A VÁLTOZÓCSILLAGÁSZAT KEZDETE MAGYARORSZÁGON

A VÁLTOZÓCSILLAGÁSZAT KEZDETE MAGYARORSZÁGON DOKTORI (PH.D.) ÉRTEKEZÉS

ÍRTA: ZSOLDOS ENDRE TÉMAVEZETŐ: DR. LÁNG BENEDEK BUDAPESTI MŰSZAKI ÉS GAZDASÁGTUDOMÁNYI EGYETEM GAZDASÁG- ÉS TÁRSADALOMTUDOMÁNYI KAR FILOZÓFIA ÉS TUDOMÁNYTÖRTÉNET TANSZÉK

BUDAPEST, 2010

Tartalom 1. Bevezetés 1.1 Mi a csillag? 1.1.1 A görögök 1.1.2 A középkor 1.1.3 „A csillag az őt tartalmazó gömbhéj sűrűbb része” 1.1.4 A csillag elnevezése 1.1.5 Van-e különbség a csillag és a bolygó között 1.1.6 Az újkor 2. A változócsillagászat rövid története 2.1. 1572. november 11. 2.2 Előzmények 2.2.1 Irodalmi példák 2.2.1.1 A hiányzó Pleiad 2.2.1.2 Hipparkhosz csillaga 2.2.1.3 Claudianus 2.2.1.4 Haly és Albumasar 2.2.2 „Háromféleképp lehet beszélni…” 2.3 Az új csillag (és az 1577. évi üstökös) hatása 2.4. Cyprianus Leovitius 2.5. További új csillagok 2.6. Az első magyarázatok 2.6.1. Üstökös vagy új csillag? 2.7 Újabb fejlemények: 17–18. század 2.7.1 Sokasodnak az új csillagok 2.7.2 Periodicitás 2.7.3 Új elméletek 2.8. Az osztályozás kezdete 2.9. A változócsillagászat első aranykora 2.9.1. Edward Pigott és John Goodricke 2.9.2 William Herschel és a Nap modellje 2.9.3 Az R Scuti fényváltozásának modellje 2.9.4 Németországi fejlemények 2.10 Friedrich Wilhelm August Argelander 2.11. A változócsillagászat további fejlődése a 19. században 3. A változócsillagászat kialakulása Magyarországon 3.1 Csillagászat Magyarországon a középkorban 3.1.1 Szent Gellért Deliberatiója 3.1.2 Naptárszámítás (computus) 3.1.3. Pécsi Egyetemi Beszédek 3.1.4 Temesvári Pelbárt és kora 3.1.5 Mátyás király kora 3.2. Az 1572. évi új csillag 3.3 Latin nyelvű irodalom 3.3.1. Pázmány Péter 3.3.2. A Nagyszombati Egyetem 3.3.3. A piaristák

5 6 6 8 8 9 10 11 12 12 13 13 13 13 14 14 15 15 16 18 20 21 22 22 22 23 24 26 26 27 28 28 29 31 35 35 35 36 36 40 42 44 46 46 47 50

3.3.4 A protestánsok 3.3.5. Jacob Schnitzler 3.3.6. További protestánsok 3.3.7. A latinnyelvű irodalom vége 3.4. A magyar nyelvű irodalom 3.4.1. Az ismeretterjesztő irodalom kezdetei 3.4.2. A színképelemzés megjelenése 3.4.3. Szathmári Ákos élete és munkái 3.4.3.1. Élete 3.4.3.2. Irodalmi munkássága 3.4.3.3. A spektrálanalízis csillagászati alkalmazása 3.4.3.3.1. Az iskolai értesítő változata 3.4.3.3.2. A könyv 3.4.3.4. A csillagászat után 3.5. A változócsillagászat úttörői 3.5.1. Friedrich Schwab élete és munkái 3.5.1.1. Változócsillagok 3.6. Kövesligethy Radó és Ógyalla 3.6.1. Az α Ursae Majoris fényváltozása 3.6.2. Elméleti vizsgálódások a csillagok fényváltozásával kapcsolatban 3.6.3. Az Androméda-köd esete a magyar csillagászokkal 3.6.4. Periodikus „új csillagok” 3.6.5. Az asztrofizika egyéb területei 3.7. Végezetül 4. Változócsillagok és irodalom 4.1. Az irodalom perifériáján: a Szibilla-jóslatok 4.2. Asztrológiai és politikai irodalom 4.3. Latin nyelvű költészet 4.4 John Donne és az új csillagok 4.5. További irodalmi példák 4.6. Magyarországi példák Összefoglalás Köszönetnyilvánítás Függelék Bibliográfia

51 52 55 55 56 57 61 62 62 66 67 67 68 69 70 71 71 73 74 75 77 79 81 82 84 84 85 87 87 89 90 93 97 98 107

1. Bevezetés A változócsillagászat asztrofizikai jelentőségéhez képest elég kevés figyelmet kapott a csillagászat történetében. Pedig a változócsillagok többször is igen jelentős szerepet játszottak. Rögtön az elsőnek felismert „új csillag”, Tycho Brahe 1572. évi csillaga az 1577. évi üstökössel együtt kiemelkedő fontosságú volt az arisztotelészi kozmológia egyes tételeinek elvetésében. A változócsillagok jelentősége az asztrofizikában nehezen túlbecsülhető. A csillagokkal kísérletezni nem lehet, így hatalmas szerep jut azoknak az objektumoknak, melyek időben változtatják tulajdonságaikat. A változócsillagok pontosan ezt teszik, egy ciklus alatt fizikai jellemzőik folytonos változáson mennek keresztül. Ezek megfigyelése lehetőséget nyújt a modellek ellenőrzésére. Valóban, a cepheida típusú változók vizsgálata sokban elősegítette a csillagok belső szerkezetének megismerését.1 Az észlelési technika fejlődésével már nemcsak a klasszikus, aránylag nagyamplitudójú csillagokat lehet vizsgálni, hanem nagyon kisamplitudójú, igen gyors változást mutató változókat is. Ezzel foglalkozik az asztrofizika egyik dinamikus fejlődő ága, az asztroszeizmológia.2 Hasonlóan fontos szerep jutott egyes változócsillagoknak az extragalaktikus távolságskála kialakításában. Henrietta Leavitt fedezte fel 1912-ben, hogy a Kis Magellán Felhő cepheida típusú változói közül a hosszabb periódusúak fényesebbek.3 Mivel a Felhő vastagsága távolságához képes elhanyagolható, a cepheidák azonos távolságban levőnek tekinthetők. Így tehát minél hosszabb a periódusa egy ilyen csillagnak, annál fényesebb. Ez a nevezetes periódus-fényesség reláció, amely még ma is ellátja munkával a csillagászokat.4 Az alábbiakban ezen az elhanyagoltságon próbálok változtatni, áttekintve a változócsillagászat történetét a 19. század végéig. Változócsillagnak azt a csillagot fogom tekinteni, amelyik fényét észlelhetően („szemmel láthatóan”) változtatja. A vizsgált időszak végén ez a meghatározás már nem teljesen megfelelő a fotográfia csillagászati alkalmazásának elterjedése miatt.5 A fotográfia viszont új területeket nyitott meg a változócsillagászati kutatások előtt, a gömbhalmazokat6 és a galaxisokat.7 Ez a meghatározás természetesen sok, ma igen aktívan tanulmányozott változótípust kizár. A vizsgált időszakban ezek fényváltozása azonban a rendelkezésre álló műszerek észlelési pontosságának korlátai miatt észlelhetetlen, így ismeretlen volt. A változócsillagászat története abban a szerencsés helyzetben van, hogy pontosan meg lehet mondani, mikor kezdődött. A nevezetes dátum 1572. november 11.,8 amikor Tycho Brahe észrevette, hogy az égen, a Cassiopeia csillagképben, egy csillagot lát ott, ahol addig semmit sem látott:

1

Eddington (1926). Aerts et al. (2008), Breger et al. (2008), Christensen-Dalsgaard (2008). 3 Pickering (1912). Noha a felfedező Miss Henrietta Leavitt volt, a felfedezés tényét a kor szokásainak megfelelően az igazgató, Edward Charles Pickering publikálta. 4 Például Barnes (2009), Turner (2010). 5 A kezdetek Bond (1857, 1858a,b). A fényképezés csillagászati alkalmazásának történetéről Hearnshaw (1996). 6 Bailey (1913, 1917). 7 Pickering (1912) 8 Természetesen korábban is láttak szupernóvákat, például Hipparkhosz, vagy a távol-keleti kultúrák megfigyelői. De a kínai, koreai megfigyelések (Ho, 1962) ismeretlenek maradtak Európában, így hatásuk nem volt a változócsillagászat fejlődésére. Hipparkhosz esetét ismerték, de jelentőséget csak 1572 után kapott. 2

5

„Az előző évben (vagyis 1572-ben) november 11-én napnyugta után, amidőn szokásom szerint a csillagokat nézegettem a tiszta égbolton, egy új és szokatlan, a többitől elütő csillagot láttam a fejem felett ragyogni; és minthogy én szinte gyermekkorom óta minden egyes csillagképet jól ismerek – ez egyébként nem nehéz – , így megállapíthattam, hogy ezen a helyen azelőtt nem volt csillag, még egy egészen halvány sem, még kevésbé ilyen nagy fényességű, úgy elcsodálkoztam ezen a dolgon, hogy attól sem riadtam vissza, hogy megfigyelésem helyességében kételkedjem. Csak amikor meggyőződtem, hogy mások is látják a csillagot ugyanazon a helyen, hagytam fel kételyeimmel. Kétségkívül egy csoda, talán a legnagyobb mindazok között, amelyek a világ teremtése óta a természetben történtek, vagy legalábbis ahhoz a csodához hasonló, amikor Józsua kérésére a Nap pályáján visszafordult, vagy amikor a keresztre feszítésnél a Nap elsötétedett, mint ahogy az a Bibliában írva van. Ugyanis az összes filozófus egyetért abban, és a tények bizonyítják, hogy az égi világ éteri tartományában semmilyen változás sem lehetséges, legyen az keletkezés vagy elmúlás; hogy az ég és az égitestek nem válhatnak sem nagyobbá, sem kisebbé, sem számukban, vagy nagyságukban, vagy fényességükben, vagy akár más módon nem szenvedhetnek változást, hanem mindig ugyanazok, és önmagukhoz hasonlók maradnak minden időkben.”9 Tycho idejében természetesen nem változócsillagnak nevezték e csillagokat, hanem „új csillagok”-nak, utalva arra, hogy olyan helyen jelentek meg az égen, ahol addig nem láttak még csillagot. Mivel csillagokról lesz szó az alábbiakban, érdemes megnézni, a vizsgált időszakban (a 19. század előtt) mit értettek csillag alatt. 1.1 Mi a csillag? 1.1.1 A görögök A csillagok természetéről először az ókori görögök kezdtek el nem mitológiai módon gondolkodni. Az ióniai filozófusoknak igen csekély számú megfigyelés állt rendelkezésükre, így földi analógiákkal próbálták pótolni a hiányzó ismereteket. Ez gyakran vezetett ma már teljesen abszurdnak tűnő elképzelésekhez.10 Például Anaximandrosz (i.e. 6. sz.) szerint: „Az égitestek úgy jöttek létre, hogy tűzkörként leváltak a kozmoszban levő tűzről, és levegő zárta körül őket. Lélegzőnyílásaik vannak, bizonyos sípformájú járatok, ezeken keresztül látszanak az égitestek.”11 A középkori elképzelésekhez valamivel közelebb állt Anaxagorász (i.e. 5. sz.) feltevése, aki szerint a Nap, a Hold és a csillagok izzó kövek, melyeket az éter hordoz körbe: „A Nap, a Hold és az összes csillag izzó kő, melyet az aithér körforgása hordoz körül… A csillagok melegét azért nem érzékeljük, mert olyan messzi távolságra

9

Simonyi (1978), 158. Az eredeti Brahe (1648), 354. További példák olvashatók Kirk et al. (2002) könyvében. 11 Kirk et al. (2002), 207. 10

6

vannak a Földtől, aztán meg nem is annyira melegek, mint a Nap, mert hidegebb helyet foglalnak el.”12 A középkorra és az újkorra azonban Arisztotelész tette a legnagyobb hatást. Ő élesen elválasztotta a Hold alatti világot a Hold felettitől. A Hold alatt minden test a négy elem – föld, víz, levegő, tűz – valamilyen keveredéséből keletkezik. Az elemek állandó kölcsönhatásban vannak egymással, ami miatt minden folyamatosan változik. A testek magukra hagyva egyenes vonalú mozgást végeznének természetes helyükre igyekezve. Ez a természetes hely a föld esetében a világ (és a Föld) középpontja, míg a tűz esetében közvetlenül az ég alatti elemi tűz szférája.13 Az égben viszont csak egy elem van – az ötödik, azaz az éter –, mely tökéletes, semmilyen változást nem szenved el.14 Mozgása is tökéletes, kör alakú, szemben a Hold alatti világ egyenes vonalú mozgásával. A világ gömb alakú, és a Föld maga is gömbölyű. Gömbhéjakból áll, melyek az elemeket illetve az égitesteket tartalmazzák. Legalsó a föld, aztán a víz, levegő, majd a tűz. A Hold felett minden gömbhéj éterből van, itt az égitesteknek van külön-külön szférája.15 A bolygók sorrendje és a gömbhéjak száma is vitatott volt, általában Hold, Merkúr, Vénusz, Nap, Mars, Jupiter, Szaturnusz, állócsillagok sorrendet fogadtak el. A további gömbhéjak léte illetve számuk már teológiai kérdés volt. A dániai Petrus Philomena de Dacia (13–14. sz.) leírása illusztrálja a teológiai eredetű szférákat: „14 gömb van, az elsőt és legnagyobbat »empyreum«-nak nevezik… ami után következik az első mozgató szférája, ami a teológusok szerint a víz- vagy kristályéggömb… ezután következik a csillagok ege, avagy a firmamentum, amit a csillagok egének neveznek, mivel az összes állócsillagot magában foglalja,… a csillagok után következnek a hét bolygó szférái…”16 Arisztotelész szerint a csillagok is éterből vannak, mivel a „…legésszerűbb és a mondottakra következő az lenne, ha minden egyes csillag abból a testből állna, amelyben történetesen mozgással rendelkezik, hiszen mondtuk, hogy van egy olyan test, amely természetétől fogva körben mozog.”17 Ez tulajdonképpen nem egy segítőkész meghatározás. Már az ókorban feltűnt, hogy a csillagok láthatósága problémát jelent: ha az éterben nincs változás, akkor ellentétek se lehetnek, de akkor mitől látható az éter egy része, a többi meg nem. Szimplikiosz (Simplicius, c. 490–c. 560) De caelo kommentárjában olvasható – aphrodisiasi Alexandroszt (2–3. sz.) idézve –, hogy: „Ha az ötödik elemből álló körpályán mozgó test egyszerű, miért van olyan nagy látszó különbség a csillag és az ég teste között? Ha csak a sűrűség vagy ritkaság, vagy

12

Kirk et al. (2002), 541. Arisztotelész (2009), 17: „Anaxagorász azonban – helytelenül – visszaél ezzel a névvel, mert az aithér szót a tűz helyett használja.” (De caelo I.3, 270b24). 13 Hoskin (2004). 14 Arisztotelész (2009), 17: „Hiszen azon hagyomány szerint, amelyet az emberek egymásnak tovább adtak, úgy tűnik, hogy az összes elmúlt korokban semmilyen változás nem zajlott le sem a legkülső égbolt egészében, sem annak valamely sajátos részében.” (De caelo I.3, 270b14) 15 Az ’orbis’ által leírt test valójában egy gömbhéj, de hasonló értelemben használták a szféra (’sphaera’) szót is. Ld. Grant (1999), 365. 16 Pedersen (1983), 434. Petrus de Dacia Bod Péter (1766), 349 nyomán magyarként volt elkönyvelve „Erdélyi Péter” néven a 19. században, Erdélyi (1885), 22. Ld. azonban Pedersen (1967). A nem említett négy szféra a négy elemé. 17 Arisztotelész (2009), 73. (De caelo II.7, 289a14)

7

a szinek vagy valami hasonló tulajdonság miatt különböznek csak, hogyan nevezhetők egyszerűnek…?”18 A későbbiekben még visszatérünk a kérdéshez, mivel az Alexandrosz által felvetett sűrűségbeli eltérésnek még fontos szerepe lesz (1.1.9. fejezet). 1.1.2 A középkor A Nyugat-Római Birodalom bukása és a népvándorlás korának zűrzavarai meglátszódtak az ismeretek mennyiségének és minőségének visszaesésében is. Arisztotelész művei nagyobbrészt eltűntek, csak a 12–13. században kerülnek vissza a nyugat-európai köztudatba. Ami ismeretek maradtak, azokat nagyrészt az ú.n. latin enciklopédisták műveiben lehetett megtalálni. Ezek az enciklopédisták – például Martianus Capella (5. sz.), Sevillai Izidor (c. 560–636) – a rendelkezésükre álló forrásokból hoztak létre egy új művet, nem mindig értve az eredetit.19 A csillagokról való arisztotelészi tanítás is a feledés homályába veszett. Izidor például a Napról azt állítja, hogy tűzből van, és az ellentétes elem, a víz táplálja, fényének erejét ebből kapja.20 Ez teljes mértékben eltér Arisztolelész világától, ahol az égitestek az ötödik elemből, az éterből állnak, és természetesen ellentétük sincs. A csillagokról még ennyit se mond, de megállapítja, hogy fényüket, a Holdhoz hasonlóan, a Naptól kapják.21 A 12. század folyamán elkezdődött Arisztotelész műveinek latinra fordítása, a 13. sz. végére gyakorlatilag minden fontos természetfilozófiai művének volt legalább egy, de sok esetben több fordítása. A csillagászat szempontjából fontos De caelo-nak például három teljes és egy részleges latin változata volt: teljesen lefordította cremonai Gellért22 (Gerard of Cremona), Michael Scot és moerbeke-i Vilmos (William of Moerbeke), míg Robert Grosseteste csak a II. könyvet.23 1.1.3 „A csillag az őt tartalmazó gömbhéj sűrűbb része”24 Már láttuk, hogy Arisztotelész elég semmitmondó módon definiálta, hogy mi egy csillag. Ezek után kisebb meglepetéssel olvashatjuk középkori és újkori csillagászati könyvekben, hogy Arisztotelész szerint a csillag nem más, mint az őt tartalmazó gömbhéjban egy sűrűsödés.25 Nézzünk néhány példát: 1. Bartholomaeus Keckermann 1611-ben megjelent tankönyvében egyértelműen fogalmaz: „Arisztotelész a De caelo II. könyve 7. fejezetében a csillagot úgy definiálta, hogy az gömbhéjának sűrűbb lésze, gömbalakú, fényes…”26

18

Simplicius (1563), 153r; Muller (2004), 91. Grant (1994), 11–12, Grant (2007), 95–105. 20 Sevillai Izidor (1911), III.xlix. 21 Sevillai Izidor (1911), III.lxi. 22 A nevek írásában nincs bevett gyakorlat, nagyrészt Láng Benedek példáját követem, Láng (2007), 9–10. 23 Dod (1982). 24 Zsoldos (2010b) alapján. 25 A pszeudo-arisztotelészi definíció prolémájára már Grant (1994), 425–428 felhívta a figyelmet, de ő nem jutott el Averroes meghatározásáig. 26 Keckermann (1611), 90.: „Stellam definit Aristoteles 2. de coelo c.7. quod sit sui orbis pars densior globosa et lucida…” 19

8

2. A wittenbergi professzor Sebastian Theodoric Winshemius szerint „A csillag gömbhéjának sűrűbb része, gömbalakú, fényes, a legtisztább és legegyszerűbb, gömbhéjához rögzített…”27 3. A 14. századi párizsi professzor, Jean Buridan is Arisztotelésznek tulajdonította: „…Arisztotelész azt gondolta, hogy a csillag gömbhéjának sűrűbb része…”28 Voltak, akik megadták a forrást is, hogy ez a definíció honnan származik: 1. John Wycliffe 14. századi angol teológus és prédikátor Averroest jelölte meg: „…minden csillag gömbhéjának sűrűbb része, mint a Kommentátor mondja a De Caelo II. könyvében…”29 2. Hasonlóan írt Husz János is: „Ha azt mondják, hogy a csillag gömbhéjának sűrűbb része, mint a Kommentátor mondja a De Caelo II. könyvében…”30 3. Végül, a legrégebbi forrás szintén a Kommentátorhoz köti a definíciót. A 13. századi Johannes de Fonte florilégiuma egyértelműen Averroes kommentárjainál sorolja fel a definíciót: „A csillag a gömbhéjának sűrűbb része.”31 A kérdés ezzel megoldottnak látszik. Az Arisztotelésznek tulajdonított definíció tehát valójában Averroestól származna, aminek elterjedésében pl. Johannes de Fonte florilegiuma játszhatott nagy szerepet. Azonban Averroes Arisztotelész-kommentárjában a csillag az őt tartalmazó gömbhéjnak nem sűrűbb, hanem nemesebb része.32 Az elképzelés, hogy a csillag a gömbhéj sűrűbb része azonban mégis tőle származik, a szférákról írt művében találjuk meg: „Azonban az ég testének részei, tudniillik a csillagok fényességének az oka úgy tűnik, hogy a gömbhéjból való átlátszó résznek aktuális sűrűsége.”33 Egyéb hagyományok is megőrződtek, melyek a csillagot a gömbhéjban összegyűlt fénynek tekintik, erről majd a Pécsi Egyetemei Beszédek kapcsán lesz szó (3.1.3. fejezet). 1.1.4 A csillag elnevezése Se a középkorban, se az újkorban nem volt egyértelmű csillagászati terminológia. Ugyanaz a szó vagy kifejezés a szövegkörnyezettől függően mást és mást jelenthetett. Ilyen maga a ’stella’ (csillag) szó is, jelenthetett állócsillagot (’stella fixa’) vagy bolygót (’stella errantes’), gyakran üstököst (’stella crinita’) és meteort (’stellae cadentes’) is.34 Középkori szövegek esetén gyakran nem világos, hogy bolygókról vagy állócsillagokról van szó, amikor stellát emleget a szerző.

27

Theodoric Winshemius (1559), 66.: „Stella est densior pars sui orbis, globosa, lucida, purissima ac simplicissima, adfixa suo orbi…” 28 Patar (1996), 272: „…Aristoteles ponit quod stella est densior pars sui orbis…” 29 Wiclif (1891), 297: „…omnis stella est densior pars sui orbis, ut dicit Commentator 2° Celi…” 30 Hus (1948), 110: „Si dicitur, quod stella est densior pars sui orbis, ut dicit Comentator 2-o Celi…” 31 Johannes de Fonte (1507), B6r: „Stella est densior pars sui orbis.” Modern kiadása Hamesse (1974), 165. 32 Averroes (1562a), 124F: „…cum stelle sint partes istius corporis, necesse est ut sint naturae eius: quamvis stellae sint ex nobilioribus partium eius.” 33 Averroes (1562b), 7K: „At causa illuminationis partium corporis coelestis, scilicet stellarum videtur esse densitas illius partis diaphanae in actu ex orbe.” 34 Dall’Olmo (1980).

9

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy „csillag” értelemben nemcsak a stella volt használatos, hanem a görögből átvett ’astrum’ (αζηρον).35 Ugyanezek a szavak azonban csillagkép értelemben is használatosak voltak, növelve ezzel a zűrzavart. A középkori szerzők is tisztában voltak e következetlenséggel, melyet sevillai Izidort majdnem szó szerint idézve Szt. Gellért is említ: „Azt is mondják, hogy különbség van a ’stella’ [csillag], ’sidus’ [csillagzat] és ’astra’ [erős fényű csillag] között. A csillag magányos, a csillagkép sok csillagból áll, mint aminőnek látjuk a Bika fejét és a Fiastyúkot. Az ’astra’ a nagy csillagok, pl.: az Orion, a Bootész [Ökörhajcsár].”36 A későbbiekben Izidor még megemlíti, hogy e szavakat következetlenül, egymást helyettesítve használják.37 Mint a fenti idézet mutatja, az elnevezések körüli zűrzavar még ma is megvan, az Orion és a Bootes ugyanis csillagképek, nem csillagok. Végül, maga a „stella nova”, azaz „új csillag” kifejezés használata se volt egyértelmű. Ez jelenthetett változócsillagot éppúgy, mint üstököst. Erre a későbbiekben lesz bőven példa (2.6.1. fejezet).38 1.1.5 Van-e különbség a csillag és a bolygó között Mint láttuk, a zavaros terminológia nem segít annak eldöntésében, hogy egy adott szöveg csillagokról vagy bolygókról szól-e. A szövegkörnyezetből azonban ez általában kideríthető. Kérdés viszont, hogy maguk az adott szövegek szerzői tettek-e bármiféle különbséget csillag és bolygó között. A csillag definíciójának úgy az arisztotelészi mint a pszeudo-arisztotelészi változata alkalmatlan különbségtételre. Ezek szerint az égitestek éterből vannak, körmozgást végeznek, és nem változnak. Ezek a tulajdonságok igazak minden égitestre, akár csillagnak, akár bolygónak nevezzük őket ma. Így a megkülönböztetésnek ebből a szempontból nincs is jelentősége. Egy tulajdonságuk alapján azonban mégis tettek különbséget közöttük. Ez a tulajdonság a mozgásuk. Ez nem véletlen, hiszen szemmel láthatóan hatalmas eltérés volt az állócsillagok és a „bolygócsillagok” mozgása között. Mint Sevillai Izidor megjegyezte: „A csillagok vagy vitetnek, vagy mozognak. Azok vitetnek, melyek az éghez vannak rögzítve, és az ég mozgásával együtt fordulnak. Néhány mozog, mint a bolygók, azaz „vándorlók”, azonban

35

Már Rómában is, Borzsák (1942), 74: „A görög műveltségtől átitatott Rómában a költő pl. nyugodtan használhatta a stella és a sidera mellett a megfelelő görög szót is: astra.” 36 Karácsonyi és Szegfű (1999), 297. 37 Karácsonyi és Szegfű (1999), 296: „Peribentur etiam differre inter stellas et sidera et astra. Stellę singulares. Sidera ex plurimis facta, ut hiadas et pliadas cernimus. Astra stellę grandes, ut orion, bootes.” Izidor eredetije: Sevillai Izidor (1911), III.lx: „Stellae et sidera et astra inter se differunt. Nam stella est quaelibet singularis. Sidera vero sunt stellis plurimus facta, ut Hyades, Pleiades. Astra autem stellae grandes, ut Orion, Bootes. Sed haec nomina scriptores confundunt, et astra pro stellis et stellas pro sideribus ponunt.” Gellért és Izidor szoros kapcsolatát kimutatta Bodor (1943). Ez a fajta különbségtétel már Izidor előtt is ismert volt, Macrobius (1848), 84–85: „…stellae quidem singulares, ut erraticae quinque et ceterae quae non admixtae aliis solae feruntur, sidera vero quae in aliquod signum stellarum plurium conpositione formantur, ut Aries Taurus Andromeda Perseus vel Corona et quaecumque variarum genera formarum in caelum recepta creduntur. Sic et apud Graecos αστηρ et αστρον diversa significant: et αστηρ stella una est, αστρον signum stellis coactum, quod nos sidus vocamus.” 38 Ld. pl. Zsoldos (2010a).

10

pályájukat megszabott határok közt tartják.”39 Hasonlóan írt a kérdésről conches-i Vilmos (William of Conches) 12. századi normann filozófus, a későbbi II. Henrik angol király nevelője: „Az összes csillag közül hét mozog egyik helyről a másikra, ezeket görögül planétáknak [planetae] nevezik, de latinul bolygócsillagnak [stellae erraticae]. Az összes többi mindig ugyanazon a helyen marad, az ég erejétől mozgatva az éggel együtt forog a föld körül.”40 1.1.6 Az újkor Az ariszotelészi világkép fokozatos kiszorulása megváltoztatta a csillagokról alkotott elképzeléseket is. Először az ötödik elem tűnt el, a 17. században már gyakran tekintették az egykor változtathatatlannak gondolt égitesteket ugyanabból a négy elemből levőnek, mint a Hold alatti objektumok. Wittenbergben a 17. században a szokásos definíció ez volt: „Az állócsillagok (más néven nem mozgók) fényes csillagok, nagyságukra nézve feltűnőek és nagyjából gömb alakúak, az ég nyolcadik gömbhéjában azaz az örökké mozgók régiójában találhatóak, ugyanazt a helyet és ugyanazt a rendet, és ugyanazt az egymás közti távolságot és egymáshoz viszonyított helyzetet megtartják.”41 Ehhez gyakran hozzávették még azt is, hogy a Teremtés második napján teremtett elsődleges fényből állnak.42 A heliocentrikus világkép térhódítása újabb változást hozott. Noha közvetlen, rögtön érezhető hatása nem volt, az évtizedek, századok alatt a csillagok természetéről vallott elgondolások megváltoztak. Ahogy a Mira Ceti első „modellezése” is mutatja (2.7.3. fejezet), a változó itt már nem sűrűsödés az éterben, hanem olyan csillag, mint a Nap, és a megfigyelt napfoltok szolgáltatták a modell alapötletét. A csillag=Nap hasonlításban nagy szerepet kapott Giordano Bruno, majd később Descartes filozófiája, melyben – Bruno szinte szállóigévé vált mondatával – a „csillagok megannyi napok”.43 Azonban nem volt mindig ilyen egyértelmű a helyzet, amint az új csillagok esete ezt majd mutatni fogja (ld. 3.3.5. fejezet). Newton után azonban a természetfeletti magyarázatok lassan eltűntek, és a 19. század közepén a spektroszkópia csillagászati alkalmazása lehetővé tette, hogy pontos információt nyerjünk arról, miből is van a Nap és a csillagok.

39

Sevillai Izidor (1911), III.lxiii.: „Sidera aut feruntur, aut moventur. Feruntur, quae caelo fixa sunt et cum caelo volvuntur. Moventur vero quaedam [sicut] planetae, id est erraticae, quae cursus suos vagos certa tamen definitione conficiunt.” 40 William of Conches (1997), 47–48. 41 Schnitzler (1659a), A2r: „Stellae fixae (alias Inerrantes dictae) sunt stellae luce, quantitate egregia et figura quam proxime globosa praeditae, in octavo coeli orbe seu regione perpetuo mobiles, situmque et ordinem eundem, eandemque ad se invicem distantiam et habitudinem retinentes.” 42 Sperling (1639), 489: „Stellae sunt corpora naturalia simplicia, lucida, globosa, semper mobilia, ex luce primigenia ad salutem inferiorum producta.” 43 Bruno (1879), 210: „Sideraque totidem soles….”. A későbbiekben, több mint 150 éven át ezt „stellae totidem soles” alakban idézték, gyakran Bruno nevének említése nélkül.

11

2. A változócsillagászat rövid története 2.1. 1572. november 11. A Bevezetésben olvashattuk Tycho Brahe beszámolóját arról, mit érzett akkor, amikor észrevette az égen a Cassiopeia csillagképben az új csillagot. A látvány hatása olyan nagy volt, hogy elhatározta, amíg lehet, megfigyeli. „Novemberben a Vénusz csillag fényével egyezett meg. Egész decemberen keresztül a Jupiterrel versengett. A következő év januárjában egy kicsit halványabb volt a Jupiternél, de a fényesebb elsőrendű csillagokat jelentősen túlragyogta, melyekkel februárban és márciusban vált megegyezővé. Így áprilisban és májusban másodrendű csillagként tűnt fel, folyamatosan csökkenve júniuson át, júliusban és augusztusban harmadrendű volt. Ekkor a Cassiopeia csillagainak többségéhez, melyeket harmadrendűnek becsülnek, volt hasonló. Azután szeptemberben még tovább halványodván októberben és novemberben negyedrendű csillagnak tűnt. Különösen ekkor november havában a Cassiopeia tizenegyedik csillagától, melynek közelében található [az új csillag], nem volt észlelhetően különböző, így egyik a másiktól nem volt észlelhetően megkülönböztethető. Továbbá ennek az évnek a végén és a következő [1574.] elején a csillag alig haladta meg az ötödrendet. Februárban hatod, azaz a legkisebb rendű lett, míg végül március havában olyan halvánnyá vált, hogy végül a továbbiakban látni nem lehetett.”44 Így változtatta fényét az új csillag Tycho leírása szerint. A csillag azonban nemcsak a fényességét, a színét is változtatta. Novemberben, feltűnése idején színében is a Vénuszra hasonlított. December közepétől 1573 tavaszáig vörössé vált, majd utána visszatért eredeti fehéres színéhez. Brahe egy sextánssal végezte megfigyeléseit.45 Legmaradandóbb eredménye annak megállapítása volt, hogy az új csillagnak nincs mérhető parallaxisa.46 E hiány azt jelentette, hogy a csillag nem légköri jelenség, ebben az esetben ugyanis feltétlen kellett volna parallaxissal rendelkeznie: az arisztotelészi modellben a légkör fölött található Holdnak ugyanis volt. Ha viszont az új csillag nem volt légköri jelenség, ez problémát jelentett, mivel ebben az esetben a változtathatatlannak 44

Brahe (1648), 231: „In Nouembri (vti dixi) Veneris Stellam quantitate visibili aequabat. Per Decembrem Iouis Sidus ferme aemulabatur. Ianuario sequentis Anni Ioue paulo minor, Stellisque fulgentioribus Primi ordinis aliquanto maior fulsit: quibus in Februario & Martio aequalis extitit. Sic Aprili & Maio Stellas Secundae magnitudinis referebat, succesiueque ita decrescendo, per Iunium, in Iulio & Augusto Fixis Tertiae quantitatis par fuit: adeo vt tunc maioribus in Cassiopea Stellis, quas etiam tertij status censentur, quam similima foret; postea per Septembrem magis magifque extenuata Octobri & Nouembri Quartas in ordine Stellas repraesentabat; Tuncque praesertim Mense Nouembri, vndecimae illi Cassiopeae Stellae, cui proxima erat, non dispar cernebatur; ita vt vna ab altera insensibiliter discerneretur: Porro in fine eius Anni & Ianuario sequentis, Stellas Quintae formae vix excedebat. In Februario Sextas & minimas quasque adumbrabat, donec vltimo Mense Martio adeo exilis reddita sit, vt conspici vlterius prorsus desineret.” 45 Brahe (1648), 272. 46 Ebben az esetben napi parallaxisról van szó. Tycho a későbbiekben próbálkozott egyes csillagok éves parallaxisának mérésével is, amiről be is számolt egy Keplerhez, 1599. december 9-re keltezett levelében: „E stella Polari vel quavis alia subtiliter eruere, an orbis annuus Terrae a Copernico excogitatus, si is esset, octavae sphaerae stellis aliquantulam insinuet Parallaxin, iam ante saepius et diligenter experiri tentavi: verum nihil eiuscemodi, diligenti facta animadversione, hactenus comperi.” [A Sarkcsillag, vagy más gondosan kiválasztott csillag [mozgásából], a Kopernikusz által kigondolt éves földi pályát, mely ha létezik, a nyolcadik ég csillagainak [emiatt] parallaxissal kell rendelkezniük, ezelőtt gyakran és szorgalmasan próbáltam megtalálni, de ilyenfajtát, bár nagyon szorgalmasan figyeltem, nem találtam.] Ld. Brahe (1925), 209. A különféle parallaxisok definíciójáról ld. Marik (1989), 93–100.

12

gondolt égi régióban kellett keletkeznie. Az öt évvel később, 1577-ben megjelent nagy üstökös hasonló problémákat jelentett, ezekre később visszatérek (2.3. fejezet). Az új csillagról sok nyomtatvány jelent meg, melyek száma felülmúlta az addig bármelyik égi eseményről megjelent beszámolókét.47 Ezek jelentős részét Tycho kiadta az Astronomiae Instauratae Progymnasmata c. művében,48 saját kritikai megjegyzéseivel együtt. 2.2 Előzmények 2.2.1 Irodalmi példák Az új csillag megjelenésének hatására sok megfigyelőnek eszébe jutottak korábbi hasonló esetek, melyekről valamikor olvashatott. Ezekről eddig is tudtak, de mivel létük ellentmondott az arisztotelészi elképzeléseknek, általában nem vettek róluk tudomást. Most azonban a helyzet megváltozott, az eddig elfelejtett emlékek felidéződtek, és az új csillagról írott beszámolók megemlítették a régi szerzők véleményét. 2.2.1.1 A hiányzó Pleiad Az egyik legismertebb eset a hiányzó Pleiadé. Ovidius írja a Római naptárban a Pleiadok csillagairól: Száma ezeknek hat, bár hetet emlegetünk. Mert hatot ért a szerencse, hogy őket egy isten ölelte. Azt mondják, Sterope Marsnak a kedvese volt. Alcyonét Neptunus ölelte, s a büszke Celaenót; Maiát, Electrát s Taygetét Iupiter. És végül Merope a halandó Sisyphusé lett, Resteli is tettét s egymaga rejtve marad. Vagy mert tán Electra se bírván Trója bukását nézni, kezével azért fedte be szép szemeit.49 Az igen népszerű Hyginus hasonlóan számolt be róluk, „[e]zek számát hétnek mondják, de senki sem képes hatnál többet látni.”50 Az elveszett Pleiad népszerűségét mutatja, hogy még a 19. század elején is idézte Kmeth Dániel egy csillagászati ismeretterjesztő könyvében.51 2.2.1.2 Hipparkhosz csillaga Másik nevezetes, az antikvitásból származó égi esemény Hipparkhosz új csillaga, melyről Pliniusnál olvashatunk egy rövid beszámolót: „Ugyanaz a Hipparkhosz, kit nem lehet eléggé magasztalni, mindenki másnál érthetőbben kimutatta, hogy a csillagok az emberek rokonai, és hogy lelkünk részét képezi az égnek. 47

Hellman (1944), 111. Brahe (1648). 49 Ovidius (1986), 75. 50 Hyginus (1510), II.21: „Hae numero septem dicuntur, sed nemo amplius quam sex uidere potest.” Lynn (1900). 51 Kmeth (1823), 318: „Antiquissimi auctores uti Homerus, Attalus, Geminus sex tantum in Pleiadibus numerarunt stellas, cum posteriores ut: Simonides, Varro, Plinius, Aratus, Hypparchus, Ptolemaeus eas septem esse noverint, communisque opinio fuerit septimam ante bellum Troianum apparuisse.” 48

13

Felfedezett olyan új csillagot is, mely az ő idejében keletkezett, és nappal ragyogott. Sokat figyelte a csillagok mozgását, és erősen hajlott arra a felfogásra, hogy ez a jelenség általános, és azok a csillagok is mozognak, melyeket állóknak minősítünk. Arra is volt bátorsága – ami különben az isten ellen elkövetett bűnnek számít – hogy a jövő nemzedék számára megszámlálja a csillagokat, és azokat jegyzékbe foglalja.”52 Ezt a csillagot, mely feltehetően üstökös volt valójában, kapcsolatba szokták hozni egy kínai megfigyeléssel,53 és VI. Mithridatész Eupator pontuszi király születésével.54 Plinius szerint ez a jelenség vette rá Hipparkhoszt, hogy elkészítse az első csillagkatalógust. 2.2.1.3 Claudianus A következő „irodalmi” új csillag Claudius Claudianus egyik költeményéből való.55 Az ámuló nép fényes nappal látott volna egy „új csillagot”. Ezt az eseményt i.sz. 398-ra szokták datálni, és megemlíti többek között Tycho Brahe is.56 Brahe maga és később Alexandre Pingré57 is a Vénusznak gondolta ezt az objektumot, míg újabban Richard Stothers tűzgömböt vagy tényleg egy szupernóvát tekintett elképzelhetőnek.58 2.2.1.4 Haly és Albumasar A következő említést érdemlő objektumok már nem az antikvitásból hagyományozódtak, hanem az iszlám csillagászok megfigyeléseinek az eredményei. Az első egy üstökös, melyet Albumasar59 látott a Vénusz fölött. Ez ellentmondott Arisztotelésznek, és ezzel Albumasar is tisztában volt: „Azt mondta Albumasar: A filozófusok és Arisztotelész szerint az üstökösök a tűz szférájában találhatók, és közülük semelyik sem keletkezik az égben, mivel az ég nem változik. De ebben mindannyian tévednek. A saját szememmel láttam egy üstököst a Vénuszon túl. És tudtam, hogy a Vénusz fölött volt, mert a színére nem volt hatással [a Vénusz]. És sokan mondták nekem, hogy láttak üstököst a Jupiteren, és néha a Szaturnuszon is túl.”60 A másik objektum az 1006. évi szupernóva.61 Ibn Ridwān62 Ptolemaiosz-kommentárjában számolt be az észleléséről: „Amikor elkezdtem tanulni, egy jelet láttam, mely a Skorpió csillagképben jelent meg, és oppozícióban volt a Nappal. Ez utóbbi a Taurus 3. fokában volt, míg a csillag maga a

52

Plinius (1973), 73–74. Ho (1962), 145. 54 Fotheringham (1919), Lundmark (1921), Stephenson (1976). Eltérő datálással szintén üstökösnek véli Ramsey (1999). 55 Claudianus (1824), 276–277. „Visa etiam medio, populis mirantibus, audax // Stella die, dubitanda nihil, nec crine retuso // Languida, sed quantus numeratur nocte Bootes.” 56 Brahe (1648), 333. 57 Pingré (1783), 306. 58 Stothers (1977). 59 Pingree (2008). Albumasar a latinosított neve Abū Macshar, perzsa asztrológusnak. 60 Thorndike (1954) angol fordításából. 61 Goldstein (1965). 62 Arnaldez (2008). 53

14

Skorpió 4. fokában. A csillag nagy [fényes] volt, kör alakú, és háromszor olyan fényes, mint a Vénusz. Az egész horizont világlott fényétől.”63 Ez a leírás ismert volt a középkori Európában, amit egy, a spanyol területen 1238 táján keletkezett üstökösökről szóló mű igazol.64 2.2.2 „Háromféleképp lehet beszélni…” Feltétlenül érdemes megemlíteni még egy középkori hagyományt, melyet sok esetben fel lehet ismerni a változócsillagokról szóló értekezésekben. Ez megmagyarázza azt is, hogy miért volt például az elveszett Pleiad oly népszerű. A már említett conches-i Vilmos írta Dragmaticon című filozófiai munkájában: „A szerzők háromféle módon foglalkoznak az égi dolgokkal, úgymint mitológiailag, asztrológiailag és csillagászatilag. Nemroth, Hyginus és Aratus mitológiailag tárgyalja, fenntartva, hogy egy bikát elhelyeztek az égen csillagképpé változtatva (Taurus) és hasonlóképp [a többivel]. Az éggel való foglalkozásnak ez a módja nagyon szükséges, mert ennek köszönhetően megtudunk valamennyit minden egyes csillagképről: nevezetesen az ég mely részében található, hány csillagot tartalmaz és azok hogy vannak elrendezve. Másrészről, asztrológiailag foglalkozni velük annak megállapítása, hogy mi látszik ott [az égben], függetlenül attól, ott van-e vagy sem. Mert sok égitest látszódik a legfelső régióban levőnek, noha nincsenek ott, mivel látásunk megtévesztetett. Martianus és Hipparchus így tárgyalja őket. Csillagászatilag beszélni ugyanezen dolgokról viszont az igazság kifejtése a csillagokról, attól függetlenül, hogy így látszik-e vagy sem. Ezen a módon vizsgálja a tárgyat Iulius Firmicus Maternus és Ptolemaeus.”65 Ha nem is pontosan ezeket a meghatározásokat használva, de könnyen belátható, hogy a beosztás maga valóban használatban volt sokáig.66 Az elveszett Pleiadok esete nyilvánvalóan a mitológiai beszédhez tartozik, Tycho pedig a csillagászati és az asztrológiai beszédet is használta. Az új csillag is szépen mutatta, hogy az égi jelenségekről háromféleképp beszéltek. Nyilván a csillagászati tárgyalás a legérdekesebb számunkra, de helyenként az asztrológiai és – a mitológiai helyett – a teológiai megközelítés is érdekessé vált. Ezekről a későbbiekben lesz bővebben szó (3.3.5. fejezet). 2.3 Az új csillag (és az 1577. évi üstökös) hatása Az új csillag megjelenésének több fontos hatása volt. A legfontosabb talán az volt, hogy Tycho Brahe pontos mérései nem tudtak napi parallaxist kimutatni, aminek a hiánya a csillag helyét Brahe számára egyértelműen a nyolcadik szférába, az állócsillagok közé tette. Ennek 63

Thorndike (1950), 60. Ez hasonló de nem azonos szöveg azzal, mint amit Goldstein (1965) használt. A koordináták kissé eltérnek (Goldstein 15 fokot ad a Taurusra és a Skorpióra is), de nem annyira, hogy a két szöveg azonos eredetét kétségessé tennék. 64 „Liber de significatione cometarum”, Thorndike (1950), 16–61. 65 William of Conches (1997), 41. William ugyanezt az elképzelést megírta a Dragmaticon korábbi változatában, a hirsaui Vilmos neve alatt kinyomtatott Philosophában (Guilielmus Hirsaugiensis (1531), 30) és egy másik korai írásában, William of Conches (1999), 53 is. 66 Zsoldos (2004, 2010a).

15

nyilvánvalóan nagy jelentősége volt, mivel a Hold feletti szférák változhatatlannak és romolhatatlannak voltak gondolva. Nem elég, hogy egy új csillag megjelent ott, ahol azelőtt semmi sem volt látható – ezzel a változhatatlanság elve sérült, de másfél év után el is tűnt, amivel a romolhatatlanság feltételezése is bizonytalanná vált. Hasonló eredményeket kapott Brahe az 1577. évi üstökös megfigyeléséből. Mérései alapján ez is a Holdon túl levőnek mutatkozott.67 Egy másik jelentős következménye Tycho eredményeinek az 1577. évi üstökössel kapcsolatban az Arisztotelész-féle keletkezési mechanizmus tarthatatlanságának kimutatása. Az ókorból örökölt elmélet szerint az üstökösök nem égitestek, hanem földi kigőzölgések, gőzök és gázok, melyek még a Hold alatt lángra lobbannak.68 Az üstökösöket többek között ezért nem figyelték meg még annyira sem, mint a bolygókat: egy légköri jelenség nem volt érdekes egy csillagász számára. Ez a hozzáállás a középkor végén megváltozott, amit Paolo Toscanelli és Johannes Regiomontanus észlelései is bizonyítanak.69 Tycho saját mérései alapján az üstököst messze a Hold fölé helyezte, a Vénusz szférájába. Ilyen fényes objektumnak olyan magasságban igen nehéznek kellene lennie, az pedig elképzelhetetlen, hogy ez kigőzölgésekből létrejöhessen. 2.4. Cyprianus Leovitius Cyprianus Leovitius cseh csillagász és asztrológus műveinek jelentőségéhez képest igen hosszan tartó hatást fejtett ki a változócsillagászat történetében, ezért érdemes egy kicsit részletesebben foglalkozni vele. Leovitius 1524-ben született Hradec Královéban (Königgrätz).70 Wittenbergben tanult, majd a pfalzi gróf, Ottheinrich asztrológusa lett. A későbbieken a Duna melletti Lavingában volt iskolaigazgató. Bár tervezte, hogy hazaköltözik (a városi tanácstól sörfőzésre is engedélyt kapott), 1574-ben meghalt, mielőtt e tervét valóra válthatta volna. Saját korában ephemerisei miatt volt ismert és elismert, illetve sokan ismerték és használták asztrológiai munkáit is. Ami miatt még a 19. században is jelentős hatást gyakorolt, az egy kicsi, négyoldalas füzet volt az 1572. évi új csillagról, melyet 1573 elején jelentetett meg. 71 Először leírja saját megfigyeléseit: „Egy új csillag fénylett fel újabban, ragyogó és hatalmas, nagyobb bármelyik bolygónál, melynek természetét az égben november 25-én és a következő néhány napban műszerrel megvizsgálni kezdtem. Különböző színei voltak: november végén a színe aranysárgának és fehérnek tűnt, december kezdetén vöröses volt, mintegy vérvörös. December közepe körül aztán egyfajta keveréket mutatott, mintha az említett színek vettek volna benne részt. Ebből arra lehet következtetni, hogy az említett csillag a Jupiter és a Mars által fénylett fel: e két bolygó, de főképp a Jupiter nem esik messze a Taurustól, ami alatt az új csillag fénylik. Mert az új csillagnak az égben elfoglalt helye a Taurus 8. fokához van feljegyezve, és északi szélessége az ekliptikától körülbelül 50 fok. Saját testével pontosan a Cassiopeia székébe esik, és a széknek azt a részét érinti, ahol a Cassiopeia feneke kezdődik. És mivel a Cassiopeia csillagképe a világ pólusához közel van, és ezért 67

Hellman (1944), 129–130. Arisztotelész (1978), Heidarzadeh (2008). 69 Jervis (1985). 70 Oestmann (2002). Mayer (1903) szerint 1514-ben született. 71 Leovitius (1573a). 68

16

számunkra mindig látható, és soha nem tűnik el az első mozgató okán: megesik, hogy az a csillag is mindig a horizontunk fölött mutatkozik és kör alakban forog, és délutáni időben, amikor a Nap sugarai már lejjebb kerültek és meggyengültek, a szokottnál korábban látható, például két vagy három órával a dél után. Azonkívül a nevezetes csillag nagysága és fényessége, továbbá távolsága a Zodiákustól olyan volt, hogy a Nap sugarai nem tudták egészen elnyomni. A csillag semmi [olyan] mozgását, mely saját természetéből adódik, nem figyelhettem meg. Tehát egyazon helyen maradt közel két teljes hónapig. Most pedig úgy látszott nekem, hogy egy hónap alatt a csillag jelentősen elmozdult, három fokot északra a Cepheus csillagkép felé: nagyságában és fényességében napról napra egyre inkább csökkenve, úgyhogy azt vélem, rövidesen el fog tűnni. De halványodása közben a vérvörös és piros minden árnyalata megfesti.”72 Ezek teljesen rutinszerű megfigyelések, egy teljesen érthetetlen megjegyzéssel. Miután megállapította, hogy nincs megfigyelhető mozgása a csillagnak, és ugyanazon a helyen maradt két hónapig, teljesen váratlanul kijelentette, hogy egy hónap alatt a csillag jelentősen elmozdult észak féle. Az ilyen állítások miatt Leovitius hihetősége nagyon lecsökkent a 20. században, így a leírás most következő részéé is. Észlelései ismertetése után ugyanis így folytatja: „A históriák elmondják, hogy I. Ottó császár idejében, A.D. 945-ben hasonló csillag lángolt fel az ég majdnem ugyanazon a helyén. Ekkor Európa különböző tartományait nagy változások, többnyire rosszak érték, leginkább a Germániába beözönlő idegen népek miatt. Sokkal gazdagabb híradás van pedig a históriákban 1264-ből. Nagy és fényes csillag jelent meg az ég északi részén a Cassiopeia csillagkép körül, melynek hasonlóképpen nem volt üstöke és saját mozgás nélkül való volt: nem sokkal később Germánia két legkiválóbb és legvirágzóbb családját meggyilkolták, és Germánia választófejedelmei és hercegei között ellentétek támadtak, interregnum volt hosszú évekig, amit mészárlás követett.”73 A két itt említett csillag utóéletére még többször visszatérek. Létezésük eléggé vitatott, mivel ebben a két évben, 945-ben és 1264-ben, egyaránt megfigyeltek nagy üstökösöket, és nyilvánvalónak tűnhet, hogy Leovitius egyszerűen összekeverte őket. Ez ellen azonban fel lehet hozni, hogy (1) bár a 945. évi üstökös pályájáról nincs adatunk, de az 1264. évi a Cassiopeiánál délebbre volt,74 (2) mindkét üstökösnek jól látható csóvája volt, szemben Leovitius leírásával. Sajnos nincs más, független forrása ezeknek az objektumoknak. Egy korabeli szerző idézi őket, de mivel az ő műve Leovitiusé után jelent meg, volt lehetősége megismerkedni azzal, másrészt 1264-ben ő kifejezetten üstökösről beszélt.75 Egy másik, szintén nem függetlennek tekintheti idézet Wilhelm Misocacusé, aki magyarra fordított Prognosticonjában a 945. évvel kapcsolatban mondja: „945. Eßtendőben első Otho feiedelemsęgébe Cométa tetszöt, Köuetkezénec nagy változássoc vtánna és soc veßedelmec, főkęppen idegen nemzetség miat, Német orßagban, Olaßorßágba kedig nagy ęhség lőn.”76

72

Leovitius (1573a), A2r–A2v. Leovitius (1573a), A2v–A3r. Saját fordításom. 74 Kronk (1999), 155, 218–222. 75 Dreyer (1890), 66. A szerző Johann, Graf von Hardeck, aki 1573-ban a wittenbergi egyetem rektora volt. A mű, melynek címe Orationes duae. Una de legibus et discipulina. Altera de Cometa inter Sidera lucente in mensem septimum, continens commonifactionem de inpendentibus periculis, Wittenberg, 1573, nem áll rendelkezésemre. 76 Misocacus (1578), B3r. 73

17

Valószínűleg Leovitiust idézte, bár az 1264. évi objektumot már nem említette meg. Másrészt, még ha létezésük igen valószínűtlen is, de nem lehetetlen. Az ég azon részén két olyan csillag is található, melyek kifényesedhettek az adott években. E két csillag – ρ Cassiopeiae és HR 8752 (=V509 Cassiopeiae) – mindegyike sárga hiperóriás, igen instabil atmoszférával és elég változatos fénygörbével.77 Néhány száz évenkénti kifényesedéseket a csillagfejlődés se zár ki. Egy nagy tömegű csillag tömegvesztése nem mindig folytonos, hanem időnként epizodikus. Ilyenkor héjakat dob le, melyek tömege ha eléri az 1 naptömeget, a ledobódás 350 évenként ismétlődhet meg.78 A héjledobás fényváltozással is jár – a fenti esetben 0.5 magnitudót számoltak kék színben –, tehát előfordulhat ilyen időskálán kifényesedés. Természetesen ez nem bizonyítja a Leovitius által említett adatok valódiságát. Mitől olyan érdekesek ezek a csillagok? Ha megnézzük, 945, 1264 és 1572 között a különbség 319 illetve 308 év, ami ha nem is azonos, de aránylag közel van egymáshoz. Ez a közelség már a 17. század végén feltűnt, és a periodicitás lehetősége is felmerült.79 Ha pedig visszafelé továbbszámolunk, időszámításunk kezdetéig jutunk,80 ami érdekes spekulációkat eredményezett a 19. században (3.6.4. fejezet). 2.5. További új csillagok Már szó volt néhány, a régebbi irodalomból idézett, újnak gondolt csillagról. A 17. század elején aztán több valóban újnak tekinthető csillagot fedeztek fel. Az elsőt még 1596-ban fedezte fel David Fabricius (ez a Mira Ceti), aki így írt róla Tychónak egy levélben: „…fenti évben augusztus 3-án reggel a Jupitert készültem megfigyelni, távolságát megmérni a nevezetesebb szomszédos csillagoktól (melyek a nyári légkör és a hajnalpír miatt ... alig látszottak), amikor délen, a Cet csillagképben egy szokatlan, és azelőtt e helyen e magnitúdóval nem látott csillagot vettem észre, melyet pozíciója és megjelenése miatt üstökösnek gyanítottam. Ezután megnéztem az éggömbömet, átnéztem a Porosz táblázatokat, vajon esetleg ilyen fényes csillag van-e benne, de semmit se találtam, ami a pozícióhoz és a látott nagysághoz többé-kevésbé illett volna.”81 Giovanni Battista Riccioli 1651-ben megjelent enciklopédikus munkájában összefoglalta az addig megismert változócsillagokat (új csillagokat), igen tanulságos végignézni őket:82 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9.

Az elveszett Pleiad. Hipparkhosz új csillaga. Egy új csillag, ami Hadrianus uralkodása alatt látszott (i.sz. 130-ban). Egy új csillag látszott i.sz. 389-ben, amikor a gótok Alaric vezetésével feldúlták Rómát. Három évvel később, i.sz. 392-ben is látszott egy új csillag. Claudius Claudianus versében említ egy új csillagot, amelyet i.sz. 398-ra szokás datálni. Leovitius első csillaga 945-ben. A második csillag 1264-ből. A nevezetes 1572. évi új csillag.

77

Zsoldos (1986), Zsoldos és Percy (1991), Percy és Zsoldos (1992). Maeder (1989), 21–22. 79 Kirch (1687). 80 Chladni (1818), 379. 81 Schönfeld (1869), fordította Zsoldos Attila. 82 Riccioli (1651), 130–133. 78

18

10. 11. 12. 13. 14. 15. 16.

A Mira első megfigyelése 1596-ban. Egy ma is aktív változócsillag, a P Cygni felfedezése 1600-ban. Egy bizonytalan objektum 1602-ből. Az 1604. évi új csillag. Az Androméda-köd első feljegyzett megpillantása. Venceslav Pantaleon Kirwitzer által látott új csillag az Indiai óceánon. A Mira Ceti újrafelfedezése 1638-ban.

Az első, második és hatodik csillag már korábban szóba került. A harmadikról, amelyiket Hadrianus alatt lehetett volna látni, Cassius Dio számolt be: „Végül kijelentette [Hadrianus], hogy látott egy csillagot, amiről feltételezte, hogy Antinoushoz tartozik, és lelkesen hallgatta a követői által kitalált történeteket, hogy a csillag valóban Antinous szelleméből jött létre, és akkor jelent meg először.”83 A negyedik i.sz. 389-ben jelent meg Marcellinus Comes (6. század) krónikája szerint. Riccioli maga nem az eredeti műre hivatkozott, hanem Johannes Cuspinianus (Spieshammer) művére, amely szó szerint idézi Marcellinust, a forrás megjelölése nélkül. „Hasonlóképp északról, kakaskukorékoláskor kelő, a Vénusz módjára fényes, elsőre fényesen ragyogó csillag jelent meg, huszonhat napig tartott.”84 Ez az új csillag nem maradt következmények nélkül, a gótok Alaric vezetésével feldúlták Rómát. Három évvel később tűnt volna fel a következő objektum, erről Niképhórosz Kallisztosz (1320 körül) egyháztörténete számolt be: „Akkoriban azonban szokatlan csodajelek voltak láthatók, melyek rossz jövőt jósoltak a Földnek. Elsőként egy váratlan és szokatlan csillag jelent meg az égen, az éjszaka közepén, a Vénusz mellett ragyogó, közel ahhoz, amit a Zodiákus körének neveznek.”85 Itt a leírás nyilván rossz, éjjel a csillag nem jelenhetett meg a Vénuszhoz közel,86 mivel az a Nappal lenyugodott. A hetedik, nyolcadik, kilencedik és tizedik csillagról is volt már szó. A tizenegyedik, a nevezetes P Cygni,87 melyet Willem Janszon Blaeu fedezett fel 1600-ban, és amiről Kepler is részletesen írt.88 Ugyancsak Kepler említett egy másik csillagot, melyet 1602. decemberében vélt a Halak csillagképben megfigyelni.89 A tizenharmadik új csillag Riccioli listáján megint Kepler nevéhez kapcsolódik, ez az 1604-ben megjelent szupernóva.90 A következő ojektum nem is csillag, hanem az Androméda-köd, amelyet Simon Marius írt le a Jupiterről szóló könyve előszavában.91 Az utolsó előtti, tizenötödik felfedezőjének a rejtélyesnek tűnő nevű Vincislaus Pantaleot nevezte 83

Dio (1925), 447. Marcellinus Comes (1846), col. 919. 85 Nicephorus Callistus (1566), 551. 86 „…in coelo mediae noctis tempore prope Luciferum refulgens apparuit…” 87 Zsoldos (2000). 88 Kepler (1606), 149–168. 89 Kepler (1604), 237. 90 Kepler (1606). 91 Marius (1614) könyve nem áll rendelkezésemre. Marius leírása az Androméde-ködről megtalálható Le Gentil (1765b), 457. 84

19

meg Riccioli, aki az Indiai óceánon utazva pillantott volna meg egy új csillagot 1618-ban. A szóban forgó utazó nem más, mint Wenceslas (Václav) Pantaleon Kirwitzer, csehországi jezsuita csillagász, aki Kínába utazott misszionáriusként. Néhány évig Goában tartózkodott, mielőtt Makaóba távozott, és goai tartózkodása alatt, 1618. november 24-én vett észre egy új csillagot.92 Az utolsó a listán pedig a Mira Ceti újrafelfedezése, Riccioli ezt a Fabricius által látott csillagtól eltérőnek gondolta. A felfedező ebben az esetben Johann Phokylides Holwarda, franekeri professzor volt.93 A lista igen vegyes képet mutat, valódi változócsillagok mellett találunk galaxist és nyilvánvalóan mitológiai objektumot is. A háromféleképp való beszéd is könnyen felismerhető. Csillagászati beszédet találunk például Tychónál, Keplernél, Kirwitzernél. Asztrológia is gyakran előfordul, nemcsak a korai leírásokban, hanem Tychónál és Keplernél is. Mitológiai beszéd példájaként említhetjük az elveszett Pleiad vagy Hadrianus csillagának esetét. Az elveszett Pleiadhoz hasonló tettet tulajdonítottak egyesek a Sarkcsillagnak is. Francesco Maurolyco egykor elveszettnek gondolt, de a 20. század közepén megtalált értekezésében a Sarkcsillagról azt írta, hogy Konstantinápoly eleste után vesztett fényességéből. 94 Ugyanezt mondta Cornelio Frangepani is 1573-ban Velencében megjelent művében,95 amiről Tychónak igen lesújtó véleménye volt.96 Létük megszokottá vált, egyre-másra fedeztek fel újabb és újabb változónak gondolt csillagokat.97 Ezek nagy része azonban nem volt valójában változó, mint később Pigott gondos észlelései be is bizonyították.98 2.6. Az első magyarázatok Ha már megjelentek az új csillagok az égen, jelenlétükre valami magyarázatot kellett találni. Természetesen nem mindenki fogadta el, hogy ezek valóban „új csillagok”. Sokan ezeket valamilyen üstökösnek tekintették, és Arisztotelészt követve a Hold alá helyezték őket. 99 Volt, aki még a létüket is tagadni próbálta (például a Mira Ceti Fabricius által való megfigyelése legalábbis kétségesnek tűnt, még Riccioli számára is)100, de az 1600 óta évtizedekig folyamatosan látható P Cygni ezeket az állításokat könnyedén cáfolta. Azok a nézetek, melyek elfogadták, hogy nem üstökösről van szó, kétféleképp próbálták magyarázni az új csillag létét. Az egyik változat elfogadta, hogy csillagokról van szó, de tagadta, hogy újak lennének. Új objektumok megjelenése nemcsak Arisztotelésznek mondott ellent, hanem a Bibliának is, hiszen Isten a hatodik napon befejezte a teremtést, és mivel a világ tökéletes, semmi sem hiányozhatott belőle. Ennek megfelelő magyarázatot adott többek között

92

Kirwitzer (1620), 11–12. Holwarda (1640) könyve nem áll rendelkezésemre. Ld. Hoskin (1977), van Berkel (2007). 94 Hellman (1960), 330: „Illud quoque in mentem venit, quod post captivitatem Constantinopolis stella polaris, quam transmontanam vocant, ut vulgo ferebatur, splendorem amisit…” 95 Frangipani (1573). A könyv nem áll rendelkezésemre. 96 Brahe (1648), 440: „Adducit quoque, sed nullo Authore atque experimento, Stellam Polarem ab expugnata et devicta Constantinapoli, delituisse: quodque ab eo tempore ejus aspectu privati fuerimus. Quae ambo mera sunt figmenta,…” 97 Például Anon. (1671). Ld. még Hoskin (1977). 98 Pigott (1786). 99 Busch (1573). 100 Riccioli (1651), 132. 93

20

Cornelius Gemma.101 Eszerint „a csillag nem új, hanem régi, az éter mélységeiben rejtőző, hatalmas távolsága miatt számunkra láthatatlan. Amikor leereszkedik, láthatóvá válik, majd felszállva ismét láthatatlanná válik.”102 Feltehetően valami epiciklusra gondolhatott, amelyen a csillag mozgott. A teremtés tökéletességéből indult ki Francisco Vallés (1524–1592)103 spanyol orvos is, aki szerint a Biblia egyértelműen bizonyítja, hogy a világ tökéletesen lett teremtve, 104 tehát új csillag semmiképp sem lehetett az objektum. Látni viszont látta a csillagot, tehát meg kellett magyaráznia jelenlétét.105 Eszerint a csillag a többivel együtt lett teremtve, de eddig nem látszott. Most is csak azért látható, mert az ég sűrűbb része alatt vezetett pályája, és ez a sűrűbb rész lencseként felnagyította a fényét. Egy másik elméletet Riccioli vezetett be, mely szerint a csillag régi, de csak egyik fele világos, a másik sötét. Mi ezt a sötét oldalt látjuk a teremtés kezdete óta. De ha Isten akaratára a csillag megfordul, új csillagként jelenik meg számunkra.106 Ez lehetett az előfutára az egyik legsikeresebb magyarázatnak, mely a francia amatőrcsillagász, Ismaël Boulliau (nevének latinosított Bullialdus alakja jobban ismert) nevéhez fűződik. Újonnan keletkezettnek vélte a csillagot Tycho Brahe. Úgy gondolta, hogy a Tejút Cassiopeiához közeli részén látható is egy hiány, mely az új csillag létrehozásához felhasznált anyag helyét jelölné.107 Szintén újnak tekintette Fromondus és Kircher, akik szerint égitestek kigőzölgései lennének új csillagként láthatók, abban az esetben, ha a Nap megvilágítja őket.108 Ezek az elgondolások természetes úton próbálták megmagyarázni az új csillagok feltűnésének okát. Természetesen a természetfeletti magyarázat sem hiányozhatott. A wittenbergi disputációkban rendszeresen úgy hivatkoztak az új csillagokra, mint amelyek Isten különleges gondviselése miatt keletkeztek. Ez nem új elképzelés, már a kora középkori Damaszkuszi Szent János így magyarázta az üstökösök létrejöttét: „ezek nem tartoznak a kezdetekben keletkezett csillagok közé, hanem isteni parancsra a megfelelő időben megjelenik, majd ismét eltűnnek”.109 Ezt a nézetet ismerték az egész középkorban, de Arisztotelész hatása miatt tévesnek gondolták. 110 2.6.1. Üstökös vagy új csillag? Már többször utaltam rá, hogy ebben az időben a terminológia elég zavaros volt. Az „üstökös” és „új csillag” fogalmak gyakorlatilag felcserélhetők voltak a szerzők jelentős részénél. Ennek azonban a pontos definíciók hiányán kívül más oka is volt. Seneca említette egy Epigenész nevű csillagászra hivatkozván, hogy kétféle üstökös van: „Kétféle üstökös van – mondja Epigenes. – Egyesek mindenfelé kiárasztják izzásukat, és nem változtatják helyüket; mások üstök módjára egy irányba nyújtják el kósza tüzüket, és elhaladnak

101

Gemma (1575), 125. Hasonlóan vélekedett John Dee, ld. Johnston (2006). Riccioli (1651), 174: „…non fuisse Novas, sed antiquas, perpetuasque latentes tamen in profundissimo aetheris, et ob immensam distantiam inconspicuas; quae postea descensu ad nos evaserint visibiles, et iterum ascensu invisibiles….” 103 Morejon (1843), 57–83. 104 A Vallés által idézett helyek: Sir 18,1; 1 Móz 2,1–2,2. 105 Vallés (1592), 45–47. Riccioli (1651), 175 elfogadhatatlannak találta. 106 Riccioli (1651), 177. 107 Brahe (1648), 452; Longomontanus (1622), 9. 108 Fromondus (1627), 124; Kircher (1656), 278–279. 109 Damaszkuszi Szent János (1958), 219. 110 Thorndike (1950). 102

21

a csillagok mellett.”111 Ez a nézet az évszázadok során fent maradt, és például Andrea Argoli (1570–1657) római professzor az elsőt az üstökösökkel, míg a másodikat a „valódi” új csillagokkal azonosította.112 Ezek után nem meglepő, hogy a korai atomista Daniel Sennertnél ezt olvashatjuk: „…az a vélemény tűnik számunkra az igazsággal leginkább megegyezőnek, mely azt állítja, hogy minden üstökös az égnek a Hold feletti részén jelent meg, és ha bárki új csillagnak nevezi őket, nem fogunk ellentmondani neki”.113 Hasonlóan, új csillagoknak nevezi az üstökösöket a wittenbergi professzor Friedrich Wilhelm Weidler is száz évvel később, noha természetesen tisztában van a különbözőségükkel.114 2.7 Újabb fejlemények: 17–18. század 2.7.1 Sokasodnak az új csillagok A 17. század közepén Riccioli még csak 16 újnak gondolt csillagot sorolt fel. Ez a szám rendkívüli mértékben megnövekedett a század végére. Ezek között találhatunk olyan nevezetes változócsillagokat is, mint az Algol (β Persei) vagy a χ Cygni, de többségük feltehetően a korabeli észlelési pontosság és a megfelelő katalógusok hiányának eredménye. 115 Ettől függetlenül, az olyan bejelentések, melyek több mint száz változócsillag felismeréséről számoltak be,116 nagy hatással voltak a kortársakra, és az ég arisztotelészi változhatatlanságának és romolhatatlanságának tételét egyre tarthatatlanabbá tették. 2.7.2 Periodicitás Igen fontos esemény volt a Mira Ceti periodicitásának felismerése. Noha a Mirát többen is észlelték a 17. század folyamán,117 a fényváltozás szabályát végül Ismaël Bullialdus (Boulliau) 1667-ben megjelent könyvében ismertette.118 Áttekintve saját és mások észleléseit, arra a következtetésre jutott, hogy az egyik fénymaximumtól a másikig majdnem 333 nap telik el. 119 Ugyanekkor megjósolta a következő pár évre eső maximumokat is. Ez igen jelentős esemény volt, először vált megjósolhatóvá egy új csillag viselkedése. Nem sokkal ezután Gottfried Kirch felfedezte a χ Cygni fényváltozását. 120 Ez a csillag a Mirához hasonlóan változtatta a fényét, de hosszabb periódussal. Kirch először 13 hónapnak becsülte az egyik maximumtól a következőig terjedő időt,121 de 1710-ben már a sokkal pontosabb periódust adott meg: 404 és fél napot (az átlagos ciklushossz 407 nap).122

111

Seneca (2004), 677. Argoli (1653), 288. 113 Sennert (1661), 66. 114 Weidler (1754), 365: „Cometae sunt stellae novae…” 115 Ezt a következő évszázadban Pigott (1786) észlelései igazolták. 116 Ld. az idézetet Geminiano Montanari leveléből, Anon. (1671), 2202: „Plura de aliarum stellarum mutationibus, plusquam centenis, at non tanti ponderis annotavi, etc.”; Hoskin (1977). 117 Argelander (1869) egységes rendszerre redukálta ezeket az észleléseket. 118 Bullialdus (1667). 119 Bullialdus (1667), 7: „Ex observationibus etiam colligimus, vnam periodum a maxima fulsione ad aliam sequentem esse dierum propemodum 333.” 120 Kirch (1687). 121 Kirch (1668), 670: „haec vero Cygni … tredecim mensibus absolvat…” 122 Kirch (1710), 211: „Et postquam hujus stellae apparentiam et disparentiam saepius observavi, comperi eam valde esse regularem, revolutionemque 404 ½ dierum servare.” 112

22

Kirch, megemlékezve a Mira periodicitásáról, tett egy igen érdekes megjegyzést. Felidézve Cyprianus Leovitius csillagait feltűnt neki, hogy a megjelenések között nagyjából 300 év telt el, de a kérdés eldöntését az utókorra bízta.123 2.7.3 Új elméletek Bullialdus már említett munkájában nemcsak a Mira Ceti peridusát határozta meg, hanem a fényváltozás mechanizmusát is igyekezett megadni. Ez szinte túl jól sikerült neki, az általa javasolt foltmodell több mint száz évig gyakorlatilag egyedüli magyarázatként szolgált. Bullialdus úgy képzelte, hogy a csillag felszínének nagy része átlátszatlan, sötét, egy kisebbik hányada pedig fénylő.124 Ahogy a csillag a tengelye körül forog, a fénylő rész egyszer láthatóvá válik a földi megfigyelő számára, egy idő után pedig eltűnik. A napfoltok valódisága már nem volt kétséges, így kézenfekvő volt a csillagok fényváltozásának okát hasonló jelenségre visszavezetni. Mint már említettem (ld. 2.6. fejezet), hogy Riccioli kicsit hasonló elképzelést javasolt 1651-ben. Bullialdus erre nem hivatkozott, amit a későbbiekben volt, aki a szemére hányt.125 Valamelyest hasonló módon képzelte el az új csillagok megjelenésének okát Descartes is. A hasonlóságot a Descartes által feltételezett folt képviseli, mely elfedi a csillag teljes felszínét, ezáltal láthatatlanná téve előttünk.126 A csillag újbóli felvillanásának oka pedig abban található, hogy a Descartes által elképzelt folyamatos anyagbeáramlás (az elsőrendű részecskéké) egy rövid időre több részecskét visz a csillagra, és ezek a foltot eltakarják.127 Mások újabb elméletekkel kísérleteztek. Newton úgy gondolta, hogy a csillagok egy idő után elhalványodnak, és új csillagként való megjelenésük oka az, hogy a behulló üstökösök pótolják az elhasznált anyagot.128 Maupertuis a bolygók alakjáról írott tanulmányában felvetette annak a lehetőségét, hogy egyes csillagok alakja nem gömb, hanem a forgás miatt lapult, inkább malomkőre emlékeztető. A fényváltozás oka ebben az esetben az lenne, hogy különböző fázisokban különböző hányadát látnánk a csillag felszínének. Mivel a fényesség arányos a felszínnel, ezért különböző időpontokban más és más magnitúdót észlelnénk.129 Ezek az újabb elméletek egy fontos szempontban különböztek a korábbiaktól. Amíg csak az 1572. és 1604. évi új csillagokat kellett megmagyarázni, addig a fő hangsúly azon volt, hogy újak. Tehát igen sok esetben egy keletkezési mechanizmust kellett megadni, aminek az eredménye nem minden esetben lett csillag. Például a németalföldi Franco Burgersdijk úgy képzelte el, hogy már létező, de kicsi és nem látható bolygók a mozgásuk során közel kerülnek

123

Kirch (1687), 648: „…annorum inter observationes has trinas interstitio fere aequali…” Bullialdus (1667), 12–13. 125 Hill (1754), ZZv: „…this was, however, not an absolutely new opinion, for Riccioli had advanced it in 1651,… Builland was wise in dropping the supernatural part of this system, but he would have been more honest to have confessed where he got the natural.” 126 Nem meglepő módon Descartes példája a hiányzó Pleiad volt, Descartes (1644), 141. 127 Descartes (1644), 141–142; Descartes (1983), 140–141; Gaukroger (2002), 153. 128 Newton (1713), 481: „Sic etiam Stellae fixae quae paulatim expirant in lucem et vapores, Cometis in ipsas incidentibus refici possunt, et novo alimento accensae pro Stellis Novis haberi.” 129 Maupertuis (1732), 77–78. 124

23

egymáshoz, és együttes fényük új csillagként válik láthatóvá.130 Hasonlóan, Athanasius Kircher és még korábban Libertus Fromondus a Nap által megvilágított kigőzölgéseknek vélte ezeket az objektumokat.131 Mindkét esetben a csillag valóban új lenne abban az értelemben, hogy azon a helyen előtte semmi nem látszott. Viszont egyik sem csillag a töbi állócsillaghoz hasonlítva. Azok ugyanis nem megvilágított kigőzölgések, vagy véletlenszerűen összetalálkozó, amúgy láthatatlan kicsi bolygók, hanem az égen mindig látható objektumok. Ezekkel ellentétben az új elméletek már létező csillagokkal foglalkoztak. A feladat „mindössze” az volt, hogy valamilyen mechanizmussal elérjék, hogy más-más időben más-más fényességgel lássuk a változókat. A következő részben erre a kérdésre visszatérek (3.3.5. fejezet). 2.8. Az osztályozás kezdete132 Gottfried Kirch felfedezése, hogy a χ Cygni is periodikusan változtatja a fényét, nemcsak egy újabb változócsillagot jelentett az egyre gyarapodó listán. Igen jelentős volt a periodicitás ténye. Ezzel a Mira Ceti mellé még egy ilyen csillag került, azt mutatva, hogy a periódus nem egyszerűen ez egyik új csillag különlegessége – mint például az, hogy az 1572. évi szupernóva másfél év után eltűnt, míg ezzel szemben a P Cygni évtizedeken át látható volt – hanem egy olyan tulajdonság, mely egy bizonyos fajta változótípusra jellemző lehet. Valóban, ennek felismerése nem váratott magára, és a 18. század elején megjelent az új csillagok első osztályozása. A szerzője Johann Christoph Sturm133 altdorfi professzor volt. Az osztályozás egy matematika tankönyvben jelent meg, ami a kor szokásainak megfelelően csillagászatot is tartalmazott.134 Az osztályozás maga eléggé kézenfekvő: „Háromféle csillagot jelölhetünk meg ezekkel a nevekkel: Az (1.)-be tartoznak azok az állócsillagok, melyek különleges tulajdonságai a korábbi időkben ismeretlenek voltak, végül korunkban, egy bizonyos időben elhalványodni látszottak, és aztán teljesen el is tűntek, de egy bizonyos idő után, újra feltűntek ugyanazon a helyen, és egy meghatározott magnitúdóig elkezdtek fényesedni… (2). Azok az állócsillagok, melyek szintén újabban jelentek meg égben, előtte sosem látszódván, és egy bizonyos idő után eltűntek, soha újra meg nem jelenve… (3). És végül az üstökösök is, melyek bolygók módjára mozognak az állócsillagok alatt, és nemcsak szerteágazó sugaraik vannak, mint az előzőeknek is, de általában csóvájuk is, az új csillagok közé tartozónak tekintetnek, noha inkább üstökös vagy csóvás(?) csillag néven ismertek…”135 A fényváltozás okára nézve Sturm különbséget tesz első osztálya és a maradék kettő között. Először is, a különleges (azaz periodikus) csillagok egykorúak a többi állócsillaggal, míg az 130

Burgersdijk (1631), L4v. Kircher (1656), 278–279, Fromondus (1627), 124. 132 Részletesebben ld. Zsoldos (2010a). 133 Sturmról ld. Gaab et al. (2004). 134 Sturm (1704), 169–450. 135 Sturm (1704), 413–414: „Triplex praecipue stellarum genus his significati nominibus potest: (1) Illarum fixarum quae superioribus seculis hac sua extraordinaria proprietate incognitae, hoc ultimo demum deprehensae sunt certo tempore gradatim imminui ac tandem e conspectu penitus evanescere, sed certis temporis intervallo alio interjecto, denuo eodem loco conspici caeperunt at nova iterum incrementa subire, usque ad determinatam iterum magnitudinem… (2) Illae quoque fixae, quae in coelo noviter comparuerunt, antea nunquam visae, et interjecto tempore iterum disparent, nunquam iterum appariturae… (3) Denique Cometae quouque planetarum more sub fixis errantes, et coma non solum, quam praecedens etiam habuerat, sed cauda quoque ordinarie praediti inter novas stellas communiter censentur; quamvis Cometarum aut caudatarum stellarum nomine magis notis…” 131

24

ideiglenes csillagokról és üstökösökről úgy gondolja, hogy azok újonnan keletkeztek és el is pusztulnak. Sokkal fontosabb azonban az, hogy megadja az első osztály csillagai fényváltozásának az okát: „Néhány okos ember megmagyarázni törekedett e csillag [Mira Ceti] felváltva történő megjelenésének és eltűnésének okát: vagy feltételezték, hogy az ég mélységeibe felemelkedik, és újra alászáll ugyanarra a helyre, vagy pedig egy olyan csillag tengelykörüli forgását javasolták, melynek egyik oldala fényes, a másik átlátszatlan és sötét.”136 Az első elmélet Cornelius Gemma, John Dee és mások nevéhez köthető (ld. 2.6. fejezet). Noha eredetileg az 1572. évi Tycho-féle új csillag megjelenésének magyarázatára találták ki, Sturm itt a periodikus változókra alkalmazta. A másik elmélet a Bullialdus-féle foltmodell (2.7.3. fejezet), ami már ténylegesen a Mira Ceti esetére készült. A másik két osztályt együtt tárgyalta Sturm, ahogy ez ebben az időben szokásos volt (2.6.1. fejezet). A fő ok, ami miatt ezeket az objektumokat újonnan keletkezettnek gondolta, az alábbi: „A korongjuk Hevelius nagy távcsövein keresztül nézve lassanként több és több csomókba oszlani látszott, melyek száma addig nőtt, míg el nem tűntek, és nagyon valószínűen ugyanez a dolog történt az új csillagok esetében, melyek ugyanazon a helyen látszódnak az állócsillagok között, melyek aztán eltűntek.”137 Sturm tehát nemcsak osztályozta a csillagokat a fényváltozásuk alapján, hanem úgy vélte, hogy az eltérő változásnak az oka is eltérő. Ebben az időben ez egy igen bátor lépés volt, évtizedekig nem akadt követője. Az osztályozás gyorsan elterjedt a csillagászok körében, noha Sturm nevét nem említették. Edmond Halley, a második királyi csillagász is észrevette a Mira és a χ Cygni egymáshoz való hasonlóságát, de a változás okának kérdését már nem érintette.138 Volt, aki az osztályozást továbbfejlesztette. A már említett wittenbergi professzor, Friedrich Wilhelm Weidler három helyett öt osztályba sorolta a változókat.139 Ezek az alábbiak: (1) Azok a csillagok, melyek egykor láthatóak voltak, de most nem azok. A legnevezetesebb példa erre az elveszett Pleiad.140 (2) Azok az új csillagok, melyek egykor ismeretlenek voltak, és láthatóságuk után eltűnvén sose jelentek meg újra. A szokásos példák mellett Weidler megemlíti a Haly és Albumasar által látott objektumokat is (ld. 2.2.1.4.fejezet). (3) Azok az új csillagok, melyek ismeretlenek voltak egykor, de még ma is látszanak. Ezek általában katalógusokból előbányászott csillagok, mindenfajta megfigyelés egyéb megfigyelés nélkül. (4) Azok a változók, melyek időről időre visszatérnek, azaz a periodikus csillagok. Érdekes módon Weidler a P Cygnit is 136

Sturm (1704), 414–415: „Causam interim commenti sunt Viri ingeniosiores hujus alternae apparitionis ac disparentiae geminam; vel ascensum aliquem in coelis perpendicularem, et subsequentem iterum descensum usque ad primum locum, vel vertiginem stellae uno suo hemisphaerio lucidae, altero vero opacae et obscurae.” 137 Sturm (1704), 416: „…quod per grandiores Hevelii tubos illorum disci paulatim in plures pluresque nucleos dissolvi, sensim spectarentur, donec tandem conspectum omnem penitus effugerent; quod dem in stellis novis inter fixas ordinarias eodem loco fixo conspectis, ac tandem evanidis, contigisse credibile est.” A hivatkozott Hevelius mű lehetett a Prodromus cometicus (Hevelius 1665), melynek a 12. oldallal szemközti B. ábrája az említetthez hasonló szerkezetet mutat. 138 Halley (1715), 355 : „This was singular in its Kind, till that in Collo Cygni was discovered.” 139 Weidler (1754), 357–365. 140 Jó példa a „mitológiai” beszédre.

25

ideszámítja. (5) Azok a csillagok, melyek megváltoztatták a látszólagos magnitúdójukat. Ez az osztály főleg változónak gyanított csillagokat tartalmazott, például az Algolt. A (3) és (5) osztályok tartalmazták azokat a csillagokat, melyeket Pigott említett cikkében kivett a valódi változók közül. Weidler megemlítette az ismert elméleteket, de nem kötötte őket egyes osztályokhoz. Érdemes még megemlíteni James Ferguson skót csillagász munkáját.141 Ebben Sturmhoz hasonlóan ő is különböző mechanizmusokat tételezett fel a különböző változótípusokra. A periodikus változóknál úgy gondolta, hogy a Bullialdus-féle foltmodell jól magyarázza a megfigyelt jelenségeket, míg az ideiglenes csillagokról feltette, hogy miután tüzelőanyaguk elfogyott, és elhalványodtak, a beléjük hulló üstökösök anyaga által újrainduló égés indul az észlelt hirtelen kifényesedéssel (ez a Newton-féle elmélet). Ismerte Maupertuis malomkerék alakú csillagmodelljét is. 2.9. A változócsillagászat első aranykora A 18. században folytatódott a változócsillagok kutatása. Egyelőre még nem volt szervezett, az észlelők esetlegesen figyelték meg őket. Felfedeztek új változókat – például Maraldi az R Hydraet 1706-ban142 – és megfigyeltek már ismerteket.143 Ekkor született Maupertuis már ismertetett elmélete a csillagok fényváltozásának lehetséges okáról.144 Mindez jó alapokat szolgáltatott a változócsillagászat első aranykorához, mely az 1780-as években kezdődött és nagyjából negyven évig tartott. Ekkor kezdte el William Herschel is a változócsillagokat észlelni,145 s noha fontos szerepe volt, a főszereplő kezdetben mégsem ő volt, hanem két angol amatőrcsillagász, Edward Pigott és John Goodricke. 2.9.1. Edward Pigott és John Goodricke Pigott146 és Goodricke147 barátok voltak, a fiatal süketnéma Goodricke Pigott hatására kezdett el csillagászattal foglalkozni.148 Néhány igen jelentős csillag fényváltozását ők fedezték fel: δ Cephei,149 β Lyrae,150 R Scuti és R Coronae Borealis,151 η Aquilae.152 Ezek közül a δ Cephei, β Lyrae és az R Coronae Borealis mostani típusuk névadója. Goodricke meghatározta a már régebbről ismert változó, az Algol (β Persei) periódusát is.153 Felvetette a lehetőségét annak is, hogy az Algol fényváltozásának oka egy, a csillag körül keringő sötét test által okozott fedés lehet (természetesen csak az ismert foltmodell alternatívájaként).154 Ezt az elképzelést azonban a 141

Ferguson (1757), 236–237. Maraldi (1731). 143 Néhány példa: a Mira Cetit észlelte Maraldi (1721), Wargentin (Nordenmark, 1941), a χ Cygnit Le Gentil (1765a), Maraldi (1721). 144 Maupertuis (1732). 145 Herschel (1780). 146 Edward Pigott (1753–1825, angol amatőrcsillagász. Hoskin (1979), McConnell és Brech (1999). 147 John Goodricke (1764–1786), angol amatőrcsillagász. Gilman (1978), Hoskin (1979). 148 Hoskin (1979). 149 Goodricke (1786). 150 Goodricke (1785). 151 Pigott (1797). 152 Pigott (1785). 153 Goodricke (1783, 1784). 154 Goodricke (1783), 482: „If it were not perhaps too early to hazard even a conjecture on the cause of this variation, I should imagine it could hardly be accounted for otherwise than either by the interposition of a large body revolving round Algol, or some kind of motion of its own, whereby part of its body, covered by spots or such like matter, is periodically turned towards the earth.” Az ötlet valódi forrása Pigott volt, mint ahogy fennmaradt jegyzetei alapján 142

26

későbbiekben elvetették, egyrészt az Algol fényváltozásában észlelt szabálytalanságok miatt, másrészt az újonnan felfedezett hasonlóan rövidperiódusú csillagok fényváltozását nem lehetett fedéssel magyarázni. Így visszatértek Bullialdus foltmodelljéhez.155 Pigott 1786-ban publikálta az egyik legjelentősebb cikket a változócsillagászat történetében.156 Ebben számba vette az addig változónak gondolt csillagokat, és gondosan végigészlelte mindet. Két csoportra osztotta őket a változás bizonyossága alapján. Megfigyeléseinek pontosságát jól jelzi, hogy az általa változónak gondolt csillagokat ma is azoknak tartjuk (ezek mai nevükkel: az 1572. és 1604. évi szupernóvák, ο Ceti, β Persei, R Leonis, R Hydrae, β Lyrae, P Cygni, χ Cygni, CK Vulpeculae, η Aquilae és δ Cephei). A cikk tartalmazta az első változócsillag-katalógust is. Ebben Pigott megadta a csillagok koordinátáit, fényességük szélsőértékét, amikor ez tudott volt, és az adatok forrását. A későbbi katalógusok évtizedekig kihagyták a nóvákat és szupernóvákat. Pigott feltehetően azért sorolta fel őket, mert periodikusnak tételezte fel ezeket a csillagokat.157 Mint láttuk, a változók első osztályozását Johann Christoph Sturm készítette a 18. század elején. Pigott is közzétett egyet cikkében, mert mint megjegyezte, e felosztás segíthet a változás okainak megtalálásában. Három csoportba osztotta a csillagokat. Az elsőbe tartoznak a hosszúperiódusú csillagok, mint például az ο Ceti, az R Hydrae, R Leonis.158 A második csoport tartalmazza a két szupernóvát, és az 1670. évi nóvát (CK Vulpeculae). Noha Pigott megjegyzi hasonlóságukat az előző csoport tagjaihoz, mégis különválasztja őket, mivel nincs bizonyíték arra, hogy periódusuk lenne. Itt is megfigyelhető Pigott ragaszkodása a megfigyelésekhez: mivel nincs észlelési bizonyíték arra, hogy ezek a csillagok periodikusak lennének, bármennyire is hisz ebben, mégis külön csoportba helyezi őket. Hasonlóan jártak el az Algol feltételezett kísérője esetében is: az észlelések látszólag ellentmondtak a feltevésnek. A harmadik csoportba a rövidperiódusú csillagokat helyezte Pigott, ezeket nagyrészt Goodricke és ő fedezte fel. Fényváltozásuk okának a foltokat jelölte meg. Goodricke korai halála (1786) után Pigott ritkán tért vissza a változókhoz. 1805-ben publikálta másik jelentős cikkét, amiben az R Scuti fényváltozását modellezte a foltmodell alapján, Herschel napmodelljét használva. 2.9.2 William Herschel és a Nap modellje William Herschel is foglalkozott változócsillagokkal, megfigyelte például a Mira Cetit és felfedezte az α Herculis fényváltozását is. Ezeknél azonban jóval jelentősebb volt, hogy megkísérelt egy napmodellt megalkotni.159

Michael Hoskin kimutatta (1979), 27–28. A később ismertetendő magyar szerzők (pl. Reviczky Antal) Christian Wolffnak tulajdonítják azt a gondolatot, hogy egy bolygó által okozott fedés okozhatja a csillag fényváltoztását. Ennek egyelőre nem találom a forrását Wolff műveiben. 155 Pigott (1786), 215: „…also the cause of their changes seem in general to be attributed to spots, and a rotation on their axis.” 156 Pigott (1786). 157 Pigott (1786), 192: „Several astronomers are of opinion, that it [a Tycho-féle új csillag] has a periodical return, which Keill and others have conjectured to happen every 150 years. This is also my opinion…” 158 R Hydrae és R Leonis a modern neveik, Pigott csak annyit mondott, hogy a Hydrában levő, illetve Mayer 420. csillaga. A modern nevekről ld. később (2.10. fejezet). 159 Herschel (1795).

27

A modell alapjául napfoltmegfigyelései szolgáltak, Úgy gondolta, hogy a napfoltok nem mások, mint „lyukak” a Nap atmoszféráján, amin keresztül a felszínt láthatjuk. Herschel a Napot a (Földtípusú) bolygókhoz hasonlónak képzelte, szilárd felszínnel, változatos domborzattal. Atmoszférával is rendelkezett, mint például a Föld. Ez az atmoszféra tartalmazott egy fénylő komponenst – ami a Nap fényét szolgáltatta – és egy átlátszót. Úgy gondolta, ezekkel a feltevésekkel meg tudja magyarázni a Nap felszínén észlelt jelenségeket, a napfoltokat és a fáklyákat. Ez a modell egészen a spektrálanalízis megjelenéséig megmaradt, kisebb-nagyobb korrekciókkal. Ezt használta fel – kis változtatásokkal – Pigott az R Scuti fényváltozásának modellezéséhez. 2.9.3 Az R Scuti fényváltozásának modellje Az R Scuti modellezéséhez160 Pigott feltételezte, hogy (1) a csillag teste szilárd és sötét, (2) tengelykörüli forgása szabályos, (3) Herschel modelljéhez hasonlóan a csillagot körülvevő anyag fénylő részecskéket generál és nyel el, (4) az R Scuti légkörében ezek a fénylő részecskék csak csekély számban vannak jelen (nyilván a Naphoz viszonyítva), mivel a változó esetenként igen halvány, (5) ezek a részecskék feltehetően nem túl nagy kiterjedésűek és köralakúak, (6) ezek a foltok állandóan változhatnak, és végül (7) relatív helyzetük megbecsülhető a fényváltozás megfigyeléséből. E feltételeket elfogadva Pigott megpróbálta megmagyarázni az R Scuti észlelt viselkedését. Például: ha a két egymást követő maximum közötti idő az átlagosnál hosszabb, ennek az lehet az oka, hogy az eredeti folt elhalványodott, és az újabb egy kicsit később jelent meg, ezáltal megnövelve az intervallumot a maximumok között. Nemcsak a levegőbe beszélt, saját észleléseit felhasználva konkrét példákat is mondott. A fenti eset az 1801. július 14 és szeptember 24 közötti 72 napos ciklust magyarázta Pigott elképzelései szerint. Hasonló módon le lehet írni a teljes fényváltozást, sőt, több folttal pontosabb egyezést is el lehet érni.161 2.9.4 Németországi fejlemények Természetesen nemcsak Angliában érdeklődtek a változócsillagok iránt a csillagászok. Európa sok országában észlelték őket, Olaszországtól kezdve Svédországig. A legtöbben azonban Németországban követték e csillagok fényváltozásait. A változócsillagászat fóruma Johann Elert Bode Berlinben kiadott csillagászati évkönyve volt (Astronomisches Jahrbuch). Eleinte inkább csak Pigott és Goodricke eredményeiről számoltak be az évkönyv hasábjain,162 de aztán megjelentek a közlemények saját észleléseikről is. Bode maga is évtizedeken keresztül megfigyelte a Mira Cetit, de sajnos az adatokat magukat nem publikálta. Hasonlóan, csak eredményekről számolt be Johann Friedrich Wurm, aki az ismert változók jelentős részét észlelte, többek között az Algolt (β Persei) és az η Aquilaet (még Antinous néven).163 Természetesen nemcsak Bode évkönyvében jelentek meg cikkek. A Zach Ferenc164 által alapított Allgemeine Geographische Ephemeriden, Monatliche Korrespondenz, majd a későbbi Correspondance Astronomique is több-kevesebb rendszerességgel közölt híreket 160

Pigott (1805), 144–145. Pigott (1805), 151: „…were the spots placed in a northern or southern latitude, or permanent ones near the poles, or were a proper inclination, given to the polar axis, they might be more satisfactory…” 162 Például Magellan (1785) vagy Bode (1785). Ez utóbbi már Julius August Koch munkáját is említi. 163 Wurm (1786, 1804, 1811). 164 Zachról és koráról lásd Balázs et al. (2004). 161

28

változócsillagokról.165 Az 1816–1818 között megjelent Zeitschrift für Astronomie szintén sokat foglalkozott a változócsillagokkal. Olbers a χ Cygniről,166 Wurm pedig a Miráról167 publikált alapos cikkeket. A danzigi Johann Heinrich Westphal pedig nemcsak megfigyelte a változókat,168 hanem gondosan meghatározta a periódusukat is.169 Ezt nem az addig szokásos módon, a ciklushosszak átlagolásával tette, hanem a legkisebb négyzetek módszerének Gauss által kifejlesztett változatát alkalmazta.170 Továbbra is fedeztek fel új változókat. A nevezetesebbek közül az R Leonist Julius August Koch találta meg 1782–84-ben.171 A 19. század elején a felfedezés folyamata egy kissé felgyorsult, így az egymás után kiadott katalógusokban egyre több és több változó került. Pigott után felgyorsult a változócsillag-katalógusok szerkesztése és kiadása. Az elsőt a fentebb említett Koch publikálta 1815-ben, majd 1823-ban Zach, illetve 1830-ban Harding tett közzé egy újabbat.172 Ezek közül Zach katalógusa a legérdekesebb, mivel az 28 csillagot tartalmaz. Ezek közül azonban csak 14 „rendes” változó, a másik 14 változógyanús objektum. Ezek forrása Pigott már sokszor idézett cikke,173 Piazzi174 és Bode175 katalógusa, és Olbers176 egy cikke. A változók osztályozására is született egy újabb próbálkozás. Olbers fejlesztette tovább Pigott klasszifikációját. Az első három csoport nála is ugyanaz, mint Pigottnál: az új csillagok, a hosszú illetve a rövid periódusú változók. Az újonnan bevezetett negyedik csoportba tartoznak aok a csillagok, melyek olykor változnak, olykor nem, ide Olbers a P Cygnit sorolta. Az utolsó, ötödik csoportba pedig változógyanús objektumokat találunk, pl. ζ Sagittarii.177 Bode 1826-ban bekövetkezett halálát tekinthetjük az első aranykor végének. Az évkönyvek szerkesztését Johann Franz Encke vette át, akinek a szerkesztési elvei nem tartalmazták a cikkek rendszeres publikálását. Mivel 1821-ben megindult az Astronomische Nachrichten, ez a változás nem okozott publikációs nehézséget a csillagászok számára. A folyóirat első 14 kötetéből azonban hiányoztak a változócsillagok, csak a tizenötödikben jelentek meg először ezen ojektumok: a Mira178 és a különleges η Carinae179 (η Argûs néven). 2.10 Friedrich Wilhelm August Argelander Argelander180 szerepét a modern csillagászat kialakulásában nehéz lenne túlbecsülni. A modern változócsillagászat kialakulásában is megkerülhetetlen szerepe volt.

165

Például Wurm (1798), Harding (1810), Zach (1823). Olbers (1816). 167 Wurm (1816). 168 Westphal (1817b, 1818). 169 Westphal (1817a). 170 Sheynin (1993), Schmeidler (1995). 171 Koch (1785). 172 Részletesebben lásd Zsoldos (1994). 173 Pigott (1786). 174 Piazzi (1814). 175 Bode (1801). 176 Olbers (1797). 177 Olbers (1816), 181–182. 178 Bianchi (1838). 179 Herschel (1838). 180 Friedrich Wilhelm August Argelander (1799–1875), német csillagász. Sticker (2008). 166

29

Bessel tanítványaként eleinte nem meglepő módon klasszikus csillagászattal foglalkozott: pozícióméréssel, pályaszámítással.181 Az 1830-as évek végén fordult figyelme a változócsillagok felé. Néhány rövidebb cikk után 1844-ben publikálta a β Lyraevel kapcsolatos vizsgálatait.182 Ennek jelentősége az utókor számára az, hogy ebben a műben szerepelt először egy csillag (esetünkben a β Lyrae) fénygörbéje, azaz a fényváltozás a fázis szerint ábrázolva (Argelander itt valójában nem fázist használt, hanem a periódust, de a napokat a periódussal elosztva fázist kapunk). A fénygörbe ötlete lassan került át a csillagászati köztudatba, feltehetően azért, mert Argelander latinul publikálta értekezését. A csillagászati folyóiratokban Joseph Baxendell használt először fénygörbét,183 17 évvel Argelander után. Ugyancsak 1844-ben jelent meg Argelander programadó cikke amatőrcsillagászok számára. Ebben olyan észlelési programokat javasol amatőrcsillagászoknak, melyeket szabad szemmel vagy kis távcsövekkel lehet megtenni, és mely programok, ha lelkiismeretesen hajtják végre, a csillagászat tudományának is hasznot hajtanak.184 Ilyen például az északi fény megfigyelése, csillagok fényességének és színének becslése, illetve a változócsillagok észlelése. Először egy kis táblázatot közöl az ismert változók adataival, majd a változás okát magyarázni szándékozó elméletekre tér ki. Hármat említ: (1) tengely körüli forgást végző nem egyenletesen fényes felszínű csillag (foltos csillag), (2) szintén tengely körüli forgást végző eltorzult alakú csillag, (3) bolygó által okozott fedés. Mindegyik ellen felhoz ellenvetéseket, végül egyiket sem részesíti előnyben. Elmondja azt is, hogy ha az amatőr elszánta magát az észlelésre, mit kell megfigyelnie és meghatároznia. Az észlelésekből meg kell állapítania a periódust. Ezután a szabálytalanságokat kell számba vennie, a periódus hosszában, a maximum és minimum fényességében. Megjegyzi, hogy mindezt egymással együttműködve könnyebben meg lehet tenni. Következő lépésként elmondja, hogy kell fénygörbét (a csillag fényessége az idő függvényében ábrázolva) rajzolni. Igen fontos annak a megfigyelésnek az ellenőrzése, mely szerint minimumban a változók általában vörösebbek – ez Argelander szerint nem reális effektus, de a döntés további észleléseket kíván. Leírja ezek után, hogy hogyan kell észlelni. Fontos, hogy az előző észlelést el kell felejteni, ellenkező esetben a prekoncepció hibás mérést eredményezhet. A cikk legfontosabb részében pedig ismerteti a róla elnevezett észlelési eljárást. Több összehasonlítót használ, egy fényesebbet, egy halványabbat, és egy közel azonos fényűt. Az összehasonlítók közti fényességkülönbséget fokozatokra osztva („stufen”), a változó fényét az öszzehasonlítókhoz becsült fokozatkülönbségekben adja meg. Például egy 1885. évi R Leonis megfigyelés: „Amikor először láttam, november 14-én, az R [Leonis] 4 vagy 5 fokozattal volt fényesebb a BD+11°2108-nál, és 3 fokozattal halványabb a BD+12°2105-nél, azaz 7.2 mag fényes volt.”185 Gondos méréssel jó pontosságot lehet elérni. Ez valóban így van, mint a 19. század végi, 20. század eleji amatőrök igen pontos fénygörbéi igazolják.186

181

Az 1811. évi nagy üstökös pályaszámítása Argelander (1823), 560 állócsillag pozíciója Argelander (1835). Argelander (1844a). 183 Baxendell (1861). 184 Argelander (1844b), 207–254. 185 Sawyer (1887), 49. 186 Külön ki lehet emelni Max Beyer kitűnő vizuális észleléseit. Beyer (1930, 1948). 182

30

Argelandernak köszönhetjük a változócsillagok elnevezését is. A pontos idejét nem tudjuk, mikor találta ki, de Humboldt Kosmosában használta először.187 Az új és változócsillagokról szóló fejezet függelékeként Argelander egy táblázatot publikált, és megjegyzéseket fűzött a változókhoz. Eben a táblázatban találjuk meg az újonnan bevezetett jelölést. Például az ötödik csillag „Leonis R, 420M.”. Ez eddig a Mayer katalógusában levő 420. csillagként szerepelt, ezután R Leonis lett belőle. Minden csillagképben az első változócsillag megkapta az R jelölést – hacsak nem volt már Bayer-féle görög betűjele. Így például a β Lyrae vagy a δ Cephei nem kapott új nevet. A másodiknak felfedezett változó S lett, és így tovább, egészen Z-ig. Argelander korában nem is volt szükség többre.188 A változócsillagok észlelését hosszú ideig nehézzé tette, hogy a magnitudó-skála nem volt definiálva 6m alatt. Ezen is Argelander és tanítványai (Eduard Schönfeld és Adalbert Krüger) segítettek, a több mint 400 ezer csillagot tartalmazó Bonner Durchmusterung létrehozásával. Ebben a hatalmas katalógusban az északi égbolt 9 magnitudónál fényesebb csillagainak koordinátáit és fényességét közölték, saját méréseik alapján.189 Ezáltal majdnem 10 magnitudóig rendelkezésre állt a fényesség skála, így halványabb csillagokat is nagyobb pontossággal lehetett észlelni. A későbbiekben Argelander tanítványa, Eduard Schönfeld kiterjesztette a katalógust – 23° deklinációig.190 Itt kell még megemlíteni, hogy ebben az időben vezette be Norman Pogson az azóta is használt magnitudó skálát, azaz, hogy egy 1 magnitudós csillag százszor fényesebb, mint egy 6 magnitudós.191 Argelander egész hátralevő életében folyamatosan észlelte a változócsillagokat. Igen fontos munkája volt az is, amiben a korábbi csillagászok megfigyeléseit összegyűjtötte, és kiredukálta őket.192 Ezzel egy elég homogén adatbázist hozott létre, amely igen nagy segítség egyes régóta ismert változók hosszútávú viselkedésének tanulmányozásához.193 2.11. A változócsillagászat további fejlődése a 19. században A század második felében egyre több és több új változót fedeztek fel. Ennek oka egyrészt az volt, hogy egyre többen keresték őket, másrészt a fotográfia csillagászati felhasználása nagy tömegben tette lehetővé felismerésüket. Míg Argelander 1850-ben a szupernóvák nélkül még csak 24 csillagot adott meg a Cosmosban közölt táblázatában,194 addig a század végén Chandler harmadik katalógusa már 393 változó adatait tartalmazta.195 A katalógus jóval több információt is megadott az egyes csillagokról: a koordinátákon és fényességen kívül az objektum színét, fényváltozásának elemeit stb. Ezzel megszűnt annak a lehetősége, hogy egy csillagász véges időn belül végigészlelje az összes változót (vagy akár csak nagy részüket), mint ahogy ezt egykor Pigott és később Argelander is megtette. A sok újonnan felfedezett változócsillag az osztályozási kedvet is életben tartotta. Természetesen még nincs nagy eltérés Olbers típusaitól, az osztályozás alapja szigorúan a fénygörbe 187

Argelander (1850), 243. Z után RR, RS… RZ, SS, ST… ZZ következett. Ezután az AA, AB, … BB, BC… QQ elnevezést használták. Ha ez se volt elég egy adott csillagképben, akkor a V[sorszám] jelölést alkalmazták, például a Leovitius csillagai kapcsán említett HR 8752 változócsillag neve V509 Cassiopeiae. 189 Argelander (1859, 1861, 1862). 190 Schönfeld (1886). 191 Pogson (1856), 295–298, Hearnshaw (1996), 74–79. 192 Argelander (1869). 193 Ld. például Marschalkó (2004) a Mira Ceti esetében. 194 Argelander (1850), 243. 195 Chandler (1896). 188

31

szabályossága és a periódus hossza.196 Ez nem meglepő, mivel a fényváltozást magyarázni igyekvő elméletek még elég kevés megfigyelésre támaszkodhattak. Hermann Klein 1873-ban tette közzé osztélyozását. Négy csoportba osztotta e csillagokat: (1) periódus nélküli változók, (2) hosszú periódusú és szabálytalan periódusú változók, (3) szabályos és igen szabályos periodusú csillagok, (4) rövid, néhány óráig tartó fényváltozással rendelkező változók.197 Edward Pickering osztályozása – kisebb módosításokkal – sokáig használatban volt. Öt osztályt különböztetett meg: „Először az időleges csillagok, melyek hirtelen megjelennek, majd lassanként eltűnnek a következő hónapokban. Az osztály legnevezetesebb tagja az, melyet Tycho Brahe megfigyelt 1572-ben. Az 1866. évi Corona Borealisbeli és az 1876. évi Cygnusbeli új csillagok lehetnek példák a közelmúltból erre az osztályra. Másodszor a változócsillagok egy jelentős hányadának a maximumtól minimumig és vissza a maximumig tartó idő hat hónap és két év között van, de a periódus és a maximum illetve minimum fényesség egy kissé változó. A fényváltozás mértéke általában igen nagy, néhány százszoros vagy akár ezerszeres lehet. Az osztály legkiemelkedőbb képviselői az ο Ceti és a χ Cygni. Harmadszor, vannak kicsi változások, melyeket sok (illetve Dr. Gould198 szerint a legtöbb) csillag mutat. Ezek a változások a legtöbb esetben szabálytalannak tűnnek, vagy legalább is a változás szabályát nem ismerjük. Az α Orionis és az α Cassiopeiae szolgálthat például. Negyedszer, bizonyos csillagok folytonosan változnak, néhány nap leforgása alatt sorozatos változáson keresztül menve, melyek pontosan ismétlődni látszanak. Úgy tűnik, két oka van e változásoknak, az egyik egy maximumot és minimumot hoz létre egy ciklus alatt, a másik kettőt mindegyikből ugyanezen idő alatt. Példaként a β Lyrae és a δ Cephei említhető. Ötödször, van egy olyan osztálya a csillagoknak, melynek tagjai az idő nagy részében nem változtatják fényüket, de szabályos időközönként néhány óra alatt fényük jelentős részét elvesztik, majd ugyanolyan gyorsan visszanyerik. Ezek a változások a legnagyobb szabályossággal ismétlődnek, így néhány esetben a periódus a másodperc tört részéig kiszámítható. Algol, avagy β Persei a legnevezetesebb tagja ennek az osztálynak, és ide tatozik még a δ Cancri és a δ Librae is.”199 Nemcsak a változók száma nőtt, a teljes változócsillagászat megváltozott a század második felében. A legjelentősebb változást kétségkívül az asztrofizika kialakulása jelentette. Egészen idáig a csillagról nyerhető információ a pozíciója és fényessége volt. 200 Ez a spektroszkópia csillagászati alkalmazásával kiegészült olyan alapvető adatokkal, mint a csillagok kémiai összetétetele és belső mozgásai (például pulzáció) vagy látóirányú mozgása.201

196

Olbers (1816), ld. 2.9.4. fejezet. Klein (1873), 278. 198 Benjamin Apthorp Gould (1824–1896), amerikai csillagász, az Astronomical Journal alapítója. 199 Pickering (1880), 17–18. 200 August Comte 1835-ben úgy vélte, hogy elképzelhetetlen, hogy valaha is lesz több információnk a csillagokról, mint alakjuk, távolságuk, fényességük és mozgásuk; Comte (1835), 8: „Nous concevons la possibilité de déterminer leurs formes, leurs distances, leurs grandeurs et leurs mouvements; tandis que nous ne saurions jamais étudier par aucun moyen leur composition chimique, ou leur structure minéralogique, et, à plus forte raison, la nature des corps organisés qui vivent à leur surface, etc.” 201 Kitűnő összefoglaló Hearnshaw (1986). 197

32

A csillagok színképe feltünően különböző volt, így hamar felmerült a klasszifikáció szükségessége. Secchi202 és Vogel203 úttörő kísérletei után a Harvard Obszervatórium rendszere vált általánossá a világban. Ennek oka nem feltétlenül a Harvard rendszer kiválósága volt, hanem mivel a fotográfiának köszönhetően ezrével tudták a csillagokat gyorsan klasszfikálni. Az eredményül kapott Henry Draper katalógus több, mint 200 ezer csillagot tartalmazott, ezzel a Vogel-féle osztályozás nem tudott versenyezni.204 Az előző századokból megöröklött mechanizmusok mellett újabbakat javasoltak a változócsillagok fényváltozásának megmagyarázására. Norman Lockyer például ismét megtagadta az új csillagoktól a csillag létet. „Meteor hipotézis-nek” nevezett elmélete szerint „Az új csillagok, akár kapcsolatosak ködökkel, akár nem, meteorrajok összeütközéséből keletkeznek, az észlelt fényes vonalak [a spektrumban] elemek alacsony hőmérsékleten keletkezett vonalai, mely elemek spektruma alacsony hőmérsékleten a legfényerősebb.”205 Lockyer maga is tisztában volt azzal, az eredményül kapott jelenség nem csillag. Másik modellt javasolt Zöllner. A csillagok felszíne egy bizonyos periódusban hideg, nem fénylő burokkal lesz befedve. A felfénylést a belső fénylő anyag előtörése és a hideg burok elégése együttesen okozná.206 Sokkal modernebbnek hat William Huggins elképzelése. Az 1866. évi T Coronae Borealis észleléséből az alábbi – általa merésznek tartott – következtetést vonta le: „A csillag színképének a jellege, kifényesedésének hirtelenségével és fényének gyors elhalványodásával azt a meglehetősen merész elképzelést sugallja nekünk, hogy a csillag valamilyen hatalmas megrázkódtatás következtében nagy mennyiségű gázt bocsájtott ki magából, hogy a jelen lévő hidrogén hozza létre valamely más elemmel együtt elégvén a fényes vonalak által reprezentált fényességet, és hogy a fotoszféra szilárd anyagát izzásig hevítette ez az égő gáz. Amint a hidrogén elfogy, a jelenségek intenzitása csökken, és a csillag gyorsan elhalványodik.”207 Az 1885. évi S Andromedae (az Androméda-ködben felvillanó szupernóva) inspirálta a következő modellt. W. H. S. Monck úgy képzelte, hogy amikor egy sötét csillag áthatol egy ködön, a légkörünkbe érkező meteorhoz hasonlóan felfénylik, és ez okozná az új csillagok jelenségét.208 Nemcsak új csillagokra kerestek modelleket, a periódikus változók működését is szerették volna megérteni. A század végére Vogel és Scheiner kimutatta, hogy az Algol spektroszkópiai kettős.209 Nem sokkal ezután már különböző változók feltételezett pályáját is kiszámolták, például Belopolsky a δ Cephei,210 míg Myers a β Lyrae211 esetében. 202

Secchi (1863, 1866), Heanshaw (1986), 57–66. Vogel (1874), 77–84. Vogel kiválóan látta, hogy egy égitest evolúciós állapota színképében tükröződik: „Die einzige rationelle Classification der Sterne nach ihren Spectren dürfte erhalten werden, wenn man von dem Gesichtspunkte ausgeht, dass sich im Allgemeinen in den Spectren die Entwickelungsphase der betreffenden Weltkörper abspiegle.” Ld. még Hearnshaw (1986), 77–84. 204 A Henry Draper Catalogue az Annals of the Astronomical Observatory of Harvard College kilenc kötetében (91– 99) jelent meg 1918 és 1924 között. 205 Lockyer (1891), 405. 206 Zöllner (1865), 251. 207 Huggins és Miller (1866), 149. 208 Monck (1885). 209 Vogel és Scheiner (1889). 210 Belopolsky (1894). Még sokáig kísérleteztek pályaszámítással cepheidák esetében, míg a 20. század 20-as éveiben a kettősséget felváltotta a pulzációelmélet. 203

33

A kettősségnek megszületett az alternatívája is. August Ritter gázgömbök sugárirányú rezgéseit tanulmányozva arra a következtetésre jutott, hogy ez is okozhat fényváltozást egyes csillagokban.212 Ez az elmélet azonban nem terjedt el, bár voltak akik ismerték és értékelték, pl. Kövesligethy Radó.213 Voltak kisebb jelentőségű, különlegesebb elméletek is a fényváltozás magyarázatára. A holland Albert Brester visszatért egy régi elképzeléshez, mely szerint a fénylő csillagot egy külső réteg eltakarja, és amikor egy belülről jövő változás hatására a burok eltűnik, akkor látjuk meg a csillagot.214 Egy másik elmélet – Daniel Vaughan alkotása – a teljes űrt kitöltő étert tételez fel. A csillag körül keringő nagy bolygók hatására a Napba jutó éter mennyisége megváltozik, ami miatt foltok keletkeznek. Ez a mechanizmus Napunkon a napfoltok periodikus viselkedését, míg egyéb csillagoknál a megfigyelt fényváltozást okozná.215 Az időleges csillagok esetében pedig azt tételezte fel, hogy az idők folyamán bolygók egyre közelebb kerülvén csillagukhoz, annak atmoszférájába lépve a meteorokhoz hasonló, csak jóval erőteljesebb kifényesedést hoznak létre.216 A huszadik században innen folytatódik a változócsillagok kutatása. Számuk jelentősen megnőtt, nemcsak a Tejútrendszerben, hanem más galaxisokban is rendszeresen észlelik őket. Az észlelések se korlátozódnak a vizuális tartományra, a rádióhullámoktól kezdve röntgensugárzásukig gyakorlatilag minden hullámhosszon lefedik az izgalmasabb viselkedést mutató csillagokat. Az elmélet is előrelépett, a csillagfejlődés, a csillagatmoszférák fizikája, a pulzációelmélet mind tovább bővítette ismereteinket a változókról. A műholdakkal végzett megfigyelések pedig olyan új távlatokat nyitottak meg, melyekre Argelander még gondolni sem mert.

211

Myers (1898). Ritter (1879), 172–183. 213 Ld. 3.6.4. fejezet. Érdekes módon egy csillagászati lexikonban is szerepelt a pulzációelmélet már 1882-ben. Gretschel (1882), 542. 214 Például Brester (1895). 215 Vaughan (1858a, 1858b). 216 Vaughan (1879). 212

34

3. A változócsillagászat kialakulása Magyarországon 3.1 Csillagászat Magyarországon a középkorban217 A latin nyugat csillagászatának első nyomai Magyarországon nem meglepő módon a kereszténység felvételéhez és elterjedéséhez kapcsolódnak. Ez nem véletlen, az egyház gyakran és szívesen hasonlította magát az éghez és az égitestekhez. Másrészt, az égi jelenségekben Istenre utaló jeleket kerestek.218 Ez a hozzáállás megmaradt a középkor végéig, Temesvári Pelbárt is hasonlóan írt a csillagászatról: „Hetedszer: ismerte az asztronómiát, mivel a Szentírásban szó van a csillagokról és a csillagzatokról. Ezekről szóló tudomány az asztronómia, tehát szükséges a teológiához, következésképpen a Boldogságos Szűz tudta.”219 3.1.1 Szent Gellért Deliberatiója Szent Gellért egyetlen fentmaradt alkotása, a Dániel 3.57–65-höz írt kommentár220 számos csillagászati utalást tartalmaz a fenti szellemben. Mint a Bevezetésben már említettem, Gellért forrása Sevillai Izidor volt, ezt Bodor András meggyőzően bizonyította a megfelelő szakaszok összehasonlításával.221 Gellért szerint a világ és a Föld gömb alakú és a hét ég tartalmazza a hét bolygót. Itt az ég jelenti az egyházat, a hetes szám pedig az egyház tökéletességét. 222 Tisztában volt a fogyatkozások okaival is.223 A csillagok és bolygók közötti különséget is ismerte, mely szerint az állócsillagok azok, melyek „örökké forognak, mert az éghez vannak rögzítve”, míg a bolygók „szabálytalanul mozgók, vagy visszafelé haladók, vagy állók.”224 Ismerte a nevezetesebb csillagképeket, és néhány fényesebb csillag nevét is. Noha Gellért valóban jól tájékozott volt kora csillagászatában, a jelek szerint nem volt maradandó hatása Magyarországon, bár valószínűtlen, hogy tudományát titokban tartotta.225 A csillagászat magyarországi történetének korai szakaszához kapcsolódik a más forrásból ismeretlen Thaddaeus Ungarus is, aki cremonai Gellért Ptolemaiosz-fordításának utolsó

217

A csillagászat magyarországi történetéről ld. Tass (1928), Kelényi (1930), Dezső (1944). Zemplén (1961, 1964, 1998). Az itt említett szerzők egy részének műveiből részleteket adott ki Mátrai (1961) és Waczulik (1984). 218 Bodor (1943), 198: „Már Izidor is, de utána Beda és leginkább Hrabanus Maurus kapcsolatba hozza a csillagászati jelenségeket a Bibliával és bennük Isten kinyilatkoztatásának misztikus értelmét keresi.” 219 Temesvári Pelbárt (1982), 165. Ford. Vásárhelyi Judit. Az eredeti Temesvári Pelbárt (1586b), p. 131 v: „Septimo sciuit Astronomiam: quia in sacra scriptura agitur de sideribus et stellis. Genesis I. Sed de his est scientia Astronomia, ergo iipsa [sic] est necessaria ad Theologiam, et per consequens beata virgo sciuit eam.” 220 Karácsonyi és Szegfű (1999). 221 Bodor (1943), 191–198. 222 Karácsonyi és Szegfű (1999), 65, 71–73. 223 Karácsonyi és Szegfű (1999), 283, 249. 224 Karácsonyi és Szegfű (1999), 295–297. 225 Nemerkényi (2004), 80: „Relevant scholarship has not hitherto been able definitely to prove the direct influence of the Deliberatio on other texts in Hungary or elsewhere in the Middle Ages…”

35

mondatában szerepel.226 Ez a mondat azonban csak egy kódexben fordul elő, a nyomtatott változatból hiányzik.227 3.1.2 Naptárszámítás (computus) A csillagászati ismeretek közé tartozott a húsvét kiszámításának módja. Mivel ez a fontos ünnep vándorolt, az egyháznak feltétlenül szüksége volt egy módszerre, hogy megmondhassa, mikor következik be a húsvét. Ezt a szerepet töltötte be a computus. A computus az iskolai oktatás szerves része volt. Az esztergomi „Tractatus de Cantica Canticorum”-kódexben található egy, a legrégebbről fentmaradtnak tekinthető diákjegyzet, mely computust is tartalmaz.228 Ez egy rövid vers, prózai betétekkel. Szintén tartalmaz – többek között – computust Szalkai László iskolai jegyzeteit összegyűjtő kolligátum, a 15. sz. végén keletkezett ú.n. Szalkai-kódex.229 3.1.3. Pécsi Egyetemi Beszédek230 A korai magyarországi csillagászati ismeretek színvonaláról jó képet ad az ú.n. Pécsi Egyetemi Beszédek, ezért erről bővebben lesz szó az alábbiakban231 A Münchenben őrzött kódexre először Csontosi János hívta fel a figyelmet.232 Noha a címe Pécs latin nevét említi (Quinque ecclesiae), a szöveg vizsgálata kimutatta, hogy a pécsi egyetemhez semmi köze nem volt. A kódex beszédvázlatokat tartalmaz, melyek a prédikátor munkáját voltak hivatva segíteni. 233 Első látásra meglepőnek tűnhet a Beszédekben található sok csillagászati hivatkozás, de a fenti Pelbárt-idézet ezek jelenlétének kellő megokolását adja. A beszédgyűjteményt feltehetően egy (esetleg több) magyar domonkos szerzetes állította össze a rend budai studium generaléja számára, a 13. század végén – 14. század elején.234 A Beszédek csillagászati vonatkozásairól két különösen fontos tanulmány készült korábban. Petrovich Ede kigyűjtötte az asztronómiai idézeteket és megpróbálta értelmezni őket, bár tartalmukat néha túl optimistán ítélte meg.235 Timkovics Pál az idézett szerzők nagy részét azonosította, és – noha nem állt rendelkezésére online vagy CD-ROM adatbázis – helyesen állapította meg, hogy a Beszédek összeállítója általában Arisztotelész régi fordításait (translatio vetus) használta.236 Ebből arra következtetett, hogy keletkezésük az 1270-es évek elejére vagy még korábbra tehető, mert ezután William of Moerbeke újabb fordításai terjedtek el és voltak használatban. Mivel azonban nem tudjuk, hogy a Beszédek írásának színhelyén valóban rendelkezésre álltak-e a legújabb fordítások, ezek hiánya felső határt nem adhat. 226

T. Tóth és Szabó (1988), 90–94; Haskins (1927), 104: „Finit liber Ptholomaei Pheludensis qui grece megaziti, arabice almagesti, latine vocatur vigil, cura magistri Thadei Ungari anno domini millesimo .c.lxxv°. Toleti consummatis, anno autem Arabum quingentessimo .lxx°. [üres hely] mensis octavi .xi°. die translatus a magistro Girardo Cremonensi de arabico in latinum.” 227 A kódex a firenzei Biblioteca Medicea Laurenzianában található MS. lxxxix. sup. 45 jelzettel. Ptolemaiosz (1515). 228 Mészáros (1961, 1973). A vers kezdősorai: „Corde corda capiunt cum // consonant concorditer…” Ugyanez a vers megtalálható egy 11–12. századi augsburgi kódexben (Cod.I.2.2° 10) is „De computo” címen, Hägele (1996), 53–54. 229 Mészáros (1972). 230 Zsoldos (2010b) alapján. 231 Petrovich és Timkovics (1993). A továbbiakban „Beszédek”. 232 Csontosi (1882), 229. 233 Muessig (2002). 234 Madas (2002), 136. A domonkosokról ld. Harsányi (1999), Vízkelety (1993). 235 Petrovich (1967). 236 Timkovics (1979).

36

A Beszédek célja nem csillagászati (vagy egyéb tudományos) értekezés létrehozása volt, ezért nyilvánvalóan nem várhatunk logikusan felépített levezetéseket, esetleg megfigyelésekre való utalásokat. A szerző csak arra szorítkozott, hogy – jó esetben – hivatkozott (helyesen vagy helytelenül) egy tekintélyre. Az idézetek célja csak annyi volt, hogy mondandóját égi példákkal színesítse – mint Gellért tette korábban. A szerző kora természetfilozófiáját237 ismerte és idézte is. A fő tekintély Arisztotelész volt, de találunk neki ellentmondó helyeket is (vagy szándékosan, vagy nem értette, ezt nehéz lenne most eldönteni). Feltűnő, de a Beszédek céljának nem ellentmondó a matematikai csillagászat hiánya. Ptolemaioszra csak egyszer hivatkozik, és akkor sem az Almageszt csillagászati tartalmára, hanem az arab fordítók által beillesztett mondások egyikére. 238 A késő középkor legsikeresebb tankönyve pedig még rosszabbul járt, Sacrobosco Sphaerájának egyáltalán nincs nyoma.239 Kezdjük az egyik legérdekesebb témával, mely kétszer is előfordul a Beszédekben: „…a Filozófus mondja, hogy bármelyik csillag gömbhéjának összegyűlt fénye.” 240 „Az ég pedig saját természete szerint sugárzó és fényes, mint ahogy a De sensu et sensato c. könyvben található, de részei között eltérés van nagyságra és kisebbségre nézve, mert a csillag több fényből áll. Minthogy a csillag saját gömbhéjának összegyűlt fénye.”241 Mindkét esetben azt mondja a Beszédek szerzője, hogy a csillag nem más, mint az őt tartalmazó gömbhéjban összegyűlt fény, ezért fényesebb a csillag környezeténél. Az idézet feltehetően Bartholomaeus Anglicus242 De proprietatibus rerum című, az 1240-es évek körül íródott munkájából származik, ahol azt olvashatjuk: „Arisztotelész pedig ezt mondja a De sensu et sensato c. könyvben. Az ég saját természete szerint sugárzó, de különbség van a részeiben. Ugyanis a csillagokban nagyobb mennyiségű fény gyűlt össze, mint az ég más köreiben.”243 és 237

Grant (1978), 265: „For although astronomy established some of the boundary conditions of medieval cosmology, the latter was not fashioned and shaped by technical astronomers but was the work of natural philosophers, or physicists, in the Aristotelian sense of the term. Aristotelians, not Ptolemaists, shaped the medieval world view…” Ld. még Grant (2007). 238 A Beszédekben (108,38) „Tolomeus in Almagesti: Qui inter sapientes humilior est, sapiencior existit, sicut locus profundior plus habundant aquiis aliis lacunis [Aki a bölcsek között szerényebb, az a bölcsebb, miként a mélyebb gödörben több víz van, mint a pocsolyában]”, az Almagestben, Ptolemaiosz (1515), 1r: „Qui inter sapientes humilior est: sapientior existit, sicut locus profundior magis abundant aquiis aliis lacunis” található. Haskins (1927), 105. szerint ez a rész az arab fordítás sajátsága: „First comes certain prefatory matter peculiar to the Arabic text: the biography and maxims of Ptolemy…” 239 Pedersen (1985). A könyvnek számtalan nyomtatott kiadása volt, legutóbb Lynn Thorndike adta ki angol fordítással és néhány középkori kommentárral, Thorndike (1949). 240 Beszédek (121,10): „…Philosophus dicit, quod quelibet stella est lux sui orbis congregata.” 241 Beszédek (312,12): „Celum enim est ex sui natura splendidum et lucidum, ut habetur in libro De sensu et sensato, sed inter partes eius est differencia secundum maius et minus, quia in stellis est plus splendoris. quoniam stella est lux sui orbis congregata.” 242 Thorndike (1923), 401–435; Greetham (1980). 243 Bartholomaeus Anglicus (1505), lib. viii. cap. ii. L8 r: „Dicit enim Aristoteles in libro De sensu et sensato. Celum in sui natura splendidum est sed in partibus eius est differentia. Nam in stellis est maior aggregatio luminis quam in aliis partibus apsius celi.”

37

„Alfraganus szerint… a csillag a gömbhéjában összegyűlt fény.”244 Az idézetek hasonlósága és a hivatkozás a De sensu et sensato-ra valószínűvé teszi, hogy a Beszédek szerzője Batholomaeustól idézett. Hasonló állításokat találunk Robertus Anglicus 1271-ben írott Sacrobosco kommentárjában is, de ott nemcsak a fény, hanem maga a gömbhéj anyaga is sűrűbb,245 vagy Gerard d’Abbeville párizsi teológus írásában, aki szerint „a csillag a gömbhéj megvilágított része vagy összegyűlt fény a gömbhéj [egy] részében.” 246 Ez a csillag hiányos arisztotelészi definíciójához kapcsolódik, amiről az 1.1.3. fejezetben már volt szó. Az ott említett szokásos meghatározáson kívül, mely szerint egy csillag az őt tartalmazó gömbhéj sűrűbb része, a Beszédek által használt változat is fentmaradt, mint azt a 16. századi német teológus Henricus Decimator igazolja egyik írásában: „A csillag gömbhéjának sűrűbb része, amelyben a fény sokasága összegyűlt.”247 A Beszédek többnyire a hagyományos arisztotelészi világképet követik. Ismeri az elemek és bolygók szokásos sorrendjét: „A négy elem, a Merkúr és a Hold fölött helyezkedett el [a Vénusz], közvetlenül a Nap mellett Damascenus II. könyve248 szerint.”249 „…minthogy [az ég] a négy elem fölé van helyezve. A víz pedig a föld fölött van, és a levegő a víz fölött, és a tűz a levegő fölött, és a felsőbbrendű testek e fölött.”250 Az égitestek többször szerepelnek, a Vénusz például egy teljes sermo tárgya (76. De sancto Iohanne Baptista <sermo primus>). Természetesen tisztában van a Beszédek szerzője azzal, amit a bolygó magyar neve (’Esthajnalcsillag’) is mutat, hogy a Vénusz hajnalban és szürkületben is látható tud lenni napkelte és napnyugta táján. Sokkal érdekesebb azonban az, amit a Vénusz mozgásával kapcsolatban állít a szerző. „Lucifernek ugyanis van természetes pályája, nyugatról keletre, a többi bolygó mozgása szerint. … Van kényszerített pályája is, keletről nyugatra, a firmamentum ereje által. … Van körmozgása is, állandóan a Nap körül keringve…”251 A bolygók látszólagos mozgása összetett. Egyrészt részt vesznek a csillagokkal együtt az ég kelet–nyugati mozgásában. Ugyanakkor, ha egymás utáni napokon nézzük a helyzetüket, akkor azt tapasztaljuk, hogy a csillagos háttérhez képest nyugat–keleti irányba mozognak. De nem mindig: néha rövid ideig megállnak, majd visszafordulni látszanak és kelet–nyugati irányba (eddigi mozgásukhoz képest visszafelé) haladnak, végül ismét megfordulva követik eredeti (azaz nyugat–keleti) irányukat. Az első mozgás látszólagos, amely a Föld tengely körüli forgása miatt 244

Bartholomaeus Anglicus (1505), lib. viii. cap. xxxiii. N1 v: „Secundum Alfraganum… stella est lux aggregata in suo orbe.” 245 Thorndike (1949), 151: „Et stella que est in orbe non differt ab orbe nisi in maiori aggregatione lucis et minori, et maiori densitate et minori, unde stella est aggregatio lucis in orbe cum maiori densitate orbis.” 246 Gérard d’Abbeville (1993), 89: „stella est pars orbis illuminata vel aggregatio lucis in parte orbis.” 247 Decimator (1587), A1r: „Stella est densior pars sui orbis, in quam multum luminis coactum est.” 248 Damaszkuszi Szent János (1958), 216. 249 Beszédek (165,4): „Collocatur autem super IIII or elementa, Mercurium et Lunam, immediate iuxta Solem, secundum Damascenum libro IIº.” 250 Beszédek (317,23): „…quia collocatur super IIII or elementa. Aqua enim est super terram et aer super aquam et ignis super aerem et corpora superiora super ista.” 251 Beszédek (165,14): „Habet autem Lucifer cursum naturalem, qui est ab occidente in orientem secundum cursum aliorum planetarum. … Habet eciam cursum violentum, qui est ab oriente in occidentem impetu firmamenti. … Habet eciam cursum circularem girans semper circa Solem…”

38

észlelhető. A második, jóval bonyolultabb mozgás a Föld és a bolygó Nap körüli keringésének következménye, ahogy azt a mozgó Földről látjuk. A középkorban ez a második mozgás sok problémát okozott, mivel Arisztotelész tagadta ellentétes mozgások lehetőségét ugyanabban a testben.252 Itt pedig erről van szó: egy adott bolygó mutat két, egymással ellentétes mozgást. Arisztotelész világának közismertté válása előtt ez nem okozott gondot, Sevillai Izidor nyugodtan kijelentette, hogy a bolygók az ég mozgása ellen törekednek.253 A középkor későbbi századaiban és még az újkorban is fentmaradt ez az elképzelés, nemcsak értekezésekben, 254 hanem az irodalomban is.255 A Beszédek szerzőjének (meg nem nevezett) forrása ez esetben nyilvánvalóan Sevillai Izidor. Megtalálható a természetes mozgás és a kényszerített mozgás, bár fordítva, mint Izidornál. Az elsőként említett természetes mozgás megfelel a bolygók szokásos mozgásának, a második pedig az ég napi forgására vonatkozhat. A harmadik mozgás is ellentmond az arisztotelészi kozmosznak, és itt se nevezi meg forrását a Beszédek. Azonban minden bizonnyal a Martianus Capella nevéhez kapcsolt modellről van szó, melyben a Merkúr és a Vénusz a Nap körül keringett: „Noha a Vénusz és a Merkúr naponta látszik kelni és lenyugodni, pályájuk nem a Földet öleli körül, hanem a Nap körül keringenek. Valóban, pályájuk középpontjának a Napot teszik, úgyhogy néha fölötte vannak, néha alatta, a Földhöz közelebb…”256 Ez az elképzelés jól ismert volt az egész középkorban.257 Egy másik ókori hagyomány is megőrződött a Beszédekben. A 80. sermo ( Secundus sermo de eodem) szerint „nagy László király szentségét is fényes csillaggal nyilvánította ki.” (172,17).258 A Beszédek itt Mt 2,2-re hivatkozik,259 ami a betlehemi csillagra vonatkozik. Utána viszont a Szt. László legendát idézi a szerző, ami más értelmezést is lehetővé tesz. Mint írja:

252

Grant (1994), 497: „The widely accepted observation that each planet had two simultaneous motions in opposite directions, namely the daily east-to-west and the periodic west-to-east motion, posed a perplexing dilemma for medieval natural philosophers, especially since Aristotle had denied the possibility of two such contrary motions in one and the same body.” 253 Sevillai Izidor (1803). A lábjegyzetként közölt részletben találjuk: „Haec licet quotidie violentia firmamenti ab oriente in occidentem feratur, tamen contra mundum nitens…” vagy „Hic ab Oriente in Occidentem impetu firmamenti fertur, sed contra mundum nitens.” Az első idézet a Holdra, a második a Napra vonatkozik. 254 Mivel Izidor népszerű szerző volt, sokszor idézték, gyakran hosszú részeket szó szerint. Honorius Augustodunensis (1854), 139B. A Napról: „Hic ab oriente in occidentem impetu firmamenti fertur, sed contra mundum nitens…” Thomas Cantimpratensis (1973), 386: „Sed sicut dicit Ysidorus… Hec licet cotidie violentia firmamenti ab oriente in occidentem feratur, tamen contra mundum nitens…” 255 L. pl. Buti (1862), 158: „E perchè di questi due movimenti l’uno; cioè quello del primo mobile da oriente per occidente ad oriente, si chiama naturale, uniforme e diritto, e l’altro si chiama accidentale, diviso et obliquo…” A kommentált rész a Paradicsom hatodik énekének első két sora: „Poscia che Costantin l’aquila volse / Contr’al corso del Ciel…” Dante csillagászatáról ld. Ponori Thewrewk (2001). Ld. még John Donne „Goodfriday, 1613. Riding Westward” c. versének első tíz sorát, Donne (1966), 336–337. 256 Martianus Capella (1983), 324: „Nam Venus Mercuriusque licet ortus occasusque cotidianos ostendant, tamen eorum circuli terras omnino non ambiunt, sed circa Solem laxiore ambitu circulantur. Denique circulorum suorum centron in Sole constituunt, ita ut supra ipsum aliquando, infra plerumque propinquiores terris ferantur…” Ld. még Eastwood (2007), 179–311; Eastwood (2000); Stahl (1965). 257 Eastwood és Grasshoff (2004). 258 Madas (2004), 71. 259 „mert láttuk csillagát napkeleten…”

39

„Ugyanis, amikor első ünnepe napján a sírjához gyűltek a hívek, fényes nappal, a mise idején egy ragyogó csillagot láttak a templom felett állni három órán keresztül, éppen azzal a hellyel szemben, ahol a templomon belül a szent férfiú sírja volt.”260 Ez kísértetiesen emlékeztet Caesar csillagára, amelynek feltűnése azt jelezte, hogy az égiek befogadták őt. A hasonló alkalommal való felbukkanás és az azonos funkció a közös eredet irányába mutat. Ötvenhatodik évében halt meg, az istenek sorába iktatták, éspedig nemcsak a senatus határozata alapján, hanem a nép őszinte meggyőződéséből is. Az első ünnepi játékok idején ugyanis, melyeket örököse, Augustus, nyomban Caesar istenné avatása után tiszteletére rendezett, délután öt óra felé üstökös tűnt fel, és hét napig egyfolytában ragyogott az égen; általában azt tartották, hogy az égiek közé befogadott Caesar lelke az, és ezért ábrázolják őt azóta is csillaggal a feje fölött.261 Nem jelent feltétlenül különbséget az, hogy az egyik helyen csillag, a másikon üstökös szerepel,. Egészen a 18. századig igen nagyvonalúan kezelték az üstökösöket és az „új csillagokat,” gyakorlatilag egymás szinonímájaként használták őket.262 Suetoniusra ugyan a Beszédek szerzője nem hivatkozott, de mivel a Szt. László legendából idézett, erre nem is volt szükség. Végezetül még egy kissé meghökkentő felsorolás a 152. sermóból. A szeretet Napja (sol caritatis) után következik a hit Holdja (luna fidei), majd a remény csillaga (stella spei), legvégül pedig a tisztaság Tejútja (lacteus circulus castitatis). A Nap, a Hold és a csillagok mind az égben találhatók, szemben a Tejúttal, ami Arisztotelész szerint légköri jelenség.263 A Beszédek keletkezéséről egyelőre semmit sem tudunk. Mivel a régebbi Arisztotelészfordításokat használja, feltételezik, hogy a 12. század 70-es éveiből vagy korábbről való, William of Moerbeke újabb fordításainak elkészülte és elterjedése előtt. Azonban pont a keletkezési körülmények ismeretlen volta miatt a fordítások nem adhatnak felső határt a kódex másolásának idejére, mivel nem tudjuk, milyen könyvtár állt a másoló rendelkezésére. 3.1.4 Temesvári Pelbárt és kora A Pécsi Egyetemi Beszédek nem volt az utolsó egyházi ember által írt mű, mely gyakran fordul a csillagászathoz. A késő középkori Európában igen népszerű szerző, a ferences szerzetes Temesvári Pelbárt (kb. 1435–1504)264 is szívesen alkalmazott csillagászati hasonlatokat. A Stellariumban Szűz Máriának az eredendő bűntől való mentességét a koronáján található tizenkét fénylő csillag jelképezte. Ezek közül az első az isteni tekintélyt, a második a prófétai

260

Madas (2004), 71. A csoda említése előfordult Temesvári Pelbártnál és Laskai Osvátnál is, Madas (2004), 163, 231, 249. Beszédek (172,18): „Nam cum in die primi festi sui fideles ad ipsius tumbam convenissent, viderunt clara die tempore misse stellam splendidam supra templum stare tribus horis directe contra locum, ubi erat interius sepulchrum sancti viri.” 261 Suetonius (1984), 42. Az eredetit ld. Suetonius (1907), 45. Caesar csillagáról ld. még Hahn (1968); Hoffmann (2003); Farkas (2007). 262 Zsoldos (2010a). 263 Arisztotelész (1978), I, 8, pp. 56–69; Heidarzadeh (2008), 15–16. Arisztotelész szerint a Tejút nem más, mint egy speciális üstökös. 264 Művei kiadásáról Borsa (2005). Pelbártról ld. Szilády (1880).

40

igazságot, a harmadik az angyali bizonyságtételt, stb. jelentette.265 Ennél jóval részletesebben írt az égről és az égben található objektumokról enciklopédikus munkájában, a Rosariumban.266 Az égről szóló rész négy fejezetből áll: (1) az égről általánosságban, (2) az empyreumról, (3) a kristályégről, (4) a csillagokról és bolygókról. Ez a felosztás is világosan mutatja, hogy alapvetően teológiai jellegű munkáról van szó, nem pedig természetfilozófiáról.267 Forrásai nem különösebben frissek: Sacrobosco, William of Conches, Beda stb. Az ég Pelbárt szerint kilenc szférából áll. Ezek: az első, és egyben legalsó a levegőé, a második az éteré, a harmadik az olümposzi szféra, a negyedik a tűzé, az ötödik a hét bolygó szférája, a hatodik a firmamentum (ez tartalmazza az állócsillagokat), a hetedik a vízé (ez a firmamentum feletti vizeknek felel meg, ld. Gen. 1,7268), a nyolcadik az empyreum az angyalokkal, és végül a kilencedik a Szentháromságé. A víz és a föld égnek nem neveztetik, mivel nem forognak.269 Az ég anyagának természete különbözik a négy elemétől, mert (1) romolhatatlan és változhatatlan, (2) körben mozog, szemben az elemek egyenesvonalú mozgásával.270 Az első fejezet további részében inkább teológiai szempontból vizsgálja az eget, vajon élő-e, mi mozgatja stb. A következő két fejezet, az empyreumról és a kristályégről szóló, megint éredektelen csillagászati szempontból. Az utolsó azonban már a csillagokkal és a bolygókkal foglalkozik. Pelbárt a középkori gyakorlatban szokatlan módon már a fejezet címében különbséget tett az állócsillagok és a bolygók között („De caelo stellarum et planetarum”). A későbiekben a különbséget az eltérő szcintillációval indokolja.271 Itt kitér arra, hogy az ég az ötödik elemből van, mely különözik a másik négy elemtől. Továbbra is William of Conches az egyik legfőbb forrása. Az ő magyarázatát ismétli, hogy miért nem látjuk az eget.272 A bolygók és a csillagok definícióját is William nyomán adja meg (ld. 1.1.5 fejezet). A mozgásukat Sacrobosco és ismét csak William alapján írja le.273 Tudja keringési idejüket is, ezt a Bedának tulajdonított De imagine mundi c. műből idézi.274 A precessziót Alfraganus alapján 100 évenként 1°-nak tételezi fel, ez a szokásos ptolemaioszi érték. A kor szellemének megfelelően az asztrológia sem áll távol Pelbárttól. 275 Természetesen nem a horoszkópos változat, mivel az emberi szabad akaratot a csillagok nem tudják befolyásolni, és a jövőt sem lehet a csillagokból megtudni. Az asztrológiának ezt a válfaját Pelbárt elítéli. 276 De teljesen azonban nem tudott elszakadni tőle, és úgy gondolta, hogy az ember hajlamaira hatással lehetnek. Hasonlóan vélekedett néhány évtizeddel később Melanchthon is: „mivel a tények állása megmutatta, hogy a veleszületett hajlam valamilyen erőt kap égi okokból…”277 265

Temesvári Pelbárt (1586b), 91v. Temesvári Pelbárt (1586a), 93v–104v. 267 A természetfilozófia és a teológia középkori különállóságáról ld. Grant (2000), 285; Grant (2007), 248–248. 268 „És erősséget [firmamentum] alkota Isten, és elválasztá a vizeket, melyek az erősség alatt valának, azoktól, melyek az erősség fölött valának. És úgy lőn.” 269 Temesvári Pelbárt (1586a), 93v. 270 Temesvári Pelbárt (1586a), 94r. 271 Temesvári Pelbárt (1586a), 101r. 272 William of Conches (1997), 41; Temesvári Pelbárt (1586a), 100r. 273 Temesvári Pelbárt (1586a), 100v. 274 Minden bizonnyal Honorius Augustodunensis azonos című írásáról van szó, Honorius Augustodunensis (1854). 275 Temesvári Pelbárt (1586a), 101r. Természetesen hivatkozik Albumasarra is. 276 Temesvári Pelbárt (1586a), 103r. 277 Melanchthon (1843), 818: „Et quia res ostendit ingenis sumere impetus aliquos a coelestibus causis…” 266

41

Az üstökösöket Arisztotelész alapján légköri jelenségnek gondolja, melyek a levegő felső részébe felszálló meleg és száraz kigőzölgések lángralobbanásából keletkeznek.278 Az üstökösök vélt földi hatásaival kapcsolatban idézi Damaszkuszi Szent János jól ismert véleményét, hogy az üstökösöket Isten teremtette egy rövid időre hogy nevezetes emberek halálát jósolják.279 Pelbárt nem gondolja, hogy egy üstökös általában nagy emberek halálát jelentené, hacsak nem valóban Isten parancsára jelenik az meg. A nevezetesebb csillagképeket is megemlíti, itt forrása Sevillai Izidor. Gellérthez hasonlóan, aki szintén Izidort követte, Pelbárt is belebonyolódott a Kis Göncöl nevébe: Izidor Arctonnak nevezi, de Arcturusnak is hívják. Az első elnevezés helyes, de a második félreértés, Arcturus a Bootes legfényesebb csillaga. Tudta, hogy a Pleiadok hét csillagból állnak, de csak hat látszott belőlük. Nem idézte viszont a szokásos Ovidius-sorokat.280 Nemcsak Temesvári Pelbárt volt az egyetlen szerzetes, aki művében csillagászati ismereteit közzétette. A Pelbárt nyomán haladó Karthausi Névtelen,281 ha jóval ritkábban is, de szintén megmutatta, hogy ismeri a keresztényiesített arisztotelészi világképet. A kilencedik égből jött lett Jézus, hogy megszülessen, ez a kilencedik ég nyilván megfelel a Pelbárténak. 282 Az elemek sorrendjét is megadja: „…mynemew teremtöt allat feellyeb vagyon ez földtewl es az felssew eghez közelben helyheztetöt annewal tyztab zeep ekesb fenes[.] pelda az vyz tyztab az fekete földneel az eeltetö eegh az vyzneel, Az tyz az eghneel. Azoknak felette vala my közelben vagyon helhetween az felssö eghöz ky menyorzagnak mondatyk anneewal zeb eekösb es feenesb[.] pelda az holdnaal. Az feenes nap[.] az napnak felette nagy sok Cyllagok, Annak felette az Cristal eegh.”283 Pelbárt és a karthauzi szerzetes idejében azonban már a professzionális csillagászat is megjelent Magyarországon. 3.1.5 Mátyás király kora Az eddigiek során, Gellérttől Pelbártig egyházi írók nézeteit ismerhettük meg az égen található dolgokról. Még néhány név fennmaradt, melyek kapcsolatba hozhatók a csillagászattal284 – mint például a már említett Thaddaeus Ungarus –, de ezekről semmit sem tudunk, és néhány esetben nem is magyarokról volt szó. Ilyen Petrus de Dacia, akit Erdélyi János285 még Erdélyi Péter néven emlegetett, de valójában egy dán klerikusról van szó.286 A helyzet gyökeresen megváltozott a 15. században. Már V. László udvari csillagászává nevezte ki Georg Peurbachot, de az igazi fellendülés Mátyás király alatt következett be. Vitéz János, aki

278

Temesvári Pelbárt (1586a), 104r; Arisztotelész (1978), I, 7, pp. 48–57. Temesvári Pelbárt (1586a), 104v; Damaszkuszi Szent János (1958), 219. 280 Temesvári Pelbárt (1586a), 102v. 281 Bán (1976). 282 Volf (1876), 61: „…wr Cristus Iesus le yewe menynek heegyeyböl mynd az kylenc egheknek magassagabol atya myndenhato ystennek kebeleeböl…” 283 Volf (1876), 512. 284 Zemplén (1961), 21–23; T. Tóth és Szabó (1988), 87–130. 285 Erdélyi (1885), 22. 286 Pedersen (1967). 279

42

Peurbachhal is kapcsolatban állt, a kor legnevesebb csillagászát, Johannes Regiomontanust 1467ben az akkor alapított pozsonyi egyetemre hívta matematikát és csillagászatot előadni.287 Ekkor jött hazánkba Marcin Bylica z Ilkusza (Ilkus Márton a régi irodalomban), aki főleg asztrológusként szolgálta Mátyás királyt.288 Az 1468. évi üstököst megfigyelte, és egy rövid, Mátyás királynak ajánlott értekezésben tárgyalta asztrológiai jelentőségét.289 Adott azonban egy rövid leírást az üstökösről: „Az üstökös, ahogy mondtam, ebben az évben, tudniillik 1468-ban szeptember 22-én Pozsony városában a Nagymedve körül volt látható, noha egyesek a lehetségesnél három nappal előbb látni állították; mivel e hónap 19-én a két legfelső [bolygó] konfigurációja nagyon nagy és erős volt, ami, mint általában kilenc évenként egyszer előfordul, kvadratúra vagy retrográd mozgás volt, tudniillik a Szaturnusznak a Jupiterhez visszatérése, ami közel viheti őket egymáshoz bármikor, a retrogradáció ugyanabban az évben kétszer-háromszor szokott megtörténni. És így azt hiszik, hogy ez az üstökös először a Nagymedve mellső lábai körül jelent meg. De mivel a mondott Medve mellső lábai korunkban számos táblázat alapján az Oroszlán eleje körül találtatnak, emiatt az üstökös is az Oroszlán eleje körül jelent meg, Jupiterrel hosszúság szerint együttállásban, ami aztán a teljes Oroszlánt és a teljes Szüzet saját mozgásával megfertőzte.” Az üstökös keletkezéséhez Arisztotelészt idézte: „Mi az üstökös? Az régiek összes véleményét, melyeket a Filozófus a Meteor. I.4-ben igen megfelelően megcáfolt, mellőzve, a Filozófussal mondom, hogy az üstökös száraz és forró, nem eléggé összetapadó kigőzölgésekből van, ami a Nap és a csillagok ereje által a legfelsőbb régiókba felemeltetik.”290 A továbbiak jóslatok egyes európai országok sorsáról.291 A kor szellemének és környezetének megfelelően Janus Pannonius is érdeklődött az asztrológia iránt.292 Bollók szerint egyik versében – „Nyárdél egén ragyogó üstökös”293 – mint címe is mutatja, egy nappal is látható üstököst említene.294 A vershez kapcsolt dátum az 1462. év, amiből európai üstökös-megfigyelés nem maradt fent.295 Vyssotsky említ egy lehetséges üstököst orosz krónikákból: „Lengyelország felett ijesztő jel tűnt fel. Napnyugta után egy kereszt karddal volt látható az égen. Több mint két órán keresztül mozgott a meridián és nyugat között.”296 Ez a leírás azonban éjszaka látható objektumról szól, tehát nem lehetett Janus üstököse. Bartha Lajos úgy gondolta, hogy a Vénuszt figyelhette meg Janus,297 míg Bollók üstököst tételezett fel. 287

Zinner (1937, 2002); Klaniczay (1990). Kelényi (1930); Vargha és Both (1987); Hayton (2007). 289 München, BSB, Clm. 18782, f. 208. Újrakiadva Toldy (1986), 133–148. Először Csontosi (1882) hívta fel rá a figyelmet. 290 Toldy (1986). Saját fordítás. 291 Hayton (2007). 292 Bollók (2003). 293 Janus Pannonius (1972), 330–333. Fordította Weöres Sándor. 294 Bollók (2003), 67–85. 295 Kronk (1999), 281–282. 296 Vyssotsky (1949), 36. 288

43

Van azonban egy harmadik lehetőség is: Janus nem látott semmit, csak az általa igen nagyra becsült Claudianus nyomán az égen nappal látható csillagot toposzként használta.298 3.2. Az 1572. évi új csillag Az 1572. évi új csillagról egykorú nyomtatott beszámolót nem ismerünk. A legkorábbi említése Wilhelm Misocacus gdanski orvos299 magyarra fordított Prognosticonjából300 való. A szerző először ismerteti az arisztotelészi üstökös-keletkezési elméletet: „Az Cometa semmi nem egyęb, hanem sürö köd auagy para, kibe melegség, szárazság, köuérség, és ragadosság vagyon, ki az Eghi Czillagoknac ereyétöl innet alól az Eghi melegsęgéhöz vitetic fel, ott osztán meg gyúl, és az Eghel eggyüt forog…”301 Ezekután rátér a történeti üstökösök bemutatására. Az új csillagot is idesorolja, és az alábbi leírást adja róla: „1572. Esztendöben Sigmond Lengyel Király halála vtán wy Czillag tetzéc meg nagy, Sz. András hauában, üsteke nem vala, sok fęle szinbe változot, mert sárga szint, neha feyért, néha vereset mutatot, Az ęghen kedig mely Czillagot Casseopeyánac neueznec annac szękibe lön maradása, ki az töb Czillagoknac iarasa szerént el nem nyugot, hanem azon helybe latzot meg mind addig à mig el nem veszet vgy mint hat holnapig: Effęle Cometát az Astrologusoc Rosanac hiyác mert keréc formáya, üsteke nęlkül vagyon, Mellyböl Királyoknac, nagy Wraknac halalat és nagy változassokat iöuendülnec…”302 A jelenség leírása után megjelenik az asztrológia is, megfelelve a prognosticonokkal szembeni elvárásoknak.303 Noha nyomtatott forrásunk nincs az új csillagról, az Egyetemi Könyvtárban néhány évvel ezelőtt egy eddig ismeretlen kéziratos leírást találtak.304 Ebben egy wittenbergi egyetemi hallgató összegezte amit az előadásokon/prédikációkon hallott az égi jelenségről.305 Leírásában keveredik a csillagászat, asztrológia és teológia. Csillagászati és asztrológiai ismereteit Caspar Peucer és Esrom Rüdinger előadásaiból meríthette, míg a teológiaiak Friedrich Widebram prédikációjából eredhetnek.306 „A Cassiopeia csillagkép alatt ragyog egy új csillag, amelyhez hasonlót sohasem láttak az előző korokban, mert alakja és fényessége a csillagokéhoz hasonló, de fényének 297

Bartha (1978). Ld. 2.2.1.3 fejezet, Claudianus „új csillagáról”. 299 Heinrich László úgy gondolta, hogy egy, az erdélyi fejedelmi udvarban élő lengyel szerző álneve a Misocacus név. Ld. Heinrich (1978), 12–13. Misocacus néven azonban több nyomtatvány jelent meg, mindegyiken gdanski orvosként említve. Schottenloher (1951) szerint az eredeti neve Schellhass lehetett, aminek a Misocacus a humanista görögösített változata lenne. Ld. még Dukkon (2003), 127–128. 300 Misocacus (1578). 301 Misocacus (1578), A4v. 302 Misocacus (1578), B4v. 303 A különféle kalendáriumokról ld. Dukkon (2003). Más lengyelből fordított kalendáriumokról ld. Gazda és V. Molnár (2003). 304 Barsi és Farkas (2005). 305 A hallgató feltehetően magyarországi származású német diák volt, ugyanis ismerte Vitéz János összeesküvését Mátyás ellen, és a latin szövegben egyszer németre váltott. 306 Részletesen ld. Farkas és Zsoldos (2007). Ismét felidézhetjük conches-i Vilmos (2.2.2 fejezet) hármas felosztását, csak mitológia helyett most teológia szerepel. 298

44

tisztasága, sugárzó csillogása és nagysága, ami a látványt illeti, felülmúlja mind az állókat, mind a bolygókat, csak a Vénusznak enged. Az égbolton mozdulatlanul függ, ott, ahol először felragyogott, vagyis ahol először megfigyeltük. Másként, mint üstökös nem nevezhetjük, jóllehet eddig még nem vizsgáltuk meg eléggé természetét és állapotát. A Bika jegyében tűnt fel, és mivel új, nem kétséges, hogy végzetes változásokat hoz, méghozzá annyival nagyobbakat, amennyivel különbözik az üstökösöktől, amelyeket a tudósok leírtak. Úgy látszik pedig, hogy a Jupiter gyújtotta lángra,307 amely a Kos jegyében fénylik, ezért félni kell attól, hogy az egyházra a vallás azon rút tévelygéseit hozza, amelyekről Isten fia megjósolta, hogy megelőzik az utolsó napot.” Szintén csillagászati előadásra utal az új csillag távolságával kapcsolatos megjegyzés is, bár itt a hallgató valamit félreérthetett: „Azt mondja [Rüdinger], Pontanus308 szerint van egy hely, ahol az olvasható, hogy egyes üstökösöket a Földtől kilenc földsugárnyi távolságra írtak le, de ezt a helyet a tudósok kérdésesnek tartják. Ez pedig három sugárnyival magasabban található.”309 A hallgató tehát 12 földsugárnyira teszi az objektum távolságát, szemben például a Peucer által meghatározott 164 földsugárral. Elképzelhető, hogy ez az érték Rüdinger mérését jelentené, de tőle semmi nem maradt fent, ami az új csillag megfigyelésére utalna. Igen érdekes, de évtizedekkel későbbi adatokra hívta fel a figyelmet Bartha Lajos.310 Tizenhetedik századi feljegyzésekben, kalendáriumokban az új csillag első megjelenését szeptember végére tették. Ilyen például Szepsi Lackó Máté krónikája: „1572. II. Rudolphus magyar királylyá koronáztatik 25. 7-bris Pozsonyban. Somlyai Báthori Zsigmond e tájban született. 28. 7-bris új csillag láttatik.”311 De hasonló bejegyzéseket találhatunk máshol is. Ha ezek igazak lennének, nyilván érdekes asztrofizikai következményei lennének. Azonban van egyszerűbb magyarázat is. A korban igen népszerű Carion-krónikához csatolt 16. század végi kronológiában312 került a két esemény – Rudolf szeptemberi koronázása és az új csillag megjelenése – egymáshoz közel. Ennek azonban tipográfiai okai voltak, a krónika nem utalt arra, hogy ezek az események kronológiailag közel lettek volna egymáshoz. Valaki a látvány alapján összekötötte őket, és így kerültek bele a magyarországi hagyományba. Megjegyzendő, hogy a szintén említett Báthori Zsigmond születésnapja még jobban kimozdítódott, ő ugyanis az év tavaszán született. A szándékos előredatálás se kizárható, és nem is lenne különleges. A francia hugenotta teológus Theodore Bèze egy epigrammában augusztusra helyezte az új csillag megjelenését – nyilván a

307

Ld. Leovitius (1573a), A2r: “Hinc ratiocinari licet, Stellam illam a Sydere Iovis ac Martis accensam esse, quorum Planetarum uterque, maxime vero Iupiter, non procul a Dodecatemorio Tauri, sub quo Stella illa fulget, abest.” Magyarul a 2.4. fejezetben. 308 Giovanni Pontano (1426–1503), népszerű latinul író olasz költő. Számos csillagászati tartalmú verset írt, például Urania, Meteororum libri. Ld. Trinkaus (1985). 309 Barsi János és Farkas Gábor fordításai, Barsi és Farkas (2005), 439–442. 310 Bartha (1983). 311 Mikó (1858), 21. 312 Funck (1578), 170.: „1572. X. Novemb. Mira prodigiosaque stella nova apparuit in sydere Cassiopeae, quae eodem in loco stetit immota continuos menses 15. donec paulatim attenuata corpore evanuit. (…) Succedit Stephanus Bathori. Rudolphus Archidux Austriae Imperatoris filius in Regem Ungariae Posonii creatur.”

45

Szt. Bertalan-éjszakai mészárláshoz kapcsolva.313 Nem az új csillaghoz kapcsolódik, de az időpontokkal való manipulálást illusztrálja Luther horoszkópja és az azzal kapcsolatos jövendölések.314 3.3 Latin nyelvű irodalom 3.3.1. Pázmány Péter Pázmány Péter grazi tartózkodása idején (1597–1600) került kapcsolatba az új csillagokkal. Disputációkat vezetett, ahol ezek az objektumok is szóba kerültek, illetve a De caelo-t kommentálván szintén megemlítette őket. Az Arisztotelész-kommentár harmadik kérdése az ég változhatatlanságát tárgyalja. Nyilvánvaló, hogy az új csillagok léte itt előkerül: „Mert az égen sok változás azt mutatja, hogy az ég változékony lenne, miként arra tanú Plinius, akinek 2. könyve 26. fejezete szerint Hipparkhosz idejében az égen új csillag villant fel – amely nem látszott sokáig – és ezért az ég azon része megromlott, és ahogy Varro bizonyítja Augustinus Isten városa 21. könyve 8. fejezete szerint, hogy a Vénusz valamikor megváltoztatta fényességet, alakját stb., és a mi időnkben is, 1572-ben a Cassiopeia csillagképben egy csillag látszódott, mely először olyan fényes volt, mint a Vénusz, azután lassanként halványodott, mígnem két év alatt egészen eltűnt: tehát. És hasonlóan, ahogy a coimbrai jezsuiták hivatkoznak rá a Meteora-kommentár 3. traktátusában, Albu-Mazar a Vénuszon túl látott új csillagról beszélt, és az ugyanott idézett Haly azt állította, hogy a Scorpio 15. fokán látott egy új csillagot.”315 Pázmány nem mindig foglalt egyértelműen állást természetfilozófiai kérdésekben.316 A grazi tartózkodása alatt vezetett és kiadott disputációiban317 már szigorúbb arisztotelészi álláspontra helyezkedett. Az ég és a csillagok leírásában a szokásos formulákkal találkozunk: „A természeti testek közül a legnemesebb fajta az ég, egyszerű (simplex), egy része se áll elemek kompozíciójából. Benne semmi más csak csillagok vannak, melyek az égnek sűrűbb részei…”318 Hasonló stílusban az ég részeiről: „Az egek elválaszthatatlan részei: részben az égi gömbhéjak, melyek sokszorosan mozognak, melyek mindegyikéhez hozzáadódik a Coelum Empyreum mozgása, és részint pedig a gömbhéjak csillagai, melyek nem égő kövek, se nem lyukak az égen, melyeken keresztül a fény az első fénylő testből (primum corpus luminosum) eljut hozzánk, mint ahogy azt némelyek elkpzelik, hanem ahogy a Peripatetikusok vélik, a gömbhéj sűrűbb részei, és a fényük miatt feltűnőek. Ezek számát kideríteni a filozófusok érveivel nehéz 313

Farkas és Zsoldos (2007), 479. Hoppman (1997). 315 Pázmány (1897), 29. Lásd még a 2.1.2.2 és 2.1.2.4 fejezetekket. 316 Zemplén (1961), 245: „Ezek a fizikai és asztronómiai előadások mintegy stílusgyakorlatnak tekinthetők, nem szükségképpen Pázmány egyéni véleményét tükrözik, mert nyugodtan feltehető, hogy Pázmány nem is alkotott véleményt ezekről a kérdésekről.” 317 Borsa (1978), Blum (2003). Az általam idézett disputációk 1600-ban, Grazban jelentek meg. 318 Pázmány (2003a), 28. 314

46

lenne, mindazonáltal a csillagászok tisztázták megfigyeléseikkel, hogy 1022 számláltatik 48 csillagképben, különböző fényességgel.”319 Az 1572. évi új csillagot megemlíti még egyszer: „A csillag [melyet egy teljes évig megfigyeltek századunkban a Matematikusok a Cassiopeia csillagképben] minden belső változás nélkül, csak az ég bizonyos részeinek sűrűsödése által, bizonyos más csillagok igen véletlen találkozásából, ami ritkán következik be, létrejöhetett, vagy, ha új keletkezésről nem lehet szó, az epiciklikus mozgás által, amiben az ilyen csillag leereszkedik, akkor eltűnése előtt megjelenhet.”320 Ezek az általánosan elfogadott elméletek közé tartoztak. Maróth Mikós megállapítása szerint Pázmány főleg csak ókori szerzőktől merítette a fizikai világgal kapcsolatos ismereteit. 321 Az új csillagokkal kapcsolatban azonban jobban tájékozott. A fő források természetesen itt is az egyházatyák és a klasszikus auktorok, de aránylag nagy számban hivatkozik kortárs jezsuita filozófusokra is. Ismerteti például a 2.6. fejezetben már említett Francisco Vallés elméletét. Ismeri és idézi is Christopher Claviust és Girolamo Cardanot is. Pázmány a későbbiek folyamán nem foglalkozott a csillagokkal, de a nagyszombati egyetem alapításával jelentős szerepet vállalt a magyarországi csillagászat fejlesztésében. 3.3.2. A Nagyszombati Egyetem322 Az 1635-ben Pázmány által alapított egyetemen már a kezdetekben tarthattak valamennyi csillagászati oktatást, mégha csak a természetfilozófia keretein belül is. A harmadikként fokozatot szerzett Palkovich Márton323 téziseiből megtudhatjuk, hogy az ég az ötödik elemől van, az égitesteket egy Intelligencia mozgatja, az ég folyékony. Elismeri az új csillagok létét, de ezeket annak ellenére romolhatatlannak tartja, hogy eltűntek. Ezt azzal magyarázza, hogy lévén az ötödik elemből valók, nincs ellentétük, tehát nem is romolhatnak.324 Ez volt azonban az utolsó tézis, amelyben az ötödik elem még szerepelt. Néhány évvel később a Vesselényi Miklós által elnökölt vizsgára készült tézisekben az ég már folyékony, de nem a kvintesszenciából van: „Többek megítélése szerint az ég szilárd anyagból épül fel, mintha levegőből kristályosodott volna ki, romolhatatlan, és a legerősebb. Mégis valószínűbbnek látszik, hogy anyaga folyékony, és vízből van, és minden belső életerőtől megfoszttatott.”325 A 17. század további vizsgatéziseiben nem találkozunk meglepetésekkel. Noha az ég anyaga már nem különbözik a szublunáris világétól, nagy változásokat nem tapasztalunk az előző századokhoz képest. Érdemes megemlíteni egy Szarka Gáspár által elnökölt vizsgán a szcintilláció létére felhozott magyarázatot, ami mutatja, mennyire keverednek még a modern és az ókori elképzelések: 319

Pázmány (2003b), 71. Pázmány (2003c), 42. 321 Maróth (2003), 46. 322 Ld. Zsoldos (2006a). Az említett szerzőkről ld. Mészáros (2003). 323 Bognár, Kiss és Varga (2002), 125. 324 Palkovich (1638). 325 Vesselényi (1640), 25. 320

47

„…a csillagok szcintillációját eléggé megmagyarázza, hogy mialatt saját tengelyük körül forognak, felszínük egyenetlensége miatt a Nap egyenetlenül világítja meg őket.”326 Természetesen nemcsak vizsgatézisek jelentek meg, hanem a nagyszombati tanárok időnként könyveket is írtak. Kettőt érdemes megemlíteni. A karánsebesi Ivul Gábor327 elveti az ötödik elem létét és az ég romolhatatlanságát, ismeri az új csillagokat. Úgy véli, mivel a csillagok melegek, ezért természetük szerint tüzesek, és természetesen gömbhéjuk sűrűbb részei. Igen érdekes és egyéni az üstökösök keletkezésére adott magyarázata: „Ennélfogva minden égitestnek van gőzből álló szférája vagy egy kigőzölgésből álló körülötte levő áradat, amiből bizonyos időnként, vagy természete szerint vagy ahogy Isten engedi, az égi üstökösök keletkeznek, melyeket néha új csillagnak írnak le.”328 Szentiványi Márton a 17. század végének legjelesebb jezsuita szerzője volt.329 A Miscellanea330 néven ismert művének csillagászati része még az 1686. évi nagyszombati kalendáriumban jelent meg. Elég részletesen tárgyalja az új csillagokat: „Nóvacsillagok néven azokat a csillagokat értjük, melyek újonnan szoktak föltűnni az égen, majd bizonyos idő múlva újra eltűnnek. Ismeretes, hogy már sok ilyen csillagok láttak. Épp a múlt században tűnt föl egy ilyen nóvacsillag a Cassiopeia csillagképben. Hasonlóan támadt egy másik 1600-ban a Hattyúban, megint másik 1604-ben a Kígyótartóban.”331 Megadja keletkezésük módját is: „Az új csillagok a Nap és más csillagok kigőzölgéseiből keletkeznek. Ahol ez a kigőzölgés összesűrűsödik és a Nap megvilágítja, nóvacsillag alakjában jelentkezik.”332 Ez a keletkezési mechanizmus visszavezethető Athanasius Kircherre és Libertus Fromondusra.333 Amit viszont érdemes megjegyezni: e definíció alapján az új csillag nem csillag! Erre a későbbieken még visszatérek (3.3.5. fejezet). A 18. században eleinte semmi változást nem látunk. Csak a Mária Terézia által kiadott rendelet, mely szerint a professzorok kötelesek tankönyveket kiadni, hozott változást.334 Megjelent a kopernikuszi rendszer, igaz eleinte csak hipotézisként, szemben a Brahe-félével, ami tétel. A Hold és a bolygók szilárd testek, míg a Nap tüzes, és a napfoltok nem mások, mint a Napon található kitörések kigőzölgései. A különböző professzorok által kiadott tézisek között nincsenek komoly különbségek.335

326

Szarka (1671), F1r. Ivul (1661). 328 Ivul (1661), 493–494. 329 Zemplén (1961), 144–150; Csaba (1998). 330 Szentiványi (1689). 331 Csaba (1998), 46. Csaba György fordításai. 332 Csaba (1998), 46. 333 Kircher (1656), 278–279; Fromondus (1627), 124. 334 Csapodi (1945/46). 335 Igen hasonló például Apponyi, Weiss és Wittman (1754) és Muszka, Hertl és Bartakovics (1756). 327

48

A könyvekkel hasonló a helyzet, az 1753 előtt kiadottak csalódást okoznak, míg az utána megjelentek gyakorlatilag modern fizikát (és csillagászatot) tartalmaztak. Petrus Mayr 1726-ban kiadott könyve336 semmi újat nem nyújt az ötven évvel korábbiakhoz képest. Az égitesteket egyegy Intelligencia mozgatja, akik Mayrnál az angyalok. A csillagok ugyan nagyobbrészt maguktól világítanak, de vízből vannak. Az ég matematikai értelemben szilárd, fizikai értelemben viszont folyékony. Ami számunkra viszont érdekes, ismeri az új csillagokat, és nem is vonja kétségbe helyüket az égben. Akai Kristóf kozmográfiája pedig egyszerűen csak a bibliai teremtéstörténetet idézi.337 Kifejezetten a tanuláshoz készült a francia származású Thierry János filozófiai lexikonja.338 A címszavakhoz megadott hivatkozások alapján az ember hamar a középkorban képzeli magát: a csillagászathoz kapcsolódó tételeknél Arisztotelészre, Boëthiusra, Sacroboscora és Albertus Magnusra hivatkozik. Astronomia címszó nincs, csak astrologia, ami „egy tudomány, mely a csillagok vizsgálatával foglalkozik.”339 Az ég romolhatatlan, a csillagok pedig az ég sűrűbb részei. A Mária Terézia rendelete után megjelent tankönyvek (nem feltétlenül Nagyszombatban jelentek meg) már egy egészen más világot mutatnak. A változócsillagászat szempontjából a legérdekesebb Jaszlinszky András könyve.340 A csillagok nála már a Naphoz hasonló égitestek, saját fénnyel. Az új csillagokat részletesen ismerteti, a legújabb szakirodalomra támaszkodva. Hivatkozik Christian Wolffra, Ricciolira, Bullialdusra, és néha szó szerint idézi Friedrich Weidler könyvét,341 mint amikor leírja a változócsillagok jellemzőit: „(1) Amikor fényleni kezd, alig lehet távcsővel látni, megjelenésének végén ismét lassanként elhalványul a fénye, mígnem teljesen elenyészik. (2) Az égnek mindig ugyanazon a pontján térnek vissza, helyzetük nem változik a környező állócsillagokhoz képest. (3) Pislognak, miként az állócsillagok, és már időnként elsárgulni és elvörösödni látszanak. (4) Nincs észlelhető parallaxisuk. (5) Ez ideig a legtöbb a Tejútban, a Canis, a Cassiopea, a Cygni és a Serpentarius körzetében tűnt fel.”342 Hasonlóan színvonalas könyvet írt Reviczky Antal és Radics Antal is. Reviczky kritikusan sorolja fel a különféle magyarázatokat: „Mások Wolff-fal bolygóknak gondolják őket, melyek az állócsillagok, mint a maguk napjai körül keringenek, és egyszer közel jönni látszódnak, egyszer meg igen messze eltávolodni. De miért olyan ritkán? A Cygnus csillagában 343 miért egyenlőtlenek az időintervallumok? Miért változik a nagyság úgy, hogy egyszer harmadrendű, egyszer hatod-, egyszer hetedrendű csillag tűnik fel?”344 Végül Bullialdus elméletét – a saját tengelye körül forgó foltos csillagot – fogadja el, mint a legvalószínűbbet, és megjegyezte, hogy ha a fényes (tüzes) rész a csillag felszínén szabálytalan mozgást végez, azzal a különféle változások jól megmagyarázhatók. Radics Antal is ismertette a 336

Mayr (1726). Akai (1737). 338 Thierry (1736). 339 Thierry (1736), 15. 340 Jaszlinszky (1756). 341 Weidler (1754). 342 Jaszlinszky (1756), 71. 343 P Cygni. 344 Reviczky (1758), 49. 337

49

jelenségeket és elméleteket, de ő nem kötelezte el magát egyik mellett sem.345 Klaus Mihály könyve azért érdemel különös figyelmet, mert Klaus az első magyarországi szerző, aki a változócsillagok osztályozását megemlíti.346 1755-ben megalapítják a csillagászati obszervatóriumot. Azonban se Nagyszombatban, se a Budára költözés után nem észlelnek változókat. Pedig ismerik őket, mint ahogy Taucher Ferenc 1784. május 5-i levele Weisshez bizonyítja: „Az 1786. évi Ephemerisekben347 a Perseusbeli Algolról megjegyeztetik: az angol Goodricke úr a fényváltozásban periódust észlelt, úgymint 69 óra alatt a csillag másodrendűből negyedrendűvé változik. Továbbá azt sejti, hogy az Algol, mint a napja körül egy bolygó kering, miáltal [az Algol] periodikusan eltakartatik; mások szerint a csillag foltos.”348 A század végén a fizikakönyvekben a csillagászat egyre kevesebb helyet kapott, és a változócsillagok lassan kikoptak. 3.3.3. A piaristák A nagyszombati tézisek új csillagokról a legritkább esetben tesznek említést. Egészen más a helyzet a piaristáknál. 1750 szeptemberében Pesten kiadott tézisek nemcsak megemlítik őket, de kétféle mechanizmust is megadnak. Az elnök Ernesto à S. Georgio 349 filozófia és geometria professzor volt. „Közülük egyesek előtűnnek, egyesek eltűnnek, nem mert üstökösök vagy bolygók lennének, hanem mert a tengelyük körül forognak, és ezenkívül vagy lencse alakúak, vagy a rajtuk keletkezett nagyobb foltok elsötétítik őket.”350 Horányi Elek Rómában megjelent műve351 is hasonló módon beszél a változócsillagokról: „…nehéznek gondolom ilyen fajta tudománnyal, okoskodással megállapítani mely jelenségeknek felel meg, amiből természetes legyen, hogy egyszer-egyszer új állócsillag megjelenjen, vagy egy bizonyos idő alatt, vagy mindig szemünknek eltűnjenek. Az igen nevezetes Maupertuis a csillagok alakjáról szóló könyvében megmutatta,352 hogy a tengely körüli forgásból eredő erő a csillag alakját korong alakúvá teheti, és innen kíséreltetik megmagyarázni milyen módon láthatóak, és tűnnek el. Keill, a 6. leckében,353 a [nap]foltokból az eltűnésre azt gondolja, melyek [a napfoltok] ha olyan tömegben növekednek, hogy a sugarakat teljesen elfedjék, ezeket [a sugarakat] vastag, sötét burkolattal befedni szükséges, és ily módon eltűnnek, mely dolog [a burkolat] ha elfordul, a csillag előbukkan. A csillagokról, melyek néhány hónapig nem láthatók, majd néhány hónapig változó magnitudóval magukat láthatóvá teszik, azt gyanítják az igen nevezetes 345

Radics (1761), 395–396. Klaus (1756). Nem Sturmra hivatkozik, hanem Melchior Verdries giesseni orvos könyvére (Verdries, 1735). 347 A Bode-féle berlini évkönyv. 348 Vargha (1992), 210–211. 349 Schulcz Ernő, ld. Koltai (1998), 335. 350 Schulcz (1750), C3v. 351 Horányi (1756), 40. Saját fordítás. 352 Maupertuis (1732), 77–78. 353 Keill (1721), 57. 346

50

urak, hogy a felszínük nagy része sötét, foltokkal elfedett, egy része fényes maradt, melyek míg a tengelyük körül forognak, ezt vagy azt a részüket mutatják nekünk. Mások pedig ezeket a csillagokat két részre osztott napoknak gondolják, egy részben sötét, részben tüzes testnek, forgó mozgással rendelkezőnek, és amiből a tüzes rész határával változások vannak. E megjegyzések bármelyikéből nyilvánvalóak a nehézségek.” Ezek elég modern ismeretek a változócsillagokról. Mivel nem csak egy helyen fordulnak elő, nyilvánvaló, hogy a piarista oktatásnak részei voltak. 3.3.4 A protestánsok A protestánsok és a katolikusok elképzelései a világ szerkezetéről nem sokban különböztek.354 A magyarországi és erdélyi protestáns diákoknak (csekély kivételtől eltekintve, akik Nagyszombatban tanultak) azonban külföldre kellett menni, ha egyetemen akartak tanulni. 1644-ben itthon jelent meg Graff András könyve, mely egyszerű arisztotelészi fizikát nyújt olvasóinak.355 A csillagokról semmi újat nem tudunk meg: „A csillag az ég sűrűbb része, gömbalakú, és bizonyos törvények szerint mozgó. Vannak állók és vannak mozgók, vagy bolygók. Azok az állók, melyek a legfelsőbb égben igen lassan mozognak, és távolságukat egymástól és a Földtől örökké megtartják.”356 Ezek a mondatok akár Sacroboscótól is származhatnának. A nyugat-európai egyetemeket látogató peregrinusok csillagászati ismereteiről leginkább a kiadott disputációkból szerezhetünk tudomást, amennyiben el tudjuk dönteni, ki is a szerző. Az esetek nagy részében az elnöklő professzort tekinthetjük a mű szerzőjének. Vannak azonban olyan alkalmak, amikor külön jelölik, hogy a válaszoló (respondens) írta a szöveget. Más esetekben az üdvözlő versekből, vagy esetleg az ajánlásokból ismerjük meg a valódi szerzőt.357 A Wittenbergben tanuló diákok közül a változócsillagászat tekintetében az erdélyi szász Jacob Schnitzler a legjelentősebb. Kortársát és ismerősét,358 az eperjesi Bayer Jánost a hazai filozófiaés fizikatörténet is jóval többre becsüli.359 Ennek oka, hogy Bayer idézte Francis Bacont először hazai szerzőink közül,360 és elvileg az ő nyomdokain akart volna haladni a világ vizsgálatában. Gyakorlatilag azonban mindez csak óhaj maradt, Bayer fizikája a Comenius által terjesztett mózesi fizika volt,361 ami a Teremtés könyvét teszi az alapvető ismeretek forrásává. Mondani se kell, ez abszolút ellentétes Bacon felfogásával, aki a Novum Organumban ezt világosan ki is fejti:

354

Németalföldi példákon meggyőzően bizonyította van Nouhuys (2005). Zemplén (1961), 246–248. 356 Graff (1644), C3r. 357 Zsoldos (2006a); Zsoldos és Blaga (2006); Considine (2008). 358 Ld. Bayer Schnitzlerhez írott üdvözlő versét, Zsoldos és Blaga (2006), 30: „Schnitzlere, quam Te amo…”. Bayer egyszer elnökölt egy disputációt, ahol Schnitzler volt a respondens és a szerző is, Schnitzler (1658). 359 Erdélyi (1885), 145–147; Berg (1946), 128–146; Zemplén (1961), 263–275. 360 Például Bayer (1663), 140: „IDOLA illa quatuor praecipue Generum sunt, juxta illustrem Baconem de Verulamio, quem hic loci data opera sequemus.” 361 Blair (2000); Aarsleff (2008), 362: „Comenius made no contribution to natural science, and he was profoundly alienated from the developments in science that occured during his lifetime. Contrary claims have been made, but only at the cost of ignoring his dependence on a priori postulates and his entire theological orientation.” 355

51

„Nemegyszer nagy meggondolatlanul, még kortársaink sem riadtak vissza az ilyen hiábavalóságoktól, és a Genezis első könyvét, Jób könyvét és más szent iratokat akarták megmenteni természetfilozófiájuk alapjául, holtakat kutatva az élők között. Ezt a dőreséget már csak azért is le kell küzdenünk, mert az isteni és emberi dolgok esztelen összezagyválásából nem csupán légből kapott filozófia, hanem vallási eretnekség is származik.”362 Mindketten, Bayer és Schnitzler is, számos disputációt elnököltek Wittenbergben. Míg azonban Bayer sok filozófiai vagy teológiai témába vágó nyomtatványt adott ki, addig Schnitzler csak olyanokat, melyek a mai értelemben vett tudományok körbe tartoznak: csillagászat, építészet, földrajz.363 3.3.5. Jacob Schnitzler364 Schnitzler élete elég jól ismert. A család Brassóból származott, ahol Erasmus nevű nagyapja fafaragó volt. Ő költözött át Szebenbe, és foglalkozása miatt kapta a Schnitzler (fafaragó, faszobrász) nevet. A család eredeti neve ismeretlen.365 Az édesapa, szintén Jacob, 1598-ban született, 1620-ig Szebenben, majd Debrecenben és Lőcsén tanult. Hosszú európai körút (Lengyelország, Poroszország, Dánia, Norvégia, Hollandia, Anglia) után Németországban folytatta tanulmányait, elsősorban Wittenbergben. Hazatérte után először lektor a szebeni gimnáziumban, majd 1638-tól haláláig (1661. május 22.) nagydisznódi (Heltau) lelkész volt.366 Az özvegye által adományozott, férjének dedikált harang az ottani templomban volt megtalálható.367 Fia, a fiatalabb Jacob Schnitzler 1636. január 1-jén született Szebenben. Ott is járt iskolába 1655. június 28-ig, majd egy rövid nagyszombati kitérő után Wittenbergben folytatta tanulmányait. 1658. október 14-én avatták magisterré és 1661 májusában lett a filozófiai kar tagja. Számos nyilvános vitán (disputáció) vett részt, 1658-ban még csak respondens, 1659-től azonban már elnökölt ezeken. 1662 szeptemberében volt utoljára elnök Wittenbergben. Már 1660-ban hívta őt a szebeni tanács iskolaigazgatónak, de apja és testvére halála, illetve az erdélyi háborús helyzet hírére ekkor még visszafordult Wittenbergbe. A második hívásra azonban már hazatért, és 1663tól 1665-ig, majd 1666-tól 1668-ig a szebeni gimnázium rektoraként működött. A szünet annak volt köszönhető, hogy „… ellenei galádsága már két év múlva ki tudta vinni, hogy hivatalától megfosztatott s csak midőn Apafi az enyedi tanszékkel kinálta meg, némúlt el azok hangja, a tanács rábeszélte annak el nem fogadására s felállitá kedvéért a philosophiai tanszéket.” 368 1668. november 9-től haláláig, 1684. június 16-ig ő volt Szeben városi lelkésze.369 Wittenbergi tartózkodása alatt több disputációt vezetett (és írt) csillagászati témákról, melyek közül kettő fontos témánkban.370 E nyomtatványokban Schnitzler nagyrészt a wittenbergi szokásokat követte, de nem mindig ragaszkodott a bevált fordulatokhoz. A csillag szokásos 362

Bacon (2001), 81. Ford. Csatlós János. Schnitzler Wittenbergben kiadott műveinek jegyzékét ld. Zsoldos és Blaga (2006). 364 Zsoldos és Blaga (2006) alapján. 365 Seivert (1777), 21: „Schnitzler ist gar nicht sein Geschlechts Name, dieser ist unbekannt. Sein Grosvater Erasmus, war ein Bildschnizer zu Kronstadt, und davon, nichts ungewöhnliches bey unsern Vätern! haben seine Nachkommen den Namen Schnitzler, erhalten…” 366 Wittstock (1883), 8. 367 Halaváts (1914). 368 Szilágyi (1858), 228. 369 Seivert (1785), 376–387. 370 Schnitzler (1659a, 1659b). 363

52

wittenbergi definíciója: „A csillagok egyszerű természetes testek, fényesek, gömbalakúak, mindig mozgók, az első fényből teremttettek a halandók üdvözletére,”371 Ezzel szemben Schnitzler egy szót sem szól az első fényről, hanem, bár elég kifacsart stílusban, a csillagok megfigyelt tulajdonságait sorolja fel: „Az állócsillagok (más néven nem mozgók) fényes csillagok, nagyságukra nézve feltűnők és nagyjából gömbalakúak, az ég nyolcadik gömbhéjában azaz az örökké mozgók régiójában találhatóak, ugyanazt a helyet és ugyanazt a rendet, és ugyanazt az egymás közti távolságot és egymáshoz viszonyított helyzetet megtartják. Nem azért nevezik e csillagokat állónak, mert az éghez vannak rögzítve és szférájuk körbemozgatja őket, és egymás között mozdulatlanok, mint Arisztotelész és azok, akik őt e tekintetben követték, hitték, ami abból a hamis elképzelésből támadt, mely biztosra vette hogy a csillagok az éggel azonos anyagból vannak, és csak annyiból különböznek, mint a sűrűbb részek a teljesen ritkásaktól; és nem is azért mert teljességgel rögzítettek és mozdulatlanok lennének; hanem azért, mert mindig megőrzik ugyanazt a távolságot mind a Földtől, mind egymástól, ugyanazt a helyzetet; szemben a bolygókkal, melyek mind tőlük, mind a Földtől hol közelebb vannak, hol távolabb, és ezeket ezért Stellae erraticae-nek vagy Errones-nek is nevezik, nem egyszerűen, hanem az állócsillagokhoz viszonyítva.”372 Itt és más helyeken373 is Schnitzler eléggé kritikus Arisztotelész nézeteivel és követőivel is.374 A továbbiak témánk szempontjából kevéssé érdekesek, egy esetet leszámítva. Itt Schnitzler a csillagokat osztályozza a szokásos wittenbergi módon, de jóval tömörebben, aminek a későbbiekben a változócsillagok első klasszifikációjánál lesz szerepe:375 „Az állócsillagokat tekinthetjük abszolút vagy relatív módon. Abszolút módon lehetnek közönségesek (ordinariae) vagy különlegesek (extraordinariae). Azok a közönségesek, melyek a világ kezdetétől láthatóak voltak és láthatóak továbbra is. Azok a különlegesek, melyek Isten egyedi akaratából egy bizonyos időben jelennek meg.”376 Az osztályozás alapja az orthodox lutheránus teológia, ahol megkülönböztették Isten közönséges és különleges gondviselését.377 Ez a különbségtétel megtalálható a wittenbergi disputációkban, és megjelent a csillagászati írásokban is. Bartholomaeus Keckermann a meteorok és üstökösök esetében alkalmazta, míg Andreas Libavius az üstökösökre és új csillagokra (a kettő közötti különség homályos, mint rendszerint ebben a korban).378 Schnitzler a későbbiekben is visszatért ehhez az osztályozáshoz. Az 1680. évi nagy üstökösről tartott prédikációjában379 ismét kifejtette,

371

Sperling (1639), 489: „Stellae sunt corpora naturalia simplicia, lucida, globosa, semper mobilia, ex luce primigenia ad salutem inferiorum producta.” Hasonló definíciót használ még 1684-ben is Ziegra (1684), A3r. 372 Schnitzler (1659a), A2r–A2v. 373 Például téves Arisztotelész elképzelése a Tejútról, Schnitzler (1659a), B1 r, az üstökösökről, Schnitzler (1659b), v A3 . 374 V.ö. Zemplén (1998), 91: „Schnitzler Jakab, nagyhírű szebeni tanár, akinek terjedelmes irodalmi munkássága nem éppen nevezhető modern szemléletűnek, nemcsak makacs antikopernikénizmusa miatt, hanem azért is, mert – ahol csak lehetett – igyekezett Arisztotelészhez ragaszkodni.” Zemplén véleménye Schnitzlerről igen érdekesen és meglepően változott meg az évek során, ld. Zsoldos (2004), 143–144. 375 Zsoldos (2010a). 376 Schnitzler (1659a), B2v. Egy wittenbergi változatot ld. Nottnagel (1665), 157–161. 377 Quenstedt (1691), 535. 378 Keckermann (1612), 618, 679; Libavius (1599), 35. 379 Schnitzler (1681). Ugyanerről az üstökösről Kisztei Péter gönci prédikátor is tartott beszédet, melyet ki is adott 1683-ban. Újrakiadva 1910-ben, Kisztei (1910).

53

hogy különbséget kell tenni Isten közönséges és különleges munkája között.380 Az üstököst Isten különleges munkájának tartotta, ami nyilván ellentmondott a Gen. 2, 2-nek,381 így fordult ehhez a teológiai tételhez. Az új csillagokról szóló disputációban Schnitzler így definiálja őket: „Az új állócsillagok azok, melyeket Isten közvetlen akaratából a semmiből teremtett a többi csillaggal közös mozgással, és a nyolcadik égi gömbhéjban egy ideig elhelyezte, ahol Isten dicsőségét hirdetik…”382 Igen fontos megjegyezni itt, hogy noha az új csillagot Schnitzler természetfeletti úton keletkezettnek gondolta, a többi állócsillaghoz hasonlatosnak vélte. Ez nem meglepő, mivel a Bibliai temetéstörténetet fogadta el, mely szerint a csillagok természetfeletti úton teremtődtek a negyedik napon. Ezzel szemben több olyan elmélet is van, mely természetes úton próbálta megmagyarázni az új csillagok megjelenését, de az eredmény nem csillag. Ilyen például a Szentiványi Márton által is idézett elképzelés, mely szerint a nóvák kigőzölgések Nap által megvilágított sűrűsödései.383 Hasonlóan, nem csillagot eredményez az a nézet, mely szerint új csillag akkor jelenik meg, amikor kicsi, egyébként láthatatlan bolygók/csillagok mozgásuk által találkoznak, és együttes fényük okozná a jelenséget.384 A definíció után Schnitzler több elképzelést is ismertet az új csillagok keletkezésére. Ilyen például a bolygók együttállása, Descartes vagy Tycho elmélete – természetesen mindegyiket cáfolja is. Riccioli alapján felsorolja az ismert változókat, majd megemlít két nevezetes esetet, amikor – szerinte – nem lehetett szó nóvákról. Az egyik a Jeruzsálem felett megjelent üstökös, amiről Josephus Flavius számolt be.385 A másik a mágusok csillaga,386 mely azóta is folyamatos diszkusszió tárgya. Schnitzler számára nem volt kérdéses, hogy szó sem lehet se új csillagról, se üstökösről: „A mágusok csillaga egyszóval egy egyedi test, mely nem az égben található, hanem csak a levegőben [astmoszférában] Isten teremtéséből, hogy a mágusoknak az utat mutassa…”387 Itt hivatkozik saját, üstökös disputációjára,388 amely egyértelművé teszi, hogy ő a szerző.

380

Schnitzler (1681), B1v: „Aber mann muss hie distingvieren inter opera Dei ordinaria et extraordinaria, einen unterscheid machen zwischen ordentlichen und ausserordentlichen oder sonderlichen Wercken Gottes.” A prédikációt 1681. január 26-án tartotta. 381 „Mikor pedig elvégezé Isten hetednapon az ő munkáját, a melyet alkotott vala, megszűnék a hetedik napon minden munkájától, a melyet alkotott vala.” Károli Gáspár fordítása. 382 Schnitzler (1659b), A2r–A2v. Hasonlóan definiálta az üstökösöket, Schnitzler (1659c), A2 r–A2v. Az elképzelés nem új, visszavezethető Damaszkusi Szt. Jánosig. Damaszkuszi Szent János (1958), 219. Ld. 2.6. fejezet. 383 Csaba (1998), 46. Ld. 3.2.2. fejezet. 384 Burgersdijk (1631), L4v. 385 Flavius (1999), 476: „Így bolondították el ezek a csalók a sajnálatra méltó népet, viszont a jövendő pusztulást hirdető világos előjeleket a szerencsétlenek nem hitték, és rájuk sem hederítettek, mintha megsiketültek volna, és nem látnák és nem értenék az Istentől küldött intő jeleket: egyszer kard alakú csillag állt meg a város fölött, és egy üstökös egész éven át fennmaradt az égen;…” 386 Máté 2,2: „Hol van a zsidók királya, a ki megszületett? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és azért jövénk, hogy tisztességet tegyünk néki.” Károli Gáspár fordítása. 387 Schnitzler (1659b), B4r. 388 Schnitzler (1659c).

54

Schnitzler hivatkozási szokásai teljesen korrektek. Nyoma sincs felekezeti elfogultságnak, se ellentétes vélemények elhallgatásának. A legtöbbett idézett szerzők Tycho és Riccioli, ez utóbbi egy jezsuita. De hivatkozik Kopernikuszra és Descartes-ra is, és noha rendszeresen cáfolja őket, Descartes esetében mellőzi a wittenbergi disputációkban időnként megjelenő hisztérikus gyűlöletet.389 Érdemes még megjegyezni, hogy Seivert beszámolója alapján Schnitzler tekinhető a bemutató csillagászat magyarországi megalapítójának, mivel tiszta téli estéken a szebeni piacon érdeklődőknek a csillagászatról beszélt.390 3.3.6. További protestánsok A 17. század második felében megjelentek az első kartéziánusok. Legnevezetesebb közülük Apáczai Csere János, akiről később lesz szó. Kevésbé ismert a Leidenben tanuló Köpeczi János, aki üstökösökről szóló disputációját is ott adta ki (ő volt a szerző és a respondens is).391 A nyomtatványban különbséget tesz üstökösök s új csillagok között, mondván az utóbbiak nem mozognak és saját fénnyel rendelkeznek. Megállapította azt is, hogy az ilyen jelenségek magyarázatához nincs szükség Isten közbeavatkozását feltételezni, de természetesen, ha Ő is úgy akarja, akkor közbeavatkozhat.392 Pósaházi János természetfilozófiája is kartéziánus volt.393 A csillagok szerinte gömb alakúak, valamiféle tüzes szubsztanciából, az elsődleges elemi tűzből keletkeztek, forrósággal és fénnyel rendelkeznek. Ebből következően saját fénnyel világítanak.394 A változócsillagok magyarázatára ugyanazt a bonyolult mechanizmust adja meg, mint Descartes. 395 Példaként a Tycho-féle szupernóvát és a hiányzó Pleiadot említi. A 18. század elején megjelenő fizikakönyvek keveset írnak az új csillagokról. Szathmári Paksi Mihály kartéziánus könyve meg se említi őket.396 Marosvásárhelyi Tőke István az új csillagokat és az üstökösöket rokon jelenségnek mondja, mivel mindegyik megjelenik, majd eltűnik az égről.397 3.3.7. A latinnyelvű irodalom vége A 18. század vége a latinnyelvű könyvek alkonya. A nagyszombati professzorok kitűnő könyvei után a csillagászat, és azon belül is a változócsillagok elkezdtek eltünedezni a fizikakönyvekből. Ennek a fő oka valószínűleg a fizika önálló tudománnyá válása volt. A protestáns tankönyvekhez hasonlóan a jezsuitáknál is egyre kevesebb szó esett változócsillagokról. Makó Pál398 népszerű fizikakönyvében éppen csak megemlíti őket. Egyedüli 389

Kirchmaier (1659), B3r. Seivert (1785), 381: „Man erzählt von ihm, dass er oft bey heitern Winterabenden auf dem grossen Marktplatze sich mit der Sternkunde beschäftigt, und Unterricht darinnen gegeben habe.” 391 Köpeczi (1666). 392 Köpeczi (1666), B4v, C1v. 393 Pósaházi (1667). Ő is teológus volt eredendően, teológiája viszont erősen antikartéziánus. Ld. Zemplén (1959), Zemplén (1961), 275–287, Mészáros (2000), 44–46. 394 Pósaházi (1667), 161–162, 164. 395 Pósaházi (1667), 169–171. Ld. még 2.7.3. fejezet. 396 Szathmári Paksi (1719). 397 Marosvásárhelyi Tőke (1736). 398 Zemplén (1964), 240–253. 390

55

példaként az 1572. évi Tycho-féle új csillag kerül szóba. Lehetséges okokként Makó megemlíti Maupertuis elméletét illetve a csillag körül keringő bolygó által okozott fedést. A fényváltozás legvalószínűbb okának azonban ő is a foltok jelenlétét tartja.399 Az ugyancsak népszerű tankönyvíró, Horváth János Keresztély400 se volt bőbeszédűbb. Érdekesen csoportosítja viszont az új csillagokat (feltehetően Weidler nyomán, bár hivatkozást nem ad): (1) azok, melyeket a régiek láttak, de már nem láthatóak, (2) más csillagok, melyeket régen nem lehetett látni, megjelentek, mintegy megszülettek, amiket új csillagoknak neveznek, (3) csillagok, melyek eltűnnek, majd egy bizonyos idő után ismét előtűnnek, és így tovább váltakozva. Az okok tekintetében tartózkodó, bár megemlíti a szokásás magyarázatokat, de csak találgatásnak tartja őket.401 A 19. században pedig Kováts-Martiny Gábor fizikakönyve éppen csak egy félmondatot szán rájuk, annyit mondva, hogy vannak csillagok, melyek eltűnnek, illetve újként megjelennek.402 A jobb sorsra érdemes Kmeth Dániel403 népszerűsítő könyvében kicsit bővebben tárgyalja a változókat. Sorbaveszi a korábban megfigyelt új csillagokat, az elveszett Pleiaddal kezdve a sort. A szokásos nevezetes objektumok után megemlíti az Algolt is a Wurm által meghatározott periódusával. A fényváltozás okát a tengely körül keringő csillag nem egyenletesen fényes felszínében látja. A szokásoktól eltérően Ricciolit idézi elsőként, csak utána Bullialdust.404 A magyar nyelvű irodalom Apáczai első próbálkozása után csak kb. száz évvel kezdett megjelenni. Megjelenése után viszont szép lassan kiszorította a latint. Amikor a 19. század végén kialakul a modern csillagászat Magyarországon, ennek nyelve már a német lesz, illetve marad a magyar az országon belül. 3.4. A magyar nyelvű irodalom Mint már a korábbiakban említettem, az új csillag első magyar nyelvű említése minden bizonnyal Wilhelm Misocacus Prognosticonja volt. A későbbiekben elő-előfordulnak naplókban, kalendáriumokban, mint például a szintén említett Szepsi Lackó Máté feljegyzéseiben.405 Korának megfelelő tudományos szinten Apáczai Csere János írt először csillagászatról az Utrechtben megjelent Magyar Encyclopaediában. A nevezetesebb változókat említi csak, például: „Ennek a székiben [Cassiopeia] 1572. esztendően egy iszonyatos nagy csillag tetszett volt fel, mely 1574-ben ismét eltűnt...” „Ebben [Cet] 1638-ban ősszel hirtelenséggel egy csudálkozásra méltó csillag tetszett fel, és a mindjárt következő tavaszon eltűnt, mely attól fogva mindeddig úgy történik.”406 Ezek keletkezését a Descartes-féle elmélet alapján adja meg:

399

Makó (1766), 299–300. Zemplén (1964), 254–260. 401 Horváth (1774), 430–431. 402 Kováts-Martiny (1823), 232. 403 Kmeth a csillagda igazgatóját bevádolta, hogy észleléseket hamisított. A csillagászati közvélemény ezt nem fogadta el, megmutatván, hogy Pasquich észlelései valódiak, Kmethnek pedig távoznia kellett. Heller (1878), 291– 292; Vargha és Patkós (1996), 107–192. 404 Kmeth (1823), 319–320. 405 Mikó (1858). Lásd 3.2. fejezet. 406 Apáczai Csere (1977), 188–189. 400

56

„15. Ha penig történik, hogy igen sokan ragadjanak egymásba [az égi golyóbiskák], a világoskodó állat szénére gyűlnek, mint valami tajték, és annak fényes világoskodását elfogják. 16. Melyek, ha a világoskodó állattól vagy elszéllyesztetnek, vagy elnyelettetnek, vagy a világoskodó dolognak új részeitől fellyülhaladtatnak, fáklyákká lesznek.”407 3.4.1. Az ismeretterjesztő irodalom kezdetei Apáczait sokáig nem követte senki, csak a 18. században kezdtek ismét magyarul írni a csillagokról. Míg a nagyszombati egyetemi csillagászati oktatás színvonala a század közepén jelentősen nőtt, addig az ugyanott kiadott népszerűsítőnek szánt könyv ezt a növekedést nem mutatja. Szerzője Bertalanffi Pál jezsuita lelkész volt,408 aki még mereven ragaszkodott az antikopernikánus nézetekhez, miközben az egyetemen már sokkal modernebb fizikát oktattak. Változócsillagok tekintetében viszont Bertalanffi igen tájékozott volt, és ismereteit igyekezett is megosztani olvasóival. „Az ideig-való tsillagok megint három félék, úgy-mint elöször azok, mellyek a’ fixa tsillagok között támodván, és bizonyos ideig fel-tetszvén, ismét el-tünnek; de bizonyos idöben megint fel-tetszenek; illyen-féle tsillagot emlét Keplerus, melly 1601. eszt. a’ hatyu mellyén (az-ám a’ neve egy bizonyos sor tsillagoknak) fel-tetszvén, ’s-egész 26. esztendeig világolván, az-után eltünt; de 1657. eszt. ismét láttatott. Másodszor azok, mellyek a fixák-között, vagy alatt egyszer fel-tetszvén, ’s el-tünvén; azután soha többé nem jelennek: Verdries Menyhardnak409 itéletéböl, illyen féle tsillag vólt az, melly a’ három Aegyptusi királyokot a’ született Kristusnak imádására el-vezérli vala. Harmadszor azok, mellyek a’ fixa tsillagok alatt támodván, és bizonyos ideig, hol szakállal, hol farkkal láttatván, ismét elenyésznek: Aristoteles, és a’ követöi az üstökös tsillagról azt itélték, hogy az minden-féle földi szároz, kénköves, és salitromos gözböl öszve forradván, és meg-gyuladván, mind addig forogna az égben, valamig azon öszve forradott máteria meg nem emésztetnék: A’ mostani Filosofusok pedig igaz állandó, és sürü égi testnek alityák lenni az üstökös tsillagot, ki bizonyos égi jeleken-által lassan forogván, igen ritkán láttatnék, és sok esztendeig lappongona.”410 Igen érdekes a változócsillagok osztályozásának ismertetése, a latin nyelvű tankönyvek is csak ebben az időben tették meg ugyanezt. Az osztályozás a korábban már ismertetett Sturm-féle klasszifikáció.411 Hasonlóan írt Sartori Bernard412 is róluk magyar nyelven való filozófiájában. Ez nem meglepő, mert egész paragrafusokat vett át szinte szó szerint Bertalanffitól. A csillagokat először felosztotta (mint száz évvel korábban Schnitzler): „A’ Tsillagoknak nemei külömbb-félék; mert vagynak perpetuae, az az, álhatatos tsillagok, mellyek eleitöl fogva minden üdöben fel-tetszettek: vagynak temporaneae, az az, ideig-való tsillagok, mellek tsak néha láttatván, ismét el-tünnek.”413 407

Apáczai Csere (1977), 175. V.ö. 2.7.3. fejezet. Zemplén (1964), 426–431; Mészáros (2003), 56. 409 Feltehetően Verdries (1735), 346. 410 Bertalanffi Pál (1757), 15. 411 Zsoldos (2010a); ld. 2.8. fejezet. 412 Zemplén (1964), 426–431. 413 Sartori (1772), 209. 408

57

Az álhatatos csillagok megint kétfélék lehetnek, úgymint fixák és erraticae, azaz állócsillagok és bolygók. Ezután minimális változtatásokkal idézi Bertalanffi fentebbi megállapításait az új csillagokról, forrásának megnevezése nélkül.414 A 18. század végétől aztán megszaporodtak a magyar nyelvű ismeretterjesztő munkák. Bár csillagászatról többen írtak, a változócsillagok kezdtek kiszorulni a könyvekből, hasonlóan a latin nyelvű nyomtatványokhoz. Molnár János alig másfél oldalt szánt rájuk, ekkora hely jóformán csak az 1572. évi Tycho-féle új csillag említésére elég. Érdekes viszont, hogy a rendszeresen emlegetett változók (Mira Ceti, Algol) helyett megemlékezik még egy, az arab csillagászok által látott új csillagról: „Maszszahala, Hali, és Albumazár, Szeretsen Tsillag-nézök láttak a’ Skorpióban olly Tsillagot, mellynek a’ fénye a’ Hóld negyed részének fényével egyezett. Most már annak sem híre, sem hamva.”415 Molnár itt két középkori beszámolót vont egybe: az Albumasar által látott objektum egy üstökös lehetett a 9. században, míg a Haly által látott csillag az 1006. évi szupernóva volt. 416 Ezeket a megfigyeléseket ritkán szokták idézni, így Molnár általi említésük mindenképpen figyelemre méltó. A szerzők a 19. század elején se lettek bőbeszédűbbek a változócsillagokkal kapcsolatban. Mind Katona Mihály,417 mind Schedel (Toldi) Ferenc418 éppen csak megemlíti őket, igaz ez utóbbi csak egy német munkát magyarított. Tarczy Lajos Népszerű égrajza is elég tömör: „Vannak olly csillagok is, mellyek nem mindég ugyan azon fénnyel világolnak, egyszer váratlan megjelennek, egyes körszakokban fénylenek, majd eltünnek, ’s némelyek örökre. E’ csillagokat csodacsillagoknak nevezhetjük. Illyen Algol, melly két nap 20 óra 48’58” alatt második nagyságú alakjából negyedik nagyságúvá válik… Cassiopeában 1572. év’ őszutó’ 11-én egy illy csillag jelent meg rendkivüli fénnyel, úgy hogy nappal is látható volt; –mindég sáppadtabb lett, majd narancs színű, végre szürkés fehér, ’s 16 hónap múlva újra egészen elenyészett. Így múlt el 1604-ben egy másik a’ kígyósban. Ezeknek lényegéről teljes bizonyossággal semmit sem tudunk.”419 Az 1830-as években nagy veszteség érte a magyarországi csillagászatot. Tittel Pál halálával 420 gyakorlatilag megszűnt e tudomány művelése hazánkban. A budai vár 1849. évi ostromakor a csillagda nehéz napokat élt át, ki is rabolták.421 Végül helyén az osztrák kormány egy erődöt épített, a Citadellát.422 Nem javult a helyzet az ötvenes években sem: „Hazánkban is hivatalosan csak egy honfitársunk őrködik illy állomáson, az előtt a szent Gellért hegyen épült csillagászi toronyban, s most, annak elpusztulása után Egerben; e tudósunk neve Montegedói Albert Ferencz… Vannak helylyel-közzel dilettans csillagászok, azaz: e tudományt kedves szenvedélyből gyakorló privát tudósok; millyenek 414

Sartori (1772), 210. Molnár (1777), 145. 416 Thorndike (1950), 60–61.; Goldstein (1965); ld. 2.2.1.4. fejezet. 417 Katona (1814), 381, 401. 418 Schedel (1835). 419 Tarczy (1838), 37. 420 1831. augusztus 26-án halt meg. Vörösmarty verssel búcsúztatta, Vörösmarty (1831). Ld. még Vargha és Kanyó (1988). 421 Réthly (1948). 422 Kelényi (1930), 29–30. 415

58

p. Brassai Samu, Lugossy József, Wimmer Ágoston, a nemrég elhunyt soproni lelkész Gamauf, stb.”423 A professzionális csillagászat nemléte természetesen nem jelentette a csillagászat teljes hiányát Magyarországon. Érdekesebb eseményekről ismeretterjesztő könyvek, cikkek jelentek meg korábban is és ebben az időben is. Így más, hagyományosabb témák mellett a változócsillagokról is olvashatott az érdeklődő közönség. Bula Teophil például Bécsben adta ki természettani tankönyvét, melyet helyi professzorok (Andreas Baumgartner, August Kunzek) nyomán írt. Néhány csillag leírásán kívül már a fényváltozás lehetséges okait is megemlíti: „Különös figyelemre méltók azonban némely csillagok, melyek tetsző nagysága (világerőssége) nem állandó; ugyanazért ezek változó csillagoknak neveztetnek. Bizonyos időközben különböző világerősséggel sugároznak, azért mondatik rólok, hogy ezek bizonyos világszakkal bírnak. Világuk többnyire vöröses, legnagyobb fényük után setét vörös. A változó csillagok közt legfelötlőbbek Mira a czetben, Algol Perseusban és egy a hattyu nyakán [χ Cygni]. Az első másod nagyságunak látszik és lassanként egészen eltünik; időszaka 332 nap. Algol 69 óráig változik 2-od és 4-ed nagyság közt. A hattyuban említett csillag 4-ed nagyságu, egészen eltünik, időszaka 407 nap. Ezen különös világváltozást nehéz magyarázni. Oka vagy az lehet 1) hogy tengelyük körül forogván különböző felületüket fordítják felénk; vagy 2) a köröttök forgó nagy bolygók által takartatnak el. Szinte oly nevezetesek az ugy nevezett újcsillagok. Ugyan is az ég előbb egészen csillagtalan tájékain hirtelen, többnyire nagyobb és világos csillagot fedeztek fel, mely előbb nem látszott és most egy ideig látható volt és ismét eltünt. Ilyent láttak pl. Oct. 10én 1604 Boothes jobb lábán, és Junius 20-án 1670 a hattyúban [CK Vulpeculae]; amaz egy évig, ez két holnapig látszott. Legpompásabb volt azonban, melyet Ticho de Brahe vett észre Cassiopéjában 1572 Nov. 11-én, mely Venusnál és Jupiternél fényesebb volt; mozdulásának semmi nyoma nem látszott és 1754 Martiusban egészen eltünt. Ezen tünemény oka mind eddig ismeretlen.”424 Megszólalt Kossuth Lajos is, talán egy kicsit túl optimistán szemlélve a csillagászat akkori állását: „A variabilis csillagok száma legio. A ’Mira Ceti’-től kezdve a mi Napunkig. Ez is variabilis fényű csillag. Okát is tudjuk tökéletesen.” Kitér a csillagok színváltozására is: „A mi Herschel idejében sárga volt, Struve meg Piazzi Smith [sic] idejében előbb narancsszínűvé majd vörössé lett. A Perseusban egy csillagnap (a sygma) veresől rózsa narancs és sárga árnyalatokon keresztül fehérbe ment át. Ezen színváltozatok oka a csillagot körülfolyó gáz közegekben van.”425

423

Edvi Illés (1855). Bula (1857), 239. 425 Kossuth (1871). 424

59

1864 és 1870 között három csillagászatot népszerűsítő könyv jelent meg, mintegy bepótolandó az évtizedes hiányt. Közülük az első írt legrészletesebben a változókról. Szerzője, Hollósy Jusztinián benedekrendi áldozár, esztergomi gimnáziumi igazgató, később dömölki (ma Celldömölk) apát volt.426 Részletesen ismertette a Mira és az Algol fényváltozását, sőt, egy kis táblázatot is mellékelt a nevezetesebb csillagok adataival. Az ideiglenes csillagokról szóló részben a Tycho-féle szupernóvánál hivatkozik Cyprianus Leovitius objektumaira is. Hosszasan értekezett a fényváltozás lehetséges okáról: „A változékony és ideiglenes csillagok, Humboldt véleménye szerint, rokon természetüeknek lenni látszanak, a mennyire tudniillik helyes ama nézet, hogy az ideiglenes csillagok oly változékonyak gyanánt tekinthetők, melyek, ha fényhatályosságuk bizonyos fokig növekedett, láthatókká válnak; de némi idő mulva fényök gyengülni kezd, s elvégre ránk nézve, vagy örökre vagy talán csak hosszabb időre, láthatatlanokká lesznek. E nézetet mi annál valószinűbbnek tartjuk, minél inkább tanusítja a tapasztalás, hogy az ideiglenes csillagok fényhatályossága, az első föllobbanás után a változékony csillagok módja szerint, fokonkint növekedik; s miután legnagyobb értékét eléré, ismét csak fokonként fogyni indul. De a fényhatályosság fokonkinti változatából következtethetjük egyszersmind azt is, hogy vajmi helytelen, vajmi valószínűtlen ama vélemény, mely szerint az ideiglenes csillagok oly égi testek gyanánt tekintendők, melyek első föllobbanásuk alkalmával a világtér anyagából ujolag keletkezvén, rövid lét után, az égi testek sorából elenyésznek.” „…leghihetőbbnek látszik még az, hogy e csillagokban a fény, előttünk ismeretlen okoknál fogva majd nagyobb, majd kisebb és némelykor oly kicsi mérvben fejlődik, hogy az ily csillagok láthatatlanokká válnak; de megtörténhetik még az is, hogy a fényfejlődés vagy bizonyos időre, vagy örökre is szünik meg, s ez esetben az ideiglenesen, vagy állandóan sötét állócsillagok, vagy is a sötét Napok állnak elő.”427 Hollósy még egyszer megemlékezett a változócsillagokról, igen érdekes összefüggésben. A jégkorszakok lehetséges okait tárgyalván megemlítette, hogy: „A második nézet e téren más csillagászati adatra támaszkodik. Ugyanis az állócsillagok között vannak olyanok, melyek időszakilag majd nagyobb, majd kisebb hatálylyal világitnak: ezeket a csillagászok változékony csillagoknak nevezik; s fényhatályosságuk változatait különféle időben különféle mérvü fényfejlődés eredményének tartják. A fénynyel rokon természetű a hő, minél fogva ezen csillagoknál a hőfejlődés és illetőleg a hősugárzás sem lehet folyamatosan egymérvü. E tünemény nyomán némely tudósok azt állítják, hogy a változékony csillagok közé a Nap is sorolandó; s hogy a Föld jégkora akkor állt elő, midőn a Nap hőfejlődési és hősugárzási folyama csekélyebb mérvü volt.”428 A másik két mű429 nem ad részletesebb leírást a változókról. Az itt idézett könyvek, cikkek még a klasszikus csillagászathoz tartoznak, a spektroszkópiát (ld. következő szakasz), mely lehetővé tette az asztrofizika kialakulását ebben az időben, vagy nem ismerték, vagy nem tartották említésre méltónak változócsillagokkal kapcsolatban. Fő forrásuk Humbolt Kosmosa volt, ami még a spektroszkópia kialakulása előtt íródott.430 426

Mattyasóvszky (1912). Hollósy (1864), 51–52. 428 Hollósy (1873), 5. 429 Molnár (1865), 248–250; Császár (1870), 198–205. 430 Humboldt (1850), 215–262. 427

60

3.4.2. A színképelemzés megjelenése Kirchhoff és Bunsen színképekkel kapcsolatos munkássága431 hamar ismeretessé vált a hazai közönség előtt. Than Károly már 1863-ban ismertette eredményeiket, sőt mások újabb megfigyeléseiről is beszámolt. „A fönebbiek nyomán könnyű belátni, hogy a napszínkép sötét vonalai, másképp nem származhatnak, mint azáltal, hogy a nap benső izzó magvának fénysugarai a külső gőzkörön (photosphera) körösztül hatolván azon sugarak, melyek a napfény körében foglalt fém elemeknek felelnének meg, elnyeletnek és ez oknál fogva a nap színképében csekélyebb fénnyel jelennek meg, a szem tehát őket sötét vonalak alakjában veszi észre a nap különben annyira erősfényű színképében.” Felismerte a színképelemzés jelentőségét is: „Ebben áll röviden összefoglalva a két nagy természetbuvár eddigi remek vizsgálatainak eredménye, mely eltekintve attól, hogy a vegyelemzést új megbecsülhetetlen érzékkel ajándékozta meg, a vegytani buvárlatot föloldotta eddigi földi bilincseiből és tág tért nyitott annak a megfoghatatlan távolban fénylő égi testek alkatrészeinek és vegyi szerkezetének tanulmányozására. Ha megfontoljuk, hogy e buvárlatok ily rövid idő alatt (1860. óta) a fönemlített fontosságukon kívül azon philosophiai szempontból is nagy érdekü kérdést, hogy az égi testek anyaga a földiekével azonos vegyelemeket tartalmaz, oly szabatossággal döntötte el, milyenre általjában az exact tudományok szigorusága kiterjed; el kell ismernünk, hogy a két kitünő tudós ez irányban tett buvárlatai Newton, Laplace és Lavoisier nagy felfedezéseivel méltán párhuzamba állíthatók.”432 Természetesen a színképelemzés a változócsillagokra is alkalmazható volt, és alkalmazták is. Sámi Lajos még egy kalendáriumban is beszámolt William Huggins, a csillagászati spektroszkópia egyik úttörőjének a T Coronae Borealis visszatérő nóva 1866. évi megjelenésekor végzett észleléseiről: Ez ujonnan született csillag szinképét (spectrum) Huggins május 14-én s a következő napokon megvizsgálta, és a szinvonalok közt erős hydrogen-vonalokat fedezett föl. E körülmény, tekintve a csillag hirteleni feltünését s ragyogásának épen olyan gyors elapadását, ama tudományos következtetésre vezette őt, hogy a szóban levő égi test már azelőtt is ott állt, a hol először megpillantották, de láthatatlanul, s csakis valami belső forrongás következtében vált láthatóvá, amely általános forradalom folytán iszonyu mennyiségü hydrogén fejlődött ki, s ez más elemek behatása által a csillag felületén meggyuladván, az egész égi testet egyszerre lángtengerré változtatta. Mikor aztán a kifejlődött hydrogen kimerült, a láng lassanként kialudott s a csillag légköre (photosphaera) apránként meghülvén, világossága is fokozatosan elhalványult, az égi test visszatért eredeti állapotába. A fentebbi elmélet ellenében mások ismét azt állitják, hogy a csillagfény, – illetőleg szinképe nem égő hanem csupán fénylő hydrogen jelenlétéről tanuskodott. Meyer Róbert és Klein H. J. ama véleményöket nyilvániták, hogy egy csillag hirteleni megjelenését 431 432

Kirchhoff (1863); Kirchhoff és Bunsen (1860). Than (1863), 339–341.

61

valószinüleg valami nagy tömegnek, például valamelyik bolygó csillagnak egy álló csillaggal történő erőszakos összeütközése idézi elő, mely alkalommal a rohanó tömeg oly sebes mozgásban szokott lenni, hogy azáltal hő és fény fejlődik ki.”433 A spektroszkópia léte és jelentősége beépült a köztudatba, amit a legjobban az mutat, hogy vicclapban is megjelent. A Borsszem Jankó emlékezett meg e tudomány haladásáról: „A szinkép-elemzés legújabb haladása azon kitűnő spectrum volt, melyet a meiningeni csillagda igazgatója Chronegk Brutus gyapjú-utczai sátrába bele elemzett; a spectrum egy emberből és egy sugárból állván, bizonyos, hogy Caesar szerencsecsillagán, melynek ez spectruma volt, emberek és sugarak fordulnak elő.”434 Megjelent az első könyv is a spektroszkópiáról, szerzője Szathmári Ákos, nagybecskereki gimnáziumi tanár volt. Szathmári Ákos a magyar, Friedrich Schwab a magyar és német csillagászati irodalomban jórészt ismeretlen volt, míg fel nem hívtam rájuk a figyelmet. Szathmáriról a Vajdaságban emlékeztek meg újabban,435 míg Schwab megfigyeléseit Bartha ismertette itthon.436 Mivel mindketten fontos szerepet játszottak a változócsillagászat hazai történetében, mindenképpen érdemes róluk az eddigiektől eltérően bővebben szólni. A harmadik fontos szereplő Kövesligethy Radó, akinek változócsillagászati munkásságából csak a gyakorlati rész ismert (az Androméda-köddel kapcsolatos észlelései), ezért most az ő munkásságát is kicsit részletesebben ismertetem. A 3. rész hátralevő fejezeteit e három úttörő életének és munkájának tárgyalása tölti ki. 3.4.3. Szathmári Ákos élete és munkái437 3.4.3.1. Élete „Szathmári Ákos született Kolozsvártt 1855 majus hó 11.-én; gymnasiumi tanulmányait a kolozsvári ev. ref collegiumban, egyetemi tanulmányait pedig részint a kolozsvári, részint a budapesti egyetemeken végezte, s 1878 juniusának 1.-én a kolozsvári tanárvizsgáló bizottságtól tanári oklevelet nyert. Ugyanezen év juliusának 15.-én a nagy-becskereki községi főgymnasiumhoz a physica és mathesis rendes tanárává választatott meg, s mint ilyen az 188283. iskolai év végéig működött. Az 1883. majus hó 19.-én a kolozsvári ev. ref. collegiumhoz a mathesis és physica rendes tanárává választatott, s ezen állomását az 1883. september hó 1.-én foglalta el.”438 Ennél részletesebben is nyomon tudjuk követni életét. Először az 1864/65-ös tanévben jelent meg neve a kolozsvári ev. ref. főtanoda értesítőjében, ekkor már az elemi tanoda negyedik osztályába járt. Tantárgyai a vallás, magyar nyelv, földrajz, számtan és természettan voltak. Osztályfőnöke, Jancsó Lajos segédtanár tanította az összes tárgyat. A következő évben már a középtanodához tartozott, és új tárgyként megjelent a latin, az írás, rajz és ének is. Hatodik osztályosként tanult

433

Sámi (1874). Anonymous (1876). 435 Németh (1992), Németh (2003), 108. 436 Bartha (1989). 437 Rövidített változata megjelent Zsoldos (2006b). 438 Saját kezű bejegyzés az Apáczai-albumban, p. 40. Erdélyi Református Egyházkerület Kolozsvári Gyűjtőlevéltára, D2 Kolozsvári Református Kollégium Levéltára. 434

62

csillagászatot, tanára Szabó Sámuel volt. 1871 és 1873 között ugyanitt már bölcsészhallgatóként szerepelt. Egyetemi évei (az 1875/76-os tanév II. félévét a budapesti egyetemen töltötte) alatt a kísérleti fizikával foglalkozott alaposabban, a természettudományi kar által kiírt 1876/77. évi pályázatot meg is nyerte. „Ugyancsak a kisérleti természettanból e kérdésre ’Állítassanak egybe a hanggyorsaság indirect mérésénél követett nevezetesebb eljárások és a meglevő eredmények a menynyire a körülmények engedik sajátkezűleg végrehajtott kisérletekből nyert eredményekkel bővíthetők. Jutalma 75 frt’ szintén egy pályamű érkezett be, a melynek jeligéje: Minden tűnemény térben és időben történik. Nagy szorgalom, alaposság, és avatottságról tanuskodó munka, mely a pálya-kérdéssel kitűzött feladatot 300 4r. oldalon tárgyalja s azt teljesen, s a várakozást meghaladó mértékben megoldja. A pályakérdés szerint a hang gyorsasága mérésének indirect nevezetesebb módszereit s az ez úton nyert eredményeket kellett volna csak ismertetni és összeállytani, s az ösmert eredmények megerősítése és bővítése új kisérletekkel mondhatni csak mint pium desiderium állíttatott fel. Pályázó ismerteti az elméleti direct és indirect, tehát az összes módszereket röviden főbb vonásokban a históriai és kritikai értelemmel; előadja az ismert kisérleteket, leírja lelkiismeretes pontossággal saját kísérleteit, végezetül összeállítja a legpontosabb eredményeket, ezek között sajátjait is, melyek – meg kell adni – az eddigiek közép értékével igen jól találnak. Irály tekintetében sem hagyható dícsérő szó nélkül azon élénkség, mely az egész terjedelmes munkában végig vonul s szerzőt egy pillanatig sem hagyja el. De azt az elvet, hogy az élénkséget nem szabad a szoros igazság róvására fokozni, ne tévesszük szem elől soha: szerzőnk az ellen vét, midőn Newton, Euler, Lagrangeról lévén szó, emphatice végzi hogy ezek ’mindnyájan kénytelenek voltak átengedni a megoldás dicsőségét a mértani tudósok királyának (!) Laplacenak’. Összefoglalva mindent, a munka kitűnő. Ajánljuk a karnak a pályadíj odaítélését. Kolozsvárt, 1877. Deczember 5. Dr. Réthy Mór, s.k. a mennyiségtan-természettan ny. r. tan. Dr. Abt Antal, s.k. a kisérl. Természettan ny. r. tanára, mint birálók. A kar elfogadván a birálók véleményét egyhangulag e munkának ítélte oda a 75 frtos Kolozsvár városi pályadíjt. Felbontván a jeligés levél, kitűnt, hogy e munka szerzője Szathmáry Ákos, 1876/7-ben IV. ev. math.-term-tud. Kari hallgató.”439 1878. június 1-jén tette le a tanári vizsgát, és ősztől már a nagybecskereki gimnáziumban tanított. Közben 1879. április 14-én Szamosújváron megnősült, felesége Bárány Dóra volt.440 Igen aktív életet élt a városban, mint ahogy a helyi újság, a Torontál hírei alapján nyomon követhetjük. Természettudományi felolvasásokat tartott, kísérleteket mutatott be, eszközöket készített a gimnáziumi szertár számára, megjavította a tűzoltóegylet villamos vezetékét stb. Még egy rövid kis írást is közölt a Torontálban az akkor újdonságnak számító fonográfról: „E hó 10-én Pinkovits úr szivessége folytán a főgymn. Tanárkarával együtt közelebről megtekintettem a phonographot, s nem tudom eléggé kifejezni bámulatomat azon eredmény fölött, melyet fölmutatott. A belebeszélt mondatokat nemcsak hogy érthetően adja vissza, hanem oly hiven, hogy minden ismerősünk hangját reprodukálja, arra azonnal reá ismerhetünk. Ezenkivül feltünő hiven utánozta a hahotázás minden legkisebb árnyalatát, sőt az egyes hangszerek hangjának szinezetét is feltünteti. Meglepő volt 439 440

Martin (1878), 97–99. Gudenus (2000), 119.

63

Schubert „Ständchen”-ét hallanom, melyet Flügelhorn-nal játszottak el a phonograph előtt N.-Kikindán, továbbá egy szerb dalt, melyet szintén az emlitett városban énekeltek bele. Egyfelöl az eszköz magas ára, másfelöl a bemutathatási jogának drágasága folytán (10,000 frank) ritkán nyilik alkalom a természettan eme vivmányával megismerkedni, s ezért nem lehet eléggé ajánlani a megtekintésre.”441 Nem sokáig volt távol azonban Kolozsvártól, a nagybecskerekiek őszinte sajnálatára. Igazgatója így búcsúztatta az iskolai értesítőben: „Szathmári Ákos tanárt, ki intézetünknél szakértelemmel és ernyedetlen ügybuzgósággal végezte öt éven át tanári tisztét és hivatalos működésén kívül azon önként válalt tevékenysége által, melynél fogva helybeli iparosokkal számos természettani eszközt készittetett, az intézetnek ugy anyagi mint szelemi érdekeit előmozditotta, a kolozsvári ref. főgymnasiumhoz választották meg rendes tanárnak;…”442 1883. szeptember 1-től már egykori iskolájának megválasztott tanára. Székfoglaló értekezését szeptember 2-án tartotta „Az erőforrásoknak a villamosság segítségével való felhasználásáról” címmel.443 Természettant, mennyiségtant és csillagászatot tanított heti 18 órában, emellett a IV. osztály vezetője, a természettani múzeum őre és az elöljárósági és tanári gyűlések jegyzője is lett. A kollégiumi gázvilágítás felügyelője lett az 1888/89-es tanévtől, 1892/93-tól az énekkar felügyelője, majd két év múlva a zenekar felügyelője is! Az iskolával kapcsolatos minden munkában részt vett: „A tervrajz előkészítésében Szathmári Ákos tanár fejtett ki nagy buzgóságot, a mennyiben figyelembe vevén az értekezleteken említett kívánalmakat, ezeknek alapján ő készítette el az új épület alaprajzát.” A millenniumi kiállításra is felkészült, de „[s]ajnálatra méltó az, hogy a Szathmári Ákos tanár által készített s előre bejelentett grafikus táblákat hely szüke miatt nem fogadhatta el a kiállítás igazgatósága”. 444 Ettől függetlenül szép sikert aratott a többi tárggyal: „A magánkiállítók tárgyai közül figyelemre méltó volt Szathmáry Ákos kolozsvári ev. ref. főgimnáziumi tanár iskolai használatra szánt igen czélszerű dinamoelektrikus gépe… A szakértő figyelmét különösen a Szathmáry Ákos által készített kémiai mérleg kötötte le…”445 A következő évben már nem találjuk az énekkar és a zenekar élén, helyette a kollégium gazdasági felügyelője lett. Ezután évekig semmi változás nem történt, csak egy betegség okozott izgalmakat: „Aggodalommal töltött el mindnyájunkat Szathmári Ákos tanártársunk sulyos betegsége: de a szerencsés műtét feloldozott ez aggodalom alól s kedves kartársunkat megmentette intézetünknek, hogy nagybecsű munkásságával tovább is szolgálhasson egészségesen”.446 Az 1906/07-es tanévben aktívan részt vett a kollégium 300 éves emlékünnepélyének előkészítésében. A heti óraszáma ekkor már évek óta 14-15 körül volt, és csak mennyiségtant tanított. Az 1907/08-as tanév nagyobb változásokat hozott: egyházkerületi közgyűlési elöljárósági tanácstagnak választották meg, az iskolában pedig új feladatot kapott:

441

Szathmári (1880b). Arányi (1883), 3. 443 Szathmári (1884). 444 Török (1896), 100. 445 Matlekovits és Szterényi (1898), 614. 446 Török (1904), 125. 442

64

„Az évek telte magával hozta, hogy a gazdasági felügyelő tanár, Szathmári Ákos is megváljék a tanév végeztével gazdasági felügyelői tisztségétől, melyet 12 éven át páratlan rátermettséggel és eléggé meg nem becsülhető munkássággal töltött be. A gondnoki kar és előljáróság, hogy a Szathmári Ákos kiválóan értékes munkaerejét a jövőre is megtarthassa a collegium számára, megválasztotta őt pénztárnokká”.447 Elérkezett a búcsú ideje is: „Az elmult esztendő nagy veszteségeket is hozott iskolánkra. A V.K.M. jóváhagyásával 32 évi szolgálat után, szeptember 1-jén, nyugalomba vonult iskolánknak 27 éven keresztül buzgó és lelkes tanára, munkása, Szathmári Ákos. A kollégium kiváló tanárainak méltó utódja volt egész tanári pályája alatt. Alapos és mély tudás, a természettudományok iránt való igaz és őszinte lelkesedés, a szellem és kedély páratlan mélysége jellemzik életét. Amint az elöljáróság jegyzőkönyvi elismerése megállapítja: ’Működésének sikereiről tanúságot tehetnek nemcsak azok, kik tanítványai sorából munkatársai közé nőttek, hanem mindazok az előljárósági tagok, kik láthatták, hogy gazdasági felügyelői minőségében pályájára való rátermettsége, páratlan munkabírása, lelkiismeretes becsületessége, leleményessége ezt a kollégiumot annyi jóval gazdagította’. A veszteség, amely eltávozásával kollégiumunkat érte abban a tudatban lel kárpótlást, hogy teljes testi és lelki erőben adatott meg neki megérnie a munka utáni pihenést. Élvezze is a jól megérdemelt nyugalmat teljes egészségben minél több ideig: lássa virúlni, virágozni az intézetet, amelynek jólétéért ifjúságának virágzó napjait és férfikorának munkás éveit áldozta.”448 E szép búcsúztatás után három teljes évnyi pihenés jutott Szathmári Ákosnak. Az I. világháború ugyanis nehéz helyzetbe hozta a kollégiumot, mivel egyes tanárok bevonultak katonának. Nem lepődhetünk meg, hogy már az 1915-ös Értesítőben az alábbiakat olvashatjuk: „Nem mulaszhatjuk el, hogy ezen a helyen is hálás köszönetet ne mondjunk Szathmári Ákos ny. tanár úrnak azért a valóban nagy áldozatért, amelyet kollégiumunknak hozott, midőn az előljáróság kérésére volt szives ezekben a nehéz időkben elvállalni kollégiumunknak sok körültekintő gondot és munkát igénylő gazdasági felügyelői tisztét.”449 Megválasztották pénztárnoknak is, és ezen kívül természetesen helyettesítette a hiányzó tanárokat. Az egész háború alatt megtartotta pénztárosi tisztét. 72 éves korában, 1927-ben halt meg, a házsongárdi temetőben temették el augusztus 15-én. Érdemes idézni a nekrológokból: „Szathmári Ákos a kolozsvári ref. kollegium nyugalmazott tanára és pénztárosa, a Kolozsvári Gazdák Hitelszövetkezetének igazgatósági elnöke f. évi augusztus 13-án d.e. elhunyt, bölcs és a kötelességteljesítésnek élő lelke visszatért a mennyei Atyához. Szathmári Ákos 32 évig szolgált, mint rendes tanár 17 éve van nyugalomban. Azonban ez a 17 év sem jelentett az ő életében tétlen nyugalmat, de jelentette a világnézetében kiforrott, a bölcseségben megnyugodott ember biztos kézzel, határozott akarattal való folytonos munkálkodását. Világnézete a görög filozófusok szellemét lehelte, de ethikai életirányának keménysége a régi kálvinista kollegiumok tűzhelyén szilárdult meg és alakult ki. Fiai: György, Károly, Ákos és István és egyetlen lánya Zsófia, Harmath Sándorné síratják az unokákkal a jó édes apát, de könnyezi a kolozsvári kollegium annyi

447

Balogh (1908), 117. Kovács (1911), 139–140. 449 Kovács (1915), 125. 448

65

és annyi vén diákja, akik mindig szeretettel és boldog derüvel gondolnak bölcs tanárukra.”450 Az iskolai értesítő is hasonló hangnemben írt róla: „Kiváló tanár volt, szigoru külső magatartása bámulatosan meleg szivet takart és tanitványai szerették és tisztelték. Amilyen szigoru, épp olyan igazságos tanár volt, kiváló fizikus. A spectral-analysisről irott szakmunkája tudományos körökben is méltó elismerést szerzett nevének.”451 3.4.3.2. Irodalmi munkássága Szathmári első ismert publikációja 21 éves korában, 1876-ban jelent meg. Ez a már korábban említett hangsebesség-mérésekről szólt, ezzel a témával a későbbiekben is még többször foglalkozott. Fizikai-csillagászati publikációi Szinnyei és Parádi Kálmán 452 bibliográfiái alapján (kiegészítve egy emlékkönyvben kiadtott anekdotával): 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12.

A hang gyorsaságának Kund-féle meghatározási módszere, Orvos-természettudományi értesítő (Kolozsvár) 1 (nov. 17), 2–6, 1876. Hangsebességi mérések Bosscha módja szerint, Műegyetemi Lapok 2, 242–245, 1877. A hang gyorsaságának meghatározásáról a coincidenciák elve szerint, Orvostermészettudományi értesítő (Kolozsvár) 2 (ápr. 27), 21–25, 1877. Die Bestimmung der Schallgeschwindigkeit mittelst der Methode der Coincidenzen, Annalen der Physik und Chemie 238, 418–422, 1877.453 Phonograph, Torontál 9, No. 11, p. 3, 1880 A spectral-analysisről, Értesítő a nagy-becskereki főgymnasiumról az 1879-80 tanév végén, p. 29–222, 1880. A villámszikra sikamlásáról folyadékokban, Orvos-természettudományi értesítő (Kolozsvár) 6, 175–182, 1881. A Spectralanalysis és alkalmazásai, Nagy-Becskerek, 1882. Az erőforrásoknak a villamosság segítségével való felhasználásáról, A kolozsvári evang. reform. Collegium Értesítője az 1883/84 évről, p. 26–44, 1884. Handdynamo-Umschalter, Praktische Physik 3, 224, 1890. Apparat zur Demonstration des archimedischen Prinzipes, Zeitschrift für den physikalischen und chemischen Unterricht 5, 303–304, 1892. Mi a convergens, in Szentgyörgyi-album. Szentgyörgyi István művészi pályafutásának ötvenéves jubileumára, szerk. Szász Endre. Kolozsvár, p. 30.

Látható, hogy az első négy cikk a hangsebesség meghatározásáról szól, mely témával már egyetemi évei alatt díjat nyert. Csillagászattal csak nagybecskereki éveiben foglalkozott, míg kolozsvári tanársága idején már a fizikai kísérletek voltak az elsődlegesek, mint két utolsó tanulmánya mutatja. E cikkekben kísérletekhez használható segédeszközöket írt le, melyeket saját vagy más kolozsvári műhelyből szerezhetett be az érdeklődő olvasó. A legutolsó tétel nem kapcsolódik se a csillagászathoz, se a fizikához, hanem személyes visszaemlékezés a nevezetes színészre.

450

Anon. (1927), 527. Egyéb megemlékezések: Kovács (1927), Indig (1927). Anon. (1928), 33–34. 452 Szinnyei (2000), Parádi (1896). Egyik bibliográfia sem teljes. 453 Az előző cikk német fordítása. 451

66

Művei ismertek voltak itthon is és külföldön is. Cikkeit külföldön a referáló folyóiratok, például a Beiblätter zu der Annalen der Physik und Chemie rendszeresen ismertették, míg a 4. tételre a Physical Review-ban és az Annalen der Physik-ben is hivatkoztak. 454 3.4.3.3. A spektrálanalízis csillagászati alkalmazása Szathmári spektrálanalízisről szóló munkája a legelsők közt van Magyarországon. Két változatban jelentette meg, először a nagybecskereki gimnázium értesítőjében, 455 majd könyv alakban is, szintén Nagybecskereken.456 Számunkra most csak az asztrofizikai alkalmazások egy része érdekes: a változócsillagok. 3.4.3.3.1. Az iskolai értesítő változata A nagybecskereki gimnáziumi értesítőben megjelent első változat 154–222. oldalai tartalmazzák az asztrofizikát „A spectralanalysis alkalmazása az asztrofizikában” címmel. E rész tartalma:      

A nap physikai alkatáról A planeták által visszavert napsugarak spectrumai Az üstökösök spectrumai Az állócsillagok spectrumairól A ködfoltok spectrumai Hulló csillagok spectrumairól

Az állócsillagoknál először a szcintillációt tárgyalja, majd a csillagok színét, esetleges színváltozását. Ezután sorra veszi a színképi osztályozásokat, Angelo Secchi és Hermann Carl Vogel munkáját ismerteti. Konkoly Thege Miklós megfigyelései alapján közöl egy táblázatot a különböző típusokról.457 Ezután következnek a változócsillagok. Felsorolja a különböző változó-típusok jellemzőit, az új csillagokkal kezdve, majd Secchi alapján ismerteti a Mira Ceti spektrumát. Megjegyzi, hogy bár az Algol fénye változik, a színképe nem. Beszámol a változást magyarázni próbáló korai elméletekről, „de ezen idevonatkozó elméletek értéke rendkivül csekély, mondhatni semmi volt a spectroscop használatba vétele előtt”. A modern elméleteket részletesen – és kritikusan! – tárgyalja, kissé visszaesve abba a hibájába, amelyet már az egyetemi pályamű bírálatában felróttak neki.458 Zöllner, Huggins, Klinkerfues elméletei után Klein és Mayer459 magyarázatára tér rá, mely szerint az új csillag úgy keletkezik, hogy anyag zuhan rá: „Klein véleményének kicsiny valószinüséget tulajdonitunk ugyan, de ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy Mayer elmélete nem tarthat helyességre igényt, mert a »fütésnek ezt a nyers, erőszakos módját« aestheticai szempontokból birálva, jóllehet nem tartjuk valami szépnek, de ugy gondoljuk, hogy ilyen mértéket alkalmazni a természet tüneményeinek megitélésénél nem szabad [Akad. Ért. Hő és nehézkedés. Greguss Gy.

454

Hebb (1905), Schweikert (1915). Szathmári (1880a). 456 Szathmári (1882). 457 Konkoly (1877). 458 Martin (1878), 97–99. 459 Ld. Sámi (1874). 455

67

1870. 13. l.] még akkor sem, ha ezáltal földünk nem ingyen kegyelméből460 élvezné – mint alamizsnát – a nap éltető sugarait.”461 Szathmári támadása Greguss Gyula „Hő és nehézkedés” című értekezése462 ellen irányul, nem is teljesen alaptalanul. Greguss a már említett Mayer-féle elméletet kifogásolja, tulajdonképpen igaza is van: „…aránylag rövid idő alatt tömérdek ily világ-forgácsnak [meteornak] kell a napba hullania, hogy az igy gerjesztett meleg csak némileg is számba vehető legyen, s némi pótlásul szolgálhasson azon roppant hőmennyiségnek, melyet a nap pillanatonkint szétáraszt”. Viszont az út, amelyen eddig eljut, joggal irritálhatta Szathmárit: „Igaz, hogy a természet nagy, messzeható czélok elérésére gyakran meglepőleg egyszerü eszközökkel él, de megvallom, hogy a fűtésnek ezt a nyers, erőszakos módját nem annyira egyszerünek, mint inkább szegényesnek találom. Hát csakugyan ily folytonos döngetésekre, ily durva oldalba lökésekre volna szüksége a napnak, hogy fenntarthassa áldásos működését s fényt és hőt áraszthasson maga körül? Saturnus módjára saját gyermekeit kellene-e rendre befalnia, hogy ezekkel táplálkozva a fennmaradókat éltető sugaraival boldogíthassa, míg talán majd rájok is kerül a befalás sora? E felfogással nem igen tudok megbarátkozni…”463 Ez a terjengős stílus nem volt egyedülálló az akkori szakirodalomban. 464 Egy elmélet esztétikai alapon történő elvetése azonban szerencsére ritka volt. Szathmári igen alaposan ismerte az irodalmat. Ez egykori tanárának, Abt Antalnak465 volt köszönhető, aki ellátta őt a szükséges könyvekkel, ahogy ezt a tanulmány utolsó bekezdésében olvashatjuk: „A tudományosság magyarországi focusaitól meglehetősen távol lévén, s rendelkezésemre fiatal gymnasiumunknál alkalmas könyvtár nem állván, ngos dr. Abt Antal urhoz, volt tanáromhoz folyamodtam gyámolitásért… E szives támogatásért el nem mulasztható kötelességemnek ismerem ngos dr. Abt Antal egyetemi tanár urnak őszinte köszönetemet nyilvánitani”.466 3.4.3.3.2. A könyv Az Értesítőben megjelent tanulmány kibővített változata 1882-ben jelent meg Nagy-Becskereken, a szerző saját kiadásában.467 Mint az Előszóban írta: „Nem panaszkodás, csak mentség gyanánt említem fől, hogy munkám számára kiadót nem találtam, mert ’a mű tárgyánál fogva nemcsak nem számithat kellő kelendőségre, de kiadása biztos veszteséget von maga után’ – írta a főlszólitott kiadók egyike.”468

460

Sajtóhiba, az eredetiben „ingyen kegyelemből” található. Szathmári (1880a), 207. 462 Greguss (1870). 463 Greguss (1870), 13. 464 Ld. például a bevezető bekezdést Kövesligethy (1884c), 11. 465 Gábos (1999). 466 Szathmári (1880a), 221. 467 A nyomdász Dohány Ignác volt, a nagybecskereki revolversajtó eminens képviselője, ld. Németh (2004), 45. 468 Szathmári (1882), 5. 461

68

A könyv Abt Antalhoz szóló ajánlással kezdődik.469 A csillagászati rész tartalma (210-352. oldalak):        

A napról A planeták és holdak által visszavert sugarak spectrumairól Az állócsillagok spectrumairól A csillaghalmazok és ködfoltok spectrumairól Az üstökösök és hullócsillagok spectrumairól A zodiakalis fény spectrumáról Az északi fény spectrumáról A villámok spectrumairól

A változócsillagokról szóló rész jobban átgondolt, mint két évvel azelőtt. Hiányzik a Gregusst bíráló rész, helyette részletesebben tárgyalja a fényváltozások eredetét magyarázni próbáló elméleteket. Helyesen látja, hogy „a változó csillagokon észlelt tünemények egy különös okra nem vezethetők vissza”. Felsorolja a lehetséges okokat is: (1) fedés, (2) foltok a csillagok felszínén és (3) égés a csillagok a felszínén.470 A Klein-féle anyagbehullást itt nem említi, de a következő részben – ami a csillaghalmazokról és ködfoltokról szól – az már ismét előbukkan.471 Ez volt Szathmári Ákos utolsó ismert publikációja, amely csillagászattal is foglalkozott. Saját kutatási eredmény ebben nem volt, viszont nem is csak a külföldi szakkönyvek szolgai másolása, amit a hazai eredmények (főleg Konkoly Thege kutatásai) gyakori idézése mutat. Nagybecskereken erre nem is igen volt lehetősége. Arra viszont volt, hogy csillagászati megfigyeléseket végezzen, és ezzel a lehetőséggel élt is. Konkoly Thege Miklós említi, hogy a meteorészleléseket ezentúl – azaz 1881-ben - a hódmezővásárhelyi megfigyelő helyett „Szathmáry [sic] Ákos tanár úr végzi Nagy-Becskereken.”472 Az együttműködés nem volt hosszú életű, a következő évi beszámolóból már hiányoznak a nagybecskereki megfigyelések. Az 1881es észleléseket viszont Hermann Kobold473 és Kövesligethy Radó474 is felhasználta munkájához, de az észlelők nevének megadása nélkül. 3.4.3.4. A csillagászat után Szathmári 1883-ban, egy évvel a könyv megjelenése után tért vissza Kolozsvárra. Bár folytathatta volna a csillagászati megfigyeléseket, nincs olyan adatunk, hogy ezt tette volna. A visszatérése utáni első évben még tartott külön csillagászat órákat az Értesítő szerint. A későbbiekben azonban már csak a VIII. osztályos természettan részeként fordul elő csillagászat: „Spectralanalysis. A testek színei. A fényabsorptio; Fraunhofer vonalainak képződése; a nap physicai alkata; a bolygók, holdak, állócsillagok, üstökösök, ködfoltok és meteorok spectrumai s ezek milyenségéből vonható következtetések.”475 Az oktatáshoz Abt Antal fizikakönyvét

469

„Nagyságos Abt Antal bölcsészet tudor urnak, a kolozsvári „Ferencz József” egyetemen a kísérleti természettan nyilvános rendes tanárának, az ezen egyetemen fennálló tanárvizsgáló bizottság elnökének, a királyi magyar természettudományi-, a magyar földtani- és a magyar földrajzi társulatok rendes tagjának, és volt tanárának, mély tisztelete és hálája jeléül ajánlja a szerző.” 470 Szathmári (1882), 302–303. 471 Szathmári (1882), 318. 472 Konkoly (1882). 473 Kobold (1882). 474 Kövesligethy (1883). 475 Anon. (1897), 59.

69

használták, ez viszont csak szórványosan tartalmazott csillagászati vonatkozású ismereteket, például: „A nap és az álló csillagok színképeiben előforduló sötét vonalak arra mutatnak, hogy ezen testek fényében a vöröstől az ibolyáig egyes törékenységű sugarak hiányzanak.”, „Kirchhoff törvényéből a megfordított tétel is következik, melynél fogva oly fényforrásnak a fénye, melynek színképében valamely izzó gáz negativ spectruma előfordul, szükségkép az izzó gázon keresztül ment. E tételen alapszik a csillagászati színképelemzés, melylyel az égi testek chemiai alkotórészeit vizsgálni szokták.” 476 A könyv előszavának következő mondata akár Szathmárira is vonatkozhat: „Egyes hiányok miatt az illető szaktanárok elnézését kérve szives figyelmeztetésüket mindig köszönettel veendem.” Ennél a műnél lényegesen többet ígér tanterve, így feltehetjük, hogy a „spectralanalysis”-t saját jegyzetei alapján tanította. Szathmári publikációs listája 1883 után már csak a fizika tanításával kapcsolatos cikkeket sorol fel. Úgy tűnik, hogy az iskolai teendők valóban teljesen lekötötték, másra már nem maradt ideje, energiája. Ez nem lenne meglepő, mert „[a] fizika tanításával való hivatásszerű foglalkozás, az eötvösi tudós-tanár magatartás bizony teljes embert kívánt. Néha szerzetesi életmódot még a polgári életben is. Valószínűleg nem véletlen, hogy elég sok agglegény akadt a híres fizikatanárok között.”477 Szathmári Ákos azonban nem volt se szerzetes, se agglegény, és bár a csillagászattal a továbbiakban nem foglalkozott, iskolai működése igen sikeres volt, mint ezt az Értesítők, majd később a nekrológok is tanúsítják. Híres tanítványa, Szabó Dezső is így emlékezett meg róla: „Egy szeptember végi fizikaórán ültünk a természettani előadó teremben. Egész életemmel figyeltem az előadásra, mert Szathmáry [sic] Ákos tanár úr rendkívül érdekesen és szembe-lélekbe bevivő világossággal adta elő a tárgyat.”478 3.5. A változócsillagászat úttörői A magyar professzionális csillagászat újjászületését 1871-től számíthatjuk, amikor Konkoly Thege Miklós megalapította magáncsillagdáját ógyallai birtokán. A változócsillagászat története viszont nem vele kezdődik. Az első két cikket e témában Schulhof Lipót bajai származású csillagász publikálta a kor egyik legjelentősebb folyóiratában, az Astronomische Nachrichtenben. Schulhof ekkor bécsi egyetemista volt, a későbbiekben pedig jelentős karriert ért el Franciaországban.479 Az első cikkben egy változógyanús csillag felfedezéséről számolt be,480 a másodikban pedig két, mások által felfedezett változó megfigyeléséről írt röviden.481 Érdekes módon az első magyar nyelvű változócsillagokról szóló cikket egy hazánkban dolgozó német amatőrcsillagásznak köszönhetjük. Az 1880-as évek Természettudományi Közlönyében találkozhatunk Schwab Frigyes nevével, aki Kolozsvárott változócsillagok megfigyeléséről számolt be az Erdélyi Múzeum Egylet ülésein. 476

Abt (1887). Radnai (1991). 478 Szabó (1965), 532. 479 Bánáti (1996), 162–167. 480 Schulhof (1874). 481 Schulhof (1875). 477

70

3.5.1. Friedrich Schwab élete és munkái482 Schwab Frigyes, azaz helyesen Friedrich Wilhelm Schwab 1858. október 3-án született a Lahn folyó melletti Marburgban. Apja Valentin Schwab cipészmester, marburgi polgár volt, anyja Sophie Wilhelmine Weiss, a dömitzi (Mecklenburg) cipészmester, Wilhelm Weiss lánya. Tanulmányait szülővárosában végezte, de szakítván a családi hagyományokkal nem cipészként, hanem műszerészként végzett. Már iskolás évei alatt érdeklődött a csillagászat, főleg a csillagok, illetve a változócsillagok iránt. 1879-ben Schwab Kolozsvárra költözött, és műszerészként dolgozott az egyetemen. Feltehetően a szintén Marburgból származó Ferdinand Süss meghívására utazott Erdélybe. Süss igen kiváló műszerész volt, Süss Nándor néven a magyar technikatörténet kiemelkedő alakja, a finommechanikai ipar egyik megteremtője.483 Schwab első kolozsvári tartózkodása, amely alatt meg is nősült (felesége Horváth Borbála volt), nem tartott hosszú ideig. 1880-ban vissza kellett térnie Németországba katonai szolgálatának letöltésére, katonazenész lett. Azonban a német Vénusz-átmenet expedíció miatt leszerelték, mivel „az államnak nagyobb hasznára lesz, ha alaposan felkészül az expedícióra, mintha a Maina partjain masírozva trombitájából hamis hangokat csalna elő.”484 A IV. Expedícióval utazott a Tűzföldre mint műszerész. 1884 és 1891 között ismét Kolozsvárott találjuk Schwabot, megint csak az egyetem alkalmazásában. 1891-ben ismét megnősült, ezúttal a nagyon fiatal, 1874-ben született Sift Lujzát vette feleségül. Egy rövid zsolnai kitérő után 1894-ben visszatért végleg Németországba, ezúttal Ilmenauba. Az újonnan alakult üvegkészülék-készítő és műszerésziskola („Grossherzogliche Lehrwerkstatt und Fachschule für Glasinstrumentenmacher und Mechaniker”) tanára lett. Élete utolsó éveit Weimarban töltötte, ahol 1931. október 12-én meghalt. Felesége, Lujza 1952-ben, lánya, Etelka 1993-ban halt meg. Schwab igen tevékeny és változatos életet élt. Vállalkozókedvét jól mutatja, hogy már fiatalon elhagyta Németországot, és Kolozsvárra költözött. Részvétele a német Vénusz-átvonulás expedícióban is aktivitását igazolja. Még ezeknél is meghökkentőbb azonban, hogy 1911-ben – 53 éves korában! – több mint 5000 m magasra emelkedett egy léggömbbel, hogy segédkezzen meteorológiai és fizikai kísérletekben.485 Jó megfigyelőképességére utalnak az általa Erdélyben felfedezett bogárfajok, pl. a Cicindela elegans, egy homokfutrinka.486 3.5.1.1. Változócsillagok A változócsillagok észlelése nagyon népszerűvé vált Argelander 487 alapvető cikke nyomán. Schwab is nagyon érdeklődött a változók iránt, csillagászati munkájának majdnem teljes egészét ezek észlelése teszi ki.

482

Brosche és Zsoldos (2003) alapján. Antal (2002). 484 Brosche és Zsoldos (2003), 190. 485 Wigand és Schwab (1912). 486 Schwab (1889), Zsoldos (2001). 487 Argelander (1844b). Ld. még 2.10. fejezet. 483

71

Első publikációja még marburgi tartózkodása alatt jelent meg az Astronomische Nachrichtenben, akárcsak cikkei többsége. Ez egy rutincikk volt, több változócsillag megfigyeléséről számolt be a kor német stílusában, azaz csak az eredményeket közölte, maguk a megfigyelések kimaradtak. 488 Az észlelésekhez egy kb. 28 cm-es távcsövet használt, és a fénybecslést Argelander módszerével végezte. Ismert változókat vizsgált, többek között a Mira Cetit, az ε Aurigae-t, az η Geminorumot stb. Még ugyanebben az évben bejelentette első két változógyanús objektumát, a γ és ε Pegasit.489 Mindkét csillag gyorsan bekerült a szakirodalomba, számtalan korabeli hivatkozás van rájuk, noha ebben az esetben Schwab észlelései feltehetően hibásak voltak, lévén pl. a γ Pegasi egy β Cephei-típusú változó 0.1 mag amplitudóval. Ilyen kicsi fényváltozás vizuális megfigyelése legalábbis valószínűtlen. Az 1878. évi észleléseit még közölte, majd több éves szünet következett be, valószínűleg katonai szolgálata és a tűzföldi expedíció miatt. Nem hagyott fel azonban teljesen ekkor sem megfigyelésükkel: „…mivel észleleteimet különböző helyeken, u.m. Marburg, majnai Frankfurt, Berlin, Hamburg, Antwerpen és 1882. őszén az Atlanti oceánon a Venus átvonulását megfigyelő expeditió utazásakor a Magellán szoroshoz tettem.”490 Kolozsvárra való visszatérése után viszont újult erővel fogott bele a változócsillagok megfigyelésébe Abt Antal egyetemi tanár műszerét használva.491 Sorra jelentek meg cikkei az Astronomische Nachrichten hasábjain a Mira Cetiről, az U Orionisról (ezt akkor még a hangzatos „Gore csillaga a χ1 Orionis mellett” néven ismerték). Érdekes módon azonban nem elégedett meg a német nyelvű pulikációkkal. 1886-ban és 1887-ben több cikke jelent meg magyarul a kolozsvári Orvos-természettudományi Értesítőben.492 Ezekkel a közleményekkel Schwab lett az első, aki változócsillag megfigyeléseket magyarul publikált. Munkája azonban más szempontból is fontos a változócsillagászat hazai történetében. Nemcsak az eredményeket adta meg az uralkodó német szokásoknak megfelelően, hanem magukat az eredeti észleléseket is. Így írta le például az egyik általa megfigyelt Mira maximumot: „Az észlelt maximum 1885. feruár 7-én = 3.0 m. fényerejü. Az alább következő adatok levezetésére szerkesztett fénygörbe a változó csillagra vonatkozó összes észleletekből alkotott napi középértékekből szerkesztetett, alapúl véve az összehasonlításra felvett csillagoknak egyidejüleg meghatározott fényerőskáláját. Direkt megfigyeléseim csak 1885. január hó 17-étől kezdődnek, mikor ο Ceti 3.5 m. fényerejü volt, mely körülmény miatt azonban a csillag legnagyobb fényerejének pontos meghatározása sokat nem szenved. Fényereje január eleje óta 5–6 m. fényerőtől rohamosan növekedett, tisztán mutatkozott január 20. és 21. közt egy másodlagos maximuma 3.25 m.-ben. Erre fényerejének csekély csökkenése, vagy rövid helytállása következett. Sajnos ez időtájban a hold világ észleleteimet zavará. A legnagyobb fényereje idejében a fényváltozás aránylag gyors volt. A csökkenés meglehetős szabályosan folyt le, csak február utolsó harmadában állott be csekély késlekedés. Martius 13-án ο Cetit utoljára észleltem s 3.8 m.-nak találtam, ezután nagyon közel jutott a naphoz. 488

Schwab (1878a). Schwab (1878b). 490 Schwab (1887a). 491 Schwab (1886a). 492 Az említetteken kívül még Schwab (1886b, 1887b). 489

72

Az észleletek eltérése a fénygörbe középértékü vonalától egy 6 ½ napig tartó alsóbb rendü periodust tüntet fel. Tekintetbe véve, hogy az észlelt eltérések ritkán nagyobbak a lehetséges észlelési hibáknál – különös figyelmet érdemelnek, annál is inkább, mivel már előbbi megfigyelések is ily másodlagos periodusok létére engednek következtetni.”493 Magyarul a már említett η Aquilae észlelések mellett az U Orionisról közölt még cikkeket, azután abbahagyta a csillagászati cikkek publikálását Kolozsvárról. Legközelebb 1901-ben Ilmenauból jelentkezett változócsillagok megfigyelésével. Ez egy mozgalmas évnek bizonyult, több érdekes publikációval. Az 1901. évi Nova Persei felfedezését ugyan lekéste, de kárpótolta egy új változócsillag megtalálása a Sagitta csillagképben. 494 Ez a későbbieken U Sagittaenek elnevezett Algol-típusú változó népszerűnek bizonyult az észlelők körében, sokszor hivatkoztak Schwab munkájára. Igaz, nem minden esetben pozitívan: Edward Pickering, a Harvard Oservatory igazgatója szerint a Schwab által megállapított előzetes periódus teljesen rossz, és nem fedi az észleléseket („A 17 napos periódus, amit Mr. Schwab megadott, hosszabb mint bármely más Algol változóé, és nem elégíti ki az észleléseket”). 495 Pickering kritikája csak annyiban jogos, hogy a periódus valóban rossz, ezt viszont Schwab maga is sejtette, és cikkében meg is említette. A következő cikkben pedig megadta a helyes periódust is.496 Az 1901. évi publikációk legizgalmasabb és legrejtélyesebb tagja egy nóváról szól, melyet Schwab állítólag még 1877-ben látott volna a Bootes csillagképben.497 Schwab a cikkét még 1882-ben nyújtotta be (mint a Dr. Hilmar Duerbeck által megtalált eredeti levél bizonyítja), 498 de valószínűleg a szerkesztő nem tartotta eléggé megbízhatónak az észleléseket. Ezek után kissé meglepő, hogy majdnem húsz év késéssel a cikk megjelent. Talán épp a Nova Persei feltűnése tette kívánatossá, hogy a közben már elismert észlelő ifjúkori megfigyeléseit az Astronomische Nachrichten mégis közzétegye. A csillag végül hivatalos változócsillag nevet is kapott – AB Bootis –, és elfoglalta helyét, némi fenntartásokkal ugyan, a nóva-katalógusokban.499 Schwabot a későbbiekben is foglalkoztatták a változócsillagok, egészen 1918-ig jelentek meg észlelései. Utoljára Hermann Kobold említi, mint a Nova Aquilae No. 3 egyik független felfedezőjét.500 3.6. Kövesligethy Radó és Ógyalla Kövesligethy Radó 1862. szeptember 1-én született Veronában.501 Édesapja, Konek József, katonatiszt volt az osztrák hadseregben. Gyerekkorát Bajorországban töltötte édesanyja családjánál, Illereichen/Altenstadtban. 10 éves volt, amikor anyja férjhez ment Kövesligethy Károly ügyvédhez, akinek nevét a későbbi csillagász felvette. 12 éves korától a pozsonyi Királyi Katholikus Főgymnasium tanulója. Egyetemei tanulmányait Bécsben végezte, olyan kiváló 493

Schwab (1886a), 134–135. Schwab (1901c). 495 Pickering (1902). 496 Schwab (1902). 497 Schwab (1901a, 1901b). 498 E-mail, 2009. augusztus 28. 499 Duerbeck (1987). 500 Kobold (1918). 501 Születési anyakönyvi kivonatának 1873-ban készült másolata szerint: „Come apparisce da questi Registri Rodolfo Maria Konek figlio naturale del Sign. Giuseppe capitano e della Sign. Giuseppina Renz nacque in questa nel giorno 1 di 7bre 1862 sessandue e battazato il 8bre”. Vargha (2010). 494

73

tanárok alatt, mint Oppolzer, Weiss vagy Stefan. Ekkor már érdeklődött a csillagászat iránt, Konkoly Thegével 1880-tól kapcsolatban állt. 1882–83-ban Vogellel dolgozott együtt Bécsben, aki meghívta őt, legyen a munkatársa Potsdamban. Kövesligethy azonban Konkoly Thege állásajánlatát fogadta el, és Ógyallára ment obszervátornak. 1885–86-ban a Podmaniczky-család nyírbaktai birtokán, majd a kiskartali csillagvizsgálóban is tevékenykedett. 1888-tól az Pesti Egyetemen a Fizikai Intézet asszisztense lett. A csillagászattal a kapcsolata lassan megszűnt, átvette helyét a geofizika, illetve szeizmológia. E téren maradandót alkotott, munkáit máig rendszeresen idézik. 1934. október 11-én halt meg Budapesten.502 Miután a fiatal Kövesligethy Ógyallát választotta,503 ottani munkáját rutinészlelésekkel kezdte. Első publikációi napfoltmegfigyelések voltak. Ekkor is végzett azonban már olyan észleléseket, melyek későbbi elméleti munkájának észlelési megalapozását jelentették. Ez a csillagok színváltozásához kapcsolódott: változik-e valóban egy csillag színe, és ha igen, hogy lehet azt megfigyelni. A csillagok lehetséges színváltozásának kérdése nem volt új találmány, az 1572. évi Tycho-féle szupernóva esetében ténylegesen megfigyelték a csillag színének megváltozását. A már említett Cyprianus Leovitius megfigyelései szerint: „Különböző színei voltak: november végén a színe aranysárgának és fehérnek tűnt, december kezdetén vöröses volt, mintegy vérvörös. December közepe körül aztán egyfajta keveréket mutatott, mintha az említett színek vettek volna benne részt.”504 Leovitius nem volt a legmegbízhatóbb megfigyelő, de a csillag színváltozását minden észlelő látta, Walter Baade ezek analíziséből pedig a színgörbét is publikálta.505 Hasonló jelenséget az η Carinae (ebben az időben még η Argûs néven volt ismert) esetében is láttak. 506 Szintén ismert volt a Sirius színének eltérése az ókorban megfigyelttől.507 A 19. század 60-as, 70-es éveiben megnőtt az érdeklődés a csillagok színe iránt. Először a vörös csillagokat felsoroló katalógusok jelentek meg,508 majd Zöllner509 és Julius Schmidt510 úttörő munkáit követően a csillagot színét – a magnitudóhoz hasonlóan – is katalogizálták (Krüger 1893; Osthoff 1900).511 Felfedezték vagy felfedezni vélték azt a jelenséget is, hogy egy adott csillag fénye nem szükségszerűen állandó, a fényességhez hasonlóan ez is változhat. 3.6.1. Az α Ursae Majoris fényváltozása Az α Ursae Majoris fényváltozását Hermann Klein, a csillagászat jól ismert népszerűsítője vélte felfedezni 1866/67-ben.512 Argelander vizuális fotometriájához hasonlóan megkísérelte a csillagok színét észlelni. Az α Ursae Majorisra alkalmazva ezt a módszert azt találta, hogy a

502

Vargha (2010) alapján. Ld. Vargha (2010). 504 Leovitius (1573a). Ld. 2.4. fejezet. 505 Baade (1945). 506 Van Genderen és Thé (1984). 507 Barker (1760), Ceragioli (1995, 1996). 508 Schjellerup (1866, 1874), Birmingham (1876). 509 Zöllner (1861, 1868). 510 Schmidt (1856, 1872a, 1872b). 511 Krüger (1893), Osthoff (1900). 512 Klein (1867). 503

74

csillag színe egy 36.1-napos periódussal változik. A későbbiekben ezt 32.6 napra pontosította.513 Klein észleléseit alátámasztották Heinrich Weber peckelohi tanár megfigyelései is, 33 nap körüli periódust állapítván meg a csillagnál.514 Ennek ellenére maradtak kétségek az eredmény valódiságát illetően. A prágai műegyetemi professzor, A. Safarik például megkérdőjelezte a megfigyelt színváltozás realitását.515 Konkoly Thege Miklós is azok közé tartozott, akik kétségbe vonták a csillag színváltozásának valódiságát. Eleve gyanúsnak találta, hogy ugyanazon időpontban a csillag színét a különböző észlelők mélyvörösnek, narancssárgának vagy éppen világossárgának látták. Ismerte az észlelési eljárásukat: „Webertől azt magán uton is tudom, hogy ők a csillagot közönséges távcsövekkel nézik, de nem állítják azt a gyupontba, hanem azon kívül vagy elül.” Azonban „hogy ha egy achromatikus tárgylencse a világ első művésze kezéből jön is ki, az mégsem absolute achromatikus, és egy kis hiba az achromatismusnál mindig marad fenn.” Az okulár mozgatása pedig Konkoly Thege szerint azt eredményezi, hogy „szükségképpen különböző színen tünik elő egy színtelen fényforrás, t. i. azon színekben, melyek még a correctio után fennmaradtak a távcsőben.” Így pedig teljesen világos volt számára, hogy ha „most az oculart egyszer ide, egyszer oda állították, természetesen nem kaptak egyforma színt, s innen magyarázható a színváltozás is, amit ők erővel látni kivánnak.” Nem zárkózott el azonban a színváltozás elvi lehetőségétől, de felhívta arra a figyelmet, hogy ebben az esetben a csillag spektrumának is kellene változásokat mutatni, amit az α Ursae Majoris esetében senki sem figyelt még meg. 516 A csillagot természetesen megfigyelték Ógyallán – a munkában részt vettek Regler Emil és Weiss Ödön asszistensek is – és az észlelések alátámasztani látszottak Konkoly Thege gyanúját: nem találtak színváltozást. A kor szokásainak megfelelően angolul és németül is publikálta eredményeit. Az angol változatban még óvatosabban járt el, megemlítvén, hogy szemei nem elég érzékenyek a színváltozás megfigyelésére.517 Ilyen előzmények után kezdte el Kövesligethy a csillag újramegfigyelését. Konkoly Thege eredményével ellentétben ő úgy találta, hogy a csillag valóban változtatja a színét. Meghatározta a színváltozás periódusát is, amire ő 54.5 napot kapott.518 Bár ez jelentősen eltért a Klein és Weber által korában idézett értéktől, Kövesligethy meg volt győződve eredménye realitásáról. Konkoly Thege kissé kényelmetlen helyzetbe került, és ha angolul nem is, de németül felülvizsgálta korábbi álláspontját, hivatkozván a szemei állapotára (Konkoly 1881c). 519 Meg kell azonban jegyezni, hogy valószínűleg eredetileg igaza volt, a modern fotometria szerint az α Ursae Majoris nem változtatja színét. 3.6.2. Elméleti vizsgálódások a csillagok fényváltozásával kapcsolatban Észlelések mellett Kövesligethy elméleti úton is megkísérelte a csillagok fényváltozását tanulmányozni. Mivel már az egyetemi évei alatt foglalkozott a spektroszkópia csillagászati alkalmazásának elméletével, természetes volt ennek a változókra való kiterjesztése. Ezúttal kifejezetten szerencsés volt, hogy nemcsak magyarul, hanem németül is közölte eredményeit, a magyar változat ugyanis az érthetetlenségig tele van sajtóhibákkal.520 513

Klein (1869). Klein (1876, 1877). 515 Safarik (1879). 516 Konkoly (1881a). 517 Konkoly (1881b). 518 Kövesligethy (1881). 519 Konkoly (1881c). 520 Kövesligethy (1884a, 1884b). 514

75

Feltételezte, hogy ha J a csillag intenzitása maximumban, akkor J a különböző hullámhosszakhoz (színekhez) tartozó Ji intenzitások összege, azaz J=ΣJi. A fényváltozás egy másik fázisában az intenzitás J’, amely, feltéve hogy az egyes Ji intenzitások αi faktorral változtak meg, felírható J’=ΣαiJi alakban. Mivel a teljes intenzitás egy α faktorral változott, így J’= αJ, vagy J’=αΣJi. Ezzel megkaptuk Kövesligethy végső egyenletét, αΣJi= ΣαiJi, azaz αJ1+αJ2+…αJn=α1J1+α2J2+… αnJn. Úgy vélte a Ji és αi értékek az észlelésekből megkaphatók, az utóbbiak az idő függvényében. Továbbá, egyenlete szerint a fényváltozást általában színváltozás is kíséri, mivel a különböző Ji értékek hányadosa nem állandó. Ez egy igen fontos eredmény volt számára, mivel igazolni látszott az α Ursae Majoris általa is megfigyelt színváltozását. Munkája nem volt hatástalan, Gustav Müller hivatkozott rá fotometriai könyvében.521 E megfontolásokra támaszkodva Kövesligethy felosztotta a változókat: „Kétféle változót különböztethetünk meg: fényváltozás egyidejű színváltozás nélkül, fényváltozás színváltozással együtt (utóbbi esetben nem szükséges ugyan, hogy a fényerő is változik, de ez már speciális eset). I. Színváltozások akkor, s csak akkor nem léphetnek fel, ha a periodus tetszés szerinti pillanatában α1= α2=…= αn= α. II. Ha ellenben az α mennyiségek különböznek egymástól, akkor színi változások állnak elő s ezzel együtt általában fényerő változások is; utóbbiak ki vannak zárva ezen egy esetben, ha α1J1+ α2J2+…+ αnJn= állandó minden idő számára.”522 Az első típushoz tartozónak az Algolt (β Persei) gondolta, míg a másodikhoz az α Ursae Majorist, megjegyezvén, hogy e csillag „színváltozása Weber, Bártfay s saját megfigyeléseim által kétségen kívül van helyezve.”523 Még megemlíti azt a három lehetséges mechanizmust, melyekről úgy véli, hogy a fényváltozás okait szolgáltathatják: (1) fedés egy kísérő (bolygó) által, (2) a felszín változó fényelnyelési képességgel rendelkezik, (3) periodikus égési folyamatok, mely az új csillagok jelenségét magyarázná. Kövesligethy és Konkoly Thege úgy gondolta, mindenképp érdemes a fenti elméletet tesztelni észlelésekkel. 1884. március 14. és 23. éjszakáján tettek erre kísérletet az Algol spektrumát észlelve, de a mérések nagy hibája miatt a eredmények (illetve hiányuk) csalódást okoztak.524 A későbbiekben Kövesligethy még egyszer visszatért a színmérések kérdéséhez.525 Spektrálegyenletéből kiindulva a csillag L intenzitását L=F(μ)Λσ alakban írta fel, ahol μ a csillag maximális intenzitásának hullámhossza, F(μ) egy μ-től függő integrál, Λ a teljes hullámhossz 521

Müller (1897), 537. Kövesligethy (1884b), 10. 523 Kövesligethy (1884b), 10. 524 Konkoly (1885a), Kövesligethy (1885). 525 Kövesligethy (1887). 522

76

tartomány intenzitása, és σ egy, a szem érzékenységétől függő faktor. Ha az észlelésnél szűrőket használunk, melyek csak egy jól definiált λi’–λi” tartományban engedi át a fényt, az Fi(μ) függvények sorozatát kapjuk. Ha S(μ) ezen sorozatok összege, akkor az L’ intenzitás L’=S(μ)Λσ’ alakot ölt. Innen

S (  )  L'  F ( )  ' L Kövesligethy a megfigyelések, illetve saját elmélete alapján számolva megadott egy táblázatot a μ és lg(F’/F) értékekre. Az észlelés menete a következő. A csillagot észleljük urániumüveg szűrővel (az általa preferált szűrő), majd nélküle, ez megadja a lg(L’/L) hányadost. Ugyanezt megismételve egy összehasonlító csillagra, melynek ismerjük a színét (azaz μ ismert), kapunk egy másik lg(L’/L) hányadost. Mivel μ ismert, a táblázatból megkapható az ehhez az értékhez tartozó lg(F’/F). A megfigyelt és a táblázatból származó érték különbsége adja azt a korrekciót, amelyet az eredeti csillagra kell korrekcióként alkalmazni, így megkapjuk ennek a lg(F’/F) hányadosát. A táblázatból kikereshetjük az ehhez tartozó μ értéket, így a csillag színét megmértük. Kövesligethy elégedett volt módszerével, mely szerinte nem adott rosszabb eredményeket, mint egy Zöllner-féle koloriméter használata. Nincs nyoma azonban annak, hogy módszerét a gyakorlatban kipróbálta volna. 3.6.3. Az Androméda-köd esete a magyar csillagászokkal526 A budapesti napilapok 1885. szeptember elején adták hírül, hogy az Androméda-ködben egy új csillagot fedeztek fel.527 A felfedező nevét először helytelenül adták meg, de a következő napokban korrigáltak: az új csillagot Ernst Hartwig, dorpati (ma Tartu, Észtország) csillagász fedezte fel. De hogy ő látta volna először? Ezt már szeptember 8-án kétségbe vonta Konkoly Thege a Fővárosi Lapokban: „Observatorom: dr. Kövesligethy Rudolf, ki az augusztus hónapot báró Podmaniczky Gézáéknál töltötte a Nyírségben, hol a bárónak és kedves nejének (született gróf Degenfeld Bertha grófnőnek), a csillagászatból előadásokat tartott, azonnal említette, hogy a grófnő már augusztus 23-dikán észlelte a ködön azt a változást egy 90 milliméter nyílásu üstökös-keresővel, s azt vette észre, hogy a köd közepén fényes sárgás-vörös csillag támadt, s így ez a nevezetes fölfedezés nem Dorpátban történt augusztus 31-dikén, hanem Nyír-Baktán egy tudomány-kedvelő magyar főuri nő által, a mi rövid idő alatt világszerte ismeretes ténnyé fog válni.”528 Kövesligethy így emlékezett vissza az esetre: Szívesen vallom be, hogy az uj csillag kissé korongalakú külseje, az erős holdfény, mely a ködfolt fénytelenebb részeit tetemesen elmosta s nem kevésbbé a csillaghalmaz föltételezett állandósága által befolyásolva a közzétételét eme megfigyelésnek én sem mertem magamra vállalni, s későbben csak az tudott vigasztalni, hogy a kontinens ez első megfigyelőjének elsőségi jogát készségesen ismerte el a világ.”529 526

Zsoldos és Lévay (1999) és Zsoldos (2002) alapján. Anonymous (1885a, 1885b). 528 Konkoly (1885b). 529 Kövesligethy (1889). 527

77

Konkoly Thege kísérletet is tett a bárónő prioritásának elismertetésére,530 de sem ő, sem mások, akik az elsőséget maguknak igényelték, nem jártak sikerrel. Hartwig volt az, aki felismerte, hogy mit látott és publikálta is észlelését, így ő tekintendő a felfedezőnek (a bárónő korai észlelését néha megemlítik, de távolról sem minden esetben). A prioritás kérdése természetesen nem gátolta a magyarországi csillagászokat az objektum rendszeres megfigyelésében.531 Kövesligethy kalandjai az Androméda-köddel még nem értek véget. Egy évvel később már elkészült Podmaniczky Géza kiskartali obszervatóriuma, ahol az észleléseknél Kövesligethy segédkezett. Az észlelőnaplóban 1886-ból az alábbiakat lehet olvasni: „Szept. 26. 10h 0m. Andromeda köd. A köd magva igen éles határokkal bir s ennél fogva élesen válik ki a köd anyagából. A köd csúcsai megröviditvék, ugyhogy a kiterjedés a szokottnak 0.7-ét teszi. A régi sürüsödés délnyugati részében egy apró fénypont látszik, mely azonban még nem csillagalaku. A spektroskopban a köd. a sürüsödés és az uj mag spektruma látszik, s mind három folytonos. Az uj mag spektruma a legintenzivebb. Szept. 27. 9h 20m. Andromeda köd. A sürüsödés ma még élesebb határúnak tünik fel, de kisebb területû. Az uj mag inkább csillagalakú, a köd végei még elmosódottabbak. A köd kiterjedése 0.3. Szept. 29. 10h 5m. Andromeda köd. Egészben véve változatlan. A sürüsödés tán még valamivel élesebb, szintúgy a csillag. Spektruma szépen válik ki a ködébõl. Mind három spektrum minden egyes szinben egymással arányos, a mennyire ezt a szem megbecsülheti. A köd kiterjedése 0.4. Szept. 30. 9h 20m. A uj csillag ma különvált, pont alakú s szinre vörhenyes. 294-szeres nagyitás mellett szakadatlanúl látható mint izolált csillag. Spektroskoppal a Nova spektruma jobban látszik a sürüsödésé mellett, mint maga a csillag a sürüsödés mellett. Spektruma vörös vége intenzivebb? A köd kiterjedése 0.8.” A bejegyzések folytatódnak, de a lényeg már a fentiekből is nyilvánvaló. Szeptember 26-án egy fénypont látszik az Androméda-ködben, amely azonban „még nem csillagalaku”. Szeptember 30án pedig az észlelőkönyv szerint már „Nová”-ról van szó! A megfigyelések egész októberben folytak, az „új csillag” 27-én még épphogy látszott, de 29-én már eltűnt. Kövesligethy természetesen tájékoztatta a hazai és külföldi csillagászokat. Az előbbieket levélben, az utóbbiakat a kor szokásainak megfelelően az Astronomische Nachrichten hasábjain keresztül.532 A hazai közvéleményt Bártfay József tudósította, saját felfedezésének tüntetve fel a dolgot.533 Ezt Kövesligethy nem hagyhatta annyiban, mivel két nap múlva az ő egyik levelére hivatkozva Bártfay helyesbített, bár ártatlanságát hangoztatta (Bártfay 1886b).534 A nemzetközi reakció még rosszabb volt, gyakorlatilag teljes elutasítás. Kövesligethy megkísérelte igazának 530

Konkoly (1885c). Gothard (1885), Konkoly (1885d). 532 Kövesligethy (1886a). 533 Bártfay (1886a) 534 Bártfay (1886b), 6: „Bártfay J. A. ur müegyetemi obszervátor értesít bennünket, hogy az Andromeda Novát, mint magot már Kövesligethy Radó dr. látta szept. 30-án. Természetesen ez a müegyetemi obszervatóriumon okt. 3-án tett önálló fölfedezést meg nem semmisiti, mert Kövesligethy szept. 30-án csupán annyit észlelt, hogy az Andromeda ködben ismét mutatkoznak változások előjelei.” 531

78

megvédését egy újabb cikkben, majd feladta.535 Az észlelőkönyv utolsó bejegyzéseinek közzétételével már nem is próbálkozott. Észlelésének valódiságáról azonban mindvégig meg volt győződve, évekkel, évtizedekkel későb is hangoztatta a megfigyelés helyes voltát. Mi történhetett? Valóban látszott valami az Androméda-ködben, vagy csak képzelődtek a magyar csillagászok? Konkoly Thege és Gothard Jenő is látták az objektumot, sőt ez utóbbi állítólag le is fényképezte (sajnos a fényképnek nyoma veszett). Ugyanannak a csillagnak egy évvel későbbi újra megjelenését kizárhatjuk, ez mind a megfigyelésekkel, mind a csillagfejlődési elméletekkel ellenkezik. Elvileg lehetséges volna egy másik, új csillag feltűnése, de – Gothard bizonyító felvételének hiányában – a teljes nemzetközi elutasítás ezt nagyon valószínűtlenné teszi. El kell fogadnunk, hogy jelenlegi ismereteink szerint csak odaképzelték az újabb nóvát. Mivel Konkoly Thege és Gothard ekkor már tapasztalt észlelők voltak, valami igen mélyen beléjük rögzült hiedelem okozhatta a téves észlelést. 3.6.4. Periodikus „új csillagok” Ennek egy lehetséges magyarázatához vissza kell mennünk az időben több, mint 300 évet, Tycho Brahe már korában említett új csillagához. A csillagot sokan látták Európában – többen Tycho elõtt is! – és sorozatban jelentek meg róla a beszámolók. Amely minket érdekel, az a már szóba került Cyprianus Leovitius szintén idézett műve. E művében beszámol – többek között – arról, hogy régi kéziratos krónikákban feljegyzéseket talált további új csillagokról, melyek a Cassiopeia északi részén jelentek meg 945-ben és 1264-ben: „A históriák elmondják, hogy I. Ottó császár idejében, A.D. 945-ben hasonló csillag lángolt fel az ég majdnem ugyanazon a helyén. Ekkor Európa különböző tartományait nagy változások, többnyire rosszak érték, leginkább a Germániába beözönlő idegen népek miatt. Sokkal gazdagabb híradás van pedig a históriákban 1264-ből. Nagy és fényes csillag jelent meg az ég északi részén a Cassiopeia csillagkép körül, melynek hasonlóképpen nem volt üstöke és saját mozgás nélkül való volt…”536 Ez a rövid pamflet valószínűleg a feledés homályába veszett volna a hasonlók tömegével együtt, ha Tycho Brahe nem nyomtatta volna ki saját könyvében, 537 megmentve így Leovitius „csillagait” az enyészettől. E csillagok léte lassan beleépült a csillagászati köztudatba. A könyvek emlegetni kezdték azokat, például Giovanni Battista Riccioli jezsuita csillagász is felsorolja az idők folyamán megjelent új csillagok között, együtt Tycho és Kepler valódi szupernóváival, illetve olyan „igazi” változócsillagokkal, mint például az o (Mira) Ceti.538 A kevésbé tudományos igényű könyvekben is felbukkantak, jelezvén, hogy közkinccsé válásuk folyamata befejeződött.539 Már a χ Cygni felfedezésekor felvetődött e csillagok azonosságának a lehetősége,540 majd a 18. század elején az oxfordi professzor John Keill újra megjegyezte, hogy a három csillag valójában azonos, ugyanannak az egynek a megjelenései.541 Edward Pigott, a 18. század végének egyik legkiemelkedőbb amatőrcsillagásza – aki különösen a változócsillagok vizsgálata terén ért el 535

Kövesligethy (1886b). Leovitius (1573a), A2v–A3r. Ld. 2.4. fejezet. 537 Brahe (1648). 538 Riccioli (1651), 130–132. 539 Hartnack (1680). 540 Kirch (1687). 541 Keill (1721), 57. 536

79

jelentős eredményeket – felelevenítette Keill elképzelését,542 s így már a periodicitás is bevonult a csillagászati legendák közé. Pigott hatását jól mutatja, hogy míg Lalande Astronomie című könyvének első két kiadása (1764 és 1771) nem utal Leovitius csillagaira, addig az 1792-es harmadik kiadás – mely Pigott említett cikke után jelent meg – már megteszi ezt.543 A 19. század minden jelentősebb könyve és számos folyóirata idézte Leovitius csillagait, 544 és azt is közzétették, hogy közeledik az újramegjelenés időpontja!545 Ez az 1880-as évek végére volt várható, a könyvek és folyóiratok tanúsága szerint sokan tényleg reménykedtek az újbóli felbukkanásban. A csillag természetesen nem jelent meg újra, és így a legenda lassan kikopott a népszerűsítő irodalomból is. Az újramegjelenésnek volt egy egészen váratlan, a csillagászattól távol álló vonatkozása is. Sokaknak feltűnt, hogy ha 945-től a körülbelül 300 éves periódussal visszaszámolunk, időszámításunk kezdetéhez érünk vissza. Ebből többen azt a következtetést vonták le, hogy a csillag újbóli felbukkanása Krisztus második eljövetelét jelentené! Természetesen ez is minden alapot nélkülöz, mint ahogy ezt többen nem is késlekedtek kimutatni.546 De vajon mindez ismert volt-e Magyarországon is? Igen, ismert volt. Már 1756-ban feltűntek Leovitius csillagai, sőt, lehetséges periodicitásuk is.547 A magyar nyelvű irodalomba is bekerültek, Hollósy Jusztinián fentebb említett Népszerû csillagászata548 is említi Leovitiust. Az 1885. évi Androméda-ködbeli megfigyelések után pedig a Természettudományi Közlöny két cikkében is szerepel a periodicitás lehetõsége.549 Látható tehát, hogy a periodikus új csillag ideája hazánkban is közismert volt. Ráadásul a kiskartali könyvtárban megtalálható volt Humboldt Kosmosa, Konkoly Thegének megvolt Herschel könyve, így minden együtt állt a téves észleléshez: Kövesligethy feltehetőleg rossz lelkiismerete az egy évvel azelőtt elszalasztott lehetőség miatt, a rossz idő és a fényes holdvilág – ez már elég is lehet egy amúgy is várt objektum odaképzeléséhez. Kövesligethy egyébként nem nyugodott bele, hogy „felfedezése” nem járt a várt eredménnyel, még évekkel később is emlegette: „Igaz, hogy a külföld észleleteinket azon terjedelmében, mint óhajtanók, elfogadni némileg vonakodott; de készségesen ismeri el másrészt, hogy ellenõrzési megfigyeléseinek az idõjárás épen nem kedvezett, s hogy fényváltozások kizárva nincsenek.”550 „Ezen megfigyelések, melyeknek különben az időjárás sem nagyon kedvezett, már kevésbé megbízhatók, de reális voltukat Gothard Jenő herényi fényképei is megerősítették.”551

542

Pigott (1786). Zsoldos (2002), 208. 544 Például Humboldt (1850), Herschel (1858). 545 Gore (1882). Válasz egy olvasói kérdésre. 546 Searle (1888), Young (1900). 547 Jaszlinszky (1756). 548 Hollósy (1864), 51. 549 Bártfay (1886c), Lakits (1886). 550 Kövesligethy (1889). 551 Kövesligethy (1925). 543

80

Ezzel szemben a külföld véleményét éppen Hartwig, az 1885-ös felfedező foglalta össze: „A hírek a nóva 1886-os és 1898-as újra feltűnéséről tévedésen és rossz azonosításon alapulnak.”552 Igen érdekes, hogy egy alapjaiban rossz megfigyelés mégis milyen pozitív oldalról is feltüntetheti Kövesligethyt. Nemcsak az objektum fényességét határozta meg ugyanis, hanem a köd kiterjedését is. Megállapította, hogy az is változik, méghozzá feltehetően 7.25 napos periódussal. Nyilvánvaló (a 21. században, de nem a 19. század végén!), hogy ez a változás teljesen illuzórikus, az Androméda-köd semmi ilyesmit nem mutat. A periódus meghatározása után Kövesligethy így folytatta: „Ezen változásokat, melyeket minden praeokkupáczió nélkül sikerült a rajzokból levezetni, megtekintve, önkénytelenül is eszünkbe jut Ritter Ágostnak elméleti értekezése a sugarak irányában ingarezgéseket végző kozmikus gázgömbökről. Ha ezek belsejében valamely oknál fogva melegfejlődés lép fel, akkor a hő és belső vonzási munkának egyensúlyi állapota felbomolva, ezen egyensúlyi állapot körül a cosinustörvény szerint végbemenő rezgések fognak fellépni.”553 Ez nem más, mint a pulzációelmélet, amit az idézett August Ritter dolgozott ki.554 Említése azért is különösen érdekes, mert a pulzációelmélet története szerint Ritter munkássága ismeretlen maradt a csillagászok előtt, csak az 1910-es években fedezte fel Harlow Shapley és Sir Arthur Stanley Eddington.555 És hogy nem véletlenül írta a fentieket Kövesligethy, hanem valóban haszhálhatónak gondolta a pulzációelméletet, mégpedig változócsillagokra, egy néhány évvel későbbi cikke bizonyítja: „Minthogy e lüktető mozgás közben… a hőmérséklet váltakozóan fogy és nő, valószínű, hogy e gömb nagy távolból nézve a változó csillag hatását tenné, s viszont lehetséges, hogy sok változó csillagnak fényváltozása erre az okra vezethető vissza.”556 3.6.5. Az asztrofizika egyéb területei557 Bár a változócsillagokhoz nem, vagy csak nagyon érintőlegesen kapcsolódik, érdemes megemlékezni Kövesligethy más asztrofizikai vizsgálódásairól is Ógyallán eltöltött éveiből. Két említésre méltó munkája van: a napmozgás irányának meghatározása, illetve az ógyallai spektrálkatalógus, mely nagyrészt az ő megfigyeléseire épült. A Nap térbeli mozgásáról magyarul jelentette meg cikkét először.558 Felhasználva az ebben az időben publikált greenwichi radiális sebesség méréseket, meghatározta a Nap térbeli irányát és sebességét. Később ugyanezt egy rövid cikkben ismertette németül is.559 Az ógyallai spektrálkatalógus Kövesligethy egyik legsikeresebb ógyallai tevékenysége volt. A katalógus eredetileg egy, a H. C. Vogel által szervezett nemzetközi kooperációban született volna, mint Konkoly erről beszámolt: 552

Müller és Hartwig (1920), 420. Kövesligethy (1889). 554 Ritter (1879, 1882). 555 Gautschy (1997). 556 Kövesligethy (1892). 557 Részben Zsoldos (1992) és Balázs et al. (2008) alapján. 558 Kövesligethy (1884c). 559 Kövesligethy (1886c). 553

81

„Mintegy két évvel ezelőtt Berlinben létemkor felszólított Vogel: nem volnék-e hajlandó neki ezen munkában segíteni? Ezen felhívásnak szívesen engedtem s így négyen voltunk erre a munkára, t. i.: Vogel Berlinben, D’Arrest Koppenhágában, Schmiedt [sic] Gyula Áthénben, s én Ó-Gyallán. D’Arrest azonban alig bírt nehány csillagszínképet megfigyelni, midőn a halál megfosztott bennünket tőle, munkatársunktól. Schmiedtnél a spectroscopicus megfigyelés az igéretben maradt, Vogel igen ritkán jut hozzá, hogy Berlinben folytathassa ezen munkát, így tehát magam maradtam az álló csillagok színképének égövi megfigyelésére, mint azt Vogel elnevezte.”560 Érdekes módon ez a történet a cikk német változatából már kimaradt 561 és Vogel sem említi. A megfigyelések meg is kezdődtek két spektroszkóppal, az egyiket még Vogeltől kapta, a másikat Münchenben vette. Először 160 csillag észleléseit publikálta, majd évekig alig történt előrelépés. Kövesligethy Ógyallára érkezése azonban felgyorsította a munkát, mivel nemcsak elméletileg érdeklődött a spektroszkópia iránt, hanem a gyakorlatot is vonzónak találta: „A csillagok spectroscoppal való rendszeres észlelete ujabb keletü eszme, és mégis lehet már a nyert eredményekből következtetéseket vonni, melyek talán még nem birnak a természettörvények erejével, de melyek nagyon megközelítik a valóságot.”562 A szavakat tett követte, és 115 csillag spektrumát publikálhatta Konkoly Thege 1883-ban. E munka lehetett a bemelegítés a katalógushoz, amihez a megfigyelések 1883. augusztus 1-jén kezdődtek el. Továbbra is úgy tekintették, mint a közben már megjelent potsdami katalógus563 kiegészítését déli deklinációkra. 1886. augusztus 29-én fejezték be az észleléseket, 90 éjszakát használtak fel erre a célra. Egy éjjel átlagosan 36 csillagot figyeltek meg a 16.2 cm-es Merz refraktorra illesztett Zöllner spektroszkóppal. Az észlelő Kövesligethy volt. Minden csillagot igyekeztek kétszer észlelni, de a kedvezőtlen ógyallai időjárás ezt lehetetlenné tette. A megfigyelések a lehetőségek szerint a csillag delelésekor történt, hogy a légkör hatását a legkisebbre csökkentsék. Kövesligethy a csillagok szinét is észlelte a potsdami skálát használva. Abban az esetben, amikor volt egy csillagról két észlelés és azok eltérő eredményt adtak, a csillagot újraészlelték mindketten, ezúttal a 25.4 cm-es refraktorral. A katalógust magyarul is és németül is publikálta Konkoly Thege.564 A katalógus a színképtípuson kívül tartalmazta 2022 (a magyar változatban több) csillag színét és pozícióját is (ez utóbbit 1880.0-ra redukálva, Farkas Ede munkája). Noha a kor szokásainak megfelelően az igazgató, Konkoly neve alatt jelent meg a katalógus, ő maga sose felejtette el hangoztatni, hogy ez Kövesligethy munkája, és ezt általában figyelembe is vette a csillagásztársadalom. A katalógust rendszeresen idézték az irodalomban, de haszna nem volt hosszú életű.565 Ebben az időben készült a Harvard Obszervatóriumban a Henry Draper katalógus, mely saját színképosztályozását használta, nem pedig mint Ógyallán, a Vogel-félét. Tekintve, hogy a Draper katalógus 200000-nél több csillagot tartalmazott, szemben az ógyallai kétezerrel, nem lehetett vitás, melyikük marad tovább használatban. 3.7. Végezetül 560

Konkoly (1877). Konkoly (1879). 562 Konkoly (1883). 563 Vogel és Müller (1883). 564 Konkoly (1884, 1885e, 1886, 1887a). 565 Zsoldos (1992). 561

82

Befejezésként még felmerülhet egy kérdés: ismerték-e egymást Kövesligethy kortársai? Konkoly Thege Miklóst nyilván mindegyikük ismerte, mégha esetleg nem is személyesen. De Szathmári nagybecskereki tanárként végzett meteorészleléseket számára, tehát levelezniük mindenképpen kellett. Ugyancsak váltott levelet egymással Schwab és Konkoly Thege.566 Jóval érdekesebb a kérdés Szathmári és Schwab esetében. Mindketten Kolozsvárott éltek, tehát elvileg találkozhattak. A közös várost leszámítva is vannak kapcsolódási pontjaik. Mindketten ismerték Abt Antal egyetemi tanárt. Mint láttuk Szathmári neki dedikálta könyvét, Schwab pedig tőle kapott kölcsön távcsövet. Elég nehezen képzelhető el, hogy mindig elkerülték volna egymást. Ráadásul mindhárman (Abt, Schwab és Szathmári) tagjai voltak az Erdélyi Muzeum Egyletnek, amely keretein belül szintén találkozhattak. De van egy másik közös ismerős is. Schwabot a szintén marburgi származású Süss Nándor ajánlotta be a kolozsvári egyetemre mechanikusnak. Ugyanez a Süss azonban Szathmárinak is ismerőse, sőt, feltehetően bizonyos mértékig üzlettársa is volt. A Torontálban olvashatjuk ugyanis: „Süss Ferdinánd egyetemi mechanicus ajálja [sic!] igen jutányos áron villamos házi táviróit és villamos jelző-csengőit. Volt alkalmunk Süss munkáit megtekinteni, s ajánlhatjuk a közönségnek. Megrendeléseket elfogad Szathmári Ákos tanár.”567 A gimnáziumi értesítő is szinte minden évben említi, hogy a fizikaszertár számára Süsstől vettek eszközöket – nyilván Szathmári javasolta a kolozsvári mechanikust egy budapesti helyett. Kövesligethy, Szathmári és Schwab munkásságával a magyarországi változócsillagászat első korszaka lezárult. A 20. század legelején Ógyallán már a korra jellemző rendszerességgel kezdik el a fotometriai észleléseket, köztük változókét (elsősorban Tass Antal, az Intézet leendő igazgatója). Ez azonban már egy más korszak.

566

A kérdés, Schwab (1886c): „Schon im September sandte ich eine Bemerkung an Herrn. von Konkoly in Ogyalla.”. A válasz, Konkoly (1887c): „Auf Ansuchen des Herrn. Fr. Schwab, Universitätsmechanikers in Klausenburg (Siebenbürgen), wurde auch, soweit es der bereits tiefe Stand des Orion gestattete, ein von ihm entdeckter Veränderlicher (1886.0) 5h 48m 54.s6 +20° 3’ 37”, Grösse 10.5–11.9 (?) photometrisch beobachtet.” 567 Anon. (1880).

83

4. Változócsillagok és irodalom A csillagászat (és általában a tudomány) és az irodalom kapcsolata régen szorosabb volt. Csillagászati tartalmú verseket írtak az ókortól az újkor kezdetééig (sőt, néha a 20. században is),568 és ezeket pedig csillagászati könyvekben idézték is. A tudományok az irodalomhoz, és így az irodalomtörténethez is tartoztak.569 Hasonlóan vélekedett 1893-ban az Irodalomtörténeti Közlemények névtelen szerzője, aki Hell Miksa leveleiből publikált ott néhányat: „Nem vétünk az irodalomtörténet czélja s érdekei ellen, ha azt, a tudományok történetétől egészen el nem különítjük. Irodalomnak és tudománynak egymásra való kölcsönös hatásától csak jó eredményt várhatunk. Próza és vers ez által tartalmasabbá válhat, a szaktudomány közölhetőbbé lehet, az olvasó közönség ízlése tisztul, értelme, itélő képessége áthatóbbá lesz, sekélyességtől, félszegségtől menekül. A nemzeti irodalomtörténetnek bizonyos tekintetben még az egyetemesnél is inkább kell erre törekedni.”570 Így talán nem lesz haszontalan körülnézni a régi csillagászati irodalomban, hogy idéztek-e például verseket, illetve hogy az irodalomban a változócsillagok hogy jelentek meg (megjelenteke egyáltalán)?571 Itt érdemes megjegyezni, hogy noha ebben az időben a tudományos értekezés az irodalomhoz tartozott, fordítva ez nem volt általános: az irodalom célja általában nem tudományos értekezés írása volt. Ezért a következőkben idézendő művektől nem várható el sem a pontos fogalmazás, se a következetesség. Ami miatt mégis érdekesek, az az a lehetőség, hogy megláthatjuk, mit értettek meg az egykorú tudományos elképzelésekből az írók, költők. 4.1. Az irodalom perifériáján: a Szibilla-jóslatok Ha megnézzük az 1572. évi Tycho-féle csillagokról szóló egykorú irodalmat, illetve a hasonló témáról értekező 16–17. századi nyomtatványokat, sok helyen találkozunk az ú.n. Szibillajóslatokkal. Az eredeti római jóslatokat nem ismerjük,572 mert azokat i.sz. 405-ben Stilicho parancsára elégették.573 A ránk maradt könyvek ókori és koraközépkori hamisítványok, melyeket a rómaiak által őrzött „eredetiek” nagy tekintélye miatt írtak először zsidók, majd keresztények.574 A középkorban is tisztelték őket, az egyházatyák ismerték és idézték írásaikat (pl. Lactantius vagy Augustinus). Általában tíz szibillát említettek, például az erithreait, a tiburit, vagy a cumaeit. Ezek a könyvek jóslatokat tartalmaztak, sok esetben a „megjósolt” esemény bekövetkezte után (vaticinium ex eventu). Ilyen biztosan teljesülő jóslatok hasznosak voltak, így a középkorban további, a szibilláknak tulajdonított írások jelentek meg.575

568

Ld. például Manilius (1977), Pontano (1514), Noyes (1922). Tarnai (1971), 36: „A história litterariát, a bibliográfia- és tudománytörténeti szempontokat méltányolva is, mindenképpen annak kell vennünk, ami annak idején valóban volt: literatúratörténetnek, amelyben még nem különült el az irodalom a tudománytól, a bibliográfia a voltaképpeni irodalomtörténetírástól.” 570 Anon. (1893). 571 A csillagászat és az angol irodalom kapcsolatát Meadows (1969) vizsgálta. A tudomány és az irodalom viszonyáról ld. Cartwright és Baker (2005). 572 Amikről beszámol pl. Gellius (1903), 78–79. 573 Rutilius (1907), 166–167. Magyarul Rutilius (1874), 60. 574 Collins ((1983), 317–326, Collins (2001), 181–197; McGinn (1995). Magyarul ld. Székely (1907). 575 Holder-Egger (1890). 569

84

Az 1572. évi új csillag és az 1577. évi üstökös látványa a csillagászok eszébe juttatta e jóslatokat. Az üstökös kapcsán többen felidézték az erithreai Szibilla alábbi sorait: „De nyugaton egy csillag fog fényleni, amit üstökösnek hívnak, Kardot, éhséget és halált jelez a halandóknak, Vezetők és jeles személyek pusztulását. Újra nagy jel lesz az emberek között.”576 Egy másik versszak található Cornelius Gemmánál a cumaei szibillának tulajdonítva: „És mindennek utána hatalmas jelt ad az Isten: mint fényes koszorú, csillag csillan meg az lgen, fénylőn és ragyogón, a dicső mennyből sugarazva, Nem néhánynapi fény…”577 Igazi népszerűségre azonban Tycho Brahe Progymnasmatájának megjelenése után tettek szert a jóslatok. Tycho mindkét fentebbi idézetet közli (és még mást is, erről azonban később lesz szó), és a 17. század során – főleg de nem kizárólag üstökösökről szóló disputációk vagy könyvrészletek esetében – gyakran megemlítik ezeket a jóslatokat.578 A sikeres alkotás sorsa a Szibillákat is utólérte, további jóslatokat írtak, melyeket a nevük alatt tettek közzé. A középkorban az egyik legismertebb a tiburi Szibillaé volt579 – ez egy másik, nem azonos a fentivel. Közvetlen csillagászati kapcsolata nincs. Az erithreai Szibilla nevéhez is kapcsolódik egy újabb jóslat.580 Ez ugyanúgy csillagászati képeket alkalmaz mondandója szinesítsére, mint az előző részben említett egyházi írók, Szt. Gellért és Temesvári Pelbárt.581 Ez már hazánkba is eljutott, és az Érdy-kódex szerzője idézi is: „Leeznek wtolso ydökben keth feenesseges Cyllagok kyknek neegy lelkes allatw zemely leeznek…”582 Más esetekben is új, csodálatos csillagok feltűnése jelez fontos dolgokat a Szibilla szerint. Ez a mű hamar utat talált a csillagászati irodalomba. Sacrobosco Sphaerájához583 számos kommentár készült a középkor folymán, ezek közül az egyikben már hivatkoznak is e Szibillára.584 4.2. Asztrológiai és politikai irodalom Az asztrológusok is hamar felfedezték a Szibilla-jóslatokat. Jacob Schoenheintz már 1502-ben emlegeti őket, igaz még csak annyit mond, hogy Lactantius és egyéb történészek szerint tiszteleletre méltó asszonyok.585 576

Sibyllinorum Oraculorum (1555), 115. Idézi többek között Fernandez Rajo (1578), 19 v; Gemma (1578), 51. Sibyllinorum Oraculorum (1555), 72; Gemma (1578), 44; Apokalipszisek (1997), 143, ford. Kőrizs Imre. 578 Néhány példa: Fienus és Fromondus (1619), 57; Riccioli (1651), 179; Schnitzler (1659c), C2 r, és még lehetne folytatni. Érdemes megemlíteni, hogy Pingré még 1783-ban is idézte az erithreaia szibillát! Pingré (1783), 253. 579 Sackur (1898), 177–187; Holdenried (2006). 580 Holder-Egger (1890), 155–173. 581 Ld. a 3.1.1. és 3.1.4. fejezeteket. 582 Volf (1876), 163; Holder-Egger (1890), 165. Ld. még Bán (1976), 43. Bán Imre még nem tudta azonosítani, melyik Szibillától származik az idézet. 583 Ld. 3.1.3. fejezet. 584 Thorndike (1949), 408–409. A szerző Cecco d’Ascoli, ld. Thorndike (1923), 948–968. 577

85

Az 1572. évi új csillag kapcsán egy újabb, a tiburi Szibillának tulajdonított jóslat került elő, mely a 17. század elején elég ismertté vált. Cornelius Gemmánál található meg ez a jóslat, mely különbözik az eddigiektől.586 Állítólag 1520-ban Svájcban egy hegyomlás után került felszínre egy márványlap, amire régi latin betűkkel volt felvésve a jóslat.587 A jóslat lényege, hogy északon egy új csillag támad, mely a világra békességet hoz. De eltűnése után újra háborúk lesznek, mígnem északról egy fényforrás jön, harcias, és meghódítja a földet. Tycho is részletesen elemezte ezt a szöveget a Progymnasmata konklúziójában.588 A harmincéves háború (1618–1648) rosszul kezdődött a protestánsok számára. Az 1630-as évek elején aztán megjelenet a harctéren Gusztáv Adolf svéd király, és minden megváltozott. A protestánsok – ha nem is nyertek – megmenekültek. Gusztáv Adolf alakját rögtön azonosították a Gemma és Brahe által is közölt szövegen megemlített északról jövő harcossal.589 A jóslat népszerűsége Gusztáv Adolf halála (1632) után is megmaradt, William Lilly, a neves angol asztrológus is többször értelmezte.590 Az 1572. évi új csillag érdekes politikai indíttatású manipulációja az azévi Szent Bertalan-éji mészárláshoz kapcsolódik.591 Theodore Bèze epigrammájának több változata jelent meg nyomtatásban.592 Az utolsó sor változott meg többször. Számunkra most az 1573-ban, Londonban megjelent változat érdekes, ahol az utolsó sort megváltoztatták úgy, hogy az a mészárlást végrehajtató IX. Károly francia királyra legyen érthető: „És te véres Heródes, vigyázz!”593 Ez az a kivételes eset volt, amikor a jóslat bevált. Amikor 1574-ben a csillag eltűnt, IX. Károly nem sokkal később nagy kínok között meghalt.594 Magyarországon is említhetünk egy esetet, amikor egy állítólagos új csillag látványa politikai célokat is szolgálhatott.595 Illésházy István nádor leírása szerint 1595-ben: „Azonban ubi deficit humanum auxilium, incipit divinum. Egy uj csillag is láttatott vala az égen. Az erdélyi vajda, Báthory Zsigmond, ki igen iffju, 20 esztendős vala, praktikát indéta az moldvai és havaeli Mihály vajdával, és elhajlának az török császártul, s hajlának Rudolphus római császárhoz.”596 A történet szerint egy sas is leszállt a magyarok táborába, amelyet jó előjelként értelmeztek. A jelek szerint helyesen, mert Báthori megverte Szinán pasát. 1595-ből azonban nem ismerünk új csillagot, se üstököst. Így feltehetjük, hogy az égi jelenséget (és a sast) politikai célok miatt 585

Schoenheintz (1502), B3r: „Sibyllas fuisse honestas matronas Lactantius et ceteri affirmant historici.” Gemma (1575), 149–150. 587 Nem sikerült a nyomára akadnom, hogy Gemma honnan vette ezt a történetet. Secret (1969b). 588 Brahe (1648), 467–468. Van angol fordítása is, Brahe (1632). 589 Például Gil (1632). Gusztáv Adolfról ld. Paas (1996). 590 Lilly (1644), 23–27; Lilly (1651), 115–118. 591 Ld. 3.2. fejezet. 592 Részletesen ld. Farkas és Zsoldos (2007). 593 Cyprianus Leovitius De coniunctionibus magnis londoni kiadásának végéhez nyomtatták. Leovitius (1573b), L3 v: „Tu vero Herodes sanguinolente time.” 594 Serres (1575), 137. 595 Részletesen leírja Farkas (2006). 596 Illésházy (1863), 20. 586

86

találták ki a hadjárat kapcsán (a sas a Habsburgok jelképe volt, és Báthori a hagyományos török szövetséget akarta a Habsburgokkal felcserélni). Az új csillagok előfordultak az asztrológig irodalomban jelentős eseményhez való kapcsolódás nélkül is. A Memento to the World c. kiadvány a történelem bizonyos eseményeihez – jelentős emberek születése, halála, borzasztó járványok – üstökösöket vagy új csillagokat kapcsol.597 Érdemes megemlíteni egy másik nyomtatványt, amely az általában elhanyagolt P Cygniről is részletesen értekezik.598 Bár a szerző sok érdekeset nem ír róla, igen figyelemre méltónak találja viszont hosszan tartó láthatóságát. Az új csillagokat az asztrológia mellett a kor „mitológiai beszéde”599 is felfedezte, és alkalmazta. A rózsakeresztesek beépítették irodalmukba ezeket a jelenségeket, mivel Isten akaratát közvetítő hírnököknek tekintették őket.600 John Dee is úgy vélte, hogy az új csillag előjele „valami nagy kincsnek, vagy a filozófusok kövének…”601 4.3. Latin nyelvű költészet A (neo)latin költészet csillagászok által legtöbbett idézett szerzője Pontanus602 volt. Írt egy hosszú tankölteményt az égről, melyet még halála után száz évvel is idéztek.603 Az 1572. évi és későbbi új csillagok tiszteletére sokan írtak verseket. Ezek általában latinul íródtak, és nem feltétlenül képviselnek jelentős irodalmi értéket. Sok esetben csak egy üdvözlő versről van szó egy adott mű elején.604 Voltak azonban ezeknél nagyobb lélegzetű próbálkozások is. A saját korában népszerű, de mára feledésbe merült Nicodemus Frischlin egy hosszú elégiával köszöntette az új csillagot.605 A költemény leírja a csillag megjelenését, tulajdonságait, majd várható hatásait is. Egy rövidebb verset közölt C. Doris Hellman,606 míg Caspar Peucer műve kéziratban maradt.607 Megemlítendő még – bár franciául írt, nem latinul – Guy Lefèvre de La Boderie is.608 Ő is egy hosszú verset írt az új csillagról, megemlítve a Szibillákat is: vajon ezt a csillagot jósolták-e meg.609 4.4 John Donne és az új csillagok

597

Green (1680). Le Wright (1642), 17–20. 599 Ld. 2.2.2. fejezet. 600 Yates (2007), 318. A rózsakeresztesek és a csillagászat kapcsolatáról ld. még Åkerman (1998), 196–239. 601 Saját kezű bejegyzése Manilius Astronomicájába, idézi Johnston (2006), 79. Dee hermeticizmusáról ld. Yates (2001), 92–110; Fehér (1995). 602 Giovanni Gioviano Pontano (1426–1503), olasz humanista és költő. 603 Pontano (1514). Hivatkozik rá Maurolyco (1543), 97 v, később Brahe (1648), 332 és Kepler is, Kepler (1606), 69. Ld. még Haskell (1998). 604 Például Kepler is írt epigrammát az 1604. évi új csillag megjelenése tiszteletére, Kepler (1606), [oldalszám nélkül]: „Epigramma auctoris in exortum novae stellae.” 605 Frischlin (1601). Nicodemus Frischlin (1547–1590), német filológus, költő és csillagász. Ld. Wheelis (1974). 606 Hellman (1976). A vers szerzője Rudolph Gualter (1518–1586), svájci teológus. Az új csillagot légköri jelenségnek vélte, mivel szerinte „sub aethere” jelent meg. 607 „Epigramma de nova stella quae hisce noctibus ad finem LXXII anni supra M.D. conspicitur, sub δωδεκαηημοριω Tauri in dextro humero Cassiopeae”. Ms. Dresd. a 21, ff. 101–102. 608 Guy Lefèvre de La Boderie (1541–1598), francia orientalista, költő. Secret (1969a), 51–67. 609 La Boderie (1578). 598

87

Donne610 a szupernóva évében született. A csillagok – régiek és újak – rendszeresen megjelentek költészetében, majd később prédikációiban is. Átmeneti korban élt, amikor a középkor emberi léptékű világát kezdte felváltani az „új asztonómia”: Tycho és Kepler új csillagai és Galilei felfedezései.611 Donne ismerte és értette is Kepler és Galilei műveit,612 de nem volt boldog a belőlük levonható következtetésektől. Ezt igazolandó gyakran idézik az alábbi sorokat: „…az új bölcseletnek nincs, mi szent. A Tűz Eleme feledésbe ment; Nincs többé Nap, se Föld, és nincsen ész, Eligazodni, mely elég merész. És nyiltan hangoztatják: e világ Idejét múlta, most az új csodát A Bolygókban és az Égen keresik; Ám ez atomjaira szétesik. Nincs összetartozás, minden széthull bizony; Nincs ép arány s a dolgokban viszony.”613 Donne hozzáállása az új csillagászathoz vitatott,614 de ez számunkra most másodlagos. Ami érdekes, az az új csillagok említése verseiben, melyek helyenként igen érdekesek, sőt, meghökkentőek. A fent már idézett versben még megemlíti, hogy új csillagok keletkeznek, és régiek eltűnnek.615 Egy másik költeményben ismét feltűnnek e csillagok, melyek míg a filozófusok vitatkoznak rajtuk, szépen kialszanak.616 Galilei felfedezéseinek ismeretére utal a „Kankalin a hegyen, ahol Montgomery vára áll” c. vers, bár a magyar fordítás alapján ez nem derül ki.617 A sok kicsi virág egy földi galaxist alkot, mint a sok kicsi csillag az égen. Hasonlóképpen Galileire és követőire vonatkozhat a csillagászok említése, akik távcsövükkel egy újonnan talált csillagot kémlelnek.618 Donne különbséget tett az üstökös és az új csillag között, ami a 17. század elején még nem volt általános. Huntingdon grófnőjéhez írott verses levelében az üstököst kóbor, ideiglenes 610

John Donne (1572–1631), angol költő, később a St. Paul székesegyház dékánja. Nicolson (1935). 612 Az 1611-ben megjelent Ignatius His Conclave-ban már hivatkozik Galilei és Kepler felfedezéseire. Donne (1611), 2–3: „Of which [az égitestek], I thinke it an honester part as yet to be silent, then to do Galileo wrong by speaking of it, who of late hath summoned the other worlds, the Stars to come neerer to him, and giue him an account of themselues. Or to Keppler, who (as himselfe testifies of himselfe) euer since Tycho Brahes death, hath receiued it into his care, that no new thing should be done in heauen without his knowledge.” 1619-ben egy diplomáciai küldetés során Donne és Kepler személyesen is találkozott, Applebaum (1971), Bernstein (1997). 613 „An Anatomy of the World. The First Anniversary”, Donne (1966), 237. Magyarra fordította Nádasdy Ádám, idézi Fehér (1979), 240. Meg kell jegyezni, hogy ez azon ritka fordítások közé tartozik, mely nem változtatta meg az eredeti jelentését. 614 V.ö. Coffin (1937), 116–159; Hassell (1971); Empson (1993); Jiménez Heffernan (1998). 615 Donne (1966), 239: „And in these Constellations then arise // New starres, and old doe vanish from our eyes...” 616 „A Funerall Elegie”, Donne (1966), 245–248: „But, as when heaven lookes on us with new eyes, // Those new starres every Artist exercise, // What place they should assigne to them they doubt, // Argue, ’and agree not, till those starres goe out:”. 617 „The Primrose, being at Montgomery Castle, upon the hill, on which it is situate”, Donne (1966), 61–62: And where their forme, an their infinitie // Make a terrestriall Galaxie, // As the small starres doe in the skie:”. A fordítás (Ferencz Győző munkája) a „terrestriall Galaxie”-t „földi világegyetem”-nek magyarította, ami mást jelent. Ferencz (1989), 55–56. 618 „To Mr Tilman after he had taken orders”, Donne (1966), 351–352: „If then th’ Astronomers, whereas they spie // A new-found Starre, their Opticks magnifie,”. Itt vagy a Jupiter holdjaira gondolt Donne, vagy a sok, szabad szemmel nem látható csillagra, melyek már kis távcsővel is láthatóvá válnak. 611

88

objektumnak írja le, szemben az új csillaggal, melynek csak a firmamentummal együttes mozgása van, és ami egy csoda, mert ott (a firmamentumban) új dolog nem lehet.619 Visszatérvén a legelőször idézett költeményhez, van még négy sora, melynek értelmezése nem egyszerű.620 Donne azt írja, hogy ha egy lassú mozgású csillag eltűnik az észlelők szeme elől, 200–300 évbe is beletelhet, mire újra láthatják. Mivel Donne különbséget tett csillag és üstökös között, így a „starre” nyilván csillagot jelent, amit a lassú mozgás is alátámaszthat. Ebben az esetben az eltűnés és a visszatérés a periodikus változás megsejtését jelenthetné. Másrészt, ha feltesszük, hogy ebben az esetben mégis összekeverte a csillagot és az üstököst, akkor ez az üstökös periodikus visszatérésére utalhat. Azt, hogy egy új csillag visszatérhet, csak Donne halála után fedezte fel Holwarda, a periodicitás létét pedig 1667-ben Bullialdus.621 Periodikus üstökösök létezését 1706-ban vetette fel Halley,622 és 1758-ban igazolták véleménye helyességét az azóta róla elnevezett üstökös megfigyelésével. Kérdés akkor, hogy Donne mire gondolhatott. 4.5. További irodalmi példák Gulliver is találkozott a változócsillagokkal Laputában. Mint megjegyezte, a laputaiak sok mindentől tartottak, többek közt attól, hogy „…a nap egész felszínét vastag hamuréteg fogja beborítani, mint saját tüzének mellékterméke, ilyenformán a föld örök sötétségbe borul.”623 Ez nem más, mint a változócsillagok Descartes-féle elméletének leegyszerűsített leírása.624 Egy 1869-ben megjelent elbeszélés főszereplője egy visszatérő nóva. A történet elbeszélője, egy amatőrcsillagász és barátnője csillagot választ: „Gyerünk Milly, mondd »mely csillag lesz az otthonunk, mikor a szerelem maga halhatatlanná válik…«”. A Milly által választott csillagról aztán kiderül, hogy az egy új csillag. Valóban, ez a T Coronae Borealis, amit 1866. május 12-én fedezett fel John Birmingham, ír amatőrcsillagász625 (az elbeszélő már május 11-én látta). A történetben a lány úgy érezte, hogy sorsa összekapcsolódott a csillaggal, és amikor az eltűnt, a lány meg is halt. Ha a szerző tudta volna, hogy a T Coronae Borealis egy visszatérő nóva – következő megfigyelt kitörése 1946-ban volt –, lehet, hogy most egy izgalmas kísértethistóriával lennénk gazdagabbak.626 A költészetben is folytatódott, noha elég ritkán, a változócsillagok szerepeltetése. Alfred Noyes „Fáklyvivők” címen egy trilógiát írt a tudomány fejlődéséről – versben.627 A trilógia első része a csillagászat „nagy neveiről” szól, az egyes részek főhősei: Copernicus, Tycho Brahe, Kepler,

619

„To the Countesse of Huntingdon”, Donne (1966), 201–203: „Who vagrant transitory Comets sees, // Wonders, because they’are rare; But a new starre // Whose motion with the firmament agrees, // Is miracle; for, there no new things are;”. 620 Donne (1966), 235: „When, if a slow pac’d starre had stolne away // From the observers marking, he might stay // Two or three hundred yeares to see’t againe, // And then make up his observation plaine;”. 621 Ld. 2.7.2 fejezet. 622 Halley (1706), 22: „Hence I dare venture to foretell, That it will return again in the Year 1758. And if it should return, we shall have no Reason to doubt but the rest must return too:” 623 Swift (1960), 203. Fordította Szentkuthy Miklós. 624 Ld. 2.7.3. fejezet. Hasonlóan vélekedett Horányi Elek is, ld. 3.3.3. fejezet. 625 Birmingham (1866). 626 Bouton (1869). 627 Alfred Noyes (1880–1958), angol költő.

89

Galilei, Newton, William Herschel és John Herschel.628 A Tychóról szóló rész természetesen nagy részben az új csillaggal foglalkozik.629 4.6. Magyarországi példák Horváth Ádám630 az 1787. évi legrövidebb nyári éjszakát verselte meg, az ég leírását csillagászati és mitológiai ismeretekkel kiegészítvén.631 A Cassiopeia kapcsán megemlítette az új csillagot: „Talám különös szépsége ez Kaszsziopéjának Nem régen-is szúrta szemét valamellyik Nimfának, Ezelőtt két száz tizenöt esztendő utóljában, Ezen szép Kaszsziopéja’ deli tsillagzatjában, Látszatott egy isméretlen új tsillagnak világa, Mellynek ollyan vólt mint Vénus, mind fénye, mind nagysága.”632 A Perszeusznál pedig az Algol kerül említésre, bár nem a fényváltozása, hanem baljós asztrológiai jelentése miatt: „Perszeusz még az égbe-is fel-vitte ezt magával, Úgy tetszik, mintha egy fejet tartna egyik karjával, A’ mellyet az ég vizsgálók most Algolnak neveznek, A’ jövendő mondók pedig ettől sokat kérdeznek: Mikor a’ halál mivóltát korán a’ születésől Jovendőlik, és többnyire bolond könnyen-hívésből Úgy tartják, hogy akasztó-fa, ’s fej-vétel következik Algolból, ’s azért az Algolt ördög fejnek nevezik.”633 A költemény végén, az üstökösök tárgyalását követően, még egyszer visszatér az új csillagokhoz. Meglepő módon a bolygók közé sorolja őket, de példái alapján nyilvánvaló, hogy valóban az új csillagokra gondolt. „Vagynak még más nemei-is a’ bolygó tsillagoknak, Új tsillagoknak nevezik, kiknek fordúlatjoknak Hasonló törvényje lehet mint az üstökösöknek; És azért, nehéz útjokat el-találni ezeknek. Hipparkus-is látott illyen egy tsillagot már régen…”634 Anthelme nóváját (CK Vulpeculae) is megénekli: „A’ mit Heveli ez előtt több mint száz esztendővel Látott, a’ Hattyú tsillagban fénylett derék erővel, Esztendő múlva kisebb lett, ’s ismét meg-nevelkedett. Két esztendő múlva el tűnt, vagy másuvá tévedett.–”635 628

Noyes (1922). Noyes (1922), 36–101. 630 (Pálóczi) Horváth Ádám (1760–1820), ügyvéd, mérnök, költő. 631 Horváth (1791). 632 Horváth (1791), 32. 633 Horváth (1791), 33. 634 Horváth (1791), 83. 635 Horváth (1791), 83. A gyors eltűnés nem illik a P Cygnire, ezért gondolom, hogy a CK Vulpeculae-ról lehet szó. 629

90

Még egy magyarázatot is kapunk a fényváltozás lehetséges okáról: „Noha Volfius azt hitte ezek felől nem régenn, Hogy a’ tüzes tsillagoknak, kik szanaszét az égenn Ragyognak, lévén (mert vagynak) bújdosó tsillagai, Azoknak esnek el-vétve ollyan fordúlatjai, Hogy mi hozzánk bé-látszanak…”636 A fedés, mint a fényváltozás oka elég modern gondolat lenne egy amúgy helyenként zavaros költeményben, de Horváth szemmel láthatóan nem volt meggyőződve ennek realitásáról. Jókai Mór egy 1851-ben megjelent elbeszélése igen érdekes szerepet játszott a csillagászat magyarországi történetében.637 1885-ben az S Andromedae megjelenése után Gothard Jenő levelet írt a Nemzetbe,638 és felhívta a figyelmet Jókai „A láthatatlan csillag” című elbeszélésére,639 mely – szerinte – megjósolta egy csillag feltűnését az Androméda-ködben. A történet Afganisztánban játszódik az 1839. évi angol-afgán háború idején, és a kérdéses jelenetben – amire Gothard hivatkozott – egy öreg bennszülött egy, az Androméda-ködben levő állítólagos csillagra mutatva megkérdezte, ki látja. Aki látta, túlélte az elkövetkező csatát, aki nem, az meghalt. Jókai Gothard kérdésére azt válaszolta, hogy erről Sükey Károlytól hallott, aki valamilyen angol folyóiratban olvasta.640 Ha nincs ilyen újság, folytatta Jókai, akkor az egész valószínűleg képzelgés! Két nap múlva a Budapesti Hirlap – melyben szintén megjelent a levélváltás – érdekes cikket közölt, egy olvasó állítólag azonosította az elbeszélés eredetijét: az a New Monthly Magazine 1849-es évfolyamában jelent volna meg „The Star of Destiny” címmel.641 A levelező az időpontra azonban rosszul emlékezett, valójában 1843-ban jelent meg, szerzője egy bizonyos „M.”642 Mivel még ugyanebben az évben egy német fordítás is megjelent,643 teljesen elképzelhető, hogy Sükey valamelyik változatot olvasta és elmesélte Jókainak. Az eredetiben azonban nem szerepel az Androméda-köd (a csillag helyzete szándékosan titokban maradt), úgyhogy a magyar változatban ennek felbukkanása már valóban Jókai érdeme. Más hasonlóságok – a „végzetes” csillagon kívül – azonban egyértelművé teszik a két elbeszélés kapcsolatát (például Saul szerepe, az afgánok nyelvének eredete). Jókai még egyszer visszatért az elbeszélés eredetének tisztázásához. Az 1894-es Nemzeti Kiadásban egy utószót írt a történethez, melyben leszögezi, hogy a narrátor és az angol hadászati folyóirat (ahonnan a témát vette) csak a képzeletében létezik, és „egy külföldi observatorium igazgatója, a ki angol fordításban olvasta ezt a novellámat, kérdést intézett hozzám, hogy hol vettem tudomást erről az eddigelé észre nem vett csillagról ezelőtt húsz esztendővel? Nem tudtam rá választ adni.”644 A kérdéses igazgató minden bizonnyal Sophus Tromholt volt, aki a Nature-ben megjelent levelében ismertette Jókai elbeszélését (Swifthez hasonlítja, aki a Gulliverben megjósolta a Mars holdjait645), és megjegyezte, hogy meg fogja kérdezni Jókaitól, honnan vette az ötletet.646 636

Horváth (1791), 83–84. Zsoldos (2002) alapján. 638 Gothard (1885b). 639 Jókai (1851). 640 Jókai (1885). 641 Anon. (1885c). 642 M. (1843a). 643 M. (1843b). 644 Jókai (1894), 198. 637

91

Még egy érdekes esemény történt 1885-ben. Mikor már lezáródni látszódott a téma a magyar újságokban, októberben ismét előkerült: egy orosz írónő javasolta ugyanis, hogy a csillagot Jókairól nevezzék el!647

645

Meg kell azonban jegyezni, hogy Jókai nem jósolt meg egy új csillagot. A csillag mindig ott volt annak, aki látta, és sose tűnt elő annak, aki nem látta. 646 Tromholt (1885), 579: „I intend to inquire of Jókai whether his story is founded on any tradition or only an outcome of the author’s imagination, but even should the latter be the case the story is a very curious one.” 647 Skowronska (1885), 1: „Könnte man nicht mit Recht dem neuen Stern den Namen des berühmtesten Schriftsteller geben, der ihn mit den Augen seines Genies vorentdeckt hat?” A szerző, Marie Skowronska, a Pester Lloyd szerkesztősége szerint „russische Schriftstellerin”.

92

Összefoglalás A dolgozat célja a magyarországi változócsillagászat kialakulásának bemutatása volt. 648 A téma feldolgozatlansága miatt azonban a megszokottnál hosszabb bevezetés vált szükségessé. Először tisztázni kellett, hogy az első felfedezett változók idejében mit értettek azon, hogy csillag. Megmutattam, hogy az általánosan használt pszeudo-arisztotelészi meghatározás – „a csillag az őt tartalmazó gömbhéj sűrűbb része” – valóban Averroestól származik, mint ahogy egyes középkori szerzők állították, de nem az Arisztotelész-kommentárból, hanem egy másik műből.649 Tycho Brahe munkája az 1572. évi új csillagról jelenti a változócsillagászat kezdetét. A távolkeleti krónikák persze korábban is jegyeztek fel olyan eseményeket, melyeket ma nóva vagy szupernóva-kitörésként értelmezünk, de ezeknek semmi befolyása nem volt az korabeli Európára. Más a helyzet az iszlám csillagászatával, melynek jelentős hatása volt, még ha nem is ezen a területen. Ettől függetlenül egyes megfigyelések – pl. az 1006. évi szupernóva feltűnésének leírása – ismertek voltak a középkorban. Brahe munkája az új csillaggal és az öt évvel később megjelent üstökössel nagy megrázkódtatást jelentett az amúgy is már támadott arisztotelészi világképnek. Megmutatta, hogy az egek nem szilárd gömbhéjakból állnak, és hogy ott is van keletkezés és elmúlás. Az új csillag(ok) keletkezését magyarázni próbáló elméletek érdekes tanulságot szolgáltatnak. A Bullialdus által a Mira Cetire kidolgozott ’tengely körül forgó csillag nem egyforma fényességű felszínnel’ modell már a Bruno és Descartes által továbbfejlesztett heliocentrikus rendszerről tanúskodik, felhasználva Galileo megfigyeléseit is: egy csillagról van szó, amely olyan csillag, mint a többi, az egyetlen (kiemelt) különbség, hogy a Naphoz hasonlóan folt van a felszínén. Egészen más a helyzet azonban az ún. ’új csillagok’-nál, melyek egyszer megjelentek, majd eltűntek anélkül, hogy visszatértek volna (azaz a szupernóvák és nóvák). Itt azok az elképzelések bizonyultak sikeresnek, és vezettek pl. a változók első osztályozásához, melyek a természetfeletti, azaz Isten által való teremtést tekintették a megjelenés okának. A természetes okokra visszavezethető magyarázatok eredménye ugyanis nem csillag volt: például az összegyűlő kicsi bolygók, vagy a megvilágított kigőzölgések nem csillagok. Ezzel szemben a wittenbergi elképzelés szerint Isten által teremtett új csillagok pont ugyanolyan csillagok voltak, mint a többi.650 A természetfeletti magyarázatok a 18. századra eltűntek. Növekedett viszont a megfigyelések és a felfedezések száma, megszülettek az első katalógusok is.651 A század végén az angol amatőrcsillagász, Edward Pigott volt az első, aki komolyan vette egy csillag fényváltozásának modellezését, az R Scuti észleléseit próbálta leírni a foltmodell segítségével, felhasználva William Herschel napmodelljét. Friedrich Wilhelm August Argelander a 19. században megteremtette a modern változócsillagászatot. Nemcsak észlelt, el is nevezte e csillagokat, és ami még fontosabb, programot és észlelési módszert adott a változók iránt érdeklődő professzionális és amatőrcsillagászoknak. A század végén a spektroszkópia csillagászati alkalmazása valódi forradalmat hozott, a csillagok olyan jellemzőit lehetett megismerni, amelyeket korábban reménytelennek ítélhettek. Kiderült, hogy az égitestek ugyanazokból az elemekből állnak, mint amelyek a Földön is előfordulnak (természetesen nem ment mindig gyorsan az azonosítás). Lehetőség nyílt a csillagok radiális sebességének mérésére, amiből egyrészt a térbeli mozgást 648

Első változat Zsoldos (2004) Zsoldos (2010b). 650 Zsoldos (2010a). 651 Zsoldos (1994) 649

93

lehetett megtudni, másrészt a csillag belső szerkezetéről is nyújtott információt. A másik jelentős változás a korábbi századokhoz képest a fotográfia rohamos elterjedése volt, amivel egyrészt archiválni lehetett a megfigyeléseket, másrészt használata a változócsillagok számának rohamos emelkedését hozta. Magyarországon a változócsillagászat története nem ennyire mozgalmas. Itt is egy kicsit hosszabb bevezetést tartottam szükségesnek, mivel a középkori (Mátyás előtti) csillagászati ismeretekről kevés információ van. Szt. Gellért és a Pécsi Egyetemi Beszédek azonban azt mutatják, hogy a korabeli csillagászati (és itt nem a matematikai csillagászatról van szó, hanem a természetfilozófia egy részéről) ismeretek eljutottak hazánkba. A domonkosok budai studium generaléján a kor szintjének megfelelő oktatás folyhatott, mint azt az ott készült Pécsi Egyetemi Beszédek mutatják.652 Mátyás idejében már nemzetközi hírű csillagászok (pl. Regiomontanus) is megfordultak a királyi udvarban, illetve tanítottak a rövid életű pozsonyi egyetemen. Mellettük a ferences szerzetes Temesvári Pelbárt már szinte idejétmúltnak tűnik. A három részre szakadt ország azonban e téren lemaradt Európától. Nem volt királyi udvar, nem volt egyetem az országban, a tudományok művelése helyett a fennmaradásért kellett küzdeni. Az új csillagokról természetesen ilyen körülmények között is tudtak, mivel a peregrináció során külföldi egyetemeken találkozhattak a témával. Emlegették is ezeket az objektumokat, naplókban, egyetemi disputációkban és még szentbeszédekben is (pl. Jacob Schnitzler, Tofeus Mihály). Az 1572. évi új csillagról csak egyetlen egykorú leírást ismerünk, mely nyomtatásban csak néhány éve jelent meg. A naplók és krónikák feljegyzései pedig nem egykorúak a jelenséggel, és nem is teljesen megbízhatóak (pl. Sepsi Lackó Máté). 1635-ban a Pázmány Péter alapította nagyszombati jezsuita egyetem végre lehetővé tette a felsőfokú képzést a királyi Magyarországon (a németalföldi példához hasonlóan itt sem függött a csillagászati elméletek elfogadottsága a felekezettől). Mint az ott kiadott könyvek és tézisek igazolják, az egyetemen folyt valamilyen szintű csillagászatoktatás, de mindez Arisztotelész műveire alapozva (a tézisek gyakran követték Arisztotelész könyveit). Ha kissé lemaradva is, de bizonyos fokig követték a csillagászat eredményeit, a 17. század közepétől már pl. nem találkozunk éterrel. A 18. század közepéig azonban lényeges változás Nagyszombatban nem történt. Az 1753 után kiadott tankönyvek azonban már a korabeli tudománynak megfelelő ismeretanyagot közölnek, és – mint Weiss levelezése mutatja – a szakirodalomban is nyomon követték az érdekesebb felfedezéseket. Ami viszont nagyon hiányzik: nem észleltek változócsillagokat. Az egyre modernebb fizikatankönyvekben a csillagászat egyre kevesebb helyet kapott, és a változókról szóló információ inkább csak annak említésére szorítkozott, hogy léteznek ilyen objektumok is.653 Erdélyben működött a 17. század magyarországi csillagászatának legfontosabb szereplője, a szász Jacob Schnitzler.654 Már wittenbergi tartózkodása során igen sok csillagászati tartalmú disputációt vezetett, melyeket rendszerint ő is írt. A dolgozat témájához kettő kapcsolódik szorosabban, az állócsillagokról és az új csillagokról írott művek. Az új csillagok létrejöttét természetfeletti okkal magyarázta: Isten teremtette őket. Ennek az elképzelésnek az volt a pozitívuma, hogy az Isten által teremtett új csillag ugyanolyan csillag volt, mint a többi, megteremtve ezzel a kapcsolatot az állócsillagok és az új csillagok között.655 Ez a hozzáállás, amely természetesen nemcsak Schnitzlerre, hanem általában Wittenbergre jellemző volt, segített a Johann Christoph Sturm által publikált első változócsillag-osztályozás megszületésében. 652

Zsoldos (2010b). Zsoldos (2006a). 654 Zsoldos és Blaga (2006). 655 Zsoldos (2010a). 653

94

A 18. században – száz évvel Apáczai úttörő kísérlete után – lassan magyarul is kezdtek megjelenni csillagászati könyvek. Az első, Bertalanffi Pál műve 1757-ből messze elmarad az ezidőben kiadott nagyszombati tankönyvektől. Változócsillagászati része viszont érdekes, ebben olvashatunk magyarul először az osztályozásról. A 18. század végén, 19. század elején megjelenő könyvek egyre kevesebbet és kevesebbet írtak a változókról. Az elbukott szabadságharc után, noha a professzionális csillagászat szünetelt, az ismeretterjesztés magasabb színvonalú lett. Hollósy Jusztinián Népszerű csillagászata már alaposan, a korabeli szintnek megfelelően tárgyalja a változókat. Az 1866. évi nóvakitörés is felkeltette az érdeklődést e csillagok iránt. Az első változócsillag-megfigyeléseket, melyeket magyar szerzőhöz lehet kötni, 1874-ben publikálta Schulhof Lipót. Neki azonban más kapcsolata nem volt e csillagokkal. Annál fontosabb volt Friedrich Schwab („Schwab Frigyes” néven az egykorú magyar nyelvű sajtóban) és Kövesligethy Radó munkássága,656 illetve Szathmáry Ákos spektroszkópia könyve, melyben részletesen beszámolt a változócsillagokkal kapcsolatos színképelemzés eredményeiről.657 Schwab egy megbecsült amatőrcsillagász volt, aki kolozsvári tartózkodása alatt folyamatosan észlelt változókat. Ezeket egy helyi lapban közölte is, ezek az első magyar nyelven publikált megfigyelések.658 Kövesligethy elméleti munkája azért is érdekes, mivel sok esetben igen előremutató meglátásai voltak – például a pulzációelmélet hasznosságának felismerése. Míg az 1885. évi S Andomedae kitörésének észlelése, majd az egy évvel későbbi újra feltűnésének – esetleg képzelt – megfigyelése, vagy az α Ursae Majoris színváltozásának vizsgálata kevésbé volt sikeres, és a nemzetközi csillagászat nem is fogadta el, 659 addig spektroszkópiai katalógusa660 világszerte elismert volt. Ezek azok az előzmények, melyeken a magyarországi változócsillagászat 20. századi kiemelkedő eredményei megalapozódtak. A dolgozat befejező részében egy eddig nem tárgyalt témát érintek, a változócsillagok és az irodalom kapcsolatát. A szibilla-jóslatok többször megjelentek az új csillagokkal kapcsolatban, nemcsak az ókorból fennmaradtak, hanem újabb változatok is. Igen érdekes az asztrológia és az új csillagok találkozása egy Tycho Brahénak tulajdonított jóslatban, melyet a harmincéves háború alatt Gusztáv Adolf svéd királyra vonatkoztattak. A jóslat népszerűségén a király korai halála sem változtatott, William Lilly még évekkel később is többször idézte. A költészetet sem hagyta hidegen az égi látogató. Üdvözlő versek sokasága íródott az 1572. és 1604. évi új csillagokhoz. Ezeknél sokkal fontosabb John Donne költészete. Donne ismerte és értette az új csillagászatot, még ha nem is volt boldog tőle. Verseiben többször előfordulnak csillagászati utalások, és a későbbiekben, már a Szt. Pál székesegyház dékánjaként se szakadt el a témától teljesen. Fel lehet lelni ismert elméleteket is irodalmi művekben, például Gulliver Laputában találkozott a Descartes-féle változócsillag-modell egy egyszerűsített változatával. Magyarországon is találhatunk irodalmi példákat. Horváth Ádám egy versben írta le egy nyári éj egét 1787-ben. A versben szerepeltek egyes változók, sőt, egyes elméletek is. Igen érdekes sorsa 656

Balázs et al. (2008). Zsoldos (2006b). 658 Zsoldos (2001), Brosche és Zsoldos (2003). 659 Zsoldos és Lévay (1999), Zsoldos (2002). 660 Zsoldos (1992). 657

95

volt Jókai Mór „A láthatatlan csillag” c. elbeszélésének. Az eredetileg 1851-ben megjelent történet 1885-ben vált érdekessé az S Andromedae megjelenésekor, mivel úgy tűnt, Jókai megjósolta e csillag jelenlétét az Androméda-ködben. Az elbeszélés eredetije után érdeklődőknek Jókai nem tudott pontos választ adni, de egy olvasói levél segítségével sikerült megtalálni a történet forrását.661 A változócsillagászat itt ismertetett története – úgy a nemzetközi, mint a magyar – terjedelmi okok miatt csak vázlatos lehet. De remélhetőleg az itt található adatok alkalmasak egy részletesebb munka kiindulásához.

661

Zsoldos (2002).

96

Köszönetnyilvánítás

Köszönettel tartozom  A BME GTK Filozófia és Tudománytörténet Tanszékén Prof. Fehér Mártának és Dr. Láng Benedeknek, témavezetőmnek – aki a néhai Prof. Mojzes Imre örökébe lépett – a sok segítségért.  Dr. Gazda Istvánnak és Dr. Kutrovácz Gábornak a dolgozattal kapcsolatos értékes megjegyzéseikért.  Az MTA KTM Csillagászati Kutatóintézete korábbi és mostani igazgatóinak, Dr. Szeidl Bélának, Dr. Balázs Lajosnak és Dr. Ábrahám Péternek, akik munkám során mindig támogattak.  Kollégáimnak a sok rendkívül hasznos diszkusszióért, tanácsért, segítségért: Dr. Szeidl Bélának, Dr. Oláh Katalinnak és Dr. Barlai Katalinnak a Csillagdából, Dr. Madas Editnek és Dr. Farkas Gábornak az Országos Széchényi Könyvtárból, Prof. Peter Broschenak (Bonn), Dr. Hilmar W. Duerbecknek (Münster).  A Csillagda könyvtárosainak, Vargha Domokosnénak, Turtóczki Tímeának és Márton Józsefnek, akik nem ismertek lehetetlent, amikor kéréseimet teljesíteni igyekeztek.  Az alábbi könyvtáraknak, melyek anyagát használtam: MTA KTM Csillagászati Kut. Int. Könyvtára, Országos Széchényi Könyvtár, Egyetemi Könyvtár, MTA Könyvtára (Budapest), Teleki Téka (Marosvásárhely), Brukental Múzeum könyvtára (Nagyszeben), British Library (London).  Hajba Máriának, aki nélkül a latin továbbra is egy rejtélyes holt nyelv lenne számomra.  És természetesen családomnak, feleségemnek és gyerekeimnek, akik mindenben támogattak, és azt is eltűrték, hogy reggelente 17. századi elméletekkel „szórakoztassam” őket.

97

Függelék A dolgozatban felhasznált eredeti (első fokú) források kronológiai sorrendben Az alábbiakban megadom a dolgozatban felhasznált forrásokat, a megjelenés sorrendjében. Ez azért lehet hasznos, mert egyes esetekben reprinteket használtam, másrészt az alfabetikus bibliográfia ilyen jellegű információt nem nyújt. Csak a változócsillagokkal kapcsolatos művek kerülnek felsorolásra, és csak a szerzőt és címet adom meg, a többi információ megtalálható a Bibliográfiában. 1573 Georg Busch: Von dem Cometen / welcher in diesem 1572. Jar / in dem Monat Novembris erschinen. Nicodemus Frischlin: „Consideratio Novae Stellae, quae in Mense Novembri, Anno salutis M. D. LXXII. in signo Cassiopeae populis Septentrionalibus longe lateque apparuit.” Cyprianus Leovitius: De nova stella ivdicivm. 1575 Cornelius Gemma: De natura divinis characterismis. 1578 Francisco Fernandez Rajo y Gomez: De Cometis, et Prodigiosis Eorum Portentis. Guy Le Févre de La Boderie: „Cantique sur la nouuelle Estoille, ou apparence lumineuse…” Wilhelm Misocacus: Prognosticon. 1591 Giordano Bruno: De Immenso et Innumerabilibus. 1592 Francisco Vallés: De Iis qvae Scripta svnt Physice in Libris Sacris, sive de Sacra Philosophia. 1599 Andreas Libavius: Singularium, pars secunda. 1600 Pázmány Péter: Assertiones Philosophicae, De Corpore Naturali eiusque Principiis et Passionibus. Pázmány Péter: Philosophicae Assertiones De Speciebus Corporis Naturalis. Pázmány Péter: Theoremata Philosophica De Mundo et eius Partibus. 1602 Tycho Brahe: Astronomiae instauratae progymnasmata. 1604 Johannes Kepler: Ad Vitellionem Paralipomena, quibus Astronomiae Pars Optica Traditur. 1606 Johannes Kepler: De Stella Nova in pede Serpentarii. 1611

98

Bartholomaeus Keckermann: Systema Astronomiae. 1619 Thomas Fienus és Libertus Fromondus: De Cometa Anni MDCXVIII. 1620 Wenceslaus Pantaleon Kirwitzer: Oservationes cometarvm anni 1616. 1622 Christian Severin Longomontanus: Astronomicae Danicae Appendix de Asscititiis Coeli Phaenomenis, nempe Stellis Novis et Cometis. 1627 Libertus Fromondus: Meteorologicorum. 1631 Franco Burgersdijk: De stellis ordinariis et extraordinariis. 1632 Tycho Brahe, Tycho: Learned: Tico Brahae his astronomicall coniectur of the new and much admired [star] which apper ed in the year 1572. 1638 Palkovich Márton: Exercitatio Philosophica. 1639 Johannes Sperling: Institutiones physicae. 1640 Wesselényi Miklós: Triplex philosophia. 1642 R. Le Wright: Nuncius Propheticus: sive, Syllabus selectiss. Vaticiniorum TheologicoMathematicorum. 1644 Andrea Argoli: Pandosion Sphaericum. René Descartes: Pincipia philosophiae. Andreas Graff: Peripateticum Theatrum Naturae. 1651 Giovanni Battista Riccioli: Almagestum novum, Tomus I, Pars posterior. 1655 Apáczai Csere János: Magyar Encyclopaedia. Christoph Nottnagel: Synopsis Mathematica. 1656 Athanasius Kircher: Itinerarium exstaticum.

99

1659 Jacob Schnitzler: De stellis fixis novis. 1661 Ivul Gábor: Philosophia Novella. 1663 Bayer János: Filum labyrinthi vel cynosura seu lux mentium universalis congoscendis, expendentis et communicandis universis rebus recensa. 1666 Köpeczi János: De Cometis. 1667 Ismaël Boulliau: Ad astronomos monita duo. Pósaházi János: Philosophia Naturalis. Sive: Introductio in Theatrum Naturae. 1671 Anonymous: „Another Accompt of the same Subject, Englished Out of the French Journal des Scavans.” Szarka Gáspár: Assertiones ex universa philosophia. 1680 Daniel Hartnack: Sternkündigung. 1681 Jacob Schnitzler: Comet-Stern predigt. 1683 Kisztei Péter: Üstökös csillag. 1687 Gottfried Kirch: „Stellae in Cygno fixae, alternis temporibus visa et invisa, vicissitudines Lipsia observata a Godofredo Kirchio.” Isaac Newton: Philosophiae naturalis principia mathematica. 1688 Gottfried Kirch: „Admonitio ad astronomos, de reditu stellae Bayerianae in collo Cygni.” 1689 Szentiványi Márton: Curiosiora, et Selectiora Variarum Scientiarum Miscellanea. 1701 Johann Christoph Sturm: Mathesis juvenilis. 1710 Gottfried Kirch: „De varia apparentia stellae in collo Cygnï.” 1715

100

Edmond Halley: „A short History of the several New-Stars that have appear’d within these 150 Years; with an Account of the Return of that in Collo Cygni, and of its Continuance observed this Year 1715.” 1719 Szathmári Paksi Mihály: Physica contracta juxta principium Neotericorum. 1721 John Keill: An introduction to the true astronomy. G. F. Maraldi: „Observations sur l'Etoile changeante de la Baleine.” 1726 Petrus Mayr: Systema Mundi Coelestis. 1731 G. F. Maraldi: „Decouverte D'une nouvelle Etoile qui paroît, & qui disparoît en divers temps.” 1732 Pierre-Louis Moreau de Maupertuis: Discours sur les différentes figures des astres. 1735 Melchior Verdries: Physica sive in Naturae Scientiam Introductio. 1736 Marosvásárhelyi Tőke István: Institutiones philosophiae naturalis dogmatico-experimentalis. 1737 Akai Kristóf: Cosmographia. 1739 G. F. Maraldi: „Du retour de l’étoile changeante, qui est dans la Constellatione du Cygne.” 1750 Schulcz Ernő: Philosophiam Illustrissimo ac Reverendissimo Domino Paulo Orosz de Balásfalva. 1754 Apponyi József, Weiss Ferenc és Wittman Ádám: Dum Assertiones ex Universa Philosophia. John Hill: Urania: or, A Compleat View of the Heavens, Containing the Antient and Modern Astronomy, in Form of a Dictionary. Friedrich Wilhelm Weidler: Institutiones Astronomiae. 1756 Horányi Elek: Ex physica selectas propositiones. Jaszlinszky András: Institutionum Physicae. Pars Altera, seu Physica Particularis. Klaus Mihály: Naturalis Philosophiae, seu Physica Tractatio Altera. Muszka Antal, Hertl Ignác és Bartakovics József: Dum Assertiones ex Universa Philosophia. 1757 Bertalanffi Pál: Világnak Két rend-béli rövid ismérete.

101

1758 Reviczky Antal: Elementa Philosophiae Naturalis. Pars Altera, seu Physica Particularis. 1760 Thomas Barker: „Remarks on the Mutations of the Stars.” 1761 Radics Antal: Institutiones Physicae. 1762 Makó Pál: Compendiaria physicae institutio. 1765 G. Le Gentil: „Observations sur l’étoile changeante χ du cou du Cygne.” 1767 Horváth János Keresztély: Institutiones physicae generalis. 1772 Sartori Bernard: Magyar nyelven filosofia. 1777 Molnár János: A’ természetiekről, Nevvton tanitványinak nyomdoka szerént hat könyv. 1780 William Herschel: „Astronomical Observations on the periodical Star in Collo Ceti.” 1783 John Goodricke: „A Series of Observations on, and a Discovery of, the Period of variation of the Light of the bright Star in the Head of Medusa, called Algol.” 1784 John Goodricke: „On the Periods of the Changes of Light in the Star Algol.” 1785 Johann Elert Bode: „Ueber einige von Herrn Herschel und Herrn D. Koch angegebene veränderliche oder verschwundene Sterne.” John Goodricke: „Observations of a new Variable Star.” Julius August Koch: „Beobachtung eines veränderlichen Sterns im Löwen.” J.-H. Magellan: „Ueber die v. d. Herren Pigott und Goodricke entdeckten veränderlichen Sterne; astronomische Beobachtungen zu York von Herrn Pigott angestellt, und etwas von Hrn. Herschels Manier zu beobachten.” Edward Pigott: „Observatons of a new variable Star.” 1786 John Goodricke: „A Series of Observations on, and a Discovery of, the Period of the Variation of the Light of the Star marked δ by Bayer, near the Head of Cepheus.” Edward Pigott: „Observations and Remarks on those Stars which the Astronomers of the last Century suspected to be changeable.” Johann Friedrich Wurm: „Tafeln für den veränderlichen Stern η Antinous, …”

102

1791 Horváth Ádám: Leg-rövidebb nyári éjtszaka. 1797 Edward Pigott: „On the periodical Changes of Brightness of two fixed Stars.” 1798 Johann Friedrich Wurm: „Über die Lichtveränderung des Sterns Algol.” 1804 Johann Friedrich Wurm: „Sichtbare Lichtveränderungen des Algol.” 1805 Edward Pigott: „Respecting An Investigation of All the Changes of the Variable Star in Sobieski's Shield, from Five Year’s Observations, Exhibiting Its Proportional Illuminated Parts, and Its Irregularities of Rotation; With Conjectures Unenlightened Heavenly Bodies.” 1810 C. L. Harding: „Auszug aus einem Schreiben des Herrn Professor Harding.” 1811 Johann Friedrich Wurm: „Genauere Bestimmung der Lichtveränderungs-Periode des Sterns η Antinous.” 1814 Katona Mihály: A’ Föld’ mathematica leírása. A’ világ’ alkotmányával együtt. 1816 Wilhelm Olbers: „Ueber den veränderlichen Stern im Halse des Schwans.” Johann Friedrich Wurm: „Mira, der wandelbare Stern im Wallfisch.” 1817 Johann Heinrich Westphal: „Über die Perioden der veränderlichen Sterne.” Johann Heinrich Westphal: „Beobachtungen der veränderlichen Sterne in der Leyer, im Cepheus und im Hercules, und Folgerungen aus denselben.” 1818 Johann Heinrich Westphal: „Beobachtungen veränderlicher Sterne.” 1823 Kmeth Dániel: Astronomia Popularis. Kováts-Martiny Gábor: Compendium physices. Franz Xaver von Zach: „Étoiles rouges et étoiles changeantes.” 1838 G. Bianchi: „Schreiben des Herrn Bianchi, Directors der Sternwarte in Modena, an den Herausgeber.”

103

John Herschel: „Auszug aus eines Schreiben von Sir John Herschel an den Herrn Geheimrath Beer und den Herrn Dr. Mädler.” Tarczy Lajos: Népszerű égrajz. 1844 F. W. A. Argelander: De stella β Lyrae variabili disquisitio. F. W. A. Argelander: „Aufforderung an Freunde der Astronomie.” 1850 F. W. A. Argelander: „Tabelle über die veränderlichen Sterne.” Alexander von Humboldt: Kosmos. 1856 Norman Pogson: „Catalogue of 53 Known Variable Stars, with Notes.” 1857 Bula Teophil: A természettan alapvonalai. 1858 Daniel Vaughan: „On the Light of Suns, Meteors, and temporary Stars.” Daniel Vaughan: „On the Solar Spots and the Variable Stars.” 1861 Joseph Baxendell: „On the Elements of the Variable Star R Sagittae.” 1864 Hollósy Jusztinián: Népszerű csillagászat. 1865 Molnár József: Népszerű csillagászat. 1866 J. Birmingham: „The New Variable near ε Coronae.” William Huggins és W. A. Miller: „On the Spectrum of a New Star in Corona Borealis.” 1867 H. J. Klein: „Ueber den Farbenwechsel einiger Fixsterne.” 1869 H. J. Klein: „Ueber den Farbenwechsel von α Ursae.” 1870 Császár Károly: A csillagos ég. 1871 Kossuth Lajos: „A csillagok színváltozásáról.” 1873 Hollósy Jusztinián: „A földfejlődés jégkorszakának főokáról.” H. J. Klein: „Ueber veränderliche Sterne.”

104

1874 Sámi Lajos: „Vulkanikus kitörés egy csillagon.” Schulhof Lipót: „Ueber einem neuen Veränderlichen.” 1875 Schulhof Lipót: „Ueber die Veränderlichen von Falb und Birmingham.” 1876 H. J. Klein: „Ueber den periodischen Farbenwechsel von α ursae majoris.” 1877 H. J. Klein: „Weitere Beobachtungen über den periodischen Farbenwechsel von α Ursae.” 1878 Friedrich Schwab: „Resultate aus Beobachtungen veränderlicher Sterne im Jahre 1877.” Friedrich Schwab: „Ueber den Lichtwechsel von γ und ε Pegasi.” 1879 August Ritter: „Untersuchungen über die Höhe der Atmosphäre und die Constitution gasförmiger Weltkörper.” A. Safarik: „Ueber den Farbenwechsel von α Ursae majoris.” Daniel Vaughan: „Planetary Rings and New Stars.” 1880 Edward C. Pickering: „Dimensions of the Fixed Stars, with Especial Reference to Binaries and Variables of the Algol Type.” Szathmári Ákos: „A spectral-analysisről.” 1881 Konkoly Miklós: „Astrophysikai megfigyelések az ó-gyallai csillagvizsgálón.” Konkoly Miklós: „Standard Scale for Star-Colours, and Colourimetrical Observations.” Konkoly Miklós: „Einige Bemerkungen hierzu.” Kövesligethy Radó: „Ueber den Farbenwechsel α ursae majoris.” 1882 Heinrich Gretschel: Lexikon der Astronomie. Szathmári Ákos: A Spectralanalysis és alkalmazásai. 1884 Kövesligethy Radó: „Beiträge zur Erkenntniss der Natur variabler Sterne.” Kövesligethy Radó: „A változó csillagok természetéről.” 1885 Gothard Jenő: „Ueber den neuen Stern im grossen Andromeda-Nebel.” Konkoly Miklós: „Astrophysikai megfigelések az ó-gyallai csillagvizsgálón 1884-ben.” Konkoly Miklós: „The New Star in the Great Nebula of Andromeda (Messier 31).” Konkoly Miklós: „Ueber den neuen Stern in grossen Andromeda-Nebel.” Kövesligethy Radó: „Spektralphotometrische Untersuchungen.” W. H. S. Monck: „New Stars and Shooting-Stars.”

105

1886 Kövesligethy Radó: „Ueber wahrscheinliche neue Veränderung im grossen Andromeda-Nebel.” Kövesligethy Radó: „Beobachtungen des Andromeda-Nebels.” Friedrich Schwab: „Néhány csillag fényváltozásáról.” Friedrich Schwab: „Adalék a X’ Orionis mellett megjelent uj csillag ismeretéhez.” Friedrich Schwab: „Ueber den Gore’schen Stern bei χ1 Orionis.” 1887 Kövesligethy Radó: „Über eine neue Methode der Farbenbestimmung der Sterne.” Edwin F. Sawyer: „Oservations of Variable Stars in 1885.” Friedrich Schwab: „Észleletek az η Aquilae csillag fényváltozásáról.” Friedrich Schwab: „Néhány csillag fényváltozásáról.” 1889 Kövesligethy Radó: „A kis-kartali csillagvizsgálóról.” H. C. Vogel és J. Scheiner: „Resultate spectrographischer Beobachtungen des Sterns Algol.” 1891 Norman Lockyer: „On the Causes which Produce the Phenomena of New Stars.” 1892 Kövesligethy Radó: „Uj szempontok a fizikai asztronómiában.” 1894 A. Belopolsky: „Das Spectrum von δ Cephei.” 1895 Albert Brester: „Variable Red Stars.” 1896 S. C. Chandler: „Third Catalogue of Variable Stars.” 1898 G. W. Myers: „The System of β Lyrae.”

106

Bibliográfia Aarsleff, Hans 2008, „Comenius, John Amos”, in Complete Dictionary of Scientific Biography. Volume 3. Detroit, pp. 359–363. Abt Antal 1887, Physica a középiskolák felső osztályai számára. 7. kiadás. Budapest. Aerts, C., Christensen-Dalsgaard, J., Cunha, M., Kurtz, D.W. 2008, „The Current Status of Asteroseismology”, Solar Physics 251, 3–20. Akai Kristóf [Christophorus] 1737, Cosmographia. Kassa. Anonymous 1671, „Another Accompt of the same Subject, Englished Out of the French Journal des Scavans”, Philosophical Transactions 6, 2198–2202. Anonymous 1876, „A tudományok fejlődése 1875-ben. Csillagászat”, Borsszem Jankó 9, No. 1, p. 9. Anonymous 1880, „Villamos csengők”, Torontál 9, No. 11, p. 3. Anonymous 1885a, „A bécsi csillagvizsgálóintézet…”, Fővárosi Lapok 22, szept. 5., p. 1349. Anonymous 1885b, „Uj csillag”, Pesti Hírlap 7, szept. 6., p. 6. Anonymous 1885c, „Ismét a Jókai csillagja!” Budapesti Hirlap 5, szept. 18, p. 5. Anonymous 1893, „Hell Miksa levelei”, Irodalomtörténeti Közlemények 3, 212–224. Anonymous 1897, „Tananyag, íráseli dolgozatok, tankönyvek. VIII. oszály. Természettan”, in A kolozsvári evang. reform. Collegium Értesítője az 1896/97-ik évről. Kolozsvár, pp. 59–61. Anonymous 1927, „Hazatért testvéreink”, Református Szemle 20, 527. Anonymous 1928, „In Memoriam. Szathmári Ákos”, in A kolozsvári Református Kollégium fiúfőgimnázium, bennlakás és elemi iskola Értesítője az 1927-28. iskolai évről. Kolozsvár, pp. 33–34. Antal Ildikó 2002, „Süss Nándor, a hazai finommechanikai ipar egyik megteremtője”, Tanulmányok a természettudományok, a technika és az orvoslás történetéből 9, 107–112. Apáczai Csere János 1977, Magyar Encyclopaedia. Bukarest. Apokalipszisek 1979, „Sibylla-jóslatok”, in Apokalipszisek. Vál. Adamik Tamás. Szerk. Dörömbözi János. Budapest, pp.141–147. Applebaum, Wilbur 1971, „Donne’s Meeting with Kepler: A Previously Unknown Episode”, Philological Quarterly 50, 132–134. Apponyi József [Josephus], Weiss Ferenc [Franciscus], Wittman Ádám [Adamus] 1754, Dum Assertiones ex Universa Philosophia. Nagyszombat. Arányi Béla 1883, „Adatok a főgymnasium történethez”, in Értesitő a nagy-becskereki főgymnasiumról az 1883/84. tanév végén. Nagy-Becskerek, pp. 3–22. Argelander, F. W. A. 1823, Untersuchungen über die Bahn des grossen Cometen vom Jahre 1811. Königsberg. Argelander, F. W. A. 1835, DLX stellarum fixarum positiones mediae ineunte anno 1830. Helsingfors. Argelander, F. W. A. 1844a, De stella β Lyrae variabili disquisitio. Bonn. Argelander, F. W. A. 1844b, „Aufforderung an Freunde der Astronomie”, in Jahrbuch für 1844. Hrsg. H. C. Schumacher. Stuttgart-Tübingen, pp. 122–254. Argelander, F. W. A. 1850, „Tabelle über die veränderlichen Sterne”, in Humboldt (1850), pp. 243–251. Argelander, F. W. A. 1859, „Bonner Sternverzeichniss. Erste Section”, Astronomische Beobachtungen auf der Sternwarte der Königlichen Rheinischen Friedrich-WilhelmsUniversität zu Bonn 3, 1–378. Argelander, F. W. A. 1861, „Bonner Sternverzeichniss. Zweite Section”, Astronomische Beobachtungen auf der Sternwarte der Königlichen Rheinischen Friedrich-WilhelmsUniversität zu Bonn 4, 1–361.

107

Argelander, F. W. A. 1862, „Bonner Sternverzeichniss. Dritte Section”, Astronomische Beobachtungen auf der Sternwarte der Königlichen Rheinischen Friedrich-WilhelmsUniversität zu Bonn 5, 1–380. Argelander, F. W. A. 1869, „Beobachtungen und Rechnungen über veränderliche Sterne”, Astronomische Beobachtungen auf der Sternwarte der Königlichen Rheinischen Friedrich-Wilhelms-Universität zu Bonn 7, 315–516. Argoli, Andrea 1653, Pandosion Sphaericum. Padua. Arisztotelész [Aristotle] 1978, Meteorologica. Transl. H. D. P. Lee. Cambridge, MA-London. Arisztotelész 2009, Az égbolt. Ford. Lautner Péter. Budapest. Arnaldez, Roger 2008, „Ibn Ridwān, Abū’l-Hasan cAlī Ibn cAlī Ibn Jacafar Al-Misrī”, in Complete Dictionary of Scientific Biography. Volume 11. Detroit, pp. 444–445. Averroes 1562a, Aristotelis De Coelo Cum Averrois Cordubensis Commentarijs, Venetiis. Averroes 1562b, „Sermo de Substantia Orbis”, in Aristotelis Opera cum Averrois Commentariis. Vol. IX. Venetiis. Åkerman, Susanna 1998, Rose Cross Over the Baltic. Leiden. Baade, Walter 1945, „B Cassiopeiae as a Supernova of Type I”, Astrophysical Journal 102, 309– 317. Bacon, Francis 2001. Új Atlantisz – Novum organum. Szeged. Bailey, S. I. 1913, „Variable Stars in the Cluster Messier 3”, Annals of the Astronomical Observatory of Harvard College 78, Part I. Bailey, S. I. 1917, „Variable Stars in the Cluster Messier 5”, Annals of the Astronomical Observatory of Harvard College 78, Part II. Balázs, L. G., Brosche, P., Duerbeck, H. W. & Zsoldos, E. (eds.) 2004, The European Scientist: Symposium on the Era and Work of Franz Xaver von Zach (1754-1832). Frankfurt a/M. Balázs Lajos, Vargha Magda, Zsoldos Endre 2008, „Radó Kövesligethy’s Spectroscopic Work”, Journal of Astronomical History and Heritage 11, 124–133. Balogh Károly 1908, „Adatok az év történetéhez”, in A kolozsvári evang. reform. Collegium Értesítője az 1907/08-ik évről. Kolozsvár, pp. 116–123. Barker, Thomas 1760, „Remarks on the Mutations of the Stars”, Philosophical Transactions 51, 498–504. Barnes, T.G., III 2009, „The Cepheid Distance Scale: Recent Progress in Fundamental Techniques”, in Stellar Pulsation: Challenges for Theory and Observation. Ed. Joyce A. Guzik and P. A. Bradley. New York, pp. 3–12. Barsi János, Farkas Gábor 2005, „Egy ismeretlen kézirat az 1572-es szupernóváról”, Magyar Könyvszemle 121, 435–442. Bartha Lajos, ifj. 1978, „Janus Pannonius két csillagászati verse”, Irodalomtörténeti Közlemények 82, 340–345. Bartha Lajos, ifj. 1983, „Hol látták először a Tycho-féle szupernóvát?”, Föld és Ég 18, 373–375. Bartha Lajos, ifj. 1989, „Egy hazai változóészlelés-sorozat a XIX. Sz. végén”, Meteor 19, No. 2, pp. 47–50, No. 3, 39–42. Bartholomaeus Anglicus 1505, Liber de proprietatibus rerum. Argentine. Baxendell, Joseph 1861, „On the Elements of the Variable Star R Sagittae”, Monthly Notices of the Royal Astronomical Society 22, 44–45. Bayer János [Johannes] 1663, Filum labyrinthi vel cynosura seu lux mentium universalis congoscendis, expendentis et communicandis universis rebus recensa. Kassa. Bán Imre 1976, A Karthausi Névtelen műveltsége. Budapest. Bánáti Tibor 1996, Bajai arcképcsarnok. Baja. Bártfay József 1886a, „Andromeda rediviva”, Pesti Hírlap 8, okt. 7., p. 4. Bártfay József 1886b, „Andromeda rediviva”, Pesti Hírlap 8, okt. 9., p. 6.

108

Bártfay József 1886c, „A csillagködök és változó csillagok”, Természettudományi Közlöny 18, 466–475. Belopolsky, A. 1894, „Das Spectrum von δ Cephei”, Astronomische Nachrichten 136, 281–184. Berg Pál 1946, Angol hatások tizenhetedik századi irodalmunkban. Budapest. Bernstein, Jeremy 1997, „Heaven’s Net. The Meeting of John Donne and Johannes Kepler”, American Scholar 66, 175–195. Bertalanffi Pál 1757, Világnak Két rend-béli rövid ismérete. Nagyszombat. Beyer, M. 1930, „Beobachtungen und Untersuchungen des Lichtwechsels von 48 veränderlichen Sterne”, Astronomische Abhandlungen 8, Nr. 3. Beyer, M. 1948, „Über den Lichtwechsel der Veränderlichen mit Perioden von 30 bis 150 Tagen”, Astronomische Abhandlungen 11, Nr. 4. Bianchi, G. 1838, „Schreiben des Herrn Bianchi, Directors der Sternwarte in Modena, an den Herausgeber”, Astronomische Nachrichten 15, 163–168. Birmingham, J. 1866, „The New Variable near ε Coronae”, Monthly Notices of the Royal Astronomical Society 26, 310. Birmingham, J. 1876, „The Red Stars: Observations and Catalogue”, Transactions of the Royal Irish Academy 26, 249–354. Blair, Anne 2000, „Mosaic Physics and the Search for a Pious Natural Philosophy in the Late Renaissance”, Isis 91, 32–58. Blum, Paul Richard 2003, Grazer philosophische Disputationen von Péter Pázmány. Piliscsaba. Bod Péter 1766, Magyar Athenas. [h.n.] Bode, Johann Elert 1785, „Ueber einige von Herrn Herschel und Herrn D. Koch angegebene veränderliche oder verschwundene Sterne”, Astronomische Jahrbuch für das Jahr 1788. Berlin, pp. 170–177. Bodor András 1943, „Szent Gellért Deliberatio-jának főforrása”, Századok 77, 173–227. Bognár Krisztina, Kiss József Mihály, Varga Júlia 2002, A Nagyszombati Egyetem fokozatot szerzett hallgatói 1635–1777. Budapest. Bollók János 2003, Asztrális misztika és asztrológia Janus Pannonius költészetében. Budapest. Bond, G.P. 1857, „Stellar Photography”, Astronomische Nachrichten 47, 1–6. Bond, G.P. 1858a, „Stellar Photography”, Astronomische Nachrichten 48, 1–14. Bond, G.P. 1858b, „Stellar-Photography”, Astronomische Nachrichten 49, 81–100. Borsa Gedeon 1978, „Pázmány Péter nyomtatásban megjelent korai vizsgatételei (Graz 1598– 1600)”, Magyar Könyvszemle 94, 187–192. Borsa Gedeon 2005, „Laskai Osvát és Temesvári Pelbárt műveinek megjelentetői”, Magyar Könyvszemle 121, 1–24. Borzsák István 1942, A latin nyelv szelleme. Budapest. Bouton, J. B. 1869, „Linked to a Star”, Appleton’s Journal 1, 17–20. Brahe, Tycho 1632, Learned: Tico Brahae his astronomicall coniectur of the new and much admired [star] which apper ed in the year 1572. London. Brahe, Tycho 1648, Astronomiae instauratae progymnasmata. Frankfurt. Brahe, Tycho 1925, Tychonis Brahe Dani Opera Omnia, Tomus VIII. Ed. J. L. E. Dreyer. Hauniae. Breger, M., Dziembowski, W., Thompson, M. (eds.) 2008, Interpretation of Asteroseismic Data. Vienna. Brester, Albert 1895, „Variable Red Stars”, Knowledge 18, 251–253. Brosche, Peter, Zsoldos, Endre 2003, „Zwischen Handwerk und Wissenschaft: Friedrich Schwab (1858–1931)”, in Beiträge zur Astronomiegeschichte, Band 6. Hrsg. Wolfgang R. Dick & Jürgen Hamel. Frankfurt am Main, pp. 182–219. Bruno, Giordano 1879, „De Immenso et Innumerabilibus, Lib. 1, 2. 3.”, in Jordani Bruni Nolani Opera Latine Conscripta. Vol. I., Pars I. Ed. F. Fiorentino. Nápoly, pp. 191–398.

109

Bula Teophil 1857, A természettan alapvonalai. II. rész. Dr. Baumgartner Endre, Dr. Kunzek August és mások után. Bécs. Boulliau, Ismaël [Bullialdus]1667, Ad astronomos monita duo. Párizs. Burgersdijk, Franco 1631, De stellis ordinariis et extraordinariis. Leiden. Busch, Georg 1573, Von dem Cometen / welcher in diesem 1572. Jar / in dem Monat Novembris erschinen. Augsburg. Buti, Francesco da 1862, Commento di Francesco Da Buti sopra la Divina Comedia Dante Allighieri. Tomo terzio. Ed. Crescentino Giannini. Pisa. Cartwright, John H., Baker, Brian 2005, Literature and Science. Santa Barbara-Denver-London. Ceragioli, R. C. 1995, „The Debate Concerning ’Red’ Sirius”, Journal for the History of Astronomy 26, 187–226. Ceragioli, R. C. 1996, „Solving the Puzzle of ’Red’ Sirius”, Journal for the History of Astronomy 27, 93–128. Chandler, S. C. 1896, „Third Catalogue of Variable Stars”, Astronomical Journal 16, 145–172. Chladni, Ernst 1818, „Bemerkungen über einige kosmologische Gegenstände”, Zeitschrift für Astronomie und verwandte Wissenschaften 5, 376–382. Christensen-Dalsgaard, Jørgen 2008, „Helio- and Asteroseismology”, in The Art of Modelling Stars in the 21st Century. Proceedings of IAU Symposium No. 252. Ed. L. Deng & K. L. Chan. Cambridge, pp. 135–147. Claudianus, Claudius 1824, „De quarto consulatu Honorii Augusti Panegyris”, in Claudii Claudiani Opera Omnia. Volumen Prius. Ed. N. L. Artaud. Paris, pp. 253–322. Coffin, Charles Monroe 1937, John Donne and the New Philosophy. New York. Collins, J. J. 1983, „Sibylline Oracles”, in The Old Testament Pseudepigrapha. Volume 1. Apocalyptic Literature and Testaments. Ed. James H. Charlesworth. New York, pp. 317– 472. Collins J. J. 2001, Seers, Sibyls and Sages in Hellenistic-Roman Judaism. Leiden. Comte, August 1835, Cours de philosophie positive. Tome deuxième. Párizs. Considine, John 2008, „Did Andreas Jäger or Georg Caspar Kirchmaier write the dissertation De lingua vetustissima Europae (1686)?”, Historiographia Linguistica 35, 13–22. Csaba György Gábor 1998, Szentiványi Márton csillagászati nézetei a „Miscellaneá”-ban. Budapest. Csapodi Csaba 1945/46, „Két világ határán. Fejezet a magyar felvilágosodás történetéből”, Századok 79/80, 85–137. Császár Károly 1870, A csillagos ég. Pest. Csontosi János 1882, „A müncheni könyvtár hazai vonatkozású kéziratai”, Magyar Könyvszemle 7, 202–240. Dall’Olmo, Umberto 1980, „Latin Terminology Relating to Aurorae, Comets, Meteors and Novae”, Journal for the History of Astronomy 11, 10–27. Damaszkuszi Szent János 1958, Saint John of Damascus. Writings. Transl. by Frederick H. Chase, Jr. New York. Decimator, Heinrich 1587, Libellus de stellis fixis et erraticis. Magdeburg. Descartes, René 1644, Pincipia philosophiae, Amsterdam. Descartes, René 1983, Principles of Philosophy. Transl. by Valentine Rodger Miller and Reese P. Miller. Dordrecht-Boston-London. Dezső Lóránt 1944, „A magyar csillagászat története”, Múzeumi Füzetek (Kolozsvár) 2, 261–301. Dio, Cassius 1925, Dio’s Roman History, Vol. VIII. London. Dod, Bernard G. 1982, „Aristoteles Latinus”, in The Cambridge History of Later Medieval Philosophy: From the Rediscovery of Aristotle to the Disintegration of Scholasticism 1100–1600. Ed. N. Kretzmann, A. Kenny & J. Pinborg. Cambridge, pp. 45–79.

110

Donne, John 1611, Ignatius His Conclave: Or His Inthronisation in a late Election in Hell. London Donne, John 1966, The Poems of John Donne. Volume 1. Ed. Herbert J. C. Grierson. Oxford. Dreyer, J. L. E. 1890, Tycho Brahe. A Picture of Scientific Life and Work on th Sixteenth Century. Edinburgh. Duerbeck, Hilmar W. 1987, „A Reference Catalogue and Atlas of Galactic Novae”, Space Science Reviews 45, 1–212. Dukkon Ágnes 2003, Régi magyarországi kalendáriumok európai háttérben. Budapest. Eastwood, Bruce S. 2000, „Astronomical Images and Planetary Theory in Carolingian Studies of Martianus Capella”, Journal for the History of Astronomy 31, 1–28 Eastwood, Bruce S. 2007, Ordering the Heavens: Roman Astronomy and Cosmology in the Carolingian Renaissance. Leiden-Boston. Eastwood, B., Grasshoff, G. 2004, „Planetary Diagrams for Roman Astronomy in Medieval Europe, ca. 800–1500”, Transactions of the American Philosophical Society (New Series) 94, No. 3. Eddington, Arthur Stanley 1926, The Internal Constitution of the Stars. Cambridge. Edvi Illés Pál 1855, „Léghajózás lehető-e a csillagokig?”, Vasárnapi Ujság 2, 110–111. Empson, William 1993, Essays on Renaissance Literature. Volume One. Donne and the New Philosophy. Cambridge. Erdélyi János 1885, A bölcsészet Magyarországon. Budapest. Farkas Gábor Farkas 2006, „Az 1595-ös rejtélyes csillag”, Magyar Könyvszemle 122, 162–200. Farkas Gábor Farkas 2007, „Sidus Iulium és Dudith András”, in Az Egyetemi Könyvtár Évkönyvei XIII. Szerk. Szögi László. Budapest, pp. 137–144. Farkas Gábor, Zsoldos Endre 2007, „The New Star of 1572 and Hungary”, Journal for the History of Astronomy 38, 477–486. Fehér Márta 1979, „Utószó”, in Bernard Le Bovier de Fontenelle: Beszélgetések a világok sokaságáról. Budapest, pp. 227–268. Fehér Márta 1995, „The 17th Century Crossroads of the Mathematization of Nature”, in Changing Tools. Case Studies in the History of Scientific Methodology. Budapest, pp. 1– 24. Ferencz Győző (szerk.) 1989, Donne, Milton és az angol barokk költői. Budapest. Fernandez Rajo y Gomez, Francisco [Raxo] 1578, De Cometis, et Prodigiosis Eorum Portentis. Madrid. Fienus, Thomas, Fromondus, Libertus 1619, De Cometa Anni MDCXVIII. Antwerpen. Flavius, Josephus 1999, A zsidó háború. Ford. Révay József. Budapest. Fotheringham, J.K. 1919, „The New Star of Hipparchus, and the Dates of the Birth and Accession of Mithridates”, Monthly Notices of the Royal Astronomical Society 79, 162– 167. Frangipani, Cornelio 1573, Sopra la stella dell’anno 1572. Velence. Frischlin, Nicodemus 1601, „Consideratio Novae Stellae, quae in Mense Novembri, Anno salutis M. D. LXXII. in signo Cassiopeae populis Septentrionalibus longe lateque apparuit.”, in Operum Poeticorum Nicodemi Frischlini, Balingensis. Pars Elegiaca. Strasbourg, pp. L3r–Nr. Fromondus, Libertus 1627, Meteorologicorum. Antwerpen. Funck, Johann 1578, Chronologia. Wittenberg. Gaab, Hans, Leich, Pierre, Löffladt, Günter (ed.) 2005, Johann Christoph Sturm (1635–1703). Frankfurt a/M. Gaukroger, Stephen 2002, Descartes’ System of Natural Philosophy. Cambridge. Gautschy, Alfred 1997, „The Development of the Theory of Stellar Pulsation”, Vistas in Astronomy 41, 95–115.

111

Gazda István, V. Molnár László 2003, „Lengyel szerzők művei alapján készült magyar nyelvű kalendáriumok az 1560 és 1657 közötti időszakan”, in A magyar-lengyel tudományos kapcsolatok múltjából. Szerk. V. Molnár László. Piliscsaba, 93–120. Gábos Zoltán 1999, „A Ferenc József Tudományegyetem fizikusai”, in 125 éves a kolozsvári egyetem. Szerk. Cseke Péter & Hauer Melinda. Kolozsvár, pp. 77–80. Gellius, Aulus 1903, A. Gellii Noctium Atticarum Libri XX. Volumen Prius. Lipcse Gemma, Cornelius 1575, De natura divinis characterismis. Vol. II. Antwerpen. Gemma, Cornelius 1578, De prodigiosa specie, naturaq. Cometae. Antwerpen. Gérard d’Abbeville 1993. L'anthropologie de Gérard d'Abbeville. Ed. Adrien Pattin. Leuven. Gil, Alexander 1632, The New Starr of the North, Shining vpon the Victorious King of Sweden. London. Gilman, Carolyn 1978, „John Goodricke and His Variable Stars”, Sky and Telescope 56, 400–403 Goldstein, Bernard R. 1965, „Evidence for a Supernova of A.D. 1006”, Astronomical Journal 70, 105–114. Goodricke, John 1783, „A Series of Observations on, and a Discovery of, the Period of variation of the Light of the bright Star in the Head of Medusa, called Algol”, Philosophical Transactions 73, 474–482. Goodricke, John 1784, „On the Periods of the Changes of Light in the Star Algol”, Philosophical Transactions 74, 287–292. Goodricke, John 1785, „Observations of a new Variable Star”, Philosophical Transactions 75, 153–164. Goodricke, John 1786, „A Series of Observations on, and a Discovery of, the Period of the Variation of the Light of the Star marked δ by Bayer, near the Head of Cepheus”, Philosophical Transactions 76, 48–61. Gore, J. E. 1882, „The New Star in Cassiopeia”, Knowledge 1, 227. Gothard Jenő [E. von] 1885, „Ueber den neuen Stern im grossen Andromeda-Nebel”, Astronomische Nachrichten 112, 390–391. Gothard Jenő 1885b, „Az új csillag”, Nemzet 4, szept. 11, p. 1. Graff, Andreas 1644, Peripateticum Theatrum Naturae. [Lőcse]. Grant, Edward 1978, „Cosmology”, in Science in the Middle Ages. Ed. David C. Lindberg. Chicago, pp. 265–302. Grant, Edward 1994, Planets, Stars, & Orbs. The Medieval Cosmos, 1200–1687, Cambridge. Grant, Edward 1999, „Astronomy, Cosmology, and Cosmography”, in Medieval Latin. An Introduction and Bibliographical Guide. Ed. F. A. C. Mantello and A. G. Rigg. Washington, pp. 363–368. Grant, Edward 2000, „God and Natural Philosophy: The Late Middle Ages and Sir Isaac Newton”, Early Science and Medicine 5, 279–298. Grant, Edward 2007, A History of Natural Philosophy, Cambridge. Green, William [W. G.] 1680, Memento’s to the World. London. Greetham, D. C. 1980 „The Concept of Nature in Bartholomaeus Anglicus (fl. 1230)”, Journal of the History of Ideas 41, 663–677. Greguss Gyula 1870, „Hő és nehézkedés”, Értekezések a természettudományok köréből 2, V. szám. Gretschel, Heinrich 1882, Lexikon der Astronomie. Lipcse. Gudenus János József 2000, Örmény eredetű magyar nemesi családok genealógiája. Budapest. Hahn István 1968, „A megváltás csillaga: társadalmi válság és megváltáshit Augustus korában”, Világosság 9, 449–457. Halaváts Gyula 1914, „A nagydisznódi ágost. ev. Templom”, Archaeologiai Értesítő (Új Folyam) 34, 232–240.

112

Halley, Edmond 1706, „A Synopsis of the Astronomy of Comets”, in Miscellanea Curiosa. Volume II. London [külön számozással] Halley, Edmond 1715, „A short History of the several New-Stars that have appear’d within these 150 Years; with an Account of the Return of that in Collo Cygni, and of its Continuance observed this Year 1715”, Philosophical Transactions 29, 354–356. Hamesse, Jacqueline 1974, Les Auctoritates Aristotelis. Un florilège médiéval. Louvain-Paris. Harding, C. L. 1810, „Auszug aus einem Schreiben des Herrn Professor Harding”, Monatliche Korrespondenz 21, 458–461. Harsányi András 1999, A domonkos rend Magyarországon a reformáció előtt. Budapest. Hartnack, Daniel [D. H.] 1680, Sternkündigung. Lipcse. Haskell, Yasmin 1998, „Renaissance Latin Didactic Poetry on the Stars: Wonder, Myth, and Science”, Renaissance Stuides 12, 495–522. Haskins, Charles Homer 1927, Studies in the History of Mediaeval Science. Cambridge, MA. Hassel, R. Chris, Jr. 1971, „Donne’s Ignatius His Conclave and the New Astronomy”, Modern Philology 68, 329–337. Hayton, Darin 2007, „Martin Bylica at the Court of Matthias Corvinus: Astrology and Politics in Renaissance Hungary”, Centaurus 49, 185–198. Hägele, Günter 1996, Lateinische mittelalterliche Handschriften in Folio der Universitätsbibliothek Augsburg: Die Signaturengruppe Cod.I.2.2o und Cod.II.1.2o 1-90. Wiesbaden. Hearnshaw, J. B. 1896, The Analysis of Starlight. One Hundred and Fifty Years of Astronomical Spectroscopy. Cambridge. Hearnshaw, J. B. 1996, The Measurement of Starlight. Two Centuries of Astronomical Photometry. Cambridge. Hebb, T. C. 1905, „The Velocity of Sound”, Physical Review 20, 89–99. Heidarzadeh, Tofigh 2008, A History of Physical Theories of Comets, From Aristotle to Whipple. Heidelberg. Heinrich László 1978, Az első kolozsvári csillagda. Bukarest. Heller Ágost 1878, „A budai csillagász-torony”, Természettudományi Közlöny 10, 249–264, 289– 298, 329–346. Hellman, C. Doris 1944, The Comet of 1577: Its Place in the History of Astronomy. New York. Hellman, C. Doris 1960, „Maurolyco's ’Lost’ Essay on the New Star of 1572”, Isis 51, 322–336. Hellman, C. Doris 1976, „A Poem on the Occasion of the Nova of 1572”, in Philosophy and Humanism. Renaissance Essays in Honor of Paul Oskar Kristeller. Ed. Edward P. Mahoney. Leiden, pp. 306–309. Herschel, John 1838, „Auszug aus eines Schreiben von Sir John Herschel an den Herrn Geheimrath Beer und den Herrn Dr. Mädler”, Astronomische Nachrichten 15, 311–312. Herschel, John 1858, Outlines of Astronomy. 5th ed. London. Herschel, William 1780, „Astronomical Observations on the periodical Star in Collo Ceti”, Philosophical Transactions 70, 338–344. Herschel, William 1795, „On the Nature and Construction of the Sun and fixed Stars”, Philosophical Transactions 85, 46–72. Hevelius, Johannes 1665, Prodromus Cometicus, quo Historia Cometae Anno 1664 exorti. Gdańsk Hill, John 1754, Urania: or, A Compleat View of the Heavens, Containing the Antient and Modern Astronomy, in Form of a Dictionary. London. Ho Peng Yoke 1962, „Ancient and Mediaeval Observations of Comets and Novae in Chinese Sources”, Vistas in Astronomy 5, 127–255. Hoffmann Zsuzsanna 2003, „Divus Iulius”, Aetas 18, No. 3–4, pp. 12–23.

113

Holdenried, Anke 2006, The Sibyl and Her Scribes. Manuscripts and Interpretation of the Latin Sibylla Tiburtina c. 1050–1500. Aldershot. Holder-Egger, O. 1890, „Italienische Prophetieen des 13. Jahrhunderts. I.”, Neues Archiv der Gesellschaft für Ältere Deutsche Geschichtskunde zur Beförderung einer Gesamtausgabe der Quellenschriften deutscher Geschichten des Mittelalters 15, 141–178. Hollósy Jusztinián 1864, Népszerű csillagászat. Pest. Hollósy Jusztinián 1873, „A földfejlődés jégkorszakának főokáról”, in Értesítvény a pannonhegyi sz. Benedek-rend Esztergomi Főgymnásiumáról az 1872–73 tanév végén, Esztergom, pp. 3–12. Holwarda, Johannes Phokylides 1640, Dissertatio Astronomica. Franeker. Honorius Augustodunensis 1854, „De imagine mundi”, in Patrologiae Cursus Completus. Series Secunda. Tomus CLXXII. Ed. J.-P. Migne. Paris, cols. 115–188. Hoppman, Jürgen G. H. 1997, „The Lichtenberger Prophecy and Melanchthon’s Horoscope for Luther”, Culture and Cosmos 1, No. 2, pp. 49–59. Horányi Elek [Alexius] 1756, Ex physica selectas propositiones. Roma. Horváth Ádám 1791, Leg-rövidebb nyári éjtszaka. Pozsony. Horváth János Keresztély [Joan. Bapt.] 1774, Institutiones physicae generalis. Editio tertia. Eger. Hoskin, Michael 1977, „Novae and Variables from Tycho to Bullialdus”, Sudhoffs Archiv 61, 195–204. Hoskin, Michael 1979, „Goodricke, Pigott and the Quest for Variable Stars”, Journal for the History of Astronomy 10, 23–41. Hoskin, Michael 2004, A csillagászat története. Budapest. Huggins, William, Miller W. A. 1866, „On the Spectrum of a New Star in Corona Borealis”, Proceedings of the Royal Society of London 15, 146–149. Humboldt, Alexander von 1850, Kosmos. Dritter Band. Stuttgart-Tübingen. Hus, Jan 1948, Quodlibet. Ed. B. Ryba. Praha. Illésházy István 1863, „Gr. Illésházy István följegyzései. 1592–1603.”, in Magyar Történelmi Emlékek. Második osztály: Írók. Hetedik kötet. Közli Kazinczy Gábor. Pest, pp. 1–134. Indig Ottó 1927, „Megemlékezések Szathmáry Ákos kollégiumi professzorról”, Hajduföld, augusztus 19, p. 4. Ivul Gábor [Gabriel] 1661, Philosophia Novella. Nagyszombat. Janus Pannonius 1972, Janus Pannonius munkái latinul és magyarul. Budapest. Jaszlinszky András [Andrea] 1756, Institutionum Physicae. Pars Altera, seu Physica Particularis. Nagyszombat. Jervis, Jane L. 1985, Cometary Theory in Fifteenth-Century Europe, Wrocław-WarszawaKraków-Gdańsk-Łódź. Jiménez Heffernan, Julián 1998, „John Donne and the New Universe. Retaking the Issue”, in Sederi 8. Ed. Juan Antonio Prieto Pablos, Manuel Gómez Lara, María José Mora Sena & S. G. Fernández-Corugedo. Sevilla, pp. 71–82. Johannes de Fonte, 1507, Auctoritates Aristotelis. Köln. Johnston, Stephen 2006, “Like Father, Like Son? John Dee, Thomas Digges, and the Identity of the Mathematician”, in John Dee: Interdisciplinary Studies in English Renaisssance Thought. Ed. Stephen Clucas. Dordrecht, pp. 65–84. Jókai Mór 1851, „A láthatatlan csillag”, in Losonczi Phönix, I. kötet. Szerk. Vahot Imre. Pest, 109–129. Jókai Mór 1885, „Az Andromeda csillagról”, Nemzet 4, szept. 16 (esti kiadás), p. 2 Jókai Mór 1894, „A láthatatlan csillag”, in Délvirágok. Budapest, pp. 167–198. Karácsonyi Béla, Szegfű László 1999, Deliberatio Gerardi Moresanae Aecclesiae Episcopi Svpra Hymnum Trium Pverorum. Szeged.

114

Katona Mihály 1814, A’ Föld’ mathematica leírása. A’ világ’ alkotmányával együtt. RévKomárom. Keckermann, Bartholomaeus 1611, Systema Astronomiae. Hanoviae. Keckermann, Bartholomaeus 1612, Systema Physicum. Hanoviae. Keill, John 1721, An introduction to the true astronomy. London. Kelényi B. Ottó 1930, „A magyar csillagászat története”, A Konkoly-alapítványú BudapestSvábhegyi M. Kir. Asztrofizikai Obszervatórium Csillagászati Értekezései 1, 2. füzet, pp. 5–50. Kepler, Johannes 1604, Ad Vitellionem Paralipomena, quibus Astronomiae Pars Optica Traditur. Frankfurt. Kepler, Johannes 1606, De Stella Nova in pede Serpentarii. Prága. Kirch, Gottfried 1687, „Stellae in Cygno fixae, alternis temporibus visa et invisa, vicissitudines Lipsia observata a Godofredo Kirchio”, Acta Eruditorum 6, 647–648. Kirch, Gottfried 1688, „Admonitio ad astronomos, de reditu stellae Bayerianae in collo Cygni” Acta Eruditorum 7, 670–671. Kirch, Gottfried 1710, „De varia apparentia stellae in collo Cygnï”, Miscellanea Berolinensia 1, 208–212. Kircher, Athanasius 1656, Itinerarium exstaticum. Roma. Kirchhoff, Gustav 1863, „Zur Geschichte der Spectral-Analyse und der Analyse der Sonnenatmosphäre“, Annalen der Physik und Chemie 194, 94–111. Kirchhoff, Gustav, Bunsen, Robert 1860, „Chemische Analyse durch Spectralbeobach-tungen”, Annalen der Physik und Chemie 186, 161–189. Kirchmaier, Georg Caspar 1659, De Terra. Wittenberg. Kirk, G.S., Raven, J.E., Schofield, M. 2002, A preszókratikus filozófusok. Budapest. Kirwitzer, Wenceslaus Pantaleon 1620, Oservationes cometarvm anni 1616. Ursellis. Kisztei Péter 1910, Üstökös csillag. Szerk. Harsányi István. Sárospatak. Klaniczay Tibor 1990, „Egyetem Magyarországon Mátyás korában”, Irodalomtörténeti Közlemények 94, 575–612. Klaus Mihály [Michael Klaus] 1756, Naturalis Philosophiae, seu Physica Tractatio Altera. Bécs. Klein, H. J. 1867, „Ueber den Farbenwechsel einiger Fixsterne”, Astronomische Nachrichten 70, 105–108. Klein, H. J. 1869, „Ueber den Farbenwechsel von α Ursae”, Astronomische Nachrichten 73, 79– 80. Klein, H. J. 1873, „Ueber veränderliche Sterne”, Sirius 6, 276–284. Klein, H. J. 1876, „Ueber den periodischen Farbenwechsel von α ursae majoris”, Astronomische Nachrichten 88, 363–366. Klein, H. J. 1877, „Weitere Beobachtungen über den periodischen Farbenwechsel von α Ursae”, Astronomische Nachrichten 89, 235–236. Kmeth Dániel [Daniel] 1823, Astronomia Popularis. Buda. Kobold, Hermann 1882, „Sternschnuppen-Beobachtungen”, Beobachtungen angestellt am Astrophysicalischen Observatorium in Ogyalla 4, 81–88. Kobold, Hermann 1918, „Neuer Stern (7.1918) im Adler = Nova Aquilae 3”, Astronomische Nachrichten 207, 17–22. Koch, Julius August 1785, „Beobachtung eines veränderlichen Sterns im Löwen”, Astronomische Jahrbuch für das Jahr 1788. Berlin, pp. 182–183. Koltai András 1998, Catalogus Religiosorum Provinciae Hungariae Ordinis Scholarum Piarum 1666–1997. Budapest. Konkoly Miklós 1877, „160 álló csillag szinképe. Megfigyeltetett az ó-gyallai csillagdán 1876ban”, Értekezések a mathematikai tudományok köréből 5, X. szám.

115

Konkoly Miklós 1879, „Spectra von 160 Fixsternen”, Beobachtungen angestellt am Astrophysikalischen Observatorium in Ogyalla 1, 34–47. Konkoly Miklós 1881a, „Astrophysikai megfigyelések az ó-gyallai csillagvizsgálón”, Értekezések a mathematikai tudományok köréből 8, I. szám. Konkoly Miklós [N. de] 1881b, „Standard Scale for Star-Colours, and Colourimetrical Observations”, The Observatory 4, 11–14. Konkoly Miklós [N. de] 1881c, „Einige Bemerkungen hierzu”, Wochenschrift für Astronomie, Meteorologie und Geographie 24, 314–315. Konkoly Miklós 1882, „Hullócsillagok megfigyelése 1881-ben”, Értekezések a mathematikai tudományok köréből 9, VI. szám. Konkoly Miklós 1883, „Astrophysikai megfigyelések az Ó-gyallai csillagvizsgálón 1882-ben”, Értekezések a mathematikai tudományok köréből 10, II. szám. Konkoly Miklós 1884, „615 Állócsillag spectruma”, Értekezések a mathematikai tudományok köréből 11, IV. szám. Konkoly Miklós 1885a, „Astrophysikai megfigelések az ó-gyallai csillagvizsgálón 1884-ben”, Értekezések a mathematikai tudományok köréből 12, II. szám. Konkoly Miklós 1885b, „Forrongások az égen (Báró Podmaniczky Gézáné fölfedezése)”, Fővárosi Lapok 22, szept. 8., p. 361. Konkoly Miklós [N. de] 1885c, „The New Star in the Great Nebula of Andromeda (Messier 31)”, The Observatory 8, 331. Konkoly Miklós 1885d, „Ueber den neuen Stern in grossen Andromeda-Nebel”, Astronomische Nachrichten 112, 286–288. Konkoly Miklós 1885e, „615 állócsillag spectruma”, Értekezések a mathematikai tudományok köréből 12, V. szám. Konkoly Miklós 1886, „855 Állócsillag spectruma”, Értekezések a mathematikai tudományok köréből 13, III. szám. Konkoly Miklós 1887a, „Spectroskopische Beobachtung der Sterne zwischen 0° und –15° bis zu 7.5ter Grösse”, Beobachtungen angestellt am Astrophysikalischen Observatorium in O Gyalla, 8, II. Theil. Konkoly Miklós 1887b, „O Gyalla”, Vierteljahrsschrift der Astronomischen Gesellschaft 22, 135–138. Kossuth Lajos 1871, „A csillagok színváltozásáról”, Természet 3, 151–158. Kovács Dezső 1911, „Adatok az év történetéhez”, in A kolozsvári evang. reform. Collegium Értesítője az 1910/11-ik évről. Kolozsvár, pp. 139–149. Kovács Dezső 1915, „Az 1914–15. év története”, in A kolozsvári evang. reform. Collegium Értesítője az 1914/15-ik évről. Kolozsvár, pp. 114–140. Kovács Ferenc 1927, „Szathmári Ákos pályafutása”, Pásztortűz 13, 406–407. Kováts-Martiny Gábor 1823, Compendium physices. Pozsony. Köpeczi János [Johannes] 1666, De Cometis. Leiden. Kövesligethy Radó 1881, „Ueber den Farbenwechsel α ursae majoris”, Wochenschrift für Astronomie, Meteorologie und Geographie 24, 313–314. Kövesligethy Radó 1883, „Bahn- und Höhenbestimmung von Sternschnuppen”, Beobachtungen angestellt am Astrophysicalischen Observatorium in Ogyalla 5, 94–96. Kövesligethy Radó 1884a, „Beiträge zur Erkenntniss der Natur variabler Sterne”, Astronomische Nachrichten 108, 297–304. Kövesligethy Radó 1884b, „A változó csillagok természetéről”, Uránia 1, 8–14. Kövesligethy Radó 1884c, „A napnak saját mozgása a térben”, Haza és külföld 1, No. 4, pp. 11– 12. Kövesligethy Radó 1885, „Spektralphotometrische Untersuchungen”, Beobachtungen angestellt am Astrophysikalischen Observatorium in Ogyalla 7, 17–25.

116

Kövesligethy Radó 1886a, „Ueber wahrscheinliche neue Veränderung im grossen AndromedaNebel”, Astronomische Nachrichten 115, 231–232. Kövesligethy Radó 1886b, „Beobachtungen des Andromeda-Nebels”, Astronomische Nachrichten 115, 305–308. Kövesligethy Radó 1886c, „Bestimmung der Bewegung des Sonnensystems durch SpectralMessungen”, Astronomische Nachrichten 114, 327–328. Kövesligethy Radó 1887, „Über eine neue Methode der Farbenbestimmung der Sterne”, Sirius 15, 219–223, 271–273. Kövesligethy Radó 1889, „A kis-kartali csillagvizsgálóról”, Értekezések a természettudományok köréből 19, II. szám. Kövesligethy Radó 1892, „Uj szempontok a fizikai asztronómiában”, Természettudományi Közlöny 24, Pótfüzet, pp. 15–28. Kövesligethy Radó 1925, „Hogyan tágítja csillagrendszerünk határait a tudomány”, in Az Est hármaskönyve 1926. Szerk. Salusinszky Imre. Budapest, pp. 173–175. Kronk, Gary W. 1999, Cometography. A Catalogue of Comets. Volume 1: Ancient–1799. Cambridge. Krüger, F. 1893, „Catalog der Farbigen Sterne”, Publication der Sternwarte in Kiel. Band VIII. La Boderie, Guy Le Févre de 1578, „Cantique sur la nouuelle Estoille, ou apparence lumineuse…”, in Hymnes Ecclesiastiques. Paris, pp. 250v–258r. Lakits Ferenc 1886, „A változó csillagok jelenségének magyarázatáról”, Természettudományi Közlöny 18, 507–511. Láng Benedek 2007, Mágia a középkorban. Budapest. Le Gentil, G. 1765a, „Observations sur l’étoile changeante χ du cou du Cygne”, Histoire de l'Académie royale des sciences, Année 1759, pp. 227–248. Le Gentil, G. 1765b, „Remarques sur les étoiles nébuleuses”, Histoire de l'Académie royale des sciences, Année 1759, pp. 453–471. Leovitius, Cyprianus 1564, De conjunctionibus magnis insignioribus superiorum planetarum, Solis defectionibus, et Cometis, Lavingae. Leovitius, Cyprianus 1573a, De nova stella ivdicivm, Lavingae. Leovitius, Cyprianus 1573b, De conjunctionibus magnis insignioribus superiorum planetarum, Solis defectionibus, et Cometis. London. Le Wright, R. 1642, Nuncius Propheticus: sive, Syllabus selectiss. Vaticiniorum TheologicoMathematicorum. London. Libavius, Andreas 1599, Singularium, pars secunda. Frankfurt. Lilly, William 1644, A Prophecy of the White King: and Dreadfull Dead-Man Explained. London. Lilly, William 1651, Monarchy or no Monarchy in England. London. Lockyer, Norman 1891, „On the Causes which Produce the Phenomena of New Stars”, Philosophical Transactions of the Royal Society of London A 182, 397–448. Longomontanus, Christian Severin 1622, Astronomicae Danicae Appendix de Asscititiis Coeli Phaenomenis, nempe Stellis Novis et Cometis. Amsterdam. Lundmark, Knut 1921, „Suspected New Stars Recorded in Old Chronicles and Among Recent Meridian Observations”, Publications of the Astronomical Society of the Pacific 33, 225– 238. Lynn, W.T. 1900, „The Lost Pleiad”, The Observatory 23, 377–378. M. 1843a, „The Star of Destiny: A True Tale of the War in Affghanistan”, New Monthly Magazine and Humorist 67, 180–190. M. 1843b, „Der Stern des Geschickes”, Revue des Auslandes. Zweiter Jahrgang. 2, 82–96. McConnell, Anita, Brech Alison 1999, „Nathaniel and Edward Pigott, Itinerant Astronomers”, Notes and Records of the Royal Society 53, 305–318.

117

McGinn, B. 1985, „Teste David cum Sibylla. The significance of the Sibylline tradition in the Middle Ages”, in Women of the Medieval World. Essays in honor of John H. Mundy. Ed. J. Kirschner and S. F. Wemple. Oxford, pp. 7–35. Macrobius, Ambrosius Theodosius 1848, Commentarii in Ciceronis Somnium Scipionis. Quedlinburg-Leipzig. Madas Edit 2002, Középkori prédikációirodalmunk történetéből. Debrecen. Madas Edit 2004, Sermones de Sancto Ladislao Rege Hungariae. Debrecen. Maeder, André 1989, „On the Evolutionary Status and Instability Mechanism of the Luminous Blue Variables (LBV)”, in Physics of Luminous Blue Variables. Ed. Kris Davidson, A. F. J. Moffat & H. J. G. L. M. Lamers. Dordrecht-Boston-London, pp. 15–26. Magellan, J.-H. 1785, „Ueber die v. d. Herren Pigott und Goodricke entdeckten veränderlichen Sterne; astronomische Beobachtungen zu York von Herrn Pigott angestellt, und etwas von Hrn. Herschels Manier zu beobachten”, Astronomische Jahrbuch für das Jahr 1788. Berlin, pp. 161–164. Makó Pál [Paulus] 1766, Compendiaria physicae institutio. Editio altera. Bécs. Manilius, Marcus 1977, Astronomica. Trans. G. P. Goold. Cambridge, MA-London. Maraldi, G. F. 1721, „Observations sur l'Etoile changeante de la Baleine”, Histoire de l'Académie royale des sciences, Année 1719, pp. 94–103. Maraldi, G. F. 1731, „Decouverte D'une nouvelle Etoile qui paroît, & qui disparoît en divers temps”, Histoire de l'Académie royale des sciences, Année 1706, pp. 115–118. Maraldi, G. F. 1739, „Du retour de l’étoile changeante, qui est dans la Constellatione du Cygne”, Histoire de l'Académie royale des sciences, Année 1713, pp. 45–50. Marcellinus Comes 1846, „Chronicon”, in Patrologiae Cursus Completus, Series Prima. Tomus LI. Ed. J.-P. Migne. Paris, cols. 913–948. Marik Miklós, „Szférikus csillagászat”, in Csillagászat. Szerk. Marik Miklós, Budapest, pp. 15– 110. Marius, Simon 1614, Mundus Iovialis anno MDCIX Detectus Ope Perspicilli Belgici. Nürnerg. Marosvásárhelyi Tőke István [Stephanus Tőke M. Vásárhelyi] 1736, Institutiones philosophiae naturalis dogmatico-experimentalis. Nagyszeben. Maróth Miklós 2003, „A szelek”, in A klasszikus görög-római ókor a magyar művelődésben és tudományban. Szerk. Krähling Edit. Budapest, pp. 39–46. Marschalkó Gábor 2004, „Visual Light Variation of Mira Ceti”, in British-Hungarian N+N Workshop for Young Researchers (On Computer processing and use of satellite data in astronomy and astrophysics) and 3rd Workshop of Young Researchers in Astronomy & Astrophysics. Ed. E. Forgács-Dajka, K. Petrovay & R. Erdélyi. Budapest, pp. 245–250. Martianus Capella 1983, De nuptiis Philologiae et Mercurii. Ed. James Willis. Leipzig. Martin Lajos 1878, „A math.-természettudományi kar jelentése”, in Acta Reg. Scient. Universitatis Claudiopolitanae anni MDCCCLXXVII-VIII. Fasc. II. Kolozsvár, pp. 94– 103. Matlekovits Sándor, Szterényi József (Szerk.) 1898, Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor és az 1896. évi ezredéves kiállítás eredménye. IX. kötet. Budapest. Mattyasóvszky Kasszián 1912, Dr. Hollósy Jusztinián Ernö. Esztergom. Maupertuis, Pierre-Louis Moreau de 1732, Discours sur les différentes figures des astres. Párizs. Maurolyco, Francesco 1543, Cosmographia. Velence. Mayer, Jos. 1903, „Der Astronom Cyprianus Leovitius (1514–1574) und seine Schriften”, Bibliotheca Mathematica (Dritte Folge) 4, 134–153. Mayr, Petrus 1726, Systema Mundi Coelestis. Kassa. Mátrai László (szerk.) 1961, Régi magyar filozófusok. XV–XVII. század. Budapest. Meadows, A. J. 1969, The High Firmament. Leicester.

118

Melanchthon, Philipp 1843, „De Iohanne Regiomontano”, in Corpus Reformatorum. Volumen XI. Ed. Carl Gottlieb Bretschneider. Halle, pp. 817–826. Mészáros András 2000, A filozófia Magyarországon. Pozsony. Mészáros András 2003, A felső-magyarországi iskolai filozófia lexikona. Pozsony. Mészáros István 1961, „Magyarországi iskoláskönyv a XII. század első feléből”, Magyar Könyvszemle 77, 371–398. Mészáros István 1972, A Szalkai-kódex és a XV. század végi sárospataki iskola. Budapest. Mészáros István 1973, A XII. századi esztergomi diákjegyzet. Budapest. Mikó Imre 1858, Erdélyi történelmi adatok, III. kötet. Kolozsvár. Misocacus, Wilhelm 1578, Prognosticon. Kolozsvár. Molnár János 1777, A’ természetiekről, Nevvton tanitványinak nyomdoka szerént hat könyv. Pozsony-Kassa. Molnár József 1865, Népszerű csillagászat. Pécs. Monck, W. H. S. 1885, „New Stars and Shooting-Stars”, The Observatory 8, 335–336. Morejon, Antonio Hernandez 1843, Historia Bibliográfica de la Medicina Española, Tomo III. Madrid. Muessig, Carolyn 2002, „Sermon, Preacher and Society in the Middle Ages”, Journal of Medieval History 28, 73–91. Muller, I. 2004, Simplicius on Aristotle’s “On the Heavens 2.1–9”. Ithaca. Muszka Antal [Antonius], Hertl Ignác [Ignatius], Bartakovics József [Josephus] 1756, Dum Assertiones ex Universa Philosophia. Kassa. Müller, Gustav 1897, Die Photometrie der Gestirne. Leipzig. Müller, G., Hartwig, E. 1920, Geschichte und Literatur des Lichtwechsels der bis Ende 1915 als sicher veränderlich anerkannten Sterne nebst einem Katalog der Elemente ihres Lichtwechsels. Zweites Band. Lipcse. Myers, G. W. 1898, „The System of β Lyrae”, Astrophysical Journal 7, 1–22. Nemerkényi Előd 2004, Latin Classics in Medieval Hungary. Eleventh Century. DebrecenBudapest. Newton, Isaac 1713, Philosophiae naturalis principia mathematica, 2nd edn. Cambridge. Németh Ferenc 1992. „A színkép-elemzés szakértője. Szathmári Ákos becskereki éveiről”, Magyar Szó, október 24, p. 12. Németh Ferenc 2003, Úri világ Torontálban. Újvidék. Németh Ferenc 2004, A nagybecskereki sajtó története (1849–1918). Újvidék. Nicephorus Callistus 1566, Ecclesiasticae Historiae, Paris. Nicolson, Marjorie 1935, „The ’New Astronomy’ and English Literary Imaginatin”, Studies in Philology 32, 428–462. Nordenmark, N. V. E. 1941, „Wargentins Beobachtungen über ο (Mira) Ceti”, Stockholms Observatoriums Annaler 13, No. 7, pp. 1–26. Nottnagel, Christoph 1655, Synopsis Mathematica. Wittenberg. Noyes, Alfred 1922, Watchers of the Sky. New York. Oestmann, Günther 2002, „Cyprianus Leovitius, der Astronom und Astrologe Ottheinrichs”, in Pfalzgraf Ottheinrich. Regensburg, pp. 348–359. Olbers, Wilhelm 1797, „Astronomische Beobachtungen un Bemerkungen”, Astronomische Jahrbuch für das Jahr 1800. Berlin, pp. 210–212. Olbers, Wilhelm 1816, „Ueber den veränderlichen Stern im Halse des Schwans”, Zeitschrift für Astronomie 2, 181–198. Osthoff, H. 1900, „Die Farben der Fixsterne”, Astronomische Nachrichten 153, 141–192. Ovidius Naso, Publius 1986, Római naptár – Fasti. Ford. Gaál László. Budapest. Paas, John Roger 1996, „The Changing Image of Gustavus Adolphus on German Broadsheets, 1630–1632”, Journal of the Warburg and Courtauld Institutes 59, 205–244.

119

Palkovich Márton [Martinus] 1638, Exercitatio Philosophica. Pozsony. Parádi Kálmán 1896, Az evangélium szerint reformált Erdélyrészi egyházkerület fő-, közép- és elemi oskoláinak állapotrajza. Kolozsvár. Patar, Benoît 1996, Ioannis Buridani expositio et quaestiones in Aristotelis De caelo. LouvainParis. Pázmány Péter [Petrus Pázmány] 1897, Opera Omnia, Tomus III. Szerk. Bognár István. Budapest. Pázmány Péter [Petrus Pazmani] 2003a, „Assertiones Philosophicae, De Corpore Naturali eiusque Principiis et Passionibus”, in Grazer philosophische Disputationen von Péter Pázmány. Szerk. Paul Richard Blum. Piliscsaba, pp. 9–30. Pázmány Péter [Petrus Pazmani] 2003b, „Theoremata Philosophica De Mundo et eius Partibus”, in Grazer philosophische Disputationen von Péter Pázmány. Szerk. Paul Richard Blum. Piliscsaba, pp. 63–94. Pázmány Péter [Petrus Pazmani] 2003c, „Philosophicae Assertiones De Speciebus Corporis Naturalis”, in Grazer philosophische Disputationen von Péter Pázmány. Szerk. Paul Richard Blum. Piliscsaba, pp. 33–59. Pedersen, Fritz Saaby 1983, Petri Philomenae de Dacia et Petri de S. Audomaro Opera Quadrivialia. Pars I: Opera Petri Philomenae. Hauniae. Pedersen, Olaf 1967, „The Life and Work of Peter Nightingale”, Vistas in Astronomy 9, 3–10. Pedersen, Olaf 1985, „In Quest of Sacrobosco”, Journal for the History of Astronomy 16, 175– 220. Percy, J. R., Zsoldos, E. 1992, „Photometry of yellow semiregular variables: HR 8752 (= V509 Cassiopeiae)”, Astronomy and Astrophysics 263, 123–128. Petrovich Ede 1967, „A pécsi egyetemi beszédgyűjtemény”, in A pécsi egyetem történetéből. Szerk. Csizmadia Andor. Pécs, pp. 163–223. Petrovich Ede, Timkovics Iván 1993, Sermones Compilati in studio generali Quinqueecclesiensi in regno Ungariae. Budapest. Piazzi, Giuseppe 1814, Praecipuarum Stellarum Inerrantium Positiones Mediae Ineunte Saeculo XIX. Palermo. Pickering, Edward C. 1880, „Dimensions of the Fixed Stars, with Especial Reference to Binaries and Variables of the Algol Type”, Proceedings of the American Academy of Arts and Sciences 16, 1–37. Pickering, Edward C. 1902, „Early Observations of Algol Stars”, Astronomische Nachrichten 158, 27–30. Pickering, Edward C. 1912, „Periods of 25 Variable Stars in the Small Magellanic Cloud”, Harvard College Observatory Circular No. 173. Pigott, Edward 1785, „Observatons of a new variable Star”, Philosophical Transactions 75, 127– 136. Pigott, Edward 1786, „Observations and Remarks on those Stars which the Astronomers of the last Century suspected to be changeable”, Philosophical Transactions 76, 189–219. Pigott, Edward 1797, „On the periodical Changes of Brightness of two fixed Stars”, Philosophical Transactions 87, 133–141. Pigott, Edward 1805, „Respecting An Investigation of All the Changes of the Variable Star in Sobieski's Shield, from Five Year’s Observations, Exhibiting Its Proportional Illuminated Parts, and Its Irregularities of Rotation; With Conjectures Unenlightened Heavenly Bodies”, Philosophical Transactions 95, 131–154. Pingré, Alexandre 1783, Cométographie ou Traité Historique et Théorique des Comètes. Tome Premier. Paris. Pingree, David 2008, „Abū Macshar Al-Balkhī, Jacfar ibn Muhammad”, in Complete Dictionary of Scientific Biography Vol. 1. Detroit, pp. 32–39.

120

Plinius Secundus, Caius 1973, A természet históriája. Ford. Váczy Kálmán. Bukarest. Pogson, Norman 1856, „Catalogue of 53 Known Variable Stars, with Notes”, Astronomical and Meteorological Observations Made at the Radcliffe Observatory, Oxford, in the year 1854. Vol. XV, pp. 281–298. Ponori Thewrewk Aurél 2001, Divina astronomia: csillagászat Dante műveiben. Budapest. Pontano, Giovanni Gioviano 1514, Urania, seu De Stellis. Firenze. Pósaházi János [Johannes Posahazi] 1667, Philosophia Naturalis. Sive: Introductio in Theatrum Naturae. Sárospatak. Ptolemaiosz, Klaudiosz [Claudius Ptolemaeus] 1515, Almagestum Cl. Ptolemii. Velence. Quenstedt, Johann Andreas 1691, Theologia didactico-polemica. Wittenberg. Radics Antal [Antonius] 1761, Institutiones Physicae. Pars I. Buda. Radnai Gyula 1991, „Az Eötvös-korszak”, Fizikai Szemle 41, 341–380. Ramsey, John T. 1999, „Mithridates, the Banner of Ch’ih-Yu, and the Comet Coin”, Harvard Studies in Classical Philology 99, 197–253. Reviczky Antal [Antonius] 1758, Elementa Philosophiae Naturalis. Pars Altera, seu Physica Particularis. Nagyszombat. Réthly Antal 1948, „A gellérthegyi csillagda 1849. évi pusztulása”, Csillagok világa 1, 145–150. Riccioli, Giovanni Battista 1651, Almagestum novum, Tomus I, Pars posterior. Bologna. Ritter, August 1879, „Untersuchungen über die Höhe der Atmosphäre und die Constitution gasförmiger Weltkörper”, Annalen der Physik und Chemie 244, 157–183. Ritter, August 1882, Anwendungen der Mechanischen Wärmetheorie auf kosmologische Probleme. Zweiter Abdruck. Leipzig. Rutilius Claudius Namantianus 1874, Rutilius Claudius Útleirása. Ford. Fábián Gábor. Arad. Rutilius Claudius Namantianus 1907, De Reditu Suo. London. Sackur, Ernst 1898, Sibyllinische Texte und Forschungen. Halle. Safarik, A. 1879, „Ueber den Farbenwechsel von α Ursae majoris”, Vierteljahrsschrift der Astronomische Gesellschaft 14, 367–381. Sartori Bernard 1772, Magyar nyelven filosofia. Eger. Sawyer, Edwin F. 1887, „Oservations of Variable Stars in 1885”, Astronomical Journal 7, 49–52. Sámi Lajos 1874, „Vulkanikus kitörés egy csillagon”, Az Athenaeum (ezelőtt Emich Gusztáv) Nagy Képes Naptára 1874, p. 76. Schedel Ferenc 1835, „A’ világegyetem’ alkotása, ’s mathematicai mozgása”, Tudománytár 4, 3– 27. Schjellerup, H. C. F. C. 1866, „Catalog der rothen, isolirten Sterne, welche bis zum Jahre 1866 bekannt geworden sind”, Astronomische Nachrichten 67, 97–111. Schjellerup, H. C. F. C. 1874, „Zweiter Catalog der rothen, isolirten Sterne, vervollständigt und fortgeführt bis zum Schluss des Jahres 1874”, Vierteljahsschrift der Astronomischen Gesellschaft 9, 252–287. Schmeidler, F. 1995, „Astronomy and the theory of errors: from the method of averages to the method of least squares”, in The General History of Astronomy. Volume 2. Planetary Astronomy from the Renaissance to the Rise of Astrophysics. Part B: The Eighteenth and Nineteenth Centuries. Ed. René Taton and Curtis Wilson. Cambridge, pp. 198–207. Schmidt, J. F. J. 1856, „Über die Farbe von α Bootis nebst Bemerkungen über Farbenschätzungen im Allgemeinen”, Astronomische Nachrichten 42, 225–232. Schmidt, J. F. J. 1872a, „Ueber die Farben der Fixsterne. I.”, Astronomische Nachrichten 80, 9– 14. Schmidt, J. F. J. 1872b, „Ueber die Farben der Fixsterne. II.”, Astronomische Nachrichten 80, 81–94. Schnitzler, Jacob 1658, Insignes quasdam Positiones ex Universa Mathesi Depromtas. Wittenberg.

121

Schnitzler, Jacob 1659a, De stellis fixis. Wittenberg. Schnitzler, Jacob 1659b, De stellis fixis novis. Wittenberg. Schnitzler, Jacob 1659c, De stellis erraticis extraordinariis, seu cometis. Wittenberg. Schnitzler, Jacob 1681, Comet-Stern predigt. Nagyszeben. Schönfeld, Eduard 1869, „Brief von Fabricius an Tycho über die Entdeckung von Mira Ceti”, Vierteljahrsschrift des Astronomischen Gesellschaft 4, 290–292. Schönfeld, Eduard 1886, „Bonner Sternverzeichniss. Vierte Section”, Astronomische Beobachtungen auf der Sternwarte der Königlichen Rheinischen Friedrich-WilhelmsUniversität zu Bonn 8, 1–459. Schönheintz, Jacob 1502, Apologia Astrologie. Nürnberg. Schulcz Ernő [Ernestus à S. Georgio] 1750, Philosophiam Illustrissimo ac Reverendissimo Domino Paulo Orosz de Balásfalva. Pest. Schulhof L. 1874, „Ueber einem neuen Veränderlichen”, Astronomische Nachrichten 83, 197– 198. Schulhof L. 1875, „Ueber die Veränderlichen von Falb und Birmingham”, Astronomische Nachrichten 85, 307–308. Schwab, Friedrich 1878a, „Resultate aus Beobachtungen veränderlicher Sterne im Jahre 1877”, Astronomische Nachrichten 92, 103–112. Schwab, Friedrich 1878b, „Ueber den Lichtwechsel von γ und ε Pegasi”, Astronomische Nachrichten 93, 189–190. Schwab, Friedrich [Frigyes] 1886a, „Néhány csillag fényváltozásáról”, Orvostermészettudományi Értesítő 11, 133–140. Schwab, Friedrich [Frigyes] 1886b, „Adalék a X’ [helyesen χ¹] Orionis mellett megjelent uj csillag ismeretéhez”, Orvos-természettudományi Értesítő 11, 237. Schwab, Friedrich 1886c, „Ueber den Gore’schen Stern bei χ1 Orionis”, Astronomische Nachrichten 115, 333–334. Schwab, Friedrich [Frigyes] 1887a, „Észleletek az η Aquilae csillag fényváltozásáról”, Orvostermészettudományi Értesítő 12, 35–54. Schwab, Friedrich [Frigyes] 1887b, „Néhány csillag fényváltozásáról”, Orvostermészettudományi Értesítő 12, 313–317. Schwab, Friedrich 1889 „Uber den Vorkommen von Cicindela elegans Fisch. in Siebenbürgen”, Verhandlungen und Mittheilungen des Siebenbürgischen Vereins für Naturwissenschaften in Hermannstadt 39, 90–91. Schwab, Friedrich 1901a, „Auszug aus einem Schreiben an den Herausgeber btr. die Unsichtbarkeit der Nova Persei am 21. Februar 1901 und die Beobachtung eines später verschwundenen Sterns in Bootes im Jahre 1878”, Astronomische Nachrichten 155, 219– 222. Schwab, Friedrich 1901b, „Ueber die Beobachtung einer Nova in Bootes im Jahre 1877”, Astronomische Nachrichten 156, 349–352. Schwab, Friedrich 1901c, „Neuer Veränderlicher 93.1901 Sagittae vom Algoltypus”, Astronomische Nachrichten 157, 79–90. Schwab, Friedrich 1902, „Ueber den Veränderlicher 93.1901 Sagittae vom Algoltypus”, Astronomische Nachrichten 157, 351–354. Schweikert, G. 1915, „Bestimmung der Schallgeschwindigkeit und des Verhältnisses der spezifischen Wärmen der Gase nach der Methode der Kundtschen Staubfiguren”, Annalen der Physik 353, 593–667. Searle, George M. 1888, „The Star of Betlehem”, Catholic World 47 (April), 59–66. Secchi, A. 1863, „Note sur les spectres prismatiques des corps célestes”, Comptes rendus hebdomadaires des séances de l’Académie des sciences 57, 71–75.

122

Secchi, A. 1966, „Analyse spectrale de la lumière de quelques étoiles, et nouvelles observations sur les taches solaires” Comptes rendus hebdomadaires des séances de l’Académie des sciences 63, 364–368. Secret, F. 1969a, L’ésoterisme de Guy Le Fèvre de La Boderie. Genf. Secret, F. 1969b, „Cornelius Gemma et la prophétie de la «Sibylle tiburtine»”, Revue d’histoire ecclésiastique 64, 423–431. Seivert, Johann 1777, Die Sächsische Stadt-Pfarrern in Herrmannstadt. Nagyszeben. Seivert, Johann 1785, Johann Seiverts Nachrichten von Siebenbürgen Gelehrten und ihren Schriften. Pozsony. Seneca, Lucius Annaeus 2004, „Természettudományos vizsgálódások”, in Seneca prózai művei. Második kötet. Ford. Kopeczky Rita. Budapest, pp. 501–698. Sennert, Daniel 1661, Thirteen Books of Natural Philosophy. London. Serres, Jean de 1575, IIII. Partis Commentariorvm de Statv Religionis et Reipublicae in Regno Galliae. Libri X. XI. XII. [h.n.] Sevillai Izidor 1803, „De harmonia et coelesti musica”, in Opera Omnia, Tomus VII. Ed. Faustino Arévalo. Roma, pp. 23–25. Sevillai Izidor 1911, Isidori Hispalensis Episcopi Etymologiarvm sive Originvm Libri XX. Tomvs I. Ed. W. M. Lindsay. Oxford. Sheynin, Oscar 1993, „On the History of the Principle of Least Squares”, Archive for History of Exact Sciences 46, 39–54. Sibyllinorum Oraculorum 1555, Sibyllinorum Oraculorum Libri VIII. Ford. Sebastien Chateillon. Basel. Simonyi, Károly 1978, A fizika kultúrtörténete. Budapest. Simplicius 1563, Commentaria in quatuor libros de coelo Aristotelis. Venetiis. Skowronska, Marie 1885, „Der Stern ’Jókai’”, Pester Lloyd (Abendblatt), okt. 9, p. 1. Sperling, Johannes 1639, Institutiones physicae. Wittenberg. Stahl, William H. 1965, „To a Better Understanding of Martianus Capella”, Speculum 40, 102– 115. Stephenson, F.R. 1976, „Revised Catalogue of Pre-Telescopic Galactic Novae and Supernovae”, Quarterly Journal of the Royal Astronomical Society 17, 121–138. Sticker, Bernhard 2008, „Argelander, Friedrich Wilhelm August”, in Complete Dictionary of Scientific Biography. Volume 1. Detroit, pp. 240–243. Stothers, R. 1977, „Is the Supernova of A.D. 185 Recorded in Ancient Roman Literature?”, Isis 68, 443–447. Sturm, Johann Christoph 1704, Mathesis juvenilis. Tomus posterior. Nürnberg. Suetonius 1907, „Divus Iulius”, in C. Suetonius Tranquilli opera, I: De vita Caesarum Libri VIII. Ed. Maximilianus Ihm. Leipzig, pp. 1–47. Suetonius 1984, A Caesarok élete. Ford. Kis Ferencné. Budapest. Swift, Jonathan 1960, Gulliver utazásai. Budapest. Szabó Dezső 1965, Életeim. I. kötet. Budapest. Szarka Gáspár [Casparus] 1671, Assertiones ex universa philosophia. Nagyszombat. Szathmári Ákos 1880a, „A spectral-analysisről”, Értesítő a nagy-becskereki főgymnasiumról az 1879-80 tanév végén. Nagy-Becskerek, pp. 29–222. Szathmári Ákos 1880b, „Phonograph”, Torontál 9, No. 11, p. 3 Szathmári Ákos 1882, A Spectralanalysis és alkalmazásai, Nagy-Becskerek. Szathmári Ákos 1884, „Az erőforrásoknak a villamosság segítségével való felhasználásáról”, A kolozsvári evang. reform. Collegium Értesítője az 1883/84-ik évről. Kolozsvár, pp. 26–44. Szathmári Paksi Mihály [Michael Szathmari] 1719, Physica contracta juxta principium Neotericorum. Kolozsvár.

123

Szentiványi Márton [Martinus Szentivany] 1689, Curiosiora, et Selectiora Variarum Scientiarum Miscellanea. Nagyszombat. Székely István 1907, „A Sibyllakönyvek”, Hittudományi Folyóirat 18, 261–293, 441–494. Szilády Áron 1880, Temesvári Pelbárt élete és munkái. Budapest. Szilágyi Sándor 1858, „Erdély irodalomtörténete. IV.”, Budapesti Szemle 4, 190–241. Szinnyei József 2000, Magyar írók élete és munkái. Arcanum Digitéka PC CD-ROM. Budapest. T. Tóth Sándor, Szabó Árpád 1988, Matematikai műveltségünk keretei. Középkor és reneszánsz. Budapest Tarczy Lajos 1838, Népszerű égrajz. Pápa. Tarnai Andor 1971, „A magyarországi irodalomtörténetírás megindulása”, Irodalomtörténeti Közlemények 75, 35–77. Tass Antal 1928, „A magyar csillagászat története”, Stella 3, 73–127. Temesvári Pelbárt [Pelbartus de Themeswar] 1586a, Aureum Sacrae Theologiae Rosarium. Tomus Secundus. Venetiis. Temesvári Pelbárt [Pelbartus de Themeswar] 1586b, Stellarium Corone gloriosissimae Virginis. Venetiis. Temesvári Pelbárt 1982, Temesvári Pelbárt válogatott írásai. Vál. V. Kovács Sándor. Budapest. Than Károly 1863, „A Nap és az izzó testek színképe”, Budapesti Szemle 17, 327–341. Theodoric Wishemius, Sebastian, 1559, Novae Qvaestiones Sphaerae. Wittenberg. Thierry János [Joannes] 1736, Definitiones Philosophicae in Scholis Celebriores. Nagyszombat. Thomas Cantimpratensis 1973, Liber de natura rerum. Berlin-New York. Thorndike, Lynn 1923, A History of Magic and Experimental Science. Vol. II. New York. Thorndike, Lynn 1949, The Sphere of Sacrobosco and Its Commentators. Chicago. Thorndike, Lynn 1950, Latin Treatises on Comets Between 1238 and 1368 A.D. Chcago. Thorndike, Lynn 1954, „Albumasar in Sadan”, Isis 45, 22–32. Timkovics Pál 1979, „A ’Pécsi Egyetemi Beszédek’ szellemi háttere”, Irodalomtörténeti Közlemények 83, 1–14. Toldy Ferencz (szerk.) 1986 [1988], Analecta monumentorum Hungariae. Sajtó alá rend. Érszegi Géza. Budapest. Török István 1896, „Az igazgató tanár jelentése”, in A kolozsvári evang. reform. Collegium Értesítője az 1895/96-ik évről. Kolozsvár, pp. 97–103. Török István 1904, „Az igazgató évzáró beszéde”, in A kolozsvári evang. reform. Collegium Értesítője az 1903/04-ik évről. Kolozsvár, pp. 124–130. Trinkaus, Charles 1985, „The Astrological Cosmos and Rhetorical Culture of Giovanni Gioviano Pontano”, Renaissance Quarterly 38, 446–472. Tromholt, Sophus 1885, „Notes”, Nature 32, 579. Turner, D.G. 2010, „The PL Calibration for Milky Way Cepheids and Its Implications for the Distance Scale”, Astrophysics and Space Science 326, 219–231. Vallés, Francisco 1592, De Iis qvae Scripta svnt Physice in Libris Sacris, sive de Sacra Philosophia. Lyon. van Berkel, Klaas 2007, „Wiskundige boeken in de Franeker bibliotheek in de zeventiende eeuw”, in De Franeker universiteitsbibliotheek in de zeventiende eeuw. Ed. Jos. M. M. Hermans, Goffe Jensma, Jacob van Sluis & Lydia Wierda. Hilversum, pp. 81–92. Van Genderen, A. M., Thé, P. S. 1984, „Characteristics and Interpretation of the Photometric Variability of Eta Carinae and Its Nebula”, Space Science Reviews 39, 317–373. Van Nouhuys, Tabitta 2005, „Copernicanism, Jansenism, and Remonstrantism in the Seventeenth-Century Netherlands”, in Heterodoxy in Early Modern Science and Religion. Ed. John Brooke & Ian Maclean. Oxford, pp. 145–168. Vargha Magda 1992, Correspondence de Ferenc Weiss astronome hongrois du XVIIIe siècle. II. Budapest.

124

Vargha Magda 2010, „Kövesligethy Radó életrajza”, kézirat. Vargha Magda, Both Előd 1987, „Astronomy in Renaissance Hungary”, Journal for the History of Astronomy 18, 279–283. Vargha Magda, Kanyó Sándor 1988, …csillagkoronák éjféli barátja. Tittel Pál élete és működése. Budapest. Vargha Magda, Patkós László 1996, St. Gellert’s Hill Observatory’s Chronicle. The Correspondence of Johann Pasquich and Paul Tittel. Budapest. Vaughan, Daniel 1858a, „On the Light of Suns, Meteors, and temporary Stars”, in Report of the Twenty-Seventh Meeting of the British Association for the Advancement of Science, Held at Dublin in August and September, 1857. Notes and Astracts. London, pp. 42–44. Vaughan, Daniel 1858b, „On the Solar Spots and the Variable Stars”, Philosophical Magazine (Series 4) 15, 359–362. Vaughan, Daniel 1879, „Planetary Rings and New Stars”, The Popular Science Monthly 14, 466– 475. Verdries, Melchior 1735, Physica sive in Naturae Scientiam Introductio. Giessen. Vízkelety András 1993, „A Domonkos rend tudományközvetítő szerepe Magyarországon a 13– 14. században”, in Régi és új peregrináció. I. kötet. Szerk. Békési Imre, Jankovics József, Kósa László, Nyerges Judit. Budapest-Szeged, pp. 473–479. Vogel, H. C. 1874, „Spectralanalytische Mittheilungen”, Astronomische Nachrichten 84, 113– 124. Vogel, H. C., Müller, G. 1883, „Spectroscopische Beobachtungen der Sterne bis einschliesslich 7.5ter Grösse in der Zone von –1° bis +20° Declination”, Publicationen des Astrophysikalischen Observatoriums zu Potsdam 3, 127–226. Vogel, H. C., Scheiner, J. 1889, „Resultate spectrographischer Beobachtungen des Sterns Algol”, Sitzungsberichte der Königlich Preussischen Akademie der Wissenschaften zu Berlin 48, 1045–1046. Volf György 1876, Érdy codex II. fele. Budapest. Vörösmarty Mihály 1831, „Tittel halálakor”, Hasznos Mulatságok, II. félesztendő, 25. sz., p. 195. Vyssotsky, A. N. 1949, „Astronomical records in the Russian Chronicles from 1000 to 1600 A.D.”, Meddelande från Lunds Astronomiska Observatorium, Ser. II, No. 126 (Historical Notes and Papers No. 22) Waczulik Margit (szerk.) 1984 [1985], A táguló világ magyarországi hírmondói: XV–XVII. század. Budapest. Weidler, Friedrich Wilhelm 1754, Institutiones Astronomiae. Wittenberg. Wesselényi Miklós [Nicolaus Vesseleny] 1640, Triplex philosophia. Pozsony. Westphal, Johann Heinrich 1817a, „Über die Perioden der veränderlichen Sterne”, Zeitschrift für Astronomie 4, 184–222. Westphal, Johann Heinrich 1817b, „Beobachtungen der veränderlichen Sterne in der Leyer, im Cepheus und im Hercules, und Folgerungen aus denselben”, Zeitschrift für Astronomie 4, 316–333. Westphal, Johann Heinrich 1818, „Beobachtungen veränderlicher Sterne”, Zeitschrift für Astronomie 6, 282–313. Wheelis, S. M. 1974, „Publish and Perish: On the Martyrdom of Philipp Nicodemus Frischlin”, Neophilologus 58, 41–51. Wiclif, Joannis 1891, De ente praedicamentali – Quaestiones XIII logicae et philosophicae. Ed. Beer, R. London. Wigand, A., Schwab, Friedrich 1912, „Über die Untersonne und den Sonnenhalo von 22° Radius, mit Messungen und photographischen Aufnahmen vom Ballon aus”, Physikalische Zeitschrift 13, 677–684.

125

William of Conches [Guilielmus Hirsaugiensis] 1531, Philosophicarvm et astronomicarvm institvtionvm. Bázel. William of Conches 1997, A Dialogue on Natural Philosophy (Dragmaticon Philosophiae). Transl. by Italo Rocca and Matthew Curr. Notre Dame. William of Conches 1999, Guillelmi de Conchis Glosae super Boetium. Ed. Lodi Nauta. Turnhout. Wittstock, Heinrich 1883, Aus Heltau. Vergangenes und Gegenwärtiges. Nagyszeben. Wurm, Johann Friedrich 1786, „Tafeln für den veränderlichen Stern η Antinous, …”, Astronomische Jahrbuch für das Jahr 1789. Berlin, pp. 172–177. Wurm, Johann Friedrich 1798, „Über die Lichtveränderung des Sterns Algol”, Allgemeine Geographische Ephemeriden 2, 210–226. Wurm, Johann Friedrich 1804, „Sichtbare Lichtveränderungen des Algol”, Astronomische Jahrbuch für das Jahr 1807. Berlin, pp. 168–170. Wurm, Johann Friedrich 1811, „Genauere Bestimmung der Lichtveränderungs-Periode des Sterns η Antinous”, Astronomische Jahrbuch für das Jahr 1814. Berlin, pp. 143–147. Wurm, Johann Friedrich 1816, „Mira, der wandelbare Stern im Wallfisch”, Zeitschrift für Astronomie 1, 229–270. Yates, Frances 2001, The Occult Philosophy in the Elizabethan Age. London. Yates, Frances 2007, The Rosicrucian Enlightenment. London. Young, C. A. 1900, A Text-Book of General Astronomy. Boston. Zach, Franz Xaver von 1823, „Étoiles rouges et étoiles changeantes”, Correspondance astronomique, géographique, hydrographique et statistique 8, 95–99. Zemplén Jolán 1959, „Pósaházi János, az első magyarországi ’Philosophia Naturalis’ (1667) szerzője”, Fizikai Szemle 9, 52–58. Zemplén Jolán 1961, A magyarországi fizika története 1711-ig. Budapest. Zemplén Jolán 1964, A magyarországi fizika története a XVIII. században. Budapest. Zemplén Jolán 1998, A felvidéki fizika története. Sajtó alá rend. Gazda István. Piliscsaba. Ziegra, Constantin 1684, Decanus Collegii Philosophici in Academia VVittenbergensi, Constantinus Ziegra / Dobela-Miscinus, Philos. et Theol Doct. Physic. P. P. Philosophiae ac Bonarum Artium Candidatis S. P. D. [h.n.] Zinner, Ernst [Ernő] 1937, „Regiomontanus Magyarországon”, Matematikai és Természettudományi Értesítő 55, 280–288. Zinner, Ernst 2002, „Regiomontanus Magyarországon”, in A csillagászat magyarországi történetéből. Szerk. Gazda István. Piliscsaba, pp. 9–14. Zöllner, J. C. F. 1861, Grundzüge einer allgemeinen Photometrie des Himmels, Berlin. Zöllner, J. C. F. 1865, Photometrische Untersuchungen: mit besonderer Rücksicht auf die physische Beschaffenheit der Himmelskörper. Lipcse. Zöllner, J. C. F. 1868, „Ueber Farbenbestimmung der Gestirne”, Astronomische Nachrchten 71, 321–332. Zsoldos Endre 1986, „Historical light curve of HR 8752”, The Observatory 106, 156–160. Zsoldos Endre 1992, „The Ógyalla Catalogues”, in The Role of Miklós Konkoly Thege in the History of Astronomy in Hungary. Eds. M. Vargha, L. Patkós & I. Tóth. Budapest, pp. 57–61. Zsoldos Endre 1994, „Three Early Variable Star Catalogues”, Journal for the History of Astronomy 25, 92–98. Zsoldos Endre 2000, „A P Cygni 400 éve”, in Meteor Csillagászati Évkönyv 2001. Szerk. Mizser Attila, Szabados László és Taracsák Gábor. Budapest, pp. 276–284 Zsoldos Endre 2001, „Friedrich Schwab: variable stars and bugs in Transylvania”, in 100 Years of Observational Astronomy and Astrophysics. Homage to Miklós Konkoly Thege (18421916). Eds. C. Sterken & J. B. Hearnshaw. Brussels, pp. 65–73.

126

Zsoldos Endre 2002, „Kövesligethy Radó, Jókai Mór és az Androméda-köd”, Aetas 17, 205–210. Zsoldos Endre 2004, „The beginnings of variable star astronomy in Hungary”, in The European Scientist: Symposium on the Era and Work of Franz Xaver von Zach (1754-1832). Ed. L. Balázs, P. Brosche, H. W. Duerbeck & E. Zsoldos. Frankfurt a/M., pp. 132–155. Zsoldos Endre 2006a, „Nagyszombat és a csillagok”, in A Csillagászati Tanszék negyed évezrede. Szerk. Petrovay Kristóf. Budapest, pp. 39–55. Zsoldos Endre 2006b, „Az asztrofizika kezdetei Magyarországon: Szathmári Ákos (1855–1927)” Természet Világa 137, 572–573. Zsoldos Endre 2010a, „Starting the Classification: New and Old Stars, and Sometimes Comets, Too”, Journal for the History of Astronomy 41, 105–116. Zsoldos Endre 2010b, „A ’Pécsi Egyetemi Beszédek’ csillagászati tartalmáról”, Magyar Könyvszemle 126, 293–311. Zsoldos Endre, Blaga, Cristina 2006, „Jacob Schnitzler Wittenbergben”, Magyar Könyvszemle 122, 16–31. Zsoldos Endre, Lévay Zsuzsa 1999, „’Novae’ over Kiskartal”, Journal for the History of Astronomy 30, 225–230. Zsoldos, E., Percy, J. R. 1991, „Photometry of yellow semiregular variables: ρ Cassiopeiae”, Astronomy and Astrophysics 246, 441–446.

127