EME 46 mondom el, nem hogy az Úrnak tömjénezzek — arra jó embernek nincs szüksége — hanem hogy a haza tudja, az Úrnak mit köszönhetünk, a' Bibliographia szeretete terjedjen 's a' kiknek régi könyveik vágynák, ne eltépjék, mint közönségesen szokás, hanem az Úrnak, 's az Úr által a hazának adják. Én mostam Pesti Útazásomat úgy írom meg hogy az Erdélyivel együtt valaha végre kiadhassam, mint Erdélyi Útazásomat. Ott akarok az Úr boltja 's az Úr érdemei felől is szóllaoi, mint Pestnek 's Budának minden nevezetességei felől szóllottam. Méltóztassék nekem megírni: 1) hol és melly nap született, 2) hol tanult, 3) mikor fogott kereskedéséhez, 4) melly útazásokat teve e' czélra, — és 5) mely kincseket hozott napfényre 's a' választ csak Pestre méltóztassék utasítani, mert már itthon nem vehetem. Az Úr nekem azt mondá, hogy a' Histoire des révolutions d' Hongrie nevű munkát VI Kötetben birja, 's az Kolozsvártt van. Nagyon lekötelezne az Úr, ha azt nekem Pestre hozná. Szükségem van rá , 's nem örömest engedném másnak. Éltesse Isten az Urat a hazának hosszú időkig 's boldogítsa minden igyekezetét. — Széphalom Julius 23d. 1828. A birtokában levő eredeti után közli Szamosi János.
A dácziai román nyelv régiségg. (Folytatás.)
Kapcsolatban ezzel legyen szabad az új latin nyelvtanok egy felettébb nagy következetlenségére vonni a figyelmet. A nyelvtani eset a dolgok ogymáshozi viszonyát a nevek bizonyos terininatiója által fejezi ki, következőleg egy nyelvnek anynyi esete van, a hány ilynemű részletes névi terminatiója. Némely nyelv azonban, és itt valamenynyi nyugoti új latin, tudvalevőleg csak az egyes ós többes számra nézvo bir a nevek ilynemű megkülönböztetett terminatiójával, sőt még evvel sem mindenkor; a mondott névközti viszony kifejezésére pedig elöljárók által segít magán. Amott tehát lesznek n y e l v t a n i , valódi, itt pedig csak e s z m é n y i , elméleti, nem valódi eseteink. Hogyha valaki mindazonáltal ezeket is eseteknek akarná elnevezni, ám teljék kedve; de akkor szükség, hogy anynyi esetet számláljon, a hány elöljárója van az illető nyelvnek. Ha például az olasz nyelvben d e l , a l , d a l nyelvtani esetet képez, miért ne képezne éppúgy c o l , n e l , s u l , f r a l , t r a l , s o t t o l stb.? Legyen azonban a többi új latin nyelvekben jelenleg bármily névhajlítás és a névelőnek bármily ereje; nem fürkészszük tovább.
EME 47 Anynyi azonban bizonyos, hogy a román articulus nem csak a dolgok közelebbi meghatározására szolgál, de sőt erre sok esetben nem is elégséges. Például a latin h o m o b o n u s - t a román szerencsésb nyelvalkatánál fogva következő három módon mind meganynyi értelmi árnyéklattal fejezi ki: o m u b u n u (jó ember), o r n u l u bun u (a jó ember), o m u l u c ' e l u b u n u , ó m u l u a c e l u b u n u (az a jó ember); tehát az utolsó esetben még egy mutató névmást csatol ráadásul a jobb meghatározás végett. A román articulusnak ellenkezőleg éppen az íő rendeltetése és hivatása, hogy a nevet mozgósítsa, a névbe életet leheljen, nevet névvel mint valami tagot taggal viszonyi eseti kapcsolatba hozzon, szóval; hajlítson. Ekképp a dácziai román nyelv névhatározója etymologiailag is valóban megfelel „articulus" nevének'1'). Ekképp a névhatározó vagy articulus, mely a román nyelvben majd mindég a nevek után függesztetik, ezeket viszonyok és körülmények szerint hajlítván, s velök ilyenkor nyelvtanilag is egygyé fűződvén, egygyé forrván, ez által a névnek valódi esetalakokat kölcsönöz, mint a görög és latin nyelvben, milyekkel azonban más új latin nyelvek mai nap többé nem birnak. De vájjon ezeknek soha sem is voltak ilyen tulajdonképpi névhajlításaik és hajlítási eseteik? E kérdésre a feleletet könynyü a fentebbi állításokból levonni. Az ó-római vagy ó-itáliai népnyelvnek ugyanis megvolt, mint a következendőkből még inkább be fog bizonyulni, a névhatározó általi vagy ehez hasonló névhajlítása; ennek mintája szerént képezte a magáét a classikai latin; ugyanebből maradt meg a dácziai román nyelvnek is jelen alakú névlejtése; ez azonban a többi új latin nyelvekben, tán korábbi művelődésük vagy más események következtében, nagy változásokon ment keresztül, sőt részint el is tűnt egészen, ugy hogy azon nyelvekben a névhatározó a hajlítási eseteket mai nap csak imitt-amott és csak nagyon hiányosan s tökéletlenül jelezi. Ezen állítások megerősítésére szabadjon hivatkoznunk azon valóságos névlejtési maradványokra, melyeket majd minden nyugoti új latin nyelv még a mi napjainkban is felmutathat. Ilyenek a francziában: l u i , l e u r , l e u r s , c e l u i ; az olaszban: l e i , l o r o , c u i , c o s t u i , c o s t o r o , c o l u i , c o l é i , c o l o r o ; a spanyolban: c u y o , c u y a , stb. Továbbá vájjon nem ugyanez következik-e azon tényállásból, hogy valamenynyi új latin nyelv, sőt még ezeknek szójárásaik is, ugyanazon egy eredetű s alakú névhatározóval birnak? Mert hisz mi világosabb annál, minthogy a román l e , l u , a , az olasz i l , l o , l a , a spanyol e l , l a , és a franczia l e , l a , édes kedves testvérek, ugyanazon egy csirának sarjadéki? *) „Articulus" a latin „arcto, arctus, artus"-tól mondatik, mely utóbbiról Festus de verbor. significat.) azt jegyzi m e g , hogy „artus dicti, qued membra membris a r c t e a t u r " ; M. Martini (Leiicon e t j m o l . ) pedig „ossium eonjuuctio ad motum comparata".
EME 48 A portugál nevelő o, d o, ao, a , d a , á senkit el ne ámítson, miután kétséget sem szenved, hogy azon névelői alakok l o , d e l o , a l o , l a , d e l a , a l a - b é l keletkeztek, az l meglágyulván s lassanként egészen eltűnvén, mint azt a franczia névelő előljárókkali öszszetevésében is, s hasonlólag a román nyelv nőnemű névhatározójában látjuk. Ebben is tudniillik a hajdani 1 a-ból mai nap csak a maradt meg; s csak a többes számban (le), a maczedoniai román szójárásban pedig e kivül még az egyes szám nemző s tulajdonító esetében, tartotta fenn magát az 1 folyékony mássalhangzó. Különben más előljárókkali öszszetételben a portugál nyelvben is feléled a névelőnek 1 betűje, p. o. p e r elöljáróval, mint: p e l o , pola, p e l o s , p elas. Mit fogunk azonban mondani a sardiniai olasz szójárás s u , s a , s o s , s a s névelőjéről, melynek, első pillanatra úgy látszik, semmi köze a latin i l l e (régiesen o l e , o l o o ) és is mutató névmásokkal , a többi újlatin nyelvek articulusának közös kútforrásával ? Csak első pillanatra lep meg ezen kis eltérés is. Mert miután Ennius költőnél az egyik mutató névmásnak vádló esete e u m , e a m , e o s , e a s helyett s u m , s a m , s o s , s a s fordu-l elő, következik, hogy az alanyeset s u , sa-nak is meg kellett valamely ó-italiai szójárásban lennie x ). Ebből van kétségen kivül öszszetéve a latin i p - s e , i p - s a , i p - s u m , valamint a hasonértelmű román i n - s u , i n - s a ; hanem önállólag s változatlanul csak a mai sárd-szójárásban tartotta ion magát mint névelő. Tehát a dácziai román articulus, valamint a nyugoteuropai latin nyelvek névelője ugyanazon egy kútfőből származik, következésképp eleve ugyan csak egy szolgálatot kellett mindenütt tennie. A kútfő pedig nem más, mint a mutató névmás, mint azon általános szócska, mely az ősember ajkairól a tárgyak mimikai mutatása kíséretében a legelsők közt hangzott el, s melyet lassanként a részletes viszonyok, névlejtés, igehajtogatás jelölésére alkalmazni tanult. S ugyancsak a mutató névmást fedezzük fel a classikai latin nyelv névhajlításának terminatióiban is. III. A n é v l e j t é s a l a t i n b a n . Róma erőteljes, rövid, szabatos nyelvéről szinte koruukig azt tartották a tudósok, hogy az mind nyelvtani alakjában, mind pedig egész lényegében a liellen nyelvtől függ. Volt is ezen nézetnek némi alapja amaz elismert ténybon, hogy a római classicusok tudvalevőleg a liellen nyelvet s irodalmat vették irodalmi működésük mintaképéül, melyet azonban nem mindg az észszerűség korlátai közt, hanem többnyire a római nyelv és műveltség nem kis hátrányára kelletén túl, mondhatni rabszolgailag utánoztak. Mindazonáltal az öszszehasonlító nyelvészet ') Lásd Emiii Fragmonta, ed. Hesselio, Amstelod. 1707., pag. 45: „At t e , non u t s u m , summám servara decot ven.;' hasonlólag: 3 4 , 51., 5G., 77. 96-dik lapokat.
EME 49 napjainkban földerítette azon valóságot, miszerint az ólatin és hellen, tekintve közös kútfejüket a sanskrita nyelvet, csak testvéri coordinált viszonyban állnak egymáshoz, és hogy a latin lényegében sokkal indiaibb mint maga az ó-görög'). Szabadjon a mondottak igazolására egy-két hajlítási példát hozni fel a sanskrita nyelvből és szójárásából a zendből, párhuzamban a latin és hellen szólejtéssel. Hasonértelmű ós gyökü neveket veszünk mind a három, vagy ha úgy tetszik, négy nyelvből*). — Egyes számban: alany és hivó eset skr. v á c , lat v o x , gör. Síi; nemző v á c á s , v o c i s , cttíc; tulajdonító v á c é , v o c e i , out; szenvedő v á c a m , v o c e m , cua; vevő v á c á s , zend v á c a t , lat. voced 3 ); többesben: alany ós szólító v á c a s , v o c o s , nemző v á c á m ; v o c u m , iraőv; tulajd. és vevő v á g b y á s , v o c i b u s , tyl- szenvedő vácas, v o c e s , helyeset v á c s ú , melyből van a görög tulajdonító; eszközeset v á g b i s . Vegyünk és hajlítsunk még egy mellékvagyis inkább igenevet, hasonlóképp egyértelműt és gyöküt valamenynyi szóban lévő nyelvben. Az ogyes szám alanya és szólítója lesz: skr. b á r a n , zend. b á r a n s , lat. f e r e n s , gör. tpépiov- nemző b á r a t a s , z. b á r a u t a s - c a , f e r e n t i s - q u e , zipo-Koc; tulajd. b á r a t é , f e r e n t i , oápov-i; tárgyeset b á r a n t a m , z. b á r e n t e m , zépo'na• vovő b á r a t a s , z. b a r e n t a t , 1. f e r e n t e d , stb. — Kitűnik tehát, hogy a régi latin éppen oly jól , sőt még jobban megtartotta a sanskrita , de kivált a zend névhajlítás alakjait , mint a hellen nyelv; például a tulajdonító és vevő eseti terminatio b y a sb u s csak a latinban lelhotő fel, mig a hellen ebbéli veszteségét a sanskritának oszközesetóvel pótolja. De hát a román nyelv régiségéről s annak articulusa és hajlításáról értekezvén, voltaképp miért hoztuk mi föl ezen távoli példákat ? — fogja kérdeni az olvasó, — s mily indokból hivatkozunk mi tárgyunk kapcsában ama őskori nyelvekre ? Főleg azért, mert a pár évvel ezelőtt elhunyt hires nyelvbuvár Bopp Ferencz éppen a felhozott nyelvek alakzatának ós természetének kutatása fonalán jutott ama nagyszerű eredményekhez, melyek nem csak átalában az egész nyelvészetre azelőtt nem sejtett fényt és világosságot árasztottak. Mondott eredmények közé tartozik névleg az is, hogy most már bizton tudjuk, miszerint a névlejtés és igehajtogatás nem egyéb , mint amott a mutató, emitt pedig a személynóvmás idővel többé-kevésbé megcsonkított ós , hogy úgy mondjuk, elvásott formáinak a névhez, illetőleg az igéhez való ragasztása. *) Dr. Eichbof Vergleicliung dcr Sprachen von Európa und Indien, aus d. franzős übors. von l)r. Kaltsclimidt, Leipzig 1840. a ) Fr. Bopp Kritische Gramm, der Sanskrita-S; r., Berlin 18Gü; 11G. és 120. 1. 3 ) A XII tábla törvényeibon, mint tudjuk, az ablativus nem egyszer (í-víl végződik, m i n t : h o n i i u e d , t o t ó d , stb.
EME 50 Mellesleg jegyezzük meg, hogy az igehajtogatás mondott alkrészei vagy is ragjai kiváló épségben maradtak fenn mainapiglan a sémi nyelvekben, úgy hogy azok mind az egyes, mind a többesszámú második és harmadik Személynél rendesen még a német is megkülönböztetik. A mi pedig jelen tótelünket a névhajlítást illeti, a latin hajlítás terminatióji oly szembeszökőleg tűntetik fel az i s , ea mutató névmásbóli eredetüket, hogy valóban csodálkozni lehet, miképp kelle a nyelvészetnek előbb oly meszsze és kavargó útat tenni az ásiai nyelvek bölcsőjén át, mikor' már rég közvetlenül bukkanhatott volna a fendicsért eredményekre és fölfedezésekre! — Vegyünk itt is egy pár példát a latin névlejtós mintáiból, és pedig némelyeket az egyes másokat a többes számban; előre bocsátva az ismeretes tényt, miszerint a régibb római Íróknál, Ennius, Naevius, Terentius ós másoknál, sok név nem egyszer alanyeseti végzet nélkül, csupán csak gyökével vagy pedig themájával fordul elő, mint: a u t u m n a l , d e b i l , f á m u l , a u d i t u , l u d u stb., a u t u m n a l e , d e b i l i s , f a m u l u s , a u d i t u s , l u d u s helyett. Egy. sz. A. mensa-ea — mensa. T. mensa-ei = mensae, mensai. St. mensa-eam = mensam. V. mensa-ea = inensá. A. sensu-is = N. sensu-eius = T. sensu-ei = St. sensu-eum = V. sensu-eo — Több. sz. A. famul-ei = N. famul-eorum == T. V. famul-eis = St. famul-eos = A. N. T. St.
virga-eae virga-earum V. virga-eis virga-eas
= = — —
sensus sensus; sensuis. sensui. sensum. sonsu, senso. famuli, famulei. fatnulorum. famulis, famuleis. famulos. virgae. virgarum. virgis, virgeis. virgas.
Nemde eléggé érdekes, hogy ne mondjuk bámulatos nyelvi j e l e n s é g ? ! . . . Reméljük, senki sem fog megütközni azon, hogy mintáinkba oly mellékformákat is, mint m e n s a i , s e n s u i s , s e n so, f a m u l e i , v i r g e i s vettünk föl, miután ilyenek tudvalevőleg nem csak a XII tábla törvényeiben előfordulnak, s nem csak a korábbi latin íróknál minden lépten nyomon találhatók, de sőt a remek latinság arany korában is nem egy római irodalmár használja azon nyelvtani alakokat. M. T. Varró például, Ciceró Ítélete szerint korában a legtudósabb római (Romanorum doctissimus), valamenynyi első és második névhajlítási ily tulajdonító i s helyett e i s - s z e l képez.
EME 51 Es ha valaki még mindég kétkednék fenntebbi állításaink valóságán, tekintse meg, kérjük, az ó-itáliai nyelvjárásokat. Ezek közül az umbriainak mutató névmását o r u r vagy e s u r és e r a vagy e s a alakjában Grotefend 1 ) az eugubini táblákból tökéletesen összeillesztette, kimutatván egyszersmind, hogy ezen ős latium; nyelv névhajlitása is nemkülönben a fennevezett mutató név más segítségével történt. Megvolt tehát az ó-latin nyelvnek is a maga articulusa a mutató névmás képében, melynek segélyével az hajdanában hajlított, és mely utoljára az eseti terminatiók alakjáig öezszetapadt, öszszeforrt a névvel. így történt az a hollen nyelvvel is; s még is mily nagy különbség e tekintetben a két classikai nyelv között! Amott a latinban, csupán csak elválhatlan eseti terminatió; emitt pedig az esefi végzetek mellett még a névelő is, melyben mind a mellett nem nehéz az ősrégi articulusnak, miután ez idővel elkopottt ós elhomályosodott, a név előtti ismétlését felösinerni. De mi okból, kérdjük, nincs meg azon ismétlés éppen úgy a latinban is? Nem hibázunk talán, ha e nyelvi tünemény legmélyebb okát a két nép és ország különböző iranyu politikai intézményeiben keressük. Mig ugyanis egyfelől Hellas számos tizenkettődrét-államainak legszólsőob zugában lakó polgár is részt vett hazája közügyeinek elintézésében, ezen állami szervezet másfelől azt is eredményezte , hogy az irodalmi hollen nyelv nem zárkózhatott el anynyira a nép-, tehát az élő s e szerint folytonos fejlődésben lévő nyelvnek befolyásától. Állott pedig ezen befolyás röviden kifejezve abban, hogy az esetvégzetek kisebb-nagyobb elhomályosultával a népnyelv azoknak kútfejét a névmást kezdte ismételni a név előtt, mrnt ezt az újlatin nyelvekben is, majd egy elöljáró hozzátevésével majd a nélkül, történni látjuk. Ellenben az aristokratikai Róma, központosítási irányánál fogva „urbs et orbis" 2 ), álladalmi intézményei által irodalmi és hivatalos nyelvét is igenis hamar és merőben elkülönítette a nép nyelvétől, s ennek némi jelentőségű befolyásától. Természetes, hogy ez által egyszersmind annak idő előtti elmerülését is okozta. (Vége
köveik.)
D r . Szilassi Sorgsly.
Régészeti új leletek. 1. Maros-Portón (Apulum) Demién János úr szíves tudósítása szerint a íolyó Márczius hó első napjaiban ismét két feliratot találtak. A hozzám beküldött kefe lenyomat abba a kellemes lehetőségbe helyez, hogy mind a kettőt közölhetem. ') Grotefend E u d i m e n t a lingvae U m b r . Focerunt p á t r i á m diversis geutibus unam : Urbern f e c e r u n t , quod prius orbis erat.
2
