült mégis véresre harapta az ajkát. Főnix pedig csak állt ott bénán, és arra gondolt, hogy a legrosszabb rémálmában jöjjön elő hasonló pillanat. Mert rajzolt már ugyan csatát, lehulló fejeket, kivégzéseket egy fantasy képregénybe, amely El Cid életével foglalkozott egy alternatív és mágikus történelemben, de a rajzok és a valóság (az álomvilág valósága) nagyon messze álltak egymástól. A kocsmai verekedések, útszéli kakaskodások és csóró tolvajok elfogása, amit Deff és Edvir mellett átélt, nem készítették fel ilyesmire. – Ez szörnyű – csúszott ki a száján akaratlanul. Elesztriel éppen felállt az égett férfi mellől, és megtörölte a kezét egy friss kendőbe. – Szörnyű? Azt mondod? Az embereknek van egy szörnyű oldala, igen… – Deff azt mondta, muhinok voltak. – Nos, valaha a muhinok is emberek voltak, nem? Elesztriel elment mellette, és leült egy másik beteg mellé, akinek az alkarja eltörött. A tünde nő finom ujjakkal kezdte bontogatni a sérült ingét. – Kitisztítjuk a sebet, és ha nem tört apróra a csont, akkor összeillesztem, és merevítőhöz kötözöm – mondta a sérültnek. Negyven körüli férfi volt az is, homlokáról erősen folyt az izzadtság (valószínűleg a fájdalomtól), de nem szólt, csak bólintott. – A muhinok emberek voltak? – fordult a nő után Főnix. Elesztriel csodálkozó pillantást vetett rá. – Nem ismered a muhinok átkának történetét? – Nem én. – Ő külvilági, Elesztriel – szólt oda Edvir. – Szóval álmodó? – A tünde nő most már alaposabban megnézte Főnixet, aki ettől zavarba jött. Aztán Elesztriel vállat vont. – Olyannak tűnik, mint az itteni emberek.

Főnix talán kissé éles hangon kérdezett vissza. – Miért lennék más? – Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Elesztriel elővette tőrét és felhasította a sebnél a ruhát. A sérülésen kitüremkedett a csont vége, de látszott, hogy nem szilánkos a törés. – Az elején fájni fog, de aztán sokkal jobb lesz. Ha nem erőlteted, gond nélkül begyógyul majd – mondta a tünde nő a betegnek, majd ismét Főnixhez fordult. – Hozz nekem, külvilági ember, egy tálban tiszta vizet, tiszta kendőt, a lovam nyergéről a zöld fiolát, továbbá vékony kötelet, könnyű ágyhuzatot csíkokra hasítva és fakérget. – Fakérget? Honnan? – Keress favágókat vagy egy olyan helyet, ahol már felhalmozták a télire valót és fejts le a tönkökről párat. Keményebbeket, egészségesebbeket. Ne azt, ami könnyű lenne, mert már alábújtak a férgek! De elébb a kendőt, a fiolát és a vizet. – A tünde hirtelen érdeklődővé vált. – Tudod, miért? – Kimosod és fertőtleníted a sebet – morogta Főnix. – Be ne gennyedjen a piszoktól… Elesztriel mosolygott, Főnix pedig ment az útjára. Már jócskán lement a nap, amikor végeztek. A két tünde ellátta a betegeket, a kovács elkészült Deff páncéljának helyrehozatalával, és a lovag már csiszolhatta is a vértezetet, hogy kinézzen valahogy. Főnix fáradtan ült a kocsmában Deff jobb oldalán, és zsibbadtnak érezte magát. A szemközti asztalok egyikénél ott ült az a fénylő páncélú lovag is, aki délelőtt útba igazította Főnixet. Egyedül volt, sisakja mellette az ülésen, akárcsak kardja. Előtte egy fatálon szárnyashús és mellette egy fakupa. Az ismeretlen lovag a tőrére szúrta fel a húst, lassan rágott, és öt-hat falat után leöblítette borral. Főnix észrevette, hogy ha feléjük néz, lenézés ül tekintetében, és Deff mindig mocorogni kezd. – Ismered azt a lovagot? – Főnix egy idő után nem bírta tovább és rákérdezett a nyilvánvalóra. – Sohan báró fiát? Hogyne ismerném morogta Deff. – De nem lovag, csak egy lovagnak kinéző őrző. Khealnor a neve, és nagyon jó katona hírében áll. Többre is fogja vinni, ha a következő pár órában ki nem tekerem a nyakát. – Micsoda?! Deff ivott a söréből, majd nagyot sóhajtva visszetette a korsót az asztalra. – Khealnor az őrzők közé tartozik. Az apja báró és hadúr, valaha forrófejű és nemes lovag volt. Nemegyszer együtt harcoltunk. Barátságból vívtunk, és hol ő maradt felül, hol én. – Akkor mi a baj? – Mi a baj? – gerjedt fel Deff. – Mi a baj?! Hagyjál békén, kölyök… Főnix védekezőn emelte maga elé a kezét. – Jól van. Csak kérdeztem. Csend ült az asztaluk fölé, amit Edvir tört meg. – A régi történeteket nem mindig esik jól felidézni. De a nagyon régieket fel lehet, nemde? Elesztriel, tartozol a fiúnak egy történettel. – Én? – lepődött meg a tünde nő. – A muhinok meséjével. – Meséljem el, mitől muhinok a muhinok? Hiszen még nem is éltem akkor.

– Elesztriel csak háromszázhúsz éves – mosolyodott el Edvir. A tünde nő tekintete elfelhősödött. – Edvir! – Jól van, na! Mesélj! – Kíváncsi vagyok a történetre – mondta Főnix is. – Tényleg… – A muhinok nomádok voltak, emberek, mint… te – kezdte Elesztriel kedvetlenül. – Szinte minden országban találkozhattál muhin nemzetségekkel. Folyamatosan vándoroltak, terelgették állataikat, cserekereskedelmet folytattak a városokkal, ha éppen nem loptak. Békétlen és magának való nép volt a muhin, sejteni lehetett, hogy előbb-utóbb nagy bajt csinálnak majd valahol. Deff intett a kocsmárosnak, hogy hozzon még egy korsó sört neki. – A baj elkövetkezett, és éppen Nifinben – folytatta a tünde nő. – Nifinről tudsz valamit, álmodó? – Csak azt, hogy nagyon sok arrafelé a mágus. – Nifin lényegében a mágusok országa, így igaz, és így volt ez már ezerötszáz évvel ezelőtt is. Csodás ország, a lakosai szeretik, s ügyesen művelik földjét, persze a föld hálás is a gondoskodásért. Nos, másfél ezer évvel ezelőtt, amire egyes tündék még emlékezhetnek, egy mágusiskolával kapcsolatosan elterjedt a szóbeszéd, hogy megtalálták a lidérckürtöt. – Elesztriel felemelte a kezét, amikor látta, hogy Főnix megszólalna. – Ne kelljen mindent elmagyaráznom, mert a hó érkeztéig sem jutnánk a végére. Legyen elég az, hogy a lidérckürt egy áhított mágikus kincs. Főnix bólintott, Deff megkapta a sörét. – A muhinok egyik törzsének fülébe jutott ez a szóbeszéd, és úgy döntöttek, hogy megszerzik a lidérckürtöt. Óriási hatalmat jelentett volna számukra, a legnagyobbat e világban. Onnantól kezdve Nifin földjeit járták, el nem hagyták volna az országot. Vártak az alkalomra, mikor törhetnek be a varázslóiskolába úgy, hogy ne kelljen száz feldühödött mágussal farkasszemet nézniük… Az alkalom aztán eljött, amikor nagygyűlést hirdettek Nifinben. A varázslóiskola kiürült, csak a tanítványok és a szolgálók maradtak ott. A muhinok pedig lecsaptak. – Betörtek – morogta Deff. – A legkegyetlenebb szörnyeknél is rosszabbak voltak. – Lecsaptak, betörtek – bólintott Elesztriel. – Mindenkit legyilkoltak, de persze amit kerestek, azt nem találták meg. Hogy ott volt a lidérckürt, vagy ott van most is, a mai napig nem tudhatjuk. De a muhinok a kutatás közben mindenkit megöltek. És nem is karddal, hanem csupasz kézzel, baltával, bunkókkal… A kegyetlen mészárlást mindössze négyen élték túl. Egy kivénhedt mágus, aki felállni nem tudott, s úgy tűnt ágyában fekve, mintha halott lenne, egy lovászfiú, aki beszorult egy ló teteme alá, és két diák. Az egyikük a konyhában bújt el, a másikukra egy gerenda dőlt rá, és erősen vérzett, amikor a muhinok otthagyták. – Nem értem – mondta Főnix. – Azt mondod, a muhinok ekkor még emberek voltak? – Igen. – Hogyan lettek szörnyek? – Azt mesélem – ingatta a fejét Elesztriel. – Ti, emberek, olyan türelmetlenek vagytok arrafelé is, ahol élsz? – Sokkal türelmetlenebbek, mint az itteniek – bólintott Főnix. – Az én világomban úgy tartják, hogy minden perc drága. – Hát itt ráérsz, az élet nem szalad el. De folytatom… A túlélő gyerekek egyike, akire rádőlt a gerenda, még csak kezdő mágustanonc volt. Pár évet töltött csak az iskolában. Ebben a gyermekben azonban a fájdalom és a düh olyan ismeretlen hatalmat hívott életre, hogy

amikor megátkozta az iskolára rontó muhinokat, az átka megvalósult, és az egész népet elérte. Onnantól kezdve egyetlen muhin újszülött sem volt ép. Mind torzan jött a világra. Aztán a torzszülöttek is torzszülötteket nemzettek, és a muhinok megszűntek emberek lenni. Azzá váltak, amik szívükben voltak, szörnyekké. Főnix csendben emésztette a történetet, ami otthon mese lett volna, de itt véres valóság volt. – A gyermek túlélte? – kérdezte aztán. – Igen – bólintott Elesztriel. – És nem akarta visszafordítani az átkot? Hiszen nemcsak a muhinokat sújtotta vele, hanem közvetve az egész világot is. – Túlságosan nagy mágus lett. Nem törődött a muhinokkal. Nem nézett vissza a múltba. – Ember volt? – Az. – Akkor a halála után nem volt senki, aki megtörje az átkot? Ki mondta, hogy meghalt? – Elesztriel megint furcsán tekintett Főnixre, mint aki a világ legalapvetőbb dolgaival sincs tisztában, például, hogy a víz nedves, a tűz meleg. – Még él. A mai napig ő a világ leghatalmasabb mágusa. Úgy hívják, hogy Karmen.

Tizedik fejezet

Harod nem Adessza csatornáiban bujkált, mint holmi tolvaj vagy törvényen kívüli, neki külön negyede volt a város északi végén. Egy régi, lepusztult kerület, ahonnan a lakók vagy kihaltak, vagy elmenekültek, még a Birodalom megalakulásának idején, amikor Adessza déli részén megkezdődtek az építkezések. Ez a negyed város volt a városban, ahova nem merészkedett katona, vagy tisztességes ember, akinek pedig tisztességtelenek voltak a szándékai, az álruhában jött. A romos házak és omladozó paloták homlokzatát az utólag odatámasztott gerendák vagy az imádságok tartották egyben, a sikátorok mocska pusztító bűzt eregetett, a kövek alatt bogarak és férgek találtak menedéket. A hulladékon is sokan éltek. Patkányok, kóbor macskák, emberek egyaránt ott turkáltak bennük élelem után kutatva. Harod világában háromfajta ember élt, akik neki dolgoztak, akiket meg lehetett venni, s akiket megvenni sem volt már érdemes. Táborában az első két fajtát tűrte meg, de a másodikat általában ketrecben vagy láncon tartotta. Mindenki tudta, hogy itt az erő számít igazán. Az ész és a furfang is csak akkor, ha erővel párosul. Harod szerette a harcosokat, szerette a küzdelmet, de szerette a mulatozásokat is. És persze a nőket. Ezen az estén is folyt az ital a sikátorok szívében, s a tüzek lángján kívül, a sötét sarkokban ki lettek elégítve egyéb mindennapi vagy perverz vágyak is. Mindenki mulatott, többen azért, mert Harod kiválasztotta őket a következő feladatra. Mások, mert kimaradtak belőle, s úgy vélték, míg a csapat valahol a világban beteljesíti megbízatását, addig nekik itt, Adesszában sokkal több babér terem. Harod most kivételesen nem ivott, és nőhöz sem nyúlt. A gondolatait teljesen lefoglalta a küldetés, a terv, amelyet be akart teljesíteni. Elhozni Mordova királyának lánygyermekét a legfőbb városból – szinte lehetetlen feladat. Nem csupán Mordov erősségei és katonái miatt, de a palota mágikus védelme miatt is. – Igyál, Harod, akkor megszólalnak majd a hangok a fejedben, és jó tanáccsal fognak szolgálni – mondta a gír Barnazol. A harcos Harod jobbján ült, s ülve is három fejjel föléje magasodott. Másnak a dereka olyan vastag, mint neki a válla. A nyaka, mint egy bikáé, megfeszültek, s dagadtak rajta az izmok. Kint mulattak Harod csonka palotája előtt, amit a rablóvezér négy éve komoly harcban foglalt el tulajdonosától, egy ál lovagtól. Az épület előtti téren rakták meg a tüzeket, sütötték az ökröt, a birkákat és a tyúkokat. Harod kiült az emberek közé, azt akarta, hogy a következő hetekben, míg távol lesz, mindenki emlékezzen rá. Zenészeket is fogadott, akik néha játszottak, néha nem. De senki nem törődött velük, akkor se, ha játszottak, és akkor se, ha nem. A birkózásoktól, erőfitogtatástól, átkozódásoktól, anekdotázásoktól és egyéb zajoktól úgysem lehetett hallani, mit zenélnek. – Megfogadtam, hogy akkor iszom csak, amikor a kezemben lesz a lány – morogta Harod. Egyelőre csak Barnazolnak mondta el a küldetés célját, a megbízójuk nevét viszont még neki sem árulta el. – Botor dolog – felelt a gír és egy kancsónyi bort ledöntött a torkán. – Nagydarab marha vagy te, barátom. – Harod felállt, s megveregette a másik vállát. – Meg tudod inni az én részemet is? A tied lehet… – Le fog csúszni. Abban nem lesz hiba. Harod nekiindult, hogy szemrevételezze seregét. (Seregnek nevezte, mert többen voltak, mint egy banda, és messzebbre fognak menni náluk.) Ilyenkor, részegen kinek-kinek megnyilatkozik az

igazi énje. Sokat elárul róluk, hogy pár kancsó bor után milyenek, kötekedők, haragosak, csendesek, alattomosak… Ki lesz hirtelen haragú és ki komédiás. Ki ránt kést, és ki marad talpon. A leghangosabbak a hegylakók voltak. Egy külön udvarban vertek tanyát, húszlépésnyire az emberektől. Öten voltak, mégis, részeg gajdolásukkal túlüvöltöttek harminc embert. Harod áthaladt egy boltíves átjárón, és a belső udvarban tízszeres visszhangba lépett be. Csendesen besétált a hegylakók közé, akik bár erősebbek és magasabbak voltak, mint ő, a láttára elhallgattak, és úgy ültek le a tüzük mellé, mint a rosszaságon kapott, neveletlen gyerekek. Harod végignézett rajtuk. – Jól szórakoztok? – kérdezte kedvesen. A hegylakók bólogattak. – Jól, jól… – Persze. – Van még ital bőven. Harod biccentett. – Rendben. Most tomboljátok ki magatokat, mert az úton még egy ilyen nem lesz… – Nem ihatunk? – Nem. Nem ihattok, nem fosztogathattok és nem erőszakolhattok meg nőket. – Ó… – …addig, ameddig engedélyt nem adok rá. – Az más. – De az sokára lesz. Ha teljesítettük, amivel megbíznak minket. A hegylakók egymásra néztek. – Értve vagyok? – kérdezte Harod olyan éllel a hangjában, amelyben ott bujkált a halál ígérete, ha nem „igen”-t hall. – Igen… igen… Harod elmosolyodott. – Akkor hát most mulassatok! – Rácsapott a közelebbi hegylakó hátára, majd hangosan felröhögött. Kiengedte a hangját, mire a hatalmas férfiak is elengedték magukat és vele röhögtek. – Most rúgjatok be, és most zabáljátok tele magatokat! Ment volna el, amikor valaki utána szólt. – Vezér… Harod visszafordult. – Nos? – Nő is kellene. Harod biccentett. – Rendben. Küldetek egyet. – Küldess kettőt, egy némber nem biztos, hogy kibírja. De három még jobb lenne. – Küldetek hármat. Láncon lesznek… szeretitek a láncot, ugye? A hegylakók megint csak röhögtek, Harod pedig visszatért az utcára. Tartsd feszültségben őket és büntess keményen, gondolta, néha pedig adj jutalmat. Akkor is, ha logikátlannak tűnik. Ne tudjanak kiszámítani. Mindig legyen bennük félelem attól, hogy megfelelnek neked… Máshogy nem lehet bánni a hegylakókkal. A következő sarkon jobbra fordult, belebotlott egy részegbe, akit nekilökött a falnak. – Egy kis baroness? – állt elé egy félszemű fickó, majd amikor észrevette, kibe futott bele, bocsánatkérést nyögve hátrálni kezdett. Harod észre sem vette. Baroness, ez volt a közismert neve annak a szernek, amivel a leg gyorssabban kiégethették az agyukat az utcán élők.

Újabb tábortűz mellett haladt el, s az ott ülők is elhallgattak közeledtére. Pár méterrel később belépett egy kifosztott, ablak nélküli házba és a romos lépcsőkön át felment az emeletre. Átlépett egy kis hídra, ami a szomszédos utca fölött egy toronyba vitte át. Látta maga alatt az éjszakai életet, egy sarokban utcalány dolgozott, másutt ketten dulakodtak valamiért. Részeg hőbörgés volt, páran drukkoltak nekik. Egy macska rohant át szemben a háztetőn, aztán eltűnt a sötétben. Nem sokkal később keservesen felnyávogott, nyekergett, majd egyszerre csönd lett. Harod tudta, hogy jó helyen jár. Az épület második szintje romos volt, de még járható. A fölső emeletre már senki nem merészkedett volna fel. Harod megállt, elővett egy szelencét, felpattintott egy aprócska zárat rajta, majd a lyukon keresztül kis port szívott fel az orrába. – Tudom, hogy itt vagytok. Senki nem válaszolt neki. – Nem jöttetek el hozzám, pedig üzentem értetek. Ügy döntöttem, megnyúzatlak, megfőzetlek és feldaraboltatlak benneteket. Persze mindegyiket élve… Kivárt. – Mielőtt elmegyek, még szórakozom egy jót – mondta aztán. – Fussatok, élvezet lesz az éjjeli vadászat. Megfordult, mintha csak ezért jött volna, hogy ezt közölje. – Mentünk mi, mentünk… – hallotta fentről a vékony hangú választ, és mocorgó alakok keltek életre a sötétben. – De megállítottak bennünket… Harod megtorpant és visszanézett a válla fölött. – Kicsoda? Kitépetem a szívét… – Nem tudjuk, egy egész rablócsapat volt. – Rablócsapat itt? – csodálkozott Harod. – Az én városomban? Tudod, mi jár a hazugságért… – Bocsáss meg, bocsáss meg… uram. Egy alak kúszott elő a sötétből. Kisebb volt, mint egy felnőtt ember, s formátlanabb, mint egy gyerek. – Mennyit ér az életetek? – kérdezte Harod. – Mindent, mindent. Hűséges szolgáid leszünk. – Azok vagytok. – Igen, azok vagyunk. – Reggel csatlakoztok hozzánk. Elbújtok a szekéren, és csak este jöttök elő. A legkisebb ellenkezésre is levágatom a karotokat. Mindhármótokét. Először csak a karotokat, és aztán sorban mindeneteket. – A szekéren leszünk – suttogta a goblin, és visszamászott a sötétségbe. Harod okkal nem büntette meg őket. Ha emberek lettek volna, már nem élnének, de a goblinokkal máshogy kellett bánni. Még akkor is, ha városiak voltak, és megszokták az emberek közelségét. Szüksége volt a képességeikre, bizalmatlanságukra, fürgeségükre, arra az adottságukra, hogy láttak a sötétben, sőt lehet, hogy a fegyvereikre is. Szerepet kaptak a tervében, s nem hagyhatta őket itt. – Jól csinálta – szólalt meg egy hang Harod háta mögött. – Ha még egyszer mögém kerülsz, csíkokat hasíttatok ki a bőrödből és csengőt akasztatok rájuk

– fordult Harod a tolvajhoz. – Én nem goblin vagyok, hogy fenyegess… – mondta a tolvaj, de ekkor Harod keze megvillant, és tőre a férfi nyakára feszült. – Én nem fenyegetlek – sziszegte. – Új vagy itt a városban, úgyhogy elismétlem még egyszer, hogy én nem szoktam senkit csak fenyegetni. S hogy ezt el is hidd, hát bebizonyítom. Villant a tőr, és a tolvaj füle a következő pillanatban már Harod kezében volt. A férfi a fájdalmat csak később érezte, akkor, amikor Harod a fülét a szájába tömte. Üvöltött volna, de a rablóvezér a szájára tapasztotta a kezét. A tolvaj vergődött, de Harod erősebb volt nála. Szinte alig mozdult, csak fogta, és a tekintete sötéten csillogott. Aztán amikor a másik majdnem megfulladt már a saját fülcimpájától, Harod elengedte és hagyta földre rogyni. – Remélem, megjegyezted – mondta nyugodtan és megtörölte tőrét a tolvaj mellényében. Kimért volt és parancsoló a hangja. – És holnap alkonyatkor légy a szekereknél! Harod egy félórát lehetett csak távol, s ezalatt a gír öt kancsó bort döntött le a torkán. A szeme véreres volt, a nyelve nehezen forgott már, de még egyenesen állt két lábán. A zenészek kivételesen játszottak. Páran táncoltak is oldalt, de lehet, hogy csak tántorogtak. Erre a zenére azonban ez is megfelelt. – Vigyetek három szajhát a hegylakóknak – intett Harod egy emberének. – Vigyétek a csúnyábbakat, azokért nem kár. Aztán leült a gír mellé. – Szokatlanul csendes vagy ma este, Barnazol. Mi ennek az oka? – Gyenge a bor – vigyorgott rá a gír. – Akkor többet ittál volna. – Na jó… Délután fogadtunk a Hegyesfogúval, hogy le tudom bontani Merodis kápolnáját puszta kézzel. Hát megnyertem a fogadást, de kicsit kimerültem. De ne mondd el senkinek, hogy egy vacak kápolnától kimerülök. – És mit szólt a pap? – Azt hiszem, elszaladt. – És mennyit nyertél? – Két mordovai aranyat… Gyorsan szerzett pénz volt… – Aha. – Harod igyekezett komoly képet vágni. – És mi lett a kápolna tetején lévő aranyozott szélű cserepekkel? – Ó, hogy az a… – Adj egy combot abból a tyúkból! A gír nyújtotta a húst, ám Harod már nem vette azt át. Egy fiú szaladt eléje, olyan kilencéves forma. – Küldöttség jött, vezér – mondta. Harod felállt, s akkor már hallotta, hogy moraj kél szemből. Olyan hang volt, mint amikor a folyó kanyarulatában feltorlódik az uszadékfa, és csattog, súrlódik, reszelős hangot ad. Tömeg jött a küldött mögött, s a tömeg suttogott, morgott, beszélt. Nyomták előre az idegeneket, akik hárman voltak, és idegesen, körbe-körbe tekingetve lépkedtek közelebb. Középre tolták őket, s mögöttük a tömeg legyezőszerűen szétterült. Harod az elöl haladót

figyelte. A királyi testőrség öltözéke volt rajta. Két társa egy ládát hozott, ők jóval egyszerűbben öltöztek, mint akármelyik lótifuti palotamunkás. A zenészek elhallgattak. Egyikük, amint letette bőgőjét, elájult. Nem volt mibe kapaszkodnia. – Harod vezért keressük – mondta a testőr hangosan, hogy mindenki hallja. Vagy tán a félelmét leplezte hangjával. – Megtaláltátok. A testőr intett a másik kettőnek, akik előre vitték a ládát, és letették a földre. A tömegből most senki nem mert még pisszenni se. Csak a tűz lángja lobogott a gír előtt. Felnyitották a láda tetejét. Az elöl állók melléből sóhaj szakadt fel, és suttogás kélt, mint őszi szél, arany. Arany. – Mi ez? – kérdezte Harod. – És ki kedveskedik vele nekem? – Orkhon parancsnok békét szeretne venni tőled Adesszában. Háromnapnyi békét. – Orkhon? – vonta össze a szemöldökét Harod. – A királyi testőrség vezetője? – Úgy van, uram. – És háromnapi béke kell neki Adessza városában. A követ bólintott. Harod felállt és az aranyakkal teli ládához ment. Mordovai pénz volt benne, vastag aranytallérok. Három nap – vigyorgott a rablóvezér. – Akármire is készül Orkhon, mondd neki, a békét a városban megkapja. És öröm vele üzletelni.

Tizenegyedik fejezet

Az adesszai királyi palota olyan volt, mint egy termeszvár, falai, termei, folyosói az elmúlt évtizedek során egymásra épültek, s lassan átláthatatlan labirintust képeztek. A Birodalom rövid fennállása alatt a királyok mind úgy érezték, hozzá kell építeniük a maguk templomát, báltermét, lovagi termét, őrtornyait a palotához, így alakult ki az épület mostani, ám feltehetően korántsem végleges formája. Laurus király nyolc éve ült a trónon, de ez alatt a nyolc év alatt elődeihez méltó céltudatossággal építtette meg és rendeztette be a maga termeit. A királyi fogadóterem, ahol az étkezések folytak, a palota leghatalmasabb helyisége volt. Négy sor oszlop tartotta a mennyezetet, amelynek közepén egy kürtő nyílt az ég felé, s alatta hatalmas tűz lobogott. Az étkezésnél használt asztalokat a tűz körül helyezték el, körben, megkerültek négy oszlopot is. A háttérben fáklyák lobogtak – Laurus király jobban szerette a fáklyákat, mint a mécseseket vagy a tűzserpenyőket. A királyi vacsorákon mindig sokan voltak, a legrosszabb időkben is legalább hatvanan ülték körbe az asztalt. Ezen az estén több mint százan vendégeskedtek a királynál. Laurus meg akarta mutatni hatalmát, amely az álmodók számával egyre nagyobb lett. – Eljön az idő, Orkhon – mondta a háta mögött strázsáló testőrparancsnoknak –, amikor a Birodalom lesz a leghatalmasabb ezen a világon. Az álmodók felemelik majd, és a világ urává teszik. Minden bizonnyal, felség – hajolt közelebb Orkhon. A fekete bőrű testőrkapitány is álmodó volt valaha, tudta, miről beszél a király. Abban a másik világban, Szomáliában volt katona. Egészen a hadnagyi rangig eljutott Aideed tábornok seregében, majd a tábornok 1996-os halála után elszegődött egy hadúrhoz. Szomáliföldön halt meg, Sanaag tartományban, egy rajtaütésben. Egy nyolcéves kölyök lőtte le, egy akkora fegyverrel, amit alig bírt el. Ő pedig végleg itt ragadt. Álomföldön. – Ilyen támogatottságban nem is reménykedtem – folytatta a király. – Karmen is, és a Kereskedő is velünk vannak. Mordovának leáldozott. Orkhon a mulatozókat nézte, az ingyenélőket, akik kiszolgálják a királyt, de ezernyi érdekük ezeregy felé húzza őket. Orkhon ismerte ezt a másik életéből. Marakodó vezérek, szétszabdalt ország. Szomáliának is csak egy erős uralkodó kellett volna. De ahány klán, annyi hadúr. – Mordova még mindig erős. Nehéz ellenfél lesz – mondta a királynak. – Mordova négyezer éves. Ennyi idő elég egy királyságnak. Ideje kimúlnia. – De nem fog magától kimúlni. A király felnézett a testőrparancsnokra, majd intett, mintha legyet hessentene el. – A győzelmünk ilyen szövetségesekkel nem lehet kétséges. És megvannak a katonáink is! – Felnevetett. – A Birodalom száz éve még nem létezett. Hetven éve azt mondták, mit keres az a maroknyi ember azon a kopár földön? Ötven éve csendesen csodálkoztak, hogy városok nőnek ki a semmiből. Húsz éve már óvatosan figyelnek bennünket. És most… most már félnek tőlünk. A király vigyorgott, majd felállt. Az asztal mentén két oldalt sorban elhallgattak az emberek. Akik szemben ültek, s a tűztől nem látták Laurist, a jelekből azok is rájöttek, hogy a király beszélni akar, és befogták a szájukat. A Birodalom első embere felemelte aranykupáját.

– Nemeseim – kezdte –, lovagok és harcosok, akik itt ültök asztalomnál… Különös időket élünk mi, itt születettek. Mi emlékezünk még arra az időre, amikor gyermekként kopár sziklákon ugráltunk, és a legközelebbi város egy nap lovaglásra volt… Emlékszünk arra, hogy a földből alig sarjadt mag, és néha még a kecskéknek sem jutott fű, ezért aztán inkább elvettük őket a parasztoktól, levágtuk, megsütöttük és megettük őket… Nevetés harsant. A király tréfált. – Éljenek a parasztok! – Nem, a kecskék! A király mosolygott és ivott, aztán folytatta. – A világ megváltozott. A földből ma is alig sarjad mag, de a régi területeken most már városok állnak, folyók és csatornák futnak, és az alattvalóink száma megsokszorozódott. No és a föld is tágul… Nekünk tágul. Orkhon hátralépett, csak annyit, hogy a helyiségben ülők nagy részét lássa. Intett az embereinek, hogy húzódjanak összébb, vonják a gyűrűjüket szorosabbra az asztal körül. – Ha csak ülünk, és mulatunk, az álmodóknak köszönhetően akkor is mi leszünk a leghatalmasabb birodalom e világon. A Birodalom lesz az igazi birodalom… De tehetünk is érte… Igyunk a jövőre, arra, hogy mindenki megtalálja itt a számítását! – A királyra! – kiáltotta valaki oldalt, mire mindenki felállt, és a kupáját a királyra emelte. – A királyra! – mondta a király. Ivott, és mindenki más is… …aztán Laurus úgy érezte, hogy a bor nem melegíti többé a belsejét, hanem lefolyik a mellére. Csodálkozva eresztette le a kupáját. A bor tényleg a mellére folyt, de nem az álla két oldalán, hanem a torkán keresztül. A király kezéből kiesett a kupa. Laurus oldalra fordult, arra, ahol Orkhon állt egy véres tőrrel. Elhomályosuló tekintettel nézte a komor arcú testőrparancsnokot, mondani akart valamit, de a vére és a bor a tüdejére ment, s a száján csak valami híg hab buggyant ki. Aztán a király a székére dőlt. A nemesek ekkor vették észre, hogy valami baj van. Mire azonban mozdulhattak volna, mögöttük életre keltek az oszlopok és az árnyak, és megannyi testőr lépett mögéjük, csupasz pengével. Csend lett. Orkhon ebben a csendben előrelépett, s levette a koronát a halott király fejéről. Aztán felemelte a lábát, és lerúgta a királyt a székéről. Lauris beesett az asztal alá, nem volt többé látható. Orkhon felemelte a véres tőrt, és megmutatta az udvari embereknek. Kitartotta jobbra is, és balra is. – Meghalt a király! – harsogta bele a csendbe. – Van valakinek kétsége, hogy enyém a trón? Senkinek nem volt. Orkhon nevetett, eldobta tőrét, majd a királyi koronát véres kezével a fejére tette. Egyszerűen, egy kézzel, mintha valamiféle télire való fejfedő lenne. – A Birodalomnak többé nincs királya! – kiáltotta diadalmasan. – Császára van. Üdvözöljétek hát az első császárt! Éljen Orkhon, a fekete császár – harsant fel egy hang. Valaki a lábával dobogni kezdett, amit a többiek átvettek, és pillanatokon belül rázkódni, remegni kezdett a trónterem padlója, ablakai, falai, dübörgött az egész vár. A dübörgés kihallatszott Adessza utcáira is, és egy új idő eljövetelét jelezte.

Tizenkettedik fejezet

Steve otthon ült, és senkinek nem nyitott ajtót. Kifejezetten örült, hogy Réka most nincs mellette. Amennyire hiányzott neki tegnap, annyira nem tudott volna mit kezdeni vele most. Szerencsére azonban Brüsszelben lesz még pár napig. Steve remélte, hogy ennyi idő alatt össze tudja szedni magát. Fogta a gitárt, ment mellette a tévé, és ment a számítógép is, cél nélkül. Ült az elektronikus zaj közepén, és jól érezte magát. Otthon érezte magát. Kicsit részeg volt. Miután másnaposan felébredt abból a másik világbeli rémálomból, bedobott egy pohár Jagermeis-tert, amit egy második, egy harmadik és egy negyedik követett, egészen addig, míg ki nem ürült a literes üveg. Jól esett lazítani, nem gondolkodni, üresnek lenni. Részegen hihetőnek tűnt az egész. Elaludt, és egy mágikus világban ébredt fel. Aztán felébredt itt is. És vissza fog térni oda. Van benne logika, mondta magának, van benne logika. Elkezdett valamit játszani a gitáron, aztán megakadt, és nem tudta folytatni, mert nem tudta, mit kezdett el. – Ez van – mondta magának, és felkelt. – Rendelni kéne valami kaját. Lemenni, enni egy kínait. – Viccesnek hangzott. – Enni egy kínait. Aztán nem ment sehova. Viszont ez még hasznos is lehet, jutott eszébe. Ott van az a németes magyar. Mézes. Mézes Sándor. Bond. James Bond… Steve kicsit röhögött a párhuzamon, aztán folytatta a gondolatsort, nem is kell megerőltetnie magát, írhat regényeket egy olyan világról, amiben benne él. Illetve amiről álmodik. A német megveszi, kiadja, és ő gazdag lesz. – Jó – mondta hangosan. – Ez jó ötlet. Kiment a hűtőhöz sörért. Dobozos Ászok volt benne, jó hideg. Felbontotta, ivott, és bólintott. – Vissza kell mennem oda – mondta határozottan magának. – Visszamegyek és gazdag leszek. Esetleg megtanulok valami harcművészetet is… ez is jó… És akkor Réka meg lesz elégedve mindennel. Vidáman ment vissza a szobájába, ledobta magát a fotelbe, és keresett egy adót. Az egyiken a Herkules egyik epizódja ment, Kevin Sorbo bohóckodott ott egy karddal. Stevenek eszébe jutott a sárkánypap, és vigyorogva nézte végig a filmet. Ő maga nem látta ugyan, de felettébb idióta volt a vigyora.

Deff pont arról beszélt a két tündével, hogy ideje odébbállni Gastronisból, amikor az őrző betoppant a fogadó ajtaján. A páncélos katona körbepillantott, s felfedezte őket. Szilárd léptekkel indult el feléjük. A lovag feltápászkodott az asztal mellől, és megkerülte a csapatot. Mire az őrző eléjük ért, már ott magasodott közte, illetve a két tünde és Főnix között. – Khealnor… – morogta Deff – Hogy van a báró?… Húzza még a száját, ha jófajta pálinkát iszik? Az őrző megállt előtte, keze a kardja markolatán nyugodott. – Veled semmi dolgom, Deff. – Deff lovag… – Régen volt már az. – A lovag mindig lovag marad. Mindenki más bukhat, de a lovag, mindig lovag marad. Kiváltképp egy őrzőnek vagy zsoldosnak, ha az megszólítja őt. – Rendben… lovag – adta be a derekát Khealnor. – Lépj félre, mert nem hozzád jöttem, hanem azért az emberért! Az őrző keze felemelkedett, és ujja egyenesen megállt Főnixen. Deff hátrapillantott. – Hát, az az ember a védelmem alatt áll. Mondj egy jó okot, miért akarod elvinni, különben meg kell küzdened velem. – Esetleg velem is – mosolygott a padon ülve Edvir és a tőrét megpörgette az asztallapon. Khealnor hallgatott. Nem az esélyeket mérlegelte, hanem a dühét nyelte le. Mereven nézte a rendíthetetlen lovagot, és a mögötte ücsörgő tündéket. Ám ha a parancsot teljesíteni akarta, akkor meg kellett alázkodnia. – Az alázat a lovagok erénye – mondta Deff. Tudta, mi játszódik le a másikban. – És persze az őrzőké is. Ha nem tudod elválasztani a jót a rossztól, és uralkodni magadon, akkor nem érdemled meg, hogy őrző légy. – Ne mondd meg nekem, mit kell tennem! – sziszegte Khealnor. – Nézz magadra, öreg!… Deff keze meglendült, és öklével mellkason vágta a katonát. A páncél kitartott, de Khealnor hátratántorodott. Mire visszanyerte az egyensúlyát, már a kezében volt a kardja, s vágott vele Deff felé, aki hárította a vágást. Merthogy ő is kardot rántott. – Állj! – ugrott fel Főnix, és a magasba tartotta a kezét. A két páncélos – lovag és őrző – le nem vették volna a szemüket egymásról. – Az őrzők Eronis király katonái, ezt még én is tudom – mondta Főnix. – Nyilván oka van, hogy oda kell mennem. Mi ez az ok? – Jól tudod, idegen – felete Khealnor. – Eronis király parancsa, hogy ha Mordova területén hozzád hasonló idegent találunk, kísérjük fel a várba. Az uralkodó többet akar tudni arról a világról, ahonnan jöttök. – Ez nem ilyen egyszerű – felete Főnix. – Mennyi idő innen a főváros? – Lóvágtában három nap. – Egyrészt nem bírom a vágtát – mondta Főnix. – Másrészt legkésőbb egy nap múlva eltűnök innen, és ott fogok megjelenni, ahol a lovag és a tünde… Ez már csak így működik – tette hozzá.

– Ott jelensz meg, ahol a lovag és a tünde? – kérdezett vissza az őrző, és most nézett először Főnixre. – Pontosan. – Akkor vinnem kell a lovagot és a tündét is. Deff felnevetett. – Nem így terveztem az utam… Khealnor nem válaszolt. Főnix végignézett a társaságon. Deff még mindig a kardját fogta, csapásra vagy védekezésre készen. Edvir közönyt tettetett, Elesztriel pedig várakozás teljesen tekintett rá. A tünde nő arckifejezéséből Főnix megértette, hogy neki kell feloldania a helyzetet. – Eronis királyról csak jót hallottam – mondta. – A látható világ legnagyobb uralkodója. Bölcs és barátságos. Főnix Deff mellé lépett. – Nem tudom, téged mi hajt, lovag – szólt hozzá halkan –, de talán menni kellene, ha a király hív. Én ugyan nem tartozom ide, de mennék… Segíts nekem! Deff megingott, majd egy pillanatnyi tartózkodás után leeresztette a kardját. – Régen voltam Mordovban – morogta. – Már el se igazodom az utcáin… Szemben Khealnor is megpihent. – Egy okkal több, hogy gyere – tette a lovag vállára a kezét Főnix. – Végtelenül hálás vagyok eddigi segítségedért, és Edvir segítségéért is. De lehet, hogy éppen ez volt az oka, hogy mindig mellettetek ébredtem. Valami oka kellett, hogy legyen. Deff Edvirre pillantott. – Rendben – mondta aztán. – Én is megyek – szólalt meg Elesztriel. – Ha nem zavarok. Főnix elmosolyodott. – Dehogy… Khealnor intett. Akkor indulás!

Második rész MORDOV

Első fejezet

Egy toronyőr hozta a meggyűrűzött galambot. A madár, lábán a levéllel a keleti tűztorony tetején szállt le, ezek szerint Revenzából vagy a Birodalomból jött. Az őr felmarkolta, és a királyi palota középső szárnyába sietett vele Luciushoz. A tárnokmester elbocsátotta az őrt, a galambot pedig kireptette az ablakon, s csak ezek után göngyölte ki a vékony szövetet, amin az üzenet állt. A szöveg jól olvasható volt, küldője nem titkosította. Felesleges is lett volna, mert amit írt, nyilvános hír volt. Fontos, de nem titkos. Pár nap csupán, és mindenki tudni fogja. Lucius azonban nem szaladt azonnal a királyhoz, előbb töltött magának egy pohár bort, és helyet foglalt székében. Össze kellett szednie gondolatait az eljövendő terveket illetően. Mit mond majd a királynak, és merrefelé kell terelgetnie, hogy a legjobbat cselekedje. Lucius szerint ugyanis Eronis király túl gyenge volt már a fontos döntések meghozatalához. Kellett neki valaki, aki segíti ebben. Eronis öreg, gondolta, és fél a merész cselekedetektől. Fél, mert nem látja a végüket. Rövid gondolkodás után a nemes végül felkerekedett, s a királyra a trónterem mögött talált rá, az időközben térképteremnek berendezett kis lakrészben. Eronis nem volt egyedül, Sohan báróval állt a térképek felett. – Nocsak, Lucius – fogadta a király némiképp bosszúsan. – Mire fel ez a sietség? Lucius alaposan szemügyre vette Sohan báró arcát. A báró földjei Oanoris hadúr tartományától délre helyezkedtek el, a mowurok földje mentén. Ám nem csupán a lélekszívókkal szemben kellett helytállnia, hanem a nyugati muhinok által lakott területek felől is védte az országot. A király nem véletlenül kérethette ide távoli várából, minden bizonnyal Karmen fenyegetése ellen óhajtott segítséget kapni tőle. A tárnokmesternek kétsége sem volt afelől, viszonzásul mit fog ezért kérni Sohan. – Fontos híreket kaptunk, felség – mondta. – Galambposta érkezett Adesszából. Laurus király halott. Eronis megdöbbent. Két lépést tett a nemes felé, aztán megtorpant. – Hogyan? – Megölték. A testőrség parancsnoka gyilkolta meg egy vacsorán. Nyilvánosan, a nemesek előtt. – Gyilkosságok – morogta Eronis maga elé. – Ezzel a Birodalom Revenza útjára lép. A káoszt választja a béke és a boldogság helyett. – A tündék erre azt mondanák, hogy az embernek ez a vérében van – mondta a tárnokmester. Eronis menten haragra lobbant. – Ne kedvetleníts el még jobban, Lucius! Mondd inkább a puszta híreket! Ki az új király? – Az uralkodó gyilkosa. Orkhon. – Tudunk róla valamit? – Még nem, de hamarosan fogunk.

– Igyekezz hát! Most pedig menj! Lucius meghajolt, majd kiment a teremből. Nem tudott azonban nyugton maradni, sietős léptekkel felszaladt a csigalépcsőn a trónterem fölötti emeletre, gyorsabban futott, mint amikor a híreket hozta. Végigrohant a folyosókon, s bevette magát egy poros szobába, amelyben számos, hajdan díszként szolgáló állatbőrt és kitömött trófeát tartottak. Az egyik ládát félrehúzta, s feltárult előtte egy csapóajtó. Lucius leereszkedett a titkos járatba. Itt már halkan mozgott, a szűk, levegőtlen folyosóban nem volt helye a gyors mozdulatoknak. Felkavarná a leülepedett port, és a köhögése messzire hallatszana. Emlékezetből ismerte ezeknek a járatoknak a rajzát, tudta, hol ágazik majd el az út, úgy húsz lépés után, ahol jobbra kell fordulnia. Jobbra is fordult, és undorral törölt le arcáról egy pókhálót, amibe belefutott. – Pókok – morogta maga elé. Nem sokkal később a trónterem kandallójának kéményéhez érkezett. A kandalló túloldalán a térképszobában volt egy kis hővezető nyílás, azon át felszűrődött a hang a kéménykürtőbe. Éppen Sohan báró beszélt. – …a csapatokkal ellenőrzés alatt tudom tartani a hegyi utakat, hágókat és a vízi közlekedést, így ha valaki erővel akar átjutni Karmen és a mowurok területéről Mordovába, azt leleplezzük és megállítjuk. A mágikus praktikákkal azonban nem tudok mit kezdeni. – Karmen ereje hatalmas – felelte a király. – Mágiájának nincsen párja. Ha egyenesen idejönne, nem tudom, mágusaink és papjaink vagy a négyezer éves rúnák mennyi ideig védhetnék a palotát vele szemben. Ha mágiát akarna használni, már megtette volna. – Más dolog nyíltan rátámadni Mordova királyi városára, és más mágiával felvértezni egy csapatot, amelynek feladata a hercegnő elfogása. – Igazad van, Sohan… A király elhallgatott, valamit rakosgathatott, Lucius apró koccanásokat hallott. A nemes lassan a földre csúszott, és kényelembe helyezte magát. Hallgatni arany, gondolta. Hallgatózni szintén az… Nem érzett lelkiismeret furdalást azért, mert kihallgatja Mordova királyát. Az ország érdekei mindenekelőtt. – Mágusaink megadnak neked minden segítséget – szólalt meg a király. – Igazlátó szemeket vagy fegyvereket, melyek lehántják az ellenségről a mágikus álcát. Nem tudom, jut minden csapatodnak, oszd el jól… – Úgy lesz, felség. – Segíts rajtam, éppen úgy, ahogy hajdanán tetted. – Meldiana a szívemhez nőtt, felség. – Igen… Mindannyiunknak. Lucius összevonta a szemöldökét. Mi köze Sohan bárónak Meldiana hercegnőhöz? Semmivel sem látta többször, mint a húgait. Azonfelül a báró ötven is elmúlt már, és a hírek szerint csendes családi életet él a várában. Ám Lucius kihallott valami a hangjából… és a királyéból is… Jó füle volt a hangsúlyokhoz. – Oanoris hadúr tartományából a határ menti falukat te kapod meg – mondta a király. – Ezt a hat falut… – Nyilván a térképen mutatta is, melyekre gondol. – Nem fog tetszeni a hadúrnak. – Elfogadja a királyi döntést. Én pedig kárpótolom majd a veszteségekért. A határvédelem teljes

egészében a te feladatod lesz. Jobb, ha egy kézben összpontosul minden… – Északnyugaton nem lesz gondod, uram. – Remélem is. – A titkos járaton át a király sóhajtását is hallani lehetett. – Háromfelé kell osztanom hadainkat, ami nem tölt el örömmel. Azon túl, amit neked nyújtok segítségként, Mordov védelmét is meg kell erősítenem, illetve Elias báró is kap seregeket a délkeleti muhin hordák betörései ellen. – A kürtök?… – A kürtöket nem fújatjuk meg. Még nincs háború, és jövőre is élnünk kell valamiből. Ha a parasztokat behívjuk, és tétlenül várakoztatjuk, akkor elégedetlenség lesz úrrá rajtuk. A paraszt semmit sem gyűlöl jobban, mint dologidőben háborúzni. Az országát megvédi, ha szükséges, de a családjának enni kell adnia. – Jó király vagy, uram. – Majd elválik, Sohan. Majd elválik. Nem akarok mindenáron háborút. – Ez is a nagy királyok erénye. – Ah!… A nagy királyok irányítják a folyót, én csak utazom a hullámain. Hosszú csend állt be, csak papírok zizegése hallatszott. Lucius indulni készült. Lassan felállt, de még várt… Volt miért. – Menj, Sohan! – mondta végül a király. – Meldiana élete ismét a kezedben van. – Mindent megteszek, felség. Ajtó csapódott. Lucius ekkor elmosolyodott. Megcsípte egy titok végét. Veras, herceg, a király legkisebb fiúgyermeke illetlen és szégyenteljes dolgot művelt, a nővére után leskelődött. Meldiana fürdéshez készülődött, és a lakosztályában tett-vett, Veras pedig a baldachinos ágy alatt hevert lélegzet-visszafojtva. A nővére mezítláb járkált az egymásra terített szőnyegek tetején, jól látszottak a világ leggyönyörűbb lábujjai, ahogy a fiú már sokadszorra megállapította. A meleg ősz ellenére a kandallóban tűz lobogott, így Meldiana ledobta ruháit. A herceg nézte a földre hulló ruhadarabokat, amiket az udvarhölgyek sorra összeszedtek, és miközben elképzelte nővérét mezítelenül, ágyékában zavaró nyomást érzett. Helyzete kényelmetlen volt, éppen csak befért az ágy alá. Amikor bemászott ide, csak a szoba illatát, a nővére illatát akarta érezni. Titokban hallani a hangját, látni, amint jár-kel. Képzeletét felcsigázta, vajon hogyan viselkedhet, miről beszélhet Meldiana távol az udvaroncok vagy idegen férfiak társaságától, amikor csak bizalmas udvarhölgyei veszik körül. Aztán megérkezett a hercegnő, és fürdővizet rendelt, mire Veras úgy érezte, az ég művelte ezt a csodát, az ő kedvéért. És esze bármennyire is azt súgta, mennie kellene, más testrészei (a szíve) azt mondták neki, így lesz jó. Maradjon csak. Ezzel a furcsa kettősséggel a lelkében feküdt tehát az ágy alatt, illetve már egy harmadikkal is, a szégyennel, hogy történik vele valami. Valami, amit nem tud irányítani. Ha most felfedeznék, a szégyen talán mindenestül elégetné. Egyetlen hatalmas lángcsóvává válna, mint a Born-hegység főnixmadarai. Meldianával két udvarhölgy volt csak, a hercegnő szívének legkedvesebbek, mindkettő lovagi sarj. Édesen csicseregtek és nevetgéltek, dicsérték a hercegnő vőlegényét, a revenzai Gorant. Aztán lovagokról beszéltek, akik a királyi udvarban elég gyakran megfordultak. Meldiana csak néha szólt közbe, hangja akkor is csendes volt. Érezni lehetett, hogy valami bántja, de az udvarhölgyek ezt észre sem vették, csak pörgött a nyelvük, és mondták a butaságaikat.

– …amikor Ramas rám nézett, volt a tekintetében valami sötét, valami állati vágy, hogy megborzongtam. Éreztél már ilyet? Amikor elfogy az erőd, és remegni kezd a lábad… – Ramas lovag remek szerető lehet. – Én nem akarok egy lenni a sok közül. – A sok közül? Mit hallottál? – Buta tyúkok – suttogta Veras az ágy alatt, és homlokát a földre ejtette. Amit hallott, felért egy kínzással. Aztán eljött a pillanat, amikor Meldiana haja kontyba tekeredett végre, a fürdővíz pedig elkészült. A hercegnő udvarhölgyei kíséretében átvonult a lakosztálya melletti fürdőhelyiségbe. Veras hallotta, ahogy Meldiana beleereszkedik a vízbe, és ajkáról sóhajok törnek fel. Udvarhölgyei körülötte sürögtek-forogtak. – Csak feküdni akarok – mondta a hercegnő. – Masszírozzátok meg a homlokomat!… Veras kivárt egy keveset, aztán lassan előkúszott az ágy alól. A szoba üres volt, a fürdőhelyiség felől gőz áramlott befelé. Az ajtó résnyire nyitva állt. A fiú torkában dobogó szívvel osont oda. Józan eszével tudta, hogy inkább mennie kellene, de szíve erősebbnek bizonyult. A fürdőből kis csobbanásokat hallott, majd ijedten torpant meg, amikor Meldiana hirtelen megszólalt, s a hangja igencsak közelinek tűnt, – Ott jó… Ott jó lesz… Veras sosem tett még ilyet, mindene remegett, de semmit sem várt még olyan nagyon, mint azt, hogy belessen a résen át. Nem volt a lovagi vagy udvari életnek olyan momentuma, amely ezt a vágyát fölülírta volna. Letérdelt, majd közelebb hajolt, arcán érezte a kiáramló párás meleget… és bekukkantott. Nagy csalódására csak homályos foltokat látott a párán túl. A fiú rájött, hogy fel kell állnia, s kicsit jobban ki kell nyitnia az ajtót. Három ujját beakasztotta az ajtószárnyba, és lassan, óvatosan meghúzta a vasalt fatákolmányt. Sikerült a nyílást növelnie. A gőz méltóságteljesen hömpölygött ki alul, és oszlott szét a szoba légterében. Veras felemelkedett, és meglátta a Meldiana feje körül ügyködő udvarhölgyeket. Melegük lehetett, mert megbontották az ingvállukat. A meleg pára cseppjei mint gyémántok ültek meg finom, fehér bőrükön. A fiú nyelt egyet, és kitörölte az izzadtságcseppeket a szeméből. – Most a talpamat – intett a hercegnő. A két udvarhölgy megkerülte az ezüstkádat. Meldiana lejjebb csúszott a fürdővízben, és kiemelte a lábát. Veras megpillanthatta feszes és hosszú combját is… A fiú látott már női combokat. Akadtak alkalmak, amikor a nemesek mulattak a trónteremben vagy a palota szárnyaiban, s akkor bizony voltak ott könnyűvérű lányok is, de sosem érzett még olyan izgalmat, mint Meldiana combjai láttán. Messze volt tőlük, s pára zavarta pillantása útját, mégis, a fiú úgy vélte, nincs náluk szebb a világon. Amit mégsem látott, azt fantáziája képeivel pótolta. Tudta, hogy Meldiana a féltestvére, apja első feleségének szülötte, ám nem vérségi köteléket érzett iránta, hanem szerelmet. Éjszakánként arról ábrándozott, hogy a hercegnő egyszer az övé lesz. Arra vágyott, hogy a revenzai vőlegény, Goran egy ütközetben végzetes sebet kapjon. Sőt talán ő maga sebesíthetné meg egy párbajban, amire majd kihívná Gorant valamely, lovaghoz nem méltó magatartása miatt… Verast kopogás riasztotta fel álmodozásából. A lakosztály külső ajtaján kopogtak.

Meldiana intett az egyik udvarhölgyének, – Menj, nézd meg, ki az! Veras, mintha skorpió csípte volna meg, felugrott, és fedezékbe menekült, az udvarhölgy ajtónyitására bevetette magát az ágy alá. Puhán ért földet, a szőnyegek tompították a zajt. Az udvarhölgy az ajtóhoz sietett, és mielőtt kinyitotta volna, kiszólt. – Ki az? – Domer herceg. Meldiana legidősebb bátyja előtt egyetlen ajtó sem maradhat zárva, még akkor sem, ha a hercegnő éppen fürdik. Az udvarhölgy kitárta az ajtót, és fejet hajtott. – A húgod fürdik, herceg, átadhatok neki valamilyen üzenetet? – Valójában nem Meldianát kerestem – mondta Domer. – Az öcsémet, Verast, akinek kiment a fejéből a mai íjászat, és eltűnt. A szolgálók azt a hírt hozták, hogy errefelé járt. Veras az ágy mögött térdelve összeszorított foggal átkozta magát figyelmetlenségéért. Hogyan lehetett ennyire buta, hogy elfeledkezett a harci gyakorlatról?! – Itt biztosan nincs – mondta az udvarhölgy. – Nem is láttuk ma még. Domer bólintott. – Minden bizonnyal, ha Meldiana a testét áztatja. Ám ha látnátok Verast… ha bekopogna ide, közöljétek vele, hogy a gyakorlókörben várom. – Úgy lesz, herceg. Az udvarhölgy ismét fejet hajtott. Veras maga sem tudta volna megmagyarázni, mi késztette őt ebben a helyzetben arra, hogy kilessen az ágy mögül. Talán bátyja arcára volt kíváncsi, hogy mennyire olvasható le róla a harag? Domer éppen bólintott, majd szeme végigfutott a szobán, minden ok nélkül, csupán utolsó pillantásként. És akkor a két testvér tekintete összekapcsolódott. Veras rögtön lebukott, Domer arcát viszont a méreg pírja öntötte el. Az udvarhölgy felpillantott. Észrevette a herceg arcán a változást. – Jó uram?… – Menj be a hercegnőhöz, és fürdesd tovább! – mondta szárazon Domer. – Most! – Igen, herceg. A lány befutott a fürdőbe, fürgén, mintha megrovás elől menekülne, szoknyáját felemelve szedte vékony lábait. – Húzd be az ajtót! – szólt utána Domer. Amint a fürdőbe vezető ajtó becsukódott, Domer belépett a szobába. – Gyere elő, Veras! – parancsolta keményen. A fiú lassan felemelkedett az ágy mögül. – Ide! – mutatott maga elé Domer. Veras megkerülte az ágyat, és szinte araszolva jött közelebb. Látta már Domert elszántnak, komornak, fenyegetőnek… uralkodóinak, de vele még sosem viselkedett így. A fiú ekkor – bevallotta magának – tartott testvérétől. Féltestvérétől. – Véletlenül ragadtam itt – mondta védekezésül, aztán eszébe jutott Domer tanítása. Sose

mentegetőzz. Először is viselkedj úgy, hogy ne kelljen mentegetőznöd. Vagy ha mégis olyan irányt vettek az események, akkor vállald a hibád. – Nem mentegetőzöm – mondta a fiú megkeményítve a hangját… Domer tekintetében villámok cikáztak. Veras bátyja elé ért, és megállt ott. Jöjjön, aminek jönnie kell! – Hogyan képzeled?… – sziszegte Domer, amikor is szemben kinyílt a fürdő ajtaja, és lepedőkbe takartan Meldiana jelent meg a gőzből-fényből kilépve. Egy tincs az arcába hullott, haja engedetlenül tekergett, szabadon hagyott bal vállán vízcseppek csillogtak. Igazán gyönyörű volt, Domer szava mégsem húga szépsége miatt állt el, hanem a helyzet védelmében. Veras megfordult volna – s csodát látott volna, ha hátrapillanthat –, de Domer erős kezével elkapta, és egy kemény mozdulattal kilódította az ajtón a folyosóra. Meldiana a szemét törölte, nem láthatta meg Verast, legalábbis Domer bízott benne, hogy nem látta meg. Ha úgy is volt, a hercegnő jól titkolta. – Miért bánsz úgy a hölgyeimmel, mint a parasztlányokkal, Domer? – vonta kérdőre a herceget. – Elnézésedet kérem, ha úgy tűnt volna. Csak attól féltem, a nyitott ajtó mellett megfázol. Ezért küldtem vissza udvarhölgyedet, talán kicsit erőteljesebben a kelleténél. – Sírt. – Kicsit túlérzékenyek a hölgyeid, nem? – Az az én dolgom, Domer. Én sem pocskondiázom a szolgáidat, te se tedd ugyanezt az enyémekkel. Úgy hallom, öcsénket keresed… Veras valahol kint van a gyakorlókörben, ha jól tudom. – Ott éppen nincs. – Nos, mint látod, itt sincs. Menj a dolgodra, bátyám! Domer biccentett. – Úgy lesz… húgom. Aztán hátralépett, és behúzta az ajtót. Ha lehet, ez a kis közjáték még mérgesebbé tette. Ám amikor a széles folyosón körbepillantott, Verast már nem látta sehol. Mialatt ő Meldianával beszélt, a fiú elszökött haragja elől. Domer dühödten indult neki a folyosón. A kis állatja – morrantotta. – De kerüljön csak a szemem elé, majd megkapja a magáét! Leskelődik a nővére után! Eddig elnéztem neki a szerelmes hóbortját, de ezután nem fogom. – A herceg a gyakorlókörbe sietett, de Veras nem volt ott. Sejtette, hogy ma már nem látja, sőt ha keresné, nem találna rá a szokott helyeken. Eszébe jutott, hogy másnap délelőtt vívóedzése lesz vele. Na, ott majd elkapja a nyakát. Ám Veras nem jelent meg a reggeli vívóedzésen sem.

Második fejezet

Scoron mágikus eszközei és csillagtérképei között úgy nézett ki, mint egy teknős. Lucius csak állt az asztrológussal szemközt, és azon gondolkodott, hogyan lehetne ezt a teknőst kirángatni páncélja védelméből. – A mágikus praktikák csak megbolygatják a valóságot, s közben egyáltalán nem segítenek rajta – mondta Scoron. – Jobb, ha az ember csak tanulja őket, tanulmányozza lefolyásukat, de nem használja. Az asztrológus erős ellenérzést táplált magában a varázslatok iránt, s noha Lucius mindeddig örült ennek, most mégis leginkább egy varázslatra lett volna szüksége. Más udvari mágusokat nem akart felkeresni, mert egyikükben sem bízott meg annyira, hogy kérdezzen tőlük – válaszaik megbízhatóságáról nem is beszélve. Scoron viszont megkeményítette magát, visszabújt páncélja védelmébe, és Lucius legékesebb rábeszélésére sem volt hajlandó komoly varázslatba kezdeni. A mordovai nemes magában átkok tízezreit szórta az asztrológusra, miközben arcára mosolyt erőltetve barátságos hangon érvelt. – Különös elvek ezek, amelyeket szerencsére nem sokan osztanak Nifinben. – Most azonban Mordovában vagyunk – morogta Scoron. – Ám ha jól tudom, az Aranyvárban tanultad a mágiát. – És ott is vesztettem el a hitemet benne. – Nifin mágusaira ez nem jellemző. – Említettem már… Most Mordovában vagyunk. Az asztrológus soha nem mesélt múltjának egy meghatározó eseményéről, ami miatt felhagyott a varázslással. Sőt a palotában még arról is kevesen tudtak, hogy ő képzett mágus. Egy mágus, aki nem használja az erejét. Lucius minden ilyen érdekes rejtélyt szívesen felgöngyölített, ám ez esetben falakba ütközött. Talán ha évekkel ezelőtt megsejti a mágus titkos okait, most könnyebben sarokba szoríthatta volna, rákényszerítve Scoront a mágiára – de egyelőre semmi sem volt a kezében. Egy szelíd kísérlettel azért megpróbálkozott. – Nos, hogy miért van szüksége Karmennek a hercegnő vérére, az a hercegnő múltjában rejlik,ez az, ami miatt különleges jelentőséggel bír Karmen számára. Ha nem így lenne, akkor bármely királyi sarj szóba jöhetne, a trónörökös vagy éppen Tia és Elsbeth. A húgok vére ugyanolyan jó lenne, mint Meldianáé. Karmennek azonban nem a húgok kellenek, nem a hercegek, hanem Meldiana. – Érvelésed tökéletes – bólintott az asztrológus –, mégsem változtat a döntésemen. – Mordova jövője a tét. – A hercegnőt meg kell védeni, nem pedig a múltját kutatni. – Neked a módszer ellen van kifogásod, Scoron, nem a múlt kutatását ellenzed. – Igen, igazad van. A módszer nincs ínyemre. Ezzel nem lehetett mit kezdeni. Lucius tehetetlenül tárta szét a karját, majd ejtette vissza teste mellé.

– De megnézhetem a csillagokban – ajánlotta Scoron. – Csillagok! – legyintett dühödten a tárnokmester. – Eddig hittél bennük. Lucius visszakozott. – Most is hiszek bennük, de ennél többre van szükségem. Nem kinyilatkoztatásokra, hanem valós információra. – Akkor találj olyanokat, akik emlékezhetnek még a régmúlt időkre. A visszatekintő mágia ugyanis nem egyszerű művelet, és ha mégis megpróbálod, éppúgy elárul téged, mint azt, akit meg akarsz tekinteni. Értsd meg, Lucius, a mágia nincs mindig velünk. – Csak erő kérdése kézben tartani. – Higgy, amit akarsz! Gondold azt, hogy gyenge vagyok, azért nem teszem meg, de ne zaklass többet! Lucius feladta. Gondolatban a többi mágus felé fordult, Feldanor vagy Timothis a legerősebb. Feldanor azonban Eronis király feltétlen híve, Timothis pedig… Timothis nem híve senkinek. Ő egyszerűen becsületes, és lelkiismerete szavát követi. Őt megkeresni szintén túl nagy kockázat lenne. Megint el kellett vetnie a gondolatot, és ettől megint dühös lett. Úgy érezte, egyedül van a sötétség elleni küzdelemben. Miért kell neki egyedül megmentenie Mordovát? – Rendben, tedd a dolgodat, és semmivel se többet! – biccentett Scoron felé. – De ne feledd, vannak idők, amikor át kell lépni az árnyékunkat, félretenni személyes meggyőződésünket magasabb célok érdekében. Imádkozz hát, Scoron, hogy mindaz, amit most nem tettél meg, ne hozzon még nagyobb balsorsot ránk. Az asztrológus nem válaszolt. Komoran hallgatott. A tárnokmester egy hosszú pillanatig nézte, aztán megfordult és elsietett. Az udvar mindennapi ügyeit is el kellett rendeznie valakinek, nem állhatott ott a világ végezetéig. Eronis király maga elé kérette Meldiana vőlegényét. – Mikor is szándékozol hazaindulni, fiam? – kérdezte barátságosan a revenzai nemestől. – A holnapi napon, felség – válaszolta Goran. – Az előkészületeket befejeztem, az embereid… a kísérőim ma pihennek, hosszú út áll előttünk. – Merrefelé tervezed az utat? – Ha lenne időnk, akkor északnak tartanánk, a Keselyűkarom-hágón át. Az a legnyugodtabb út, mivel Revenza békét kötött a Hegylakókkal. Ám úgy érzem, máris sokat késlekedtem, ezért inkább a törpökön keresztül megyünk. – Az alaposság és az óvatosság nem felesleges – intette az uralkodó Gorant. – Ha az otthoni helyzet valóban olyan ellenséges, mint azt apád üzente, akkor jobb lesz vigyáznod. – Tudom, felség, és ezért is hálás vagyok, hogy katonáid álöltözetben elkísérnek. A király felállt trónszékéről, és lesétált Goran elé. Komolyabb témáról akart szót váltani a lovaggal. Szövetségest keresett Revenzában. – Nem csupán az vezet, hogy lányomat boldognak lássam, s te visszatérj hozzá – vallotta be Eronis. – Magasabb céljaim is voltak, amikor úgy döntöttem, segítem utad hazafelé. Goran erősen figyelt. – Nyitott és tájékozott vagy, lovag, hallgatod a külhoni híreket. – Igen, felség. A Birodalomban történt változásokról szóló hírek, Karmen fenyegetései eljutottak

hozzám is. – Akkor hát sejtheted, mi vár ránk. Mordovának szövetségesekre van szüksége. Goran sóhajtott. – Revenza nem Mordova, felség, ezzel te is tisztában vagy. Báróink nem támogatják a királyt. Jó, ha az életére nem törnek. Senki sem garantálhatja tehát Revenza egységes támogatását, bár az is kétségtelen tény, hogy ennek az ellenkezője sem igaz, Revenza mint ország, a maga egészében sosem lesz ellenséged. – Apádat milyen szándékok vezérlik? – Apám megkeseredett ember. Amikor a bátyám és két öcsém áldozatául esett a csatározásoknak, akkor megfogadta, mindenkor a helyes út megtalálására törekszik majd. Legutolsó üzenete szerint elveszítette a király kegyeit, s ezt kihasználva a többi báró megfosztotta őt a tanácsban elfoglalt pozíciójától. Jelenleg nincs hatalma, csupán a saját földjein. Félek, mire hazatérek, egy küzdőszellem nélküli bárót találok otthon. – Csupán hírből ismerem őt, az azonban nem úgy festette le nekem, mint aki könnyen feladná. – Ó, a hírek, felség… – sóhajtott keserűen a revenzai lovag. – A szóbeszéd általában hazudik… mifelénk legalábbis. Az idő pedig mindenkit legyűr. – Revenzai hírhozóim elláttak információval apád tekintetében. – Kémeid, felség? – Nos, így is fogalmazhatsz – bólintott a király –, bár én inkább historikusoknak tekintem őket. Mindabból, amit jelentenek, megírjuk a világ történetét, amit azután a könyvtárban őrzünk. – Historikusok – mosolygott Goran. – Békében valóban azok. Háborúban azonban… nos, háborúban egész más a dolguk… – Voltaképpen nem is apádra vagyok kíváncsi – mondta ekkor a király, és hátratett kézzel elsétált a revenzai lovag mellett. Eronisnak megint szemébe ötlött a fali gobelin Mordova megalapításának hősi ábrázolásával. Annak a négyezer éves történetnek a valódi kárvallottja Revenza volt, hiszen azóta sem tudott talpra állni. A király megfordult, a gobelin a háta mögé került. Mivel Goran a tekintetével követte, most ő került szembe a képpel. – Az érdekel inkább – folytatta Eronis –, hogy te mit fogsz tenni, ha hazaérsz. – Először is lelket öntök apámba, azután segítek neki rendezni viszonyát a szomszédaival. Nálunk egy bárónak állandóan bizonyítania kell hatalmát és erejét, különben a beteg erdei vadak, sorsára jut, előbb vagy utóbb szétszedik a nálánál nagyobb ragadozók. – És visszaszerezhető a királyi tanácsban elfoglalt helye? – Nem hiszem… s tán nem is érdemes. – Mit jelentsen ezt? – kérdezte Eronis. – Apámnak nem lesz ereje arra, hogy otthon és a királyi udvarban egyaránt megvívja küzdelmét. Fáradt lélekkel sem itt, sem ott nem győzhet. Ha pedig mindkét helyen elbukik, én sem tudok majd segítő kezet nyújtani Mordovának. Eronis a lovag arcát fürkészte, de most sem tudott mást megállapítani, mint amit eddig, a fiatal revenzai becsületes és szereti az apját. Megvan a magához való esze, tudja tehát azt is, mit akar tőle Mordova királya. De vajon megvan benne egyszersmind az a ravaszság, amely ahhoz kell, hogy Revenza királyi tanácsának tagja legyen? Ezt Eronis nem tudhatta. Jobb férjet nem is találhatna a lányának, de ki tudja, milyen szövetségesre lel benne? Megtörténhet, hogy mire eljön az esküvő napja, a családja elveszíti revenzai földjeit, birtokait, hatalmát, ha pedig így lesz, vajon lesz benne annyi becsület, hogy visszalépjen az esküvőtől?

– Gyermekként azt tanultam apámtól, hogy a jó hadvezért az előrelátás teszi naggyá – mondta Goran, mintha megsejtette volna, merre kalandoznak Eronis király gondolatai. – Lépéseit sorban tervezi meg, és nem siet. Mindig mérlegel, ám sosem habozik. – A föld növekedése és az álmodók miatt nem lehet tervezni – mondta Eronis. – Revenzában állandó ellenségeskedés zajlik, mint ahogy a határok is könnyedén változnak… az idegenek megérkezése ebben a tekintetben nem sok vizet zavar. – Egyszóval a birtok ügyei az elsők. – Így van, s az ország érdekei jönnek azután. Fordítva nem lehetséges, felség. – Ahhoz pedig nem árt a mordovai segítség. Goran elmosolyodott. – Sokat számít. Eronis király magában felülírta a lovagról kialakított képet. – Ha Mordova segít… hercegnőjének férjén… – …akkor a revenzai báró sem lesz hálátlan, és meglehet, nem csupán a tanácsig jut el. Nagy terv volt, de Revenzában bármi megeshetett. Goran pedig nem elégedett meg a lovagi erényekkel. Hogy is mondta? Lépéseit sorban tervezi meg, és nem siet. Új tervek s egy új ember. Eronis hirtelen rájött, hogy egészen eddig rosszul mérte fel a fiatal lovagot. Ki is ő valójában? Meldiana vajon ismeri ezt az arcát? Mikor derül majd ki, mire képes? – Várd meg a holnapután hajnalt az indulással, fiam! – tette a király Goran vállára a kezét. – Holnap estére ünnepi vacsorát adok, s minden bizonnyal lányom is örülne annak, ha sietős utad ellenére még egy napot maradnál. Goran egy pillanatig tétovázott, aztán belátta, hogy Mordova királyának nem lehet nemet mondani. – Elhalasztom az utazást, felség. Eronis csendesen elmosolyodott. – Imát mondatok érte, hogy épségben hazaérj, és ugyanúgy vissza is térj hozzánk. Lucius Aramirt kereste fel először. Az idős tünde elszigetelten élt a mordovi palota keleti tornyainak egyikében. Nem nagyon vágyta az emberek társaságát,sokkal inkább a virágokét, a torony olyan volt, akár egy égbe szökő őszi erdő vagy egy ezer színben tündöklő távoli kert. Lucius mindig zavarban érezte itt magát, nem a tünde jelenléte miatt, aki ezerhétszáz megélt esztendejével beláthatatlanul idősnek és bölcsnek hatott. Őt az illat zavarta. Ahogy a lépcsők és termek során át egyre feljebb haladt a toronyban, úgy lett erősebb az illat s idegenebb a hely. Mintha elhagyta volna Mordov falait. Aramirt természetesen legfelül találta, a torony nyitott tetején, ahol a tünde a virágaihoz beszélt, s amikor Lucius a tetőteraszra lépett, úgy érezte, elvarázsolták, megesküdött volna rá, hogy a virágok suttogva válaszolnak a tündének. Amint a tetőre tette a lábát, a suttogásból szél zúgása lett, a virágok pedig hajladozni kezdtek Aramir körül, fejüket ide-oda forgatva a játékos szellőben. A tünde felegyenesedett, és mosolyogva intett a tárnokmesternek, hogy jöjjön csak közelebb. Magasan voltak, nagyon magasan. Innen csak a három legnagyobb torony teteje látszott s felül a hatalmas ég fennen szárnyaló madaraival és puhán lebegő felhőivel. – Foglalj helyet, Lucius, és add elő jöveteled okát! – A tünde rögtön a lényegre tért. Egy kis fonott széken mutatott helyet. Lucius elhárította az invitálást. – Egy régi történet miatt jöttem – felelte –, s a palotában te vagy az, aki mindent tudsz a régmúlt

időkről. Te mindenre emlékszel. – Nem mindenre… Hosszú évszázadok állnak mögöttem az emlékek sűrű szövetével, de egyszersmind a feledés jótékony homályával is. – Számomra régi csupán a történet, neked talán csak percekkel ezelőtt történt. – Oh. – Meldiana hercegnőről van szó. Aramir a nemes feje felett a távolba meredt. Lucius a tünde minden rezzenését figyelte. Azt remélte, kiolvashat valamit tűnődő arcából. – Meldiana a jövő kulcsa lett – mondta a tünde –, de ezt te is tudod, Lucius. – Eronis király aggódik. – Eronis aggódik a lányáért, és aggódik az országáért… talán önnön hírnevéért is. Mi azonban egy kicsit többért aggódunk, Lucius. Az egész világért. – Az egészért? – Igen. Csak nem képzeled, hogy Karmen holmi apró célokra fecsérli varázslatait? Lucius megnyalta az ajkát. Úgy érezte magát, mint a kopó, amely jelre bukkant. – Mi lehet Karmen célja? Aramir nem válaszolt rögtön. Az egyik virág mögül kristályüveget vett elő, s egy pohárba vizet töltött magának. A poharat az egyik futónövény kékeslilás virága alá tette, végigsimított a virág szirmain, mire az két cseppet hullatott kelyhéből a pohárba. Aramir megízlelte, majd kortyolt belőle. – Karmen… Páran emlékszünk még rá… – Mire emlékeztek? – kérdezte Lucius. Nem a mágusnő miatt jött, de nem bánta, hogy ilyen irányt vett a beszélgetés. Aramir a múltba révedt. – A nifini varázslók szerint… akik rátaláltak az iskola elpusztítása után… egy sértett és dühös kislány volt. Egy kislány határtalan haraggal és fájdalommal… és olyan hatalommal, amit ember vagy tünde el sem képzelhet. Aztán véget ért a béke évezrede, a világra pedig szörnyűségek egész sora köszöntött. – Ez nagyon régen volt. – Igen, én még fiatal voltam. – De a világ szörnyűségei nem köthetők mind Karmenhez. – Ki tudja, Lucius? Karmen az erejét nem attól az istentől kapja, akitől mi, pedig látod, mi úgy hisszük, egy isten van, Artus. – Kételkedsz benne? – Abban nem, hogy ő a legnagyobb. De amikor egy mowurt látok, kételkedem abban, hogy csakis Isten uralja e világot. Lucius meglepődött. – Lemondást hallok a hangodban, Aramir. – Ha azt a másik istent nem is láttam, de láttam a teremtményeit. Amit ma mowurok földjeként

ismerünk az északkeleti határainkon túl, az másfélezer éve még nem létezett. Aztán odaköltözött Karmen, és felépítette a városát, ahonnan halandó még nem jött vissza élve. Khator a teremtett földek legsötétebb birodalmának közepén fekszik, és környékét nem emberek, hanem szörnyek uralják. A mowurok rajai sorra jelentek meg, és népesítették be azt a kietlen nyúlványt, ahol addig fű sem élt meg. Menj el oda, ha szörnyűséget akarsz látni!… – Idejönnek ők. A hercegnőért. Mowurokat küld érte Karmen? – Eronis királynak mondtam, hogy ez lehetetlen. A mowurokat nehéz legyőzni, de nem lehetetlen. Ha elpusztítod őket, újrateremnek ugyan, mint szőlővesszőn a fürt, de ahhoz idő kell, sok idő. Karmen nem küldhet mowurokat, akik hangosak és feltűnőek. Embereket küld majd… egész seregeket. Lucius mégiscsak leült a felkínált székre. Aramir elhelyezkedett vele szemben. A poharat letette az asztalra. A mordovai nemes agya fürgén járt. – Egy teljes támadás nagy kockázatot rejt még Karmen számára is – mondta aztán. – Mordov a birodalom szíve. Ahhoz, hogy elérje, legalább két tartományi fővárost el kell foglalnia, csak így biztosíthatja majd az útját visszafelé is. Márpedig legalább négyezer éve nem jutottak ellenséges seregek a városaink közelébe. – Jól gondolkodsz – bólintott a tünde. – Tehát?… – Tehát vagy egy kisebb csoportot küld ide, vagy teljes háborúba taszítja a világot. Most Lucius biccentett. – Értem. – Érted? Bizonyosan? A Birodalom fegyverkezik, Lucius. Háború lesz, mindennél nagyobb háború. Lucius végiggondolta a tünde által elmondottakat, és igazat kellett adnia neki. Megtörténhet a lehetetlen, Mordova hatalmas összecsapás elé néz, és Karmen lesz az igazi ellenség, nem a Birodalom. Luciust azonban ez még elszántabbá tette. – Ha ez igaz – mondta –, akkor még inkább érdekünk, hogy segíts nekem, Aramir. – Neked? – Mordovának – helyesbített a tárnokmester. – Mordovának kell a segítség. – Nem bízol királyodban? – Bízom benne, és tudom, hogy megerősíti a határainkat. A városok készleteket halmoznak fel, hadseregünk ütőképes, de… A tünde türelmesen várt. Lucius láthatóan a szavakat kereste. – …de nem tudjuk, mindez miért történik. Ha tudnánk, talán egyszerűbb lenne megszüntetni a kiváltó okokat. – Mennyire emberi gondolkodás! – mosolyodott el a tünde, a beszélgetés alatt most először. – A gyökereket akarja kivágni, hogy megölje a fát. – Ez nem jó hasonlat – felelte Lucius. – Mert a fa nem akar embereket ölni. – Nem láttál még minden fát! – Nem is akarok. Nekem megfelel az is, ha leheveredhetek egy tölgy árnyékába hűsölni. – Ez nem vall rád, Lucius. A tárnokmester zavarba jött. A tünde ismeri az embereket, évszázados tapasztalata nagyban segíti

ebben, de mégsem láthat bele a lelkébe. – Nos, engem leginkább az érdekel, miért éppen Meldiana vére kell Karmennek? Mi a különleges a hercegnőben? A tünde egyszerre elkomorodott. – Nem tudom, Lucius. A tárnokmester mindent egy lapra tett fel. A megérzésére hallgatott, persze remélve, hogy ha téved, Aramir nem említi ezt a beszélgetést a bölcsek előtt. A tündék hallgatagok is… Nagy levegőt vett. – A tündék nem szoktak hazudni, ugye? – kérdezte élesen. – Nem hazudok. – Aramir dühbe gurult. – Ezerhétszáz év alatt sem tudtam elsajátítani ezt a nagyon is emberi szokást. – Én ugyan nem éltem át hosszú évszázadokat, Aramir – mondta Lucius –, de azt meglátom, ha valaki titkol valamit. Csend állt be közöttük. Lucius legbelül elmosolyodott. Igaza volt. – Nem tudom, miért kell Karmennek Meldiana vére – ismételte meg a tünde, – Ez az igazság. Viszont Meldiana nem… nem olyan, mint a többiek. Ez is igaz, de Eronis király gyermekei egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Senki sem olyan, mint a többiek. – Miben más Meldiana? – Most menned kell, Lucius. Úgy hiszem, itt az ideje… A tünde felállt, s a tárnokmester is követte példáját. – Köszönöm a válaszokat, Aramir. – Örültem, hogy felkerestél. Tedd, Lucius, amit tenned kell! Lucius elindult lefelé a toronyból, az illatos, színes tündevilágból a palota mindennapjai felé. Nem volt jó a kedve. Már régen érlelődött benne egy eretnek gondolat, amit eddig a pillanatig jószerivel önmaga elől is titkolt, a legegyszerűbb lenne megölni Meldianát, s akkor a vére sosem jutna Karmen kezére. Megölni Eronis király lányát… Ez azonban mindössze kósza gondolat lehetett, semmi több.

Harmadik fejezet

Mordov városának nagykapuja kelet felé nézett. A hagyomány szerint azért, mert amikor az első király bejelentette a háború végét és Mordova megalakulását, akkor a felkelő nap felé tartotta kardját. Mondták azután azt is, hogy Arthur, aki a városfalakat emeltette, a napot tekintette Artus isten megtestesülésének. A napot, amely nélkül nem létezne élet, s amely minden éjszaka után képes megújulni. Az uralkodó ezért nyitott a nap felé egy hatalmas kaput, megtisztelve az istent, s örökké emlékeztetve az embereket arra, hogy ha a várost elhagyják, szívükben merre kell tartaniuk. A gyakorlatiasabb elmék ugyanakkor azt állították, hogy Mordova főbb kapcsolatai mind kelet felé vannak – Nifin, Enobia, Revenza –, ezért aztán a városból kivezető legszélesebb, s legjobban kiépített út is kelet felé vezetett. Így amikor Arthur a legenda szerint a palota fehér márványpadlójára egy kormos pálcával megrajzolta a leendő kerületeket, akkor a már meglévő leghatalmasabb útra tervezte a leghatalmasabb kaput. Nem tudni hát, mely okból épült Mordov kapuja a felkelő nappal éppen szemben, ez azonban csaknem négy ezredév után lényegtelennek tűnt. Az őrök, akik a kaputorony magasán távollátó lencséikkel figyelték a messzeséget, nem is törődtek vele. Tizenhatan teljesítettek szolgálatot, s nekik a méretek csak bosszúságot jelentettek, amikor szelesebb időben a torony egyik sarkából a másik felé kiáltva nem értették egymás szavát. Az őrök lelkiismeretesek voltak, nem számított, hogy a posztjukon még soha senki sem látott támadó hadsereget. Kötelességük volt a város védelme, tehát ennek megfelelően teljesítették mindennapi feladatukat. Előírásszerűen rótták köreiket, vizslatták a várfalat, és mérték fel a kelet felé haladókat. A távozókat és érkezőket, akik a két gigászi kőszobor között elhaladtak, nem csupán a kapuőrök ellenőrizték, hanem a toronyőrök is figyelemmel kísérték. Ám ameddig a távozókat csak felmérték, addig az érkezőket sasszemekkel és lencséikkel egyaránt alaposan megvizsgálták. Ha bármily fenyegetőt észleltek volna, egy jelükre bezárul a kapu, és mágikus vezérlésű íjpuskák kelnek életre, míg a királyi sereg teljes vértezetben fel nem vonul a városfal tetejére. Vendoris egyszerű katona volt a király seregében. Hat éve szolgált, társai elismerték, jó volt birkózásban, ökölvívásban és gerelyhajításban. Ha hazatért falujába, körülzsongták az eladósorban lévő lányok, sőt néha még az idősebbek is, akiknek férjeik a földeken végeztek kemény munkát. Vendoris szerette a hadsereget, ha kellett, elment a végekre is, hat év alatt harcolt már a Síbaifennsíkra betörő indiánok s a gran-duriai törpök ellen is, egyszer pedig szembekerült az északi nomádokkal, bár abból végül nem lett nagyobb csetepaté. Vendoris gyakran állt őrt a keleti főkapu tetején, és egy cseppet sem bánta ezt a feladatot. Mások talán unalmasnak találták volna, ő azonban szeretett leskelődni. Benne élt még az a gyermek, aki hajdanán összecsavart papiruszokon keresztül kémlelte a szomszédokat, de az a kamasz is, aki éjszakákon át titokban leskelődött a lányok ablakaiban. Vendoris szeretett a távollátó lencsék mögött állni és belebámulni mások életébe úgy, hogy azok mit sem tudnak erről. Kevés izgalmasabb dolgot tudott volna felsorolni. Ezen a reggelen is ott állt a kaputoronyban a lencsék mögött. Két kezével fogta a rézalkotmányt, hogy irányban tartsa egy, a város felé igyekvő család megfigyelése során. A két gyermek szörnyen rossz volt, ha az apjuk másfelé nézett, apró csínyekkel zaklatták az öszvéreket. Az asszony azonban felettébb jól nézett ki, széles csípője fölött hatalmas keblek domborodtak, s bár a távolság és a lencsék torzító hatása rontott a képen, Vendoris fantáziája mégis meglódult ettől. Mint mindig, most is megszámlálhatatlanul sokan jöttek-mentek a keleti úton, kereskedők, parasztok, katonák. Hivatalos és nem hivatalos ügyek miatt igyekeztek Mordovba, kereskedni, szórakozni akartak. Némelyek hívásra érkeztek, mások unalomból jártak erre. Mordovaiak és külhoniak, munkát keresők és szerencselovagok.

Miután az asszony bemászott a szekér hátuljába, és az egyik rossz kölyök egy óriási fülest kapott az apjától, Vendoris följebb tolta a lencséket, hogy másokat is szemügyre vegyen. Egy kisebb csapat lovagolt a szekér mögött, hat morcos férfi. A toronyban álló katona felmérte őket, vajon veszélyt jelentenek a városra. A férfiak nyilván nem földművesek voltak, bőrből álló öltözékük és vállukra csatolt fegyvereik ezt egyértelműen elárulták, a gír afféle szimbólum volt náluk. Ebbe a csapatba nem volt célszerű belekötni. Külhoniak lehettek, és talán szórakozni jöttek ide. Vendoris megvizsgálta a lovakra aggatott zsákokat, csomagokat, és arra jutott, hogy a csapat nem jelent veszélyt a városra. Ha pedig a kapuőrök netán komolyabb fegyvert találnak náluk, azt valószínűleg úgyis elveszik, s csak annál a kapunál kapják majd vissza, amit megjelölnek távozásuk irányául. Vendoris hagyta, hogy a csapat kisétáljon a látómezejéből, és szemügyre vette a következőket, egy kóbor lovag, két tünde, egy paraszt és egy gazdátlan ló – különös társaságnak tűnt, bizonyára véletlenül verődtek össze. A lencsék távjába belovagolt egy őrző is, és valamit mondott a lovagnak, aki kishíján kardot rántott, mire az egyik tünde lefogta a kezét. Vendoris elvigyorodott, maga is hasonlóképpen érzett néhány őrzővel szemben, akik különbnek érezték magukat a mezei katonáknál. A lovagot azonnal megkedvelte. – Üsd le! – morogta maga elé, és nézte, ahogy az őrző táncoltatja a lovát. Kisebb csalódás volt, hogy a lovag végül visszavonult, és inkább lemaradt a csapattól. Ekkor Vendoris valami olyat látott, amitől meghűlt benne a vér, a gazdátlan lovon hirtelen megjelent egy alak. Vissza is rántotta a fejét egy lélegzetvételnyi időre, és gyanakodva bámulta a lencséket. Délibáb áldozata lett volna? Ismét megnézte, valóban ült valaki az előbb még gazdátlanul poroszkáló lovon. Egy paraszt… egy másik paraszt. S abban a percben Vendoris megvilágosodott. Egy idegen. Egy álmodó. Egy álmodó tart Mordov felé. Két ujját a szájába tolta, és füttyentett. Nem volt teljesen szabályos, de ezt a jelet mindenki értette. Pillanatokon belül Vendoris mellett volt a toronyparancsnok. Egy álmodó tart a város felé – mondta neki a katona. Parancsnoka értett a szóból.

Negyedik fejezet

A városkapunál egy katonát rendeltek melléjük, hogy a palotához vezesse őket. Deff ugyan közölte, hogy nem kell kísérő, s az őrző is biztosította a toronyparancsnokot, hogy ismeri az utat, a katona mégsem tágított mellőlük mindaddig, amíg a palotaőrségnek át nem adta őket. – Kézről kézre járunk, mint a spangli – közölte Steve, de Főnixen kívül senki sem értette, mit akar ezzel mondani. – Két várfal van? – csodálkozott a palota falát szemlélve Főnix. – Mordov városát is körbekeríti egy – felelte Vendoris, az a katona, aki mintegy jutalmul bekísérhette a csapatot –, és a királyi palotát is. – Olyan, mint egy erőd. – Dicső uralkodók építtették fel. A falak magassága az ő erejüket jelképezi. – Van ilyen nálunk is – morogta Steve. – Minél magasabb, annál dicsőbb. Most Dubai és Malajzia jár az élen. Komoly országok… – Ne becsüld le őket! – szólt oda Főnix. – Miért is? Netán Kuala Lumpurban élsz? Nem a méret a lényeg, nem mondták neked? – Soha. És neked milyen gyakran? – Hm. Steve alig pár órája jelent meg, és csupán harmadszorra ebben a világban, de Főnixet máris idegesítette. A második alkalommal már hosszabb időt, mintegy tizenhat órát töltöttek együtt. Főnix sok mindent elmesélt erről a világról, mindarról, amit itt megismert, átélt, de Steve még mindig egyfajta cinizmussal kezelte a helyzetet, amit lehetetlen volt tolerálni. – Szálljatok le a lovakról! – mondta Vendoris az őrzőnek és a két tündének, jól felmérve a csapat vezetőit. – Innentől kezdve a palotaőrség ügyel rátok. Az én feladatom véget ért. – Köszönjük a kíséretet – felelte Edvir. – Isten tartson meg egészségben! Vendoris maga elé morogta, hogy eddig ebben nem volt hiba, majd visszaindult a kaputorony felé. A csapat új kísérőjét Martinusnak hívták, és míg Vendoris barátságos és közvetlen volt, addig Martinus alig szólt öt szót a kaputól a fogadóteremig. Bezzeg Deff! A lovagon látszott, hogy nem szívesen van itt. A városban csendes volt, ám amikor beléptek a palota kapuján, hirtelen megjött a beszélhetnékje, ám csak duzzogott, mint egy álmatlan medve a tél közepén. A csapat tagjai hallgatták egy darabig, majd Edvir rászólt, – Fejezd már be az állandó morgást, öreg barátom! Deff vagy a felszólításra, vagy a megszólításra megsértődhetett, mert befogta a száját, és akkor sem szólt, ha kérdezték. Főnix és Steve nem vették észre a hangulatváltozást, minden érzékszervüket lefoglalta Mordov városa és a királyi palota. Eonis király palotája a teremtett világ legcsodálatosabb helye volt. Stevet a neuschwansteini kastélyra emlékeztette, csak harmincszor nagyobb méretben. Hófehér falak, magasba szökő mesebeli tornyok, gigászi székesegyházak, masszív falak, a fal síkjából kiemelkedő hatalmas erkélyek és kerengők. Kiismerhetetlen labirintus, bejárhatatlan távok. Belül, ha lehet, még mesésebb volt, a folyosók során megannyi márványszobor, csillogó páncélok, falfestmények, aranyozott díszítés. A már-már szemet bántó gazdagság közepette lakájok, udvaroncok, felszolgálók hada sürgött-forgott színes, hibátlan ruhákban, sehol egy folt vagy félrevarrt toldás nem látszott rajtuk.

– Ezt nem hiszem el – motyogta Steve. – Ilyet csak vérrel és verítékkel lehet építeni. – Mordovban nem sok vér folyik – fordult feléje Elesztriel. – S ha mégis, az legfeljebb a külvárosban, az alja nép között, amikor borgőzös hangulatukban nem tudnak uralkodni magukon. Ám annak minden alkalommal kemény büntetés a vége. – Honnan ez a gazdagság? – Ha az ember nem vesztegetné erejét hiábavaló harcokra, az egész világ Mordovhoz hasonló lehetne. – Küzdelem nélkül nincs felemelkedés. – Valóban? Steve gyermeknek érezte magát Elesztriel tekintete előtt. Martinus az idegen látogatóknak fenntartott fogadócsarnokba vezette be a csapatot, és egy vonal mentén felállította őket, szemben az üres királyi trónnal. A terem falait arany növényi levelek borították, száraik akár a burjánzó repkény, úgy futottak fel a vörös márványoszlopokon, hogy a boltívek alatt azután művészi freskókat keretezve egymásra találjanak. – Ha csak egyetlen levelet letörhetnék, hogy hazavigyem, már nem lenne otthon gondom – mondta Steve halkan Főnixnek. – Képzeld el, hova lenne a két világ, ha tárgyakat hozhatnál onnan ide, innen meg oda. Steve belegondolt. – Hiányzik a notebookom… De nem, egy vadászpuskát hoznék. Vagy egy Uzit. – Na, ez az! A témát már körbejárták egyszer, mit kellene áthozni ahhoz, hogy itt is otthon érezzék magukat. – Most mi fog történni? – kérdezte Steve Edvirtől. – Valaki fogad minket, és elhelyeznek a palotában. – Fogságba estünk? – Nem vagytok foglyok – szólalt meg Khealnor. – Vendégek vagytok, amíg úgy viselkedtek. – Te pedig sérült leszel, ha még egyszer arra célzói, hogy megsértjük a vendégjogot – szólt vissza dühösen Deff. – Nekünk válaszolt csak – nyugtatta Főnix a lovagot. – A király hamarosan fogad benneteket – mondta Martinus. – És addig itt álljunk? – Igen. Amikor Eronis király belép, le kell térdelnetek. Először ő szólal meg, ti pedig válaszotokban felségnek nevezitek. Edvir és Elesztriel jó példával járt elöl, udvariasan várakozó állásba helyezték magukat, amit a társaság többi tagja is követett. Ám hiába álltak ott várakozón, a király nem jött. Eronis királynak sokkal fontosabb dolga volt. Apát kellett alakítania személyes fogadótermében, uralkodásának ékei alatt, életének emlékei között. Ez a helyiség sem volt sokkal kisebb, mint az idegenek számára fenntartott fogadócsarnok, ám lényegesen kevesebben fordultak meg itt az eltelt évek alatt. A déli kapu őrségének parancsnoka jött eléje, fejet hajtott, majd előrependerített egy sovány, húzódozó alakot, akinek fejét vékony csuklya fedte.

– A városkapuban fogtuk el, felség. Egyik őrünk ráismert a hercegre. Az alak vontatott mozdulattal húzta le fejéről a csuklyát. Eronis döbbenten ismerte fel legkisebb fiát. Veras a közönséges emberek ruháját viselte, egyszerű szövetet bőrnadrággal, övvel és fejére kötött kendővel. A kendő tartotta hosszú haját. Az arca koszos volt, de látszott rajta ujjainak csíkja, mintha a herceg szándékosan kente volna össze magát. – Mire készültél, Veras? – kérdezte Eronis király. – A városkapuban. .. A fiúnak kellett egy kis idő, hogy apja előtt összeszedje magát, Eronis azonban kivárta. – Én… – kezdte a fiú. – Én… el akartam szökni. – El akartál szökni? – A király még mindig nem hitte el. Elismételte hát, mintha rosszul hallaná. – El akartál szökni? – Igen. – Mi elől?… Miért, Veras, miért? – Mert… mert… – A fiú hirtelen megváltozott, kihúzta magát, és egyenesen az apja szemébe tekintett. – Ez hadd legyen az én titkom, apám. – A te titkod – sóhajtotta Eronis. – Nincs elég gondom a világgal, még a legkisebb gyermekem is szökésre adja a fejét. A szökés azonban semmire nem megoldás. Ha úgy érzed, teljesíthetetlenek a követelmények, amiket eléd állítunk, csak szólj, mérsékeljük őket. – Nem, apám, örömmel dolgozom meg a kardomért. – Akkor hát miért? Ha nem a feladatok, akkor talán az udvar… – A te udvarod a legnagyszerűbb, apám. – Veras… – A király egy pillanatra megmerevedett. – Ah – mondta felismeréssel a hangjában –, csak nem szívügy? – Apám! – Értem én, értem. Illetve nem értem, mert én már régen kinőttem a szívügyekből. Anyád halála után… Eronis elhallgatott, felmerült előtte Iliana arca. Második felesége mordovai bárói sarj volt, húsz tavasszal fiatalabb nála, s olyan illatokat és fényt hozott a palotába, amelyre akkor nagy szüksége volt. És szült neki három gyermeket. Szomorú csend telepedett közéjük, amit az emlékeiből visszatérő király tört meg. – Volt netán valami terved, Veras, vagy csak úgy elindultál a nagyvilágba? – Arra gondoltam, beállok egy lovagi iskolába… és kitanulom a harcot. – Dicső dolog, bár úgy vélem, a király gyermekeként a legjobb mestereket kapod meg. Arra nem gondoltál, hogy én és a testvéreid mit fogunk érezni, ha nyomtalanul eltűnsz? A fiú hallgatása mindennél ékesebben beszélt. – Veras… – Kopogtak az ajtón, de a belépő katonát Eronis egy intéssel elbocsátotta, majd a fia elé sétált. – Veras, ha eltűnnél, mire gondolhatnék? Arra, hogy baleset ért, hogy bajban vagy… hogy nem élsz már. Ez eszedbe jutott? – Bocsáss meg, apám! – Én megbocsátok, de vajon elég lesz ez neked? Belátod ettől, mit tettél? – Azt hiszem, tudom…

– A kapunak megy! – Eronis hitetlenül tárta a mennyezetnek karját. – Csak úgy megszökik… – Megragadta Veras két vállát. – Nekem is voltak gondjaim a te korodban, de soha nem gondoltam arra, hogy megszökjem… Miféle erőnek kell ehhez az ember lábába költöznie? – Bocsáss meg, apám – ismételte meg a fiú –, de te elsőszülött voltál. Téged a föld alól is előkerítettek volna. – Ez semmin sem változtat. Csak nem gondolod, hogy Domer pusztán azért, mert elsőként született, közelebb áll a szívemhez, mint te? Ennek alapján te az utolsó lennél? Ha ezt gondolod, hát rossz apád voltam, anyád pedig rossz anya. De nem, nem hiszem, hogy ezt feltételeznéd. A szíved mélyén jól tudod, hogy érted is addig hajtottam volna a katonáimat, amíg elő nem kerítenek… Fiam! – Én nem tudtam, mit tehetnék… – Nem akarsz beszélni róla? – Nem, apám. – Öreg vagyok már, ez igaz – mondta a király hirtelen. – Bizonyára nem találom meg veletek a szót, de tudd, hogy bátyáddal mindenkor megoszthatod gondjaid. Veras ezt akarta a legkevésbé, amit viszont nem mondhatott el apjának. Ekkor azonban kitárult a terem ajtaja, és Domer sétált be kimért léptekkel. – Lám, elkapták a szökött vadat – mondta komor mosollyal. – Gyorsan járnak a hírek – felelte kényszeredetten Veras. A fiú gyomra egyetlen kődarabbá rándult össze. Úgy érezte, ha Domer elmeséli apjuknak, mit is tett, akkor nem marad más választása, mint hogy levesse magát a vártoronyról. – A hírek gyorsabbak, mint amilyen gyors az őr volt, aki idehozott. – Hát én miért csak akkor értesültem róla, amikor a fiam már itt állt koszosan, egy közember öltözékében? – méltatlankodott a király. – Te sejtetted, mire készül az öcséd, Domer? Domer odaért hozzájuk, és Verasra se pillantva atyja felé fordult, – Kihagyott két edzést, tegnapelőtt este s tegnap reggel is. Tanára pedig azt mondta, csak berohant a könyvtárterembe, de nem maradt ott. Ahogy észrevette, valami nagyon bánthatta... – itt nézett Domer Verasra – a kisöcsémet. – Úgy vettem ki, szerelmi bánat – felelte a király. – Nocsak! – meresztett nagy szemeket Domer. – Beszélt róla? – Nem. Nem akart, én pedig nem kérdeztem. Megemlítettem neki, hogy te járatosabb vagy a szív ügyeiben, kérjen tőled tanácsot. – Ó, én szívesen elmondom neki, mit hogyan kell tenni, s hogy mi a helyes. Veras majdnem elsüllyedt szégyenében. – Helyes, helyes – mondta Eronis. – Mázsás követ görgetsz le a vállamról, ha megteszed, s nem kell éjszakákon át még azon is aggódnom, mikor s milyen úton akar távozni kisebbik fiam a palotából. – Nem teszem többet, apám – sietett megígérni Veras –, és megoldom a problémámat magam, nem kell hozzá Domer bátyám segítsége. – Az idősebb tanácsa mindig jól jön. – Most Domer tette kezét Veras vállára. Acélos ujjait belenyomta a kulcscsont résébe, és Veras testén a fájdalom hulláma futott végig. Egy pillanatra elsötétült a világ a fiú előtt.

– Ahogy… óhajtod, bátyám – nyögte. – Rendben – mosolygott a király. – Akkor ez így jó is lesz. – Gyerünk, öcsém! – fordította Domer Verast az ajtó felé. – Van mit megbeszélnünk! – Igen… – Jut eszembe – mondta hirtelen Eronis. – A vacsorán áldomást iszunk Meldiana vőlegényére, Goranra, hiszen holnap útnak indul Revenzába. Ott akarlak látni benneteket. – Ott leszünk – ígérte a trónörökös herceg. – Mindketten, – Úgy jó. Örülök, hogy ez ilyen szépen megoldódott. Kis botlás volt csak. – A király megkönnyebbülve sóhajtott fel. – Akkor hát jöhetnek az államügyek… A kis csapat türelmesen várt egy ideig. Legelébb Steve unta el, és nekidőlt egy márványoszlopnak, ami rosszalló pillantásokat váltott ki a tündékből és az őrzőből is. Egyedül Deff vigyorgott rajta. A lovag egy idő után (teljesen tiszteletlenül) a kardja hegyével karistolni kezdte a terem díszes mozaikpadlóját. Főnix is megunta a középen álldogálást, és félig oldalra fordulva a falak freskóit nézegette. A stílus leginkább a quattrocento festményeire emlékeztette, az alakok átlátszó merevsége Fra Angelicót idézte, a térszerkesztés azonban már oldottabb volt, lágyabb, mintha csak Massiacco lett volna vagy a cinquecento művészei, csupán lépésnyire Leonardótól. Főnixnek eszébe jutott firenzei útja. Két éve jártak ott Violetával. Gyönyörű város gyönyörű épületekkel és festményekkel. És teli áruházakkal. Khealnor egyre idegesebb lett. Tartott attól, hogy Deff gondot okozhat, és fogalma sem volt róla, hogy ezt milyen módon előzhetné meg, hacsak nem azzal, hogy leüti a lovag két kezét, esetleg a fejét. Szólni nem szólhatott, mert tudta, hogy Deff csak a provokációra vár. Csupasz kardja a kezében mindennél ékesebb bizonyítéka volt ennek, pláne, hogy hegyét a padlón húzogatta. Khealnor most átkozta a szabályt, amely szerint mordovai lovagoktól és tündéktől semmilyen körülmények között sem kobozhatók el a fegyvereik a kapuknál. Igaz, amúgy sem adnák át jószántukból. Így hát Deffnél ott volt a kardja és a tőre, a tündéknél még íj is, ráadásul Elesztriel hátán egy díszes bőrtokban feltehetően szintén íj és nyílvesszők lapultak. Egy kisebb csapatot levágnának. A két tünde azonban rezzenéstelenül állt. Nem szóltak egy szót sem. Testtartásuk lazább lett, de nem léptek arrébb, sőt fejüket sem forgatták. Idegtépő volt a várakozás. – Hé, Khealnor – szólította meg Steve az őrzőt. – Te ismered ezt a helyet. Mindig ilyen sokat várakoztatják az embert? – Mordova királyának akadhatnak fontosabb dolgai is. – Hát, ő volt kíváncsi ránk. Mi idejöttünk, ő viszont ránk se hederít. – Nem beszélhetsz így a királyról. – Nem? Nincs is itt. Hogy beszéljek róla? Ti otthon mindig leborultok, ha kimondjátok a nevét? Az őrző arca elsötétült, és közelebb lépett Steve-hez. Deff felemelte a kardját, és megnézte az élét, mintha csak kicsorbult volna. – Nana! – mondta a lovag. – Semmi hirtelen mozdulat! – Tiszteletlenül beszélt a királyról – méltatlankodott Khealnor. – Tudnád, otthon milyen tiszteletlenül beszélünk mi a vezetőinkről – biccentett Steve. – Nem érdekel, mit teszel otthon s mit nem – emelte fel a hangját Khealnor. – Te pedig, Deff, jobban meggondolhatnád, mivel fenyegetsz egy őrzőt a király palotájában.

– Hogy befogom a száját? – érdeklődött Deff. Khealnor közelebb lépett. – Kevesen vannak a börtönökben – sziszegte. – És tudod, miért? – Mert ügyesebben vívnak, mint a magadfajták. – Mert valahogy mindig levágjuk őket, tehát el se jutnak a cellákig. – Tegyünk próbát, milyen volt a nevelésed! Apádat ismerve nem lehetett túl jó. Ez már sok volt az őrzőnek. Ő is kardot rántott. Edvir mozdult először, aztán Elesztriel. Edvir a kezével fogta le Deff kardját. Elesztriel pedig a tőrét Khealnor torkához illesztette. – Fejezd be a kakaskodást, barátom! – mondta Edvir a lovagnak. – Tudom, hogy nagy elánnal kukorékolsz még mindig, de nincs itt a hajnal. – Mi van? – kérdezte Steve. – Majd hozzászoksz – morogta Főnix. – Le a kardot! – suttogta Elesztriel az őrző fülébe. – Nem ölsz meg – mondta Khealnor. – Azt tényleg nem, de levágom a füled vagy az orrod. Tanulságképpen. Egy hosszú pillanat után mind Deff, mind Khealnor leeresztette a fegyverét. – Ez az őskor – morogta Steve. – Rosszabb, mint egy kocsmai összezörrenés a „nyóckerben”. – Kardot el! – parancsolta Edvir a két férfinek. Az őrző elhátrált, és a hüvelyébe csúsztatta a pengét. Sikkant és csattant az acél. Deff még nem adta fel, ezért Edvir oldalba taszította. Oldalt nyílt az ajtó. A lovag még ekkor sem mozdult. A tündék, sőt Steve és Főnix is a helyükre álltak a sorban, amikor Deff még mindig maga előtt tartotta a csupasz kardot. Komor arcot vágott, a tekintetéből harag sütött. – Deff! – suttogta Elesztriel. – A király jön. – Tudom… De nem a király volt, csak egy udvaronc. Előlépett az oszlopok mögül, és megbámulta őket. – Mi a hír? – morrant fel a lovag. – Eronis király nem most fogad benneteket – tért magához az udvaronc – hanem csak fertályóra múlva. A szállásotokra kísérlek, tisztálkodjatok és öltözzetek át! Téged pedig, Khealnor őrző, azonnal vár beszámolóra. Utána pedig atyád hívat… Ha mindeddig semmi jót nem ígért Deff viharos tekintete, hát most egy egész tornádó kelt életre a szemében. – Sohan báró a kastélyban van? – Igen, három napja érkezett. Deff Khealnorra nézett. – Jobb, ha apád még ma távozik a palotából! – mondta, és elindult az udvaronc felé, aki rémülten hátrált előle. – Mutasd az utat! – dörrent rá Deff, és a férfi úgy szedte a lábait, mintha vérengző farkasok kergetnék előre. A csapat tagjai elfoglalták szállásukat. A világ leghatalmasabb palotájának lakói lettek.

Ötödik fejezet

Steve valamiféle mesében érezte magát, a szobában baldachinos ágy várta, rajta tollal tömött párnák (biztos nem EU-szabvány), a falon hatalmas, aranyozott keretben álló tükör, az asztalon pedig gyertyák és illatos füstölők sorakoztak. A padlóra vastag szőnyeget terítettek, majd még egyet és még egyet rá, így az ember akár télen is nyugodtan mezítláb járhatott rajta. Aztán átment a fürdőbe, ahol egy ezüstdézsa fogadta, mellette kandalló, fölötte bronzedény. Oldalt kilépő és fürdőlepedő, amely az ittenieknek minden bizonnyal finom érintésű volt, de Steve úgy érezte, hogy karcolja a bőrét. Körbepillantott, és megint nyíregyházi nagyanyja jutott eszébe, a nyári konyha a zománcos lavórral és a kovácsoltvas tartóállvánnyal… s a tűzön rotyogó bableves. Steve mindent végigsimított. – A középkorba csöppentem – mondta. – Még most sem hiszem el… Egy udvaronc jött, és megrakta a tüzet, majd vizet melegített fölötte. Steve nézte, ahogy serénykedik, és arra gondolt, ha tényleg egy mesében lenne, akkor egy udvarhölgy tenné ugyanezt. Persze ő nem nyúlna az udvarhölgyhöz (vajon hozzá lehetne nyúlni?), mert van barátnője otthon (mármint a való világban), és ez megcsalásnak számítana (vajon tényleg?). Míg a víz melegedett, Steve kisurrant az ajtón, és bekopogtatott Főnixhez. – Volna egy merőben elméleti kérdésem – mondta Főnixnek, aki az ágyán hevert, és éppen igyekezett semmire sem gondolni, Steve érkezésére azonban kedvetlenül felkönyökölt. – Mi lenne az, ami nem várhat? – Ha összejövök itt egy lánnyal, az vajon megcsalásnak számít az otthonival szemben? Főnix egy ideig nézte Stevet, aztán úgy döntött, hogy komoly a kérdés. – Szerintem igen. – De ha normális esetben erotikus álmod van, akkor az nem megcsalás – mondott ellen Steve. – Viszont ez nem álom. – Mindketten alszunk otthon. – Ez akkor sem álom. Steve bólintott, majd körbe-körbe kezdett járni. Nem adta fel – Vajon milyen lehet itt a szex? – Nem tudom. – Te megcsaltad már a barátnődet? – kérdezte. – Ez hogy jön ide? – Főnix komolyan megütközött. – Megcsaltad már? – Itt? – Akárhol. – Semmi közöd hozzá. – Csak kérdeztem – fordult felé Steve. – Mert úgy tudnád miről beszélek. Szóval megcsaltad. – Nem. Nem csaltam meg. – Velem előfordult egyszer. Egy bulin voltunk, és rendesen ittam. Én is meg a csaj is. Aztán valahogy smárolni kezdünk és végül az ágyban kötöttünk ki. De igazából egyikünknek sem volt komoly, és másnap szét is mentünk, ahogy kell… – Steve megállt és Főnixre pillantott. – Na,

szerintem az sokkal jobban hasonlít a mostani helyzetre. – Nem érdekel. – Engem igen. Figyelj, nekem ez a harmadik ébredésem itt, de mi lesz, ha már az ezrediknél tartok? És ha találok valakit, aki tetszik? Ne feküdjek le vele, mert egy másik világban egy másik énem máshoz kötődik? – Figyelj! – állt fel Főnix. – Nem érdekel, mit csinálsz. Lehet, hogy két világban érzed magad… – megakadt. – Tulajdonképpen én is két világban érzem magam, de mindenhol ugyanaz vagyok. – Ez hülyeség. – Vedd úgy, hogy kirándulsz. A Bahamákra vagy Floridába. .. – Aha. Jó lenne. – Ez egy kirándulás. Nem több. Ott megcsalnád a barátnőd? – Komoly a kérdés? – Akkor mit érdekel a véleményem? – Főnix ingerülten legyintett. – Azt csinálsz, amit akarsz. Steve vigyorgott. – Ezt akartam hallani. Visszatért a szobájába, s közben elkészült a fürdő. Ledobálta a ruháit, és elmerült a vízben. Az udvaronc körülötte tett-vett. Elrendezte a szappanokat és a fürdőlepedőt. Aztán kiment a szobába, és ott szöszmötölt. Steve hirtelen arra gondolt, meg bírná szokni ezt az életet. Eddig ebből a világból csak a rossz jutott neki, harc, halottak, romeltakarítás, poros utak és mogorva utazók, de ez a pillanat a gőzölgő, illatos fürdőben felülírt minden rosszat. Ez egy isteni ajándék, gondolta hirtelen. Akármi is a cél, ez egy ajándék. Ellazult az ezüstkádban, két karját kitette kétoldalra, és lehunyta a szemét. Érezte, ahogy az illatos víz (vajon mi van benne?) a zsigeréig hatol és felfrissíti. Feltöltődött energiával. Lehunyt szemmel feküdt, maga sem tudta, mennyi ideig. Aztán egyszer csak az udvaronc hangját hallotta, – Ki kellene szállnia, uram! Steve kinyitotta a szemét, s a gőz rögtön megcsapta. Lemosta az arcát. – Tényleg? – A társai hamarosan készen állnak a fogadáshoz. – Elaludtam? – Igen, uram. Kétszer töltöttem a fürdőjébe friss, forró vizet. – Akkor ne késlekedjünk! Steve vigyorgott és kiszállt a vízből. Ha menni kell, hát menni kell, gondolta. Vár a király. Ennek a világnak a leghatalmasabb uralkodója minket vár. És rájött, mennyire zseniális ez az érzés. Eronis király a belső trónteremben várta az álmodókat és mindazokat, akik ide kísérték őket. Khealnor már korábban tájékoztatta mindenről, mi történt Gastronisban s mi azután, a találkozásuktól a megérkezésük pillanatáig. A király erősebben szorította a trónszék karfáját, amikor Deff alakja felrémlett előtte. Régen, nagyon régen találkozott utoljára a lovaggal. Két évtizede is megvan már annak… A terem ablakain meredek szögben sütött be a délutáni napfény, és megsokszorozódott a tükröződő felületeken, mintha arany szálak szőnék át a levegőt.

Eronis király szótlanul várt. Nem volt egyedül, balján ott állt Lucius és Scoron, jobbján elsőszülött fia, Domer és a tünde Aramir, mögötte pedig az udvari mágusok egyike, Timothis. Lucius és a herceg felfigyelt a király merev tartására, és furcsállották hallgatását is, de egyiket sem tudták mire vélni. Egy őr lépett be, és megállt szemben az ajtóban. Az uralkodó erre sem reagált, mire Domer előrehajolt apja füléhez. – Apám – szólalt meg halkan a herceg. – Az idegenek az ajtó előtt várnak… Eronis nehézkesen biccentett. – Jöjjenek! – Felség, ha bármi kétség van benned… – kezdte Lucius, mire a király csendre intette. – Szemernyi kétség sincs! Mondtam, hogy jöjjenek! Kinyílt az ajtó, és az idegenek besétáltak. Elöl az őrző, majd a két tünde, mögöttük Steve és Főnix, hátul Deff. Az őrző büszkén jött, a tündék látható nyugalommal. Steve a királyt fürkészte, Főnix inkább a tündék hátát. Deff pár lépést lemaradt, és egyre komorabb lett – már ha egyáltalán lehetséges fokozni az érzést, amit a palotába érkezése pillanatától a lelkében táplált. Amikor a csapat megállt, Khealnor oldalra lépett, s ahogy illik, bemutatta az érkezőket a királynak. A tündék letérdeltek, és Edvir intett Steve-éknek, hogy ők is tegyék ezt. A két álmodó engedelmeskedett. Aki egyedül állva maradt, az Deff volt. – Ordon Deff lovag – ismételte meg a nevét Khealnor. – Üdvözöld illőképpen a királyt! Deff azonban meg se mozdult. Éles tekintetét az uralkodóra szegezte, Eronis pedig rezzenéstelenül állta a pillantását. A király nem szólt. Kísérete ekkor kezdte sejteni, hogy nem a két idegen miatt volt feszült a teremtett mindenség leghatalmasabb királya. Lucius a lovag arcát fürkészte, Domer viszont nem elégedett meg a csenddel, és trónörökösként előrelépett, hogy tekintélyével és szavával ő is utasítsa a lovagot. – Lovag! – harsant bele a csendbe a herceg erős hangja. – Mordova királya előtt hajtsd meg térded, s ha az nem működik, akkor derekad és fejed! – Működik mindenem, herceg – felelt a lovag. – Legfeljebb recseg egy kicsikét. – Akkor térdre! Deff bólintott. – Térdre ereszkedem előtted mint Mordova trónörököse előtt! És tette, amit mondott. Kardjára támaszkodva letérdelt, fejét pedig oldalra hajtotta meg, Domer irányába. – Basszus, itt valami nagy szar van – súgta tömör véleményét Steve Főnix felé. – Igen, ezt már az úton lehetett érezni – súgta vissza Főnix. – Igen?! – A tiszteletlenséged kardodba kerülhet – mennydörögte Domer, aki a lovag tettére először elvörösödött, majd éktelen haragra gyulladt. Khealnor oldalt állva kardja markolatára tette a kezét. Csak a parancsot várta, hogy lefegyverezhesse a lovagot. Az őrző most már örült az események ilyetén alakulásának. Lenézte a kóbor lovagot, aki számára egyszerre testesítette meg mindazt, amit kívánt s amit megvetett, a lovagi címet, de egyszersmind a király szolgálatának elhagyását. – Herceg – felelte keserűen mosolyogva Deff. – A kard nem az enyém. Én vagyok a kardomé. Domer már-már megindult a lovag felé, s kihúzta volna kardját, amikor apja érintését érezte a

karján. Megtorpant, s visszapillantott apjára, de az nem is őt nézte, hanem még mindig Deffet. – Nocsak – szólalt meg a király némi éllel és lemondással a hangjában –, azt hihetnénk, idővel az ember okosabb lesz. Megérik, mint a nemes bor. Deff hallgatott, és hallgatott mindenki más is. A király felállt. – Nos, lovagom? – A nemes bor is képes megecetesedni – morogta válaszképpen Deff –, ha rosszul tartják. – Az ember azonban mégis más, mint a bor – merengett el a hasonlaton a király, miközben elindult lefelé a trón lépcsőjén. – Mert az ember meg tudja választani a helyét. A bor nem. A bor kikerül egy állványra, s ott marad, míg arrébb nem teszik, de az ember… az ember szabad akaratából azt tesz, amit akar. – Szabad akarat? – Deff felnézett a közeledő Eronisra. A szeme sarkából látta, hogy Khealnor s hátul Domer herceg is ugrásra készen várakozik. Féltik tőle a királyt. Tőle! – A lovagnak kötelessége van, nincs szabad akarata. Az ember könnyű helyzetben van… ha nem lovag. – A lovag feladata a király szolgálata. Erre gondolsz? – Eronis elsétált a két tünde és Steve mellett. Steve megfigyelte, hogy a királyi csizma szélére aranyszegecsekkel aranylapokat ütöttek. Drága lehetett. – Igen, felség – felelte keserűen Deff, és kihúzta magát. Kiegyenesítette gerincét. Még térden volt, de már nem hajtott fejet. Egyenesen Eronis arcába nézett. – A király szolgálatára. Lucius a hangsúlyokat mérlegelte hátul, és egy röpke pillanatig arra gondolt, milyen különös titkokat rejtenek ezek a napok, ezek a találkozások. Valami készülődik az égben. Mindez nem lehet véletlen. A király karnyújtásnyira állt Deff előtt. Arca kiismerhetetlen volt, Deffnek viszont már alábbhagyott a haragja, s inkább a keserűség ült ki vonásaira. – A királyt szolgálod még mindig, Ordon Deff – mondta Eronis halkan. – Akármerre jársz Mordova útjain. Nem számít, hogy a páncélod nem fényes, és hogy nem hordod rajta lovagi rendem jeleit. Ezt bárki látja, aki rád néz. Deff erősebben szorította kardját, páncélos keze megcsikordult a keresztvason. – Nem tehetsz semmit – hajolt közelebb a király. – A lovagom maradsz, amíg csak élsz. Deff térdelt, de térdelve is óriásnak tűnt. Hatalmas volt és mozdulatlan. Mint egy szobor, rezzenéstelen, s az arca kő. A tekintete azonban nagyon is élő volt, tele fájdalommal. – Kit hoztál nekem, engesztelhetetlen lovagom? – villantott fel egy múló mosolyt Eronis király, s megemelt hangjával hirtelen megtörte a feszültséget a terem boltívei alatt. – Manapság mindenünnen idegen világbeliekről szólnak a hírek. A király megfordult, hogy Steve-re és Főnixre nézzen, pontosabban a tarkójukra. Megkerülte őket, szembeállt velük, majd intett. – Álljatok fel és beszéljetek, mert bár a Birodalomban már több tízezren lehettek, Mordovában csak ti vagytok ketten, hát nektek kell elmesélni, kik vagytok, és honnan származtok. A király visszasétált a trónhoz, s nem törődött Domer és Lucius érdeklődő tekintetével. Aramirt nem lehetett meglepni, Timothis rezzenéstelen arca pedig semmit sem árult el a mágus gondolataiból. A tündérek oldalra húzódtak, középen maradt Steve és Főnix. Hátul Deff is felegyenesedett, és a nap folyamán nem szólalt meg többet. Főnix úgy érezte, meg kell szólalnia. Ő az, aki régebb óta álmodik, ráadásul Steve sokkal lazább alak annál, semhogy komolyan vegye a helyzetet. Az igazat megvallva attól is tartott, hogy Steve

esetleg nem helyénvaló stílusban fog beszélni. – Felség – mondta, és kicsit furán érezte magát –, nézd el nekünk, ha nem a megfelelő szavakat használjuk, sajnos nem tudjuk még, mit követel az illem Mordovában. – Kezdetnek ez nem rossz – bólintott a király. – Ahonnan jöttök, ott milyen uralkodó van? – Ahonnan mi jövünk, ott a világban nincsenek… olyan hatalmasságok, mint te. Vannak királyok, de ők nem döntenek az ország ügyeiben, csak… olyanok, mint a címer vagy a zászló. Az országot jelentik, ami nem létezhetne nélkülük, de nem szólnak bele az irányításába. – A király mint címer… – Eronis megrágta a gondolatot. – Léteztek uralkodók, akik valóban nem voltak többek ennél. Értem, mit beszélsz. – A világunkban sok minden nincs, ami itt van. Nincs varázslat és nincsenek tündék, sem idegen fajok. Csak az ember. Lucius átpillantott a király feje felett Aramir és Timothis, a tünde és a mágus alakjára, vajon hogy fogadják a dolgot. Rezzenéstelenül. – Isten és papok vannak? – kérdezte Eronis. – Azok igen, felség, de nem mindenki hisz Istenben. A király megdöbbent. – Milyen világ az, ahol az emberek nem hisznek Istenben? És akkor Főnix mesélni kezdett. Sokáig tartott a beszéd, és Főnix elbeszélését a világról nemcsak a király, hanem a trónörökös és a többiek is érdeklődve s némiképp döbbenten hallgatták. Steve jobbnak látta, ha hallgat, még akkor is, amikor nem értett egyet Főnixszel. Magában azonban elkönyvelte, milyen óriási önuralomról tett tanúbizonyságot, és büszke is volt magára. A király sokat kérdezett, az elbeszélés második felében azonban, amikor Főnix már nem a világ technikai hátteréről, hanem a gazdálkodásról beszélt, kérdezett a herceg és a tünde is. A díszes ruhába öltözött nemes és a mágus azonban végig csendben álltak – ezt Steve alaposan megfigyelte. Lucius és Aramir. A legvégén Eronis király felállt és mosolygott. – Köszönöm mesédet, idegen barátom. Megtudtam, hogy a ti világotok mesésebb, mint a mienk. Álmodóitok sok hasznos tudást hozhatnak közénk, ámde olyat is, amely népeink számára teljességgel felesleges… A jövő majd megmutatja, mihez kezdünk mi a ti tudásotokkal. És most, mivel hamarosan vacsoraidő, meghívlak benneteket ünnepi étkezésünkre, amit lányom, Meldiana hercegnő vőlegényének búcsúzása okából rendezünk. – Köszönjük, felség – hajolt meg Főnix, és Steve kis késéssel követte példáját. – Valamint szeretettel látom kísérőiteket. – A király előbb a tündékre, majd a lovagra nézett. – Mindegyikőjüket. A tündék is meghajoltak. Deff csak azért sem. Eronis azonban már hátat fordított neki, túl gyorsan, mintha nem is akarná látni, mit tesz vagy nem tesz a lovag. Domer herceg azonban megjegyezte ezt a felségsértést is. Látszott a tekintetén… A király és kísérete elhagyta a termet.

Hatodik fejezet

A királyi ünnepség sötétedés után fél órával kezdődött. Nyílt az ajtó, szóltak a harsonák, a rézserpenyőkben fellobbantak a lángok, a király fiaival, lányaival, testőreinek kíséretében belépett a terembe. Az asztalok ekkor már megterítve álltak, díszes ezüst és aranytányérok sorakoztak végesvégig, mellettük kendők, tőrök és kétágú villák. Az étkészletek mögött szigorú ültetési rendben a mordovai nemesség. A bölcsek a királytól jobbra, a bárók, akik nem tartoztak a tanács tagjai közé, balra. A bölcseken túl az udvar vendégei a jobb szárnyon, míg baloldalt a királyfiú lovagság. Az udvaroncok mindenkit a helyükre vezettek. – Teljesen jó voltál a trónteremben – mondta Steve Főnixnek, mialatt helyet foglaltak. – Minden elismerésem. Nekem fogalmam sem volt, hogyan kell egy királlyal beszélni. Bár írtam róla eleget, de azok hülye kis fantasyk voltak – nem ugyanaz, mint a való világ… vagyis hát a valóságnak látszó álomföld. – Steve elvigyorodott. – Előbb-utóbb kitalálunk majd rá valamilyen nevet. De szerintem az Álomföld jó név. – Én királyságban élek – felelte Főnix szárazon. – Arra gondoltam, milyen lenne, ha a saját királyom előtt állnék. – Komolyan? – Nem. – Főnix is elvigyorodott, lassan engedett benne a feszültség. – De mit mondtál? Író vagy? Regényeket írsz? – Ja. Megélhetési író vagyok, ami azt jelenti, hogy írok regényeket, riportköteteket, esszéket, mindent, amit kell. Még használati utasításokat is. – Én grafikus vagyok. Illusztrátor. A legjobban viszont képregényeket szeretnék rajzolni. Persze képregényt eladni a legnehezebb. – Nocsak – lepődött meg Steve. – Egy író és egy grafikus. Csinálhatnánk közösen egy képregénykötetet. – Itt vagy ott? – Nem hiszem, hogy itt feltalálták már a nyomtatást. – Akkor itt az ideje. Ezen mindketten szélesen elvigyorodtak. Időközben mindenki elhelyezkedett, és gongok sora szólalt meg a teremben. A király és gyermekei megérkeztek, s a nemesség és lovagság rögtön felállt az asztal mellől. A székek csikordulásából Steve és Főnix is rájött, mit kell tenniük. A királyi család helyet foglalt. Steve megbámulta őket. – A királynak két felesége volt, s most hat gyermeke van – szólalt meg Elesztriel a jobb oldaláról. Látta, hogy Steve a királyi sarjakat számolja. A tünde nő áthajolt kissé Edvir előtt. – Az első asszonya szülte neki Domert, a trónörököst és Chassint. Meldiana, a legidősebb lány születésekor azonban meghalt, és Meldianát is csak csodával határos módon sikerült visszahozni az életbe. A második asszony előbb két lányt szült neki, ott ülnek, a két kisebb, Tia és Elsbeth, majd egy fiút, Verast. Így vannak hatan. A hetedik férfi, oldalt, az Meldiana hercegnő revenzai vőlegénye… – Értem – mondta Steve –, és hol a király második felesége? – Iliana is meghalt évekkel ezelőtt. Egy hónapig gyászolta az ország. A király pedig azóta is.

– Elesztriel! – szólalt meg feddőn Edvir, mire a tünde nő befejezte a beszédet, és visszafordult a tányérja felé. Steve megvizsgálta, mivel kell majd enniük. Kanalat nem talált. Kezébe vette a kétágú villát. – Arany étkészlet – morogta Steve. – Itt minden aranyból meg ezüstből van. A kádam ezüst, ez meg arany. El sem hiszem. – Deff nem jött el – mondta Főnix, és a lovag üresen álló széke felé biccentett a fejével. – Talán jobb is. Alaposan leizzadtam, amikor a trónteremben elkezdett vitatkozni a királlyal. Fogalmam sem volt róla, hogyan tűrik itt az ilyesmit. – Mordova kulturált ország. Békés. – Ja. Láttam, amikor a falut felégették azok a szörnyek. – Az más. Azok a Birodalomból jöttek. – Hát, akkor hálát adhatunk az istennek, hogy Mordovában ébredtünk és nem a Birodalomban. – Ez így igaz. Steve megcsóválta a fejét. Megint csak eszébe jutott Deff. – Én semmi jelét sem láttam az úton, hogy Deff… ilyen. Morgott ugyan, meg makacs is, de nem… – Békétlen? – Aha. – Nem ismered még eléggé. – Mi baja volt? – Ennyire én sem ismerem. Steve Edvirhez fordult. – Miért csinálta Deff ezt a cirkuszt a trónteremben? Mi baja a királlyal? – Nem tudom – felelte Edvir –, de ha tudnám is, nem rám tartozna. – Remek. – Kérdezd meg őt! – Le fogja vágni a fejem. Edvir mosolygott. – Van esély rá. Megint megszólaltak a gongok, de most a mély hangoktól futott soruk a magasokig, s nyomában kétoldalról étekhordók sorjáztak be ezüst és aranytálcáikkal. Jöttek sültek, kakasok, malacok, bárányok, borjúk, s hozzá mártások, lepények, ügyesen kisütött zöldségek. Amikor minden az asztalok közepén volt már, akkor a király balján állók közül felállt egy magas, ösztövér alak, valami papféle, és megáldotta az ételeket. Aztán felállt Domer herceg is, és egy szelet húst tett apja tányérjára. Miután a király az első szelet húsból az első falatot a szájába tette, a herceg atyja nevében megadta az engedélyt az étkezésre. Domer még le sem ült, már megélénkült a terem, tucatnyi kéz emelkedett fel, és az evőeszközök csörgése, a meginduló beszélgetés háttérmoraja széttörte az áhítatos csendet. Steve nézte a tálat és vigyorgott. – Vajon itt számít a koleszterin és a vérnyomás? – Ha sokat eszel, nyilván elhízol – morogta Főnix. – Miért nyilván? Ne mondd, hogy ha otthon sportolok, itt meg eszem, akkor itt kövér leszek,

otthon meg nem. – Ki tudja? – Főnix megfogta a kést és a villát, és kimetszett egy szelet húst az elé tett szárnyasból. – Majd kiderül. Idővel minden kiderül. – Ez nagyon pesszimista volt. – Steve követte a példáját. – Pont úgy nézek most ki, mint otthon. Te nem? – Gondold végig, ha sebet szerzel itt, felébredve látszik rajtad? – Nem. Valóban nem. – Akkor miért gondolod azt, hogy a testalkatok is ugyanazok lehetnek? Amikor felébredtél, tiszta lappal kezdtél. Én például még az otthoni életemre sem emlékeztem. A te dolgod megtölteni ezt a tiszta lapot. – Ezt a hasonlatot csakis egy grafikus mondhatta… – A tiszta lapokat nemcsak mi piszkítjuk össze, hanem az írók is. – Ez jó. Steve intett a késsel, hogy ezt díjazza, majd megkóstolta a húst. – Kicsit rágós, de ehető – mondta teli szájjal. Főnix óvatosabb volt, előbb megszagolta, csak aztán kóstolta meg. – Azt hiszem, tudom, miért – folytatta Steve. – A nagyanyám mindig zsírral sütötte a húst, sosem olajjal. A zsírban sült ételeknek van ilyen íze. – Igen – mondta Főnix, és Jorge éttermére gondolt Barcelonában. Az öreg tulajdonost sem érdekelte a koleszterin meg a diabetikus étrendek. – Ez tetszik – jegyezte meg Steve körülnézve. A vacsorára gondolt, a kosztümös vendégekre, a nagy asztalokra… tisztára, mint a Lancelotban a Podmaniczky utcában… itt azonban nem kell fizetni a végén. – Ne feledd, hogy mindez együtt jár a muhinokkal és a háborúval is! – Kösz, hogy emlékeztetsz rá. Megették a szárnyast, és szeltek a bárányból is. Steve sült zöldségeket pakolt köré, hagymát is és egy furcsa tökfélét. Főnix mártásokat öntött a húsokra, és szinte mindegyiket mindegyikkel kipróbálta. A mártások neveit a tündéktől kérdezte meg, Elesztriel pedig örömmel segített neki. Egy idő után átült Deff üres székére, és Főnix mellett magyarázta el, mi és hogyan készül. Az udvaroncok hozták-vitték a tálcákat, s hoztak kancsókat is borral, amelyek ugyan nem voltak annyira finomak, mint a valódi világban, de csillapították a szomjat, megúsztatták az étket, és a fejbe szálltak. – Zene nem lesz? – kérdezte hirtelen Steve az egyedül maradt Edvirt. – Miféle zene? – nézett rá a tünde. Lassan, megfontoltan evett, és csak két korty bort ivott eddig. – Hát, ami szórakoztatja a vacsoravendégeket. Azt hittem, lesz valami mulatság. – Ha lenne zene, nem tudnánk beszélgetni. Pedig ez a közös étkezés lényege. – Érdekes. Én azt hittem, maga a vacsora. A tündér lesújtó pillantást vetett rá. – Ahhoz csak fogakra és húsra van szükséged. Társaságra aligha. Steve vigyorgott. – Élvezet veletek beszélni – közölte a tündével. – Teljesen máshogy gondolkodtok, mint mi.

– A tündék már csak ilyenek. – Á. Én nem a tündékre gondoltam, hanem az itt élőkre. Teljesen mások. Kíváncsi vagyok például, mi lesz az, amit az itt élők hasznosítani tudnak a mi tudásunkból. Amire a király a fogadás végén célzott. – Sajnos szinte bizonyosan jobban meg fogjátok változtatni ezt a földet, mint az kellemes lenne. – Értem én… Értem. Mi sem örülnénk otthon, ha például betelepítenének egymillió kínait az országba. A tünde okosan hallgatott, Steve pedig megint meghúzta a boroskupát. – De azért lesz valami mulatság, nem? Itt még nem láttam olyat. Mármint mulatságot. – Lesz. A másik oldalon Főnix valamilyen barna mártást szagolgatott. Egy cseppet óvatosan a nyelvére vett, és megnyalta. Sós volt és kicsit csípős. – És ez mi? – kérdezte Elesztrielt. – Ezt disznóvérből készítik az erdő fűszereivel, porrá tört gombával és kevéske borral – mondta a tünde. – Disznóvér?! – Állítólag kellemes. Az emberek azt mondják. – Sok érdekességet ettem életemben, és azt hiszem, fogok is még, de ezt most nem próbálom ki. Főnix visszatette az asztalra. Ez volt az első mártás, amiből nem akart enni. Leginkább a szaga miatt. – Milyen érdekes ételeitek vannak otthon? – kérdezte érdeklődve Elesztriel. – Van egy kis étterem ott, ahol lakom, az utca sarkán. Egy öreg baszk vezeti – Főnix nem törődött vele, mond valamit is a tündének a szó –, és zseniális leveseket csinál. Tudod… nekünk is sokféle húsunk van, mindenféle fűszerrel meg páccal, de nálunk sok a hús mellé helyezett étel is. Rizs, párolt zöldségek, kukorica, burgonya, tésztafélék… ezerféleképpen elkészítve. Amiket itt például nem látok. – A királyi asztalokon nem sok keresnivalójuk van. Ezek a falusiak étkei. – Gondolom. Nálunk az ételkészítés néhol olyan, mint a festészet vagy a szobrászat. Külön művészet. Mindenfélét csinálnak mindenféléből. Elhelyezik a tálon az étkeket, finomak, szépek, de jól nem laksz velük. Elesztriel felnevetett. Főnix ekkor hallotta először nevetni, és egészen belefeledkezett a lágyan szökellő, csilingelő hangba. Mosoly ült ki az ő arcára is. – Megmosolyogsz? – nevetett rá a tünde. – Nem téged… – felelte zavartan Főnix. – Csupán jó hallani... Szép a nevetésed… vidámmá tesz. A tünde arca kicsit komolyabb lett, a szeme azonban nevetős maradt, s így mérte fel Főnixet. – Annyira távoli a világ, amiből jössz, mégis, a kettőben, a mienkben és a tiétekben sok közös van. – Remélem is – mondta Főnix a tündének. – Nagyon remélem… A vacsora végeztével valóban megjelentek a zenészek és a mulattatók is. Ám mielőtt belekezdtek volna a vigasságba, harmadszor is megszólaltak a gongok, egyetlen érces hangon. A társaság elcsendesedett, s az Eronis király mellett álló Lucius emelkedett szólásra.

– Bárók és bölcsek, lovagok és barátsággal látott vendégek! – kezdte a tárnokmester. – A mai este búcsúest. A revenzai Goran lovagot búcsúztatja Eronis király és leánya, Meldiana hercegnő. Mint tudjátok, Goran lovag holnap útra kel hazájába, és királyunk óhaja az, hogy ezen a tiszteletére rendezett estén áldomást igyunk rá. Az áldomás után pedig Hadrian főpap imájával bocsátjuk őt útjára. Apródok szaladtak körbe, és új aranypoharakat, aranykancsókat hoztak elő. – A megáldott bor – súgta Elesztriel Főnixnek. Főnix megérezte a tünde illatát, és ezzel együtt valami mást is érzett a mellkasában, ami teljesen felkavarta. Hátradőlt, mire a tünde rápillantott. – Valami baj van? – Semmi – rázta meg a fejét Főnix. Elöl, Lucius mellett megjelent a főpap is, fehérben, bordóban és aranyban. Magas süvege volt és nehéz palástja. Nyakában lánc, a láncon pedig mágikus, isteni jelekkel vésett medál. Artus szimbóluma. – Artus, igaz istenünk, ki mindenütt vagy, látsz minket, s nyomon követed tetteinket – emelte fel a kezét Hadrian –, add meg nekünk a tisztánlátás képességét, a bátorságot, hogy merjünk tenni, s az erőt, hogy megtegyük, mit szívünk követel. Óvd meg királyunkat s országunkat, védd meg a hozzánk közel állókat, s ne engedd közel hozzánk a kísértést, az ártó mágiát, a rossz szót és a kísérteteket. – Úgy legyen, Artus! – morogta a társaság. Hadrian az összegyűltekre tekintett. – És most áldást mondok az útra kelőkre – mondta ünnepélyes hangon. Goran felé fordult, aki felállt az asztal mellett. Mindenki más megragadta az időközben teletöltött aranykelyheket. – Áldd meg, Artus, az útra kelőket, vigyázz lépéseire, segíts nekik elkerülni ellenségeiket, a szörnyeket, ha pedig ezek elkerülhetetlenek, élezd meg kardjukat, erősítsd meg kezüket, és támogatásoddal vezessék győzelemre küzdelmüket. Adj az utazóknak jó szelet, napsütést és csillagos éjszakákat. S ha megérkeznek, majd hálát mondanak neked, mert te vagy az egyetlen és a leghatalmasabb, az emberi sorsok ismerője, ki teremt és elvesz, akarata szerint. – Ügy legyen, Artus! – ismételték el az asztaloknál ülők, és ittak a kelyhekből. Goran és Meldiana is ivott. Közben az ülő hercegnő Goran keze után nyúlt és megszorította. – És most Eronis király üdvözletét tolmácsolom Mordov vendégeinek – folytatta Lucius, visszaszerezve a szót a főpaptól. – Edvir és Elesztriel tündék a végekről, Steve és Főnix álmodók a másik világból… – Kis morgás kélt a sorokban, úgy tűnt, a két álmodó felkeltette az udvari nemesek érdeklődését. Lucius Deff székére nézett, amin éppen Elesztriel ült, és a halk zajt kihasználva átgondolta köszöntésének szövegét. Végül kihagyta a lovagot a felsorolásból. – Üdvözlet illeti Ongur sárkánypapot is, aki ma este velünk költötte el étkét, emelve az est tekintélyét. Minden szem egy irányba fordult, és a színes tömegben Steve ekkor felfedezte azt a sárkánypapot, aki pár napja abban a kis határ menti faluban megmentette az életét. Eddig észre sem vette, a tömeg és a színpompás terem elrejtette őt a szeme elől. Ongur csendesen ült, egyenes derékkal, kezét ölében nyugtatva. Az arca nyugalmat tükrözött. – Ő mentette meg a seggem – morogta Steve kicsit részegen. – És meg se köszöntem neki. – Akkor igyekezz elkapni őt, mielőtt elmegy – felelte tréfásan Főnix, de Steve nem vette észre a másik hangjában bujkáló vidámságot. – Jó ötlet – bólintott. Lucius közben már jó szórakozást kívánt az egybegyűlteknek, és intett a zenészeknek, hogy kezdhetik. Megszólalt a zene, ami egyszerre volt lágy és lendületes, sípok és húrok hangja szállt, a dob azonban hiányzott belőle.

Goran visszatelepedett helyére. Az uralkodó mondott neki valamit, mire a lovag bólintott. Táncosnők libbentek középre – a mordovi királyi udvar nem volt prűd, ebben különbözött a valódi világbeli középkortól. Oldalt megjelentek a mulattatók, és mindenféle ügyességi mutatvánnyal szórakoztatták a közönséget. Az asztalok rendje felborult, a viszonylag fegyelmezett vacsora után eljött a mulatozás ideje. A király felállt, és Lucius kíséretében kifelé indult a teremből. Az ajtóban érte utol Sohan báró. – Felség – hajolt meg Eronis előtt –, engedj meg egy kérdést. A király fáradtan biccentett. – Felség – mondta Sohan bárója, aki termetre úgy nézett ki, mint Deff, ám arca, keze, körme s ruházata a kóbor lovagénál sokkal ápoltabb és tisztább volt –, miért hagytad, hogy Ordon Deff kétségbe vonja koronádat? – Mert valaha jó lovagom volt, báró – felelte a király. – Túl elnéző vagy vele. – Meglehet, öregségemre érzékeny lettem – meredt maga elé a király –, ám az is lehet, hogy abban bízom, még szolgálatomba áll… Deff jó lovag és lelkiismeretes. Kár érte, jobb sorsot érdemelne. – Mindenki a saját szerencséjének ura – mondta Sohan. – Ez így igaz, báró. Mi már csak tudjuk. De egy kis… ellenkezésért nem fogom megfosztani kardjától. A király elindult, udvaroncai kitárták előtte az ajtót. A báró azonban még utánaszólt. – Felség, én azért nem fogom szem elől téveszteni. Eronis nem nézett hátra. – Tedd azt, báró, ami belátásod szerint az ország érdekeit szolgálja! Mordova uralkodója távozott a teremből. Az ünnepség az este múlásával egyre kaotikusabbá vált. Az udvaroncok átrendezték az asztalokat. Úgy mozogtak, akár a szellemek, nem lehetett látni őket, mégis mindenütt ott voltak, s lestek a vendégek kívánságait. Ital bőven volt, a terítékek mellé mézbe forgatott gyümölcsök és magok kerültek ki. Steve elengedte magát, és jócskán felöntött a garatra. Fél tucat nemesnek mesélt éppen a repülőkről és a holdra szállásról, és határozottan élvezte, hogy isszák minden szavát. – A felét sem értitek, mi? – kérdezte vigyorogva. – No, megpróbálom érthetően elmondani. Az űrhajó úgy néz ki, mint egy torony méretű óriási nyílvessző… Elesztrielt, aki pár lépéssel arrébb állt, szórakoztatta a dolog. – Mindig ilyen szószátyár a barátod? Főnix a fejét csóválta. – Nem igazán lehet a barátomnak nevezni, hiszen csak itt ismertem meg, de szerintem mindig ilyen sokat beszél. – Úgy vettem észre, nálatok szabadabban beszélnek az emberek. – Igen. Nálunk mindent ki lehet mondani. – De akkor honnan tudjátok, hogy mi az igazság? – Én már régen úgy érzem, nincs is olyan. A tünde erre elkomorodott. Fürkészően nézett Főnix szemébe, aki ettől zavarba jött. – Igazság mindig van, és csak egyetlen igazság van – mondta Elesztriel. – Az ember élete és a

tündéké is arról szól, hogy igyekezzen elérni az igazságot. – Ez nagyon szép – felelte Főnix –, ám a mi világunkban azt tartják, az igazságnak legkevesebb két oldala van. Mint a pénzérmének. – Akkor nem jó hely a ti világotok. Honnan tudjátok, mi az erkölcsös, mi a jó… mi a szép? – Ezek mindig nehéz kérdések… – Ezek a világ legegyszerűbb kérdései. Ha tudod, mi az igazság. – Ha a szívünkre hallgatunk, mi is tudjuk a választ. Erre Elesztriel megint elmosolyodott. – Mégsem vagytok teljesen elveszve. Főnix nevetett. – Köszönöm a biztatást! Steve kilépett a nemesek köréből, azon egyszerű oknál fogva, hogy kupájából kifogyott a bor. A legközelebbi asztalhoz ment, és teletöltötte. Főnix megállt mellette. – Nem gondolod, hogy elég lesz? Steve a poharat nézte. – Az a legrosszabb – válaszolta –, hogy tudom, ettől a bortól holnap iszonyatosan másnapos leszek, és tele fogom hányni az ezüstkádat. – Akkor ne igyál. – Ez nem ilyen egyszerű… – Steve mindentudóan vigyorgott. Már nagyon jól érezte magát volt, az élet könnyebbik oldalát látta csak. – Itt vagyok már kábé tizenkét órája. Ha még ébren bírok maradni ennyit, akkor eltűnök, visszamegyek a saját világomba… a tiedbe is… és nem leszek másnapos. Érted az egészet? Ez kibaszott jó. El tudod kerülni a másnaposságot. Legközelebb, mire itt felébredek, eltelt két és fél, három nap, és már nem hat rám a mai pia. Zseniális! – Most azonban túl sokat beszélsz. Még valakit megsértesz, és itt karddal vesznek elégtételt. – Tényleg? – Steve körbenézett. – Senkit nem sértettem meg! – Megakadt a tekintete Meldiana hercegnőn. – Viszont az a csaj zseniálisan néz ki. Ha valami kellemes szerelést hordana, nem ezt a merev ruhát, még jobban festene. Az esetem. Esküszöm… – Eszedbe ne jusson! – lépett melléjük Edvir is. – Jól van, na! Van barátnőm otthon. Most éppen Brüsszelben van, és fejesekkel iszik. – Brüsszel? – Egy nagy város. Egy nagy kék és csillagos város… Steve kilépett Főnix és Edvir közül, és bizonytalan léptekkel elindult a terem közepe felé. – Talán vigyáznod kellene rá – mondta Edvir Főnixnek. – Igen – bólintott fancsali arccal Főnix. – Én is azt hiszem. Elindult Steve után. Edvir Elesztrielhez fordult. – Mit csinálsz, Elesztriel? A tünde nő ártatlan tekintettel nézett rá. – Mire gondolsz? – Nem látod?… Teljesen megszédíted az álmodót. – Úgy véled? – Elesztriel elgondolkodva nézte Főnix távolodó alakját. – Csak beszélgettünk. – Ez az ember nem ismeri a világunkat. Te csak beszélgetsz vele, de ő mást lát benned. Látom a szemén, hogy úgy néz rád, ahogy egy ember néz az asszonyára. Ha jót akarsz, akkor nem társalogsz vele többet. Nem táplálod az érzéseit, az illúzióit. – Tudod, mit? – Elesztriel szembe fordult a tünde férfivel. – Ezt bízd csak rám!

– Kérlek! – Edvir felvette a világra rácsodálkozó, kicsit cinikus maszkját. – Ahogy akarod! A terem túloldalán, a tömeg takarásában Főnix végre utolérte Stevet, de már későn. A srác a sárkánypap előtt állt. – Ongur… – mondta Steve akadozó nyelvvel. – Köszönetet akarok mondani. A sárkánypap sötéten magasodott előtte. Bőrköpenye súlyosan, ránc nélkül lógott a válláról, olyan merev eséssel, mintha százkilós lenne. A férfi vonásai markánsak voltak, s rövidre vágott hajjal, vastag szemöldökkel és kiugró pofacsonttal rendelkezett. A szája vonala vékony volt, az álla határozott, a bőre már-már gesztenyebarna. – Biztos nem emlékszel, de egy faluban voltam, amit pár napja megtámadtak a muhinok… és megmentetted az életemet. – Csak azt tettem, amit kellett – mondta a sárkánypap. – Nem csak a te életed volt a tét. – De én az enyémért vagyok hálás – mondta Steve. – Én ilyen harcost még nem láttam… Vagy papot. Zseniális volt, amit tettél… – Elnézésedet kérem, uram! – szólalt meg Főnix a paphoz intézve szavait. – A barátom kicsit sokat ivott. – Nyugodjunk meg! – veregette meg Főnix vállát Steve. – Igaz, hogy sokat ittam… de akkor is el kellett mondanom, mennyire csodálom és hogy köszönöm. – Elmondtad – biccentett Főnix, a sárkánypap azonban akkor felemelte a kezét. – Várj csak! A külvilágiakról sok érdekeset mondanak. Ongur ekkor előrehajolt, egyenesen Steve arca elé. Keze felemelkedett, és megfogta Steve állát. Egyenesen a tekintetébe nézett, és hosszúhosszú pillanatokig így maradtak. – Igen – mondta akkor a sárkánypap. – Gondoltam. Ez meg fog történni… Azzal ott hagyta őket a terem közepén. – Ez mi volt? – kérdezte Steve bénán. – Nem tudom – válaszolta Főnix –, de ideje aludni menned. – Igen? – Azt hiszem. Gyere! Steve bizonytalanul biccentett, majd hallgatva a jó szóra, csatlakozott Főnixhez, aki egészen a szoba ajtajáig kísérte. Főnix visszament a mulatozásra, de már sem Edvirt, sem Elesztrielt nem találta ott, így hát ő is nyugovóra tért. Fogalma sem volt róla, hogy milyen reggelre ébrednek majd a többiek.

Hetedik fejezet

Lucius kétnapi töprengés és gondolkodás után arra jutott, hogy nincs más választása, mint Timothis felkérése egy múltba néző mágia elvégzésére. Timothis nem jelent meg a lakomán, sőt egyik mágus sem volt ott, Scoron sem. Általában elkerülték a közös étkezéseket. Maguknak valók voltak, talán a hatalom tette ilyenné őket vagy a nifini mágusiskolák nevelése, de az is lehet, hogy csak nem akarták megzavarni az átlagemberek életét. Lucius elkísérte a királyt a szállására, majd az ajtó előtt állva (nem kis mértékben a hallott beszélgetéseknek köszönhetően) úgy döntött, haladéktalanul felkeresi Timothist a tornyában. A mordovi királyi palota hatalmas épületegyüttesében Lucius néhány ezer lépés után érte csak el a mágus szállását. Nemcsak hosszú folyosókat járt be, de lépcsők százait is meg kellett másznia. Mielőtt Timothis lakótornyához érkezett volna, úgy döntött, egy ablakbeugróban kifújja kissé magát. Leült, megtörölte izzadt homlokát, s közben sorra vette az érveit. Timothist hat éve látta először, amikor ideköltözött a palotába. A tárnokmester remélte, hogy jól kiismerte a jellemét. Lucius egyébként büszke volt arra, hogy úgy olvasott az emberek gondolataiban, mint a nyitott könyvben. – Mondd, Lucius, miért jöttél! – riasztotta fel egy hang pihenéséből. Persze Timothis állt előtte hátratett kézzel a lépcső magasán, és őt fürkészte. – Ne rémisztgess! – morogta a tárnokmester. – Megvárhattad volna, míg bekopogok az ajtódon. – Olyan hangosan lihegtél, hogy ki kellett néznem, ki az. – Ó, természetesen. – Későre jár, valószínűleg oka van annak, hogy felkerestél. Lucius felállt a hideg kőpárkányról, és bólintott. – Az ország sorsa az ok. – Akkor gyere beljebb! Timothis egyszerűen rendezte be a rendelkezésére bocsátott lakrészt, termeiben nyoma sem volt fölösleges vagy hivalkodó tárgyaknak. Aramir, a tünde lakhelyét szín és élet töltötte meg, Scoronnak, az asztrológusnak a tornya pedig úgy nézett ki, akár egy gyűjtőhely, évtizedek és életek raktára, ezernyi aprósággal, műszerekkel és használati tárgyakkal. Timothisnál ezzel szemben csak a legszükségesebbek kaptak helyet, dísztelen székek, asztalok, polcok, üvegek. Belső szobáiban nyilván az ágy és személyes dolgai is szürkék és azonosíthatatlanok voltak. Lucius viszont itt jobban érezte magát, mint a tündénél vagy az asztrológusnál. Nem tudta, ez mit jelent, de elfogadta. – A Mordovát ért legnagyobb fenyegetésről akarok veled beszélni, mágus – kezdte. – Karmenről? – Igen. Pontosabban szólva Karmen szándékairól. Timothis töltött magának egy pohár tejet, majd leült Luciusszal szemben. A nemest nem kínálta ülőhellyel. – Mondd! – Nyilván te is tudod, hogy Karmen, a hírek szerint, meg akarja szerezni Eronis király első lányának, Meldianának a vérét. – Hallottam róla. – Az elmúlt napokban a palotában sokakkal beszéltem, és az a kép alakult ki bennem, hogy

Karmen nem véletlenül választotta ki a hercegnőt. A vére egy varázslathoz kell, amellyel országunkra törne. Csakis az ő vére lenne ehhez megfelelő… – Eddig a gondolatig mindenki eljuthatott, ha van a koponyája mélyén ész – biccentett a mágus. – Folytasd! Lucius úgy érezte, szorítja a gallérja. – Meldiana Eronis király szeme fénye. A király szereti a lányát, és nem fogja hagyni, hogy vérét ontsák, még ha a világ legnagyobb mágusa áhítozik is utána. – A „legnagyobb mágus”-ra Timothis összerezzent. Lucius hirtelen megint nyeregben érezte magát. – Azon gondolkodtam, számtalan szűz él országunkban. Királyi sarjat is találunk, ha szétnézünk kissé, Enobia uralkodójának is van férjezetlen lánya. Karmennek miért Meldiana kell? A legnehezebben megkörnyékezhető királyi sarj. A menyasszony, aki fél év múlva már nem is lesz szűz… Miért Meldiana? Lucius nyitva hagyta a kérdést, és Timothis elé lépett. – Kell lennie itt valaminek – folytatta. – Valamire szüksége lehet különleges és pusztító mágiájához. – Nem tudjuk, mire képes Karmen a céljaiért. – Hát nem a mezőinket akarja kivirágoztatni. – Lucius maga alá húzott egy széket, és leült rá. – Karmen támadásra készül, és a Birodalommal szövetkezik. A cél egyértelmű. Mordova. Felkészült egy varázslatra is, ami Eronis királynak álmatlan éjszakákat okoz. Szerintem a király már kikérte a te véleményedet is, Timothis, de fogadok, semmit sem tudtál mondani neki. – Karmen ereje a legkülönösebb, ami… – próbált védekezni Timothis, de Lucius félbeszakította. – Persze, fogalmatok sincs nektek, nifini varázslóknak, mit is csinál az a némber ott fent, északnyugaton. Igazam van? – Az előbb mondtam, hogy nem tudjuk. – Finoman fogalmaztál, Timothis! A mágus nem bírta tovább, felállt, tett pár gyors lépést, majd visszafordult, és Luciusra tekintett. Mereven bámulta a tárnokmestert. – Mit akarsz itt? – kérdezte. – Valójában mit akarsz? Mordova jövőjéről szóltál, de sértegetsz, és Meldianáról faggatsz. – A kettő összefügg. Megsérteni viszont nem akartalak. Bocsáss meg, ha szavaim bántónak bizonyultak. – Még egyszer megkérdezem – szólt keményen Timothis. – Mit akarsz tőlem? Varázslatot? – Megtudni, miért éppen Meldiana. – Lucius is felállt, ezáltal arcuk egy magasságba került. Már egyenrangú felekként beszéltek, a mágus fölénye semmibe tűnt. – Ha nincs válaszod, akkor mágiát kell alkalmazni. Meg kell tudnunk, miért a hercegnő, miért éppen az ő vére kell. Csakis ezzel juthatunk közelebb Karmen varázslatának megfejtéséhez, s így fejthetjük meg azt is, mivel védekezhetünk ellene. – Az érvelésed kikezdhetetlen – felelte szárazon a mágus. – De miért nem a király parancsával jössz? Az ösztönöm azt súgja, Eronis király nem is sejti, hogy itt vagy. – A király félti a lányát, és nem keresi az okokat. Az okok feltárása az én feladatom, ezért vagyok itt. Elmondhatnám neki, hogy mire készülök, de minek? Elmondjuk majd az eredményt. Ez volt az az ár, amit Lucius kész volt megfizetni a tudásért. Ha Scoron nem tette meg titokban,

akkor Timothis segítségével fedheti csak fel a miérteket – ezt viszont a király meg fogja tudni. Nagy valószínűséggel. Majd kiderül, ha az igazságot felderítik… – Akármi lesz, én beszámolok róla a királynak. – Magam kérnélek rá, ha nem akarnád megtenni – somolygott Lucius. Timothis sóhajtott. – Ma este akarod? – kérdezte. – Igen – felelte Lucius. – Nem várhatunk tovább! A mágus végiggondolta a lehetséges következményeket, és úgy tűnt, a tárnokmesternek igaza van, végre valaki kiutat is keres a jövő fenyegetése elől. Ezt a nifini iskolák nem teszik – botorságból tán vagy azért, mert nem megfelelően mérik fel a veszélyt. Amit Lucius akar, az tulajdonképpen még jó is lehet. Az első lépés valami felé… – Rendben – bólintott Timothis. Meggyőzte magát. – Megcsinálom neked… Szerencséd, hogy mindenem megvan hozzá. Minden, ami kellhet. A mágus a torony egy még magasabb pontjára, egy aprócska szobába vezette Luciust. A szobában nem volt más, mint egy kovácsoltvas állvány, rajta pedig aranydíszes márványtálban víz. – Szentelt víz és Feranis márványtála – mondta Timothis. – Ezek segítenek majd nekünk a múlt felderítésében. Szerencséd, hogy a kérdésedre a válasz itt van a palota falai között. – Szeretném végignézni a varázslatot. – Végig fogod nézni! Timothis nekikezdett az előkészületeknek. Ujjával belenyúlt a vízbe, és a csupasz kőfalra különböző mágikus jeleket rajzolt fel. Közben imádságokat mondott. A rajzok után a markába vett egy kis vizet, és meglocsolta vele a szoba sarkait, majd ivott a vízből, s a permetet szétfújta a levegőben. Ezek után öltözéke alól egy aprócska pálcát vett elő, varázslatot mondott rá, és a márványtál fölé lépett. Röpke pillantást vetett Luciusra. – Valóban elszántad magad? – kérdezte. A tárnokmester bólintott, mire Timothis megkeverte a vizet. Lucius sok varázslatot végignézett már, de ami most következett, az a valaha látottak legkülönlegesebbike volt. A pálca nyomán a víz forogni kezdett, forgott és forgott, mígnem egy örvény alakult ki a medence közepén. A mágus varázsszavainak hatására az örvény önálló életre kelt, kiemelkedett a vízfelszínből, forgása nőttön-nőtt, s vihartölcsérré vált. A mennyezetig magasodott fel, érezni lehetett szívó erejét. Ahogy forgott, Luciusnak meg kellett kapaszkodnia a márványtál szélében, hogy a hirtelen támadt szélvész fel ne emelje. Közben a mágus egyre hangosabban kántált egy ősi, elfeledett nyelven. A víz ekkor hirtelen párát lökött ki magából, és a kis szobába nehéz köd ereszkedett, a falak mentén megülve. – Artus… – Ezt a szót értette egyedül Lucius a mágus szavai közül. A köd még nehezebb és mélyebb lett, mintha egy egész völgykatlan párája préselődnék ebbe a kicsiny szobába. Ezzel együtt valami különös mélysége támadt a helyiségnek, hogy Lucius nem tudta, hol van a fent és a lent. Valami középre húzta, akár egy szakadék szélén. A vízörvény még forgott, de elmosódva, messze a távolban. – A kapu megnyílt – szólalt meg ekkor Timothis. Lucius nem tudott örülni neki, mert úgy érezte, két világ között lebeg valamely különleges állapotban. E mélység erejétől félelem ébredt a lelkében. – Kérdezz! – utasította a mágus.

A tárnokmesternek össze kellett szednie minden erejét. Teste, gondolatai mind a mélység felé hajlottak. Óriási akaratra volt szüksége, hogy akár csak pár szót is kipréseljen magából. – Miért… Meldiana hercegnő… kell Karmennek?… Az örvény meglódult, mint egy kígyó, a köd elszürkült, s csápjaival kinyúlt, hogy megragadja az emberi alakokat. Lucius sikoltani szeretett volna. Szeme sarkából látta, ahogy Timothis leszegi fejét és megmerevedik. Aztán a köd eltaszította, és képek jelentek meg a semmiben, múltbéli alakok és történések szellemképei. Ekkor hirtelen dermesztő hideg lett a teremben. Lucius a szemét borító könnyfátyolon át megpillantotta a fiatal Eronis királyt. A király egy mezítelen csecsemőt tartott a karjában. Egy kislányt. Egy rugdalózó, élénk kislányt… Aztán a történések elkezdtek visszafelé haladni, a király hátralépett, előtte az ágyban feküdt valaki… az ablakon túl a nap visszafelé haladt az égen… Lucius akaratlanul is előrehajolt… és egyszerre csak egy szürke folt úszott be elé, egy alak, mely távolodott, fej lett belőle és váll, majd hát és… kitakarta a képet. Ott lebegett köztük és a múltbeli történések között, mint valami óriás. – Mi… történik? – üvöltötte Lucius a ködbe, és szavai előrerepültek, nem a mágus felé. Timothis mégis hallhatta őket… különös módon egyszerre volt előtte és mellette. – Mágia… Lucius nem értette. – Mágia? – Valaki… kitakarja a múltat. A köd húzott és taszított egyszerre. Lucius tudta, érezte, hogy ott a válasz, de nem látja attól a háttól. Közelebb próbálta húzni magát a jelenéshez, de nem sikerült. – Miért? Timothis ruháját csattogtatta a szél. A mágus arca eltorzult, amikor száját kinyitotta. – Ott… járt… – kiabálta. Legalábbis Lucius úgy hitte, ezt mondja. Timothis próbálkozott. Mágikus szavakat ismételgetett, s egyik kezével különös rúnákat írt a levegőbe. A kép nem változott, viszont hatalmas fluidikus szél támadt, és mindent elmosott, majd a múltbeli kép ugyan helyreállt, de a szobában támadt viharban Lucius képtelen volt megtartani magát. A tárnokmester keze lecsúszott a márványmedencéről, és Lucius elrepült. A szél nekivágta a falnak. Odanyomta, hogy alig kapott levegőt. Timothis nem hagyta magát, és elkezdett a tál íve mellett oldalra araszolni. Lucius rájött, mit akar, szembekerülni a titokzatos alakkal. A szél a mágus minden egyes lépésénél erősebb lett. Timothis azonban folyamatosan ismételgette mantráit, nem adta fel. Lucius alig kapott levegőt, széttárt karral feszült neki a falnak. A szeme könnyezett, úgy tűnt, szétolvad az arca. Timothis kitartóan oldalazott, ám az alak elfordult tőle. Ahogy a mágus igyekezett eléje kerülni, a titokzatos, múltat takaró figura egyre oldalra fordult. Lucius alig tudta száműzni a könnyeket szeméből. Sejtette, hogy az alak előbb-utóbb feléje fog nézni… és akkor rájön, ki akarja elrejteni a régmúltat. Csak egy mágus lehet… Egy erős mágus, aki talán már nem is él… A vihar egyre erősödött. Lucius érezte, ahogy csontjai szinte lenyomatot hagynak a húsában, belemélyednek a testébe. Ez lehetetlen volt, mégis elborzasztotta az érzés. A tárnokmester azonban kitartott. Összeszorított fogakkal, állát előretolva dacolt a múlt örvényeivel. És aztán eljött a pillanat, amikor Timothis fogát csikorgatva, de szembe került vele. Eljött a pillanat, amikor a középső szellemalak feltárta az arcát. Amikor elárulta magát.

Az ember… a mágus, aki elrejtette a múltat előlük. Aki ott volt, visszanézett, majd mágikus eszközökkel lezárta a történéseket. Láthatatlan akart maradni, de nem sikerült neki. Scoron.

Nyolcadik fejezet

Timothis pontosan elmagyarázta Luciusnak, hogy amit láttak, az mit jelentett. Mit tett Scoron. – Scoron ugyanúgy elvégezte a múltba tekintő varázslatot, ahogyan most én. Az Aranyvár hajdani mágusaként megvan a tudása hozzá, és úgy látszik, az ereje is.– Timothis nem rejtette véka alá meglepetését. – Ugyanarra a kérdésre kereste a választ, amire mi, és meg is találta azt. Aztán visszafelé jövet lezárta a múltat maga mögött, hogy senki, aki a felderítésével próbálkozik, ne járjon sikerrel. Megpróbálta eltüntetni a jelenlétét is, de ez nem sikerült. Előlem nem tudta elrejteni önmagát. – Miért tett volna ilyet? – Kérdezd meg tőle! A tárnokmester idegesen járkált fel-alá. Ő megkereste Scoront, Scoron elutasította kérését, aztán a saját szakállára mégis megcsinálta a varázslatot. Miért? Ez az első miért… Miért adta fel az elveit, s nyúlt mégis nagy mágiához? Kíváncsi volt? Vagy sejtett valamit? Aztán pedig miért zárta le a múltat úgy, hogy más ne is férjen hozzá? – Alkalmazzunk másik varázslatot! – mondta Lucius. – Kerüljük meg Scoron mágiáját! Timothis úgy nézett rá, mintha csak egy kiskutya ugrálna a lába előtt. – Ez a legerősebb múltidéző varázslat. Akárhonnan közelítjük meg, egy másik ember, egy helyszín vagy nézőpont felől, ugyanúgy Scoronba botlunk majd. – Biztosan létezik valamilyen megoldás – kötötte az ebet a karóhoz a tárnokmester. – Nem juthatunk el a hercegnő múltjában található rejtélyes eseményhez. Meg kell kérdezned magát Scoront, vagy rá kell venned arra, hogy oldja fel a mágiát. – Oldjuk fel mi! Timothis látta, hogy Lucius nem adja fel. Elhúzta a száját, ami akár sajnálkozó mosoly is lehetett volna. – Rendben van. Scoron vérére lesz hozzá szükségem. Vérre és könnyre, vagy vérre és egyéb testfolyadékra. Lucius komolyan fontolóra vette. – Mennyire? – Vérből egy üvegnyire. Minden másból elég egy csepp. – Az sok. – Ezért vetettem el mindjárt az elején még a gondolatát is. Lucius lerogyott egy székre, és próbált mély levegőt venni. Még mindig fájt a háta, és most, hogy a lehetőség semmivé foszlott, mintha a fájdalom erősebb lett volna. – Kemény felületen aludj ma este! – ajánlotta a mágus. – Akkor hamarabb elmúlik a belső zsibbadtság. Most pedig menj! Dolgom van. Lucius kelletlenül állt fel, és hagyta el a mágus lakhelyét. Timothis töprengőn nézett utána. A mágus tornyából a palota főszárnyába érkezvén a tárnokmester úgy döntött, nem vár holnapig,

a kései idő ellenére is felkeresi Scoront. Az asztrológus nem régen tehette fel a mágikus zárat a múltra, és Lucius azon töprengett, vajon amikor legutóbb beszélt vele, akkor már túl volt rajta vagy sem. Tudta, mit rejt Meldiana titka? Talán nem is a saját szerencsétlen esete miatt zárkózott el a varázslattól, hanem azért, mert már járt ott, a múltban? Ha igen, akkor Scoron nagyot hazudott, s azt is egyenesen a szemébe. Lucius nem hitte volna, hogy az asztrológus képes erre, de úgy látszik, ő is tévedhet. Az emberismerete ebben az esetben csorbát szenvedett, ami külön dühítette. Lucius egyre sebesebben szedte a folyosó métereit. A palota kihalt volt, a mulatság ugyan még folyt a bálteremben, ám a többi folyosón, épületszárnyban, tornyokban már nyugovóra tértek a lakók. Lent, az udvaron, a falak mentén volt még egy kis evés-ivás, a szabadnapos, de a városba ki nem engedett katonák mulatoztak a tűz körül, ám az ő hangjuk nem hallatszott fel idáig. Túlságosan messze voltak. Lucius a következő saroknál Meldiana hercegnő vőlegényébe, Goranba botlott. Kis híján összeütköztek. – Tárnokmester! – lepődött meg a revenzai. – Elnézésedet kérem figyelmetlenségemért. – Ezen a kései órán az ember nem számít társaságra – morogta Lucius, majd gyanakvása felülemelkedett megbocsátásán. – És te, lovag, mi járatban vagy errefelé? – Együtt mulattam a vendégeinkkel, miután a király a családjával aludni tért, ám túl borszagú és párás lett bent a levegő, így kijöttem kiszellőztetni a fejemet. – Errefelé? – Sétáltam a folyosókon. – Goran elmosolyodott. – Úgy gondoltam, mielőtt utamra indulok, még magamba szívom a mordovi királyi palota illatát és színeit. Jó ideig nem fogom látni. – Ez így igaz, lovag. Hosszú út áll előtted. – Nem hosszabb, mint idefelé. Sőt a távolságot most szinte egyenesen szeljük át… Ám különös érzés Mordova nyugalma és pompája után hazatérni Revenza élhetetlen földjére és kaotikus viszonyai közé. Lucius bólogatott. Revenza egyáltalán nem érdekelte most, ám a gyanakvása még mindig nem múlt el. Távol volt ez a folyosó a bálteremtől. Túlságosan távol ahhoz, hogy egy cél nélküli levegőzés ide vezessen bárkit is. – Revenza… – hümmögött Lucius. – Revenza sem más, mint Mordova. Sőt lehetne ugyanilyen is… – Ahhoz meg kellene tanulnunk így gondolkodni. Az ember azonban nehezen változik. A fiú azt tanulja meg, amit az apjától lát. Lucius bólogatott. – Nálunk is többen tartanak ettől. Goran megértette, mire céloz. – Tudom. Jó párszor szembesültem már az itteni előítéletekkel. Becsületes mordovai nemesek és lovagok is néztek rám ferde szemmel, miközben kezük kardjuk markolatán nyugodott. A te kérdezősködésed azonban nem ebből ered, igazam van, Lucius? – Én bízom Meldiana döntésében. Habár, hogy elmész, az nem segít a hercegnőn. Igencsak tart a reá leselkedő veszélytől. – Igen – bólintott Goran. – Rosszkor jött apám hívása, de Meldianát egy egész sereg őrzi a bevehetetlen város szívében. Mindennél biztosabb helyen van, s míg bátyjai, apja s oly eltökélt emberek vigyáznak rá, amilyen te is vagy, addig nyugodtan hagyom itt őt. – Akkor hát sok szerencsét – mondta Lucius mosolyogva. – És békés éjszakát!

Megkerülték egymást, és a lovag meghajolt. – Legyenek a mindennapjaitok éppoly békések, mint eddig. Lucius biccentett, majd mindketten folytatták útjukat. A tárnokmester lassított s fülelt, a lovag hihetetlenül csendesen mozgott. Ezért is futhattak majdnem egymásnak. A díszes folyosó hatalmas lépcsősorban végződött, amely félkörben fordulva vezetett a felsőbb szintre, ahonnan a palota falának tetejére is ki lehetett jutni. Goran talán valóban levegőzött, bizonytalanodott el Lucius. Szép este volt… Szép este, amit elrontott Scoron praktikája. A tárnokmester azonban nem a fal tetejére ment ki, hanem balra fordult, ahol újabb folyosó, újabb lépcső és az asztrológus lakhelyéhez vezető toronybejárat következett. A nap folyamán immár másodjára felkapaszkodott Scoronhoz, végigjárta a lépcsőket, és közben már azt fogalmazta magában, milyen szófordulatokkal fogja az asztrológust először színvallásra kényszeríteni, majd mivel veszi rá az igazság elmondására. Ehhez fel akarta használni a meglepetés erejét, a meggyőzést, a haragot, a zsarolást, de ha kell, még az erőszakot is. Bármit, ami szükségesnek mutatkozik célja eléréséhez. Scoron ajtaja előtt megállt, és ököllel megdöngette. Az asztrológus nem válaszolt, de Lucius nem adta fel, ismét dörömbölt. Ha Scoron alszik, hát az ágyából veri ki. Próbaképpen megpróbálta kinyitni az ajtót, s az kinyílt. Scoron tehát még nem tért pihenőre. Ez jó. Lucius beljebb lépett a zsúfolt előtérbe, az ismerős illatú ódon bútorok közé. Átvágott rajta, s bejutott a belső termekbe. Kinyitotta a háló felé vezető ajtót is, és elhúzta a mögötte lévő, súlyos, vastag függönyt. Aztán megállt a küszöbön, mert megpillantotta Scoront. Az asztrológus vérbe fagyva feküdt egy karosszék előtt. Mellette óriás szférikus gömbje, amelyen vércsíkot húztak ujjai. Oldalt feküdt, merev tekintete egyenesen Luciusra szegeződött, arca vérben fürdött, akárcsak a szőnyegek és más használati tárgyak a teremben. A torkát vágták el, fejét alig tartotta néhány izom. Aki ezt tette, értett a gyilkoláshoz.

Kilencedik fejezet

Főnix felült az ágyon, és pár másodpercig bután nézett maga elé. Királyi pompa… és mégsem. Violeta feküdt mellette, az ablakot vékony, kék sötétítőfüggöny takarta, szemben pedig ott volt a tévé. Itthon van, Barcelonában. Főnix letette csupasz talpát a parkettára, és várt. Úgy érezte, ezt nem fogja bírni. Megbolondul. Ezek a hirtelen váltások elveszik a józan eszét. Felkelt, de elsőként nem a konyhába ment, hanem az íróasztalához. Megnézte a naptárat. – Szerda van – morogta. – Ma szerda van. Ma találkozom a filmesekkel. De nem volt biztos benne. Körbenézett, és megtalálta a tévé távirányítóját. Bekapcsolta, de nem az adásra volt kíváncsi, rögtön átnyomta teletextre. Tényleg szerda volt. – Jól van – mondta magának. Visszapillantott az ágyra, ahol ott feküdt Violeta. Főnix emlékezett, hogy Elesztriel nevetésével aludt el. Még akkor is ott visszhangzott a fülében, amikor a királyi palotában, a baldachinos ágyon fekve elfújta a mécses lángját. – Ez nem fog menni – motyogta megint maga elé. – Be fogok dilizni… Kávé. A kávé majd segít. Tompa aggyal készítette el és hajtotta föl a fekete italt. Most nem segített a város, a járókelők és a forgalom képe sem, amit lakásának erkélyéről láthatott. – Spanyolország – mondta. – Nincs Mordova. Nincs… Mordova… Lezuhanyozott, megborotválkozott, fogat mosott. A napi rutin segített valamelyest, bár eközben is az járt a fejében, hogy vajon ott, az álomvilágban is megborotválkozva ébred majd. Úgy tűnt, nem tud már soha elszakadni attól a valóságtól. – Dolgod van – mondta a tükörképének a fürdőszobában. – Szedd össze magad! Kiment és felöltözött. – Már mész is? – nyújtózott Violeta félálomban az ágyon. Nem volt rajta semmi, feszes melle a takaró fölé került, és Főnix szeme megakadt a merev mellbimbókon. Violeta kívánatos volt, szép… Főnix mégsem maradt otthon. Máskor talán maradt volna, de most nem. – Mennem kell – mondta a kelleténél kicsit szárazabban. – Tárgyalásom lesz a filmesekkel. – Légy ügyes! – nyújtotta el a szavakat Violeta, és az ajkát nyújtotta. Főnix megcsókolta, de a lány addigra ismét elaludt. – Igyekszem – mondta az alvó lánynak. Ezek után csendesen elhagyta a lakást. Az ügynöke, Aarón tárt karokkal fogadta az iroda előterében. – Végre! Itt a művész – mondta harsányan, s vigyorgott hozzá. A titkárnője, Regina főnöke harsánysága miatt bocsánatkérően pillantott Főnixre. – Jó reggelt. – Reggelt! Micsoda reggel lesz ez, Főnix! Micsoda reggel!

Az ügynök megnézte Főnixet. Két tömzsi tenyerével meglapogatta két karját, és épp csak meg nem forgatta, mint anya a gyerekét, mielőtt útjára engedi. – Kicsit álmosnak tűnsz – vigyorogta –, de sebaj, majd felébredsz, ha meglátod a szerződést. Menjünk be! Az ügynök irodájában egy magas, vállas alak várta őket. Az ablaknál állt, háttal nekik, és éppen ásványvizet ivott, amikor Főnix belépett. Jövetelükre megfordult. Hosszúkás arcú, kék szemű, erős csontú, marketinges mosolyú férfi volt, sűrű, oldalra fésült hajjal. Szigorúan vasalt inget és egyenes szabású öltönyt viselt. Már akkor előrenyújtotta a karját, amikor megindult feléjük. – Joshua Főnix? – Vagy Joshua vagy Főnix – mondta kissé zavartan Főnix. – Az egyik a keresztnevem, a másik a művésznevem. Nem szoktam együtt használni őket. – Elnézést. – Nem számít. – Clark Kent vagyok – mondta a másik. – Komolyan? – Főnix eddig merev volt, de most úgy megdöbbent, hogy képtelen volt nem reagálni. – Teljesen komolyan – vigyorgott a másik. – Maga képregényes, így el tudja képzelni, milyen lehet ezzel a névvel élni? – Nem, nem hiszem. – Hát, ha tudnék repülni, zseniális is lehetne. Kent nevetett a saját viccén, és vele nevetett az ügynök is. – Üljünk le! – ajánlotta aztán Aarón. – Mégiscsak kényelmesebb! Elhelyezkedtek a bőrüléseken. – Nos, szenyor Főnix… – Csak Főnix. – Nos, Főnix, a képei megragadtak minket, és aztán el sem eresztettek. Ez nem csupán az én véleményem, de a producereké és a rendezőé is. Egyöntetűen úgy érezzük, ön kell nekünk a következő animációs filmünkhöz, és miután ezt megbeszéltük, eljöttem, hogy szerződésben is megerősítsük együttműködésünket. – Lehet tudni valamit a filmről? – kérdezte Főnix. – Mert nem szeretnék semmi látatlanba beleugrani. – Főnix – rótta meg Aarón a fiatal grafikust. – Ez életed nagy lehetősége. – Hagyja! – intett Kent. – A kérése teljesen jogos. A film azonban még abban a fázisban van, amikor nem akarjuk nagydobra verni, így amit mondok, annak köztünk kell maradnia. – Természetesen. – Jó. Látta az 1961s El Cidet, amiben Charlton Heston és Sophia Loren volt a főszereplő? – Igen. Kétszer vagy háromszor. – Nagyszerű. Az új kor kívánalmainak megfelelően szeretnénk feldolgozni a témát, azaz egy olyan rajzfilmben gondolkodunk, ami nem kifejezetten történelmi, hanem a stílusát tekintve fantasynek tekinthető. Két főszereplője lenne, az egyik a legendás hős, Rodrigo Diaz de Vivar, akit

a világ El Cidként ismer a népdalok, Lope de Vega és Corneille darabjai után… és persze a Charlton Heston-filmnek köszönhetően. – És ki a másik szereplő? – Nos, ez érdekes. Mivel a filmet Kasztília és Leon hivatalosan is támogatja, a film másik főszereplője Cid kardja lesz. A La Tizona. Főnix bólintott. – Az hamisítvány, nem? Azt olvastam valahol, hogy csak a 14. században készítették. – Gondolja, hogy Kasztília és Leon kiad egy hamisítványra több mint másfél millió eurót? – Nem tudom, ők tudják. Én nem venném meg feleennyiért sem. Aarón felnevetett. – Ez jó – mondta vigyorogva az ügynök. – Én se fizetnék érte. Főnix kezdett feloldódni, és az ügynök erre próbált rájátszani. Főnix nem kért belőle, de nem szólt. – A La Tizona van olyan legendás, mint a hunok királyának, Attilának a kardja vagy az Excalibur – mondta Kent. – A különbség csak az, hogy a La Tizona megvan, vagy legalábbis van egy kard, amiről azt hisszük, hogy az. A valóság ebben az esetben nem számít. Egy animációs filmnél pedig még annyira sem. Mindenesetre azt a kardot a kiállított La Tizona alapján tervezzük meg. – Akár hamisítvány, akár nem, El Cid és La Tizona legendás párosát érdemes filmre vinni – biccentett most már komolyan az ügynök. – Zseniális az ötlet, mondhatom. Zseniális. – Rodrigo Diaz de Vivar alakjáról is lehántanánk egy kicsit a hősi maszkot, s személyében az embert akarnánk bemutatni, azokkal a motivációkkal, amelyek meghatározták az életét – folytatta Kent. – A nyers valóságot ugyanakkor mágiával, varázslattal oldaná fel a film, a mórok mellett szörnyek is megjelennének. Kicsit átalakítjuk a középkori világot, mint ahogy az amerikaiak tették a göröggel abban a Spártáról szóló filmben. A 300-ban. Főnixnek tetszett az ötlet. Kent már kevésbé, de a feladat és a kihívás máris megragadta fantáziáját. Lehet, hogy a két világ, emez és az álmodott között mégis van valamiféle átjárás? A tengerparton érzett kétségei szertefoszlottak. Egy animációs film El Cidről, tele mágiával és mondjuk Mordova tornyaival és szörnyeivel. Az álomvilág lényeinek többsége amúgy is az általános emberi fantázia szülötte, archetípusok. – Ki lesz a rendező? – Még nem írtuk alá a szerződést, úgyhogy az ő személyéről egyelőre nem szívesen beszélnék. Annyi legyen elegendő, hogy nagy név a szakmában. Az animációs film angolul forog majd, és Brad Pitt lesz El Cid hangja. Ez már biztos. La Tizona hangja ügyében megkerestük Sean Conneryt, és úgy tűnik, neki is tetszik az ötlet. Salma Hayek vagy Eva Men-des adná egyébként Jimena hangját. Ő volt El Cid szerelme, együtt temették el őket a burgosi katedrálisban. – Igen. – Járt a sírjuknál? – Még nem. – Egyszer nézzen el oda, talán kap egy kis ihletet. Bár – Kent felnevetett – a képei mellé már nem kell egyéb ihlet. Azok úgy tökéletesek, ahogy vannak. – Köszönöm. – Ugye megmondtam? – ragyogott az ügynök. – Én tudom, kinek mi kell. Nem véletlenül

vagyok az egyik legjobb a szakmában. Kent felvett a fotel mellől egy sötét dossziét, amit Főnix addig észre sem vett. A filmes letette az asztalra. – Amit tudunk ajánlani, az ebben van – intett a mappára Kent. – Nézzen bele, olvassa el! Kicsit hosszú, mindenféle záradékkal, titoktartási nyilatkozattal meg hasonlókkal. De van időnk. Olvassa el és beszéljük át. Ha megfelel, márpedig higgye el, a jogászaink nagyon korrektek, mert mindenkinek a jó film az érdeke, nos, akkor alá is írhatjuk. Főnix felvette és kinyitotta. A fedőlap alatt mindjárt a saját nevével szembesült, illetve a céggel, akinek dolgozni fog, Campeador Production. Aztán megpillantotta a honoráriumot is, és leesett az álla. Sose hitte volna, hogy egy munkával egyszer ennyit fog keresni. – Egy szivart? – kérdezte Aarón Kentet, de a másik nemet intett. – Azt nem, de valami erős jöhetne… Ők ketten egészen jól elvoltak, míg Főnix átolvasta és aláírta a szerződést.

Steve csengetésre ébredt, de neki is kellett egy kis idő, hogy rájöjjön, ki jöhetett hozzá ezen a kora reggeli órán. Rékát várta. A lány reggelre ígérte magát. Valamikor éjszaka szállt le a gépe Ferihegyen, és a legutolsó emailben bejelentkezett reggelre. Jobb is volt így, Stevenek nem kellett a reptérre taxiznia. Legalább kialhatta magát. Kikászálódott az ágyból, és gatyában ment az ajtóhoz. Amikor kinyitotta, még nem volt teljesen magánál, úgy ölelte át Rékát. Annyira kiszáradt a szája, hogy még egy sziát sem tudott kinyögni. Réka elengedte és mosolygott. – Most ébredtél? – Aha. – Buli volt este, mi? – Este? Á, dehogy! – Steve legyintett. – Viszont bulival álmodtam. – Nem mintha hiányozna, ugye? – Öhm… – Steve félreállt az ajtóból. – Bejössz? Réka belépett, és két csomagot tett le a földre, majd levetkőzött. Vastag kötött pulóver és vékony esőkabát volt rajta, beköszöntött a hideg ősz, kint lehűlt a levegő és esett. Steve közben a konyhában töltött magának a dobozos almaléből. Amikor Réka utána jött, megemelte a dobozt. – Kérsz? – Inkább egy kávét. Van tejed? – Van. – Steve elgondolkodott. – De szagold meg, mert nem emlékszem, mikor vettem. Kicsit… kicsit összefolynak a napok. Réka rutinos kézzel nyúlt a konyhaszekrénybe a Nesca-fé után. A csapból eresztett egy kis forró vizet, és azt még egy percre betette a mikroba. Közben folyamatosan beszélt. Először csak Brüsszelről áradozott, majd a munkáról, hogy mennyire fárasztó volt, és a napi tolmácsolás után kiüresedett aggyal, hullafáradtan dőlt az ágyba. A mikró csengett, a perc letelt. Steve előhalászta a tejet, megkóstolta, és úgy ítélte meg, hogy még jó, így Réka keze alá tolta. A lány két cukorral és sok tejjel itta a kávét. Miközben kevergette, a küldöttség tagjairól mesélt, és Steve igyekezett figyelni rá. Csak hogy tegyen valamit, a vízforralót feltöltötte vízzel, és egy csészébe teafiltert rakott. Amikor a víz felforrt, elkészítette a teáját, mézet rakott bele, és arra gondolt, ez másnaposságra is jó, habár ő nem másnapos, de valahogy mégis úgy érezte magát. Ez valami pszichés dolog, töprengett rajta, majd fennhangon azt kérdezte, – Milyen volt a repülőút? – Végigaludtam – mosolygott Réka. A lány már megitta a kávét, és a nagyszobába húzta magával Stevet. A teás pohár kint maradt a konyhában. – És veled történt valami? – kérdezte Réka. Lenyomta Stevet a díványra, majd leült ő is, és elhelyezkedett a fiú ölében. A lábát feltette a díványra. – Jaj, de kényelmes! – Semmi különös – felelte Steve. – Csak… – Úgy érezte, mondania kell valamit, hiszen nem igaz, hogy semmi különös nem történt vele. Mert igenis történt. A valóságot azonban nem mondhatja el. – Szóval gondolkodtam azon a múltkori dolgon. Tudod, az irodalmi ügynökön…

– Gondolkodtál rajta? – Összeszedtem az év végi meg a jövő évi terveimet, és rájöttem, hogy van rá időm megírni. Így elhatároztam, hogy megírom. Réka csodálkozva nézett rá. – Ez komoly? – A lehető legkomolyabb. Egyet biztos megcsinálok, és ha látom, hogy az a Mézes tesz is valamit, akkor folytatom. Ötletem is van. – Neked jót tesz, ha nem vagyok melletted… – Dehogyis. Egyszer csak bevillant, és megjött a kedvem. – Mondom én. Akkor jön a múzsa, ha nem lát nőt melletted. – Réka nevetett, és játékosan belecsípett Steve combjába. – Mi volt az ötlet? – Még nem körvonalazódott pontosan, de egy párhuzamos világ lesz, ahová a kómába esett emberek átkerülnek. Egy olyan hely, ahol varázslat van meg idegen lények. Sárkányok, angyalok, tündék… minden, ami a sikerhez kell… Ilyet akart Mézes, vagy nem? – De igen. – Szóval benne vagyok. Megjött az ihletem. Lehet, hogy már a jövő héten nekiállok. – Ez nagyon jó hír! – Réka arca ragyogott. Feltérdelt a díványon, megfordult, megfogta Steve arcát, és egy nagy csókot adott neki. Steve pár másodperc múlva visszacsókolta, majd eldőltek az ágyon. – Reméltem is, hogy… tetszeni fog – mondta Steve két csók között. – Ezért jutalmat érdemelsz – mondta Réka, és elkezdte kigombolni az ingét. – Már hiányoltam is – vigyorgott Steve, és a lány bőrét kezdte csókolgatni. A nyakától le a mellbimbójáig. Réka nevetett, és úgy fordult, hogy felülre kerüljön, lovaglóülésben a fiúra. Ledobta magáról az inget. Steve úgy érezte, megérdemli ezt a befejezést az után az éjszaka után…

Tizedik fejezet

Harod kiadta a parancsot a letáborozásra. Utolsó estéjük volt ez a Birodalom földjén, holnap reggel már átlépik a határt. Az emberei nyűgösek voltak, mert az elmúlt napokban többször is megtiltotta nekik az éppen adódó rajtaütéseket. Csendben akart haladni, feltűnés nélkül. Nem szerette volna, ha elterjed, hogy egy rablócsapat garázdálkodik errefelé, azt pedig végképp el akarta kerülni, hogy kiderüljön, ki vezeti őket. Harod tudta jól, akárhogyan is táguljon a világ, mindig eléggé kicsi marad ahhoz, hogy utadba kerüljön egy ismerős arc, lehetőleg éppen akkor, amikor a legszívesebben elrejtőznél. Aztán mi mást tehetnél, megölheted – teljesen feleslegesen. A tábort most is egy bevágódó sziklakanyonban verték fel, szoros körben, kis tábortűzzel, amely fölé a magasban pányvát húztak ki, hogy még a füst vagy a felfelé szivárgó fény se legyen árulójuk. Alig fértek el a tűz körül, ami miatt volt is egy kis virtuskodás, de Harod nagyon gyorsan elejét vette az ellenségeskedésnek. Ivászatot most sem engedett, és a húsok közül is a szárított halakat vették elő, illetve egy kis bográcsban vizet főztek, amibe szárított és porrá őrölt húsport kevertek. Ezt ették, húslét és halat. A hegyi emberek morogtak kissé, de Harod karlevágást helyezett kilátásba, amire elhallgattak. Nemcsak a rablóvezér tekintélye, de a gír Barnazol bikányi két karja is hatékony megfélemlítésnek bizonyult. Még az olyan sokat próbált, hatalmas embereknek is, mint a hegyiek. Harod végigjárta táborát, és ellenőrizte, mit csinálnak csapata tagjai. Az eldugott italokat már az első két este összeszedte és kiöntötte. Tudta, hogyan kell rendet tartani, egyszerre dicsért és büntetett. A végén egy kis húslét vett a tányérjára, beleáztatott egy szelet kenyeret, és oldalra húzódva lassan megette. – Ez így rendben is van, főnök – mondta a gír –, de én mit fogok enni? – A te gyomrod bírja a nyers húst is – morogta Harod. – Nyúzd meg a nyulat, amit délután lőttél, és edd meg azt! De távol a többiektől. – Tudom. Éhesek. – Nem. Elhánynák magukat. – Köszönöm, vezér. – És te fekszel a szurdok elején. – Hogy vigyázzak mindenkire? – Fenét! – vigyorgott Harod. – Böfögsz éjjelenként, és azt szeretném, ha a többiek ma végre békén alhatnának. A gír ment a nyúlért, s szíve mélyén hálás volt Harodnak, hogy ilyen kiváltságokat kap tőle. Pár lépés után elnyelte az éjszaka sötétje. Vacsora után a vezér a csapat közepébe sétált. A tűz fényében megnyúlt termete, és alakja még félelmetesebbnek hatott, mint napfényben. Feje fölött a pányván az izzó zsarátnok fénye táncolt, arca azonban sötétbe borult. – Holnap minden megváltozik – mondta Harod az embereinek. – Belépünk Mordovába, és óvatosnak kell lennünk, nehogy feltűnést keltsünk. Ezért aztán három csapatra oszlunk majd. – Most már elárulod nekünk, vezér, hova tartunk? – Most már el. Mordovba fogunk menni.

Kis hangzavar kelt a csapat tagjai között. Harod hagyta, hadd méltatlankodjanak vagy találgassanak. Úgy állt középen, mint egy kőszikla, s a csendet várta, amelyben majd őt kérdezik. A hangzavar elhalt, és egy Mellanis nevű haramia emelkedett elsőként szólásra. – Mi dolgunk van Mordovban? – Azt egyelőre nem kötöm az orrotokra. – Eronis király hadserege ellen semmit sem tehetünk. A városfalat sem tudjuk bevenni… – Barmok vagytok – közölte Harod, és végignézett a társaságon. – Ki mondta, hogy szembe akarunk szállni a királyi sereggel vagy az őrzőkkel, ki mondta, hogy a városba erővel akarunk bemenni? – Hát hogyan másképp? – kérdezte oldalt egy sötét képű alak. A kérdező nem tréfálkozni akart, Harod jól tudta. Embereinek jó része csak az erőszakból értett, Mordov pedig az ő szemükben a nagy ellenfél otthona volt, ahol nem látták őket szívesen. A fejükben tehát a behatolásnak csupán egyetlen módja létezett, acél a városőröknek és mindenki másnak, aki útjukba áll. – Te hogy mész be a szülőfaludban a szomszéd házába? – kérdezte Harod az emberét. – Rátöröm az ajtót. – Értem. És hogyan mentél be gyerekkorodban anyád házába, ha zárva volt az ajtó? – Kopogtam. De csak addig, amíg fel nem tudtam emelni a buzogányt… Röhögés csapott fel, és a szószóló nem értette, miért. Harod kivárt. – Mordovba úgy megyünk be, mint te gyermekkorodban anyád házába – mondta aztán. – Bekopogunk, és békésen, csendesen besorjázunk a városba. – És beengednek minket? – Majd úgy viselkedünk, mint a mordovaiak. – Az nehéz lesz. – Ezen múlik a fizetséged. Ha nem sikerül, nincs arany. – Akkor menni fog. Harod körbehordozta tekintetét a társaságon. – Ez nem tréfa. Aki nem tud viselkedni, parancsot fogadni, az most lépjen le. Mert ha erre holnap napkelte után kell rájönnöm, akárki is legyen az, életével fizet érte. Csend fogadta szavait. – Ez a küldetés – folytatta Harod komoran – a nagy lehetőség. A pénz, amit egy életen át sem tudnátok összerabolni, akárhogyan is igyekeznétek. Nem hagyom, hogy bárki meghiúsítsa. Ezért kíméletlen leszek. A saját kezemmel fogom megölni azt, aki egy kicsit is eltér attól, amit mondok. Megértettetek engem? – Igen, vezér. Elszórtan érkeztek az igenek. – Megértettetek engem? – kiáltotta Harod. – Hallani akarom. Körbefordult, és mint vércse az egérre, úgy nézett emberei szemébe. Megkapta, amit akart, a határozott igeneket. – Rendben van – intett Harod. – Kiválasztottak vagytok. Ha ezen túl vagyunk, bármit megvehettek, amit csak akartok. Fényűző palotát, nőt, fiút, fegyvert, talizmánt. Ha elbukunk,

meghaltok. Ha nekem kell végeznem veletek, akkor szörnyű halállal. De ne higgyétek, hogy a mordovaiak békésebben végeznek veletek. Lehet, hogy a városaik hófehérek, de a szívük nekik is fekete, ha rablókról és gyilkosokról van szó… Mellanis emelte fel a karját. – Értjük, vezér, hogy hova kell mennünk, de hogyan maradjunk láthatatlanok Mordován át vezető utunk során? – Mint mondtam, a csapat három részre szakad. Az egyik részét én fogom vezetni. Az eddigiek alapján kiválasztottam a másik két vezetőt, akinek minden szava és parancsa olyan lesz számotokra, mintha én magam mondanám. Daburon és Horges lesz az. – Harod rábökött a két férfira. – Ti most bejöttök a sátorba, és megbeszéljük a továbbiakat. A többiek térjenek nyugovóra, mert a nap előtt fogunk kelni. Mellanis felállt, nem akarta elfogadni Harod döntését. – Miért ők, vezér? – kérdezte emelt hangon. – Semmivel se jobbak nálunk. – De igen, azok – mondta Harod sötéten, és közelebb lépett. – Kétségbe vonod a döntésemet? Mellanis egy hosszú pillanatig mereven nézte a vezér arcát. Az a típusú fickó volt, aki tréfás beszólásaival építi fel maga körül a közösséget. Szeret középen lenni, nagy a hangja, és ezzel a kettővel sok mindent elér. Most azonban rájött, hogy az életével játszik. Komolysága elszállt, arcára vigyor ült ki. – Dehogyis, Harod! – mondta erőltetett vidámsággal. – Elfogadom a döntésedet, és ha dúdolod, el is táncolom, csak az én nevemre könnyebb rímet találni. Jó fiú volt Mellanis, szopott anyja mellén is… A csapat megint röhögésben tört ki. Csak Harod nem nevetett, de hátralépett egyet, jelezve, hogy Mellanis most életben marad. A férfi kényszerű vigyorral ült vissza a tűzhöz, és a többiek felé fordult. – Tud valaki ilyen jó verset költeni a saját nevére? – kérdezte harsányan. Harod intett a két kiválasztottnak, s együtt vonultak hátra, a vezéri sátor felé. A sátor takarásában egy aprócska mécses égett. Csak Harod zsákja és egy leterített bőr fekhely volt bent. Harod leült zsákjára, a két kiválasztott férfi pedig a földre. A vezér egy térképet terített ki középre. – Ez Mordova legutolsó rajzolt határait mutatja – mondta Harod. – A határok azóta megváltoztak, de ez minket nem érint, hiszen mi befelé megyünk az ország szívébe. Mordovba. – Miért mi, vezér? – kérdezte Horges. – Figyeltelek benneteket az elmúlt napokban – bólintott Harod. – Ti ketten nem csupán a parancsokat teljesítitek pontosan és jól, de gondolkodtok is. Tiszteletet is kivívtatok a csapatban. Te, Daburon – fordult az ősz haját varkocsban hordó férfi felé –, amikor megfojtottad azt a nagyszájú szénégetőt, akkor nyerted el a csapat támogatását. Horges pedig azzal a döntésével, amikor a gázlón átvezette a szekereket. Ezért emeltelek ki benneteket, s ha jól végzitek a dolgotokat, megkétszerezem a kincsből származó jutalmatokat. Harod ezzel elsöpörte Horges és Daburon minden kétségét, és elnyerte feltétlen bizalmukat. – Mit kell tennünk? – kérdezte Daburon mélyről jövő hangon. – Csak azt, amit mondok. – Harod a térképre bökött. – Itt lépjük át a határt. Még előtte három részre oszlunk. Én délebbre húzódom, és csupán Barnazolt viszem magammal. A mi célunk Nifin lesz, ahonnan egy varázslatot hozunk el… Erről a többieknek nem kell tudniuk. – Értettük.

– Rendben. Daburon viszi az öt hegyi embert. Látszólag te csupán a kísérőjük leszel. Ha bárki kérdez benneteket, az északnyugati hegyi emberekhez tartotok, csupán átszelitek Mordovát, semmi dolgotok ott. Kerültök minden összecsapást, verekedést, falusi balhét. Mindent. Ha a hegyi emberek nem akarnának szót fogadni, említsd meg előttük a pénzt. S ha ez sem győzi meg őket, megölheted valamennyit. – Én egyedül? Erős ember vagyok, de nem ennyire. Harod egy zacskót húzott elő a zsebéből. – Ebben olyan por van, amit ha szétszórsz, rögtön eszüket vesztik, és egymásnak esnek. Használd, ha kell, de csakis akkor! Különben óvd az embereimet, nem véletlenül hoztam magammal őket. – Épségben eljutunk Mordovig. – Úgy legyen! – Harod Horgeshez fordult. – Mindenki más a te parancsnokságod alá fog tartozni. A goblinok is, így hát nem lesz könnyű dolgod. A találkozási pontunk itt lesz… – A vezér egy másik pontra bökött a térképen. – Ez egy Toron nevű kis falu. A határában táborozzatok le, észrevétlenül, külön-külön, és várjatok, amíg meg nem érkezem. – Mennyit kell majd várnunk? – Remélem, semennyit. Igyekszünk előbb odaérni, mint ti. Ezért megyünk csak ketten Nifinbe, én és Barnazol. – Megkérdezhetjük, milyen varázslat kell Nifinből? – Nem. Még nem. – Harod felállt, és a sátorlap mellett fel s alá kezdett sétálni. – Nem mondhatom el anélkül, hogy a célt el ne árulnám vele, de ezt nektek nem is kell tudni. Csupán azt, hogy hova tartotok s hogyan. A cél Toron, és a parancsom alapján a lehető legbékésebben. Daburon éjszaka halad a hegyek között, az utak mentén. Kerüli a falvakat és tanyákat. Ha vadászik, csak óvatosan. Ha megállítják, és útjuk céljáról kérdezik, illedelmesen felel. A másik csapat mehet az utakon. A goblinokat rejtsétek el, és akkor napközben is mehettek. – A goblinok amúgy sem mutatkoznának nappal. – Így van. A feladat könnyű és a tiétek. Dupla nyereségért megéri. – Harod megállt a két férfi felett. – Vállaljátok? Persze, hogy vállalták.

Tizenegyedik fejezet

A végén úgy esett, hogy Goran nem indulhatott el reggel, mert lezárták a palota kapuit, és senki sem mehetett se ki, se be. A királyi palota falai között gyökeret vert a gyanakvás és a félelem. A szolgálók és a katonák máris Mordov sötét napjaként emlegették az estét és a hajnalt, amikor is Scoron halálát követően mindent és mindenkit átvizsgáltak. Gyilkost és fegyvert kerestek. Előbb kívülállókat, idegeneket, majd amikor bebizonyosodott, hogy ilyenek nincsenek a palotában, a cselédséget és a közembereket vették elő. Lucius megint felkereste Timothist, és most arra próbálta meg rávenni, hogy annak a szerencsétlen éjszakának a történéseit fürkéssze ki. A mágus a szokottnál türelmesebben magyarázta el, hogy Scoron lakrészében számos falba vésett rúna védte a varázslatos behatolásoktól, amelyek sajnos azt is megakadályozzák, hogy az eseményekre mágiával fényt lehessen deríteni. – A királyi palotában élők közül senki sem csinálna ilyet – találgatott Lucius az Eronis király trónszéke mögötti kicsiny szobában. – Sem a tündék közül. Ketten gyanúsíthatóak tehát, a revenzai Goran és Deff lovag. – Deff nem öl meg senkit ilyen alávaló módon – morogta a király. – Mindannyian láttuk, hogyan beszélt felsé… – Nem öl meg senkit! – harsant fel a király. – A lovagnak különös elképzelései vannak a világról, az életről és a becsületről, de ezek az elképzelések tiszták. Nem emelne fegyvert egy védtelen emberre. Nem gyilkolna. – Akkor Goran marad, senki más. A király hallgatott. Lucius közelebb lépett Eronishoz, és halkra fogta szavát. – Felség. Nem említettem, de tegnapelőtt éjjel találkoztam a hercegnő vőlegényével. Egyedül bóklászott a folyosókon. Azt állította, levegőzni volt, de lehetett akár Scoronnál is. – Miért mondod ezt, Lucius? – kérdezte a király. – Mert így történt. – Biztosan? – Felség, megbántasz, ha nem hiszel nekem. Mi okom lenne hazudni? – Mi okod? – A király felsóhajtott. – Természetesen az ország érdeke. Bár egyet akarunk, Lucius, néha másként gondolkodunk. – Te parancsolsz, felség. – Parancsot én adok neked, de amíg ez be nem következik, te addig is érdekes dolgokat teszel. – Azon az éjen találkoztam a revenzai lovaggal, a lelkem rajta. – Vért láttál öltözékén? – Nem. Scoron torkát hátulról vágták el. A homlokát fogták közben, s így a vér előrefröccsent. Találtunk egy ruhát, amelybe a tettes beletörölte fegyverét. Nem vértől mocskosan távozott, hanem tisztán… Lehetett Goran lovag is. – Aki ezt megemlítené Meldianának, annak a lányom kikaparná a szemét… – De miért mondaná el bárki is? – Mert valamit mondani kell, ha lefogatom a vőlegényét. – Eronis hevesen kinyúlt, és megragadta a nemes öltözékét. Meglepő mozdulat volt ez a királytól. A tárnokmester megdöbbent,

de nem ellenkezett. – Ám ez kevés, Lucius. Ez kevés. Ez csak gyanú. Bárki másról lenne szó, mágikus igazság után kiáltanék, de Gorant nem hozhatom hírbe. – Az apja miatt? – A lányom miatt. Hiába vagyok Mordova királya, az én szemem is veszélyben lenne… Ismered Meldianát, milyen heves. – Ismerem, felség, de Gorant nem kell lefogatni, csupán… meg kell kérni, hogy a testi épsége miatt maradjon a lakosztályában. A király elengedte a tárnokmestert, aki megigazította öltözékét. – Tegyünk így! – bólintott Eronis. – És állíts őrt az ajtaja elé! – A testi épsége miatt… – Úgy van! – Meglesz, felség. – De miért Scoron? – kérdezte Eronis. Arcán sötét felhő futott végig, s egy pillanatra megállt a lélegzésben, mintha csak rosszul lenne. Az elmúlt napok terhe megviselte szervezetét. – Miért ő? Miért ölték meg? Kiolvasott valamit a csillagokból? Valami veszélyeset? S ugyan kire nézve veszélyeset. Ránk? A Birodalomra? Talán meglátta a jövőt? Lucius nem osztotta meg a királlyal a felfedezését. Nem mondta el azt sem, hogy a szőnyegről megpróbálta felfogatni Scoron vérét, s megmérette, nem hiányzik egy kancsónyi. Éppen annyi, amennyi egy múltat őrző mágia feloldásához kell. De nem hiányzott. Scoron vére megvolt az utolsó cseppig. – Nem tudom, kinek lehetett oka rá – felelte –, és hogy miért… – Oka? – horkant fel a király. – Oka az én palotámban? Mordov szívében? Nincs semmi, ami felmentést adhat egy ilyen gyilkosságra. Scoron nekem dolgozott, s ha kiderül, ki volt a gyilkosa, mentség nélkül láncra veretem. A vas pedig élete végéig díszíteni fogja kezét és lábát. Lucius látta, hogy az uralkodó még pár nap elmúltával is dühbe gurul, ha az asztrológus halála szóba kerül. Nem csodálkozott ezen, ám ugyanakkor valamit furcsának talált a király viselkedésében. Feldúlt volt, de mintha haragjába némi zavarodottság is vegyült volna. – Kiderítem, ki volt az. Őreiddel is személyesen beszéltem. Kivallattam őket arról az éjszakáról. – Gondolom, semmit sem tudtál meg. – Még nem, felség. A király dühösen legyintett, majd kifelé indult az ajtón. A hangja keményen harsant, nagyon is keményen. – Találd meg a gyilkost, de nagyon gyorsan, Lucius! Nagyon gyorsan, különben a mowur határra megy mindenki, aki a palotámban volt azon az éjjelen. Az összes katona, valamennyi udvaronc és te magad is. – Felség? – Jól hallottad! A király elhagyta a termet, Lucius pedig elgondolkodva dőlt az asztalnak, amelyen még ott voltak a geográfusok térképei. A tárnokmester tekintete szinte magától csúszott az északkeleti határ csíkjához. – A mowurok földje – morogta Lucius. – Karmen kutyái… Az lett volna az utolsó hely e világon, ahova szíve szerint ment volna.

Domer szigorúbban fogta öccsét, mint valaha. A harci edzések kimerítőbbek voltak, és előttükutánuk hosszabb volt az erkölcsi, filozófiai oktatás is. Szót sem ejtettek Meldiana megleséséről, sem arról, hogy apjuk elől ezt eltitkolták, de a herceg semmit sem nézett el Verasnak, s minden hibáját kihasználta, a harcban éppúgy, mint a könyvtárszobában, a tekercsek és könyvek fölött. Veras testét kék és zöld foltok tarkították, hiába hordott gyakorlópáncélt. Elméje estére eltompult, elfáradt, s nem volt mentség, minden kérdésre tudnia kellett a választ. Minden ebédet gyakorlóedzés előzött meg, fegyveres erőpróba a belső udvaron. Ahogy most is, Veras egy fapajzsot tartott a kezében, és utolsó erejével emelte maga elé. Szemben vele Domer keményen ütötte fabuzogányával. – Ne csak hátrálj! – mondta haragosan Domer. – Üss vissza. Ne hátrálj! Veras nem válaszolt, ahhoz sem volt ereje. Úgy érezte, majd leszakad a karja. Eldobta a jobbjában tartott fegyvert, és két kézzel tartotta a pajzsot. – Elég már, Domer! – harsant fel egy női hang. – Hacsak nem az a célod, hogy megöld, akkor hagyd abba! Az idősebb herceg leeresztette a buzogányt, és meglepetten nézett oldalra. Meldiana érkezett, feldúltan, vöröslő arccal. A hercegnő egy ablakban állva pillantotta meg testvéreit küzdeni, s rögtön öccse segítségére sietett. Veras eddig bírta, a fáradtságtól a pajzs súlya alatt térdre hullott. Homloka fényesen gyöngyözött, felhasadt szemöldökéből vér szivárgott. A fiú úgy zihált, mintha most mászott volna meg egy hegyet. Meldiana mellétérdelt, és aggódón nyúlt sérült arca felé. – Jól vagy, Veras? – Hagyj! – rántotta el a fejét Veras önérzetesen. – Megvagyok. Meldiana felegyenesedett, és ököllel ütötte Domer vállát. – Hát mindenki megbolondult itt? Nem elég, hogy felfordult az egész palota, és Goran lényegében fogoly, te meg akarod ölni ezt a gyereket? – Csak megtanítom neki, hogyan küzd egy férfi. – Az nem férfias, ha agyonvered! Tőled többet vártam volna, Domer! Ne az öcsédén vezesd le a feszültségedet. Ha le kell vezetned, hát küzdj olyasvalakivel, aki egyenrangú veled. Veras a pajzsra támaszkodva felegyenesedett. – Nem vagyok gyerek – szólt közbe –, és egy nap jobb leszek mindenkinél. – Ha megéred azt a napot, akkor igen! – Meldiana most már vele is veszekedett. A lány valóban úgy érezte, mintha minden a feje tetejére állt volna a palotában. – Mi ütött belétek? Te még véded a bátyádat? – Nem vagyok gyerek. – De gyerek vagy, amíg hagyod magad. – Meldiana – Domer megpróbálta visszafogni magát –, ne avatkozz bele olyan dolgokba, amelyekhez semmi közöd! – A húgod vagyok – riposztozott a hercegnő, majd Verasra nézett –, neked pedig a nővéred. Ha akarjátok, ha nem, van közöm hozzátok. De most már látom, hogy valami történt köztetek. Mi az? Halljam! Mindketten beszédesen hallgattak. – Mi történt? – követelőzött Meldiana. – Mi az, ami miatt a bátyám addig üti az öcsémet, amíg az csak meg bír állni a lábán, s az öcsém eközben még védi is őt?

– Bonyolult ügy – morogta Domer. – Nem értenéd meg. – Tegyél próbára! – Nem foglak. Domer ledobta magáról a sisakot, majd ráhajította a pajzsát és a buzogányát is. Csatakos haja összeragadt fürtökben lógott homlokára. – Veras, ha akarja, elmondhatja, én azonban nem teszem meg – mondta sötéten. – Viszont embert faragok belőle és igazi lovagot. Ha akarja, ha nem. Azzal sarkon fordult és elment. Átvágott az udvaron, s eltűnt a palota belsejébe vezető ajtók egyike mögött. Két udvaronc rögtön megjelent, és felszedték a ledobált gyakorlófegyvereket. Meldiana nem szólalt meg, míg az udvaroncok el nem tűntek, akkor azonban Veras felé fordult. A hercegnő már megnyugodott, arcának rózsái eltűntek. – Akkor te mesélj nekem, Veras! – Nem történt semmi… – mondta a fiú a földet nézve. – Én mondtam azt Domernek, hogy igazi lovag akarok lenni. Olyan, akit senki sem győzhet le. A legerősebb és a legügyesebb, akinek messze földön tisztelik a nevét. Az én kérésemre oktat ilyen kíméletlenül. – Rosszul hazudsz, Veras. Nem nézel a szemembe… Meldiana a fiú állához nyúlt volna, hogy az arcát felfelé fordítsa, de Veras hirtelen ellökte a lány kezét. – Mit akarsz? – tört ki a fiú hirtelen. Nővérének érintésétől megremegett, s megint csak úrrá lett rajta a szégyen. Ha a gyakorlás nem izzasztotta volna meg, most kipirult arca biztos elárulja. – Mit akarsz hallani? – Az igazat. – Az igazság ide van zárva – Veras megütögette a mellkasát –, és nem fogom elmondani neked… Azzal ő is eldobta fegyvereit és elszaladt. Még véletlenül sem arra, amerre Domer. Az udvar egy sarkánál tűnt el, a belső kertek felé rohant. Meldiana egyedül maradt a gyakorlótér közepén, és először nem tudta, mit tegyen. Aztán megrázta a fejét. – Ez teljesen érthetetlen – mondta magának. – Ó, pedig egyszerű a megoldás – lepte meg most őt egy erőteljes férfihang. Meldiana megfordult, és Deffel találta szemközt magát. Egy pillanatra, de csak egyetlen pillanatra félelem ült ki az arcára, a lovag azonban ezt is meglátta. – Nincs miért tartanod tőlem – mondta, és közelebb lépett. – Nem tudom, kiben bízhatok már – mondta a lány csendesen. – Veszélyes hely lett a palota, s úgy érzem, valamely külső máz alatt ártó szándék lakozik mindenkiben. Nem tudom, mit higgyek. – Figyeld a tekinteteket, és hallgasd a hangokat! Utána nézz a szívedbe! Meldiana töprengőn állt. – Mi az tehát, ami olyan egyszerű öcsém viselkedésében? – kérdezte aztán. – Te is láttad testvéreimet harcolni, ugye? Meg tudod magyarázni, mi történt itt? Deff egészen közel jött, karnyújtásnyira. – Ha Veras nem mondja el, nekem nem tisztem fellebbentem a fátylat. Az öcséd önnön magával küzd, Domer herceg pedig segít neki, hogy a jó fele maradjon felül e küzdelemben. – Így segít? Miféle belső harc ez?

– A legkomolyabb… – Deff szögletes, erős vonalú arcán különös, barátságos mosoly ömlött szét. – Megcsókolhatom hercegnői kezeidet? – kérdezte. Meldiana szótlanul odanyújtotta jobbját. Deff finoman megfogta, majd ráhajolt, és könnyedén megérintette ajkával. Úgy bánt a kézzel, mint leheletnyi csipketerítővel, vékony porcelánnal vagy a legfinomabb cukormázzal. Úgy is adta vissza, két kézzel. A hercegnő a lovag szemébe nézett, és őszinteséget, hűséget, tisztességet látott benne. A hangja pedig megnyugtatta. – A szívem azt mondja rólad, becsületes ember vagy. – Köszönöm, hercegnő. – Apám is csupa jót mondott rólad, habár volt valami furcsa a hangjában. Elhagytad a szolgálatát sok évvel ezelőtt, ugye? – Jobbnak láttam az utak vándorául szegődni. Sokkal többet segíthetek a falvakban, mint itt, Mordovban. – Most te sem mondasz igazat. – Ez az igazság egyik fele – biccentett a lovag. – A másik fele apádnál van. – Jaj – sóhajtott fel Meldiana vidáman –, miért olyan nehéz megérteni a férfiakat? – Nem nehéz – mosolygott a lovag –, csupán tudni kell, meddig érdemes kérdezni őket. – Észben fogom tartani ezt a jó tanácsot – bólintott a hercegnő. – Most azonban megyek, jó lovag, mert hamarosan ebédidő, megszólalnak a gongok, s én nem késhetek. Deff meghajolt, és amikor felegyenesedett, már csak a hercegnő hátát láthatta maga előtt. Mosolygós tekintete akkor elkomorodott, évek fájdalma és keserve költözött belé. Ahogy állt ott, keze a kardra tévedt. Szolgálat, gondolta, a szolgálat soha nem múlik el… Aztán megfordult, és egy villanással húzta ki kardját hüvelyéből. Élét szembefordította a férfivel, aki a sarok mögül lépett ki. Nyeglén, könnyedén, szintén kardjára tett kézzel. Khealnor apja közeledett, Sohan báró. Sohan vékonyabb volt Deffnél, de karjában és lábában acélos izmok feszültek. Ötven fölött járt már ő is, mégis úgy küzdött, mint egy húszéves. Félelmetes híre volt. Nem véletlenül kapta meg a mowur határ menti földeket. Szeme szürke volt, haja őszbe vegyült, s a vállára hullott. Orrát egyszer egy kardmarkolattal betörték, ami ragadozószerűvé tette kemény vonású arcát. Könnyített vértezetet viselt fénylő ezüstözéssel. – Meghatott a találkozás? – kérdezte a báró gúnyosan. – Én már csak ilyen vagyok. Nem megyek el szótlanul a régi ismerősök mellett – mondta Deff, és leeresztette a kard hegyét, de nem teljesen, a föld fölött lebegtette. – Csalódtam volna benned, ha nem így teszel. – Én nem csalódtam benned – felelte Deff. – Ezért én is megtehetek annyit, hogy úgy jelenek meg, ahogy várod. Sohan elmosolyodott. – Két évtized alatt megöregedtél, Deff. Hogy azt ne mondjam, megkoptál. – A külső nem minden. Te ugyan csillogsz-villogsz, belül mégis rohadsz. A báró arcáról eltűnt a mosoly. Sohan lassan kihúzta kardját, miközben töprengőn mondta, – Lehet, hogy így gondolod, de ugyan, mennyire látsz te bele a világ irányításába? Az országot nem te véded a poros falvakban, parasztok között. Nem olcsó kocsmákban kell Mordovát megóvni

a betolakodóktól és a muhin hordáktól. Nem az utak mentén kell a kardodat lóbálni és a mezőn rohangálni, csupasz pengével, nagyokat rikoltva… – Az ország parasztokból is áll. Ha őket megvédem, Mordova izmait védem. A kezét, amellyel dolgozik, és amely megtermeli a jólétet mindenki számára. – Kéz nő számtalan, ha egyet elvesztesz, lesz másik, harmadik, századik… – Sohan a kard élét végighúzta a kavicsokon, majd lágyan a magasba emelte a súlyos fegyvert. – Sokat voltál földművesek között. Úgy látszik, kicsit porosabbak lettek a gondolataid. – Megeshet – válaszolta Deff komoran. – Ám az izmaim a régiek. – Ne csak szájalj! Bizonyíts! – suttogta sötéten Sohan. A lovag oldalra lépett, s körözni kezdtek egymás körül. A báró felemelte a kardot, és megkocogtatta a másik fegyverét. A két kard éles, csengő hangot adott. – Most akarsz megküzdeni? – kérdezte a lovag elszántan. – Állok elébe. – Nem hiszem, hogy a királyi palotában kellene véredet ontanom – felelte Sohan. – Ez csupán egy gyakorlóterep, nem lovagi harctér. – Te nem érdemelsz lovagi harcteret, Sohan. A fegyveredtől, páncélodtól régen meg kellett volna fosztani. A báró felnevetett. – A király máshogy vélekedett! Nézz magadra, barátom! Kettőnk közül ki néz ki kevésbé lovagnak? Te csak egy koldus vagy… Deff elvesztette a fejét és nekirontott. Sohan kitért oldalra, s kardjával hárította az alulról jövő csapást, majd egy félköríves mozdulattal maga is támadott. Most Deff hárított, és közelebb lépett, vállával meglökte a bárót, hogy hátralépve lesújtson rá, de Sohan tudta, mire készül, így megint csak kifordult. Deff visszájáról lendítette fegyverét, Sohan még hátrébb lépett. – Ne menekülj! – morrant fel Deff. – Mert nem érsz utol, olyannyira fogytán az erőd? A gúnyos megjegyzésre Deff végképp türelmét veszítette. A két kard összecsapott, szikraeső hullott. A fegyverek csengése a várfalakról verődött vissza. Deff nyomta a kardot, Sohan meg tartotta azt, állta a nyomást, az arca azonban neki is elvörösödött, és nyakán kidagadtak az erek. A végén engedett, Deff ellökte és rohamozott, a báró kitért, s a lovag válla felé csapott. A vágás elcsúszott ugyan, de súrolta az ócska páncélt, amely egy erősebb ütést talán ki se bírt volna, ezt azonban még felfogta. Deff, mint egy dühös bika, úgy fordult meg, ám mozdulata megakadt, akárcsak Sohan induló támadása. Mert kettejük között hirtelen egy idegen, páncél nélküli alak jelent meg. Csodálkozó arckifejezéssel és értetlenül. Steve negyedszer érkezett meg az álomvilágba. …És kis híján fel nyársaltatta magát.

Tizenkettedik fejezet

Lucius fent állt a várfal tetején, és a hercegek küzdelmét nézte, amikor megjelent Meldiana, és elzavarta Domer herceget. A tárnokmester nem hallotta a párbeszédet, ami ezek után Veras és a hercegnő között folyt, de sokat elárult a mozdulat, amellyel Veras odavágta a pajzsát a földhöz, és sértetten elrohant. Lucius már-már ment volna dolgára, amikor Deffis megjelent. – Nocsak – morogta maga elé a tárnokmester. – Nagyobb itt a forgatag, mint egy királyi bálon. Deff megcsókolta a hercegnő kezét, majd a hercegnő elment. A kézcsókban volt valami bensőséges, a mogorva lovagra egyáltalán nem jellemző. Lucius elgondolkodott. Aztán megjelent Sohan báró, és a két férfi összecsapott. – Egyre érdekesebb – mondta Lucius, s körbenézett a fal magasán, akadt másik tanúja a harcnak. Nem látott senkit. Ő maga kicsit visszahúzódott, nem szerette volna, ha felfedezik. Az összecsapást az egyik álmodó megjelenése szakította félbe. A küzdők eltették kardjukat, majd a lovag nyakon ragadta az álmodót, és becipelte a palota belsejébe. Sohan báró egy pillantást vetett körbe (Lucius lebukott a mellvéd mögé), majd ő is elment. – Miféle erők mozognak itt a háttérben? – töprengett Lucius. Scoron halála után teljességgel felborult a palota rendje, s a nemesek, beleértve a bölcseket is, furán kezdtek viselkedni. A tárnokmester felállt, hogy visszatérjen a királyi szárnyba, és ha lehetséges, váltson pár szót Sohan báróval. Ám alig tett néhány lépést, szemben kivágódott a várfalra nyíló ajtó és a keretben Meldiana hercegnő jelent meg. Nem eltévedt, nem is levegőzni szándékozott, egyenesen, kemény léptekkel jött, szoknyáját magasra tartva. Lucius megtorpant, és erőltetett mosollyal nézett rá. – Hercegnő… Meldiana haragos volt. Ám míg testvéreivel szemben nem eresztette szabadjára haragját, Luciust lerohanta, akár egy fúria. – Mit képzelsz, Lucius! – kiabálta a hercegnő. – A fal tetején leskelődsz utánunk? – Csupán levegőzöm – mosolygott még mindig a tárnokmester, ám arca megkeményedett. – Szép őszi nap van az ajándék meleg kicsalt a fal tetejére. – Úgy hiszed, nem vettelek észre? Itt voltál, míg Domer és Veras küzdött, mégsem tettél semmit. – Nem tagadom. Testvéreid lent gyakorlatoztak, miért avatkoztam volna közbe? Gyakran csinálják ezt. Nem tudhatom, mikor és milyen terv szerint. Ugyanakkor a hangom sem ért le volna odáig. Inkább sétáltam, úgy jobban forognak a gondolataim. – A gondolataid! – háborodott fel még jobban Meldiana. – Kihallgatod mások beszédét, meglesed, mit tesznek! Te nem gondolkodsz, hanem hallgatózol. – Ha egy kis időre abbahagynád a hangoskodást, hercegnő – emelte fel ujját Lucius, és most már cseppet sem volt nyugodt, mégis finoman fogalmazott –, észrevennéd, hogy itt fent, a várfal tetején nem hallasz semmit. Csak a szél zúgását. – Velem ne beszélj ilyen lekezelően! A király lánya vagyok. A tiszteletlenséged rajtam keresztül apámat sérti. – Atyád bölcs ember, és nem beszél butaságokat. Meldiana arca egészen elsötétedett a tárnokmester pimaszságától.

– Ezt megbánod, Lucius… – sziszegte. – Nos, akármit is hiszel, valóban levegőztem – mondta Lucius. – Nem tudom, irántam érzett gyűlöleted honnan ered, de szerencsére atyád el tudja választani gyermekei érzéseit Mordova kormányzásától. És ha te sértett kislányként szaladsz hozzá, akkor Eronis király valószínűleg megsimogatja fejed, bólint s a szobádba küld, mert a gyermeki árulkodásnak szobafogság a jutalma. Meldiana erre nekiesett Luciusnak, és öklével csépelni kezdte. Az elmúlt napok valamennyi feszültsége ekkor tört ki a lányból. A tárnokmester nem tanúsított ellenállást, viszont folyamatosan hátrált. – A vőlegényed a lakrészébe zárva sínylődik – mondta Lucius. – Jogos a felháborodásod, de ne rajtam töltsd ki haragod. Meldiana megtorpant. – Ennek semmi köze Goranhoz – sziszegte – és ahhoz, hogy apám nem engedte útjára, nem is tudom, hogy kinek a javaslatára. – A bölcsekére… – Persze… Egy féreg vagy, Lucius, és az is maradsz. Azzal a hercegnő megfordult, és elviharzott a palota felé. A tárnokmester a falnak dőlt, s kézfejével gyöngyöző homlokát törölgette. Meleg volt, de nem ettől izzadt meg ennyire… A legrosszabb az, hogy ha férjhez megy, már hatalma is lesz. Minden a hercegnő körül forgott. Már-már hihetetlen volt, hogy ezekben a napokban személye mennyire meghatározta a körülötte élők sorsát. Lucius gyűlölte ezt. Gyűlölte, hogy semmit sem ért, semmit sem tud. Az ország érdeke is azt kívánná, hogy Meldiana meghaljon, gondolta a tárnokmester. Ez a gondolat kísértette, mint valami rossz szellem. Lucius leporolta öltözékét, és elindult vissza a palotába. Az ajtón azonban nem tudott belépni, mert a nevét hallotta maga mögül. Egy katona érkezett gyors léptekkel. – Uram – kezdte –, Eronis király rosszul lett. Már úton vannak az orvosok. Lucius olyan gyorsan indult el a katonával az oldalán, ahogyan csak lehetett, de azért nem futott. A király a trónszékén ült, arra sem volt ereje, hogy felálljon, ám segítséget nem fogadott el. Domer és Chassin álltak mellette, ezenkívül Ronnon báró, akivel a király éppen értekezett, amikor a gyengeség rátört. Az orvosok még nem érkeztek meg. – Nincs semmi gond – mondta Eronis, de hamuszín arca másról árulkodott. – Csak múló rosszullét. Chassin, a középső fiú előtte térdelt, és a kezét fogta. – Apámnak nem kellene ilyen könnyedén vennie a dolgot. – Az idő alattomosan lesz úrrá az emberen – válaszolta a király. – Előbb csak elnehezíti a mozdulatokat, majd fájdalmassá teszi azokat. Megszínezi a hajat, és ellopja a fogakat. Hályogot von az ember szemére, végül pedig az elméjére is. Ezek ellen nincs mit tenni. Nem beteg vagyok, Chassin, hanem öreg. – Felség – hajolt közelebb Lucius –, igazad van, de ugyanakkor a fiad sem mond elvetendő dolgot. Erősnek kell maradnod! – Hogyne, Lucius, hogyne. – A király fáradtan legyintett, majd szabad kezével Domer keze után nyúlt. – Domer jó király lesz… – Apám…

– Nyugalom, fiam, nem szándékozom elmenni, csak azt mondom Luciusnak, hogy nem hiányzik az erő ebből az országból. Nem végrendelkezem, csupán hangosan kimondom gondolataimat. Chassin felállt, és hátrébb lépett. Elengedte atyja kezét. – Két ilyen fiúval… hárommal, nincs mitől tartanom – mondta Eronis, és Chassinra pillantott. – Az elsőszülöttem igazi lovag, nemes jellem. Chassin jószívű, érzései vezetik, ugyanakkor bölcs is. Pontosan olyan, amilyen egy jó testvér, aki bátyja, a király oldalán áll majd, ha eljön az ideje. Veras pedig kemény önmagával szemben, és a legjobb kardvívó lesz a világon. A neve évezredekig fennmarad, a lovagi iskolák mintaképe lesz… Én pedig jól vagyok. – De a gyengeség… – Az orvosok adnak majd valami gyógyírt. Eret vágnak rajtam vagy megköpölyöznek. A klizmáról viszont szó sem lehet… Kinyílt az ajtó, és három doktor sorjázott be a terembe, derekukon vastag övekkel, amik a szerszámokat rejtették. Eronis Ronnonhoz fordult. – Barátom – mondta –, most menj ki, kérlek! Egy király életében is vannak dolgok, amelyeket meg akar tartani magának. – Felség – hajolt meg a báró –, csak szólj, és állok rendelkezésedre. – Beszédünk még bizonyosan folytatódik, hiszen a vész nem múlt el. – Rám számíthatsz minden körülmények között – felelte Ronnon, és egyenes léptekkel elhagyta a termet. – Lucius – szólt a király. – Erről senki sem tudhat. – Máris sokan tudnak róla, felség. Az őr is, aki értem jött, s a másik, aki az orvosokért szaladt. – Akkor keresd meg őket, és add parancsba, hogy nem beszélhetnek, különben egy haragos királlyal találják szemben magukat. – Meglesz. – Most menj te is! – intett a király. – Talán jobb lenne, ha… – Menj! A doktorok közben kiterítették öveiket a király lába elé. Volt ott minden, színes üvegcsék, kis poroszacskók, finom vágószerszámok, csövek, egyiküknél még piócák is. Lucius felmérte a kínálatot, majd a király parancsát követve elhagyta a tróntermet. Az ajtó előtt megállt, kezével egy pillanatra megtámasztotta az ajtófélfát. Kellett egy kis idő, hogy végiggondolja sürgős teendőit, aztán az őrhöz fordult. – Te voltál, aki orvosért szaladt? – Nem, tárnokmester. – Akkor keresd meg az illetőt, és szólj neki, hogy erről az esetről nem beszélhet senkinek. Keresd meg a katonát is, aki engem idehozott, s ugyanezt közöld vele is. Mondd meg nekik, hogy ha már elfecsegték valakinek, figyelmeztessék azokat is a titoktartásról, különben egykettőre a mowur határnál találják magukat, s az biztos, hogy egy mowurfészek közelében. – Értettem, tárnokmester – mondta az őr, és már indult is. Lucius megvárta, míg eltűnik, majd az ajtó felé fordult. Legszívesebben visszament volna a trónterembe.

Vajon mennyire komoly a király rosszulléte? Eronis nem mozdult, csak beszélt. Arca fakó volt, keze láthatóan erőtlen. Valóban csak a fáradtság, a kimerültség vagy valami komolyabb? Beszélnie kell majd a doktorokkal! Lucius a folyosó közepére sétált. Úgy érezte, most még jobban kell figyelnie a körülötte zajló ügyekre. Ha Domer herceg előlép apja árnyékából, sok minden megváltozhat. Például az, hogy a herceg nem tart igényt apja tárnokmesterének tanácsaira. Domer erőskezű, éppen olyan, amilyen a történetek szerint Eronis király volt egykoron. Lucius gondolataiba mélyedt, így összerezzent, amikor egy kapuőr megszólította. – Egy küldönc érkezett, uram. Most engedték át a palota kapuján. – Rendben – bólintott –, én beszélek vele előbb. Kísértesd a külső fogadótermembe, én is odamegyek! A küldönc a tárnokmesterrel szinte egy időben érkezett a fogadóteremhez. Lucius parancsolón intett neki, hogy kövesse. Amikor kettesben maradtak, nekiszegezte a kérdést. – Honnan jössz? Alapjában véve a másik öltözéke már sejteni engedte a választ. Egyszerű szövet volt, jelzés nélküli, olyasfajta köpennyel, amilyet leginkább a Birodalomban hordanak. – Adesszából – erősítette meg a küldönc Lucius sejtését. – Egyenesen a város közepéből, lóhalálában. – Mi híred van? – Orkhon császár sereget gyűjt. Ez nem csupán pletyka, katonái már a Birodalom minden szegletében ott vannak és toboroznak. – Az idegenekből? – Serege többnyire azokból áll, igen. Maga a császár is álmodó volt valaha, így jól tudja, mit kell ígérnie a többieknek. Az ígéretekkel pedig nem fukarkodik. Mordova városait, aranyait, varázslatait ígéri. Fegyvereket, nőket, gazdagságot. Úgy mondják, azzal tüzeli az álmodókat, hogy amit nem sikerül odaát megszerezni, azt majd itt megszerezhetik. Lucius bólintott. – Az emberi mohóság határtalan… De nyilván nem csupán ezért vágtattál Mordovba. – Igaz, uram – mondta a küldönc. – A háború még messze van, mert a sereget fel is kell szerelni. Orkhon császár ezért kovácsműhelyeket létesít, és a hegyekből érceket szerez, megegyezett a törpökkel is. Amire azonban e sok ezer álmodónak fegyvert ad, s csatasorba rendezi őket, még hetek telhetnek el. – Akkor hát mit tartogatsz még? – Van még valami, ami ennél is fontosabb, tárnokmester. Állítólag Karmen megjelent Adesszában. Egy mágus híre ez, aki érezte a varázslónő erejét a királyi vár felől áramlani. Az utcákon terjed a hír, hogy a Birodalom Karmennel megerősítve támad majd ellenségeire, ami persze lehet szóbeszéd is. Ám a mágus hírei alapján úgy gondoltam, jönnöm kell, hogy tudassam az összefogást Orkhon és Karmen között. – Jól tetted – morogta Lucius. A Birodalom és a mágus összefogásával számoltak, ám a hír, miszerint Karmen a világ egyik végéből valamilyen úton átlépett a másik felébe, Adesszába, sokkal többet jelentett, mint sejtést és számításokat. Karmen nem küldöncök útján értekezik az új birodalmi uralkodóval, hanem személyesen. Személyesen megy, repül, lép át síkságokat, városokat, hegységeket, hogy tárgyaljon. – Karmen volt vagy a szellemteste? – kérdezte Lucius. – Erről tudsz valamit?

– Szellemtest nem képes emberi energiát enni – felelte a küldönc. – Maga a varázslónő volt, aki még egy mowurt is hozott magával. A mágus a mowur jelenlétét is érezte. – Kivel tárgyalt? Az új uralkodóval? – Ezt nem tudhatjuk, uram. – Félhírek – dühöngött Lucius. – Félhírek. – Nem látunk be a császári vár falai mögé… – És a kémeink? – Még csak megerősíteni sem tudták az értesülést, oly titokban zajlott mindez. – Értem – morogta Lucius. – Ez is több a semminél. Legalább megvan a bizonyosság. Amit eddig hittünk, azt mostantól tudjuk is… Elmehetsz – intett az ajtó felé. – A hírt tolmácsolom a királynak. – Visszatérjek Adesszába? – Pihenj! Ha kellesz, megkeresünk! A küldönc kihátrált a teremből, Lucius pedig körbejárt a teremben. Míg rótta a köröket, gondolkodott. A Birodalom új uralkodója – császára – fegyverkezik. Lehet, hogy első célpontja nem maga Mordova, de majd ide is eljut. Mennyi idő, míg felfégyverzi a leghatalmasabb hadsereget, amit ez a világ valaha is látott? Egy hónap? Kettő? Az idegenek között mennyi lehet az ács, aki megépíti a műhelyeket, s mennyi a kovács, aki kikalapálja a fegyvereket? És a törpök (nyamvadt sziklalakók) mit segíthetnek? Pusztán fémet adnak vagy szaktudást is? Esetleg mindjárt magukat az elkészített fegyvereket? Hát persze, akármennyit, ha megfizetik őket. Azután a sereg elindul, hogy Karmen meg a mowurok segítségével mindent meghódítson. Karmen pedig segít nekik… valószínűleg azzal a varázslattal, amelyhez a hercegnőre van szüksége… Lucius behúzódott egy függöny mögé. Érezte a nehéz szövet régi illatát, azt, amely a palota mindennapjait jelentette. Magas, fehér falak, gigászi szobrok, csillogó aranydíszítés és hibátlan márvány. A szövetek illata, a freskók alakjai, a gyertyatartók, mécsesek fényei… Ez Mordov, a hatalmas királyi palota, amit védeni kell. Amire most már sokaknak fáj a foga. Karmennek és a Birodalomnak egyaránt. Eronis királynak már a kezdetektől igaza volt, háború közeleg. Lucius nem félt a háborútól. Lucius Karmen iszonyatos hatalmától tartott. A varázslattól, ami a nifini mágusok számára is megfoghatatlan volt. Rettegett tőle, hogy a király a legváratlanabb és legszerencsétlenebb pillanatban fog majd összeesni. A mai rosszullét minden bizonnyal intő jel volt. Az égiektől jött… Túl sok ez Mordovának. Karmen, a Birodalom, az álmodók, a király gyengesége… Mindez feltartóztathatatlan örvényként szippantja magába az országot. Csak egyetlen megoldás van. Azután bármely sereget visszaverhetnek. Bárkit, aki két lábon vagy négy lábon közelít, és a kezében fegyvert lóbál. Akárkit, aki húsból és vérből van, akit egyetlen suhintással a másvilágra lehet küldeni. Maga is meglepődött, mennyire könnyen el tudja fogadni a helyzetet. Meldiana hercegnőnek meg kell halnia. Ez mostantól nem csupán egy gondolat többé, több annál, egy elhatározás. Meg kell történnie. Lucius már azt is tudta, kivel végezteti el a gyilkosságot.

Veras megmosdott a kert kútjában, a vízililiomok alól emelve ki a vizet. Lemosta arcának verejtékét, majd félmeztelenre vetkőzve lefürdette testét is. Tudta, ha felmenne a szobájába, még fürdőt is vehetne, vagy ha kimenne az aquadukthoz, akkor friss vízsugárral verethetné testét, de most nem akart sehova se menni. Ez itt jó volt, felfrissült, megnyugodott. A szíve még mindig őrülten kalapált, Meldiana közelsége s hogy majdnem elárulta magát, fullasztó hatással volt rá. Mert igen, majdnem kimondta, volt egy pillanat, amikor majdnem elárulta, hogy elvetemülten, vakmerően, őrülten szerelmes a nővérébe. A fiú felsóhajtott, és remegő térddel ült le a kút szélére. A kert növényei között valamennyire elrejtőzhetett, s átengedhette magát kényelmetlen, fájdalmas, de gyönyörű érzéseinek. Arcát a tenyerébe temette, és hagyta, hogy a könnyek eláztassák szemét. Hosszú ideig maradt így. Remegése csillapodott, teste lehűlt. Hallotta a fák leveleinek suhogását, egy kiszáradt bokor zizegését, és ez megnyugtatta. Érezte a vadrózsa illatát. A lábánál virágzott a lila harangvirág és a sárga gyújtoványfű. Ez a kert volt gyerekkorának játszótere, amikor még fakardot sem adtak a kezébe. Verast most nem érdekelte, lovaghoz méltó elmerülni egy kert szépségében, most csak nézelődött, és szíve-lelke megnyugodott. Chassin értené, jutott eszébe, Domer nem. Ekkor zörgést hallott pár méterről, és egy alakot látott a cserjék óvta kis ösvényen elsuhanni. Felismerte Luciust, a tárnokmestert. Egy pillanatra látta csupán, de biztos volt benne, hogy a tárnokmester arcán félelmetes komorság ült. Veras utánanézett, majd felpattant, és a nyomába szegődött. Rosszat sejtett. Lucius a kerten át a palota belső falának követésével egészen a kaputoronyig ment. Egy katonát keresett, akit jól ismert, s aki most itt teljesített szolgálatot. Azonban nem léphetett be nyíltan a toronyba, ezért egy támasztófal árnyékában oldalt megállt és várt. Az őr a lekötelezettje volt, de ez még nem lett volna elég ahhoz, hogy a tárnokmester veszélyes és hihetetlen kérését teljesítse, amely nagyon könnyen visszaszállhatott a fejére. Ám Lucius ismerte ezt az embertípust, ha a véletlen nem sodorja be a királyi seregbe, akkor most valahol a város szélén egy boltocskában dolgozik inasként. Az életének nem voltak különösebb céljai, habár akarata sem lett volna azok beteljesítéséhez. Családos volt, fantáziamentes, nyugodt ember. Katonának éppen megfelelő. Így ment volna csatába is, a parancsokat követve s a családjáért küzdve. Tulajdonképpen jó ember, gondolkodott el a tárnokmester. Irányítható és megbízható. Ezért lesz ő a legtökéletesebb. No meg azért, mert családos. Amire a katonák között kevés példa volt. Többségük csak azután házasodott meg, hogy lerakta a fegyvert. Luciusnak úgy félórát kellett ácsorognia, mire feltűnt az ismerős arc. A tárnokmester ekkor kilépett az árnyékból, és fojtott hangon a nevét kiáltotta. Az őr észrevette s meglepődött. – Tárnokmester? – Kalnor – Lucius barátságosan szólt –, hogy telik a szolgálat? – Nehezebben, mint Scoron halála előtt – válaszolta nyíltan a katona. – Nem történik ugyan semmi, de ezt a semmit ezerszer jobban kell figyelnünk. És mi meg is tesszük… – Jó hallani, hogy az őrök nem tétlenkednek – bólintott a tárnokmester. – Hogy van a fiad? – Megtisztelsz a kérdéseddel, uram – felelte a katona. – Jól van, hála a gyógyszereknek, amit a doktorok adtak.

– Nagyon örülök, hogy segíthettem – mondta Lucius. – De még nincs túl a veszélyen, igaz? – Még nincs. Keze-lába gyógyul, de a nyakán még látszanak a foltok, és a teste is szüntelen tüzel. Az asszony folyamatosan borogatja az aquaduktról hozott jéghideg vízzel, keni a testét, és itatja vele a szirupot. Nem szűnik ápolni, s folyamatosan bizakodik. Tudjuk, hogy a fiú meg fog gyógyulni. – Jól van, jól van – bólintott a tárnokmester. Ha a katona jobban figyel vagy van rá szeme, akkor észreveszi a pillanatnyi tétovázást. Ám Lucius gyorsan túllépett az erkölcsi határon, és tudta, hogyan kell érzéseit elrejteni mások elől. – Megbízásom van számodra, Kalnor. Egy olyan megbízás, amelyről nem beszélhetsz senkinek. – Értem, tárnokmester – bólintott a katona mit sem sejtve. – Mi lenne a feladat? – Bízom benned, ezért kerestelek meg téged. S azért is, mert tartozol a fiad életével. Ugye tudod? – Igen, tárnokmester. – Jól van. Szép kisfiú… Szép gyerek, sok örömötök lesz még benne, neked is és az asszonyodnak is. Ha elvégzed a feladatot, életjáradékot adok neked. Vehettek egy szép házat, földet vagy boltot, amikor a király szolgálatod végeztével elbocsát. – Értem, uram. – Remélem is. Mert a feladat nem könnyű. Különleges, de megmented vele Mordovát… Figyelj rám, Kalnor! Nézz rám! Amit mondok, csak te és én tudjuk… Meg kell ölnöd Meldiana hercegnőt. Kalnor értetlenül bámult a tárnokmesterre, mint aki nem értette meg elsőre. Lucius azonban nem óhajtotta megismételni a szentségtelen mondatot. – Jól hallottad – mondta keményen, és arcát közel tolta a katona arcához. – Ez az egyetlen esély arra, hogy Mordovát megmentsük Karmentől. A bölcsek mögöttem állnak – hazudta. – Az akarat megvan bennünk, s én téged ruházlak fel a feladattal. Te leszel a kéz. Mi vagyunk az agy és a szív, te pedig a kéz, Kalnor. Megteszed, és megmented az országot. Megteszed, és megmented a gyermeked. Értettél? A katona bénultan állt. – A hercegnőt? – kérdezett vissza. Lucius megragadta a vállát és megszorította. – Hallottál arról, hogy Karmennek a hercegnő vére kell, ugye? Egy varázslathoz akarja használni, amellyel leigázhatja az egész világot. A hercegnő így is, úgy is meghal. De ha te elvégzed a munkát, akkor nem fog szenvedni, és Mordova továbbra is virágzik majd. – És Eronis király? – Ne törődj a királlyal, Kalnor. A bölcsek döntöttek így, mert tudták, a király sosem hagyná. Áldozatot hozunk mindannyian. Ha megteszed, a családod békében és gazdagon élhet. Ez lesz a te jutalmad. Ha nem teszed meg, vagy szólsz valakinek, akkor a gyermeked halála lesz a büntetésed. Kalnor végre magához tért. Megértette, Lucius mit vár tőle, mit ajánl és mivel fenyegeti őt. Elhitte neki, hogy a bölcsek is ezt akarják. Miért ne hitte volna? Kalnor egyszerű ember volt, távol a királyi tanács ügyeitől. Hinni akarta, hogy így van. – Megteszed! – mondta Lucius. Nem kérdezte. Szinte hipnotizálta az őrt. – Megteszed mindannyiunkért, aztán hazamész az asszonyodhoz és a fiadhoz. – A palotában kell?. – Hol másutt? Az ellenség már köztünk van, nem tétlenkedhetünk. Scoront is meggyilkolták. Ha megszerzik Meldiana vérét, oda az ország, és oda a király. Gyorsan kell cselekednünk. Meg fogod

tenni… – Katona vagyok – bólintott Kalnor. Kiszáradt a szája, zúgott a feje. A nap, amely úgy kezdődött, mint minden másik nap, most egyszeriben rémálommá vált. Rémséges dolgot kapott parancsba, de neki engedelmeskednie kell. A bölcsek Luciusszal üzentek. És Mordova a tét. – Úgy van – erősítette meg Lucius, és elengedte a férfit. – Katona vagy. És ez a kötelességed. Nem csalódhatunk benned. – Mikor, uram? – nézett rá Kalnor kiüresedő tekintettel. – Ez a helyes kérdés – felelte Lucius. – Ma este. Ma este, amikor elcsendesedett a palota. És igyekezz, hogy senki se lásson! – Úgy lesz, uram. – Senkinek nem beszélsz róla, és senki nem lát meg. – Megértettem. Lucius bólintott, majd körülnézett. Senkit sem látott, aki tanúja lett volna beszélgetésüknek. – Utána beszélünk… – vetette oda Kalnornak. – Felkereslek otthonodban. – Megtiszteltetés lesz, tárnokmester… Lucius megveregette a katona vállát, majd megfordult és elment.Veras meredten állt a távolban. Nem hallotta, miről folyt a társalgás, ám a katona arcát egy életre agyába véste.

Tizenharmadik fejezet

Steve és Főnix öt és fél óra különbséggel ébredt fel Amikor Főnix megjelent, Steve már minden pletykát összeszedett, és idegesen várta a másik álmodót annak szobájában. Végiggondolta, amit Defftől hallott, s arra jutott, hogy nyomozhatnának egy kicsit. Nyilván jobban csinálnák, mint ezek a középkori lovagok és udvaroncaik. Főnix az ágyán ébredt fel, a finom tollal tömött párnák között. – Ezt nevezem – morogta Steve. – Te pihe-puha ágyon ébredsz, én meg két kard hegyén. Csoda, hogy élek. Kicsit túldramatizálta a helyzetet. Főnix rutinosabb volt. Kikászálódott a párnák és takarók közül. A lábán már ott volt a csizmája, fel se kellett húznia. – Bunkó dolog csizmástul az ágyba álmodni magad – morogta Steve. – Mi történt? – kérdezte Főnix. – Milyen kardok? A másik beszámolt neki a helyzetről. Az udvari mágus meggyilkolásáról, a revenzai lovag útjának betiltásáról és persze Deff és Sohan összecsapásáról is. Főnix csendesen hallgatta végig. – Ezt nem szeretem – mondta a legvégén. – Mindig két-három nap kimarad, és sosem tudhatod, hova érkezel, milyen szituációba. Ezt nem lehet megszokni. – Akkor jó – felelte Steve. – Azt hittem, csak én vagyok így. Amikor lefeküdtem, előre paráztam. És jogosan, mint kiderült. – Az nem segít. – Rájöttem arra is. – Szóval az asztrológus gyilkosa nincs meg – tért vissza a témára Főnix. – Csak gyanúsítottak vannak? – Azok se. Ezek itt nem értenek a nyomozáshoz. Szaladgálnak mindenhova, és erővel próbálnak meg kiszedni információkat olyanokból, akik fényévekre voltak innen. Otthon egy DNS-vizsgálat lazán kideríthetné, ki volt a tettes. Vagy az a lila fény, amivel a vérfoltok után kutatnak a Helyszínelőkben. – De nem otthon vagyunk – mondta szárazon Főnix. – Túl sok sorozatot nézel. – Persze. És túl sok mesét olvasok. Azért is vagyok most itt. – Mit tudsz még? – Az itteni nemesek meg a királyi tanács többsége szerint is Deff tette. – Őrültség! – Edvir is ezt mondta nekik, de errefelé nem jellemző a logikus gondolkodás. – A tündék hogy vannak? – Nekik a legkönnyebb. A tündékről senki sem feltételezi, hogy ilyesmit csinálnának. A tündék ennek a világnak a… – Steve elgondolkozott valami ideülő hasonlaton – tündéi. – Na igen.

Steve elindult az ajtó felé. – Jössz? – kérdezte. – Hova? – Körülnézhetnénk az asztrológus szobájában. – Miért? – Mert nincs jobb dolgunk. Most senki se mehet se ki, se be a palotába. Nem akarok itt ücsörögni álló nap. – Feküdj le és aludd ki magad! – javasolta neki Főnix. – Már alszom, és nem akarom az álomidőmet vesztegetni. Csak rád vártam, hogy ne kóboroljak egyedül a palota folyosóin. – Nem tartom jó ötletnek. Én sem ismerem jobban ezt a helyet, mint te. Steve a fejét vakarta. – Nyugodjunk meg! – mondta. – Egész úton azt hallgattam attól a lehetetlen őrzőtől, milyen hatalmas város Mordov, és hogy Eronis igazi lovagkirály. Pár órája Deff azt mondta, azért olyan nagy az ijedelem, mert több ezer éve nem történt ilyesmi a királyi palotában. Mordovban nem szoktak embereket ölni, sem tőrrel, sem méreggel. Ez nem a Mediciek udvara vagy Helsingőr, ahol a fal mögött összeesküvők rejtőznek. – Igen, Mordovról én is hallottam már sok szépet. Főnix az ablakhoz sétált, és kinézett a palota belső udvarának egy eldugott szegletére. Lent három kislány játszott, nyilván a szolgálók gyermekei. Egy kövér asszony jött ki közéjük, és süteményt adott nekik. Az asszonyon fehér kötény volt felismerhetetlen foltokkal. A konyhasók egyike lehetett. – Két választásunk van – mondta Steve –, vagy itt ülünk a következő harminc órában, vagy elindulunk, és csinálunk is valamit. Ez a harminc óra hosszabb, mint az a tizenhat, amit otthon töltesz, a Földön. Akárhol is élsz. – Igen – morogta Főnix. – Hosszabb tud lenni, ha minden éjszaka álmodsz. – Nos? – Menjünk át a tündékhez! Steve megint csak vigyorogni kezdett. – Edvirhez vagy a tünde nőhöz? Elesztrielhez? – Nem mindegy? – Nem bizony! Viszont nem a szobájukban vannak, hanem a palota egy másik szárnyában. Valami Aramir nevezetű nagyon öreg tünde vette őket szárnya alá. Legalábbis Deff így mondta. Hogy odaköltöztek a többi tünde közé. – Akkor én miért nem ott ébredtem? – Talán mert nem vagy tünde? Főnix nem válaszolt. Nézte a gyerekeket, aztán sóhajtott. Steve nagyszájú volt, harsány és néha túl felelőtlennek tűnt, de abban igaza van, hogy itt ülni teljesen értelmetlen. Bajuk nem eshet a palotában, ez is biztos. – Menjünk! – mondta Főnix. Azt azonban egyikük sem tudta, hogy amikor a gyilkosságra fény derült, a bölcsek előtt őket is

megnevezték lehetséges gyilkosokként. Mert bár reggelre eltűntek, még éjszaka, Scoron halálakor, a palotában tartózkodtak. És idegenek. Akikben nem lehet megbízni. Aramir és a bölcsek egy másik tündéje, Lincas a földön ültek egy mágikus rúna körül Edvirrel és Elesztriellel. A rúna közepéből halovány fény sugárzott szét, s a fényben egy szellemalak imbolygott. Az ablakokat sötét függöny fedte, kizárva a szobából a nap sugarait. Csupán a rúna vonalai világítottak, fluidikus, kékes színben, ami a mozdulatlan tündék keskeny arcát is átszínezte. Bár a szellem körvonalai lágyan hullámzottak, a kísértet maga szinte merevnek és rezzenéstelennek tűnt. Hallgatott egy darabig, majd hirtelen beszélni kezdett nagyon mély hangon. Ajka alig mozdult közben. – Olyan régen történt mindaz, ami felől kérdeztek, hogy én sem emlékezem rá, csupán azokra a mesékre, amelyeket apámtól hallottam, s ő azokat ugyanúgy apjától hallotta. Minden történetét azonban ő sem mesélhette el nekünk, hiszen több élet sűrűsödött össze szívében és elméjében, ezért azután csak néhányat osztott meg gyermekeivel. – Képtelenek vagyunk nálad idősebb és hatalmasabb szellemet megidézni – válaszolta nyugodtan Aramir. – Erőnk nem elég a visszahívásához. Neked kell segítened, Iriel. A szellem habozni látszott. – Békés korszak volt az, annak ellenére, hogy sokan jöttek át a másik világból, mert itt hazára leltek, és nem volt különbség az álmuk és ébrenlétük között. Minél régebbre tekintünk vissza, annál kisebb különbségek voltak. Amikor a tündérek erdeje benépesült, majdnem egy volt a két világ. – Tudjuk, Iriel. De a válasz… – A válaszok sosem egy mondatban rejtőznek – szakította félbe a szellem. Arcára kedves szomorúság ült ki. – Te kérdeztél engem, Aramir, s én megpróbálok úgy válaszolni hogy e világban, ahol most vagyok, jelen és jövő összemosódik. A halhatatlan lélek számára a cselekedetek sora múlt szélfúvás… Az emlékeim elvesznek, hogy újraszülethessek az idők azonban egymásra épülnek, ingatagok, mint a tündék erdejében a házak… Nem, a válaszok sosem a napfényben születnek, hanem éj és árnyék határán. És a Teremtők akaratából sok minden árnyékban marad. – A szellemvilág még sosem adott választ az élők kérdéseire – szólalt meg ekkor Edvir. Szavait ő is Aramirnak célozta. Iriel, a szellem rátekintett. – Harcos tünde… Szükség lesz az erődre. – Az utolsó nyitásról beszélj, Iriel! A szellem hallgatott. Alakja szétolvadt, eltűnni látszott majd megint összeállt, és kékes fénye még erősebb lett. – Az utolsó nyitásnak köszönhetitek Mordovát – mondta. – Az utolsó nyitás tucatnyi országot jelentett. – Ismerjük a történelmet… de mit hoztak odaátról? – Odaát a világ szikár és varázslat nélküli. Az emberek tele vannak becsvággyal, és áthozzák harcaikat. Áthozták harcaikat akkor is, és békétlenséget szítottak. – Nem kellett szítani – morogta Edvir. – Ez a világ a megteremtésekor volt utoljára békés. Akkor, amikor csak tündék sárkányok és angyalok éltek itt. – Akkor sem – mosolygott Iriel. – Harminckétezer éve is megvoltak már a démonaink… – Válaszolj, szellem! – keményedett meg Aramir hangja is. – Mintha kitérnél a kérdésünk elől.

– A kérdésetek botorság. Arra vagytok kíváncsiak, tündék, mit hozott a világba az előző ébredés. Amit négyezer év távlatából már nem tudtok szétválasztani, mert az idő összemosta a történéseket, mint a frissen festett freskó alakjait a vizes fal gyöngyöző cseppjei. Botorság mindez, mert a mai életetek olyan, mint egy fa. A föld és a víz, ami táplálja, együtt növeli nagyra, nem külön-külön, szétválaszthatóan. – Szellemek… – mosolygott Elesztriel lekezelően. – De tudok segíteni – lehelte Iriel, és arca megnövekedett. A szellem megváltoztatta alakját. – Nem létezik két szellemvilág. A ti világotokba egy másik világból érkeznek utazók… de a szellemek hona közös. – Hogyan? – Aramir megdöbbent. Az ezerhétszáz éves tündének is lehetett újat mondani. – Odaátról az emberek s mi ugyanoda jutunk halálunk után… Kérdeztek, de én másra válaszolok. Tudni akarjátok, mi volt a múltban, de én azt mondom, mi van a jelenben. Mert a múlt mit sem számít már. – Mit látsz? – kérdezte Edvir most már türelmetlenül. – Sokan vagyunk a szellemek honában az újjászületésre várva – nevetett fel a szellem. – Új és új lelkek. Milliárdnyian. Megszületnek ott, és átálmodják magukat a mi világunkba. Aztán meghalnak ott, és maradnak nálunk itt. Viszont ha meghalnak nálunk, a mi világunkban, akkor… A négy tünde ugrásra készen várakozott a szellem körül. A szellem azonban nem folytatta, hanem körbefordult, és megnézte magának mindőjüket. Eközben hol közeledett, hol távolodott tőlük. Egy másik világban volt, ahol nem csupán az idő nem számított, de a térnek sem volt kiterjedése. – Akkor?… – kérdezte Elesztriel meghatottan. – Sokan vannak már itt – suttogta a szellem –, és azt mondják, a harc ott dől majd el. Azt mondják, hogy a küzdelem nem köztetek zajlik, hanem a titánok között. És azt is, hogy Karmenre figyeljetek. Karmen a legnagyobb ellenfél. – Karmen? – És még valami… – Iriel alakja szétfolyt, a halott tündekirály távozni látszott. – Az emberek, akik megállíthatják a pusztulást… kettő már itt van. – Kettő? – Elesztriel előrehajolt, mintha így közelebb kerülhetne a szellemhez. – Mi az, hogy már kettő? – Mert hárman lesznek. Hárman. O, Artus… Azzal Iriel szétfolyt, s a kékes fény egy villanásban kihunyt Soha nem látott sötét borult a szobára. A tündék pedig hallgattak. Steve és Főnix a cselédektől szerzett iránymutatás alapján viszonylag gyorsan megtalálták Scoron lakrészét. Nem botlottak ott őrbe vagy rendőrségi szalagba, sőt az ajtó sem volt zárva. Könnyedén bemehettek, senki sem állta útjukat. A termekben is minden úgy volt, ahogy az asztrológus halálakor, csupán a test hiányzott. – Eltemették a mágust? – kérdezte Főnix. – Nem tudom – vallotta be Steve, és beljebb merészkedett. Scoron vére rászáradt a bútorokra, falakra és a szőnyegre is. Barna foltok tarkítottak mindent. – Nem kérdeztem rá. Deff úgy mesélte, hogy a nyakát vágták el. Erősen és kegyetlenül. Katona vagy lovag tehette, vagy bárki, aki ért a fegyverforgatáshoz, ami errefelé elég gyakori. Nagyjából tíz férfiból tíz. – A mindenit! – Főnix körbefordult az asztrológus gömbjei térképei, mérőműszerei és mágikus tárgyai körzött. – Ismerek valakit, aki egy vagyont adna ezért. Szerintem már csak azért is, hogy

láthassa… – Kezébe vett egy rézkelyhet, aminek száját körben varázsjelek díszítették. Jól szemügyre vette emlékezetébe véste a jeleket is. Tudta, hogy le fogja rajzolni miután barcelonai lakásában felébredt. Steve egy kristálykoponyát fogott meg, és csodálkozva bámulta. – Hihetetlen – mutatta Főnix felé. – Itt is jártak az ufók, vagy Danikén téved? – Itt létezik mágia, azzal könnyedén elkészíthették – felelte Főnix oda sem pillantva. Egy gyertyatartót emelt fel, amely angyalt formázott. – És vannak angyalok is. – Angyalok, szörnyek, sárkányok – morogta Steve. Aranytalizmánok sorát látta körben s annyi mindent még, hogy nem tudott betelni vele. Fel se lehetett fogni azt a gazdagságot köröskörül, s a mágikus jelek, tárgyak, képek mögött meghúzódó gondolatiság is elképesztő erejű volt. – Sosem hittem bennük… Sosem hittem a jóslásban meg a vudu varázslatokban… Erre nesze neked! Működnek. – Ez utóbbit már csak magának mondta. – Persze az álmomban. – Az nem mágia, hogy ha lefekszel az ágyadba, egy másik világban ébredsz fel? – kérdezett vissza a válla felett Főnix. Steve nem válaszolt, ment tovább. Mozsarakat talált, szép rendben elhelyezve, mindenféle fémből és mindenféle jellel. A mozsártörők is különböztek egymástól. Belekukkantott az egyikbe… Üres volt. Alattuk kis üvegcsékben porok sorakoztak. – Ne nyúlj semmihez! – mondta hirtelen Főnixnek. – Vigyázz! – Miért? Itt úgysem vesznek ujjlenyomatot. Nem te emlegetted, mennyire más itt minden, mint a Helyszínelőkben! – Nem éppen emlegettem, csak mondtam, hogy otthon több lehetősége van egy nyomozónak… De azért ne nyúlj semmihez, mert ki tudja, mit okozol. Olvastam egy fantasyt, amiben három hülye kölyök véletlenül felgyújt egy mágustornyot, és leég az egész város. Jobb nem kockáztatni! – Nem nyúlok semmihez – fordult feléje Főnix. – Szerintem kettőnk közül én vagyok az elővigyázatosabb. Különben is gyanítom, itt nem jutunk közelebb a megoldáshoz. Még ha a szemünk előtt heverne is valami, ami nem idevaló, soha nem jönnénk rá, mi az, mert mi sem vagyunk idevalók. Steve feladta a polcok vizslatását, és a legnagyobb vérfolt fölé lépett. Oda, ahol Scoron összeesett és kivérzett. – Egy filmsorozatban egyszer a főszereplő, egy pszichopata gyilkos… – Arra gondolsz, hogy a királyi várban élhet egy? – Nem. A foglalkozása az volt, hogy a vérfoltokból megállapította, hogyan történhetett a bűncselekmény. – Steve leguggolt, és elnézett az ajtó irányába. – De én ehhez nem értek. Az okot kellene kiderítenünk. – Nem vagyunk nyomozók – felelte Főnix, és ő is közelebb jött. Hogy nyomatékot adjon szavainak, még hozzátette. – Sem te, sem én. Ne téveszd össze a valóságot a filmekkel! Ezenfelül tényleg nem a mi dolgunk. Tettünk egy sétát, megnéztük a helyet, de most már menjünk innen. – Félsz? – Nem, sőt egy csomó jó dolgot látok, amit szívesen hazavinnék, de nem hiszem, hogy itt kellene lennünk. – Rendben – egyezett bele hirtelen Steve a másik nagy meglepetésére. – Keressük meg a tündéket! Az ajtó felé indultak, amikor szemből négy egyenruhás katona sorjázott be. Megálltak az ajtó két

oldalán, s mozdulatukból azonnal látszott, hogy meghatározott céllal jöttek. Céljuk a két álmodó volt. – Remek – morogta Főnix. – Nem megmondtam? Ez nem tetszik. – Nyugodjunk meg! – mondta Steve. – Ne nekem mondd! – intett a katonák felé Főnix. – A tündéket keressük – lépett előre Steve. – Lehetne szó arról, hogy odavezetnek hozzájuk? Aramirral szeretnénk beszélni. – Kövessetek! – mondta komoran az elöl álló katona, és kifordult az ajtón. A folyosón aztán szépen felsorakoztak, elöl is ketten mentek meg hátul is. – Nem tetszik ez nekem – ismételte meg Főnix növekvő aggodalommal. – Rosszkor voltunk rossz helyen. – A tündékben bíznak, mi meg hozzájuk tartozunk. Nem lesz baj! Lementek a toronyból, majd végigmasíroztak egy belső folyosón. Csigavonalú kerengő következett, amely enyhén lejtett, azután széles lépcsőház, páncélokkal és gobelinekkel díszített falak, szőnyeggel borított lépcsőfokok. Öt szintet mentek lejjebb, majd egy talpalatnyi udvarra értek, amit olyan magas falak vettek körbe, hogy csak nyári délidőben ért le az aljára a napfény. Bementek egy másik szárnyba, itt a folyosók már keskenyebbek és dísztelenebbek voltak, bár még élénk színek tarkították a falat, aztán még két emelet következett – lefelé. Ekkor már minden józan számítás szerint is a föld alatt jártak. A falakat ezen a folyosón nem díszítették festmények, és nem voltak itt ablakok sem. Kis mélyedésekben mécsesek égtek, felettük kormos volt a kő. – Még mindig optimistán látod a helyzetünket? – szűrte a szót a fogai között Főnix. Steve csak hümmögött. Aztán megérkeztek az első szigorú kinézetű vasrácshoz. Mögötte, boltíves teremben egy nagydarab, félvak őr tartózkodott. Körben tucatnyi vasajtó, tucatnyi kis cella felé nézve. – Nézd csak, itt nincsenek rabok! – örvendezett Steve. – A cellák üresek. – Már nem sokáig – morrantotta a félvak börtönőr. – Végre lesz lakójuk. Aztán durván megragadta a két álmodót, és belökte őket az egyik homályos lyukba. Mire amazok visszafordultak, már kattant is a zár. – Ha rajtam múlik, itt rohadtok meg – nézett be az őr, aztán odébbállt. Főnix szeretett volna bemosni egyet Stevenek, de nem vitte rá a lélek. Ehelyett a falba öklözött inkább. Egy órán át fájlalta a kezét utána. Edvir elhúzta a függönyöket, és a szobába beszökött az éltető napfény, elűzve a túlvilági sötétséget. A nehéz hangulat tovatűnt, megmozdult a levegő, és a tárgyak visszanyerték megszokott színűket és alakjukat. Kézzelfoghatóvá vált a világ. Edvir kinyitotta az ablaktáblákat is, s a fény után a szél is utat talált közéjük. Elesztriel mélyet lélegezve állt fel. – Steve és Főnix lesz a történések központja – jelentette ki. – És még valaki. – Ez semmit sem jelent – felelte Edvir az ablak mellől. – Semmit. Megtudtunk valamit, ami nem segít. – Ők fontosak, Edvir. – Mindenki fontos.

– Nem jutottunk előrébb – mondta Lincas letörten. A tünde csupán ezerkétszáz éves volt, és hitte, hogy a világ miattuk ilyen. Most csalódott, mert akaratok és szándékok millióit érezte a háttérben, köztük olyanokét, akik meg fogják változtatni a világot. És azok nem tündék voltak… nem jók. – Az őseink sem tudnak segíteni. – A tündék erdejében élők túlontúl elzárkóztak az emberektől – felelte Elesztriel. – Talán olyasvalakit kellene megidéznünk, aki kapcsolatban állt a világgal. Valakit a régi aurasi tündék közül. – Ó – göcögött Aramir. – Persze, te sokat éltél Aurasban. Ezért is szaladgálsz két íjjal… – Sokat tanultam ott – bólintott a tünde nő. – Érdemes lenne minden tündének elvándorolnia oda, és eltölteni ott tíz-húsz évet. Edvirrel is ott ismerkedtünk meg. – Ezért is mondta Iriel, hogy Edvir harcos tünde. – És azt, hogy szükségem lesz az erőmre. – Edvir komornak tűnt. – Nem tetszik ez nekem. Komor jövőt sejtet… Komor jövőt, amit két furcsa álmodó fog majd meghatározni. – Ez még nekem is sok – mondta Aramir. – Titánok és istenek. A szellemek hona… Amit Iriel elejtett az újjászületésről, az hónapokon át tartó elmélkedést jelent számomra. – A szellemek sokszor másként látják a világot – mondta Lincas. – Nem akarnak ők megtéveszteni minket, de a tükör másik oldaláról sok minden máshogy látszódik… Edvir megkocogtatta az ablaktáblákat, mire minden szem felé fordult. – Sok időt töltöttem el egy vándor lovag mellett – kezdte. – Egyet sikerült megtanulnom, amit legmélyebb tiszteletem mellett most elmondok. Fiatalabb vagyok nálatok, Aramir és Lincas, de szerintem el kell mondanom… – Hallgatunk, Edvir – bólintott Aramir. – Mi, tündék néha túl sokat meditálunk, s keveset cselekszünk. Hogy milyen a szellemvilág, mennyire zaklatták föl az álmodók, most mindegy. Ez a világ számít. És ennek a világnak a sorsát valamiképpen három ember fogja meghatározni. – Iriel is tévedhet. – Igen, tévedhet. De engem most nem az érdekel, hogyan lehet másként magyarázni a szavait. Én egyértelmű utalást látok bennük, s eszerint fogok cselekedni. – Igazad van, Edvir – mondta Elesztriel. – Segítsünk az álmodóknak, s a sors majd kijelöli utunkat. – Mi vonjuk akaratunk alá a sorsot – javította ki Edvir. – Itt az ideje, hogy a tündék is rajta legyenek a világ alakulásán, ne csak kövessék a változásokat. Itt az ideje erőt mutatni és feltámadni… Mert különben ember és tünde együtt múlik el e földről, s a mowurok és a szörnyek maradnak csak. A gonosz… Ezt nem engedhetjük. – Igazad van – bólintott Aramir. – Sok időt töltöttél a lovag mellett. Elesztriel elmosolyodott, és Edvir mellé sétált. – Én hajlandó vagyok ebben a küldetésben részt venni. Akkor hát elrendeltetett.

Tizennegyedik fejezet

A királyi estebéd most sokkal kisebb társaságban zajlott, még a mindennapoknál is szűkebb körben. Nem volt ott a király, nem voltak vendégek sem, csak a palotában megszállt nemesek, a bölcsek és pár lovag. A tündék, akik napközben nem keveredtek az emberekkel, most megtisztelték jelenlétükkel a vacsorát. Megjelenésük azt is jelezte, hogy elismerik Domer herceget apja helyén. Tizenhatan ültek az egyenes asztalnál, az asztalfőn a herceggel. Az étkezés csendben zajlott, a jelenlévők alig beszéltek. Ronnon lovag Eronis hogyléte felől tudakozódott. – Hogy van a király? – Istennek hála, apánk már jobban érzi magát – felelte Chassin herceg Veras előtt áthajolva. – Az orvosok szerint holnap felkelhet. Erős, uralkodói szervezet, kiheveri. – Nagy megkönnyebbülés ezt hallani. –Így érzem én is, báró. Elsőként könnyed főtt szárnyasokat hoztak ki az erdők és mezők gyümölcseivel megrakott tálon. Fanyar ízű, borókás kakas, mézes-áfonyás jérce, fenyőmagvas-csipkés galamb. Ezek után következtek a sültek mindenféle jóval megtűzdelve, négygombás mártással leöntve. Nyulak, őzek, vaddisznók. A tündék elé leginkább zöldséges tálak kerültek, húst, ha lehet, mértékkel fogyasztottak csak. – A királyi szakácsok még ilyenkor is értik a dolgukat – dörmögte Sohan báró, aki Ronnon lovag és Lucius között ült, szemben Edvirrel. – Nem lenne jól megalapozott ez a birodalom, ha a szakácsok és a katonák tudományát holmi belső zavarok gyengítenék – felelte Edvir. – Nincsenek belső zavaraink – szólt közbe a herceg az asztalfőről. – Elnézésedet kérem, herceg – hajtott fejet a tünde. – Scoron halála orgyilkos merénylet, amelynek semmi köze az országhoz. – Úgy véled, bátyám? – Chassin nézett föl a tálcáról Domerre. – Úgy. Ha valaki országunkat akarná meggyengíteni, akkor apánk életére tört volna vagy az enyémre. Meldiana is célpontja lehet egy gyilkosnak, mióta Karmen szemet vetett rá, de nem Scoron. – Herceg! – szólalt meg feddőn Aramir. – A húgod hall téged. – Tudja, mire számíthat – nézett Meldianára az asztal végéről Domer. – Mindannyian tudjuk, s ha csupán szeméremből nem beszélünk róla, a lehető legrosszabbat tesszük. – Nem hiszem, hogy gyilkos jönne értem – felelte Meldiana állát felszegve. – Ha Karmen engem akar, akkor emberrablókat küld. – Mordovba? Sose jutnak be. – Scoron gyilkosának sem szabadna köztünk lennie. – Jól vág a hercegnő nyelve. – Elesztriel! A tünde nő és Meldiana összemosolygott, Edvir homlokára ráncot vont a pillanatnyi neheztelés. – Kiderítjük, ki volt az – ígérte Lucius – és meglakol érte.

– Ezt már hallottuk jó párszor – bólintott Domer. A vacsoravendégek elcsendesedtek, csak Tia és Eisbeth, a király kisebbik lányai kuncogtak a szóváltáson. Meldiana azonban pár gyors szóval megrendszabályozta őket. Edvir Elesztrielhez szólt halkan, amit a tünde nő udvariasan meghallgatott, majd maga elé vett egy húslében megfőtt spárgacsomót, és lassan karikákra szelte. – Ha Scoront önmaga miatt ölték meg, akkor vajon mivel vívta ki gyilkosa dühét? – A gyilkos haragból ölt volna? – Mi másból? – Sohan báró felemelte kezét, mintha csak lefogná valakinek a homlokát, majd tőrt tartó kezével gyors, vízszintes vágást ejtett a levegőben. – Egy ilyen mozdulathoz erő kell. Erő, mely a tudásból vagy a haragból táplálkozik. – Tehát képzett fegyverforgató volt az. – Igen. Vagy félig képzett, de dühös. – Bárók! Hölgyek is vannak az asztal mellett. A lovagok elhallgattak. – Beszéljünk másról! – ajánlotta Chassin. Eronis király középső fiúgyermeke körbenézett a társaságon, s bátyján állt meg a tekintete. Domer aprót bólintott. Edvir komótosan rágott egy sült almát, amit a jércemelles tálról vett el. A tünde valami különöset érzett a levegőben, de maga sem tudta, mi lehet az. A hatodik érzéke azt súgta, más is van Scoron meggyilkolása mögött, mint harag vagy kiszámított bosszú. Olyasmi, amiről az asztal körül ülők egy része tudhat… de legalábbis sejt valamit… – Hol vannak az álmodók? – kérdezte Elesztriel a tárnokmestert a szalonnával tűzdelt nyúlgerinc fölött. – Nem tudom – felelte Lucius. – Ezek szerint felébredtek megint? – Nem is tudsz róla, tárnokmester? Deff lovag említette, hogy az egyikük már délelőtt megjelent. Minden bizonnyal a másik is itt van közöttünk. – Nem kísértem őket figyelemmel – vallotta be Lucius. – Talán nem ez a dolgod? – firtatta Sohan báró. – Az álmodók veszélyt jelentenek. Mint tárnokmesternek, figyelned kell a veszélyre. – Két szemem van – válaszolt élesen Lucius. – Veszély pedig hat irányból is jöhet. – Leginkább kívülről. – Ki tudja? – Ha belülről jön, akkor Mordova többé nem lesz Mordova. – Én is ettől tartok, báró. – Mi történik? – kérdezte Meldiana véget vetve az éles hangú szóváltásnak. – A telihold a férfiakra is úgy hat, mint a nőkre? Senki sem válaszolt. Veras egy fél perc múlva odahajolt Chassinhoz. – A telihold hogy hat a nőkre? – kérdezte nagyon csendesen. A tányérok csörgése és az étkezés zajai elnyomták finom hangját. Chassin leintette. – Egyél! Ezzel neked még nem kell törődnöd! Veras belebújt a tálba, de csak turkált benne. Domer az öccsét nézte, és nagyon nem tetszett neki,

amit látott. Érzékelte a fiú homloka mögött száguldozó gondolatokat, a szívében gyökeret vert érzéseket. A trónörökösnek az jutott eszébe, Verast el kellene távolítani a palotából. Talán valóban nem lenne haszontalan, ha valamelyik lovagi iskolában nevelkedne, edződne, mint acél a tűzben. Messze innen, messze a nővérétől. Ott a küzdelem talán megkeményítené a szívét, de legalábbis megtanulná, melyik út a helyes. Domer el is határozta, hogy alkalomadtán beszélni fog erről apjával, s meggyőzi őt. – Még mindig nem kaptam választ – mosolygott kedvesen Elesztriel a tárnokmesterre. – Megtudom neked, amint vége az estebédnek – felelte Lucius. – Ha már annyira lelkeden viseled az álmodók sorsát. – Ne becsüld le őket csak azért, mert nem e földön születtek. – Eszem ágában sincs lebecsülni őket. Edvir hümmögött, ami sok mindennek hangozhatott, csak egyetértésnek nem. Sohan báró letette a kését. – Tudni akarjátok, hol a két álmodó? – kérdezte. – Domer herceg parancsára börtönbe zártuk őket. – Börtönbe? – hökkent meg Elesztriel. – Miért? – Scoron termeiben kutakodtak. – Ez volt a bűnük? – És az, amit megtehettek. Amiről nem tudunk. Elesztriel arcán a felháborodás árnyéka futott át. – Miféle kitekert emberi gondolkodás ez? Aramir is furcsának találta a büntetést, és Domerhez fordult. – Herceg, elkerülhetetlen volt az álmodók börtönbe zárása? A trónörökös felriadt töprengéséből. – Börtönbe? – lepődött meg. – Nem azt mondtam, hogy zárjátok börtönbe őket, hanem, hogy zárjátok be őket! A szobájukba! – Herceg – hajolt meg Sohan báró. – Az álmodók veszélyes fajta. Nem tudhatod, kinek kémkednek. Itt vannak a palotádban, de abban a másik világban, ahol születtek és élnek, ott talán a legnagyobb ellenségeddel lakomáznak egy tálból. Megbízásokat hozhatnak, elárulhatnak, a távolság nekik semmi. Bármire képesek. Átgondoltad ezt, herceg? – Át – sötétedett el Domer tekintete. – És bár a vész a nyakunkon van, bízom a tündék éleslátásában. Engedjétek ki a börtönből az idegeneket, és keresd meg azt, aki a parancsot vitte bezárásukról. Kerüljön ő az idegenek helyére, a várbörtönbe! – A fiam volt az, herceg. Mivel úgy ítéltem meg, a hír fontos, a veszély pedig valós, Khealnórt szalajtottam el a parancsoddal. Domer mereven állt, villámgyorsan átgondolta a helyzetet. Sohan báró fiát nem csukathatja le, a báró apja barátja, s még Eronis a király. Támogatásra pedig neki magának is szüksége lesz. Így Domer visszavonta szavát. – Fiadat ródd meg, hogy kövesse hűen a szavakat – intett engedékenyen. – A vacsora után pedig kísértesd az idegeneket a szobájukba! – Úgy lesz, herceg. Sohan felállt, és késlekedés nélkül elsietett. Domer körbehordozta tekintetét a társaságon, majd maga is felállt.

– Az estebédnek vége – jelentette ki, és kivonult az étkezőből. Domer távozásával az étkezés formai szabályai fellazultak. Hiába volt csupán herceg, a király helyén ült, és a királyi hatalmat testesítette meg. A király utóda elment, az udvari szabályok megváltoztak. Az asztal mellett immár egyenrangú felek ültek. Edvir finom érintéssel jelezte a feldúlt Elesztrielnek, hogy mérgével ne rohanja le Sohan bárót, aki a trónörökös parancsát teljesítve visszatért hozzájuk. – Bort! – tartotta oldalra a kupáját Sinitar lovag, és egy udvaronc teletöltötte neki. Meldiana is felállt, és felparancsolta a húgait. – Irány az ágy! – mondta nekik ellentmondást nem tűrő hangon, s a lányok szót fogadtak. Nem érezték jól magukat a lovagok társaságában. Se szórakozás, se mulatság. A szobájukban még játszhatnak. – És te? – kérdezte Ronnon báró a legkisebb királyi fiút. – Lovag leszek, nem feleség – morogta Veras. – Még maradok. – És lapos pillantást vetett Lucius felé, aki ezt rögtön észrevette. – Ki koccint velem? – kérdezte Sinitar, miután a hercegnők távoztak. Sohan és a többi lovag koccintott vele, de Sinitar kivételével mind mértéktartóan ittak. A bölcsek tagjai nem hagyhatták, hogy bárki részegen lássa őket. Lucius is koccintott a lovaggal, de ő egyebek miatt nem ivott. Nem akarta, hogy elméjére ezen az estén fátylat borítson a bor. – Tisztellek benneteket, bölcsek – mondta az utolsó kortyot is kihörpintve Sinitar –, de veletek nem lehet mulatni. Tárnokmester… az ember azt hinné, te legalább tudod, hogy kell tartani a poharat. Nevetett a tréfáján. Ő és a mellette ülő Petrius lovag ismét ittak. – A mértéktartás erény. Én ezt gyakorlom – mondta Lucius. – Ó, te aztán el tudod venni az ember kedvét. – Tölts nekem is! – morrant Ronnon az egyik udvaroncra, és intett a kupája felé. Aztán Ronnon megragadta a kupát, és Sohan szemébe nézett. – A bor olyan, mint a szellemek. Ha megszállnak, vagy üdvözülsz…, vagy elveszel. A királyra! Bölcsek, lovagok és tündék ismételték utána. Veras sem maradhatott ki a sorból, a magasba emelte italát. – A királyra! Egy korty vagy az egész pohár, de az áldomásra inni kellett. Az első korty után Chassin Veras karjára tette a kezét. – Ennyi elég volt. Szemben Edvir Elesztrielhez fordult. – Mintha túlontúl kötődnél az álmodókhoz, kedves harcosom – súgta. – Vagy csak az egyikhez? – Rosszul látod, Edvir. – Nem, a szememmel semmi baj sincs. – Hát, akkor ne bízz az ítéletedben! – Ott sincs hiba. – Edvir egy hosszú pillanatig a tünde nő szemébe nézett. – Ez nem jó. Ez nem természetes. Légy úrrá különös érzelmeiden!

– Hallottad Irielt… Az álmodók fontosak lesznek. – Te azonban nem küldetésként tekintesz védelmükre. – Ez nem a te dolgod. – De az enyém is… Fel nem foghatom, mi s miért zajlik benned, mi vonz téged ahhoz az emberhez, de jobb lesz, ha megzabolázod érzéseidet. – Ismétlem, ez nem a te dolgod, Edvir. – Elesztriel mosolygott, de rideg tekintete szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy nem hagy beleszólást a dolgaiba. – Meg ne próbáld ugyanezt az emberek oldalán elérni. Ne akarj szembekerülni velem! – Az aurasi nevelés komoly sebeket hagyott a lelkeden, húgom. – Mint ahogy téged is megzavart a kóborlás amellett a megzabolázhatatlan lovag mellett. Ismétlem, Edvir, ami nem a te dolgod, abba ne üsd bele az orrod! – Nem lesz belőle semmi. – Ha nem lesz, hát nem lesz. Úgy még inkább néző leszel csupán s nem az események alakítója. Megértetted? Edvir sóhajtott. – Meglátjuk. – Rossz válasz. A vitát Aramir vágta el, ahogy közéjük lépett. – Nyugovóra kellene térnünk, tündék – mondta. – A szervezet megköveteli a pihenést. – Megyünk, Aramir – nyugtatta meg Edvir az öreget. – Nincs miért maradnunk. A tündék felálltak az asztal mellől, és szertartásosan elköszöntek. Meghajoltak az ülők felé, akik szintén felegyenesedtek búcsúztatásukra, és egészen addig álltak, míg amazok el nem tűntek az ajtó mögött. Heten maradtak csak, Chassin és Veras, Lucius, Ronnon és Sohan báró, valamint a két lovag. Utóbbiak háborús történetek mesélésébe kezdtek, látszott rajtuk, hogy eszük ágában sincs aludni térni. Chassin átült velük szemben az asztal túloldalára, s onnan követte a történteket. A fiú ugyan nem rajongott a harctéri mesékért, de társaságra vágyott. Lucius egy ideig szintén hallgatta a lovagokat, nevetett, ha kellett, s bólogatott, ha ránéztek. Majd amikor úgy ítélte meg, már eleget tett az udvariasság követelményeinek, akkor felállt és elköszönt. Veras most is tekintetével kísérte, és utánafordult, amikor a tárnokmester elment mellette. Lucius tett még pár lépést, majd megállt, és a fiú felé fordult. Úgy érzem, van valami mondanivalód számomra, herceg. A fiú először elsápadt, majd izzó vörös lett az arca. Lucius érdeklődve nézte, nem volt kétsége afelől, hogy a fiú valóban akar valamit. Ám arra a kérdésre, ami ekkor elhagyta Veras ajkát, a legkevésbé sem számított, – Mit akartál azzal a katonával, tárnokmester? Lucius megmerevedett. A lovagok hangosak voltak, túl hangosak. Nevettek, koccintottak, és mindenki rájuk figyelt. – Milyen katonával? – lépett vissza Lucius. – Akivel a kapunál tárgyaltál délután – közölte Veras komoran. – Láttalak. És megjegyeztem az arcát. – Rosszul láttál, herceg.

– Nem. Tán valamilyen titkod van? – Titka mindenkinek van – hajolt közelebb suttogva Lucius. – Egy titok gúzsba köthet, vagy el is veszejthet. Fiatal vagy még az ilyen játszmákhoz. – A tárnokmester visszanyerte lelki egyensúlyát. – Ne vádaskodj, mert besározódsz. Ez egy jó tanács, kis herceg. Úgy tett, mintha végtelenül könnyű lenne, de amikor kifelé indult, úgy érezte, lába nyoma szinte benne marad a márványban. Ám nem fordult hátra. A palota éjfél után csendesedett el. Az emberi zajok elhalkultak, egygy fáklya sercenése, a parázstartó tálak hűlő pattogása messzire hallatszott az éjszakában a külső falak mentén. Lucius soha nem érezte magát ilyen nyomorultul, mint most. Veras herceggel szemben lehetett fölényes és fenyegető, de ugyanakkor tudta, hogy élete egy hajszálon függ. Ha kiderül, hogy egy katonával beszélgetett azon a napon, amikor megölték Meldianát, akkor elő fogják venni a katonát. Kalnor pedig idővel vallani fog. És ha beszél, akkor neki vége. Csak abban reménykedhet, hogy Eronis király ezek után gyors halált szán neki. Ami nem valószínű. A tárnokmestert a vacsora óta gyötörte a kétely. Végül egyetlen megoldásra jutott, le kell állítania Kalnort. Le kell állítani, mielőtt teljesíti a parancsot. Ám ez nem lesz egyszerű. Nem mehet ki a katonai szállásra, hogy mindenki lássa őt. Talán már késő is van ehhez, Kalnor felkészült feladatára, és elrejtőzött valahol a palotában. Kint nem fog rátalálni. Itt kell elérnie, elkapnia, mielőtt belép a hercegnő lakosztályába. Akkor visszafordítja, s a megbízás semmissé lesz. Lucius kióvakodott lakrészéből, és az éj leple alatt a hercegnők folyosójára osont. Jól ismerte a palota zugait, a katonai járőrök rendjét, így könnyedén el tudott rejtőzni előlük. Csupán a kiszámíthatatlan éjszakai vendégektől tartott kissé és az udvaroncoktól, akik éjjel tették a dolgukat, hogy a palota felkészülten várja a reggelt. Azt nem tudhatta, mikor és hol botlik majd beléjük. A szerencse azonban mellé szegődött, gond nélkül elérte Elsbeth lakosztályának ajtaját. Utána következett Tia lakrésze, majd Meldianáé a maga három termével és a fürdővel. Lucius végignézett a folyosó hosszán. Csend volt, a hatalmas ablakokon keresztül némi fény szűrődött be. Egy talapzaton kis mécses lángja vibrált, de alig pislákolt már… Egy ablakmélyedésben elrejtőzhet, ha leül a belső párkány alá. A halovány fény eltakarja majd, a kinti fáklyák és a csillagok fénye a folyosóra hull, őt jótékony homályba burkolva. Ha halkan lélegzik, és nem mozdul, észrevétlenné válhat. A tárnokmester lépésről lépésre közeledett Meldiana lakosztályának ajtajához. Ott kell meglapulnia, az ajtóval szemben, mert nem tudhatja, Kalnor melyik irányból közelít. Éber lesz és elővigyázatos, de Lucius bízott benne, hogy őt nem fedezi fel. S ha mégis, legfeljebb elriasztja, ami már önmagában is siker. A legfontosabb, hogy Kalnor ne ölje meg a hercegnőt. Luciusnak nem volt ideje átkozni magát vagy megbánni bűnét. Ez túlontúl sokat elvont volna erejéből, és voltaképpen nem is bánta, hogy felbérelte Kalnort. Még mindig hitte, hogy ez az egyetlen út Mordova megmentéséhez. Elérte a kiszemelt ablakmélyedést, s úgy tett, ahogy eltervezte. Leült a földre, térdét az álla alá húzta, és mozdulatlanságba dermedt. Aztán le nem vette a szemét Meldiana hercegnő ajtajáról, nehogy elszalassza a pillanatot, amikor a katona megjelenik. Az idő lassan telt. Lucius megpróbálta kitalálni, hogyan gondolkodhat Kalnor. Hajnal előtt érkezne, amikor mindenki a legmélyebben alszik? Vagy egy kicsivel korábban, amikor még teljes az éjszaka? Ha így, akkor nem sok ideje van már… De lehet, hogy még nincs is itt az éj közepe,

mert a magányos várakozás becsapja az ember érzékeit, s minden lelassul. Ilyenkor aludni kellene, békésen álmodni, nem pedig némán várakozni. Két járőr is elment mellette, a katonák párban jártak, s gyorsan haladtak el előtte. Nem vették észre a sötétben rejtőzőt. Nem beszélgettek, az éjszakai óra őket is eltompította. Siettek, a palota hatalmas, a bejárandó út hosszú. A tárnokmester csak a járőrök érkezése és távozása alapján tudta az idő múlását követni. Egyre türelmetlenebb lett, mégis uralkodott érzésein. Nem tehet semmit, várnia kell. De hol marad Kalnor? Megtagadná a parancsát? Ez is eszébe jutott, aztán elvetette. Ismerte a katonát. Az életét adná gyermekéért, és hisz Mordova hatalmában. Emellett parancsot kapott, s a parancs mindenek fölött áll. Kalnor jó apa, jó katona. Ezért fog ölni. Milyen ironikus… Lucius elzsibbadt. Volt egy pillanat, amikor attól félt, hogy ha akarna, sem tudna megmozdulni. Kalnor eléje kerülne, ő megszólítaná, felugrana, de a lába nem engedelmeskedne. Meg kellett mozdulnia… Előredőlt, kinyújtotta az egyik lábát. Közben a folyosón jobbra-balra nézett. Legszívesebben felnyögött volna, de önuralma nem hagyta el. Valahonnan távoli kattanást hallott, s egy pillanatra megdermedt. Ám a folyosón semmi nem mozdult. Óvatosan masszírozni kezdte a lábát, amikor a kattanás hangja hirtelen a felismerés lángját gyújtott benne. Ablakzárat hallott megfordulni… A csendes és lassú éjszaka hirtelen véget ért, Lucius homloka mögött dübörögni kezdtek a gondolatok. Nem a folyosóról jött a hang… Nem innen, hanem… Meldiana szobájából! A tárnokmester legszívesebben felugrott volna, de a lába ekkor valóban cserbenhagyta s összecsuklott. Némán küzdötte magát ismét talpra, úgy botladozott el a hercegnő ajtajáig. Mennyire nyilvánvaló volt a megoldás! Ő pedig mennyire bolond volt! Kalnor a várfal tetejéről ereszkedik alá, és egyszerűen belép a hercegnő ablakán. Lucius az ajtókilincsre helyezte tenyerét, s csak egy pillanatig habozott. Ha felfedezik, hogy belép a hercegnő szobájába, legfeljebb az igazat mondja, hogy hangokat hallott bentről, amik felkeltették aggodalmát. Lenyomta a kilincset és betolta az ajtót. Résnyire, hogy éppen csak beférjen. Bent sötét volt, akárcsak kint. Lucius besurrant, majd megállt a fal mellett, és visszahajtotta az ajtót, nem kattanásig, hanem csak annyira, hogy a folyosóról ne szűrődjön be fény. Szemben meglibbent a vastag függöny szárny, s egy szellem lépett be a szobába. Lucius nem hitt a szemének. A szellem körvonalai fehérek voltak, s lágyan mozgott. Az ágy felé lebegett, ahol a hercegnő aludt. Lucius nem tudta, hogyan, de biztos volt benne, hogy a szellem Kalnor. A tárnokmester ellépett a faltól, de a lába megint megremegett. Összeszorította a fogát, nehogy felkiáltson a zsibbadtság fájdalmától. Mintha ezer és ezer hangya futkározott volna tagjaiban, milliónyi tű szúrását érezte a lábában. A szellem közben elérte az ágyat, és a hercegnő fölé hajolt. Lucius előrelépett, és a karját nyújtotta. – Ne – suttogta. – Ne! A szellem meghallotta, és megpördült. Kezében tőr villant. Csuklyája alatt sötéten tátongott az arca. Rátámadt a tárnokmesterre. Lucius lefogta a tőrt tartó kezet. – Én vagyok az! – súgta, de már késő volt.

Kalnor ugyan megdermedt a mozdulat közben, amikor felismerte a tárnokmestert, de a zajra felébredt Meldiana hercegnő. És felsikoltott. Luciusnak nem volt más választása. Megragadta a meglepett katona kezét, kitépte belőle a tőrt, és markolatig merítette a másik mellkasába. Látta Kalnor szemét tágra nyílni, a sötét arcból világított az a két szem. Meldiana sikított, a haldokló katona Luciusra esett. A tárnokmester tartotta, s úgy tett, mintha birkóznának. Aztán kitépte a tőrt a sebből, és újra lesújtott. Kalnor böffentett, és Lucius meleg vércseppeket érzett az arcán. Most már elengedte a katonát, aki a földre csúszott. Abban a pillanatban, amikor Meldiana levegőt vett a következő sikoltáshoz, Lucius megszólalt. Már minden rendben, hercegnő. A merénylő halott. S úgy állt a holttest felett, mint egy hős szobra.

Tizenötödik fejezet

Harod és Barnazol megállás nélkül jutottak el a birodalmi határtól Nifinig. Ellenséges területen haladtak át, s nem akarták, hogy bárki meglássa őket. Az alacsony sziklák, ormok oldalában, keskeny szakadékok mélyén haladtak, lassabban ugyan, de biztonságban. Aztán jöttek a nifini hegyek, és ott már könnyedén el tudtak rejtőzni. Harod lovon ült, a hatalmas termetű gír ugyanakkor mellette gyalogolt, ütemes léptekkel, egyetlen perc pihenés nélkül. Egy fél nap elteltével feljutottak a Dormador-fennsíkra, ahol takaros kis falvak és szépen művelt földek látványa fogadta őket. Harod itt engedélyezett egy kis pihenőt. Míg Barnazol csaknem másfél napi futás után elheveredett az egyik szikla tövében, addig az adesszai rablóvezér kiállt az orom szélére, és szemügyre vette a tájat. – Estére eljutunk a Szíverődbe – szólt hátra Harod a gírnek –, de nem akarok ott éjszakázni. Amint elvégeztük a dolgunkat, indulunk tovább. Aztán majd megalszunk valahol egy pajtában. Barnazol nem válaszolt, nem az ő dolga volt, majd azt teszi, amit mondanak neki. Elővett az iszákjából egy darab száraz húst, és rágcsálni kezdte. Evett ő futás közben is, de így mégiscsak kényelmesebb ebédelni. – Nyugatnak fogunk menni, egyenesen nyugatnak. – Harod látta a magasból az utak összefüggő hálóját, s kinézett magának egyet. Két falut érintett, s egy városka mellett haladt el. Ha jobban erőltette a szemét, még a Szíverődöt is látni vélte a szemközti hegylánc lábánál. – Nem térünk le semerre. – Itt nem kell rejtve haladnunk? – kérdezte a gír. Harod visszanézett rá, s elvigyorodott. – Nifinben nem maradhatsz láthatatlan, akárhogy is rejtőzöl. Visszafordult a táj felé. Őszi napfényben fürdött, és határtalan békességet sugárzott, ami kissé zavarta a rablóvezért. Annyi lehetőség lenne itt… Annyi vagyon halmozódott fel a templomokban, várakban, erődökben, s a parasztok is igen jól élnek. Bőven meg lehetne sarcolni őket, és még csak meg sem éreznék. Itt vannak azonban a mágusok. Épeszű ember nem merészkedik ide ártó szándékkal, mert csúnyán végezheti. Harod sóhajtott. Lemondani is tudni kell. – Induljunk! – szólt a gírnek. – Ha odaértünk, úgyis lesz egy kis időd enni, inni, pihenni. A Szíverőd mindenható vezetője tiszteletre méltó vendéget fogadott reggel, Toronis, az Aranyerőd őrmágusa látogatott el hozzá. Amikor Toronis kis fogata áthajtott a vestibulum boltíve alatt, és kiért az erőd központi udvarára, amelyet négy oldalról oszlopos körüljáró kerített, Philo főmágus már várt rá. A díszes kút előtt állt, s mellette volt a Szíverőd őrmágusa, Hoattus is. Toronis kerek arcú, vidám tekintetű férfi volt, és enyhén kopaszodott. Fiatalnak számított a posztján, s most is könnyedén lépett ki a fogatból, még azelőtt, hogy a bakon ülő hajtó kinyitotta volna előtte az ajtót. Aztán kitárt karral lépett Philo felé. Hoattust meglepte a széles mozdulat, de még ennél is jobban meglepődött azon, hogy a főmágus viszonozta azt. Vendéglátó és vendég összeölelkezett. – Gyermekkorunkban szinte egymás mellett laktunk – mondta mosolyogva Philo Hoattusnak. – Közös volt szüleink kertje. – Mintha testvérek lettünk volna – mosolygott Toronis. – Én voltam a fiatalabb. Philo intett.

– Bemutatom a Szíverőd őrmágusát, kedves Toronis. Hoattus csupán két hónapja foglalta el a posztját, elődje, a nagytiszteletű Denorr halála után. – Megtiszteltetés és öröm látni önt, Toronis őrmágus. Híre jelentős, és alig várom, hogy tanuljak öntől. – Csupán beszélgetni jöttem, jó társaságba – mosolygott Toronis. – A szavakból mindig tanulhat az ember, ha figyel. – Jól van, jól van – Toronis mosolya szélesebb lett. – Úgy legyen! Aztán kabátja alá nyúlt, és egy üvegcsét varázsolt elő onnan. – Maximas főmágusunk egy apró ajándékkal kedveskedik neked általam. Philo arcán elragadtatás terült szét. – Ó, hát még emlékezett arra a régi kívánságomra! – Átvette az üvegcsét, és a nap felé tartotta. Egy gyémánt ült a közepén, amely a fényt ezer darabra törte, és különös aurát villantott fel egy pillanatra a főmágus körül. – Mondd meg neki, hogy hálásan köszönöm, és legközelebb viszonozni fogom kedvességét. – Azt is üzeni, hogy eszedbe ne jusson viszonozni – bólogatott Toronis. – Engedd meg, hogy ezt merő barátságból adja, minden kötelezettség nélkül. – Maximas túl okos – somolygott Philo. – Most aztán törhetem a fejem rajta, hogyan lehet az, hogy adjak is ajándékot meg ne is… – Nem hiszem, hogy az ajándékkal fejtörőt is küldött volna – nevetett fel Toronis. Philo előreindult. – Szép időnk van, ezért úgy gondoltam, a peristiliumban teríttetek meg. Minden bizonnyal elfáradtál az úton. – A ló és a hajtó inkább. Én olvasgattam közben. – Megnyugodhatsz, a lóról és a hajtóról is gondoskodunk – tette vendége vállára a kezét Philo. – Friss gyümölcs, sajtok és főtt sonka vár rád. Teríttettem mellé friss gyöngy és zöld fokhagymát is. – Fokhagymát és gyöngyhagymát? Ebben az évszakban? – Kis mágikus kertet tartok fent a cubicula zárt erkélyén. Öregségemre megtaláltam a nekem megfelelő mindennapi elfoglaltságot. Megnyugtat a konyhanövények ápolgatása és az illatuk. Ráadásul végre láthatom a tiszteletet szakácsunk tekintetében. – Öregségedre – nevetett Toronis. – No hiszen!… A peristilium oszlopos tornác volt előterében egy kerttel, amelyben gondosan nyírt díszbokrok álltak, és az évszaktól függetlenül virágoztak. Volt ott többek között rózsaszínben tündöklő borbolya, égnek szökő liliomfa, sötét bordó vérszilva, oldalt pedig szőlő futott fel a ház oldalához állított keresztrácsra s a tetőre. Rajta kövér fürtök lógtak. Az oszlopok között tölgyfa asztal állt, mellette három kényelmes faszék. Fehér abroszra terítettek, és a főmágus által elmondottakon túl még legalább háromféle hús, pástétom és frissen gőzölgő kenyér várta a vendéget. – Ez a szemnek, az orrnak és a szívnek is egyaránt csodálatos – szagolt bele a levegőbe Toronis. – De ugye nem csupán én fogok enni? – Megvártunk vele, barátom. A mágusok leültek, Philo megtörte a kenyeret, majd körbeadta. Mindenki vett a tányérjára, és csendesen falatoztak. A falatok mellett nem sokat beszéltek, leginkább a húst és a szakácsot dicsérték. No meg a természetet, amely mindezzel a jóval megajándékozza őket. Toronis azután érdeklődött, hogy Philo milyen konyhanövényeket növeszt erkélyén, mire a főmágus örömmel

ecsetelte az illatos bazsalikom, a nehéz tárkony és megannyi növény ápolásának apró csínját-bínját és nehézségeit. Lassan estébe fordult a nap, s a peristiliumban megnövekvő árnyékok ellen a falakon meggyújtották a fáklyákat. – Nem fázol? – kérdezte a főmágus Toronist. – Mert ha igen, bemehetünk a tablinumba otthonos körülmények között folytatni a beszélgetésünket. – Mostanság jobban szeretek a szabadban, mint a könyvek, levelek és iratok között – mondta a vendég. – Ha nem okoz gondot, még egy darabig itt maradnék. – Csak tessék. Én is jobban szeretem innen nézni, ahogy feljönnek a csillagok. S ha fázunk, majd hozatok takarókat. Kis csend állt be a beszélgetésben. Csak nézték, amint egy öv nélküli tanítvány a leszedett asztalra hét gyertyatartót tesz, és sorra meggyújtja bennük a gyertyákat. – Köszönöm a jó étket és a társalgást – szólalt meg hirtelen az Aranyvár őrmágusa. – Ám jó lenne, ha beszélhetnék arról is, amiért jöttem. – Hallgatlak, barátom – felelte komolyan Philo. Toronis ekkor mosolyogva nézett Hoattusra. – Hoattus minden bizonnyal fontosabb ügyeket is el tud képzelni, mint hogy a fecsegésemet tovább kövesse… Az őrmágus felállt, meghajolt Toronis felé, megköszönte a társaságot, majd elbúcsúzott és elment. – Ennyire komoly ügyben jöttél? – kérdezte komoran Philo. – Nem – rázta meg a fejét Toronis. – Csak a hivatalos érvelést néhol fel fogja váltani a baráti kérlelés, és nem akartam, hogy az őrmágusod ennek tanúja legyen. – Megértem. – Jól van. Az ügy, amelyről szó van, a közelgő háború ügye… – Reméltem, hogy nem így van. – Philo felsóhajtott. – Tudod, barátom, a Szíverőd nem szeret állást foglalni a külországok törekvései tekintetében. Évszázadok óta azt tartjuk és tanítjuk, hogy a világnak úgy kell haladnia, ahogy elrendeltetett, minden mágikus tevékenység csak megbolondítja a felsőbb hatalmakat, és megkeveri szándékaikat. – Tudom. Ez volt az oka, amiért nem jöttem ide tanulni. – Toronis felállt, és az egyik oszlop mellé sétált. Onnan nézett vissza a főmágusra. – Sosem tetszett, hogy a visszavonulást hirdetitek. A világnak mi is részei vagyunk… de ezen az évtizedes vitán lépjünk túl, mert tartok tőle, nem lesz eredménye újabb évek, sőt évtizedek múltán sem. – Makacs vagy – bólintott Philo. – Én? – nevetett fel Toronis. – Ó, csak annyira, amennyire te. Megérkezett az édes gyümölcsbor is, de csak hígan, nehogy a fejbe szálljon. Philo egy intéssel elküldte a tanítványt, és maga töltött a poharakba. – A háború ügyében jöttem, s nem véletlen, hogy éppen most – tért vissza a témára Toronis, és homlokára ráncokat vésett az aggodalom. – Valamelyik félhez minden bizonnyal csatlakoznunk kell, ez lesz az egyedüli választásunk. És a döntés értelmében te sem bújhatsz az erőd falai mögé. A látogatásomat azonban egy szörnyű és sajnálatos haláleset inspirálta. Scoron halála erősen aggaszt minket az Aranyvárban. A mágust pár napja ölték meg mordovi lakosztályában. – Megölték Scoront? – Philo döbbenten ejtette kezét az ölébe. – Ki van még ott? Timothis és… – Feldanor.

– Timothis és Feldanor az Ezüstvárból. Nekik semmi bajuk? – Jól vannak. – Mi okozta Scoron halálát? Mágia? – Nem. Egy kard. Ám mint említettem, a királyi palotában követték el a gyilkosságot. Az oka rejtély mindenki előtt, Eronis király emberei is értetlenül állnak felette. Éppen azért mi elhatároztuk, hogy kissé megkapargatjuk a történet felszínét. Philo gondterhelten nézte az őrmágus arcát. Nem szólalt meg, várta a folytatást. – A védelmi rúnák miatt nem láttunk be a palotába, de… de az idők mélyére igen. Scoron rajta hagyta imaginárius lenyomatát az időn. Haloványan ugyan, de rajta hagyta, s mi megtaláltuk. A mágikus tekintetek elől lezárt egy történést, amely Meldiana hercegnő múltjába adna betekintést. – Azt gyanítjátok, ennek köze van Scoron halálához? – Minden bizonnyal. Meldiana hercegnőre, tudod te is, szemet vetett Karmen. Nem sejtjük, mit akarhat tőle, de meglehet, talán éppen erre jött rá Scoron. Az ő halála és Karmen fenyegetése együtt sötét árnyékot vet a jövőre. A konzuloknak össze kellene hívniuk a nifini gyűlést, ám olybá tűnik, ez még messze van. Nifin erős, de lassan mozdul. – Amíg a felek meg nem keresnek minket… – Ugyan, Philo! – Toronis türelmetlenül félbeszakította a főmágust. – Őszintén beszélek veled. Nem szabadna a kérésre várnunk. Azért vagyok itt. Úgy döntöttem, végiglátogatom az iskolákat, és tárgyalok mindenkivel. Mire a gyűlés feláll, már egységes állásponton kell lennünk. A főmágus elgondolkodva kortyolt a gyümölcsborból. – És mi lenne az az egységes álláspont, szerinted? – kérdezte csendesen. – Scoron halála kihívás Karmen részéről. Ő jelenti a legnagyobb fenyegetést. A Birodalom új uralkodója, Orkhon, aki nem átallja magát császárnak nevezni, egy álmodó. És az imaginárius szálak szerint a Kereskedőnek is van köze mindehhez. – Imaginárius szálak? Néztetek imaginárius szálakat is? – Csupán én. – Értem. – Philo is felállt. – Én is őszinte leszek veled, barátom. Nem akarom ezt a háborút, de attól az még bekövetkezhet. Nem akarom viszont, hogy hozzánk is elérjen. Véleményem szerint Karment csak feldühítenénk a beavatkozásunkkal. Mordova nélkülünk is vissza fogja verni a Birodalmat, ha ugyan Orkhon lesz annyira balga, hogy támadjon. Nem osztom nézetedet… – Ezért jöttem elsőként hozzád. – Rendben. Győzz meg! Toronis elmosolyodott. – Akkor üljünk vissza az asztalhoz, és vegyük sorra a lehetőségeket! – Vacsora? – Ugyan, még az uzsonna sem ért véget teljesen. Ebben a pillanatban valaki megdöngette az ajtót. A hang végighullámzott a folyosókon és az oszlopok között. Embernek nincs ekkora ereje. Philo és Toronis a bejárat felé nézett, bár semmit sem láthattak, hiszen több fal is volt közöttük. – Ki lehet az? – kérdezte Philo. Toronis kiterjesztette elméjét, előre a falakon át, és meglátta. – Egy gír. – Azután elnézést kért Philótól az engedély nélkül alkalmazott mágiáért. Philo csak legyintett. Már látta ő is. Átok ült a gír fején. Mellette egy ember állt, az, aki átokkal

markában tartotta a gír harcost. – Hozzám jöttek – mondta a Szíverőd főmágusa, és ehhez nem kellett neki varázslat. – Elnézek a szállásomra – ajánlotta Toronis. – Maradj csak, barátom. Különös páros ez a kapunk előtt… Minden bizonnyal téged is érdekel. Harodot és Barnazolt egyenesen a peristiliumba vezették, a főmágus és Toronis elé. Toronis a háttérbe vonult, s leült egy oszlop árnyékába, míg Philo előresétált, de megállt a tornác szélén, onnan nézett le az emberre. A gír azonban így is föléje magasodott. – Üdvözöllek, Szíverőd főmágusa, Philo, mesterek mestere – hajolt meg Harod. – Mit akartok itt? – kérdezte Philo cseppet sem barátságosan. – Küldetésünk röviden előadható, és röviden teljesíthető. – Te csak törődj az előadásával! Harod udvarias maradt a rideg szavak ellenére is. – A feladatunk nem egyszerű, tiszteletre méltó főmágus. Életünk kockáztatásával elvállaltunk egy lovagi küldetést, ám a kardokon túl varázslattal is szembe kell szállnunk. Ha csupán fegyverek ellen harcolnánk, nincs bátrabb csapatom tagjainál, ám a hősiesség mit sem ér a mágiával szemben. Én azonban szavamat adtam a teljesítésre… Hogy megtarthassam, mágikus segítségre lesz szükségem. – Mágusaim nem vesznek részt magánháborúkban – szakította félbe Philo. – Nem mágusra lenne szükségünk, főmágus – szólt Harod. – Csak valamire, amivel mágikus eszközöket hatástalaníthatunk. Philo gyanakodva nézett rájuk. – Miféle lovagi küldetés az? – Muhinok zaklatnak pár falut otthon, és olyan fegyvereik vannak, amik ellen nem tudunk mit tenni. Rúnakardokat szereztek valahonnan. A Birodalomban senki sem törődik a falvakkal, legkevésbé a földesurak. Nem segítenek rajtuk. Mi elvállaltuk a falvak népének védelmét és földjeik megóvását. – Mennyit kaptok ezért azoktól az éhező parasztoktól? – Csekély fizetséget, amit ezennel teljes egészében felajánlok neked a mágikus védelemért cserébe. – Ez nem jellemző a magadfajtákra. Harod jól játszotta a megbántott zsoldost. Mellkasára helyezte kezét, és tekintete valódi sértődést tükrözött. Úgy hazudott, hogy szeme sem rebbent. – A magamfajták is anyától születtek, falusi portákon. De igaz, fizetségért harcolunk. Ezt azonban nem a falusiaktól kérjük el. A muhin fegyvereket akarjuk megszerezni. Így mindenki jól jár. Az elöljárókkal tisztességes megállapodást kötöttünk. – Szóval ezek a falvak a Birodalomban vannak. – Philo alaposan megnézte magának a gírt. Az átok, ami rajta ült, a mellette lévő ember kezében összpontosult. Ez akkor szokott megtörténni, ha egy gír nem ért egyet a célokkal. A békés és alapvetően jó természetű gíreket csakis így lehet a rossz szolgálatára kényszeríteni. Az előtte álló férfi nem jó ember, ezt tisztán látta Philo, még az átkot sem kellett volna éreznie ehhez. – Igen, uram – felelte meghajolva Harod.

– Nos, ha idejöttél, akkor minden bizonnyal azt is tudod, milyen mágikus eszközre van szükséged. – Mágiafaló wyvernekre. Toronis rögtön felállt hátul. – Philo… – Csendet! – csattant fel a főmágus hátra sem nézve. Toronis előrébb jött, majdnem Philo mellé. A főmágus elé tartotta karját, így parancsolva megállást neki. – Nem eltúlzott erejű mágia az néhány muhinnal szemben? – A muhinokkal szemben minden bizonnyal, ám a kardok élesek és gyilkosak – válaszolta Harod. – Jobb félni, mint megijedni, mágusok mágusa. Philo bólintott. – Sokba fog kerülni. Harod a mellette álló gír vastag övéhez nyúlt és lecsatolta. Ahogy a kezében lógott, látszott rajta, hogy nagyon súlyos. Két kézzel tartotta, ahogy előrébb jött, és lehajolva Philo lába elé terítette. Egy helyen feltépte. Mordovi aranyak hullottak ki. – Gazdag falvak azok – mondta gúnyosan Philo. – Már nem, főmágus. – Merrefelé is vannak? – Mordova és a Birodalom határvidékén. Nyilván hallottál híreket ott garázdálkodó csapatokról. – Igen, hallottam híreket. A pénzedet is látom. Ezek mind igaziak. – A szavam is az… Philo nem vitatkozott. Elnyomta sóhajtását is. A világi emberek oly könnyedén hazudnak. Sokszor és sok minden miatt. Néha rossz szándékból, néha hiábavalóságból, gyengeségből, néha pedig egyszerű ostobaságból. Aki előtte áll, az vajon miért? Mit leplez vele? – Philo, nem teheted… – súgta Toronis. – A pénzed elég – mondta Szíverőd főmágusa Harodnak –, és én békeidőben nem vonnám kétségbe szavad. A rablóvezér visszahátrált Barnazol mellé. Az aranyakat rejtő övet elöl hagyta. – Békeidő van – mondta halkan. – Még. Philo felpillantott a csillagokra. Mágiát kioltani mágiával, ez ellen semmi kifogása nem volt. Szükséges azonban tekintettel lennie arra, milyen mágiát akarnak kioltani? Az idegen hazudik. No és akkor? Sose nézte a célokat, mert a Szíverőd, az iskola sem törődött vele. Miért most kezdje el? Toronis miatt? A barátságuk miatt? A háború miatt? A Szíverőd tanításai között ott volt a be nem avatkozás leckéje, a mágia egyensúlyának fenntartása. Mágiát kioltani mágiával szent célhoz vezet. – Rendben – mondta Philo. – Teljesítem kéréseteket. Várjatok! Ellépett Toronis mellett, és meghúzta a fal melletti csengőzsinórt. Hamarosan feltűnt egy tanítvány, aki meghallgatta a főmágus parancsát, majd elszaladt. Toronis összeszorította fogát, és majd felrobbant a méregtől. A keze ökölbe szorult, de semmit sem tehetett. Még a régi barátság sem mentené meg, ha itt engedély nélkül mágiát alkalmazna. Ha felperzselné az előtte álló két alakot. Egy pillanatra azonban eljátszott ezzel a gondolattal.

Philo a tornác szélén állva egy kis ládikát tartott a kezében. – Ebben van, amit kérsz – mondta Harodnak, és előrenyújtotta. – Vedd át, és használd jóra! Harod elvette a ládikát, s miközben hátrált, becsúsztatta egy övén lógó bőrtokba. – Megtiszteltetés volt itt lennem, s ezernyi ember nevében köszönöm segítségeteket. – Menjetek! – mondta Philo. – A tanítványok majd kikísérnek benneteket. Harod biccentett, és intett a gírnek, hogy mehetnek. – Nem is ehettem – morogta Barnazol kifelé menet. – Két napja csak azt a nyomorult húst rágcsálom… – Majd kapsz mást is – nyugtatta meg Harod, és vigyorogva megtapogatta övén az erszényt. Ő már megkapta, amit akart. Barnazol is megkaphatja most a magáét. – Úgy döntöttem, csak az első faluig megyünk, s jófajta aranyakért étket és tejet veszünk. Barnazol elégedetten morrantott, mire Harod megveregette a karját. Ha már ennyi energiát fektetett abba, hogy magához láncoljon egy gírt, nem hagyja éhen halni. – Tudod, mit tettél? – kérdezte ingerülten Toronis. Alig bírta visszatartani haragját. – Gazdagítottam a Szíverődöt, és segítettem egy küldetésben. – Az az ember nem falvakat fog felszabadítani, Philo. Az az ember valami mást akar. Egy mordovai városba tart. Egy városba, amit rúnák védelmeznek. Mágiafaló wyvernnel menni rúnakardokra olyan, mintha egy folyó elterelésével akarnál kioltani egy tábortüzet. Hazudott! – Tudom. – Akkor miért?… Miért adtál neki fegyvert? Philo leült az asztal mellé. – Nem adtam neki fegyvert, Toronis. Csupán egy eszközt, amivel védekezhet a mágia ellen, ami megbolondítja a világot. – Honnan veszed? Honnan ez a botor elképzelés? A mágia is a világ része! – Csakhogy nem egészséges része. Ahogy a betegségek sem azok. Vagy a fájdalom és a szenvedés. Vagy a mowurok… Toronis hallgatta, és egyre inkább felpaprikázódott. – A ti iskolátok – kiabálta –, a ti iskolátok… – A mi iskolánk? – ...természetellenes! – Ugye, hogy egyetértesz velem? A mágia természetellenes? – Philo… Eh!… Toronis elhallgatott, legyintett, majd nagy lendülettel ő is lezökkent az asztal mellé. – Fogalmad sincs, mit csináltál – mondta aztán valamivel halkabban. – Az a baj, hogy nekem sincs. De kiderítem. Kiderítem, mi volt ez, és ha kell, egyszer a fejedre olvasom. – Nem értünk egyet a világ dolgaiban, Toronis, és még nem győztél meg. – Ezért csináltad? Ezért teljesítetted a kérést? Hogy bosszants? – Hozatok takarókat – felelte a főmágus csendesen. – Most már tényleg hűvös van. Az Aranyerőd őrmágusa legyintett. A takarók nem segítenek abban, ami ránk vár, ha beköszönt az éjszaka…

Tizenhatodik fejezet

Steve fel s alá járkált a szűk cellában. Főnix a fal mellett ücsörgött. – Ez mennyivel jobb, mint a szobában!… – mondta Főnix. A mérge ugyan csillapodott, de néha be kellett szólnia. – Valóban. – Nem mindegy? – kérdezte Steve. – Itt töltünk pár órát, aztán otthon felébredünk, és akkor eltűnünk innen. Ha pedig megint elalszunk, a cellán kívül ébredünk. Egy álom elé nem lehet rácsokat húzni. – Mennyire vagy biztos benne? És ha a cellában ébredünk? – Mindig Deff és a tündék közelében vagyunk. Ha ők elmennek, mi is elmegyünk. – És ha mégsem? – Úgy lesz. – De mi van, ha nem? Ha itt ébredünk. – Akkor majd otthon éljük ki magunkat. – Steve megpróbált vidám lenni. – De ez nem így fog történni. – Persze. Amit mondasz, az is csak annyira biztos, mint hogy Mordov nyugodt hely. Itt semmi bajunk nem történhet. Ugye? Steve erre megállt Főnix előtt. – Te mindig ilyen pesszimista vagy? – Realista vagyok. – Ez nem realizmus. – Igazad van. Ez óvatosság. Én mindig átgondolom, hogy mit teszek. Nem csak belelépek a nagy semmibe. Szeretek tervezni. Rövid távra, közepes távra, hosszú távra. Ez vagyok én. Néha jöhetnek különös helyzetek, de én akkor is tervezek. Veled ellentétben. – Mintha csak a barátnőmet hallanám… – Tényleg? – Főnix hangja éles volt és provokatív. Elege volt Steve-ből és a helyzetből, amibe a másik belesodorta. – Csodálom, hogy egyáltalán van barátnőd. Steve felhúzta magát. – Mi benne a csoda? Már megbocsáss, de a nők jobban buknak az ilyen palikra, mint én. Az olyan beszariakat nem szeretik, amilyen te vagy. Főnix lassan felállt. – Beszari? Ha nálad ez azt jelenti, hogy egy ember, aki az eszét is használja, akkor oké. Nem lehet mindenki olyan kétdimenziós gyökér, mint te. – Használod az eszed? Apám, ahhoz valaminek kellene lenni a koponyádban. De nemhogy eszed, még bátorságod sincs. – Agyatlan barom – lépett Steve-hez egészen közel Főnix. – Mit mondtál? – Hogy agyatlan barom vagy. Steve nem vesztegette az időt, nekiesett Főnixnek. Ököllel ütötte a másik arcát, aztán, mintha

acélajtónak ütközött volna, lepattant róla, és három métert repült hátra. Rögtön felugrott, és nekitámadt a lassan mozduló spanyolnak. Deréktájon kapta el, és a földre döntötte. Főnix a könyökével ütött Steve hátára, amitől amaz megroggyant, és torkából fura hang szakadt fel. De nem adta fel a küzdelmet, és megpróbált fölül maradni. A földön forogtak, hol egyikük, hol másikuk került előnyös helyzetbe. Steve megpróbálta könyökhajlatba fogni Főnix nyakát, aki viszont megfeszítette izmait, és súlyával fordított a helyzeten. Izzadtak, holott nem volt meleg. Egymás arcába lihegtek, és megint csak nekifeszültek a küzdelemnek. Egészen addig, míg Főnix fel nem figyelt arra, hogy valaki nézi őket az ajtórács túloldaláról. – Állj le! – nyögte Stevenek, de az meg se hallotta. Erre Főnix nekilendült, és egy hirtelen fejen átfordulással kibújt Steve szorításából, s a hátára került. – Állj már le! – mondta most, hogy levegőhöz jutott, kicsit hangosabban. – Itt van az őrző… Steve megdermedt, mire Főnix lassan elengedte, és hátradőlt. Steve is az oldalára fordult, és felbámult Khealnorra. – Élvezet nézni, ahogy egymást püfölitek – mondta Khealnor. – Egyéb esetben nem is szakítanám félbe, de szabadok vagytok. Aztán kitárta a két álmodó előtt a cella ajtaját.

– Ez egy szemétláda – mondta Steve. – A herceg tényleg kiadta már a vacsoránál a parancsot, hogy kiengedhetnek minket a börtönből? – Igen. – És ez a köcsög csak reggel jött értünk. – A vacsora után… – idézte fel Domer herceg parancsát Edvir. – A reggeli előtt is a vacsora utáni időszak része. – Meg a jövő hét is – dühöngött Steve. – Ez csak szó-facsarás! – Az a lényeg, hogy kint vagyunk – szólt közbe Főnix. – Nyugodjunk meg! – Hé! Ez az én szövegem! Találj ki magadnak te is valamit, ha szükséged van rá. Főnix elvigyorodott. – Jorge bajszára! Igazad van. – Csendesebben – nyugtatta őket Elesztriel. – Örüljetek, hogy szabadok vagytok. És örüljetek annak is, hogy börtönben ültetek. – Miért is? – Mert éjszaka majdnem megölték a hercegnőt. Mivel ti börtönben voltatok, a gyanú árnyéka elúszott a fejetek fölül. – Ez szép volt! – Steve! – Mi van? – Több tiszteletet Elesztrielnek!

Steve ezek után csendben maradt. Főnix Edvirhez és Elesztrielhez fordult. A tündék lakrészében voltak, sok virág és kevés bútordarab között. Itt valahogy nem illett hosszan ellenkezni. A tündék a földön ültek, mellettük Főnix. Csak Steve állt. – Mi az, hogy majdnem megölték a hercegnőt? Elkapták a tettest? – Megölték a tettest – javította ki Elesztriel. – Lucius, a király tárnokmestere rajtakapta. – Az, aki a díszvacsorán pár napja a köszöntőt mondta? – szólt közbe Steve. Edvir végiggondolta. – Az. – Mit keresett a hercegnőnél? Nekem ez a Lucius gyanús. – A tárnokmester minden kétségen fölül áll. Szerencsére épp arra járt. Hangokat hallott, belépett a hercegnő lakrészébe, és megpillantotta a merénylőt. Kicsavarta a kezéből a tőrt, és leszúrta vele. – Hősies jellem. – Steve! – Tudom. Több tiszteletet. – Steve feltartotta a kezét. – Nem tehetek róla, ha ideges vagyok. Ez nekem sok… Elnézést. És most mi a terv? Nem dobnak ki bennünket a palotából, ugye? Én örülnék neki. – Mi mehetnénk, de Deff egyre kevésbé akar. – Deff nem akar? Megmondta, miért? – Szerinte meg kell védeni a királyt és a hercegnőt. – Nem úgy tűnt, mintha olyan jó viszonyban lenne a királlyal. – A látszat néha csal, Steve. – No, ha ennyire tud csalni, menjen el Texas Holdemet játszani! Főnix a fejét csóválta. – Ezt nem hiszem el… Steve leguggolt melléjük. – Nézzétek, én szívesen elmennék Mordovból, mivel már nem sok van ebből az éjszakámból. Otthon hamarosan felébredek. Ha nem mentek el, legközelebb is ide álmodom magam, és annak nem örülnék. Ezért mondom most el, ha netán szavaznátok róla, hogy menni vagy maradni, én száz százalékig a távozás mellett rakom le a voksomat. Értetlenül néztek vissza rá. – Most mi van? – kérdezte Steve megütközve. – Mondatod végén a szavak felét nem értettem – közölte mosolyogva Elesztriel. – Ha akarjuk, ha nem, ide vagyunk kötve – mondta halkan Főnix. – Kicsit fogd vissza magad, és fogadd el a dolgokat! – Itt is rendre akarnak nevelni! – Steve felállt. – Most jön az, hogy egy nagy gyerek vagyok. – Ebben van valami. – Elesztriel is felállt. – Ki mondta ezt neked? – A barátnőm. Otthon… Ébren. – Jók a meglátásai. Steve dühös volt. – Egyszer majd felnövök. – Csak fegyelmet kellene tanulnod – mondta Edvir, és ő is felállt. Főnix kényelmetlenül érezte magát, így követte a tündék példáját. – Ha gondolod, megtanítalak fegyvert forgatni. – Micsoda?

– Deff tanította a barátodat, én megtanítalak téged. Steve elgondolkodott a dolgon. Megtanulna karddal bánni. Nem tűnt lehetetlen feladatnak. Egyrészt elütik az időt, amíg itt vannak, másrészt, ha úgy hozza a sors, meg tudja védeni magát ebben a világban. Ez sem utolsó szempont. És persze zavarná az egóját, ha Főnix tudna bánni a karddal, ő viszont nem. – Benne vagyok – mondta. – Mikor vehetem az első leckét? – Akár most is. – Hol? – Az udvaron van egy kitűnő gyakorlóterep. – Rendben. Már csak kardot kell szerezni. Edvir elmosolyodott. – Mordovban azt nem lesz nehéz. Ám nem jutottak el a gyakorlótérig, mert kivágódott az ajtó, és Khealnor lépett be. Az őrző láttára Stevenek megint vörös lett a feje, ám Khealnor ügyet sem vetett rá. – A király hívat benneteket! – mondta. – Kövessetek! Eronis király az előző napi gyengélkedés után rendbe jött, s a trónján ült, vastag palástban, felékszerezve, koronával a fején. Egyenesen, ahogy egy uralkodó ül. Tekintete komor és ünnepélyes volt. Mire a két álmodó a tündékkel együtt odaért, már Deff lovag is ott volt, a király előtt térdelt. – Erre mivel vette rá Deffet? – kérdezte Steve halkan Főnixet. – Fogd már be! – Gyertek közelebb, álmodók! – mondta a király. Mögötte most csupán két tünde bölcs, Aramir és Lincas állt. Senki más. Edvir és Elesztriel a lovag egyik oldalára térdelt le, Steve és Főnix a másik oldalra. Steve arra gondolt, milyen jól belejöttek az udvari protokollba. Aztán megpillantotta a vastag takaróval letakart testet a király lábánál. – Ma hajnalban egy katonám meg akarta ölni a lányomat – mondta a király, s intésére egy szolga lehúzta a takarót a testről. Fehérbe öltözött katona feküdt ott, a fehér lepedőt, amit maga köré tekert, vastagon eláztatta a vér. A halál szaga csapta meg a jelenlévők orrát. Édes, tömény bűz, amit a döglegyek annyira kedvelnek. Főnix oldalra fordította tekintetét. Nem bírta a szagot. – Hallottuk, felség – felelte Edvir. – Örömmel látjuk, hogy meghiúsították gonosz tervét. – Ő csak a kéz – mondta a király. – A kezet vágtuk le, de ki tudja, még hány kéz van! A fej nem került meg. Steve megnézte a fakó arcú katonát. Semmiben sem különbözött azoktól, akiket eddig látott a palota falain innen és túl. Legfeljebb annyiban, hogy szemernyi élet sem volt benne. – Elnyerte méltó büntetését – mondta a király, és ő is a halottat nézte. – Bár ennél sokkal fájdalmasabb halált érdemelt volna. Az éj leple alatt tőrt emelni lányomra… Ilyen még nem volt. Első indulatomban négy részre vágatva ki akartam tetetni Mordov főbb pontjaira, ahogy azt a kalózok teszik… Ám bölcseim lebeszéltek róla. – Jól tették – morogta Deff. – Igen. Ha a király elgyengülne, a bölcsek egyenesben tartják. De ezért vannak hű lovagjaim is, nemde?

– Uram!… – Elesztriel szólt közbe gyorsan. – Miben segíthetnénk Mordova királyát? A király megnedvesítette az ajkát. Volt valami szokatlan az uralkodó viselkedésében. – A lányom veszélyben van – mondta Eronis. – Aki ezt a katonát felbérelte a gyilkosságra, az mást is felbérelhet. Ha őröket állíttatok Meldiana szobája elé, megtalálja a módját, hogy kicselezze őket. Ha ölni akar, hát ölni fog. – De miért? – Nem érdekes, hogy miért. – A király nem hagyta a tünde nőnek végigmondani kérdését. – A szándék a fontos. És bebizonyosodott, hogy a szándék megvan. A király felállt a trónról. – Aramir és Lincas arról győzködött, hogy ti tudtok segíteni Meldianán. Deff lovag… – Eronis megakadt. – Deff lovag is vállalta a szolgálatot, ami nagy örömömre és… megelégedésemre szolgált. – Ami csak erőnkből és tehetségünkből telik, azt megtesszük – mondta fejet hajtva Edvir. – Erre számítok. – A király visszaült trónjára. Hangja megkeményedett. – Én gyenge vagyok, s valahol összeesküvést szőnek ellenem. Scoron halott, a lányom majdnem meghalt. A hercegnő a palota falai között nincs biztonságban. El kell vinni innen… – Hová? – Nem akarok tudni róla. Azt akarom, hogy senki se tudjon róla. Rátok bízom. A legbecsesebb ékemet, az ország és a világ jövendőjének kulcsát. Deff szólalt meg, mély hangja betöltötte a termet. – Biztosítottam Eronis királyt, hogy tudok egy helyet, ahol elrejthetem a lányát. Ott senki nem férhet a közelébe, senki nem árthat neki. Sem gyilkosok, sem Karmen. – Így igaz – bólintott Eronis. – Nem csupán az ármány elől kell elmenekítenetek, de Karmennel szemben is védenetek kell. A feladat nem könnyű. Vállaljátok? – Igen, felség. – Edvir és Elesztriel egyszerre válaszolt. Deff oldalra nézett, Főnix és Steve felé. – Igen, felség – mondta a két álmodó is szinte azonnal. – Hm – mordult fel Eronis. – Azt nem tudom, velük mi legyen – intett Steve és Főnix felé. – Tanácsadóim szerint veszélyesek. Börtönbe kellene zárni őket. Főnix meglepve nézett fel. Stevenek az álla is leesett. – Nem hiszem, hogy ez bölcs dolog volna, felség – mondta Edvir. – Azonkívül felesleges is – szólt közbe Steve. – Le is fejeztethetem őket, állítólag egy életük így is marad – morogta a király. – Felség! – hördült fel Deff. – Ugyan sokat beszélnek, és néha furcsák, de ártalmatlanok – folytatta zavartalanul a tünde. – Ugyanakkor mellettünk ébrednek fel. Deff lovag és én vagyunk nekik a kapcsolódási pont ehhez a világhoz. – Nincs valamilyen mágikus technika, amivel ezt megakadályozhatnánk? – Nem tudunk róla – vette át a szót Deff –, de szükségtelen is, felség. Ők nem lehetnek a fej, nézzen csak rájuk! A király megnézte a két álmodót. Alaposan, leplezetlenül. S habár Stevenek nagyon nem tetszett Deff lekicsinylő megjegyzése, most jobbnak látta, ha nem szólal meg.

– Igazad van, nem lehetnek… – jelentette ki végül a király. – Menjenek hát veletek! Ti pedig tegyétek a dolgotokat! Kifelé menet Főnix odafordult a tündékhez. – Az elől a Karmen elől kellene elmenekítenünk a király lányát, akit a világ legnagyobb mágusának neveztél? – kérdezte hitetlenkedve. – Igen – bólintott Elesztriel. – Értem. Szerencse, hogy nekem két életem van. Deff Steve vállára tette hatalmas tenyerét. – Néha az is kevés, barátom. Létezik az a feladat, amikor két élet sem elég. Az ajtó becsukódott mögöttük.

Tizenhetedik fejezet

Goran a hajnali zűrzavarra ébredt,a vastag falakon és ajtókon át is beszűrődött némi zaj a folyosóról. Gyorsan magára kapott pár ruhadarabot, és kinyitotta az ajtót. Nem akart kimenni, csak az ott álló őröktől akarta megkérdezni, mi történt. Ám alig lépett előre, mindjárt két kard szegeződött a mellkasának. Ezen még a revenzai lovag is megdöbbent. Az elmúlt éjszakákat kivétel nélkül a szobájában töltötte, őrizet mellett, illetve napközben is csak két őr kíséretében közlekedhetett a palotában, ám fegyvert eddig a pillanatig nem szegeztek neki. Vendéglátója és leendő apósa, a mordovai uralkodó tisztességes bánásmódban részesítette. Goran tudta, hogy sokan úgy vélik, köze van Scoron meggyilkolásához, ezért kapott őrizetet, a hivatalos verzió szerint persze azért kapta, nehogy az ő élete is veszélybe kerüljön. Különös módon kezelték az itteniek a gyilkosságot. Goran úgy látta, nem tudnak mit kezdeni vele. Bezzeg Revenzában mindennaposak voltak a merényletek, és nem okozott ekkora problémát feldolgozni őket. Igaz, még ha tudták is, ki követte el, sokszor akkor sem tettek semmit. Akinek hatalma van, annak jogában áll bárkibe beledöfni a tőrét. Habár ez fordítva is igaz volt, tőrrel akár hatalmat is lehetett szerezni. Tőrrel, méreggel, de egy darab széklábbal is. Goran ezekben a napokban úgy látta, Mordova nem természetes szerveződés. Ahol egy gyilkosság ekkora gondot okoz, az nem életre való szervezet. Ám ezt a véleményét nem osztotta meg senkivel. Bízott benne, hogy pár nap elteltével alábbhagy a zavarodottság a palotában, s őt elengedik. Meldiana örült annak, hogy vőlegénye a körülmények ellenére is itt van, de azért szóvá tette apjának, hogy a gyanú, amit ellene táplálnak, igazságtalan, s hogy nem illő itt tartóztatni a revenzait. Goran csak remélhette, hogy leendő apósa végül engedni fog lánya unszolásának. Most azonban ott állt az ajtóban, és két kard csiklandozta bőrét. A helyzet nem javult, hanem inkább romlott. – Mi történt itt? – kérdezte az őröktől, majd mivel azok nem válaszoltak, sokkal fenyegetőbben és hangosabban tette fel a kérdést. – Mi történt? Nem számított, hogy nincs a kezében kard, fellépése és címe elbizonytalanította az őröket. Pengéjük ugyan meg se rezzent, viszont válaszoltak. – Ismét megkíséreltek egy merényletet a palotában. – Kit öltek meg? – Senkit. A gyilkos veszett oda… – Kit akart megölni? A két őr egymásra pillantott, és Goran gyomrában hirtelen csomóba ugrott a rossz érzés. – Kit? – üvöltött rá az őrökre. – Meldiana hercegnőt. Goran egy hosszú pillanatig csak állt, majd kezével elütötte a kardokat mellkasa elől, s előrébb lépett. Ki akart rohanni a folyosóra, el az őrök mellett, de azok résen voltak. A közelebb álló utánanyúlt, és elkapta a lovag ingét, ezzel pillanatnyi megtorpanásra kényszerítve. A másik őr ekkor két kézzel lefogta a revenzait. Goran küzdött és lerázta magáról a katonákat, de a folyosón feltűnt még kettő, s társaik

segítségére siettek. Goran hangosan üvöltött, öklével számos sebet ejtett, de hiába, négyen végül lefogták, és behajították a szobába. Az ajtó rácsapódott. Goran az öklével verte. A zárban megfordult a kulcs. Fogoly volt.

Veras nyugtalanul aludt. Álmában arctalan idegenekkel harcolt. Nem volt sisakjuk, a fejük mégis fémesen csillogott, néhol Domer vonásaival, néhol Luciuséval, néhol pedig ismeretlenekével. A fiatal herceg sokszor felriadt, de minduntalan visszaálmodta magát a küzdelembe, amelyet sokan néztek oldalról, akár egy lovagi tornát. Ám nem látta a tömeget, nem is hallotta, csak érezte. Zaklatottan riadt fel a reggeli harangszóra, és észrevette, hogy éjszaka lerúgta magáról a takarót. Vékony pléd alatt aludt, kemény kereveten, hogy szokja a nélkülözéseket. Ez a kívánsága pár hónapja fogalmazódott meg benne, apja pedig Domer tanácsára hagyta, hadd sanyargassa magát. – Nem árt, ha a fekvéstől is kicsit keményednek az izmai és a csontozata – mondogatta a bátyja. Veras ébredés után a kemény lovagi iskolák szokásait igyekezett követni, durva zsákdarabbal keményen végigdörzsölte a testét, majd hideg vízben megmosakodott. Nem hagyta, hogy felöltöztessék, maga öltözött fel teljesen egyedül. Ezeket a szokásokat csak napokkal ezelőtt vette fel, bár már évek óta elképzelte, hogy egyszer ezek szerint fog élni. Az utolsó lökést az adta, hogy Domer rajtakapta Meldiana szobájában. Ezen a reggelen övébe egy tőrt dugott. Nem gyakran tette ezt, és nem tudta volna megmondani, most miért teszi. Talán az álma zavarta, vagy megérzett valamit az éjjel történtekből. Kilépett a folyosóra, s éppen akkor haladt el előtte az őrjárat. Furcsán néztek rá, de nem törődött velük. Elindult az étkezőbe, hogy apjával és testvéreivel együtt megreggelizzék. Meglepetésére azonban az étkező üres volt. Az étkek ott voltak, ám az asztal mellett a székek üresen álltak. Veras a terembe lépve csak a szolgákat találta ott, akik tétován ácsorogtak az oszlopok tövében. Odafordult az étekszolgálók vezetőjéhez. – Apám a szobájába kérette a reggelijét? – Nem – mondta kínlódva az ötvenes évei közepén járó férfi. A herceg arckifejezéséből rájött, hogy az ifjú mit sem tud az éjszakai eseményekről, és az étekszolgálók vezetője nagyon nem szerette volna, ha neki kell közölnie a hírt. – Királyunk ma nem reggelizett. Veras az asztal felé intett. – És bátyáim? Domer és Chassin hercegek? – Ők… sem. A fiú összevonta ajkát. – Miért? Az étekszolgálók vezetője kereste a szavakat. Homlokáról izzadtságcsepp gördült alá. – Az éjszakai… sajnálatos események miatt. – Miféle események? – Veras izgatott és dühös lett. – A merénylet.

– Micsoda?! – Meldiana hercegnőt megtámadták… Az utolsó szót már nem is hallotta, a hercegnő nevének említésére Veras azonnal az ajtó felé iramodott, és Meldiana lakrésze felé rohant. A trónterem ajtaja azonban ekkor kivágódott, és tucatnyi katona özönlött ki rajta. Hatan egy lepedőbe tekert testet cipeltek. Veras ezt megpillantva úgy elgyengült, hogy azonmód térdre esett. – Ne… – nyögte kétségbeesetten. Arcából kifutott a vér. A katonák mögött Domer jött, aki öccsét meglátva rögtön mellé lépett. – Állj fel! – sziszegte. – Meldiana… – Nem ő az. – Domer minden mozdulatából erő és düh sütött. – Nézd meg! Ez a gyilkosa lett volna… Szabad kezével fellebbentette a leplet a holttest arcáról. Veras ekkor a könnyfátyolon át is felismerte a katonát, akivel Lucius előző nap beszélt a kapunál.

Goran felragadott egy nehéz faszéket, és addig verte a földhöz meg a falhoz, amíg darabjaira nem tört. Kint az őrök azt hitték, hogy dühöng. Pedig hideg fejjel tette mindezt. Ezek után villámgyorsan felhasogatta az ablakok egyikét takaró súlyos függönyt, és összecsomózva hevenyészett kötelet csinált belőle. A végére rákötözte a szék egy keresztrúdját, majd az ablakba felállva a bástya magasára dobta azt. Kipróbálta, jól tart, majd félelem nélkül nehezedett rá, kilendülve a fal oldalára. Két emeletet mászott le, hogy a végén leugorjon a kertbe. Még így is magasról esett le, és elhasalt. Ám nem törődve a bokájába nyilalló fájdalommal, felpattant, és tovább szaladt. Ismerte a mordovi palota minden zegét-zugát. Sok időt töltött itt, és a revenzai szokások működtek, bejárt minden folyosót, és alaposan megjegyezte a legeldugottabb sarkot is. Jobban ismerte a járást, mint sokan mások, akik évek óta itt éltek. A legrövidebb útvonalat választotta, ami Meldiana lakrészéhez vitte, mert úgy ítélte meg, a rövidebb út kevesebb veszélyt rejt. Ám már a palota belseje felé vezető ajtó mögött belebotlott két járőrbe, akik rögtön a kardjuk után nyúltak, amint felismerték. Goran habozás nélkül rájuk rontott, vitte a lendület, s egyiküket rögtön homlokon is találta súlyos öklével úgy, hogy amaz elvesztette eszméletét. A másikat könnyű volt a földre vinni és egy erős mozdulattal szintén elhallgattatni. Goran elvette a katona kardját, és a csupasz pengével a kezében rohant tovább. A palota belső részében már óvatosabb volt, ha kellett, elbújt. Nem az volt a célja, hogy öljön, sőt egyáltalán nem akart ölni. Csak a hercegnőhöz akart eljutni. Látni akarta, átölelni és mellette lenni. Hiszen jegyesek voltak. Szerette.

Veras torkában dobogó szívvel állt fel, és nézte, amint a katonák elvonulnak a holttesttel. Domer is velük ment, s otthagyta őt kétségek között, kavargó gondolatokkal, kiüresedő lélekkel. Veras rögtön tudta, hogy Lucius bérelte fel a katonát. Csak a tárnokmester keze lehet a dologban. De nem mondta ki, nem kiáltott a bátyja után. Csak állt a folyosó közepén, s keze a tőr markolatára tévedt. Megszorította az arannyal bevont csontnyelet, és érezte, hogy feladata van. Ezt neki kell elintéznie. O az, aki tartozik ennyivel a hercegnőnek. Tartozik ennyivel annak, akit az életénél is jobban szeret. Nekiindult a folyosónak. Először lassan, majd egyre gyorsabban és határozottabban. Homloka mögött lüktettek az erek, s minden inában reszketett. Lovagi kötelessége színvallásra kényszeríteni Luciust. Ha pedig nem vall színt, akkor megölni is joga lesz. Veras nem tizennégy éves fiúnak érezte magát ezekben a percekben, hanem igazi férfinak. Igazi lovagnak. A tárnokmester lakrésze felé vette az irányt, a nyugati szárny második emeletére. Nem látott s nem hallott. Ha kérdezik, képtelen lett volna megmondani, kik mellett ment el, de azt sem tudta, hogy egyáltalán elment bárki mellett is. A falak futásán kívül csak a célt látta maga előtt. Amikor azonban Lucius lakosztályához ért, s belépett a tárnokmester fogadótermébe, senkit sem talált ott. Végigrobogott az egybefüggő termeken, de mind üres volt. Dühében még az ágy alá s a kandalló kéményébe is benézett. Mindeközben elszántsága és mérge egyre nőtt. A tehetetlenség és a fájdalom, hogy szerelmét megtámadták, teljesen elvette a józan eszét. Veras kivonta tőrét, és kirohant a folyosóra. Futott, amerre Luciust sejtette, Meldiana és a hercegnők folyosórésze felé. Ekkor Goranba ütközött. Az ütközés erejétől mindketten oldalra perdültek, de egy félkörívvel rögtön egymás felé fordultak. Goran kezében kard volt, Veraséban tőr. A fiú és a férfi egy hosszú pillanatig méregették egymást. Gorannak Veras nem lett volna ellenfél, a revenzai tehát leeresztette a kardot. Veras nem gondolkodott, a riválisa állt előtte, az, akit talán a legjobban gyűlölt a világon… Nem, futott át a herceg fején, a másodjára legjobban gyűlölt ember… akit azonban tisztelni is tud. Az első hely azonban Luciusé. – A tárnokmestert keresem – vakkantotta Veras. – Nem láttam – felelte Goran. A herceg nem törődött vele többet. Fontosabb dolga volt. A folyosó következő elágazásánál jutott eszébe, hogy ha ő öli meg a merénylő felbujtóját, azzal bizonyítja szerelmét Meldianának. És talán akkor a hercegnő meglátja őt is… úgy, mint egy férfit. Talán akkor még a revenzait is le tudja győzni. Veras a lépcsőházban felfelé tekintve pillantotta meg Lucius alakját. A tárnokmester egy villanásnyi időre tűnt csak fel, de ez is elég volt az ifjú hercegnek. Veras éppen egy kifényesített páncélzat mellett állt, és megakadt tekintete annak fegyverén. Az övébe dugta tőrét, és a fémkatona kezéből kiragadta a kardot, majd a lépcsőfokokat hármasával szedve rohant föl két emeletet. Mögötte a támasztékát vesztett páncél nagy csörömpöléssel dőlt össze. Gyorsabb volt, mint a tárnokmester, így hamar utolérte azt. Ám túl hangos volt, zihált, és lépései is súlyos visszhangot vertek a palota márványpadlóján, így Lucius visszafordult. Elég volt egy pillantást vetnie a fiúra, annak vörös és izzadt arcára, sötét tekintetére és a kardra a kezében. A tárnokmester máris tudta, mi következik. Körbenézett, mit tehetne, s balról megpillantott egy ajtót, ami üres szobákra nyílott. Ugrott az ajtó felé, és tolta befelé, amikor Veras rárontott. A fiú felemelte a kardot, ami azonban elakadt az ajtókeretben, ugyanakkor Lucius a herceg keze után nyúlt, s magával rántotta. Mindketten beestek a szobába. Veras elzuhant, és Luciusnak még volt annyi lélekjelenléte, hogy becsapja az ajtót kettejük mögött.

A termet vendégek számára rendezték be, a díszborítású falak előtt két szófa és kényelmes, vastagon párnázott, faragott lábú karosszékek álltak. Három kristályasztalt fogtak közre, és embernyi magas gyertyatartók meredeztek körülöttük. Veras a szőnyegre zuhant, nem nagyon ütötte meg magát. Azonnal a hátára fordult, és a kard hegyét Lucius felé emelte. – Te… te voltál… – hörögte. – Nem – felelte Lucius. – Nem én voltam. – Hazudsz! A karddal felállni azonban nem volt olyan egyszerű. Verasnak a karjára kellett támaszkodnia, és Lucius ezt a helyzetet használta ki. Amikor a fiú védtelen volt, mert a súlyos kardot nem tudta olyan könnyedén kezelni, akkor a tárnokmester kirúgta kezéből a pengét, és a mellkasára zuhant. Leszorította a herceget, és két kezével lefogta két karját. – Megöllek – sziszegte Veras, és küzdött, ahogy tudott. De a férfi erősebb volt nála. – Nem tudsz semmit – hajolt közelebb Lucius. – Ne avatkozz bele! – Megöllek, és mindenki megtudja! – Veras hangjából olyan gyűlölet sütött, hogy még Lucius hátán is végigfutott a hideg. – Szétkiabálom… Lucius a gyilkos… – Hallgass! A fiú felemelte a hangját. – Lucius a gyilkos! Lucius a… A tárnokmester a herceg torkára tette a kezét, és elfojtotta a vádló szavakat. A szorításba harag és félelem vegyült, s e kettő megerősítette Lucius ujjait. – Ne kiabálj!… – suttogta átszellemülten Lucius. – Ez Mordova érdeke… Veras nem válaszolt, és Luciust öröm öntötte el. Nincs vád, nincs rettegés, van még remény. Mordova nem bukhat el az ő tévedésén, az ő ügyetlenségén. Hiszen ő csak az országért tette. Veras pedig el akarja kiabálni. Nem kiabálhatja el, meg kell győznie a fiút, hogy ne beszéljen! – Nem kiabálhatsz… Hallgass! – hörögte Lucius. A tárnokmester lihegett, bámulta a hercegi ifjú kimeredő tekintetét, vörös arcát, nyíló száját, remegő nyelvét. – Hallgass! Szorította a fiú torkát, és azon gondolkodott, mivel érveljen. Lovagi kötelességgel?… Egészen addig ezen töprengett, amíg rá nem jött, hogy már csupán egy élettelen testet tart a kezei között. Veras meghalt. Megölte. Eronis király legkisebb fia meghalt. Lucius döbbenten tápászkodott fel, és tekintete Verasról a saját kezére tévedt. Megölte a herceget. Megölte a herceget! Ez nem maradhat büntetlenül. – Nem volt más választásod – suttogta maga elé. – Nem tehettél mást. A kabát ingujjába megtörölte homlokát. Elhátrált a holttesttől. Most minden rosszabb… Jót akart, mégis minden rosszabb lett. Nyugalom, intette magát. Senki sem tud róla. Még minden megmenthető. Lerogyott a legközelebbi szófára, és megpróbálta átgondolni a helyzetet. Senki sem látta őket, s

ha valaki tudta is, hogy a fiú őt keresi, majd azt mondja, nem találta meg. De miért is kereste? Hát mert tudta, ki a felbujtó. De miért nem az apjának mondta el? Mert… Mert… Lucius elbizonytalanodott. Miért is? Mert a király gyengélkedik, és a fiú tekintettel volt erre. Jó lesz, biztatta magát Lucius, majd a következő gondolata az volt, mi lesz, ha Eronis király mágikus úton akarja kideríteni, ki volt Veras gyilkosa. Vér nincs, állapította meg Lucius. Annak megidézése nem működik… Viszont Veras látta őt. A fiú halott tekintetéből a két mágus bármelyike könnyedén felidézheti a gyilkos arcát. Ezt nem hagyhatja! Lucius sokat tanult Scorontól. Ismerte a mágikus praktikákat. A szemeken kívül másvalami is árulója lehet. Volt valahol Scoronnál egy olyan por, amely az eseményeket elfedi a tekintetek elől, mint a köd. Azért majd el kell mennie. Előbb azonban még valamit meg kell tennie. Azok a tekintetek… Letérdelt a fiú mellé, és kihúzta a tőrét az övéből. Azután kivájta a szemeket. Ha a halott tekintetek árulói lehetnek, úgy el kell tüntetnie őket.

Tizennyolcadik fejezet

Az éjszaka sem volt csendes, de a délelőtt még őrültebb, gondolta Steve a folyosón rohanó katonák láttán. – Valami történt – jegyezte meg mellette Edvir gondterhelt hangon. – A merénylet Meldiana ellen… – Nem. Ez más. – Edvir megálljt parancsolt a többieknek és fülelt. – Megint történt valami. – Akkor derítsük ki! – morogta Deff. – Ha rossz hír, úgyis elér minket. – Ez Főnix véleménye volt. A spanyolnak feltűnően nem volt jó kedve. – Megöltek valakit… – mondta Edvir. – Valahol azt kiabálják… – Megint? – Megölték… – A tünde döbbenten fordult feléjük. – Nem… – Mondd már! – lett türelmetlen hirtelen Deff. Ismerte barátját, tudta, hogy valami rossz hírnek kell következnie. Edvir ritkán mutatta ki érzelmeit. – Ha jól hallom… Megölték… megölték a király fiát. Verast. – Az istenit! – Deff száján csúszott kis a szentségtörő mondat. – Az nem lehet. – És… és… – Edvir mást is hallott. – A revenzai Goran a gyilkos. – És akkor most mi?… – kezdte Főnix is döbbenten, de nem tudta befejezni. Hirtelen eltűnt mellőlük. – Már ennyi az idő? – kérdezte Steve, aztán belegondolt a helyzetbe. – Azt hiszem, én se tehetek jobbat, mint hogy felébredek. Ő azonban még négy órán keresztül itt volt, így tanúja lehetett annak, amint Goran lovagot elhurcolják Meldiana hercegnő mellől, és börtönbe vetik. A hercegnő dühöngött, megsebesített néhány katonát, mire lefogták. Goran megpróbálta megnyugtatni, amíg őt is el nem vonszolták. Abba a cellába, ahol korábban az álmodók voltak. Főnix felült az ágyon. Nem kellett neki se kávé, se semmi, a szíve őrülten vert. Az álmosság rögtön elszállt a szeméről, de talán nem is volt ott ezen a reggelen. Egyáltalán nem volt ott. Hiszen Főnix sem itt volt még, hanem abban a másik világban. Az álmában. Úgy esett ki az ágyból, mint aki nem tudja a járást a lakásában. Kibotorkált a konyhába, majd a fürdőbe és vissza a szobába. Egy lány feküdt előtte az ágyban. Főnix hirtelen nem tudta, ki az. Violeta… Aztán meglátta az ablakon beözönlő fényt, és elindult arrafelé. Az erkélyen Barcelonát, az autókat, az embereket látva tisztult ki az agya. A korlátra támaszkodott, és mélyeket lélegzett. Túlságosan ott vagy, Joshua, mondta önmagának. Ebbe bele lehet bolondulni! Lélegezz! Lélegezz! Egyszerűen nem bírta ennek a világnak a mindennapjait feldolgozni… Valahogy újból el kellene aludni, gondolta, holott pontosan tudta, ha meg is tehetné, odaát akkor

sem tudna úrrá lenni az eseményeken. Csak sodródna az árral. Ám ennek ellenére érezte, hogy vissza kellene mennie. A szobában átgondolta a dolgokat. Közben megnyugodott, bár mehetnéke volt… Összecsomagolt a táskájába. Edzőcipőt tett be, pólót, nadrágot, tusfürdőt, sampont. El kell mennie egy kicsit edzeni. Az megnyugtatja. Levezeti a feszültségét. Úgy osont ki a saját lakásából, mint egy tolvaj. Nem akart beszélni senkivel, és legkevésbé Violetával. Most nem viselné el a lány felszínességét.

Steve Réka mellett ébredt, és úgy érezte magát, mintha másnapos lenne. Feküdt az ágyban, és megpróbálta felidézni az előző estét, ami most másfél nap (és milyen nap!) távolságban volt tőle. Ivott előző este? Nem, adta meg magának percek elteltével a választ. Akkor meg mi a szarért érzi magát olyan fáradtnak? Kiment zuhanyozni. Mire végzett, már Réka is felkelt, és reggelit készített, tojás illata töltötte be a lakást. A reggeli tükörtojás volt pirítóssal, vaj és tea. Steve egy szelet sajtot ráterített a forró tojásra. Réka mindkettejüknek megkente a pirítóst, és lapos pillantásokat vetett a szótlan Steve-re. Merőben szokatlan volt az, hogy a férfi nem beszél, de Réka nem kérdezte meg, mi a baja. Ismerte annyira, hogy tudja, Steve úgyse mondana semmit. – Sorozatfüggő vagyok – jelentette ki hirtelen Steve. Csak úgy kimondta, amire gondolt. Persze az álomvilág járt a fejében s az, hogy most rögtön vissza akar oda térni, de Réka félreértette. – Ez bánt? – Aha. Azt hiszem. – Mit néztél az éjjel? Steve megpróbált valami hihetőt hazudni. – Letöltöttem a netről valami misztikus krimisorozatot – felelte. – John Doe a címe. De csak egy évadot csináltak belőle, pedig rohadt jó volt… Nem tudom, miért csinálják ezt. Mármint hogy éppen akkor fejezik be, amikor a legizgalmasabb. .. Majdnem megütött a guta a végén. – Neked mennyi bajod van! – nevetett Réka. – De szeretnék cserélni veled! – Igen? – Steve komolyan nézett rá. – Ezt nem hiszem el. – Ne is! – bólintott Réka. – Jól hangzik, de nem igaz. Steve kedvetlenül ette meg a tojást. A második pirítósra már vajat sem kért. – Mit tervezel mára? – oldotta volna a hangulatot Réka. – Fogalmam sincs. Valami kimerítőt. Szeretnék este minél előbb ágyba bújni. – Szabadnapom van. Kimeríthetsz… Réka megint nevetett. Steve értetlenül nézett rá. – Hogy gondolod? – Ne légy már ilyen… értetlen! – Ja! Úgy. – Steve illedelmesen elmosolyodott. – Menjünk moziba – ajánlotta.

– Délelőtt? – Miért ne? Beülünk valamit megnézni, valami könnyűt, felejthetőt. Aztán kajálnánk egy étteremben, és utána feljövünk. Szeretkezünk nyolcig, aztán alszunk egy nagyot. – Éjfélt akartál mondani. – Mindegy. – Ennyi nap elteltével lehetnél kicsit elragadtatottabb is – nyűgösködött Réka kedvesen. Steve megint zavarba jött. A lány arcát fürkészte, mit tudhat az álomvilágról. – Mennyi nap? – Hát, míg Brüsszelben voltam. – Brüsszel. Ki is ment a fejemből. Réka elkomorodott. – Halló! Hol jársz? Steve megrázta a fejét. – Fogalmam sincs – mondta komolyan. – Akkor mozi? – Nekem jó. Ki választ filmet? – Te. – Akkor kiváltképp jó… Romantikus? – A legjobb. – Réka mereven bámulta őt. Steve zavarba jött. – Most mi van? – Ebéd után bemehetnénk a körzeti dokihoz, mert nyilván beteg vagy. A férfi mosolyt erőltetett az arcára. – Jó ez a tojás – mondta, és egy friss kenyér darabbal kitörölte a tányért. Réka csak bólintott, és meglepődve nézte, ahogy a férfi reggeli után csendesen elmosogat.

Főnix addig és olyan súlyokkal nyomta, ameddig csak bírta. Aztán egy félóráig állt a zuhany alatt, a végén már többen is megkérdezték, jól van. Mindenkinek azt felelte, kutya baja, csak úgy érzi, sok edzést kihagyott. – Tegnapelőtt voltál itt, haver – röhögött rajta Alfonso. Csakugyan? – kérdezte Főnix. Nem emlékezett rá. Alfonso furcsán nézett pár pillanatig, majd kiment az öltözőbe. Főnixnek az járt a fejében, jó volna tudni, kicsoda valójában Steve. Fel kellene venni vele a kapcsolatot, megkérdezni, mi történt, miután ő felébredt. Hogy tudja, mire számítson legközelebb. Mégsem a bizonytalanság volt a legrosszabb, hanem ez a kettősség. Nyugodt napokon csak kicsit volt zavaró, és meg lehetett szokni. Most azonban, amikor Mordovban minden a feje tetejére állt, képtelenség volt itt bekapcsolni a tévét, és leülni elé, vagy felszállni a metróra, esetleg bemenni egy áruházba fagyasztott pizzáért. Hazaballagott és arra gondolt, azt fogja tenni, amit általában szokott, amikor a feszültség szétveti. Ilyenkor bevette magát a legvilágosabb szobába, ahol vásznai és a színek harmóniája fogadta, s nekiállt dolgozni. A munka lefoglalta, olyankor csak a képre koncentrált. Ha nem számítógépen dolgozott, hanem vászonra, akkor ez még inkább így volt. A lépcsőházban már azt is tudta, milyen zenét hallgatna aznap, berakja az Overseer-albumot, feltekeri a hangerőt, aztán rajta!

– Szia – fogadta az ajtóban Violeta. Meghallotta, ahogy Főnix a zárban matat a kulcsával, és elébe jött. Ahogy Főnix belépett a lakásba, átölelte. – Kellemesen elfáradtál? – Eléggé – felelte szűkszavúan Főnix. Ledobta a táskát a fal mellé, a padlóra. – Most akartam leugrani a Renault-val ebédért. Eljössz? – Dolgozni akarok. Most már van munkám, tudod… És vannak határidők. – Rendben… Akkor hozok valamit. Mit kérsz? – Bármit. – Jó… majd nézek valamit a mikroba. Pizza vagy tortilla megfelel? – Tökéletesen. – Főnix kibontakozott a lány öleléséből, aztán elindult a műhely felé. – Nem vagyok éhes. – Mire elkészülsz, megéhezel. – Talán. Főnix kinyitotta a műhely ajtaját, s megcsapta a jól ismert illat. Abban a percben hirtelen úrrá lett rajta a fáradtság… és még valami. Megdermedt, s csak állt az ajtóban. A vásznak mintha tőle független létezőkké váltak volna, idegenekké, távoliakká, érinthetetlenekké. Főnix elől eltűntek a színek és a formák, mintha kiégették volna őket a fejéből. Violeta utána fordult. – És estére mit vegyek? Főnix lassan megfordult és az ajtófélfának dőlt. – Mi lesz este? – kérdezett vissza. – Házibuli. – Nem akarok házibulit – komorodott el a férfi. – Fáradt vagyok, kimerült, és este minél előbb le akarok feküdni. – Estére bulit szerveztem – mondta Violeta kétségbeesetten. – Nem mondhatod le! – Nem érdekel! – vont vállat Főnix. Nem akart bemenni a festmények közé, ami még inkább zavarta, mint az esti buli. Tudata kettéhasadt, érzései összekavarodtak. Ereje elhagyta. – Eszem ágában sincs elmenni sehova! – De itt lesz a buli… Nálad… Főnix megdermedt. – Itt? Szó se lehet róla. Itt nem lesz semmilyen buli. A lány elsírta magát. – Nem hiszem el! Mi van veled, Főnix? Nagyon megváltoztál. – Ezt hallgatom már egy ideje – kiabálta Főnix. – És ha megváltoztam? Nem érdekel a buli! Mondd le! – Nem tehetem – zokogta a lány. – Akkor én megyek el! Főnix döntött. Visszarohant a szobába, felkapta a táskáját, és a földre borította az edzőcuccát. A szekrényhez lépett, bedobott pár alsónadrágot, zoknit, trikót és inget. – Mit csinálsz? – kérdezte könnyes szemmel a lány. – Főnix!… – Elmegyek. – Hova? – Nem tudom. Elmegyek egy szállodába.

Főnix berántotta a táska cipzárját, és elindult az ajtó felé. A lány utánaugrott, és elkapta a kezét. – Ne csináld ezt velem! – Ez nem rólad szól. – Főnix ingerülten rázta le magáról Violeta kezét. – Nem rólad… – Kicsit csendesebben folytatta. – Nekem most csend kell és nyugalom. – De a vendégek… a barátaid… – Magyarázd ki valahogy! – mondta Főnix, és kilépett az ajtón. Violeta zokogva rogyott le az ágyra.

Tizenkilencedik fejezet

Harod nem sokat késlekedett, miután megérkezett Mordov közelébe, nekiállt felkutatni csapatának tagjait. Ez nem okozott különösebb gondot, Horges és emberei pontosan követték a korábban kiadott parancsokat, és a Toron nevű aprócska falu határában táboroztak le. Nem egészen láthatatlanul, de minden feltűnés nélkül, leginkább egy vándorkereskedő karavánjának nézhette őket bárki. Amikor Harod közéjük toppant, kisebb üdvrivalgással fogadták. A zsoldosok és gazemberek természetükből kifolyólag nem szavaztak bizalmat senkinek, így amikor megpillantották vezérüket, az elveszettnek hitt aranyak súlyát látták benne. Daburon sokkal jobban elrejtőzött a hegyi emberekkel. Egy horhos oldalában lévő sziklabarlangban bújtak meg, amelynek szájához két korhadt törzset húztak. Harod két emberével kutatta át a környéket, s egy patakparton hagyott óriási lábnyom vezette nyomra. A csizma orra folyásirányba mutatott, onnantól kezdve pedig Harod a megérzéseiben bízva haladt előre. Szimata nem csalta meg, könnyedén meglettek a hegyi emberek is. Alkonyatkor a két csapat egyesült. Horges és Daburon a sikeresen elvégzett feladat jutalmaként egygy zacskó aranyat kapott Harodtól, amit fejben már akkor elköltöttek, amikor tenyerükön megérezték a súlyát. Boldogan vigyorogtak, és elkötelezettségük nőttön nőtt vezérük iránt. – A hegyi emberekkel nem volt gond? – kérdezte Dabu-ront Harod. – Nagy melákok – ingatta a fejét Daburon. – A bátyám asszonya hat fiút nevel. Sokban hasonlítanak hozzájuk… Csak megfelelően kellett nekik adagolni az italt, és kijátszani őket egymás ellen. Harod a kezét nyújtotta. – Akkor kérem a békítőporomat. – Egyszer használnom kellett azért – vallotta be Daburon, amikor visszaadta a varázsporos zacskót –, de még maradt benne… – Menjetek vissza az emberek közé, és mondjátok el nekik, hogy hamarosan mindent meg fognak tudni. Amikor leszállt az este, a goblinok, a hegyi emberek és a gír is kiülhetett a tábortűz köré, anélkül, hogy vizslató szemektől vagy távolbalátó lencséktől kellett volna tartaniuk. Harod őröket állított a tábor köré, s így meglepetés sem érhette őket. Ám ennek ellenére nem engedte, hogy nagy tüzet rakjanak, éppen csak parázslott középen a fa. Harod komoran ült, míg minden embere el nem hallgatott. A goblinok a földön egy gödörben helyezkedtek el, ott érezték jól magukat. Barnazol a vezér háta mögött emelkedett, mint egy óriási szobor. Az egyetlen volt, akit Harod maga mögé engedett. Harod nézte a vöröses-feketén izzó fahasábokat, amint felszínükön egygy szélfuvallatnak köszönhetően utat tör, majd visszahúzódik a tűz. A fa pattant egyet, recsegni kezdett, a kéreg alá beférkőzött valami, az égett el. A többiek tiszteletteljesen hallgattak, várták, míg Harod elunja a tűznézést. – Elhamvadnak – mondta a rablóvezér halkan. – Mindegy, mekkorák voltak, mik voltak, a végén kiszáradnak, és a tűzben végzik… – Felnézett az embereire. – Férgek vagytok, akik a földben végzitek. Mindegy, mit csináltatok, akkor már mindegy. Addig pedig a legjobb, amit tehettek, hogy gazdagodtok és éltek, ahogy tudtok… Morogva fogadták a szavait.

– Holnap elkezdünk beszivárogni Mordovba – tért rá ezek után Harod a másnapi feladatokra. – Nem egy kapun és nem egyszerre megyünk. A feladatot megkönnyíti Veras herceg halála, tele lesznek az utak parasztokkal, akik a koporsóhoz vagy a sírhoz mennek. Vegyüljetek el közöttük, lehetőség szerint magányos vándor benyomását keltve. A kapuőrök ne figyeljenek fel rátok!… Csendesen ballagjatok be a városba, és a Hegyicsillag Fogadóban vagy a szomszédos fogadók valamelyikében szálljatok meg. Nem kelthettek feltűnést, nem hangoskodhattok, nem köthettek bele senkibe! Aki ezt megteszi, annak saját kezűleg tépem ki a szívét. – Jókor jött ez a halál – jegyezte meg az a férfi, akinek Adesszában levágta a fülét, és akit a társai azóta csak Félfülűnek hívtak. – Jókor bizony – bólintott Harod –, nem is tudjátok, menynyire. Kétszeresen is jól jött, mivel Veras herceg az áldozat… – Hol hallottad ezt? – kérdezte Daburon. – Hegyen-völgyön jöttünk át, mit sem tudunk a mordovi történésekből. – Az egész ország ezt beszéli. Valaki megfojtotta, azután kivájta mindkét szemét, hogy a mágusok tehetetlenek legyenek. Okos gyilkos volt, tanulni lehet tőle. Tanuljatok tőle ti is, és ne kövessetek el hibát! De térjünk vissza a feladathoz! – Egy kérdésem volna – szólalt meg Mellanis. – A fogadóban is úgy kell tennünk, mintha nem ismernénk egymást? – Igen. Kaptok egy helyet, ahol meghúzzátok magatokat. Most ez a fontos. Akit meglátok részegen, azt kidobom a csapatból. Aki pofázni mer, azt pedig felzabáitatom a vaddisznókkal, miután szilánkosra vertem az arcát. Az emberek csendesen bólogattak. Harod hangjából szemernyi kétség sem sugárzott. Ő megteszi, amit ígér. Barnazol megropogtatta az ujjait. – A hegyi emberek feltűnést fognak kelteni – szólalt meg ismét Mellanis. – Hirtelen megérkezik öt hegyi melák, és nem is ismerik egymást? – A hegyi emberek és még páran Barnazol vezetésével itt maradnak, ezen a táborhelyen. – Miért is? – horkant fel a hegyiek vezetője. – Idáig eljöttünk, és nem adsz nekünk feladatot? Ha nem adsz feladatot, hogy lesz fizetségünk? Harod felcsattant. – Hallgassatok, barmok! Nem azt mondtam, hogy nem lesz feladatotok, csak hogy nem jöttök be a városba. Mindenki megkapja a fizetségét. Aki bejön és aki kint marad, az is. – De a kockázat vajon ugyanakkora, amit az vállal, aki bemegy? – kérdezte egy rosszarcú alak. Valami megvillant a tűz fölött, és a közbeszóló csodálkozva nézett a mellkasára, amelyből egy tőr állt ki. Nézte még egy kicsit, majd egyszerűen eldőlt. – Van még valaki, aki nem mer kockáztatni? – kérdezte Harod. – Valaki, aki úgy gondolja, különbség van bent és kint között? Senki sem jelentkezett. – Rendben van – bólintott a vezér. – Mint láthatjátok, egy csendes tábortűz mellett is könnyedén meg lehet halni. Az élet az, ami kockázatos. Valaki felröhögött. Harod elmosolyodott. Gyilkosan és ridegen, mint egy hóhér. – Földeljétek el hajnalra azt a gyáva sakált! És ne halljak többet széthúzásról. Akik kint maradnak, azoknak is meglesz a feladatuk. Később. Mellanis megkotorta a tüzet, és egy karvastagságú ágat tett a parázsra. Kis lángok keltek életre, s haltak el rögtön. Megint sötét lett.

– Mi lesz a feladata a bejutóknak? – kérdezte Daburon. – Amikor már mindannyian ott vagyunk, akkor körbejárok köztetek, én, egyedül, és megmondom, mikor és hol gyülekezzünk. A feladatunk, hogy behatoljunk a mordovi palotába. Harod még élvezte is a döbbent csendet. – A palotába? A királyi palotába? – Megvan a palota rajza, amit mindenkinek meg kell jegyeznie. Pontosan kell dolgoznunk, és ott könnyű eltévedni. Aki képtelen eszébe vésni egy rajzot, az nem is jöhet velünk… – Nem a folyosók rendje okoz gondot, Harod – tárta szét két karját Mellanis –, hanem a mágikus rúnák, amik a palotát és a benne lakókat védik! Megölhetsz ezért a megszólalásomért, de azért azok a rúnák még ott lesznek! – Azért mentünk Barnazollal Nifinbe, hogy megszerezzünk egy kivételes varázslatot, amellyel a királyi palota összes védelmező rúnáját lefedhetjük. Semmilyen mágikus szem nem lesz képes észrevenni benneteket. Kizárólag az őrök állhatják utatokat, őket azonban le tudjátok győzni… ezért vagytok harcosok. – Ha csak embereket kell legyőzni és nem varázslatot, arra mi vagyunk a legjobbak – bólintott Horges. – Ezt várom tőletek. Velem együtt még valaki már bent lesz a várban. Megtisztítunk egy falszakaszt, ahol felmászhattok. Ha pedig már bent vagyunk, akkor isten irgalmazzon a katonáknak! Harod csizmája sarkával belerúgott a tűzbe, mire szikraeső kelt életre, s csak úgy táncoltak a rövid életű lángok. Ám a felvillanó kevés fény elég volt ahhoz, hogy megnézze és megjegyezze emberei arcát a hír hallatán. – Miért megyünk be? – tette fel Félfülű a leglényegesebb kérdést. – Ez az a kérdés, amire nem kellene most válaszolnom, elég lenne ott és akkor. Mégis elmondom nektek, mert megérdemlitek. A csapat tagjai feszülten figyeltek. Jutalmat kapnak. Ez az a pillanat, amikor a vezértől megkapják a tudás jutalmát. A célt, amin eddig töprengtek, a feladatot, ami ennyit ér, amihez ennyi ember kell. – A király lányáért megyünk – mondta Harod. – Elraboljuk? Nem. Azért megyünk, hogy megöljük. Meg kell ölnünk Meldiana hercegnőt.

Huszadik fejezet

Amikor legközelebb Főnix felébredt, egy másik mordovi palota fogadta. A folyosók fordulóiban komor tekintetű őrök álltak, a páncélokat, lépcsőket, erkélyeket feketével vonták be. A tornyok tetején is fekete zászlók lebegtek. Mindenütt kísérteties csend honolt. Főnix emlékeztette magát, hogy itt legalább három nap telt el. Egy ajtó közelében állt, s úgy ítélte meg, ez nem lehet véletlen, tehát benyitott. Meglepetésére nem egy terembe jutott, hanem ki az udvarra. A palota gyakorlóterére, ahol Edvir és Elesztriel a kardforgatásra oktatták Steveet. Főnix megkönnyebbült, amint meglátta a két tündét. – Istenem, de jó, hogy itt vagytok – szakadt ki belőle. Nem tehetett róla, de Elesztrielre nem egyszerűen rámosolygott, hanem fülig szaladt a szája. Majdnem meg is ölelte a tünde nőt, aki szintén feléje mozdult, majd hirtelen hátralépett. – Mennyivel tovább maradtál a múltkor? – fordult zavarában Stevehez. – Majdnem négy órával. Többet, mint egészséges lett volna. – Akkor hogy lehetsz te már itt? – Nagyobb az alvásigényem. – Mi történt időközben? – Deff ellovagolt valahová – mondta Elesztriel. – Most arra várunk, hogy visszajöjjön. – Errefelé minden másképpen működik – morogta Steve. Főnixre pillantott. – Nem vetted észre? Ha azt mondják, sietni kell, még két napot vakaróznak. – A hercegnő elrejtését körültekintően kell elrendezni – szólt közbe Edvir. – Nem szabad elfelejtenünk, ki is vadászik rá. – Ha akarnám, se tudnám – bólintott Főnix. – Akkor is – kötötte az ebet a karóhoz Steve. – Otthon, ha akarok valamit, rögtön rá kell nyomulnom. Ti itt annyival kényelmesebben éltek. – Kényelmesen? – kérdezett vissza Főnix. – Heteken át a földön aludtam. – Tudod, mire gondolok. Senki sem siet sehová. A csillagokkal fekszünk, és a nappal kelünk. Otthon alig látom a reggelt. Évente tucatszor, ha látom a napot felkelni, és akkor is azért, mert még nem feküdtem le. Itt meg akkor kelek fel. Mint a nagyanyámék hajdanán falun. – Ebbe még senki sem halt bele. – Nem tudom, hogy egy kiadós megfázást errefelé mivel kezelnek, de hogy nem antibiotikumokkal, az biztos. Abba pedig már lazán bele lehet halni. Mármint egy jó kis influenzába. – Az orvosi technikát át lehet hozni ide – vont vállat Főnix. – Előbb-utóbb valaki megteszi. – Reménykedjünk. – Az viszont egyáltalán nem biztos, hogy mi megbetegedhetünk... vagy hogy errefelé létezik influenzavírus. Steve elgondolkodott.

– Vajon megsebesülhetünk komolyan… Edvir lépett előre. – Tegyünk próbát! – ajánlotta, majd megemelte a kardját, és egy gyors mozdulattal ujjnyi hosszú vágást ejtett Steve bal karján. – Megőrültél? – ugrott hátra Steve, és a kezéből ömlő vérre meredt. – Ennek mi értelme volt? A kurva életbe, de fáj!… – Állandóan a test problémái miatt nyöszörögsz. Most megnézhetjük, milyen gyorsan gyógyul egy seb. A következő ébredéskor négy napot gyógyul vagy csak egyet. Esetleg teljesen eltűnik. – Nem vagyok kísérleti nyúl! – kiabálta Steve. A jobb tenyerével szorította le a sebet. – Se nagy fülem, se bolyhos farkam nincs. A kurva életbe! Ilyet még egyszer ne csinálj! Nézd csak meg! Mindent összevérzek… – Talán kevesebbet kellene panaszkodnod s többet cselekedned. Vagy nálatok ez a megszokott? Steve rájött, hogy a tünde az előbbi szavaiért büntette őt. – Ez nem ér – kiabálta. – Ti mit sem tudtok, a mi világunkról. Nektek nem két helyen kell helyt állnotok! Az nem egyszerű, hogy elájulsz a boros kólától egy ócska kisvárosi kocsmában, miközben Újpest-Ferencváros meccs megy melletted a tévében, aztán hirtelen a harcmezőn találod magad, ahol barbárok meg szörnyek óriási durungokkal verik agyon az embereket… – Hirtelen lehiggadt. – Habár nem sok a különbség! – Ezt én is egyre kevésbé bírom – mondta Főnix őszintén. – Ma kis híján eljutottam a barátnőmmel a szakításig. – Van valakid odaát? – kérdezte Elesztriel. Főnix ránézett. – Már nem sokáig. Nem fogom tudni megtartani… Vagy ő menekül el, vagy én. – Nem mondtad még el neki? – Ez nem ilyen egyértelmű… – Akkor hogyan élsz mellette? Hazudsz mindennap? – Nem hazudok, csak nem beszélek arról, ami álmomban történik. – Nem lehet elmondani. – Steve kelt Főnix védelmére. – Én se mondtam el még senkinek. Bolondnak néznének. Őrültnek. – Nem értem. A hírek szerint tíz és tízezren ébrednek itt a világotokból. Ők sem beszélnek? – Senki. – Miért? Steve vállat vont. – Százezer ember nem sok. A mi világunkban több mint hatmilliárdan vagyunk. Elesztriel összevonta szemöldökét, amitől még szebb lett. – Az mennyi? – Na, az sok. Nagyon sok… Edvir vállat vont. – Előbb-utóbb beszélnetek kell róla. El kell mondanotok mindent. S ha sokan mondják, az emberek elhiszik, és nem néznek őrültnek benneteket. – Igen, ezen én is gondolkodtam. – Főnix hangja annyira reményvesztettnek tűnt, hogy a tünde nő mellé lépett, és a vállára tette a kezét. – Tedd meg minél előbb! Ha szereted, elmondod neki. – Nem tudom, szeretem még… Másképp látom most.

– Főnix megijedt a vallomástól és elhallgatott. – Van valakinek egy kendője? – Steve levette véres kezét a karjáról, és a sebet nézte. – A fenébe! De ronda… Elesztriel elengedte Főnixet, és adott egy kendőt Stevenek, aki bekötötte a sebét. Közben összevérezte a kendőt, s úgy nézett ki, mintha folyamatosan folyna a vére. – Mi lesz, ha elfertőződik? A foga közé kapta a kendő egy sarkát, úgy szorította meg a kötést. Amikor félig felnézett, a szeme sarkából észrevette, hogy a várfokról figyeli őket valaki. A sárkánypap volt az, akit eddig kétszer látott életében. Ott állt fönt, több emelet magasságban, és minden kétséget kizáróan őket nézte. Sőt Steve úgy érezte, csak őt nézi. – Mit keres az ott? – kérdezte, mire mindenki odafordult. – Azt hittem, már rég elment. – Valószínűleg valami itt tartja – mondta Elesztriel. – A sárkánypapok is olyanok, amilyen ez a világ… szerinted. Nem sietnek sehova. S ugyan miért is sietnének? – Nos, szájalsz vagy harcolsz? – kérdezte Edvir. – Mert a kardforgatás miatt vagyunk itt! – Harcolok – felelte Steve, és elszakította tekintetét a sárkánypaptól. Feltámadt az önérzete, meg aztán el is szégyellte magát, hogy gyengeséget mutatott. – Hát persze, hogy gyakorolni akarok. Rajta! Beköszöntött az este, és Steve nem bírt a szobájában maradni. Egy őrrel a háta mögött felballagott a várfal egy magasabb erkélyére, oda, ahol le tudott ülni, és meg tudta bámulni Mordovot, a királyi várost éjszaka. Csend honolt a mögötte húzódó várfal hosszán, az utcákról felszűrődő zajokat elvitte az alkonyattal feltámadó őszi szél. Egy árny lépett Steve mellé, s amikor föltekintett, a tünde nőt látta maga mellett. – Csak nézelődöm – mondta neki félvállról. – Mást úgysem tehetek. – Nem számon kérni jöttem – felelte Elesztriel. – Nézelődjünk együtt. A tünde rátámaszkodott a vastag kőfalra, és Stevevel együtt bámulta az utcákat, amelyek mentén a házak ablakaiból sárgás fények szűrődtek ki. Mint egy hatalmas távoli gyertyamező. Fáklyás alakok mozogtak, kocsik és szekerek, amelyeknek bakján mécses imbolygott. Bizonyos helyek, épületek világosabbak voltak, az aquadukt vége, a kutak, az éjszakai piac és a nagyobb kocsmák, ahol az udvaron is folyt az élet, Ökröket sütöttek… – Szép – mondta Steve. – Ilyen lehetett az a város is, amelyben élek, úgy pár száz éve. – Most milyen? – Világosabb, és nagyobb a mozgás. Minden mozog. – Szép? – Az. Szeretem. Elesztriel körbehordozta tekintetét Mordovon. – Ez a királyi erkély. Koronázások után mindig ide lép ki a király, s megmutatja magát Mordova népének. Itt lobban lángra az évfordulót jelző színes tűz, és itt köszöntik a díszes vendégeket. Itt mutatják majd fel Veras koporsóját, miután kihozták a székesegyházból, és mielőtt elhelyeznék őseinek kriptájába. – Ezért a fekete zászlók?

– Ezért. A palota feketébe borult, a város viszont kifényesedett. Sokan vannak most lent, sokan jönnek a városba leróni kegyeletüket a herceg előtt. Most kicsit világosabbak az esti utcák, mint máskor… Steve bólintott. – Kérdeznék valamit – kezdett bele a tünde kicsit később. – Nosza! – nézett rá meglepetten Steve. – Nem kell engedély hozzá, gondolom. – Hogy vannak nálatok a kapcsolatok a férfiak és nők között? Steve elmosolyodott. – Kicsit lazábban, mint itt. Legalábbis azt hiszem. Ha feltételezem, hogy ti a középkorban éltek, azok szerint a normák szerint… – Érthetőbben! – Nálunk egyre több a szabad kapcsolat, ami csak a testi érintkezésre megy ki. Felbomlottak a régi szabályok, a férfiak és a nők szabadok. A nők harmincéves korukban szülnek, a férfiak pedig építik a karrierjüket. És mindenki gyakorta félrelép, többnyire következmények nélkül. – A szerelem számít valamit? Steve eltöprengett. – Számít, de egyre inkább legendának tűnik a létezése. – Szomorú világotok van. – Az. Az erkölcs és az önfeláldozás is kezd eltűnni belőle… – Ez így túl lehangoló volt, ezért aztán Steve összeütötte a tenyerét, és hangot váltott. Megpróbált energikusabb és vidámabb lenni. – Úgyhogy még jót is tehet a ti világotok a miénkkel. Elesztriel hosszan nézett rá. – Azon gondolkodtam, amit reggel beszélgettetek lent, a gyakorlótéren – mondta aztán. – Ti meg fogjátok változtatni ezt a földet. Hozzátok a tudásotokat és a felfogásotokat az életről. Aztán kardot ragadtok, és terjeszteni fogjátok. Mi nem tudjuk ugyanezt megtenni. Mi ide vagyunk kötve. – Ti is hatással lesztek ránk – felelte Steve. – Bár nem tudom, hogyan. Ha tényleg olyan sokan ébrednek itt közülünk, akkor ez a világ jelentősen megváltoztathatja a mi világunkat is. – Hatmilliárdból százezer sok? Steve számolt. – Hatvanezerből egy… Egy kisvárosból egy ember. Egy európai fővárosból, tehát egy nagyvárosból harminc-negyven. Legfeljebb ötven. Nem sok. De mifelénk sokkal kisebbnek tűnik a világ. Az emberek hamarabb megtalálják egymást. Gyorsabbak a hírek, mint a szél. – Eszébe jutottak a gyerekmesék, amiket kilenc-tíz évesként olvasott. – Gyorsabbak, mint a gondolat. – Az hogyan lehet? Azt mondtátok, nincs a világotokban varázslat. – Találmányokkal. Amelyekről a királynak beszéltünk első alkalommal. Emlékszel rá? – Mobil – bólintott a tünde. – A szót megjegyeztem, csak elképzelni nem tudom. – Elfér a tenyeredben, és számok vannak rajta. A számokat beütöd, és azt hívod, akit akarsz, persze, ha szintén van ilyen telefonja. A hangod jellé alakul, majd felmegy a világűrbe, és visszatér onnan, akárhol is légy a földön. – Mint a madarak. – Majdnem… – Steve felsóhajtott. – Teljesen más minden. – Elhiszem, hogy nehéz nektek… Stevenek hirtelen eszébe jutott valami. – Elesztriel! Főnix rajzoló. Kérd meg, hogy rajzolja le, hol él! Lerajzolhatja a mobilt is, a járműveket, a repülőt. Mindent, amit csak kívánsz.

– Ó, nem hiszem, hogy örülne egy ilyen kérésnek. – Én viszont biztos vagyok benne, hogy örülne neki – somolygott Steve. – Észrevettem, mit érez irántad… A tünde meghökkent és elpirult. Érezte ezt, s ettől haragos is lett. – Fejezd be! – Miért? – Mert nem illő. – Nálatok. – Steve már vigyorgott. – Nálunk ez is az. – Most azonban itt vagytok. – Viszont pontosan arról beszéltünk, hogy mindkét világ változik. Látom ám, hogy neked sem közömbös Főnix. – Háromszáz évesnél is több vagyok. Ő meg nincs harminc sem. – Tuti, hogy leélt már háromszáz évet PlayStationon. – Az mi? Steve nevetett. – Majd lerajzolja! Egészen megkedvelte a tündét. Neki ugyan nem volt az esete, túlontúl vékony volt, és az arca is inkább különleges, mint szép, de kedvesség sugárzott róla. Harcos volt, mégis bájos. A mindennapokban bájos, a háborúban harcos – osztotta el magában a jellemét Steve. Viszont neki is megjött a bátorsága megkérdezni valamit, ami reggel óta (de talán tudat alatt még régebben) foglalkoztatta. – Elesztriel! Egy magamfajta… szerinted lehet sárkánypap? A tünde első reflexből elütötte a kérdést. – Ha álmodó császár lehet, akkor miért ne? – Ne tréfálj! Hallottál már olyanról, aki a másik világból jött, és mágus lett? Esetleg sárkánypap? – Sárkánypappá válni nem könnyű. Megtanulni harcolni, varázsolni, társaddá, sőt barátoddá tenni a sárkányokat… hogy elfogadjanak… Évek, évtizedek kérdése. – De megpróbálhatom? – A próbálkozás lehetőségét mindenki megkapta… – Igen, ezt nálunk úgy mondják, próbálkozni mindig lehet. – Steve elkedvetlenedett. – Nem tudom – folytatta –, azelőtt soha nem zavart, ha csak úgy éltem bele a nagyvilágba, de most… most túl nagy körülöttem a zűrzavar, és úgy érzem, egy kis rend jó lenne. – Elmosolyodott. – Ha az őseim ezt hallanák… vagy Réka, biztos nem hinnék el. Steve és a rendszeretet… Elesztriel kihallotta az őszinteséget Steve hangjából, és átgondolta a kérdést. Nem akarta letörni a férfit, de hiú reményeket sem akart ébreszteni benne. – Hallottam már olyan idegenről, aki mágusnak tanult, és elsajátította a technikát. Kósza hír volt, és először nem is hittem el… de most már el tudom fogadni, hogy igaz lehet. – Tehát van rá esély? Nem tudom… valahogy vonz a dolog. Soha nem láttam még embert úgy harcolni, mint az a sárkánypap, ott, a faluban. – Steve elhallgatott, majd megkérdezte. – A sárkánypapok sárkányokkal érintkeznek? – Igen. – Tehát vannak itt sárkányok?

– Olyan ősi faj, mint a tündék. A legősibbek ezen a földön. Az angyalok, a sárkányok és a tündék. – A mindenit! És sárkányháton szállnak az égen? – A sárkány nem hátas! A sárkány barát. Te lovagolnál Főnixen? Steve vigyorgott. – Elbírni elbírna… Elesztriel is nevetett. Steve visszanézett az őrre a hátuk mögött. – Szerinted érti, miről beszélünk? Elesztriel is hátra sandított. – Nem az ő dolga. – Na, például ez is érdekes a ti világotokban… De nem részletezte. Kényelmesen rádőltek a várfalra, és Mordovot nézték. Steve élvezte ezt a pillanatot, a város felett, józanul, egy idegen világban. Bármiféle késztetés, rohanás nélkül. A mobilja nélkül. És a reménnyel, hogy álmában sárkánypap lehet. A kérdés csak az, hogyan kérje meg a papot, hogy fogadja be és tanítsa. Már éppen meg akarta ezt is kérdezni a tündétől, amikor a hátuk mögött hangzavar támadt. A palota belsejéből jött, fegyverek csattogása és kiabálás. A hangzavar egyre erősödött, közeledett, és egyre többen csatlakoztak hozzá. Egy alak szaladt fel a várfalra, kezében csupasz pengével. Körbepillantott, majd rohanvást megindult feléjük. – Ki ez? – kérdezte Steve döbbenten. – Goran. Meldiana vőlegénye, akit megvádoltak Veras megölésével. Őrük kivonta a maga kardját, és a menekülő elébe állt. Rövid párbaj következett, amiben a revenzai lovag maradt felül, a katona pedig szétnyílt fejsebbel, holtan zuhant a földre. Goran ekkor a tünde és az álmodó felé fordult, arcán elszántság ült. Elesztriel előrelépett, bal kezével maga mögé tolva Steveet. – Te voltál? – kérdezte a lovagot. – Te ölted meg a herceget? – Sem a herceget, sem Scoront – válaszolta komoran Goran. – Jó – bólintott Elesztriel. – Hiszek neked… Goran egy pillanatig merőn nézte őket, majd elszaladt. Távolabb felugrott a falra, pontosan ott, ahol a gyász zászlaja függött. Eldobta kardját, s egy tőrt húzott elő. Belevágta a zászlóba, és átlendült a falon. Hallani lehetett a szövet hasadását. Aztán mindent elnyomott egy hosszú, tülkölésre emlékeztető hang. A külső fal rúnái életre keltek, felizzottak, és riadóztatták a katonákat, akik már amúgy is tudták, hogy szökik a hercegnő vőlegénye. Steve és Elesztriel ráhasaltak a várfalra, úgy néztek ki, hogy lássák a menekülőt. Mögöttük tucatnyi mordovi katona szaladt el, hogy elkapja Gorant, de későn érkeztek. – Ebből megint baj lesz – kiabálta túl Elesztriel a rúnák keltette riadójelet. – A lovag revenzai… Goran egy darabig még a zászló alján lógott, majd lábát a falnak feszítette, és ellökte magát. Több mint tíz métert zuhant, s egy háztetőn landolt, amit súlyával átszakított. Hamarosan a ház utcai ajtaján rohant ki, és elnyelte Mordov éjszakája.

Az éjjel túl hosszú volt Steve számára, bár meglehet, csak azért érezte annak, mert az álomvilágban más volt az emberek életritmusa. Korán feküdtek és korán keltek, szemben Steve szokásaival, ráadásul az álmodó nem is volt még álmos. Ébren és egyedül egy túldíszített, de üres szobában – meglehetősen unalmas program volt. Steve meggyújtotta az összes gyertyát, fényárba borult a terem. A fény mellett megnézett mindent, amit csak lehet. Előbb a festményeket a falon, aztán a dísztárgyakat, a bútorzatot, s amikor már minden négyzetcentimétert ismert, arra gondolt, kereshetne titkos járatokat. Átkopogtatta a falat és a padlót, de semmit sem talált, csak az idő telt el valamennyire. Végül leült az ágy szélére, és gondolkodott. Átgondolta a napot, a lehetőségeit. Csend honolt, olyan, amilyen otthon sosem. Friss levegő áramlott be, olyan, amilyen Budapesten soha. Talán ezért is pörgött olyan jól Steve agya. Végiggondolta, mit is érez… mert változott benne valami. Valóban megkomolyodott. Nem csak úgy érzi. Persze még játssza az agyát, s adja magát… de belül, legbelül már mintha formálódna egy új Steve. -Így megy ez? – tette fel magának a kérdést. Egyszer csak rájövök, hogy a körülmények megváltoztattak? Felteszem a kérdést, ki vagyok, s mit akarok, s bár nem tudom a választ, már maga a kérdés is jelzi, hogy megváltoztam? De mivé lettem? Mivé leszek? Steve hanyatt dőlt, kezeit szétcsapta, s nézte a festett mennyezetet. Ki hitte volna ezt pár napja… néhány hete… hónapja? Egyszer csak felállt, és az ajtóhoz sietett. Kopogott, s az őrök kintről kinyitották az ajtót. – El kell mennem – mondta nekik Steve eltökélten. – Hova? Steve elárulta. – Nem volt megbeszélve, vagy nem is tudom… időpontot kellett volna kérnem, de oda kell mennem – folytatta. – Kísérjenek el, semmit nem teszek menet közben. Megígérem. Aztán ha nem fogad, akkor visszajöhetünk, nem lesz gond. A két őr összenézett. – Nem volt megbeszélve? – Nem. – Érdekes. Mert ő azt mondta, ha készen állsz és szólsz, álmodó, akkor vezessünk el hozzá. Steve bólogatott, aztán föl is fogta, amit az őrök mondtak. – Ööö… vár engem? – Úgy tűnik. – Akkor menjünk! Beállt a két őr közé, s elindultak a folyosón. Steve biztosan érezte, hogy ezen az estén ő irányítja a sorsát.

Huszonegyedik fejezet

A Szent Artus Székesegyházhoz napokon s éjeken át özönlöttek Mordova lakói, fiatalok és vének, asszonyok és férfiak, munkabírók és nyomorékok. Látogatásuk nem csupán a halott hercegnek szólt, hanem Eronis királynak is. Gyászukkal őt támogatták. Veras teste kint nyugodott Artus oltára előtt. A fiút ünneplőbe öltöztették, arcát kicsinosították, haját olajjal kenték be. Távolról úgy tűnt, mintha csak aludna, közelről azonban nagyon jól látszott, hogy testéből elszállt az élet. Arca a kenőcsök miatt fénylett, valódi színe a halál sápadtsága lett volna a festékek alatt. Leginkább rezzenéstelen szemhéján látszott, hogy halott. A szemhéja olyan volt, mintha leragasztották volna. Egy vékony hártya az élet tükrén. Csendesen haladtak el előtte az emberek, s üveggel védett képmására nyomtak csókokat. A sor utcákon, tereken, városrészeken át húzódott, a mordovaiak napokig vártak, ha kellett, hogy a herceg elé kerülhessenek. A temetés hajnalán azonban katonák érkeztek, és bezárták a templomajtót. A koporsót a vállukra vették, és egy titkos járaton át a palotába vitték, a király személyes kápolnájába. Ott szépen elhelyezték, majd elmentek, nem volt szükség rájuk. A királyi család, élén Eronisszal, majd Domer és Chassin, Meldiana, Tia és Elsbeth sorban a koporsó elé járultak, és elbúcsúztak öccsüktől. Aztán besorjáztak a temetésre Mordovba érkezett hadurak, a hat tartomány mindenható urai, majd a bárók, nemesek, lovagok. Egész délelőtt jöttek és jöttek a címeres emberek, hogy leróják kegyeletüket. A palotában mindezek ellenére halotti csend uralkodott, mintha csak megdermedt volna az idő. Aztán eljött a pillanat, amikor megérkezett a székesegyház főpapja és papjai. Lovagok emelték vállukra a koporsót, és beálltak a papok után a sorba. A királyi palotarészből kanyargós, de lépcső nélküli út vezetett a díszerkélyre, ahová lassan kivonult a menet. Ott a lovagok megálltak a koporsóval, úgy, hogy a lenti tömeg is láthassa, a főpap pedig nekikezdett a búcsúztatásnak és az imának. Alant a város feketéllett az emberektől. Az égboltra baljós felhők gyűltek, feltámadt a szél, de nem köszöntött rájuk eső. A felhők mögött alkonyodni kezdett, egyre sötétedett. Fáklyák és mécsesek sora gyulladt, s mire a főpap befejezte, már százezernyi láng lobogott az éjszakában. A papok énekeltek, s ezer meg ezer torok énekelt velük. A lovagok megfordultak a koporsóval, és a kripta felé indultak. A gyászolók az erkélyen maradtak, csak a királyi család kísérte Verast a kriptáig, oda, ahol a fiú az örökkévalóság felé indul majd tovább. Az esti toron nem szólt zene, nem voltak mutatványosok, nem volt mulatság, csak csend. Lucius méltatta a herceget, beszélt szándékairól és a benne rejlő lehetőségről. A király szürke tekintettel ült az asztalnál, Domer dühödten, Chassin fáradtan, a lányok pedig sírtak. Végigsírták a napot. Most itt volt a vár összes vendége, mindenki. A hadurak, lovagok, bárók mellett a tündék is, mágusok és megbecsült tudósok. A sárkánypap szemben, az asztal másik felén. Hirtelen Domer az asztalra csapott. – Nem értem, ez hogyan történhetett – kiabálta. – Hogyan lehet megölni egy herceget a mordovi palotában, amikor itt vannak a mágusaink, a rúnáink és ezernyi katona… A teremben döbbenten hallgatott mindenki. – Herceg – szólt békítően Lucius –, kérlek, nyugodj meg! – Az öcsém halott! – kiabálta Domer magából kikelve. – Egy tizennégy éves fiú halott. Hogy nyugodhatnék meg? Senki nem volt képes megvédeni!

Feldanor, a mágus állt fel az asztal mellől. – Herceg, igazságtalan vagy. – Igazságtalan? Tízezernyi praktikátok, százezernyi varázslatos szeretek sem véd minket. Még arra is elégtelenek, hogy megtudjuk, ki a gyilkosa… – A szeme… – Ne is említsd! Üveggolyók voltak a szemhéja mögött. Üveggolyók voltak az öcsém szemhéja mögött a koporsóban. Nem ezt érdemli. Színes játékgolyókat… Oldalt hangosan felsírt a középső lány, Tia. Az asztalra borult, hisztérikusan zokogott. Egy szolga lépett oda, ölébe vette, és kivitte a teremből. Eronis Domer karjára tette a kezét. A király utolsó erejét fogyasztotta. – Ne most, fiam… – Mikor, apám? – Domer lehalkította hangját, azonban az így is tele volt haraggal. – Átkozott legyen mindenki, akinek egy tizennégy éves fiú halála kellett… A legfájdalmasabb kínok között haljon meg. – Mindannyiunknak fáj… – Miattam ölték meg. – Meldiana szólt közbe hirtelen. A hercegnő a tányérjára meredt, annak beszélt. – Úgy érzem, miattam ölték meg. Luciusnak egy pillanatra megállt a szíve. A következő szavak alatt azonban visszanyerte lélekjelenlétét, és lopva körbepillantott, észrevette valaki gyors színeváltozását. Sohan báróval akadt össze a tekintete. A báró karvalytekintettel fürkészte őt. – Engem nem tudtak megölni, megölték hát őt – folytatta Meldiana. – Én vagyok az oka. – Ugyan, lányom… – Nem – nézett apjára Meldiana. – Ne szólíts így! Lassan felállt, majd mintha csak ólomból lennének tagjai, távozott. Csend ült a hatalmas falak között. A jelenlévők még enni sem tudtak. – Nem illik ez Veras emlékéhez – morogta a király. – Egyetek, jó urak! – intett a vendégsereg felé. – Tort ülünk ma este, senki ne merjen éhesen távozni innen! Az étkezés folytatódott. – Béküljetek meg egymással! – szólt oda Chassin Eronis királynak. – Apa és lánya között nincs helye haragnak. – Azt reméltem, majd ma megtörténik – válaszolta a király. – De korai még. Meldiana nem bocsát meg. Makacs lány… – Felmordult, majd azt mondta, – Makacssága a vesztünket okozhatja. – Ha Goran ölte meg öcsénket, megérdemli a börtönt és a kínhalált. Vissza kell hozni – mondta sötéten Domer. – A világ végéig kell űzni. Ha szükséges, felforgatni utána Revenzát. – Erről most ne beszéljünk itt – intette az uralkodó a herceget. – Most ne. – Az ország meggyengült – mondta Domer. – Nem merünk cselekedni… – Merünk. Újabb mágikus rúnákat vésetek fel a várra. A folyosókat is figyelni fogják, a termeket… – Ez védekezés csupán, apám! Támadni kell. – Kire, fiam? Kire?

– Veras haláláért valakinek felelnie kell. – Ezt én is tudom. De nevezd meg az ellenfelet. – Revenza. – Karmen és a Birodalom fenyegetése mellett szálljunk hadba Revenzával? Gondolkodj herceghez méltón! Leendő királyhoz méltón. – Eronis gyászoló apából hirtelen megint királlyá vált. – Az ország az első, fiam! Az ország érdekei. Ezt sose felejtsd el. Domer mereven ült, majd mereven bólintott. – Igazad van, apám… igazad van, mint mindig. – A herceg a kupához nyúlt, megragadta, majd székét hátralökve felállt. – Az öcsémre iszom – harsogta. – Az öcsémre, akit neveltem, tanítottam, s aki a világ legjobb lovagja lett volna, ha hagyják élni. Megígérem, hogy gyilkosát a világ végére űzöm akkor is, ha magam is ott veszek vele. Halála élessze fel Mordovában a harci szellemet! Mindenki a magasba emelkedett a király, a tündék és a sárkánypap kivételével. Még a két mágus is felállt. Kupáikat Verasra emelték, s ki-ki annyit ivott, amennyit csak egyszerre bírt. A végét maguk mögé öntötték a földre. A bor vörösen folyt szét a padlón, akár a vér.

Huszonkettedik fejezet

Deff napok múlva tért csak vissza távoli útjáról, és miután leszállt lováról, egyenesen a királyhoz ment. Beszélgetésük a trónterem mögötti kis helyiségben zajlott. Közben Lucius fent térdelt a kürtő mellett, s minden szavukat kihallgatta. – Megtaláltam a helyet, ahol el tudjuk rejteni a hercegnőt – jelentette a lovag Eronis királynak. – Olyannyira biztos, hogy sem Karmen, sem a zsoldosai nem találnak rá. – Merre van? – Még neked sem árulom el. – Hinni akarom, hogy igazat beszélsz, mert Veras után… – Eronis hangja elcsuklott. – Veras után még egy gyermek… Ráadásul, ha Meldiana igazat mondott… – Mire gondolsz? – Hogy Veras miatta halt meg… Deff nem válaszolt azonnal, megpróbálta követni a király gondolatmenetét. Fent, a kürtő mellett Lucius is összeráncolta szemöldökét. Ő ott volt annál az esti szóváltásnál, amire a király utalt, a lovag viszont nem. Ennek ellenére a tárnokmester sem tudta, hogyan jutott ez most az uralkodó eszébe. – Mi köze Veras halálának a hercegnőhöz? – kérdezte Deff. – Meldianát őriztük. Nagyon őriztük azóta az este óta. A gyilkos tehát megölte a fiamat, mert Meldianához nem férhetett hozzá. – Ennek semmi értelme! – Nem tudhatod, Deff… nem tudhatod… – Akkor nem a revenzai Goran lenne Veras gyilkosa – mutatott rá a lovag. – Goran sosem bántaná a hercegnőt. Ha igaz lenne az, amit most állítasz. – Talán – felelte hallható zavarban a király. – Talán igen. Talán nem. Itt már Mordova jövője a tét. Sok mindent nem tudunk, nem sejthetünk… Mit akarnak ellenségeink… Deff megköszörülte a torkát. – Attól félek, Karmen nem is Meldiana életére, hanem a lelkére jelent igazán veszélyt – mondta. – A lelkére? – Úgy van. Mindketten sejtjük, miért Meldiana kell a mowurok úrnőjének. Ha csak vér kellene, bárki jó lenne Karmennek. Szűz vért is tudna szerezni, ha pedig a mordovai királyi házból kellene vér, éppúgy megfelelne neki Tia vagy Elsbeth lányod. Ennek ellenére Meldianára van szüksége. – Igen, igen… – motyogta a király. – A vérével együtt a lelke kell neki. És mivel nem tudjuk, miféle varázslatra képes még, jobb, ha minél kevesebben ismerik a búvóhelyét… A király nem válaszolt, fent, az emeleten arra lehetett következtetni a hangokból, hogy leült egy székre. Lucius közben arra gondolt, itt mindenki mindent tud, csak ő nem.

Lent Eronis király valóban lerogyott díszes székére, amely a súlya alatt megcsúszott kissé. Deff a szemközti falnál állt kardjára támaszkodva, tartásában semmi tisztelet nem volt. Ő csak a feladatát végezte, pontosan úgy, mint amikor egy falut véd a rablóktól, vagy a molnár elkóborolt gyermekét keresi az erdőben. – Mikor fogom látni a lányom? – kérdezte a király. – Nem sejthetem – felelte őszintén a lovag. – Talán soha. – Az idők végéhez érünk lassan. – Eronis letört volt. – Újabb hírek jöttek a Birodalomból. Az ébredések száma nem csökken, az idegenek száma kétszeresére, háromszorosára nőtt. Orkhon császár fémeket vesz a törpöktől, és minden ács munkában van, kovácsműhelyeket készítenek. A falvak népe hatalmas magtárakat és hodályokat emel, falakat húz fel. Az egész ország egy hatalmas katonai táborrá alakul. – Én is hallottam ezeket a híreket. Sőt magam láttam egy menetelő sereget is. Szedett-vedett csürhe volt. – Amelyet kiképeznek a fegyverek forgatására. Olyanok lesznek, mint a vöröshangyák. Egyenként ugyan eltaposhatók, de ezrével és ezrével jönnek majd. Elpusztítják a vidéket. A városok állni fognak, de az ország elpusztul. – Bölcseiddel találsz majd megoldást. – Ez a bölcseim véleménye is. Hogyan küzdhetünk végeláthatatlan hangyaseregek ellen? – Tűzzel. – Ami ugyanúgy elpusztítja földünket. Deff hallgatott. Jobban ismerte azt a vidéket, amiről Eronis beszélt. Két évtizede rótta az utakat, ismerte az emberek mindennapjait, gondjait és örömeit. Mordovba mindezek nem jutottak el, akármennyire is igazságos volt a királyi hatalom, s igyekezett az ország parasztjainak is segíteni, ha nehézségek támadtak. – Másról is hallottam azonban a keleti országszélen – szólalt meg Deff –, mint a Birodalom fegyverkezése. Sokaknak nem tetszik Orkhon császár hatalomátvétele. És az sem tetszik, hogy katonai táborrá változtatja a földeket. Úgy vélik, a Birodalom növekedését békés munkára kellene kihasználni, vetni kellene, aratni… – Mit akarsz ezzel mondani, Deff? – nézett fel a király. – Hogy egyesek szerint a Birodalomban ellenállás szerveződik. Miközben Orkhon felfegyverzi a seregét, felfegyverez olyanokat is, akik majd fellázadnak ellene. – A mi földünk szülötteiről beszélsz vagy álmodókról? – Ezekről is, azokról is. Egy nevet is hallottam, aki a lázadást szervezi. Ő álmodó, mint a császár. Lehet, hogy a másik világból ismeri is. Ismeri a gyengéit, erősségeit, azt, hogy hogyan gondolkodik. Egy álmodó ebben a küzdelemben előnyösebb helyzetben van. – Mi az a név? – Carlos. Eronis a fejét rázta. – Nem hallottam róla. Fent a hallgatózó Lucius már nem tudott volna ilyen biztosan nemet mondani. Egypár kémjelentésben olvasta ezt a nevet, de a veszély nem tűnt komolynak. – Ez a Carlos, ha ért ahhoz, amit csinál, komoly fejfájást okozhat a Birodalomnak. Ha nem is győz, de időt nyer nekünk, s talán megrendíti Orkhon hatalmát.

– Várjunk a bizakodással. – Miért várjunk vele, ha a félelemmel nem várunk? – Deff hirtelen dühös lett. – Menekülünk a hercegnővel, de nem teszünk semmit a visszavágásért. – Nem támadtak meg minket! – Kifogások! Le kellene csapnunk rájuk. – Hogyan? – kérdezte a király. – Nem fogok háborút kirobbantani. – Akkor sem, ha ezzel egy nagyobbat megelőzöl? – Ugyan, Deff! – Eronis hangjába is erő költözött. – Hiszen ugyanaz a métely rág bennünket is. Mordován belül sincs egység. Báróim és lovagjaim gyűlölik egymást. – Mire gondolsz, uram? – Arra, hogy békülésed Sohan báróval kívánatos lenne – mondta Eronis. – Nekem nem – felelte komoran Deff. – Soha. – Akkor hát mit várhatok? – kiabálta Eronis. – Menj, lovag, tedd a dolgod! Tudom, hogy hűen szolgálsz, hát hagyd el a palotámat, és ne nézz vissza! – Ez a legbőkezűbb fizetség, amit kérek – hajolt meg Deff, és elhagyta a termet. Lucius úgy érezte, most okosabb lett. De nem eléggé. Eronis király az alkonyat közeledtekor felment lányához, Meldianához. Szolgák vitték mögötte a súlyos, ételekkel megrakott tálcákat, mivel Meldiana hercegnő a szörnyűséges hangulatú vacsora óta nem jött le a közös étkezésekre, és az étekhordók szerint azóta nem is evett semmit. A lakrészébe hozott ennivalókat érintetlenül vitték vissza a konyhába. A király lassan haladt, mert erejét ugyan visszanyerte a betegsége s fia halála óta, de a lépcsők és a lépések hosszú sora még próbára tették izmait. Lucius mellette lépkedett, de nem szólt semmit. Induláskor elmondta véleményét, ám a király nem hallgatott rá, s a tárnokmester nem szeretett kétszer hiába beszélni. Amikor a hercegnők folyosójára értek, Eronis megállt az ajtótól négylépésnyire. Egyik katonája eléje lépett, s megdöngette az ajtószárnyat. Elsőre nem jött válasz. A király bólintott, mire a katona még egyszer bedörömbölt. – Nem kérek semmit! – kiabálta ki Meldiana határozott hangon. – Vigyék vissza oda, ahonnan hozták. – Eronis király jött látogatóba – kiabálta a katona. – Nem akarom látni a királyt. – Nyissa ki az ajtót, hercegnő… Az uralkodó előrelépett és megszólalt. Kérő hangon. – Nyisd ki, lányom, az apád előtt!… Meldiana nem válaszolt. A király várt s nem hiába. Nem azonnal, de hamarosan feltárult az ajtó. Résnyire nyílott ki, csupán jelezve, hogy nyitva van. – Én kint maradok, felség – mondta Lucius. – Csak megnehezíteném a beszélgetést. Eronis helybenhagyólag bólintott. A katona belökte az ajtót, s a király belépett. Az étekhordók is besiettek, lerakták a tálcákat, s fürge kezekkel megterítettek a hercegnőnek és a királynak. Mindeközben Meldiana az ablakon bámult kifelé, az apja pedig őt nézte szótlanul. A szolgák kimentek, s csak két katona maradt bent az ajtó mellett. Megálltak egyenesen és

mereven. Előrenéztek, fülük bezáródott. Szoborrá merevedtek. – Lányom… Meldiana csak állt ott, meredten nézve kifelé. A király két lépést tett felé, de a hercegnő szavai megállásra késztették. – Mit akar a király, akinek eszébe jutott, hogy néha az apám is legyen? – Azt akarja, hogy ránézz! A hercegnő lassan megfordult. Tekintetében könny ült, de nem az apjáért, hanem a tehetetlen feszültségtől. – Nézzek rád? – kérdezte visszafojtott haraggal Meldiana. – Szerinted, apám, mit látok? Biztosan nem azt, amit te, amikor tükörbe nézel… – Úgy hittem, Veras koporsója fölött megbékülünk… – Tévedtél. A fiad meghalt, a lányodat most ölöd meg… Nem tudok békülni, mert a méreg a szívemben van, s ezt a mérget te adagolod, apám. Eronis tehetetlenül állt egy pillanatig. Nem ismerte a gyermekeit annyira, hogy erre válaszolni tudjon. A fiúkat még valamennyire, de a lányokat… Meldiana pedig kiváltképp ismeretlen volt számára, felnőtt nő, aki már nem az apja tiszteletében él. Önálló gondolkodó, és… gyűlöletre is képes. Egy országot könnyebb vezetni, mint egy lánygyermeket kiismerni, gondolta Eronis keserűen, aztán rájött, hogy Mordova mai helyzetében a kettő összefügg. – Csak azt teszem, ami a feladatom – mondta Eronis. – Döntök az ország ügyeiben. – Nem Goran ölte meg Verast. Nem a vőlegényem tette – emelte fel a hangját Meldiana. – Kitört a szobájából. Megtámadta az őreimet!… Mi más lehetett a célja? – Ez őrültség! Miért lett volna ez a célja? Goran a legbecsületesebb revenzai, akit ismerek. Szeret engem. – Nem kétlem – biccentett Eronis. – De ki tudja, mi rejtőzhet még a szívében? Meldiana, mint a felhergelt bika, úgy lépett előre. Eronis tekintete e pillanatban elfelhősödött, de a hercegnő nem támadt apjára. Még nem. – Katonákat küldtél utána, hogy megöljék! – kiabálta Meldiana. – Azért, hogy visszahozzák. – És mit teszel vele, ha mindenki bűnösnek tartja majd? – Ha nem az, miért szökött meg? – Mert rásütöttétek a bélyeget. Pedig mondtam, hogy Veras halála alatt velem volt. – Nem kell védened. – Az igazat mondom! – sikoltotta tehetetlen dühében a hercegnő. – Az igazat, érted, apám? – Az igazságot senki nem ismeri! Meldiana erre nekiesett az apjának, és ököllel verte. Két katona lépett közbe, és fogta le a hercegnőt, aki folyamatosan azt kiabálta, „gyűlöllek”. Eronis csendesen nézte lányát, majd rájött, hogy semmit sem tehet. Amikor Meldiana kifulladva elhallgatott, a király megszólalt… utoljára.

– Azért is jöttem, hogy közöljem, elvisznek Mordovból egy rejtekhelyre, ahol az életed biztonságban van. Készülj, holnap indultok! És örülj, hogy így döntöttem, nem másként. Ezután a király elhagyta a lakosztályt. Meldiana gyűlölködő kiáltásai még messzire elkísérték a folyosón. Deff összeszedte a társaságot, és az utolsónak maradó Főnix lakrészébe ment velük. Ott volt Edvir és Elesztriel, illetve Steve is, aki különösképpen csendesnek tűnt. Deff intett nekik, hogy helyezzék kényelembe magukat, mire Steve és Főnix az ágy szélére telepedett, a tündék viszont állva maradtak. – Hosszú és veszélyes útra fogunk menni – kezdte Deff. – Ahogy Eronis király kívánta, elrejtjük a lányát a gonosz szándékok és tekintetek elől. A tárnokmester tájékoztatása szerint azonban a hercegnő nincs jó állapotban. – Nem csodálom – szólt közbe Elesztriel. – A király katonákat küldött a revenzai lovag után. – Tudom – morogta Deff. – Sohan fia, Khealnor vezeti a hajszát. Goran nem sok jóra számíthat, ha elkapják. – Merre menekült? – Azt mondják, Ravóra felé, s mi is arra fogunk elindulni. – Keletnek tartunk? – lepődött meg Edvir. – A Birodalom felé? Azt hittem, Nifinbe megyünk, és ott rejtjük el a hercegnőt. – Nifin túl békés. Karmen felfalja a nifini varázslókat reggelire, ha megtudja, hogy ott van Meldiana. És felégeti az országot. – No, csak nincs ekkora hatalma? – nevetett Steve, de komor tekinteteket kapott válaszul. – Ne már! – Nem az a gond, hogy nagy a hatalma, hanem, hogy senki sem tudja, honnan ered. Varázslatai ellen kevés hatékony eszköz van, emellett mowurok alkotják seregét, akik szintén nem evilági lények. – Legyőzhetők ők is, nem? – Láttál már mowurfészket? – kérdezte Edvir. – Hogy láttam volna? Végig veletek voltam. – Majd azután kérdezz, ha láttál egyet! Deff leintette őket. – Karmenre és a mowurokra ne is gondoljatok, mert a gondolat is nagy úr. Ne csaljuk utánunk őket ezzel! – Ravóra lesz az első állomásunk az úton? – tért vissza a témára Edvir. – Igen. Ott majd felszedünk néhány segítőt. Nem sokat, nehogy feltűnést keltsünk. Az út egy szakaszán rablóktól kell tartani, s nem szeretném elveszíteni a hercegnőt, még mielőtt a búvóhelyre érünk. – Nem értem. Akárhogy haladunk, hacsak nem álcázottan, akkor bizony követhetnek minket. – Hát álcázzuk. Csak addig követhetnek, amíg be nem megyünk a törpök elhagyott tárnáiba. – Ó, de utálok a föld alatt lenni – bukott ki Elesztrielből. – Én se kevésbé – morogta a lovag –, de ez szükséges lesz. – Kik lesznek a segítőink? – Majd Ravórában elárulom. Nem mintha nem bíznék bennetek, de errefelé a falnak is füle van.

– Deff megkocogtatta a padlót a kardjával. – Ki tudja, milyen patkányok húzódnak meg a lyukakban? – Rajtakaptál valakit? – Nem, de Mordov már nem a régi. Ahol egy olyan ember, mint Sohan, a báróságig viszi, sőt hadúr lesz, az nem jó hely. – A lovag nem árult el többet. – No, csak azt mondom, szedjétek össze magatokat a hosszú útra. Kapunk két szekeret, az egyikben a hercegnő és udvarhölgye utazik majd. – Az is jön? – Én kértem. Egy nő ennyi férfi társaságában feltűnést kelthet, azután jobb is, ha nem mi vagyunk kitéve Meldiana mindennapos dühének. Az udvarhölgy bizonnyal jobban tűri majd. – Én nem megyek – állt fel Steve hirtelen. – Micsoda? – nézett fel rá meglepetten Főnix. – Mi az, hogy nem jössz? – Nem azért, mintha nem akarnék segíteni, már ha tudok valamit is csekély vívótudásommal. És nem is félelemből vagy mert nyavalygok – vetett egy pillantást Edvirre. – Hanem mert beszéltem Ongurral, a sárkánypappal. – Megtetted? – lepődött meg a tünde nő. – Meg. Az esti beszélgetésünk után másnap megkerestem… Magam sem tudom, miért. Elmondtam neki, hogy többet szeretnék megtudni a sárkánypapokról. Főnix is felállt. – Nem hajtott el? – Nem. Sőt hívott. Azt mondta, látta a tekintetemben a sárkányt. – Steve idegesen felnevetett. – Megnéztem tükörben, de addigra nyilván eltűnt… Ne haragudjatok, hogy eddig nem szóltam, de valahogy sosem jött ki jól a lépés. Mindig akadt valami gáz… Miután elhallgatott, csend ült közéjük. – Sárkánypap lesz az álmodóból – ingatta fejét Edvir. – Ha ez igaz, ti is mindenre képesek vagytok, úgy, mintha itt születtetek volna… – Mit csinál egy sárkánypap? – kérdezte Főnix Steve-től. – Magam sem tudom, majd kiderül, ha odaérek. – Mesélek róluk útközben – ajánlotta Elesztriel. – Úgyis sok időnk lesz az utakon… Főnix a tünde felé bólintott, majd kezet nyújtott Stevenek. – Sok szerencsét. Remélem, még találkozunk. – Nem kell elveszítenünk a kapcsolatot – fogadta el Steve a kezet. – Végiggondoltam a dolgot. Otthon beszélhetünk egymással, ha hajlandó vagy elárulni, hol laksz, és mi az igazi neved… – Erre már én is gondoltam – vallotta be Főnix –, és nincs ellenemre. – Érdekes taktika – morogta mellettük megütközve a lovag. Csak Edvir hallotta. – Az jó. – Steve kezdte. – Magyarországon, Budapesten élek, és Miklós István a nevem. – Joshua Franquesa. Steve nevetett. – Nem hiszem el. Hogy jön ide a Főnix? – Felvett művésznév. Tudod, a hamvából feltámadó… – És hol laksz? – Barcelonában. Spanyolországban.

– Tudom, hol van. Jártam ott egyszer, még a főiskolás évek alatt egy rozzant Opellel… – Megadom az e-mail címem – mondta Főnix. – Meg tudod jegyezni? A nevem egybeírva, aztán gmail. fenix, kukac, gmail, pont, com. – Hogy írod a Főnixet? – Spanyolosan. F… E… N… I… X… Steve elhúzta a száját. – Én is csinálok egy gmailes fiókot – mondta. – A levelezésem nyílt, a barátnőm akármikor belepillanthat. Persze nem teszi meg, de jobb elkerülni a bajt. Stevesdreams lesz a név. – Megjegyzem. – Angolul írhatok? Nem tudok spanyolul, ez a nyelv meg… Fogalmam sincs, itt milyen nyelven beszélünk. – Álomnyelven? – kérdezett vissza Főnix. – Nekem spanyolnak tűnik, neked nyilván magyarnak. Persze, írj angolul! – Miről beszélnek ezek? – kérdezte Edvir Elesztrielt. – Nem tudom – felelte a tünde nő –, de majd Főnixszel lerajzoltatom. Aztán előrelépett elbúcsúztatni Stevet. Jó példával akart elől járni, mert tudta, hogy sem Edvir, sem Deff nem lépnének előre maguktól. – Sok szerencsét a sárkánypapok földjén – mondta Elesztriel, és mielőtt kettőt pillanthatott volna, Steve már adott is neki egy puszit. – Köszönöm – mondta vigyorogva a férfi. – Biztosan látjuk még egymást. Így is történt.

Huszonharmadik fejezet

A Hegyicsillag Fogadó estére egyszerűen kiürült, amit a fogadós nemigen értett, hiszen az összes szobáját, de még a pajta legutolsó sarkát is kiadta az elmúlt napokban, s olyan nincs, hogy egyszerre tűnik el mindenki. Eddig úgy hitte, szerencséje van, mert a környező szálláshelyekről sorra kikoptak a vendégek, miután a palota királyi kriptájában végső nyugalomba helyezték az ifjú herceget, nála pedig mindenki maradt. Most azonban úgy vélte, a gond nagyobb, merthogy a vendégeknek eltűntek a ruhái is, tehát hiába maradtak még pár napot, azt bizony nem fizették ki. Mintha valami összeesküvés lett volna az ő tönkretételére. Példátlan skandalum ez Mordovban. Szólhatna a kapuőrségnek, de még mindig áramlik kifelé a tömeg a városból, elküldenék a fenébe. Ezt aztán megpróbálta elmagyarázni haragos feleségének is, ami tovább rontott a helyzeten. Végül úgy döntött, inkább a kapuőrök, így a fogadós a nyaka közé szedte a lábát… Mordovban valóban nagy volt a káosz, az emberek, akik napokon keresztül jöttek befelé, most mind ki akartak jutni innen. A temetés s az azt követő királyi torok és misék sora véget ért, a parasztokat, iparosokat, kereskedőket várta otthon a munka. A fogadóssal ellentétben ezt Harod isteni jelnek vélte, a tömegben még jobban el tudtak rejtőzni. A palotába viszont nehezebb volt bejutniuk, azzal együtt is, hogy hihetetlen sok ajándékot hoztak a gyászolók. Minden volt ott, amit csak ember készíthet, termelhet, nevelhet, s aminek tetemes része hamarosan megromlik vagy megdöglik. Harod némi gúnnyal gondolta végig, mi lesz ezeknek a sorsa a gyász utáni napokban. Az eszébe se jutott, hogy a királyi tanácsnokok mindet a legszegényebbekhez fogják eljuttatni. Egy rakodócsapat tagjaként jutott be a palotába ő és Daburon, akit végül kiválasztott maga mellé, ahol aztán elrejtőztek. Harod egyetlen tőrt csempészett csak be, amit eredetileg egy állatban akart elrejteni, de végül egy tökben helyezte el. Más fegyver nem volt náluk, mert rögtön lebuktak volna. A köteleket, amire szükségük volt a többiek becsempészéséhez, az ajándékok közé tették, és más szolgák vitték be a raktárba. Amikor bejutottak, egy sötét sarokban húzódtak meg, az adományok halmai mögött, a konyhához tartozó hatalmas raktárak egyikében. Megbújtak, míg le nem szállt az este. Könnyű megoldást választottak, az első két katonát, akit eléjük vetett a sors, megölték, és átöltöztek a ruháikba. Ezek után visszatértek a raktárba, megkeresték a tökbe rejtett tőrt és a köteleket. Harod és Daburon megosztoztak a terheken, majd a palotafal árnyékában haladva igyekeztek következő céljuk felé. Két kétfős őrjáratba is belebotlottak, de mindkettőt elintézték. Csendesen, gyorsan dolgoztak, az eszméletlen mordovi katonákat behúzták a palota belsejébe, s ott ölték meg őket. Majdnem egy órájukba telt, míg a várfal tetejére értek. A köteleket azonban még nem ereszthették alá, mert akkor felkeltették volna a palotát védő mágikus rúnákat. Ennek hatástalanításához a nifini Szíverődben kapott kis dobozka kellett. Illetve az, ami benne volt. Harod leakasztotta övéről a bőrzacskót, és előhúzta belőle a dobozkát, amely egy erőteljesebb nyomásra kinyílt. Egy bársonypárnán mithril-arany szálakból szőtt szelence feküdt, szálai között mágikus energiák feszültek. Egy kis wyvern formájú csat tartotta össze két oldalát, semmi több. Se lakat, se pecsét. Csak egy kis csat. Harod megérintette a szelencét, és úgy hitte, érzi a mágikus energiákat. Nem félt tőlük, mint a kívülállók nagy része. Inkább csodálattal nézett ezekre az erőkre. Csodálattal és mohó vággyal. Mert jól tudta, nem kell mágusnak lenni ahhoz, hogy valaki mágikus tárgyakat használjon. Nem

csupán egy kardot, egy tőrt vagy egy csuklyát. Hanem ezeknél nagyobb, sokkal nagyobb dolgokat is. Csak erőnek kell lenni a felhasználóban, és nem árt némi gyakorlati tudás. Így kötötte magához Barnazolt is évekkel ezelőtt. Harod a csathoz nyúlt, és igyekezett kiélvezni a pillanatot. Olyan erőt szabadít fel hamarosan, amely a világ leghatalmasabb uralkodójának palotáját fogja megbénítani. Csendesen és alattomosan, ahogy a köd rátelepszik a tájra. Mire észreveszik, már késő lesz. Daburon lassan hátrált. Ő nem szerette a varázslatokat. Semmi baja nem volt a mágiával megerősített fegyverekkel, de gyerekkorában azt verték bele, hogy a mágusoktól és praktikáiktól tartania kell. Ezt persze sosem vallotta volna be Harodnak. Harod felpattintotta a wyvern alakú kampót, és a szelence teteje készen állt a kinyitásra. Két ujjával fogta meg, nem kellett több, és lágyan felhajtotta. Mintha szellő csapott volna az arcába. Száraz, forró levegő a Mordov feletti könnyű égbolton. Aztán a szelencéből lágy por szállt fel, amely a levegőben tucatnyi wyvernné formálódott, amik tovább osztódtak, testükből újabb wyvernek hasadtak ki. Megnőttek, körberepülték urukat, szálltak körülötte, és Harod a hatalom érzésével nyúlt ki utánuk. Megfogni azonban ő sem tudta a mágikus teremtményeket, amelyek hirtelen megérezték a rúnák erejét, és szétrebbentek. Alakjuk megnőtt, mintha táplálná őket valami. Átlebbentek a fal felett, majd elindultak arra, ahonnan a rúnák erejét érezték. Harod hamarosan kettesben maradt Daburonnal. – Fenséges – suttogta a rablóvezér. – Én majdnem beszartam tőlük – morogta Daburon. – Most mi lesz? – Várunk, míg a wyvernek elszívják a rúnák erejét. Aztán ledobjuk a köteleket. Azután már ölhetsz is a várfalon és az udvaron. Nem látják meg! Csendesen vártak. Harod a távoli tornyokon lévő rúnákat fürkészte, már amit az éjszaka engedni látott belőlük. Szürke köd kavargott a mágikus jelek előtt, és a vezér abból tudta, hogy minden rendben, hogy a toronynak egy része mintha eltűnt volna a szeme elől. – Most! – adta ki a parancsot. A két kötél halk surranással zuhant alá és bomlott ki a palota fala mentén. Hamarosan megfeszültek, Harod emberei fürgén kúsztak fel rajtuk. Tucatnyian jöttek fel a fal tetejére, s úgy érkeztek meg, akár az árnyék. – Ti ketten előre, ti jobbról, ti balról hallgattatjátok el az őröket a palota szintjén – osztotta ki Harod a feladatokat. – Meldiana lakrészéhez hárman mennek, akiket te vezetsz! Félfülűhöz szólt, aki meglepetten fogadta a parancsot. – Nem te ölöd meg a hercegnőt? – Nekem más célpontom van – felelte komoran Harod. – De miért én? – Mert te vagy a legcsendesebb, a leggyorsabb, és te láttad át leghamarabb a palota alaprajzát. Fogd Daburont és ezt a másikat… Rogart… Fogd őket, és menjetek! Ők fedeznek téged, és itt a tőr, amit a hercegnő szívébe kell szúrnod. Harod átadta a tökben becsempészett fegyvert. – Csak ezt használhatod, és csakis a hercegnő megölésére

– suttogta Harod. – Megértetted? Ha megteszed, kétszeresére emelem a jutalmad anélkül, hogy a többiek tudnának róla! – Értettem – mondta a férfi. – Csak az ajtó előtt húzhatod ki a hüvelyéből! Addig az erejének nem szabad megmutatkoznia! Induljatok! Emberei szellemekként szóródtak szét. Harod elégedett volt. A mágia működött, ők bent voltak. Mint minden mordovai védelem, ez is túlontúl nagyszabású volt. Egy egész sereget megsemmisített volna, de pár ügyes bérgyilkossal nem tudott mit kezdeni. Ha a Félfülű csupán eljut Meldiana lakrészéig, már nyert ügye van. És amikor már egyik embere sem láthatta, Harod a kötéllétrán kiszökött a várból. Nem volt már ott semmi keresnivalója. Félfülű nem tudta mire vélni a hirtelen bizalmat, amit Harod az irányában mutatott, de a parancsot nem tagadhatta meg, azután pedig már nem volt lehetősége gondolkodni rajta. Az övébe dugta a tőrt, marokra fogta kardját, és csendesen osont előre Daburonnal és Rogarral. Árnyakat látott szeme sarkából suhanni, társai jobbról és balról védték, fent a várfalon. Egy elfojtott kiáltást is hallott… Valaki ismét meghalt ezen az éjszakán. Félfülű tényleg jól emlékezetébe véste a hatalmas palota alaprajzát, szintjeit, az utat, amely a hercegnők folyosójára vitt. Nem volt túl messze a helytől, ahol felkapaszkodtak a várfalra. Az ajtót, amin át a palota belsejébe juthattak, egy őr védte. Daburon kihúzta magát, ő katonaruhában és sisakban volt, odament hozzá, majd elkapta, és egyetlen mozdulattal átvágta a torkát. Még arra is figyelt, hogy csendesen csúsztassa le a holttestet a földre. Félfülű magában elmosolyodott, Harod jól választotta ki embereit, s akiben csalódott, azt hatékonyan távolította el még az út folyamán. Sebaj, a pénz kevesebb felé oszlik… Talán ma este is lesz néhány halott. Félfülűnek ekkor jutott eszébe, hogy talán túl sokan is vannak ehhez a munkához. Minek megtisztítani a várfalat a katonáktól, ha a palota belsejében Meldiana hercegnő a cél? A férfi azonban megnyugtatta magát, ez bizonnyal Harod küldetéséhez kell. A vezérnek is van feladata a ma esti játszmában. Olyan feladat, amiről nem kell tudniuk. Lehet, hogy ő a trónörököst öli meg? Vagy magát a királyt? A legnagyobb tettet visszük véghez Mordova történetében, vigyorgott Félfülű. Éppen egy beugróba fordultak be hármasban, immár a palota belsejében, és Daburon észrevette a vigyort. – Mi van? – kérdezte súgva. – Minek örülsz? – A pénznek, barátom, a pénznek – súgta vissza Félfülű. Elment előttük két őr, mire kiugrottak a rejtekhelyükről, és hátulról halkan elintézték őket. A testeket a beugróba tolták. – Kettővel kevesebb – morogta elégedetten Rogar. – Kifelé könnyebb lesz. A többiek a kiutat tisztítják meg, jött rá Félfülű. Harod mindenre gondolt. Továbbosontak. Árnyékok voltak csupán a sötétben. A Félfülű tudta, milyen szobák mellett mennek el, és átfutott a fején, hogy kifelé menet (ha már szóba került a menekülés) pár aranytárgyat elemelhetnének. Majd az alkalom úgyis eldönti, megtehetik, gondolta végig. Nem kell megállni hozzá, s nem kellenek nagy dolgok. Egy arany gyertyatartó például. Azzal kifelé menet még harcolni is lehet… Ez járhatott Rogar eszében is, mert az egyik ajtónál a kilincsre tévedt a keze. Daburon mellének feszülő kardja állította meg a mozdulatban.

– Nem ez a dolgunk – suttogta dühösen Daburon. – Ha benyitsz, a fejed gurul csak be, a tested kint marad. Rogar sötét pillantást vetett rá, de nem ellenkezett. Félfülű akkor már előttük járt. A keleti lépcsőházban voltak, és egy emeletet kellett lefelé menniük. A főszárnyba jutottak el így, ahol sűrűbbek voltak a járőrök. Kettőt el kellett engedniük, mert látták egymást, és nem támadhatták volna meg őket anélkül, hogy fel ne fedjék magukat. Az ablakokat takaró súlyos függönyök jó rejtekhelynek bizonyultak. – Egy forduló – mutatta Félfülű társainak, hogy a következő kanyar mögött van Meldiana lakrésze. – Biztosan vannak őrök… Voltak. A folyosó hosszán a hercegnők ajtaja előtt ketten-ketten. Azaz összesen hat őr. Félfülű gyorsan átgondolta a helyzetet. – Vissza! – súgta. – Ti is átöltöztök katonának! – Menjünk nekik egyenesen! – ajánlotta Rogar. – Jó ötlet – felelte gúnyosan Félfülű. – A hercegnőt megölhetjük, de a másik négy őr fellármázza a palotát. Ha meg is öljük őket, akkor is nehezebb lesz a kijutás. Visszamentek a felső emeletre, ahol a legutolsó holttesteket elrejtették. Kapkodva öltöztek át, majd visszaosontak. – Meldiana hercegnő ajtaja az első, utána jön a másik két hercegnői lakosztály – adta elő a tervét Félfülű. – Elég csak az első ajtónál lévő őröket eltávolítani. A folyosó sötét, és az ajtók távol vannak egymástól, a második pár őr alig lát majd valamit belőlünk. Odamegyünk az első ajtóhoz, és azt mondjuk az őröknek, hogy leváltani jöttünk őket. – El fogják hinni? Nincs még itt a váltás ideje. – Nem tudhatják. Az idő lassabban telik és hosszabbnak tűnik őrségben. Ha pedig akadékoskodnak, akkor azt mondjuk, hogy új emberek kellettek a királynak, és ezért felborult a szolgálat rendje. – És ha akkor sem hisznek nekünk? – Akkor csendesen leszúrjuk őket, ti ketten meg átveszitek a helyüket, és ahogy odamentetek, úgy szépen el is jöttök. Mintha valóban csak a váltás érkezett volna meg, a régi őrök meg távoznának. Én bemegyek a lakosztályba, és elvégzem a feladatom. – Rendben. Felálltak a folyosón, Daburon és Rogar elöl, egymás mellett, Félfülű pedig Rogar mögött. Biztos léptekkel fordultak ki a sarok mögül, és mentek Meldiana ajtajához. Az őrök csodálkozva néztek rájuk, de nem volt gond velük, elhitték, hogy itt a váltás ideje, és hogy a király bizonyos okokból megerősítette az őrséget. Nem ketten, hanem hárman lesznek ezentúl a hercegi utódok ajtaja előtt. Daburon biztosította őket arról is, hogy hamarosan a többi ajtóhoz is megérkezik a váltás. Félfülű nem hitte volna, hogy ennyire könnyen fog menni. A palota is csendes volt, sehol nem lármázta fel senki, ezek szerint a többiek is sikerrel jártak… A gyilkos nagy levegőt vett, és társai árnyékában benyitott a hercegnőhöz. A lakosztályban több fény volt, mint a folyosón. A hercegnő félhetett a sötétségtől, mert hat mécses is égett a szobában, hat különböző ponton. Egy az asztalon, egy a kandalló párkányán, kettő az ágy szélén és kettő két sarokban, a kisszekrényeken. Meldiana aludt.

Félfülű egészen izgatott lett, de nem a hercegnő szépsége miatt. A tett ajzotta fel, amire készült. Elővette a tőrt, és lassan, nehogy még azzal is zajt keltsen, kihúzta a hüvelyéből. Ez volt az, amit nem lett volna szabad megtennie. Mintha áramütés érte volna, térdre rogyott, és elejtette a mágikus pengét. A penge felszikrázott, a palota fölött pedig magas hangú tülkölés szólalt meg. A legközelebbi rúnán terpeszkedő wyvern megérezte a tőr erejét, és felrebbent a toronyról. A rúna életre kelt, megérezte az emberi vért, és riasztotta a palotát… Aki a közelében állt, és ellenség volt, kék villámtól csapva hullott a földre holtan. Mindenki élő lélek felébredt a várban. Meldiana hercegnő is felült ágyán, majd a behatolót megpillantva őrség után kiáltott. Az őrök berontottak, illetve Daburon és Rogar, akik mindaddig az ajtó előtt álltak. Zavarodottságuk okozhatta, hogy kicsit lassabbak voltak. Mint ismerősök ugrottak Félfülűhöz, és Meldiana rögtön tudta, hogy nem ők azok, akiket a védelmére rendeltek. A hercegnő kiugrott az ágyból, és a fürdőbe szaladt, beakasztva annak zárját. Daburon és Rogar későn rohantak utána. Az ajtón nem tudtak átmenni. Amikor pedig visszafordultak, hat katonával találták szemben magukat. Végső kétségbeesésükben rájuk rontottak, de nem volt esélyük. Eronis király őrei gyorsan lekaszabolták őket. Félfülű a földön lihegett, és megpróbált felállni, de az izmai nem teljesítették agya parancsát. Akkor sem volt képes megmozdulni, amikor foglyul ejtették, és pengét a torkához szorítva felemelték a földről. Semmit sem értett. Nyilvánvaló volt előtte, hogy a tőr kihúzása zavarta meg a gyilkosságot. De miért adott neki Harod szándékosan egy ilyen tőrt? Félfülű teste béna volt, ám agya tiszta maradt, gondolatai egymást kergették. Az lenne az egyetlen ésszerű magyarázat, hogy Harod nem is akarta megölni a hercegnőt. Ha csupán… csupán meg akarta volna ijeszteni… Ha azt akarná, hogy azt higgye, a palota többé nem biztonságos hely… Valamennyien, akik bejöttek a palotába, csalétkek voltak. Harod veszteségei, akiket feláldozott egy távoli cél érdekében. Félfülű torkából köhögésszerű nevetés tört fel. Már tisztán látta a szerepét. Aztán egyszer csak foltokat pillantott meg az ablaknál, és mintha porfelhő özönlött volna be a szobába. A porfelhő egy wyvernné alakult. A porlény megemelte fejét, s két sötét örvény kanyargott a tekintete helyén. Egyenesen rá nézett. Az őrök elengedték foglyukat, és rémülten hátráltak. A wyvern támadásba lendült, és lecsapott Félfülűre, aki felriasztotta őt a rúnáról. A férfi halálsikolya a szomszéd szárnyakban is hallatszott.

Harmadik rész AZ UTOLSÓ ÁLLOMÁS Első fejezet

Ravóra szépségében és méltóságában utolérte Mordovot, hatalmas hófehér falai már egynapi járóföldről szemet szúrtak az érkezőknek. A falakon belül sem különbözött sokban a keleti tartomány fővárosa a mintaadó királyi várostól, szépen elrendezett utcák, takaros piacok, tiszta épületek, nyugodt emberek. Elias hadúr palotája uralta a város közepét, nem messze tőle volt a főtér a hadúr mágikus erejű szobrával. Négy széles út futott itt össze, s ez volt a lakosok életének központja. Ide érkezett meg egy különleges csapat, öt ember, akikről az öltözékük elárulta, hogy messziről, a Birodalomból jönnek. Alaposan megnézték Elias szobrát, ketten egészen odaragadtak eléje, a vezetőjük taszította őket arrébb. – Keressünk egy fogadót! – morogta. – Lemálházunk, aztán én felkeresem a hadurat. – Be sem fognak engedni a palotába, Carlos – mondta egyik társa. – Az az én dolgom lesz. Nem a tiétek. – Akkor mit keresünk mi itt? – Na, indulás! A csapat hamarosan talált egy helyet, ahol kényelmesen elszállásolták őket, bár jövetelüket nem nézte mindenki jó szemmel. Ők azonban biztosították a fogadóst, hogy nem okoznak majd gondot, s bevetették magukat egy hatágyas szobába. Birtokba vették az ágyakat, Carlos eldőlt az egyiken a többiek pedig kártyázni kezdtek. Csendesen vártak, csak ők tudták, mire. Carlos kinézetre egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő, éj fekete haja, nagy, barna szeme, bőre színe déli embert sejtetett, tetoválásai pedig egy különös szektára utaltak. Testének minden porcikáját díszítette valami. Fekete alakok, ugrásra kész párduc, embert szaggató sas vagy rejtélyes ábrák és feliratok. Ha valaki Ravórában beszélte volna a Los Angeles-i utcák spanyol szlengjét, illetve ismerte volna szimbólumaikat és jeleiket, rájött volna, hogy a férfi nem ebből a világból származik. Carlos álmodó volt. Harminchat éves, és nem régóta álmodott. Valós idő szerint másfél éve, az elején nagyon rendszertelenül. Kéthetenként, hetenként egyszer. Aztán az álmok megsűrűsödtek, és Carlos otthoni élete teljesen megváltozott. Megváltozott a gondolkodása is, viszonya a világhoz… a világokhoz. Los Angeles-i bandatag volt, az MS 13 tagja. Tíz volt, amikor apja meghalt egy bandaháborúban, az anyja pedig már rég nem volt sem anya, sem nő, még félember sem, a drogok teljesen tönkretették. Carlos előbb ismerkedett meg a fegyverekkel, mint a betűkkel. Tizenhat volt, amikor lelőtt egy 18. utcai latino srácot. Véletlenül történt, de a gyilkosság az gyilkosság… És most Carlos a Birodalom ellen szervezte a maga szabadságharcát olyan társakkal, akik mind álmodók voltak… A kártyázók egyike egyik pillanatról a másikra eltűnt az asztal mellől. Egy másikuk odaszólt a vezérhez, – Itt az idő! De akkor már Carlos is talpon volt. Lenyúlt maga mellé, ahová a cuccait tette, és a vállára kanyarintotta az egyik tömött táskát.

– Ha felébrednétek, tartsátok otthon a frontot! – hagyta a többiekre. – Biztos lehetsz benne! Carlos késlekedés nélkül elhagyta a szállást, és a tartományúr palotája felé vette az irányt. Kimért léptekkel haladt, nem sietett, pontosan kiszámolta az időt. Két kézzel döngette meg a palota kisebb kapuját a rézkopogtatóval. A nagyobbikon akár egy moguszszekér is beférhetett volna a kisebbet a gyalogosoknak tartották fenn. A kilépő őrnek csupán annyit mondott, hogy az őrség vezetőjével akar beszélni. Sürgősen. Élet és halál. Karmen és a Birodalom. Nem sokkal később kilépett a kapun a palotaőrség vezetője. Magas, vállas férfi volt, két szeme közel ült egymáshoz, s ez gyanakvó arckifejezést biztosított neki akkor is, ha éppen mosolygott. Carlos láttán azonban esze ágában sem volt mosolyogni. – Elias hadúrral kell beszélnem – szólalt meg Carlos. Nem kertelt, de levetette az MS 13 szlengjét. Ravóra nem Los Angeles, és ez a világ nem az a világ. Ez nem csóró utcakölykök meddő útkeresése, piti bűnök, drog és betépett gyilkosok. Itt nincsenek tűk, sem öv mögé tűzött lőfegyverek, balhés nagymenők, akik kakaskodnak az utcasarkon, a kocsmában, a kurvájuk előtt. Ez a világ sem jobb, de másmilyen. S ha itt akarsz érvényesülni, vallotta Carlos, el kell sajátítanod ennek a világnak a gondolkodását és a nyelvét. – Kértél bebocsátást? – nézett rajta végig a katona. – Most kérek. – Levélben kell kérned, és az engedéllyel kopogtathatsz csak a palotakapun. Carlos elmosolyodott. – Mowurok élén fog majd kopogtatni Orkhon császár, ha nem jelentesz be uradnak. – A kardom markolatával fogok kopogtatni a fejeden, ha nem mész innen – mosolygott vissza rá a palotaőr. Carlos válaszul belenyúlt a válltáskájába, és egy mowur levágott fejét húzta elő onnan. Az őr hátrahőkölt a földöntúli szörnyarc és a viaszos bőr elől. – Ahonnan ezt hoztam, van még vagy kétszáz ilyen – mondta visszafojtott hangon Carlos. – Alig egynapi lovaglásra. Vajon mennyi idő kell, hogy a tartomány keleti felét feldúlják? – Ledobta a fejet a földre. – Tekintsd ezt egy írott kérvénynek a meghallgatásra. Megvárom a választ. – Gyere vissza holnap! – engedett az őr. A vonásain tucatnyi érzés száguldott át, és egyik sem volt kellemes. – Holnap már nem leszek itt. Vagy most, vagy soha. Elias hadúr is beszélni akar velem, csak még nem tudja. Menj, és mondd el neki, ki várja a hívását itt kint. Az őr a fejre nézett, aztán fel, Carlosra. Aztán megint a fejre. Carlos értette. Kiköpött oldalra, majd felvette a fejet a földről és belecsúsztatta a válltáskába. Táskástul adta az őrnek. – Vidd! A palotaőrök vezetője sietve ment a fejjel Elias hadúrhoz. Nyolcan jöttek Carlosért, és kísérték el a palota szívébe. Carlos úgy ment végig a katonák között a palota lépcsőin és folyosóin, mintha ő vezetné őket. Elias hadúr a fogadóteremben várta. Oldalt az asztalon, egy ezüsttálcára helyezve a mowur ocsmány feje díszelgett. Elias körül ott álltak lovagjai, szám szerint hatan. Fényes páncélban, karddal a kezükben, amelyre kényelmesen rátámaszkodtak. – Ki vagy te, aki egy mowurfejjel kedveskedsz nekem? – kérdezte Elias összevont

szemöldökkel. – Ritkán jönnek elém ilyen ajándékkal. – Carlos Gutiéreznek hívnak otthon. Álmodó vagyok. Olyan, akire szüksége lesz Mordovának. – Mowurt irtani? – Sokkal többet ajánlok, mint pár mowurfészek kifüstölése. Elias hadúr felállt a székéből, és Carlos elé sétált. Erőben felért az álmodóval, s egy kicsit talán magasabb is volt nála. Ám míg Elias arcára kemény árkokat vont a fegyelem és az önuralom, addig Carlos tekintetében mindent elsöprő tűz lángolt. A hadúr belenézett abba a tekintetbe, és amit látott, az erő és energia veszélyes keveréke volt, olyasfajta láng, amely képes országokat megdönteni. Elias jól ismerte az embereket, így hamar felismerte, hogy aki előtte áll, az a titánok közé is leszállna, ha úgy hozná a sors. Ez az ember nem fél semmitől, és úgy harcol, ahogy senki más. – Álmodó? – kérdezte a hadúr elgondolkodva. – Mit kell tudni rólad? – Bármire képes vagyok. – Miért? Dicsőségért, hírnévért? Nem olyannak tűnsz, mint akinek ezek számítanának. Hatalomért? Talán… de neked nem kell a világ. Halljuk a miértre a választ! – Mert így tartom jónak. – Az igazságért? – Nincs igazság. Nem létezik – felelte komoran Carlos. – Aki azt keresi, az elfecsérli az életét. Élni és élni hagyni, ez az én jelszavam. Azokat pedig megvédem, akik hozzám tartoznak. – Előrelépett, mire az őrök a fegyverük után nyúltak, de mivel Elias válaszul szintén közelebb lépett Carloshoz, a katonák nem tettek semmit. – Sokan vagyunk itt álmodók, és néhányan eszköznek akarnak használni minket. Ezt nem hagyom. – Nem a mowurokról beszélsz… – Nem. Arról a feketéről beszélek, aki a Birodalom trónján ül, és császárnak nevezteti magát. Aki maga is álmodó volt addig, amíg a túloldalon meg nem ölték. Elias hallott már pletykákat Orkhon császárról, de egyik sem volt túlontúl hihető. Beszélték róla, hogy maga is mowur, sőt mágus azt is, hogy gír asszony és ember férfi gyermeke, mások szerint álmodó… Sok mindent fecsegtek, de az igazságot kevesen tudták kihámozni a szóbeszédből. – Mit tudsz róla? – Nem sokat. Csak azt látom, amit tesz. Láttam már ilyet sokszor. Túlságosan is sokszor. – A földeden? – A városomban… Kihasználja az álmodókat, akik egyszer csak itt találják magukat. Fegyvert ad a kezükbe, és gyilkolásra kényszeríti őket. Én tudom, mi a gyilkolás, de ez nem az én harcom. Ez nem az álmodók harca. – A célod megvan. Az erőd megvan. Mi hiányzik? – kérdezte kis csend után Elias. – Azt mondd el, mit akarsz tőlem? Fegyvert, páncélt, rangot? – A fegyvert megszerzem magamnak, a rang pedig nem érdekel – rántotta meg Carlos a vállát. – Gyerekkoromban a magunkfajta bandákat LA utcáin csak összefogással verhettük le. Az utca jó iskola volt minden kölyöknek… Együtt legyőzhetünk egy mowurfészket, leverhetünk egy birodalmi csapatot, de nem nyerhetünk háborút, pedig anélkül mit sem ér az egész. Én nem csatázni akarok, hanem győzni. – Ha jól értem, Mordova segítségét akarod a harcodhoz. – Elias felnevetett. – Bejössz hozzám egy levágott mowurfejjel, és egy egész országot kérsz őrült álmaid mögé?

Követhetetlen volt, ami ezután történt. Az átvizsgált és megmotozott Carlos kezében egyszerre csak feltűnt egy tőr, majd ezzel egy időben a férfi kinyúlt a hadúr felé, és magához rántotta. Elias rögtön reagált a támadásra, de nem volt elég gyors, s egy pillanattal később Carlos tőre a nyakának feszült. Mindketten egy vastag oszlop tövébe fordultak. Carlos szilárd kézzel tartotta a hadurat. Csupán apró mozzanatra volt attól, hogy megfossza életétől. A lovagok mindegyike felemelte kardját, ám ezen túl nem tehettek semmit. A katonák is kivonták pengéiket, de feleslegesen. – Egy lépés, és a hadúr meghal! – kiáltotta feléjük Carlos. A fegyveresek nem mozdultak. – De te is – válaszolta fojtott hangon Elias. – Én nem tréfálok, és nem a levegőbe beszélek – sziszegte Carlos. – Ha meg kell győznöm téged szándékom komolyságáról, hát meggyőzlek. – Nem jó úton haladsz… – Majd meglátjuk! – Ha megölsz, megölnek. Ha elengedsz, lecsukatlak… – Elias kicsit elgondolkodott. – Vagy felakasztatlak. Mi ebben a jó neked? Carlos nem válaszolt, a szorítása azonban nem enyhült, és keze sem remegett meg. Elias az egyik lovagjára nézett, aki finoman megrázta a fejét. Jelezte, hogy az álmodó nem tréfál. Veszélyes lenne a megtámadása, habozás nélkül átvágná a hadúr torkát. – Most mi lesz hát? – kérdezte Elias. – Várunk. Hosszú percekig semmi sem történt, csak álltak egy helyben. Egyikük sem mozdult, csupán a lovagok tekintgettek egyre értetlenebbül egymásra. Elias megjegyezte közben, hogy a mágia sem fog működni a palotában, mert a védelmező rúnákat fel kellene oldani hozzá, de Carlos nem reagált, így maradt a patthelyzet. Aztán egyszer csak egy férfi jelent meg a semmiből. A hadúr lovagjai és katonái egy pillanat alatt harcra készen álltak újra pengéik felemelkedtek, de Carlos erős hangja ismét állóképbe merevített mindent. – Kardokat le! – mondta Carlos. – Pengéket a föld felé! – parancsolta Elias is. – Erre vártunk? – kérdezte Carlost. – Erre is – mondta Carlos. Az emberéhez fordult. – Enrique! Szedd össze a kardokat… – Oké, főnök. Enrique odalépett az első lovag elé, aki azonban nem mozdult. Látszott rajta, hogy nem csupán a hadúr miatt vonakodik átadni a fegyverét, de büszkeségében is sértve érzi magát. Erősebben szorította a kard markolatát, s szája késpengényire szűkült. – Add ide! – intett Enrique a vonakodó lovagnak. – Még megvágod magad… A páncélos a sértésre meglendült, mire Enrique lazán félrelépett, és a mellette elzúgó testet lépésirányban egyszerűen meglökte. – Valor! – csattant fel Elias hangja. – Pengét a földre! A lovag megfordult, majd a hadúr hangjára egyszerűen elejtette a kardját. Nem adta át, csak hagyta a földre hullani, majd hátralépett. Mindeközben dühtől sötét tekintettel figyelte az olajos bőrű álmodót. Enrique a fal felé rúgta a kardot, Valort figyelemre sem méltatva többé, a következő katonához

ment, aki nem várta meg, hogy odaérjen hozzá. Elejtette fegyverét. Enrique megtorpant, és ekkor sorra, minden katona a földre dobta a kardját. Enrique lazán megvonta a vállát. – Nekem így is jó – nézett körbe. Ellenséges tekintetek kereszttüzében állt. – A lényeg a lényeg. A fene se fog hajolgatni. – Lefegyverezted a katonáimat – jegyezte meg gúnyosan Elias még mindig a tőr élével a torkán –, de ki nem jutsz innen. – Nem is akarok megállapodás nélkül. – Különös a tárgyalási technikád. – Csak elszántságomat bizonyítja. – Rosszul taktikázol… Tedd le a tőröd, és meggondolom, mit tegyek veled! – Nem sietünk – mondta Carlos. Ebben a pillanatban megjelent még egy férfi a trónteremben, és Elias hadúr hirtelen tisztán látta Carlos szándékát. Mire azonban szólhatott volna, újabb álmodó tűnt fel közöttük, aztán még egy és még egy. Már öten voltak, és pár percen belül még heten jelentek meg. Mindannyiuk testét tetőtől talpig különleges tetoválások borították, barna bőrük és olajosan fekete hajuk fénylett a félhomályban. Felvették a lovagok és katonák kardját, s már fegyverük is volt, aztán a katonákat összeterelték a fal mellett. Közben Carlos elengedte a hadurat. Elias az embereit nézte, majd lassan megfordult. Carlos eltette a tőrt, és most karját melle előtt keresztbe fonva állt szemben a hadúrral. – Csak az akarat számít – mondta színtelen hangon Carlos. – Ha el akarnám foglalni ezt a palotát, akkor elfoglalhatnám. De nem akarom. – Aranyak kellenek? – Nem értesz, hadúr. – Carlos rosszkedvűnek tűnt. – Nekem nem számítanak az aranyak. Nekem Mordova szövetsége kell. Nektek pedig mi kellünk. – A harcod. – Igen. Nem tudod, mire képesek az álmodók. Senki nem tudja Mordovában. Hát én most megmutattam. Nem kellenek nagy hadseregek, hogy bevegyünk egy palotát vagy egy várost, és nem számít, milyen fegyverrel jössz, mert ahonnan mi jövünk, ott mindennek megvan az ellenpárja. Ilyen harcmodort még nem láttál. Nekem van seregem, és nektek is van seregetek. Külön-külön elveszünk, de együtt megállíthatjuk a Birodalom önjelölt császárát. – Milyen sereged van neked? – kérdezte Elias csípősen. – Ezek a… fiúk? – Fiúk? Lássunk egy összecsapást a legjobb katonád és az én emberem között! – Bizonyítani akarsz? – Elias a fejét ingatta. – Nem érdekel a kihívásod! – Én vállalom, hadúr – szólt közbe Valor hirtelen. – Adj rá engedélyt! Elias a lovagjára nézett, akiben dúlt a düh. S mi tagadás, nem csupán benne, de mindegyik katonában. Kellett nekik az elégtétel. Bólintott. Valor ekkor előrelépett a katonák sorából. Levetette sisakját és elhajította. Megoldotta vértjeit, kar- és lábvédőjét. Puszta kézzel akart harcolni. – Hohó! – mosolyodott el Enrique, és kihívón intett. – Engem akarsz? Engem?… Akkor gyere! Valor nem sokat késlekedett, nekitámadt az álmodónak. Enrique azonban fürge volt, oldalra lépett, mint egy táncos. Vigyorgott.

– Gyere, kiscsóka! – intett megint. – Lássuk, mit tudsz! Valor megfordult, és megpróbálta elkapni az álmodót. Amaz azonban újfent kisiklott a keze közül, de most már nem egyszerűen arrébb táncolt, hanem megpördült, és egy köríves rúgással a földre küldte a lovagot. Valor elvesztette az egyensúlyát, imbolyogva tett pár lépést oldalra, s amikor meglepődve felnézett, már jött is a második rúgás. A földön kötött ki. Enrique föléhajolt és vigyorgott. – Maradj lent, tesó! Jobban jársz… Valor dühödt oroszlánként rontott neki fekvő helyzetéből. Enrique kitért és megint kitért, táncolt a lovag körül, laza mozdulatokkal játszotta ki támadásait. Amikor aztán alkalma nyílt rá, a háta mögül támadott. Valor térdére rúgott, mire a lovag összecsuklott. Enrique a nyakánál fogva kapta el, könyékhajlatába szorította, majd felsőtestével kifordult, s azzal a lendülettel forgatta meg ellenfelét. Valor hármat is pördült, mire megállapodott a hűvös márványlapokon. A hasán feküdt, de még most sem adta fel… soha nem adta volna fel. Feltérdelt, és ekkor érkezett Enrique harmadik rúgása. A lovag állkapcsa megreccsent. Vér fröccsent a padlóra. – Elég legyen! – nyújtotta ki kezét Elias hadúr. – Felesleges a bemutató többi része. Elhiszem, hogy tudtok harcolni. – Az jó. – Carlos nem mosolygott, miközben ezt mondta. Intett Elias lovagjainak és katonáinak. – Vegyétek fel a kardjaitokat! Rajta! A katonák összeszedték a kardjaikat, és urukra néztek. – Hüvelybe! – bólintott Elias. Az álmodóknak nem volt fegyverük, tehát most könnyedén foglyul ejthették volna őket. Vagy ha könnyedén nem is, de sikerrel védekezhettek volna ellenük. A hadúr gondolatai azonban másfelé jártak. Megpróbálta megérteni Carlos szándékait. Végül arra jutott, hogy a tetovált vezér talán valóban egyezséget akar kötni vele. Meg lehet azonban bocsátani neki, hogy tőrt szegezett egy tartományúr nyakához? Elias végiggondolta. Mint hadúr, felelősséggel tartozott a tartományáért, Mordováért, a királyáért. A jelenlegiért és az eljövendőért, akit majd szolgálni fog. A muhinok támadják az országot, és a mowur hordák érkezése is közeleg. A Birodalom fegyverkezik. Itt van azután egy hittől lángoló álmodó, egy küldött a másik világból, aki felajánlja segítségét. Ráadásul bizonyít is. Merészen és őrülten, de bizonyít. Megteheti azt, hogy nem bocsát meg neki? – Marcos az egyik alvezérem – tette a kezét egy húszas évei elején járó fiú vállára Carlos. – Fiatal, de ezer embernek parancsol. Mint itt, a teremben az embereim közül mindenki. – Meggyőző voltál – mondta Elias nyugodtan, és visszaült a székére. – Alaposan megszervezted ezt… itt. A továbbiakra is van terved? – Mindig van tervem – mondta Carlos. – Mi lenne az? Hívd ide Eronis királyt… Beszélnem kell vele.

Második fejezet

Ravóra kapuőrei alaposan átvizsgálták a két szekeret, mielőtt beengedték volna a városba. Alaposak voltak, de nem tiszteletlenek, udvariasan bántak a lovaggal, a tündékkel és a két nővel is, akik az első szekéren utaztak. Aztán utat engedtek nekik, sőt még jó tanáccsal is ellátták őket, melyik fogadót keressék meg, melyik a legjobb két finom hölgynek és a tündéknek. – Szeretnénk rejtve maradni – mondta Elesztriel a kapuőrnek, aki útba igazította őket. – Zavar a feltűnés, és egy tündével szemben mindig tartózkodóbbak az emberek… – Keressék meg Mariont a Három Testőr Fogadóban! – Három testőr? – csodálkozott később Főnix, amikor felébredt a fogadóbeli szoba közepén. Deff és Edvir kapták az egyik háromágyas szobát, Elesztriel, Meldiana és az udvarhölgye a másikat. Deff ragaszkodott hozzá, hogy a két szoba között az ajtó nyitva legyen. Csak akkor hajtották be, ha a nők öltöztek. – A Három Testőr Fogadóban szálltunk meg? Honnan kapta a nevét? – Kérdezd meg Mariont, a fogadóst, ha valóban kíváncsi vagy rá! – morogta a lovag. – És mit mondjak, hogy kerültem ide? – Akármit, csak azt ne, hogy álmodó vagy. Főnix lerogyott az ágyra. A szobát tisztán tartották, az ágynemű kemény volt és fehér. Nem tűnt rossz helynek. Mindenesetre jobb volt, mint a szekéren aludni útközben. – Meddig maradunk itt? – kérdezte. – Ameddig kell. Mások is csatlakozni fognak hozzánk, elkel majd a segítség. – Mások? Deff mogorván bólintott. – Többen is, mint szeretném. – Ez mit jelent? Edvir válaszolt, mert a lovagnak nem volt kedve hozzá. – Kapunk egy tűzmágust – mondta. – Álmodót, mint te. Útközben jött az üzenet, hogy Eronis király utánunk küldte. – Egy tűzmágus jó, nem? – gondolkodott el Főnix. – Úgy értem, ti tudtok bánni a fegyverrel, ő meg a tűzzel. – Esténként nem fogunk fázni – morogta Deff, majd az ujját Főnix felé emelte. – Addig is, van néhány szabály, amit be kell tartanod! – Ismerem őket. – Azok úti szabályok voltak, ezek városiak lesznek! – Városiak? – Azok. – Értem – mondta lehangoltan Főnix. – Hallgatom. – A hercegnő és az udvarhölgye nem mutatkoznak sem a fogadóban, sem az utcán. Míg itt vagyunk, a szobában lesznek. Elesztriel, Edvir és én figyelünk rájuk, közülünk egyszerre csak egy aludhat. Neked kell segítened az ételek felhozatalakor és egyéb munkákban. – Ennek semmi akadálya – bólintott Főnix.

– Ha kérdezik, akkor sem beszélsz a nőkről, legfeljebb annyit, hogy egy menyasszonyt viszünk Revenzába esküvőre. Ez elriasztja a férfiakat, amellett hihető mese. Kerülöd a verekedést, a hangos szóváltásokat. Ez is tartható? – Igen. – Ha gyanúsat látsz, azonnal jelzed. Ha harcra kerül sor, akkor lehetőleg a szélén maradj, ne kerülj a közepébe! Bár Ravórában nem hiszem, hogy veszély leselkedne ránk, az utakon pedig már lesz segítségünk. Főnix bólintott, majd a szomszéd szoba felé intett. – A hercegnő még mindig olyan… morcos? – Semmit nem változott – felelt Deff helyett Elesztriel. A tünde nő arcán együttérzés tükröződött. – Nos, őt is meg lehet érteni. A vőlegénye menekül, az apja elküldte maga mellől, Karmen les rá, és mindezek mellett meg akarják ölni… akár az öccsét. Nem könnyű neki. – Én azért örülnék, ha nem rajtunk töltené ki a haragját. – Te a felét sem kapod annak, amit Deff kap. – Edvir oldottabb hangulatban volt, mint a lovag. Bátorítóan megveregette Főnix vállát, persze szavaiban volt egy kis gúny is. – Ez is a dolgaim közé tartozik – dörrent rá Deff. – Hogyne! – Délre jár – fordult Deff Főnixhez. – Akár fel is hozhatnál valami ennivalót! Nem akarom, hogy a fogadós szolgái bejöjjenek a szobákba. Főnix felállt. – Legalább megnézem magamnak a Három Testőrt – mondta. – Rendelés van? Senki sem értette. – Van valami különleges kívánság? – Nincs. A hercegnőnek ne véres húst és odaégett kenyeret hozz. A hús is, meg a kenyér is friss legyen. – Rendben. Edvir egy mordovai aranyat nyomott a markába. – Hat embernek – mondta. Főnix kifordult az ajtón. A fogadó folyosója keskeny volt, és egy kis erkélyre vezetett, ahonnét le lehetett látni az ivóra. Tizenkét asztal s az asztalok mellett padok várták a vendégeket, akikből most nem volt sok, csupán három asztal mellett ültek, italoztak, beszélgettek. Egy helyen valamiféle furcsa táblás játékot játszottak, ami sakknak nézett volna ki, ha nem dobálnak mellé dobókockákat. A levegőben sült hús illata szállt és sós-csípős szag, valószínűleg a páclétől, amivel a húst hátul, a konyhában locsolgatták. Az erkélyről csigalépcső vitt le a földszintre. Főnix lassan lesétált, miközben megpróbálta kitalálni, merrefelé juthat el a konyhába. A kocsma jobb oldalánál látta a pultot, de a konyhaajtóra csak az erkély alatt bukkant rá egy beugróban. A kocsmáros sehol sem volt, így Főnix egyenesen a konyhába ment. Egy kövér, szakadt barna inget viselő szakács forgatta és öntözgette a nyársra tűzött malacot, s alkalomadtán átsült és megpirult szeleteket vágott le belőle. Egy réztálba dobálta a húst, és nyomban le is takarta azt. Oldalt hosszúkás kenyér sült, úgy nézett ki, mint egy durván meggyúrt bagett. Amikor a szakács észrevette Főnixet, abbahagyta a malac forgatását. – Mit akarsz itt? – kérdezte ellenségesen. – Nincs itt semmi keresnivalód!

Főnix megvillantotta az aranyat. Pár hónapos itteni tapasztalata szerint ez mindig használt. Ez a dolog mindkét világban közös volt, a pénz alkalmi barátot csinált a tartózkodókból és a vonakodókból egyaránt. Néha még az ellenségekből is. A szakács elvigyorodott, hatalmas mézes mackó lett belőle a mordovai érme láttán. – Tán csak nem éhes vagy? – Hatan vagyunk éhesek – bólintott Főnix. – Mint a macskák vagy mint az oroszlánok? Főnix elgondolkodott egy pillanatra. – Két oroszlán, két párduc és két házi cica. – Értem – vigyorgott a szakács. – Azonnal összekészítek egy tálat. Bronztálcát kapott elő egy lefüggönyözött polcról, majd rátett két fatálat. Az egyiket megpakolta kövér húsokkal, leginkább combszeletekkel, a másikat sovány, vékony részekkel a malac oldalából. A kövér húsokat alaposan meglocsolta szósszal is. Mellé friss kenyeret tett, hármat, félbetörve, és keresett hozzá lekvárokat és ecetes lében eltett savanyúságot egyaránt. Közben Főnix beszélgetni próbált. – Miért Három Testőr a fogadó neve? – kérdezte. – Hatszáz éves történet ez már – morogta a szakács. – Mit akarsz tudni róla? – Ami elmondható. – Hatszáz évvel ezelőtt Ravóra városának hadurát megtámadta egy tucat trák – kezdte a szakács, miközben egy kis időre leállt a tálca összekészítésével, hogy megint megforgassa a megnyesegetett malacot. – A hadúr Nifinbe tartott, és egy mocsár mellett vezetett el az útja, ahonnan rátörtek ezek a szörnyszülöttek. – Kik azok a trákok? – kérdezte Főnix. Számára a trákok egy ókori törzs volt valahol a Balkán déli részén, akiket először a perzsák, majd a makedónok, végül a rómaiak igáztak le. Semmi szörnyszerű nem volt bennük. – Te nem tudod, kik azok? – nézett rá csodálkozva a szakács. – Elképzelésem van… – Főnix nem akart lebukni. – Szerencsés ember. – A szakács visszatért a tálhoz, és fürge kezekkel apró édes falatkákkal teli kis tálkákat rakott rá. – És mi történt a hadúrral? – A trákok hordákban élnek, s úgy is vadásznak. Mindent képesek felzabálni, ami eléjük kerül. Veszélyes a harapásuk, akárcsak a karmaik, de a legveszélyesebbek a vállukból kicsapódó tüskék, amelyek még a páncélt is átütik. Ezért aztán leginkább a testükkel harcolnak… A hadurat három lovag és két tucat őrző védte, akik sorra elhullottak a csatában. A trákok magukhoz ölelték a lovagokat, és a vértezettél együtt a testüket is átütötték azokkal a szörnyű tüskékkel… Az őrzőknek még kevesebb esélyük volt a túlélésre. Aki meghal, annak pedig a legízletesebb részeit megeszik. – A szakács elkészült a tállal. Élvezettel mesélt, de még nagyobb élvezettel bámulta az összekészített ételt. Aztán felemelte, és szembefordult Főnixszel. – Három őrző maradt csak életben, akik közrefogták a hadurat, és utolsó erejükig harcoltak. Ők voltak azok, akik félelmet nem ismerve az utolsó trákot is levágták. Hálából a hadúr testőreinek fogadta fel őket, és amikor megöregedtek, akkor kaptak egy utcát a városban, amiből mára csak ez a fogadó maradt meg. No, tetszett a mesém? – Tetszett. – Főnix arra gondolt, mennyire jó, hogy nem az Alexander Dumas által megírt történetet hallotta viszont. A testőr elnevezés is csupán a véletlen műve volt. – Hogy hívták a testőröket?

A szakács átadta a tálat, amelynek súlya alatt a testépítő edzésekre járó Főnix is megroggyant kissé. – Athos, Porthos, Aramis. A hadúr aranyérmékbe ütötte a nevüket, miután nekik köszönhetően megmentette a királynő nyakékét… Főnix biccentett, és amilyen gyorsan tudott, ment felfelé. – És az arany? – kiabálta utána a szakács. – Az asztalon. Akkor már a kövér férfi is látta, vigyorgott, és visszatért a malac mellé, forgatni és nyesegetni. Úgy vélte, a mai napot már semmi sem tudja elrontani. Főnix ezzel szemben úgy érezte, mintha kihúzták volna a lába alól a talajt.

Harod távolról szemlélte Ravóra városának falait. Lóháton ült, az út közepén, teljesen egyedül. A vezér gondolkodott. A menekülő hercegnő Mordov felől érkezett, tehát nem nyugati irányba fognak távozni Ravórából, és nem is dél felé, mert akkor nem ide jöttek volna. A keleti vagy az északi kapuk valamelyikén fogják elhagyni a várost. Ravóra. Egy újabb menedék. Harod már legyőzte bosszankodását a dolgok alakulása felett. Beküldte az embereit a mordovi palotába. Feláldozta őket, csupán az volt a feladatuk, hogy kihajtsák a városból Meldiana hercegnőt. A vezér ugyanis biztos volt benne, hogy a király rémületében elküldi a lányát valahová, el abból a palotából, ahol egy gyilkos egészen a hercegnő ágyáig eljut. Csakhogy Harod arra számított, hogy két-három napba is beletelik, mire a hercegnő elhagyja a várost. Ehelyett viszont már a merénylet reggelén távozott onnan. Harod nem tudhatott arról, hogy Eronis már régen a lánya elküldése mellett döntött. A nem várt gyors menekülés miatt a birodalmi csapat sok időt veszített, éppen annyit, hogy a menekülőket Ravóráig ne érje utol. A város körül szántóföldek húzódtak, gabonamezők, felváltva búza és rozs, kevesebb helyen árpa, zab és köles, néhol lucerna. Az erdő vonala távolabb kezdődött, így a Ravórai várfal tetején őrködök távollátó lencséikkel már messziről észlelhettek minden szokatlan csapatot. Bár a várfal védelmét hajdanán mágikus rúnákkal is megerősítették, az itt élők a veszélyes keleti szomszédok miatt semmit nem bíztak a vakszerencsére. Nem engedték közelebb az erdőt. Harod megfordította a lovát, és visszalovagolt az erdőbe, ahol a többiek rejtőztek, a megmaradt emberei, akiknek persze fogalmuk sem volt arról, hogy vezérük oly könnyedén a mészárszékre küldte társaikat. Harod lendületesen ugrott le lováról, és a csapat közepébe sétált. – Mi lesz? – kérdezte Mellanis. – Bemegyünk? – Nem – felelte sötéten Harod. – Megvárjuk a kapukon kívül. Mindenhová őröket állítunk, és figyeljük a várost elhagyó utazókat. Már tudjuk, mit keresünk, két szekeret két tündével és egy lovaggal. – Szétforgácsoljuk az erőinket – mondta Mellanis. – Menjünk be inkább mind Ravórába! Harod nyugodt maradt. – És mit csináljunk, ha bementünk? – érdeklődött.

– Megkeressük a hercegnőt és elraboljuk. A goblinok éjszaka felderítik a terepet, mi meg hajnalban rajtuk ütünk. – Csendben. Mellanis bólintott. – A legteljesebb csendben. – Megölsz két tündét, egy lovagot, majd a legteljesebb csendben áthozod a városon a hercegnőt. Kijátszód a város védőrúnáit és kapuőrségét. Valóban könnyebb ez, mint megvárni, míg elhagyják Ravorát, és útnak indulnak. Csend állt be közöttük. – Menj lovat csutakolni, Mellanis! – dörmögte oldalt egy hang. – Meg apríts fát a tűzhöz! – Vagy ásd ki a latrinát! Harod vigyorgott. Mellanis a közbeszólások hatására hátrébb lépett. Arca elkomorodott. – Kijönnek, és mi lecsapunk rájuk! Alig kell majd hozzá ember – nevetett Harod. – Ez könnyű menet lesz! Az emberei megéljenezték.

Gorannak nem volt szerencséje, a törp hegyeken át vezető hágót, amerre el akarta hagyni Mordovát, Elias hadúr katonái őrizték. A revenzai lovag bosszúsan látta, hogy nem tudja kijátszani őket, elfoglalták a legjobb leshelyeket, és őreik hármasával jártak. Nem tudhatta, vajon miatta van a megerősített őrség, vagy Eronis király innen is támadásra számít, de ez mindegy volt. Errefelé nem jut át. Pihennie kellett. Régen váltott utoljára friss lovat, még félúton Mordov és Ravóra között. Ravóra után már veszélyes lett volna. Egyszer kihallgatott egy beszélgetést, amelyben szökésének hírét tárgyalta két őrző a tábortűz mellett. Számítottak rá, keresték… Goran visszafordult, és egy óra lovaglás után megtelepedett egy bokrokkal övezett víznyelő mélyén. Lecsutakolta lovát, megitatta, s kicsapta legelni. A lónak bírnia kell… De neki is. Fáradtan nem kelhet át a hegyeken. Ha nem alszik legalább egyszer tisztességesen, és fent nyomja el az álom, akkor megfagy. Fáradt ember ne vágjon neki ekkora útnak. Nem gyújtott tüzet. Talált néhány gombát, amelyek ehetőek voltak, azokat pár csipkebogyóval együtt elrágcsálta. Nem volt fejedelmi vacsora, de megtette. Egy revenzai akkor sem válogatós, ha történetesen bárói sarj. A lovag a mordovi királyi asztal étkeire gondolt, és keserűn elmosolyodott. Egyszer fent, egyszer lent. – A nélkülözés megedzi a lelket – mondta magának két falat között. Később pokrócokba tekerte magát, és leveles ágakat tört, hogy ne a csupasz földön aludjon. Elalvás előtt még végiggondolta a következő napot. Északnak nem mehet, arra túl messze van a következő hágó. Délre csak félnapnyi lovaglás. Ha hajnalban felkel, délre átjuthat a határon. A revenzai lovag nyugalmat erőltetett magára és elaludt. Reggel alig szedelőzködött össze, lecsaptak rá Eronis király katonái, akit Sohan báró fia, Khealnor vezetett.

Khealnor személyes küldetésnek érezte a revenzai lovag elfogását, s nem csupán azért, mert apja ezzel indította útjára, hanem mert Veras megfojtása minden bűnök közül is a legaljasabb tett volt a szemében. Egy leendő lovag becstelen és brutális meggyilkolása, amit nem érdemelt volna senki sem, de túl ezen, Khealnor szerint a fiú halálával Mordova kikezdhetetlen erejét is megkérdőjelezték, tisztességét és szándékainak tisztaságát. Támadás volt ez a király, a város és az ország ellen egyaránt, amit Goran részéről újabb támadás követett – nem véletlenül. Sokan gondolták úgy, hogy Mordova ideje leáldozott, de Khealnor nem hitte ezt. Sokkal inkább abban hitt, hogy felemelő korban él, magasztos hősök korában, midőn eltűnnek majd a Deff féle parasztlovagok, és a háborúval eljön az új lovagi kor, a fényes páncélok és vitéz cselekedetek kora, amikor csak az önfeláldozás számít, a halálmegvető bátorság. Ez lesz minden érdem alapja, az árulók pedig elnyerik méltó büntetésüket. Éppen ezért háromszoros kitartással űzte a revenzai Gorant, s amikor egy embere a menekülő nyomaira akadt, az őrző vérszomjas kopóként vetette magát rájuk. Letakart mécsesfénynél követték az éjszakában a nyomokat, lassan, lépésről lépésre, mert Khealnor egy pillanatot sem akart elvesztegetni. Katonái nem örültek ennek, de senki sem akadt, aki szóvá tette volna. Aztán hajnalra meglett az eredmény, egy vízmosásban felfedezték az alvó lovagot és kikötött lovát. Csendben bekerítették. Közben a lovag felébredt, végigdörzsölte elgémberedett tagjait, összeszedte szegényes táborhelyét. Khealnor ennek ellenére nem sietett a támadással. Megvárta, míg a kör bezárul Goran körül. Minden egyes perc elégtétel volt számára. Amikor lecsaptak, már nem volt menekvés. Khealnor emelkedett fel először, és állt ki a mélyedés szélére. Goran azonnal észrevette, és kardot rántott. Akkor aztán körben felemelkedtek a mordovai katonák is. – Nincs esélyed, revenzai – mondta Khealnor fölényesen. A hajnali hűvösségben látszott lélegzetének párája. – Sem a menekülésre, sem a túlélésre, ha kardot rántasz. Úgyhogy tedd le a fegyvered! – Csak nem gondolod, hogy egy revenzai lovagot a magadfajta foglyul ejthet? Khealnor arcán árnyék futott át. Az őrző közelebb lépett. – Mit se számít, hogy én mit gondolok – mondta. – Már most a foglyom vagy. – Ebből a mélyedésből csak a saját lábamon távozhatok. – Nézz körül! Goran kesernyésen elmosolyodott, és alig láthatóan megvonta a vállát. – Vagy sehogy… Még közelebb ment, kardját előretartotta, összecsapásra készült. Nem kellett csalódnia. Karnyújtásnyi közelségben volt, amikor Goran támadott. Khealnor hárította az első vágást, majd alulról szúrt felfelé. A lovag oldalt lépett és befelé fordulva ütötte el a támadó pengét. Ezzel együtt bal öklével erőteljes megütötte az őrző arcát. Khealnor megingott egy pillanatra, majd spontán visszacsapott kardjával. Goran elugrott, nem volt más választása. Mindketten megpihentek. – Csak a gyávák ölnek meg egy gyermeket – mondta Khealnor, és oldalt lépett. – Légy férfi, és vállald tetted következményeit! – Csak annak következményeit vállalhatom, ami vagyok. Más bűnét nem veszem magamra. Nem én öltem meg Meldiana öccsét. – Légy férfi! Goran feléje fordult.

– A gyűlölet a szemedben… – felelte. – A gyűlölet csillogása elárulja, mennyire süket vagy arra, amit mondok. Gyere és harcolj, kivéve persze, ha az életet inkább kibeszélni szeretnéd belőlem… Khealnor a provokációra megint támadott. Összecsaptak a pengék, szikra pattant, Goran hátrálni kényszerült. A lova megijedt a feje előtt folyó harctól, a hangtól és a szikráktól, és a kantárját tépve próbált szabadulni. Egy mordovai katona nyugtatta meg. Aztán Goran megvetette a lábát, és egy fordulónál ellentámadásba ment át. Egészen a katonák sorfaláig szorította vissza az őrzőt. Kemény csapásai alatt Khealnor karja rendre oldalra lendült. Amikor elérték a katonákat, a revenzai lovag három karddal nézett farkasszemet. Megállította rohamát, arcára gúnyos mosoly ült ki. Khealnor vöröslő arccal nézett vissza rá. Nem csupán az erőfeszítés miatt pirult ki, a düh is egyre jobban eluralkodott rajta. Ezzel szemben a lovag megőrizte hidegvérét. – Vissza! – kiabált rá az őrző a saját embereire. – Vissza! Lecsapdosta kardjával azok pengéit. – Ez az én harcom! Goran visszasétált a mélyedés közepére. – És most mi lesz? – Nem mondták, hogyan vigyelek vissza… élve vagy halva. – Így is, úgy is a várfalon végezném négybe vágva. – Mi nem vagyunk olyan barbárok, mint ti. – Ó, ti nem… Mordova fénye beragyogja a világot. Hidd csak ezt! Bár nem sokáig lesz ez így… Khealnor rohamozott, és elcsúszott a hajnali harmattól nyálkás talajon. Karját szétcsapva esett hanyatt. Goran a helyzet ellenére, vagy tán azért, hogy Khealnor mérgét fokozza, harsányan felnevetett. A katonák nem mertek nevetni, de némelyikük arcán látszott a káröröm. Khealnor felpattant, háta csupa sár volt, akárcsak csizmájának talpa. Megalázva érezte magát, ezért aztán nem tétlenkedett, emelte kardját, és Goran felé vágott. A lovag fordult és szúrt, Khealnor elhajolt és visszavágott. Támadva, hárítva táncolták körbe a katonák által szegélyezett horhost. Goran is fáradt, egyszer meg kellett támaszkodnia egy fatörzsben. Az egész napi lovaglás, a kialvatlanság mindkettejük erejét igénybe vette. Amikor a katonák fala mellett harcoltak, oldalt egyszer csak megvillant egy kard. Nem akart támadni, aki a fegyverét emelte, csupán a közel sodródó Goran miatt gondolt védelemre. A lovagot azonban megzavarta a pengén megvillanó reggeli nap fénye, így természetes hárító mozdulatot tett. Oldala ebben a percben védtelen maradt. Ha az a katona valóban támad, a lovag még vissza tudja húzni kardját, ám nem támadott, Goran nehéz kardja pedig tovalendült. Khealnor ekkor szúrt. A penge a revenzai hóna alatt csúszott be a húsba, s éle a tüdőben állt meg. Goran mozdulata elakadt… a lovag száján vér buggyant ki. A katonára tekintett, nem volt ereje visszapillantani Khealnor felé, pedig egy villanásnyi időre ott volt benne a szándék, hogy gyilkosának szemébe néz. Aztán csak összerogyott… lecsúszott a kardpengéről, és arccal előre elfeküdt a földön. Akkor már nem volt benne szemernyi élet sem.

Harmadik fejezet

Lucius Timothisszal együtt érkezett Eronis király elé., A meghívás nem a trónterembe szólt, hanem a díszerkélyre. A király a kriptából érkezett ide, s csak állt a könnyű szélben. Az előző napokban csendesen szemerkélt, most viszont kisütött a nap. Tisztának és frissnek tűnt a levegő és alant a város is. A fák megszínesedtek, a földek a távolban kibarnultak. Az élet pedig a szokott medrében folyt. Eronis most ebből a nyugalomból próbált erőt meríteni. – Felség! – szólalt meg a tárnokmester hosszú percek múltával, miután a király oly sokáig szótlan maradt. – Hívattál minket. – Igen – felelte vontatottan Eronis. – Üzenetet kaptam Ravórából. Az uralkodó elhallgatott, így megint Luciusnak kellett kérdeznie. – Elfogták a katonáink Gorant? – Nem… Másról van szó, kedves Lucius. A Birodalomban lázadás készülődik. – Ó… A király végre megfordult. Lucius nem tudta, hogy a csodálkozás hangjára vagy valami más miatt, csak azt látta, hogy Eronis ajka vékony, szeme mélyfekete. A király elhatározott valamit, s most megosztja velük tervét. – Lázadás a Birodalomban – morogta a király. – Teljes a káosz a világban. – Ezt kihasználhatjuk – felelte Lucius. – A belső megosztottság előnyünkre válhat. Minél jobban inog Orkhon császár trónja, nekünk annál kisebbet kell taszítani rajta. – A Birodalom… Igen. Elgondoltad, Lucius, hogy arrafelé királyokat ölnek? Lázadnak ellenük. Rossz királyok, de mégiscsak királyok. Hova lesz így a trón szentsége, az uralkodók tisztelete? A tárnokmester megint valami furcsát érzett a király hangjában, amit hirtelen nem tudott hova tenni. – Felség? – kérdezte meglepetten. Timothisra pillantott, akinek merev arcán nem látott megütközést vagy döbbenetet. Voltaképpen nem vett észre rajta érzést. – Az álmodók világában nincsenek királyok – folytatta Eronis. – Letaszították őket trónjaikról, talán ki is végezték őket… Az álmodók pedig csak jönnek és jönnek, s most már itt is uralkodókat ölnek, vagy lázadnak ellenük. Velük érkeznek erkölcsi megfontolásaik, vágyaik, módszereik… nincsenek tekintettel ránk. – Nem értem, felség. A Birodalom és Revenza mindig is békétlen ország volt. Álmodókkal vagy anélkül. – Megölik a hercegeket is. Nincsenek előttük határok. Meglehet, nem is a Birodalom a valódi ellenfél, hanem az álmodók. Belegondoltál már, Lucius, ki is az igazi ellenség? – Vezetőik nélkül semmik lennének. – Egykoron ez is a királyok kiváltsága volt… A vezetés… Ezt is kisajátították. Császárrá koronázzák magukat. Talán istenben sem hisznek. Eronis visszafordult a város felé, és hosszan hallgatott megint. Lucius a torkát köszörülte. – Felség… – Azt hiszem, minden álmodót meg kellene ölni – mondta a király. – Abban a percben, ahogy

megjelennek. Beléjük kellene meríteni az acélt, s nem jönnének vissza többé. – A Birodalomban jelennek meg. – A tárnokmester épkézláb érvet akart előszedni az álmodók legyilkolása ellen. – Ha akarnánk, se tudnánk megtenni. – Akkor át kell menni a Birodalomba! Kémeink minden álmodót megölhetnének. Senki sem hiányolná őket. – Nincs annyi kémünk… – Hát legyen! Lucius erőltetetten nevetett. – Az már hódítás lenne. – Valóban? – A király félrebillentette a fejét. – Akkor hát hódítsunk! Szervezzünk csapatokat a Birodalom földjén. A tárnokmester mély levegőt vett. – Felséges uram! Pihenned kellene. – Pihenni? – Eronis felemelte a hangját. – Ebben a helyzetben? Pihenni? Tán csak nem a sírba akarsz tenni te is, Lucius? A fiam mellé, a kriptába? – Beteg voltál, felség. A doktorok szerint egy jó alvás sokat segít szellemnek és testnek egyaránt. – Akkor hát nem végleges pihenésre gondoltál, kedves Lucius? – Hogy képzeled, uram! Meg se fordult a fejemben. Az egészségedet s az erődet féltem. – Pihenni, amikor Mordova jövője a tét! Nem pihenhetek! – Te és az ország számomra egyek vagytok, felség. Ha te gyenge vagy, Mordova is gyenge. – Senki sem pihenhet! Sem én, sem a katonáim! – rázta az öklét Eronis mérgesen. – Ha én elgyengülök, mint mondod, a katonáknak, őrzőknek kell vigyázniuk országunkra, értékeinkre. A lovagoknak akkor is helyt kell állniuk! Mindenkit, aki lázad, le kell vágni. Az álmodókat is. – Hiszen álmodók kísérik a lányodat is! – Azok sem menekülhetnek! Lucius a mellette álló mágusra pillantott, majd előrelépett, egészen a király mellé. Eronis megváltozott. A tárnokmester nem tudhatta, fia halála tette ezt vele, a lánya elleni merénylet vagy a Mordovát fenyegető veszedelem, de a király láthatóan és hallhatóan nem volt eszénél. Lucius tehetetlennek érezte magát. – Így magunk ellen fordítanánk mindegyiküket – próbált érvelni. – Felség, te mondtad, hogy lázadás készülődik a Birodalomban. A lázadók között vannak álmodók is, akiknek nem tetszik Orkhon császár hódító szándéka. Ne ijesszük el őket azzal, hogy a halálukat kívánjuk… – Miért ne? – kérdezett vissza a király, de azonnal támadott is. – A lázadás a törvényes uralmat fenyegeti. A megosztottság az ország sírásója. – Ez nem ilyen egyszerű, felség. – Lázadsz, Lucius? Még te is? – Nem én, uram – hajolt meg a tárnokmester. – Nem én… Timothis elérkezettnek látta az időt, hogy megszólaljon. Eronis király és Lucius beszélgetése nem csupán zsákutcába futott, de egyre veszélyesebbé is vált. A mágus ugyan nem mutatott érzelmeket, de tudta, ha nem tereli a témát gyakorlati vizekre, a király olyan parancsot adhat ki, amit később megbánna. – Miért hívattál engem, felség?

– Igen… – A király megnyugodott. – Ravórába kell mennem – mondta. – Minél gyorsabban. Elias hadúr sürgetőn kérte, hogy tiszteljem meg őt jelenlétemmel. – Ha jól sejtem, egy mágikus kapun akarsz odajutni. – jól sejted, Timothis. Nem akarok utazni, az is időt vesz el. – Figyelmeztetlek, hogy az asztráltéren át követhető leszel, felség. Tudják, merre jársz. – Nem érdekel Karmen – intett ingerülten Eronis. – Most nem érdekel. A hadúr lázadókkal tárgyal. Ott kell lennem. – Miért? – Hogy megölessem őket. – Felség! – szólt közbe Lucius. – Mit akadékoskodsz már megint? – kérdezte Eronis. Egy szempillantás alatt lobbant haragra. – Nem értelek, Lucius. Megbomlott volna az agyad? – Van egy ötletem, amivel megmentheted az országot, ugyanakkor megbüntetheted a lázadókat is. – Mi lenne az, tárnokmester? – Hagyd, hogy harcoljanak! Legyőzik Orkhont, és az égi hatalmak akaratából új császárt juttatnak trónra. Aztán megbüntetheted őket lázadásért. Segítenek nekünk, és megtizedelődnek! A te dolgod könnyebb lesz, amellett Mordova is megmenekül. A végén megmutathatod, mi a lázadás büntetése… Addig azonban hagyd, hogy bevégezzék a mocskos munkát. Eronis elgondolkodott. – Ravasz vagy, Lucius – nevetett a végén. – A kecskét is jól akarod lakatni, és a káposztát is meg akarod tartani! – Ez nem bűn – nevetett Lucius is, kicsit erőltetetten. – Ugye, királyom? – Ha bűn is, megbocsátható – legyintett a király. – Javaslatodat megfontolom. – Eronis megint a mágushoz fordult. – Timothis, mikorra tudsz nekem kaput nyitni Ravórába? – Előkészületekre van szükség, felség – mondta a mágus –, de holnap estére meglesz. – Remek, remek – bólintott a király. – Tedd, amit tenned kell! Én pedig végiggondolom a tárnokmesteremmel, hogy mivel is lehet kényeztetni a kecskét. – Megint felnevetett, szárazon, szinte köhögősen. Lucius behúzta a nyakát. A helyzet egyre rosszabb lesz. Kívül is és belül is… – Felség, remélhetem, hogy én is követhetlek Ravórába?– kérdezte. – Még meggondolom, tárnokmester… Valaki kell, aki Elias hadúr felé továbbítja parancsaimat. – Ez a feladatom, felség – mosolygott Lucius. – Sohan báró is jön – mondta a király a mágusnak. – Ő az, akiben most feltétel nélkül megbízom. Három ember részére kell a kapu. – Értesítem Ravóra mágusát – hajolt meg Timothis –, hogy készüljön fel fogadásunkra. Neki is meg kell nyitnia ott a kaput. – Tedd, amit tenned kell! – intett a király. – Pontosan és gyorsan. Timothis megint meghajolt, és elment. Eronis a mágus hátát nézte, majd Luciusra pillantott. A tárnokmester a zavarodottság jeleit kereste a király szemében, és meg is találta. Eronis fekete szemgolyója meg-meg rezzent.

– Légy ravasz, felség! – fűzte hozzá Lucius. – Tudod, kecske és káposzta! A király mosolyogva bólintott. Az uralkodó országának pásztora. Ezt fogom tenni… Ravasz leszek és erős kezű. Megvédem a nyájam a farkasoktól.

Negyedik fejezet

Főnix csodálkozva látta a következő ébredésekor, hogy még mindig a Három Testőr Fogadóban vesztegelnek. Deffen nem látszódott idegesség, a tündék pedig a szokásos formájukat hozták, ezért az álmodó úgy vélte, nem lehet gond, csupán nem érkezett még meg a tűzvarázsló. Ám fél nap semmittevés után mégis arra gondolt, nem jó ez így, csak fekszik az ágyon, meg ül az ablak előtt. Legalább valami értelmeset csinálhatna. Arra gondolt, most jólesne egy kis beszélgetés Elesztriellel. A tünde a hercegnő szobájából lépett ki, és az ajtórésen keresztül Főnix megpillantotta Meldianát, amint éppen földhöz vág valamit. Aztán az ajtó becsukódott, Eleszt-riel pedig mosolyogva nézett Főnixre. – Ideges a hercegnő? – kérdezte Főnix. – Mióta elindultunk. A lelkében felhalmozódott keserűségtől próbál megszabadulni, ám rendre rossz utat választ és dühöng, ahelyett, hogy megnyugodna. Az ivóban a sarokba ültek le, az árnyékban. Elesztriel ösztönösen kerülte a feltűnést. Főnix, aki a borsos borravaló miatt nagyon jóban volt a szakáccsal, az ital mellé kéretlenül is jókora tál fácánsültet kapott, amit középre tettek, és csendesen csipegettek belőle. – Meg lehet kérdezni, hogy mi történt abban a másik világban, míg távol voltál? – kérdezte a tünde nő. Érdekelte a másik valóság. – Háborúk, tüntetések, egy vonat kisiklott, hurrikán söpört el egy szigetet – mondta Főnix. – Csupa szörnyűség. – Azt mondtad, békében éltek. – Furcsa kettősség jellemző a mi világunkra. A háborúk mindig távoliak, ahol például én lakom, ott évtizedek óta béke van, de a hírek gyorsan elérkeznek hozzánk a háborúk képeivel együtt. – Igen, tudom. A televízió és a telefon, amit lerajzoltál – bólintott a tünde, és furcsának tűntek ezek a szavak az ő szájából. – Egyébként reggeliztem, aztán egy kis testedzés következett, majd dolgoztam, és este egy kicsit moziztam – mondta Főnix mosolyogva. – Átlagos nap volt. Kipihentem egy másik, teljesen átlagos napot, amit itt, az álmomban éltem át. Elesztriel egy pillanatra elkomorodott. – Nem lesz mindig így. – Én is azt hiszem – bólintott Főnix. – Örüljünk hát ezeknek a nyugodt pillanatoknak. A tünde nő kacagott, és vett a tálból. A fácánt áfonyalekvárba mártotta, s megízlelte. Főnix ekkor valami boldogságfélét érzett és azt, hogy most már inkább ide tartozik. Hiszen bármennyire is furcsa, abban a világban tizenhat-tizenhét órát tölt, míg itt, álmai alatt majdnem kétszer ennyit. Nem kellene itt berendezkednie? Már éppen kimondta volna ezt, amikor kicsapódott a fogadó ajtaja, és három hatalmas alak lépett be a terembe. Le kellett hajolniuk, hogy ne verjék be a fejüket az ajtókeretbe. Fekete páncél volt rajtuk, kardjaikat a hátukra kötözött nyitott hüvelyben hordták. A kocsmáros elébük ment, betessékelte őket, majd sietve egymás mellé rakatott két padot, hogy az óriások elférjenek rajta. – Gírek – mondta elkedvetlenedve Elesztriel. – Máris vége a békének. – Miért? – kérdezte Főnix. – Amit tudok róluk, azok alapján békés népeknek tűnnek. – De gyűlölik a tündéket.

– Mármint a gírek mindegyike gyűlöli a tündék mindegyikét? Elesztriel a fejét ingatta, mint aki nem tud dönteni, mi is a válasz. Majd azt mondta, – Igen. – Miért? – Hosszú történet. – Ez egy rémesen unalmas fogadó – vigyorgott Főnix. – Van időnk hosszú történetekre. – Jól van – adta be derekát a tünde. – Elmesélem a Lahir-völgyiek történetét… – A Lahir-völgyben történt valami, ami miatt haragszotok egymásra? – Igen… Úgy is lehet mondani. – Mikor? – Régen, nagyon régen… de a gírek ápolják magukban a sérelmeket, nem tudnak megbocsátani. – Ez sajnos jó pár… törzsre jellemző nálunk is. Szóval, mi is történt? A tünde sóhajtott, majd lecsípett egy falatot a fácánból és elrágta, mielőtt elkezdte volna a történetet. Főnix nagyot kortyolt a borából. – Mordova alapításának 610. évében – mesélte Elesztriel – az Edir börtön lakói fellázadtak, és kitörtek a vastag falak mögül. A baj akkora volt, hogy az egész szövetségnek, embereknek és tündéknek is össze kellett fogni ellenük. Pusztulás és káosz fenyegette a világnak azon sarkát, így kellett a segítség. Ám a háború alatt a hervini tündék elárulták társaikat. – Kik azok a hervini tündék, és miért tették? – Sok történet szól arról, mi miért esett meg. A herviniek nem voltak harcos népek, és nem szerettek háborúskodni. Meglehet, csupán ennyi volt az ok vagy tán egy félreértés, ki tudja? Ennek is megvan a maga legendája. A háború közepén… egy fontos csatát megelőző este a herviniek úgy döntöttek, hazamennek. A szövetség ellenére. Ott hagyták az aurasiakat, akiknek legjobbjai így sorra elhullottak a másnapi csatában. Főnix bólintott. – Ennek, gondolom, az aurasi tündék nem örültek. – Rosszabb volt. Tünde nem harcol tünde ellen, ám a herviniek árulása nem maradhatott válasz nélkül. Az aurasi tündék lecsaptak rájuk, és egészen Gír honig űzték őket. A gírek azonban éppen a teremtésük hetét ünnepelték, ami a legszentebb ünnepük. Úgy tartják, Kojun egy hét alatt teremtette őseiket, és ezzel nem száll vitába senki. Bár… – Elesztriel keserű mosolyra húzta a száját – Kojun nem lehet valami bonyolult istenség, mert ha kicsit is átgondolja a dolgot, akkor azon a héten inkább pihen és a sivatag homokszemeit számolja… – És? – szakította félbe Főnix Elesztriel savanyú megjegyzését. – A gírek megölték a tündéket? – Rosszabb. A lázadókat beterelték egy völgybe, és mágiával rájuk zárták a völgy kijáratait. Háromezer négyszáz éves átkot mondtak a herviniekre, ami úgy félszáz esztendő múlva veszíti érvényét. Főnix elgondolkodott. – Nem értem. Miért éppen háromezer négyszázat? Miért nem többet? Vagy ha már az aurasiak oldalára álltak a gírek, akkor miért nem adták ki a hervinieket nekik? Ebben nem sok logika van. – Az emberi cselekedetekben sincs mindig logika, miért várod ezt el a gírektől? A gír békés fajta. Ha békén hagyják, a gír sem fog bántani senkit. Ritkán bocsátkoznak harcba… A tünde-tünde csatában sem akartak állást foglalni, csupán nem akarták, hogy a háború a földjükön folytatódjék. Tulajdonképpen a legjobb megoldást választották.

– Továbbra sem értem, a tündéknek mi okuk van haragudni a gírekre? Ha te így látod… – Én csupán egyetlen tünde vagyok a sok közül. Elismerem, hogy a gírek nem akartak rosszat, még úgy sem, hogy a legszentebb ünnepüket zavartuk meg háborúskodásunkkal. A tündék azonban, kiváltképp az aurasiak azért haragudtak meg a gírekre, amiért azok nem elpusztították a hervinieket, hanem… úgymond megadták nekik a lehetőséget egy második életre. Időközben ugyanis a Lahirvölgybe bezártak bosszúra készültek. Kifejlesztettek egy különleges mágiát, amiről még a nifiniek is alig tudnak. Lényegében a gírek altatják a gonoszt. Az aurasiak még ott és akkor megpróbálták ezt megakadályozni, és rövid háborúba keveredtek a gírekkel. Az ellentét onnan ered. És senki nem felejt. Elesztriel egy óvatlan pillantást vetett a gírek asztala felé. Az egyik gír ezt észrevette, és visszavigyorgott. Vigyora azonban csak addig tartott, amíg a lány vékony alkatában fel nem ismerte a tündét. A gír ekkor felállt. Társai nem tartották vissza, amikor elindult Elesztriel felé. A kocsmáros elé állt, de a gír megragadta, és könnyedén feldobta az emeleti folyosóra. A férfi átbucskázott a korláton, s a fejére esett. Elájult. Főnix ugyanekkor látta, hogy Elesztriel az asztal alatt tenyérnyire kihúzza kardját a hüvelyéből. – Ugye nem akarsz harcolni? – kérdezte a férfi fojtott hangon, előrehajolva az asztal fölött. – Deff szívrohamot kap. Elesztriel nem nézett rá, akkor már úgy bámulta a gírt, mint kígyó a mongúzt. – Deff szívdobogásával most nincs érkezésem foglalkozni. – Meghagyta, hogy kerüljük a feltűnést. – Félek, nincs más választásunk. A feltűnés megtalált minket. A gír odaért eléjük s megállt. Elesztriel lassan felemelkedett a padról. Hagyta, hogy lássák kardjának acélját, de nem tett fenyegető mozdulatot. A tünde és a hatalmas termetű harcos egymással szemközt állt, de nem szólaltak meg. – Rossz itt bent a levegő – jegyezte meg félpercnyi hallgatás után a gír. Ezalatt szemrevételezte a tündét. – Melyik balga fogadós enged be ilyen rossz szagú görényeket fogadója falai közé? – Éppen most ütötted le. – Akkor tán az ütéstől észre tér. – Elesztriel. Ne!… – próbálkozott halkan Főnix, de mintha a falnak beszélt volna. – Észre tér? Meglehet – bólintott a tünde –, de én sem akarnék egy ökröt győzködni… Nincs értelme. A gír felhördült, ökle felemelkedett. Elesztriel kardja megvillant. Főnix ekkor felpattant az asztalra. Arca így egy vonalba került a gírével. Feltartotta két kezét, és kiáltásával megdermesztette mind az ütést, mind a penge suhintását. – Elég! – kiáltotta. – Ez egy békés kocsma, ahol ember, tünde és gír együtt boroznak, egy asztalnál vagy külön, ahogy tetszik. Nem szólalkoznak össze holmi mondvacsinált ellentéten! A gír a tündét bámulta s viszont. – Elesztriel – mondta Főnix. – Éppen te mondtad, hogy a gírek békés fajta… A tünde nő egy hosszú pillanatig tartotta a kardot, majd bólintott, és leeresztette a pengét. – A neveltetés – mondta. – Aurasban nőttem fel… – Ghos, gyere vissza! – szólt oda az asztal mellől a leghatalmasabb gír a társának.

A Ghosnak nevezett nem tudta, mit kezdjen a magasban levő kezével, ezért aztán megtámaszkodott egy gerendában, és előre dőlt Elesztriel felé. – Elférünk, mert nagy a hely – dörmögte vonakodva. – De ne gyere a közelembe, tünde! – Majd igyekszem távol maradni – mosolyodott el Elesztriel. – Remek – szólalt meg Főnix, aki úgy érezte, mondania kell valamit, mielőtt megint felhúzzák magukat ezek itt, ketten. – Fizetünk egy kört a gíreknek? – Igen – bólintott a tünde, és visszaült az asztalhoz. Hátat fordított a gírnek, s tekintetét Főnix csizmájára szegezte. Főnix vigyorgott. Egyenesen a melákra. – Nem kell az italotok – mondta a gír. – Van pénzünk venni magunknak. Azzal megfordult, és visszatért a társaságához. Főnix lemászott az asztalról, és visszatelepedett a helyére. Rákönyökölt az asztalra, és szemével Elesztriel tekintetét kereste. A tünde kerülte. – Micsoda tűz – mosolygott az álmodó. – Nehéz levetkőzni az ellenszenvet, amire neveltek, még ha másképp gondolom is – válaszolta halkan a tünde. – Ne haragudj, azt hittem, jobban tudok uralkodni magamon. Főnix átnyúlt, és megfogta a tünde kezét. Finom bőre volt, lágy érintése. A férfi hirtelen megérezte a tünde nő illatát is. Elesztriel erre rápillantott, és csak nézte. Mielőtt azonban Főnix kimondhatta volna, amit gondol, árnyék borult rájuk. Egy katonás kinézetű, kemény arcélű fickó állt meg előttük. Bokáig érő bőrkabátban volt, kesztyűt hordott, a kabát alól pedig két tőr és egy kard kandikált ki. – Jó napot – mondta erős akcentussal Főnixnek és Elesztrielnek. – Igor Valujev, Oroszország, Specnaz különleges egység. A nifini Aranyvárból küldtek, mert a főmágus szerint szükség lesz rám ebben a különleges küldetésben. A bensőséges pillanat azonnal elszállt. Felkísérték az oroszt a lovaghoz. Deff láthatóan meglepődött. Edvir, aki nagyon is jól ismerte Deffet, annak arckifejezését látván, rögtön kardot húzott, s élét az orosz nyakához helyezte. – Ki küldött, és mit tud rólunk? – kérdezte a tünde férfi. – Az Aranyvár főmágusa, Maximas indított utamra – felelte a félelem minden jele nélkül az orosz. – Toronis őrmágus javaslatára. – Maximasról hallottam már – mondta a tünde. – De miért küldött volna utánunk? – És honnan tudta, hol vagyunk? – kérdezte a lovag. – Nem nehéz mágikus eszközökkel a nyomotokra bukkanni, kiváltképp, ha Mordovból segítenek is – mosolygott Igor. – És hogy miért? Nifinben is érzékelik a változást, ami e világban zajlik, és vannak, akiket nyugtalansággal tölt el. – Nem kértünk nifini segítséget. Akár vissza is fordulhatsz. – Nem fordulhatok vissza, mert parancsot kaptam, nem pedig megkértek. Deff felmérte. – Honnan tudjuk, hogy nem ellenség? – kérdezte tőle Edvir. – Ha az lennék, nem beköszöntem volna, hanem mágikus tüzet gyújtok alattatok, és porrá égetem a fogadót.

– Ravórában? – Akár itt is. – És a város védőrúnái? – Minden varázslatra van ellenvarázslat, ez volt az első, amit Nifinben megtanultam – vont vállat lazán az orosz, majd Edvirre nézett. – Ideje lenne elvenni a pengét a nyakamtól… – Álmodó – szólalt meg ekkor Főnix. – Igor egy álmodó. – Ismered? – kérdezte Deff. – Nem. Csak a helyet, ahonnan jött. Elég híres komm… katonaképző. Edvir nem engedte le a kardját. – Akkor halljuk az egész mesédet – ült le kényelmesen Deff Igorral szemközt. – Aztán majd döntünk rólad. Hogyan is jutott eszébe Maximasnak, hogy segítséget küldjön utánunk? – Az Aranyvár őrmágusa, Toronis nem olyan régen látogatást tett a Szíverődben Philo főmágusnál – mondta az orosz érzelemmentes hangon. – A mowurok erősödő jelenléte és Karmen készülődése aggodalommal töltötte el. Miközben Toronis igyekezett Philót meggyőzni arról, hogy a nifini mágusiskoláknak erőteljesebben részt kellene vállalniuk a közelgő veszedelem elhárításából, egy ismeretlen látogató rúnamágiát lefedő varázslatot vásárolt a Szíverőd főmágusától. Ezt a rúnamágiát Mordov megtámadásakor használták fel. – Ó! Tehát a Szíverőd segítségével jutottak be a királyi várba, és ölték meg kis híján Meldianát. – Pontosan. Toronis felelősnek érezte magát, amiért nem beszélte le Philo főmágust a mágia eladásáról, és Maximas osztotta ezt a felelősséget. Miután ti elindultatok Mordovból a két mágus, Maximas és Timothis üzenetet váltott egymással. Ennek eredménye lett az én utazásom. Hogy erőmmel és mágiámmal segítsem az utatokat. – Van erről írásod? – Van nálam egy pecsét Maximastól, Timothis mágus egyetértésével. – Add ide! Az orosz kis sigullumot halászott elő kabátja zsebéből, és átadta a tenyerét nyújtó Edvirnek. A tünde elvette a pecsétet, majd nyomban szét is morzsolta azt. A levegőben Maximas főmágus alakja jelent meg. Maximas egyenesen előre nézett, jobb kezét azonban oldalra tartotta, s nyitott tenyere fölött egy kis kék gömb forgott és lüktetett. A két tünde felismerte a második mágiát, a lovag és Főnix nem. – Üdvözöllek benneteket, utazók! – mondta a főmágus. – Igor, ki e pecsétet magánál hordozza, iskolánk tagja. Az előjelek szerint, melyeket az istenek jó szándékaként kaptunk, ő lesz a legalkalmasabb segítőtársatok utatokon. Küldetésetek túl fontos ahhoz, hogy ne biztosítsunk támogatást Nifin részéről, még akkor is, ha ezzel nem mindenki ért egyet. – Megbízhattok benne – szólalt meg egy másik hang is, és a kis kék gömb ívelt felületén egy pillanatra a mordovi Timothis arca tükröződött. A hang is a gömbből jött. – Ez a legfontosabb. – Az istenek vezéreljenek benneteket utatokon – vette vissza a szót Maximas. – És mindannyiunk érdekében, a világ érdekében kívánom, hogy sikerrel járjatok! A kép szertefoszlott, a sigullum darabjai Edvir ujjai között a földre peregtek. A tünde lassan leengedte kardját. – Remek – biccentett feléje Igor. – Specnaz? – kérdezte ekkor Főnix. – Merre harcoltál?

– Csecsenföldön – morogta az orosz. – Most harcos vagy mágus? – kérdezte Deff. – Mindkettő. Nekem eddig ez a világ békésebb volt, mint odaát. De adjatok bármilyen fegyvert a kezembe, és helytállók azokkal is. A lovag felállt, és kurtán biccentett. – Üdvözlünk a csapatban. Elesztriel vállalta magára a feladatot, hogy bemutatja új társukat a hercegnőnek és az udvarhölgyének. Ő valahogy mindig megtalálta a hangot Meldianával. – Én megyek előre – mondta Elesztriel az orosznak. – Majd beengedlek, ha elmondtam neki mindent. Elesztriel benyitott, és amint belépett, rögtön be is csukta maga mögött az ajtót. – Kicsit hisztérikus – mondta Főnix az orosznak. – Készülj fel rá! – Melyik nő nem az? – kérdezett vissza Igor. – Volt egy feleségem Moszkvában. Tizenkilenc voltam, amikor elvettem. – Hisztérikus volt? – Ő talán nem is annyira. De az anyja… jobb ötletnek tűnt belépni a hadseregbe, mint mellettük maradni. Erre nem tudott Főnix mit mondani. Kisvártatva csörömpölés és kiabálás hallatszott az ajtó mögül, ami meglepő módon hirtelen idegessé tette Deffet, egyik lábáról a másikra állt. – Nem nyugszik a lány – morogta maga elé. – Csecsemőnek is ilyen volt, órákig visított. Akkor azt hittem, majd kinövi… Körbejárom az épületet – mondta hangosabban, aztán kifordult a szobából. Elesztriel nézett ki a hercegnő lakrészéből, s intett Főnixnek és az orosznak. – Gyertek! Meldiana a szoba sarkában állt, és egy agyagtál cserepei feküdtek a lába előtt. Körben szerteszét gyümölcsök. Udvarhölgye az ágyon ült kisírt szemekkel. – Engedd meg, úrnőm, hogy bemutassam új kísérőnket, Igort – mondta finom hanglejtéssel a tünde nő. – A nifini mágusok küldték, hogy segítségünkre legyen az út folyamán. – Még valaki, aki menekülni segít, vagy végre teszünk is valamit a segítségével? – kérdezte Meldiana harciasan. Elesztriel elengedte a füle mellett a kérdést. Inkább Igorhoz fordult, s előre invitálta egy lágy intésével. – Álmodó ő is, de a mágia mellett mestere a fegyvereknek. – Meneküléshez egy goblin csapat is elég lenne – folytatta Meldiana. – Semmi szükség nincs álmodókra vagy tündékre. Sőt egypár jó ló, esetleg két öszvér is megtenné. – Megvan az ideje a harcnak – felelte Elesztriel végtelen türelemmel, amiért Főnix csodálta is. Meldiana kimozdult a sarokból. A tekintetét Elesztrielen tartotta, miközben a cserepek romjait és a gyümölcsöket úgy lépte át, mintha csak lebegne fölöttük. – Én azt mondom, a harc ideje már eljött. A vőlegényemet veszély fenyegeti. Saját seregünk próbálja elfogni. Mordovát is veszély fenyegeti. Nem szabadna elmenekülni. Karmen elől úgysem

menekülhetünk. Még ti sem… még ez a… – Meldiana végigmérte Igort – letarolt fejű álmodó sem tehet semmit ez ellen. – Deff lovag másként gondolja. – Deff lovag apám akaratát teljesíti. – És megment téged. – És elveszejt engem. Főnix és Igor némán hallgatták a szóváltást eddig a pillanatig, amikor is Főnix úgy érezte, itt az ideje közbeszólni. – Hercegnő… Mi itt mindannyian a legjobbat akarjuk. – A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, ugyebár. – Sokan fogtunk össze érted, ne kérdőjelezd meg nemes szándékunkat. Elesztriel Főnixre mosolygott. Tetszett neki, ahogy a férfi beszél. Meldiana közelebb lépett, és végigmérte Igort. – Az új társatok át tud vinni engem a ti világotokba? – Azt senki sem tudja megtenni. – Akkor semmivel sem veszem több hasznát, mint nektek. Hozzátok az ebédemet, és hagyjatok békén! A végszóra nyílt az ajtó, és belépett Deff. Jelenlétével egy pillanatra megakasztotta a vitát, és pár másodpercnyi csend telepedett a szobára. – Még egy jó hír – mondta a lovag kényszeredetten. A levegőben úgy függött a feszültség, mint ezernyi, pókfonálon imbolygó éles penge a mennyezetről. – Megérkezett a segítőink csapata. – Hátrafordult és kiszólt a folyosóra. – Húzzátok be a nyakatokat! A nyomában három gír lépett a szobába. Főnix nem sok örömöt látott Elesztriel arcán. De a gírekén sem.

Ötödik fejezet

– Megírtam Stevenek, hogy új útitársunk annyira orosz, hogy még az akcentusát is áthozta az Álomvilágba – mondta Főnix Elesztrielnek. Ketten voltak a szobában. A folyosón Edvir őrködött, míg Deff a fogadó előtt sétált, hogy az ablakokat kívülről is védje. Főnix megint újonnan ébredt, most gyorsabban visszajött, mint eddig bármikor. – De nem válaszolt. – Mennyi idő telik el, míg a leveledre válaszolhat? – Egy perc? – találgatott Főnix. – Mifelénk sokkal gyorsabb a levélváltás. Az e-mail olyasmi, mint valami varázslat nálatok… De Steve eltűnt. Vagy nem olvassa a leveleit, vagy… – Vagy? – Nem tudom. Nem akarok találgatni. – A mágiátokkal nem lehet megkerestetni? – Nincs mágiánk. Ezt mondtam már. Nekünk rendőrségünk van, akik megkereshetnék. – Katonák. – Igen. Úgy is lehet mondani. Nem olyan hatékonyak, mint a mágia. Elesztriel elgondolkodott. – Sosem szoknám meg. – Az új világot könnyebb megszokni, mint sejtenéd. A régit azonban nehéz utána ugyanolyannak látni. Hangjában nem kevés keserűség bujkált, amit Elesztriel nem tudott nem észrevenni. – Valami baj van otthon? – Semmi olyan, amit itt bajnak tartanátok. – Nem értem. Ez az. Én sem. Csak… – Főnix elgondolkodott, vajon hogyan tudná elmondani a benne gyűlő feszültséget, amit barcelonai otthonában, s a mindennapok apró-cseprő ügyeinek intézésekor érez. Hogyan is mondhatná el a felfokozott percek várakozását, amelyek mindegyikében vaknak és süketnek érzi magát, mert ott van, ahol nem akar lenni, s nem tudja, hol lesz majd, amikor felébred itt. Mindezt magában kell tartania, s csupán a festékei, az interaktív tolla és a számítógépe oldhatja nyugtalanságát némiképp, amelyek segítségével nap mint nap lefesti az itt látottakat. Ugyanakkor ez sem jelent valódi segítséget, hiszen ő a rajzok mögötti eseményeket is látja, a statikus képekbe azonban nem festheti bele a történések dinamizmusát vagy az alakok gondolatait. – Nem tudom megfogalmazni – mondta végül Elesztrielnek. – Ezek olyan érzések… amiket nem lehet körülírni. Számos új dolog éled fel bennem, amiről mindeddig nem volt tudomásom. A tünde a férfi kezére tette a kezét. – Nem számít… Minden változik. Jobb lesz. Főnix elmosolyodott. – Máris megkönnyebbültem. Igor nyitott be, és Elesztriel finoman visszahúzta kezét. – Egy hadsereg sem tudná bevenni ezt a fogadót – mondta az orosz a kelleténél talán kissé hangosabban. – A gírek leültek a sarkokra, a lovag kardcsörtetve körbejár, Edvir pedig a tőrével

játszik a folyosón. – Ez a cél. – Három napja ezt csináljuk. Nem bírom a semmittevést – morogta az orosz. – Minek várunk arra a másik mágusra, amikor itt vagyok én? – Mert rá is szükségünk lehet. – A mágusok nem kioltják, hanem segítik egymást – mondta Főnix. – Ez nem játék, spanyol – nézett rá komoran Igor. – Alig keltünk feltűnést. Három gír, két tünde… Már önmagában is furcsa. És ehhez még egy kóbor lovag! – Deff tudja, mit és miért csinál – mondta Elesztriel. – Ha várunk, annak oka van. – Rendben. Most viszont úgy látom, itt nemigen van rám szükség. Körbenézek Ravórában, hátha találok valami gyanúsat. – Menj csak! – bólintott Elesztriel. – Sötétedésig bőven van még időnk. Igor bólintott, majd nagy lendülettel kisietett. Főnix elgondolkodva nézett utána. – Fura – mondta. – Nekem nem – rázta meg a fejét Elesztriel. – Illetve ti, emberek, mind… furák vagytok. Semmivel sem furább nálatok. – Én is fura vagyok? A tünde nevetett. – Te vagy eddig a legfurább, akivel találkoztam. – Ez jó vagy rossz? – Azt hiszem… jó. -Főnix elvigyorodott. – Akkor a furaságot dicséretnek veszem. – De megint az ajtóra nézett, mintha a falakon át még egyszer megnézhetné magának az oroszt. – Hm, ez az Igor… Más, mint én vagyok. Más, mint Steve. Majd meglátjuk… – Mire gondolsz? – Semmire. Meglátjuk. Igor a bejáratnál belefutott a lovagba is, így neki is el kellett mondania, mit akar tenni. – Kisétálok a piacra, és nyitva tartom a szemem meg a fülem. Nem szeretek tétlenül ülni. Deff meg tudta érteni. – Ne menj messzire! – válaszolta. – Bármikor indulhatunk. Már csak a tűzvarázslóra várunk. – Érdekes lesz, ha ő is egy álmodó… – Az – értett vele egyet rövid időn belül másodszor is Deff, majd eszébe jutott valami, amit már meg akart kérdezni az orosztól. – Azt elmondtad, hogy a főmágusotok, Maximas miért küldött utánunk… De a mordovi Timothist mi vezette arra a gondolatra, hogy beleegyezzen az utadba? Amikor eljöttünk, akkor is mellénk rendelhetett volna valakit. – Van az úgy, hogy két fél tesz ki egy egészt. Deff ideges lett. – Lefordíthatnád ezt a fegyverforgatók nyelvére is, mert mágus körmondatokban nem gondolkodom. Igor elvigyorodott. – Amikor Maximas a támadásról hallott, ő kereste meg Timothis mágust, Eronis király palotájában. Timothist is nyugtalanították az események, de csupán a palotában történtek, míg

Maximast a mágia síkján érzett erők is zavarták. Maximas megérezte a Scoron halálakor történt varázslatos eseményeket is… Elbeszélték egymásnak rossz érzéseiket, s a kettőből egy lett, a szándék, hogy engem utánatok küldjenek. – Miféle mágikus erők működtek közre Scoron halálakor? – ütközött meg Deff. – Csúnya gyilkosság volt az, semmi több. – Az asztrológus a múltban kutakodott. Valakinek a megbízásából elővette régi mágikus tudását, és a Meldiana hercegnő születése körüli időkbe óhajtott visszatekinteni. Mit mondasz? – kérdezte a lovag, és megragadta Igor karját. Az orosz mozdult, hogy lesöpörje magáról a fogást, de akkor megpillantotta Deff tekintetében a döbbenet szikráját, ami akár hegyeket lett volna képes felrobbantani abban a percben. – Mit mondasz? – kérdezte Deff még egyszer. Az arca kemény volt, mint a kőszobroké. – Csupán azt – Igor kimért lett és hűvös –, hogy Scoron megnyitotta az idők kapuit. – És látta? – Deff kiabált. – Látta? – Nem láthatott semmit, mert a korszakot lezárták a kíváncsi szemek elől, erről Maximas is meggyőződhetett. A mágiát azonban elvégezte. Deff elengedte Igor karját, és elhátrált. A lovag összezavarodott. Nekitámaszkodott a falnak. Igor megpróbálta kifürkészni, de Deff elfordult. Fejét a fogadó falának támasztotta. – És mondd csak, Igor – kérdezte tompán. – Hogy a múlt zárva van, az mikor derült ki? Scoron halála előtt vagy után? – Az asztrológus minden bizonnyal előtte tudta meg. – Ne szórakozz velem! – Egy másik mágus kell hozzá, a múlt fürkészését mindennapi ember nem tudja elvégezni. Ráadásul gyakorlott mágus szükségeltetik. Tehát csak utána derülhetett ki, amikor Eronis király mágusai megpróbálták megfejteni az asztrológus halálának titkát. – Jól van. – Van még kérdésed? – Nincs… Menj a piacra hallgatózni! Igor biccentett a lovag háta felé, majd elindult. Deff még kis ideig támasztotta a falat. Elméjében csillapodott a zűrzavar, tekintete előtt kitisztult az utca képe. Tudta, ki ölte meg Scoront s azt is, hogy miért. Igornak esze ágában sem volt a városban sétálgatni. Egyenesen a ravórai palotához tartott. Úgy gondolta, ideje körülnéznie Elias hadúr otthonában. A palota falai ugyanabból a fehér terméskőből készültek, amiből a városfalak Mordova minden egyes tartományi városában. Vakítóan ragyogtak még a bágyadt őszi napsütésben is. Igor megállt a kaputól kétszáz méterre, közvetlenül a fal tövében, egy kiugró torony takarásában. Körbepillantott, nem jön erre valaki, majd a kabátja alá nyúlt, a csatjához. Óvatosan megcsavarta, mire a csat kattant egyet, hirtelen villanás futott végig az orosz karján, testén, öltözékén, és Igor egy szempillantás alatt eltűnt. Láthatatlanná vált. Nem volt ez különleges mágia. Csendes, visszahúzódó erő volt, rejtőzés, amire ha nem gyanakodnak, nem keresik. Igor nem félt attól, hogy felfedezik. Csupán halkan kell járnia, csendesen lélegeznie, hogy semmi se árulja el jelenlétét. A kapun gond nélkül bejutott egy hattagú járőrcsapat mögött. Ezek után egy udvaroncot használt föl arra, hogy a palota belsejébe hatolhasson. Három lépéssel lemaradva követte őt, s még arra is

ügyelt, hogy egyszerre lépjenek a köves udvaron. Fürgén mozgott, látszott volna rajta, hogy nem először csinálja – ha éppen nem lett volna láthatatlan. A hallhatatlanság technikáját még a seregben tanulta meg, a Specnaznál. Emellé jól jött volna Csecsenföldön egy láthatatlanná tevő köpeny. A palotában aztán már volt ideje nézelődni. Járta a folyosókat, s meg-meg állt érdekesebbnek tűnő párbeszéd hallatán. – Kik ezek, akiket Elias hadúr már napok óta élelmez? – kérdezte egy étekhordó az egyik járőröző katonát. – Álmodók mind – morogta az őr. – A démonok kerülgetnek, amikor egyik-másik hirtelen megjelenik vagy eltűnik a folyosón meg a palotatermekben. Tele van a testük különleges ábrákkal. Ki tudja, mit idézhetnek meg vele? – Olyanok, mint a szellemek. – Rosszabbak – bólintott az őr. – Mert ezek kézzelfoghatóak. Azt beszélik, egyikük meg is támadta a hadurat. – Akkor miért vendégek mégis? – Mondtam, hogy szóbeszéd! Ha így lett volna, már nem élnének. Az őr továbbment, Igor pedig követte. Álmodók vannak a hadúr kastélyában? Nohát, a városi pletykák nem beszéltek ilyesmiről. Tehát Elias hadúr titokban akarja tartani vendégei jelenlétét. Az őr nyomában azonban nem jutott sehova, ezért Igor lement a pihenőhelyükre. Veszélyes volt, mert a hátán nem lévén szeme, egy zsúfolt helyen bármikor lebukhatott, ha valaki éppen nekiszalad. A pihenő a palotafalhoz épített egyemeletes kaszárnya földszintjén volt, és legalább kéttucatnyian ücsörögtek bent. Kártyáztak, kockáztak, táblajátékokat játszottak. Azok, akik a közeli éjszakai szolgálat miatt nem mehettek ki a városba, a hálóban aludtak, az újoncok pedig kint gyakorlatoztak az udvaron. Igor a megszokottnál is körültekintőbb volt. Lassan mozgott, de nem is volt oka a sietségre, tökéletes álcája akár élete végéig rajta maradhatott volna. A pihenőben kiválasztott magának egy csendesebb sarkot, ahonnan megfigyelhette a katonákat, aztán fülelt, melyik asztal mellől kap el egy sokat ígérő szófoszlányt. Igor a saját világában, a háborúban megtanulta, hogy az információ az életet jelenti, vallotta, hogy ez ebben a világban sincs másképp. Amit ismer, amiről tud, az ellen fel tudja vértezni magát. Azt is megtanulta, hogy háborúban csak magában bízhat. Nagy túlélő volt. Amikor idekerült, jelnek vette, hogy Nifinben ébredt. Itt nincs GPS, műholdak, mobilok és számítógépek. Viszont mindent el lehet érni mágiával. Igor harcosnak tartotta magát, a mágia, amit elsajátított, így egy harcost tehetett még erősebbé. – Most zabálj, mert ha elkezdődik a háború, akkor csak azt eheted, amit a zsákmányból eléd löknek – mondta egy katona a társának. – Revenzában vékony a gabona, és ritkák benne a szemek. – Nem lesz itt háború, meglátod. Talán csak egy kis csetepaté, kifüstölünk pár mowur fészket, de nem megyünk Orkhon ellen. – Komolyabb ez a helyzet, mint az eddigiek voltak. Hallottál már arról, hogy Karmen a hercegnő vérét akarja? – Mendemonda. – Nono, nem zörög a haraszt… – Amíg Nifin mellettünk van, Karmen semmit sem tud tenni. Csak nem hiszed, hogy egyedül legyőzhet ezer mágust? A katonák elmentek, Igor elméjében pedig ott visszhangzott az utolsó mondat. Nifin erős, de

vajon van annyira erős, mint Karmen? – Az a nő… – mondta oldalt egy másik katona egy táblajáték fölé hajolva. – Érdemes kipróbálnotok, és nem is kér többet, mint más… – Hol találunk rá? – A vásárban… Van egy vörös, sátortetős épület… Igor másfelé fordult. – Azt beszélik, hogy az álmodóktól fogunk harci gyakorlatokat venni. – Ugyan miféléket? – méltatlankodott egy másik. – Torius ott volt, amikor támadtak. Torius magányosan ült egy asztalnál, és csendesen ivott. A két katona odasétált mellé és közrefogták. Igor, hogy jobban halljon, lassan oldalazott feléjük. – Nem mondhatok semmit – mondta Torius. – A hadúr szigorú parancsba adta. – De azt elmondhatod, hogy az idegenek jól harcolnak. Lehet tanulni az álmodóktól? Torius ivott, majd az asztalra tette a kupát s belebámult. – Hallod, amit kérdeztem? – Hallom. – Mit tudnak? Ezt csak elmondhatod? – Különlegesek – morogta Torius. – Ennyi legyen elég. Nem kell többet tudnotok. – Rohadt álmodók – méltatlankodott a jobbján a katona, és leült Torius mellé. Megfogta a poharát, és ivott belőle, majd kiitta az utolsó cseppig. – Idejönnek, megjelennek, és felforgatják a világot. Szerintem őket kellene kiirtani, és helyreállna a béke. – Állítólag Orkhon császár is álmodó – mondta a baloldali katona. – Ugye megmondtam. Ők okozzák ezt az egészet. A Birodalomnak és Mordovának semmi baja egymással. Az álmodókkal van bajunk. Ugye, Torius? – Ha te mondod… – Nem tetszenek nekem ezek sem, akik most itt vannak a palotában. Állítólag ők is egy nagy birodalomból jöttek. Amerika vagy Kína? – töprengett el Igor. – Ők az igazi ellenség. El akarják foglalni a világunkat… Erre kellene figyelnünk… Igor hallotta már egyszer-kétszer ezt a szöveget. Eleinte még felvilágosította a vele szóváltásba keveredőket, akik hasonló vádakat vágtak nyíltan a képébe, hogy ő nem akart ide kerülni. Aztán ütött is, hogy szavainak nyomatékot adjon. A gyűlölködés néha gyilkos csetepatéba fulladt. Mostanra azonban már nem érdekelte. Nem mindenkinek tetszik, hogy ők itt vannak, ez a helyzet. Pedig milyen keveset tudnak róluk… Igor úgy vélte, eleget hallott. A katonák pletykálnak, de az igazság nem náluk van. Arra gondolt, jobb lenne felmennie a lovagterembe vagy Elias hadúr közelébe. Egy őrző lépett be a pihenőbe. – Gyerünk, gyerünk! – kiabálta az őrző. – Fegyvereket és páncélzatot fel! Mindenki a falakra! – Mi történt? – kérdezte egy egységparancsnok. – Mire föl ez a nagy sietség? Az őrző egy pillanatig tétovázott, aztán kibökte. Nem mondták neki, hogy tartsa titokban.

A király! A mágusok teret nyitottak Ravóra és Mordov között, amin át hamarosan megérkezik a király!

Deff elfáradt, ráadásul egy régi sérülése elkezdett lüktetni a combjában. Ebből azonnal tudta, hogy célszerű lenne kicsit takarékoskodnia az erejével. Régóta talpon volt már, s nagy teher nehezedett a vállára. Már nem csupán a nagyhangú hercegnőt kellett kordában tartania, hanem a gírek és a tündék kapcsolatát is gondoznia kellett. Az egyetlen ember volt ugyanis, aki elejét tudta venni a vitának. Ha most nem elég körültekintő, később isszák meg a levét. Ezenfelül ott volt még az a dolog is, amire fényt derített. Azt sem volt kisebb teher hordozni. Betért a fogadóba, és intett a kocsmárosnak, hogy hozzon egy korsó sört, aztán kioldotta fémkesztyűjét, kardját pedig a falnak támasztotta. A sörbe kortyolva megállapította, hogy az ihatok közé tartozik, amitől kissé felvidult. Nem volt rossz választás ez a fogadó. Jól főztek, és jó volt a sörük, amellett vész esetén remekül védhető volt a hely. Deff a múltba révedt és ivott. Évekig eszébe sem jutottak, de amióta Mordovba betette a lábát, sokszor megjelentek előtte. Úgy érezte, mindennek az az oka, amit ő akkor és ott megtett. Észre sem vette, és már a harmadik sörnél járt. – Csatlakozhatok? – állt meg Deff mellett egy tagbaszakadt férfi. Vigyorgott, de a tekintetéből sütött a hatalom és az erő. A kezében egy korsó sört tartott. – Csak a bolond iszik magában. Két bolond meg mégiscsak egy pár. – Ki vagy? – kérdezte Deff. Első pillanatban el akarta küldeni, de a másikon látszott, hogy nem mindennapi ember, az ilyet pedig senki sem küldi el csak úgy. – Harod a nevem, és alkalomadtán kereskedőket kísérek külhoni utakra. – Zsoldos? – Én inkább kísérőnek mondanám magam. Az asszony sem szereti otthon a zsoldos kifejezést. A fiaim előtt ki sem ejthetem. – Merre laksz? – Északon. Altorában. – Ülj le! – intett a lovag nagylelkűen. Jobb volt most beszélni és nem a múltra gondolni. – Messze jársz az otthonodtól. Harod megköszönte és leült. – Messze, de ez a dolgom. Van, aki a csizmák felett ül és talpalja őket, más meg kendert fon évtizedekig. Én a lábamat koptatom vagy a nyergemet… ahogy a megbízás hozza. – És van állandó utad? – kérdezte Deff, bár nem érdekelte a válasz. – Ösvény, amit én koptattam ki? Nem igazán… Te viszont, jó uram, lovag vagy, bár az öltözéked elárulja, hogy nem királyi. Mindig meg akartam kérdezni, milyen sorsa van egy vándor harcosnak… – Hasonlóképpen kényelmetlen, mint egy kísérőnek. Harod vigyorgott, és koccintásra emelte kupáját. Deff hozzáütötte a magáét.

– Habár valószínűleg jobban tartanak minket az egyszerű emberek, mint titeket – folytatta Deff. – Tudják, hogy mi nem kérünk pénzt szolgálatunkért, s így kedvességgel pótolják azt. Harod nevetett. – Nekem szabott áram van, s a becsület engem is kötelez – felelte. – Ez az-az élet, amit nem lehet pénzre váltani. – Az út teszi – bólintott Deff. – A napfény, a szél, az eső… Lecsiszolják az ember lelkét, akár a legkeményebb sziklát. – Így igaz… És most merre tartasz, jó lovag? – Amerre a sorsom visz. – A sors nem mindig jó irányadó. – Hát nem – morogta a lovag, de nem fejtette ki bővebben, mire is gondol. Egy ideig csendesen ültek egymás mellett. Harod végzett a sörével, kért még egyet magának és egyet a lovagnak is. Nem a kocsmáros hozta, hanem a lánya, akit Harod vigyorogva mért végig. Azután fordult csak Deffhez. – Aztán a falusi asszonyok osztogatják bájaikat egy lovagnak? Vannak ilyen mendemondák a köreinkben. Néhány pajzán történet is közszájon forog. Deff bólintott. – Megesik néha. – Ó, tudtam én, hogy lovagnak kellett volna születnem – nevetett Harod. – Jómagam több öszvért látok, mint asszonyt. Életed párja hogy fogadja ezt? – Társam az úton gyakorta van. Társ az életben… no, az nem akadt már két évtizede. – Ez nem jó hír… A lovag megrázta a fejét. – Nem. Kis csend állt be. – Ördög vigye a búbánatot! – csapott az asztalra Harod. – Mesélj valami vidámat, valami ízes történetet, amit tábortűznél magam is tovább mesélhetek. Ha már egymás mellé sodródtunk, szórakoztassuk egymást. Deff vett egy mély levegőt, majd megrázta a fejét. – Ha nem bánod, inkább nem. – Akkor mesélj arról, mi a terved! Sok ellentét érlelődik mostanában, s fogadok, jó pár kaland vár még rád az utadon. – Nincsenek terveim. – Nem vagy a szavak embere, lovag. – Nem vagyok az. – Deff hirtelen döntött, egy hajtásra kiitta a sörét. Nagyot böffentett, majd Harod felé biccentett. – Fárasztó napom volt, ha nem bánod, aludni térek. – Menj csak! – mosolygott a másik. – Az alvás a legjobb szokás az ember életében… És egészen addig le nem vette a szemét a lovag hátáról, míg az el nem tűnt a fogadó csigalépcsőjének tetején.

Hatodik fejezet

Goran holttestét a palota lovagtermének közepén álló asztalra terítették ki. A kardját nem helyezték mellé, ami arra utalt, hogy nem lovagként, de gyilkosként bántak vele. A szemét sem fogták le, így a halott revenzai a mennyezet boltíveire tekintett üres szemével. Oldalán megalvadt vér, csizmáján sár. Eronis király szótlanul állt fölötte, arcán semmilyen érzelem nem tükröződött. – Meghalt hát – mondta a király. – Kár érte. Legszívesebben saját kezemmel öltem volna meg… – Elnyerte méltó büntetését – mondta Lucius érzelemmentesen. – Jutalom jár annak, aki megölte – tette hozzá a király. – Ki volt az? – Sohan báró fia. A király felnevetett, aminek okát a tárnokmester nem értette, de nem kérdezett rá. Eronis nevetett, majd hirtelen előkapta övéből a tőrét, és tövig belevágta Goran mellébe, egyenesen a szívébe. Aztán csak fogta a tőrt, és remegett rajta a keze. Majd kirántotta, s beledöfte a szívbe még egyszer és még egyszer. – Ez… Lucius… ez az árulók jutalma – sziszegte a király a tárnokmester felé. – Mordova mindenek fölött. Mordova nem tűri a férgeket, az összeesküvőket. Mordova nem gyenge, még mindig erős, és erős is marad. Megértetted? Elias hadúr csendesen állt egy oszlop tövében. Nem akarta megzavarni a király és a tárnokmester szemlélődését, ám most mégis előre kellett lépnie. – Felség – mondta. – Igazad van. Ez azonban csupán egy test. Egy lélek nélküli báb… – Példát kell statuálnunk – fordult felé a király. – Ki más tenné meg, ha nem mi?… Vágják a testet öt részre! A feje Mordovba kerüljön a palota legmagasabb fokára, négy testrésze a birodalom négy legnagyobb városába… A jobbja maradjon itt – tette hozzá nagylelkűen Eronis. – Köszönjük, felség – hajolt meg Elias. – De kerítsünk sort a tárgyalásokra is… A halott lovaggal nem érdemes foglalkoznunk. Már amennyiben jól érzed magad… Lucius rájött, hogy a hadurat legalább annyira zavarja a király zavart viselkedése, mint őt. – Jól vagyok – jelentette ki Eronis, és kihúzta magát. – Miért kérded? – Zaklatottnak tűnsz… – Nézd el nekem, hadúr… gonosz idők járnak, gonosz varázslatok és kifürkészhetetlen szándékok környékeznek… – Értem, felség. – Jöjjön be! – intett a király. – Jöjjön be az az álmodó… Elias bólintott az ajtónállók felé, akik rögvest elindultak Carlosért. – Mi a véleményed róla? – érdeklődött a király. – A hadviselés dolgaiban mindig is segített éleselméjűséged. Most pedig szükségem van a hozzád hasonlókra, mert már nem tudom, kiben is bízhatok meg. A palotámban gyilkosok vannak, a falakon bárki könnyedén átjuthat… Bár – a király lemondóan legyintett – az álmodók előtt még falak sincsenek. Nem ott ébrednek, ahol számítani lehet rájuk.

Eronis észrevette, hogy vérmocskos a keze, és körülnézett, mivel tisztíthatná meg. A legközelebb egy mordovi zászló volt, odalépett és a revenzai lovag megalvadt vérét beletörölte a zászlóba. – Ez a fickó, Carlos, éppen olyan, mint egy utcai gyerek, akikből ezer van minden nagyobb városban – mondta Elias hadúr, és igyekezett nem figyelembe venni a király mozdulatait. – Ismerem ezt a típust, minden világban egyformák. – Mordovában általában katona lesz belőlük, nem pedig tolvaj… – intett Eronis –, de legfőképpen nem gyilkos. – Ez igaz. Sok olyan ember szívében doboghat azonban nemes érzés, akik a bűn felé fordulnak. Jó páran azért jutnak rossz sorba, mert túlontúl nagy a lelkük. Ez néha nem felemel, hanem a mélybe taszít. – És a mi álmodónk ilyen? – Talán. Megjárta a poklokat, s most kapott egy esélyt. Olyan, mint a részeg, aki a friss levegőn kijózanodott, s meglátta az értelmet saját sorsában. – Nem hiszek ebben. – Meglátod, felség, s majd eldöntőd magad. Mindenesetre másként látja a világot, mint mi. Ha pedig fel akarjuk venni a harcot azzal az álmodóval, aki egy egész birodalomnak parancsol, nem árt, ha nekünk is vannak álmodóink, akik előre láthatják ellenfelünk lépéseit. – Megfontolom, hadúr… megfontolom – biccentett a király, amikor mintegy végszóra kinyílt az ajtó és Carlos lépett a terembe. Az álmodó tekintete először a halottra rebbent, aztán a királyra. Carlos megállt, majd a protokoll szerint meghajolt. Ha álomvilágban vagy, viselkedj úgy, mint az itt élők. Ám Carlos arcán nem látszódott érzelem. Minden csak szerep volt. Kellett neki Mordova támogatása. – Egy revenzai áruló – intett a király Goran holtteste felé, elértve Carlos pillantását. – Láthatóan már senkit sem árul el, felség. – A lányom vőlegénye… De nincs kegyelem annak, aki elárul minket, bárki is legyen az. – Én nem fogom Mordovát elárulni, mert nem Mordováért harcolok – mondta Carlos. – Én a Birodalomért harcolok, tehát legfeljebb a csatamezőn végezhetem így, kiterítve… – A Birodalomból jössz, és miközben császárod ellen fordulsz, azt mondod, hogy érte harcolsz? – A király kis híján felnevetett. Ez abszurd, találta meg a szót a sarokban láthatatlanul lapuló Igor. – Így van – bólintott Carlos. – Ahonnan jövök, ott már javában készülnek a háborúra. Álmodók ezrei ébrednek fel kétnaponként, s amikor itt vannak, falvakat ácsolnak, bányákat ásnak, fegyvereket készítenek. Erdőket tarolnak le, hegyeket hordanak el, városok nőnek ki a semmiből. Etetni kell őket, ehhez pedig hamarosan nem lesz elég az, amit a Birodalom adhat. A császár új sereget hoz létre belőlük, és már készítik a fegyvereket. Én láttam mindezt, de vajon a békés Mordovába elért a hírük? Ez nem utcai verekedés lesz vagy határ menti villongások. Igazi, nagy háború lesz… Itt pedig – Carlos gúnyosan intett szét – a katonák még csak a fegyvereiket sem élezik… Ha nem tesztek valamit, Orkhon császár úgy söpri el ezt az országot, mint gyors szélvihar a pernyét. Kemény beszéd volt. A király először nem is válaszolt, Lucius pedig behúzta a nyakát, várta az uralkodó kitörését. Az azonban elmaradt. Eronis sétálni kezdett, oszloptól oszlopig. – Nem bízom benned – jelentette ki. – Lehet, hogy így akarsz a bizalmunkba férkőzni és megrontani minket…

– Nem lenne rosszabb annál, amit Orkhon csinálna ezzel az országgal. – Most én beszélek! Carlos biccentett. – Felség… – Az álmodókat nehéz kiismerni, annyira… más, ahonnan jöttök. A bizalmamat ki kell érdemelned. Bizonyítanod kellene. – Bizonyítottam azzal, hogy itt vagyok. – Ez kevés. Hallottam a belépődről… Kevés! Hozz nekem tíz… nem, száz mowurfejet. Ha túléled, érdemes vagy a harcra. Ha túléled, és elhozod a fejeket, az jelzi, hogy értem, Mordováért képes vagy életedet is kockáztatni. – Hát itt sem működik másként – mosolyodott el keserűen Carlos. Elias hadúrra nézett. – Te magad választottad a fejet kapum kulcsához – mondta neki a hadúr. – Ha a király kapuján kopogtatsz, azt megfelelő módon kell tenned. Száz fej. – Meglesz – mondta Carlos. – Menj! – intett a király. – Utána seregembe fogadlak az embereiddel együtt. – Csak nehogy nagyobb legyen az a sereg a tiednél, felség – felelte Carlos. Meghajolt és hátrálva hagyta el a termet. –Pimasz – nézett utána a király. Amerikai, gondolta lenézően Igor. Igor már menni akart, mert lassan be esteledett, ám nem volt alkalma elhagyni a lovagtermet. Elias hadúr mögött az őrök rögtön zárták az ajtót, Lucius pedig halkan tárgyalt a királlyal Goran holt teste fölött. Igor tehát türelemmel várt. Egyszer négy napot húzott le egy kis csecsen falu melletti lyukban. Egyszer a király is távozni fog, vagy érte jönnek, s lesz alkalom csendesen lelépni. Hirtelen azonban kinyílt egy oldalsó ajtó, s egy őrző lépett be rajta. Egyenesen az uralkodóhoz ment. Igor megint közelebb osont, mert az őrző láthatóan feszült volt. Fontos hírt hozhatott. – Jó, Khealnor, leendő lovagom – mondta szélesen mosolyogva a király. – Apád után végre te is hű támaszom leszel! Lovagjaim sorába emellek egy szép napon, meglásd. – Mindig is hű embered voltam, felség – hajolt meg az őrző. – Ezért vagyok itt. Történt valami, amiről tudnod kell… Különös látogatód érkezett. Nem tudni, hogyan jutott át a kapun és a falakon, de itt van… – Vezessétek be! – Nem szívesen mondom, de nem lenne jó, ha katonáid tudnának róla. Talán… én is elég leszek. – Ki volna az, hogy ilyen rejtélyesen beszélsz róla? – Egy szír goblin. Dermedt csend támadt a lovagteremben. – Te kísérd be, Lucius! – intett aztán a király a tárnokmesterének. – És valóban tartsátok titokban az érkezését. – Talán meg kellene erősíteni a… – Nem. A szír goblinok nem olyan veszélyesek, mint uraik. Ők tárgyalni szoktak, nem ölni. Amint egyedül maradtak a teremben, Igor még közelebb merészkedett a királyhoz. Lélegzetét is visszafojtotta. Két lépésnyire állt meg tőle, és az arcába nézett. Eronis egyszerre tűnt erősnek és

gyengének. Zaklatott volt, a szeme ide-oda járt, mintha csak befelé tekintene. Kezével köpenyét markolta, és néha felhorkant. Igor érezte, hogy önmagával küzd, de nem sejtette, miért. Aztán Lucius visszatért, oldalán egy szír goblinnal. A szír goblin nem sokban különbözött fajtársaitól. Legfőképpen a városi goblinokra hasonlított, olyan volt, mint azok, nem szebb, nem rusnyább, viszont nőtt némi haja. Ám a szír goblinok a hasonlóság ellenére a goblin társadalom legfélelmetesebb alakjai voltak. Kiszolgálói és kalmárai a szíreknek, a világ legelvetemültebb és legtitokzatosabb bérgyilkosainak. A szírek születésének még a legendája sem maradt fönt. Nem tudta senki, ki és miért alkotta meg őket, milyen nyomorult elme gyúrta össze húsból, izomból és vérből ezt a fajt. Az élet kioltására esküdtek föl, és csupán áruk volt, erkölcseik nem. Halkan jártak, mint az árnyék, ha úgy hozta a sors, nem ettek és nem ittak, mert minden megpróbáltatás végén kárpótolta őket a kiömlő vér, az élet elillanó szaga, a halál dermesztő lehelete. A jól végzett munka jutalma. Ez a goblin, aki Luciusszal érkezett, a király mellkasáig sem ért. Durva szövésű, de hibátlan kendőt csavart a fejére, amelyből csak hatalmas szeme sütött elő. Haja a derekáig ért, vastag varkocsba fonta össze, és szürke szalaggal tartotta egyben. A karja a térdéig nyúlt, hosszú ujjai, nagy lába, testalkatának egésze az emberi faj torz karikatúrájává tette. Ám ahogy némán lépkedett a király felé, mintha jeges levegőt hozott volna magával. Akárki is volt, még az avatatlan szemlélő számára is veszélyesnek tűnt. – Itt van, felség – mondta Lucius –, elhoztam, ahogy kívántad. – Jól van – motyogta a király. – Megváltás lesz. Igor csendesen hátrált a falig. Onnan is hallott mindent. A goblin nem válaszolt, csak elővett az ingujjából egy apró, összetekert papírdarabot, és az uralkodó felé nyújtotta. Lucius vette el tőle, majd továbbadta a királynak. Eronis kihajtotta s ránézett. A papírra, aztán a szír goblinra, majd vissza a papírra. – Nem tudhatjátok… ti nem tudhatjátok… – mondta kissé hisztérikusan az uralkodó. – Hiszen én sem tudhatom… A szír goblin nem válaszolt. Lassan keresztbe fonta karját a melle előtt. Tekintete meg se rebbent. – Nem, ez nem lehet. Nem gondoltam rá… illetve gondoltam… – Eronis beszéde egyre zavarosabb lett. – Végül is megválthatná Mordovát… megválthatná a világot a háború szenvedéseitől… Csupán egy élet, egyetlenegy élet. Nem jó cserealap? – Felség – szólt közbe Lucius, hogy mentse, ami még menthető. – Küldjük el ezt a férget! Lucius is tudta, Igor is tudta, mindenki tudta… a szír goblinok nem jelennek meg csak úgy, véletlenül. A szír goblint senki nem hívja, mert felesleges hívni, mégis, ha meg akarsz öletni valakit, ha komoly a szándékod, ha a gondolataid e-körül járnak, a szíveddel pedig már döntöttél, akkor előbb-utóbb kopogtatnak az ajtódon, s a halál kereskedője áll majd a küszöbödön, egy ocsmány kreatúra, hogy urainak munkát szerezzen. Ha pedig az alku megköttetik, a szír goblin eltűnik egy időre, az áldozat meghal, s egy éjszaka valaki eljön a fizetségért. – Nem, nem… Igaza van. Igaza van, hogy itt van. – A király a fejét rázta. – Talán már valóban eldöntöttem, Lucius. Talán nem csupán egy gondolat ez, hanem valódi uralkodói akaratom. A tárnokmester izzadt. Nem is sejtette, kiről beszél a király. Talán róla? Csak reménykedett, hogy ő nem ilyen fontos ember. A király megfordult, és közelebb sétált a bérgyilkoshoz. Ajkát csücsörítve mérte fel, majd

bólintott, mintegy saját maga bátorítására. Elszánta magát. – Az álmodók… tönkreteszik Mordovát. Karmen pedig az egész világot akarja. Ezért aztán… meg kell ölni valakit, aki összeköti az álmodókat Karmennel, a varázslatos praktikákat a végítélettel. A világ sorsa múlik rajta. Rajtam, hogy kiadjam a parancsot, és ezeken a… szörnyetegeken, hogy véghez vigyék. Egyszerű ez, nem? A király elfordult, és tekintete a revenzai halottra esett. – Megölte a fiamat. A lányom vőlegénye megölte a fiamat. Elvesztettem egy királyi sarjat, azután egy szövetségest… A gyilkos meghalt, de ettől nem lett jobb. Sem nekem, sem az országnak. Veras halott… Eronis tekintete a messzeségbe révedt, emlékei között járt, túl a palota falain. – Három fiam van. Domer egyszer király lesz. Chassin… nos, Chassin olyan, amilyen. Nem uralkodásra való, de nem féltem. Veras viszont… a legkedvesebb volt. Három fiú és három lány. Volt két királyném, gyönyörűek és szeretők… tőlük megannyi gyermekem. Öt gyermekem… A hatból. Luciusnak kikerekedett a szeme erre a vallomásra. Ez nem kerülte el a szír goblin figyelmét sem. – Az álmodók hozzák erre a világra a gonoszt – motyogta a király. – Tönkretesznek mindent. Nem lett volna szabad… Nem… De hát annyira magányos voltam. Első királyném gyermekágyban feküdt, mozdulni sem tudott, s akkor jött az a nő… az első álmodó… Elérte, hogy belebolonduljak. Ő volt az én személyes fekete angyalom. Titkos szerelmem. – Felség… ezt most nem kellene… – próbálkozott Lucius. Amit a király mondott, az nem tartozott a szír goblinra, a tárnokmesterben viszont összeállt a kép. Ami eddig gyökértelen őrületnek tűnt, a király hihetetlen rémálmának, az hirtelen jogos őrületté vált. Egy rettegő, öreg uralkodó és egy lelkiismeretével küszködő férj elmebeteg döntése. Egy megbomlott agyú apa akarata. Egyszersmind a felszentelt uralkodó döntése és titkos akarata. – …Tudnia kell, miért akarom, hogy megölje a lányomat… Meldianát. Ez Igort is meglepte. – Meldiana csak félig királyi sarj. Nem tartozik közénk, és veszélyezteti Mordovát. Veszélyezteti, mert álmodó és mert Karmennek szüksége van rá. Ha Meldiana nincs, eltűnik a szégyenfolt és a félelem is… A lányom… a kulcs a világunk megváltásához. Egyetlen áldozat milliók életéért cserébe… Ez ugye érthető, Lucius? A tárnokmester mereven állt. Mit mondjon erre az egyszerűnek látszó kérdésre? Hogy ez volt az ő terve is? – Rendben van – mondta a király a szír goblinnak. – Megadom a kért összeget. A szír goblin csak erre várt. Neki több nem is kellett. Némán meghajolt, és megfordult, hogy távozzon. Lucius eléje toppant – Ez csupán egy munka – mondta a tárnokmester. – Tisztázzuk. Semmi szolgálat. Uraid hallgatását is jól megfizetjük. A szír goblin megint meghajolt. Legyen, ahogy a király és a tárnokmester kívánja. – A munka felettébb kényes – mondta Lucius. – Úgy is mondhatnánk, az első és utolsó ilyen alkalom, s mint ilyen, meg sem történik… ugyebár. Mordova királya nem folyamodna ilyen eszközökhöz, ha nem az országa lenne a tét… – Hallgass, Lucius! – intett a király hirtelen. – Elég volt! A szír goblin egy utolsó pillantást vetett rá, kiismerhetetlen tekintetében nem tükröződtek érzelmek, arcát pedig továbbra is letakarta. Aztán Luciusszal a nyomában elindult a rejtekajtó felé.

Ám mielőtt kilépett volna a lovagteremből, még visszafordult. Pár szívdobbanásnyi idő alatt felmérte a görnyedt uralkodót, a lovag holttestét… és a láthatatlanság álcájában ácsorgó oroszt. Látlak! – mondta a tekintete, és Igornak kétsége sem maradt afelől, hogy lebukott. Aztán a szír goblin némán kiment, s az ajtó halkan becsukódott mögötte.

Hetedik fejezet

Deff idegesen állt az ablakban, és Ravóra utcáit nézte. A mécsesek és fáklyák fénye mindent bevilágított, a távolban meleg léggömbök lebegtek, és lampionokat úsztatva szálltak át az utcák felett. Szüreti mulatság volt, a leszedett szőlő ünnepe. Idei must és tavalyi bor folyt mindenütt, és legalább két zenészbanda muzsikája hallatszott fel a fogadó emeletére. – Elmarad ez az orosz – morogta Deff. – Már vissza kellett volna jönnie. Edvir gyors pillantást vetett rá, ami azért mindent elárult. – Mit pislogsz, tünde? – vette észre a lovag. – Neked nem az orosszal van bajod, barátom. – Nem – vallotta be Deff. – Nem vele. De azért Főnix elnézhetne a piacra, hátha rátalál egy sátor tövében… részegen. Főnix az asztal mellett ült, és egy széndarabbal Edvir arcát vázolta fel az asztallapra. Hárman voltak csak a szobában. Elesztriel a szomszédban a hercegnővel játszott valamilyen buta táblás játékot, a gírek meg a fogadó körül pihengettek. – Keressem meg Igort? – nézett fel Főnix a rajzból. – Nem hiszem, hogy részeg lenne, bár a mi világunkban az oroszokról az terjed, hogy nem vetik meg a vodkát, és nagy pohárból isszák. – Mi az a vodka? – kérdezte a tünde. – No, ha sok orosz ébred fel ebben a világban, előbb-utóbb kiderül, mi is az. Főnix felállt. – Valóban azt akarod, hogy menjek? – kérdezte Defftől, és letette a szénceruzát. – Igen. A zsigereim azt súgják, ne bízzak benne… És akiben nem bízom, azt szeretem magam mellett tudni. – Ez nem logikus – intett a tünde. – Úgy beszélsz, mint egy vulkáni. – Azok mifélék? – Főnix sóhajtott. – Legyen elég az, hogy ez a semmittevés engem is megőrjít. Jobb is, ha elmegyek. – Hozd vissza az oroszt – biccentett Deff –, és légy szemfüles! Miután Főnix kilépett az ajtón, Edvir felállt, és a lovag mellé sétált. Kezét a vállára helyezte. – Akkor most beszélj, barátom! Túl régóta vagyunk együtt ahhoz, hogy bármit el tudj titkolni előlem. – Tudom, ki ölte meg Eronis király asztrológusát – vallotta be Deff. – Két szándék küzd bennem. Az egyik, hogy eltitkoljam, hiszen némiképp magam is oka vagyok a dolognak. A másik, hogy megosszam tudásom a királlyal. – Elmondhatod nekem, ki volt az? – kérdezte Edvir. – Nem tudom… – Akkor ne tedd! – A tünde elmosolyodott. – Régi és csúnya történet ez. Tennem kell valamit – ingatta a fejét Deff. Edvir nem szólt, csak várt.

– Aki megölte Scoront, az most hibát vétett – folytatta a lovag, inkább magának, semmint a tündének beszélve. – Ismét átlépett egy határvonalat, amit nem szabadott volna… Senki sem tehet ilyet. Először elnéztem neki, de most nem fogom. – Mennyire vagy biztos a dolgodban? – Ismerem azt az embert, és látom az indokait. Ha nem ő volt, a kardomba dőlök. Önként. – Nekem ez elég. – Nekem is. – A lovag megcsóválta a fejét. – Még mindig nem tudom azonban, mitévő legyek. Edvir az asztalhoz lépett. Bort töltött két kupába, majd az egyiket Deff kezébe nyomta. Koccintottak és ittak. – Ha magadban tartod a titkot, tudsz majd aludni? – Mire gondolsz, tünde? – Békések lesznek álmaid? Le tudod hajtani a fejed úgy, hogy nem töprengesz el a dolgokon. Deff keserűn felnevetett. – Miféle ravasz kérdés ez? – Csak egy egyszerű kérdés. – Ismersz engem, átkozott tünde! – A lovag egy hajtásra kiitta a bort, majd a fakupát a sarokba hajította. Haragos lett… Magára és arra a másikra is, aki oly csúnyán elbánt az asztrológussal. – Jól tudod, milyen vagyok. – Igen – vallotta be a tünde. – Tudom, mit fogsz válaszolni, de ez mégsem befolyásolja a kérdést. – Nem fogok tudni aludni – válaszolta Deff. – Miért? – Mert nem helyes hallgatni. – Akkor miért hallgatsz? – Miért faggatsz? – Nem én faggatlak, hanem a lelkiismereted. Én csupán hallom a hangját. Különös képesség ez. – Eh… – Várom a válaszod a kérdésemre, Deff. A lovag lépett kettőt oldalra, majd visszafordult, és a tündére nézett. – Rafinált egy teremtmény vagy te, barátom. – Jól mondod. A barátod vagyok. – Szóval szerinted mennem kellene. Beszélnem kellene a királlyal? – Szerintem azt kellene tenned, amit a lelked mélyén magad is tudsz. Én nem tudok semmit, így hallgatok. – Sok volt ez a két évtized – morogta a lovag. Tétovázása hirtelen elszállt. – Igazad van. Senki sem tehet ilyet, és cinkossá válik a néma… Mennem kell. A palotába megyek, hogy beszéljek Elias hadúrral, aki figyelmeztetheti a királyt. – Akkor mire vársz? – mosolyodott el Edvir. Deff biccentett. – Vigyázz a hercegnőre! Kevesen maradtunk a fogadóban. – Többen, mint amikor ideérkeztünk.

A lovag azonban ezt már nem is hallotta, úgy rohant ki az ajtón. Edvir mosolyogva, de gondterhelten nézett utána. Főnix könnyen megtalálta a piacot, csupán a hang után kellett mennie, illetve sodortatta magát a tömeggel. Ravórában ezen az estén minden az ünnepség középpontja felé vitt, az árusok sátrainak sűrűsödő sora, a lassan hömpölygő tömeg, az illatok, a nevetés, a nem szűnő zsibongás. A kikiáltók éles hangja, a részegek hangoskodása, az üvegek csilingelése. Ravóra főterén és a szomszédos utcákban legalább százezer ember tolongott. Zenészek játszottak mindenütt, az emberek ettek-ittak, hajnalig akart mulatni mindenki, gyerekek és öregek, asszonyok és férfiak, emberek vagy más fajúak. Itt nehéz, ha nem éppen lehetetlen lesz megtalálni az oroszt, gondolta Főnix. Egy utcakőre állt, úgy nézett el a tömeg felett. Mire kettőt pislantott, valaki egy pohár bort nyomott a kezébe. – Igyál, pajtás! – mondta az illető, aztán elnyelte a forgatag. Főnix beleszagolt a kupába. Nem volt rossz az illata, ezért bele is kóstolt. Az íze is megfelelő volt, bár Főnixnek kissé vizes. Kupával a kezében szemlélődött tovább. Füstös sült malac illatát érezte, amitől összefutott a nyál a szájában. A mulatság kedvéért mindenki színes ruhát öltött magára, így Főnix szeme hamarosan belefáradt az emberek figyelésébe. Úgy vélte, sosem lesz meg Igor, hacsak valami isteni csoda nem történik, és le akart szállni az utcakőről, amikor megpillantott egy lányt. Később sem tudta, mi vonzotta oda a tekintetét, s emelte ki a lányt a tömegből. Talán úti öltözéke, amely egyszerűbb és szürkébb volt a többiek ruhájánál, vagy az, hogy egyedül volt. Talán a tekintete, lesült róla, hogy ő is keres valakit. Habár nem a keresés volt a lényeg, hanem az a két női szem s ami benne tükröződött. A lány is álmodó volt. Ezt Főnix azonnal megérezte. Alaposan megnézte magának, nemcsak külsejét, de azt is, merre van, merre tekintget, majd leszállt a kőről, és igyekezett minél gyorsabban átvágni a tömegen, hogy elérje és megszólítsa. Természetesen mire odaért, a lány már továbbállt. Főnix felágaskodott, s megpillantotta egy mellékutca felé haladni. Gyorsan előretolta könyökét és utánasietett. Nem akart semmit, csupán egy jót beszélgetni, az elmúlt napokban ugyanis éppen erre nem volt alkalma. Sem itt, sem otthon, Barcelonában. A lány lassabban haladt, vékony volt és nem túl magas, alig ütötte meg a százhatvan centimétert. Főnix egyre közelebb került hozzá, már kiálthatott volna neki, de attól tartott, elijesztené ezzel. Ismeretlenekre amúgy sem kiabálhatunk… A lány befordult egy saroknál, és mire Főnix öt lépéssel a sarokhoz ért, már nem látta sehol. Bosszúsan állt meg, és nyújtózkodott megint magasra. Elvesztette. Akkor azonban egy ablaktábla nyílt ki a háta mögött, és Főnix hirtelen hideg kezet érzett a nyakán, majd hideg pengét a másik oldalról, az ütőere fölött. Egyszerre megdermedt. – Miért követsz? – sziszegte valaki a fülébe magasról. – Ööö – mondta értelmesen Főnix. – Csak érdekeltél… – Miért? – Gondoltam, megszólítalak, és megkérdezem, nincs kedved moziba menni valamelyik este. A szorítás enyhült, de a penge még Főnix nyakán maradt. A lány hallgatott egy kicsit. – Miből tudtad? Találkoztunk talán?

– A szemedből. – Főnix legyűrte első megdöbbenését. – Elveszed ezt a vacakot a nyakamról? A lány gondolkodott. – El, de utána is vigyázz a mozdulataidra! – mondta, és elengedte a spanyolt. Főnix végre megfordulhatott, és közvetlen közelről szemügyre vehette. Pisze orra és nagy, barna szeme volt. Fiúsan tüskésre nyírta a haját, de ahogy a tincsei álltak, igazán nőiesnek látszott. Az ablak, amelyen át kihajolt, Főnix vállmagasságában volt, s a póz, amelyben a lány állt, látni engedte dekoltázsának mélyén fehér bőrét. Igencsak vonzotta a férfi tekintetét. – Kimegyek – mondta zavartan a lány. – Jó – felelte Főnix. – Én Főnix vagyok… – Én meg Chloé… Mire Főnix kettőt pislanthatott volna, a lány eltűnt az ablakból.

Deff bekopogott a palota ajtaján. Az ajtó kinyílt, és egy őrszem lépett elé. Azonnal látta, hogy a bebocsátást kérő lovag az utak lovagja. Az őr arcán a tiszteletet felváltotta valamiféle hivatalos keménység. – Mit óhajtasz jó uram? – kérdezte. – Elias hadúrral beszélni. – A hadúr elfoglalt. Gyere be, szállást örömmel ad, de ma már nem kerülhetsz a színe elé. – Az ügy nem tűr halasztást – fogta vissza magát Deff. Legszívesebben falhoz vágta volna az őrt türelmetlenségében, de mégsem tette. – Értem – felelte az őr. – Gyere beljebb! Deff követte őt a palotaudvarra. A távoli mulatság zajait mintha elvágták volna, amikor becsukódott mögötte a kapu. A palotában néma csend uralkodott. Az őr a szolgálati helyiségbe vezette Deffet. A parancsnokára akarta bízni a feladatot, legyen az ő dolga Elias hadúr értesítése. A parancsnokot Xeranisnak nevezték, és Khealnor őrzővel beszélt éppen az éjszakai őrség dolgában. Deff belépett a kis terembe, és amint megpillantotta az őrzőt, tudta, hogy gond nélkül nem fog bejutni a hadúr elé. Akaratlanul is mosoly ült ki az arcára, hitetlenkedő, várakozó mosoly. Jövőbe látó mosoly. Khealnor is meglepettnek tűnt és némiképp idegesnek a lovag láttán. – A hadurat keresem. – Deff úgy döntött, figyelmen kívül hagyja, hogy Sohan báró fia itt van. – Ma este már hiába – ismételte el a parancsnok, amit az őrtől már tudott. – Nem várhatok… Khealnor előrelépett, és peckesen a lovag elé sétált. Most nyeregben volt, úgy is viselkedett hát. – Mit akarsz, lovag?

– Az csak rám és a hadúrra tartozik. – Jelen esetben nem. Ha be akarsz kerülni elé, akkor velem kell közölnöd érkezésed okát. – Nem akarod tudni, Khealnor. – Azért kérdeztem, mert akarom. – Figyelmeztetni akarom a királyt, hogy gyilkos van a palotájában – morogta Deff. A keze ökölbe szorult attól, hogy egy ilyen nyegle ficsúrral kell tárgyalnia, de még tartotta magát. – Elias hadúr majd átadja az üzenetemet neki. – Ezt tudja. Hiszen két gyilkosság is volt… és csak az egyiket kaptuk el. A lovag kiesett a szerepéből. – Kit? – A revenzai Gorant magam fogtam el és öltem meg – kérkedett Khealnor. – Veras gyilkosa megbűnhődött. – Nos, én meg tudom, ki ölte meg az asztrológust. – Deff visszanyerte rosszkedvét, amit tovább fokozott az őrző nagyképűsége. – Itt vagyok, mondd el nekem! – Nem tartozik rád. – Most én védem a királyt. – Itt van a király? – Ki Scoron gyilkosa? -Deff tekintete elfelhősödött. – Akkor a királlyal fogok beszélni. – Nem hiszem. – Khealnor megállította a tenyerével Deffet. – Egy lépéssel sem jutsz beljebb, ha nem beszélsz. A lovag ennél a pontnál veszítette el türelmét, pedig maga is úgy érezte, a kelleténél tovább bírta. Elkapta az őrző kezét. Megcsavarta, majd eltaszította. – Tűnj el innen, te kis senkiházi! – morogta, és elindult kifelé, hogy maga keresse meg Eronis királyt. Ekkor a kapuőr állt elé kivont karddal. – Állj! Deff megtorpant, és hallotta, amint mögötte Khealnor is kivonja kardját. – Mi van? – fordult vissza vörös fejjel a lovag. – Talán Gorant is hátba szúrtad? Nyílt harcban biztos nem győzted volna le. Ez Khealnor elevenjébe vágott. Az őrző is elvörösödött, és megemelte hangját. – Lovag leszek, mert jobban szolgálom a királyt, mint te, Deff. És akkor majd megvívhatunk ezért a sértésért. A véredet veszem, hogy meglássam, csakugyan olyan bűzös, mint egy mowur vére. – Mocsok kis… – Deff lendült, és kivonta a kardját. – A király nem fogad – vigyorgott Khealnor fensőbbsége tudatában. Deff fújtatott, mint egy bika. – Tudni akarod, ki volt Scoron gyilkosa? – kérdezte bőszen. – Valóban tudni akarod? – Tűnj el Elias palotájából, lovag!

– Akkor hát elmondom. Scoron a múltat kutatta, s gyilkosa attól félt, valami mocskos dolog derül ki. Tudod, ki féltette makulátlan becsületét? Az apád, Khealnor. Az apád ölte meg az asztrológust. Kegyetlenül és alattomosan. Az apád, Sohan báró egy elvetemült gyilkos… Be sem tudta fejezni. Khealnor üvöltve rontott rá.

– Van tüzed? – kérdezte Főnix, amikor a lány kilépett a ház kapuján. – Micsoda? – Rágyújtanék egy cigire. A lány arca elkomorodott. A zavarból olyan gyorsan lett megint gyanakvás, mintha vihar csapott volna le a vonásaira. – Nem mondták, hogy a dohányzás árt az egészségnek? – kérdezett vissza ellenségesen. Főnix nevetett. – Nyugalom! Maholnap a másik világban már az utcán sem lehet dohányozni… Itt meg semmi sem tiltott. Szívhatsz a kocsmában, és szívhatsz nyilvános helyen is. – Nem szeretem a tréfát sem… Főnix elhallgatott, és nekidőlt a falnak. Csupán egy megérzés volt, ami úgy tűnt, bejött. Hihetetlen! – Azt hiszem, éppen minket keresel – mondta a lánynak kicsit komolyabban. – Legalábbis mi várunk egy tűzről pattant lányra. Chloé hallgatott, de még mindig nem árulta el, valóban ő a tűzvarázsló, akire a társaság a fogadóban várt. Körülöttük forrongott és élt a tömeg, mint valami hatalmas állat, csak ők ketten álltak mozdulatlanul a fal tövében. Valahol a közelben tűzijáték durrant, lángcsóvája az égig csapott. Néhányan sikoltottak, aztán nevettek. Felcsendült valami egyszerű zene, csengettyűkön játszott valaki. – Ki vagy te? – kérdezte ismét a lány. – Főnix. Álmodó. Egy utazó társasághoz tartozom, akik messzire, nagyon messzire mennek. – Nők és férfiak? – És tündék. Chloé alaposan megrágta a válaszát. – Talán rám vártok… talán nem… Vigyél el oda, ahol megszálltatok, és majd kiderül. – Rendben – bólintott Főnix –, de be kell kötnöm a szemedet. – Felejtsd el! – Csak tréfáltam. – Mondtam már, hogy?… – Igen. Nem szereted a tréfát. A tréfán túl azonban azt kell mondanom, szerencsések vagyunk, ha tényleg egymással van dolgunk. Chloé hallgatott.

– Nem hiszek a véletlenekben – mondta aztán. – Nem hiszem, hogy egy ekkora tömegben csak úgy rám akadtál. Ez az, ami eleve gyanús. – Igazad van. – Főnix most komolyan beszélt. – Az első, amit megtanultam ebben a világban, hogy a bizalmatlanság életet menthet. – De szép pár – szólalt meg mellettük egy öregasszony. – Jósolhatok nektek, kedveskéim, hosszú életet, babákat és egyéb örömöket?… – Nem hiszek a jóslatokban – felelte Főnix. – Köszönjük. – Ez igazi válasz volt otthonról – mondta gúnyosan Chloé, majd az öregasszonyhoz fordult, aki őszes hajában gyöngyöket viselt, arcát pedig különféle kencékkel színezte pirosra és barnára. – Engem érdekelne… jósoljon a barátomnak, kérem. Mondja el, mit lát a tenyerében! – Adja a bal kezét! – mosolygott az öregasszony. – Felesleges. – Add oda a kezedet! – biztatta Chloé. – Ez nem volt szép – nyűgösködött Főnix. – Rajta! Az öregasszony megfogta Főnix balját. Főnix habozott, de végül engedte, hogy a jósnő megnézze tenyerének vonalait. Alapjában véve nem volt titkolnivalója. – Á, látom már, te nem e-világi vagy – mondta az öregasszony, és Chloéra nézett –, és te sem, szép hölgy. Mindketten máshonnan jöttök, abból az ismeretlen világból, a valóságon túlról. – Ez baj? – Nem baj, de sorsvonalaitok csak ezt a világot mutatják meg… Néztétek már a tenyereteket odaát? – Nem – vallotta be Chloé. Főnix is megrázta a fejét. – Akkor nem tudjátok, hogy a tenyeretek vonalai nem ugyanazok… Mert két élethez két tenyér tartozik… – Ez elgondolkodtató – morogta Főnix, és elhatározta, hogy le fogja rajzolni a saját tenyerét itt is és ott is. Csak fordítva és emlékezetből. Szerencsére jó volt a vizuális memóriája. – És az a tenyér mit mond? – intett Főnix keze felé Chloé. Az öregasszony fogatlan szájjal mosolygott. Visszafordult a tenyér rajzolatához, és koszos körmével úgy követte a vonulatot, mint térképen a folyót. – Ó… – mondta elkomorodva. – Ó… – Mi az az ó? – Főnix hirtelen ideges lett. – Én… én nem is tudom, uram, megmondhatom neked… A jósnő magatartása gyors változáson ment át. Feltekintett Főnix arcára, és már cseppet sem úgy nézett rá, mint egy lánnyal beszélgető férfira, akinek majd szerelmet és gyerekáldást fog jósolni. A szeme megrebbent, a szája széle megrándult. Félt. – Mondd! – bólintott idegesen Főnix. – Szép életed lesz itt, uram… Chloé hirtelen elkapta az öregasszony ruháját a vállánál fogva, és maga felé fordította. – Mit látsz? Áruld el, vénasszony, különben porrá égetlek. Feltartotta másik kezét, s ujjainak

vége kivörösödött, és haloványan világítani kezdett. Az öregasszony kis híján elájult. – Egy tűzmágus… – Az igazat! – Én… – Az öregasszony majdnem kibökte, de meggondolta magát. Könyörögni kezdett. – Csak egy öreg jósnő vagyok, tenyerekből jósolok, rendszerint a jót. Nem bántok én senkit. Kérem, engedjenek el… Nem tettem rosszat. – Hallani akarom, mit láttál! – mondta Chloé, és nem engedte el. Az ujjai lángoltak. Főnix körbetekintett. Senki sem figyelt fel rájuk. Hangzavar és mozgás mindenütt. Ki figyelné őket? Itt mindenkit csak a mulatság érdekelt. – Én is tudni akarom – fordult aztán vissza az öregasszonyhoz. – Nem érdekel, ha rossz hír… meghalok vagy ilyesmi. – Most már hiszel benne? – Ne törődj vele! – Jól van, uram. – Az öregasszony megadta magát. Megint felemelte Főnix tenyerét. – Látod, uram, itt ezt a sok apró vonalkát, és hogy megerősödik utána a sorsvonalad? – Túl rövid, nem? – Nem ez a fontos. Nem rövid az… – Az öregasszony szenvedett, alig tudott beszélni, úgy öklendezte fel a szavakat. – Jaj, uram. Ezer és ezer halált látok. Miattad sokan fognak meghalni, nagyon sokan. Erőszakosan és gyorsan, és te megerősödsz a haláluk által… Uram, kegyelmezz életemnek. Én nem akartam ezt. A mai nap… nem akarok meghalni… Öreg vagyok, de még messze szeretném tudni a halált magamtól. Chloé elengedte a jósnőt. Döbbenten pillantott Főnixre, aki halovány arccal nézett vissza rá. Az öregasszony hajlongott, majd hátrálni kezdett. – Uram, felejtsd el az estét, s ha majd hatalmasság leszel, igyekezz a jót szolgálni… Keresd meg az Öröktűz szektáját, és ne felejtsd el, hogy én voltam az első, aki szólt. Légy jó velem, ha legközelebb találkoznánk. Keresd az Öröktűz szektáját! Még egyszer meghajolt, majd megfordult, és eltűnt a tömegben. Főnix a tenyerére pillantott. Ő nem látott semmi különöset. De a feje megfájdult, és egy szó ott lüktetett a legmélyén, mint valami fülbemászó dallam, Öröktűz…

Deff kivédte a csapást, de annak lendülete az ajtóhoz taszította. Az ajtó kifordult keretéből, és a lovag egyensúlyát vesztve botladozott ki a palotaudvarra. Khealnor oda is követte. Egy pillanatot sem késlekedett a következő rohammal, amit Deff megállított ugyan, de nem tudott fölébe keveredni. Folyamatos védekezésbe szorult. A csata hangjára azonban a kaszárnyából kitódultak a katonák.

– Hazudsz! – kiabálta Khealnor két támadás között. – Be akarod sározni az apámat. Sötét a lelked, mint a fekete angyaloké… – A királyt védem, az apád pedig gyilkos – lihegte Deff, és megvetette a lábát. – Meghalsz! – Gyere csak, és biztosan nem leszel lovag, mert megöllek. Khealnor rohamozott, Deff pedig védett és visszacsapott. Dühödten küzdöttek, kétkezes kardjukat fáradhatatlanul forgatták. A pengék csattogása visszhangot vert a magas falak között, ami a tárnokmestert is egy első emeleti mellvédre csalta. Lucius lenézett, és meglepve látta a küzdelmet. Egy percen belül maga is lent volt, az udvaron. – Legyen vége! – kiabálta. Ám szavai erőtlenül hullottak a levegőbe. Két összecsapó árhullámot nem állíthatott meg. – Apámat mocskolja ez a… – Khealnor nem talált szót. – Az apád gyilkos – válaszolta Deff. Az arcuk majdnem összeért. Karuk remegett, ahogy egymásnak feszültek. – Kit gyilkolt meg? – kérdezte hitetlenkedve Lucius. – Scoront. A tárnokmester megnyalta a szája szélét. – Miért ölte volna meg? – kérdezte békítő hangon. – Mert Scoron a múlt után kutatott – morogta Deff. Khealnor kezét taszította vissza éppen, de a fiatalos erő ellent tudott állni neki. A lovag érezte, hogy a könyökében fájdalom éled. Átkozott köszvény! – Hazudsz! – kiabálta Khealnor. – Ez az igazság. Védheted apádat, de meg is kérdezheted tőle, mit tett… Khealnor hátraugrott, majd félkörívben meglengette a kardot, és Deff fejére csapott vele. A lovag kifordult, de a kard eltalálta kardját, és csikorogva csúszott le a páncélról. Khealnor, mint egy szélmalom, csapott és vágott, Deff pedig megint csak hátrált. – Őrület – mondta magának Lucius. – Ne értesítsük a hadurat? – kérdezte tőle az őrség parancsnoka. – Ne! Ezt ő sem tudja megoldani… Deff megint megállította az őrzőt, és alulról jövő szúrásokkal próbálkozott. Khealnor forgott jobbra és balra, védte a szúrásokat, majd a lovag ritmust váltott, egyszerre felemelte a karját, és az őrző nyaka felé szúrt. Khealnor lassú volt. Egy pillanatra megálltak. Deff nem húzta vissza a pengét, amelynek vér elvezetőjében már Khealnor vére folyt. Apró patak volt, amely eláztatta a lovag kesztyűs kezét. Deff érezte a vér melegét, és Khealnor tekintetét nézte, amely lassan megüvegesedett. Az őrző keze és kardja lehanyatlott. Amikor Deff hátralépett, a nyaki verőérből előszökött a vér, messzire szállt, és apró, kerek cseppeket hagyott a közeli falon. Khealnor összeroskadt. A földön fekve rúgott párat, izmainak utolsó rángása volt ez, azután

meghalt. Senki sem szólalt meg az udvaron állók közül. Lucius eszmélt fel elsőnek. A tárnokmester megköszörülte a torkát. – Menj, lovag! – mondta Deffnek. – Scoron… – A gyilkos nevét elmondom a királynak. Deff lassú, szögletes mozdulatokkal letörölte a pengét, majd a hüvelybe csúsztatta. – Nem akartam ezt – mondta. Senki nem válaszolt, így lassú, imbolygó léptekkel elhagyta a palotát. A nyomában egy láthatatlan árnyékkal.

Nyolcadik fejezet

Mellanis volt harmadmagával őrségben az északi kapunál, amikor Deff, a gírek, a két szekér, rajtuk a nők és elrejtőzve a két tünde, elhagyták Ravórát. Éppen csak kelt a nap. Mellanis rögtön ugrasztotta a társait, Tiguront és Garielt. – Gariel, figyelmeztesd a megfigyelőket a többi kapunál, hogy nyomban vágtassanak a táborba. Tiguron pedig követi a szekereket a terv szerint. – És te? – Én előremegyek, és felébresztem a csapatot. Mellanis késlekedés nélkül lóra kapott, és a táborba vágtatott, ahol az őrök mellett Harod is ébren volt. Úgy tűnt, mintha a lova nyergében aludt volna. – Gyerünk, gyerünk! – keltette az embereit Harod. – Nem táncmulatságba készülünk… Rövid idő alatt tábort bontottak. A készülődés csendben, felesleges mozdulatok nélkül zajlott. Talán még gyorsabban is, mint az előző napokban. Mindenki érezte, hogy a mai nap döntő fontosságú lesz. Hamarosan megérkeztek a többiek is a városkapuk őrzéséből. – Te itt maradsz – mondta Harod Mellanisnak. – Meg kell várnod valakiket. – Kik lennének azok? – Három edoán. Legkésőbb délre ide kell érniük. Fogadd őket, és gyertek utánunk! Mellanis bólintott. – Merre menjünk? – Merre mentek a szekerek? – Az északi kapun jöttek ki, és a keleti útra tértek rá. – Ti is arra gyertek. Most még az úton maradnak. Minden kereszteződésnél ott hagyok egy embert, aki eligazít benneteket. – Értettem. A csapat elindult, Mellanis maradt. A férfi letelepedett egy magas tölgy tövébe, és harmatos fűszálat kezdett rágcsálni. Az edoánok kiváló íjászok voltak, talán a legkiválóbbak az egész világon. Messzire elláttak, az emberi szemnek beláthatatlan tartományokig, és hatalmas erejük folytán olyan íjakat is fel tudtak húzni, amilyeneket rajtuk kívül csupán az aurasi tündék, de ők is leginkább mágiával. E különleges fajt a nifini mágusok teremtették egyszerű négylábú kérődzőkből, amikor a muhin hordák a világot fenyegették. A muhinokat legyőzték, a mágusok e különleges, immár két lábon járó kreatúrái viszont megmaradtak, szaporodtak, törzseket alkottak, s a nagyobb rengetegek mélyén telepedtek le. Kizárólag növényekkel táplálkoztak. Harod ismert egy edoán települést valamely távoli erdőben, és miután visszatért Ravórából, ahol kifürkészte a fogadót, és beszélt a lovaggal, elküldetett oda pár íjászért. Úgy vélte, kell a segítség. Egy kevés aranyba kerül ugyan, de megéri az árát. A vezér mindent eltervezett. A gírek nehéz ellenfelek lesznek, sok emberét le fogják kötni, ám ők ezzel együtt is túlerőben vannak, sokszoros túlerőben. Semmit nem lehet azonban a véletlenre hagyni. Az edoánok le tudják majd nyilazni a csapat veszélyesebb tagjait, miközben ők maguk a

távolban sértetlenek maradnak. Egyelőre ez volt a terv, s most a szekereket kellett utolérniük, mielőtt azok valamelyik kereszteződésnél egy mellék útra fordulnának. Harod ugyan sejtette, hogy Meldiana és kísérete egyenesen halad előre, és még jó ideig nem térnek le a kereskedők biztonságos útvonaláról, de nem akarta a véletlenre bízni. Nem akart megint lemaradni, mint Mordovnál. A csapat tehát sietett, miközben úgy rendeződtek el, mintha maguk is kalmárok lennének. Csakhogy a pokrócok alatt és a kosarak rejtekében fegyverek voltak, nem pedig portéka. – Három gír van velük? – léptetett Barnazol Harod mellé. – Pontosan annyi. – Végiggondoltam a feladatom – mondta az egyszerű gír. – Majd én sorban elbánok velük. Harod elmosolyodott. A mágia erejében, amivel magához kötötte, sosem kellett csalódnia. Barnazol jó szolga, habár kissé együgyű. – Remélem, nem lesz rá szükség, hogy mindhárommal te bánj el. Hagyj egyet az edoánoknak is, egyet meg a többieknek. Barnazol elgondolkodott, próbálta maga elé képzelni az esélyeket. – Majd meglátjuk – felelte komoran. Hamarosan elérték az északi utat, és besoroltak a többi kereskedő mellé. Igyekeztek előre, mint akiket siettet az útitervük. Talán Barnazol miatt, talán valamiféle ösztön miatt az úton levők nem elegyedtek szóba velük. Ha kellett, inkább félreálltak, és elengedték őket maguk mellett. Nagy volt a forgalom, leginkább a városból távoztak sokan, mivel még többen érkeztek a szüreti ünnepségek előtt. Harod egyszer csak megpillantotta Tiguront egy kereskedőcsapat előtt lovagolni. Mellé vágtatott. – Mi a helyzet? – kérdezte. A férfi egy pillanatra megugrott a lova nyergében. Meglepetésként érte a megszólítás. Majd vigyor ült ki az arcára, amikor meglátta, ki szólt. – Ott vannak, elől – intett állával a messzeségbe. – Láthatod a hátsó szekér sötétebb ponyváját. Azon utaznak a tündék. Elrejtőztek, nehogy feltűnést keltsenek. Gírek és tündék együtt… ilyet régen látott ez a föld. – A gírek hol vannak? – Elöl haladnak, de van velük még két ember. Egy harcos kinézetű férfi és egy aprócska nő. – A hercegnőhöz tartoznak? – Nem. Lovon ülnek, és láthatólag jobbról védelmezik a szekereket. – A nő mágus? – Minden bizonnyal. – Tiguron bólintott. – Nincsenek fegyverei, vagy ha mégis hord magánál a ruhája alatt, az csak tőr lehet… – A lovag és az álmodó? – A szekerek bal oldalán. De honnan tudod, hogy álmodó, uram? – A fogadóban, ahol megszálltak, mondták, hogy gyakorta eltűnik… Csak álmodó lehet. Úgy is néz ki. – Merész vagy, Harod, hogy odamentél. – Nem lennék itt, ha nem lennék olyan, amilyen vagyok – dörrent rá Harod, majd hátramutatott.

– Csatlakozz a többiekhez! – Igenis. Tiguron lemaradt, Harod viszont megnógatta a lovát. Saját szemével akarta látni a csapat új tagjait. Áldotta magát, hogy edoánokért küldetett. Ha egy mágus is csatlakozott a csapathoz, akkor jelentősen megnőtt ellenfeleik ereje. Kiváltképp, hogy nem tudják, mire képes a varázsló. A férfi harcossal nem törődött, azt könnyű lesz megölni. Semmit sem tehet tíz rárontó fegyveres ellen. Megközelítette a csapatot, vigyázva arra, hogy az út jobb oldalán maradjon. A hátsó szekér félig takarta a lovagot, Harod nem akart egy véletlen miatt lebukni. Elég lenne csak, hogy Deff hátra pillantson. A tündék viszont akár leskelődhetnek is a szekérről, velük nem találkozott, ők nem ismerhetik fel. Ennek ellenére a rablóvezér csak addig merészkedett előre, ameddig ezt feltűnés nélkül tehette. Egy család mellett haladt el, akiknek nyekergő kordéját egy ökör húzta, s elhagyott pár szénégetőt is, akik a másnaposságtól ernyedten kókadoztak szekerük bakján. Aztán lassított és felvette a Meldianát kísérő csapat tempóját. A lány tényleg alacsony volt, mellette a férfi pedig tényleg vállas. Felnyírt feje alapján akár mágus is lehetett volna, de a testalkata harcost idézett. Beszélgettek. Harod a csapatából bárkinek a két kezét odaadta volna, ha tudja, hogy miről. Harod jó emberismerő volt, de a hátukról ő sem sokkal többet tudhatott meg. Viszont mindig a legrosszabbra készült fel. Megállította lovát, leszállt, s úgy tett, mintha vizelnie kellene. Megvárta, míg csapata utoléri őt. – Megvannak – mondta Barnazolnak. – Mikor végezzük be a munkát? – Még ma. Leszállt a nap, de az edoánok még nem voltak sehol. Harod a biztonság kedvéért minden kereszteződésben otthagyott egy embert, akinek a feladata Mellanis és az íjászok útbaigazítása volt. A vezér leplezte türelmetlenségét. Nem beszélt, nem szólt senkihez. Napnyugta után két órával aztán letáborozott a Meldianát kísérő társaság. Harod is megállította csapatát. Letértek az útról, olyan messzire, ahol már nem láthatták őket. Két megfigyelőt előre küldött. Egy domb tövében sekély víznyelőt találtak, oda húzódtak be, a bokrok közé. Itt ritkás volt a növényzet, elrejtőzhettek, s ugyanakkor szemmel tarthatták a környéket. Harod maga köré szólította csapatát. Majdnem hatvan, mindenre elszánt gazember nézett rá várakozóan. – Ma éjjel lecsapunk rájuk – jelentette be. – Túlerőben vagyunk, lerohanjuk őket. Félkörívben vesszük be a tábort, és egyszerre támadunk. Mindenkit megölhettek, csak a hercegnőt nem. Rá élve van szükségünk. – Nem megölni akartuk Mordovban? – Változott a terv, és erről nem kell többet tudnotok. Az emberek értettek a nyers helyreutasításból. – Hogy ismerjük fel? – Egy szekéren lesz, a csatazajra nyilván elbújtatják. Nem fog harcolni, és nem fog varázsolni sem. Tehát, aki harcol és varázsol, azt levághatjátok. – Van három gír is velük, úgy tűnik. Nekünk csak egy gírünk van – mondta valaki. – De lesznek edoánjaink – felelte Harod. – Ők fogják elindítani a támadást. Távolról leszedik a

gíreket, aztán mi következünk. Az első becsapódó nyilak zaja lesz a jel számunkra. Az edoánok mindvégig a segítségünkre lesznek, ne álljatok közéjük és a céltáblájuk közé. Ha csapdába sikerül szorítani valakit, tartsátok ott. Egy messzi nyílvessző leveszi a gondot a vállatokról. Amíg az edoánok mindenkit eltalálhatnak, ők az egyszerű nyílvessző hatáskörén túl esnek. – Nem akarom, hogy végül egy fűevő öljön meg – morogta Gariel. – Én nem akarom, hogy bárki megöljön – válaszolta erre valaki. – Szeretnék nagyon gazdag lenni ez után a küldetés után. Az emberek röhögtek. Harod véget vetett a vidámságnak. – Fogjátok be a pofátokat! – mondta. – Mostantól olyannak kell lennetek, mint az árnyék. Ha valaki elszúr valamit, magam belezem ki. Értve vagyok? Mindenki csendben maradt. – Nagyszerű – folytatta Harod. – Lépésnyire vagyunk a céltól és a gazdagságtól. Ezt tartsátok észben. – És a mágus? – kérdezte Mellanis. – Tiguron azt mondta, van velük egy mágus is. Te is említetted a varázslatot, vezér. – Talán mágus, talán nem. Meglehet, nem is egy mágus van velük, hanem kettő, azok, akik Ravórában csatlakoztak a csapatukhoz. Legyetek óvatosak és könyörtelenek. Álljatok össze hármasával, és egyszerre támadjatok. Egy mágus sem tud háromfelé figyelni. Neki is csak két keze van, ráadásul éppúgy hátba szúrható, mint bárki más. Valaki kurtán felröhögött, aztán gyorsan elhallgatott. – A túlerő a mi fegyverünk. A tündék jók a harcban. A lovag is. Mi azonban sokan vagyunk. S hogy lássátok, jó vagyok hozzátok… aki a lovagot, a tündéket és a mágust levágja, annak megduplázom a fizetségét. Az emberei nem merték meg éljenezni. – És ha nem jönnek meg ma az edoánok? – kérdezte Mellanis. – Itt lesznek – bólintott magabiztosan Harod. – Az életedet teszem rá. És most menjetek, élezzétek meg a fegyvereiteket! Igaza volt. Az edoánok még éjfél előtt megérkeztek. Harcra készen.

Kilencedik fejezet

Sötétedés után a tündék előjöttek a szekér mélyéről, és letelepedtek a tábortűz mellé. Hamarosan elkészült a vacsora, amit a társaság tagjai csendesen elfogyasztottak. Azután beosztották maguk között az őrség idejét. – Ti nem őrködhettek – mondta Deff az álmodóknak. – Miért nem? – értetlenkedett Főnix. – Mert nem tudni, mikor tűntök el, és mi akkor őr nélkül maradunk. Tehát maradunk hatan. Három időszakra osztjuk az éjszakát… Míg kiosztották a feladatokat, Főnix Chloéval beszélgetett. – Számoltam – mondta. – Deffnek igaza van, én már nem sokáig maradok itt. Igor ugyanígy van vele… Te mióta vagy itt? – Huszonnégy órája. – Akkor te itt leszel reggelig. – Igen. Megeshet. Chloé nem evett sokat, amit Főnix szóvá is tett. – Otthon vegetáriánus vagyok – mondta a lány. – Ezt itt nem lehet betartani, csak ha szeretem a lucernát és a füvet. Szóval itt eszek húst, de… de nem szívesen. – Néha úgy érzem, túl jó dolgunk van a való világban – mondta Főnix vigyorogva. – Én voltam Csecsenföldön – szólt oldalról az orosz. – Nem hiszem, hogy túl jó dolgunk lenne otthon. Főnix megpiszkálta a tüzet. Ezernyi izzó pernye szökött a magasba. Elesztriel visszatért közéjük. – Én kezdek – mondta. – Ghos figyeli jobb oldalról az erdőt, én a pusztaságot. – Ez a gír egy medvét is két vállra fektetne – jegyezte meg Chloé. – Veled megyek – állt föl Főnix. – Csak akadályoznál – válaszolta a tünde. – Taníts! – mondta Főnix. – Szeretnék tanulni tőled. Elesztriel mosolyogva pillantott rá, majd intett, és eltűntek az éjszakában. Chloé elgondolkodva nézett utánuk. – Érdekes páros – jegyezte meg. – Nem tudom – válaszolta az orosz. – Viszont én húsos vagyok. Megenném azt is, amit meghagysz. Ideadod? – Lelked rajta. – Miért nem eszel húst? Sajnálod az állatokat? – Szeretek egészségesen élni. – Hát az itt nem fog menni. – Tisztában vagyok vele. Bár… gondolkodtam egy pizzéria megnyitásán.

Igor vigyorgott, s miközben Chloé megmaradt vacsoráját a szájába tömte, azt mondta, – Könnyen be tudnád gyújtani a kemencét. Deff és Edvir a szekér tövében a hercegnővel próbáltak dűlőre jutni. – Hercegnő… – A tünde vitte a szót, mivel sokkal türelmesebb volt a lovagnál. – Kérem, feküdjenek le! Rövid lesz az éjszaka, korán indulunk, rögtön napfelkeltekor. – Nem bírok egész nap itt ülni – mérgelődött Meldiana. – Sétálni szeretnék. Azt megértem, hogy elbújtattok napközben, de hogy este is itt kell ücsörögnöm, azt nem. – Majd ha megérkezünk a célunkhoz, minden megváltozik… Egy hetet kérünk a türelméből, hercegnő, és utána azt tesz, amit csak akar. Most azonban engedje, hogy megvédjük. – De én… – Csupán egy hét. Nem nagy ár az életéért, úgy hiszem. Meldiana bólintott – kisebb csoda volt ez Deff szerint – majd visszavonult a szekér takarásába. Deff és Edvir a másik szekér mellé telepedtek le, távolabb a tűztől. – Csak az első nap, és máris elfáradtam – morogta Deff. Edvir egy farönkre ült, s az ujjait ropogtatta. – Gyerekség – válaszolta. Deff lecsatolta mellvértjét, és apró körkörös dörzsöléssel igyekezett fáradt tagjaiba életet verni. – Véres a páncélod – jegyezte meg Edvir mellékesen. – Hol? – Nem tudom, de… érzem a szagát. Kinek a vére? Deff sóhajtott. Nehéz szívvel emlékezett vissza az előző estére. Nem tartotta dicső tettnek Khealnor legyőzését. – Sohan báró fiáé. Tegnap este megöltem. Edvir és Elesztriel a szekéren utaztak egész nap, a tünde nem beszélt a lovaggal. Most az arcát fürkészte, de nem sokat látott belőle. – Szerencsétlen baleset… a sors keserű tréfája – sóhajtotta Deff. – De a vére a kezemhez tapad… igazad van. – Minden bizonnyal nem volt más választásod. – Nem kell mentegetned. – Nem áll szándékomban. – Régi történet… és százszorosan igaz, hogy az apák bűnéért a fiúk halnak meg. Edvir soha nem hallott ekkora fájdalmat Deff hangjában. Szerette volna megnyugtatni a lovagot. – A múlt elmúlt. – Ó, tünde-ész. Kétezer évet könnyű elfelejteni, de húszat annál keservesebb. Nekem sose sikerült. – Ismerlek… Deff kurtán felnevetett, és ezzel félbevágta Edvir mondanivalóját. – Meghallgatod? – Nem kell elmondanod. – Kinek mondanám el, ha nem neked? – legyintett a lovag. Kimerültnek tűnt. – Oly régóta nyomja a lelkemet ez a titok… Mindennek ez az oka. Scoron meggyilkolásának, Khealnor

halálának s talán Meldiana menekülésének is… – Esküt tettél? – Nem. Senkinek sem tartozom semmivel. Csak nem szívesen beszélek régmúlt dolgokról. – Ismerlek, Deff. Deff nekidőlt a szekér kerekének, és megint csak legyintett. Fennmaradt a keze a magasban, egyszerre volt legyintés és tartózkodás. – Eronis királynak szeretője volt – mondta a lovag lassan formálva a szavakat. – Még élt a királyné… az első királyné, Domer és Chassin herceg anyja. Sőt állapotos volt. Eronis fiatal volt, és bár szerette asszonyát, annak harmadik terhessége veszélyeket hordott, a királyné ágyban feküdt nyolc hónapon át. A király pedig nem bírt férfiasságával… no, hiszen férfiember ő is. – Nem kell mentegetned. Igaz. Nem kell. Az nem bűn, ha a férfiember szerelemben él, de néha máshol is kielégíti a vágyait, amikor otthon nem tudja. Ám Eronis beleszeretett abba a lányba, aki fel-fel tűnt a palotában. – Deff a meglepett tündére pillantott. – Igen, a király választottja egy álmodó volt. Lehet, hogy ez is vonzotta benne s talán az is, hogy… Edvir, az a lány gyönyörű volt. Szép és ápolt. Értelmes, intelligens, ráadásul varázslatos, mesés dolgokról beszélt. Nem csoda, hogy elbűvölte a királyt. Amikor a királyné ágynak dőlt, a király ezt a lányt látogatta… Angelicnek hívták. Angelic azonban teherbe esett a királytól. Edvir csendben maradt. Megpróbálta megemészteni ezt a titkot. Sejtette, hogy ez még csak a történet eleje. – A harmadik királyi gyermek készülődött világra jönni, miközben egy fattyú növekedett az álmodó lány méhében. Különleges volt… A lány ugyanis csak ebben a világban volt terhes. Mégis, amikor eltűnt és megjelent, az idő ugyanúgy múlt neki. Hat napból csak kettőt volt itt, a gyermek mégis megfelelően növekedett. De vajon hol volt, miközben az anyja a másik világot járta? – .Deff, ez… – Ne szólj! Hárman voltunk ennek a titoknak tudói, persze, ha a lányt nem számítom. Eronis király, én és… Sohan lovag. Úgy terveztük, ha a fattyú megszületik, az anyjával együtt messzire visszük. Egy kis udvarházba, ahol mindenük meglesz, távol a királytól, s eltűnnek az életéből. Aztán… a királyné vajúdni kezdett, és minden másként alakult. A gyermek holtan jött a világra, a köldökzsinór a nyaka köré tekeredett. A szülés fájdalmába pedig a királyné belehalt. A lovag elhallgatott, és két oldalról megdörzsölte homlokát. – Angelicnek akkor két hónapja volt a szülésig. A király őrjöngött a fájdalomtól. A lányhoz ment, és kiabált… A szülés megindult, és Angelic hét hónapra világra hozta aprócska kislányát… Meldianát. Aztán ő is meghalt. Mindkét nő meghalt… Sohan találta ki, hogy a két csecsemőt felcserélve a fattyúból legyen igazi hercegnő. A király nem volt magánál. Rábólintott. Szörnyű… szörnyű éjszaka volt. – És Sohan megkapta érte a jutalmát – mondta halkan a tünde. – Báró lett. Te pedig, barátom… Deff fáradtan legyintett. – Nekem nem kellett semmi. Eljöttem… és azóta is az utakon élek. Edvir végiggondolta a történetet. – Deff… – Igen? – Valamit nem mondtál el a történetből, ugye? A lovag ült, és a csillagokat nézte. A teremtés óta bámulták e világ dolgait, s rengeteg titkot

kellett őrizniük. Az utazók barátai voltak, korok és birodalmak növekedésének és pusztulásának szemtanúi. – Nem. Ez valóban nem az egész történet. – Nem kell… – De igen. Most már igen. A lovag tekintete elhomályosodott. Edvir soha nem látta könnyezni a barátját, így nem tudta, mit kellene tennie. Tünde és ember nem ölelkezik… pedig most ezt szerette volna. Sok időt töltöttek együtt az utakon, sokszor mentették meg egymás életét. Egyszerűen barátok voltak. – Sohan… Sohan ölte meg Angelicet… egy párnával fojtotta meg. Ott voltam. A király nem tudta. Sohan úgy vélte, ezzel szolgálja Mordova érdekeit. És csak a lány maradt… Meldiana… Ez volt a titok, aminek ki kellett törnie a lovagból. – Megölte azt a lányt. Későn vettem észre. Mire odaértem, már csak Angelic halott szeme nézett vissza rám. Deff elhallgatott, Edvir pedig a karjára tette a kezét, és háttal a kocsikeréknek dőlt. Csak nézték a csillagokat. Nem vették észre Meldiana hercegnőt, aki a szekér túloldalán holtsápadtan ült. Egyedül indult egy kis éjszakai kalandozásra, amely itt és most véget ért. A hercegnő mindent hallott. Éjfélre járt, a hercegnő és udvarhölgye elaludt, legalább is zaj nem hallatszott szekerük felől. A gírek álmukban is őrködtek, külön heveredtek le a két szekér mellé, karmonjukkal a kezükben. Úgy ölelték, mintha csak az asszonyuk lett volna. Harmadik társuk, Ghos fáradhatatlanul rótta a köröket. Elesztriel és Főnix is járőrözött, de közben a tünde sok jó tanáccsal szolgált Főnix számára, mire figyeljen az éjszaka zajaiból, mit halljon meg és mit ne. Miről árulkodik egy madárszárny csattogása vagy egy farkas üvöltése. Mit mesélnek a tücskök, és hova álljon, ha jól látszik a hold. Főnix figyelt, és igyekezett tanulni, ám az órák múltával különös hangokat kezdett hallani. Először azt hitte, a magánytól és az éjszakától van, a csillagos égbolt a természetben egészen más, mint a városban. Azt hitte, a szél susog a fák között, ám a susogás idővel hangfoszlányokká állt össze. – Te is hallod? – állt meg Főnix egy pillanatra. Elesztriel hallgatózott. – Senki nincs itt. Mit hallasz? – Én… én nem tudom. Suttogást. A tünde elmosolyodott. – Nekünk jobb a hallásunk, mint nektek, embereknek. Ha én nem hallok semmit, akkor te valószínűleg képzelődsz csupán. – Lehet – vallotta be Főnix. – Hiába vagyok itt hónapok óta, még mindig nem tudtam megszokni ezt az… életet. A hangok ezután sem hallgattak el, és hamarosan felismerhető szavakká álltak össze. – Menj el az Öröktűz szektájához… – suttogták. – Menj el… menj el… menj el… az Öröktűz szektájához Főnix rájött, hogy a szavak koponyája mélyéről visszhangoznak csupán. Nem is szólt hát róla a tündének. – Azt hiszem, lefekszem – mondta kényszeredett arccal. – Valami baj van? – Nem, csak fáradt vagyok… Hosszú ideje vagyok itt, hosszabb ideje, mint bármikor máskor. És

már becsapnak az érzékszerveim. – Pihenned kell. – Igen. Elesztriel hirtelen egy csókot nyomott Főnix arcára. – Jó éjszakát – mondta aztán. – És ne félj, míg én vigyázom az álmodat! Egyéb esetben Főnix ettől már a föld felett lebegett volna, de… – Menj el az Öröktűz szektájához…. – suttogták a hangok. …de most nem tudott örülni. Zavartan mosolygott, amit a tünde észrevett. – Bocsáss meg, ha tolakodó voltam! – Én… nem… – Főnix nem tudta, mit mondjon, így befejezte. – Jó éjt! És szinte elmenekült a tünde mellől. Elesztriel zavartan nézett utána, majd folytatta útját. Nem tudott azonban teljesen a feladatára koncentrálni. Lelkiismeret furdalás gyötörte, s szégyent is érzett. Megnyílt egy ember előtt. Talán megbántotta, talán elijesztette… Ő azt hitte, hogy… A tünde félt a saját érzéseitől, de még jobban rettegett Főnix érzelmeitől. Talán emiatt nem vette észre Harod csapatának egyre szűkülő körét. Az edoán íjászok hárman voltak, negyedórányi sétára Deffék táborától. Megkeresték azt a pontot, ahonnan jól láthatták a két szekeret és a körülöttük pihenőket. A szemük tökéletesebb volt a sasénál, kezük pedig biztos, mint az aurasi tündék keze. Hegyes fülük felfelé meredt, és nem csupán a hangokat, de a szél járását és erejét is felmérték vele. Agyuk tökéletesen ráhangolódott a feladatra, látták a nyílvesszők irányát és ívét, érezték karjukban az elkövetkező lövés erejét. Tökéletes gyilkosok voltak, akik távolról osztották a halált. Az aljnövényzet, az apró bokrok eltakarták előlük a fekvő, ülő alakokat, így az első lövéseket az álló alakokra kell leadniuk. Ez legelébb az őröket jelenti. Mivel egyikük visszatért a tűz mellé és leheveredett, maradt két célpont, egy gír és egy tünde. Az edoánok elosztották maguk között az első lövéseket. Ketten a gírre céloznak, egyikük pedig a tündére. Már csak arra vártak, hogy a hold résnyire kibukkanjon a felhők mögül. Az edoánok tudták, hogy nemsokára eljön az idejük. Átsimították íjaikat, és áldást mondtak rájuk, aztán kézbe vették őket, és tekintetüket a távoli célpontokra vetették. A tünde megállt, és a mezőt fürkészte. A gír – a szekerek másik oldalán – az erdőt vette szemügyre. Vállán ott volt karmonja, a kezében derékmagasságon tartva az óriás pajzs. A hold elől lassan elvonultak a felhők. A három edoán ráillesztette a nyílvesszőt az íjára. Amikor a hold teljes fényében ragyogott, s az ezüstös derengés pontosan kirajzolta az első áldozatok körvonalait, az edoánok útjukra bocsátották a nyílvesszőket. A három fémhegyű gyilkos rideg precizitással süvített célja felé. A gír lassan fordult, és egészen az utolsó előtti pillanatig nem is sejtette, hogy a halál célba vette. Az első nyílvessző a mellkasába csapódott be, s átütötte tüdejét, a második a gyomrába, hegye a májában állt meg. A gír rögtön felemelte pajzsát, és ellenfelei felé fordult, de hiába. Egyrészt nem láthatta őket, másrészt későn cselekedett, életereje lassan szivárogni kezdett. Elesztriel az utolsó pillanatban meghallotta a vessző süvítését, és hasra vágta magát. Rögtön a

hátára fordult, időben ahhoz, hogy lássa elszállni a nyilat. Szemvillanásnyit sem késlekedett, felpattant és hajlott derékkal a szekerek felé rohant. – Támadás! – kiabálta közben. – íjászok! Deff és Edvir rögtön talpra ugrott, de térdeltek is le, karddal a kezükben. A gírek a pajzsukat tartották maguk elé. A nyílvesszők második köre csak Ghost találta el, egy a pajzsába csapódott be, egy lecsúszott a pajzs acélos széléről, és a combjába állt bele, a harmadik pedig a vállizmába. Ghos felüvöltött, inkább a haragtól, mintsem a fájdalomtól. Elesztriel elért a szekerekig, és beugrott a ponyva alá. Ebben a pillanatban üvöltés harsant, legalább hatvan torokból, és megélénkült a tábor körüli mező. Harod emberei támadásra indultak. Főnix két perccel korábban feküdt le a szekerek tövébe, a földre, egy vastag marhabőr takaróba csavarva, de Elesztriel kiáltására és a támadás zajára rögtön felugrott. Első pillanatban nem tudta, mit kell tennie, és oldalra pillantott, Deff felé. Látva, hogy a lovag kardot ragad, Főnix maga is kard után nyúlt, majd meglátta az első árnyakat, és magáról megfeledkezve támadásba lendült, így ő volt az első, aki összecsapott a haramiákkal. A támadók feltartóztathatatlan seregként törtek rá a táborozókra. Drág és Ade, a két gír jobbról rontott közéjük, és széles utat vágtak Harod seregében, egészen addig, míg Ade vállát el nem találta egy nyílvessző, az edoánok, úgy látszott, könnyű célpontnak tartották a gíreket. Akkorra mindenki talpon volt a táborból, Deff hatalmas kardját forgatva tört előre, Igor két rövid pengét kapott elő, és kétkezes technikával osztotta a sebeket és a halált. Edvir könnyedén vetődött a támadók közé, és kettőt rögtön le is vágott közülük. A két szekér között megjelent Chloé is,tenyere fölött felizzott a levegő… Tűzbomba suhant át a légen, s csapódott bele egy támadó mellkasába, fekete szélű lyukat égetve a húsba. Fura zizzenés hallatszott, és három újabb vessző érkezett a távolból, az egyik éppen csak elkerülte Igort, míg a másik kettő Ghos vállába és karjába vágódott. A hatalmas gír felüvöltött, és letörte a vállába csapódó vessző végét, majd rögtön egy támadója arcába szúrta. Akkora erővel tette ezt, hogy a fickó koponyájának túlfelén bukkant elő az éles végű pálca. – Mozogjatok! – kiabálta Edvir harc közben. – Úgy nem találnak el benneteket a nyílvesszők! – Mozgok… – morogta Főnix, aki többet hajolt, mint vágott. Egy emberrel még elbírt volna, de hárman támadtak rá. Nem tehetett mást, mint hátrált, s néha szúrt. Elhátrált Deff mellett. A lovag még kétségbeejtőbb helyzetben volt, őt hatan próbálták megölni. Hogy védje a hátát, nekiszorult a szekérnek. Nem tudott mozogni. Az edoánok egyike észrevette ezt, s a következő nyilával a lovagot vette célba. Drág egy hozzá hasonló, hatalmas gírrel vette föl a küzdelmet. A hagyományos gír fegyverrel küzdöttek, egymásnak feszült a két karmon pengéje. Drág az átlagosnál is ügyesebben bánt a fegyverrel, ám ellenfele olyan harcmodort alkalmazott, amit csak az utcán lehet megtanulni. – Nyilak! – süvöltötte Edvir. Deff kaszáló mozdulatot tett kardjával. Az egyik támadó elé ugrott...és egy nyílvessző csapódott a hátába. Egy Ghos mellkasába csapódott bele, közvetlen az első vessző mellé, egy pedig Ade felemelt pajzsán csattant. Ghos eddig bírta, ereje elfogyott. Még küzdött, még forgott karmonjával, és sebeket ejtett, de a testébe csapódott, kiművelt nyílhegyek minden egyes mozdulatnál az izmait szaggatták. Mezítelen karján, mellkasán patakokban folyt a vér, a vérveszteség felemésztette erejét.

Horkantott, és szájából habos vér freccsent szét. Hét nyílvessző volt benne, ebből három magában is megölt volna egy embert. Főnix pillanatnyi lélegzetvételhez jutott, amikor Chloé egy kékes lánggal elemésztette egyik támadóját, a többiek pedig szétrebbentek égő társuk mellől. – Hol van Elesztriel? – nézett körbe Főnix, készen arra, hogy segítsen a tündének. Megmosolyogtató gondolat volt, hiszen a tünde ezerszer jobban harcolt, mint ő. Évszázadok gyakorlása és különleges érzékei utolérhetetlenné tették. Deff leszúrta egy támadóját, majd mivel ideje nem volt kihúzni kardját a haramiából, annak fejét lódította jobb oldali támadója felé. A halott és az élő feje összecsattant, majd a lovag hátralépett, s a holttest lecsúszott a pengéről. Deff felnézett, ki lesz a következő, és szemben vele egy ismerős arcot pillantott meg, Harod volt az, a kereskedőkonvojok kísérője. – Nocsak – mondta Deff, és támadásba lendült. Mint egy felbőszült bika, két embert is elsodort, hogy Harodhoz eljusson. Harod mosolyogva várta. Ebben a pillanatban Elesztriel jelent meg a szekér bakján, kezében egy íj, oldalán hevenyészve felaggatott tegez. Az az íj volt a kezében, amit a tokban őrzött. Ahogy kilépett, máris célzott, jobb tekintetén kékes fényhályog világított. A tünde ajka mozgott, varázsszavakat súgott íjának, amelyen különleges rúnák keltek életre. – Aurasi mágia! – kiáltotta valaki a támadók közül. És a mágikus erővel megerősített vessző útjára indult. Harod arcáról leolvadt a mosoly – bár a tündét nem látta, mert tekintetét nem akarta levenni a rohamozó lovagról, a kiáltást azért hallotta. Tudta, hogy az edoánoknak végük. Távolabb, jóval messzebb, mint ahogy azt ezen az éjszakán egy egyszerű ember láthatta volna, egy edoán íjász holtan esett össze. Mire társai felfoghatták volna, már ők is halottak voltak, a mágikus nyilak sokkal gyorsabbak szálltak, mint az ő nyilaik. Elesztriel leeresztette kezét, jobbja körül a vesszőkről hátramaradt kék fénypor kavargott, s oszlott szét lassan. A tünde visszadobta a különleges íjat a szekérre, arra most már nem lesz szüksége, és előhúzta kardját. Sikoltás hallatszott, a hátsó szekér ponyvája lángra kapott. Nem Chloé mágiája volt, hanem egy fáklya, amely a tüzet okozta, és Meldiana hercegnő udvarhölgye sikoltott. – Edvir! – üvöltötte a lovag, miközben kardja Harod kardjához feszült. Tenyérnyi hely sem volt a két férfi arca között. Harod hirtelen lefejelte a lovagot, Deff arcán vércseppek kenődtek szét. Edvir mozdult volna, amikor egy buzogánycsapás érte a vállát. A tünde féltérdre esett. Igor is az égő szekér felé indult, amikor egy dobótőr találta el oldalán. Az orosz arca megrándult, majd egyszerűen kitépte magából a tőrt, és elhajította. Szembefordult támadójával, és reflexszerűen emelte kezét, így a második tőrt az alkarjával fogta fel, abba fúródott bele. A támadók közül heten vagy nyolcan feküdtek holtan a földön, ketten haldokoltak, de még így is túl sokan voltak. Főnix kétségbeesve nézett körbe, ki fogja a hercegnőt kimenteni az égő szekérből. Elesztrielt hatan szorongatták, Edvir jobb oldala vérben fürdött, Igor fél kézzel harcolt. Chloé volt a legjobb helyzetben, őt nem merték megközelíteni… viszont ebben a pillanatban valaki leöntötte olajjal… Főnix felfogott egy, a fejére szánt vágást, majd könyökével ütötte ki ellenfelét, és maga indult a hercegnő szekere felé.

– Megyek! – kiáltotta. Nekilendült… egy lépés… kettő...aztán felébredt.

Tizedik fejezet

Főnix verejtékben úszva ült fel az ágyon. Körbenézett, az ablakon besütött a nap, alaposan benne járt már a délelőttben. Az ágy üres volt mellette, Violeta eltűnt, nemcsak az ágyról, de a lakásból is – ez is mutatta, milyen sokáig aludt, hiszen a lány volt kettejük közül a későn kelő. Nem volt kellemes az álom, és nem volt kellemes az ébredés sem. Főnix felkelt, az ablakhoz ment, de mire odaért, elfelejtette, miért is. Kifordult a konyhába, agya sebesen dolgozott, képzeletben még mindig a csata közepében járt. A konyhából is kifordult, ment a szobába, úgy járt, mint valami holdkórós, minden cél és gondolat nélkül. Egyre csak a kardok erdejét látta, Deff dühödt arcát, Elesztrielét, kékben játszó szemét, pengevékony ajkát, ahogy a mágikus nyílvesszőt útjára ereszti. A tüzet, melyet Chloé felrobbantott. A lángoló szekeret és a leszakadó testrészeket, a vért… Hallotta a halálsikoltásokat. Pedig a barcelonai lakásban csend volt. Aztán Főnix hirtelen megállt, megtámaszkodott a szekrényben. Erővel kényszerítette magát nyugalomra, és amint tisztult az elméje, egy ötlet villant be. Villámgyorsan leült a számítógép elé, és bekapcsolta. Türelmetlenül dobolt, míg a gép rendszere felállt, aztán fellépett az internetre, és megnézte a leveleit. Steve még mindig nem jelentkezett, de Főnix nem adta fel. Annyit tudott, hogy Magyarországon él és író. Volt egy magyar grafikus ismerőse, akivel levelezett egy ideig, és most éppen fent volt MSN-en. „Hello, Zorro” írta. „Emlékszel még rám? Kellene egy kis segítség.” „Persze. Miről van szó?” – írta vissza a másik. „Keresek egy budapesti író srácot. Jól emlékszem, hogy Budapesten laksz?” „Igen. Tudod a nevét?” „Miklós István.” „Mit írt?” „Pár regényt. Talán fantasyt.” „Pill.” Főnix hátradőlt a széken, és a monitort bűvölte. Várta a választ. „Megvan” írta Zorro. „Nem ezen a néven ír, de megvan.” „Ismered?” „Pár éve találkoztam vele egy sci-fi fesztiválon. De nem nagyon emlékszem.” „A telefonszáma kellene. A mail-jeimre nem válaszol, és életbevágóan fontos lenne, hogy most beszéljek vele.” „Most?” „Aha.” „Várj, ismerek egy másik írót, aki azt a fesztivált is szervezte… Megpróbálom megkérdezni tőle. Elő kell keresnem a telefonszámát.” Főnix megint csak várakozni kényszerült, ám felállni sem mert. Egyetlen pillanatot sem akart elveszíteni. Ám ahogyan várakozott, mintha valaki megszólította volna. Rémülten pördült meg székével. – Menj el… menj el az Öröktűz szektájához… – suttogta valaki. – Ez őrület – mondta magának Főnix, és a fülére szorította kezét. A hangok ide is követik? – Ilyen nincs… Mintha a jósnő bekapcsolt volna egy kórust az agyában, akik azóta is ugyanazt szajkózzák. A monitora életre kelt, Zorro de Bianco válaszolt.

„Beszéltem vele.” „Kivel? Steve-vel?” „Nem. Szélesivei. A másikkal.” „És?” „Miklós, 30/555-4232” Főnix keze megremegett a billentyűzet felett. „Köszönöm.” Felugrott, és körbefordult a lakásban. Hova tette a mobilját? Nem emlékezett rá. A nadrágjában van. De hol a nadrágja? Az ágy mellett volt, a földön. Odaugrott, átkutatta a zsebeket. Meglett a mobil, amivel visszatért a monitor elé. És megakadt egy pillanatra. „Mi az országkód?” írta be az MSN ablakába. „36” – jött Zorro de Bianco válasza. Főnix beütötte a számokat, aztán a füléhez emelte a telefont. Várt. Kicsengett. Várt és várt. Steve nem vette fel. Főnix az asztalra csapta a telefont és szentségelt. Aztán megint a nethez fordult. „Nem veszi fel. Te nem tudod elérni?” „Bocs, de egy kiállításra készülünk. Nem érek rá.” Főnix ismét próbálkozott, és ismét sikertelenül. Steve telefonon sem volt elérhető. – Az istenit! – csapott az asztalra. Ebben a pillanatban fordult a zárban a kulcs, és nyílt a bejárati ajtó. Violeta lépett be a szobába, s hozott olyan parfümillatot, hogy Főnix beleszédült. Tolakodó és merész volt a nő illata, ugyanakkor annyira mesterséges, hogy a férfi rögtön az ablakhoz lépett, és szélesre tárta, beengedve ezzel az utca zaját és a 21. századot a szobába. – Felébredtél? – csicseregte Violeta, és lerakott egy Custo feliratú bevásárlótáskát az asztalra. – Olyan mélyen aludtál, hogy észre sem vetted, hogy elmentem. Apa hívott reggelizni, aztán adott egy kis szülinapi ajándékot… Amolyan elő szülinapi ajándékot, mert ugye három hónap múlva lesz csak a szülinapom. A lány nevetett, aztán lerúgta a cipőjét, és mezítláb átment a konyhába. Kinyitotta a hűtőt, és kivett egy zöldségleves dobozt. Keresett egy poharat is. Megpróbált nagyon lazának látszani, bár a torkában dobogott a szíve. Nem tudta, ezen a reggelen milyen lesz Főnix, így azt játszotta, mintha minden rendben lenne. – Apa azt mondta, hogy elmehetnénk velük Madeirára egy kicsit lazítani. Két hét múlva indul a barátnőjével, és két hétig lesznek kint. Egy hét múlva csatlakozhatnánk hozzájuk. Mit szólsz hozzá? Én azt mondtam, nincs akadálya. Főnix csak állt a fal mellett, mint akit leforráztak. Violeta kilépett a szobába. A poharában sötétvörös paradicsomlészerű valami volt, amibe belekortyolt. – Ők is akarnak egy picit pihenni, amit meg is értek. Bár jobb, ha anya nem tudja meg, úgyhogy ezt nem árulom el neki.

– Dolgozni fogok – köszörülte meg a torkát Főnix. – Ugyan, majd félrerakod! – mosolygott a lány, és visszatért a konyhába. Remegett a keze, amikor berakta a mosogatóba a poharat. Főnix úgy érezte magát, mint aki alól hamarosan megint kihúzzák a talajt. Olyan valószínűtlen volt az egész. Violeta vizet eresztett a pohárba. Közben arról beszélt, milyen jó is lesz elmenni valahova, ezer éve nem voltak sehol. Végre kettesben lehetnek… előbb meg kellett volna szervezni. Főnixnek vennie kellene valamilyen fürdőnadrágot, mert ami van, az már nem olyan modern. Főnix az ágyhoz botorkált, és leült a szélére. – Megrendeled a repülőjegyet, vagy szóljak apának? – kérdezte Violeta visszatérve a szobába. Főnix vett egy mély levegőt. – Én nem megyek sehova, Violeta. – Micsoda? – Jól hallottad. Nem megyek sehova. A lány hirtelen le eresztett. Állt tétován, és csak egy kérdésre futotta tőle. – Miért? – Mert nincs kedvem. Mert fütyülök Madeirára, apádra, mindenkire… – Joshua! – …erre az egész városra, a fürdőgatyára… Violeta arca komor lett. Utolsó erejét mozgósította, amikor megpróbált ellenállni. – Ezt nem teheted meg. Nem érdekel, hogy most mi a bajod, Joshua, de elmegyünk nyaralni. Az utóbbi időben megváltoztál, de nem hagyom, hogy ezt is tönkretedd. Egyszerűen nem teheted meg velem… Szeretném, ha olyan lennél, mint régen. – Nem fog menni – ingatta a fejét Főnix. – Nem fog menni. – De igen. – A lány kemény hangot ütött meg. – Menni fog. – Nem illünk össze, Violeta – mondta Főnix felnézve a lányra. – Fejezzük be! – Mi van? – Hagyjuk abba ezt az egészet! – Főnix elfáradt, és nyers akart lenni. Nem veszekedni akart, hanem szakítani. Nem volt kedve finomkodni. – Nekem nem megy. Bocsáss meg, de nem megy. Felszínes vagy és… és buta. Violeta, te buta vagy. Rá kellett jönnöm. Ez az egész nagyon nincs így jól. Ha sértődést várt, most csalódnia kellett. – Eddig jó voltam, most hirtelen nem vagyok az? – kérdezte hitetlenkedve a lány. – Megváltoztam… – Látom… És érzem is… Hetek óta más vagy. Ezt nem bírom ki. – Menj el! – Elküldesz? Főnix a fejét rázta. – Nem. Én… ez nem működik. Figyelj, nagyon jó volt, ameddig tartott, de most már nem megy! – Így szerettél belém!

– Nem működik. – Ne hajtogasd ezt! – kiabálta Violeta. – Mit csináltam rosszul? Én igyekszem, annyira, de annyira igyekszem! – Nem figyelsz rám? Én változtam. És nem tudom ezt csinálni… Ezt az életet élni! – Figyelni fogok. Hozzád változom! A lány könyörgőre fogta. Ragaszkodott Főnixhez, és semmit nem értett. Hiszen ő még mindig szereti. Azt hitte, ez megint csak valami érzelmi mélypont, amire olyan sok példa volt pár hete. – Violeta! – Főnix felállt, és megragadta a lány két kezét. – Nem benned van a hiba, és ne akarj… hozzám változni. Ez nem mennie. Érted? – Ne küldj el! – sírta el magát a lány, amitől Főnix gazembernek érezte magát. – Van egy világ – kezdte. – Van egy világ… megváltoztam – fejezte be aztán másként. – Sok dologra rájöttem… magamról is. És ez… ez a kapcsolat nem az, amit akarok. Szedd össze a ruháidat, és menj el. – Szemét vagy! – támadt fel a lányban a dac. – Egy rohadt szemét állat vagy. – Ha így neked jobb – vont vállat Főnix. – Szemét vagyok. – Egy rohadt szemét állat. – Igen. – Hitegettél egész végig, ugye?… És most ezt csinálod velem. – Csak szedd össze a cuccaidat és menj! – Rohadék! – Violeta! Menj!… Csak menj el! A lány sírva fakadt, és sírva pakolt össze. Főnix a szoba közepén állt, és kiüresedő aggyal nézte. Nézte, és tudta, hogy ezt kellett tennie. Tudta, hogy helyesen cselekszik. Minden megváltozott. S az ő új világában Violetának nincs már helye.

Tizenegyedik fejezet

Ha Főnix azt hitte, hogy Deff mellett ébred fel, mint eddig mindig, akkor tévedett. Az út mentén jelent meg, a tábor maradványainál, a kiégett szekér sarkánál. Reggel volt, több mint két nappal a küzdelem után. Főnix idegesen tekintgetett körbe, neki csupán fél nap telt el, tizennégy való világbeli óra. Felfokozott idegállapotban, szinte magából kivetkőzve számolta a perceket. Lefeküdt, aludni próbált. Aztán edzett, túlontúl hevesen, rá is szóltak az edzőteremben. Semmi nem segített, homloka mögött egyre csak a csata képeit látta, fejére mintha abroncsot húztak volna. Tehetetlennek érezte magát. Kívülállónak itt is és ott is. Aztán nagy nehezen elnyomta az álom. És most a csata színhelyén ébredt. A legrosszabb félelmei bizonyosodtak be ezzel. Mindig a lovag és a tündék mellett jelent meg. Hogy most nem ez történt, annak csak egy logikus magyarázata volt, Deff, Edvir és Elesztriel halott. Elesztriel… Főnix hatalmas ürességet érzett. Hirtelen omlott össze körülötte mind a két világ. Leült a szekér mellé, és az úton elhaladókat nézte. A forgalom két nap alatt jelentősen csökkent. Ha valaki intett, Főnix nem intett vissza. Aztán kiballagott az útra. A lovag és a tündék halottak, talán azért, mert ő nem volt mellettük. Az élet azonban nem áll meg az álomvilágban sem. Valamit kezdenie kell magával. Sok dolgot megtanult, ismeri már ezt a világot… – Szép kis csata volt itt – állt meg mellette egy lovas, és a távoli, elszenesedett szekérvázat bámulta. Könnyed úti öltözékben volt, szemét és fejét vastag karimájú, kopott, foltos kalap védte. – Minden bizonnyal – bólintott fáradtan Főnix. – Láthattalak közöttük? – érdeklődött a lovas. Főnix felnézett rá, nem volt ismerős az arca. – Láthattál közöttük? – kérdezett vissza. – Jó az emlékezőképességem. Pár napja mindenkit megnéztem magamnak, aki szembe jött. Mintha ott lovagoltál volna egy horpadt páncélú lovag mellett. – Ott voltam – bólintott Főnix. – És mi történt itt? – Nem tudom. – Nem tudod? – Nem én… Elváltunk egymástól. Nem tudom, mi történt velük. – Ha lenne időm, utánakérdeznék – morogta a lovas –, de futár vagyok, sokszor nem tehetem azt, amit akarok. Visz a lábam… Orgonból Ravórába s Ravórából Kötelesbe. Tudod, hogy van ez. – Nem – rázta meg a fejét fáradtan Főnix. – Ezt sem tudom. – Keresed a barátaid? – Ha élnek. – Azt meg én nem tudhatom… de arrafelé – a lovas fejével maga mögé intett –, Skorell falujában

van pár kiterített holttest… ha azóta el nem földelték őket – tette hozzá. Főnix egy pillanatra megdermedt. – Halottak? – Állítólag innen vitték őket oda… – És túlélők? – Egy se. Csak halottak. – Tünde van közöttük? – Nem tudom, csak gírek tetemeit láttam, úgy futtában. Nézd meg őket, ha a barátaidat félted, vagy… a sorsukra vagy kíváncsi. A lovas széles kalapjához emelte kezét. – Jó utat, vándor. Mennem kell, az üzenetek nem várnak. Megsarkantyúzta a lovát és elindult. Főnix nem tudta mit remélhet, mindenesetre útnak indult arra, amerre a lovas mutatta. Talán megtalálja barátait. Élve. Vagy holtan. Skorell kicsiny falucska volt, félszáz parasztházzal, négy udvarházzal, egy szentéllyel, italozóval meg pár egyéb épülettel, amiket akként használtak, ahogy a sors hozta. Kettő most éppen halottasház volt, mert egyben nem fértek volna el a halottak, akiket két nappal korábban hajnalban jó emberek ideszállítottak. A falusi elöljáró Elias hadúr embereit várta, azért nem temették még el őket. Viszont hogy ne induljanak oszlásnak, mindegyiküket bekenték olajjal, amitől úgy néztek ki, mint sok hatalmas baba. Csupán rémisztő sebeik árulkodtak arról, hogy nem bábuk, hanem igazi emberek voltak valamikor. Főnix lépései bizonytalanokká váltak, amikor elérte a falut. Lassabban haladt, mert ameddig nem látja a halottakat, addig van remény. A nap közben elérte az égbolt tetejét, s a faluban egy szemernyi árnyék nem maradt. Nem voltak fák vagy sátrak, de a derék őszi nap nem sütött hevesen. Lágy volt és barátságos, néha már-már hűvös. Ha megrezzent egy kis szél, akkor borzongató. Az utcákon alig tűnt fel ember. A holttestek elcsendesítették az itt élőket. – Merre vannak? – kérdezett Főnix egy parasztot, aki a disznóit hajtotta át a falun. – Arra. Az a két ház. Katonák őrzik. Főnix mély lélegzetet vett, és elindult az épületek felé. A katonák megállították. – Hova mész? – Megnézném a holtakat. – Miért? – Mert talán ismerem némelyiküket. – Bekísérlek – mondta az egyik katona. – Ha tudsz valamit róluk, el kell mondanod. A hadúr a lovagjait küldi megtudakolni, mi történt itt. Az első tetemek, akiken Főnix tekintete megakadt, a két gír volt. Egy nyitott szekéren feküdtek, úgy, ahogy ideszállították őket – senki sem vette a fáradságot, hogy testüket leemelje és bevigye a többiek mellé, az árnyékba. – Csak két gír – mondta magának reménykedve Főnix. Az egyiket ismerte csupán, a másikra a

harc pillanataiból emlékezett. A támadók között volt. Amikor utoljára látta, Drággal akaszkodott össze. Ezek szerint Drág győzött… Ha a háromból csak egy van itt, a másik kettő él, s ha a gírek élnek, talán a csapat egy része is megmaradt. Egy része. Főnixnek csomóba rándult a gyomra, amikor belépett az első ház ajtaján. A falon kis polcokon illatosított mécsesek álltak, fényt adtak a félhomályos helyiségben, és elnyomták a halál édeskés szagát. Középen fehér lepedőkön két sorban tizenöt-tizenöt test feküdt kiterítve. Arcukat-kezüket megtisztogatták a vértől, fejük fölé és a talpuk alá rituális jeleket festettek, aminek célját Főnix nem ismerte. – Ismered őket? – kérdezte a katona zordan. Nem tetszhetett neki a munka. – Végignézem a… testeket. Majd kiderül. – Jó. – A katona megállt az ajtóban, nem volt hajlandó beljebb jönni. Főnix hamarosan megértette, miért. Beljebb haladva a bomló testek szaga egyre erősebb lett, az illatmécsesek és a balzsamolajok dacára. A férfi az orra elé tette a kezét, nem is annyira azért, mintha így megszűrhette volna a tolakodó szagokat, hanem mert a ruha viseltes illata valamennyire elnyomta őket. Elindult az első sor elején, és lassan lépdelt jobbra. Gyilkos sebek, mellkason, nyakon, fejen. Elégett testrészek, megsült hús és bőr, kettészelt törzs. Egy nyílvessző a nyakon át… A csata áldozatai. Mind ismeretlen. Főnix megállt egy test felett. Őt ismerte. Menekült előle, majd amikor a társa meggyulladt, ez az ember oldalra ugrott. Főnix emlékezett az arcára, a tekintetére. Most félig nyitott ajakkal, kiterítve feküdt itt. Megmerevedve, fényes arcbőrrel. – Őt ismered? – kérdezte a katona az ajtóból. – Nem – rázta meg a fejét Főnix. – Nem tudom, ki volt… Tovább ballagott, s két lábat meg egy felismerhetetlenségig szétégett testet látott. A ruha és a bőr összeégett, egymásba olvadt. – Csúnya halált haltak – mondta Főnix a katonának, csak hogy mondjon valamit. Hányinger kerülgette. – Ide ne okádjon – morogta a másik –, mert fel fogja takarítani. – Igyekszem… Igyekszem nem ide hányni. Aztán megállt, mert egy nő feküdt előtte. A jobb karja és az arca összeégett, ruhája kormos volt, s szintén égett foltok tarkították. Melle alatt kard vágta rés árulkodott arról, mi okozta halálát. Kis felső és nadrág volt rajta. A kis varázslólány halott. Leszúrták és a saját varázslata megsütötte. Főnix döbbenten állt ott. Alig egy napig volt vele, mégis összeszorította szívét a fájdalom. Nem ezt érdemelte ez a lány. Ennek ellenére gyorsan továbblépett, mert nem akarta, hogy az őr gyanút fogjon. Elindult a másik soron visszafelé. Közben azon járt a feje, hogy ha egy álmodó meghal itt, mi lesz vele a másik világban? Élni fogja az életét, mint minden más ember? Vagy meghal? Kómába esik? Esetleg újra testet ölt az álomvilágban? Chloé még visszatérhet ide? Azt sem tudja, kicsoda ő odaát. Hol lakik, mit csinál… Vagy mit csinált. Megint megállásra késztette egy holttest. Magas, vállas férfi volt, felnyírt fejjel. Mint Igor. De az

arca félig hiányzott, egy kard a fejét vágta szét. Hiába mosták meg az arcát, nem sok minden látszódott belőle. Akár az orosz is lehetne. És Főnix rájött, hogy a másik termet nem akarja látni. Nem akar ott állni egy holttest fölött és nézni a karcsú kezeket, a sebet a testen, arcon… akárhol… vagy az égési nyomokat. Nem akarja a tündéket vagy Deffet holtan látni. Végigment a második sor előtt is, aztán megállt az őrrel szemben. – Nincs túlélő? – Nincs. – Szemtanúk, akik láttak valamit? – Minden éjszaka történt. – De nem messze az úttól. – Senki. – Az őr megrázta a fejét. – Habár ki tudja. Nekünk nehezebben beszélnek az emberek. Menjen a kocsmába, talán szerencséje lesz. Főnix egy hosszú pillanatig mereven nézte, aztán aprót biccentett. – Rendben. – A másik házat megnézi? – Nem. Most nem… most… talán jobb is, ha iszom valamit. Talán később visszajövök. Az őr kilépett a szabadba, és előreengedte. – A kocsmát a főtér jobb oldalán találja. Ha jót akar, ne igyon a fehér borból. A vörös az finom… de legalábbis iható. Főnix csak intett és ment. A kocsma egyetlen hatalmas helyiségből állt, pár rozsdás fegyver függött a falon, odaerősítve, nehogy egy élénk szóváltás után bárki is bármelyiket lekaphassa. Az asztalok koszosak voltak, a székek egy része repedt és billegős, a szag pedig medvebarlangot idézett. Főnix mindezek ellenére már a belépése után jobban érezte magát az élő emberek között, beszélgettek, kártyáztak. Egy fiú a sarokban kobozhoz hasonlatos zeneszerszámot gyötört, s bár a hangok sehogyan sem álltak össze dallammá, de valamiképpen ez is az életet idézte meg, elűzve a halottak szellemeit. Főnix egy kancsó vöröset kért a pult mögött meredő kocsmárostól, majd a kancsóval és a pohárral kezében körülnézett. – Látott erre idegent? – kérdezett vissza aztán a válla fölött. – Aki a halottakkal együtt jött? Esetleg utánuk? – Az ott – intett egy részeg fickó felé a kocsmáros. – Két napja részeg, és birodalmi arannyal fizet. Főnix megnézte az illetőt. Mocskos volt, szakadt, látszólag fegyver nélküli, és álmosan kókadozott az asztal fölött. Odasétált hozzá, és invitálás nélkül leült mellé. – Iszol? – kérdezte, majd választ sem várva teletöltötte az idegen poharát. Rajtuk és a kobzos fiún kívül hatan ücsörögtek a kocsmában, egy asztalnál három középkorú falusi, egy másiknál két öreg s a fal mellett egy magányos utazó, talán régi katona. Egy pohár ital mellett ült, és a semmibe bámult.

A mocskos fickó megragadta a kupáját, ivott, majd gyanakodva nézett Főnixre. – Mit akarsz? – Egy kérdésem volna, láttad az összecsapást, aminek a halottai a szomszédos házakban fekszenek. – Nem láttam. – Ott voltál közöttük. – Hazudsz. – Én is ott voltam. A fickó ivott, majd előretartotta a poharát. – Tölts még! Főnix töltött, és rászánta magát, hogy ha kell, erővel verje ki a másikból a történteket. Előbb azonban töltött, s türelmet erőszakolt magára. – Ott voltam – rántotta meg aztán részeg nemtörődömséggel a vállát a másik. – Na és? Elbuktunk. – Elbuktatok? – Te nem tudod? Akkor?… – A fickó megakadt, és erősen megbámulta Főnixet. – Aha, akkor hát te voltál az az álmodó, aki eltűnt. – Rekedten nevetett. – Bárcsak én is megtehettem volna! Bárcsak én is… Tölts még! Főnix elvesztette a türelmét. Lesöpörte a poharat az asztalról, és előrehajolva azt sziszegte, – Beszélj vagy kitaposom belőled a lelket! – Akarod tudni, ki küldött minket? Nekem mindegy… Karmen, pajtás, Karmen volt az. Minden idők legnagyobb varázsló kurvája… – Azt akarom hallani, mi történt, miután én eltűntem. Meséld el, mi történt! A részeg bambán vigyorgott, majd pimaszul intett a kocsmárosnak. – Még egy poharat! A kocsmáros kijött, felvette a földről a poharat, majd lecsapta az asztal közepére. – Hé! – mondta Főnixnek. – Viselkedjen vagy kihajítom! A részeg töltött magának, ivott és vigyorgott. – Hogy mi történt? Hatvanan voltunk tíz ellen. Rendben, a tízből három gír volt meg két tünde és két mágus. A fene se tudta, hogy két mágus is van, és hogy az a kis kurva tűzgolyókat fog szórni mindenfelé. Olyan kicsi volt, hogy ki se látszott a fűből. Az edoánok le se tudták volna nyilazni. Persze, ha életben maradnak. De az a tünde nő… az aurasi íjával… Elfulladt a hangja. Főnix átnyúlt az asztal fölött és megrázta. – Folytasd! – Harod középszerű rablóvezér – morogta a részeg. – Sokszor hibázik. De a támadást jól szervezte meg… Az edoánok nyilaznak, mi rohamozunk, mindenkit megölünk, kivéve a hercegnőt… Hm… Mondjuk, nem egy bonyolult terv… – Elesztriel… a tünde nő lenyilazta az edoánokat? – Az első ez volt, amire senki sem számított. Figyeltük a tábort, két tünde… Az edoánok a legjobbak, hozzájuk csak az aurasi tündék érnek föl. És az a tünde nő nem aurasi ruhában járt. – Ott tanult.

– Remek. – A részeg megint nevetett. – Hát ezt nem tudhattuk. Mint ahogy azt se, hogy van hozzá íja. Azt nem tette közszemlére. Miben hordta, valami átkozott tokban, mi?… – Azt mondd, mi volt a csatában? – A csatában? Az egyik gír meghalt. Az edoánjaink meghaltak. Valaki felgyújtotta a szekerek egyikét, és folyt a csata. Barnazol, a mi gírünk földhöz csapta a másik gírt. A nyakára térdelt, és üvöltött, mint az oroszlánok… Harod a lovagot vágta le. Még mi voltunk az erősebbek, amikor… amikor az a… az a… – Kicsoda? – Főnix türelmetlenül ragadta meg a férfi karját. – Aki nem lovag és nem tünde… – Az orosz? – Orosz a neve? Orosz el nem kezdett varázsolni. – Mit varázsolt? A részeg fickó nevetett, majd ivott, és közben nevetett. A bor lefolyt az ajkán. Félrenyelt és köhögött. Főnix undorodva húzódott hátrébb. – Mit varázsolt? – Ki tudta?… – A fickónak egyre nehezebben forgott a nyelve. – Illetve mindenki tudta. Harod mágiával kötötte meg a gírt. Barnazolt. Az orosz felismerte ezt, és feloldotta a mágiát. Barnazol elengedte a másik gírt, és Harodra támadott. A lovag megmenekült, és új életre kelt. Akkor már minden égett. A hercegnő is kardot fogott. Három embert levágott, mire rájöttünk, hogy tud harcolni a nevetséges esti ruhájában is… És ha voltunk hatvanan, egyszerre csak harmincan lettünk, se edoánok, se Barnazol. És azok a tündék… mint a szellemek. Gyűlölöm a tündéket. – Túlélték? – A tündék? Hogyne! Ők túlélték, mi nem. Kiosztottunk sebeket. A lovag is komolyan megsebesült, amikor Haroddal vívott, ameddig… ameddig Harodot meg nem fojtotta Barnazol. Aztán Barnazolt megöltük, de már csak tízen maradtunk. Én elfeküdtem. Láttam, hogy nincs esély. Elfeküdtem… Főnix hátradőlt a széken, és a férfit bámulta. Nem érzett dühöt vagy haragot, csak undort és szánalmat. Nem hitte volna, hogy így lesz, de így volt. -Menj az Öröktűz szektájához!… – hallotta hirtelen a hangot a fejében, amitől összerándult. A legrosszabb időben és a legrosszabb helyen hallucinálok, gondolta. Ezt nem szabadna. – Van… van az Öröktűz szektájának bármi köze ehhez? – kérdezte hirtelen ötlettől vezéreltetve. – Ehhez vagy Karmenhez? – Miről beszélsz?… – kérdezett vissza a másik. – Azt sem tudom, mi az. Ehhez csak annak a nyomorult szemét sorsnak van köze. Semmi másnak. – Miért vagy itt? Miért nem menekülsz? A fickó arcára keserű grimasz ült ki, majd nehézkesen oldalra fordította a székét. Két kézzel nyúlt le a lábához, és kitette az asztal mellé, úgy, hogy Főnix jól láthassa. Főnix odanézett, és ezzel együtt rothadás szaga csapta meg az orrát. – Nekem végem – mondta a másik. – Vérfertőzés. Le fog rohadni a lábam. Én meghalok… – Váratlanul elvigyorodott. – Semmit sem tehetsz, pajtás… Semmit… Ha megölsz, még könnyítesz is a sorsomon. Megteszed?…

Főnix kimenekült a kocsmából, és mélyeket kortyolt kint a levegőből. Úgy érezte, a térde nem bírja el. Másfél napi feszültség tört ki belőle. A harc, a szakítás, a halottak és mindaz, ami ezek kapcsán lezajlott benne. De sebaj! Deffék élnek, és menekülőben vannak. Fogalma sincs, merre járhatnak, de élnek. Leguggolt, és megtámaszkodott a földön. Deff és a tündék élnek! – Segíthetek? – kérdezte valaki. Felnézett, a magányos kocsmai utazó állt mellette. – Nem… nem hiszem. – Jól hallottam bent? Az Öröktűz szektáját említetted? – Igen. – Tudod, sokan őrültnek néznek, ha megkérdezem, merre kell menni, de azért segítenek. Nekem sikerült rájuk akadnom. Alig egynapi járóföldre innen élnek, a rengeteg mélyén. Az idegen lehajolt, és megragadta Főnix karját, hogy segítsen a neki felkelni. – Soomis a nevem – mondta. – Magam is oda tartok. Velem jöhetsz. Főnix felkászálódott. – Én… nekem a barátaim után kell mennem. Csak hallottam ezt a nevet, és megkérdeztem attól a fickótól. – Az emberek sokszor nem tudják, csak sejtik, mi rendeltetett nekik. Az idegen leporolta Főnix öltözékét, ami az álmodót felettébb zavarta, ezért kissé hátrébb lépett. – Ne ijedj meg! – mondta Soomis. Mosolyogva nézte az álmodót. – Én is hallom a hangokat. – Te is? – Nem akarnak rosszat. A sorsodat határozzák meg. És kiválasztott az, aki ismeri a sorsát. Hogy hívnak, barátom? – Főnix – biccentett Főnix. – De nekem tényleg meg kell keresnem a barátaimat. Két nappal vagyok elmaradva mögöttük. Nem késlekedhetek. Soomis mosolya eltűnt. Ahogy gondolod… Akkor hát jó utat! – Főnix kényszeredetten bólintott, majd megfordult. Két lépést sem tett, amikor egy csapás letaglózta hátulról. Eszméletét vesztve zuhant a földre.

Tizenkettedik fejezet

Főnix nehéz fejjel ébredt. Mintha a koponyájába egy szekercét állítottak volna bele. Szalmán feküdt, illatos, száraz szalmán. Érezte maga alatt a szalmát, beszívta illatát. Amikor kinyitotta a szemét, fény vakította el egy pillanatra. A sugár a tető résén át sütött az arcára. Az is meleg volt és barátságos. Nem messze kukorékolt egy kakas, és Főnix ismét lehunyta a szemét. Nyilván csak álmodja az egészet. Jorge húslevese jutott eszébe megint – egy dolog, ami a valósághoz köti. Akárcsak legutóbb egy hasonló alkalomkor. Az első ébredésekor. Ám valami miatt ez a húsleves még így, gondolatban is szürreálisnak hatott. – Örülök, hogy végre magadhoz tértél – ragadta ki a lebegő érzésből egy barátságos, női hang. – Már megijedtünk, hogy Soomis testvér túl nagyot ütött a fejedre, vagy éppen a beléd erőszakolt altató volt túl sok. Kérsz valamit enni vagy inni? – Inni – válaszolta Főnix a hang láthatatlan gazdájának. Nem akarta kinyitni a szemét. Még nem. Hagyta, hogy az illatok és a napsugár melengesse érzékszerveit. Motozást hallatszott, majd kisvártatva ismét megszólalt a női hang, – Jöjj! Kortyolj a vízből! Még érezni rajta a forrás hűvösét. Főnix felnézett, és egy mosolygós arcot pillantott meg. A lány a húszas évei elején járhatott, és arany haj keretezte az arcát. Fehér és kék ruhába öltözött, szolid felső volt rajta és bokáig érő szoknya. Egy fából faragott merőkanalat tartott a kezében. Amikor Főnix fel akart ülni, négy kéz nyúlt válla alá, és segített. A férfi visszanézett, két hasonlóképp fiatal lány állt mögötte. Ők is mosolyogtak. – Álmodom – mondta, és egy pillanatig úgy is gondolta, az álmodás hagyományos értelmében. – Igen – bólintott az előtte álló lány. – Álmodsz. Főnix elvette a merőkanalat, és ivott két kortyot belőle. Valóban hűvös volt, egy pillanatra jóleső borzongás futott végig gerince mentén. Aztán fogta a maradék vizet, és a fejére öntötte. Ettől kitisztultak a gondolatai. Ez az én második valóságom, állapította meg. Otthon, Barcelonában sosem öntenek a fejemre vizet. – Hol vagyok? – kérdezte a lányt, miközben egy pillantással felmérte környezetét. Tágas épületben volt, kényelmes ágyon, amelyen akár öten is alhattak volna. Vendéglátói friss szalmát terítettek alá. A falakon fa faragványok, a földön agyagkorsók. Természetes anyagból készült minden, festés vagy különösebb díszítés nélkül. Barátságos hely volt, s ha az utolsó emléke nem az lett volna, hogy egy kemény tárggyal fejbe vágják, talán még élvezi is a hangulatot. – Az Öröktűz szekta falujában – felelte mosolyogva a lány. – Isten hozott közöttünk, Főnix. Készen állunk a szertartásra. – Milyen szertartásra? A kérdés függve maradt a levegőben. A lány a kezét nyújtotta Főnix felé, aki lekászálódott az ágyról. – Ne haragudj Soomis testvérre! Annyira örült, hogy rád akadt… Hirtelen nem jutott jobb az

eszébe. Azt állítja, el akartál menni. – A barátaim várnak. – A barátaidnak azzal tudsz segíteni, ha végigcsinálod a szertartásunkat. Ez a végzeted, ez elől nem menekülhetsz. Főnix fülében ez elég rosszul hangzott. Azonban emlékeztette magát, hogy a szertartás szó az ő hitetlen, mobiltelefonos-televíziós, mágia nélküli világában teljesen mást jelenthet, mint itt, tündék, gírek, mágusok földjén. – Milyen szertartásról van szó? – Arról, amikor megkapod a seregedet. A lány újfent rámosolygott, és kilépett a házból. Főnix nem tudta megkérdezni, miféle seregről beszél, így aztán jobb híján követte. Egy faerőd közepén álltak, körben hatalmas közösségi szállások, legalább tizenkettő. Masszív gerendákból emelték falaikat, ablakaik a tető alatt voltak, hosszúkás csíkban. Középen állt a tábor egyetlen kőépülete, körkörös, oszlopokkal tagolt templom. Ajtaja vasból volt, s most nyitva állt, bent egy oltáron tűz égett. Az ajtón ekkor díszes ruhába öltözött pap lépett ki bíbor szegélyes fehér köpenyben, amelyre ráhímeztek kétoldalt két tűzben égő madarat. Sárga és fehér ruhát hordott a köpeny alatt, amelyet körkörös jelképek ékesítettek. Egyenesen feléjük tartott. – Régóta vártunk rád, Főnix – mondta a pap. – Nem sejtettük, hogy így találsz ránk… Kérlek, ne neheztelj Soomisra az ütés miatt! – Rám vártatok? – kérdezte Főnix. Körbefordult s észrevette, hogy szinte mindenki őt nézi, ki nyíltan, ki lopott pillantásokkal. Legalább százan vették őket körbe, de feltűnésének hírére egyre többen érkeztek. – Évek óta… Van, aki évtizedek óta. – Összetévesztenek valakivel… én… – Álmodó vagy – bólintott a pap. – Kezedben a rajzolás tehetsége, és nemrégen egyedül maradtál, mert társaidat megtámadták. Szólj, ha nem így van! – Igen, így van, de… – Gyere velem! A pap a tűz szentélyébe vezette Főnixet. Csak ketten léptek be, a lányok lemaradtak mögöttük. A szentély belseje puritán hangulatot árasztott. A falakat fehérre meszelték, és hét ábrát festettek fel rájuk, mint hét ablakot. Padlózatát mozaiklapocskákkal rakták ki, de színei igen visszafogottak voltak, alig tértek el a szürkétől. Középen egy kőoltáron tűz égett. – Nézd a képeket! – mutatott a falra a pap. Az első ablakban egy égő pajtát látott Főnix, s benne önmagát egy cséplőbotot tartva. Szemben egy vasvillás falusi suhanc. Jól emlékezett a jelenetre. Oldalt a második falfestmény moguszbölény busa fejét ábrázolta, egy szekér bakján ismeretlen paraszt ült, hátul meg… Steve… S a szekér mellett megint csak ő. A harmadik rajzon sebesültek voltak, akiket két tünde ápolt. Főnix Elesztriel mellett állt, s a tünde nő mérgesen nézett fel rá. A tekintete mintha élt volna. Megrázó volt a hasonlatosság. A negyediken Eronis király vacsoraasztalánál ültek. Ez volt a legnagyobb festmény, háromszor olyan széles, mint a többi. Szemben állt a bejárattal, pontosan a tűz mögött.

– Ezek hogy kerültek ide? – kérdezte döbbenten Főnix, és továbblépett az ötödik ablakhoz. Egy börtöncellában ücsörögtek ketten Stevevel. – Az Öröktűz rendje hét évszázaddal ezelőtt alakult. Hallottál már a Widroni Papságról? Főnix nemet intett a fejével. A hatodik képen Ravórát látta és a szüreti forgatagot. A tömeg közepén kis fénykörben ő, Chloé és egy öregasszony, akinek az arca azonban elmosódott. Az élmény annyira friss volt még, a festmény pedig a jósnő ábrázatát leszámítva annyira pontos, hogy Főnix beleborzongott. A hetedik képen a napokkal korábbi csatajelenet került elé, ő maga félig áttetsző volt, a szeme lehunyva. – A Widroni Papság a világ legkülönösebb katedrálisát vigyázza már több ezer év óta – jegyezte meg a pap. – A katedrális falain a képek a jövőt rejtik. Az istenek vagy a titánok akaratából jelennek meg és tűnnek el. Irányítanak, befolyásolnak, ahogy akarják. – De miért? – A világban mindennek célja van. Mi talán nem látjuk, de a szálak, amelyek összekötnek minket, egy közös történetet mesélnek el. Te, Főnix, ebben a történetben fontos szereplő vagy. Különleges személy. – Még mindig nem értem – motyogta Főnix. – Hét évszázada a katedrális falán s az alatta levő sötét katakombákban a több száz kép között hét különleges kép formálódott ki. Ez a hét, amit itt látsz. Hét szerzetes fejében hangok szólaltak meg, s biztatták őket arra, hogy véssék elméjükbe ezeket a képeket, jöjjenek ide, és építsék meg az Öröktűz templomát. A szerzetesek megtették, amit a hangok kértek, ideköltöztek, felépítették a templomot, meggyújtották a tüzet, amely azóta is itt lángol. Megszervezték életüket, s az utasításoknak megfelelően éltek és haltak meg… – Az első papok követői évszázadokon keresztül őrizték a lángot, áldoztak előtte, és javították a festményeket a falon. Szent elhivatottak voltak, mindig csak néhányan, akik várták, hogy megvilágosodjon elméjük. Utódaik huszonegy évvel ezelőtt végre megkapták a jelet, hogy jössz. Felépítették ezt a falut, s azóta fogadják az elhivatottakat, akik téged szolgálni jönnek ide. – Huszonegy éve? – Főnix felnevetett. – Én akkor kezdtem az iskolát. – Eszébe jutott, hogy a két világban nem egy sebességgel telik az idő. – Illetve – mondta zavartan – akkor végeztem el az egyetemet… – Az elhivatottaknak mit sem számít az idő. Az utat nem mérhetjük a cél milyenségében, az utat lépésekben mérjük. – Szóval ez az én szentélyem. – Főnix megpróbálta feldolgozni. Meglepetésére nem is volt nehéz. Hiszen amióta csak felébredt itt, már az első alkalom óta hihetetlen dolgok történtek vele. Ez miért lenne hihetetlenebb egy moguszszekérnél, egy gírnél vagy egy sárkánypapnál? – Akik kint gyülekeznek, azok a te harcosaid. Főnix megpördült. A templom előtti tér tele volt emberekkel. – Az én harcosaim? – kérdezett vissza hitetlenkedve. – Igen – biccentett a pap. – Ma este felajánlják tudásukat neked, s holnap reggel… holnap reggel mind téged segítenek majd utadon. A papot Meruviusnak hívták, és kilencévesen vándorolt ide a hangok utasítását követve. A tűz egyik őrének nevezték ki, s hat év múlva, egy szerzetes halálakor pappá szentelték. A szektavezetők között a legfiatalabb volt. Feladata a mindennapi élet igazgatása lett, mialatt hat társa az erdő szent helyein elmélkedett, vagy hétévenként egyszer elzarándokolt a widroni katedrálisba. Tizenhárom éve igazgatta ezt a kis falut, s mindenkiről tudott mindent.

Meruvius megígérte Főnixnek, hogy az esti ünnepségen találkozhat az Öröktűz szektájának mind a hét papjával és a seregével is. Főnix elfogadta a játékot, és úgy döntött, megér egy fél napot, ha megkapja a szekta segítségét. Meg akarta keresni Deffet és a két tündét, de ezt egyedül nehezen tehette volna meg, fogalma sem volt róla ugyanis, merre induljon. Ha lesznek emberei, a világ mind a négy égtája felé kiterjesztheti a kutatást. Tulajdonképpen még hálás is lehet Soomis testvérnek. Mialatt az erőd lakói, akik lehettek vagy ezren, felkészültek az estére, Főnix a szentélyben bóklászott, és a képeket nézegette. Nemcsak mint a történet szereplője, de mint grafikus is. Nézte a kompozíciókat, amelyek egyáltalán nem hasonlítottak a királyi palota reneszánsz hangulatú festményeire, és azon gondolkodott, ha az első szerzetesek ezeket emlékezetből festették ide, akkor nem csupán a kézügyességüket illik megdicsérni, de a vizuális memóriájukat is. Megbámulta a padló mozaikkockáit is, s addig nézte őket, mígnem egy hatalmas ábrát fedezett föl bennük. Többtucatnyi ember forgolódott rajtuk, harcoltak és táncoltak, varázsoltak és élték mindennapi életüket – a központi öröktűz körül. Főnix a tüzet is szemügyre vette, s arra gyanakodott, valamilyen föld alatti gázlelőhelyre épülhetett. Hétszáz éve egyszer sem aludt ki… Volt benne valami megkapó, hogy ezt egy régesrégen meghalt szerzetes keltette életre fáklyájával. Mindeközben be esteledett, s kint is tüzek gyúltak. Meruvius Főnixért jött, és a szüzek kezére adta őt, akiknek az álmodó rituális megmosdatásáért és felöltöztetéséért feleltek. Egyedül ezt a pontot érezte Főnix kényelmetlennek. Hiába a 21. század modern erkölcsi felfogása, szingliklubok, egy éjszakás kapcsolatok, éjszakai bárok és pornófilmek, amikor neked szentelt szüzek mosdatják porcikáidat, feszültséget érzel. Pedig a lányok illedelmesek voltak és visszafogottak. Óvatosan nyúltak a fa kád vizében ülő Főnixhez, aki a mosdatás egy bizonyos pontján Federico Garda Lorca versét próbálta meg felidézni magában. Hegyoldalban vért villognak / albaceti éles kések, / vérben halként lubickolnak, / ellenséges vértől szépek… A négy lány egyike óvatosan Főnix Iába közé nyúlt finom posztóba csavart kezével, és átdörzsölte Főnix legkényesebbik testrészét. Főnix megakadt… Sütnek a keserves zöldbe… zöldbe… /széles… kártyafények/bennük lovak ágaskodnak… – Lazíts, jó uram! – súgta a lány, és kedvesen mosolygott. Főnix sóhajtott. Száll fekete angyalsereg /fehér gyolccsal, hó levével, /szárnyuk tolla sorra nyíló… Sikerült úrrá lennie magán, és arra gondolt, milyen jó is, hogy szakított Violetával. – Ennek nincs értelme – mondta hangosan magának. – Parancsolsz? – Semmi… semmi lényeges… Fehér inget, nadrágot, sarut és köpenyt adtak rá, majd kivezették a térre, ahol közben félkör alakú asztalt építettek fel és terítettek meg szorgos kezek. A tér kilenc pontján tüzek gyúltak, szent tüzek. A főhelyre vezették, s megjelentek a papok is, akiket Meruvius említett. Megcsókolták Főnix orcáját, majd leültek mellé, jobbról és balról is hárman. Aztán következtek az elöljárók, majd sorban mindenki. Ekkor már csak a tüzek fénye világította be a teret s a gyülekező embereket.

Meruvius Főnix mögé állt. – Nekem ez… szokatlan – mondta neki Főnix zavartan. – Ez a te éjszakád – hajolt a füléhez Meruvius. – Csak annyi a feladatod, hogy fogadod az áldozatukat. – Milyen áldozatot? – Ezek az emberek neked szánták az életüket. Mindegyik megtanult valamit, amiben a legjobb lett. Most megmutatják, mit tudnak. Ígérem, nem fognak nagyon megterhelni. – Rendben, megteszem, amit kell. – Köszönjük, Főnix. Csupán annyit kell mondanod a felajánlás után, hogy fogadom… De természetesen, ha valakivel szemben fenntartásaid vannak, el is utasíthatod. – Mi lesz akkor vele? – Semmi. Még ma éjszaka elbocsájtjuk, s hajnal előtt ki kell költöznie az erődből. Főnix biccentett. Meruvius felegyenesedett, megkerülte az asztalt, majd az este szertartás mesterévé vált. Felemelt kézzel üdvözölte az egybegyűlteket, s bemutatta nekik Főnixet. Éltette őt és a pillanatot. Főnix magában helyesbített, nem a mosdatás volt az este legkínosabb része, hanem ez. Aztán gyümölcsöket hoztak és vizet. A gyümölcsöket szomjoltásra, a vizet arra az esetre, ha valaki nem felelne meg. Aki a felajánláskor nem bizonyult megfelelőnek, azt meg kellett locsolni vízzel. Meruvius mindent kézben tartott. Először a mindennapi képességekben járatosak jöttek. Férfiak, akik a legmagasabbra és legtávolabbra ugrottak, a leggyorsabban és a legügyesebben másztak, vagy a legnagyobb súlyt voltak képesek felemelni. Főnix elég sok izomembert látott súlyt emelni, fekve vagy állva nyomni a konditeremben, de ezen a bemutatón elhűlt a csodálkozástól. – Én leszek a lábad – mondta egy szálas legény ezután. – Gyermekkorom óta futok, és gyors vagyok, mint a paripák. – Letette talizmánját Főnix lába elé. – Fogadd áldozatom. Visszavonult a tér egyik szélére, és mire Főnix pillanthatott volna, már a másik oldalon volt. – Fogadom – bólintott Főnix szertartásosan. A fiú lefutotta volna százon a jamaikai Usain Boltot is. Legalább két másodpercet rávert a pekingi 9.69-re. Két férfi vonult elé, az egyiknek kardok voltak a hátán keresztben, a másiknak egy kétélű szablya, ami kicsit a gírek karmonjára emlékeztetett. Meghajoltak Főnix felé, majd elővették fegyvereiket. Dobok szólaltak meg a háttérben, s a két férfi egymásnak esett. Rövid ideig küzdöttek, lendülettel, de vigyázva. Egyiküknek sem esett baja. Szertartás volt ez, nem harc. Utána letették fegyvereiket a többi talizmán mellé, és ők is áldozatuk elfogadását kérték. Egy íjász lépett elő, majd egy dárdás… s így ment ez egész este. A harcosokat, katonákat különféle mesterségek készítői követték. Doktorok, vajákosok, a füvek s a természet ismerői. Az Öröktűz szektája tökéletes keresztmetszete volt egy társadalomnak. Mindenki helyet kapott benne, s mindenki a tökéletességre törekedett. A vége felé még egy szakács is felvonult, akinek az este folyamán ezen túl is jutott szerep, különleges vacsorát főzött az ünnepeltnek. Sülteket hús nélkül. Italt alkohol nélkül. Különös este volt. Különös és hosszú. A bemutató csaknem négy órán keresztül tartott, néha unalmas volt, néha meghökkentő. Hol egyetlen ember mutatta be tudását, hol hatan együtt.

Folyamatosan jöttek, az órák egybefolytak. Főnix nézte őket, s elvesztette időérzékét. Mindezzel együtt azonban ezen az estén megnyugodott. Nem tudta, a szertartás ütemes rendje miatt, vagy mert átragadt rá a szektatagok végtelen nyugalma. Ám mindegy is volt. Miután lefeküdt, békésen aludt hajnalig, hogy azután életének legszörnyűbb reggelére ébredjen. Dobszó keltette, mielőtt még a nap felkelt volna az álomvilág határain túl. Alig nézett fel, hat lány sorjázott be a házba, fáklyával a kezükben. Szaporodnak a szüzek, gondolta Főnix, és felvidult a gyerekes gondolatra. Felült az ágyon, s kért egy pohár vizet. – Kávé nincs, ugye? – kérdezte próbaképpen. – Mi az a kávé? – Jól van. A víz is jó lesz… A lányok felöltöztették, és Főnix megint hagyta. Félig állva aludt. Aztán kifestették arcát, és olajjal bekenték kezét, lábát, homlokát. – Jó lesz már… Végezetül kivezették a térre, ahol ezer ember várta, huszonötször negyven sorban, a földön térdelve. Meruvius is különleges öltözéket viselt, tetőtől talpig vérvörös ruha borította. Ami pedig a legmeglepőbb volt, lebontották az öröktűz szentélyének tetejét és falait, így a lángok egészen az égig csaptak. Főnix furcsa illatot érzett a levegőben. – Mi ez az illat? – kérdezte halkan Meruviust. – Ma elhagyjuk ezt a helyet. Többé nincs szükség rá. Petróleum! – Fel fogjátok gyújtani a falut? – Mondom, nincs szükség rá többé. Az emberek némán várták a szertarást. Főnix előrelépett a papok közé. Ők is vörösben voltak. A hajnali levegő párás hűvösében mintha megdermedt volna a világ. Senki sem mozdult, csak a hatalmas láng lobogott középen. A keleti égen a halovány derengés erősebb fénybe fordult át. A nap már készülődött megjelenni, de még nem látszott. Meruvius elkezdte a szertartást. – Öröktűz fiai, érezzétek szerencsésnek magatokat, hogy ez a nap eljött. Hagyjátok megtelni lelketeket áhítattal és bátorsággal! Akit ma szolgáltok, az örök életet ad nektek, a szolgálata szentté tesz benneteket, mindörökkön élni fogtok. A titánok kísérik utatokat… – A titánoknak hála – suttogta ezer torok. Főnix megborzongott. Nem értette, miért, de a szemébe könnyek szöktek. A feszültség tette vagy az áhítat ereje, ami a tér fölött lebegett. Te vagy a kiválasztott – súgta egy hang a fejében. Ez új volt. – Öröktűz fiai… – Meruvius hangja a magasba szárnyalt. – Az áldozatotok fogja megmenteni a világot. Az áldozatotok a világ sorsát váltja meg. Hét évszázada elrendeltetett, s tiétek az öröm, hogy itt lehettek ebben a percben. Mondjuk el személyes imánkat… Ezer hang ezer imát mormolt. Főnix mélyeket lélegzett, és a fák lombja felett az égboltot leste. Hamarosan itt a hajnal. Átesnek

ezen a vallási szertartáson, és elindulhatnak megkeresni a lovagot és csapatát. Milyen meglepetés lesz, amikor egy egész sereg élén érkezik majd meg. Az álmodó akaratlanul is elmosolyodott. Az imának vége lett. Meruvius kiterjesztette két kezét a csendes tér fölé. – Fürödjetek a szent olajban! – mondta. A lent állók elővettek egy tégelyt öltözetükből, és a fejükre öntötték azt. – Fogjátok áldozati tőrötöket! Görbe elektrumkések kerültek elő. – Legyetek eggyé a feltámadó lelkében! A lent térdelő ezer ember felemelte a tőrét, és… Főnix szeme elkerekedett. …mindenki a saját szívébe döfte. – Neeeeeeeee! Meruvius és a hét pap vörös kőszoborként álltak a haldoklók felett. Az ekkor történtekre később Főnix rémálomszerű aprólékossággal emlékezett. A papok öltözetét meg rebbenti a szél, a láng szemben magasra nő. Vér jelenik meg az első sorban egy nő mellén, aki előző este kenderfonásban jeleskedett, s mellette a javasasszony mosolyog, de mosolya és tekintete megdermed, így mintha keserűvé válna. Késének nyele egyenesen Főnixre mutat. A futó megroggyan, ő az első, akit nem tart meg a lába. Eldől. Más, ahogy kihúzza magából a kést, vérkutat szabadít fel, a vöröslő cseppek szétszóródnak, ezer irányba jut belőlük… Nyögnek, mély hangon, fájdalmasan. Egyszerre. Megnyílnak az ajkak. Ezt a nyögést nem lehet visszatartani, olyan mélyről jön… Főnix végre meg tudott mozdulni, bénultsága feloldódott. Előrelendült segíteni, megakadályozni, ami történt, de már későn. Az álmodó a térre ugrott, a haldoklók közé, akik a földre dőltek. A petróleum és az olajok illatával édes vér keveredett. Testek rángatóztak mindenfelé, mintha óriási kígyók feküdtek volna mindenütt, nem is emberek. Ömlött a vér, mindenünnen. A haldoklók szájából, a sebből… Sokan vért könnyeztek. Főnix megszédült, körbefordult, csupán hajszálnyira volt az ájulástól. Forgott körülötte a világ, s mintha nem is itt lett volna, nem is ő lett volna… Idegen volt minden, de leginkább saját maga, a keze, a lába, mozgása, a gondolatai… üres gondolatai… A serege… Ezek az emberek… Valaki a lábára hányt. Oldalt egy üveges tekintetű férfi állt fel, kezét az égnek tartotta. A mellkasából idegen anyag, a gyilkos elektrumtőr csonka pengéje állt ki. Eltörött benne. A hit hajtotta a férfit, már nem szabadott volna élnie. Hamarosan össze is esett. Oldalt valaki más feltérdelt, még fogta a tőre nyelét. Arca eltorzult, kirántotta a fegyvert a szívéből. Vére beterítette a mellette haldoklókat. Főnix térdre zuhant. Zokogott. Megragadta egy fiatal férfi iszamós kezét. Talán a lándzsás volt az. Megszorította, de a másik már nem tudta ugyanezt megtenni. Aztán Főnix könnyben úszó tekintettel felnézett a ház felé. Meruvius komor arccal tekintett vissza rá. Hátul a szüzek megindultak a fáklyával, hogy felgyújtsák az erődöt. Fehér ruhájuk meglebbent a szélben. A lángok különös formákat festettek az arcukra.…de ez nem az ő fáklyájuk lángja volt.

Főnix ekkor meglátott valami mást, valami hatalmasat, amely az erőd fölé ereszkedett. Könnyes tekintete előtt igazi, tűzben forgó pokol támadt fel. Egy hatalmas madár, ezernyi színben, fénylő tollakkal. Kiterjesztette szárnyát a haldoklók fölé, az erőd fölé, majd tollai lángra kaptak, belső tűzzel égtek. Minden toll, minden pihe a tűz örvényében kelt életre, forgott, izzott. A madár a fejét előretolta, vörös szemével egyenesen Főnixre nézett. Mereven bámulta, s közben szárnyának mozgása izzó zsarátnokokat kavart fel. Lejjebb ereszkedett, forró szél kelt életre, és a tűz átterjedt a házakra, az erőd falaira, a szüzekre, akik sikoltva lángoltak. A főnix csőre szinte érintette Főnix arcát. Tekintete maga volt az izzó nap. A férfi könnyei elpárologtak a hőségben, bőre izzani kezdett, de nem fájt… …különös módon nem fájt. És akkor a már meghalt áldozatok testéből vöröses, fluoreszkáló fény emelkedett fel. A fluidikus energiahullámok kanyarogtak, csapongtak, egymásra találtak. Mint ezer forrás, száz patakká fonódtak össze, tíz folyóvá… s egyetlen erőáram…amely beleolvadt a főnixbe. A mítoszok madara magába szívta az életenergiákat. A fluidikus lángok beleolvadtak testébe, de nem táplálták, hanem elpusztították. A madár ugyanis átengedte magát az energiáknak, és maga is energiává vált. A tekintete izzó lávafolyam lett, megfoghatatlan erő, amely Főnixre szegeződött… Főnix üvöltött, ahogy ezer ember élete, tudása és tehetsége zubogott belé. Az erő felemelte a földről, felemelte a magasba, a föld fölé. A házak között lángok csaptak fel, és felkúsztak a tetőkre. A téren fekvő halottakra, haldoklókra is átterjedt a tűz, és hamarosan égett hús illata töltötte be a teret. Főnix három méterrel a föld felett lebegett, a lelkek forrásának tetején, és ordított a testét feszítő fájdalomtól. Hangját azonban elfojtotta a fluidikus szél dübörgő tombolása… Aztán körkörös hullámok keltek életre, amelyeken az álmodó tehetetlen csónakként hánykolódott. Égett az erőd, a holttestek és az erdő, Főnix pedig eszméletét vesztve csapódott ideoda. A tomboló pokolban minden elpusztult, csupán a szellem energiái maradtak meg, s olvadtak bele a kiválasztott testébe. Nem sokkal később felkelt a nap. A rengeteg hihetetlenül gyorsan vált elüszkösödött pusztasággá. A kékes energiahullámok ekkor haltak csak el. Főnix teste lassan a földre ereszkedett. Az álmodó így feküdt a bűzös és kietlen semmi közepén órákig. Füstölgő csonkok vették körbe. Este lett, hűvös és hideg este. Halovány harmatcseppek csapódtak ki Főnix arcán. Éjfél lett és hajnal ismét. Főnix ébredezett. Kinyitotta a szemét, majd oldalára fordult és hányt. Keserű gyümölcsöt és epét. Aztán talpra kecmergett, és ingatagon állt még hosszú percekig. Meztelen volt. A ruhája elégett, de bőre fehér volt és érintetlen. Ezer ember tudása kelt életre benne. Előrehajolt, és megint hányt. Majd megtörölte szája szélét, és észak felé nézett. Tudta, merre kell mennie. Egy főnix és ezer ember tehetsége, tudása, akarata… Elindult. Istennek érezte magát. És bizonyos értelemben az is volt. A leghatalmasabb harcos volt az álomvilágban. Senki sem lehetett több nála. Már csak háborút kellett választania.

FÜGGELÉK A Tizenegyek Szövetsége Az elnevezés mögött egy tizenegy birodalomból álló koalíció áll, sok helyen azonban csak „A Szövetségnek” nevezik a jelenkor legnagyobb emberi összefogását. A shorogi feljegyzések szerint a Mor-dova megalakulását követő 202. évben a Szövetséget alkotó tizenegy hatalom először csak kereskedelmi uniót hozott létre, majd mikor az emberek bebörtönözték a titánokat, a tizenegy állam akkori uralkodói ismét tárgyalóasztalhoz ültek, majd hosszú egyeztetések után egy igen széles körű megállapodáson alapuló szövetséget hoztak létre. A fent említett dokumentumok alapján hivatalosan 148 évvel az első egyezmény után, 350-ben kiáltották ki hivatalosan a Tizenegyek Szövetségét. A koalíciót alkotó birodalmak saját belső gazdasági struktúrával, és közös hadsereggel is rendelkeznek. Saját veretett pénzük, a szövetségi dukát értéke vetekszik a mor-dovai aranyéval. A Tizenegyek országai Hezpaz – az ezer tó országa Hopewe Enobia – Szét földje Shorog Beth Narain Az északi hegyi közösség Gelendár törzsszövetség Auras Valhalla Zarut Triosz A Nomádok mezeje A Nomádok mezeje a Gír-hontól nyugatra fekszik. A végeláthatatlan pusztát, amit csak néhol szakít meg egygy nagyobb erdőfolt, nomád népek tucatjai hódították meg a világ ókorában. Ennek a hatalmas területnek már emberemlékezet óta nincs sem királya, sem bármilyen uralkodója. A különböző hordák és klánok közös megegyezés szerint osztották fel eme kontinens legnagyobb sztyepp-éjét. Gír kémek jelentései szerint a Nomádok mezejét a jelenkorban nyolc fejedelem uralja. Adessza A Birodalom jelenlegi fővárosa száz évvel ezelőtt nem volt több egy jelentéktelen kis falunál. A sivár puszta közepén, a csupán vályogházakból álló települést az első álmodók kezdték el benépesíteni. Miután a Kereskedő szárnyai alá vette az álmodókat, s a földet, ahol százával ébrednek, Adessza rohamtempóban kezdett el fejlődni. A vályogházak helyett ma roppant falak, s hatalmas erődök álnak. A magasba kúszó adesszai tornyok egy új hatalom születéséről árulkodnak. Arthur A legendás Arthur Mordova történelmének harmadik királya volt. Az elmúlt négyezer év során neve és tetteinek súlya mit sem kopott a történelemtudósok szerint. Miután Mordova kivált a bukott Revenzából, az első uralkodók a háború romjaiból próbáltak egy erős királyságot létrehozni. Arthur

volt az, aki Mordovát megreformálta. Kialakította a jelenlegi hierarchikus rendszert, megerősítette az ország határait, egyesítette a nemeseket és az addig széthúzó egyházat. A legenda szerint az egy igaz istennek (akiben a mordovaiak a mai napig hisznek) a király törekvései annyira megtetszettek, hogy leküldte Arthurhoz a jobbkezét, Merlint. Néhány tünde bölcs elmélete szerint Merlin egy titán volt, bár ez a nézetet nem sokan vallják. Merlin állítása szerint istenük Mordova társadalmát tartja a kiválasztott népnek, és ezért a titokzatos varázsló a semmiből felemelte az ország híres márványfalait. Artus Merlin anno azt mondta, hogy a világ tele van istenekkel, de közöttük is létezik egy, ki mindenek felett áll. Ő Artus. Az akkori király Arthur és a legfőbb isten névegyezése sokaknak csak megerősítette a hitét. Merlin csodatétele (a márványfalak megteremtése) óta a mordovaiak Artust tartják a legfőbb hatalomnak, akinek a szemében ők a kiválasztott nép. Auras Auras, vagy ahogy mindenki ismeri, Auras Földje a Tizenegyek Szövetségének 8. tagállama. Auras több mint négyezer éve egy hatalmas uralkodó volt, aki az utolsó pillanatig ellenállt a legendás revenzai hódításnak. A későbbi istencsászár őutána nevezte el birodalmát Auras Mazda népének. Auras bölcs és békeszerető lakói viszont sokak szerint inkább képmutatóak, mint békések. Sokan állítják, ha Auras nem tartozna a Tizenegyekhez, már rég leigázta volna szomszédjait. A rosszmájú revenzai bárók egyenesen úgy gondolják, hogy a másik tíz ország egyszerű félelemből vette be a Szövetségbe Aurast. A múltat kutató shorogi bölcsek is harcias és gyakran forrófejű népnek tartják őket, bár állítják, a helyzet sokat javult, mióta a tündék beköltöztek a birodalom legnagyobb erdejébe. A hatalmas sivatagok és lélegzetelállító szépségű oázisok földjén az emberek és tündék meglepően sokat tanultak egymástól az elmúlt évezredek alatt. A Szövetség országai közül Auras rendelkezik a legnagyobb létszámú hadsereggel, ennélfogva a Tizenegyek „honvédelmében” jelentős szerepet játszik. Beth Narain Beth Narain a Tizenegyek Szövetségének tagállama. Az itt élők a világ kezdete óta a legjámborabbak és legszorgosabbak. Ez nem is csoda, hisz Narain völgye az egyik legjobban termő talaj az egész őskontinensen. A lélegzetelállító táj páratlan ízű és méretű terményekkel gazdagítja az itt élőket. A revenzai hódítás alatt Beth Narain hosszú évtizedekig a megszálló országot gazdagította, miközben a király rabszolgasorba kényszeríttette az ott élőket. A revenzai király bukása után Narain népe az első adandó alkalommal csatlakozott a későbbi Szövetséghez. Az itt élők filozófiája szerint Beth Narain nem egy ország, hanem egy hatalmas természetszellem, aki minden bizonnyal a legbékésebb isten egyetlen gyermeke. Birodalom A Birodalmat legtöbben az idegenek földjének is hívják. Ez nem is csoda, hisz a titokzatos emberek, akik magukat álmodóknak hívják, itt jelennek meg, s tűnnek el. Egy évszázada a Birodalom területe tized ekkora sem volt. Az itteni vidék sivár volt, és nagyon kevesen lakták. A helyi nomádokat senki sem vette komolyan. A legtöbb nagyhatalom térképén a „Kietlen hely” felirat állt a tenyérnyi helyen. Az álmodók érkezésével azonban minden megváltozott, hisz a föld máig ismeretlen okokból tágulni kezdett. A jelentéktelen nép az álmodók segítségével soha nem látott tempóval kezdett fejlődni, amelynek gyümölcsét ma Birodalomnak hívjuk.

Edir börtön Az Edir-felföld Mordova, Revenza és Auras között terül el. A híres revenzai király bukása után, az emberi szövetségesek a megmaradt hódítókat erre a felföldre üldözték. A térséget meredek és magas sziklák veszik körül, így a győztes uralkodók, mágusok és építészek százaival egy börtönt hoztak létre. Ezzel akarták megbüntetni a hatalomra éhes bukott király híveit. Az uralkodók úgy hitték, a bezártak hamar éhen vesznek, és a felföld példa lesz mindenkinek a jövőben. Ám nem így lett. Az Edir börtön csodával határos módon ma is önálló városállamként működik. A három ország közös határán fekvő börtön, az őskontinens egyik legveszélyesebb helye lett. Rablóbandák, bérgyilkosok, bukott varázslók otthona. Edoán Az edoánok az ó-időkben nem voltak többek egyszerű növényevőknél. Miután a nifini mágusok tudattal ruházták fel a termetes lényeket, az edoánok szétszéledtek az egész világban, és négy nagyobb erdőben telepedtek le. Az őskontinens kiváló íjászai, meglehetősen békés nép. Nem esküdtek fel egyik nagyhatalomnak se. Kivételes tehetségüket bárki használhatja, ha megfizeti az árát. A négy jelentős edoán erdő Edo Ark, Edo Del Nathit, Edo Awannia, Edo Axum Elf/tünde Az elf egy igen ritka kifejezés. A tündéket nevezik így, akik az ős-kontinens születésekor elsőnek értek partot, a sárkányokkal együtt. Erről az eseményről már írás sem maradt fenn, hisz a bölcsek szerint közel százezer éve történt. A természetet igencsak kedvelő hegyes-fülűek a történelem folyása során hatalmas expedíciókat követve hatalmas birodalmakat hoztak létre. A távol élő tündék szokásai később aztán eltértek egymástól. Enobia Enobia a Tizenegyek 3. tagállama. Az ókorban hatalmas birodalom volt, egészen a mowurok megjelenéséig, akik szinte teljesen leigázták az addig megdönthetetlennek látszó országot. A megtört hatalom a szomszédos Aurasszal karöltve tudta csak elkerülni a végső pusztulást. A nagy revenzai hadjárat után 202-ben alakult meg hivatalosan is Szét földje. A nagy sivatagi birodalom az első fáraójáról, Enobról kapta nevét. A legenda szerint Enobnak egy napon megjelent Szét, és sok jó tanáccsal látta el az akkori uralkodót. Többek között az ő javaslatára csatlakozott Enobia az akkor megszülető Tizenegyek Szövetségéhez. Később aztán több isten is meglátogatta a következő fáraókat, s mindegyik megajándékozta Szét népét. A leghasznosabbnak Anubisz ajándéka tűnt. Ő saját fiait ajándékozta Enobiának. Feranis márványtála Igen ritka mágikus tál. A tálat a Nifinbe bevándorolt törpök készítik, s az ott élő varázstudók ruháznak fel mágikus hatalommal. A feranis-tálat múltidézésre, kémkedésre és nagy ritkán szellemekkel való beszélgetésre, vagy azok csapdába ejtésére használják. Mivel kifaragása és megmunkálása hosszú és fáradságos munka, nagyon kevés van belőle még Nifinben is.

Gír A gíreket több tünde gondolkodó szerint a titánok teremtették, de erre semmilyen bizonyíték nincsen. A gírek magukat Kojun istenségtől származtatják. A gyakran három méter magasra megnőtt izmos óriások meglehetősen békések. goblin A goblinokat a titánok teremtették még az idők kezdetén. Az embernek alig a derekáig érő lények hamar szétszóródtak a világban, és napjainkra kivétel nélkül mindenhol megtalálhatók. Ennek oka a hihetetlen alkalmazkodóképesség. A kis nép a tudósok szerint akár egy generáció alatt is képes gyökeres változásra. Így lehetséges, hogy míg az erdei lények (azaz az ősgoblinok) képtelenek az emberi kommunikációra, addig a hezpazi „bankárok” akár több nyelvet is képesek elsajátítani. Manapság négy nagy alfajt tartanak számon az emberek, Erdei goblinok, hegyi goblinok, barlangi goblinok és városi goblinok Gol-Indur Gol-Indur hatalmas szigetország, Enobiától keletre fekszik. Az ezer sziget birodalma a két államalapító, Gol Izmah és Inur Tulk után kapta a nevét. A világ ókorában Gol-Indur a leggazdagabb országok közé tartozott (amit a helyiek aranykornak is hívnak), mígnem a két király legendás barátsága megtört, s a szigetbirodalom két részre szakadt. Napjainkban Indurt a vér szerinti király uralja, míg a Gol-szigeteket kalózhercegek irányítják. Grandúriai törpök A grandúrai hegylánc Mordova keleti határvidékén húzódik. A hegy tárnáiban emberemlékezet óta élnek törpök. Az itt élő bányásznépek magasabbak és sokkal harciasabbak távol élő rokonaiknál. A világ minden táján ismert kegyetlen grandúriaiak rengeteg háborúban segítették az embereket és tündéket egyaránt. Vész esetén nem haboznak kérés nélkül, önzetlenül segíteni egy bajbajutott falun vagy városon, csak a csata kedvéért. Hervini tündék Hervin az egyik leghatalmasabb egybefüggő erdőség, Mordova nyugati határán. Régen itt éltek azok a tündék, akiket később a gírek a Lahír völgyébe zártak. A tündék távozása után az erdőt goblinok, majd az edoánok vették birtokba. A két népcsoport a mai napig harcolnak az erdő területéért. Karmon A karmon a gírek különleges fegyverzete. A moguszcsontból készült finoman megmunkált penge szélére acéléleket erősítettek Kojun gyermekei. Kojun A híres shorogi levéltárakban Kojun neve mellett ez áll, „Ismeretlen eredetű istenség”. A gír hitvilág szerint Kojun egy hét alatt teremtette meg a gírek hatalmas népét, és kedvenc állata a moguszbölény volt. Ennél többet azonban senki nem tud a titokzatos teremtőről, aki azóta egyszer

sem jelent mag az őskontinensen. Lahirok A lahirok azok a Hervin erdei tündék, akik elárulták társaikat, mikor Mordova és az elfek vissza akarták verni a nagy Edir lázadást. A gírek később 3400 évre bezárták őket a Lahír-völgybe. Innen kapták a nevüket a bosszúra éhes száműzöttek. A lahirok évekkel később kifejlesztették a hírhedt harci mágusokat, akiktől ma szinte minden tünde retteg. Lauris király Lauris király a Birodalom területén őshonos nomád törzsek vér szerinti uralkodója. Mivel úgy gondolta, hogy az újonnan érkezett álmodókat egy felsőbb hatalom küldte a népe megsegítésére, uralkodni akar az idegeneken. Az addig jelentéktelen fejedelem egyenesen a Birodalom királyának koronáztatta magát. Lidérchegy A Lidérchegy Mordova keleti határán húzódik. A törpök hatalmas hegységének egy része, ami elválasztja Artus birodalmát Revenzától. A Lidérchegy a benne lakó földöntúli teremtményeiről kapta a nevét. A lidércek egyesek szerint kóbor lelkek, akik a hercegükre várnak, aki feloldozza és átengedi őket a túlvilágra. A lidércektől a legtöbben rettegnek, és halhatatlannak hiszik őket. Nagyon kevesen tudják, hogy ez nem igaz, s csak a legbölcsebbek sejtik, hogy az istentelen mowurok elrabolt lelkei kapcsolatban állnak a Lidérchegy lakóival. Mágiafaló wyvernek Ezeket a különleges mágikus lényeket a nifini mágusok a szellemvilágból ejtik csapdába. A mágiafaló wyvernek nemcsak rúnákat képesek hatástalanítani, de már csak a puszta jelenlétük is gyengítheti egy varázsló képességeit. Moguszbölény Mai napig vita a történészek között, hogy a gírek, vagy a hatalmas bölények jelentek meg először az ókorban. Egy biztos, az első bölények a Gír-hon területén találhatóak. A bölényre emlékeztető állat nyolc-tíz méter magas, igen izmos testfelépítésű. Szelíd, és hamar háziasítható. Mikor erre az emberek rájöttek, hatalmas farmokon kezdték tenyészteni őket. A bölények kis oktatással tökéletes szinkronban képesek mozogni, és így képesek tonnákat is könnyedén mozgatni. Az első betanított bölényekkel egy időben megépült az első moguszszekér. Az állatokhoz méretezett lovaskocsi többemeletes, így egyszerre több tucat ember is kényelmesen elfér benne. Mordova Kétségkívül az álomvilág legnagyobb és leggazdagabb birodalma. Artus kiválasztott népe mások számára érthetetlen gazdagságban él. Az ország időtlen idők óta szoros barátságban él a tündékkel. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a király tanácsosainak fele hegyes fülű. Mordova alapvetően békés és igazságos királyság. Katonai hatalma az egyik legnagyobb az őskontinensen, és ennek eredménye, hogy az országban és környékén hosszú évek óta nem volt jelentősebb háború. Bár hivatalosan Mordovának számos szövetségese és barátja van, nem titok, hogy sokan irigykedve néznek a márványországra.

Mowur „Ezen a világon is létezik egy mérleg, amin helyet foglal jó és rossz. Kétségkívül a mowurok vannak az egyik serpenyőben. És mindenki más a másikban.” Ezt Lincas, az ishani tünde mondta egyszer Eronis királynak. Sokan úgy gondolják, hogy a mowurok embertelen teremtmények, kiknek se hitük, se istenük nincs. A rossz nyelvek szerint az ismeretlen eredetű szörnyeknek még lelkük sincs, mint minden normális lénynek, és ezért szívják el másokét. A lélekrablók a történelem folyamán sosem beszéltek egyetlen teremtett lélekkel sem, nem kötöttek szövetséget senkivel, és sosem hátráltak meg. A mindig harcra kész mowurok egyetlen célja az emberek lelkének elrablása, amit csak az illető halálával érhetnek el. Az emberek sokáig úgy gondolták, hogy a mowuroknak senki sem parancsol. Ez a feltételezés pár száz éve dőlt meg, mikor kiderült, hogy az istentelen lények egytől egyig Karmen mögé sorakoztak, és így soha nem látott veszélyt hoztak az egész világra. Muhinok Karmen hírhedt átka után a szörnyszülött muhinok szétszéledtek a világban, és kisebb-nagyobb hordákba tömörültek. A harcias muhinokat manapság csak a legelvetemültebbek veszik fel zsoldos haderőnek. Nifin A varázslók földje a Tizenegyek Szövetségének déli szomszédja. Nifint és a Szövetséget a Sparthegység választja el egymástól. Az ország anno egyszerű földműves közösség volt. Mivel itt található az egyik legjobb termőföld, nemegyszer próbálták más országok „gyarmattá” tenni az amúgy eléggé összetartó zárt közösséget. A legendák szerint sok-sok évvel ezelőtt egy tucatnyi varázslót a helyi földművesek bújtattak el üldözőik elől. Mikor a vész elmúlt, az itteni jószándékú parasztok ételt, italt és lakhelyet adtak a varázslóknak, akik így megmenekültek. A varázslók köreiben hamar elterjedt a szóbeszéd a vendégszerető és jótevő földművesekről. A mágusok, jósok, látnokok és a különböző varázshasználók ezek után egyre gyakrabban látogattak el a térségbe pihenés vagy gyakorlás, elmélkedés céljából. A mágusok és az egyszerű parasztok kapcsolata egyre jobb lett. Az igazi fordulat akkor következett be, amikor a Tizenegyek közül három ország közös erővel be akarta olvasztani a kicsinek sem mondható közösséget. A hódításról s a vele járó mészárlásról hamar tudomást szereztek a világ varázstudói, akik nem haboztak, tömegekbe verődtek és együttes erővel szó szerint megsemmisítő csapást mértek a hódítókra. A földművesek ekkor álltak elő az ötlettel, miszerint szívesen ellátnák a világ varázslóit minden földi jóval, ha már ilyen jó viszony alakult ki a mindentudók és az egyszerű emberek között. A nagy mágusok nem sokat töprengtek a dolgon. Hamar kijelölték országuk határát s két vezetőjét. Az országot mindig két ember irányította, egy nagy hatalmú varázshasználó, és egy, a földművesekből feltörekvő értelmiségi nemes. Így jött létre a varázslók földje. Őrmágus Az őrmágus egy magas nifini beosztás. A varázslók földjét több megyére osztották szét. A megyéket a lovagrend védi az idegen behatolóktól. Az őrmágus azonkívül, hogy segíti a lovagok munkáját, védi az adott megyét mindenféle mágikus támadástól. Figyelnie kell az esetleges varázslatok, mágikus tárgyak adásvételére, és a tiltott mágia használatára a „birtokán”. Őrző Az őrzők a mordovai hadsereg elit osztaga. Főleg nemesek lépnek be soraikba, de bármilyen közember is jelentkezhet őrzőnek. Az őrzők a lovagiskolákban tanulnak, kereken nyolc évig. Bár

nincs nagyobb rangjuk a nemeseknél, mégis nagyobb tisztelet övezi őket, hisz a csatában mindig az élen járnak. Az őrzők felülbírálhatják a városőröket, vagy a közkatonákat. Revenza Miután Revenza a nagy hódító háborúkat egyszerű kapzsiságból elvesztette, az országból leszakadt egy új, nagyobb és erősebb Mordova. Mivel a kivált ország nemessége buktatta meg a revenzai hatalmat, nekik nem kellett hadisarcot fizetniük, nem úgy, mint a csatát vesztett anyaországnak. Sárkánypap A sárkánypapságot egy Lerinder nevű mágus alapította Mordova megalakulását követő 644. évben. A mágus volt az első ember, aki bemerészkedett a hatalmas lények birodalmába. A sárkánypapok titokzatos, bölcs és nagy hatalmú szerzetesek, akiktől az egész világon mindenki tart. Síbai-fennsík A Síbai-fennsík Mordova és az indiánok közös határán terül el. A hatalmas térség az őshonos rettegett farkasairól lett híres. A hatalmas farkasszerű rémek étlapján a lovakon, medvéken kívül gírek és moguszbölények is megtalálhatóak. A síbai farkasok napjainkban a világ szinte minden pontján megtalálhatóak, s ezzel igen nagy fejfájást okoznak az ott élőknek, legyen az ember vagy gír. Sötét angyal A sötét angyalok a legritkább teremtmények az egész világon, hisz kevesebben vannak, mint a bezárt titánok. Az egész történelem során mindössze heten tértek erre az ismeretlen ösvényre. A sötét angyalok magányos lények, és kifejezetten szeszélyesek, ezért mindenki elkerüli őket. A misztikus angyalokról, akik maguk tagadták meg az igaz istent, még beszélni sem igen mernek róluk az emberek. Népmesékben, fabulákban jelennek meg, és a szülők velük riogatják a rossz gyermekeket. Egyes papok és bölcsek szerint a bukottak ismerik a világ végének pontos dátumát, míg más gondolkodók szerint ők heten hozzák el az utolsó órát. Szírek A poros shorogi tekercsek szerint a szírek nagyjából 1500 éve tűntek fel a semmiből. Az emberre emlékeztető, szinte már kísérteties lényekről hamar kiderült, hogy az istenek az élet kioltására teremtették őket. A majdhogynem fekete bőrű gyilkosok villámgyorsan szereztek hírnevet maguknak, mikor néhány megközelíthetetlen hitt mordovai és hezpazi nemessel a saját ágyukban végeztek. A világnak hamar rá kellett ébrednie, hogy ha valaki egy ilyen gyilkos listájára kerül, annak csekély esélye marad a túlélésre. A rettentő erejükről, és kitartásukról híres szírek manapság kisebb csoportokba szerveződve megtalálhatóak minden jelentősebb városban. Senki sem tudja, hol rejtőznek, mégis ott vannak mindenhol. Kevesen láttak már szírt, és még kevesebben élték túl a találkozást – ami nem csoda, hisz a szírek soha nem találkoznak személyesen a megbízóval. Erre a feladatra ott vannak a szír goblinok. Szír goblin A szírek megjelenése után nem sokkal, egy kisebb városi goblin horda a titokzatos gyilkosokhoz

szegődött. Az emberrel ellentétben a szírek soha nem éltek vissza erejükkel vagy rangjukkal. A kezdetektől fogva megbecsülték a goblinokat, és próbálták a legjobbat kihozni a kis lényekből. A szírek tanították, fejlesztgették az új szolgáikat, fontos küldetéseket bíztak rájuk, és a goblinok gyorsan alkalmazkodtak a profi gyilkosokhoz. Hamar képesek voltak érzelmeket, gondolatokat és képeket is átküldeni mentoruk fejébe. Ezt a tulajdonságot odáig fejlesztették, hogy egy idő után megérezték mások gondolatait és érzelmeit. A kísérteties goblinok ezek után már csak járták a városokat, és azt lestek, kiben ébred fel a gyilkosság gondolata. A mondás szerint a szír goblin mindig előbb tudja, hogy te mire gondolsz. Így lettek a szír goblinok a halál hírnökei. Tárnokmester A tárnokmester az egyik legmagasabb kitüntetés a mordovai hierarchiában. A tárnokmester a király első számú tanácsadója és bizalmasa. A király maga választja meg ezt a személyt, de nemegyszer a bölcsek tanácsa segít megválasztani az uralkodó jobbkezét. A tárnokmester gyakran helyettesíti a királyt. Más országokban, ha a tárnokmester ül le tárgyalni, az olyan, mintha maga a király lenne jelen. Ha a tárnokmesterre támad valaki, az olyan, mintha magára a királyra támadna rá. Titánok A titánok minden bizonnyal egyidősek az ismert világgal. Az emberek, tündék, de még a legősibb feljegyzések is azt állítják, hogy a titánok mindenkinél előbb jelentek meg az őskontinensen. Egyesek istenek szolgáinak tartják őket, míg mások egyszerű gonosztevőknek. A világ ókorában ezek a határtalan hatalommal felruházott lények kedvükre jártak-keltek a világban. Hol felemelték, hol eltiporták az embert. Csodákat tettek, és átkokat szórtak. A revenzai hódítások után a legtöbb emberi birodalom megerősödött és virágzásnak indult. A legnagyobb királyok ekkor kötöttek szövetséget a gírekkel, tündékkel és törpökkel, hogy egy mindent eldöntő ütközetben megállítsák a szeszélyes istenjelölteket. A gigászi csatában, bár kiderült, hogy a titánok halhatatlanok, a Szövetség mégis felülkerekedett rajtuk. A nifini mágusok segítségével kómába ejtették a hatalmas lényeket. A világ építészei ekkor kezdték el megépíteni a titánok hegyét, ami nem más, mint a számukra kiépített börtön. Az ottani varázslók még ma is a nap minden percében imádkoznak, ezzel is kényszeres álomban tartva a titánokat. Törpök/Daragan népe Még az ember megjelenése előtt, az első tünde expedíciók idején a hegyesfülűek elzarándokoltak az akkori ismert világ legszélére. Itt találtak rá a hatalmas Daragan hegyvonulatra. A tündék később nevezték el a hatalmas hegységet, miután kiderült, hogy a benne lakó természetszellem így hívatja magát. A tündék egy része a hegy tövében telepedett le, míg a többiek a magas csúcsok felé vették az irányt. Utóbbiakból lettek később a híres jégelfek, akik azóta is elzárkózva élnek, és csak nagy ritkán jönnek le a többi tünde közé. A hegy tövében maradtak elkezdtek bányászni, és csakhamar rátaláltak a mandahinra. Az amúgy abszolút használhatatlan kő megbolondította a tündéket, akik egyre mélyebbre ásták be magukat a hegy gyomrába. A természetszellem idővel megváltoztatta a tündék testfelépítését, és a magas, karcsú lényekből alacsony, zömök törpök lettek. A mandahin mágikus fogságából azóta se szabadult törpök évszázadokkal később tértek csak vissza az őskontinens szívébe. A bölcs és békés kovácsok pár évtized alatt benépesítették a világ nagyobb és fontosabb hegyeit, bányáit. A történelem előrehaladtával a különböző törpkolóniák életvitele, szokásai kezdtek eltérni egymástól, és a Daragan nép lassan tovább változik. A törpök a hosszú idők alatt hat nagy birodalmat hoztak létre, Ős-törpök Törp-hon

Fentrópiai törpök Grandúriai törpök Észak hegyi törpök Holt tárnák, avagy a feledés csarnoka Trák A trákok eredetét szinte teljes homály fedi. A shorogi bölcsek kevesebbet tudnak róluk, mint a gírekről. A trákok egyesek szerint a lápokba menekült emberek, akiket megmérgezett egy mocsári szellem, mások szerint nem többek egyszerű vadállatoknál. Néhány tudós arra már rájött, hogy ezek a szörnyek nem egyszerű ösztönlények. Ami viszont biztos, hogy szinte minden lápos területen megtalálhatóak. Hatalmas falkákban vadásznak, és akkora erejük van, hogy akár könnyedén lerántanak egy medvét is. Widroni papság Widron városa Mordovában található. A várost még az ókorban építették egyszerű földművesek. A kis település teljesen jelentéktelen volt mindenki számára, egészen addig, míg az egyik titán egy napon meg nem jelent, és a falucska közepén meg nem épített egy hatalmas katedrálist. A világ akkor figyelt fel a különös templomra, mikor annak falán furcsa freskók jelentek meg a semmiből. A papok és bölcsek hamar rájöttek, hogy a freskók a jövőt mutatják meg. A katedrális ezt követően egy csapásra vallási központtá vált. A festmények jelentését azonban nem volt könnyű megfejteni. Ezért jött létre a widroni papság. Az ő feladatuk kiolvasni a festmények üzenetét.