A felvétel apró bábunak mutatta, de látszott, hogy a való életben átlagos magasságú, arányos, bár egy kissé talán nyurga testalkatú

Antebellum A viharvert kabátot viselõ férfi az árnyak termében állt; a teste fényben fürdött. Nem, nem ez a helyes kifejezés: a fény nem megvilágította a testét, hanem õ maga volt a testet öltött fény. A sugárzás körülölelte, körülívelte a hologram által megtestesített eredeti személyt. A férfi a gyengén megvilágított teremhez beszélt. Nem tudott róla, de nem is érdekelte, hogy van-e valaki önnön kivetülése határain túl. A teste fényességéhez hasonlóan lumineszkáló fantomfüst kígyózott felfelé a bal kezében tartott cigarettából. Az illetõ a múlt egyik szilánkja volt, letûnt korok darabkája. Egy számára láthatatlan közönséghez beszélt. – Önök ismernek engem – mondta a ragyogó alak és beleszívott a cigarettába. – Számtalanszor látták már az arcomat az Univerzum Hírhálózaton, és olvasták a nevem alatt megjelenõ tudósításokat. Néhányat valóban én írtam. Néhányat pedig, nos, fogalmazzunk talán úgy, hogy tehetséges szerkesztõk dolgoztak a cégemnél. A fényt sugárzó alak fáradt, szinte szórakozott mozdulattal vállat vont. 6

A felvétel apró bábunak mutatta, de látszott, hogy a való életben átlagos magasságú, arányos, bár egy kissé talán nyurga testalkatú. A válla enyhén megereszkedett, talán a kimerültségtõl, talán a kortól. Szalmaszõke hajába õsz tincsek vegyültek. A haját hátrasimítva, lófarokba kötve hordta, hogy elfedjen egy kopasz foltot a feje tetején. Az arca megviselt volt, egy kicsit darabosabb, mint amit még elfogadtak a hagyományos hírcsatornák, de még mindig jól felismerhetõ. Híres arc, megszokott arc, és jól ismert arc maradt az emberi térben, még ebben a háború dúlta korszakban is. A szeme volt az, ami feltétlen figyelmet követelt a közönségtõl. Mélyen ült, és még a holofelvételen is látszott, hogy mindent észrevesz. A szeme volt az, ami megteremtette annak illúzióját, hogy a fényalak valóban látja a közönségét, és behatol lényük legbelsõ zugaiba. Erre mindig is különös tehetsége volt: képes volt bensõséges kapcsolatot teremteni a nézõkkel, noha fényévekre volt tõlük. A férfi ismét beleszívott a cigarettába, és miután kifújta, a füst szent fénykoszorúként körülfonta a fejét. – Önök hallhatták a hivatalos jelentéseket az Emberi Konföderáció összeomlásáról és a Terrán Domínium nevû birodalom dicsõséges felemelkedésérõl. És hallhatták az idegenek jövetelérõl szóló történeteket, melyek a Zergek hordáiról és a barbár, éteri Protossokról szóltak. Hallhattak a Sara rendszerben dúló csatákról, és magának Tarsonis-nak elestérõl. Hallották a tudósításokat. Ahogy már mondtam, néhány ezek közül az én nevemen futott. Sõt, egy részük még igaz is volt! A fényen túli sötétségben némán és láthatatlanul megmozdult valaki. A holografikus kivetítõ néhány pillanatig csak kósza fénypászmákat, elfajzott protonokat sugárzott, de a hallgatóság nem zökkent ki a misztikum szorításából. Valahonnan, a sötétben ülõ nézõk háta mögül vízcsepegés hangja hallatszott. 7

– Önök olvasták a szavaimat és hittek bennük. Azért vagyok most itt, hogy elmondjam, a közvetítések túlnyomó része elsõ osztályú húspástétom volt, amelyet a hatalom gyúrt össze, hogy fogyaszthatóvá és ízletessé tegye. Hazugságokat mondtunk, kicsiket és nagyokat vegyesen. Hazugságokat, amelyeknek része van abban, hogy kialakulhatott a jelenlegi sajnálatos helyzet. A helyzet nem fog javulni, hacsak el nem kezdünk beszélni arról, ami valójában történt. Mi történt a Chau Sarán és a Mar Sarán, az Antiga Primén, és magán a Tarsonison. Mi történt velem és néhány barátommal, illetve néhány ellenségünkkel. Az alak elhallgatott és teljes magasságában kihúzta magát. Körülnézett, mit sem látó szeme a sötétbe burkolózó termet pásztázta. Belenézett a közönség tagjainak lelkébe, a lelkük legmélyebb zugaiba. – A nevem Michael Daniel Liberty. Riporter vagyok. Nevezzék ezt a legfontosabb, és talán utolsó tudósításomnak. Nevezhetik akár a kiáltványomnak is. Nevezzék, aminek akarják. Azért vagyok itt, hogy elmondjam, mit történt valójában. Azért vagyok itt, hogy rámutassak a hibáinkra. Azért vagyok itt, hogy elmondjam az igazságot.

8

1 A sajtó banda A háború elõtt a dolgok másképp néztek ki. A pokolba is, akkoriban csak éltük a mindennapi életünket, tettük a dolgunkat, felvettük a fizetésünket, és hátba szúrtuk a kollégáinkat és kolléganõinket. Elképzelni sem tudtuk, hogy a dolgok rosszra is fordulhatnak. Kövérek voltunk és boldogok, mint a kukacok egy elhullott állat tetemében. Volt részünk annyi erõszakos eseményben – lázadások, forradalmak, és a csökönyös gyarmati kormányzatok –, amennyi mozgásban tartotta, és így nem engedte elpuhulni a katonaságot, de ezek egyike sem fenyegette igazán megszokott életstílusunkat. Visszatekintve elmondhatjuk, hogy kövérek voltunk és elbizakodottak. És ha kitört egy-egy igazi háború, nos, úgy véltük, amiatt fájjon a katonaság feje. A tengerészgyalogság feje. De ne a miénk. A Liberty-kiáltvány A város úgy terült el Mike lába elõtt, mintha felborult volna egy jádezöld svábbogarakkal teli, óriási vödör. Handy Anderson irodájának szédítõ magasából szinte a horizont vona9

lat is látta a magas épületek között. A város odáig terpeszkedett, és szaggatott szélû, kiugrókkal vegyes szakadást formált a világ peremén. Tarsonis városa, a Tarsonis bolygón. Az Emberi Konföderáció legfontosabb bolygójára épült legfontosabb város. Egy város, amely akkora, hogy a bolygót is róla nevezték el. Egy város, amelynek egy-egy külvárosában több ember élt, mint egy-egy bolygón. A civilizáció fénylõ jelzõtüze, mítoszok, korábbi generációk és egy Föld emlékének õrzõje, amelyet mára elnyelt a történelem köde. Egy alvó sárkány. És Michael Liberty képtelen volt megállni, hogy ne lépjen a farkára. – Gyere el az ablaktól, Mickey – szólt rá Anderson. A fõszerkesztõ teljesen behúzódott az íróasztala mögé. Az asztal a lehetõ legmesszebb állt a panorámaablaktól. Michael Liberty szerette volna hinni, hogy egy árnyalatnyi aggodalom is vegyült a fõnöke hangjába. – Ne aggódj – legyintett Mike –, eszem ágában sincs kiugrani. – mondta, és elnyomott egy mosolyt. Mike és a hírszoba többi tagja tudta, hogy bár a fõszerkesztõnek rettentõ tériszonya van, mégis képtelen lemondani a sztratoszférába nyúló iroda nyújtotta kilátástól. Így aztán, azon ritka alkalmakkor, amikor a fõnök magához kérette, Liberty mindig az ablak közelében ácsorgott. Michael – akárcsak a többi tintakuli és sajtónapszámos – az ideje java részét odalent töltötte a negyedik emeleten, vagy az épület alagsorában kialakított közvetítõfülkékben. – Nem amiatt aggódom, hogy kiugrasz – mondta Anderson. – Ha kiugranál, azt tudnám kezelni. Az ugrás megszabadítana egy csomó gondtól, és az ölembe pottyanna a holnapi címlapsztori. Sokkal inkább aggódom azért, hogy leszed egy orvlövész az egyik szomszédos épületbõl. Liberty a fõnöke felé fordult. 10

– Nehezen jönne ki a szõnyegedbõl a vérfolt, mi? – Részben – mosolygott Anderson –, ráadásul átkozottul nehéz lenne berakni az új üveget. Liberty vetett egy utolsó pillantást a mélyben araszoló forgalomra, majd visszatért az íróasztallal szemben álló fotelekhez. Anderson megpróbált nemtörõdömképet vágni, de Mike észrevette, hogy miután ellépett az ablaktól, a fõnöke lassan, hosszan kifújta a levegõt. Michael Liberty letelepedett az egyik fotelbe. Ezeket a bútorokat úgy tervezték, hogy hétköznapi ülõalkalmatosságnak tûnjenek, de ha valaki beléjük ült, a tömésük vagy tizenöt centit süllyedt. Emiatt a kopaszodó fõszerkesztõ, azzal a komikusan túlburjánzó szemöldökével együtt, még impozánsabb látványt nyújtott. Mike tudott a trükkrõl, így egy cseppet sem zavartatta magát, sõt, otthonosan felcsapta a fõnök íróasztalára a lábát. – Szóval, mi a dörgés? – kérdezte a riporter. – Kérsz egy szivart, Mickey? – Anderson a teakfa párásító felé mutatott nyitott tenyérrel. Mike utálta, ha Mickeynek szólították. Megérintette üres ingzsebét, ahol rendszerint a cigarettáját tartotta. – Antinikotinista lettem. Éppen próbálok leszokni róla – közölte egy vállvonás kíséretében. – A Jaandaran embargó túlsó oldaláról kaptam – mondta csábítónak szánt hangon Anderson. – Bronzbõrû szüzek combján sodorták õket! Mike feltartotta mindkét kezét és szélesen mosolygott. Mindenki tudott róla, hogy Anderson túl fukar ahhoz, hogy bármit is vegyen a standard dohányárukon kívül, amelyeket valami alagsorban gyártott egy csempészbanda. A mosolyt biztatásnak szánta. – Szóval, mi a dörgés? – ismételte Michael. – Ezúttal tényleg beletenyereltél! – sóhajtott Anderson. 11

– Az új Városháza építése körül visszaélésekrõl szóló sorozatoddal. – Az jó anyag. Alighanem felkavarja egy kicsit az állóvizet. – Máris felkavarta – közölte Anderson és az állát a mellére eresztette. Ezt a mutatványt a „rossz híreket bejelentõ” testhelyzet néven ismerték. Ez is olyasmi volt, amit Anderson egy felsõvezetõi tréningen tanult, de úgy nézett ki tõle, mint egy párzó szirtigalamb. Nagy frászt! – gondolta Mike. – Le fogja állítani a sorozatot. Mintha olvasott volna a gondolataiban, Anderson megszólalt: – Ne aggódj, leadjuk a sorozat hátralévõ részeit is. Megbízható tudósítás, jól dokumentált, és ami a legjobb: még igaz is! De tudnod kell, hogy igen kellemetlen helyzetbe hoztál néhány embert. Mike gondolatban végigszaladt a sorozaton. Az egyik legjobb munkája volt, klasszikus eset: elég kellemetlen körülmények között (egy közparkban) elkaptak egy piti bûnözõt, kellemetlen idõpontban (röviddel éjfél után) a kezében egy kellemetlen dologgal (a Városházi építkezésbõl származó, enyhén sugárzó radioaktív építési hulladékkal). A piti gazember boldogan eldalolta a férfi nevét, aki elküldte õt erre az éjszakai kalandra. A megbízó némi kapacitálás után készségesen beszélt néhány, az új városházával kapcsolatos, érdekes dologról, és így tovább, és így tovább. Végül Mike egyszeri hír helyett komplett sorozatot kapott, amely egy teljes, korrupcióból szõtt hálóról szólt. Az Univerzum Hírhálózat közönsége nagykanállal zabálta a fejleményeket. Mike gondolatban végigfutott az általa eddig leterített kerületi talpnyalók, alacsony szintû gazemberek és a Tarsonis Városi Tanács tagjainak listáján, de sorban elvetette mindegyiket, mint gyanús elemet. A magasztos egyének bármelyike szóba jöhetett. Bármelyikük szívesen lelövette volna, 12

de egy ilyen fenyegetés még kevés volt ahhoz, hogy Handy Anderson ideges legyen. A fõszerkesztõ látta Mike rezzenetlen arckifejezését, és hozzátette: – Néhány komoly hatalommal bíró, tiszteletre méltó embert hoztál kellemetlen helyzetbe. Mike felvonta a bal szemöldökét. Anderson a kormányzó Családok valamelyikérõl beszélt, akik a Konföderáció mögötti valódi hatalmat birtokolták a kezdet kezdete óta, amikor az elsõ gyarmatosító hajók (frászt, börtönhajók) leszálltak és/vagy kényszerleszállást hajtottak végre a szektor különbözõ bolygóin. A riportsorozatban alighanem lerántotta a leplet valamelyikük disznóságáról, vagy valaki olyan akadt horogra, aki elég közel állt a Családokhoz ahhoz, hogy idegessé tegye az öreg „tiszteletre méltókat”. Mike elhatározta, hogy újra átfésüli a jegyzeteit, és utánanéz, vajon miféle kapcsolatot tárhatott fel. Talán a Régi Családok egyik távoli unokatestvérét kapta el, vagy egy fekete bárányt, sõt, talán beletenyerelt egy nagyszabású visszaélésbe. Isten a megmondhatója, hogy a nulladik évtõl kezdve a Régi Családok irányították a dolgokat a színfalak mögül. És ha õ elkapta az egyik családtagot… Mike eltöprengett azon, hogy mi történne, ha látványosan lerántaná a leplet a projektrõl. Ezalatt Handy Anderson felállt a székébõl, megkerülte az íróasztalát, és letelepedett az asztal Mike-hoz legközelebb esõ sarkára. (Mike világosan látta, hogy újabb, egyenesen a vezetõi tananyagból tanult fogást lát. A pokolba is, Anderson egyszer megbízta, hogy tárja fel, miféle manipulációkat tanítanak az elõadásokat!) – Mike, szeretném ha tudnád, hogy itt és most veszélyes helyzetben vagy. Óh, Istenkém, Mike-nak nevezett – gondolta Liberty. – A következõ az lesz, hogy bánatos képpel kinéz az ablakon, 13

mintha elveszne a gondolataiban, és valami fontos döntésen vívódna. – Hozzászoktam a veszélyes helyekhez, fõnök – szólt oda neki. – Tudom, tudom. Csak aggódom a körülötted folyó dolgok miatt. A forrásaid. A barátaid, a kollégáid… – …nem beszélve a fõnökeimrõl… – …valamennyien beleõrülnénk, ha valami szörnyûség történne veled. – Fõleg, ha a közelben állnának, amikor megtörténik – tette hozzá a riporter. Anderson vállat vont és bánatos képpel nézett kifelé az egész falat betöltõ ablakon. Mike rájött, hogy akármitõl fél is Anderson, sokkal rosszabb, mint a magasságtól való félelme. És ez volt az a férfi , aki – ha az irodai híresztelések nem tévesek (márpedig nem) –, akkor az alsó alagsorban fenntartott egy zárt szobát, ahol mindenféle mocskos anyagot tárolt a város hírességeirõl és fontos polgárairól. A pillanatnyi szünet már egy perce tartott. Végül Mike megtörte a csendet. Udvariasan köhögött, és megkérdezte: – És van valami ötleted, hogy hogyan kezeljük ezt a „veszélyes helyzetet”? Handy Anderson lassan bólintott. – Ki akarom nyomtatni a sorozatot. Kiváló munka. – De nem akarod, hogy itt legyek, a közvetlen közelben, amikor az anyag következõ része napvilágra kerül. – A te saját biztonságodra gondolok, Mickey, és ez egy… – „Veszélyes helyzet” – idézte Mike. – Hallottam. Sárkányok lesnek rám. Talán ideje volna hosszabb vakációra utazni? Talán egy kunyhó a hegyekben, vagy ilyesmi? – Inkább egy speciális feladatra gondoltam. Hát persze! – gondolta Mike. – Ezzel a módszerrel esélyem sem lesz kipuhatolni, hogy merõ véletlenségbõl kinek 14

a farkára léptem rá. És az érintettek elég idõt kapnak, hogy eltüntessék a nyomokat. – Az Univerzum Hírhálózat egyik távolabbi egysége? – kérdezte Mike széles mosollyal, és ezzel egy idõben azon gondolkodott, vajon melyik isten háta mögötti gyarmatról fogja küldözgetni a mezõgazdasági riportjait. – Inkább amolyan utazó riporteri munka – gyötörte tovább Anderson. – Miféle utazás? – Mike mosolya hirtelen megkeményedett és lassan eltûnt. – Ki kell lövetnem magam a bolygóról? – Még mindig jobb, mintha lelövetnéd magad a bolygón. Bocs, rossz vicc volt. A válasz igen, határozottan bolygónkívüli küldetésen gondolkodom. – Gyerünk, teríts! Mit akarsz, melyik pokollyukban húzzam meg magam? – A Konföderációs Tengerészgyalogságon gondolkodom. Természetesen, mint katonai tudósító. – Micsoda? – Mától értetõdõen csak átmeneti poszt lenne – folytatta a fõszerkesztõ. – Elment az eszed? – Amolyan „a mi ûrbéli, harcoló emberünk”. Harcba szállsz a mi nagy és dicsõ Konföderációnkat fenyegetõ, különféle lázadó erõkkel. Hírek keringenek arról, hogy Arcturus Mengsk komolyabb támogatásra tett szert a Peremvilágokon. A helyzet bármely pillanatban forróvá válhat. – A tengerészgyalogság? – köpte dühödten Mike. – A Konföderáció tengerészgyalogsága az ismert világegyetem legnagyobb bûnözõinek gyûjtõhelye, leszámítva a Tarsonis Városi Tanácsot! – Mike, kérlek! Mindenkiben van egy kis bûnözõ hajlam. A fenébe is, a Konföderáció valamennyi kolóniáját számûzött fegyencek alapították! 15

– Igen, de sokan szeretjük azt képzelni, hogy túlnõttünk ezen. A tengerészgyalogság pedig továbbra is az egyik alapvetõ belépési feltétellé teszi a brutális ösztönöket! A francba, tudsz arról, hogy sokan közülük agymosottak? – Neurálisan reszocializáltak – javította Anderson. – Úgy tudom, napjainkban legfeljebb ötven százalékuk ilyen. Néhány területen még kevesebb. És a legtöbb esetben mûtéti beavatkozás nélkül végzik. Valószínûleg észre sem veszed rajtuk. – Ja, aztán úgy telepumpálják õket stimuláló vacakokkal, hogy habozás nélkül kinyírnák a saját nagyapjukat, ha parancsot kapnak rá. – Ez pontosan olyan téveszme, amely ellen a te munkakörödben küzdeni kell – mondta Anderson és mindkét szemöldökét felvonta az õszinteség begyakorolt jeleként. – Nézd, valamennyi politikus, akivel eddig találkoztam, természetébõl eredõen õrült volt. A tengerészgyalogosok eleve õrültek voltak, és aztán még meg is kavarták a fejüket. Nem. A tengerészgyalogság szóba sem jöhet! – Pedig van benne néhány jó sztori. Valószínûleg szert tennél egy-két jó kapcsolatra is. – Nem. – A katonai tapasztalattal rendelkezõ riportereknek extra jövedelem jár – húzta tovább a mézesmadzagot a fõszerkesztõ. – Kapsz egy zöld sávot az aktádba, és ez piros pontot jelent Tarsonis legtiszteletreméltóbb családjainak szemében. Néhány esetben még megbocsátás is jár hozzá. – Sajnálom. Nem érdekel. – Kapsz tõlem egy saját rovatot. Szünet következett. – Mekkora rovatot? – kérdezte végül Mike. – Nyomtatásban egy egész oldalas hasábot, vagy öt perc mûsoridõt. Természetesen a saját neved alatt. 16

– Állandót? – Te megcsinálod, én leadom. Újabb szünet. – Kinek a fizetésével egyenlõ a dohány? Anderson megnevezett valakit, mire Mike bólintott. – Az lenyûgözõ! – Nem piskóta változás! – értett egyet a fõnök. – Egy kicsit öreg vagyok már, hogy bolygószöcske legyek. – A dologban nincs igazi veszély. Ha kiborul a liszt, harctéri fizetést kapsz. Automatikusan. – Ötven százalékuk agymosott? – kérdezte Mike. – Olyasmi. Újabb szünet. – Nos, voltaképpen érdekes kihívásnak hangzik – mondta végül Mike. – Márpedig te a kihívások embere vagy! – És nem lehet rosszabb, mint a Tarsonis Városi Tanács piszkos ügyei után szimatolni – mélázott Mike, és úgy érezte, egyre gyorsabban siklik lefelé az elfogadáshoz vezetõ csúszós lejtõn. – Én is pontosan így gondolom! – értett egyet ismét a fõszerkesztõ. – És ha segítene a hálózaton… – a riporter elérkezett a határhoz, és habozva egyensúlyozott, hogy belevesse magát az ûrbe. – Te lehetnél valamennyiünk vezércsillaga! – tódította Anderson. – Egy jól fizetett vezércsillag. Egy kicsit meglengeted a zászlót, begyûjtesz néhány egyéni történetet, száguldozol egyet egy csatacirkálón, esténként jókat zsugázol. És nem aggódsz miattunk, akik itthon maradunk. – Kényelmes állás? – A legkényelmesebb. Tudod, én is csináltam már egyszer. Nekem is van egy régi zöld sávom. Három hónap meló a csúcsokon. Aztán élethosszig járó jutalom. 17

A végsõ csend következett. A szakadék olyan mély volt, mint az ablakon túl ásítozó betonkanyon. – Rendben – bólintott Mike –, megcsinálom! – Fantasztikus! – Anderson a párásító felé nyúlt, aztán észbe kapott és Mike felé nyújtotta a kezét. – Nem fogod megbánni! – Miért van olyan érzésem, hogy máris megbántam? – kérdezte Michael Liberty halkan, miközben a fõszerkesztõ húsos, nyirkos keze ráfonódott az övére.

18

2 A kényelmes állás Azoknak mondom, akik voltak olyan szerencsétlenek, hogy nem tapasztalták meg személyesen: a katonai szolgálat két fõ részbõl áll. Az egyik a végtelenül hosszú unalom, a másik az agytépõ veszély, amely a katona életét és a józan eszét is fenyegeti. Egy sor régi anyag áttanulmányozása után úgy vélem, a katonaság mindig is ilyen volt. A legjobb katonák azok voltak, akik képesek voltak szempillantás alatt felébredni, azonnal reagálni, és pontosan célozni. Sajnálatos módon az ezeket a katonákat ellenõrzõ katonai titkosszolgálat egyik jellemzõvel sem bírt. A Liberty-kiáltvány – Mr. Liberty? – szólt be a fürge gyilkos az ajtónyíláson. – A kapitány váltana önnel néhány szót! Michael Liberty az Emberi Konföderáció elitegységéhez, az Alfa századhoz vezényelt UHH riporter felnyitotta az egyik szemét, és az ágya mellett álló nõ szélesen mosolygó arcába bámult. Csak nemrégiben napolták el az egész éjszaka dúló kártyacsatát, és Mike biztosra vette, hogy az ifjú 19

tengerészgyalogos hadnagy kivárta, amíg lefekszik, és csak azután tört be a kabinjába. A tudósító hangosan felsóhajtott és megkérdezte: – Duke ezredes most rögtön kíván látni? – Nem, uram – mondta a gyilkos nõ, és a nagyobb hatás kedvéért megrázta a fejét. – Azt mondta, akkor megy, amikor csak óhajt. – Helyes – nyögte Mike. Átlendítette a lábát a priccs peremén, és kirázta az alvás csábítását a fejébõl. Duke ezredes szóhasználatában az „amikor csak óhajt” kifejezés rendszerint azt jelentette, hogy „az Isten verje meg, tíz percen belül”. Mike a cigarettájáért nyúlt, de miután a keze semmit sem tapintott ki az ingzsebe belsejében, eszébe jutott, hogy abbahagyta a dohányzást. – Egyébként is ronda szokás – morogta magának. A hadnagynak azt mondta: – Le kell zuhanyoznom. És egy kávé is jól jönne. Emily Jameson Swallow hadnagy, Liberty személyi titkárnõje, kapcsolattartója, testõre, és katonai fõnökei kémje csak annyit várt, amíg meggyõzõdött arról, hogy Mike tényleg felkelt, aztán elment a konyhára. A riporter nagyot ásított. Úgy számolta, hogy legfeljebb teljes öt percet alhatott. Levetkõzött, és betámolygott a szonikus zuhanyzóba. A masina természetesen katonai konstrukció volt. Ez azt jelentette, hogy a felépítése nagyban hasonlított azokhoz a magasnyomású turbósugár szerkezetekhez, amelyeket a vágóhidakon alkalmaztak, hogy leválasszák a húst a csontról. Mike az elmúlt három hónap során hozzászokott a használatához. Handy Anderson állta a szavát. Az állás menõ volt, vagy legalábbis annyira menõ, amennyire egy katonai megbízás lehet. A Norad II hatalmas hajó volt. Behemót osztályú megacirkáló, csupa neoacél és lövegtorony. Tökéletesen illett a 20

Konföderáció leglegendásabb katonai egységéhez, az Alfa századhoz. Az Alfa század elsõdleges feladata a lázadókra való vadászat volt. Fõleg Korhal Fiai után kutattak, amely társaság a vérszomjas terrorista Arcturus Mengsk vezetésével mûködött. Sajnos, a Fiúk sosem voltak ott, ahol lenniük kellett volna. Így aztán a Norad II és kiérdemesült legénysége rengeteg idõt töltött a zászló mutogatásával (vörös háttér elõtt fehér csillagokkal díszített kék, átlós kereszt, a legendás Régi Föld egyik emléke), ezen felül szemmel tartották a helyi, gyarmati kormányzatokat. A harci cselekmények hiánya miatt Mike számára az jelentette a legnagyobb kihívást, hogy megbirkózzon az unalommal, és elég megírható témát találjon, amivel igazolhatta a rovata létjogosultságát. Az elsõ néhány cikknél még viszonylag könnyû dolga volt, ezek a zászlólengetõ propagandáról szóltak. De amikor kifogyott az igazi akciókból és eredményekbõl, lépnie kellett. Természetesen született egy írás Edmund Duke ezredesrõl. Némi anyag az olajozottan mûködõ katonai gépezetben felbukkanó emberi megnyilvánulásokról. Egy cikk a neurálisan reszocializáltak szenvedéseirõl, amelyet Anderson nem engedett adásba (azzal magyarázta, hogy kívül esik a jó ízlés határain). A különféle bolygók helyi jellegzetességei. Éppencsak arra volt elég, hogy a jónép el ne felejtse (fõleg Anderson), hogy Mike továbbra is életben van, és szeretettel várja a fizetése átutalását a számlájára. Aztán született egy hosszú, kétrészes cikk a Behemótosztályú csatacirkálók technikai csodáiról, de ezt a sztorit a katonai cenzorok úgy meghúzták, hogy csak néhány bekezdés maradt belõle. Az irgalmatlan tizedelést azzal magyarázták, hogy a leírtak katonai titok tárgyát képezik. Mintha a Korhal Fiai nem tudnának máris mindenrõl – gondolta magában Mike, miközben felrántotta magára az al21

sónadrágját, és elõkereste a legkevésbé gyûrött ingét és nadrágját. A szekrényében felakasztva lógott egy új felöltõ, amelyet a hírszobai srácoktól kapott útiajándék gyanánt. A földet seprõ porköpeny volt, amelyben úgy nézett ki, mint a Régi Vadnyugat egyik lakója, de a személyzet alighanem valamiért úgy érezte, hogy Mike ebben a szerelésben tökéletesen beleillik a bolygóközi tengerészgyalogosok soraiba. Magára húzott egy leírhatatlan külsejû nadrágot. Ekkor mintegy végszóra, visszaérkezett Swallow egy kancsó kávéval és egy bögrével. Miközben Mike begombolta az ingét, a hadnagy kitöltötte az italt. A fõzet elsõ osztályú katonai minõséget képviselt. Frissen készült, és olyan zubogó forrón adták, hogy alkalmas lett volna a családi kastély ellen támadó parasztok leforrázására. A kávé volt a másik dolog, amihez hozzászokott. Természetesen megszokta a maga három négyzetméterét, hogy elegendõ ideje van a cikkei megírásához, és beletörõdött a magánélet mennyiségének rugalmasan kezelendõ értelmezésébe. Megszokta a pókerpartnerek örökké cserélõdõ csapatát. A srácok valamennyien fiatalok voltak, sehol sem költhették el a pénzüket, és akkor sem tudtak volna blöffölni, ha az életük múlik rajta. Sõt, még Swallow hadnagyhoz is hozzászokott, bár elõször eléggé bosszantotta megrögzötten pozitív viselkedése. Természetesen egyfajta testõr-kísérõt várt, valami katonai attasét, aki körülötte cselleng, miközben írja a cikkeit, továbbá biztosítja, hogy ne kövessen el semmiféle ostobaságot, például ne ejtse a tollát egy tértorzító tekercsbe. Ezzel szemben Emily Swallow hadnagy inkább olyan volt, mintha egy propagandafilmbõl lépett volna elõ. Egy különösen lelkes propagandafilmbõl, abból a fajtából, amelyet megmutatnak a Maminak és a Papinak, mielõtt behajózzák a lányaikat és fiaikat egy hosszan tartó, öt csillagrendszerrel tá22

volabb esõ feladatra. A pokolba is, Emily Swallow hadnagy úgy festett, mint aki írja ezeket a propagandafilmeket. Alacsony volt, karcsú és egyfolytában mosolygott. Úgy tûnt, komolyan veszi Mike minden kérését, noha mindketten tudták, fikarcnyi esélye sincs, hogy teljesítik a kérést. A hadnagy mentes volt a vétkektõl, leszámítva egy-egy szál cigarettát, amelyet mosolyogva, bûnös vállvonás kíséretében fogadott el. Viszont amikor a riporter a magánéletérõl kezdte faggatni, röviden elutasította. A személyzet java része korántsem így állt hozzá. Szívesen meséltek az otthoni vagy korábbi életükrõl, de Swallow hadnagy válasz helyett csak abbahagyta a mosolygást, és végigfuttatta a kezét az arca oldalán, mintha hátrasimítaná régóta nem létezõ hosszú haját. Ez volt az a pillanat, amikor Mike észrevette a füle mögött sorakozó apró pontokat, az Anderson által említett, mûtét nélküli neurális reszocializáció jelét. Igen, a nõ agymosott volt, és jó ember. Olyan jó, amilyen senki sem lehet elektrokémiai lobotómia nélkül. Mike nem hozta fel újra a témát, viszont megvesztegetett egy számítástechnikust, hogy hozzáférhessen a személyi aktákhoz. (Ez két doboz, vészhelyzetre tartalékolt cigarettájába került. Addigra már túljutott a cigaretta utáni õrült vágyakozáson, és a cigaretta valutaként sokkal hasznosabbnak bizonyult, mintha elszívta volna.) Megtudta, hogy mielõtt a hadnagy akaratán kívül csatlakozott volna a tengerészgyalogsághoz, egy igen érdekes hobbinak élt. Bárokba járt, ahol elcsábított néhány fiatal férfit. Hazavitte, ott összekötözte õket, majd egy filézõkéssel lefejtette elõször a bõrüket, aztán a húst a csontjaikról. A legtöbb férfit nyugtalanította volna egy efféle hír, de Michael Liberty megnyugtatónak találta. A Halcyon bolygó tíz embert lemészárló gyilkosa sokkal elevenebb és érthetõbb lény volt, mint a mosolygó, mindig szolgálatkész nõ, 23

aki úgy nézett ki, mintha egy toborzóplakátról lépett volna le. Miközben a hadnagy háta mögött ballagott a Norad II hídja felé, Mike azon töprengett, hogy Swallow vajon miként vélekedik az orvosi bebörtönzésérõl és az akaratán kívüli átalakulásáról. Aztán úgy döntött, hogy a nõ aligha beszélne róla szívesen, és tekintetbe véve az eredeti természetét, Mike jobbnak látta nem erõltetni a témát. Hatalmas hajó létére, a Norad II belsejében igen szûkösek voltak a folyosók. Mintha utólag építették volna be õket a leszállódokkok, étkezdék, fegyverrendszerek, konyhák, számítógépek, és mindenféle létfontosságú felszerelés közé. Ha ketten szembetalálkoztak a folyosón, egyiküknek a falhoz kellett lapulnia, hogy a másik áthaladhasson. Mike észrevette, hogy a padlóra hatalmas nyilakat festettek. Swallow hadnagy azt mondta, hogy ezekre akkor van szükség, amikor a hajón elrendelik a riadót, és a katonák teljes harci felszerelést viselnek. Mike úgy vélte, hogy a folyosók olyankor még keskenyebbek lehetnek, mivel szemlátomást nem arra tervezték õket, hogy szervópáncélba öltözött emberek közlekedjenek bennük. Áthaladtak néhány nagyobb rekeszen, ahol technikusok rohangáltak drótokkal és kábelekkel. A mendemondák arról szóltak, hogy a Norad II bõven megérett a generáljavításra, egyebek között egy Yamato löveg felszerelésére. Tekintetbe véve a lézertelepek számát, a Szellem-osztályú ûrvadászokat, illetve a fedélzeten hordozott nukleáris fegyvereket, a hajógerincre szerelt, hatalmas löveg csak hab volt a tortán. Mike valójában arra számított, hogy Duke ezredes errõl óhajt beszélni vele – hogy a Norad II generáljavítás céljából a szárazdokk felé tart, és õ, Michael Liberty az elsõ járattal repül vissza a Tarsonis-ra. Emiatt szinte megérte a sok fáradtság, amit a kõkori kövületre fordított. 24

Amikor belépett a parancsnoki hídra, és Duke rásandított, a riporter rögtön felülvizsgálta a véleményét. Õszintén szólva az ezredes sosem tûnt különösebben boldognak a sajtó képviselõinek láttán, de ez volt a legkeményebb és legellenségesebb tekintet, amit Mike eddig látott tõle. – Mr. Liberty parancsára megjelent, uram – jelentette Swallow hadnagy olyan feszes tisztelgés kíséretében, amilyen csak toborzóvideókon látható. A barna parancsnoki egyenruhába öltözött ezredes nem szólt semmit, csak vaskos mutatóujjával a készenléti helyiség felé bökött. Swallow hadnagy odavezette a riportert, majd magára hagyta, hogy ellássa a feladatát, bármi legyen is az. Mike elmélázott azon, hogy a feladat valószínûleg kutyakölykök nyúzásával állhat kapcsolatban. Mike kezdeti aggodalma elmélyült, amikor felismerte az ember formájú alakot, amely a készenléti szoba falára szerelt tartókeretben állt. Egy szervópáncél volt, nem a rendszeresített CMC-300-as modell, hanem egy parancsnoki harci öltözet, amelyet saját, hordozható kommunikációs rendszerrel is elláttak. Duke ezredes páncélja fényesen, frissen olajozottan várta, hogy a nagy ember belebújjon. Mike immár kevésbé volt biztos abban, hogy arra a bizonyos nagyjavításra utaznak. A legtöbb tengerészgyalogos kéznél tartotta a szervópáncélját, és a gyakorlatozások éppoly rendszeresek voltak, mint az étkezések. Bár „könynyû célpont”-nak minõsítették – ami csak a nehezebb páncélöltözet viselése alól mentesítette – Libertynek sikerült elkerülni a könnyebb páncél viselésével kapcsolatos gyakorlatokat is. Ugyanakkor szórakoztató volt látni a zöldfülûeket, amint teljes harci páncélzatban tántorogtak a szûk járatokon. Hanem az ezredes frissen fényesített és elõkészített szervópáncélját látni… nos, az nem sok jót jelentett. 25