„A félelem vége: a létezés kezdete” (Krishnamurti) ébredezés-értekezés Mottó: Fák közt, virág közt ülök egy padon. Kotyogok, mint elhagyott csolnak, sok lágy levegő locsolgat – a szabadság nagy csendjét hallgatom. S valami furcsa módon nyitott szemmel érzem, hogy testként folytatódom a külső világban nem a fűben, a fákban, hanem az egészben. (József A.)
Nehéz esszét írni arról, ami van. De arról, ami még nincs is, csak lenni készül, egyenesen képmutatás. Ezért ennek az írásnak a gerince „lelkem őrzőinek” szavaiból állt össze. Azokéból, akik végigjárták az utat, s ezért hiteles számomra az üzenetük. Lehet ellenkezni, hogy a hitelesség szubjektív kategória. Valóban az. Ahogyan az igazság is. A kérdés, mi az, ami számomra igaz? Mitől igaz? Talán a megtapasztalás tesz igazzá bármit is? Vagy a megélt felismerések? A hallottak és olvasottak? Önnön gondolataim? Mitől igaz, ami számomra igaz? Krishnamurti azt mondja: „Az igazság egy úttalan táj...Az embernek a kapcsolatok tükrén keresztül kell azt megtalálnia, saját elméje tartalmának megértésén keresztül.” És mi az, ami ebben az úttalan vadonban eligazít? Sok más mellett a megérzések, az intuíciók, a belső sugallatok, melyek hallatlan pontosak. Lényem megsejtésekkel üzenő része isteni rész, és ha sikerül kapcsolatba lépni és maradni vele, kifigyelni jellegzetességeit, jelzéseit, akkor elegendők az ezekre a jelzésekre adott egyszerű, józan, tiszta értelemmel hozott válaszok. Megtapasztalás, éberség, tiszta látás, egyszerű, józan gondolkodás. Ezek tehát a kulcsszavak. Az igazság, mint objektív és örök kategória abszurd. Feladtam rég, hogy ilyesmibe beleéljem magam. Az egyetlen, ami fontos, hogy vállalom, bármi jön és bármi megy, önmagam elől nem bújok el. Nem hazudok, és nem bújok el. Ez az egyetlen esély az ébredésre. De ez az út félelmetes és nagyon nehéz. Inspiráljon bennünket, hogy „a tényekkel való szembenézés mindig erőt ad.” (Tolle) A továbbiakban nem a kis félelmekről lesz szó. Mert lehet félni a széltől, a tűztől, a szomszéd kutyájától, lehet félni megszámlálhatatlan „dolog”-tól, de semmitől sem annyira, mint az elmúlástól, a haláltól, vagy ennek tükreként az élettől, a színtiszta létezéstől. A félelem, mint esély A védikus hagyomány és Buddha is azt mondja: a földi lét szenvedés. Félelemben való szenvedés. Azt mondja, hogy a félelem szenvedés, és a szenvedés félelem. De ez a szenvedés, és ez a halál- és ez a létfélelem mégis, az ébredés reményének magja is. Hamvas Béla így mondja ezt: „Szenvedés is, félelem is azért van, nehogy az ember a sötétségbe, a halálba és az elfeledettségbe újra visszamerüljön: szenvednie és félnie kell mindenkinek, hogy felébredjen. Ez a felébredés állapota. A megfagyott, elsötétült, éjszakává lett, kőkemény lezárt lélek a félelemben és a szenvedésben érik és törik meg lassan arra, hogy a lét számára újra megnyíljon.” A félelem gyökere: az ego A lét reszkető félelmének eredete az ego. Osho szerint „az ego nem más, mint a valódi éned ellentéte. Az ego nem te vagy. A gyermek ego nélkül születik. Az ego-t a társadalom a vallás és a kultúra neveli belénk. Az ego-t a társadalom találta ki, hogy becsapjon, hogy ezzel légy elfoglalva, és soha ne kezdj el gondolkodni azon, mi a valóság.” Az ego tehát az „énség”; annak minden pozitív és negatív attribútumával.
1
Minden élőlénynek vannak karakterjegyei, alaptulajdonságai, amelyek nagyjából állandók. Mindannyian az alapelemek (föld, víz, tűz, levegő, tér) és alapminőségek (tamasz, radzsasz, szattva) valamilyen keverékeként vagyunk itt jelen. Mindezek működése, megnyilvánulási formája a személyiség. A személyiséget formálja a környezet, a család, a számtalan szociális és társadalmi hatás. Gondolkodásunk formálja tetteinket, alakítja szokásainkat, szokásaink pedig formálják jellemünk. Mindez együtt tehát az ego. Az „én” minőségei Negatív aspektusában: az ego a hatalom „szerve”. Az ego mindig AKAR valamit. A bűvész, amely mindig trükközik, csak hogy elfedje a valóságot. Azt a látszatot kelti, hogy nélküle megáll az élet. Hogy mindennek vége. És ki tudja? Az ego reszket és örök életet és örök biztosítást akar. De paradox módon, minél nagyobb a biztonság, annál nagyobb az annak elvesztésétől való félelem. A bizonytalanságtól való félelem. Így mélyül lassan el az élet és a lét közötti szakadék. Ám az egységet őrző nyelvünkben az ego árnyék- és fény-aspektusai is mind az „Ön” szógyökből erednek. Negatív aspektusként: önzés, önvédelem, önös, önfejű, önámítás, önostorozás, önkény, öntörvényűség. Az ego játékszere az elme; a gondolat-tükröző és gondolatcsináló. Az ego irányít és ragaszkodik. De ebből szükségképpen mindig csak szenvedés fakad. Az ego kikerülhetetlen és túlléphetetlen. Bármikor bármilyen maszkot magára ölt. Ezen aspektusában hazug és nem-való. Jegyei: irigység, féltékenység, harag, önzés, mohóság. Minden hódítási, önérvényesítési, harci, háborús, hatalmi játszma mozgatója. Pozitív aspektusai: a létfenntartás. Az életben maradás. Az „Ön” szógyökből eredőn akadnak erre is bőven szavaink: önzetlenség, önbizalom, önismeret, önértékelés, önbecsülés méltóság, önzetlenség, ÖNFELEDTSÉG (= egotlanság) Az ego „főnöke” az Önvaló. A tudatosság tiszta fénye. A bennünk lakó érinthetetlen szemtanú. A tisztán látó. Mivel mindannyian ugyanannak az óceánnak vagyunk a cseppjei, ezért magunkban hordozzuk az Óceán minőségét. És ez a közös Mag, ez a milliónyi formában tükröződő Egyetlen, ez a valóság, lényünk isteni része, magja, az isten Önvaló, mely a Cshándógja-upanisad szerint a szív legrejtettebb zugában lakik, örök és érinthetetlen: „1. Így szóljon a Mester: – A Brahman eme városában van egy kicsiny ház (a test), abban egy kicsiny lótuszvirág (a szív), abban egy kicsi űr. Ami ebben a kicsi űrben (ákása) van, azt kell kutatni, azt kell felismerni. 2. S ha majd ezt kérdezik: – A Brahman eme városában van egy kicsiny ház, abban egy kicsiny lótuszvirág, abban egy kicsi űr. De mi az, ami ebben van, mit kell kutatni, mit kell megismerni? 3. Így feleljen erre: – Amekkora ez a világűr, akkora a szív eme ürege is. Magába foglalja az Eget és a Földet, a tüzet és a szelet, a Napot és a Holdat, a villámot és a csillagokat, és mindent, ami a Földön az övé, vagy nem az övé (mindent, ami létezik, vagy ami majd lesz). 4. S ha majd ezt kérdezik: – Ha a Brahman eme városa mindent magába foglal, minden lényeket és minden vágyakat, mi marad meg akkor ebből, amikor hatalmába keríti az öregkor s elenyészik? 5. Így feleljen erre: – Nem vénül ez együtt a testtel. Ha a testet meg is ölik, őt meg nem ölhetik. Ez Brahman igazi városa (s nem a test), ez az, ami magába zár minden vágyat. Ez a bűntelen, nem vénülő, halhatatlan, szenvedéstől, éhségtől, szomjúságtól mentes Lélek, igaz a vágya, igaz a döntése.” (Cshándógja-upanisad 8.1.1-5., 68 69)
2
A két aspektus – a „kicsi én” (ego) és az „Isteni Én” - egyesítésének, s ezzel a félelem túllépésének művelete az ÖNÁTADÁS. Olyan értelemben, mint ÖNÉRDEK-MENTESSÉG. Ez a művelet azonban, mivel az ego nem lehet önmaga gyilkosa, túl van az egyéniségen és a személyesen, és így az önátadás - mint a későbbiekből kiderül majd - nem elsősorban belső döntés, hanem kegyelem kérdése. Ezen a ponton több kérdés is felmerül: Az ébredést választva kikerülhető-e e félelem mélységes mélye, az elhagyatottság, a kiábrándultság, a reménytelenség, a szomorúság, a pokoli mélység, kihagyható-e a „lélek sötét éjszakája”, mint tapasztalat? Mit lehet tudni ennek a mélységnek a megtapasztalásáról? Mi módon lehet meghaladni ezt a félelmet? Meg lehet-e egyáltalán? Akarhatjuk-e, szabad-e, kell-e törekednünk rá? A kiábrándultság válaszútja A magyar azt mondja: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” Dante ezt bővebben is kifejti az Isteni színjátékban. Osho Patandzsali jóga szútráinak kommentárjaiban mindjárt a legelején kijelenti, hogy a jóga akkor kezdődik, amikor a végső, tökéletes reménytelenség állapotába eljutottunk. A híres tibeti jógi, Milarepa akkor kapja meg a tanításokat mesterétől, Marpától, amikor számos gyötrelmes próbatétel után a szikla szélére kiáll, és végső reménytelenségében leugrani készül. Keresztes Szent János a „lélek sötét éjszakájának” nevezi. Úgy tűnik, hogy erről az állapotról és folyamatról minden misztikus tud. Úgy tűnik, minden vándor eljut arra a pontra, amikor úgy tapasztalja és látja, hogy a félelmek felszámolására, a Valóság megismerésére, a valódiságra tett minden igyekezet hiábavaló és teljességgel reménytelen. Ez a végső elhagyatottság állapota, ez a krízispont. Andrzejewski azt mondja: „A végső remény már nem is remény, csak annak felismert szükségessége.” A félelemben való megragadottság helyzete alapélmény, de mint olyan, mindig válaszút is egyben. Hamvas így ír erről: „A félelem és a szenvedés kétértelmű és kétoldalú; mert éppen úgy le is zárhat, mint ahogy kinyithat: szabadságot adhat éppen úgy, mint sötét börtönt. Ezért az ébredésben a lélek kísérthető. A kísérthetőség kettős iránya: a fény – az ősállapotba való visszatérés, vagy a sötétség –, az anyagba való elmerülés. De a világban, amelyben él, helyzete könnyebb: a világosság és a sötétség külön áll, a jang és a jin, ahogy a kínaiak mondják, a nappal és az éjszaka, a tél és a nyár, az éberség és a kábaság. A félelem és a szenvedés arra való, hogy az emberi lélek az elementáris érzékenység nyomán döntsön, határozzon és elszegődjék. A félelmet és a szenvedést az ember nem érti. Elzárkózik előle, s nem veszi észre, hogy amikor a félelem és a szenvedés elől zárkózik el, tulajdonképpen a félelembe és a sötétségbe önmagát zárta be. Aki fél és aki szenved, azt az ősállapot világossága és az elfeledettség sötét birodalma egyszerre hívja. Aki magában a félelem és a szenvedés érzékenységét megőrzi, az a világosság felé indul; aki magát lezárja, az az anyag hívásának enged és a sötétségbe burkolózik. Félni és szenvedni kell: ezzel vállalja a lélek sorsát és a felfelé való hívás szavát ezzel veszi önmagára.” Az átengedettség: a mélypont áldása A krízis legmélyebb pontján a lélek szembesül önnön árnyékával. Szembe kell néznie lelke minden sötét rémével, sárkányával, a Sátánnal magával. Ez az infernó. A pokol. A félelemtől való rettentő félelem. Ezzel kapcsolatban álomnaplómban ez áll az egyik helyen: „Iszonyú volt az az éjszaka. Rossz álmok mardostak éppen, amikor megjött a vihar és a hideg a forróság után, éjjel. Rémálmok gyötörtek, de úgy éltem át, mintha nem is álom lenne. Hirtelen megébredtem. Sötét volt, sűrű sötét. Esett az eső. Dobolásának hangja az ablak alatti bádogon filmbelien vészjósló volt. És az egész helyzet, és lelkem állapota is. Nem mozdultam, csak „belülről néztem kifelé”. Az a bizonyos névtelen sötétség vett körül, mely oly félelmetes. A rettenet a 3
rezgésben volt jelen, s mindent fordított tükörben mutatott. Úgy éreztem, megbolondultam. Semmi sem volt valódi. Eltűnt a valóság. Vagy épp ez a valóság? Mint a Mátrixban? Semmi nem volt igaz a sötétségen kívül. Éreztem, ahogy ver a szívem. Tökéletes a magányom. Senki sem létezik rajtam kívül, mert minden teremtmény az én képzelődésem terméke csak. Iszonyú nehéz a magány. Minden élőlény oly távol van tőlem, mint Földtől az Ég. Remegek belül. A sötét gondolatok azzal ijesztgetnek, hogy semmi és senki sem az, aminek látszik, épp ellenkezőleg. Akit legnagyobbra tartok, épp ő a Legfőbb Gonosz. Párom nem-létező: csak a gondolataim beteljesítő test. „Milyen jó lenne, ha felébredne, és idebújna megvigasztalni.” – gondolom magamban. Abban a pillanatban hirtelen felriad, felpattan az ágyában, s értelmetlen szavakat mormol. Zavaros és homályos minden. Mintha csak fantom lenne. És átjön az ágyamhoz, megölel, majd visszamegy az ágyába, s alszik tovább. Gyerekem szintén felhorkan álmában. Nem fogadom el, hogy úrrá legyen rajtam ez a Sötét Hatalom. Imádkozni kezdek. Hiszek benne. És végül visszazuhanok valami álomtalan, sötét mélybe.” Hamvas Béla ezt hallatlan pontosan tárja fel: „A kárhozat az, amikor a lélek az infernális imaginációt felébreszti és ebben önmagát foszlányokra tépi. Nem, nem más marcangolja. Nem az ördög. Saját imaginációja. Az égvilágon semmi sincs, ami a lelket megérintheti, akár csak egyetlen ujjal is, se tűz, se kard, csak az imagináció. Turba. A lélek sötét éjszakája. Az őrületszerű megzavarodás, a sötétség, a pokol, az infernális örvény kavargása, a lélek kínjában önmagát marja, Isten haragja, a mélységek lángja. Keserű és reménytelen szenvedés. Félelem, félelem, félelem. Imagináció: nem találsz mást, mint önmagadat, hát önmagadat falod fel. Kapzsiság, káromlás, gyalázkodás, irigység, méreg, gyűlölet, hazugság és félelem és félelem és félelem. A borzalmak tartálya felborult és zuhog, zuhog a sötét irtózat a szakadékba… Egy egész esztendeig fejemet szüntelenül azon törtem, hogyan lehetne elbújni. Jól elbújni… Az egészet személyem ellen intézett támadásnak láttam… Gyáva, mondom. Tudtam, hogy az vagyok, de eszembe se jutott szégyellni magam. Görcsösen imádkoztam, de ugyanakkor tudtam, hogy az Ég a görcsnek sohasem nyílik meg, nem is nyílt és nem is fog. Az ég nem ad nyugalmat, amit ad, az az erő a nyugtalanság elviselésére. Nem ad terített asztalt, amit ad, erő, hogy a kenyeret megszerezzem. Tudtam. De a turba az az állapot, amely a tudásnál erősebb. Mert a tudás is az őrületszerű megzavarodás szolgálatában áll. A turba az, amikor az ember Isten felkavart lángoló dühében él. Az emberi tudatot minden esetben imaginációjának minősége határozza meg. Kivétel nincs. Aki a fekete imaginációban él, annak tudata fekete. A sötétség tüze… A pokol. A kárhozat. Nem lehet megsemmisülni. Nem lehet elbújni a semmibe… Végig kell csinálni. Hiába halsz meg, hülye, a halál se nem sziklapince, se nem éléskamra. Saját imaginációdtól nem fogsz megszabadulni tudni. Nem, nem az ördög marcangol és nem a bomba és a golyó és az éhség, önmagad örvénylő mérge, erőtlen mocsok, zuhan és zuhan és félelem és félelem és sötétség és reszketés és félelem. A lélek sötét éjszakája… A meg nem hallgatott imák. A zavar, az őrület, a félelem, főként és mindig a félelem és megint a félelem.” San Juan de la Cruz azt mondja: „a sötét éjszaka küszöbét a lélek akkor lépi át, amikor Isten már feléje nyúl, hogy a kezdők sorából kiemelje.” Ezen a ponton már nincs remény. Nincs semmi, amibe kapaszkodni lehet. Rosszabb talán, mint a halál maga. Az ego tehetetlen. Nincs mit tennie. Nem működik sem akarat, sem képzelet. Ám a végső kétségbeesésnek ezen a pontján, a beletörődés és átengedettség révén a helyzet megfordulhat. Ez az a pont, ahol megjelenhet a kegyelem. Az átfordulás Pál így mondja: „Ahol a bűn túlsúlyra jutott, ott eláradt a kegyelem.” Mert egyszer csak kiderül, hogy a sötétség csak távolról félelmetes. És ha az ember hagyja magát 4
belemerülni, hagyja, hogy elragadja őt ez a félelem, és nem ijed meg, és nem hátrál meg, akkor a félelem nem tud vele mit kezdeni. Hamvas szavait idézve: „A válságponton egyetlen varázsszó van, amely minden helyzetet megment s ez: Legyen meg a Te akaratod! A sötétség erre hatalmát veszti. Baader azt mondja, hogy ezzel a szóval minden infernális erőt az alvilágba lehet taszítani.” A mélyponton megjelenő átengedettség lelki helyzetének anatómiai pontosságú rajza így szól, szintén Hamvastól: „A démon az, ami ellen a jóhiszemű emberiség sok ezer éven át küzd, és amit meg akar fékezni törvénnyel és önfegyelemmel, erkölccsel és aszkézissel. De amelyen át a démon mindig keresztültör. Honnan ez az irtózatos hatalom? És mit lehet itt tenni? Úgy látszik, csak egyet, amit a hiteles ember mond: nem ellenállni. Ami nem a passzivitás. A nem-ellenállás bizonyosság és magaslat. Keresztülengedni. Semmivé válni. Vannak Buddha-emlékek, amelyek üres trónust ábrázolnak. Nem gyengeség, hanem gyengédség. Nem engedékenység, hanem kiengesztelődés. Ez az, amit a hinduk úgy hívnak, hogy a létben való feloldódás. Ez a kínai tao. Ami nem a személyiség szétfoszlását jelenti, hanem hogy az emberben a létrontó erők sűrű magja a lét pozitívumában elolvad. Ami az idill. Amit a hinduk nirvánának neveznek. A héberek Ábrahám kebelének hívják. Ami a vallások szerint az üdv.” A krízisponton tehát, egyfelől az önmagunk meghaladására tett folytonos törekvés gyümölcseként, a kegyelem révén, a félelem megszűnik, és megtörténik egy születés. Ez a születés többnyire nem egyetlen pillanat. Nem feltétlen ostorcsapás-szerű. Sok „kis halál”, sok kísérlet, sok ismétlődés után. Talán. Kit tudhatja, hányféle az út? Túl a félelmeken – a katarzis Hamvas Béla így írja le az utat a nihilből a katarzisba: „Mi a félelmetlenség? – ha az ember félelem nélkül viszi magát félelmetes helyzetekbe. Az ember félelmetlensége önmagával szemben: nincs már szüksége arra, hogy visszarettenjen bárminek is a végiggondolásától, kimondásától vagy megtevésétől. Túl van mindennemű tekintetbevételeken: elszánt és bátor. De, mint egyebütt is, ez nem tisztán az embernek önmaga felé fordult viselkedése, nem csakis pszichológiai attitűd. A kíméletlen és radikális önkritikának az az eredménye, hogy most már beszámol és be mer számolni minden tényről… Új felelősség, új szembenállás, új meggyőződés, amellyel új kockázat jár…” A hiten is túl Amit észre kell venni, hogy ezen a ponton, és ez nagyon fontos, már nincs szó hitről. Amiről szó van, az már nem a hit körébe tartozik. Krishnamurti ezt csodálatra méltó pontossággal fogalmazza meg: „Arra vágyik-e, hogy a hite megerősítést nyerjen, vagy igazán a valóságot akarja látni - nem megtapasztalni, hanem igazán látni, erősen figyelő, tiszta elmével és szívvel? Más dolog a hit, és más a látás. A hiedelem ugyanúgy a sötétségbe vezet, mint a vallásos hit. Az egyházhoz utasít, a sötét templomokba és a szertartások kellemes, érzéki benyomásaihoz. Ez az út nem a valóságot kínálja, hanem a képzelődést, a fantázia díszeit… Ha elutasítja a félelmet, a hit szükségtelen, de ha ragaszkodik a hithez és a dogmákhoz, akkor teret ad a félelemnek. Hitnek nemcsak az számít, ami összhangban van a vallás rendelkezéseivel; de az is, ami nem tartozik egyetlen valláshoz sem. Hiába van valakinek saját egyéni, kizárólagos hite - ez nem a tisztaság világossága. A gondolat a hit ruhájába öltözik, hogy megvédje magát a félelemmel szemben, amelyet ő hívott életre. És a gondolkodás nem annak a figyelemnek szabadsága, amely látja az igazságot.” A szabadságtól való félelem A következő krízis a szabadságtól való félelem. A tiszta, tágas üres tér hatalmasságától, a döntés szabadságától, a felelősségtől való félelem. Hamvas Béla ezt így mondja el: 5
„A félelemtelenség a legelső és legfontosabb feltétel ahhoz, hagy az ember a katarzist átélje… Az ember […] érzi, hogy elérkezett az idő, amikor valamerre döntenie kell. Bátorsága már megvan hozzá, csak még iránya nincs… Tájékozódását elvesztette. Szemben áll a semmivel – ő volt az, aki a világot felbontotta és lerombolta, de ezen a semmin át kell ugrania. A helyzet folyton élesedik és feszül, mindig erősebb kényszerek lépnek fel, amelyek az elszánt lépés megtételére hajtják. Az ember elodázza, amíg lehet, mert ebben a drámai szituációban is, mint az összes előbbi helyzetekben, az idő az embert akarata ellenére sodorja. Így következik be az utolsó megrázkódtatás, a szorongató helyzet és kimondhatatlan feszültség, amely az embert ugrásra kényszeríti. Ez az ugrás halált megvető, mert az ember tudja, hogy mi forog kockán: eddigi szembenállásai, bármennyire élte is őket, nem voltak ilyen mértékben aktuálisak… A nihilizmus e mellett a felfogás mellett ki akar tartani, de a dráma tovább fejlődik – érik. Nem állhat meg. Az embernek ugyanis ugrania kell: bele a semmibe. Vagy a semmi csak a szakadék, amin túl kezdődik valami más? Nem tudja. Erre az ugrásra senki sem tanította, erről senki sem beszélt neki – és most a szakadék szélén áll. Meg kell tennie és mégis vár. Amíg már nem várhat tovább. Senki sem segíthet rajta, egyetlen szót sem mondhat arról, mit, hogyan tegyen. Mindent magának kell tennie, és az egész felelősséget magának kell vállalnia mindazért, amit tett. És akkor a szorultság legmagasabb fokán, amikor érzi, hogy a teljes szakadás pillanata elkövetkezett, félelemtelen, hideg, vakmerő, de kétségbeesett és feldúlt – egy pillanatban az egész világot és önmagát teljesen feladó lendületben: ugrik? – vagy kénytelen ugrani? – viszi valami? – vagy önként megy? – nem tudni. De a következő percben érzi, hogy már más levegőt szív, más atmoszférát érez. Túl van…” „A katarzis az intenzitások és megőrző döntések oly feszültségét jelenti, amit az ember hosszabb ideig nem is képes elviselni. A jó katarzis tulajdonképpen ritkán jelentkezik egyszerre, mint generálisan fellépő –megtisztulás–: leginkább mint egyetlen nagy megfordulás és több kisebb megrázkódtatás. És végül van ember, akinek az –ugrás– nem sikerül – ez az ember élhet tovább, részt vehet társadalomban, államéletben, tudományban, művészetben, de a sikertelenség bélyege ott marad, az idő számára nem fog jelenteni semmit, és ő maga is lényegtelen lesz, mert nem tudott – megtisztulni.” A szabadság gyakorlata Csögyam Trungpa a Sambhala-hagyomány tanításainak ismertetésében mérnöki pontossággal írja le a félelmek tengerén való átkelés minden mozzanatát az elejétől kezdve egészen az út legvégéig. A praxis, amit megoldásként ajánl, nem vár a kegyelemre. Tud róla, de nem kalkulál vele. A praxis egyfajta szellemi homeopátia. A félelem meghaladása érdekében használt eszköz maga a félelem. Csaknem a teljes könyvet kellene most idézni, de legalább a kezdeti, legfőbb lépés megértésének kedvért engedtessék meg egy a szokásosnál hosszabb idézet a könyvből, mivel ez a praxis, mint megoldás, páratlan és messzemenően bízik a teremtés bölcsességében és benne az emberi józanságban, és belátásban. A megoldás kulcsa az együttérzés, mely felébreszthető, ápolható, táplálható. Az együttérzés felébresztése valójában pusztán annak megengedése, hogy a teremtésben folyamatosan megnyilvánuló és bőségesen rendelkezésre álló alapvető jót a szívem befogadja, a lényem magába nyelje és gazdagon áramlani hagyja, s hogy ennek a szabad áramlásnak az útjában álló minden akadályt szüntelen figyelemmel folytonosan felszámoljak. Ez a folytonos kitettség azonban védelem is. Ahogy Hamvas mondja: „A szeretet azon kívül, hogy szeretet, védelem is. Az egyetlen valódi védelem az ellen, hogy itt vagyunk a világon, meztelenül és egyedül. Lao-ce mondja, a jó védelem az, ha az ember magát szeretettel őrizteti.” Van tehát módszer és van kulcs is. Van megoldás, és valószínű, hogy sokkalta több, mint gondolnánk. Csögyan Trungpa Sambhala tanítása tehát egy a sok közül, ám mindenesetre egyszerű, és szívet melengető: 6
A gyengéd harcos útja „Számtalan módszert szeltünk ki, hogy ne kelljen szembenéznünk a félelmeinkkel. Egyesek nyugtatót szednek. Mások jógáznak. A legtöbben tévét néznek, újságot olvasnak, vagy a kocsmába járnak. A gyáva embernek az az elve, hogy nem szabad unatkoznia. mert ha rátör az unalom, egyszerre nyugtalan és ideges lesz: közelebb férkőzik hozzá a félelem. Minél többet szórakozni, és egy csöppet sem gondolni a halálra. Gyávának lenni annyi, mint úgy leélni az életünket, mintha a halál ismeretlen fogalom volna… [A bátorság pedig: nem félni önmagunktól.] A félelmet tudomásul kell venni és meg kell békélnünk a félelmünkkel…Meg kell figyelnünk, hogyan mozdulunk, beszélünk, viselkedünk, rágjuk a körmünket, vágjuk olykor zsebre a kezünket teljesen fölöslegesen. Akkor rájövünk, hogyan jut kifejezésre nyughatatlanság formájában a félelmünk. Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy félelem ott ólálkodik az életünkben, ott van minden cselekedetünkben.” Ugyanitt azonban megadja számunkra a megoldás kulcsát is: „Mivel bennünk van ez a félelem, bennünk van az a lehetőség, hogy megtapasztaljuk a félelemmentességet. Az igazi félelemmentesség nem a félelem csökkentése, hanem az azon való túllépés… A félelmen akkor kezdünk túllépni, ha megfigyeljük a megnyilvánulását: nyugtalanság, idegesség, aggodalom, izgatottság formájában. Ha betekintünk félelmünkbe, ha bekukkantunk a felszín alá, az első dolog, amire rábukkanunk az idegesség mögött: a szomorúság… Szíven üt a szomorúság, a test pedig könnyre fakad. Mielőtt sírva fakadsz, először elszorul a szíved, azután megjelenik egy könnycsepp a szemedben. Esőt vagy zuhatagot készülsz fakasztani a szemedben, ugyanakkor szomorúságot és magányt érzel, és talán egy kicsit elfog a romantika. Ez a félelemmentesség első igazi jele, amivel a harcos útja kezdetét veszi. Talán azt gondolod, hogy mikor megtapasztalod a félelemmentességet, akkor Beethoven ötödik szimfóniájának nyitányát fogod hallani, vagy nagy villámlást látsz az égbolton. Nem ez történik. A Sahbhala-hagyomány szerint az ember akkor fedezi fel magában a félelemmentességet, ha feldolgozza a szív szelíd lágyságát. Amikor a harcos megszületik, az olyan, mint amikor a rénszarvasnak először nő ki az agancsa. Ez az agancs eleinte puha, szinte olyan, mint a gumi, és ki szőrszálak nőnek rajta. Tulajdonképpen még nem is agancs, csak két kis vérrel teli dudor a rénszarvas feje tetején. Ahogy azonban a rénszarvas növekszik, az agancsa egyre erősebb lesz, majd négy, tíz vagy akár negyven ágra is szétágazik. A félelemmentesség kezdetben olyan, mint a gumiszerű agancsocska: látszik rajta, hogy agancs, de még nem lehet fegyverként használni. Amikor a rénszarvasnak nőni kezd az agancsa, még nem tudja, mire jó. Bizonyára furcsán és kissé kellemetlenül érzi magát a két kinövéssel a fején. De azután lassan rájön, hogy szüksége van arra az agancsra; mert az agancs a rénszarvasság természetes velejárója. Ugyanígy, amikor az emberben első ízben születik meg a lágy harcosi szív, talán roppant furcsán, és kissé bizonytalannak érti magát, mert nem tudja, mit kezdjen ezzel a félelemmentességgel. De aztán amint egyre többször érzi ezt a fura szomorúságot, úgy rájön, hogy az embernek szüksége van erre a szelídségre és nyitottságra. Ezért aztán nem kell többé zavarban éreznie magát a szelídsége miatt. Sőt, ez a szelíd lágyság egyre szenvedélyesebbé válik. Szeretne kinyúlni a többiekhez, és beszédbe elegyedni velük. Ha ez a gyengéd és szelíd szív ebbe az irányba fejlődik tovább, akkor kezded igazán értékelni a körülötted levő világot. Minden érzékszervi észlelés érdekessé válik. Már annyira gyengéd és nyílt vagy, hogy természetedből fakadóan megnyílsz arra, ami körülötted van. Amikor valami pirosat vagy zöldet vagy sárgát vagy feketét látsz, azonnal a szíved legmélyéből válaszolsz rájuk. Ha azt látod, hogy valaki sír vagy nevet vagy fél, arra is azonnal válaszolsz. Ezen a ponton a kezdeti félelemmentesség átmegy a harcosi létbe. [Harcosnak lenni nem azt jelenti, hogy háborút viselünk mások ellen. Az erőszak a bajaink okozója, nem pedig a megoldása. A harcosi hagyomány az emberi bátorság hagyománya, vagyis a félelemmentesség hagyománya.] Amikor már természetes érzés számodra a szelíd és tisztességes emberi viselkedés, akkor a rénszarvas agancsodon nem nőnek többé apró kis szőrök, hanem igazi agancs lesz belőle. Minden helyzet, ami az életedben adódik, roppant valóságos lesz, másrészt pedig meglehetősen hétköznapi. A félelem természetes módon, egyszerűen és közvetlenül alakul félelemmentességgé.” 7
A könyv az út folytatását is leírja, ugyanilyen pontosan, a legeslegvégéig. Sok út van, és tudjuk, „minden út Rómába vezet”, mégis ez egy olyan ösvény, mely nem fikciókon, nem bonyolult technikákon, mágikus aktusokon alapszik. Ellenkezőleg: végtelen egyszerű, természetes és magasztos. Fény és árnyák nászi tánca Egy alkalommal, amikor égő vágyat éreztem eleven hit után, amolyan imádságos lélekkel gyertyát gyújtottam sötét szobámban, s hosszasan bámultam a lángot. Azt kívántam, bárcsak jelt adna nekem Isten. Bárcsak fújná el a gyertya lángját, hogy azzal együtt örökre elmúljon belőlem minden kétely. És akkor növekedni kezdett körülöttem a sötétség. A láng magjában fekete lóhere kezdett növekedni, és egyre nőtt, csak nőtt. A felső két szirom megosztotta a lángot, és a láng egyre kisebb, és fénytelenebb lett és a belső képem is elsötétült. Akkor felismertem, hogy amit látok, nem csak kérésem teljesítése, hanem üzenet a jövendőről. A sötétség nő, és eloltja a lángot. És akkor esdekelve mást kívántam. Ne! Ne oltsd el! Hiszek! Ne legyen sötétség! Ne legyen pusztulás! Ne legyen vége! Legyen fény és élet. Jöjj el és segíts! Akarom! Kérem! S mielőtt a sötétség felfalta volna a lángot, egyszer csak megbicsaklott, és elkezdett csúszni lefelé a magból, és hirtelen a fény felragyogott. A láng fényes lett, és elképzelhetetlenül magas. Betöltötte a teljes teret. Hát van remény! Mégis csak van remény. Mégse jön el a Gonosz hatalmas, fekete birodalma? Győz a Fény. De nem volt vége. A lényeg ezután következett. A fekete lóhere, ahogyan csúszott lefelé, ki a láng teréből, lassan önálló lánggal kezdett égni. Kicsi lángja ugyanannak a gyertyának a testét falta, mint a háborítatlan tiszta fény. De a kettős láng kétszeres sebességgel emésztette a gyertya testét. Nincs jó és rossz. Nincs külön a kettő. Egyik sincs a másik nélkül. Mindegy, melyiknek szurkolunk. Nincs győzelem. Senki se győz, legfeljebb idő előtt elemészti a lángolás. Megértés van, és egybeolvadás. Egy van. És egy legyen! Hamvas azt mondja: „Mesterem arra tanított, hogy a negatívumokkal sohase elégedjek meg. Keressem meg a pozitív jelentést. Ha nem találom, keressem tovább. Minden sötétség igazi értelme, hogy fény. Minden szenvedés értelme, hogy öröm. A kárhozat az üdvért van. A sötét évet eddig negatívan értettem. Valódi értelmét most találtam meg. A bűn és a pokol és a kárhozat misztériuma. Át kell menni rajta, mint a halálon. Jaj annak, aki a sötétség borzalmas titka elől menekül. Magadra kell venned. Mert az örök nem a sötétség és nem a kárhozat. Nem a negatív. Az örök az üdv. Ahol a bűn túlsúlyra jut, ott elárad a kegyelem…” „A sötét pontot magamon kívül kerestem, holott bennem volt. A válságcentrumot mindenki magában hordja. Válság annyi, mint válságban lenni, válaszolni, választani, elválni, vállalni. Annyi, mint jelen lenni, és nem elrejtőzni és nem elkenni és nem elviccelni és nem menekülni sehová, sem elméletbe, sem világnézetbe, sem költészetbe, sem vallásba. Vállalni annyi, mint tudni, hogy a sötét pont, az első hazugság, bennem van. Az élettel együtt adva van az élet mindent megelőző méze, mint Bataille mondja, a nem indokolt és nem indokolható és indokolásra nem szoruló ünnep, nevetés, tánc, orgia, amely kigúnyolja saját végét, az anyagot, a morált, ez az életméz, amely „olyan mélyen van, hogy a könnyek nem érik el". És ebben a mézben, ott, ahol a legédesebb, és ahol a legtöbb benne a gyönyör, és ahol a legsűrűbb a méz aranya, ott a középpontban, ott van az a bizonyos sötét pont, és a sötét pont keserű és kínzó szorongásában, és az éjszaka magányában és félelmében, szenvedésében és zaklatottságában, ott, ahol a legmélyebb, ott van a méz. Ahogy a tao tanítja, a fehér közepében a fekete, a fekete közepében a fehér pont. A régiek mindezt tudták. A fehér és a fekete egy. A sötét pont és a méz egy. Az élet centrumában a halál és a halál centrumában az élet és a kettő egy.”
8
Megérkezés Ismét és végül Hamvas Béla szavaival: „A halál nem nyúlt értem s ezért itt vagyok. Amióta az élet megszokhatatlan idegenszerűsége bennem tudatossá lett, még gondtalanabb lettem, hiszen olyan időbe kerültem, amelyet egyáltalában nem éreztem a magaménak. Eredetileg ez már nem járt nekem. Már csak úgy van itt, mint még egy fogás az ebéd után, amely az étlapon nem szerepelt. Még sokkal kevésbé járandóság, mint azelőtt volt, amikor néha mégis megtörtént, hogy követeléseim voltak és igényeket támasztottam. E pillanattól életem mágikus mirákulumszerűsége soha nem szűnt meg. Az élet nem magától értetődik. Azért, mert mint a régiek mondták, az életet nem a természetesség jellemzi, hanem a varázs. Élni annyi, mint megrázva lenni, annyi, mint önkívületben lenni, megrendülve lenni, mint a gyökerekkel kitépve lenni, mint kínlódni és őrjöngeni a meglepetéstől és a csodálkozástól, a fájdalomtól és a zavartól, a borzalomtól és az örömtől, a meghittségtől és a félelemtől, a szenvedéstől és a gyönyörűségtől. Az életnél nincs természetellenesebb. Az élet kegyelem. És ezt most tudtam meg, amikor tényleg az lett. Irgalomból vagyok itt, csaknem véletlen és kinyomozhatatlan tünemény.” [Kaderják Gyula]
9
