A Csatornában a víz hirtelen összevissza hullámzásba kezdett, dacolva az árapály és a szél természetes erejével

Előszó Franciaország, 1917. június 7., éjjel 3.10 Meleg éjszaka volt. Nyárias. Csendes, mint az ilyen éjjelek általában. A robbanások döreje olyan hirtelen hasította ketté az eget, olyan erővel rengette meg a földet, hogy belerázkódott minden megviselt koponya, és az agyakból kihullott a legutolsó épkézláb gondolat is. A dobhártyák majd beszakadtak, szétrázta a májat, befurakodott a bőr alá, a vénákban és artériákban visszacsapott a vér, a hullám elért a csontvelő legfinomabb szövetéig. Összeszorult a szív, fogak törtek ki, visszhangot vert a szinaptikus résben. Az emberek a zaj részeivé váltak, belefulladtak, szétszaggatta és elnyelte őket. Zajból voltak. A zaj pedig belőlük. Már hozzászoktak.

Londonban Nadine Waveney a nővérpult mellett felriadt hajnal előtti tompa szunyókálásából a robbanások távoli morajára, és egy zavarodott pillanatra belévillant: Itt vannak a zeppelinek? Felnézett, arca sápadt volt, mint az olajlámpa lángja. Jean beszaladt a szomszédból. – Hallottad? – suttogta. – Igen – válaszolt Nadine tágra nyílt szemmel. – Franciaországban! – sziszegte Jean. – Valami nagy ágyú! – és eltűnt az ajtónyílásból. Nadine pedig azt gondolta, Istenem, csak Riley nehogy pont ott legyen.

Kentben Julia Locke álmában felült az ágyában, meglátta a kinyílt szekrényajtót, Ó… hogy dörög az ég…, futott át fején az összefüggéstelen gondolat, de mire Rose, hálóköntösben, benézett hozzá, már újra mély álomba merült.

A Csatornában a víz hirtelen összevissza hullámzásba kezdett, dacolva az árapály és a szél természetes erejével.

Calais-ban egy csapat hajnalig randalírozó tengerész elcsendesült, és szétszéledt.

Étaples-ban egy őrszem rándulásra riadt álmából; úgy érezte, a feje ezúttal bizonyosan leszakadt a nyakáról. – A kutyafáját – mormogta valaki –, remélem, ezek mi voltunk, nem ők. Két beomlott épülettel arrébb egy tizenhat éves kurva dermedten abbahagyta, amit épp csinált, a szíve dörömbölt. Harmincöt éves kuncsaftja lehengeredett róla, erekciója lelohadt, ahogy a vér máshová iramlott a testében.

Párizson túl egy kitelepített földműves, aki egy zsákon aludt, nem zavartatta magát. A birkák, lévén kevésbé jól informáltak, pánikba esve fel-alá rohangáltak. A pásztorokat már nem izgatta az ilyesmi.

Egy pianínó korhadozott egy mezőn; már 1914 októbere óta állt ott.

A tartalékos-lövészárokban azok, akik addig aludtak, felriadtak; azok, akik az átnedvesedett parázsüst mellett üldögéltek, felugrottak; a felriadókat és felugrókat bajtársaik káromkodva visszahúzták. – Az isten bassza meg, haver! – hallatszottak a fojtott kiáltások. Az ausztrál utászok, akik a német vonalak alá vezető alagutat ásták, és odadugták a hatszázezer fontnyi robbanóanyagot, vigyorogtak és dohányoztak. Lehetséges, hogy ez a harcmodor nem úriemberhez méltó, de mindezt ők kezdték, a rohadt, illegális gázukkal – és különben is, hatásos. Mostanra pedig csak ez érdekel bárkit is.

Elöl, az első vonalban, a szövetséges katonák meginogtak a lövészárkokban, akárcsak a talaj, és mindaddig inogtak, míg csak le nem csillapodott körülöttük a talaj. Felrebbent egy csapat seregély, ott körözött felettük fekete ködfoltként a mélykék égen. Alattuk kövér patkányok szaladtak szerteszét.

Túl a senki földjén a katonák felrepültek a levegőbe, és visszaestek, és a föld felrepült a levegőbe, és visszaesett, és betemette őket, akár halottak voltak, akár nem.

És a német tüzérség válaszolt, és az egész megduplázódott, aztán újra, hatványozott ütemben, és Berlinben a feleségek és a barátnők felültek az ágyakban, és felriadtak a nővérpultoknál.

Locke és Purefoy felkészült az eseményekre. A feszültség ott vibrált az éjszakában, a feszültség, mely előrevetítette valaminek a közeledtét… valami másnak, a szokásos mocskon túl. Tompuló éberséggel várt mindenki, úgyhogy amikor elkezdődött, az megrázó volt, de hát végül is egyfolytában megrázó volt minden. Locke a fedezék sátorlapból készült bejáratánál állt, dohányzott, és egy saját maga által költött dalt dünnyögött a denevérekről. Purefoy egy periszkópon át nézelődött a lőpadról, és Ainsworth, Couch, Ferdinand, Downland, és Downland bátyja, és Bloom, Atkins, Burdock, Taylor, Wester… és a többiek jártak az eszében. Ismételgette a neveket, az összes nevet, amelyre csak vissza tudott emlékezni, a tulajdonságaikra próbált visszaemlékezni, az arcukra és a hangjukra, a keresztnevükre, az apró szokásaikra, meg arra, hogyan haltak meg, mikor és hol. Ahogy az aknák sora hatalmasan robbant, a patkányoktól hemzsegő, deszkákból és homokzsákokból összetákolt mennyezetről kis földhalmok szóródtak a ládára, mely asztalukként szolgált. Locke a fejét fogta, könyökét a fülére szorítva. Ordított, hangosan, artikulálatlanul – aztán leeresztette a karját, és bement a fedezék belsejébe. Purefoy már az árokban járkált, vicceket eresztett meg, az emberek vállát lapogatta.

A válaszképp fellángoló zárótűzben az egyik lövedék elvitte a lövészárok hátsó mellvédjének tetejét úgy húszlábnyi hosszúságban. Purefoy, Locke és a társaik levetették magukat a lövészárok otthonosan sáros aljába, ebbe a mély, mérgező menedékbe, amelyet oly jól ismertek, és összekuporodva a mellvéd alatt, mind osztoztak a különös biztonságérzetet adó meggyőződésben, hogy a legrosszabb már megtörtént velük.

Első fejezet London, 1907, karácsony táján Egy gyönyörű napon, mikor a hó tökéletesen fehér és az ég szikrázóan kék volt, a gyerekek izgatottsága pedig a hisztériáig fokozódott, Nadine Waveney unokatestvére, Noel elhajított egy hógolyót a Kensington Parkban. A hógolyó egy kisebb fiút talált el, akit nem ismertek; keményen csattant az arcán, amitől elakadt a lélegzete, felkiáltott, és elvesztve az egyensúlyát ráesett a Round Pond félig-meddig befagyott tükrére. A fiú, akinek Riley Purefoy volt a neve, még mindig kiáltozva keresztültört a leheletvékony, fagyott rétegeken; aztán felbukkant, zihálva, latyakot és jeges vizet rázva magáról, míg csak a haja égnek nem meredt; közben harsányan nevetett. Noel, aki nagyobb volt nála, bizonytalanul bámult rá. Nadine a háttérben állva mosolygott. Tetszett neki, hogy a kisebb fiú nevet. Már látta őt a parkban korábban is. Folyton kúszott-mászott, felkapaszkodott mindenhová, összeszedegetett mindenfélét. Egyszer farkasszemet néztek egymással félúton felfelé egy vadgesztenyefa sűrű zöld lombjai közt. A fiúnak galambtoll volt a hajában, mint egy indián harcosnak. Akkor is nevetett. A jól öltözött, magas pofacsontú Jacqueline Waveney, aki tudatosan egyensúlyozott a bohémség határán, ragaszkodott hozzá, hogy Riley-t hazavigyék magukhoz megszáradni és megmelegedni. Közel laktak: épp szemben a park bejáratával, a Bayswater Roadon. – Mindenki hozzánk jön, ha beleesik a tóba – mondta a fiúnak, miközben végigrohantak a kapuhoz vezető ösvényen. – Vagy ha megázik. Mi vagyunk az első állomás a parkban bajba jutott emberek számára. – A nő mosolya meleg volt, az akcentusa idegenszerű; francia, de akkor ezt Riley még nem tudta.

A ház hatalmasnak tűnt a számára, habár a családnak elég kicsi volt. Egy hallon át vezették be a nappaliba; „szaloón”, mondta Jacqueline. Riley megbámulta a magas mennyezetet, a krémszínű falburkolatot, a bársonyhuzatú kanapékat, a lobogó tüzű kandallót, körülötte a fényes pávakék csempékkel. Bent Mrs. Waveney bebugyolálta egy törülközőbe, a ruháit pedig elvitték, és ráaggatták a kazánra száradni. Forró csokoládét adtak neki inni, és száraz ruhákat, melyek túl nagyok voltak rá. Az emberek körbevették, és látták rajta, hogy csak egy egészen köznapi kisfiú; de úgy tűnt, ez senkit nem zavar. Noel borzasztóan sajnálta a történteket, ahogy ezt udvariasan hangsúlyozta. Mrs. Waveney azt gondolta: Nézze meg az ember, szegény gyerek. Talán odaadhatnánk neki ezeket a ruhákat. Bekukkantott a férje is, Robert, az ismert zenekari karmester. – Helló, mindenki – mondta, vagy valami ilyesmit. – Elárulnátok, mi történt? – Riley tudta, ki ő. Gyakran látta, ahogy keresztülvág a parkon, át az Albert Hallba. Látta a fényképét az Illustrated Newsban. Nadine mézsárga szemével oldalról leste, akár egy rakoncátlan tündér, és mosolygott. Riley szemügyre vette a híres apukát, a barátságos családot, a bájos cselédet, a festményeket a falon, a hatalmas zongorát, a könyveket a polcokon, a mosolygó lányt. A ház cseppet sem hasonlított az ő házukra – habár az ő házuk nagyon otthonos volt, és ott voltak a szülei meg a kishúgai, akiket szeretett, de nem sokat törődött velük, kivéve az apjával, aki felhúzható szöcskét adott neki karácsonyra, és még mindig fel tudta őt dobni a levegőbe. Tűzoltó volt, és azt mondogatta neki: – Ne akarj tűzoltó lenni, Riley; jó állás, de te jobbra vagy hivatott. Riley nem félt, és nem érezte zavarban magát. Nem érezte úgy, hogy rossz helyre tévedt volna. Megkóstolta az édes, forró csokoládét, bátran körülnézett, és tudta, hogy ez az a jobb, amiről az apja beszélt. A ruhái nem száradtak meg, és Jacqueline, aki úgy gondolta, aranyos a csillogó szemével meg a göndör hajával, azt javasolta, hogy másnap jöjjön értük. Odaadó anyja, Bethan, egy walesi származású, erős elvekkel rendelkező asszony, sütött egy halom gyümölcslepényt, hogy a fia átvigye köszönetképp; csak az edényt ne felejtse el visszahozni. – Nem tudom, mi szükség van erre – szólt közbe John, az apja, akinek az atlétatrikója a konyhaszékre volt dobva, nadrágtartója széles vállán lógott, úgy olvasta az újságot. – Az ő fiuk lökte Riley-t a tóba.

– Udvariasságból – mondta Bethan. – A hátsó ajtón menj be, rendben, Riley, drágám? És vigyázz velük! – kiáltott még utána. A középosztály mindig akar valamit a dolgozóktól. Nem mintha nem lenne meg úgyis mindenük. De nem vágyom ilyen ismeretségre. Fennhéjázok. Bethanról mindenki tudta, hogy szereti hangosan kinevetni az utcán a felsőbb osztályok feltűnősködő öltözködési szokásait. Élesen, félelemmel telve figyelte, ahogy egyetlen fia átmegy az úttesten, hogy látogatást tegyen a másik világban. Nem szippantja be ez az egész, ugye? Nem támadnak majd mindenféle ötletei, nem fordul ellenünk? Ezt nem akarhatjuk – ő sem akarhatja. Jól neveltük… Azon kapta magát, hogy áldást mormol magában, miközben figyeli a fiát, amint befordul a sarkon. John a szemét forgatta. Bethan makacs és túlérzékeny volt a középosztállyal kapcsolatban. Rettegett tőlük, sóvárgott arra, amit birtokoltak, miközben ezt leplezni próbálta, dühös volt rájuk emiatt, és mindennek a tetejébe ott volt a dolgozó nő dühös, emelt fővel viselt gőgje, akinek, köszöni szépen, semmi szüksége sincs ilyesmire.

*

Riley nem hitte, hogy lenne hátsó ajtó, hacsak nem a mellékutcára nyíló. A bejárati ajtóhoz ment. Egyszerre érkezett egy másik látogatóval, egy öregebb, szakállas férfival, aki vonzó terpentinszagot árasztott, és fekete, a kortól kifényesedett és elvékonyodott bársonyzakót viselt. Riley egy pillanatra habozva hátrahőkölt, ahogy anyja jutott az eszébe, de aztán a férfi megszólította: – Üdv, fiatalember! –, és együtt mentek be. Riley, akit úgy tájékoztattak, hogy a flancos népek zárkózottak, meglepődött. – Szia, Riley! – kiáltott oda neki Mrs. Waveney. – Ezt nekünk hoztad? Hmmm… nagyon kedves tőled. Noel, kedvesem, itt van Riley! Csengess Barnesnak, kérlek, és kérj tőle egy kis teát!

Riley hamar rájött a megoldásra. Azért van az egész, mert nem csak flancosak, egyben művészek is. A vasárnapi sétákon a Kensington Parkban Bethan örömét lelte benne, hogy megmutogatta neki a flancos emberek különböző típusait, és azt, hogy milyen nevetségesek. Johnno, a Szarka is valami hasonlót csinált, amikor mérlegelte, kinek a tárcáját érdemes elemelni a Paddington pályaudvaron. Riley felmérte az öregember bársonyzakóját, a csodaszép asszony sötétvörös fürtjeit, azt, ahogy őt, az egyszerű proli kisfiút beengedték gyönyörű, kényelmes házukba, a festmények, furcsa tárgyak közé… egy görbe, fényes tőr függött a falon, kicsi elefántcsont elefántok masíroztak egy üvegajtós szekrényben. Kétségkívül művészi. Bethan fitymálóan mosolyogna, mert az apja nem engedte énekelni kislány korában, Johnno pedig békén hagyná őket, mert az ilyenféléknél sosincs elég pénz. – Csúcs a sebed! – mondta Noel irigykedve, és megbökte Riley pofacsontját. A csöndes lány újból rámosolygott, és Riley visszamosolygott. Éppen egy fenyőt díszítettek fel szalagokkal és fénylő narancsszínű gyümölcsökkel meg üveggömbökkel. Riley látott már ilyesfélét a Selfridges pompázatos kirakatában, a pompa új palotájáéban, ahonnan két nappal ezelőtt elkergették. Ez itt nem volt olyan nagy, de a színei csak úgy szikráztak. – Gyere, segíts nekünk – szólt Mrs. Waveney. – Fel tudod kötözni ezeket a kis ujjaiddal? – Odanyújtott neki egy átlátszó üveggömböt, ragyogót, mint a napsütés, tisztát, mint egy buborék. – Hová tehetem? – kérdezte ő. – Ahová csak akarod, drágám – mondta az asszony. A fiú rábámult a fára. Üveggömbök lógtak a sötétzöld fenyőágak között, hintáztak, csillogón. Rózsaszínek, mint egy rózsaszirom a mélyen fekvő kertből az Orangery mellett, halványzöldek, mint a citromfa levelei tavasszal, kékek, mint a vadkacsa szárnyának villanása a Round Pondnál. Túl sok volt a fa tetejére zsúfolva. Riley ellenőrizte, mennyi van még a dobozokban. Rengeteg volt, elég, hogy elborítsa az egész fát. Óvatosan rákötözte a gömböt tartó aranyszínű szalagot egy hajtásra az egyik középtájon lévő ágon, egészen közel a fa törzséhez. Ott visszatükrözi majd a fényt, és ellensúlyozza a színpompás kavarodást. Habozás nélkül kioldott néhányat a színesekből is, és lejjebb rendezgette őket. Az öregember mosolyogva nézte Riley-t, tetszett neki az óvatosság, ahogy dolgozik, alaposan megfigyelte a kisfiú lapos, széles arcát, kócos, göndör haját, sötét szemét, viharvert kinézetét.

Teát ittak, megették a gyümölcslepényt. Jacqueline-t mulattatta, ahogy Riley falt. Sok fiú kényszert érzett volna, hogy visszafogja magát, tekintve a körülményeket. Amikor elérkezett az ideje, hogy Riley elmenjen, Robert Waveney udvariasan így szólt hozzá: – Nos, Riley, Sir Alfrednak tetszik az arcod. Szeretné megfesteni egy képén, egy kecskelábú faunon. Mit szólsz? Tudsz elég sokáig mozdulatlanul ülni, hogy lefesthessen? Bizonyára ad majd neked egy shillinget. Riley tudta, hogy a lehetőségek ajtaja tárul fel előtte. Látta maga előtt a Jobbat a távolban felfényleni, akár a mennyország liliomait. – Hát persze hogy tudok, Mr. Waveney – válaszolta.

Második fejezet London, 1907-14 Riley, a Waveney család és Sir Alfred Londonnak egy olyan részében lakott, amely utcáról utcára más képet mutatva, nem igazán tudta eldönteni, mit is akar. Riley otthona egy kicsiny, elég lehangoló ház volt fenn, a csatornánál, egy munkásember háza a többi sorház között, az udvaron lévő árnyékszékkel. Kétpercnyire volt a Paddington pályaudvar, ahol áthaladt az egész birodalom; Johnno zsebtolvajlási célból végzett itt megfigyeléseket, Riley pedig puszta emberi kíváncsiságból. (Riley nem emelt el tárcákat. Megígérte az anyukájának.) Öt percre innen volt a Kensington Park, ahol a fák magasak, a fű pedig selymes volt, fehér alsószoknyás gyerekek rohangáltak a karikáik után, és egyenruhás nörszök szaladtak utánuk. Ha Riley Johnnóval ment oda, a parkőr mindkettőjüket kikergette. Ha egyedül ment, és ügyes volt, egész nap ott játszhatott, nézte a kacsákat, fára mászott, belegázolt a Serpentine-be és megmártózott benne, megleste a kertészeket, kívülről megtanulta az összes szobrot, bújócskázott.

Gyönyörű házak sora állt a park északi oldala mentén; György korabeli villák, széles előkertjeikben magnóliákkal; magas, fehér, stukkódíszítéses paloták, és őrült tündérmeséket idéző, hat emelet magas apartmanházak indás korlátú balkonokkal és a legmeghökkentőbb szögekben előtörő túl díszített franciaablakokkal. A Waveney-ház volt az első, melyben Riley járt. Sir Alfredé az Orme Square-en a második. Waveney-éknél a kényelem bűvölte el; Sir Alfrednál először Messalina, az óriási dán dog, aki olyan hatalmas volt, hogy akár egy kordét is elhúzhatott volna, az ébenfekete selymes pofájával és remegő lábaival; másodszor pedig a festékek: a színek, a szagok, és az egész olajosan fénylő nagyszerűség. Aztán ott voltak maguk a képek: hősnők és kolduslánykák; lovagok csillogó ezüstszürke páncélban; virágok kígyózó tekervényei és hurkokba font hajfürtök; víz alatt lebegő smaragdzöld hínárok; áttetsző drapériák, melyeken keresztülsejlett a viaszfehéren fénylő hús; vagy egy pillanatra a végtelen ég… minden festve volt, és úgy tűnt, mintha a fény egyenesen a vászon mélyéről jönne. Úgy nézett ki, mint az igazi világ, annyira valóságosan, csak sokkal, sokkal szebben. Riley számára valamifajta csodának tűnt, hogy ilyen dolgokat lehet létrehozni ólomtubusokból kinyomott színes, olajos pasztákkal. És ott volt még az összeszorított ajkú és áldott jó szívű Mrs. Briggs, aki kekszet és forró teát adott neki. Riley pontosan tudta, hogy ez nem az ő világa. Felismerte, hogy ha nem cselekszik azonnal, éppoly gyorsan elillanhat az egész, mint ahogy belecsöppent. Ha valaki figyelmesebben tanulmányozta volna Sir Alfred Menádok a Bacchanálián című híres képén a Bacchus balján álldogáló fiatal faun szőlőlevelekkel koszorúzott arcának kifejezését, feltűnhetett volna neki a kétségbeesett vágyakozás, az örömteli gyönyörűség és a fondorlatos elszántság rosszul leplezett keveréke. – Mit fest ezután, uram? – kérdezte a fiú ragyogva, kissé álnokul. – A Kerekasztal Lovagjainak gyermekkorát – válaszolta magában mulatva Sir Alfred. – Valamelyikük esetleg hasonlít rám kicsit? – kérdezte Riley nemes arckifejezést öltve, és a fény felé fordult. Majdhogynem sírt örömében, amikor Sir Alfred kijelentette, hogy az arca megfelel Sir Gawaine-nek, aki épp keresztülküzdi magát egy tüskés bokron (mely későbbi ellenfelét, a Zöld Lovagot szimbolizálja); így aztán újabb pár hétig szükség lesz a jelenlétére.

Riley megpróbálta kieszelni, hogy tehetné hasznossá magát Sir Alfred, számos tanítványa és Mrs. Briggs számára. Sok dolga akadt: elszaladt ideoda, rendet rakott, hozott ezt-azt, másolt, élezett, sorba rakott, felmászott a felső polcokhoz, melyeket sem Sir Alfred, sem Mrs. Briggs nem ért el. Mindennap, akár modellt ült, akár nem, felbukkant iskola után, „hátha Sir Alfrednak szüksége van valamire, Mrs. Briggs” – és az öregembernek mindig szüksége volt valakire, aki elszalad a művészellátóba, valakire, aki elviszi Messalinát futkosni, ugrálni meg játszani a parkba, valakire, aki kitakarít a műteremben anélkül, hogy valójában bármit is elmozdítana a helyéről, mint ahogy Mrs. Briggs szokta, valakire, aki modellt áll, ha egy fiatal vállat vagy lábat akar megfesteni, valakire, aki nem bánja, ha utasítgatják, aki szereti, ha egy öregember, akinek sok-sok elmesélni való története van, beszél hozzá; aki fiatal és erős, és örömmel tanulja meg, hogy kell előkészíteni egy vásznat, és a művésznövendékek hiúságának nyoma sincs benne. Néhány hasonló hónap után Mrs. Briggs, aki szerette, ha minden szép rendben van, rámutatott, hogy a fiú helyzete szabályozatlan, és fizetséget érdemelne a munkájáért. Miután egy betörő ellopta Sir Alfred elhunyt édesanyjának ékszereit, úgy határoztak, hogy a fiú hozzájuk költözhetne, növelve a ház biztonságát. (Riley érzékelte az iróniát.) Mrs. Briggs meghívta teázni a konyhába Bethant és Johnt, mivel végül is nem egy szolgát fogadtak fel. Riley, aki csak félig-meddig érezte, hogy ez nem helyénvaló, felrángatta szüleit az emeletre, hogy megismerkedjenek Sir Alfreddal, és megnézhessék a műtermét és a festményeit. John úgy gondolta, a képek gyönyörűek, Sir Alfred pedig rendkívül udvarias, és óvatosan megjegyezte: – Hát, amíg az iskolába is jár… – Természetesen, Mr. Purefoy. Értelmes fiú – mondta Sir Alfred. Bethan szótlan volt, és aznap éjjel sírt, mert tudta, hogy vereséget szenvedett.

Riley kezdettől fogva leírt minden ismeretlen szót, amit hallott. Vasárnaponként, amikor hazavitte a keresetét, megkérdezte a szüleit, mit jelentenek ezek az új szavak. Ha ők nem tudták, megkérdezte Miss Crageet az iskolában. Ha ő sem tudta, a fiú Sir Alfred Encyclopedia Britannicájának valamelyik hatalmas, bibliapapíros kötetéhez fordult. Vagy megkérdezte Mrs. Briggst. Vagy Nadine-t, aki minden szombaton jött rajzórára. Vagy megkérdezhette Nadine anyját és apját, amikor a lány meghívta magukhoz – mint például aznap, amikor elrángatta, hogy a parkban megnézzék Pán Péter új szobrát, mely egy reggelre hirtelen csak úgy megjelent a Serpentine-t körülvevő csalitosban; csillogott a bronz a sűrű levelek között. Utána elmentek a lányhoz, és maga Sir James Barrie volt ott, teát iszogatva és a szobor keltette titkos, nagy meglepetésen nevetgélve, és olyan komiszul vihogott, Riley pedig olyan ügyesen utánozta, hogy Sir James azt mondta neki, bárcsak ismerte volna korábban, és akkor róla formálta volna az egyik Elveszett Fiút, amire Riley egy pillanatra a hűtlenség nyilallását érezte Sir Alfreddal és a Festészettel szemben, Sir James és az Irodalom kedvéért. De mindenekelőtt megkérdezhette Sir Alfredot. – Gyere csak, te kis szivacs – mondta neki az öregember. – Csak egy fiút akartam, aki megtisztogatja az ecseteimet, és tessék, itt van a kezem között egy miniatűr Roger Fry. – Ki az a Roger Fry, uram? – Tölts nekem egy whiskyt, és elmondom.

*

– Hát, egészen kikupálódott, nem? – kérdezte Mrs. Briggs Mrs. Purefoytól, aki egy nap megjelent a házban, hogy a fiút, aki nagyon gyorsan nőtt, elvigye inget vásárolni. Mrs. Briggs éppen két hónapja vett neki új inget, de nem akart vitatkozni.

Bethan örült neki, hogy Riley nem lóg többet azokkal a fiúkkal a pályaudvaron; de nem érezte magát boldognak. Nem az zavarta, hogy egy szabad, dolgozó ember fia – bizonyos értelemben – szolgának állt, hiszen egyáltalán nem volt szolga. Ha szolga lett volna, hogy lenne lehetséges, hogy naponta iskolába járjon, vagy az olyasmik, mint a múltkori is, amikor a Waveney lánnyal együtt mentek a Portobellóra, vitték magukkal azt a hatalmas fekete kutyát, mintha csak az övék lenne, megbámulták a mutatványosokat, és megosztoztak egy zacskó mentolos cukorkán? És az sem zavarta, hogy a fia a saját köreiben szokásosnál magasabb műveltséget szerez, mivel tudta, hogy a műveltség sokat jelent Johnnak, habár ő személy szerint nem látta értelmét, hiszen a fiú eddig semmilyen szakmát nem tanult, ugyebár. Még az sem zavarta, hogy keveset látja – ki várhatná el, hogy sokat találkozzon a tizennégy éves nagyfiával, aki iskolába jár, és dolgozik? Örülhet neki, ha néhanapján megetetheti és ráveheti a tisztálkodásra. Sok asszony évszámra nem látja a dolgozó fiát. Az zavarta, hogy a fia máshogy kezdett beszélni. Próbálta elrejteni előle, amikor hazalátogatott, de ő érezte. Eltanulta a szabályszerű beszédet. Lehet, hogy azok nem szándékosan művelték, de átalakították; egyszerű kisfiúból egy – nos, még nem lehetett tudni, mivé.

*

Robert Waveney és Sir Alfred épp a Queen’s Hallba tartott, hogy meghallgassák a tüneményes oroszt, Rahmanyinovot, aki Mengelberg vezényletével a saját új zongoraversenyét fogja játszani. Kiderült, hogy Riley is velük tart. – Jobban fogja értékelni, mint én – vallotta meg őszintén Sir Alfred. – Tényleg, Robert, mi a véleménye? Év végén mindannyiukat kiebrudalják az iskolából – mihez kezdhetnénk vele? Újabb iskolára gondoltam. – Annyi bizonyos, hogy Etonba nem mehet – mondta Waveney. – Ahhoz nem elegendő a tudása, nemde? – Nos hát, önző okoknál fogva sem szeretném elküldeni. És az ember nem akarhat bátorítani semmiféle… illúziót, vagy az igazságtalanság érzetét kelteni. Pénzügyi dolgokkal, meg ilyesfélékkel kapcsolatban. Megbántani valakit. Azt gondoltam, hogy talán a Marylebone gimnázium…

Waveney egyetértett vele, hogy ez valóban sokkal helyénvalóbb volna, és amúgy is ismeri az iskolaszék egy tagját. Riley, akinek az apja megmondta: „Szerencsésnek mondhatod magad, ha akár egyetlen lehetőséged adódik egész életedben, és amikor ez bekövetkezik, azt tanácsolom, ismerd fel, ragadd nyakon és ne ereszd el”, csak úgy repesett az örömtől. Ez az iskola, ahová mindenki vágyott, hatalmas élmény volt a számára; a tanárok fenséges tudásuk egész tárházát tárták elé, és amikor a többi kölyök kigúnyolta valamiért, megverte őket. Minden úgy volt, ahogy lennie kellett; félelem nélkül haladt az útján. Nehéz volt mindennap elsietni szüleinek utcája mellett anélkül, hogy lett volna ideje beköszönni, de oly sok tennivalója volt; megszállottan tanult, és végezte a kötelességeit, nehogy csalódást okozzon Sir Alfrednak. Ezenkívül mindig látni szerette volna, mit festett aznap mentora, és nem hagyott volna ki egyetlen látogatót sem – előkelő férfiakat, unott fiatal tanítványokat, ilyen-olyan lovagokat, Nadine-t –, sem egyetlen érdekes kiruccanást, amikor cipelhette Sir Alfred vázlatfelszerelését, és meghallgathatta az öregember mondanivalóját az ókori Egyiptomról. Sebastiano dél Piombóról vagy bármi egyébről, ami szóba jött. És időre volt szüksége, hogy rajzolhasson, mert úgy tűnt, igazán nem ügyetlen… nem kiváló, de nem is ügyetlen… Szokások alakultak ki, és minden természetesnek tűnt. Az idő telt, és mindez természetes volt. Még a fájdalmas anyai veszteség érzése is csillapodott néhány év múltán, mely Bethanba olykor-olykor belenyilallt. Szerencsések voltak. Jó helyen tudni egy fiút olyan volt, mint férjhez adni egy lányt; ezek a jó szülő elsődleges kötelességei. És Riley-nak szemlátomást jó helye akadt, boldognak tűnt. Riley gyerekkorának utolsó évei minden szempontból hosszúak, virágzók és aranylók voltak; áldást, nem pedig meghasonlást jelentett számára a kettős élet; képes volt uralni. A hétköznapok Sir Alfredhoz és az iskolához tartoztak, a vasárnapok pedig a családjához, ahol kedvére evett, hagyta, hogy a kishúgai mindenfelől felkapaszkodjanak rá, mérleghintának használják és rávegyék, hogy feldobálja őket a levegőbe. Végül is rengeteg báty és nővér él távol a családjától, és amikor visszatérnek a régi kis házba, ahol születtek, egy kicsit túl nagynak tűnnek a falak között. Ettől csak jobban tündökölnek.

*

Egy enyhe tavaszi szombaton, kora reggel, hét évvel azután, hogy először járt az Orme Square-en, Riley, aki immár tizennyolc éves volt, felkapta a hosszú, ormótlan rudat, melyet Sir Alfred már képtelen volt kezelni, és minden reteszt kinyitott a műterem összes magas ablakán és tetővilágítóján. Gyönyörűségesen lágy levegő áramlott be a parkból és a térről, tiszta, virágillatú, cseresznye és akác vibrált benne. Riley elmélázott: Hogyan lehetne megfesteni mindezt? Ki tudná megfesteni ezt a tiszta könnyűséget? Még a lovak patájának dobogása is könnyedebbnek hangzott a Bayswater Roadról. Micsoda nap! Nadine, szokásához híven, kilenc tájban érkezett a rajzórájára, habár az nem kezdődött el tíz előtt, és Sir Alfred szokás szerint még a kávéja mellett üldögélt, az újsággal társalogva. Úgyhogy, szokás szerint, Nadine felkuporodott a műteremben az öreg munkapadra, sötétkék kötényében lóbálta a lábát, és figyelte, amint Riley sorba rendezgeti az ecseteket, ellenőrzi a festőszereket, listát ír. Amikor végzett, a lányt kezdte rajzolni, kemény ceruzával, csak egy gyors vázlatot. A fiú nem gondolta, hogy túl jól sikerült. A lány sokkal ügyesebben rajzolt arcképet. Egy csokor jácint volt mellette egy üvegkancsóban a sötét fán, szintén kék, kék, mint a Madonnák köpenye Sir Alfred reneszánsz festményekkel teli albumaiban. Riley szerette volna lefesteni a virágokat és a lányt. Lenyűgözte a szín változékonysága, az olajfesték alkalmazkodóképessége. Sóvárgott valami ürügyre, hogy órákig bámulhassa a lányt. – A biciklimmel jöttem ma – szólalt meg Nadine incselkedve. – Mehetek vele egy kört? Korábban fél szívvel próbálta győzködni a lányt, hogy menjen vele úszni a Serpentine-be, de az ellenállt. Többé már nem járt úszni vele. A gondolat szöget ütött a fejébe. Talán a bicikli kipróbálásával rávehetné, hogy legalább a parkba menjen le vele. – Ez egy lánybicikli – mondta Nadine. – Az összes bicikli fiúbicikli – válaszolta ő. A lány dühödten nézett rá. Már réges-rég meggyőzte a fiút a szüfrazsettek igazáról, de az még mindig szívesen gyötörte. – Ez túl közel áll az igazsághoz ahhoz, hogy vicces legyen – mondta. – Ha idősebb leszek, lesz egy motorbiciklim. Külföldre megyek vele, mindenfelé a nagyvilágba, lerajzolok és lefestek mindent, amit látok, és portrékkal keresem meg a pénzt az útra. Senki nem állíthat meg. – Nem is mernének – válaszolta Riley. Miért mondok egyfolytában hülyeségeket? Hitványságokat? – Úgy érted, te nem mernél… – mondta a lány; de szeretettel mondta.

– Bármit mernék, ha rólad van szó – válaszolt a fiú szemtelenül. – Ó, erre nem lesz szükség. Miután már mindenfelé jártam a világban a motorbiciklimmel, szeretnék visszajönni, híres művésszé válni, lesz egy aranyos házam, és gyerekeim. Hozok magamnak egy kengurut háziállatnak. Megoszthatod majd velem. – A kengurut? Vagy a házat? – hirtelen felrémlett előtte egy felnőtt élet képe: két állvány egymással szemben egy napsütötte műteremben. – Mindent – válaszolta a lány. – Még a motorbiciklimet is használhatod majd, feltéve, ha nem akarod elhitetni mindenkivel, hogy a tiéd. A lány olyan könnyedén mondta mindezt, hogy Riley biztos volt benne, nem tudja, miket beszél. Ő persze hagyta, hogy a vázolt kép elkápráztassa, és így ne kelljen észrevennie a lehetetlenségét. A lány jövője amúgy előre látható és bizonyos volt: házasság. Az övé sokkal… nyitottabb, ami lehetővé tette számára, hogy lehetetlenségeket gondoljon. Ne kedveld meg túlságosan azt a lányt, Riley. Ők nem olyanok, mint mi. Az anyja hangja. Változtass témát. Arról kezdtek beszélgetni, ki lenne képes megfesteni egy ilyen reggelt. – Samuel Palmer – javasolta Riley. A lány azon a véleményen volt, hogy Palmer inkább a június, nehezebb és bujább. A fiú élvezettel hallgatta, amint a lány kiejti a szót: buja. – Nos, ott van persze Botticelli – mondta Nadine. – Talán vannak olyan tavaszok Olaszországban, de az nem az angol tavasz. Aztán a lány felkiáltott: – Tudom már! Van Gogh. Mint a mandulavirágos képe. Elővették a reprodukciókat tartalmazó hatalmas mappát, melyet – legalábbis Riley néha úgy érezte – Sir Alfred kizárólag azért tartott, hogy legyen min gúnyolódnia, vagy esetleg mert félelemmel töltötte el, hogy ennyire más megközelítés is lehetséges. Kitették a képet az ablak alatti hosszú, rusztikus, kecskelábú asztalra, és egymás mellett állva elmélyülten nézték: a mohát és a napfény játékát az ágakon, mögötte a végtelen kék eget, a kedves, világító kicsi virágokat, melyek össze-vissza hajladoztak, az apró piros bimbókat, és az egyetlen letört ágat, melynek éles maradványa pengeként meredt az égnek, akár egy tüske az édenkertben.

– Kíváncsi vagyok, hol lehet most – szólalt meg Nadine. – Az eredeti festmény. – Látták egy kiállításon a Grafton Galleryben, ahová Sir Alfred elvitte őket. Nadine és Riley tökéletesnek, csodálatosnak, a természetet idézően gyönyörűnek, valahogyan igaznak érezte a képeket, úgyhogy nem értették, miért nevetnek az emberek, miért fejezik ki ellenérzésüket vagy hagyják ott a kiállítást. – Amszterdamban – válaszolta Riley, aki gyakran elővette ezt a reprodukciót, és már elolvasta a lap hátulján levő szöveget. – Menjünk, és nézzük meg – szólt a lány. A karja a fiúéhoz szorult a reggeli napfényben, az ablak alatt; az olajfesték, a terpentin, a jácint szaga, és a hangja: „Menjünk, és nézzük meg.” – A motorbicikliden? – nevetett a fiú. – Igen! Vagy valahogy máshogy, de igaziból. Gyerünk, csináljunk valamit, Riley. Kicsit kezdek megőrülni, tudod. Hamarosan felnőttek leszünk. CSINÁLJUNK valamit. Mint amikor elvittél, hogy nézzük meg a Kígyótestű Nőt a Portobello Marketen, és azok az emberek énekeltek. – Csak tizenöt évesek voltak, amikor ez az eset történt, és rettenetes zűrbe keveredtek miatta. – Menjünk el Brightonba és evezzünk, együnk rákot, és nézzük meg a Paviliont! Menjünk el Amszterdamba… – Szökjünk meg együtt Párizsba, és iratkozzunk be egy festőiskolába – mondta a fiú. – Raboljunk bankot, éljünk, mint a királyok, járjunk Rodin nyílt hétvégéire a műtermébe, viseljünk cigánygúnyát, és együnk fügét. – Hagyd abba – vágott közbe Nadine. – Igazán csinálhatnánk valamit… A lépcső felől hallatszódó lépések beléjük fojtották a szót. Sir Alfred egyik tanítványa, Terence érkezett meg, hogy folytassa a munkát a Kensington-palotát ábrázoló nagy olajképén. Riley erős késztetést érzett, hogy lelökdösse a lépcsőn. Ehelyett gyönyörteljesen cinkos pillantást váltott Nadine-nal, amitől megmelegedett a vére, szívébe pedig könnyed bátorság költözött.

Figyelte, amint Terence képe előbukkan a védőlepel alól. Hogy miért fárasztotta magát Terence ilyesmivel, azt egyáltalán nem értette. A kép akár az 1860-as években is készülhetett volna. Ráadásul keleti irányból festette, a Round Pond felől nézve nyugat felé, a palota mögött lenyugvó nappal, úgyhogy a téma, amiről a kép a címét kapta, Viktória királynő a víz felett, vagyis a palota előtti szobor egészen rossz volt, mivel a valóságban árnyékban kellett volna lennie. Tulajdonképpen mindennek árnyékosnak kellett volna lennie, mert a fényeket teljesen elhibázta… Reggeli fényben kellett volna festenie, csakhogy lusta volt ahhoz, hogy korán felkeljen. Sir Alfred túl elnéző vele, gondolta Riley. De végül is Sir Alfred túl elnéző velem is, úgyhogy… Ugyan, menj már el, Terence. Most csakis erre vágyott. Ez volt élete vágya. Hogy egyedül maradhasson Nadine-nal. Ahogy így kimondta, megborzongott. Miért is lenne lehetetlen? Biztos, hogy ebben a hatalmas, új huszadik században találhat valami módot, hogy lehetséges legyen. Végül is az anyja lehetetlennek hitte, hogy ő egyáltalán ismerhessen egy olyan lányt, mint Nadine… A dolgok megváltoznak. És az ember tehet róla, hogy változzanak. És a Waveney-k nem olyanok, mint más felső osztálybeli család. Félig franciák, világlátottak, nyitott gondolkodásúak. Hangos vendégségeket rendeznek, társasjátékokat játszanak, megölelik egymást, Mrs. Waveney pedig nem mindig kel föl reggelente. Mr. Waveney azt mondta neki, hogy a pezsgőspoharakat Josephine császárné melléről mintázták. Egyszer felbukkant egy orosz, sőt járt náluk egy német is, akinek anarchista nézetei voltak. Riley ennek a kifejezésnek is utánanézett. – Mondanék valamit, Purefoy – szólalt meg Terence, a vásznával ügyetlenkedve. Magas, nyúlánk fiatalember volt kukoricaszín hajjal, és gyakran kiejtette a kezéből a dolgokat. – Nem ülnél esetleg modellt nekem néhányszor a jövő héten? Feltéve, hogy Sir Alfred nélkülözni tud… Fizetnék érte… nem lenne… – Nem lenne micsoda? – kérdezte Riley magában mulatva. Terence Nadine felé pislogott. – Semmi, amit esetleg nem szeretnél – mondta tapintatosan. – Hat pennyt fizetek egy ülésre. – Milyen nagyvonalú – vihogott Nadine, amikor Terence kiment, hogy megnézze, nem kaphatna-e egy csésze teát Mrs. Briggstől. – Miért akar pont engem lerajzolni? – töprengett Riley.

– Mert jóképű vagy – válaszolta Nadine. Az ablak alatti asztalon ült, elnézett, lábát maga alá húzta, sápadtan és komolyan mélyedt a rajzfüzetébe, fekete haja összekócolódott. A fiú meglepődött. – Én? – A lány felé fordult, hirtelen egy kicsit méregbe jött. – Te viszont gyönyörű vagy – mondta, és már miközben megszólalt, hihetetlennek tűnt, hogy megtette. Nadine megfordult, hogy ránézzen. És megdermedt, és Riley is megdermedt, miközben a vére forrón áramlott a bőre alatt, és borzasztóan vágyott rá, hogy megcsókolja a lányt. Nadine leugrott az asztalról, és a szemébe nézett. Riley azt gondolta, nem fogja megcsókolni. Nem szabad megcsókolnia. Kinyújtotta a kezét, és nagyon finoman a lány csípőjére tette, a hajlatra. Ez kevésbé tűnt rossznak, mint egy csók; és majdnem olyan jó volt. A keze elnyugodott ott; erősen, fehéren, festékfoltosan. Nadine érezte a súlyát, érezte, mennyire odaillik, érezte a lehetőségeket. A kéz elpihent. Ott álltak egy leírhatatlanul tökéletes pillanatig. De, Istenem, az a kéz többre vágyott; hogy elvándorolhasson a csípőjén hátra, hogy megszoríthassa a derekát, és magához húzhassa; a másik keze pedig arra vágyott, hogy belemerülhessen a sűrű hajába, megfogja a nyakszirtjét, és magához húzhassa. Riley erősen tartotta a kezét ott, ahol volt, hogy megőrizze a pillanatot, hogy még tovább tartson, hogy megvédje, hogy nehogy elrontsa; csoda volt. El kellett húznia a kezét. Nadine ránézett. A kezére nézett. Megint felnézett rá, kérdőn. Minden csepp vére ott figyelt, ugrásra készen várakozva. Aztán elnevette magát, és kirohant a műteremből, leviharzott a lépcsőn, tamm-taramm, énekelt győzedelmesen, boldogan.

Sir Alfred észrevette, amint jött föl az emeletre. Mindentudóan felfelé pislogott. Terence? Nem hitte. Mrs. Briggs, útban a hallon keresztül, egy pillanatra elfogta Sir Alfred pillantását, és felvonta a szemöldökét.

*

Valaki lelőtt egy koronaherceget. Minden újságban benne volt. Mindenki erről beszélt. – Mi ez az egész? – kérdezte Nadine Riley-t. – Egy szerb lelőtte az osztrák koronaherceget, így az osztrákok kupán akarják vágni a szerbeket, de az oroszok megvédik a szerbeket, úgyhogy a németeknek muszáj kupán vágni a franciákat, hogy nehogy az oroszok segítségére siethessenek az osztrákokkal szemben, és miután kupán vágták a franciákat, mi következünk, meg kell állítanunk őket Belgiumban – mondta Riley, aki este elolvasta Sir Alfred újságjait. – Ó – válaszolta Nadine. – Mit jelent ez az egész? – Minden bizonnyal háború lesz. – Ó – válaszolta a lány. Nos, az egész véget ér, mire elég idősek lesznek ahhoz, hogy Amszterdamba menjenek, ahol majd megint a lány csípőjére teheti a kezét, ő pedig nevetni fog és énekelni, de nem fut el. Nadine nem mondott semmit. Riley sem. De amikor mindenféle másról beszélgettek, vagy egy pillanatra összevillant a szemük, mikor olyasmin mulattak mindketten, ami a többieknek egyáltalán nem tűnt viccesnek, vagy amikor a zenekar különösen izgalmasan játszott, valami újfajta elektromosság adódott hozzá ezekhez a pillanatokhoz, melyekben mindig is örömüket lelték. Néha egymásra néztek, és a lány vére minden alkalommal felkorbácsolódott. Néha a fiúnak át kellett mennie a másik szobába. Haldoklott. Nem hitte, hogy a lányok ugyanígy belehalnának. Egyfolytában magán érezte a lány mosolyát.

*

– Apu – szólalt meg Nadine könnyedén, boldogan, miközben átvágtak a parkon az Albert Hallba. – Milyen szerelmesnek lenni? – Szívesebben kérdezte az apját, mint az anyját. Anyja kérdéseket tenne föl, gyakorlatias kérdéseket. Annak semmi esélye, hogy apja gyakorlatias kérdéseket tesz föl.

– Ó, hát fantasztikus – mondta az apja. – Vagy borzasztó. Vagy mindkettő. A rómaiak úgy gondoltak rá, mint egyfajta őrültségre, melyet senkinek sem kívánhatunk. De semmit nem tehetsz ellene, ez a fő ismérve. Nadine elvigyorodott, de apjának már újra a lassú tétel huszonnyolcadik üteme járt az eszében.

*

Terence-nek modellt ülni talált pénz volt. Riley azon az egész zavaros nyáron rendszeresen megjelent a magas, sötétvörös házban, mely DélKensingtonban állt egy sor magas, sötétvörös ház közé ékelődve. Felszaladt a sok-sok emeletnyi lépcsőn Terence műterméig, ahol, belépve, mindig elámult egy pillanatra, milyen rendetlenség közepette képesek élni a gazdagok; aztán leült. Terence lerajzolta, vázlatokat készített róla, tollal, ceruzával, vízfestékkel, egyik és másik szögből, az ablak alatt, a szobanövény mellett, ellenfényben, állva, ülve, elheverve a székben. – Mit gondolsz a háborúról, hm? – kérdezte Terence egy késő augusztusi reggelen. – Elég gáz, nem? Mindenki nagyon ideges miatta. – Te is? – kérdezte Riley. – Én nem vagyok az a típus – válaszolta Terence. Kisült, hogy a „semmi, amit nem szeretne” azt jelenti, hogy nem kell levennie a ruháit. – Levetkőzöm – szólt Riley szelíden –, ha úgy több pénzt kapok. – Bármi is legyen, szüksége lesz pénzre. Több pénzt kapott. Riley ezt viccesnek találta.

De egészen megkedvelte Terence-t. Megfigyelte a modorát, lemásolta a hányavetiségét, szavakat kölcsönzött tőle, aztán legtöbbször újra leszokott róluk. A kollégiumi tunyaság és szleng férfiatlannak tűnt a számára. Riley olyan férfi után kutatott, amilyenné maga is válhatna; úgy látszott, nehéz lesz ilyet találnia. Soha nem fogja megtagadni saját énjét. De többre vágyott. Hogyan békítse ki ezt az ellentétet? Most tizennyolc éves. Az iskolát befejezte, és senki nem állt elő semmiféle javaslattal a jövendőbeli elfoglaltságát illetően. Meddig lehet még Sir Alfred mindenese? Mi lehet belőle, egy ilyen fiúból? És volt egy nagy problémája. Bármilyen irányba indult gondolatban, mindenfelé Nadine jelentette az első lépést, és a fenyegetés, hogy Nadine nem lesz majd elérhető a számára, beárnyékolt… mindent. Minden lehetséges lépés, az összes lehetséges jövő felé: lehetetlen. Megengedhetetlen. Talán ha egy halom pénzt keresnék… a Cityben? De ahhoz is kell pénz, hogy belevágjon az ember. Festészet? Nem vagyok elég tehetséges. És hogyan fizetnék meg egy művészeti iskolát? Bűnözőnek álljak? Ezen nevetnie kellett. De az, hogy meztelenül ül Terence előtt, nem jelenthet megoldást… Amíg Terence őt rajzolta, azon gondolkodott, amiről az újságban olvasott: a csatatéren megjelenő angyalokról, a gonosz hun* hordákról, és az Odaát** küzdő fiúkról. Eltöprengett. Mentek srácok a Paddingtonról is, mesélte az anyja. – De nehogy eszedbe jusson bevonulni – tette hozzá. – Ez csak egy újabb trükk, amivel megpróbálnak kijátszani bennünket. – Riley tudta, hogy az anyjának az apja valahol Afrikában esett el. – Nem akarhatod, hogy belekeveredj valamibe külföldön. Franciaország Riley-nak az aranyló napraforgókat jelentette, amiket Van Gogh festett Arles-ban, a fénylő egeket, a fasorokat, Matisse színeit, a tengert, Renoir nőit a kávézókban, David drámai félmeztelen hőseit, Fragonard lányait a röpülő alsószoknyáikkal, Ingres elegáns hölgyeit a hófehér bőrükkel, fekete hajukkal és olvadt ujjaikkal… Olympiára gondolt, ahogy meztelenül fekszik a szófáján, azzal a fekete szalaggal a nyakán, arcán különös kifejezéssel. Nadine-ra gondolt. Arra gondolt, hogy most, hogy meztelen, talán jobb lenne, ha valami másra gondolna.

*

A világháborús angol sajtóban hunoknak nevezték a központi hatalmakat. Over There; állandósult kifejezés volt az angoloknál az első világháborús kontinentális frontra. **

Teljesen természetes volt, hogy Terence bámulhatja Riley testét, tekintve, hogy azt rajzolta. Riley-t bámulta, amint áll, ül, elfekszik a széken. Riley alkata olyan volt, melyet úgy szoktak jellemezni, „nem túl magas, de jókötésű”, kidolgozott izomzattal, bőre egészen fehér, akárcsak Ingres hölgyeié. – Nem hinném… – szólt Terence aznap délután. – Nem, hát persze hogy nem. – Mit? – kérdezte Riley, de Terence nem árulta el, és azt javasolta, pakoljanak össze, mivel elment a fény, ami nem volt igaz.

Harmadik fejezet Toborzómulatság volt fenn, a Paddington pályaudvarnál. Riley vasárnap, apjától és anyjától visszafelé menet látta őket körbemasírozni a piros kabátjukban, az őrmester rámutatott a tömegben a férfiakra, és azt mondta nekik, el kell menniük Franciaországba, mert a hősies kis Belgiumnak szüksége van rájuk. Riley látta már a hősies kis Belgiumot egy plakáton: gyönyörű nő volt, hálóingben, akit éppen üldözött egy vörös szemű, csúcsos sisakot viselő hun démon. Riley fejében némileg összemosódott Nadine anyjával, Jacqueline-nal. A jelentkezőknek öt láb nyolc hüvelyk magasnak kell lenniük, állt a plakáton. Riley jó pár srácot látott, akiket elutasítottak, mivel túl alacsonyak és véznák voltak. A többiek egy csoportba tömörültek, körülöttük mindenki éljenezte őket, ők pedig maflán vigyorogtak. Boldogan és izgatottan. Franciaországba mennek! Fényes gombok és csizmák, na meg, Krisztusom, tisztességes ennivaló és egy másfajta élet! Riley újra köszönetet mondott Istennek, hogy oly bőségesen megáldotta őt. Gondolatban újra végigvette: Sir Alfred, a kedvessége és nagylelkűsége; anya és apa, a szeretetük – kivéve, amikor apa elkezdi azt hajtogatni, hogy szép, szép dolog ez a festészet, de egy kicsit buzis, nem?, egy férfinak –; az oktatás, melyben részesült. Bár többre lenne szüksége. Mindig csak többre. Talán esténként. Van az a Dolgozók Esti Egyeteme… történelem, természettudományok, filozófia, matematika… És Nadine, az az istenverte lány. Akit meg kell csókolnia. Meghalok, ha nem csókolhatom meg. De hogy a pokolba csókolhatnám meg? Szerencsés, nagyon szerencsés srác vagyok, gondolta, és még többre viszem. Véghezviszem, bármi áron; és újra megesküdött magában, hogy nem fogja eltékozolni, ami megadatott neki.

*

Az egyik szombaton Nadine nem jött el.

– Miss Waveney megbetegedett, uram? – tudakolta Riley Sir Alfredtől a műteremben, a vizeskancsó mellett. Sir Alfred, anélkül hogy felnézett volna, így szólt: – Miss Waveney egészségi állapotához nincsen semmi közöd, Riley. Ó. – Nincsen, uram? – kérdezte Riley óvatosan kis idő múlva. – Nincs – mondta Sir Alfred. Riley egy darabig emésztgette ezt. Próbálta megemészteni. Nem ment. Csak úgy kavargott a gyomra. Az ujjai az ecset selymes végén matattak, melyet épp tisztított. Tompa üresség kúszott a szívébe. – Többé nem jön el, uram? – kérdezte, utolsó esélyt adva annak, hogy mégsem igaz, ami történik. – Ez sem tartozik rád, Riley – mondta Sir Alfred. Ó. Ecset. Ujjak. Terpentin. A pokolba is, kérdezd meg egyenesen. Ez-e az, amire célozgat. – Folytatná az órákat, uram, ha én nem lennék itt? Sir Alfred válasza csak úgy csattant. – Ne áltasd magad. – Aztán egy pillanatig elgondolkodott, és szabatosan így szólt: – Nem hajtok végre változtatásokat a házam körül a tanítványaim szüleinek elvárásai szerint. – Figyelmeztető pillantást vetett Riley-ra: Ne folytasd ezt. Nem fogom veled megvitatni. Riley-nak el kellett gondolkodnia azon, amit hallott. Mire gondolhatott? Mi… mi történhetett? Vajon Mr. és Mrs. Waveney megkérte, hogy szabaduljon meg tőlem? Nadine miatt?... És ő elutasította a kérést? Nem tudta másként értelmezni az öregember szavait. De ez nem igazságos… – Miss Waveney tehetséges, uram – szólalt meg. – Tehetségesebb, mint… a legtöbben. – Nem akarta azt mondani, „mint én.” Tudta, hogy nem viszonyíthatja magát a lányhoz. Miért nem? Mert ő előkelő, te pedig nem? Sir Alfred alaposan megrágta a választ. – Miss Waveney lány. A boldogságot és a kiteljesedést a családja körében találhatja meg, jó házasságot kötve. Riley megszédült. De hát végig tudtad ezt!, szólt egy hang a belsejében. Mindig is tudtad! Nem is reménykedtél igazán!

Ez nem igazságos. Elvitték. Nem láthatom többé. Nem tanulhat többé. Nem láthatom többé. Tulajdonképpen igenis reménykedett. És vele szemben sem igazságos! Így nem lehet művész, pedig lehetne! – Terence műtermébe megyek ma délután, uram – szólalt meg halkan, elszoruló torokkal. – Nem késhetek el. Mérges volt, mérges, mérges.

*

Délután ötkor az eső csak úgy ömlött, az esőcsatornák hörögtek és zubogtak Terence házának hátuljában, az ég lilás volt, akár egy zúzódás nyoma. Riley újságot vett. Odaát sok nemzet fiai küzdöttek a marne-i csatában. Rossz volt a fény, és Terence nem tudott rajzolni. – Szeretnél egy csésze teát, vagy egy sört, vagy valamit? Megvárod, míg kitisztul? – kérdezte. Riley azt válaszolta, hogy szeretne egy csésze teát, és nekiállt elkészíteni Terence apró gázfőzőjén. A tejeskancsó, melyet Terence az ablakpárkányon tartott, hogy a hűvösön legyen (nem mintha bent sokkal melegebb lett volna), már megtelt esővízzel. Nem vágytak rá, hogy kimenjenek az esőbe tejért, így feketén itták a teát. Terence előhalászott néhány péksüteményt, és megpróbált társalgást kezdeményezni az arányokról és a perspektíváról, a mazsolákat használva szemléltetőeszköznek. Riley nem nagyon válaszolgatott. Inkább csak bámészkodott körbe a műteremben, nézte a festőfelszerelést, a hatalmas teret, a függetlenség, a kényelmes alkotás lehetőségének ezernyi jelét. Miért elérhető ez a tehetségtelen Terence számára, Nadine-nak pedig miért nem? Terence apró szivarra gyújtott. – Mit gondolsz arról, ahogy a háború folyik? – kérdezte. – Ha női trónutódlásunk lenne – válaszolta Riley, nyugtalanságát egyfajta harapós nemtörődömséggel álcázva –, most az ellenkező oldalon állnánk. Gondold végig. – (Terence csendes magabiztosságát utánozta. Tökélyre fejlesztette.) – Ha Viktória királynőt a legidősebb lánya követte volna a trónon, aki… ki is volt? – Nem emlékszem – mondta Terence. – Olyan istenverte sok volt neki.

– Viktória hercegnő – mondta Riley, magában megjegyezve, hogy nem szükséges az egész királyi családdal tisztában lenni, hogy az ember helytálljon és tekintve, hogy Viktória hercegnő férje… – Ki volt? A pápa? – ásított Terence. – Harmadik Frigyes császár. Viktória hercegnő Vilmos császár anyja. Így Vilmos császár lenne az angol király, mi pedig a hunok mellett harcolnánk. – Hűha – mondta Terence. – Ez nem hazaárulás? – Nem – válaszolta Riley. – Ez csak egy újabb igazság, melyről az emberek nem vesznek tudomást. – Mit gondolsz, elmész? – kérdezte Terence. – Úgy értem, mit gondolsz, képes lennél rá? Remélem, én nem keveredem bele, mert, hogy őszinte legyek, olvastam az újságokat, tudod, azt, hogy mi folyt ott Monsnál meg ilyeneket, és most a Marne-nál, és hát persze az egésznek vége lesz karácsonyig, de tudod, azt hiszem, még pár hétig sem bírnám ki – egy gyáva alak vagyok. – Felnézett; majdhogynem félénknek tűnt. – Nem gondolod egyébként, hogy sokszor ez a helyzet, amikor egy férfinak művészi vénája van? Ha például Sir Alfet nézed. Persze ő már túl öreg, de el tudod képzelni, hogy ő valamikor is az a típusú férfi volt, akiből katona válhatna? Hát persze hogy nem. Az ilyen férfiak, mint ő – mint mi –, ilyesmire nem alkalmasak. De te – te más vagy, bár azt hiszem, benned is van művészi temperamentum. Igen, így van. Figyelembe véve, hogy nem részesültél rendszeres oktatásban, átkozottul tehetséges vagy. Amin sokan meglepődnének, tekintve, hogy a munkásosztályból származol… de én igazán nem érzem úgy – mondta Terence annak tudatában, hogy nagy engedményt tesz –, hogy ez bárhogyan is akadálya lehetne az érzékenységnek. És mi más a művészi temperamentum valójában, mint érzékenység? Nem? Riley előrehajolt, hogy vegyen magának egy újabb péksüteményt, aztán visszahanyatlott a székbe, lábát stílusosan nemtörődöm módon elrendezve. Néha osztotta anyja véleményét az előkelő népségről. Én, végül is, a szó szoros értelmében véve, a munkásosztályhoz tartozom. Kétségkívül végre el kellene már fogadnom, hogy a szó szoros értelmében véve a munkásosztályhoz tartozom. De a francba is, nem akarom elfogadni… Talán anarchista elhajló vagyok? Vágyna Nadine egy olyan emberre, akinek anarchista hajlamai vannak? Tudom, hogy számítok neki. Az eső az ablakon dobolt.

– Tudod, mit, nyugodtan maradhatsz vacsorára is – folytatta Terence. – Ilyen vacak estét. Talán majd később kitisztul az idő. Mrs. Jones hamarosan hoz ragut és gombócot. Hatalmas adagokat szokott hozni, nagyon rendes. – Riley örömmel hallotta, hogy a magafajta emberek nagylelkűségre is képesek az érzékenység mellett, jaj, hagyd már abba. Semmi baj Terence-szel. Nem rá vagy mérges. – Az emberek azt mondják, hogy szörnyen romantikus és nemes cselekedet – folytatta Terence – küzdeni a hazádért, valamiért, amiben igazán hiszel, és ez igaz, természetesen igaz… de természetesen az igazi örömöt és áttörést a romantikában az jelenti, hogy nem szükséges többé maradian ragaszkodnunk a klasszicizmus szabályaihoz, tradícióihoz, ami azt is jelenti, legalábbis én úgy látom, hogy minden meglévő szabály megkérdőjeleződik, és a továbbiakban mindenfajta viselkedést a saját értéke alapján kell megítélnünk, nem egyszerűen a tradicionális elvek és minták alapján… Riley elvett egyet Terence szivarkái közül, és így szólt: – Mindig azon a véleményen voltam, hogy az ember csinálja pontosan azt, amit szeretne, addig, amíg ezzel nem bánt másokat. Terence ezt hallva elmosolyodott széles, ragyogó mosolyával, és Riley kezébe nyomott egy újabb pohár testes vörösbort. Riley elfogadta. Na, figyeld csak, mit mondok! – A baj az, hogy az ember megbánt másokat – folytatta. – Mindig vannak, akiknek fáj, hogy az ember nem csinálja meg, amit elvárnak tőle. Vagy olyasmit tesz, amit nem akarnak, hogy tegyen, mint például – és igazán nem állt szándékában ezt a példát felhozni, de csak úgy kibukott belőle, mint ahogy azoknak a kérdéseknek, melyek leginkább foglalkoztatnak, szokásuk; váratlanul, kényelmetlenül – szeret valakit, akit nem akarnak, hogy szeressen… Terence tökéletesen megértette. Riley örült, hogy megértették. Nadine eltávolítása miatt érzett haragja és megbántottsága mostanra megáradt és felgyülemlett benne, kétségkívül a bor fűtötte, úgyhogy elfogadott egy újabb pohárral, aminek következtében elfogadott egy kis whiskyt – egész sokat –, aminek következtében nagyjából egy órával később azon kapta magát, hogy széttett lábbal fekszik egy zöld zseníliatakarón Terence keskeny ágyán, megduzzadt farka Terence szájában. Élvezte. Ó, Istenem, csodálatos volt, a gyönyörűséges forróság, és az áradás… Legalábbis a farka élvezte. A farka valósággal imádta.

Riley, eltolva a szőke fejet, dülöngélve feltápászkodott az ágyról. Terence utánakiáltott, de Riley már odébb tántorgott, mint egy bohóc, letolt nadrágjában; kitűrt inge lobogott utána, ahogy lerohant a sok-sok kanyargós lépcsőn, ki a viharba, végigszáguldott az Exhibition Roadon, minél messzebb, szíve kalapált, mellkasa összeszorult. Felkapaszkodott a park kovácsoltvas kerítésén. Lélegzetért kapkodva hanyatt vetette magát a füvön. Az eső továbbra is zuhogott, az arcát csapkodta. Egy rohadt buzeráns, egy előkelő pasas előkelősködő beszédű játékszere, egy piperkőc művészbuzi buzifiúja a kibaszott buzi Kensingtonban kibaszott szivarkákat szíva. Érzékenység, a faszomat. Művészi temperamentum és kibaszott érzékenység. Kibaszott előkelőek, a faszomat. De nem mind… szólalt meg egy józan kis hang a haragja mögött. Minden csak emiatt volt? Rohadt Terence – és Sir Alfred? Soha nem gondolt bele, hogy Sir Alfred nem házasodott meg – soha nem gondolta… Nadine. Nadine… Rohadt Waveney-k, rohadt, rohadt elegáns seggfejek, mind kibaszottul ugyanilyenek. Nem vagyok elég jó a lányuknak, csak arra vagyok jó, hogy a fiaik használjanak. Oda kéne mennem, és… Tombolt benne a harag. Az első ember – saját magán kívül –, aki hozzáért, egy férfi volt. Amikor először elélvezett – máshogy, mint a saját kezétől –, egy férfival volt. Egy férfival, akit kedvelt. Élvezte az egészet. Most már a pokolra kerülök? Az biztos, hogy a börtönbe, ha valahogy kiderül. Vagy valami szörnyű fertőzést kaptam… És most már egész életében hazudnia kell a lánynak. Egész életében? Mégis milyen életet képzelt egyáltalán? Hogy álmodozhatott bármilyen életről, vele? Hogyan is lenne mindez lehetséges? Nadine egy úriemberrel fogja leélni az életét. Te nem vagy úriember. Ez most már teljesen nyilvánvaló. Lehet, de olyan sem vagyok, mint Terence… De, olyan vagy. Megtetted, élvezted – te is olyan vagy. Mindig azt mondtad, nem érdekel, mit művelnek az emberek, de nézd csak meg magad most… szégyenkezel, mert te is az lettél. Azért szégyellem magam, mert nem vagyok olyan. Ha olyan lennék, nem bánnám… Tényleg? Még mindig ott lennék, Terence-szel… Hát, talán nem Terence-szel…

Igen? Akkor kivel? Melyik jóképű férfi után sóvárogsz? Semelyik után! Semelyik után! Az anyámnak igaza volt, mind csak akarnak tőlünk valamit… Addig feküdt ott, amíg az eső teljesen el nem áztatta a kabátját, végtagjait lassanként átjárta a hideg és a nedvesség. Végül oldalra fordult, és aludt egy keveset a rövidke, világos éjszakában, orrát a kurtára nyírt barnás és elefántcsontfehér fűcsomók közé fúrva. Pár óra múlva beköszöntött a tiszta, hűvös hajnal. Riley összekapta magát, lerázta a füvet a kabátjáról és a nadrágjáról, begyűrte az ingét, megdörzsölte az arcát, mintha attól jobban festene. Nem akart a Bayswater Roadra menni, sem az Orme Square-re. Nem akart összefutni senkivel. Nem tudta, mihez kezdjen. Egész éjszakára kimaradt – Sir Alfred… Mrs. Briggs… mit mondjon nekik? Mit is mondhatna? A másik irányba indult el, a Kensington High Street felé, megkísérelve életet lehelni elmerevedett lábaiba. A Kensington-palota gyönyörű volt, ahogy a reggeli párában lebegett, mintha belülről világítaná meg a hajnali nap, és Viktória királynő szobra – a Bun Penny – ragyogott, mint az igazgyöngy. Így kellett volna megfestenie Terence-nek, gondolta. Francba Terence-szel. Megállt a Lyons teázónál, és teát rendelt. Addig bámult az ormótlan fehér csészébe, amíg a pincér fel nem szólította, hogy vagy rendeljen újból, vagy távozzon, mert másoknak is szükségük lenne az asztalra, úgyhogy rendelt még egyet, és még egyet. Sir Alfredhoz kéne mennem, gondolta. Legalább elnézést kérhetnék, amiért kimaradtam éjszakára, ha már megmagyarázni nem tudom. Nagyon rossz véleménye lesz rólam… de nekem is nagyon rossz véleményem van róla… Jaj, nem az ő hibája. Haza kéne mennem, gondolta. De tudta, hogy nem fog hazamenni. Hogyan? Beszéljek róla anyának? Vagy apának? Nem olyan helyzet volt, melyet egy fiatalember hazavihetne. Hova megy egy fiatalember egy ilyen helyzetben?, kérdezte magában, és elnevette magát, kialvatlan, mérges, éhes, magányos, zavart, megalázott nevetéssel. Pontosan tudta, merre tart. Minden kérlelhetetlenül ebbe az irányba tartott. Hetedik csésze teája kihűlve árválkodott előtte.

*

Még mindig vizes volt a parkban töltött éjszakától, ahogy a toborzóállomásra ért. Egy kicsit megnyugodott, de nem nagyon. Meg fogja tenni. Isten bizony. Ha ő elmegy, Nadine újra járhat Sir Alfredhoz. Ő majd a hadseregben bebizonyíthatja, hogy igazi férfi. Kemény munkát végezhet. Valódi munkát. Nem buzisat – semmi művészet. Nadine büszke lesz rá. Vagy pedig örökre kiveri a lányt a fejéből. – Itt vagyok – mondta a toborzó őrmesternek. – Szolgálatukra állok. – Szélesen rávigyorodott. Változás. Hatalmas, teljes változás. Most már csak öt láb öt hüvelyk magasság volt az elvárás. Hátraküldték, hogy megvizsgálhassák. Levetkőzött, és hátrafeszítette a vállát, köhögött a hűvös hátsó helyiségben, amíg egy újabb előkelő ember megfogdosta a golyóit. Vajon tényleg úgy vizslatta? Hagyd már abba, Riley, nem mind olyanok. Közvetlenül mögötte egy vézna cockney vagány állt, aki, a heréik vizsgálata kapcsán, megjegyezte: – Így vagy úgy, de a markukba kaparintják a golyóinkat, nem? A nők, a pénz, és a kibaszott felső tízezer… Riley újra elvigyorodott. Erről van szó. Ez már döfi. A szomszédos helyiségbe ment, hogy kitöltse a nyomtatványokat. Név, cím (Sir Alfredét adta meg); legközelebbi hozzátartozó (anya és apa); szül. dátum (1896. március 26.); magasság és súly (5 láb 9 hüvelyk, 10 stone 11 font); szemszín, hajszín, bőrszín (szürke, fekete, fehér). Zsold – a felét anyának és apának. Ezred: mindegy, ahová küldik. Szolgálat hossza: egy év, vagy a háború időtartamára. A háború időtartamára, természetesen. Nem akart egy egész évet tölteni a hadseregben.

*

Riley-nak egy napja maradt, mielőtt jelentkeznie kellett volna a kiképzésre. Gyorsan ki akarták őket vinni a harctérre. Anya és apa, Sir Alfred, Nadine.

Aznap este a szülei házához ment. Az utcán álldogált a bejárati ajtónál, nekitámaszkodott, és anyja arca járt az eszében, ahogy az apjáról mesél, a külföldi szolgálatról, ahogy először rátört a harctéri pánik. Nem akarta, hogy anyja ilyen arccal nézzen rá. Azt gondolná, hogy elvesztette a fiát. (Riley nem vette észre, hogy anyja már tudta: már elvesztette a fiát, nem a hunok vagy a hadsereg, hanem választékosan beszélő emberek miatt, akik olyan dolgokat tudtak, melyekről ő még csak nem is hallott.) Elszakította magát az ajtótól, és eliramodott a Praed Street felé, Waveney-ék irányába. Felnézett az ablakokra. A nappali ablakai sötétek voltak, a fenti szobákban égett a fény. Késő van már ahhoz, hogy becsöngessek. A hálóinges Nadine-ra gondolt, amint mezopotámiai haját fésülgeti. Csípője ívére gondolt a keze alatt, és átfutott az úton, átmászott a kerítésen, a parkba, és ahogy a lány testének részleteire gondolt, alig kellett magához érnie, máris elélvezett. Ó, Istenem, én annyira… Nem hitt abban, hogy ez megvakíthatja az embert, és kinő a szőr a tenyerén. De alighanem… Végül is, egyelőre nincs jele a fertőzésnek. Hogy kezdődhet? Ó, Istenem, hogy merészelek egyáltalán rá gondolni? Erre a gyönyörű és tiszta lányra? A szüleinek igazuk van, Sir Alfrednak igaza van. Jó házasságot érdemel, nem engem. Hagyd békén, Riley. Tudd, hol a helyed. Ha tényleg kedvel téged (kedvel engem), eggyel több ok, hogy békén hagyd. Megtörölte a kezét a fűben meg a nadrágjában, és elsétált Sir Alfred házához. Mrs. Briggs nyitott ajtót; nekiesett, egyszerre szidta és ölelte. Mögötte Messalina vonított a láttán. – Bevonultam, Mrs. Briggs – mondta Riley. Az asszony elhúzódott tőle, úgy ismételgette: – Ó, Istenem. Ó, Istenem. Ó, te derék, bátor fiú. – És majdhogynem futva ment, lobogó szoknyával, hogy hívja Sir Alfredot. – Bevonultam, Sir Alfred – kiáltott Riley, egyik kezét a kutya fején tartva, mikor az öregember még csak a lépcsőnél járt, lefelé jövet a félhomályban, a fényezett korlátba kapaszkodva. – Remélem, nem bánja… – Olyan nyomorultul hangzott. De tényleg remélte, hogy Sir Alfred nem bánja. Tudta, hogy hebehurgyán cselekedett. Sir Alfred leért a hallba, a világosságra. – Nem – mondta szelíden. – Nem, én… büszke vagyok rád.

Mrs. Briggs sírt, és alsóneműről kezdett beszélni. Mrs. Briggsnek nem voltak gyermekei. Sir Alfred megragadta Riley-t, és megszorította a karját. – Gratulálok, Riley – mondta. – Mikor indulsz? – Holnap, kiképzésre – válaszolt Riley, és próbálta összeszedni maradék vagányságát. Hat évig éltem ebben a házban velük, kettőjükkel, gondolta. Az életem egyharmadában. – Mrs. Briggs, adjon neki valami finomat vacsorára – mondta Sir Alfred. – És Riley, gyere föl, és köszönj el reggel. – Rendbe teszem a műtermét, uram, mielőtt elmegyek – mondta Riley. – És sajnálom a tegnap estét és a mai napot, uram… és azt, amiről beszéltünk. – Hirtelen végtelenül elszomorodott. – Jól van – mondta az öregember. – Jól van, na. Tudom, hogy ezek nagy döntések. – Igen, uram – válaszolt Riley. Büszkeség töltötte el.

*

Következő nap korán reggel elment Waveney-ékhez. Nem volt képes bemenni. Nem tudta megtenni. Hogy gúnyosan mosolyogjanak rá azok az emberek, akikről azt hitte, kedvelik. Állt az út túloldalán. A park fái alatt, a buszmegállóban. Nem maradhatott sokáig, be kellett dobnia a levelet a szülei házába, és időben jelentkeznie az állomáson. Imádkozott, hogy a lány kijöjjön. Menj oda az ajtóhoz, te bolond! Nem képes rá. A lába magától mozdult – nekilódult, át az úttesten, fel a bejárathoz vezető utacskán. Gyorsan, ügyetlenül próbálta betuszkolni a levelet, melyet előző éjjel írt. Az ajtó megmozdult az érintésére. Kinyílt. Jacqueline – Mrs. Waveney – állt az ajtónyílásban. – Ó, szervusz, Riley – mondta, fejét előre-hátra biccentette hosszú nyakán, a fiú ránézett, és tudta, jól értelmezte a helyzetet. Megmutatta neki a levelet, és így szólt: – Nem kell aggódnia, Mrs. Waveney. Bevonulok. Ha szerencséje van, elesem. Akkor nincs miért aggódnia többé, nem igaz?

Szemtelenül rávigyorgott, megfordult, és elsietett. Most megcsináltam. Ha valaha úgy gondoltam, joggal reménykedem, most már nyilvánvalóan nem. Reménykedem, Riley. Feladta a szüleinek szóló levelet, mivel odamenni már nem volt ideje.

*

Kedves Nat, elmegyek a háborúba. Elviszem magammal a Két város meséjét, hogy meglegyen az alaphangulatom Franciaországhoz és a harchoz, de nem tudom, lesz-e majd lehetőségem olvasni. Majd írok. Ölel és üdvözöl bolondos barátod, Riley Purefoy

Nem tette hozzá, hogy Amikor majd katonaként jövök vissza a háborúból, igazi férfi leszek, nem olyasvalaki, aki élvezi egy másik férfi érintését négy whisky után. Nem tudta, hogy nem illik azt írni, „ölel”.

*

Kedves Anya és Apa, sokat töprengtem, és rájöttem, igazatok van abban, hogy a festészet egy kicsit buzis, úgyhogy csatlakoztam a hadsereghez, és hamarosan Franciaországba megyek, hogy Teljesítsem a Kötelességemet, ahogy azt az újságokban írják. Sajnálom, hogy nem tudtam elköszönni, de azonnal kiképzésre vezényeltek (azt hiszem, erre nagy szükségem van), úgyhogy tényleg nem volt időm rá. Mondjátok meg a kicsiknek, hogy ajánlom nekik, viseljék jól magukat, amíg távol vagyok, majd Franciaországból hozok nektek valami szépet karácsonyra! Ölel a ti szerető fiatok, aki reméli, hogy a szülei büszkék lesznek rá, maradok tisztelettel, Riley Purefoy

Mit is írjon, maradok tisztelettel, vagy őszinte hívetek? Sir Alfred egyszer elmagyarázta neki, hogy „Tisztelettel”, ha az ember használja a nevet megszólításkor, és „őszinte híve”, ha csak azt írja, „Tisztelt Uram!”… vagy mégis fordítva használjuk? Nem emlékezett. Azt írta, „maradok tisztelettel”, mert több tiszteletet érzett, mint őszinteséget.

Negyedik fejezet Flandria, 1914. október – Mégis, hol vagyunk? – kérdezte Purefoy Ainsworthöt, miközben felkapaszkodtak a vonatra. – Árva fingom sincs, haver – válaszolta Ainsworth. Ainsworth Lancashire-ből származott, nem volt magas, inkább zömök. Idősebb volt nála. Felesége és gyermekei voltak otthon, és ha az ember eleget faggatta, amit Purefoy egyszer megtett, elismerte, hogy azért vonult be, mert ez tűnt helyesnek. De mindez nem hangzott nagyképűen. Eredeti szakmája szerint vasúti kocsikat készített, és adminisztratív hibából kifolyólag rossz ezredbe került. Nem bánta. Purefoy kedvelte. Tetszett neki a bajusza, a beszéde, a mély hangja, a rendíthetetlensége. Ainsworth jelenléte valahogy kárpótolta Johnno, a Zsebes, vagy ahogy most hívták, Burgess közlegény váratlan felbukkanásáért. Johnno egyből kiszúrta, és gúnyos, mindentudó tekintettel kérdezte: – Lám, lám. Te meg mi elől szöktél ide? Megint kiköpött magából a felső tízezer, ugye? – És biccentett, mintha csak mindez az ő tervei szerint történne. Magas fák szegélyezték az utat. Szürke pala fedte a város házait. Lovak poroszkáltak mellettük. Körülöttük hozzájuk hasonló katonák gyülekeztek, tébláboltak, masíroztak az esőben kelet felé tartva. A paddingtoniak elfoglalták helyüket az alakzatban, várakoztak, dohányoztak, végül felrakodták a csomagjaikat a buszra, mely lapályos mezőkön vitte őket; sáros kacsákkal teli udvarok köré épült ormótlan gazdasági épületek sorjáztak mellettük; házak, hosszú nádfedeles tetejük átázva, besüppedve, mintha csak térdre rogytak volna sáros szegélyű plöttyedt alsószoknyájukban. – Máris fáradt vagyok – jegyezte meg Ainsworth vidáman. – Fogalmam sincs, hogy fogunk végigcsinálni egy egész háborút. Néhányan nevettek. A törzsőrmester rájuk ripakodott. Ainsworth dúdolni kezdett valamit.

Aztán megérkeztek úti céljukhoz: Pop. Lekászálódva halkan csörömpöltek a felszerelésükkel, és bámészkodtak. A legtöbben nem jártak még vidéken. Egy Bowells nevű srác eljátszotta, hogy ájuldozik az átható disznószagtól. A keskeny szemű Couch szokásához híven úgy tett, mintha nem lenne meglepődve. A többiek már gúnyt űztek profizmusig fejlesztett cinizmusából. Csak kevesen tudták az okát: valójában még fiatalkorú volt. Példamutató buzgósággal vágyott a katonáskodásra. – Úgy bűzlik, mint Ferdinand – mondta Bowells. Ferdinand Wiltshireből származott. Vonattal ment fel Londonba, hogy bevonuljon, mert – nos, nem mondta el senkinek, hogy miért. Volt pár hasonló fickó a Paddington ezredben. – Ez azért van, mert egy pályaudvarról neveztek el minket – mondta Ainsworth. – Mindenféle népek idekeveredtek. – Röf-röf – mondta Ferdinand, aki egy kissé kövérkés volt. Purefoyt vidámság szállta meg. Csizmája puha volt, épp megfelelő méretű. Tetszett neki a felszerelése: a hátizsákja, a fegyvere. Tetszett neki a friss, hideg levegő. Tetszettek neki a srácok.

A városka körüli mezőket feltúrták, letapodták. Télies lapály terült el előttük, beborítva, ameddig Purefoy ellátott, mindenfelé az emberi tevékenység nyomaival. Sátrakat látott, nagyokat, sokat. Csapásokat és kövezett utakat. Nagy rakás dobozt, deszkahalmokat, szénhalmokat, farönkhalmokat, zsákhalmokat, emberek csoportjait, szekereket és ütegeket, lovakat, kutyákat, tábori konyhákat, lebegő zsákvászonnal eltakart latrinákat, földet és eget. Sírokat. – Egyszerű az egész – mondta nekik Harper kapitány. – A hunok odaát vannak. Észak felé törnek, a tengerhez, megpróbálva visszakergetni minket Franciaországba. Albert király parancsára – és ez átkozottul ügyes húzás volt a részéről – megnyitották a csatornákat odafönn, és így ahelyett, hogy a tenger felé harcolnánk, húsz mérföldnyi tenger küzd az oldalunkon, most hát láthatjuk, milyen anyagból gyúrták a bátor kicsi Belgiumot… Végig a frontvonalon mindkét fél lövészárkokat ásott, egészen a tengerpartig. Hát így. Jelenleg sikerült megállítanunk a hunokat. Habár elfoglalták Antwerpent, miénk Nieuwport, és így most visszavonulunk Ypernhez, a hivatásosok pedig – az igazi hadsereg, gondolta róluk Riley – feltartóztatják őket, miközben a hunok tartják a messines-i gerincet…

Egyik név sem jelentett semmit Purefoynak. Harper kapitány egy térképet vázolt föl nekik. – Hát itt volt az átjáró, amit becsaptunk az orruk előtt, beástuk magunkat, és most tartani fogjuk ezt a vonalat… Gyorsan hozzá lehetett szokni az egészhez. – Mikor harcolunk már? – töprengett Purefoy, felhólyagzott kezében lapáttal. A föld nehéz és ragadós volt, de puha. Kezdte látni, milyen anyagból gyúrták Belgiumot.

*

Kapott egy levelet. Nadine ezt írta:

…Mondhatom, elég bonyolult levelet kapni tőled odaátról, és levelet küldeni – talán persze nem annyira, mint Scott kapitánynak és a feleségének az antarktiszi expedíció alatt, de az végül is a világ túlsó felén volt, ahol ráadásul hat hónapon keresztül tart a fagy; de én sem tudom, hol vagy éppen, vagy mikor kapod meg ezt – úgyhogy csak írok, és remélem a legjobbakat. Remélem, a hadsereg megtestesít mindent, amire egy fiú csak vágyhat; meg kell mondanom, számomra pokolian hangzik, de én lány vagyok, és mi máshogy látjuk a dolgokat. Hogy őszinte legyek, abban reménykedtem, kiderül, hogy szörnyű lúdtalpad van vagy valami ilyesmi, és végül nem mehetsz el. Fel a fejjel, öregfiú – ilyesmiket kellene írnom? Igazából fogalmam sincs, milyennek kell lennie egy katona levelezőpartnerének. De igazából azt sem tudom elképzelni, hogy a leghalványabb fogalmad is lenne róla, milyennek kell lennie egy katonának. Gondolom, erre majd megtanítanak – de engem senki nem tanít. Úgyhogy ha a leveleim teljesen rosszak, kérlek, bocsásd meg ezt a te régi barátodnak, Nadine-nak

Eltette a levelet a többihez, melyeket a kiképzőtáborban kapott.

A legelső így szólt: „Az istenit, Riley, te aztán nagyon gyorsan leléceltél! Mi történt? Kitagadott az apád? A kabátod alá dugtad Sir Alfred ékszereit? Mikor bukkansz fel újra Londonban? El kellett mennem Sir Alfredhoz, hogy megtudjam anyád címét, hogy megkérdezhessem a címedet, az ezrededet és így tovább. Még ilyet, hogy ezreded van! Nos, legalább hunok nincsenek a környékeden, bárhol is vagy…” A következő, egy képeslap a Pán Péter-szoborral, így szólt: „A Parkodnak Szüksége Van Rád* – bocs a szellemeskedésért… Kérlek, írd meg, hogy merre vagy, és van-e valami kérésed!” És így tovább, hasonló szellemben. Édesen, fecsegősen. Vissza kellett volna írnia. Valahogyan. Tényleg szándékában állt.

*

November 11-én harcoltak. Azon a reggelen a Porosz Gárda elfoglalta Hoogét, északra a Menin Roadtól. Áttörték a brit vonalakat. A hivatásos hadsereget már teljes egészében szétverték. Úgyhogy mindenki másnak is – szakácsoknak, küldöncöknek, írnokoknak, tisztiszolgáknak, utászoknak, Riley-nak – oda kellett mennie, megölnie őket, visszakényszeríteni a saját vonalaik mögé. Riley harcolt. Az emberek, keresztülvágva egy mezőn, megállíthatatlanul egymásnak rontottak. Bokrok, fűcsomók, egy közönséges sáros szántóföld a sápadt ég alatt, hideg levegő, szemerkélő eső. Ahogy levegőért kapkodva, rémülten rohant, a szíve összeszorult, hirtelen erősen és sugárban áradt belőle a… valami, valami erős, iszonytató. Ez a félelem, gondolta. Ez a félelem, koncentrikus félelem. A félelem erő: csak irányítsd. Lőtt. A szembejövő megpördült. Leszúrta a bajonettel.

*

Your Country Needs You – háborús toborzóplakát.

Utána ki kellett rántania a bajonettet; furcsa érzés volt. És nem is ez volt a vége, csak egy pillanat volt a pillanatok hosszú sorában, és az idő haladt, és ők is haladtak. Riley vörös ködben lépett tovább, zsibbadtság öntötte el, mindenre képesnek érezte magát. Érezte a vér szagát, és elfogadta a hívását. Ordítva előrerohant, míg csak Ainsworth mellé nem ért, ami kicsit megnyugtatta. Ainsworth teste meleg volt éjszaka a gránáttölcsér pereméhez kuporodva, miközben egy használt konzervdobozt töltöttek teli ragacsos sárral és éles aknaszilánkokkal. Rakd rá a fedelet, csinálj rá lyukat, helyezd be a kanócot. Húzd végig a gyufádat a csuklódra erősített gyújtón… gyújtsd meg a kanócot. Várj, míg sisteregni nem kezd a kezedben – elég sokáig várj, nehogy anélkül érjen földet, hogy felrobbanna, így a fritzek felszedhetnék és visszadobhatnák; de ne olyan sokáig, hogy a robbanás levigye a kezed. Vagy a fejed. Nem tisztázott, mennyi ideig kell várni. Hajítsd el. Elhajították, ahány csak volt, aztán egyéb összeszedett dolgokat hajigáltak rájuk. Az első yperni csata során, ahogy ezt az időszakot később nevezték, minden második ember, aki részt vett a harcokban, megsebesült vagy meghalt, habár Purefoy ezt nem tudta.

*

Amikor először újra öntudatra ébredt, szalma volt alatta, körülötte emberek, felette csűrtető, és állatok szaga – mi történt? Valaki beszélt. Johnno, azaz Burgess. – Látnotok kellett volna Monsnál – mondta éppen. – Azt hiszitek, ez pocsék volt? Mons, na az pocsék volt. Tíz napig mentünk a rossz irányba, aztán hatezer francia tartalékos bukkant föl Párizsból, hatszáz taxiban; mi ez?, gondoltam. Taxik? Párizsból? Bárcsak beszélnék français, csak hívnék egyet, és visszafuvaroztatnám magam… – Burgesst egy másik szakasz maradékával együtt helyezték át hozzájuk, és ezt szerette volna mindenkivel tudatni.

Purefoy megpróbált visszaemlékezni mindenfélére: a Belgiumba való megérkezésre, a hosszú, kanyargós folyókra, a földművesekre, farmokra, tornyokra, piacokra, a buszvezetőre, aki, amikor megérkeztek Poperinghebe, így szólt: – Rendben, fiúk, hát ez Pop. – Flandria neve azt jelenti, Elárasztott Földek. Hát, ez most tényleg igaz, gondolta. Amszterdam nem volt olyan messze. Csak épp odaát. A másik oldalon. Megöltem egy embert. Azt hitte, megölni egy olyan embert, akinek látja az arcát, sokkal dicsőségtelibb valami lesz, de nem. Boldog lett volna, ha soha többé nem tör rá az a vörös érzés, azok a szívéből kiinduló koncentrikus hullámok. Egyébként nem látta az arcát. Ismertem egyszer egy németet. Köszörűs volt, házakhoz járt. És az anarchistát. Mi is volt a neve? Franz. Maga elé bámult, összerezzent, és újra felült. Csak kergessék haza a hunokat, aztán ők is hazamehetnek, a politikusok meg majd elrendeznek mindent. Igazán nem várhatják el tőlünk, hogy ilyesmiket műveljünk. A sarokban valaki görcsösen remegett a sírástól, mint egy spártai a csata után. Olvasott róla, hogy van erre egy kifejezés – mi is az? Poszttraumás sokk. Az ember feldolgozza a félelmet és a borzalmat, melyet átélt. Mindenki keresztülmegy rajta. Harper kapitány, aki egy kicsit tanácstalannak tűnt, a fickó hátát lapogatta. Mások kártyáztak. Egy hadnagy levelet írt. Riley újra lefeküdt. Aztán felült. A kurva életbe. A kibaszott kurva életbe. Mit művelt? Nem bírta elviselni a csöndet, úgyhogy kiment. A hold rábámult, a csillagok örvénylettek körülötte. Úgyhogy visszament a csűrbe. Havas lett a sapkája. Burgess azt mesélte Ferdinandnak, hogy találkozott egy pasassal, aki látta Sir Lancelotot a fehér lován, az arany hajával meg a páncéljával, amint szellemhadsereget vezetett a hunok ellen, a hunok pedig rémületükben és borzalmukban sarkon fordultak és elmenekültek. Egy pillanatra Purefoy lelki szemeivel tisztán maga elé képzelte a jelenetet, Sir Alfred hatalmas olajképeként. Ainsworth közbeszólt: – Úgy hallottam, Szent György volt az. – A Télapó volt – mondta Burgess.

Ferdinand holtsápadtan feküdt, üveges tekintettel. Purefoy adott neki egy cigarettát; szótlanul elvette. Purefoy erővel Sir Lancelotra és Sir Gawaine-re terelte a gondolatait, és Sir Alfredra az Orme Square-ről, látogatásaira a Bayswater Roadon. Sir Henry Irvingre gondolt, akit apja egyszer látott Shylockként a Lyceumban. Sir James Barrie-re gondolt, és a régi idők lovagjaira, a békeidők lovagjaira, festőkre és írókra és Shakespeare-t szavaló színészekre, rajztollakra és ecsetekre, színházi sminkre és égetett sienára, színpadi ágálásra és metaforákkal való küzdelemre, kard-ki-kardra és kárminvörös festékpöttyökre a munkaköpenyen, és a Kerekasztal Lovagjainak gyermekkorára. Sir Jamesre és Alfredra gondolt, amint a Kensington Parkban sétálva megvitatják a legújabb kiállítást a Grafton Galériában. A hun hordákra gondolt a Kensington Parkban. Jegyezd meg ezt a képet, gondolta. A hunok beözönlenek Londonba, betörnek az anyjához, beözönlenek Nadine ajtaján. Eddig sikerült megállítanunk őket; ez jó. Ezért vagyok itt. Van egy célja annak, hogy itt vagyok. Van célja ennek az egésznek. Ez a cél. Egy kis idő múlva Ainsworth odament, és leült mellé. Az elméje csak nem bírt nyugodni. Az járt a fejében: Hogy lehet, hogy ilyen emberek, mint ez a kedves, vicces Ainsworth, vagy az ifjú Ferdinand, akit igazából csak az evés érdekel, vagy az ifjú Bowells, aki csak igazodni szeretne – nos, végül is itt is ilyesmiről van szó, nem? – hogy csúszhatunk bele mindannyian ilyen könnyedén, szemlátomást ilyen könnyedén ebbe a bajonettező, gyilkoló, vérszomjas förgetegbe? Burgess más volt: Burgess arra született, hogy harcoljon. Purefoy ismert sok Burgess-félét a paddingtoni utcákról: az angol bűnöző réteg erőszakos, aljas elitjét. Megértette őket, igyekezett kerülni őket, szerette őket, közülük való volt, olyan életről álmodott, melyben senkinek sem kell ilyenné válnia. Végül is, ez volt az életcélja. Vagy ez volt, valaha, régen. Hogy ne váljon ilyenné. De mi, többiek? Csak tarts ki. A háború végéig szerződtél. Legyél olyan jó katona, amilyen csak tudsz, és hamar véget ér az egész. Cigarettára gyújtott, és üldögélt a szalmabáláján, a térde között lógatva nagy kezét. Úgy aludt el ott, ültében, cigarettája legördült a nedves szalmára, nem gyújtott fel semmit.

*

És aztán tél lett, és karácsony, és nem úgy nézett ki, mint aminek vége lesz. Purefoy küldött egy lapot Nadine-nak. Nem tudta megállni. Tisztában volt vele, hogy elhagyta a lányt, de a levelekből, melyeket Nadine írt neki, a lány nem érezte úgy, hogy elhagyták. Riley nem tudta, hogyan válaszoljon. Szokásos menetrendjük szerint négy napot töltöttek a frontvonalban, négy napot pedig a tartalékban, amely csendesebb volt olyan szempontból, hogy nem lőttek rájuk, és nem hajigálták őket gránátokkal; de nem kevésbé nyüzsgő. Riley a csend egy-két ritka pillanatában leült egy rozoga faasztalhoz a helyi kis kávézóban, iszogatta a fura belga kávét, és a katonai levélpapír üres kis fehér négyzetét bámulta, próbálva visszaemlékezni mindarra, ami a lövészárokban töltött hosszú éjszakák során a fejében járt, amikor képzeletbeli beszélgetéseket folytatott a lánnyal. De nem volt idő a világos gondolkodásra, mely lehetővé tette volna, hogy összefüggésbe hozza az üres papírdarabot a képzeletbeli beszélgetésekkel, és kimunkáljon valamilyen kapcsolatot köztük és a lány között, Londonban. Nem beszélhetett az igazságról, mert az gyomorforgató volt. Nem hazudhatott, mert az végzetes lett volna. Így hát küldött egy zöld és rózsaszín hímzéses elegáns selyemborítékot, örömteli, békés ünnepet kívánva neki, gyorsan odafirkált levelet mellékelve: „…kezdem szépnek találni a gránáthullást, feltéve, ha nem a fejemen landolnak. Emlékszel arra a képre, a Csillagos éjre? Valami egészen különös módon arra emlékeztetnek. Távolinak tűnik az otthon, de mind tudjuk, hogy azt tesszük, amit tennünk kell, és örömmel tölt el bennünket, hogy képesek vagyunk megtenni. A srácok nagyszerűek, vidámak és…” Egy kicsi karácsonyi lapból nem lehet baj. Udvariatlanság lenne, ha nem küldene. Nadine visszaírt egy lapot. „Annyira örülök, hogy jól mulatsz.” Viccel? Csak ennyit akar mondani neki?

Körülötte mindenhol védőn csapott fel a Tommyk, a hivatásos brit katonák sötét vidámkodása. Fel sem tűnt neki, hogy őt is beborította ez a hangulat, mert ha tudatára ébredt volna, már el is vesztette volna működőképességét, márpedig működött, egy ideig. Két osztrák főnemest lelőttek, és, hogy ezt helyrehozzák, milliókat kell lelőni közülünk; – a Sors pompás játékot játszik velünk, és hogy kibírjuk, mit tehetnénk mást, mint hogy ordítunk a röhögéstől? Riley egyfolytában énekelt, hangosan, vidáman: a „Tipperary”*-t és Marie Lloyd dalait, és a „Hanging On The Old Barbed Wire”-t. Zajosan mulatozott a közös fürdőben a tartalékos vonalban töltött napjaik alatt. A lövészárkukat elnevezte Egyes Számú Peronnak, és megjegyezte, mennyire hasonlít egy sírhoz; csak egy kis földet kell még beleszórni, és egyikünknek sincs szüksége temetésre, viccelődött; de egy gránát is elvégezheti ezt a munkát. Bohóckodva ugrált le és fel a lőpadra, vagy az étel miatt reklamált; ha kellett, ivott, mint a gödény; a senki földjére bámult, hallgatta a rigókat éjszaka, vagy ahogy a németek a „Stille Nacht”-ot énekelték, olyan gyönyörűen, hogy kénytelenek voltak harsány kórussal elnyomni: „Itt vagyunk, mert itt vagyunk, mert itt vagyunk, mert itt vagyunk”, ordították az Auld Lang Syne dallamára, hogy túlharsogják a dalt, különben elöntötte volna őket a szentimentalizmus. Riley nem hagyta, hogy elöntse a szentimentalizmus. Kiderült, tényleg jó katona: erős, megbízható, bajtársias, könyörtelen. Együtt nevetett a többiekkel Ferdinandon: a fiúnak, úgy tűnt, a lövészárokban az vált a fő célkitűzésévé, hogy jelen legyen, amikor valaki csomagot kap otthonról; csak úgy, a biztonság kedvéért. Észrevette, hogy Ainsworth mindig adott a fiúnak párat a borzasztó felföldi édességből, melyet a felesége küldött neki, és amit Ferdinand nagyon megkedvelt. – Joe bácsi mentás golyói tutira feldobnak! – Ferdinand fiatal volt, és néha sírt éjszakánként. – Csak szopogasd Joe bácsi golyóit, kölyök, attól megnyugszol – mondta neki Ainsworth egészen ártatlanul, és ahogy rájött, hogy mit mondott, kitört belőle a röhögés, ami tényleg felvidította Ferdinandot.

*

A Tipperary, a Hanging On The Old Barbed Wire és a We’re Here Because We’re Here híres első világháborús angol katonadalok.

Purefoy siralmasnak látta a srácokat. Bowellst például, aki szőke volt és jelentéktelen, és kétségbeesetten igyekezett sokat próbált, viharvert katonának látszani, átvenni a zsargont, összekoszolni az egyenruháját. Bowells végigbőgte az első öt éjszakát egy kutya miatt, aki a senki földjén nyüszített, ő pedig aggódott érte. Burgess meg akarta mondani neki, hogy ne aggódjon az átkozott kutyáért, mert az átkozott kutya hullákat eszik, de Ainsworth belerúgott, és kezét figyelmeztetően elhúzta a torka előtt. Én is ilyen siralmas lennék?, kérdezte magában Purefoy. És ha nem, miért nem? Olyan fiatal vagyok, mint ők… Néha, amikor Ainsworth rápillantott gránitkeménységű arcával, szája sarkában az apró görbülettel, érezte, hogy, Ainsworth szemében legalábbis, ő is inkább egy fiú, nem pedig katona. – Légy bátor, ha nagy bajba kerülsz az életben, fiú – mondta neki –, és türelmes, ha kicsibe. Legyél derűs. Isten ébren van. A kutya gyönyörű volt: sűrű bundájú, hatalmas és okos. Bouvier des Flandres, mondta a kávézóban a lány. Flamand pásztorkutya. Riley-nak nem lett volna ellenére egy ilyen kutya, ha egyszer hazatér. Egy élet, kutyával. Ő és a kutya, amint belevetik magukat a kalandokba. Hirtelen felvillant benne Messalina képe, a kutya hatalmas, súlyos feje, gyönyörű, hullámzó szökellése, amikor futott. Hideg volt a tél. Nagyon hideg. És rossz – nem kellett volna már itt lenniük. Flandria sártengerré vált a lábuk alatt. A lövészárkok, melyeket ástak, Purefoy szemében egyetlen hatalmas, be nem gyógyuló sebnek tűntek, keresztülhasították a földet. A vasút pedig csak úgy táplálta az árkokat: tüzelővel, emberrel, lőszerrel. A táborok, a kórházak, a sátrak, az alagutak az árkok mentén parazitákként hemzsegtek, középütt pedig a senki földje, aláaknázva, szögesdróttal feldíszítve: hosszú, gennyedő fekély. A seb, akár egy örökké mozgásban lévő gépezet, látszólag saját életre kelt, és ott volt, és ő is ott volt, és így alkottak rendszert. Ott ült egy kora reggel, várta, hogy a csajka a reggelivel leérjen az árokba. Ezüstösen kéklett a hajnal, pont olyan nap lehetett volna, döbbent rá, mint az a kristálytiszta, egy évvel ezelőtti, Istenem, tényleg egy éve volt?, ha csak felfelé nézne, nem előre, és csak a kék eget látná, és a madarakat, amint elröpülnek, mintha semmi nem történne, ha kizárná a többit…

Purefoy csak dobott és dobott. Hetekig dobott, hónapokig. Egy ponton valódi gránátokat kapott, és sisakot, habár mindannyian már rég megtanulták, hogyan pisáljanak egy zsebkendőre és lélegezzenek azon keresztül, mire a gázmaszkok megérkeztek. Egyik éjjel látta, amint Harper kapitány pörgő tengeri csillagként keresztülszeli az eget, aztán becsapódik egy lángoló bombatölcsérbe, és a látványt elraktározta agya egy különleges rekeszébe, ahová soha többé nem néz majd be, csak a mindörökké kinyithatatlan ajtón lévő falánk résen keresztül táplálta. Gondolatai bolhákként ugráltak össze-vissza, forró vaslapra hulló vízcseppekként, megfoghatatlanul, leírhatatlanul.

Az új tiszt egy bizonyos Locke kapitány volt, magas, sápadt, görnyedt testtartású, akár egy kócsag, orra sas csőrére emlékeztetett. Hosszú, vékony lábát összevissza tekerte, amikor ült; Purefoy mérget vett volna rá, hogy amikor nem épp uniformist hord, tweednadrágot visel, a bokája körül hullámzó nadrágszárral. A nyár folyamán vele haladtak a vonal mentén dél felé, a Somme folyó irányába. Új lövészárokrendszerük elnyúlt egészen egy pincéig, mely egy valaha szemrevaló, régi, kőből rakott udvarházhoz tartozott, ahol gyönyörű tapéta lógott kormos foszlányokban a néhány, még álló függőleges faldarabról. A pincét megtisztították a tiszteknek, és valaki beállított egy zongorát is. – Tud valaki játszani? – kérdezte Locke, nyakát reménykedőn előreszegve. Kiderült, hogy Ainsworth valaha orgonált a wigani plébániatemplomban. Tétován belépett a tisztek pompázatos barlangjába, és halványan elmosolyodott a zongora láttán. – Kicsit ütött-kopott – mormolta, de amikor leült elé, meggyőzően áradt belőle a hozzáértés, és ahogy énekelni kezdett egy áriát egy Bach-kantátából, gyönyörű, férfias előadásmódjával, a csend kivirult, mintha csak templomban lettek volna. Locke behunyta a szemét. Riley csak sejtette, hogy mindenki ugyanúgy megtántorodott a veszteség érzésétől: attól, hogy a szeretetet, a szépséget – mindent elveszítettek, minden kicsúszott a kezükből, pontosan amiatt és pont akkor, amikor megpróbálták megvédeni. – Ez nem egy német izé volt? – szólalt meg Burgess, mikor Ainsworth befejezte.

– Remek megfigyelés, katona – válaszolt Locke. – Mindazonáltal ez Bach, és Bach a mennyország polgára volt, akit azért küldtek, hogy minden nemzet fiait felvidítsa és gyönyörködtesse. A császár nem sajátíthatja ki az országa géniuszait. – Mi a darab címe? – kérdezte Purefoy. – Ich habe genug – válaszolta Ainsworth. Locke ugatva felnevetett. – Ami annyit tesz – mondta derűsen –, hogy „Elegem van”. Többékevésbé. Ainsworth, köszönöm, csodálatos volt. Ti többiek, vissza a munkához. Ööö, te ott, maradj, és segíts nekem ezt… „Te” Purefoyt jelentette, az „Ez” pedig Locke kapitány gramofonját, melyet ki kellett csomagolni, és beállítani. – Tudja, mit mondott Lenin elvtárs, uram? – kérdezte Purefoy, miközben felerősítették a tölcsért. – Lenin elvtárs! – tört ki Locke. – Az istenit, ember, mit tudsz te Leninről? – Nem sokat, uram – válaszolt Purefoy szelíden. – Kommunista vagy, közlegény? – Elmondanám magának, ha az lennék, uram? – mondta Purefoy. Csak úgy kibukott belőle. Locke szúrósan ránézett. Ez megrázta Purefoyt; emberi pillantás volt ebben a katonai világban, és ezek a pillantások voltak azok, ezek a villanások a másik valóságból, melyek életben tartották, még akkor is, ha sírhatnékja támadt tőlük. Kétségbeesetten vágyott ezekre a pillantásokra, de kerülnie kellett őket. Például Bowellst. Képtelen volt Bowells szemébe nézni többé. Túl meztelen és szánalmas volt. – Nos, mit mondott Lenin? – kérdezte Locke. Purefoy elvigyorodott. – A zene hangjai meglágyítják a szívet, és elringatják az elmét, uram, és eltérítik a férfit a céljától… – Robert Waveney idézte ezt egyszer a feleségének, egy délután, amikor lejátszotta neki egy új orosz zongorista felvételét. – Csak tedd oda félre azt a Chopint, közlegény. – Nem ismerek semmiféle Chopint, uram – hazudta Purefoy. Elégszer járt próbákra Nadine-nal az Albert Hallba, valamikor egy másik világban, egy örökkévalósággal ezelőtt. – Nos, ne is ismerkedj meg vele. – Igen, uram – válaszolta Purefoy.

Locke kapitány viszont egyik délután Chopint tett fel a gramofonjára. Purefoy persze felismerte, és ahogy elhaladt a bejárat előtt, és a dallam belekapaszkodott, puha, kicsi mancsával tépte, meglátta Lockét, amint bent hallgatja a zenét. Arckifejezéséből úgy sütött a magány, hogy Purefoy beszólt neki: – Ejnye, ejnye, uram, megegyeztünk, hogy semmi Chopin! Locke felnézett, megdöbbenve, felriadva – örömmel. Purefoy továbbsietett, el a kapitány tekintete elől. Tényleg nem tudom, hol a helyem, igaz? De – Ó, igen, úgy volt, hogy majd feljebb jutok, nem igaz? A gondolat elhamvadt, mint annyi más, a piszkos, kellemetlen napi teendők közepette.

*

Locke kapitány tiszta ember volt, tiszta és kellemes hajlamokkal. Kisfiúként szívesen járt a kertész nyomában a régi üvegházakban, Locke Hillben, hogy érezze a föld szagát, és segítsen szőlőt szedni. A latin költészet lenyűgözte. Amikor krikettet játszott, unokatestvérét, Rose-t valódi tücsökre emlékeztette* a hosszú lábával és derűs természetével. Még amikor a csellóján játszott, mélabúsan és nem különösebben jól, akkor is mélyen érző rovarnak tűnt; csupa szögletes könyök és boka.

*

Cricket = tücsök

Feltűnt neki egy csoport egresbokor, melyek valahogy életben maradtak a lövészárok hátulsó mellvédje mentén, egy régen eltávozott francia kertjének túlélőiként. Egyik este alájuk kúszott, a hátán, hogy megmetssze őket. Az aranyló, színjátszóan zöldes friss leveleken átszűrődött a napfény; egy csillár jutott az eszébe, mellyel a mézeshetei alatt ismerkedett meg alaposan: karamellszín muranói üvegből készült a tizennyolcadik században. Gyakran nézte, ahogy a hátán feküdt a hatalmas fehér ágyban a Ciprianiban, miközben gyönyörű, puha-krémfehér és rózsás, márványtestű felesége, Julia a karjában feküdt, vagy fölé kuporodott, beburkolta, kényeztette és elvarázsolta, mivel rádöbbentek, hogy tényleg senki nem tartja szemmel őket, sem szülők, sem tanárok, sem lelkészek nincsenek jelen, hogy megmondják nekik, nem illendő, vagy nem szabad egyszerűen levetni minden ruhájukat ebben az idegen szobában, amiért fizettek, és azt tenni, amit csak akarnak. És így megtették. Olyasmiket, amikre egyikük sem gondolt korábban soha; olyasmiket, amik pirulásra késztették őket. A felesége gyönyörű, gyönyörű teste; az édessége, a gyengédsége; ahogy kedvesen, megértően mellette állt még akkor is, ha ő egy kissé kétbalkezes volt néha, nem tudva, mire vágyhat egy nő… De honnan is tudhatta volna? Lánytestvérek nélkül, aztán a fiúiskolában, az egyetemen… Rose-on kívül alig ismert nőket. Rose azt mondogatta, hogy az angol elit fiúiskolák fizikailag túlképzett, intellektuálisan félig képzett és érzelmileg totálisan képzetlen férfiakat eredményeznek… A jó öreg Rose…

Ő és Julia, velencei magányukban, elkezdték fejleszteni ezt a bizonyos érzelmi oldalt. Miután Locke apja váratlanul meghalt, Julia megtestesítette mindazt, amire egy férfinak szüksége lehet. Amikor Locke-nak át kellett vennie Locke Hillt, felesége olyan könnyedséggel illeszkedett bele a kastély úrnőjének szerepébe, mely egy nála kétszer idősebb nőre emlékeztetett. Tudta, hogyan kell beszélni a szolgákkal. Gondos volt. Ahogy visszatértek Locke Hillbe, és miután anyja elköltözött – azt mondta, inkább a Chester Square-i kis lakásban él ezentúl –, Julia a vörös téglás, fényes faburkolatos Locke Hillt, ahová rézsűsen sütött be a nap, egyfajta mennyországgá változtatta. Tudta, hogy válassza meg a színeket a szobákban; kedves díszpárnahuzatokat hímzett, és imádni való szájával utasította Millie-t, hogyan verje fel és igazgassa el a párnákat. Behívta Maxot, a vörös szettert a fagyos pázsitról. Férje újra fülig szerelmes lett felesége könyökének törékeny hajlatába, ahogy figyelte, amint az asszony a kosárkájába szedi a kőlapos terasz mentén virágzó levendulát, és a szekrénybe teszi, a ropogósra vasalt ágynemű halmai közé. Minden este szinte száguldott haza a Locke és Locke-tól (előléptették, hiszen házasember lett), hogy megpróbálja teherbe ejteni. A mézeshetek alatt nem sok figyelmet szentelt a csillárnak, de a szín, az olvadó fény, megmaradt benne. Most kegyetlen kis lándzsaként döfködte és űzte az emlék, és amikor ilyesmi űzte és nyaggatta, meg kellett állnia egy pillanatra, hogy elhessegesse. – Egresbokrok, szép kis egresbokrok – szólalt meg fennhangon, de álmodozva. – Lehet, hogy valaki pár hónap múlva hálás lesz majd érte, ha megmaradnak. Nem valószínű, hogy makréla is kerül majd az egresszószhoz, gondolom, de az egres akkor is finom. Purefoyt meghatotta Locke nyilvánvaló hite, hogy valamilyen jövő, melyben az egresnek ideje lehet megérni, lehetséges. Rendes fickónak gondolta Locke-ot.

*

Az új lövészárok korábban francia kézen volt, és igencsak forró volt ott a levegő. Miközben a találatok után javítgatták a távíróvezetékeket, hullákat találtak a falban, egyenruhák darabjait, bűzt, egy kezet. Amikor egy-egy gránát becsapódott, hogy az ember fejébe mintha villám csapott volna, a szeme pedig kis híján kifolyt, nem csak friss végtagok és szervek záporoztak. Az árok padlója alatt volt egy francia fickó is; egyszer csak megjelent a palló rései közt. Addig rajta sétáltak. Kiásták, és eltemették újra, Purefoy pedig megbetegedett: hányt és fosott, mint a lakodalmas kutya, ahhoz is túl gyenge volt, hogy lábra álljon. Burgess vonszolta el az egészségügyisek fedezékéig, ami már önmagában is szokatlan volt, tekintve, hogy Burgess sosem segített senkinek. Miközben mentek, odamormolt valamit Purefoynak, a karja alatt, amelyikkel a vállát átkarolva támogatta. – Tehetnénk egymásnak egy kis szívességet, tudod, mit, Riley… Purefoy öklendezett, háborgott a gyomra. – Nem lennék hálátlan – mondta Burgess. – Neked pedig nem kerülne semmibe… – oldalról sandított Purefoyra. Igazán, Riley. Nem kockáztatsz semmit, gondolj a régi időkre. Túl jó lehetőség ahhoz, hogy kihagyjuk. – Passzolj nekünk egy kis hányást, Riley, és én mindkettőnket gazdaggá teszem. Az emberek teljesen kimerültek, jól fizetnének pár napért a kórházban. Purefoy kicsit megemelte kókadt fejét, hogy ránézzen, Burgess pedig egyenesen visszanézett, és megrántotta a vállát, amolyan nem-énagyaltam-ki-a-rendszert kifejezéssel. – Nem mondhatod, hogy nem érdemelnek egy kis pihenést – mondta alázatosan. Purefoy gyomra felkavarodott; lehányta Burgesst. Burgess felnevetett, arcán gödröcskék tűntek fel. – Kösz, öreg haver – mondta. A szanitécek egy tábori kórházba küldték Purefoyt Amiens közelébe; két napot pihent, és gyógyszereket kapott. A következő pár napban a paddingtoniaktól hét másik ember bukkant fel hasonló tünetekkel. De végül is ez az a fajta fertőzés volt, mely könnyen elterjed, és legtöbbjük Purefoyjal együtt segített kiásni azt a francia pasast.

*

Amikor Purefoy visszatért, Locke kapitány hívatta. Purefoynak az járt a fejében, hogy Locke sem fest valami jól. – Purefoy – szólalt meg Locke, papírokkal zörögve. – Ööö, igen. Előléptettek. Micsoda? – Tapasztalat, bátorság, a harcmezőn és a lövészárokban tanúsított viselkedés: mindez nem maradhatott észrevétlen. Némelyek felhozhatnák ellenvetésül, hogy nem vagy igazi úriember, de – nos – aki koldus, nem válogathat, nem igaz? De ezt ne vedd magadra! Jó katona vagy. Az emberek tisztelnek. Purefoy, aki látott magánál bátrabb embereket és megfelelőbb viselkedést, Ainsworthét például, azt válaszolta, azzal a kiejtéssel, melyet anyja nem szeretett, melyet akaratlanul is használt azon osztályba tartozó emberek jelenlétében, akiktől tanulta, azzal a kiejtéssel, mely lehetővé tette számára, hogy előléptessék a közkatonák közül: – Nem engedhetem meg magamnak. – Nem kell lovat tartanod – mondta Locke. – És az ezred kapott némi adományt. Valakitől – valakitől, aki ismer téged. Csend. Egy újabb csend, némileg más jellegű. – Sir Alfred – mondta Purefoy. A padlót bámulta. – Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom neki. – A neved a listán volt már azelőtt, hogy Sir Alfred megtette volna az adományát. Ez a véletlen, Purefoy. Ez a vesztegetés. – Nos, akkor a sors összejátszott, hogy megsegítsen, uram – válaszolt Purefoy –, de lehetetlenség elfogadnom. Nem használhatom fel az ezredet… a saját előrejutásom érdekében. – Az ezred elvárja tőled az engedelmességet, Purefoy. Az ezred előléptetett, az anyagi körülmények lehetővé teszik ezt. Nincs választásod. Vesztegetés? Nem hitte, hogy Locke hazudna a véletlennel kapcsolatban. – Ez parancs, uram? – Lehet az is. Jobban szeretném, ha nem lenne rá szükség. Figyelj – lehet, hogy a jótevőd úgy gondolta, nem fogadnád el, ha egyenesen téged támogatna. De az előléptetés gondolata az ezreden belül született, s ez így is van rendjén, és megkérdőjelezi az ezred becsületét, aki mást állít. Meg akarod kérdőjelezni az ezred becsületét, Purefoy? Purefoy nem akarta megkérdőjelezni az ezred becsületét.

– Nem, én sem hiszem. Úgyhogy ne kényszeríts erre a morális táncikálásra, Purefoy. Fogadd el a szerencsédet, és ne legyél ennyire meglepve – mondta Locke. – Nekem úgy tűnik, az emberek szeretik, ha olyasvalaki vezeti őket, akinek van fogalma arról, min mentek keresztül. Ha a fejesek végre észreveszik ezt, annál jobb. – Nem kissé, hmm, kommunista ez a gondolat, uram? – kérdezte Purefoy, amire Locke azt mondta: – Vigyázz magadra, Purefoy, egyelőre még közlegény vagy. – Egyszerűen csak nem értem, miért pont én, uram – mondta Purefoy. – Ne legyél hipokrita, Purefoy – mondta Locke, amire Purefoy felvonta a szemöldökét. – Pontosan erről van szó. Hányán tudják az emberek közül, mit jelent az, hogy „hipokrita”? A hadseregnek szüksége van az ilyenekre. Hallottam Chopinről, és nagy a szókincsem, ezért alkalmas vagyok vezetőnek, gondolta. Ó, Istenem, még hogy én vezessem őket! Locke az ujjával dobolt az asztalul szolgáló teásládán, és őszinte tekintettel nézett Purefoyra. – Purefoy, öregfiú – mondta. – Sokkal szívesebben tudlak magam mellett, mint egy az OTC-ből* frissen kikerült tizenkilenc éves fickót. És Purefoy azt gondolta: Hát, most már tényleg elő kell léptetniük – nem lehet ilyen lazító dolgokat mondani egy közlegénynek.

*

– Na, hová lépsz le, hm? – kérezte Burgess fel se nézve, a zokniját stoppolva egy fatuskón, amikor Riley elzörgött mögötte a málhájával. – Amiens-be megyek – mondta Purefoy. – Hogy elsajátítsam a természetes fensőbbséget és az előkelő beszédet. És hogy ne törődjem a magamfajtával, jókat egyek, és másokat a halálba küldjék. Akarsz jönni te is? Burgess ekkor felnézett. – Szóval így – mondta. – Hát így. Nos, sok szerencsét, Purefoy közlegény. Ne felejts el minket. Mi sem felejtünk el. *

OTC – Officers Training Corps 1908-ban alapított, az angol egyetemeken működő gyorstalpaló tisztképző, a világháború alatt mintegy 30 000 tiszt került ki innen.

– Mindenki ugyanolyan, ha egy gránát pottyan a fejére – mondta Purefoy. – Ó, de rád nem potyog gránát, nem igaz? – mondta Burgess. – Mert te egy szép kis fedezékben csücsülsz, és operát hallgatsz. Purefoy elhallgatott egy pillanatra. – Hát igen – mondta. – Igazad van. Soha egyetlen tisztet nem öltek meg ebben a háborúban, vagy bármelyikben. – Újra Harper kapitány fénylő testét látta repülni maga előtt. Burgess intett az ujjával. – Pá-pá – mondta csúfondárosan. – Dugulj el, Johnno – mondta Purefoy, vállára kapta a zsákját, és elindult.

*

Ahogy a vonata csörömpölve, zakatolva nekilódult, Purefoy gyomrába élesen beléhasított a bűntudatos, szilaj öröm. Csörömpölve és zakatolva távolodott el a haláltól, el a hulláktól, el a dohtól, el a sártól, el a nyöszörgéstől, el a patkányoktól, el a leplezetlen és folytonos rettegés kipárolgásától… néhány hétig nem kell megölnie senkit, és senki nem próbálja megölni. Köszönöm, Sir Alfred, köszönöm, köszönöm, köszönöm. Azért fohászkodott, hogy bárcsak a tisztképző megtanítaná neki, hogyan gyűlölje az ellenséget, különálló személyekként. Nehezére esett, hogy fenntartsa az elképzelést, miszerint a fiúk a senki földje túloldalán önmagukban mások, mint a fiúk ideát, ezen az oldalon, és a köszörűs meg az anarchista arca lehangoló rendszerességgel bukkant fel emlékezetében. A gáz nem az ő döntésük volt. Vilmos császár Viktória királynő unokája. Frartz Dahrendorf! Ez volt a neve. Az anarchistáé. Az ablakon túli világ most zöld volt. Ó, Istenem, ez az egész még létezik. Bárányok. Levelek. Egyszer csak, ha megéled, vissza kell térned, Purefoy, oda, ahol bárányok vannak, levelek, vasárnapi ebédek. Vissza kell térned, és nem lehetsz brutális. Észben tudod ezt tartani? Van ennek helye a gondolataid közt?

Amikor a szálláshelyére ért Amiens-be, megzavarodott a lépcsőtől, az ágynemű az ágyon idegenszerűnek érződött. Levelet írt Sir Afrednak, rövidet, lényegre törőt. Aztán óvatosan ráfeküdt az idegenszerű ágyneműre, még mindig bakancsban, és csak bámulta a mennyezetet, tekintetével követve a párkányzat díszeit, körbe-körbe.

*

Úgy tűnt, a lelkesedés hulláma, mely Purefoyt hadnaggyá emelte, korai volt. A sorozás mégsem ment olyan nehézkesen, mint ahogy tartottak tőle, és így nem volt hiány jól képzett fiatalemberekben, akiket hadnaggyá lehetett kinevezni és elküldeni a nyugati frontra. Ezenkívül valaki, valahol úgy döntött, hogy a társadalmi stabilitás érdekében azok a tisztek, akiket a közlegények közül léptettek elő, nem térhetnek vissza azokhoz az emberekhez, akik között szolgáltak. – Más szóval – írta a szüleinek –, nem tudják, mihez kezdjenek velem. – Így hát szabadságot kapott. Purefoy hadnagy az egyszemélyes ágyon ült Doverben, egy pub fölötti szobában. Londonba megy. Meglátogatja az anyját, apját, a húgait… Istenem, az édes kis húgai. Épp most akart nekik egy képes levelezőlapot küldeni, egy vicces kutyát skót szoknyában, monoklival, vagy valami ilyesmit, de akkor megtudnák, hogy Angliában van… jaj, képtelen vagyok hazamenni… de muszáj… és találkozni fogok Sir Alfreddal és Mrs. Briggsszel. Egy másodperc törtrészéig, mielőtt az emlék megrohanta és fejbe kólintotta, azon kapta magát, hogy az jár a fejében, Terence-t is meglátogathatná. Megpróbálta maga elé képzelni a családját és a barátait Londonban. Feltételezte, hogy még mindig léteznek. Végül is, van itt egy egyszemélyes ágy is, egy pub fölötti szobában, Doverben. Mi a faszt tudna mondani bármelyiküknek? Nos, kezdetképp mellőznie kell az ilyenfajta káromkodást.

Lement a bárba. Az ivás talán segíthet megküzdeni ezzel a közönnyel, ezzel a hitetlenséggel. A palackokra meredt, a söröshordókra, a csapolt italokra: a kárminszínű borra, a barna és világos porter sörökre, az olajos, áttetsző ginre. A körülötte lévő részeg katonákra meredt, és a zilált lányokra. Szex. Felidézte az érzést, a csípő hajlását a keze alatt. Bármelyik csípőt ilyen érzés megfogni? Hogy megborzong belé, felhevül, forró várakozás áramlik a vérében, a bőre alatt, a szívében, a gyomrában és a fejében? Itt az ideje, hogy elhessegesse ezt a hangulatot. Hogyan fogjon hozzá? Felment a szobájába, és végre megírta a végrendeletét, azokra a lapokra, melyek külön erre a célra voltak fenntartva katonai kiskönyve hátuljában (zsoldkönyv, katonai szolgálati feljegyzések, ismertető, hogyan kerüljük el a lábizzadást: dörzsöljünk szappant a zokniba.) Mindenét anyjára hagyta. Felszáll a vonatra, amint kitalálja, mit mondjon. Az étel átkozottul pompás volt. Ököruszály, nudli, puding ebédre. Hal és sült krumpli és csokoládé teára. Vásárolt egy doboz huszonnégy darabos Fry’s krémcsokoládét, és a keskeny ágyon ülve megeszegette. Vett két újabb dobozt, becsomagolta, és az egyiket feladta Ferdinandnak: „Az egészet neked kell megenni, NINCS OSZTOZKODÁS”, a másikat pedig Ainsworthnek: „KÉRLEK, OSZD KI EZEKET AZOKNAK, AKIK MEGÉRDEMLIK.” Némelyik este kétszer is megfürdött, úgyhogy pluszpénzt kellett fizetnie a meleg vízért. Feltűnt neki, hogy kezd egy kis pocakot ereszteni a sok evéstől. Nem tudott volna odamenni és nem beszélni velük. Nem tudott volna beszélni velük. A hátán feküdt, új, tiszti cipőjét levette, és egymás után sorba vette az embereket, akikkel beszélhetne, és hogy mit tudna és nem tudna nekik mondani. Mindent, amit el kellene mondania: Szeretlek, ez maga a pokol, hullákon sétálok, és halált lélegzem be, csak idő kérdése és gyáván viselkedem, és én nem akarok gyáván viselkedni, de nem értem, vagy embereket ölök, vagy gyáva vagyok, e közül a kettő közül választhatok, valaki, valahol így rendezte el, és nekem nem volt beleszólásom, nem mondhatom, hogy „nem fogadom el”– különben is, elfogadtam, egy éve elfogadtam ezt az egészet, ez a helyzet, de nem értem, hogy kerültem bele, hogyhogy egyre csak folytatódik, és senki nem beszél róla, és ha nem tetszik neked, azt gondolják, őrült vagy, és lelőnek, gyávaságért, dezertálásért… és a saját embereidnek, a társaidnak, a testvéreidnek kell agyonlőniük… és olyan baszottul rettegek ott mindennap, minden éjjel…

És most egy kibaszott tisztet csinálnak belőlem… HAGYD ABBA. Katona vagy, Riley, jó katona és rendes fickó. Egy sivár pillanatra kétségbeesetten vágyott rá, hogy visszamehessen a frontra, ahol egy férfinak nincs módja vagy ideje máson elmélkedni, csak azon, hogyan lehetne jó katona és rendes fickó. Nem – tiszt. Az más. Felelősségem lesz. Igen, de igazi hatalmam nem. Büszkék voltak rá, hogy tiszt lett. Ez olyasvalami volt, amit az otthon maradottak szívesen hallottak. Nem akart úgy gondolni Nadine-ra, mint az otthon maradtak egyikére. Azt akarta, hogy Nadine ismerje és megossza vele minden átkozott gondolatát, mindent, amit valaha tudott vagy tett ezen a földön, és hogy megértse és megossza a lány gondolatait is… és inkább azonnal agyonlövette volna magát, mint hogy Nadine valaha is szembesüljön vele, hogy olyasmik, amiket ő az elmúlt évben átélt, egyáltalán lehetségesek… és hogyan egyeztethetné össze ezt a két érzést? És békén hagyod őt, emlékszel? Nem felelt a lány levelére, melyet a karácsonyi lapjára küldött válaszul. Igen, de én… Kibámult a tengerre. Sokszor hallott fegyverropogást éjszakánként. A tengerparton valami jótét lélek kirakott egy fém jelzőtáblát, fémlábon, mely a tengeren túli városok irányába mutatott: Calais, Dieppe, Dunkerque… Róma, Amszterdam, Moszkva. Arca elé emelte a kezét, kerítésként. Ez az oldal, jobbra, a miénk. Az az oldal, balra, az övék. És mindannyian alaposan benne vagyunk a szarban. Amszterdam, ahová Nadine el szeretett volna menni, a másik oldalon volt. Van Eyck és Rembrandt és Frans Hals és… egy szőrös barack, egy ezüstös virágú szilvafa, cirmos rózsák és csíkos tulipánok, vanília és málna, hajladozó ágak és csillogó zöld bogarak, és egy kicsi kukac nyoma… ragyogó, örvénylő napraforgók… egy virágzó mandulaág. Micsoda nagyképű, beképzelt, frázisokat pufogtató, képzelgő fiatalember voltam. Micsoda meggondolatlan, haszontalan, kegyetlen… képes voltam anélkül elmenni, hogy anyát meglátogattam volna. Képes voltam ítélkezni mindenkiről, megjósolni a szándékaikat – hogy Sir Alfred homoszexuális, és nem fogja megbocsátani nekem, hogy kimaradtam éjszakára; hogy Waveney-ék sosem egyeznének bele, hogy elvegyem Nadine-t; hogy amiért Terence azt a buzi dolgot művelte velem, el kellett mennem… Nos, nem tudtam, ugye, hová megyek.

Így most, hogy az a világ annyira távolivá vált, és az a korábbi viselkedés még távolibbá, hogyan is tudna visszaugrani egy kis teára, csevegésre? Hogyan írhatna abba a világba ilyesmiket: „Remélem, ez a levél titeket is hasonlóan jó egészségben talál… Itt minden csendes… Kérlek, küldjetek dohányt, bármilyet, és zoknit.” Visszament a szobájába, vissza az ágyára. Megfordította a párnáját. Különben egész jól aludt. Álmodott, persze. Nem valami szépeket. De semmiség volt néhány másik srác éjszakáihoz képest.

*

Locke kapitány azt mondta a maga megnyerő modorában: – Ha Sidcup felé jársz, mikor a városba mész, ugorj be, és látogasd meg Mrs. Locke-ot, jó? Nincs messze Londontól. Mondd meg neki, hogy jól vagyok, rendben? Persze lehet, hogy nem lesz időd, de… Purefoy újra megfigyelhette, hogy minél előkelőbb valaki, látszólag annál kevésbé érdeklik az osztálykülönbségek – ezeknek a tanult, vagyonos, fellegekben járó illetőknek egyszerűen fogalmuk sincs, mi minden válik lehetetlenné, ha az ember szegény. Purefoy egyszerre szerette és gyűlölte őket őszinte tájékozatlanságukért. Milyen csodálatos, milyen nevetséges, hogy ilyen hozzáállás lehetséges. Megengedte magának, hogy elképzelje, mit gondolna róla, Purefoyról Mrs. Locke, ha felbukkanna. A lövészárkok bizonyos szempontból kedveztek az egyenlőségnek, már aki így fogta fel. De az előnyök, melyekre Purefoy sóvárogva vágyott, kulturálisak és házassággal kapcsolatosak voltak, ilyen téren a flandriai sár nem jelenthetett előrelépést, bár néha különös hangok törtek elő Locke kapitány gramofonjából, és a kapitány barátságos kék szemének kifejezéséből olykor sejteni lehetett, hogy ő is tud a Valami Jobb létezéséről. De Purefoy közlegény – hoppá, hadnagy, amint beugrik Mrs. Lockehoz, Locke Hillbe? Istenem, dehogy.

Ötödik fejezet Sidcup, 1915. június Julia a hallban állt Locke Hillben, kis lábát szilárdul megvetve a feketefehér csempés padlón. A lábtörlő meggyűrődött. Elegyengette. Meglehetősen szép reggel volt odakinn. Kimehetne – ki kellene mennie – a gyepre, hogy gyönyörködjön az orgonabokrokon játszó napfényben, és megszagolja a korai rózsákat. Talán ihatna egy csésze teát, a kis Sitzplatzon, melyet még Peter készített, a gyertyán mögött. Muszáj lesz más nevet találnia neki. Vagy elkószálhatna a patak mentén. Max biztos szívesen sétálna egyet. Hallotta, hogy megszólal a telefon, és hallotta, hogy Rose felveszi. Rose csodás volt – micsoda áldás egy ilyen sógornő. Unokatestvér. Peter unokatestvére. Kár, hogy sokat van távol a kórház miatt, és nagyon kedves tőle, hogy visszajön egy-egy látogatásra. Julia bement a nappaliba, reménykedve, hogy talál magának valami aprócska csinosítgatnivalót, amit el kell végeznie. A háború alatt, mióta Peter elment – már öt hónapja! –, mindent szép rendben tartott, arra az esetre, ha a férje hazajönne, mivel az ember nem bízhat a postában manapság, és, esetleg, soha nem lehet tudni, Peter váratlanul felbukkanhat. Egy asszonynak muszáj csinálnia valamit. Peter eddig sosem bukkant fel váratlanul, de a szabadságolás kiszámíthatatlan volt… Odalépett, hogy megcsodálja esküvői fényképüket, mely ezüstkeretben állt a zongorán. Ő huszonnégy évesen, bájosan, súlyos szaténruhában és a családi csipkében; a nyakkivágás az a bizonyos háború előtti széles, mély dekoltázs, mely olyan jól állt neki. Ám máris borzasztóan ódivatúnak tűnt. Haja éppolyan világos volt, mint a ruhája. Egész lénye valósággal ragyogott. Akár egy kagyló belseje. És Peter jóképűen, huszonhét évesen, nyúlánkan és boldogan, hullámzó nadrágban hosszú lábszárán, zsakettban. Kedves arcukon nyoma sincs a háború előszelének. A St. George a Hanover Square-en telis-teli volt fehér orgonával és narancsvirággal; rózsákat – Madame Alfred Carrière-rózsákat – küldtek föl Locke Hillből kosarakban. A felöltős-kalapos közönségnek, mely összegyűlt, hogy megszemlélje és csodálja őket, Peter és Julia nem okozott csalódást. Fogalmuk sem volt, hogy be fogják hívni…

Nos. Nem is hívták be. Nem kellett behívniuk. Nagyon is buzgón jelentkezett. Igen, igen, ezt már megbeszéltük, és megegyeztünk benne, hogy nem értünk egyet. Ne kezdd már megint, Julia – mit szeretnél elérni ezzel? De mostanra ez a gondolat is része gyötrődése értelmetlen körforgásának, hírnöke ostoba kitöréseinek. Azt mondtad, elkerülhetetlen, de önző döntés volt! Igaz, szó esett sorozásról, de csak sutyorogtak róla! Senki nem hitte, hogy tényleg be merik vezetni! És házasembereket biztos, hogy nem akarnának… apákat… ami akkorra már te is lennél, valószínűleg… Te pedig azt mondtad, nem viselnéd el, ha várakoznod kellene, hogy behívjanak. Saját akaratodból szeretnél bevonulni. És meg is értettem, drágám. Megértettem, hogy amikor összeházasodtunk, akkor szövetséget kötöttünk, és így, amit most adni akarsz, az nem egyedül a tiéd – és majdnem sikerült is ezt kifejeznem egyetlen tökéletes, gyönyörű, bántó mondatban, ami azonban végül hálátlanra sikeredett… és én is így viselkedtem, sírtam, nyavalyogtam, könyörögtem. Miért akarsz elhagyni engem? Nem akarlak elhagyni. Ez az egész nem rólad és rólam szól, drágám. Hanem az országról. Ha a férfiak elmennek, hogy megvédjék az országunkat, akkor nem tehetem meg, hogy itt ülök, biztonságban, és elfogadom a védelmüket. Velük kell tartanom. Ilyen egyszerű. Szörnyen férfiasan hangzott. Egy pillanatra tetszett is neki. De aztán megkezdődött a várakozás, és vele együtt az álmodozás. Peter magára hagyta, és semmi tennivalót nem hagyott a számára, a fülébe pedig szakadatlanul sugdosott a gonosz kis szellem: Hogy tudsz ilyen hálátlan, ilyen önző, ilyen gonosz lenni? Az a szegény ember – gondolj bele, mennyit szenved és kockáztat, miattad. Hogy merészelsz siránkozni miatta? – Julia drágám? – Rose kukkantott be, sötéten, élénken, soványan az ajtón. – Sidcupba megyek. Szükséged van valamire? A férjemre, gondolta Julia, de nem szólt semmit, mert sértő lett volna ilyesmit mondani egy olyan nőnek, mint Rose.

Rose pontosan tudta: soha, senki nem képzelte komolyan, hogy férjhez megy. Csak azért küldték Peter családjához, mert abban reménykedtek, hátha valaki majd Kentben feleségül veszi, ha már Wiltshire-ben nem akadt senki; de a remény már akkor is csekély volt Lehetséges, hogy fiatalkorában egy picit szerelmes volt Peterbe, de mostanra mindenki – Rose-t magát is beleértve – úgy tekintett rá, mint olyan nőre, akinek nincsenek házasságról szőtt álmai vagy romantikus vágyai. Azok, akik egyáltalán vették a fáradságot, hogy elgondolkodjanak róla – beleértve, ismét, önmagát is –, úgy érezték, szerencsés emiatt, ebben a kietlen mai világban, amikor oly sok lány kénytelen reményvesztetten lemondani álmairól. Rose megvetette a szerepet, melyet a körülmények testáltak rá: a porcelánokat rendezgető, széles körű levelezést folytató, idősödő vénkisasszonyét. Ehelyett még 1913-ban belépett a kenti VAD-ba*. Az első nyári kiképzőtáboruk során, 1914-ben, amikor százhetven ápolónő jutott egy biciklijéről leeső dragonyosra, és a helyi újság, a Herne Common fotóst küldött ki, Rose felfedezte, hogy egy másfajta női szerepre is képes lehet. Élvezte a krikettmérkőzéseket. Szeretett a kerek sátrakban aludni, élvezte, hogy elsajátíthatja, miként használhat egy bádogdobozt tűzhelyként. Tetszett neki szürke szövet egyenruhája, a katonai rendeletben előírt fehér fityulája, lenvászon kézelője és gallérja, kitűzője és váll-lapja, a harctéri munkához előirányzott kesztyűje. Szemügyre vette Miss Lathamot, aki szolgált a Balkánon, és Camden márkinét, aki látogatást tett náluk, és rendkívül lelkesítő beszédet tartott. Elérzékenyült, amikor a dragonyos katonazenekar eljött játszani nekik, hálából a bicikliről leesett fiú iránt tanúsított kedvességükért. Tetszett neki, hogy amikor a kadétok a New College-ből hadgyakorlaton vettek részt, mind a megszálló német csapatokat, mind a védekező angolokat alakítva, nagyon hatékonyan képes volt alkalmazni a képzése során tanultakat. Tetszett neki a kissé zavart arckifejezés, ahogy Julia ránézett.

*

Voluntary Aid Detachment. 1909-ben alapított önkéntes ápoló egylet, amely a Vöröskereszt mellett működött, először csak a hátországi kórházakban, majd a háború előrehaladtával, a főként közép- és felsőosztálybeli ápolónők kezdeti tapasztalatlansága, képzetlensége ellenére, a fronton is.

Rose tökéletesen tisztában volt vele, hogy a valóság gyökeresen más lehet. Mrs. Blanchard, aki főnővérként szolgált egy egészségügyi zászlóaljban a francia-porosz háborúban, ezt nagyon világosan kifejtette. Ennek ellenére – nem, épp ezért – képes vagyok rá, gondolta Rose. 1914 szeptemberében jelentkezett egy kórházba, Folkestone mellé, és elkezdett dohányozni. Most, az ajtónyílásban állva, a gyönyörű Juliát nézte a reggeli fényben. Sajnálta. Bár nem a szépség volt Julia egyetlen erénye, mindig ez volt a legelső, ami mindenkinek szembeötlött. Amikor belépett egy szobába, senki nem gondolta azt: íme, egy nagylelkű, eltökélt, szimpatikus nő. Kedvességét, elszántságát, szellemének villanásait a mindennapokban elhomályosította dús, szőke haja, karcsú dereka, sugárzó bőre, különleges, sötétkék szeme, egyenes orra nyergén az aprócska horpadás, „a tökéletlenség, amely tökéletessé tesz”, mondta neki Peter. Kevés embert érdekeltek egyéb jó tulajdonságai. És mivel odaadó feleség volt, nem olyasvalaki, aki kihasználja a férfiak rá irányuló figyelmét, mihez kezdhetett volna a szépségével? Csak Peternek szánta, Peter pedig távol volt. Egy olyan világban, mely egyre inkább csak nőkből és idős, beteg vagy túl fiatal férfiakból – férfiszámba nem vehető férfiakból – állt, semmilyen hasznát nem vehette. Tulajdonképpen hátrányára vált. Mindig akadnak nők, akik készek más nőket gyűlölni a szépségükért; Rose jól tudta ezt. Épp elég gonosz kis beszélgetés akaratlan résztvevője volt, melyek szép nők háta mögött hangzottak el, olyan csúnya nők részvételével, akik azt hitték – tévesen –, hogy Rose éppúgy osztozik féltékenységükben, mint jelentéktelen kinézetükben. Így hát Rose sajnálta Juliát a szépségéért, vagy legalábbis azt hitte, hogy sajnálja. De Julia megtanulta szeretni saját szépségét, mert a szépség volt a valutája, és mert mások olyan nagyra értékelték. Amióta csak Peter elment, mindennap, reggeli után leült a hímzett székre a franciaablakok elé, melyeken beáramlott a reggeli napfény, és felhangolta férje csellóját. Szépen festett ott. Gondolt is erre, és kinevette magát, amiért erre gondol. Eltöprengett, milyen elragadó lenne, ha félrehajítaná a csellót (anélkül, hogy kárt tenne benne), hogy az ajtóban váratlanul felbukkanó férje karjába vesse magát. E miatt a gondolat miatt is kinevette magát.

Annyira hiányzott a férje. Mi értelme van bármit is csinálni, hisz nincs itt a férje, akiért tenné. Megpróbált közösségibb módokat találni, hogy hasznossá tegye magát. Rögvest jelentkezett az Ellimannál, amikor átálltak a lőszergyártásra, játékosan felpróbált egy ocsmány overallt („Úgy nézek ki benne, mint az az elefánt a képen, amit Kit bácsikád küldött Indiából”, mondta Rose-nak), és robbanóanyagot töltött a gránátok hosszú, hengeres csövébe. Nem bírta. „A lányok rettenetesen durvák és közönségesek, nem szeretnek, és különben is, Peter nem akarná, hogy vegyszereket fogdossak és teljesen besárguljak.” Nem léphetett be a VAD-ba, mert „Hát, a kezem… „, magyarázta, de igazából rosszabb színben tüntette fel magát a valóságosnál. Nem hiúságról volt szó. Hanem a vértől való irtózástól, olyan hirtelen, hányingerkeltő irtózástól, melyen semmi sem segített, és melyet szégyellt bevallani. Egyszerűbb volt ráfogni a hiúságra. Az emberek egyébként is ezt várták tőle. Tudta jól. A londoni nyugdíjfolyósítónál végzett munkájának vége szakadt, miután egy idősebb közhivatalnok, akit az őrületbe kergetett teljesen kaotikus iktatási rendszerével, szelíden eltanácsolta. Csak eme hamvába holt kísérletek után eszmélt rá Julia, hogy igazi háborús feladata pontosan ugyanaz, mint békeidőben: Peter. Úgy indult, hogy elkezdett igazán szép dolgokat készíteni neki: homokzsákokat, például. Gyönyörű homokzsákokat, minőségi zsákvászonból, vagy éppenséggel lenvászonból, az ezrede címerét hímezve a sarokba: egy vaddisznót, fején koronával, és a mottót: Sic Petit Arcadia – „így jut a mennyekbe”. Ezekben a korai időkben nem tűnt föl neki az irónia. A legtöbbet párnahuzatként használták, az egyiket pedig cipőszsákként férje ünneplő cipői számára. Ezután következtek a kézzel kötött zoknik, sálak, alsótrikók, jégeralsók; sütemények, levelek, csomagok cigarettával és csokoládéval, vicces képes levelezőlapok túloldalukon szerelmes üzenetekkel, válogatás a legújabb gramofonlemezekből… az a gyönyörű felvétel, Leo Szilárdtól, az E lucevan le siette, melyet Peter annyira szeretett… de hamarosan unni kezdte az egészet, mert nem látta az eredményét, bár a köszönőlevelek elbűvölőek voltak. Sokkal fontosabbnak érezte azt, vagy talán sokkal könnyebben ellenőrizhetőnek, hogy a dolgok szépek legyenek Peter számára, mikor majd hazatér. Rose nem vette észre, hogy Julia képtelen megelégedettségre lelni.

– Tényleg nem kellene ezzel foglalkoznod… Biztos vagyok benne, hogy írni fog, és tudatja velünk, mikor jön – mondta neki időről időre, de igazából sokkal fontosabb dolgok jártak az eszében. Na és, mi van akkor, ha, a homokzsákok után, Julia nem bízik többet a háborús postában? (Oly sok levél és sürgöny áramlik ide és oda! Ki tudja, egyszer csak nem érnek célba! Nagyon is elképzelhető, hogy Peter bejelentés nélkül érkezik.) És, különben is, Julia nem hitt benne, hogy bárki más megértheti, mire van Peternek szüksége, neki pedig semmi egyéb tennivalója nem volt. És amikor Peter hazajött a kiképzés után, néhány napos búcsúzkodásra, mielőtt Franciaországba indult, Julia öröme olyannyira határtalan volt, hogy semmi másra nem maradt hely otthon; sem bárki más érzelmeire, sem csendre, beszélgetésre, kölcsönös kérdezősködésre, pihenésre, érdeklődésre egymás iránt, vagy épp megbocsátani egymásnak a veszekedéseket amiatt, hogy Peter az elsők között vonult be… aztán Peter újra elment, Julia pedig visszatért a díszpárnák rendezgetéséhez. Ötvenhárom percig tartott, hogy minden párnát felverjen a házban, ha nem sietett. Amit Rose nem tudott, az az volt, hogy Julia minden egyes éjszakát ugyanazokkal a mondatokkal és emlékekkel és sérelmekkel és régmúlt beszélgetésekkel töltött; ágya végében vártak sorukra, hogy egymás után gyötörhessék, ő pedig minden reggel magányosan, férje után vonítva ébredt, túl sima ágyneműk közt, egy túl rendezett ágyban, és az éhség, mely gyötörte, éppannyira erős, kétségbeesett és jogos volt, mint bármelyik rémült katonáé, végsőkig kimerült mentőautó-vezetőé vagy a harcokba belefásult orvosé. Rose Juliát visszataszítóan énközpontúnak érezte, olyanfajtának, aki sosem csinál semmit. Ha csak belegondolok, hogy azoknak az energiáknak a felét, melyet magára és a házra pazarol, valami hasznosra fordítaná, mire lenne képes! Egy nap még eltűnik egy levendulakölni-illatfelhőben… De Rose nem volt egészen igazságos. Figyelembe véve, hogy semmi egyébre nem nevelték és oktatták, csakis arra, miként legyen szépséges feleség, Julia nem teljesített rosszul. – Nem, köszönöm, drágám – mondta Julia. – Nincs szükségem semmire.

*

Purefoy nem ment Londonba. Feküdt az ágyán, a szobájában a pub fölött, és megpróbált nem gondolni Nadine-ra. Aztán, amikor visszatért Franciaországba, újfajta félelem tört rá: hogy nem lesz képes véghezvinni, amit elvárnak tőle. Kész volt visszatérni a frontra – még várta is a szolgálatot, hogy kirobbantsa a gondolataiból. Csak abban nem volt biztos, hogy képes járkálni, begombolni a kabátját, jó reggelt kívánni. A Doverben töltött hét, a tiszti kiképzés, Burgess tekintete, mielőtt elment, mind emésztették belülről. Jó tiszt. Jó hadnagy. Jó katona. A rendszer, melynek része volt, fürgén elnyelte újra. Már a kikötőben megérezte, mint ereszkedik rá újra kérlelhetetlenül az elvárt tudatállapot; és a többiekre is mind. Úgy tűnt neki, ez egy kollektív tudatállapot, terjed, mint a gáz, vagy a nedves egyenruha mindent betöltő poshadtkeksz-szaga. Jelen van; az ember tehetetlen ellene. Valahogy természetes. Most, hogy azonosította, rájött, képes karnyújtásnyi távolból szemlélni, mielőtt hagyná, hogy belevesszen ismerős, émelyítő kényelmébe. Szeretett volna mindent éles érzékekkel átélni: a vonatokat, az érkező makulátlan egyenruhákat és a távozó mocskosakat, a vagon ablaka előtt elsuhanó tájakat, a vonatablak keretének zörgését, a Somme völgye dús vidékének lágy lankáit és enyhe kanyarulatait, az amiens-i pályaudvar koncentrált nyüzsgését, a korom és paraffin szagát, a szakadatlanul fokozódó rombolást, a meggyötört fákat, ahogy a sáros út belecsimpaszkodik bakancsa talpába, a tábort, a sötét, nedves csövet, mely a lövészárokrendszer bejárata volt. Nem találtak más helyet, ahová küldhetnék, úgyhogy végül visszatért a paddingtoniakhoz a tartalékos vonalakba, Hébuterne mögé. A kitapétázott ürgelyukban rábukkant Locke-ra; letelepedett egy dobozra, és elfogadott egy pohár whiskyt. Épp várták, hogy az ebédet hozzák. Locke indult, hogy megnézze, mit csinálnak a bajtársak. Purefoy, aki csatlakozott hozzá makulátlan új egyenruhájában, elegánsan csillogva-villogva, fütyörészve és oldalán revolverrel, megveszekedett szélhámosnak érezte magát. Ferdinand és Bowells bolondul vigyorgott rá. Burgess egy szót sem szólt, nem árulta el magát. Ainsworth azt mondta: – Ez igen, kölyök… uram – és kezet fogott vele. Purefoy ezt teljesen abszurdnak érezte. Aznap éjjel odakuporodott Locke apró asztalához, és írt egy levelet:

Kedves Nadine-om,

Sajnálom, hogy épp az imént voltam szabadságon, és képtelen voltam meglátogatni téged. Sajnálom, hogy bevonultam, és elmentem anélkül, hogy beszéltem volna veled, és csak azt az ostoba levelet írtam, amelyben közöltem, hogy indulok. Sajnálom, hogy azt a hülye karácsonyi lapot küldtem neked. Sajnálom, hogy nem voltam képes írni neked az itteni életemről, hogy láthasd, hogy vagyok, és mit csinálok. Minderre nincs mentség, de oka van, és most megpróbálom elmagyarázni neked, mert hamarosan újra visszatérek a sűrűjébe, és képtelen leszek a kommunikációra. Az oka pedig ez: idekint én nem létezem. Így védekezem az egész ellen. Az a gigantikus kavargás, annak, ami itt kinn folyik, a mindenre kiterjedő hatalmassága semmivé zsugorítja az egyént. Nincs helye az egyéni érdekeknek, mert a közösségi érdekek felülírják mindet. És a borzalmak? Nat, borzalmak közepette létezünk, és a legnagyobb az, hogy mikor elindultam szabadságra, már nem vettem észre őket. Felhagytam a figyelésükkel, mert hiába néztem, tehetetlen voltam, és nem tetszett, amit láttam. Ehelyett koncentráltam, majdhogynem hipnotikus koncentrálással. Olyan, mintha futnék, és elfutnék minden mellett, csak arra gondolva, merre tartok. Az énem visszahúzódik, a figyelmem beszűkült. A testem teszi, amit tennie kell. Amíg a múlt héten Doverben voltam, ez a tudatállapot meghátrált kissé, és én tisztán gondolkodtam, akár egy emberi lény. De ilyen luxus nem való a frontra. Ez az utolsó este, amikor az elmém és a szívem működik. Működésben tartottam őket, hogy ezt elmondhassam neked. Az igazat megvallva, nem szeretném, ha megismernéd ezt az állapotot. De nem elmondani neked úgy tűnik fel előttem, mint a halál egyik formája, a szív haláláé, vagy az elméé, vagy a léleké. Egyéb módjai is vannak a halálnak, nem csak a fizikai, olyanok, melyeket nem ismertem korábban. Ebben az évben megtanultam mindezt. Nem szívesen gondolok arra, mit kell még megtanulnom a háború folyamán. Mert nyilvánvalóan lesz ilyen. Holnap visszatérünk a frontvonalba. A mélybe merülök, és nem írok többet. Imádkozz, hogy újra felemelkedjem, és az én kedvesem ott legyen, és segítsen kihúzni engem a végén, ha megélem…

Ó, Istenem, nem kellett volna leírnom. Hát, bassza meg. Bassza meg. Ezt érzem.

Hatodik fejezet London, 1915. augusztus A levelet, a karácsonyi lap óta az elsőt, az anyja küldte utána, a hátulján kacskaringós, elegáns írással ez állt: „Rajongód van? Mesélj el mindent!” Nem hiszem, hogy mesélnék. Nem, azok után, hogy láttam az arckifejezésed, ahogy átadtad nekem az első levelet, azt a „Ja, Nat, most lépek le a háborúba, hát szia”-levelet. Az ostoba, ostoba, ostoba, kegyetlen levelet. Nem, azok után, hogy azt mondtad: „Talán így a legjobb, drágám. Tudom, hogy kedvelted őt, de tudod, hogy nem az a fajta fiú, aki…” Ó, de igen, ő az a fajta fiú, pontosan az a fajta fiú. Ő a fiú. Kedvelted. Így, múlt időben. Köszönöm ezt a kis különbségtételt, anya. És aztán jött az a karácsonyi lap, amelyet akár egy olyan nagybácsi is írhatott volna, akit az ember alig ismer… Nadine nem mondhatta azt, akár az anyjának, akár önmagának, hogy az anyja tévedett, neki pedig igaza van, és Riley minden, minden, ami csak lehetséges. Mert nem volt az. Valahogy átalakult egy olyasvalakivé, akinek ő csak azokat a bután derűs levélkéket volt képes írni. Ha egyáltalán tudott neki írni. A távolság miatt? Amiatt, hogy a szavak annyira kényelmetlenül megváltoztathatatlanok voltak a papíron? A miatt a valami miatt, ami rákényszerítette a fiút, hogy olyan hirtelen elmenjen? A miatt a valami miatt, ami odaát történik, és amiről képtelen volt kérdezni, és amiről a fiú nem írt neki? De az a pillanat, a műteremben, amikor a fiú feléje fordult, és ő a fiú felé, és akkor jött az a pillanat, a borzongató, zavarba ejtő pillanat, amikor azt gondolta, a fiú meg fogja csókolni, de ehelyett odatette a kezét… és az a pillanat, amikor egymásra néztek, és akkor, csak akkor, abban a pillanatban… nem a fiú volt minden? Ugye, igaz volt az egész, igaz, és lehetséges, és igaz? Mint a Donne-versben… szemünk sugára összefonódott… És apa azt mondta, Semmit nem tehetsz ellene… És a szívnek igaza volt, és a tűz, az a pillanat, a fiú keze a csípőjén, a régi, nagy kötényen, a jácint illata, az a reggel: ígéret volt. Ígéretet tettek egymásnak akkor. Ígéretet. Ígéretet. Azzal az érintéssel, azzal az áradással, azzal a pillantással.

Egész ősszel senki nem említette őt neki. Szeretett volna kérdezni. Feküdt az ágyában, azon töprengve, kitől is kérdezhetne, sorban mindenkit számba véve. És amikor végül kérdezett, nem tudott meg semmit. A saját családja semmit nem hallott róla. Sir Alfred csak egy lapot kapott tőle, amikor Riley a kiképzésen volt. Megkérdezte Terence-t, aki zavarba jött, úgy válaszolta, nem, nem hallott az öregfiúról. Kísértésbe esett, hogy meglátogassa Mrs. Purefoyt – még a kabátját is fölvette, hogy elinduljon hozzájuk –, de mivel korábban levélben már megtudakolta a fiú címét, elbizonytalanodott; amikor legyűrte zavarát, nem találta az utcát; ahogy rábukkant a házra, újra elbizonytalanodott, hogy milyen kicsi, és eldöntötte, hogy mégis inkább írni fog; írt is, de nem kapott választ, és így, mellőzötten, megalázottan, összezavarodva, nem tudta, mihez kezdjen. Egy rajzóra során összeszedte a bátorságát, és újra felhozta a témát Sir Alfrednak. (Hál’ Istennek, a szülei túljutottak pillanatnyi aggodalmukon festészeti tanulmányait illetően, legalábbis egy időre.) – Kíváncsi vagyok, van-e valami hír Riley-ról – mondta. – Gondolom, írt magának. Vagy az anyjának. – A Paddington Ezred Franciaországban van, azt hiszem – mondta Sir Alfred. – Vagy talán Flandriában. Ha megbeszélte volna velem, szólhattam volna egy szót az érdekében az Artists’ Riflesnál.* – Elfordult, a tagbaszakadt, öreg vállak világosan kifejezték: Elég. Ne kérdezz többet. Úgyhogy ehelyett Nadine egyre soványabb és sápadtabb lett, lelke megbolydult, ahogy minden lehetőség, minden rémálom, az összes újságban olvasott összes történet képzeletében megtörtént a fiúval. Minden egyes rossz dolog. Jacqueline-nak, amikor eltelt a karácsony, és a háború csak nem fejeződött be, feltűnt a lánya kétségbeejtő állapota. – Utazz el Skóciába, drágám – mondta neki. – Látogasd meg George bácsikádat. Szívj egy kis friss levegőt. – Inkább művészeti iskolába szeretnék menni. A Slade-be. Jacqueline egy pillanatra bosszúsan behunyta a szemét. – Erről már beszéltünk – mondta. – Ez az, amit csinálni szeretnék – mondta Nadine udvariasan. – Ez az, amiben jó vagyok. *

Artists’ Rifles: művészeti hallgatók, festők, zenészek, építészek, színészek által a 19. században alapított, s az első világháborúban népszerű önkéntes ezred, csak ajánlással lehetett csatlakozni, nagy számban kerültek ki innen tisztek.

– Nem megfelelő a számodra – mondta Jacqueline, és arca kissé megfeszült. Nadine, aki tudta, hogy anyja sok művésznek ült modellt fiatalkorában, feldühödött. Jacqueline a lányára pillantott, észrevette a dacot a szemében, és lecsapott. – És nem is vagy elég jó – mondta. – Ki állítja ezt? – vágott vissza Nadine sebzetten. Ez új taktika volt anyjától. Igenis jó. – Sir Alfred – hazudta Jacqueline. Egy lánynak szüksége van a jó hírére, ezekben a napokban inkább, mint valaha. A művészeti iskola a bőséges békeidőkre való, nem hajadon lányoknak, háborúban. Nadine felszegte a fejét, pislogott. Nem hitte el, amit hallott; Sir Alfred tudta, hogy elég tehetség szorult belé, amit érdemes fejleszteni. Nem hitte, hogy egy lánynak lehet művészi karrierje, de nem tagadta le a tehetséget, ha találkozott vele… Jacqueline egy pillanatra megingott, ahogy büszke lányára nézett, aztán megacélozta a szívét. Az ő érdekében teszem. Nadine a karjaira nézett, melyek soványabbak voltak, mint valaha, és keskeny lábára. Mi értelme nőnek lenni? Még a legjobb időkben is; hát még háborúban? Csak művészetre és szerelemre vágyott… Akárcsak Tosca, gondolta kis nevetéssel. És a szerelem – nos, az tiltott. A művészet szintén. Unokatestvére, Noel azt mondta neki legutóbbi látogatásakor: csökkent értékű férfinak érzi magát, amiért asztmája megakadályozza, hogy Odaát legyen. Hát, ő pedig csökkent értékű nőnek érzi magát. Egy férfi legalább tudja, hogy katonává kellene válnia, egy fiú pedig, hogy férfivá. De ő – ő még túl fiatal ahhoz, hogy egyáltalán rájöhetett volna, mi az ő célja, most meg, akár egy zátonyra futott hajó, megfeneklett az időben. Nem nő, nem is lány többé, és úgy tűnik, hogy nem is művész. Skócia? Dehogy. – Akkor csatlakozom a VAD-hoz – mondta szelíden. – Meg fogok bolondulni itthon, tudva, hogy annyi lenne a tennivaló, én pedig nem csinálok semmit. Alaposan utánaolvastam. Az összes frusztrációmat kiélhetem a lepedőkön. – Nem – vágta rá Jacqueline azonnal, ösztönösen. – Nos, valamit kell csinálnom, anya. Azt hiszem, ez elég tisztességes ajánlat a részemről. Vagy a Slade, vagy a VAD.

De Jacqueline csak férfiakat látott, még több férfit. Laza erkölcsű művészféléket hosszú hajjal és bizonytalan jövővel, vagy összetört, hősies, félmeztelen férfiakat kétségbeejtően kiszolgáltatott helyzetben… Egy dolog volt Riley-t eltávolítani az útból, de mindig jöttek más férfiak: nem megfelelőek, újak, a biztonságos kereteken kívüliek… Istenem, gondolta, mennyire jó is volt játszani a tűzzel, régebben, amikor még minden biztonságos volt. A sebesültek, döntötte el magában, kevésbé lesznek vonzók a lánya számára, mint a művészek.

*

Habár Nadine fő feladata a chelsea-i 2. számú Londoni Közkórházban a sikálás, forralás, cipelés, teregetés, öntögetés, csavargatás és hajtogatás volt, a vér és a hús is jelen volt a maga valóságában, és ő látta is. Sokkolta; eleinte biztos volt benne, hogy nem lesz képes a kórházban maradni. Hogy megerősítse a lelkét, azt képzelte, hogy minden fiú Riley, ő pedig valami francia vagy belga lány. Minden összezúzott láb az ő lábává lett; minden kitekeredett kar az ő karja volt; mindegyik sápadt és verítékes homlok az ő szép homloka; minden egyes golyó ütötte seb az ő húsát tépte. Így egyszerre került közelebb a sebesültekhez, és védte meg magát tőlük. De ami először motiváció és ösztönösen kifejlesztett önvédelmi technika volt, járványos sebességgel morbid, állandósult lidércnyomássá vált, a rettenetes dolgokról való fantáziálássá, melyek a fiúval megeshetnek. A kivörösödött kezű Jean, aki táskájában egy kettes árnyalatú vörös rúzst hordott, s aki idősebb és bölcsebb volt, azt mondta Nadine-nak egy tányér keksz és húspástétom fölött, egy karbolszagú éjszakai ügyeleten: – Csak bajt hozol rá a rossz gondolatokkal. Ne csináld. Isten nem azért adott neked képzelőerőt, hogy aggódásra használd.

Így hát Nadine arra a pillanatra tartogatta Riley levelét, amikor Jean nem lesz a közelében. Égette kötényének zsebét. De jaj, a levél érkezésének körülményeit azonnal jelentéktelenné halványította a tartalma. A fiú akár elő is ugorhatott volna a borítékból testi valójában, elmondva neki mindent, olyan világosan, ahogy mindig is szokta, most épp ezeket a lehetetlen dolgokat, ezeket a dolgokat, melyek összes korábbi aggodalmát nevetségessé tették. Nem írt? Jaj, micsoda világtragédia. Csak úgy elment? Ó, te szegény kislány. Nem létezem. Hogy lehetséges ez? Újra elolvasta a levelet. Annyira rossz lenne az a Valami, hogy nincs hely kettőjük számára, a Valami és a fiú számára, ugyanabban a dimenzióban, és mivel az a Valami olyannyira erős, a fiúnak fel kell függesztenie létezését? Rossz a megközelítés, egész biztosan. Biztos, hogy a Valaminek kell megszűnnie, mivel a fiú kézzelfoghatóan létezik… Valami. Valami. Egy gigantikus, alaktalan Valami, és vele szemben állva egy cseppnyi eleven hús, forró vér, a Valami közepén, ahogy lassan elhalványul. A fiú szemére és szájára gondolt, a tréfálkozására, az élénkségére. Emlékezett rá, ott fönn, a fa tetején, ahogy előbukkant a napsütötte gesztenyelomb közül. Arra az első hógolyóra gondolt, és a fiú fekete, göndör hajára, akár az övé, de mégis más, és hogy már akkor is mennyire tetszett neki, hogy a fiú olyan, mint ő, de mégis más. Elképzelt egy apró agyat, egy apró szívet, amint ide-oda hányódik egy füsttel, hússal, aknával teli felhőben. Visszaemlékezett a kecskelábú asztal falapjának keménységére a combja alatt, csupasz lábára a tavaszi napon, a villámcsapáshoz hasonló pillanatra, amikor egy kapocs életre lobbant, test, elme, szív összekapcsolódott, és először érezte, hogy azonos önmagával.

*

Kedves Riley-m,

Mit mondhatnék most neked? Csak olyasmit akarok mondani, ami erősebbé tesz, és talán boldogabbá, de ugyanakkor, ha nem létezel, akkor nem is akarsz rólam hallani, mivel csak arra foglak emlékeztetni, hogy igenis létezel, múlttal, jövővel, emberekkel, akik szeretnek téged, de persze mindezt te is jól tudod – de ha könnyebb lesz neked attól, hogy most félreteszed ezt a tudást, akkor talán nem ez a megfelelő pillanat, hogy megemlítsem, úgyhogy nem is fogom… de nem fogok neked olyan levelet sem küldeni, hogy „Remélem, soraim hasonlóan jó egészségben találnak, mint ahogy mi vagyunk, Anya és apa üdvözletét küldi”… bár nem vetem meg az embereket, akik hasonlókat írnak… és persze anya és apa üdvözletét küldi, vagy legalábbis, biztos vagyok benne, küldené, ha találkoznék velük, legalábbis apa igen, habár anya azt mondaná – vagyis nem mondaná, csak úgy nézne, hogy ne is írjak neked egyáltalán – egyre szabályosabbá és szabályosabbá válik a háború kezdete óta, ellentétben mindenki mással; retteg a káosztól és a szabadságtól, melyekről úgy véli, azonosak, és sokkal veszélyesebbek, mint a németek. Most már alig maradt benne művészi temperamentum, és újra elkezdett fűzőt hordani, miközben mindenki más abbahagyta – de most legfeljebb csak hetente egyszer találkozom velük, és nem fogok várni a jövő hétig a válasszal, csak hogy megírhassam, üdvözölnek. Visszaolvasva ezt az egészet, nem sok értelme van, de azt hiszem, megérted majd, mire gondoltam. Riley, annyira örültem, hogy hallottam rólad, olyan mélységesen boldog voltam, hogy énekeltem a kórteremben, és a főnővér szúrósan rám nézett és kérdőre vont, úgyhogy meg kellett neki mondanom, hogy jó híreket kaptam, hogy valaki, akiről azt hittem, valószínűleg elveszett, nem is veszett el egyáltalán – mert mindannak ellenére, amit írtál, hogy nem létezel, és annak ellenére, hogy mindezt tiszteletben tartom, és az okok ellenére, amiért így gondolod, Riley, igenis létezel! Riley létezik! És pusztán ez, Riley, annyira boldoggá tesz, hogy énekelek. Ó, igen, most leírtam…

De biztos, hogy épp ez, hogy igazán létezel, ez fogja megtartani az épelméjűségedet, miután ennek az egésznek vége lesz! Van itt néhány esetünk, akik a gránáttűztől sokkot kaptak, és, ó, Istenem, Riley, nem tudom, hogy lenne képes bárki is eldönteni, mit kell gyógyítani előbb, törött végtagjaikat és sebesüléseiket, vagy összetört elméjüket. Elmondhatom neked, mit csinálok: rettenetesen sokat mosok, és takarítok. Hatalmas halom lepedőt, hogy elérne egész Párizsig, és arról álmodom, hogy Keatingsben és Lysolban* fürdöm… De van ám két különleges adottságom is; először is, beszélek franciául. Így hát néha abba kell hagynom a tisztogatást, hogy franciául beszéljek, vagy lefordítsak valamit, habár sokkal gyakrabban van szükségem a második számú tehetségre: nem ájulok el a vértől. Úgyhogy engem hívnak, hogy kitakarítsak az operációk helyszínén, és olyan látványokban volt részem – Istenem, Riley hát, te is láttad, és közelebbről. Miért mondom el mindezt neked? Mert azt szeretném, ha egy kicsit kevésbé éreznéd egyedül magad. Ez már nem mehet így sokáig. A kormányoknak csak egy pillantást kell vetniük a kórházakra, máris világosan látni fogják, mi történik, és abbahagyják az egészet. De, Riley, ha már a magányosság került szóba: most leírom neked, aztán nem említem többé – soha, soha, soha többé ne merészelj önhatalmúlag úgy dönteni, hogy nem tudatod velem, mi van veled. Halálra aggódtuk magunkat miattad. Ha megengedett lenne dühösnek lenni egy Fiatalemberre, Aki Önfeláldozóan Harcol Értünk a Fronton, akkor, Riley, dühös lennék rád. Dühös. A te dühös Nadine-od.

*

A levél ott várt rá, ahogy visszatért a frontvonalból. Ferdinand volt az, aki meglátta, miközben szokásához híven élelmiszercsomagok után fürkészett, hogy az általában szűkszavú Purefoy, akinek kevés és rövid levele jött többnyire az anyjától, elpirulva egy levelet csúsztat a zsebébe. – Barátnőd van, Purefoy? – kukorékolta. – Honnan szerezted? Megkéred majd, hogy küldjön valami finomságot, ugye? *

Fertőtlenítőszerek.

Locke elköhintette magát. Ferdinand vihogott, és azt mondta: – Jaj, bocsánat, uram. Uram. – Vigyázz a szádra, közlegény – mondta Locke. Ó, majdcsak megszokják. – Sir – mondta Ferdinand, és leeresztett szemhéja mögött boldogan csillant fel a szeme. Olyan büszke volt Purefoyra, annyira örült szerencséjének, hogy alig bírt magával. Burgess vigyorgott. Purefoy azt gondolta: Nos, úgy kell nekem. Nem az vagyok többé, aki voltam.

*

Később olvasta el a levelet, egy lopott ötperces cigiszünetben, térdét a lövészárok falának támasztva, mely a rózsaszín és szürke és arany fedezékhez vezetett, a zongorával. Fent – azon a szinten, melyet képzeletében összekapcsolt a múlttal, a másik világgal, amit, úgy tűnik, képtelen megközelíteni; a lövészárokbeli lét peremén túl a nyáresti nap ereszkedett alá, beragyogva a hatalmas pusztaságot. A lármás éjszakát megelőző csendben váratlan forrósággal csillogott a bombatölcsérek víztükreiben, az aranyló fény elkápráztatta a tekinteteket és az elméket. Locke kapitány valami rendkívül vérbő operarészletet hallgatott a gramofonján a fedezékben, egy szenvedélyes áriát, mely összezuhant, aztán felemelkedett, zuhant, emelkedett… egészen a végső hullásig, a lehanyatló ütemig… Purefoy nem ezt a háttérzenét választotta volna. Figyelmesen elolvasta a levelet, több ízben, és időnként egy pillanatra behunyta a szemét. A lány kezére gondolt, amint a papír fölött mozog, arra, ahogy néha megnyalja a tollhegyet, ahogy erősebben megnyom egy-egy szót, a szájára, hajára, mely tintafekete, akár egy mezopotámiai istennőé, befejezetlen ügyeikre és csípője hajlatára, és arra, hogy nagyon valószínű: sosem látja többé. Feltűnt neki, hogy a lány átszúrta a papírt a tollával az utolsó dühösnél.

Hetedik fejezet Locke Hill, Kent, 1915. december Amikor Peter levele megérkezett, Julia épp férje székében ült a könyvtárban, újraolvasva a virághagyma-katalógust, tartva a frontot. (Elnevette magát egy kicsit az eszébe villanó katonai hasonlaton.) A gyep most fagyosan rideg volt, és csak három megkésett, dércsípte rózsa árválkodott a terasz mellett – de korábban saját kezűleg ültette el a hagymákat jövő tavaszra, természetesen kesztyűt viselve közben, utána pedig meleg olajjal ápolta a kezét, mert a keze szépségét szintén meg kellett őriznie a férje számára; egyébként a munka nehezét az ágyásokkal Harper végezte el. Nos hát – hóvirágok januárban, téltemetők és azok a bámulatos törpe íriszek februárban, nárciszok, jácintok, tulipánok, szellőrózsák és így tovább egészen Juliusig… utána virulnak majd a rózsák és a cserjék az őszi sáfrányokig; novemberben baj lehet, hacsak a kúpvirágok ki nem tartanak addig, de aztán jön a tündérfa, a magyal és a karácsonyi rózsák… jövő karácsony! Nos, addigra biztosan vége lesz. Egyébként itt van az idei karácsony, amire gondolnia kell… képek jelentek meg lelki szemei előtt… egy saját készítésű koszorú… piros bogyós magyal, természetesen, és borostyán; a holdviola termésének szivárványszínű érméi, szabadon lebegve az áttetsző tokban, amint gyöngysorként fénylenek; egy kis tiszafa – vagy az már túl gyászosan hatna? Azt Peter biztosan nem szeretné… talán rozmaring… és a pattogó tűz, a sülő liba illata, metszően hideg pezsgő az aranyozott szélű velencei pezsgőspoharakban, és a hórihorgas alak a viharkabátjában, fáradtan és éhesen, boldogan, hogy hazaérkezett… Az év bármely szakában kap eltávozást, bármilyen hosszú időre hurcolja el ez a szörnyűség, a kert teljes pompájában várja. Átfutotta a levelet, és azonnal telefonált Rose-nak, hogy kérjen szabadságot a kórházban. Négy nappal később, két nap késéssel, Peter megérkezett. Julia, amióta csak megkapta a levelet, a haját igazgatva a küszöbön állt – a haját igazgatta, az orcáját csipkedte, és ide-oda forgolódva ellenőrizte az aranykeretű tükörben, mennyit öregedett június óta. – Gyönyörű vagy – mondta Rose lesajnálón.

– De öregebbnek tűnök – mondta Julia kis mosollyal. – Ő is annak fog – emlékeztette Rose. Csak tíz hónap volt – tudták, hogy tíz hónap nem olyan hosszú idő, másoknak sokkal több jutott. A változás nem volt megfogható; nem olyan volt, mintha az eltávozott fiú helyett most férfiként térne vissza, vagy virágzó ifjú helyett aggastyánként, vagy úriember helyett katonaként. Még mindig huszonhét éves volt, hat láb három hüvelyk magas, haja dús, egy kissé görnyedt, ugyanaz volt a bocsánatkérő mosolya, a csontos állkapcsa, a kék szeme. Egy kicsit soványnak és sápadtnak tűnt – mint mindig. De bőrének volt valami új, papírszerű fáradt színezete, soványságának valami újfajta, fonnyadt mellékíze. Rose-nak ügyelnie kellett, nehogy elsőnek fusson a férfi karjai közé. Aztán ügyelnie kellett, ne bámulja, amint Julia férje karjába veti magát, beleolvad Peter nagykabátjába, világos gyapjúruhája világított a férfi egyenruhájának feketéjén, akár egy fényszóró az éjszakában. Egyesülésük éppúgy oka volt Rose örömkönnyeinek, mint Peter visszatérte.

*

Peter nyájas volt, csendes, elfoglalt. Maxszal, a vörös szetterrel játszott a kertben. Elolvasta az újságokat. Megszervezett egy találkozót a városban a Locke és Locke-nál. Közvetlenül vacsora után ment ágyba, és reggel későig aludt. – Ez jó jel, azt hiszem – mondta Rose. A kórházban volt néhány sebesült a loos-i csatából, és hallotta lidércnyomásos álmaikat és éjszakai sírásukat. Látta – Istenem, hogyne látta volna –, milyen különösek is tudnak lenni a férfiak, amikor megjönnek Odaátról. – Micsoda? – kérdezte Julia. – Hogy ilyen sokat alszik. – Ó, igen – mondta Julia. Mérges volt, és Rose tudta, miért. Peter nem volt gyengéd vele. Nem volt melegség a tekintetében. Éjszaka Rose egyikét sem hallotta azoknak a bizonyos kis nyikorgásoknak és fojtott zihálásoknak, melyek alapján sejtése volt arról, amit a főnővér a Házastársi Szerelem Teljes Megismerésének szeretett nevezni.

A következő reggel Julia újra a krémszínű ruhát viselte, mely Rose szemében áldozatinak tűnt. Rose remélte, hogy a helyzet javul kettőjük között, ha egyedül hagyja őket. – Legyél gyengéd hozzá – suttogta Juliának a búcsúcsók közben, amikor elment, hogy visszatérjen Folkestone-ba. Julia meglehetősen csodálkozó tekintettel nézett rá. Rose tényleg megmondja neki, hogy kell viselkedni egy férjjel? Olyan vicces. Rose-nak ismerős volt a tekintet a látogatóba érkező feleségek arcáról, kedves, jó, tájékozatlan asszonyokéról, akik nem voltak tisztában vele, mivel állnak szemben. Szegény Peter, gondolta.

*

Peter a székében ült, apja régi székében, érezte, ahogy megtámogatják a megszokott öreg párnák, alakjukat a Locke Hill-i Locke-ok generációinak háta formálta. Nagyapja könyvei sötéten halmozódtak a könyvespolcokon, egy-egy kis arany itt-ott halványan megcsillant a gerinceken a tűz fényében. Ükapjának díszkardja üvegtárolójában a virágos szófa mellett álló asztalon feküdt. Itt volt, őseinek körében. Az újság, melynek a loosi csatáról szóló beszámolója és elemzése idegennek tűnt számára, mintha csak saját magától állt volna, alig volt szükség rá, hogy oda sem figyelve megtámogassa a kezével. Rájött, hogy sebesen pislog, miközben olyan emlékeket próbál elűzni, melyekkel képtelen együtt élni. – Kedvesem – mondta Julia. A nappalin keresztül odament a székéhez, és befurakodott a karjai közé, az újság elé. – Kedvesem, alig volt egy pillanatunk is egymásra. Hogy vagy, szerelmem? Nem tudta, hogy van. Hogyan várhatja el tőle a felesége, hogy tudja? Hogyhogy választ vár tőle? Tizenöt embert vesztett Loosnál: Burdockot, Knightley-t, Atkinst, Jonest, Bloomot, Bruce-t, Lovallt, Hallt, Greent, Westert, Johnsont, Taylort, Molest, Twyfordot és Merritet. Az antant hétszeres túlerőben volt a németekkel szemben, és tizenöt ember halt meg a parancsnoksága alatt.

És aztán hazaküldték. És így nem tudott – mit? Nem tudott a többi túlélő mellett maradni: egy halomba kuporodni velük, csendben dohányozni, ugyanazt a levegőt szíva, szorosan összebújva, hogy ne legyenek egyedül. És mielőtt rájöhetett volna, hogy vajon tizenöt ember sok vagy kevés – jaj, Istenem, persze hogy túl sok tizenöt ember, de a háborús logika szerint, az Odaát keserű törvényei szerint, nem tudta, hogy sok vagy kevés; nem tudta, hogy jól végezte-e a dolgát vagy rosszul, másokhoz képest; nem tudta, vajon helyes-e, hogy felteszi magának ezt a kérdést, és nem tudta, kit kérdezzen minderről. Nem tudta, hogy vannak most a fiúk. Az újság minderről semmit nem árult el a számára. De ő látta Ainsworth sáros arcát egy bombatölcsér pereme fölött, amint kérdez tőle valamit, amit ő nem ért, és látott néhány végtagot, csak végtagokat, heverni szanaszét, és Burdock, Knightley, Atkins, Jones, Bloom, Bruce, Lovall, Hall, Green, Wester, Johnson, Taylor, Moles, Twyford és Merritt halott volt. Az emberei. Köszönetet mondott Istennek Purefoyért, akiről kiderült, hogy éppolyan rátermett, mint amilyen bátor: tudta, mikor van szükség arra, hogy valakinek a vállára tegye a kezét, vagy hogy mikor kell egy cigit adnia valakinek. Purefoy tudta, hogy mikor kell mondania valamit, és mivel nincs semmi, amit az ember ilyenkor mondhat, tulajdonképpen nem számít sokat, mit is mond ténylegesen. Purefoynak megvolt a megfelelő hanghordozása. Ha bármikor bármelyik szerencsétlen hülye siránkozott amiatt, hogy a közkatonák köréből történő előléptetés felhígítja a tiszti állományt, Locke Purefoyt hozta fel ellenpéldának. Julia az ölében ült, egy picit fészkelődött, mocorgott szép hátsójával. Peter átölelte, elejtette az újságot, pont, ahogy Julia szerette volna. Tartotta a karjában a feleségét. Milyen pici asszony. Milyen törékeny. Érte van, igazán érte, az egész. Hogy biztonságban tudja. Hogy ne tehessék a németek vele is ugyanazt, amit Belgiumban tettek. Darabokban vitte vissza a fiúkat. Egy karnyit Atkinsből; Bloom fejét a vállán, Bloom karja a nyaka körül, megpihent ott, akár egy nőé vagy egy fáradt gyermeké. Saját hosszú ujjú keze fehérlett Bloom hajában, ahogy ölelte a halott fejet, próbálva megakadályozni, hogy leessen. Felesége azon a félénk módon nézett rá, felfelé, a szempillái alól. Tudta, mit sugall a tekintet. Istenem, hogy akarta volna akarni… A teste súlyát érezni magán. Karját a nyaka köré fonódva, belekapaszkodva. A bőrét… Valami emésztette és marta a gyomrát.

Sikerült egy puszit nyomnia felesége feje búbjára, mint amilyet az ember egy gyereknek ad, jó éjszakát kívánva. Éppolyan világosan fejezte ki az elutasítást, mint egy csattanós pofon. Felesége keserű kis hunyorítással próbálta meg elleplezni a ki nem mondott kérdést. Egy pillanat múlva felkelt, odament az ablakhoz, visszajött, szirénként a férfi lábához kuporodott, és felnézett rá. Kedvesen azt mondta: – Mit tehetek érted, Peter? Hogy tudnálak boldoggá tenni? – amire a férfi ugató nevetésben tört ki. Sokkal kegyetlenebbül hangzott, mint ahogy szerette volna, még a saját fülének is, de már nem tudta visszaszívni. Julia arca megrándult. Olvastad egyáltalán a tudósításokat az újságban?, gondolta a férfi. A leghalványabb fogalmad sincs róla, mi folyik ott? Aztán leintette magát. Nem a felesége hibája volt. – Csak boldognak szeretnélek látni, drágám – mondta Julia bátran, óvatlanul. Peter hunyorgott. – Nos, attól tartok, ez nem tőled függ, kedvesem – mondta szelíden. – Úgyhogy legjobb lesz, ha ezt kivered a fejedből. Csatt, csatt, csattantak a pofonok. Julia sarkon fordult, és felment az emeletre. Peter kikászálódott a karosszékből, akár egy öregember, és töltött magának egy brandyt a tükörfényesre polírozott tálalószekrényen álló csillogóan tiszta, tökéletesen pozícionált kancsóból.

*

A következő reggel Julia vonattal Londonba ment. Egyenesen a Selfridgesbe sietett, ahol vásárolt magának egy V nyakú halványzöld gyapjúruhát széles gallérral, övvel a derekán, új, háborús krinolinszabással, mely a lábikrájánál kiszélesedett. A ruha kiemelte karcsú bokáját és hosszú nyakát. Vett egy új cipőt, kecseset, feketét, majdnem praktikus külsejűt, magas sarkút. Megszemlélte az alsóneműket – minden alkalommal, amikor csak ellátogatott egy boltba, új fazonokkal rukkoltak elő. Úristen, milyen csinosak voltak. Kék, mintás selyem… de Peternek sosem tetszettek a túl szoros fűzők. Elpirult, aztán megtiltotta magának a pirulást. Végül is ezért jött el. – Mi az? – intett egy ismeretlen rendeltetésű darab felé. Az eladólány tapintatosan elmosolyodott. – Az egy kebelkiemelő, asszonyom. A, hm, formázott terület fokozza az alak természetes adottságait. Viselés közben észrevehetetlen, természetesen. De ez nem, ühm, olyasvalami, melyre asszonyomnak szüksége lenne. Úristen. Az új stílusú darabok legtöbbje lágy és könnyed esésű volt. Rendben – a melle úgyis jó még. Vagy nem? De igen. Egy szép, könnyű fűzőt választott – merevítés és egyéb régimódi ostobaság nélkül. A Vogue helytelenítette, hogy a nők az újfajta hernyóselyem estélyi fűzőket nappal viseljék. Azt olvasta, hogy ez túl merész volna. Merésznek érezte magát. Talán Peternek tetszene a merészség. Aztán az eladólány mutatott neki néhány gyönyörű selyem-sifon száras alsót és kombinét, keleties stílusút, halványzöldet, mint a pisztácia, ferde szabásút, púderrózsaszín szegéllyel. Olyanfajta volt, melyet a Vogue úgy jellemezne: „ama csábító apróságok, melyek arra születtek, hogy láthatatlanul csábítsanak”. Túl sok minden maradt láthatatlan mostanában. Nos. Talán majd ezeket figyelemre méltatja. – Milyen csinos – mormolta. A bugyi apró volt. Egyáltalán nem mindennapos használatra szánták. – Van ilyenünk is – mondta az eladólány diszkréten. Ápolt kezének gyors mozdulatára egy leheletfinom bugyi jelent meg a pulton, ugyanolyan selyemsifonból, vékony szaténpántokkal. – És, ööö – mellé helyezett egy kivágott ujjú, lebegően vékony hálóköntöst ugyanabból az anyagból, devoré bársonnyal, lágy selyemövvel.

A lány a szó szoros értelmében bámulta Juliát a próbafülkében, bazsarózsa bőrét, az alsónemű tökéletes foszlányait. Mint egy ajándék, melyet csak szalagokba csomagoltak. Julia mindent megvásárolt. És új harisnyákat.

A szenteste, a hadsereg kegyetlen elvárásai miatt, Peter utolsó estéje volt. Felséges, elegáns, egy cseppet formális vacsorájuk után, amelyet komoly erőfeszítések árán állított össze, Julia azt mondta, korán nyugovóra tér, édesen megcsókolta Petert távoztában, és nem tette hozzá, hogy fáradt, vagy a feje fáj, vagy bármi ilyesmit. Megfürdött, nem túl forró vízben, nehogy kivörösödjön a bőre. Csak ne túl sok jázminolajat. Abban reménykedett, férje majd feljön, miközben ő a fürdőben van, és a válla kecsesen kikandikál a vízből, de sebaj, mert miután az ágy végébe telepedve megszárogatta magát, felvette a csodaszép új szerzeményeket. Sosem viselt korábban semmit, ami ennyire pikáns lett volna. Talán ijesztően festenek ebben a vidéki hálószobában? Nevetségesen néz ki bennük? Borzasztó gondolat hasított beléje – ő az oka. Ő maga. Elvesztettem. A ragyogásomat. Öreg vagyok. Kövér. Ráncos. Neeeem, mondta magának. Szeret téged. A… házasélet… mindig is… egy örömteli… és ismét az lesz. Helyesen cselekszel. Juliát úgy nevelték, hogy tájékozatlan maradjon a… házaséletet illetően, míg csak az utolsó pillanatban az anyja nem közölte vele: – Van valami kellemetlen, melyet egy feleségnek el kell tűrnie. – De anya ezt rosszul tudta. Julia teljesen átfagyott, mire Peter végül feljött az emeletre. Magával hozta a könyvét. Nem borotválkozott meg.

Az éjszaka közepén Peter egyszer csak felnyögött, ráhengeredett és megragadta, vadul, ijesztően. Julia egy pillanatig örült neki, és megpróbálta viszonozni azt, amit ölelésnek remélt – de nem az volt. Inkább egyfajta küzdelemre emlékeztetett – rettenetes volt, gyors, kétségbeesett, erőszakos. Azon kapta magát, hogy megmerevedett a rémülettől a férje alatt, fuldoklott az arcára szoruló mellkasától, mellei fájdalmasan szétnyomódtak, majdnem kitekeredtek. Peter nem tűnt sem ébernek, sem alvónak, és Julia első ízben értette meg, mire gondolt az anyja. Mereven és mérgesen feküdt az ágya szélén, a fehér lepedős matrac sziklaként zuhant a mélybe alatta. Férje forró teste elfoglalta az egész ágyat; de nem viselte volna el, hogy hozzáérjen. Érezte a forróságát, és remegett. Az ember nem lehet mérges egy harctéren szolgáló katonára (de ő az volt)… Ő akarta, hogy szeretkezzen vele (de nem így)… Az eltávozása olyan rövid volt (és olyan rettenetes)… Iszonyúan szerencsések voltak, hogy épp karácsonyra kapott eltávozást (és, hogy brutálisan őszinte legyen, azt kívánta, bárcsak ne kapott volna)… Olyan boldogok voltak, mielőtt a férje elment, hogy megvédje őt. Nos, ez aztán átkozottul ironikus, nem? A férfi másnap délután indult. – Nos – mondta Julia, sápadtan a fagyos hidegben. – Boldog karácsonyt! – futólag megcsókolta kétfelől, aztán megfordult, cipősarka kopogott a fekete-fehér kövezeten, ahogy elment, hogy a tűz elé telepedjen. – Isten veled, drágám – mondta a férje nagyon halkan. Olyan nagyon magas volt.

*

Rose, aki képtelen volt újra elszabadulni a kórházból, a következő héten jött el ismét, a szabad délutánján. Julia elmondta neki, a teával szöszmötölve Locke Hill kisebbik szalonjában, hogy azon gondolkodik, mentőautóvezető-képzésre jelentkezik, és Franciaországba megy.

– Csak jó családból való hölgyeket vesznek föl – mondta. – Az újságban volt. – Megütögette maga mellett a kanapét, hiába keresve az újságot. – Nézd, itt van… és én igazán képtelen vagyok – mondta – továbbra is tétlenkedni. Tényleg benne akarok lenni az egészben, megtenni a magamét. Rose mosolygott. Hamlet szavai jártak az eszében: „nincs a világon se jó, se rossz: gondolkozás teszi azzá”*. Juliának, úgy látszik, ösztönös tehetsége volt ahhoz, hogy önhatalmúlag eldöntse valamiről, igen vagy nem. Képes volt rá, hogy, megváltoztatva az érzelmi megvilágítást, kizárjon egy aggasztó jelenséget, és bizonyos mondatokat vagy részeket figyelmen kívül hagyjon egy-egy beszélgetésből. Képes volt rá, hogy új nézőpontból közelítve fordítson és alakítson, míg csak át nem írta a történelmet és át nem rajzolta a térképeket. Nem tudatosan tette. Szűrők helyezkedtek el mindenütt az elméjében, az emlékek elcsúsztak erre-arra, mint a színpadi díszletek, nem annyira saját kívánságára, inkább érzelmi igényeinek kielégítéseképpen. Egy elrontott piskótára tejszínt és málnát lehet önteni, kijelentve, hogy ez a legfrissebb Francia Álom, Lady Panton receptje alapján. Egy molyette zakó remek okot szolgáltathat egy kedves kis vásárlókörúthoz. Peter egyszer azt mondta Rose-nak, hogy ezt ő úgy látja, mint az optimizmus trükkjét, mely hasznos lehet a kisebb nehézségek idején. Egyike volt azon dolgoknak, melyek miatt úgy gondolta, feltűnő szépsége ellenére jó feleség lehet. – Képes lennék rá, nem igaz? Rose azon töprengett, vajon Julia anyja tűnt-e fel a színen. Mrs. Orris zászlólengető, bizottságokban nyüzsgő úthenger volt, nagyasszonya az emberek Odaátra küldésének, szilárdan hitt a végső, nagy erőfeszítésben,† és Rose úgy érezte, szégyellte magát, amiért lányából hiányzik az önfeláldozás ösztöne. Egy barátnőjének a lányát megölte egy akna a tábori kórházban, és a nő nem átallotta egyfolytában felemlegetni. Rose úgy látta, hogy Mrs. Orrist, mivel nem volt fia, akit felajánlhatott volna a győzelemért, fellelkesítette volna egy hasonló áldozat. – Más lányok Odaát vannak – folytatta Julia. – Az anyám… *

†

Arany János fordítása.

The Big Push, a nagy erőfeszítés támadás, az az elmélet, amely a bemerevült lövészárokháborút egyetlen elsöprő támadással akarta megoldani, vezetett a somme-i csatához 1916ban, mely mind a mai napig a brit hadsereg legsúlyosabb veszteségeit eredményezte.

Ah, igen. – …nagyon szeretné, ha én is… és Peterhez is közelebb lehetnék… – elhallgatott. Még mindig szerette a férjét. Miért jutott eszébe egyáltalán ez az alattomos kifejezés, hogy „még mindig”? Rosszul sikerült eltávozás volt. Ilyesmi megesik. Mrs. Bax nem rejtette véka alá, milyen szörnyen mentek a dolgok a fiával, Freddie-vel. Julia tudta, hogy az ő kötelessége, hogy a szabadságot, és Peter viselkedését, elfogadhatóvá alakítsa. Nagyon keményen próbálkozott, különbözőképp újraformálva az eseményeket az elméjében. De miközben egyetlen vágya az volt, hogy mindent teljesítsen, ami egy feleségtől elvárható, a férje újra meg újra visszautasította. Ő nem tehetett semmit érte. Aztán Peter megsértette. A helyzet feloldhatatlan volt. De fel kellett oldania. Peter a férje. Őérte harcol. Rose-hoz fordult. – Tennem kell valamit – mondta. Őszinte könyörgés csengett a hangjában. Rose úgy vélte, ez jó példa arra, miként működik Julia ábrándvilága. – Elájulsz, ha csak megpillantasz egy kormánykereket – mutatott rá. Nem vesződött azzal, hogy rámutasson a sok egyéb okra is, ami miatt ez egy hagymázas ötlet volt. Úgysem lesz az egészből semmi. Néha úgy tűnt, mintha Julia valamiképp feljogosítva érezné magát az extra adag figyelemre. Mintha ez magától értetődően járna az ezüstszőke haj és a rózsás száj mellé. És amikor senki más nem volt mellette, Rose-nak kellett ezt biztosítania, egyszer hetente a tea mellett. Rose-nak, lévén egyedülálló, aki maga alakítja sorsát, idegen volt a házasélet bonyolultsága, és el sem tudta képzelni, mit követel meg a háború – vagy a jó társaság – egy feleségtől. Azt gondolta, Julia közhelyesen viselkedik. – Nos, biztos vagyok benne: te is azt gondolod, itt az ideje, hogy megedződjem – mondta Julia. – Tudom, hogy az anyám ezt gondolja. Rose azt gondolta, itt az ideje, hogy Julia anyja befogja a száját. Rose tudomása szerint Julia anyja soha nem hangoztatott olyan véleményt, melyet ne valahonnan máshonnan vett volna, sosem mondott semmit, amit ne az újságban olvasott volna épp azon a héten, vagy ne valamilyen fontoskodó teázgatás közben csipegetett volna fel. És bármilyen idegesítő volt Julia is, Rose úgy tartotta, hogy kedves és szép, és hogy a háború sok igazságtalansága közül az egyik – kicsi ugyan a nagy események közepette, de mégis – az, ahogyan Anglia kedves és szép leányainak meg kell edződniük. Egy Juliához hasonló lány nem erre született. Miért kellene megedződnie?

Hogyan tanuljuk meg?, töprengett Rose. Ha tudnám, megspórolhatnám az embereknek, hogy tapasztalati úton kelljen megtanulniuk – de csak azt tudom, hogy egy napon sírás nélkül ébredsz, és a szemébe nézel a kibírhatatlannak, és kibírod, miközben megmarad benned a részvét. Valódi érzés nélkül. Meg tudod ezt tenni? Úgy, hogy használható maradj? Akkor majd el tudod takarítani az amputált végtagokat. Rose korábban találkozott lányokkal – ápolónőkkel, VADokkal, mentőautó-sofőrökkel –, akik Franciaországban dolgoztak, és, most már tisztában volt vele, állandósult sokkos állapotban léteztek. Rövid ideig megosztotta velük a hosszú, kegyetlen órákat, az iszamos vérrel, végtagdarabkákkal, a gáztól zöldessárga, felköhögött tüdőcafatokkal elárasztott járműveket, melyeket reggelente locsolótömlővel kellett megtisztítani. Egyszerre érzett irigységet és félelmet azoknak a lányoknak a társaságában, akik ezt a munkát végezték, és amikor két hónap múltán elkapott egy lázas betegséget, hálás volt, amiért hazajöhet, és újra a megszokott feladatok várják, kevésbé súlyos körülmények között, a Csatorna innenső oldalán lévő kórházban. És mindez egy évvel ezelőtt volt… vajon milyen állapotban lehetnek most ezek a lányok? – Nem vagyok biztos benne, hogy a mentőautó-vezetés megfelelne neked – mondta Rose. – Nem hiszed el, hogy képes vagyok rá, igaz? – mondta Julia mereven. Rose megpróbált villámsebesen olyan arckifejezést ölteni, mely nem tűnik kioktatónak. Ez természetesen nem volt lehetséges, mert kioktatóan viselkedett. Évek óta kioktatóan bánt Juliával. Ez volt az elégtétele Julia szépségéért és jó házasságáért. – Azt hiszem – mondta –, felhasználhatnád okosabban is a képességeidet. – Milyen képességeimet? – kérdezte Julia. – Az egyetlen képességem az, hogy jól nézek ki, és itt nincsenek férfiak, akik nézhetnének, és különben is, öregszem! – Fiatalabb vagy, mint én – mondta Rose csillapítóan. – Tudod, mire gondolok – mondta Julia. Rose tudta, mire gondol. Arra, hogy Rose nem egy szépség, úgyhogy a kor nem számít neki. Rose gondolatban listát vezetett az apró változásokról, melyeket a háború hozott, és melyeket senki nem tartott érdemesnek feljegyezni, mivel sokkal hatalmasabb események történtek:

1. A szégyen, hogy nem ment férjhez, eloszlott és eltűnt, mintha sosem létezett volna. 2. Többé nem követelte meg tőle senki, hogy készenlétben álljon mint potenciális feleség, és így felszabadult a korábbi kényelmetlenségektől, képmutatástól és feszengéstől. 3. Ambíció. A tény, hogy egyáltalán lehetnek ambíciói. Csak ennyi.

Most hozzáadta a következőt:

4. A háború előtt az, amit Julia az imént mondott, nagy sértés lett volna. Most úgy tekintett rá, mint apróságra.

*

Peter az önmagától való iszonyodás különböző rétegeivel tért vissza Franciaországba; egymás után mindig újabb és újabb réteg ugrott elő, elfoglalva gondolkodása homlokterét. Az egyik réteg tizenöt halott ember volt, kettő közülük még mindig a karjai közt, élettelen végtagjaik éjszakáról éjszakára egyre nehezebbek. A következő arról szólt, ahogy megengedte ezeknek a nagyon is tapintható kísérteteknek, hogy ilyen mocskos viselkedésre kényszerítsék a feleségével szemben, a nővel szemben, akit óvnia kellett volna; hogy előbb elkeserítette, aztán ráugrott, mint egy állat; hogy a felesége képtelen volt ránézni a következő reggel, csak addig fordult feléje, míg megpillanthatta sápadt, felpuffadt arcát, vádló tekintetét. Képtelen volt fellelni magában elég szerelmet vagy erőt, hogy helyrehozza mindezt a maradék időben, és így hagyta ott a feleségét, aki integetett az ajtóban, keze automatikusan mozdult, tekintete iszonytató volt a megdöbbenéstől és a veszteségtől. Őt pedig elöntötte a haszontalan fájdalom a borzasztó felismerés miatt, hogy a test, még a felesége teste is csak véres hús, olyan hideg és iszonytató, mint Atkins súlyos, hideg lába és Bloom nedves fehér homloka és azé a francia fiúé a deszkázat alatt. Egész úton Doverbe visszafelé felesége combja és a fiatal Atkinsé keveredett össze megfékezhetetlen, folytonosan vibráló képpé, mint egy laterna magica, egy végzetesen rossz irányba tartó filmbemutató, egy feldarabolt kánkán. Ahogy átkelt a Csatornán, a Juliával való konfliktus emléke kezdett elhalványodni a felelősségtudat bömbölésében, a katonák nagy közös tudatállapotában. Mire visszaért az ezredhez, az emlék teljesen megfagyva visszacsúszott a háttérbe, felfüggesztve létezését, akár azok az apró lények, melyek a jég birodalmában élnek, várva a napot és az enyhülést, amikor növekedhetnek, táplálkozhatnak és virulhatnak. Aztán Julia levelet küldött neki, február elején. A levél stílusa egészen más volt, mint a kényszeres vidámság folyton egyforma soraié, melyekhez már hozzászokott, vagy egy olyan levélé, amelyet érzése szerint megérdemelt volna.

Kedves Peterem,

olyan drága Valentin-napi meglepetésünk van! Azt hiszem, szerelmem, oly kevéssé reménykedtünk ilyen áldásban, hogy úgy tűnik, egészen megfeledkeztünk róla, és oly különösnek tűnhet föl majd előtted – még számomra is különös, még itt is, hát mit szólsz majd hozzá ott, annyira távol mindentől –, ó, kedves férjem, sosem gondoltam volna, hogy ilyen hírt levélben kell megírnom, és most, amikor meg kell tennem, nem is tudom, hogy fogalmazzam meg. Nos – belevágok! Kisbabám lesz. Kisbabánk lesz. Dr. Tayle itt volt, és már egészen biztos, és minden úgy megy, ahogy kell, így hát…! Így hát, mit szólsz hozzá? A baba – egészen biztos vagyok benne, hogy fiú, bár fogalmam sincs, miért! – szeptember végére várható, úgyhogy most azért fohászkodom, bárcsak a béke gyermeke lehetne, bárcsak mindennek vége lenne addigra, és ő egy új és jobb világba érkezhetne, amelyben az apja köszönthetné, és szerethetné kicsiny életének minden napján, és nem kellene többé elválnunk. Kedvesem, hát nem lenne nagyszerű? Hát nem leszünk csodálatos szülők? És ha valamilyen istentelen végzet folytán nem lesz vége addigra, nos, abban a pillanatban, amikor a világ megpillantja a mi drága babánkat, belátja, hogy így nem mehet tovább, és megteremti a békét pusztán a mi fiunk kedves kék szeméért – mert kék szeme lesz, és kedves lesz, és lehetne Harry a neve? Drágám, azonnal postára adom ezt a levelet, hogy legalább hamar megtudd a hírt! Hamarosan írok még hosszabban, talán ma este, mivel dr. Tayle azt mondja, pihennem kell, amit én úgy értelmezek, hogy nem kell elmennem bridzselni Mrs. Baxhoz – hurrá! –, ehelyett itthon maradhatok, és írhatok az én kedvesemnek. Úgyhogy, drágám, kérlek, írj vissza nekem, amilyen gyorsan csak tudsz, és írd meg, mit gondolsz, és tetszik-e a név – Harry Locke – Harold Locke –, úgy érzem, ez nagyon angolosan és jól hangzik, egy olyan fiú neve, akire büszkék lehetünk. Egyébként teljesen jól vagyok, csak egy icipici hányingerem van reggelente, és Millie – aki mindent tud a dologról, lévén nyolc testvér közül a legidősebb! – esténként ellát egy kis keksszel, a titok abban rejlik, hogy az ember még fekve egyen, és akkor nem lesz hányinger. Ez tényleg működik. Most rohannom kell, hogy odaadjam ezt Harkernek, hogy postára adja, kérlek, írj vissza azonnal. Várni fogom a leveledet, sóvárgok rá, hogy megtudjam, mit érzel; annyira szeretném, hogyha együtt lehetnénk ezekben a csodálatos, különleges, áldott pillanatokban! Kedvesem – a világ összes szerelme száll feléd Szerető feleségedtől, Juliától

A levél értelmetlennek tűnt a számára. Egy pillanatra arra gondolt, tévedés történt, és valaki másnak a levelét kézbesítették neki. Aztán azt gondolta, biológiai tévedésnek kell lennie: biztos, hogy olyan aktusokból, mint ahogy ő erőszakoskodott a feleségével azon az éjszakán, nem lesz – nem lehet –, hát persze hogy lehet. Miért ne lehetne? A résztvevők érzelmeinek nincs szerepük a biológiai hatékonyságban. Ez egy büntetés. Ránéz majd elsőszülött fiára, és a saját viselkedését látja. És a felesége! A tökéletes kedvessége! Hogy átsiklik a fogantatás körülményei felett, és ilyen szerető, hű megbocsátásra képes… Vagy ez a helyzet, vagy őrült. – Valami baj van, uram? – kérdezte a fiatal szárnysegéd, aki a fedezék bejáratánál ódalgott. – Úgy tűnik, apa leszek – mondta Locke megzavarodva; a szavakat ragadósnak érezte a szájában. Látott állatokat születni. Vér, nyálka, kicsusszanó test. – Gratulálok, uram! – mondta a szárnysegéd, aki tizenkilenc éves volt, szűz, és ezek a szavak nagyon keveset jelentettek neki.

Nyolcadik fejezet London, 1916. április Riley Purefoy átsétált a Kensington Parkon a napsütésben, a Victoria pályaudvarról érkeztében, hazafelé tartva. Két éve nem volt Londonban. Nagyon különösnek tűnt neki a város. Nem volt gránáttűz. Senki nem lőtt. Nem volt gázriadó. Nem ordítoztak őrmesterek. Szilárd, tiszta talaj volt a lába alatt. Nem voltak hullák, sebesültek, egy kupacban dohányzó emberek, nem érezte a vér édeskés szagát, nem repültek repeszek gyönyörű hullócsillagokként az égen. Csend volt. Nők is voltak. Ő maga tiszta és száraz volt tetűmentes egyenruhájában, melyet kifőzött és kivasalt a doveri szállodában. Istenem, milyen szégyentelenül elfogadta az előnyeit annak, hogy tiszt! Megérte az összes kis piszkálódó megjegyzést a többiektől, a nyeszlett kis piperkőcök oldalpillantásait, a gúnyosnak szánt béna megjegyzéseket csökött állú kisfiúktól, akiket, mint kiderült, pelyhedző bajszuk és kollégista szavajárásuk sem tett az emberek született vezetőjévé. Szilárdan eltökélte, hogy vesz magának egy pár különlegesen jó minőségű lábszárvédőt, most, hogy engedélyezett számára efféle szabadosság, és végleg elhajítja a bosszantóan silány korábbit. Ahogy a Round Pond felé közeledett, a világ közepe felé, egy pillanatra a tóra bámult, elűzve a bombatölcsérek napsütötte víztükrének képét, aztán hanyatt feküdt a fűbe. Hallott róla, hogy létesítettek bemutató lövészárkokat a Kensington Parkban, így az otthoniak részesülhettek fiaik élményeiből. Burgess visítva röhögött, mikor felolvasta, hogyan ecsetelik az élmények szépségeit az újságban. Az égre bámult. Senki nem mondta neki, hogy csináljon valamit, és senkinek nem kellett megmondania, hogy mit csináljon. Néhány gyerek ment arra, és nevetgéltek rajta. Nagyon halkan megkérdezte önmagától a csöndben: Ott vagy, Riley? Ott vagy még?

Tudta, hogy veszélyes előcsalogatni önmagát a biztonságos mélységből a napvilágra, mert utána újra el kell bocsátania, vissza kell küldenie énjét a háttérbe, rövid hat nap múlva. Nem tudta, hogy ez az egész a lélek épségének megőrzéséhez vezet-e, vagy a megtébolyodáshoz. Már megint ez az átkozott téma. Az újságok a tüzérségi sokkról vitáztak – vajon fizikai vagy mentális, és vajon csak a születésétől fogva degenerált személyiség veszélyeztetett? –, és arról, hogy a közlegények hisztériásak lesznek, a tisztek azonban neuraszténiásak… még a téboly is osztályokra tagolódik… olyan férfiak, akik sokkot kaptak vagy neuraszténiásak lettek, gyógyultan tértek vissza a frontra… egyikük-másikuk pszichiáterekről, elektrosokkról, hipnózisról mesélt… összefoltozták és visszaküldték őket… Riley azt gondolta, csoda, hogy nem mindenki tébolyodott meg. Ainsworth azt mondta, számon tarthatnák, hány északi kap tüzérségi sokkot a déliekkel szemben, mert a front nem annyira különbözik az északiak otthonától. Salakhegyek, robbanások, fémcsikorgás, tűz és vas, ásás, utasítgatás. Ainsworth eltávozást kapott. Három napot. Két napba telt csak az, hogy Ypernből Wiganbe jusson. Abban a pillanatban elindult, amikor elbocsátották, nem állt meg, hogy átöltözzön vagy megfürödjön, és lehetséges, hogy idejében vissza is érkezett volna, de a kalauz leszállította a manchesteri villamosról, mondván: „Nem hagyom, hogy felszálljon a villamosomra tetvekkel borítva.” Így hát Ainsworth leszállt és gyalogolt, és vette a bátorságot, hogy egy estét a gyerekeivel töltsön, és egy éjszakát Sybillel, aztán visszatért. Mindez engedély nélküli eltávozásnak minősült, de Riley-nak sikerült a hallgatás megfontolt alkalmazásával eltussolni a történtek következményeit. Riley feküdt. Néhány madár énekelt. A galambok turbékoltak, hruú, hruú, hruú, hruú hruú. Mindig ötöt. Majdnem pontosan itt feküdt a bevonulása előtti éjszakán, az angol esőben, egész éjszaka, miután elfutott Terence-től, a kabátja még másnap este is vizes volt a toborzóállomáson… és nem mondta meg Nadine-nak, hogy elmegy. Csak azt a cetlit hagyta. Micsoda bolond volt Terence-szel kapcsolatban. Az összes dolgot nézve, ami egy férfi testével történhet, ilyen hisztit csapni amiatt, mert valaki egy részét a szájába veszi… Nem, ez nem egészen így van.

Mi lett volna, ha egy nőről lett volna szó? Az is rossz lett volna… részéről. Éppolyan rossz? Nem. Tudta, hogy sok fiú egymásnak szerzett örömöt, mivel valamilyen öntudatlan szinten jobban szerette volna, ha… a fizikai gyengédség… inkább egy bajtársához fűzi, mint mocskos kurvákhoz. Mert köztük, testvérek között, szeretet is jelen van, és hűség, és ugyanaz az elkeseredettség. Minden férfi akar valamit, de sokan nem akarják azt akarni, amit akarnak. Sokan kétségbeesetten akarnak akarni, de impotensek hozzá. És azt képzelni, hogy bármi ilyesmiért a pokolra jutnának… visszaemlékezett, miként nevetett ezen Ainsworth: „De hát itt vagyunk, a pokolban! És igazad van – kétségkívül azért kerültünk ide, mert egyszer-egyszer kivertük a farkunkat…” Arra gondolt, hogy kiveri. Nadine-ra gondolt. A hasára gördült, orrával a fűben. Hagyd abba. Mostantól helyesen fogok cselekedni ezzel a nővel. Tényleg?, kérdezte egy hangocska. Hogyan, hagyod, hogy hozzámenjen valakihez a fajtájából? Megöleted magad, hogy a lánynak sose kelljen szembenéznie azzal a ténnyel, hogy a proli és az úri mindig is két külön világ marad, a gazdag lány a csinos György korabeli villájában, a szegény fiú pedig a park kapujából, az út túloldaláról bámul fel rá, háború kölcsönözte eleganciájában, az elesettek vérét hordozva magával. Riley alaposan fontolóra vette ezt a gondolatfolyamot, leállította, farkánál fogva felemelte, akár egy döglött patkányt, és behajította agyának tiltott területére, ahol az első yperni csata, a második yperni csata, Harper kapitány spirális repülése – akinek az arcára egyébként már nem emlékezett – és számos egyéb lakozott. Egyszerűen csak zárd el. Úristen, mennyi minden, amire nem gondolhat…

Vasárnap volt. A Waveney-házba menjen először, vagy az anyjáékhoz? Felkászálódott, és elindult a rügyező fák alatt; pici zöld rügyek sarjadtak a fekete ágakból, barna, fényes, nedves bimbók bújtak elő halvány, pihekönnyű karmokkal. A park kovácsoltvas kapujánál megállt, végignézett a Bayswater Roadon. Sir James Barrie háza felé nézett, a sarok felé a következő házra, és eszébe jutott, ahogy Nadine elmesélte neki Pán Péter történetét, és az első alkalom, amikor Sir Jamesszel találkozott Waveney-ék szalonjában, és meglepődött, hogy az írónak nincs páncélja vagy kardja, egyszerűen csak egy vicces külsejű, apró skót. És hogy mennyire örült, amiért Sir James nem azon a gyors, pergő és valahogy mégis vontatott módon beszélt, mint ahogy mindenki más a Waveneyházban. Kivéve Barnest, persze, és Mrs. Barnest, aki úgy bámult rá, mintha csak kakukkfióka volna. Egy veszedelmes kakukkfióka. Veszedelmes, anarchista, kommunista kakukkfióka, egy betörő zsákjával és csíkos ruhájában. Jaj, Mrs. Barnes, mit csinálhat most? Miközben Riley végigsétált a rövid utacskán és kopogott az ajtón, belül hirtelen élesen belenyilallt valami. Barnes nyitott ajtót. – Maga! – mondta, és végigmérte Riley-t, a magasságát, az egyenruháját, a rangjelzést a kabátujján. Arcán egymással ellentétes érzelmek viaskodtak. – Bevonultam, képzelje – mondta, kissé védekezőn. – Találkozunk odaát – mondta Riley egy félmosollyal, miközben belépett a hallba. Barnes elvette a sapkáját és a táskáját. – Odabenn vannak? – Mrs. Waveney a szalonban van, uram – mondta Barnes, és Riley érezte a másik meglepett kis fintorát, ahogy rádöbbent, hogy „uram”-nak szólította. Amikor Mrs. Waveney a kandallónál állva megfordult, hogy üdvözölje, egy pillanatra a torkára forrasztotta a szót az asszony szépsége. Tiszta volt. Frizurája szép és rendezett. Egész lénye finom és nőies. Nagyon hasonlított a lányára.

Purefoy hadnagy kihúzta magát. Azonnal észrevette, hogy Mrs. Waveney kimért udvariassággal viselkedik vele. Nem hűvösen – csak feszélyezetten. Visszaemlékezett, mit írt Nadine: olyan volt, mintha szabad, könnyed, elnéző énje, melyet a háború előtt engedélyezett önmagának, többé nem felelne meg neki, és mintha nem tudta volna, mi mást ölthetne magára ezekben a nehéz időkben. A fiú egészsége felől érdeklődött; idegesnek tűnt. Riley számára különös volt a bensőséges – visszatekintve, érthetetlenül bensőséges – fogadtatás után, melyben a hosszú éveken át mindig is része volt ennél a családnál, a nagylelkűségük után, azok után, milyen sokat köszönhetett nekik. Riley-nak fogalma sem volt, mit láthat Mrs. Waveney, amikor ránéz. Azt gondolta, hogy talán mérges. Hirtelen eltávozása, undok megjegyzése búcsúzáskor, a hasonlóan hirtelen visszatérés – a nőnek megvolt az oka a haragra. Vagy talán zavarban van, tudva, hogy megpróbálta távol tartani tőle Nadine-t. De még az is lehetséges, hogy szomorú, hogy az a kedves kapcsolat, mely valaha volt köztük, eltűnt; a szerető tisztelet, mellyel korábban a fiú ránézett, nincs többé. Habár mindezek igazak voltak, valójában egyik sem magyarázta az asszony jelenlegi arckifejezését. Mrs. Waveney legutoljára egy hálás, szorgosan igyekvő fiúval találkozott, aki tisztában volt a szerencséjével; egy afféle házi kedvenccel, biztonságos kis senkivel, aki épp kezdte kinőni a szép kis helyet, melyet ők oly nagylelkűen és óvatlanul biztosítottak számára. Az utolsó, amit a fiú mondott neki, az volt: „Ha szerencséje van, megölnek”, és ez, bár gyerekesen és kegyetlenül hangzott, az adott körülmények között érthető volt. Most, két évvel később, valami teljesen mást látott: egy tisztet, egy kemény, széles vállú fiatalembert, egyik pofacsontján halvány sebhellyel, egyenruháján a sebesülést jelző rávarrt sávval; egy háború edzette harcost, a nyugati front hősét, aki őértük áldozza fel magát, és ezenkívül megvan benne mindaz, amit mostanában szexepilként kezdtek emlegetni. Ő tanítgatta az ábécére, az isten szerelmére, és még ő is… Úristen, gondolta, végül mégis lesz Riley Purefoyból valaki? Nem. Ez csak a háború visszfénye. Későre járt, de meghívta a fiút teázni. – Hogy van Mr. – ööö… Waveney? – érdeklődött Riley. Zavarba jön tőlem? A gondolattól elmosolyodott; a mosoly egy kicsit kegyetlennek tűnt az asszony szemében, amitől csak még inkább zavarba jött.

– Mr. Waveney jól van – mondta, és a fiú kabátujjára pillantott. – Nagyon elfoglalt, tudod, azokkal a hazafias koncertekkel az Albert Hallban. Rengeteg pénzt hoznak! Hatalmas sikerük van… Most érezzem zavarban magam, mert aktívan szolgáló tiszt vagyok, ő pedig nem?, gondolta Riley. Hát, nem fogom. – Gratulálok – mondta az asszony. – Egyáltalán nem lep meg. – És egy pillanatra újra jelen volt a régi melegség. A fiú nem szólt egy szót sem, rezzenéstelenül viszonozta a tekintetét, még mindig azzal a kis félmosollyal a szája sarkában. Rendkívül fontos, jött rá Jacqueline, hogy Nadine ne találkozzon vele. – És Nadine? – kérdezte a fiú. Hol sajátította el ezt a parancsoló hangot? – Nadine nincs itt – mondta. A fiú várt. – A kórházban van. – Reméljük, nem tudja, melyikben. – Mikor van szabadnapja? – kérdezte Riley. Jacqueline kurtán felnevetett. – Nos, azt tényleg sosem tudjuk, az egész olyan borzasztóan összevissza… Az üzenet tisztán érthető volt magyarázkodó hanghordozásán túl. Riley nézte. Olyan szép volt. Annyira hasonlított a lányára.

*

Nem mondta meg neki, hogy jön. Nem tudta, hogy jön. Nem tudta, mit is mondhatna, hova is vihetné. Szaggatottan és szórványosan tudtak csak kommunikálni egymással, levelezésük tele volt félig kimondott dolgokkal… Nem látta a lányt már két éve. Akkor még gyerekek voltak. Anyához és apához kellene mennem, gondolta. Odaadni a lányoknak az ajándékaimat. Sir Alfredhoz kellene mennem. Odakinn várt, a Bayswater Roadon Sir James Barrie háza előtt állva – vajon odabent van-e, a tűz mellett, mely a függönyök mögött villódzik? Ő, és a fiú, aki sosem nő fel? Egy kép ötlött fel benne: fiúkról, akik sosem nőnek fel, repülnek, a szögesdróton landolnak, a darabjaik…

Ez csak egy kép, egy emlék. Nem hallucináció. Csak egy emlék. Nem lehet elkerülni, de nem tud ártani. Még mindig épelméjű vagy, Purefoy. Nézd, milyen gyönyörű a zöld pázsit a parkban a ködös esti fényben, nem sáros, selymes, eleven, nincsenek bombatölcsérek, nincsenek hullák, nincs szögesdrót, nincsenek robbanások. Ilyen egyszerű hálásnak lenni valamiért. Nincs itt semmi rossz. Az, hogy nincs semmi rossz, elég hogy jó legyen? Istenem, itt nincs semmi rossz. Ha nincs semmi rossz, az cseszettül nagyszerű bír lenni. Mesélték neki, hogy különösen erős tüzérségi támadás esetén a fegyverek hallhatóak voltak Londonban is. Mesélték neki, hogy a piknikezők a Csatorna partján, South Downsnál elcsendesültek a távoli visszhang hallatán, és hogy néha, éjszakánként, az ember kinézett kenti házának ablakán, keresztül azon a kicsi, keskeny víztömegen, és nem messze láthatta a hosszú és szabálytalan seb vöröslő izzását. Ő mint katona úgy vélte, hogy nem helyes ilyesmikről hallania. Az azzal kapcsolatos titkos és nagyszabású összeesküvés, miszerint mindez rendben van, és nem ütközik a természet törvényeivel, íratlan és ki nem mondott szabályai közé tartozott, hogy bizonyos dolgokról az embereknek nincs tudomása. A katonák például nem említették otthon a tea mellett a vízzel elárasztott lövészárkokban lebegő hullákat, melyeket félig megrágtak a patkányok. Ehhez hasonlóan az otthoniak nem említhették nekik, a fiúknak Odaátról, hogy hallják a fegyverropogást, és látják az égő zeppelineket. Mert ha Anglia nem nyugodt, aranyló és békés, akkor miért is harcolnak? Fürkészőn bámult az utcára. A lány végül a buszmegálló felől érkezett. Riley megfordult, és észrevette, mert feltűnt neki a hirtelen megtorpanó alak, ahogy a lány meglátta, azt gondolva, hogy ő az, aztán azt, hogy ez mégsem lehetséges. Egy hosszú pillanatig néztek egymásra az út két oldaláról. Egy busz haladt át közöttük (emeletes, oldalán a Marmite hirdetése); tekintetük még akkor is összekapcsolódott, amikor a busz elment. Végül Riley átviharzott az úttesten. Elképesztő akaraterőre volt szüksége, hogy ne ölelje körül a lányt a karjával, a kabátjával, a testével, a lábával, a szívével. Érezte a remegését, ahogy átcikázott a köztük lévő kétlábnyi távolságon az elektromosság. – Szia – mondta. Levette a sapkáját. Újra feltette. – Szia – mondta a lány. – Hogy vagy? – kérdezte udvariasan a fiú, és Nadine nevetésben tört ki, úgyhogy Riley így szólt: – Sétáljunk?

Nadine bólintott. A fiú göndör fürtjei rövidre voltak nyírva, nyaka megizmosodott. Magasabb lett. Katona volt. Beléptek a kapun át a parkba. Riley megfogta a lány kezét, és a feszültség egy rétege hatalmas reszketéssel szakadt fel róla. Persze a Round Pondhoz sétáltak, mert az ösvény arra vezetett. Nem volt ott más, csak a vízen szunyókálva lebegő vízimadarak csoportjai. Az este nedvessé és olvadóvá vált, hideggé, rejtélyessé, álomszerűvé. Mindketten csak a másik kezének melegére gondoltak, a jelenvalóságára, a valódiságára. – Hogy ment a sorod? – mormolta Riley kis idő múlva. – Hidegen és magányosan – mondta Nadine kis nevetéssel. Tovább sétáltak. – Hát – mondta Riley. Aztán: – Neked hogy ment a sorod? – kérdezte a lány. – A pokolban voltam – válaszolt Riley. Lépéseik egymásra hangolódtak, tompán visszhangzottak, ahogy befordultak a Broad Walk felé. – Csak nem szabad kimondanunk. Sétáltak. Meleg kezek. – Ki gondolta volna – mondta a lány –, hogy ez lesz belőlünk? Riley-nak hirtelen eszébe jutott egy képeslap, amit gyerekkorában kapott egy barátjától, aki a családjával Kanadába ment: „Már hatéves vagyok. Te is idősebb lettél?” Elmosolyodott, maga elé nézett. Tovább sétáltak. – Egy csésze teát? – kérdezte. – A Lyonsban? Vagy afféle sörivó háborús lány lett belőled? Valami erőset szeretnél inni a Ramben? Vagy egy rózsaszín gint a Kensington Cose-ban? Nadine felnevetett. – Egy csésze teát – mondta, és sírni kezdett.

– És hát, miféle háborús lány lettél, Nadine? – kérdezte Riley, ahogy az asztalnál ültek, előttük egy-egy fehér csésze és péksütemény, az ablak gőzölgött mögötte, a lány mögött csillogott a tükör, így Riley két szögből is szemügyre vehette, milyen tökéletesen gyönyörű. – Nem tudod? – kérdezte Nadine. Tekintetük összefonódott.

– Nem egy sörivó VAD, szabados erkölcsökkel… nem egy pimasz lőszergyári lány besárgult arccal és egy fiúval, aki előléptetésre pályázik… Nem úgy nézel ki, mint aki morfiumot és kokaint emel el a gyógyszerszekrényből, és elpasszolja a tüzérségi sokkot kapott katonáknak az éjszakai szórakozóhelyeken… – Ezek szerint vannak ilyenek Franciaországban is? – kérdezte Nadine. – Rengetegen. Az utcák tömve vannak velük. Pompás nők, egyenruhában, tele vannak lopott morfiummal és egyéb elsősegélyfelszereléssel, úgy vonulnak a párizsi mulatókba… van egypár klub, a legmenőbbek, ahová be sem juthatnak, csak akiknek vörös kereszt van a kabátujjukon, a Poiret retiküljük tömve mentolos tubákkal… – Mit tudsz te a Poiret retikülökről? – nevetett Nadine. – Mi az ördög folyik Odaát? Azt hittem, háború van. – Ó, megvannak az amatőr ripacsaink. Johnson közlegény legtöbbször hölgyet alakít. Még az ezredesek is kezet csókolnak neki. Nem akarok ilyesmiről beszélni. Rólad akarok beszélni. Miféle háborús lány vagy, ha nem árulsz drogot? – Ó, annál sokkal földhözragadtabb vagyok – mondta Nadine. Haját felborzolta a pára. Riley felvonta a szemöldökét. – Meséld el – mondta neki, és az egyszerű kérés megzavar-ta a lányt; nem tudta elutasítani. – Én vagyok az a lány, aki minden katonát úgy ápol, mintha csak egy bizonyos katona volna, és egyfolytában a francia vagy belga lányokra gondol, akik ugyanabban a pillanatban lehet, hogy épp őt ápolják – mondta, és éppolyan hirtelen abbahagyta, mint ahogy elkezdte. Észrevette, hogy erősen szorítja az arcát, mert tulajdonképpen, ahogy beszéd közben rádöbbent, milyen jogon mondja mindezt el a fiúnak? Rámeredt. Nézte a sebét. A gyönyörű szürke szeme, szikrázik, mint a hold, amikor mosolyog, tényleg szikrázik, akár a gyémánt. Most nem mosolyog… Miken ment keresztül? Mit tett? A fiú az asztalt bámulta, kavargatta a teáját. Megkóstolta, és tett bele még egy kis cukrot. Aztán a szája elé tette egy pillanatra a kezét, utána elővett egy cigarettát, megütögette. Úgy érti, hogy…? Nem hitte. Sok idő eltelt. Nem voltak többé gyerekek. Vajon a lány élete is úgy száguldott tovább – végül is, miért is ne? Te is idősebb lettél?

Egyetlen érintés, az isten szerelmére. Két éven keresztül hűséges volt ahhoz, hogy egyszer megérintette a lány csípőjét. Majdnem hűséges. Érzelmileg hűséges. A lány kezét nézte az asztalon. Nem hitte. Képes vagyok a bátorságra. Magában elmosolyodott. – Nos, ki az a szerencsés fickó? – tört ki belőle ostobán vigyorogva, és ledobta a kiskanalat. A lány szája tátva maradt. Elmondta neki, ő pedig nem hallotta meg. Vagy éppenséggel túl jól hallotta – csak kíméletes akar lenni hozzá? – Riley – mondta. – Hmm? A lány arckifejezése sebzett volt. – Riley, ne legyél teljesen idióta – mondta. – Nincs sok időnk. – Hát persze… az anyád… – Az anyám nem is érdekelhetne kevésbé – mondta a lány. – A szabadságod nem valami hosszú. Én pedig egyfolytában a kórházban dolgozom. Szeretném minden itteni pillanatodat… tökéletessé tenni, hogy tudd majd, mi hiányzik, és ne felejtsd el, ne veszítsd el a hitedet, és gyere vissza. Emlékszel, arra kértél, hogy legyek majd itt, és húzzalak ki… – Szeretlek – szakította félbe Riley, és megdöbbentették a szavak az ajkán, a levegőben, útban a lány felé. A lány felemelte a fejét, vetett rá egy oldalpillantást. Mit fejezett ki a pillantása? Meglepetést? Nem. Óvatosságot? Talán. Bizalmatlanságot? Nem. Ó – nem. Inkább – igen! – Szeretlek – mondta Riley. Mindig szerettelek. Mindig szeretni foglak. Semmit nem tudok nyújtani neked, nincs rá esély, hogy a családod elfogadjon, még akkor se, ha te… – Igen – mondta a lány. – Tényleg? – Nagyon jól tudod. Csendben nézték egymást. Aztán Riley felállt, megkerülte az asztalt, és újra leült, a lány mellé. Kabátujjaik összeértek, egész felső karjuk. Így ültek egy pillanatig. Aztán a fiú kifújta a levegőt, hosszan és lassan, és egy kicsit elfordította a fejét, hogy a lány dús mezopotámiai haja épp ott legyen, az arcához érjen. A pincérnő köhögött. De a tekintete engedékeny volt. A katona és babája egy romantikus ábrándban! Azt kívánta, bárcsak lenne egy jóképű tiszt, akinek a vállára hajthatná a fejét. Egyeseknek minden összejön…

Riley felegyenesedett, és újabb teát meg péksüteményt rendelt. Nadine egy picit elpirult. Riley meg akarta említeni neki, hogy elpirult, hogy még jobban elpiruljon. Azt akarta – ó, Istenem, akarta. Hihetetlenül boldog volt, amikor rájött, hogy akarja. Attól félt, sosem fogja újra akarni. Inkább rávetette magát egy süteményre. Pillanatnyi megoldásként. Nadine érezte, hogy változtatnia kell a témán. Ha még többet beszélgetnek a szerelemről, mindenféle bonyodalom támadhat… Ó, Istenem, szeret engem, tényleg szeret, én szeretem őt, szeretjük egymást, ez az igazság. Ez az igazság. Nadine bolondul mosolygott, ragyogott. A fiú gyönyörű arca; meg fogja csókolni. Milyen kár, hogy valaki, valaki, akit még csak nem is ismernek, megrongálta ezt a szép arcot, ezt a kicsi sebet okozva neki. Büszke volt a bátorságára. Férfi, gondolta, és a puszta gondolat örömteli borzongással töltötte el, belesajdult a bensője. – Ezt hogy szerezted? – kérdezte gyorsan. – Srapnel – válaszolta a fiú. – Ezért léptettek elő? – kérdezte a lány. – Borzasztóan bátor voltál? – Így van – mondta Riley nyersen. Francba, éppúgy viselkedem, mint ők – azt teszem, amit nem akartam. Vágj faarcot, ne rémiszd meg az otthoniakat… – És most úriember vagy? – csak úgy kicsúszott. Buta dolog ilyet mondani! De a fiú nevetett. – Hmm, igen. Hadnagy úr, akinek nincs semmije. Úgy tűnik, ez az egyik előny, ami az előléptetéssel jár. Akár a tisztiszolga, a pluszzoknik, az évi két eltávozás, egy-egy esti kiruccanás a bordélyba – ó, Istenem, Nadine, én annyira… A lány fájdalmasan elmosolyodott. – Tényleg? – kérdezte. – És ez valami olyasmi, amiről feltétlenül mesélned kell nekem? – Ez – ó, Nadine. Ez csak amolyan katonabeszéd. Ne haragudj. Nem illek a rendes társaságba – soha nem megyek bordélyba ó, Istenem, én nem is… – Riley – mondta a lány –, kórházban dolgozom. Már tudok ezekről a dolgokról. A fiú pislogott. Nem akarta, hogy a lány tudjon ezekről a dolgokról. Azt akarta, hogy a lány… Milyen legyen? Tiszta, boldog és szimbolikus? Nőj már fel, Purefoy.

– A lányok tudnak ilyesmiket mostanában – mondta Nadine. – Ó – mondta a fiú. – Miért? – kérdezte a lány. – Te soha… tényleg soha? Riley, te férfi vagy, te… sosem? Elképesztő volt ez a beszélgetés. A szülei sosem beszéltek volna ilyesmiről, még húszévnyi házasság után sem. Nem hitte, hogy a lány szülei igen. És ők sem beszélgettek volna Nadine-nal, ha nem lett volna AZ, a hatalmas AZ, mely átváltoztatta a lányt és a fiút Ápolónővé és Katonává. Ápolónővé és Katonává. Mivé válhattak volna, ha…? Nincs ha. És most a lány ezt kérdezi tőle… – De… de igen. Igen. – Igen? – Igen. – És… milyen volt? – Az… Mármint mi, a körülmények? Vagy… az? – Mindkettő – mondta a lány, és megpróbált mosolyogni, és a szépsége sugárzóan áradt a fiúra, úgyhogy annak egy pillanatra felizzott a vére, és rettenetesen kívánta a lányt, a karjába akarta szorítani, szeretni akarta, és az összes kimondhatatlan dolgot vele akarta csinálni, annyira, hogy egy pillanatra be kellett hunynia a szemét. – Körülmények – mondta. – Rendben. – Édes Istenem, tényleg elmesélem neki? – Nem kuplerájban. Beszállásolás, tanyasi család, kisgyerekek, kövér, idős anyuka, apa a fronton. Ühm… Édes Istenem, igen, elmesélem. – A legidősebb lány. Egy katona özvegye, a neve Mireille, nagyon kedves… Felnézett a lányra. A francba, hazudhattam volna. – …egy éjjel odajött, ráült a priccsemre és megkért. – Hazudhattam volna. – Ööö… a fizikai történés. Olyasvalami, amit a testek művelnek, nagyon kellemes – aranyos lány volt. Egy kis gyengédség is volt, azt hiszem. Igen – melegség. De nem sok. Nem rossz cselekedet… – mostanáig –, nem minden idők legnagyobb bűne. Nem tudom elképzelni, hogy Isten annyira bánná, tekintve azt a sok egyebet, amit hagy, hogy megtörténjen… Csak azt sajnálom, hogy… Képtelen volt kimondani. Vannak határok. – Fizikai történés – mondta Nadine lágyan. – Mmmm – mondta a fiú. Csend. – És nélkülem.

A fiú remegett. – Csak ezt sajnálom – mondta nagyon halkan, a cukortartónak. Tényleg azt mondta a lány? Tényleg…? Vagy hallucinálok? Így kezdődik…? Csend. Valóságos volt. – Nos – mondta a lány. Zavarba jött. A zajos kávézó eltűnt körülöttük. Ó, bassza meg. Idáig jutottunk. – Hogy nem épp veled – mondta puhán, előrehajolva. A lány felszegte a fejét. Rámeredt a fiúra. – Mondok neked valamit, Riley – mondta, nagyon tisztán, nagyon lágyan, nagyon határozottan. – Nem fogom a szüzességemet egy megszálló hun erőszaktevővel elveszíteni. És nem adom senkinek, senkinek, soha, ha… Legyek átkozott, ha én… Riley mentegetőzni kezdett, de a lány leállította. A fiú elhallgatott, és nyelt egyet. – Nadine – mondta. – Itt vagyunk, élünk, szeretjük egymást. Legyünk boldogok. A lány sírni kezdett. Riley lecsapott egy marék aprót az asztalra, és kivezette a lányt, el a pincérnő, a hölgyek és az öregemberek tapadós, kíváncsiskodó tekintetének kereszttüzéből, karját szorosan a lány dereka köré fonva visszasétált vele a park mélye felé, és egy sötét zugban, ahol a vadgesztenyefák a Kensington-palota felé vezető út fölé borultak, csókolózni kezdtek; a szájuk, a bőrük, a melegség… édes Jézusom. Riley volt az, aki végül elhúzódott. – Nem tudod, mit provokálsz – mondta feszes kis mosollyal, hátralépve, és elővett egy cigarettát, hogy csináljon valamit, akármit, ami megakadályozza, hogy a kezei a lány kabátja alá csusszanjanak, ráboruljanak a lány csípőjének gyönyörű ívére, és felhúzzák az átkozott szoknyáját. – Tudom – válaszolt a lány. – És honnan tudnád? – kérdezte a fiú. – Te… Nadine rosszallóan ránézett. – A lányok beszélgetnek, tudod – mondta. – Miféle lányokkal beszélgetsz te? – kérdezte a fiú gyorsan, ijedten.

Erre Nadine elnevette magát, és ez valami olyan fényességes és kedves hang volt; egy lány nevetése, ennek a lánynak a nevetése. Zene füleimnek, gondolta Riley, és tényleg éppolyan volt, mintha zenét hallgatott volna, csak jobb – mintha egy vízesés mosta volna el mocskos gondolatait, tisztította volna ki megromlott látását; mint – mint egy lány nevetése. – Az anyámmal! – mondta Nadine vidáman, és a hangja, az ártatlansága, az egész lénye valahogy feloldozta a fiút, hogy a lány itt volt vele, ővele… – Azt mondta, tudja, hogy az angolok egyáltalán nem szoktak erről beszélni a lányokkal, de úgy gondolta, így egyszerűbbek lesznek számomra bizonyos dolgok. Egyébként igaza volt. – Igaza volt miben? – kérdezte Riley szédelegve. A lány felnézett rá. – Ilyen angolos leszel, ha erről van szó? – Miről? – kérdezte Riley ügyefogyottan. – Hát – mondta a lány –, érzésekről. – Pislogott. – Szexuális érzésekről. – Vannak szexuális érzéseid? – kérdezte Riley. Skarlátvörösre változott az arca. – Mmmm. Riley legalább négy másodpercig csak bámult a lányra, mielőtt rávetette volna magát; átkarolta, beburkolta, úgy, ahogy az előbb nem merte. – Ülj le velem – mondta neki egy idő múlva. – Van ott egy pad. Ott a parkban. Bemehetnénk – mondta – egy kicsit. – Riley – mondta a lány –, ez az a fajta becstelen ajánlat, amelytől óvni szoktak? – Nem! – mondta a fiú. – Vagy igen. Istenem, igen. De nem… – Arca kivehetetlen volt a szürkületben, és Nadine örült ennek, mert nem tudta, kibírná-e a látványt. – Szóval, milyen, Riley? – Ne! – kiáltott föl a fiú. – Miért ne? Nyilván élvezted – azt mondtad, hogy igen. Nem ezt műveli az összes férfi, amikor csak módja adódik rá, mert annyira élvezik? Nem ez a nagy titok? – Jézusom, Nadine, miket mondott neked az anyád? – Ezt nem az anyám mondta, hanem Jean. Egy ápolónő. Huszonöt éves. – Aha – mondta Riley. – Szóval ő. Egy pillanatra elhallgattak. – Szóval, miért nem csinálod egyfolytában? – kérdezte a lány lágyan. A fiú sóhajtott, és az egyik ablakból kiszűrődő fénysugár megvilágította a szemét, ahogy felnézett.

– Félelemből – mondta –, a fertőzésektől… és… az álom miatt, hogy van valami jobb is… Csend. – Folytasd – mormolta a lány. – Nem annyira érdekel a fizikai aktus maga – mondta Riley. – Úgy értem, persze hogy érdekel, de, ööö… jobban foglalkoztat a szerelmi része. – A szerelmi része – ismételte a lány, és Riley elfojtott egy nevetésfélét. – Sajnálom – mondta. – Ez egy kicsit… hmm… A lány hangjában is nevetés bujkált. – Igen – mondta. – Hirtelen mintha egy zenés darabban lennénk… – Én pedig mondok valami rettentő romantikusat. – Igen. – A szerelemről – mondta Riley. Megvolt rémülve. A gyomra mélyéig hatolt a rémület. Ez már túl sok… Ó, Istenem, hagyj békén… Ez már túl sok. Erős a szerelem, mint a halál. Honnan van ez? Tégy engem, mint egy pecsétet, a te szívedre… – Engedélyezett a szerelem, ezekben az időkben? – kérdezte a lány. – Ajánlott? Egy fikarcnyit sem törődöm vele, hogy ajánlott-e: itt van és kész. – Soha nem fogok szeretkezni veled – mondta hirtelen. – Nem foglak tönkretenni, hogy aztán cserbenhagyjalak a várakozásoddal, elvesztett ártatlanságoddal, hogy ha megölnek, senkinek ne kelljél. Nem vagyok olyan, mint Burgess… – a keménység a testében, miközben ezt mondta, kíméletlen és ismerős volt: a folytonos szembenállás eredményezte, a férfiúi ösztönei és aközött, amit a körülötte lévők, akiket tisztel, és akiktől függ, elvárnak. Az ösztön: hogy szeretkezzen a lánnyal, akit szeret, hogy túléljen, hogy hazatérjen. És az elvárások: hogy elszakítsa magát a lánytól, és odavesse magát a lövedékek, gránátok, mozsárágyúk, bombák, a mérgező gáz útjába. – Ki az a Burgess? – kérdezte Nadine, de nem erre gondolt. A fiú rámeredt. – Mindent jól akarok tenni – mondta, és csak állt ott a sötétben, a kabátjában, karja az oldala mellett lógott. Csak óvatosan, gondolta a lány. – Senki nem várhatja ezt el tőled, amikor az egész világ mindent rosszul csinál – mondta. – Különben is, a kabátod tele van mindenféle gazzal. – Én várom el magamtól – mondta a fiú. – Nincs szabad rablás. A jó és a gonosz még mindig létezik, igaz?

– Ez annyit tesz, hogy nekünk kell kialakítanunk a saját szabályainkat, nem? – mondta Nadine. – Megtalálni a saját utunkat a káoszon keresztül. – Hát, ez a módszerem – mondta Riley. – A kísérletem. Még ha hajlandó is lennél… nem akarom. Figyelj, te vagy az egyetlen nő, akivel akarom, és nem tehetem – olyan furcsa még beszélni is róla, veled, te pedig úgysem tennéd meg, és nem kérhetlek meg, hogy gyere hozzám, még, mert – minden miatt –, és nem kérhetlek, hogy ígérj nekem bármit is, és én… de anélkül, hogy összeházasodnánk, ha egyáltalán összeházasodhatunk, és ez már azután lesz – ha egyáltalán valaha véget ér… de nem fogom csinálni senki mással… Nadine körbefonta, finoman becsúsztatta kezét a súlyos kabát alá, odaszorította az arcát az arcához. Itt vagyunk, élünk, szeretünk.

Kilencedik fejezet Franciaország, Hébuterne közelében, 1916. június

Itt vagyunk, élünk, szeretünk Légy derűs Nagyon büszkék vagyunk rád, Riley

Purefoy úgy tett, mintha nem venné észre Burgess közlegényt, amint a tartalékos lövészárok, ahogy magukban elkeresztellek, az Edgware Road sarkánál, egy Downland nevű fiúval merült beszélgetésbe, aki egyike volt az újonnan besorozottaknak, egy haszontalan, gyáva kis figura. Purefoy remélte, hogy amit lát, az nem az, amit lát. Látta, hogy Burgess látja őt, látja, hogy megláthatják. Látta, hogy Burgess, szándékolt lazasággal, nem hagyja félbe a beszélgetést. Látta, hogy Downland megindul. Öt perccel később látta, amint Downland a latrinák felé tart. Tíz perccel később egy figura közelített a távolból, a lemenő nappal szemben. Purefoy remélte, hogy nem Burgess az. Ő volt. Mit kellene kezdenem ezzel az egésszel? Nem kérdéses: mindkettejüket jelenteni. És aztán hogyan tovább? Ha jelentem a történteket, ezek az emberek a kivégzőosztag előtt lelhetik halálukat. De egyébként is mindennap és minden éjjel halálos veszélyben vannak. Német golyó; brit golyó. Mi a különbség? És különben is, nincs bizonyíték. Csak azért, mert nem akartál bizonyítékot keresni. Vagy egyszerűen kikerülted a bizonyítékot, amely ott hevert az orrod előtt. Nem, nem vonhatsz le rögtön következtetéseket, ennyiből. Nem, azért nem vettél róla tudomást, mert nem akartál szembenézni vele. Nem vettél róla tudomást, mert a felvetett morális dilemma megválaszolhatatlan.

Milyen iszonyúan racionális vagy ma, Riley. „A felvetett morális dilemma megválaszolhatatlan.” Hhahha hahhaha hahaha – hogy röhögnének ezen azok a fickók a műfrancia akcentusukkal. Azért van az egész, mert nem akarod látni az undorodást, az árulás vádját Burgess tekintetében. Nem akarod hallani, amint azt mondja: „Az apád biztos nagyon büszke rád, Riley.” Valami homályos hűség miatt, amely a régi paddingtoni srácokhoz fűz: azért, mert Burgess apja és a te apád haverok voltak. Az egyik fejes körlevelet küldött: „Hatalmas kihívásokkal nézünk szembe. A következő hetekben és hónapokban mindenkitől elvárjuk a legvégső erőfeszítést. A brit katonák és gyarmati szövetségeseink odaadásával, bátorságával és önfeláldozásával legyőzünk minden akadályt… Létezik egy tendencia egyfajta elenyésző kisebbség körében, mely megkísérli elkerülni a minden férfira nézve érvényes hazafias kötelezettségeket. Nem engedhetjük, hogy ez folytatódjon. Bármilyen kísérletet, mely arra irányul, hogy egyesek kibújjanak a feladatok alól, vagy hogy szándékosan indokolatlan veszélyt keresve a csatamezőn megsebesüljenek, a törvény teljes szigorával kell megtorolnunk…” Vagy valami hasonló. Purefoy, hiába szerette volna, nem tehette meg, hogy ezt olvasva hangot adjon haragjának, és tisztelegve így szóljon: „Nem tartozik rám, URAM, ha egyik-másik szerencsétlen balfasz olyannyira elveszti az eszét, hogy kézen állnak a lőpadon abban a reményben, hogy valami barátságos orvlövész az ellenséges vonalakból keresztüllövi a lábukat, vagy ha a jobb kezük saját akaratukból golyót repít a baljukba, és képtelenek felhagyni az ilyesmivel, mert véleményem szerint az egész átkozott háború a hunok segítségével elkövetett öngyilkosság, URAM, és ha az emberek egyénileg arra vetemednek, hogy önhatalmúlag utánozzák a politikusok közös döntésen alapuló akcióit, akkor ki vagyok én, URAM, hogy ítélkezzem felettük?” Néha meghökkentette a gördülékeny kifejezésmód, mellyel haragja felszínre tört. Legalábbis képzeletében. Sosem beszélt hasonlóan. A hunok segítségével elkövetett öngyilkosság: mintha képes volna megérteni minden egyes közkatona indítékait az ingovány sötétjében, a fütyülő golyók közepette, a tüzérségi lövedékek záporában, miközben megsüketülnek a robbanások viharában, és a repeszgránátok olyan gyönyörűen repülnek a lejük felett, mint Csingiling a karácsonyi matinén… megérteni az indítékaikat? Még a nevükre sem emlékezett. Bloom, Hurdock, Lovall, Bruce, Wester, Atkins… ööö… Merritt…

És mik voltak az én indítékaim? Ó, igen – hogy elmeneküljek a hatalmas szégyen elől, amiért örömmel vettem francialeckét egy fiútól. Hogy Mr. és Mrs. Waveney eltilthassák a lányukat a férfitól, akit szeret. Hogy bizonyítsam: férfi vagyok, miközben nyilvánvalóan nem voltam az. Jézusom, micsoda okok arra, hogy az ember ebbe a véres nyomorúságba vesse magát. És most mi az indokom? Amennyire tőlem telik, segítek a srácoknak, nehogy megőrüljenek, és megteszem a magamét, hogy megnyerjük a háborút… Nehezebb volt jó katonának maradni most, hogy lelkiismerete összezavarodott. Először Dowland távozott a latrináktól. Purefoy azon töprengett, vajon mit adhatott neki Burgess. Egy csészényi petróleumot? Dohányt vagy borsot, hogy meggyőzően imitálhassa a kötőhártya-gyulladást? Dowland elég zöldfülű volt ahhoz, hogy fizessen az információért és a technikáért. Vagy valami különlegesebbet? Egy Baker nevű srácot hazaküldtek pár héttel ezelőtt a nyakán lévő nedvedző, rákos tályog, egy daganat miatt, mely mintha saját életet élt volna. Bevallotta, hogy tíz hónappal ezelőtt paraffinviaszt injekciózott a bőre alá. Előjött Burgess is, ugyanarra ment, mint amerről érkezett. Szegény kis Dowland nyusziként iszkolt tova. Jézusom, jobb sorsot érdemelne. Burgess elment, eltűnt szem elől. Riley hátratolta a sisakját, bakancsos lábát kitámasztotta a lövészárok szemközti falára, elzárva az utat. Dowland rémülten megtorpant. Aztán összeszedte magát, tisztelgett. – Mit adott neked, Dowland? Dowland remegni kezdett. Purefoy jóindulatúan nézett rá. Dowland képtelen volt megszólalni. Ezeknek a fiúknak semmi hasznát nem vesszük itt. Miért küldik őket? Miért nem ismerik fel, hogy a gyávaság ténykérdés, és a legtöbb gyáva azt kívánja, bárcsak ne volna az; hogy nem az ő hibájuk, és nem tudják befolyásolni, úgyhogy egyszerűen távol kéne innen tartani őket, amíg mi végezzük a dolgunkat. – Bökd már ki, haver, nincs itt a világvége. – Énnemtudomurammirőlbeszél – mondta Dowland. – Uram.

– Azt mondta, nyiss ki egy 303-as töltényt és rágd el a korditot? A szanitécek ismerik ezt a trükköt. Ha magas lázzal és szabálytalan szívműködéssel jelentkezel náluk, ez lesz az első gyanújuk. Húgysav? Azt is ismerik. Mindenki tudja, hogy húgysavat könnyebb itt szerezni, mint valódi sárgaságot. Vagy egy rozsdás tűvel kell megszúrni a térdhajlatodat? Mi volt az? Mondd el. A fiú rémülten pislogott. Nem volt benne bátorság egy csöpp sem. Nem volt benne erő. Megrogyott. – Tuberkulózist tud nekem csinálni, uram, ha a nagy áttörés késlekedik. Van egy barátja az egészségügyiseknél. Vagy egy paraffinviasz injekciót. Vagy sűrített tejet, uram – már megbocsásson, a farkamba, és úgy néz ki, mintha vérbajom lenne. Választhatok. Nem tudta helyesen kiejteni. Tá-ber-kolózis. Nos. A tuberkulózis újdonság volt. És amennyiben igazi, kivédhetetlen. Az igazi tuberkulózis tényleg felmenti az embert a szolgálat alól. A paraffinviasz tályogot okoz – és nagy valószínűséggel rákot. De vérbaj? Ennek a csecsemőnek? – Nos, ne válaszd a sűrített tejet, kölyök. Senki nem fog hinni neked – mondta Purefoy. – Uram? – Nem hiszik el, hogy valaha közöd volt nőhöz, Dowland – mondta Purefoy tagoltan. – Uram? – ismételte meg Dowland. Purefoy megragadta a csontos vállánál, és odahajolt hozzá. – Közlegény – súgta a fülébe. – Ne vegyél be semmit, amit Burgess ad, ne csinálj semmi olyasmit, amit mond. Ha félhullát akarsz magadból faragni, arra itt vannak a hunok, ingyen. És ne kérd vissza Burgesstől a pénzed. Dowland hátralépett és ránézett. Az orra piroslott. – Képtelen vagyok itt maradni, uram. Képtelen vagyok rá. Purefoy azt mondta: – De igen, képes vagy rá. – Felsóhajtott, és elmosolyodott. – Igen, képes vagy rá, Dowland. Könnyű. Csak csináld, amit mondanak.

Burgessnek jól ment a mellékes az utóbbi hetekben. Valami nagyszabású dolog volt készülőben. Újoncok hordáit hajózták be. Mindenfelől tapasztalt katonák zúdultak a vonalakhoz. Csapatokba verődve feküdtek a napon, cigarettáztak, úgy viselték türelmüket, akár egy valódi ruhát. Ez mindenkit idegesített. A lovasság is jelen volt, mérhetetlen nagyszerűségében. A zárótűz után az emberek áttörik a német védelmi vonalakat, majd a lovasság keresztülvágtat rajtuk, és befejezi a háborút. Isten tudja, hogy terjedt híre, de különféle figurák – főleg tapasztalt katonák – kezdtek megjelenni az Edgware Roadon, és látszólag nemtörődöm módon, mintegy véletlenül belefutva Bugessbe, tettek vele egy kis sétát. Sajnos már túl későn, ahogy Burgess sajnálkozva suttogta. Nézzük csak meg most, a lőpadra kuporodva, cigit sodorva a sötétben, amint sutyorog valamit egy Yellerton nevű fickónak, akinek olyan mellkasa volt, mint egy létra, és totálisan begyulladt, mióta az az életre kelt lovas szobor elmondta a beszédét. – Holnap – mondta Burgess –, fogadjunk, hogy holnap életben maradok. – Micsoda beképzeltség – mondta Ainsworth, aki a periszkópon keresztül bámulta, amint a német vonalak fölött gomolygó sötét és világosabb felhők űzik egymást. – Fogadok veled – mondta Burgess. – Mennyibe? – Ne kísértsd a sorsot – mondta Ferdinand, aki már egy hete szintén nehezen lélegzett. Purefoy eltöprengett, vajon csak a félelemtől, vagy ő is korditot rágott. – Egy ötös? – kérdezte Burgess Yellertontól. – Öt ficcs? Purefoy csendben cigarettázott. Enyhe szél izzította fel a cigarettája végén a parazsat, felé fújta a füstöt, aztán messzire vitte az illanó szürkés fodrot. – Öt ficcs! – mondta Yellerton vagányan, mert – akárcsak Couch és Bowells az első napjaikban – szerette volna levetkezni ártatlanságát, és beilleszkedni. Couch, aki immár vén rókának számított, a szemét forgatta, Burgess pedig felordított: – Tartom! –, mielőtt Yellertonnak esélye lett volna visszakozni.

– Hogy kapod meg a pénzed, Yellerton, ha a fickó elpályázik az örök vadászmezőkre? – mormolta Purefoy, és mindenki nevetni kezdett Yellertonon, Burgess pedig egyenesen Purefoy szemébe bámult, aztán úgy csinált, mintha semmi sem történt volna. Burgess számára Purefoy egyértelműen veszélyt jelentett; habár jelenleg lappangó veszélyt. Az, hogy Purefoy semmit nem tett vele eddig, nem jelentette azt, hogy ezután sem tesz vele semmit. De mit tehetnék? Purefoy nem találta logikusnak, hogy megbüntessen valakit, amiért segít másoknak, hogy kétségeesetten ostoba módokon megkíséreljék megmenteni az életüket azzal, hogy veszélyeztetik az életüket, amikor az életük egyfolytában sokkal nagyobb veszélyben van azok miatt az emberek miatt, akik szeretnék megbüntetni őket. Ez nem volt logikus. De tuberkulózis? Hirtelen kavarodás támadt: a megszégyenített Yellerton, akit elárasztott a holnaptól való rettegés és a beteges tisztelet a katonák iránt, akik körülvették, keményen arcul ütötte Burgesst, mintha szerette volna megfizetni a saját belépőjét egy csinosan eltört állkapocs képében. – Yellerton! – üvöltötte Purefoy. – Burgess! Yellerton, lágy, skarlátvörös arcán egy kisfiú könnyei, lefékezte magát, vigyázzba állt. Burgess megtapogatta az arcát, és megpróbált úgy tenni, mint aki alig érezte az ütést. Purefoy azt mondta: – Hajnalban jelentitek Locke őrnagynak. – Mással leszünk elfoglalva hajnalban – mondta Burgess. – Uram. – Akkor jelentitek neki most – mondta Purefoy, aki régóta megtanulta már, hogy ne guruljon dühbe Burgess arcátlansága miatt. Nem megyek vissza közlegénynek kettőtökért. Burgess, Burgess, te hülye – ha én nem is törődöm veled, valaki másnak feltűnsz majd, és akkor kíváncsiak lesznek rá, hogy nekem miért nem… miután ennek vége lesz, a támadás után, szembenézek az egésszel, és leszámolok veled. Muszáj. Muszáj. – Most más elfoglaltsága van – mondta Burgess. – Uram. – Akkor menjetek, és várjátok meg – mondta Purefoy. Burgess mosolygott. A tisztek fedezéke előtt várni sokkal kényelmesebb volt, mint itt. Aztán az antant ágyúi, mintha csak egy mély lélegzetvétel után összeszedték volna magukat, újra rákezdték. Yellerton visított, a falnak fordulva, mint egy kutya, a lába remegett. – De már nagyon közel vannak az áttöréshez, igaz, uram? – kiáltotta.

Nagyon közel voltak az áttöréshez, immár körülbelül másfél éve, Yellerton; de Purefoy nem mondta meg neki. Hét napja folyt az ágyúzás: háromezer ágyú húsz mérföld hosszú frontvonalon megteszi a magáét, elpusztít mindent; holnap pedig nekiindulunk… Hát, hát. Korábban is megtettem; most is meg fogom tenni. Megteszem, ami tőlem telik. Ez minden, amit tehetek.

*

A következő reggelen az ég sápadtkék volt, a levegő hideg; kicsit esett az eső. Egy pillanatra Purefoy azt gondolta: Ez csak egy vidéki táj. Megszólalt az első hullámot jelző sípszó. Purefoy nem látta, hogy indul neki az első hullám. Imádkozott, és amikor megszólalt a második hullámot jelző sípszó – mi –, abbahagyta az imádkozást, és végignézett az emberein. Locke kiáltott. Burgess köpött. Couch azt mondta: – Köszönöm, anyám. Ferdinand megpróbált mondani valamit az egyik parancsról, de nem jöttek a szájára a szavak. Dowland és Yellerton behunyta a szemét. Purefoy és Locke és Ainsworth egymás mellett kúszott, és ez olyan köteléket teremtett közöttük, mely örökre eltéphetetlen; falat emelt körülöttük, mely minden bizonnyal örökké állni fog. Az volt az utasítás, hogy lassan haladjanak. Kövessék az első hullámot, hátulról támogatva őket. Az ellenség megsemmisült az elmúlt napok ágyútüzében. Közelítsék meg őket lassan és egyenletesen. Lassan haladtak. Fegyverropogás. Nem volt szó fegyverropogásról. A géppuskásoknak és a tüzéreknek halottnak kellett volna lenniük, a fegyvereiknek megsemmisülniük. Záporoztak a lövedékek, mintha vízszintesen esne az eső. Akár egy vihar; egy áradat. Sétálni? Az ágyútűzben?

Dowland Purefoyra nézett. Purefoy Locke-ra nézett. Locke nézte, hogy adnak-e valami jelzést. Nem volt újabb jelzés. A parancs, az parancs. A feltételezés, melynek alapján a parancsot kiadták, nem volt helytálló, de az embereknek folytatniuk kellett, mintha az lett volna. Folytatták. Nagyon hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a nyolcnapos ágyúzás felkavarta a régebbi hullákat és a sarat, újra felgyújtotta az elszenesedett fákat, átformálta a már meglévő bombatölcséreket, új és még kacskaringósabb alakzatokat alkotva – de a szögesdrót a helyén volt. A bunkerek éppúgy. És a géppuskák. És az ágyúk. Couch felbukott, a sárba esett, háromlábnyira a lövészárok mellvédjétől, sok más társukkal együtt. Ferdinand a német szögesdrótra esett, melynek nem kellett volna ott lennie: térdre rogyott, és nem dőlt tovább, mert a szögesdrót fenntartotta. Úgy nézett ki, mint aki imádkozik, leszegett fejjel, térde a sárból készült zsámolyon nyugodott. Nem ő volt az egyedüli. Feltételezhetjük, hogy volt valamiféle terv? Vagy mi egyszerűen csak… Folytasd. „Lemorzsolódás” – ez a szó merült fel Riley elméjében, mint egy gyors, kicsi féreg, körbe-körbe futkosva. Nem tudta, mit jelent. Azt jelentette, hogy folyamatosan darálják őket, amíg csak fel nem adják. Ledarálják őket, emberi erővel, a fém erejével, a robbanóanyagok erejével. Kiket darálnak le?, gondolkodott Purefoy. Minket? Miért nem vagyunk már mind halottak? Vagy halottak vagyunk? Aztán tudatának egyetlen utasítására egész énje összegömbölyödött, és visszahúzódott, sebesen, mint ahogy egy madár átrepül egy csalitos domb felett az alkonyatba; immár azon a nagyon kicsi helyen volt, koponyájának hátsó zugában. A külvilág tompítva suhant el mellette, mintha víz alatt lenne. Hallotta a légzését a fejében, érezte, amint szívverése kitölti az üres helyet, lármásan, mennydörgésszerűen. Couch, amint a földön fekszik. Egy szegény fej, egészen egyedül egy bombatölcsérben. Locke, amint mutogat. Dowland, visszafelé, az angol vonalak felé futva – elesik. Mögötte egy tiszt. Kezében pisztoly. Jessop? Az első hullám halottan feküdt a lábuknál; a harmadik hullám átviharzott rajtuk. Ferdinand imádkozik.

A német szögesdrót, és a saját keze, amint keresztülvágja magát rajta a fogóval, fém harap fémet – íme, itt van ő is, látja magát. Magát, egy német lövészárokban. Csinos földsánc! Egy porosz, tüzel. Lélegzet. Ennyi sok katona. A bajonettje egy véres zubbonyban. Érzi az ellenállást. A vér és a lőpor bűze. Zaj, alig hallható, aztán sikoltás, tompítva, hullámokban. Saját szívverése. A koncentrikus körök, az áradó vörösség. Ó, az a bátor magas, ó… Hol van mindenki? Tizenkét német fogoly és egy mentőkocsi. Gyalogszeder kusza bokra, éles és kopár, rajta, Istenem, halott emberek lógnak rongyként felaggatva, a szegény balfaszok. Locke ismét azt üvölti: – Hol vannak a többiek? A negyedik hullám… Gránáttűz. Összevissza röpködő srapnel, sziszegve, süvítve, lebegve, nem, azt biztosan nem, mindenfelé. Megállt, hogy nézze. A zaj, elmosódottan, hullámokban jön, és távolodik… Az idő telik. Valószínűleg. Egy erdőcskében volt. Locke és Ainsworth is ott volt. Ott volt Jessop kapitány is, de ő meghalt. Egymás mellett harcoltak – nem tudta biztosan, kik. Olyan fák gyökerei közt botorkáltak, melyek többé már nem léteztek. Nem érezte a lélegzetét, szeme kiguvadt. Karjai automatikusan mozdultak, önhatalmúan tették a dolgukat. Fém és vér. Locke már nem volt ott. Ő Óóó – óóó. Locke őrnagy, ez nem fest valami jól. Locke őrnagy rámosolygott. Vidd az őrnagyot haza, Riley. Purefoy örült, hogy megvan a tiszta és jól körülhatárolt lehetősége a helyes cselekvésre, és hazavitte az őrnagyot: átdobta a vállán, lebukva, cikkcakkban rohant, görcsösen szorította karjával az őrnagy lábát, végig kiabált neki – másfél mérföldön keresztül, ahogy később mások mondták. Teljesen véres lett az arca, rémisztően nézett ki. Emlékezett, hogy átadta az őrnagyot egy hordágyvivőnek, akinek hihetetlenül fekete szemöldöke volt, és nem tudta, hogy ezután mihez kezdjen, és Locke, akinek a lába valami nagyon furcsa szögben állt, rákiáltott:

– Tarts ki, Purefoy! Vissza a fiúkhoz! Jessop veszi át a parancsnokságot! – mire ő azt mondta: – Jessop feldobta a talpát, uram és Locke azt mondta: – A francba, akkor ő.. akkor te vagy a rangidős, haver. Így hát összegyűjtött egypár másik véres tekintetű kóborlót, és ordibált velük, és visszafordultak, iszonyodva, tántorogva, el Ferdinand, Couch, Dowland, Jessop, Bloom, Wester, Lovall, Green, Atkins – Istenem, mi volt a nevük? Elfelejtettem a nevüket – mellett, és visszamentek, föl a kis hegyre.

*

Forgott – hogyhogy? Érezte a sarat, a vért, a zajt, a gallérjának az ízét a szájában, a bűzt, a lármát, egy nagy halom sarat, az egyedüllétet. Szegény Ferdinand, még a fákat is szerette, szomorú volt, hogy a vidéket letarolják és megmérgezik. Felfelé bámult. Csillagok és virágok és hullák örvénylettek keresztül az égen.

*

Valaki ráncigálni kezdte. Úgy tűnt, nincs rajta ing. Hang: Gyerünk. Gyerünk, Purefoy. Hagyta magát, hadd vonszolják, lógott, döcögött. Rendben vagyok, mondta. Nem, nem vagy, mondta valaki. Éjszaka volt? Vagy csak őbenne?

*

Nadine két nappal később olvasta, egy rikkancs kiabálta az Állomásnál.

Daliy Chronicle 1916. Julius 3.

Ma reggel, nagyjából 7.30-kor a brit hadsereg erőteljes támadást indított. A front a Somme-tól mintegy húsz mérföldnyire északra húzódott. A támadást erőteljes, körülbelül másfél órán át tartó ágyútűz készítette elő. Túl korai még bármit is kijelentenünk a puszta tényeken túl, mivel a harcok még intenzíven folynak, de a brit csapatok már elfoglalták a német frontvonalakat. Számos foglyot ejtettünk, és, amennyire ez biztosra vehető, nem szenvedtünk komoly veszteségeket.

Tizedik fejezet Franciaország, 1916. július Locke őrnagy beszélt hozzá. – ….és így – mondta –, megvédtük a franciákat a hunoktól Verdimnél, és ez, ühm, értékes cselekedet volt, mivel nem hagytuk, hogy a franciák egyedül érezzék magukat… – és egy ideig Purefoy, aki félig öntudatánál lévén hálásan fogadta a logika vagy a politikai megfontolás bármilyen apró morzsáját, megfontolta, ne gyűlölje-e a franciákat. Kinyitotta a szemét, és csillárokat meg tükörrel borított falakat látott, csillámló, szétfolyó, megkétszereződő, megháromszorozódó pompát. Újra becsukta. Rohadó mocsár szaga érződött. Üszkösödő végtagoké. Azé, ahogy zöldre válik az ember húsa. Újra kinyitotta. Még mindig úgy tűnt, mintha egy roppant éjszakai mulatóban volna. Nem mintha lett volna valaha mulatóban. Korábban, amikor felébredt, azt hitte, hallucinál. Most rájött, hogy nyilván Le Touquet-ben van, ahol a kaszinó volt, az Azelőtt párhuzamos univerzumában, amikor más dolgok létezése is lehetséges volt még, nem csak a pokol újabb bugyraié. – Jobban nézel ki, Purefoy – mondta Locke. – Hamarosan összekapod magad, ugye? – Azt hiszem, uram – válaszolt. Ellenőrizte. Fájdalom a vállában, és a hiányérzet a fejében, egyfajta imbolygó üresség, amely, úgy tűnik, helyettesítette a… a valamijét. – Maga hogy van? Locke intett a mankójával, és azt mondta: – Nem panaszkodhatom. – Kiszuperálós sebesülés, uram? – kérdezte Purefoy. – Sem a tiéd, sem az enyém, attól tartok – mondta Locke. – Ott hagyhattál volna egy kicsit tovább is. Akkor lehet, hogy le is kellett volna vágni – akkor most rendben lennék. Ez az az apró részlet, amit az ember hajlamos elfelejteni, amikor odakinn a kiszuperálásért fohászkodik. Épp ami oka lenne a kiszuperálásnak, az ok arra is, hogy az ember ne vágyjon rá. – Uram? – mondta Purefoy. – Emlékszel, Purefoy? Purefoy egy pillanatra csöndben maradt. Aztán, mielőtt uralkodni tudott volna magán, kitört: – Ferdinand, Couch, Dowland, Jessop…

– És sokan mások – mondta Locke. – De én nem, neked köszönhetően. Purefoy nem mondott semmit. – Megmentetted az életemet. És, úgy néz ki, előléptettelek kapitánnyá. Hogyan? Purefoy pislogott, hirtelen teljesen éberré vált. Már megint? Nagyon kétségbeejtő helyzetben lehetnek… – A tűzvonalban tanúsított, a kötelezettségeiden is túlmutató bátorságod és önfegyelmed, a tapasztalatod, intelligenciád és vezetői képességeid, valamint, természetesen, az embereiddel mutatott összhang miatt. – Köszönöm, őrnagy. Tudom, hogy észrevette, egyszerű vagyok, mint a faék… – Akarod, vagy nem? – kérdezte Locke egy félmosollyal. – Még nem voltam főhadnagy. – Részletkérdés, Purefoy. Szükségünk van kapitányokra: a korábbiak mind halottak. De ne beszéljünk erről tovább – valakinek még föltűnik. – Megtiszteltetés lenne, uram – mondta Purefoy. Újabb kiképzés, több pénz anyának, több eltávozás. Elméjének fele száguldott, a másik, úgy tűnt… olyan halott, akár a kapitányok. – Amint felépültél – mondta Locke. – Elrendezzük a részleteket és így tovább. – Lenézett Purefoyra, aki bekötözve feküdt az ágyon. – Ainsworthöt kicsinálták – mondta. – Belehalt a sebeibe. Hébuterne-ben temették el. Úgy tűnik, ezt neked szánta. – Odanyújtott egy darab összehajtogatott, megviselt papírt. Egy villanásnyi ideig kibírhatatlan volt. Aztán az önuralom felülkerekedett. – Írok az özvegyének – mondta Purefoy. – Sybilnek. – Sybilnek? – mondta Locke. – Sybilnek – mondta Purefoy. – Ez a neve. A feleségeknek nevük van. Sybil. – Julia – mondta Locke, elgondolkodva. – Nadine – mondta Purefoy. – Ha hozzám jön. Locke emlékezett a lánynak szóló levélre, az egy évvel ezelőttire, arról, hogy Purefoy nem létezik. Még egy évnyi háború mindennek a tetejébe. Hogy érezhet most ez az ember, ha akkor úgy érzett? – Tudod, hogy Julia gyereket vár – mondta Locke. – Már mondta, uram. Gratulálok – mondta Purefoy. – Nagyon furcsa érzéseim vannak ezzel kapcsolatban – mondta Locke. – El tudom képzelni, hogy azok vannak, uram – mondta Purefoy.

– Hát igen, vannak – Locke egy pillanatra felállt, a mankóján egyensúlyozva, aztán felemelte, és megnézte az alját. – Azt hiszem, berúghatnék valamelyik este – mondta. – Jó ötlet, uram – mondta Purefoy. – Igen, én is azt hiszem. Talán csatlakozhatnál hozzám. – Amint fel tudok emelni egy poharat, uram.

*

Adnak majd nekem egy szakasznyi – ó, Istenem, inkább egycsoportnyi újoncot, bankhivatalnokot, farmert, széltolót és még a Jóisten tudja, kiket. Nem akarnak egy rendes tisztet vesztegetni rájuk, úgyhogy előhúznak a sárból, hogy vezessem őket, lassú lépésben, a fegyvertűzbe. A parancs az, hogy tilos futni. A morál nem létezik többé: nincsenek alapelvek, természeti törvények, nincs józan ész. Szeresd felebarátodat. A hunok nem a felebarátaink? Császáruk öreg királynőnk unokatestvére? Keresztény nemzetek mészárolják egymást? De hát ki – ki hagyja, hogy ez megtörténjen? Brit férfiak masíroztatnak lépésben brit férfiakat a golyózáporban. Itt egyáltalán nem lehet jóvátenni semmit. Hacsak nem egyszerűen, tudod, szükségszerű. Hogy megállítsa a rosszat. A hírekből, melyek eljutottak hozzájuk, úgy tűnt, kint még mindig ugyanaz folyik.

*

Egy kaszinó, tele férfiakkal, akik úgy nyivákolnak, mint a galambfiókák: a haldoklók hangja. Purefoyt nem érdekelte, hol van. Belevezényelték őket a géppuskatűzbe, a gránáttűzbe, és azt mondták nekik, sétáljanak lépésben. Lefeküdt egy gránáttölcsérbe, és négy ember megkérte, hogy mondjon valamit, valakinek, ő pedig megígérte, és nem tudta, kik voltak, vagy hogy mit ígért, mit fog mondani; visszament, és összegyűjtött egy újabb csapatnyi embert, és újra kivitte őket. És Ainsworth, Couch, Ferdinand, Dowland és Jessop. És sokan mások. Azt mondták neki, rátermetten viselkedett. Dowland bátyja a szomszédos kórteremben feküdt, mely korábban korcsolyapálya volt. Egy korcsolyapálya, teli ágyakkal, melyek teli vannak féllábú és lábatlan emberekkel. Milyen hatalmas nonszensz. Dowland bátyjának nem volt lába. Purefoy elment meglátogatni, lenézett rá, és azt gondolta: Mikor vált lehetségessé mindez? Mikor vált elfogadottá? Ez a terem vörös bársonygalléros gyerekekkel kellene hogy tele legyen, és nevető, elegáns szőrmekabátos nőkkel, akik azt mondják: „Nem, nem, menj csak. Én itt maradok, és iszom egy gyógyteát…” Dowland bátyja egész nap sírt. Elmondták neki, hogy a testvérét, aki gyáván viselkedett, a csatatéren agyonlőtte a vezénylő tisztje. Az itteni orvosoknak volt egy hatalmas, új ellenségük: az élni akarás eltűnése. Purefoy – most már – kapitány csendesen feküdt. Golyó ütötte seb a felkarban. Egy pillanat alatt meggyógyul.

Az emlékek hullámokban törtek föl benne, és hagyták el ismét. Nem voltak emlékei az útról északra, a csatatérről Étaples-ba, és az idő múlásával csak összezavarodott. Korábban nem tudta, hogy az elméje képes előle elrejteni dolgokat. Megfontolta Ainsworth, Dowland, Couch, Ferdinand és Jessop (és sokan mások) halálát, és azt, hogy Burgess életben maradt, és nem próbálta megmagyarázni magának. Túl sok és túl sokféle ember maradt rezgő véres cafatokban a szögesdróton ahhoz, hogy bármilyen logikus magyarázatnak nagyobb esélye lehessen a túlélésre, mint megtépázott testüknek. Csak egy bolond gondolhatta, hogy mindig a jók halnak meg előbb. De a csendes pillanatokban számba vette az elveszett erényeket: Ainsworth kedvességét, viharvert kifinomultságát, énekhangját, a legegyszerűbb dolgok felett érzett zavartalan örömét; Ferdinand gyerekes rajongását az ételek és a társaság iránt; Couch sérülékenységét – őszinte vágyát, hogy Igazi férfi legyen, mely azonban a katonaság fetisizálásává torzult; ugyanazzá, mely gyilkost csinált Jessopból. Szégyenletesnek tűnt, hogy ezek a csodálatra méltó tulajdonságok eltűnhetnek ebből a gyorsan pusztuló világból. Ha lesz még világ egyáltalán azután, amit láttak, azután, amin keresztülmentek július elsején, ezek a tulajdonságok hasznosak lennének. Szégyenteljes lenne, ha ez az új világ semmi mást nem tartalmazna, mint a Burgess-féléket egyfelől, másfelől azokat, akiket a kegyelem és az engedelmesség a halálba vitt. Félretett, némán meghúzódó énje csendben kinyúlt Ainsworth és Couch és Ferdinand és Dowland és Jessop személyiségéért, és elhelyezte őket elméjének titkos, védett területére. Nem igazán ismerte Dowlandet. Csak azt tudta róla, hogy fiatal volt, nem dohányzott, és hogy az idegei felmondták a szolgálatot.

*

Nem gondolkodtak? Vagy egyszerűen csak azt gondolták, túl ostobák vagyunk ahhoz, hogy bármi bonyolultabbat tegyünk a lassan, lépésben egymás után vonulásnál? Túl hülyék ahhoz, például, hogy kövessük a mozgó tüzérséget, vagy fedezékről fedezékre ugráljunk? Nem gondolták, hogy esetleg bevethetnének valami cselt: abbahagyhatnák a zárótüzet, várhatnának, hogy a németeknek megvannak-e még a fegyvereik, használják-e őket, és ha igen, a tüzérségünk újrakezdhette volna a tüzet… Azt hittük, tudják, mit csinálnak.

*

Volt, aki sikoltozni kezdett. Volt, aki megnémult. Mi történik, töprengett Purefoy, énbennem? Átengedtem magam a vérszomjnak, részt vettem az eszement vidámságban, sírtam, hazudtam, a gondolataimat elemeztem hallucinációk után kutatva… Honnan tudhatom, hogy nem vagyok őrült? Miért ne lennék az? Az épelméjűségért folytatott küzdelem feszültsége megőrjíthet. Egy minden tagjában folytonosan remegő beteg jelent meg a kórteremben: egyszer csak elkezdett remegni, és azóta se tudta abbahagyni, a lábai rángatóztak, a karjai tekergőztek, megállíthatatlanul, éjjel-nappal, nem tudott járni, nem tudott aludni, nem tudta abbahagyni. Áthelyezték a hasonló betegek közé, hogy ne legyen rossz hatással a betegek moráljára. Purefoy hátradőlt kórházi ágyán, és az ember részein töprengett. Mivel a vállam sebesült meg, nem ellenőrzik az elmeállapotomat. Dowlandre és a bátyjára gondolt. Úgy tűnt neki, hogy ha valakinek a lábát lövik szét darabokra, attól senki nem várja el, hogy tovább harcoljon; de akinek az idegrendszerét, öntudatának mechanizmusát lőtték szét, attól igen. Nem az akarat, a vágy, a készség hiányzik a helytálláshoz – az ember egy meghatározott része sérül ilyenkor, olyasvalami, amit még nem sikerült megérteni, mert eddig még sosem nehezedett ekkora nyomás egy katonára. Ainswort beszélt neki erről – hogy eddig még sosem alkalmazták a nehézipart a háborúkban. Ők. Ez.

És én hogyan viselkedtem? A támadás alatt, bármelyik támadás alatt… érzéketlenné váltam. Semmi másra nem gondoltam, csak az előrenyomulásra. Nem hiszem, hogy egyáltalán bármit is éreztem vagy gondoltam volna – akár egy kutya, akit nem lehet visszahívni, ha egy macskát üldöz; egy ragadozó, aki szagot kapott… egy gazfickó, aki tovább tépi lefelé a lány ruháját, miközben az sikítva tiltakozik. Emlékezz – azok a fiúk, a gránáttölcsérben, az egyik vizet szeretett volna, és én csak türelmetlenséget éreztem. Már amennyire emlékszem egyáltalán. Emlékezz, hogy vitted Locke-ot. Emlékezz az emberekre, akikre nem emlékszel. Emlékezz a vörös, koncentrikus körökre. Emlékezz Ainsworthre. Emlékezz Ferdinandra, Dowlandre, Couchra és Jessopra (és sok másikra). Emlékezz mindenre. Elveszni: szétesni, darabokra. Emlékezni: újra összeállítani, egésszé. Volt egy srác, egy dezertőr, elfelejtette a nevét, aki azt mondta Purefoynak: – Nem én futottam el, uram. A lábaim tehetnek róla. Nem tudtam megállítani őket, elvittek magukkal. Ez gyávaság? Emlékezz rá.

*

Tavaly sok kisebb tervünk volt, sok kisebb kísérletet tettünk, elszenvedtünk sok kisebb kudarcot, és egymás után haltunk meg. Idén változtak az elképzelések! Egy nagy terv, egyetlen nagy erőfeszítés, egy nagy elbaszás, és mind egyszerre halunk meg.

*

Napokkal később, mikor felébredt a csillogó, pompás teremben, azt gondolta: Purefoy kapitány. Purefoy kapitány. Három csillaggal, talán… viselhet három csillagot? Purefoy kapitány szeretne találkozni Miss Waveney-vel, személyes ügyben… Mikor kapjuk vissza az életünket?

Visszakapjuk az életünket? Milyen életünk lehet ezután? Mit jelent majd a „vissza” pontosan, ezentúl? Megfordult, és belenyilallt a vállába a fájdalom. A pihenéstől, a csendtől elég életereje visszatért ahhoz, hogy rájöjjön, mennyit elvesztett belőle; istenverte pillanat volt. A véremet, az időmet, a fiatalságomat, a barátaimat, az erőmet, az ép elmémet. Gyerünk, Purefoy. Fel a fejjel. Élsz. Fiatal vagy. Legalábbis nagyjából. Élsz. Itt. Most.

*

Ha ekkora erőfeszítés után senki nem győzött – ha egyik oldal sem nyerte meg ezt a csatát, akkor egyik oldal sem képes győzni. A háború győzött, és továbbra is győzni fog.

*

Purefoy kapitány felkarján ragyogó, vöröslő sebhellyel, kabátujján a második, sebesülést jelző csíkkal csatlakozott újra a megtört Paddington ezredhez. A csata még mindig folyt a Somme-nál. Azt kívánta, bárcsak ők is ott lehetnének, de valakinek feltűnt lepusztult állapotuk, és áthelyezték őket az yperni kiszögelléshez, amely, most az egyszer, nyugalmas volt. Amit az emberek „békeidőnek” szoktak nevezni – nem volt épp csata arrafelé. Boldog volt, hogy visszatért, még ha csak a vonalak mögé is, eldugva Popba, könnyű szolgálatra. Nem volt idő gondolkodni ott kinn. Locke félrevonta, amint megérkezett. – Úgy gondoltam, tudnod kéne, ha még nem tudsz róla – mondta. – Mit? – kérdezte Purefoy. – Burgess volt az, aki visszahozott. Ó, gondolta Purefoy. A régi idők kedvéért? A Paddington pályaudvar miatt? Az apám és az ő apja miatt?

Biztosan nem. – Köszönöm – mondta. Később Burgess maga jelent meg Purefoy háta mögött, és krákogott. – Uram – mondta azzal a bizonyos ártatlan arccal, a tiszteletlenség szokásos kis szemtelen hangsúlyával. – Burgess – mondta Purefoy. – Hallottam, hogy tartozom neked – mondta, de aztán elhallgatott, mert nem akart tartozni Burgessnek. – Hallottam, hogy te hoztál ki. Köszönöm. Burgess rezzenéstelenül nézett rá. Az ifjúi virágzás, mely korábban annyira jól álcázta, mostanra teljesen eltűnt. Tekintete tompa volt, fogai szuvasak, viselkedése kimerültségről árulkodott. – Bárkiért megtettem volna ugyanezt – mondta. – Tudom, hogy egy kicsit… meglepte jobb természetem hirtelen megnyilatkozása, de, annak ellenére, amit rólam gondol, én is csak ember vagyok. – Egyenesen Purefoy szemébe bámult, kihívóan. Lehalkította a hangját, és fáradtan hozzátette: – És ha fel akar dobni, uram, akkor, a francba is, dobjon fel. Tudnom kell, mit akar tenni, így vagy úgy. Uram. És ez meglepte Purefoyt. Próbált magára találni a homályban. – Nem doblak föl – mondta –, mert abba fogod hagyni. Nem lesz semmi, amiért feldobhatnálak. És meg ne próbáld ezt felhasználni ellenem, Burgess – és itt ugyanazt a sértő hangot használta, mint Burgess korábban –, mert ha megteszed, én is meg fogom, és akkor a pokolban kötünk ki mindannyian.

Tizenegyedik fejezet Sidcup és Franciaország, 1916. szeptember Úgy néz ki, mint a hold, gondolta Julia, immár nem az első alkalommal, az ágya háttámlájának támaszkodva, lecsúszott hálóköntösében. Oly nagyon kerek és fehér volt és… teli… valahogy viaszos és ragyogó… A lába kikandikált alóla, elérhetetlenül. Felemelte a bal lábát, és integetett vele önmagának hasa dombja fölött. Egészen fantasztikus. De, ami még különlegesebb, az egész teljesen normális. Teljesen normális. Hogy egy pici baba növekszik az ember testében belül – hogy ott van, ujjain körmökkel, a fenekével, mindennel. Elnevette magát – és válaszképp érezte a benne lakó lény tekergőzését, közvetlenül a márványfehér, holdszerű bőr alatt. Egy kicsit gusztustalan volt az egész. Ott benn. Hamarosan itt kinn lesz. Fantasztikus. De a helyzet előkelősége kedvére való volt. Az, hogy mindenki mosolygott rá, hálásan, amiért hamarosan keresztelő ígérkezett, és nem újabb távoli temetésről érkezett hír; hálásan, a babáért a hulla helyett. Bátor, termékeny feleség; bátor, sebesült férj. Peter vissza fog jönni. Velük lesz a gyermekük, és minden olyan lesz, mint amilyennek lennie kell. A fájdalmat, a magányosságot elfeledteti az áldott otthon. Igazán egész könnyű volt egy távol levő férfit képzeletben olyanná alakítani, amilyenné az ember szeretné. Egy levél hevert az éjjeliszekrényén. Egyike volt a számos nagyon hasonlónak: formális, nyugodt, de valamiképpen távolságtartó, mintha valamilyen vékony filmréteg választaná el tőle íróját, illékony, kifürkészhetetlen szakadék, melyet ő kötelességtudóan nem vett észre.

Kedves Juliám!

Elnézésedet kérem az eddigi hallgatásomért. Egészen jól vagyok; még mindig sokkal északabbra tartózkodom, mint ahol korábban voltunk, és a lábam, ha lehet, jobb, mint új korában. A vérveszteség volt a legsúlyosabb, és mostanra láthatóan elég idő eltelt, hogy néhány pintnyit újratermeljek, úgyhogy a pihenés és a tápláló ételek következtében immár megújult modellként állok itt, eltekintve a fejfájástól. Szeretném, ha tudnád, hogy gondolok rád, kedvesem, ahogy az időd közeleg. Egy kisbabát, idekinn, szinte lehetetlen magam elé képzelni. Csak azt szeretném, csak azért imádkozom, hogy ne legyen neked túl nehéz ez az időszak, és a gyermekünk gyorsan és biztonságosan jöjjön világra. Persze remélem, hogy kapok némi szabadságot, és azonnal tudatom veled, amint valami történik ez ügyben. A te Petered

Miért is ne értse az ilyen leveleket betű szerint, ha a betű szerinti értelmezés megfelelő, a sorok közül kiolvasottaktól pedig csak összezavarodna?

*

Mrs. Orris, Peter székében ülve a nappaliban, már majdnem egy órája beszélt. Semmi sem szakította félbe beszédének áramlását. Julia, aki hátratámaszkodva ült a pasztellszínű, virágos kanapén, kényelmetlenül és hatalmasan a párnák között, nem találta ezt különösnek. Az anyja mindig is ezt tette, most is ezt teszi, és mindig is ezt fogja tenni. Julia már életének egészen korai szakaszában észrevette, hogy az apja sosem figyel az anyjára. Úgy vélte, az anyja ennek következtében vette föl ezt a szokást. Talán abban reménykedett, hogy ha elég sokáig folytatja, valaki, valahol, valamikor figyel majd rá. Julia mindig figyelt rá. Nem volt más választása. De Julia figyelme egy cseppet sem számított Mrs. Orrisnak.

A púderezett fehér állkapocs szorgosan mozgott fel-le. Mrs. Orris nemrégiben korábbi kedvenc témáját: „Beszéljük rá Juliát, hogy vállaljon valami háborús feladatot”, újabbra cserélte: „Beszéljük rá Juliát, hogy költözzön közelebb otthonhoz most, hogy kisbabája lesz.” Vagy, pontosabban, habár sem Mrs. Orris, sem a lánya sosem fogalmazta meg ezt így, arról, hogy „tegyünk meg mindent, hogy Julia rosszul érezze magát, amiért nem képes semmilyen háborús munkát vállalni”, átváltott arra, hogy „tegyünk meg mindent, hogy Julia rosszul érezze magát, amiért nem akar közelebb költözni ahhoz, amit az anyja otthonnak nevez, habár Julia már rég elköltözött onnan, és évek óta önálló, felnőtt életet él a férjével”. – Tudod, ez tényleg nem biztonságos – mondta épp, már nem az első alkalommal. – A ház pont a hunok útjába esik, ha, ne adj’ Isten, elözönlik az országot, de még ha ez nem következne is be, azokkal a léghajókkal akkor is egyenesen eljöhetnek egészen Londonig, hogy ledobálják a szörnyű bombáikat, és te pont az útjukban laksz, ami akkor is elég nagy baj, ha csak rólad van szó, de egy kicsi babával meg kell tanulnod, hogy felelősségteljesebben viselkedjél, most, hogy Peter nincs itt, és hát persze nem lesz a közelben, hogy egyszerűen megkérjed erre-arra, mivel távol van… Igen, anya, tudom… – …úgyhogy igazán fel kell nőnöd egy kicsit, megalkudnod, hogy megtegyed a kötelességed, mert tényleg felelőtlenség megpróbálni egyedül élni ezen a nagy helyen, mikor egyszerűen hazajöhetnél, és Margaret elláthatná a babát, te pedig kipihenhetnéd magad, hogy újra lábra állhass, közben biztonságban leszel, és nyilvánvalóan Peter is ezt szeretné… Julia futólag eltöprengett, miért hiszi az anyja, hogy első kézből értesül róla, mit gondol Peter, amikor neki, Juliának, ha őszinte akar lenni magához, a leghalványabb fogalma sincs róla már 1914 óta. – …és amikor az a borzasztó kórház megnyílik, úgy értem, persze nem borzasztó, de az ember szeretné, ha sétálhatna egy kicsit anélkül, hogy… és remélem, kedvesem, hogy belátó leszel, mert, igazán, ez olyanfajta dolog, amely nagyon rosszul érinthet egy kisbabát. Biztos vagyok benne, hogy nem fogsz arrafelé sétálni, de, tudod, a lábuknak nincs baja, és nem kerülhetsz el minden kékkabátost – hiszen miért is tennéd? Ők hősök, ez nyilvánvaló, de nekünk a saját gyakorlatias szempontjainkat kell figyelembe vennünk, úgyhogy, igazán, azt gondolom, butaság volt tőled, hogy nem jöttél fel Berkshire-be már korábban, és most már tényleg túl késő, hogy utazzál, de hamarosan…

Julia nem aggódott az új kórház miatt. Olvasta a cikket az újságban. Az arcsérülések borzasztóan hangzottak, de, ahogy az újságíró rámutatott, ha a katonák lövészárokban tartózkodnak… Gyakran azon kapta magát, hogy elképzeli a jelenetet: holdsütötte éjszaka, egy brit sisak, egy arc a cigaretta fényében, egy hun orvlövész… jaj, ne legyél gusztustalan… Nem, ez a sebészet, mely képes újraalkotni egy arcot, nagyszerűnek tűnt a számára – maga a csoda. A sebészorvost hősnek látta, és nagyon jóképűnek nézett ki a fotókon. – Pihenek egy kicsit, anya – mondta, és megpróbált feltápászkodni a szófáról, mindkét karjával felnyomva magát, a két könyöke meredezett, akár egy hatalmas szöcske lába. Anyja fontoskodva ugrált körülötte, még akkor is egyfolytában beszélt, miközben lábra állította. Julia helyeselt.

Szendergése közben azt álmodta, hogy egy kék kabátos, arctalan férfi szorosan átfogja a csípőjét, megragadja erős karjával, elengedi, majd újra megragadja. A férfi karja forró volt. Anyja még mindig beszélt, amikor Julia egyetlen hatalmas ütést érzett belül, szamárrúgásnyit, sokkolót. Felkiáltott, hangosan felnyögött meglepetésében. A hold reszketett. A gátak megnyíltak. A csípőjét, a szófát, mindent hirtelen elárasztott – nem a vér, hanem a tiszta víz. Most hát kezdődik. Hála Istennek. Múljon el rólam ez a hatalmas valami, és kérem vissza a testemet. Azt kívánta Istentől, bárcsak elmenne az anyja, és Rose jönne helyette.

*

Locke Hill, Kent, 1916. szeptember

Kedves vejem!

Nos, ez a mai nap kétségkívül rendkívül izgalmas volt, és örömmel tudatom veled, hogy immár apa lettél. Nem foglak untatni a részletekkel, de azt meg kell írnom, hogy Juliát egy kicsit megviselte az egész. Természetesen itt maradok, és ápolom. Tudom, hogy Harryben egyeztetek meg, ha fiú lesz, amin természetesen Henryt értettél, szóval maradhat ez? Most sietek Juliához, Szeretettel ölel anyósod, Jane Orris

*

Franciaország

Kedves Juliám! Épp most kaptam meg anyád levelét. Rátok gondolok most, ahogy otthon vagytok, együtt. Egy baba annyira idegen gondolat, itt, csupa férfival és háborúskodással körülvéve. Vigyázz rá nagyon, és magadra, drága kislányom, és amikor hazatérek, kezdjük újra, boldog családként. Boldogan gondolok egy új kis lényre, mindeme pusztítás közepén. Azt sugallja számomra, hogy az élet máshol a megszokott módon folyik. Ne aggódj miattam.

Összehajtotta a levelet, azzal a szándékkal, hogy majd lemásolja, kihagyva az utolsó mondatot. Julia nem aggódott érte. Gyűlölte őt – jó okkal. De ő képtelen volt mindezt felhozni a leveleiben. Képtelen volt úgy tenni, bármit is írt Julia, mintha nem ez volna az igazság. Minden szó játékos, de rideg volt, élénk, derűs: „ó, az nem számít egyáltalán!”, mintha csak egyedül Julián múlna, hogy eldöntse, számít-e vagy nem. Legyen átkozott, ha elfogadja ezt a hamis, indokolatlan, felszínes megbocsátást. Nem érdemelt semmiféle megbocsátást. De egy újszülöttel a mérleg serpenyőjében most minden újraértékelődik, nem?

Felpillantott. A lámpája csöpögött, és véletlenül jól tudta, hogy a kvártélyon szűkében vannak az olajnak. Ha a sebe súlyosabb lett volna, most velük lehetne, beszélhetne, bizonyíthatna, kiérdemelhetne, építhetne, szerethetne, lenne… Ne gondolj rá. Itt vagy. Itt vagy, mert itt vagy, mert itt vagy mert itt vagy – NEM – itt vagy, hogy biztosítsd, a gyerekednek van jövője, mint angol fiúnak egy angol Angliában. „Nem tetszik a Henry” – írta. A név csak úgy felbukkant a gondolataiban. „Kérlek, nevezd Thomasnak.” Tom Locke, újszülött kisfiam. – Purefoy – kiáltott. Odabiggyesztette: „Küldj képet. Nagyon jó lenne, ha lenne róla egy képem.” Aztán azt kívánta, bárcsak ne írta volna ezt oda, mert úgy hangzott, mintha látni szerette volna a gyermeket, mielőtt megölik. Átolvasta még egyszer. Minden teljesen rosszul hangzott a levélben. Leírhatja ezt? Nem. Úgy még rosszabb lenne. „Szerető férjed, Peter.” – Purefoy – kiáltott újra, és Purefoy bekukucskált az ajtón. – Purefoy, elolvasnád a levelemet, kérlek? – Locke eltűnt a sarokban álló spanyolfal mögött, ahonnan hamarosan vízfröcskölés zaja hallatszott. Purefoy elolvasta a levelet. Locke meztelen felsőtesttel bukkant elő, a fejét dörgölve egy vékony fehér törülközővel. – Rendben van? – kérdezte. – Micsoda – hogy fia született, uram? Átkozottul nagyszerű. Locke alig láthatóan elvigyorodott, és felvonta a szemöldökét. – Hmm – mondta, és előhúzott egy új inget. – Ühmm. A levél. – Jó levél, uram – mondta Purefoy. Nem volt az. Ez a különös ember csak halvány lenyomatát volt képes rögzíteni saját magának… de nem mindenki tudja magát írásban kifejezni. És talán nem ezt várja el tőle a felesége sem. Purefoynak a zsebében volt Nadine legutolsó levele:

Kedves, kedves fiam,

ez a gyávaság megnyomorítja a leveleimet – olyan kevés időm van írni, annyi mindent tudnék mondani, és egész idő alatt azon gondolkodom, mikről ne beszéljek neked, nehogy elkeserítselek, például nem beszélhetek a háborúról, mert nem akarlak rá emlékeztetni – mintha csak elfelejthetnéd. De itt az emberek elfelejtik, és ez feldühít, mint ahogy, biztos vagyok benne, téged is feldühítene – itt van, látod, egy újabb téma, amiről nem beszélhetek. De hát akkor mi a biztonságos téma? Csakis a legveszélyesebb mind közül. Az, hogy mennyire szeretlek. Mindenestül szeretlek. Csupán csak azért, mert valamire szükségem van, amit szerethetek? NEM – miattad van, az első mosolyodtól kezdve ott a fa tetején, minden egyes vicces vagy intelligens vagy gyönyörű dolog miatt, amit valaha mondtál nekem, a bátorságod és az erőd miatt, és a gyengeségeid miatt is – biztos vagyok benne, hogy vannak gyengeségeid –, nos, igazából tudom, hogy vannak – de, tudod, a szerelmem irántad olyan, mint egy eleven lény, a zsebemben tartogatom, és késő éjszaka, vagy egy nehéz, unalmas feladat közben rágondolok, vagy előhúzom. Túl tudok élni egy napot, ezzel a lénnyel a zsebemben; és mindig csak egyetlen napról van szó. És reggel még mindig ott van. Annyira büszke vagyok arra, hogy szeretsz. Most mennem kell, hogy kimossak néhány lepedőt. Még több, még több, több lepedőt, több szerelem, még több. A te Natod

A másik zsebében egy levél volt, melyet most akart feladni a lánynak:

Legkedvesebb Nadine, szívem leánya,

Tegnap azt képzeltem, hogy az apád a vállam fölött lesi, amint írom neked azt a legutolsó levelemet – azt az elég forró hangú levelet –, vagy talán a te vállad fölött les át, ahogy olvasod. Tudom, hogy NINCS ÉRTELME rágódni az eljövendő problémákon. Meséltem neked, azt hiszem, barátomról, Ainsworthről – az átkozott emlékű július elseje előtt mutatott nekem egyfajta imádságot, amelyet magával hordott, egy ajándékot a feleségétől, néhány sort arról, hogy legyen bátorságod a nagy bajban, türelemmel nézz szembe a kicsikkel, és amikor elvégezted a kötelességed, békében aludj, légy derűs… Locke őrnagy behozta nekem az imát a kórházba. Ainsworth megkérte, hogy adja nekem. Úgyhogy ülök, amikor lehetőségem van leülni, és arra gondolok, hogy a nap végén vége van a napnak… habár itt persze a nap végén nincs vége a napnak, kezdődik az éjszaka, és az éjszakának megvan a maga saját élete. Érthető, amit írok? Azt gondolnád, hogy ehhez képest, ami itt van, az apádról szóló képzelgés nem is olyan ijesztő, nem igaz? Találkoztál mostanában Sir Alfreddal? Ha tudsz, kérlek, menj el hozzá, és add át neki ölelésemet és tiszteletemet. Nagyon kedves leveleket kapok tőle – úgy tűnik, egyáltalán nem haragszik, ha hosszú időkre elnémulok. Olyan sokat köszönhetek neki, és csak Isten tudja, hogy fogom neki valaha is visszafizetni – persze ő azt gondolja, azzal fizetem neki vissza, hogy itt vagyok, és persze én azt gondolom, egyébként is itt lennék, úgyhogy ez aligha számít valamit. Keveset meséltem neki arról az őrületről, ami az elején olyan durván idekergetett, és keveset az itteni őrületről – habár, tudod, kedvesem, azt hiszem, végül nem fogok megbolondulni. Valaha féltem, hogy meg fogok – de most már látom, július elseje óta, hogy az őrület lenne az egyetlen épelméjű válasz, úgyhogy nem kell megőrülnöm. Van ennek értelme? Fogadj el egy kis élelmet és pár morzsányi csokoládét a zsebedben lakó kicsi lény számára. Simogasd meg a nevemben, mondd neki, hogy tartson ki. Én most visszatértem a taposómalomba, és néhány napon belül újra a frontvonalban leszünk. Újra írok neked, mielőtt indulunk. Szerelmem, szerelmem – egyetlen szerelmem. Tudod, mit – ma boldog vagyok. Boldog vagyok, mert szeretjük egymást. Talán ez az őrültség. Nem vagyok megrémülve. Csak egy dolgot sajnálok – tudod, mit. Csak a tiéd, Riley

Locke a nedves haját fésülte. Purefoy tudta, mit fog mondani legközelebb. – Mit szólnál egy italhoz, öregfiú? Igyunk egyet a babára?

*

Először az Arany Gúnárba mentek, átfurakodtak a férfiak bús során, mely az átellenben lévő kupleráj előtt kanyargott, és leültek az ablakhoz. A csinos, vörös hajú lány, aki megesküdött rá, hogy a neve „Vöröske”, arcon csókolta Purefoyt új, harmadik csillagáért. Purefoy beleborzongott az asszonyi lélegzetbe; a pincérnő észrevette, és mon capitaine-nek szólította, mielőtt elment, hogy kihozza az üveg pezsgőjüket. Óvatosan tekerte le az üveg nyakáról a védőfóliát, kitekerte a fémzárót, és kihúzta a dugót. Az még így is hangos pukkanással, nagy habzás közepette ugrott ki, és Purefoy mosolygott. Locke ránézett, és kitöltötte a gyönyörű, keserédes bort. – Ó, a bor mindig megbízható – mormolta, felemelve poharát. – A feleségekre és a kedvesekre. És az újszülöttekre. Kint, a sorban álló emberek között hullámként dagadt az elégedetlenkedő morgás. – Nyolc után! – szólt ki egy hang. – Most csak a tisztek! Gyerünk, gyerünk! – Nem valami boldogok – állapította meg Purefoy, kipillantva, a poharával játszadozva. Vöröske apja szerzett valahonnan néhány finom kristály pezsgőspoharat, melyet egy lenvászon térítőn tartogatott egy mahagóni pohárszékben, azoknak, akiket úgy hívott, az „Ő” tisztjei. – Egyikünk sem az, nem igaz? – mondta Locke, és Riley látta, hogy a tekintete üveges a szomorúságtól, a korábban elfogyasztott italoktól, a… nem tudta megmondani, mitől. Purefoy vágyott a beszélgetésre, arra, hogy képes legyen beszélgetni, beszélgetni ezzel az emberrel, akit kedvelt; de nem ilyenfajta társalgásra vágyott.

Néhányan az emberek közül beáramlottak a Gúnárba. Frusztráció fortyogott bennük, szinte szaglottak tőle. Volt a gyilkolásnak egy állati minősége, melyet Purefoy látott már, érzékelt, felismert, és most valami hasonlót látott és szagolt ebben a felbőszült sorban. Gusztustalannak, szánalmasnak, megindítónak találta. Az a sok rossz helyre tévedt férfiasság, itt, ahol semmit nem lehet vele kezdeni. Ha a dolgok máshogy mennének, a tudósok felfedezhetnék és megnevezhetnék ezt a valamit, amitől bűzlünk, amikor ránk tör a bujaság, vagy erőszakosakká válunk, azt a valamit, amitől fémes ízt érzünk a szánkban, amikor rémültek vagyunk, azt, hogy egy remegő szív miért torzítja vijjogóvá a hangunkat, lazítja el a végbél izmait és a csontokat összekötő szalagokat. Vagy talán vannak tudósok, akik ezzel foglalkoznak, Edinburghben és Londonban és Berlinben. Vagy talán mind túlságosan elfoglaltak azzal, hogy jobb, gyorsabb, pontosabb és nagyobb bombákat és rakétákat és léghajókat és mérges gázokat találjanak föl. Honnan tudhatnánk? Nem tudunk semmit. Csak itt vagyunk. – Szereted őt, Purefoy? – kérdezte Locke. Purefoy felnézett. Locke szemlátomást félénken tette föl a kérdést. Purefoynak tetszett ez a finomság, ez a finnyás kedvesség, mely olyan volt, akár egy intelligens lelkészé. Ha Locke-nak meg kellene neveznie a női nemi szervet, gondolta Purefoy, úgy nevezné meg, mint Sir Alfred, latinul, valami elavult kifejezéssel, melyet még az egyetemen tanulhattak. Purefoynak egyszer el kellett vinnie Messalinát az állatorvoshoz. Valami baja volt, ahogy Sir Alfred elegánsan kifejezte, a vaghinájával. Szegény, elcseszett Locke. – Szeretem és csodálom őt, uram – mondta. Locke határozatlanul bámult rá. Hogy tudja szeretni és csodálni? Hogy képes erre ebben a helyzetben? Meg akarta kérdezni Purefoyt, de nem merte. – Kezdjünk neki, és rúgjunk be, Purefoy – mondta. A kétségbeesés sötét foltokban kezdett beszivárogni tudatának peremén. Szívverése felgyorsult. Hamarosan rákezd a vad dörömbölésre; hogy fogja akkor majd elhallgattatni? – És menjünk át a szomszédba – mondta. – Menjünk át a szomszédba, és szeressünk és csodáljunk. Vagy legalábbis… – Én nem, uram – mondta Purefoy olyan kedvesen, ahogy csak tudta. De amikor Locke felpattant, Purefoy vele tartott. Nem akarta Locke-ot egyedül hagyni.

A kupleráj korábban az orvos háza volt. Az előkertben, az elvadult díszfüvek csomói közt kihajtottak a fáklyaliliomok, és az alkonyi fényben egy hatalmas ágyásnyi aranysárga sásliliom virított szemkápráztatóan a szürke kőfal előtt. Mellette futott a folyó, ettől az egész kert nedvesen, sötétzölden burjánzott, életteli bujasága sokkoló volt a frontról érkező katonák számára. Igazán elbűvölően festett. Purefoy bent várt, a magas, súlyos szekrények között, melyek tele voltak ezüstkolloiddal, hipermangánnal és óvszerrel, mellettük vadászjeleneteket ábrázoló nyomatok és egy városkép, az yperni Cloth Hall dél felől nézve. Önkéntelenül elolvasta a Lysolról, a vazelinről és a fitymáról szóló tájékoztató plakátokat, az erkölcsrendészet aláírásával. Minél hamarább megnyerjük a háborút, gondolta, annál kevesebb ideig kell Nadine-nak más férfiak nemi szerveit nézegetni. Leült az orvos feleségének egyik kecses, hímzett huzatú székére, és behunyta a szemét. Fontosnak érezte, hogy sikerüljön rendben visszavinnie Locke őrnagyot a szálláshelyükre. Elbóbiskolt, és azt álmodta, hogy napraforgókat hajigált, pörögve szálltak fel a zöld, gáztól mérgező éjszakába.

*

Fenn az emeleten Locke a szokásos lánnyal volt. Mostanra a legtöbb kölniés fertőtlenítőszer-illatú kurvával összeismerkedett, miközben egy újfajta módszerrel kísérletezett: talán ha egy eleven lányt tart a karjaiban, Bloom és Atkins hullája nem bukkan fel többé, hogy átvegyék a helyét. A módszer nem működött.

*

Purefoy megvárta. Magukhoz vettek egy újabb üveget, és együtt mentek vissza, miközben izzóan robajlott a bombázás, akár egy hatalmas folytonos és gyűlöletes, vibráló naplemente, a rossz irányban, kelet felé. Az este további részét azzal töltötték, hogy Locke gramofonjának karcos, kísérteties muzsikáját hallgatták. Miután Purefoy elment, Locke feltette a lemezt, melyen Leo Slezak énekelte az E lucevan le stelle-t, és képes volt, egy-két percre, a második üveg kétharmadánál, arra gondolni, milyen édes, milyen gyönyörű, milyen lágy volt a felesége érintése, és mennyire ismerte a felesége az ő testének sok-sok érzékeny pontját, és arra, hogyan késztette ő nyöszörgésre, ahogy belekezdett, abbahagyta, aztán nekikezdett újra. Aztán a testek és sebesülések újra egybemosódtak az elméjében, úgyhogy megivott még egy-két whiskyt, csak hogy megnyugodjon.

Tizenkettedik fejezet Sidcup, 1917. január A baba gyönyörű volt. Tiszta, rózsaszín, puha kis valami. Julia szerette, attól a pillanattól kezdve, hogy magához tért, sóvárgó, mohó, nevetős szeretettel. Nem ez volt a baj. Az első két fényűző, gyönyörteli, álmos hétben egyszerűen nem is volt hajlandó elválni tőle fizikailag, éjjel-nappal szoptatta, figyelte, ahogy kéjesen szuszogott, ahogy arcocskája napról napra láthatóan kerekedett… Amikor az anyja vagy Mrs. Joyce néha megpróbálták elvinni, elküldte őket. De amikor megbetegedett, és egyikük sem tudta abbahagyni a sírást, talán mégis az tűnt a legjobb megoldásnak, hogy az anyja visszavigye magával az újszülöttet Froxfieldbe. Az anyjának igaza volt a léghajókat illetően. Igaza volt abban, hogy Margaret jobb lesz majd, mint Mrs. Joyce. És természetesen nem volna helyes egy újabb lányt kivonni a háborús munkából azzal, ha megpróbálnának ápolónőt fogadni. És hát persze Julia nem boldogulna egyedül a babával. És ha dr. Tayle azt mondja, hogy Julia nincs elég jól az utazáshoz, akkor, nos, nincs elég jól az utazáshoz. Mindenki egyetértett abban, hogy önzés volna Julia részéről, ha magánál akarná tartani a babát, tekintve a körülményeket. Ráadásul érzelgősség. Áldozatokat kell hozni, és igazán, amikor körös-körül anyák küldik a frontra a fiaikat, panasz nélkül, akkor milyen nevetséges Juliától, hogy hisztériázik a babája miatt. A fiúknak előbb vagy utóbb úgyis menniük kell, nemde? Juliának, mutatott rá Mrs. Orris határozottan, össze kellene szednie magát. Így hát amikor Julia felépült a lázból, gyengén, duzzadó mellel és magányosan, azzal kellett szembesülnie, hogy az ő hibája, hogy ilyen semmirekellő, tehetetlen, érzelgős és ostoba. Anyját az is meglepte, hogy képes egyszerre kövérnek és nyúzottnak látszani, és hogy megritkult a szemöldöke! Utolsó beszélgetésükkor, mielőtt elment Tommal, Mrs. Orris azt mondta: – Igazán elképesztő, hogy miközben ilyen beteg vagy, hogy tudsz mégis ilyen kövér lenni. Még mindig terhesnek tűnsz! Julia maga is jól látta szegény hasát, hatalmasan és petyhüdten, fehéren és gödröcskésen, mint a kelt tészta, terhességi csíkokkal szabdalva. De Tomért van az egész – jól van így, Tomért történt…

Legalább a teje elapadt mostanra. Az a fájdalom! Rosszabb volt, mint maga a szülés. És bizonyára tovább tart, ha a baba ott van, és követelné a tejet. Úgyhogy ez mindenesetre jobb így. Különben szerette a fájdalmat. Az izgalom, hogy részt vesz valamiben, hogy kiérdemelte a szenvedést, úgy érezte, egyesíti Peterrel. Ő is vérben úszott, szörnyű sebet szerzett, nemes cél érdekében. Teste szétszakadt, akár egy katonáé. A hegek persze másmilyenek voltak. A felépülés… Lassan nem érezte többé úgy magát, mint egy állat, „mint egy tejelő tehén”, mondta az anyja undorodva. De ő szerette, ahogy a fia szívja és gyömöszköli a mellét. Annyira valódinak érezte, ősien erősnek, hasznosnak. Szerette – azt, ahogy szereti, elevenen felfalja a gyönyörű fia. A mellei, immár szárazon, sajogtak a fia után. Karjában űrt érzett. – Hogy érzem magam most? – suttogta a tükörbe bámulva. Mi vagyok én? Azon kívül, hogy kövér és nyúzott. Amikor elég jól volt ahhoz, hogy lemenjen az emeletről, felhangolta a csellót, és arról ábrándozott, mikor lesz elég jól ahhoz, hogy Froxfieldbe menjen. Aztán felverte a párnákat. Mrs. Joyce bejött, és azt mondta, ne erőltesse meg magát. Kibámult az ablakon. Visszahanyatlott a párnákra, és a mennyezetre bámult. Felemelt egy Vogue-ot, melyet az anyja küldött neki, és olvasni kezdett: „Elszomorító, mennyit kell az angol nő messze földön híres szépségének szenvednie a szörnyű időktől, melyet országunk él.” Keze lehanyatlott. Újra felemelte a lapot, és tovább olvasott: „A nő kötelessége, hogy minden rendelkezésére álló eszközt felhasználjon szépsége megőrzésére…” Lapozott: egy kép Bathurst grófnéról, aki lenyűgözően festett vöröskeresztes egyenruhájában. A ruhái már nem voltak jók rá. Bele se fért a zöld gyapjúruhába, begombolni végképp nem tudta. Az anyja írt Peternek, és kaptak egy válaszlevelet is. Az anyja felolvasta neki, aztán eltette valahová, és elment, mielőtt visszaemlékezett volna, hová tette. Julia nem találta. A testének hiányzott a gyereke, kegyetlenül vergődő nyugtalansággal. Mihelyt az orvos azt mondja, hogy elég jól van, elmegy Froxfieldbe és hazahozza. Az anyja nem tarthatja meg csak úgy a babát, ha Julia világosan kimondja, mit akar. Margaret idejöhet! Tudta, hogy az anyja sosem engedné el Margaretet. – Ostoba, ostoba, önző és ostoba – mormolta.

*

– Londonba megyek – mondta dr. Tayle-nek néhány héttel később. – Rosenak fel kell mennie, én pedig elkísérem. Végre mulathatunk egy kicsit! Már elég jól érzem magam hozzá. Nézegette a kirakatokat, és nyomorultul érezte magát. A VAD központjának előcsarnokában üldögélt, a Vogue-ot olvasgatta (hosszabb vonalak, egyenesebb arcél, fiatalabb modellek, rövidebb haj és még karcsúbb alak), amíg bent Rose-t kikérdezték az áthelyezésével kapcsolatban az új kórházba, melynek Queen’s Hospital lesz a neve. A drága Rose. – Önkéntesnek jött? – kérdezte egy fiús külsejű, közönyös lány, átvágva az előcsarnokon egy halom aktával a hóna alatt. – Nem! – vinnyogta Julia. – Én nem tudok! Kisbabám van! A közönyös lány körbenézett, bizonytalanul, mintha kíváncsi lenne, merre van a baba, aztán továbbment. Még egy ilyen lány is hasznos, gondolta Julia. Feltápászkodott. – Mondja meg Miss Locke-nak, hogy elmentem, legyen szíves – mondta a recepciósnak, aki legalább ötvenéves volt, és csúnya. De van valami haszna, nem úgy, mint nekem.

Az első boltban vett két rúzst. A másodikban megnézte a fűzőket, de nem bírta rávenni magát, hogy bármit is felpróbáljon, vagy akár érdeklődjön, hogy milyen méretre lenne most szüksége. A harmadikban vett egy kalapot, egy mélyen a szembe húzható, szoros darabot, melyben, úgy érezte, elrejtőzhet, miközben azért divatosan néz ki. A negyedikben eldöntötte, hogy rövidre vágatja a haját. Az ötödikben, mely a negyedik feletti emeleten volt, és ugyanahhoz a céghez tartozott, végigolvasta a szépészeti kezelések listáját, és egy fehér kabátos, nagyon karcsú külföldi nő bátorítására úgy döntött, aláveti magát egy agyagos arcpakolásnak, hogy feszesebbé és ragyogóbbá váljon a bőre. Olyannyira jólesett neki az érintés, hogy úgy döntött, megmasszíroztatja magát, „hogy finomítsuk az alakot”, mondta a külföldi nő. Kiderült, hogy a neve Madame Louise.

Ez volt talán az első alkalom Julia életében, hogy szégyellte meztelenségét. De a masszőrnő egy szót sem szólt, csak ritmikusan gyúrta és sodorgatta a testét, majdnem szeretettel, fel és le, felemelve és visszaejtve végtagjait, elhessegetve a leszültség hullámait. Talán, gondolta Julia, mégsem nézek ki olyan rosszul, hiszen különben hogy lenne képes megérinteni ez a nő? Madame Louise rámosolygott Juliára, amikor az kilépett a kis masszázsszobából, rózsaszínűn a tiszta, fehér köntösében, a szépségkezelések egyenruhájában. – Kipihentnek néz ki! – mondta. – Igazán gyönyörű lett. Mi mást tehetünk ma még önért? Julia a listára nézett. Ó, miért is ne? Szemöldök. – Ma is meg tudjuk csinálni – mondta Madame Louise. – Nem kell bent maradnia. De egy széles karimájú kalapra szüksége lesz, ha azt tervezi, hogy kimegy az utcára. Ah! Juliának épp a keze ügyében volt a megfelelő kalap. Ez úgy tűnt föl a szemében, mint egy ómen, egy áldás. Beburkolta magát a köpenyébe, hátradőlt a kemény ágyon, a tiszta fehér párnára; teljesen kitépkedték a szemöldökét, és finom, lendületes ívekkel helyettesítették, mindkét oldalon, apró, vibráló fekete tetovált vonalkákkal. Madame Louise maga csinálta, és Julia úgy érezte, a szimpla masszírozás után előléptették. A tűk szurkálták a bőrét, mint az áram. Fájt. Élvezte. Beavatottnak érezte magát. Madame Louise azt javasolta, inkább ne nézze meg rögtön a beavatkozás után – de ő megnézte. Meg akarta nézni, és boldog volt, amikor látta. A vért és a tintát letörölték a homlokáról; két hosszú, fekete vonás húzódott végig sebként a fehér bőrén. Madame Louise megmutatta, hogyan vigye fel a speciális olajat, hogyan kezelje a sebet, hogy tisztán tartsa. – A varasodás másnap vagy a körül fog jelentkezni, és nagyjából egy hét alatt gyógyul be. Nagyon fontos, hogy ne kapargassa. Julia értékelte a nő komoly hangvételét. Itt végül is vérről volt szó, és állandóságról, fájdalomról a tökéletesség érdekében, felépülésről. Julia szenvedett azért, amiben jó volt. Komolynak érezte magát. – Nos, ez kezdetnek nagyszerű! – jelentette ki Madame Louise. – És… – intett finoman Julia álla felé – …amennyiben asszonyom szeretne tenni valamit a csekély mértékű… – Hogyan? – kérdezte Julia; megfordult, elpirult.

Madame Louise tett egy apró magyarázkodó, csücsörítő gesztust festett ajkával. – Csak egy aprócska… ernyedtség… – mormolta. – Ó! – kiáltotta Julia, mintha zavarba jönne, hogy rajtakapták. Madame Louise odanyújtotta neki a nagyítós tükröt. – Ó – mondta Julia ismét. Tekintetük találkozott. A nő szemlátomást rettentően sajnálkozott, hogy neki kell kimondania a rossz hírt. – Lehetséges…? – kérdezte Julia. – Ó, igen – mondta Madame Louise megnyugtatóan, mintha fellélegezne, hogy biztosabb talajra értek. – Dr. Lamer… van egy csodálatos eljárás… szeretne…? Szerette volna. Beleegyezett, hogy azonnal találkozzon dr. Lamerrel. Annak épp volt pár perce a következő páciense előtt. Diszkrét, komoly kis ember volt, jól öltözött, kedves. Berlinben tanult. Amerikában is járt. Rengeteg újítás született, töretlen a fejlődés, úgyhogy a hölgyek immár tökéletes biztonságban érezhetik magukat, tudván, hogy az eljárásokat kipróbálták és tesztelték… Igen, találkozott Gillies őrnaggyal, az aldershoti kórházban, természetesen az egy merőben különböző irány, de igazán nagyszerű munkát végeznek ott, úgy hallotta, hatalmas eredményeik vannak. Julia Rose-ra gondolt, egy kicsit elpirult, aztán megfeddte magát: Amit én teszek, az értékes! Éppannyira értékes, mint amit Rose csinál. Nem mindenki képes ugyanarra, és Rose nem tud szép lenni és boldoggá tenni egy férfit, én pedig képes vagyok erre, úgyhogy megteszem a legtöbbet, ami a képességeimből telik. Feleség és anya. Könnyűnek és erősnek érezte magát, amikor kilépett a szépségszalonból, az új kalapjában, karimáját gondosan eligazítva, hogy eltakarja hazafias új szemöldöke bekötözött címerét. Milyen csodálatos tudni, hogy ilyesmik lehetségesek. Milyen csodálatos.

Dr. Lamer azt mondta, gondolkodjon rajta. Az alsó állkapcsa vonaláról, amiről természetesen már korábban is sokat gondolkodott, különösen azzal a félelmével összefüggésben, hogy úgy végzi majd, mint az anyjáé. És arról, hogy vajon hogy tudná elkerülni ezt. És voltak más dolgok is, sokkal sürgetőbbek, mint 1. az alakja! Nos, egy párolt halas fogyókúra megoldhatja ezt – vagy beszerezhetnék egy olyan gumifűzőt. Csak viselni kell, és izzadni, és az ember karcsúvá válik… vagy elkezdhetnék táncolni, mint Isadora Duncan, egy lenge köntösben. És 2., szegény mellei – vagy ez még az alakjához számít? Dr. Lamer valószínűleg tud kezdeni velük is valamit. Peternek sosem kell megtudnia… És az orra! A tökéletlensége! Végül is, Gladys Deacon megműttette az orrát paraffinviasszal, évekkel ezelőtt, és bármit is mondanak róla, ő OLYAN gyönyörű – ott van az a portré, Boldonitól. Olvasta valahol, hogy Miss Deacon lemérette egy esztétikaprofesszorral a szobrokat a Louvre-ban, hogy meghatározza a tökéletes klasszikus arányokat, mivel klasszikus görög profilra vágyott, amelyben egyáltalán nincs horpadás, a homloktól az orrnyeregig… Peter csodálja őt, tudom… Annyi minden van, amit megtehetek, gondolta. Harmincszor szebbé válok, mint húszévesen voltam; ez lesz az ajándékom Peternek, amikor hazajön. Elrohant a Liberty mellett, anélkül hogy akár csak rápillantott volna a háztartási részleg kirakatára, annak ellenére, hogy ott néhány egészen csábító pávakék üvegedény kellette magát. A tökéletesedés roppant új területei nyíltak meg a tekintete előtt, ahogy tovasietett az utcán.

Tizenharmadik fejezet London, 1917. április – Vidd el táncolni – mondta Jean. – Csak egy kis jókedvre vágyik majd. Mind ezt szeretnék. Vidámságot, egy kis italt, és amit még megkaphatnak. Mondd meg neki, hogy szerezzen óvszert, vagy majd szerzek neked az én Georgie-mtól. Vagy hozok. Titokban adta oda a szentségtörő csomagot Nadine-nak a kápolnában. Nadine-nak el kellett vennie, máskülönben leesett volna. Skarlátvörösre pirult, és a köténye zsebébe rejtette, miközben hangosan énekelte: „A távolban, egy zöld hegyen, melyet nem övez város fala…” Miért lenne egyáltalán városfal egy zöld hegy körül? És ha arra gondolnak, hogy a városfalon kívül, akkor miért nem azt mondják? De legalább a ritmusa jó. Egy pillanatra sem vitatta el, hogy bármelyik katonának és bárki másnak is joga van egy kis vidámsághoz, egy italhoz és bármihez, amihez hozzájuthat. De ő rosszul érezte magát tőle, ennyi az egész. Egész London táncolt mostanában – táncoltak, akár a holdkórosok, ebédidőben, munka után, bárokban, hotelekben, teadélutánokon, templomi rendezvényeken – élő dzsesszzenére és gramofonra. Dixielandre! Amerikaiak és feketék voltak a Soho utcáin, trombitával és szaxofonnal. Új utasítás jött a minisztériumtól: a sebesülteknek szanatóriumokban kell tartózkodniuk, míg újra alkalmasak nem lesznek a szolgálatra. Máskülönben túl sokat mulattak a West Enden, és nem épültek fel elég gyorsan. Úgyhogy ha Jean csak egy italra vágyott, egy táncra, és amit még megkaphat, akkor semmi akadálya, de Nadine mindössze arra vágyott egy halottakkal, haldoklókkal és sebesültekkel töltött műszak után, hogy Riley mellkasához szorítsa az arcát, vagy, mivel ez nem lehetséges, elmerüljön Riley visszaidézésében. A fiú levelei többnyire rövidek és haszontalanok voltak, de ő tudta, miért, és tudta, mit kezdjen ezzel. Tarts ki. Érzelmekkel és viccekkel teli leveleket írt vissza, leírta a nárciszokat, egy vidám étkezést, egy biciklis kirándulást, egy továbbképzést. Semmit a vérről és a halálról. A fiú tudta, hogy ő tudja. Ő is tudta, hogy az tudja. Voltak emberek, akik nem tudták, vagy kirekesztették, akikkel nem tudott mit kezdeni. Az anyjával…

Legutóbb, amikor otthon járt, az apja épp nem volt odahaza, az anyja pedig a hosszú szófán hevert egy kasmírtakaróba burkolózva, egy népszerűsítő könyvet olvasott Addington Bruce-tól a modern pszichológiáról. A huszonharmadik oldalnál tartott: „Sigmund Freud és a pszichoanalízis”. Jacqueline elhatározta, hogy tesz valami szép dolgot Nadine-ért; igazán megérdemli a lány. – Gondolkodtam – mondta. – Hogy állsz alsóneművel? – Jól, köszönöm, anya. Kaptam azokat a szép szetteket karácsonyra. – Nem, kedvesem, igazi alsóneműre gondoltam. Valami csinosra, szépre. Nadine látta, mi közeledik, viharként, és megfeszült a várakozástól. Ez a szabad délutánom a kórházban, miért kell feszültségben töltenem? Tudod, miért. Mert az anyád fél, hogy sosem mész férjhez, mert az összes férfit megölik – én pedig kezdek durva és nem túl vonzó szokásokat felvenni. – Rád férne egy kis vidámság – mondta Jacqueline. – És kellene egy kicsit tenned is érte – tudom, nehéz háborús időkben, de az ilyesmi teljesen elfogadható volt a háború előtt, ez a kissé nyugalmasabb hozzáállás; olyan szép tudott lenni, amikor egy kicsit lustálkodtunk, tudod, a hanyagság… – elmosolyodott az emlékre, hogyan szidta őt ezért Robert, elnézően – …de tudod, ez a hanyagság szépségből és művészetből és alkotásból született, nem pedig a női lét örömeinek semmibevevéséből… Kétségkívül jobb egész nap pezsgőt iszogatva heverni pongyolában, a művészetről beszélgetve; így, hogy az ember talpon van és betegeket ápol napestig, nehéz fidres-fodros alsóneműre gondolni. – Amikor pihentek voltunk, drágám, mindig elegánsan festettünk. Miközben én hagyom, hogy a színvonal essen, és fodrászhoz is elmehetnék már… Az, ami Jacqueline-t foglalkoztatta, fokozatosan rajzolódott ki jóakarata amorf, enyhén bántó ködéből. Egy pillanatul elhallgatott, újrarendezte gondolatait, aztán ismét nekilendült. – Kedvesem – mondta. – Olvasgattam, és elgondolkodtam. Nadine majdnem kiköpött. Milyen kedves tőled, anya. – Kedvesem, hadd mondjam el neked. Ne legyél dühös. Azt hiszem, fixációd alakult ki Riley irányába… nem, hallgass végig. Mivel lehetetlen fiatalemberekkel ismerkedni a háború miatt, a puszta lehetetlenség iránt fixálódtál, és kiválasztottad Riley-t, mivel ő a legalkalmatlanabb fiatalember mind közül. Nadine csak bámult. Fixáció! Én édes Istenem, fixáció!

– Mivel annyira szereted az apádat, megrémiszt a lehetőség, hogy egy fiatalember letaszítja piedesztáljáról őt a szemedben. Tehát fixálódtál egy alacsonyabb rendű fiatalember irányában, aki erre sosem lehet képes. Tényleg? – Így annak érdekében, hogy fölnőjél, véget kell vetned az alacsonyabb rendű, elérhetetlen fiatalembert illető fixációdnak, és találnod kell egy valóságos, felsőbbrendű férfit… Nadine összeszorította a száját. Anya, anya, miért magyarázod be magadnak mindig, hogy a dolgok vagy jók, vagy rosszak, amikor minden emberi tapasztalat arról árulkodik, hogy mindenben megtalálható mindkettő? – És jár egy bizonyos felsőbbrendű fiatalember a fejedben, anya? – kérdezte végül. – Ó, kedvesem… – Jacqueline hónapokon keresztül vonultatott fel felsőbbrendű fiatalembereket vasárnaponként a szalonjukban: udvarias, zavart fiúkat, akik Odaátról jöttek vissza, öntelt kis bájgúnárokat kellemes minisztériumi állásokkal, akik fontosnak látszó közhelyes híreket csepegtettek. Nadine keresztülrohant a házon, egyenesen fel az emeletre, az apjához, elrejtőzött nála, kedves kis családi semmiségeikről beszélgetve. Néha Nadine aranyos VAD-okat küldött a kórházból (Jeant nem merte) maga helyett, és valóban alakult is néhány románc, miközben ő az apját elcsábította moziba. Ez a mostani már hetek óta az első látogatása volt otthon. Szeretett volna flörtölni a fiúkkal, táncolni, elmenni az új Harold Lloydfilmre velük. Tudta, hogy a fiúknak nagy szükségük lenne erre. De csak morfiumot volt képes adni nekik, és nedves borogatást tenni a homlokukra, amikor tépkedni kezdték a lepedőt, és olyan emberekhez beszéltek, akik nem voltak jelen. Már korábban is elmondta az anyjának, hogy nincs más, amit adhatna. Most is elmondta neki. – Van szabadidőd is, kedvesem. – A szabad óráimat alvással töltöm. Jacqueline így szólt: – Hát persze, mindannyian tudjuk, az alvás rendkívül jót tesz a szépségnek, de van egy határa annak, mennyi alvásigénye lehet egy lánynak.

Nadine, aki dupla műszakban dolgozott jó pár hete egy makacs gyomorrontásos járvány miatt, mely mind a betegek, mind az ápolószemélyzet körében elterjedt, és átlag öt órát aludt éjszakánként, az utolsó három napban pedig csak hármat-hármat, feladta a küzdelmet. Olyan fáradt hangon, mint amilyennek fizikailag is érezte magát, azt mondta: – Sajnálom, anya, de azt hiszem, inkább szunyókálok egy kicsit most, ahelyett hogy folytatnánk ezt a beszélgetést – és felállt, egy kicsit megremegve, hogy elmenjen. – Nadine – csattant fel az anyja. – A férjemet – a férjemet – bármelyik pillanatban behívhatják és a frontra küldhetik. Méltányolhatnád egy kissé a tényt, hogy próbálok pozitív lenni, és nem csak búslakodom. Nadine visszafordult, remegése felerősödött. – Én NEM búslakodom! – sikoltotta. – Minden egyes istenadta órában DOLGOZOM, olyan emberek között, akik MEGHALNAK – úgyhogy ne mondd nekem többé, hogy mulassak! Jacqueline pislogott. Úgy nézett, mintha megütötték volna. – Egy kis méltányosságot, Nadine – mondta csendesen. – Igen, anya. Az jó volna. A szavak pottyantak, mint kavicsok a sárba. Egy pillanattal később már mindketten tisztában voltak vele, hogy elnézést kellene kérniük a másiktól, mint ahogy kétségkívül meg is fogják tenni – de az erős késztetés Nadine-ban, hogy még jobban elmérgesítse a helyzetet, ott bizsergett az ujjaiban, a hanghordozásában, az indulataiban. Kimondatlan válaszok sorjáztak türelmetlenül a nyelve hegyén. Méltányosság? Mivel szemben? A hülyeségedet illetően? Aludhattam volna ma délután ahelyett, hogy idejöttem volna, ezért. Bárcsak azt tettem volna. Senki sem fogja apát a frontra küldeni, anya. Ó, és különben is, ő az én apám is, nem csak a te férjed, nem tűnt fel? Vagy most már csak a férjed? És az egyik válasz az élre tört, és kibukott belőle: – A felsőbbrendű fiatalemberek, anya, Franciaországban harcolnak – a te szüleid hazájában. Sajnálom, anya – csattant fel. Nem volt mögötte igazi sajnálkozás; az a fajta gonosz kis „sajnálom” volt, melyet mindig a „de” követ: – de igazán nem várhatod el tőlem…; de ez már tényleg túl régóta folyik; de meg kell tennem… Nem próbálkozott azzal, hogy folytassa a mondatot. Nem akarta megbántani az anyját. Hozzá akart bújni és sírni.

– Viszontlátásra, anya – mondta, puszit nyomott Jacqueline még mindig döbbent arcára, és elment, a veszekedés szavai ott köröztek, akár varjak a fészkelőhely körül. – Tűnjetek innen – mondta nekik. Visszamehetne Chelsea-be, és egyszerűen lefeküdhetne kicsi, kemény, szűk ágyára, kicsi, sötét, bérelt szobájában, és megpróbálhatna aludni… vagy lefeküdhetne a parkban, hogy érezze a füvet meg a földet a háta alatt, a szelet az arcán… habár akkor szabadságolt katonák mennének oda hozzá, és szóba elegyednének vele kétségbeesett éhségükben. Néha azt kívánta, bárcsak ringyó volna, akkor nyújthatna ezeknek a fiúknak valamiféle pillanatnyi örömöt. Egyszerűen el kellene mennie moziba. Lehet, hogy játszanak egy Charlie Chaplint a Coronetben. Legalább most már nem játsszák azokat a borzalmas híradókat a vidám Tommykkal, akik vigyorognak, mint a bolondok, és integetnek, buli, buli, buli a toborzóállomáson, és a dicsőségtabló, melyben egyik fej úszott be a másik után, lefejezett szellemekként, kezdetben alájuk írva az ezredük neve és a szolgálati helyük, de mostanában egyre inkább az, hogy milyen fegyver által és hogyan haltak meg. És az az átkozott hazafias zene… Eleinte mulatságos volt várni, mikor bukkan fel egy ismerős, akinek aztán integetni lehet. De úgy tűnt, most már senki nem bírja gyomorral. Vagy tisztában voltak vele, mi folyik Odaát, és ez borzadállyal töltötte el őket, vagy azt csinálták, azt a bizonyos dolgot: úgy viselkedtek, mintha semmi különös nem folyna kétszáz mérföldnyire délre és egy adagnyi vízen túl, nem messzebbre, mint Birmingham vagy Manchester; úgy tettek, mintha az egész nem volna valóságos, mivel képtelenek lettek volna elviselni, ha valaki megmutatja nekik az igazságot. Nadine-ban újra fellángolt a harag. Ha tényleg annyira érdekelnek a pszichológiai elméletek, anyám, akkor ahelyett, hogy engem elemezgetnél, tanulmányozhatnád, milyen mértékben képesek az emberek nem tudomásul venni, ami a szemük előtt történik. „Lehet, hogy a férjemet a frontra küldik.” Igazán, anya, mind tudjuk, hogy égető szükségük van férfiakra, de valójában nem hiszem, hogy besoroznának egy ötvenöt éves karmestert, akit épp lovaggá készülnek ütni hazafias adománygyűjtő tevékenységéért, és kiküldenék a frontvonalba. És, anya, bár nem beszélünk róla, és te úgy teszel, mintha nem volna igaz, de az igaz szerelmem ott van, ott van, ott van…

Felötlött benne egy elképzelés. Talán anyja amiatt tesz úgy, mintha nem Riley lenne Nadine igazi szerelme, mert nem tudná elviselni, hogy lánya igazi szerelme a fronton legyen, és mivel azon, hogy Riley a fronton van, nem tud változtatni, ehelyett inkább letagadja, hogy ő Nadine igazi szerelme…Valójában csak megpróbálja megvédeni Nadine-t. Nem. Ez túl csavaros logika ahhoz, hogy igaz legyen. Nadine átvágott a parkon, és nyugat felé fordult, átnézett a Round Pond felett, oda, ahol a fák halványzöld ágai a Kensington-palota felé vezető út fölé nyúltak. – Rakosgasd szépen az egyik kicsi lábad a másik elé, kislány – mormolta magának. Néha nehéz volt elhinni, hogy ilyen sok idő eltelt. Pontosan három évet határozott meg alig több mint egyetlen érintés, egy találkozás, egy csók, levelek. Három év azokban a ruhákban, melyek azzá tették, aki most. Waveney nővér, VAD. Egyszer-egyszer megpróbálta elképzelni, mit viselne, ha nem szolgálna. Művészies köpenyeket? Biciklisöltözéket Újmódi Nőként? Valami praktikus dzsörzéruhát? Bő, rövid fekete szoknyát, fűzős csizmát, kihívó kalapot és Riley kabátját? Jázminolajat, leengedett hajjal? Mit tudna mostanra a szerelemről, ha nem lenne háború? Teste Riley után sóvárgott. De hogy tud sóvárogni valami után, melyben sosem volt része? A Black Lion Gate-en ment ki a parkból. Az út túloldalán volt az Orme Square. Átment az úttesten, és besétált a kedves, fehér stukkós terecske különbejáratú csendjébe, el a kis szimmetrikus kert magnóliáinak krémfehér, bőrszerű virágai mellett, lábai újra megtették a gyerekkor ismerős lépteit a homokkő utacskán, és becsöngetett Sir Alfredhoz. Sir Alfred itthon van, mondta Mrs. Briggs, aki nagyon örült a láttán. Messalina óvatosan viháncolt, és Nadine csípőjéhez szorította a fejét. Nadine megsimogatta kemény, bársonyos homlokát, és gyengéden meghuzigálta hosszú füleit. Sir Alfred dolgozott. Nadine felszökdécselt, fel, fel, fel a lépcsőn. Már régóta nem járt errefelé. A háború újabb áldozatai: a látogatások, a festés.

A késő délutáni nap és az olajfestékek buja aromája töltötte be a műtermet. Sir Alfred a festőállványnál állt, háttal a lánynak. Nadine nem látta, mit fest. Valami kisméretű képet. Újabb középkori-romantikus, leheletfinom ecsetvonásokkal megfestett hős? Remélte, hogy nem. Sir Alfred karja mozgását figyelve, várva, hogy a férfi megforduljon, és észrevegye, felkapott egy ecsetet, és végigsimított az arcán, mint ahogy szokta, amikor kicsi volt, és imádta a nyestszőr selymes puhaságát, a pici, fényes gesztenyeszín hegyet, a finomságát, és a sertéssörte durvaságát… az eltérő viselkedésüket a vásznon és a papíron, az anyagok és eljárások kombinációinak kombinációit, az inspirációt, a kifinomultság, a szépség, a kísérletezés lehetőségét. Sir Alfred tanította, odahívta Riley-t, hogy mutasson meg egy ecsetvonást – „Jobban csinálja, mint én, a kis gazfickó!” Mennyire szerette Riley ügyességét, és a könnyedséget, mellyel használta a képességeit. Semmi hűhó. Ez volt az egyik első dolog, melyet megkedvelt a fiúban. Az egyike a sok első dolognak. Hirtelen összeszorult a gyomra arra emlékezve, mi mindent veszített el. Sir Alfred, mintha meghallotta volna a sóhajtását, megfordult, és ahogy meglátta, ragyogó mosoly öntötte el az arcát, ölelése, szúrós szakállával, a fenyegető festékfoltokkal, nagyon szívélyes volt. Nadine-nak apja jutott az eszébe – öreg férfi, amint felnéz a munkájából, és megörül a láttán amitől beléhasított az érzés, hogy nem kellett volna olyan szigorúan viselkednie anyjával. – Édes lányom – mondta Sir Alfred. – Édes lányom, milyen kedves tőled. – Megtörölte a kezét, teáért csengetett, és kérdezősködni kezdett. Nadine elmondta, hogy most Chelsea-ban dolgozik, ápolónő a VADnál, igen, fizetésért – csak a felét kapja, mint egy képzett ápolónő, de nagyobb tiszteletben tartják, és a munka sokkal, hm, közvetlenebb a fiúkkal; apja és anyja jól vannak, Noel újoncokat képez ki Suffolkban, ő is jól van, megteszi a magáét. Igen, tavaly besorozták, de asztmás, így… – És hallottál a barátunkról? – kérdezte az öregember. – Nagyon hálás – kezdte Nadine. – És mi is – mondta Sir Alfred. Nadine egy pillanatra érzékelte valaminek a jelenlétét, egy beszélgetését, mely lehetséges lett volna… de aztán elmúlt. Ahogy megpróbált utánanyúlni, kicsúszott a keze közül, képtelen volt visszaszerezni – az öreg ember nem hagyta. Senki nem akart neki a fiúról beszélni.

Ehelyett arról beszélgettek, milyen nehéz mostanában festőszereket és vásznat szerezni – ezért a kis méret, melyen épp dolgozik, történetesen nem egy tökéletes preraffaelita hős, hanem – ó, ennyi erővel az is lehetne – Mons Angyala, csillogóan és tökéletesen középkori páncéljában, mintha 1912-t írnának. Sir Alfred, úgy tűnik, észrevette reakcióját, és így szólt: – Ettől az egésztől az ember teljesen haszontalannak érzi magát. – A művészet haszontalannak tűnik? – Ebben a pillanatban igen – mondta. – A vászonra szükség van a sátrakhoz, a vegyszerekre a fegyverekhez, a gyárakban, a munkásoknak… Azon töprengek, hogy fogunk tudni magunkhoz térni valaha is a háború után, azok után, hogy ennyi mindent átalakított… De ez nem olyasvalami, amit képes lennék megfesteni. Nem tudom, mit akarnak az emberek. Mindig azt festettem, amit akartak, szép dolgokat… és most öreg vagyok, a fiatalok pedig szenvednek, és én semmit nem tudok tenni értük. Így hát Nadine arcon csókolta, és azt mondta: – Nos, nem tudom, ez számít-e valamit, de engem felvidított. – Tényleg? Hogyan? – Azzal, hogy észrevette, szükségünk lenne rá. Később, mikor már búcsúzkodott, valamikor a műteremben elhangzott „ó, Istenem, ilyen későre jár” és a hallbéli „kérlek, gyere máskor is, igazán” között, Sir Alfred megtorpant a lépcsőn, és hirtelen így szólt: – A háború előtt szerettem volna egy nagy körutazást tenni Európában. Voltak képek, melyeket szerettem volna még egyszer megnézni… Hollandiában, Párizsban, Firenzében és Rómában. Riley-t is magammal akartam vinni. Olvastam valahol, hogy az embernek nem kellene szolgákat vinnie Egyiptomba, mert nem rendelkeznek azzal a műveltséggel, mely lehetővé tenné számukra, hogy méltányolják a kárpótlást a kényelmetlenségekért cserébe… És azt gondoltam, Riley a leghálásabb közönség, akit valaha ismertem. Micsoda tudásszomj… ahogy villámgyorsan falta a könyveket… folyamatosan frissen tartott engem is. Nem is tudom kifejezni neked, mennyire hiányzik, Nadine. Ilyen okos, szenvedélyes fiú, és az a szilárd, csendes büszkesége, és az a higanyszerű mozgékonysága. Sok mindenben annyira hasonlított hozzád. Micsoda pár voltatok ti ketten, kiskorotokban: két kis göndör hajú lény, mindig együtt kuporogva, teli titkokkal és tervekkel… – Ilyenek voltunk? – kérdezte Nadine pislogva. Tudta, hogy igen. De ilyen nyíltan kimondva, egy felnőtt által: valahogy valóságosabbá vált az egész a szemtanú miatt. Úgy érezte, a szürke felhőkkel borított égen keresztültűz a fényes napsugár, felemeli, beragyogja, megáldja őt.

– Két különös, kedves kis lény… – mondta Sir Alfred. – Úgyhogy… igen, eldöntöttem. Kibővítem a körutamat, és elmegyek Egyiptomba is. Megteszem majd. Bármi történjék is. És remélem, ő szeretne majd eljönni velem. – Szeme csillogott az elszántságtól. Nadine mosolygott rajta. Én is jövök, gondolta, aztán magában gyorsan újra elismételte a szavakat, melyeket az öregember használt, elraktározta őket, megőrizte őket későbbi táplálékul. Okos. Szenvedélyes. Hálás. Higanyszerű. Szilárd, csendes büszkeség. Micsoda pár voltatok ti ketten, mindig együtt kuporogva. Kedves. Későn ért vissza, és a főnővér közölte vele, hogy immár Jean és Esther is megkapta a gyomorrontásos vírust, „úgyhogy kezdj neki, lányom”, de ő nem bánta, mert a lelke fürdött a napsütésben, azt énekelte: hálás, higanyszerű, kedves, okos, különös, ti ketten, micsoda pár…

*

A sürgöny úgy szólt, kedd délben. Tizenegytől ott ült a Victoria pályaudvaron, nekitámaszkodva a korlátnak, szinte gubbaszkodva, a cipője sarkát beakasztotta a korlátrúdba, szoknyáját maga alá gyűrte, kalapját rendetlenül hátralökte. A vágányok között elsiető egyenruhás férfiak közül sokan odaszóltak neki, ilyesmiket: „Bébi, csodálatos vagy!” vagy „Mondd, hogy rám vársz, kérlek!” valaki pedig óvatosan megszólította: „Edith?”, amire ő gyorsan, bocsánatkérően megrázta a fejét. A fiú egyenesen odament hozzá, mintha zsinóron húznák, a tömegen keresztül. Nadine látta, amint közeledik, és a belsejét összeszorító görcstől majdnem leesett a kerítésről. Riley, akinek a táskája a földre esett, amikor karját a lány dereka köré fonta, egyetlen apró, tökéletes pillanat után csak csókolta, csókolta és csókolta. Az emberek megtorpantak körülöttük, megnézték őket. Kis, hazafias, elnéző mosolyok, helytelenítő ajakbiggyesztések, féltékeny pillantások, elkeskenyedett szemű potyalesők, izgalom a nadrágokban. – Hová megyünk? – kérdezte a fiú mosolyogva, az utazástól elgyötörten, rövidre vágott hajjal, fiatalon, gyönyörűen. Nadine nem tudott megszólalni. – Egy csésze tea – mondta Riley. – Jólesne egy csésze tea.

Úgyhogy ismét egy csésze tea előtt ültek, és a zsibongó világ eltűnt körülöttük. A rettenet, a nyomottság és a rossz ködként szállt föl, szertefoszlott. Tökéletesen boldogok voltak. Nem tudtak nem mosolyogni egymásra, vigyorogtak, mint a bolondok, amíg csak az arcuk sajogni nem kezdett, ők pedig nevetésben törtek ki. Nevettek, amikor kimentek a kávéházból és felszálltak egy buszra, aztán egy vonatra, aztán kisétáltak a városból, átmásztak egy kerítésen, felmásztak egy hegyre, Riley leterítette a kabátját egy hegyoldalon, kankalinok, turbolya és kis kék nefelejcsek közé. Nadine nem mondta, hogy „ne itt”. Itt, a napon, a hegy védelmében, a kabát gallérjának otthonos melegében, a bélésében; tökéletes helynek tűnt. – Nem fogok… ne aggódj… nem fogok – mormolta a fiú. Csak egy kicsit sápadt el, amikor Nadine előhúzta Jean kis csomagját. – Honnan a…? – kérdezte. – Jean – suttogta Nadine, bizonytalanul abban, hogy jól van-e így. – Nem baj? – Ha biztos vagy benne… Biztos volt benne. Kedvét lelte a fiú arcán tükröződő érzelmek küzdelmében, a mámorító érzésben, mennyire vágyik rá, és az ő erénye miatti aggódása szépségében. Elég ártatlan volt ahhoz, hogy rettentően féljen tőle: a fiú aggodalma kerülhet ki győztesen a küzdelemből. Egy kicsivel később, elbűvölve és megdöbbenve, amikor a fiú hajótöröttként hevert a combján, megkérdezte: – Ez az? Amire Riley zihálva azt válaszolta: – Nem, egyáltalán nem. Ez csak a kezdet. Sajnálom. Valami sokkal több. Sokkal, sokkal több… – Azt mondtad, nem fogsz… – mormolta a lány a karjában. – Az isten szerelmére, asszony, hogy állhattam volna ellen? válaszolta Riley. – Akkor nem is lennék ember – és Nadine nevetett, és újra kezdték, immár ügyesebben. Az este föléjük kúszott, és a sötét föld hidege átszivárgott a gyapjún. Egy szoba a városban, gondolták, habár az rosszabbnak tűnt valamiképp, mint amit az imént tettek. Nadine képtelen volt elhinni, hogy megtette. Megtettem! Megtettük! Úgy érezte, másik nővé vált. Valami, belül, dalra fakadt a bőre alatt, és a végtagjai mintha máshogy illeszkedtek volna a törzséhez. Jobban. Épp jól. Befordította a gyűrűt a gyűrűsujján, hogy úgy nézzen ki, mint egy jegygyűrű, de a nő a kis szállodában sandán mérte végig őket, fiatalságukat, az egyetlen, katonai zsákot.

– Nincs szabad szobánk – mondta, és nem nézett a szemükbe, mire Riley áthajolt a pulton, és kedvesen mondta neki: – Nem baj. Akkor is megleszünk –, és semmi sem tudta lehervasztani őket. A legkorábbi vonattal mentek vissza Londonba, keresztülsétáltak a hajnalon, és egy kopottas szobában kötöttek ki a Victoria Streeten, közel a pályaudvarhoz, ahol előre fizettek, és amikor levetkőztették egymást, és lovaglónadrág és szoknya, melltartó és kombiné egy halomban hevert a földön, nem is jöttek elő három napig.

Nadine úgy ébredt, hogy a fiú teste köréje fonódott, arcát hátul a nyakába temette, lélegzetét érezte a bőrén, karját átvetette a testén; az események jelentősége hatalmas, kimondhatatlan örömmel töltötte el Nadine-t. Most már tudom, gondolta. Most már tudom, én is részese vagyok az egésznek, és nekem is részemmé vált, és neki is. Beszélgettek, szerelemről, ételekről, közös emlékeikről, elveszett világukról, úgy, mintha csak valóságos volna. Néha-néha szóba hozták a jövőjüket – Sir Alfred körutazását, az eljövendő kalandokat, a motorbiciklit és a kutyát mintha teljesen valószínű lenne mindez. Nadine azon kapta magát, hogy azt mondja: „Amikor majd mi…” és egy pillanatra elhallgatott, tudva, hogy a megfelelő szó a „Ha…” lenne, amit képtelen volt kimondani. A „Ha” kegyetlen szó volt, az „Amikor” pedig hazug. Akárhogyan is, de azt szerette volna mondani, „Amikor…” Elnémult. Riley megcsókolta, felkelt és kiment, aztán húspástétommal, egy üveg pezsgővel és egy csokor gyöngyvirággal tért vissza, a pályaudvar egyik elárusítóbódéjából hozta, nedves volt az esőtől. Nem beszélgettek a tágabb értelemben vett jelenről, mely annyira szűkre szabott, annyira befolyásolhatatlan volt. Közvetlen jelenük két test volt, és az ágy, és ez volt most a teljessége időnek és térnek: ők, itt, a kis szobában, ügyetlenkedve, nevetve, boldogan, melegen, puhatolózva, önfeláldozón, elsöprően, riadtan, megdöbbenve, borzongva, lecsillapodva, elszunnyadva, ébren, ahogy kezdtek belejönni, tanultak, szerettek, gyógyítottak. Boldogok voltak.

Tizennegyedik fejezet London, 1917. május Peter azt írta a leveleiben: reméli, mindenki jól van. Mrs. Orris azt írta a leveleiben, hogy Julia eszetlen, amiért a téli időben akar útra kelni; önző, mert el akarja használni a benzint; meggondolatlan, amiért azt képzeli, hogy egyedül vonatra ülhetne; nevetséges, hogy úgy gondolja, valaki elkísérhetné; érzéketlen, mivel megpróbálja megzavarni a froxfieldi háztartás napi rutinját; hálátlan, mert nem értékeli az áldozatot, melyet az anyja hozott, amikor magához vette Tomot; tapintatlan, amikor egyfolytában azt hajtogatja, hogy meglátogatja őket, mikor csak elkeseríti a gyereket azzal, ha most felbukkan, pedig már milyen sok ideje nem vette a fáradságot, hogy odamenjen… Az új dajka csodálatos, Mrs. Orris boldogan fizet neki; természetesen jelenleg nincs szabad szoba, melyben Julia lakhatna, ha jönne, de ez nem is számít, mivel Tom tökéletesen jól van, és egyáltalán nem hiányzik neki az édesanyja. Julia azt írta: „Eljöhetnék, és megszállhatnék a Crownban.” Mrs. Orris megtiltotta. Mit gondolnának róla az emberek? Julia, aki mindig is engedelmes gyerek volt, és mindannak, amit elvártak tőle, igyekezett megfelelni, sosem találkozott senkivel, akivel az anyjáról beszélgethetett volna. Még saját magával sem tudott. Peter volt az egyetlen, aki kinevette Mrs. Orrist, és a háta mögött kinevetve az asszonyt, azzal a meleg, együtt érző pillantással nézett Juliára, mely oly sokat jelent az elnyomottaknak.

Egy délután Julia egyedül ment Londonba. Először fogott egy taxit, elvitette magát a mayfairi kis hotelbe, és ledobta a táskáját. Aztán kisétált a tavaszi napsütésben tündöklő városba: az épületek cirádái fehéren ragyogtak, a halványzöld levelek szinte a szeme előtt sötétedtek és növekedtek, a krémszínű vadgesztenyevirágok hetykén meredeztek. Cipőjének magas sarka kopogott a járdán; tevékeny céltudatosság töltötte el attól, hogy a városban van. Befordult a Bond Streetre, és a kirakatokat nézegette, megcsodálta az árukat. Volt pénze. A háború jót tett az üzletnek. Peter itthon maradhatott volna, dolgozhatott volna a cégnél, senki nem neheztelt volna rá emiatt. Sokan tettek így. Ha körülnéz, mindenfelé ezt látja maga körül: sikeres üzletembereket, fűrészáruval, csapágyakkal, kétszersülttel vagy térképekkel kereskednek. Peter is megtehette volna. Vagy elmehettek volna Amerikába. Megtehették volna. Mennyi ember. Párok mindenfelé. Nála fiatalabb lányok, csinosak és légiesek a napfényben. Eltöprengett rajtuk. Vajon találnak majd férjet maguknak? Hamarosan véget ér ez az egész, ők pedig fiatal, karcsú testüket elviszik a Riviérára, és vékony fiatalemberekhez mennek feleségül, akik a háború alatt iskolába jártak? Vagy kövér férfiakhoz, akik most irodákban ülnek, vasat és gyapjút irányítva egyik helyről a másikra? Vagy nem lesz vége addig, míg ők is olyan idősek nem lesznek, mint én? És ha vége lesz, hogyan lesz vége? A gyerekeik már németek lesznek? Mindannyiunkat megerőszakolnak, és meggyilkolnak az ágyunkban? A kérdések nem tűntek reálisnak. Hogyan is képzelhetné valaki, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet? Az ember nem gondolhat ilyenekre. Nem beszélhet erről. A taxihiányról igen. A bombázásokról, halálról? Nem igazán. A háború elvesztéséről? Természetesen nem. Összeszorította a száját. Hagyd abba, Julia. Ezért harcol Peter. Ezért nem menekültünk el, és ezért kell nekem ügyelnem mindenre. Minket véd. Mindezt védi. A Trafalgar teret, a Burlington Arcade-et, a taxikat, a kisbabákat, a galambokat és engem. Mindezt meg kell védeni! A fehér teraszokat, a magas, szürke eleganciát, a zöld terecskéket, az idős hölgyeket, a kövezett járdákat és a Királyt. Hogyan is bukhatna el ez mind? A Királyi Akadémia, a Fortnum & Mason? Mindez túl virágzó és kedves. Hagyta, hogy a jólét elringassa, kibe járt a boltokba, mintha titkos vágy mentén haladna: megpillantott valamit, megnézte, közelebb lépett hozzá. Milyen szép minden. Szép és biztonságos. Csak sétált és sétált. Ideges volt. Senkinek nem árulta el. Minden rendben lesz.

A Berkeley Square felé sétált. Fájt a lába. Volt egy helyes kis pub a Brook Streeten, kosarakban függő virágokkal. Borzasztóan hívogatónak tűnt. Volt egy újság a táskájában. Nevetett magán; bement a pubba. Soha nem volt még egyben sem. Meghitt volt, kényelmes, férfias dohányillatú. Úgy fog viselkedni, mintha egy kávézóban lenne, döntötte el körbenézve, és kiválasztott egy asztalt a bejárat közelében, melyre rásütött az ablakon beáradó napfény Elkapta a pincér tekintetét. – Egy kis sherryt kérek – mondta. Vagánynak érezte magát. Ha az anyám látna! Elővette az újságját. Tüntetés volt Párizsban, az Orosz Balett új előadása után, és a zeneszerző, Satie – Peter szerette Satie-t – valami olyan alpári kifejezéssel illette a kritikust, melyet az újságban nem is nyomtattak ki; a kritikus beperelte, Satie börtönbe vonult, Monsieur Cocteau pedig, az író, az alpári kifejezést üvöltözte a bíróságon, úgyhogy el kellett vezetni. A jelmezek hullámpapírból készültek. Micsoda életet élnek mások! Egyáltalán nem vágyott arra, hogy börtönbe küldjék a művészete miatt, vagy hogy hullámpapír jelmezben táncoljon, de, jaj, úgy vágyott valamire… Igen, és tesz is valamit. Tenni fog. Eltöprengett, mi lehetett az az alpári kifejezés. De annyira jólesett üldögélni. Nézte az ablak ólomüveg berakásait, a színeket, ahogy átsütött rajta a nap, zöldek, vörösek, mint a templomban, kívül az utca elmosódott képe. Amikor a férfi beszélni kezdett, nem jött rá, hogy hozzá szól. – Mondom – mondta ismét. Mindig is úgy gondolta, hogy a „Mondom” egy rendkívül bugyuta kifejezés. Persze hogy „mondod”, tudom, hogy beszélsz. – Nem rendelhetek esetleg magának ebből egy újabbat? – Julia érintetlen itala felé intett. Finom, erős kéz. Fiatalos arc. Bajusz. Hadnagyi egyenruha, kicsit szűk. Reménykedő, cseppet kétségbeesett barna szempár. Halvány mosoly. Julia pislogott. – Csak mivel úgy nézem, maga egy kissé… – a férfi bátorítóan mosolygott. – Egy kissé micsoda? – kérdezte Julia. Nem akart udvariatlan lenni.

– Nos, abban reménykedtem, kissé magányosnak tűnik – mondta a férfi, és megragadva egy széket, odahúzta, átvetette rajta a lábát. Julia látta, hogy a kiejtése meglepte. – A férjem Franciaországban van – mondta riadtan. Máshogy hangzott, mint ahogy szándékában állt. Azt értette rajta: „Menjen innen, a férjem katona, tartsa ezt tiszteletben!” Ehelyett úgy hangzott: „Igen, egyedül vagyok, védtelen vagyok, magányos vagyok…” – Szerencsés fickó! – mondta a hadnagy. – Nahát, akkor tényleg innunk kell egyet. Biztos vagyok benne, hogy nem bánná, ha egy bajtársa meghívná a feleségét egy italra. Szolidaritásból. Igyunk az egészségére! Szörnyű volt az egész. Szörnyű. Julia szíve sebesebben kezdett verni. Nyilvánvalóan nem ihat egy idegen férfival egy pubban. De nem utasíthatja vissza, hogy igyon Peter egészségére. A pincér máris ott termett. A tiszt vidáman odaszólt neki: – Még kettőt ugyanebből, öreg haver. – Julia csak ült tehetetlenül, megkukulva, ostobán. Megérkeztek az italok. A pincér vigyorgott. A tiszt, aki hátradőlt a székén, úgy bámult rá, felemelte a poharát, és azt mondta: – Az ő egészségére, és a borzasztóan csinos feleségéére! Ahogy nézett rá! Jóképű volt. Julia érezte, hogy elönti a forróság. Valami hirtelen elérhetővé és nyilvánvalóvá vált a számára, amiről eddig azt sem tudta, létezik. Az ember egyszerűen elmehet egy nyilvános helyre, és egy férfi, egy tökéletesen idegen férfi odamehet hozzá, ezzel a nézéssel… A férfi előrehajolt. – Elnézését kérem – mondta. – Maga most nyilván azt gondolja, hogy rettenetesen udvariatlan vagyok, hogy csak így magára törtem. De maga olyan nagyon csinos, és, ha nem bánja, hogy ezt mondom, olyan nagyon magányos. A nevem Raymond Dell. Kinyújtotta a kezét, és a belénevelt udvariasság kérlelhetetlen hatalmánál fogva Julia is odanyújtotta az övét. A férfi megfogta. Meleg és száraz keze volt. Fogai fehérek, tiszták. Nem szorongatta túl sokáig a kezét, mint ahogy sok férfi szokta. Julia összezavarodott. Most akkor tisztességes a férfi, vagy nem? Általában el tudta dönteni. Később már nem is volt szüksége rá – Peter ott volt. Mióta pedig Peter elment, ő nem volt olyan helyeken, ahol idegen férfiak is voltak. Érezte, hogy elpirul, bámul a másikra, mint borjú az új kapura, kővé dermedve. – Árulja el nekem, mi bántja – mondta a férfi. – Én magam is most jöttem haza Flandriából, és szívesen hallgatnám mások gondjait. Kérem, tegyen kedvemre – mosolygott.

Kedves mosoly. Meleg kéz. Bókok. Sóvárgás egy kis megértés után. Széles váll az egyenruha alatt. Nyilvánvalóan vágyakozó tekintet. Azt akarja művelni velem, amit Peter és én szoktunk. Azt akarja. Egy villanásnyi időre tudta, hogy mindez lehetséges volna. Mosolyogna, inna, beszélgetne, hagyná, hogy a férfi megfogja a kezét és kivezesse az utcára a pincér vigyorgása közepette, kellemesen megebédelnének valahol, innának egy kis bort, és elmehetnének együtt – délután, miért is ne? – a kis hotelbe Mayfairbe, vagy egy másik kis hotelbe, álneveken – egy álnéven – egy névtelen szobába, és ott művelhetnék azt, ő és ez a jóképű férfi. Lehetséges volna. Csinálnak ilyesmit az emberek. Ha egy táncmulatságon találkozott volna a férfival 1912-ben, táncolt volna vele, megkérte volna az anyját, hogy a férfi meglátogathassa őket, és teniszeztek volna. Gyönyörű volt. Vágytak rá. Hízelegtek neki. Boldog volt. Vajon kísértésbe esett? Ez Peter hibája, nem kellett volna mellőznie – még akkor is mellőz, amikor otthon van, sőt akkor még inkább mellőz, mivel a jelenléte annyira nyilvánvalóvá, annyira kegyetlenné teszi vágya hiányát… Kísértésbe esett. Azt akarta, hogy a férfi megcsókolja. Észrevette, hogy elönti a veszélyes forróság, a vadság, a minden mindegy izgalma. Felállt. – Félreismer – mondta kimérten. – Szép napot.

Megrázta a fejét a napsütésben. Nem ivott egy cseppet sem a sherryből, de részegnek érezte magát. A levegő hűvösnek érződött, kijózanítónak a fejbőrén. Te jó Isten! Egy idegen férfi. Milyen ijesztő. Nagyon szeretett volna felhívni valakit, és elmesélni, mi történt. Nem mintha egy tizedmásodpercre is csábította volna a dolog. De ez valami olyasvalami volt, amit – legalább megoszthatna. És kivel oszthatná meg? Mrs. Baxszal? Az anyjával? Rose-zal? Az összes nő, akit ismert, szánalmasnak tekintette. Tudta, hogy a többi nő talpraesettebb nála. De az Istenért, ő is megteszi, amit csak tud. Hevesen újra megrázta a fejét, lerázva magáról az ostoba kétségeket.

A házasságom jó, gondolta. Szeretem a férjemet, és jó a házasságom. Nincs semmi, amit meg ne tennék érte. Elhárítom magamtól a kísértést, érte. Csodálta a gonoszságot, és megdicsőült, amiért sikerült visszavernie.

*

Julia azért jött Londonba, hogy dr. Lamerhez menjen. A terv az volt, hogy az orvos elkábítja, lefekteti a kezelőasztalra, és egy sor apró vágást ejt az állkapcsa alatti finom, fehér bőrön, melyek, amikor feszesen összeölti őket, eltüntetik az álla alatti hús kis megereszkedését, amely, Julia tartott tőle, a gyerekszülés és a háború kezdete óta egyre látványosabb lett; így megelőzheti a kettős fenyegetést, miszerint 1. elkedvetleníti Petert azzal, hogy öreg és csúnya; 2. végül úgy fog kinézni, mint az anyja. A szépsége volt az erőssége – mindenki ezt ismételgette neki évek óta. Ez volt az egyetlen dolog, melyet bárki is értékelt benne valaha is. Ez volt az egyetlen fegyvere. Úgyhogy muszáj gondoskodnia róla. De amikor odament a klinikára a Raymond Dell-lel történő kalandját követő reggelen, a kábítás és a kezelőasztalra fekvés között Julia a kezével megmagyarázhatatlan módon csapkodni kezdett összevissza, és felsikoltott: – Ne, ne, ne csinálja! – Zokogásban tört ki, kiáltozott, könnyben úszó kék szemmel meredt dr. Lamerre. Dr. Lamer kénytelen volt nyugtatót adni neki, a többi vendégre való tekintettel, és ha bosszús volt is, nem mutatta. Később, délután, amikor felült kényelmes ágyában, még mindig a nyugtató hatása alatt, Julia össze volt zavarodva. Azt gondolta, elvégezték rajta az operációt, lenyűgözte, hogy egyáltalán nem fáj, és úgy hitte, Peter bármelyik pillanatban ott teremhet, hogy hazavigye. Mielőtt megérkezne, dr. Lamer lenne olyan kedves tanácsot adni az orrával kapcsolatban? – Nincs semmi probléma az orrával, kedves asszonyom – mondta az orvos. – Az orra tökéletes. – Tökéletesnek kell lennem, tudja – mondta Julia. – A férjem tökéletes feleséget érdemel. – Természetesen, asszonyom – mondta az úriember. – Minden férj tökéletes feleséget akar.

– Az enyém megérdemli – magyarázta Julia. – Franciaországban van, tudja, és ő nem az a fajta ember, akinek ott lenne a helye. Igazából egy nagyon békeszerető ember, érti? Szereti a kutyáját, olvassa a történelmi könyveit, zenél, és borzasztóan fontos, hogy minden tökéletes legyen körülötte, amikor hazajön, épp olyan, mint mindig is volt… – Biztos vagyok benne, hogy pont úgy szereti önt, ahogy van, Mrs. Locke. Maga gyönyörű nő. – Nem tudom, hogy tényleg tetszem-e neki… De, ó, Istenem, magának igaza van. Nem szabad megváltoztatnom az orromat. Hát persze hogy nem! Épp olyannak kell lennem, amilyen voltam. Ó, nem tudom. Legyek épp olyan, amilyen voltam, vagy legyek tökéletes? Mindig viccelődött az orromon… ezen a kis horpadáson… meg tudná csinálni paraffinviasszal, ugye? Mint Gladys Deaconnak? Dr. Lamer megfogta a kezét a szegény kicsikének. – Mindig sokkal komplikáltabb hozzáadni az emberi testhez, mint elvenni belőle – mondta. – És Miss Deacon esete nem éppen követendő példa, Mrs. Locke. Nem a legjobban elvégzett operációról van szó, és felléptek mellékhatások. – Ó, tudom – mondta Julia, habár nem tudta. – Tényleg olyan rossz? – Nem tanácsos követni – mondta dr. Lamer. – Térjünk vissza erre később, amikor kicsit összeszedi magát. – De nyilván rendelkezésre állnak már jobb eljárások is, nem? – kérdezte Julia. – Nem fedeztek már föl valamit? Azt hallottam, hogy a paraffint összekeverik valami mással, és úgy már használható… vagy… volt egy cikk a Szépségtippekben az arcműtétekről… Dr. Lamer már eltöprengett az arcműtéteken, az orrtoldásokon. Tudott kevésbé lelkiismeretes sebészekről, akik reményt, de sok más egyebet nem kínáltak a torzult orrú szifiliszeseknek. Ő maga nem foglalkozott ilyesmivel. Nem működött jól. Könnyebb, egyszerűbb és éppoly jövedelmező volt eltüntetni egy kis felesleges bőrt, tetoválni egy szemöldököt, leborotválni egy zsidó orrot, hogy jobban illeszkedjen az új, nemesi névhez, esetleg feltenni egy kis fenolos hámlasztó arcpakolást, valami kipróbált, gyógynövényes szépítőszert. De hozzáadni nem. A toldozgatás túl kockázatos és bonyolult volt. – …merthogy úgy szokta hívni, az egyetlen tökéletlenségem. De úgy tűnt, tetszik neki. Talán nem vágyik rá, hogy tökéletesen tökéletes legyek, mint Mary Pickford… – Beszéljünk majd róla, amikor felépül – mondta az orvos, miközben kiment. – Amikor már képes tisztán gondolkodni.

Az ápolónő, egy kicsit ázott külsejű, széles arcú, June nevezetű egyszerű lány megkérdezte: – Hozhatok egy másik újságot? Amikor visszajött a Vogue-gal és a Ladies’ Domestic Journallal, kissé színpadiasan suttogta: – Azt olvastam, hogy elcsúszott. Úgyhogy a tűz mellé ül, hogy a viasz megpuhuljon, és ő újraformázza, a bőre alatt. Megpróbálja visszanyomni a helyére. De nem hiszem el, amit olvasok. De tényleg vannak fekélyei! Épp itt! – a lány saját orrnyergére mutatott. – Egy barátom látta, amint bemegy a Ritzbe. És barna foltok… – két vonalat mutatott, lenn az orrlyukai mellett. Megcsípte az állát. – És valahogy összegyűlt, itt. Nagyon erős állkapcsa lett. És egyre csak romlik. Mindezt csendes elégedettséggel mondta, ami arra emlékeztette Juliát, mennyire gyűlölik egyesek a szép nőket. Sóvárogva vágynak rá, hogy maguk is szépek legyenek, mégis gyűlölik a nőket, akik tényleg azok. Tulajdonképpen megpróbálják magukat a saját mércéjük szerint utálatossá tenni. Rettenetes. – Szeretne egy kicsit enni most? – kérdezte June. – Vagy fogyókúrázik?

Amikor újra felébredt, immár tiszta tudattal, és elmondták neki, mi történt, Julia törni kezdte a fejét, elkábított énje miért viselkedett hisztérikusan, és miért utasította el az operációt, melyet tudatos énje elhatározott. Azon töprengett, vajon tudatalattija megerősítést nyert-e Raymond Dell sóvárgásával, vagy a régi jó félelem szólt-e közbe. Gyáva. Még ezt sem tudod megtenni a férjedért. A feltételezés, hogy félelemről lehet szó, bántotta. Megbántottságával feltüzelte haragját, üzemanyaggá alakította, és leintett egy taxit a Paddington pályaudvaron. A látogatás nem volt sikeres. Tom elkeskenyedett szemmel bámulta az új dajka karjából, akivel Julia még nem is találkozott. Amikor Julia megpróbálta felvenni a fiát, Mrs. Orris azt mondta: – Ne szomorítsd el magad, Julia. Kivörösödik a szemed, és felpuffad az arcod. – Julia nem tudta, hogyan cáfolhatná meg ezt. Így hát egész úton visszafelé sírt a vonaton, és végig hallotta anyja hangját, ahogy szidja emiatt.

Tizenötödik fejezet Zonnebeke nyugati része, 1917. augusztus Purefoy az elsősegélynyújtó állomás felé tartott. Fry kapitány látta őt ott, ahol a vízen átvetett pallók keresztezték egymást, ahogy küzdötte magát előre, keresztül a vízben álló csatatéri temetőn. Három fakereszt emelkedett ki mindössze, mint egy hármas Excalibur, a furcsán sima vízből. Az egyikre csúfondárosan egy koponyát helyeztek koronázásképp. Egyébként, ameddig a szem ellátott, sár és halál volt mindenfelé, immár hetek óta. – Tud járni? – kiáltott oda Fry. Fry a valóságban szájsebész volt. – Jó fiú. Tartsa egyenesen a fejét! Purefoy nem hallotta, de ez nem is számított. Tudta, hogy egyenesen kell tartania a fejét. A sár ráakaszkodott a csizmájára, minden egyes lépést megnehezítve, de a lába erős volt, a cél pedig nyilvánvaló. Kövesd a pallókat nyugat felé, ahol hatalmas elszenesedett agyarak meredeznek; mindaz, ami Ypernből megmaradt. Lóbálta a karját. Nagyon forró volt a feje belül; szomjazott. A körülötte lévő káosz nem volt rosszabb, mint a tegnapi vagy a tegnapelőtti; ugyanaz a káosz volt. Lapályos, iszamosan nyálkás. A vér sara, a sár vére. Ó, igen, itt lassan mind költővé válunk. Egy pillanatra behunyta a szemét, de bent, a fejében még nagyobb zaj volt, mint kint, vörös és fekete, lövöldözés. Senki nem beszélt hozzá. Ő sem beszélt senkihez. Nem tudta, mely zajok igaziak. Vánszorgunk tovább. Szerette volna kigombolni a zubbonyát, de volt rajta valami nedves dolog. Kigombolni a zubbonyát? Édes Istenem, kapitány, hová gondol? Mi lesz a szabályokkal? A zubbonya zsebében tizenhét gyönyörű levél volt, és Ainsworth imádsága.

Legyek. Még nem vagyok a tiétek, dögök. Szerette volna lerázni őket, de nem tudta megrázni a fejét. Szerette volna megtörölni az arcát, de nem tudta odaemelni a kezét. Szeretett volna nyelni. Nem tudta biztosan, ki kötözte be, csak azt, milyen gyönyörű az ég… Bátorság a nagy bajokhoz, türelem a kicsikhez. Vánszorogjunk tovább. Per aruda ad astra. Erőfeszítés az elsősegélynyújtó állomásig; állomás Victoria állomás Paddington állomás Pewsey állomás Downs felé, vad orchideák, picik, mint egy méhecske, kicsi lila leopárdmintás méhecskék, fekszenek a sonkás tojás közt – nem, nem, igazából nem sonkás tojásnak hívják –, és fent a lélegzetelállítóan kék ég, meg a birkák nyírta fű, mohos és puha. Nyuszibogyók. Picik, ahogy közéjük fekszik az ember. Még egy kicsit nedves, nem? Ne is törődj vele, fekhetsz a kabátomra. Apró pici növények. Bükköny. A lány gyönyörű teste, a dicsőséges érzés, ahogy belecsusszan. – Kitartás, uram! – Segítsek, uram? Vánszorogjunk tovább. Valami nagyon szörnyűséges történt ma – Hogyan, szörnyűségesebb, mint a többi napokon? Valahol hallotta, hogy az önirónia az épelméjűséget bizonyítja. – Nos, rendben, akkor még mindig nem őrültem meg, íme, valami, amiért hálás lehetek, de a Halál Árnyékának Völgyében járok. Ne rémisszük meg a lovakat. A lovak a sárral teli gödrökben dagonyáznak. Egy ló fele egy fa tetején, a feje megaszalódva, lábai, mintha a puszta levegőben ágaskodna, rémséges vásári lovaglás. És hogy tudna egy vessző és egy bot vigasztalni engem?* Egy vessző nem egy bot? Vagy majd az Isten komornyikja, az Isten Barnesa, az Isten Mrs. Briggse jön, és elveszi a kabátomat? A szobalánya majd teát ad nekem, és azt mondja: „Ne is törődjön vele, Purefoy, nem olyan rossz ez az egész!” És a többiek, édes Jézusom, a többiek, édes Jézusom, a férfiak, a fiúk, a kölykök? Igen, de én még vánszorgok. Mi történt? Nem tudta. Nem halt meg. Még meghalhat.

*

23. zsoltár: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.”

Ypern ott állt előtte, tépetten, üresen, támfalaiban üregekkel, épülettörmelékek szilánkos maradványai mutattak vádló ujjakként az Istenre, egy vagy kettő még állt, égbe kiáltón.

*

Riley egy darabig álldogált, a csatorna mellvédjének dőlve, várva a sorára. Meglepő módon, épp az orránál, egypár kicsi lóhere tört elő, kinőtt a hatalmas, bizonytalan anyagú szürke tömbök réseiben – beton, megkövesedett homokzsákok, kiszáradt sár; nem tudta, mi lehet. A fedezék fémajtajai kinyíltak, aztán újra bevágódtak, kinyíltak, aztán újra bevágódtak. Egy kicsit odébb megszólalt a gázriadó. A zaj beszivárgott Purefoy agyába, és kitöltött minden hézagot. Az ajtók bevágódtak. Nem tudta elfordítani a fejét, de képes volt egy kicsit oldalra biccenteni. Látta a temetőt és a mentőkocsit. Temető vagy mentőkocsi, mentőkocsi vagy temető. Embereket hallott üvöltözni. Hátradőlt, és a kis lóheremezőre nézett. Újra előredőlt. Az ajtók érte kongattak. Betámogatták, rápillantottak, felcímkézték, kiküldték: mentőautó. Katona voltam. Most járóképes beteg vagyok. Alig vannak fájdalmaim. Az ember azt hinné, kellene, hogy legyenek. Soha nem tudhatod, nem igaz? Örült neki, hogy Nadine Londonban van. Nem szerette volna, ha ő ápolja.

*

A mentőautó zötykölődése miatt néhányan sikoltoztak fájdalmukban. Purefoy visszafojtotta a kiáltást, próbált mozdulatlan maradni. Egy nő vezetett. Őt bámulta. Az arca széles és feszült volt, nyúzottnak tűnt a kis szájával, kipirosodott orcájával, seszínű szemöldökével. Cigarettázott, és határozottan, suttogva beszélt magához, ahogy koncentrált. Purefoynak tetszett a nő.

Az egyik férfi azt mondta: – Szóval, azt mesélte nekem, látott egy kalapot heverni a mocsárban, egy ausztrált, lovasságit, és ausztrál kalapja még nem volt, úgyhogy lehajolt, hogy felvegye, és el is érte, de nem tudta felemelni, úgyhogy a haverja is húzni kezdte, és rájöttek, a francba is, még mindig meg van kötve – valaki még hordja, úgyhogy jobban nekiveselkedtek, és húzták, és kihúzták a fickó fejét, megtörölgették, és még élt, ők meg aszongyák neki: „Tarts ki, haver, kiszedünk innen”, ő meg aszongya: „Nem csak én vagyok benne, fiúk, még mindig a lovamon ülök.” Egy fiatal srác sírt. Egy sötét bőrű, tetovált férfi, akinek üszkösödött az alkarja a sellő körül, azt mondta: – Ezt már máskor is hallottam. Az első férfi újra elmondta a történetet, pontosan ugyanúgy, szóról szóra. Purefoyt kioldozták, és hagyták bámészkodni. Nők voltak ott, nagy fehér fejfedőkben, mint a szélmalmok. Sár is volt, ott is, de szikkadt sár, már nem borított el mindent. Legyűrték, Purefoy várt. Betámogatták egy sátorba. Micsoda szép hatalmas nagy vászon. Várt.

*

Valaki letekerte a darab harctéri kötést Purefoy arcáról. Még mindig fiatal volt. Megvoltak a nyírott fekete fürtjei, markáns, ívelt orra, széles, lapos pofacsontja, szeme, mely tetszett a lányoknak. Alatta előbukott a nyelve, hatalmasan, egyenesen lefelé, anélkül, hogy állkapocs vagy csont tartaná, a kulcscsontjáig. A szája széthasadt, üregesen tátongott, mint egy ház, amelynek lebombázták a homlokzatát, a szájüreg szétroncsolódott, teljesen láthatóvá vált, gégefője himbálózott, mint egy hátrahagyott villanykörte-foglalat a hirtelen feltárult hátsó szobában. Valaki lefényképezte. Fent eszelősnek tűnt, mint aki sokkot kapott, cigány tutajosnak, akit elítéltek verekedésért a dokkoknál, vásározó árusnak, hivatásos verekedőnek, külföldinek. Alul ott volt az a tépett, virágzó kráter, obszcén mód előtörő bibéjével.

Megmosták, betekerték, felkötötték, amit lehetett. Valaki túrt egy lyukat a nyelvén és átfűzött rajta egy drótot, egy fakockát erősítve a végére. Elővettek egy kartonlapocskát egy fiókból, és ráerősítették az egyenruhájára: a sebesülés időpontja, célállomás, és utasítás, hogy ülve kell tartani. Morfiuminjekciót es infúziót kapott, egy X-et rajzoltak a homlokára jelölésképp, és egy kis nyomtatványt adtak neki. Egy ceruzacsonkkal töltötte ki a hiányzó részeket. „Nadine.” „Augusztus 21-én.” Erre hosszasan bámult. Honnan tudhatná? A nővér írta be neki. Áthúzta azt, hogy „komoly.” A következő rubrikát üresen hagyta. – Az igazat kell beírnia – mondta neki a nővér kedvesen. Rápillantott félig csukott szemhéja alól. Mondhatjuk úgy is, néma maradt. Aláírta: Riley Purefoy.

Tizenhatodik fejezet Sidcup, 1917. augusztus 23. Julia örült neki, hogy Rose immár a Queen’s Hospitalban dolgozik, de az csalódással töltötte el, hogy a nővérszálláson lakott – habár Rose-nak nyilvánvalóan kényelmes volt így: Frognal kellemes lakhely volt, csinos teraszával és kis, olaszos kertjével. Ő azonban méltányolni tudta volna az emberi szót Locke Hillben. Korábban Mrs. Bax, habár idegesítő volt, mégiscsak jelentett némi társaságot, azonban az asszony visszavonult, a nővéréhez költözött Yorkba, Julia pedig híján volt a tennivalóknak. Miután nem sikerült elvégeztetnie az operációt, és hiába kérte, hogy Tom visszatérjen hozzá, meglátogatta a lelkészt, és sikertelenül próbálta meggyőzni róla, hogy szüksége van lelki iránymutatásra: az, hogy vajon cserbenhagyta-e Tomot, vagy sem, cseppet sem érdekelte a lelkészt, akit sokkal fontosabb problémák foglalkoztattak. És napról napra halogatta a levélírást Peternek – hogyan is tudna írni neki, amikor már hat levelet küldött, melyekben faggatta, vajon tudja-e már, hogy mikor jöhet haza megnézni a babát (ekkor az anyja kénytelen lenne visszaadni!), és amelyekre nem kapott választ? (Peternek megvannak erre az okai. Bizonyosan.) Remélte, hogy Rose hazatér majd Locke Hillbe, és ott fog lakni. Remélte, hogy Rose bátorítja majd az önkéntes munkára a kórházban. De természetesen Rose nem ért rá ilyesmire. – Foglalkozol a zöldségtermesztéssel, és ez nagyon értékes munka – mondta Rose. Julia figyelmen kívül hagyta a lekezelő hangnemet – mi mást tehetett volna? –, és megengedett magának egy kis elégedettséget, attól függetlenül, hogy Harker végezte a munka érdemi részét, felásva a keleti ágyást. Csodálatosan esett ez a kényelmetlenség, a büszkeség pírját varázsolta Julia arcára, és finom, friss zöldséget Rose betegeinek (és Peternek, ha végre hazajön; bizonyára ő is büszke lesz, hogy a Locke Hillben termesztett fehérrépa hozzájárul a szegény sebesült fiúk táplálásához). Tojást is küldött. A kórháznak megvoltak a maga tyúkjai, de Rose azt mesélte, a betegek gyakorlatilag csak nyers tojáson élnek. Mert… nos. Elképzelhetjük.

Látott egy szegény sebesült fiút, távolról, üldögélt az egyik padon, melyet az egyházközség kórházi kékre festetett, hasonló színre, mint a kórházi egyenruha. Ő, sok szomszédhoz hasonlóan, hasznos jelzésnek találta a padok kék színét. Így tudták, mely padokat kell elkerülni – ó, nem úgy értettem -, nos, ügyelni rájuk. Úgy tűnik, a pubba is jártak. Természetesen néhányuk egyáltalán nem volt olyan szörnyű, miután átestek az operáción. Harker, egy szokatlanul beszédes pillanatában, azt mondta, rendes fickók. Nem mintha ő kételkedett volna ebben. Hát persze hogy azok. Brit katonák. De. A legtöbb helybéli anyuka behívta a gyerekeit a játékból, ha meghallották a „Tipperary”-t fütyörészni az utcáról. Julia szívesebben képzelte el azt, ahogy a betegek nyugágyakban heverésznek a villa verandáján, Proustot olvasgatva – mindig is vágytak rá, de korábban sosem szakíthattak rá időt. Szép cselekedet MarshamTownshendséktől, hogy átadták a házukat erre az időre, különösen azután, hogy szegény Ferdinand… milyen kellemes vendégségek voltak ott a háború előtt. Vagy a kórház megvásárolta a házat? Nem tudta biztosan. Remélte, hogy tudják hasznosítani a teniszpályákat. Pánik szorította össze a szívét. Fel kellett volna ajánlania Locke Hillt? Szanatóriumnak vagy valami hasonlónak? Ezt akarta volna Peter? Vagy elegendő a konyhakert? Ne butáskodj már, Julia. Nagyon önző, amiért azt kívánja, bárcsak vele lenne a férje? Érezte az iróniát: csak azért lett volna szüksége a férfira, hogy segítsen meghozni a döntéseket, melyekre a helyzet kényszerítette, amely miatt Peter távol volt. Szándékában állt meghívni Gillies őrnagyot és az orvosokat, miután megismerkedett az őrnaggyal Mrs. Baxnál; és néhányat a sebesült tisztek közül is, azokat, akik elég jól érzik magukat ehhez. És talán tehetne is valamit az emberekért. Zenés összejövetelt szervezhetne, vagy ilyesmi. Azoknak a szerencsétleneknek, akik még mindig itt vannak a somme-i csatából, és most Ypernből is jönnek, újra. És azon is töprengett, hogy elintézi, meglátogathassa a sebesülteket, társasjátékokat játsszon velük meg effélék, amikor valami történt, ami mindezt lehetetlenné tette.

Egy rendkívül forró délutánon Julia kudarcainak egyre növekvő halma elől enyhülést keresett a rét mögötti erdőcskében, egy kis szellőt, árnyékot, valami mást, mint a ház vagy az átkozott bútorok. Lombokra vágyott, szélfútta lombokra. A séta nem bizonyult kielégítőnek: sehol egy szellő, a nagy, súlyos lombok petyhüdten csüngtek, mintha rendkívül fáradtak lennének, vagy izzadnának. Hazafelé tartva, kényelmetlenné váló szalmakalapját vonszolva magával, átkozódva a cipője miatt, a fatörzsek között átnézve megpillantott egy alakot az egyik padon. A pubbéli kaland óta Julia rettenetesen, rettenetesen tudatosan érzékelte a férfiakat: a szépségüket, az éhségüket, a vágyukat, azt, hogy valószínűleg milyen könnyen megszerezhetők lennének. Mindez elrémítette. Tudta, hogy nem lenne hajlandó, természetesen nem, de mi lesz, ha újra felkavarodnak benne az érzések? A puszta gondolat is bűnös, sértés Peterrel szemben. Egy férfi látványa az erdőben megriasztotta és izgalomba hozta egyszerre. A férfi a napsütötte réten átvezető ösvény felé fordult; nem látta őt. Válla széles volt, kabátja kék. Julia szíve belesajdult, mert a férfi végtagjain nem volt jele sérülésnek. A patak elhelyezkedése és a szeder sűrű, kusza bokrai lehetetlenné tették, hogy elkerülje a találkozást. Azt mondta magának, hogy udvariasan kell viselkednie. Kedvesen. Fel kell készülnie. Lehet, hogy ijesztő lesz, de megbocsáthatatlan lenne, ha megbántaná a másikat a reakciójával. Felkészítette magát, ügyelve a légzésére. Elhaladva a férfi mellett, ahogy kell, azt fogja mondani, „Jó napot”, ahogy kell. – Jó napot – mondta. A férfi megfordult, gyorsan, mosolytalanul, szótlanul. Az arca tökéletes volt. Jóképű, egészséges színű arc, mozdulatlan – igazából a mozdulatlansága volt ijesztő. Kifejezéstelen. Egy maszk. Édes Istenem, ez egy maszk – egy valódi maszk. Nem is egy arc. Meglepetésében apró sikoly szakadt ki belőle. Elszégyellte magát miatta. Az arc semmitmondó maradt. Nem mozdult. Kifejezéstelen, érzelemmentes, bádogból készült, festett, tökéletes. Csak a szemek néztek ki belőle. Átlagos kék szemek. Ne tedd még rosszabbá. – Ó – sajnálom – mondta. Mosolyogj. Mosolygott. – Nem szerettem volna zavarni. – Tud beszélni? Vagy ezzel is rontok a helyzeten?

A férfi előrehajolt kissé, egyfajta meghajlással, vagy biccentéssel. Úgy tűnt, nem képes beszélni. Az Isten szerelmére, mit tudnék tenni ezért a kreatúráért? Nem kreatúra! Egy férfi. Egyszerűen csak egy férfi. Lehetne Peter vagy Raymond Dell, vagy akárki. A férfi felemelte a kezét, mintegy udvarias gesztusként, hogy menjen csak. Julia mosolygott. Továbbment. Miközben elhaladt mellette, tudatában volt, éppúgy, mint Dell esetében, a férfi éhének. – A viszontlátásra! – kiáltotta. Édes Istenem, gondolta. Nem pusztán arról van szó, hogy nem tudom, hogyan nézzek rá, anélkül hogy fájdalmat okoznék neki – amit nem tudok. Pusztán az, hogy rám néz, fájdalmat okoz neki. Lát engem. Látja, hogy látom. Fájdalmat okoztam neki. Sírni kezdett. Talán jóképű volt előtte. Persze a szépség más, ha férfiról van szó. De még akkor is… megrémíteni az embereket… a tudat, hogy az ember megrémiszt másokat…

*

Rose általában nem túl sokat beszélt Juliának a munkájáról. Az erdőben történt eset után Julia faggatni kezdte. – Igazán? – kérdezte Rose. – Igazán tudni szeretnéd? Julia tudni szerette volna. Rose tartott az afféle nő morbid, érzelgős hozzáállásától, akinek nincs elég tennivalója. Látta, hogy Mrs. Orris azzal, hogy elvitte Tomot, céltalanná tette Julia életét; Julia vergődött, akár egy partra vetett hal. De mégis… ha mesél neki, Julia talán jobban megérti majd az őt körülvevő valóságot. Lehet, hogy ettől majd jobban érzi magát. Így hát mesélt neki tényleg azért, mert sajnálta. – Nos – mondta –, a héten Vicarage-nek új arcot készítettünk. Tengerész. Egy hatalmas adag lőpor robbant fel mellette Jütlandnál, és leégett az arca. Julia a szokásos arckifejezéssel reagált: sajnálkozás keveredett benne undorral és döbbent megbűvöltséggel.

– Úgy festett, mint egy elszopogatott nyalóka – mondta Rose. Julia meredten nézett. – Hát igen – mondta Rose durván. – Úgy nézett ki, mint aki megolvadt. Az orra egy kicsit elcsavarodott, szája helyén üreg… – amelybe annyiszor fecskendeztem madártejet –, nem volt álla… – semmi álla nem maradt: oda kellett tartani egy vesetálat a szája alá, nehogy kifolyjon a madártej, mielőtt az ember kitisztítja a – szóval, buccalis üreget, mert nem igazán lehel szájnak nevezni – …és szegény szeme… – két fényes, szemhéj nélküli szem, eltorzult, meggyötört szemüregben, példamutató és iszonytató türelmet sugározva – nem volt szemhéja, úgy hogy Gillies őrnagy tervezett neki egy két nyéllel kapcsolódó gallérszerű lebenyt. Először papírból kivágott mintával mérte le és próbálta oda a lebenyt, rögzítette a gipszöntvényre, melyet az egyik művész készített… Az emberek általában nem kérdeztek. Rose tudta, hogy elragadtatta magát. – Nyél? Lebeny? – mondta Julia. Valami gépszerűt képzelt el. Rose rápillantott. Nos, rendben. – Bőrlebenyek – mondta. Várt. – Az új archoz a bőrt a páciens mellkasáról vágjuk le. Julia bámult. Egy pillanatra sem töprengett el eddig azon, hogyan építenek új arcot. Vagy miből. Édes Istenem. – Ezek komoly sebek, Julia – mondta Rose, és Julia felcsattant: – Tudom, tudom – folytasd. Rose egy pillanatra elhallgatott, hogy elégtételt vegyen Julián a felcsattanásért. Aztán folytatta: – Az elv egyszerű – mondta. – A bőrlebeny, amikor felemeli és a helyére illeszti, nem halhat el, és nem fertőződhet el. Gillies őrnagy egy olyan eljárást alkalmaz, melyet Indiában fejlesztettek ki kétszáz évvel ezelőtt, orrpótlásra. Kivágtak egy háromszöget a homlok bőréből, de a szemöldökök közötti kis résznél nem metszették át, ennél a résznél fogva átfordították, rásimították egy ágacskára vagy ilyesmire, ami megtámasztotta, aztán a helyére varrták. Julia rájött, hogy az ujja az arcán matat, szétvágatlan állán, nem injekciózott orrán. – De ti nem ágacskát használtok – jegyezte meg kétkedőn. – Hát persze hogy nem – mondta Rose lekezelően, és folytatta. – A legfontosabb, hogy a bőrlebenynek, melyet átültetünk, ha csak egy kis nyúlvánnyal is, de továbbra is kapcsolódnia kell az élő bőrhöz, hogy megmaradjon a vérellátása. Julia értetlenül nézett.

– A vérereket is átültetjük a bőrrel együtt. Így nem hal el. Gillies őrnagy mostanában egy vagy akár több hosszabb csíkot képez, így a bőrlebenyt egészen messzire tudja elmozdítani – a mellkasról az arcra, például. Ezeket a bőrcsíkokat neveztem nyeleknek. Rose-t egy kis izgalommal töltötte el a tudás hatalma és az, hogy riadt bámulatra késztetheti Juliát. – Az indiai orvosok, akik elsőként alkalmazták a bőrlebeny-átültetés technikáját – folytatta –, olyan embereken segítettek, akiknek házasságtörés miatt levágták az orrát. Az eljárás ezután Itáliában is elterjedt… – Ezt is el fogja mesélni Juliának? Igen. – …ahol az emberek a szifilisz következtében vagy párbajban vesztették el az orrukat. Természetesen szerették volna elkerülni, hogy sebes maradjon a homlokuk, ezért új technikát fejlesztettek ki, melyben a bőrlebenyt a páciens alkarjának belső feléről vágták ki… – Rose önmagán mutatta meg az említett területet – …de mivel ez még azelőtt történt, hogy rájöttek volna a hosszabb bőrnyúlványok hasznosságára, a páciens karját odaerősítették a fejéhez egyfajta kényszerzubbony-szerűséggel, mindaddig, míg a bőrlebeny az archoz nem szervült. – Felemelte a karját az arcához, a finom belső bőrt az orrához szorítva. – Próbáld csak ki! – Julia próbaképpen felemelte a karját. – Hónapokig tartott – mondta Rose. – Úgy néztek ki, mint a gyerekek, amikor elefántosdit játszanak. Gillies őrnagynak van egy tizenhetedik századból való képe, mely egy ilyen zubbonyt viselő embert ábrázol. Julia az orrához tartotta a karját. A válla máris sajgott, jelezve, hogy már elég sokáig tartotta ebben a helyzetben. Rose nézte. – Hát nem okos, amit kitaláltak? Tudtad, hogy Carrel az erek összeöltésének eljárását a valenciennes-i csipkeverőktől vette át? Julia ezt nem tudta. Abban sem volt egészen biztos, mit is takar az erek összeöltése. Vagy hogy hogyan vált Rose ennyivel okosabbá nála, és ennyivel hasznosabbá. Hogyan történhetett ez meg? – Mi történt ezután? – kérdezte. – A tengerésszel.

– Rendben – hol is tartottunk? Gillies őrnagy felfejtette a bőrlebenyt a mellkasról, kifordította, és a helyére illesztette. Felért egészen a beteg orráig, mint egy bandita kendője egy cowboyfilmben. Aztán vágott rajta egy hasítékot a szájnak, egy kicsit kifordította a szélét, így az ajkak pirosak és puhák lesznek, amilyennek lenniük kell. – Rose a saját arcán illusztrálta a mondottakat, közben figyelve Juliát, aki egészen elfehéredett. – Elég lesz? – kérdezte, majdhogynem mulatva magában. A fizikai részletek rettenete mostanra nagyon kevéssé volt érdekes a számára. Az ember egy idő után megérti, hogy így működik a test, és így aztán képes jobban végezni a dolgát. Mindannyian rendkívül jól végezték a dolgukat, és ehhez életbe vágóan szükséges volt, hogy sose éljék bele magukat teljesen a betegek helyzetébe. És Rose elméjének mélyén, rejtve, mindig ott volt az átható hála, amiért nem Franciaországban kell nővérként helytállnia egy latyakos, tűz alatt lévő sátorban, ahová egyfolytában hozzák az újabb sebesülteket, és halomban hevernek a halottak. – Nem – mondta Julia szemöldökráncolva. – Mesélj még! – Nos. Ma az őrnagy valami egészen újat talált ki – mondta Rose, visszaemlékezve, amint az őrnagy belevetette magát az operációba, derűsen és kisimultan, mint mindig, és a műtős csapat tagjai válaszképp, mint mindig, érezték, hogyan fokozódik a teljesítményük, javul a hozzáállásuk, hogyan nyújtják egyéni képességeik maximumát, mintegy varázsütésre, mintha csak kórusban kiáltanák: „Elég jók leszünk, hogy méltók legyünk önhöz!” – Sosem próbált még ehhez hasonló sérülést operálni – de gyakorlatilag mindennap újfajta sérüléseket operál. Hiába azonosak az alapvető vonások minden arcon, de mind különbözőek... – és minden sebnek megvan a saját, külön verziója a káoszra. Nem lehet megmondani, mire lesz szükség, hogy rendet teremtsen az adott kaotikus felszínen, nem beszélve a felszín alatti sérülésekről. Az őrnagy valóban zseni. – És a sebek is különbözőek – talán nincs is már ott hús és csont, vagy talán egy tábori orvos igyekezett helyrehúzni a megmaradt bőrt, hogy mindenáron bezárja a sebet, így elhúzva és rossz helyre, elcsavarodva rögzültek az arc részei. Úgyhogy mindegyik operációnál az első lépés a korábbi gyógyulási folyamat visszafordítása, hogy újraalkossuk a sebet eredeti állapotában. Julia értetlenkedett. – Hogy mondod? – Újraalkotjuk az eredeti sebet – mondta Rose. – Amikor rosszul forrt össze. Julia a szemét meresztette.

– Megérkeznek a katonák, félig-meddig gyógyult sebekkel – mondta Rose –, és újra fel kell nyitnunk a sebeiket. Vagyis – várnunk kell, míg teljesen begyógyul a seb, aztán újra felnyitjuk, majd hagyjuk, hogy ismét begyógyuljon, immár akadálytalanul, ezután kezdhet Gillies őrnagy neki az újjáépítésnek. – Ez ijesztő – mondta Julia. – Azt hiszik, már összeforrt, aztán újra… – Igen – mondta Rose. – Egy örökkévalóságig tarthat. – Igen. – Mi a helyzet a fájdalommal? – Nos, különböző módszerek léteznek. Ma az éter rektális alkalmazása a legelterjedtebb – mondta Rose. Julia nem tudta, mi az. Rose mosolygott – türelmetlenül, de mulatva. Ami mostanra mindennapossá vált a kórházakban Európában mindenfelé, még mindig nem említhető a szalonokban. – Fel, a betegnek, a… tudod – mondta, és Julia felvonta a szemöldökét, – Ó! – mondta Julia, akinek férje és gyermeke volt, Rosenak, akinek nem. – De mit adtok nekik mindennap? – kérdezte Julia. – Mind teljesen morfiumfüggők? – Nem hiszem, hogy Vicarage az lenne – mondta Rose szelíden. Julia a homlokát ráncolta. Rose úgy döntött, megkegyelmez neki. Végül is mindez szörnyen furcsa annak, aki nem szokott hozzá.

Azért mesélem el ezeket Juliának, mert büntetni akarom?, ötlött fel benne hirtelen a gondolat. Felvillanyozódott. – Nos – folytatta kis szünet után –, Gillies őrnagynak nagyon szellemes terve volt: néhány hónap alatt egy második lebenyt illeszt a szemek elé, mint egy maszkot, az eredeti nyelekből kiindulva – ha már betöltötték feladatukat, és az alsó részre illesztett maszknak kialakult a vérellátása. De ma – és itt jön az izgalmas rész ma, ahogy Vicarage-et és a nyeles lebenyt nézte, megjegyezte, hogy a nyelek támpillérekre emlékeztetik, valaki pedig így szólt: – Igen, vagy feszítőkötelekre, melyek megfelelő pozícióban tartják az arcát amire Gillies azt mondta: – Vagy vizet szállító vezetékekre, egy öntözőrendszerre – mivel a szélek bepöndörödtek, mintha a lapos szalagok csövekké igyekeznének formálódni. És ettől egy ötlete támadt. Csövek. Ha összeöltené a nyúlványokat csövekké, a bőr piros, belső részét bent tudná tartani; a külső szennyeződések nem tudnának beférkőzni, az erek szabadon, védetten futhatnának. Briliáns gondolat! Csodálatos volt látni az egész folyamatot: először, ahogy eszébe jutott, aztán ahogy végrehajtotta. Egyszerűen összeöltögette a nyúlványokat, ahogy összepöndörödtek. Azt mondta – és itt Rose egy kicsit elnevette magát –, hogy Vicarage úgy néz ki, mint egy fa a léggyökereivel, a burmai dzsungelból. – Visszaemlékezett a pillanatra, hogyan nyújtott oda Gillies őrnagynak egy darab gézt, és hogyan fojtotta vissza a lélegzetét, amint figyelte az orvost, aki magasra emelte a tűt, akár egy aprócska kardot. Julia szaporán pislogott. – Hát, nem csoda, hogy ennyire leköt a munkád! – mondta végül, kicsit ingerülten. – Úgy tűnik, mintha féligmeddig szerelmes lennél az egészbe, Gillies őrnagyba meg a többibe.

Rose később eltöprengett ezen. Gilliesen és a többi sebészen, Morestinen, vagy Valadieren, aki a háború első éveiben egy Rolls-Royce-ban végzett szájsebészeti beavatkozásokat a francia frontvonal mögött, és fontos tábornokokat győzködött a fogorvosi székben, míg megkapták az engedélyt és a szükséges segítséget a terveikhez, hogy kifejleszthessék az arcsérülések kezelésének eljárásait. Rose jól látta, hogy mindez… ha nem is szerencse, de lehetőség volt; hogy ilyen bátor és leleményes embereknek mintegy véletlenül rendelkezésére áll a páciensek nem fogyó tömege, akiknek nincs egyéb reményük, úgyhogy kénytelenségből segédkeznek ennek az új művészetnek a fejlődésénél.

*

Nem volt nagy a távolság Locke Hilltől vissza a kórházig, de ahhoz elégnek bizonyult, hogy Rose nekihevüljön. A vaskos pej ló Rose biciklije előtt hatalmas, fekete bőr szemellenzőt viselt, denevér szárnyakként irányítva nagy szemeit, hogy csak az előtte lévő útra figyeljen. Vánszorgott óriási, szőrös lábával, a kocsis nógatta, és Rose egy kicsit beletaposott a pedálba, mert szerette volna megelőzni. Azonban mégsem tudott elég gyorsan haladni anélkül, hogy a méltóságán csorba esne, úgyhogy kénytelen volt várni, amíg elérik a kis erdőcskét. Az erőfeszítéstől máris összekócolódott a haja, és érezte, hogy kipirult az arca. Egy pillanatra vágyakozva gondolt a nadrágra. Ha hatalmában állna (maga a gondolat nevetésre késztette), átalakítaná az ápolónők egyenruháját, rövidebb, praktikusabb szoknyát írna elő a számukra, mint a városi lányoké, elegánsabb, szorosabb fejfedőt, és több zsebet a kötényre. De nem hitte, hogy valaha olyan pozícióba kerülne, hogy ilyesmiben döntsön, hosszú szolgálata, természetes rátermettsége és olyanfajta ambíciója ellenére, melyet egy nőtől bármilyen más környezetben rosszallással fogadnának. A biciklijével a konyha mögötti tölgyfánál parkolt le, betolta a hőségtől szikkadt földet borító száraz barna levelek közé, és visszasétált valódi életébe. Visszament a kórterembe, mely leginkább krikettpavilonra emlékeztetett. A kórház mindenfelé szétterjedt a hatalmas házhoz tartozó parkban, olyan volt, mint sok egymáshoz kapcsolódó fészer, csupa ablak és fagerenda és fatábla, fehérre mázolva és fedett folyosókkal meg kanyargó rámpákkal összekötve az ősfák között, a sima, kiszáradt gyepen. Rose olvasta az újságban, milyen esők vannak Flandriában, de errefelé csodálatos volt az időjárás. Úgy tűnt, mindjárt megérzi a krikettütő-ápoló olaj szagát, és segédkezhet feltálalni az uborkás szendvicseket a kezdő tizenegynek és szüleiknek. Fűfoltos fehér krikettmezek, fűzfából készült ütők. Végül is, ez egy fiúknak fenntartott intézmény. A tisztek így legalább otthon érezhetik magukat. Olyan volt a hely, mint a kollégiumok, melyeket nemrég hagytak maguk mögött.

Vicarage-t, egy göndör hajú ifjút, aki eredetileg bizonyosan szeplős volt, gipszmerevítő segítségével tartották egyenesen, kitámasztva a fejét, így a nyaka meghajolt, a bőrlebeny pedig nem feszült meg túlságosan. Még így is kissé túl feszes volt az orrnyergen, a legkiállóbb ponton, és elcsúszott egy kicsit, ami az üszkösödés veszélyét jelentette, de egyéb szerencsétlen körülmény egyelőre nem merült fel. A beteg aludt. A fiúk mind aluszékonyak voltak. Bármit is mondott Rose Juliának, a morfium függőséget okozott. (És azzal a sok tojással együtt a beleiket szörnyű állapotba hozta.) Rose benézett Jamison közlegényhez, hogy jó éjszakát kívánjon. A férfi intett, és odanyújtott neki egy cetlit. Az állt rajta: „Hogy van Vicarage tengerész?” – Jól sikerült – mondta Rose. – Gillies őrnagy újfajta módon öltötte össze a bőrnyúlványokat, csövekké. – Azt kívánta, bárcsak ne mondta volna. Jamison szürke szeme megrebbent, mint amikor a nyugodt vízfelszínt szél fodrozza, kicsit tartózkodón, próbálta értelmezni Rose az apró gesztust. Amikor valaki nem tud beszélni, másfajta megnyilvánulásai válnak ékesszólóbbá. Mindketten tudták, hogy ha Jamison egy másik csatában vesztette volna el az állkapcsát, és nem a somme-i csatában; ha valamelyik későbbi csatában sebesült volna meg, akkor az esélyei sokkal… jobbak lennének. Gillies tudta ezt, és rettenetesen bánta. Jamison óta már több lépcsőben végezte az operációt: készített egy ideiglenes állkapcsot kaucsukból vagy celluloidból, aztán később helyettesítette természetes eredetű implantátummal, amikor a lebenyek már behegedtek. A kedves tekintetű, gyógyíthatatlan Jamison a kudarc eleven jelképe volt. Lekörmölte: „Jó.” Rose rámosolygott. Még nagyon az elején Jamison egy cetlit adott neki:

Most azért megmarad a Hit, remény, szeretet, e három, Ezek között pedig a legnagyobb a humorérzék.

A cetlit kitűzte a nővérpult fölé, aztán Miss Black elolvasta, jót nevetett rajta, és azt mondta, le kell szednie, de előbb Gillies őrnagynak is megmutatta.

– Ez a legfontosabb, Rose – mondta; ezek voltak az első közvetlenül hozzá intézett szavai. Amikor Rose belegondolt, hogyan élték túl a fiúk ott kinn, a lövészárokban, megállapította magában, Nos, igen, valóban így lehet, nem igaz? Bármi is késztette Gilliest, hogy Gilliessé váljon, vagy Jamisont, hogy Jamisonná, így vitték véghez.

*

– Mesélj még – mondta Julia a következő héten. Tudtam, gondolta Rose. Morbid, érzelgős reakció. Nem akarta, hogy Julia érdeklődni kezdjen a betegei iránt. Az övéi voltak. De nem tudott ellenállni a ritka örömnek, hogy felsőbbrendűnek érezheti magát Juliával szemben. – Rendben – mondta. – Mesélek neked Jamisonról. A somme-i csatából jött, az állkapcsát ellőtték. Gillies őrnagy újat készített neki az egyik bordacsontjából és porcából, acél huzallal illesztette a helyére, és a feje tetejéről vezetett le egy kettős bőrlebenyt, mint egy usánka két fülét. Julia pislogott. – Mi lett vele? – kérdezte. – A műtét hosszú ideig tartott. Bonyolult volt lezárni a nyúlvány és az átültetett rész közti kapcsolatot, és a szőrzet növekedése is nehezítette a dolgokat. A borda gennyesedni kezdett, és felszívódott. Jelen pillanatban nincs többé új állkapocs… – Csak egy elfertőződött kettős bőrlebeny maradt, petyhüdten fityegő függesztékeként az elhalt csontnak, mely többé már nem illeszkedett a helyére, egy a sebből kivezető dréncső, néhány drótdarab és lószőr öltés, melyeket el kell majd távolítani. – És most mi lesz vele? – suttogta Julia. – Ki kell küszöbölnünk a fertőzést, megnéznünk, milyen állapotban van a seb, és Gillies őrnagy kitalál valamit. Jamison nagyon erős lelkű ember. Nagyon jó a humorérzéke. – De belehalhat? – kérdezte Julia. – Igen, Julia, lehetséges. – De nem szakadna meg bele a szíved? Rose érezte, hogy az arca bizseregni kezd. – De igen, Julia – mondta. – Megszakadna.

Rose tudta, miért nem szakadna meg a szíve. Mert folyamatos teremtés légkörében élt, és minél elfoglaltabb volt, annál kevesebb tere maradt a nyugtalankodásnak, töprengésnek és kétségbeesésnek a szétroncsolt srácok sosem fogyó áradata fölött, kiknek újraalkotott arca, habár csodaszámba ment, végül így vagy úgy, a kék padra juttatta őket.

*

Julia reménytelenül, tehetetlenül tudatában volt reménytelen tehetetlenségének, tehetetlen reménytelenségének. Rose, a sebészek, a sebesült katonák nagyszerűsége szégyennel töltötte el. Még Harker is, aki heroikus méretű, zöldségekkel teli kosarakat cipelt, és Mrs. Joyce, aki lepedőket rendezgetett, és buzgólkodott az Asszonyok Körében… Hogyan? Most már a szolgákat irigyelné? A Rose-zal való beszélgetést követő napon, miközben a teáját itta, harag öntötte el, és odarendelte Harkert, hogy vigye az állomásra. Haragosan utazott a vonaton, haragosan szelte át Londont, haragosan furakodott keresztül a Paddington pályaudvaron, fel a második vonatra. Newburyben képes volt – saját magát is meglepve – felkérezkedni egy piszkos, Froxfield felé tartó szekérre. Izzadtan, szalmaszálakkal a szoknyáján lépkedett a gyermekkori otthonához vezető ösvényen. Haragjának lendülete a kapuig tartott. Ott aztán az erő hirtelen kiszaladt a végtagjaiból. Mihez kezdjen? Kijelentsen valamit? De mit? Mit? Nevetséges volt, és egészen eddig eljött, hogy az anyja közölhesse ezt vele. És már meg is látta az anyját, a szarkalábak között. – Julia? Mi az ördögöt keresel itt? Az isten szerelmére, miért nem tudattad velünk, hogy jössz? Igazán, drágám – kiküldhettünk volna valakit eléd, hogy hazahozzon az állomásról. Egészen kivörösödött az arcod – eszelősen nézel ki. Eszelős vagyok, gondolta Julia. Tom nem akarta üdvözölni. Amikor kihozták a házból, letették a gyepre és noszogatták, hogy menjen oda az anyukájához, mondván: – Nézd, Julia, már mászik! Tom nehézkesen lehuppant kipárnázott hátsójára, és sírva fakadt.

Julia nem tudta, hogy szóljon hozzá, és hogyan adjon ki afféle aranyos hangokat, amiket szeretnek a babák. Még emlékezett a szenvedélyes szeretetre a fia szemében, amikor néhány napos volt; a varázslatos időszakra, amikor egyek voltak. Úgy tett, mint aki nem bánja. Később figyelte, ahogy Tom elesik; a kisfiú beütötte a fejét, és sírva nyújtotta a karját Mrs. Orris felé. Julia oda akart rohanni hozzá, de az ösztön valahogy célját tévesztette, és ő nőm tudta, mit tegyen. Mrs. Orris felemelte a kisfiút, gügyögött neki, nyugtatgatta. Közben a gyerek feje fölött viszolyogtatóan szánakozó, hipokrita mosolyt vetett Juliára. Aztán azt mondta: – Nem, Tom, kedvesem, az anyukádhoz menjél. – Tom még erősebben csüngött rajta. Felemelte a fejét, és komoran bámult Juliára, egyik ujjával kis szájában. Julia mélységesen vágyott rá, hogy az egyiküket megüsse, másikukat pedig magához ragadja. De tudta, hogy az sem volna helyes. Ebben a pillanatban rádöbbent, hogy gyűlöli az anyját, igazán gyűlöli, és hogy mindennek ellenére neki van igaza… és az érzés átjárta, energiát merített belőle. Nos. Hát persze. Túl sokáig nézte tétlenül, ami történt, és amit sosem hagyhatott volna, hogy megtörténjen. Most pedig már késő. Bátran mosolygott az anyjára és a fiára, miközben szaporán pislogott.

Tizenhetedik fejezet London, 1917. szeptember Riley Nadine-nak írt tábori lapja egy rendkívül meleg reggelen érkezett meg a Bayswater Roadra. Barnes bevitte Jacqueline-nak a reggelivel együtt. Jacqueline természetesen elolvasta, aztán ingerülten félredobta a tálcájára. Miért küldte ezt Nadine-nak? Miért nem az anyjának? – Mi az, kedvesem? – kérdezte Robert a Daily Chronicle mögül. Azt mondta, az Oroszországról szóló riportok miatt olvassa, de Jacqueline azt gondolta, férje ezzel bizonyos növekvő vonzódásáról tesz tanúbizonyságot. Eleddig a háború csak annyiban érdekelte, amennyiben sértette, hogy az emberek nem akarnak Schubertet hallgatni, mivel német zeneszerző, pedig nyilvánvaló kellene hogy legyen mindenki számára, akinek hallása van, hogy az Oktett tökéletesen derűs muzsika; de mostanában izgalomba jött. – Talán a kommunizmusból lehet valami! – mondta korábban. – Igen, lehetséges! – Riley Purefoy megsebesült – mondta a felesége. – Jól van? – kérdezte Robert. – Nos, nem hiszem, drágám, tekintve, hogy megsebesült, nemdebár? Robert erre nem válaszolt. – Nos, azt nem írja. Csak azt, hogy könnyű sérülés. Úgyhogy azt gondolom, valóban az. – Remélem, tényleg jól van – mondta Robert. Nem merült fel benne, hogy megkérdezze, miért vagy hogyan jutott el az információ a feleségéhez; ennek Jacqueline csak örült. Szerette volna, ha a férjének nincs véleménye az ügyről, mivel épp elég volt neki a sajátja. Annyi fiatal lány – és idősebb asszonyok is, akiknek már több eszük is lehetett volna – lett az utóbbi időben őrültté; szexőrültté. Persze Nadine nem. Habár, amennyit mostanában tudott róla, akár Nadine is szexőrültté válhatott. A lánya nem mesélt el neki semmit immár hónapok óta.

De Riley Purefoyhoz nem fog hozzámenni. Egy nő biztonságos élete főképpen attól függ, kihez megy hozzá: az anya felelőssége erről gondoskodni… Egy emlék ködlött fel benne: a hegedűn játszó férfi otthon, a lépcsőházban, Párizsban. Chantal, aki nincs többé. Anyjuk örök hallgatása. Soha senki nem mondta el Jacqueline-nak, mi történt, és mostanra már mindenki halott, vagy eltűnt. Nadine-ból nem lesz háborús menyasszony, aki később majd bánhatja elsietett házasságát egy karizmatikus senkivel. Hiába sebesült az a karizmatikus senki. Hiába Riley az. Evett egy kis pirítóst, még azzal sem foglalkozott, hogy bánkódjék a vaj kicsinységén, melyet Mrs. Barnes adott neki, és az újságba mélyedt. Mindenütt rossz hírek. Rettenetes. Fordított az oldalon. A francba! Ha ez a lap ide jött, az azt jelenti, hogy írnom kell Mrs. Purefoynak? Jacqueline úgy döntött, hogy az egészről nem vesz tudomást. Nem egy súlyos sebesülésről volt szó. Nem az ő dolga. – Természetesen, kedvesem, mindannyian ezt reméljük – mondta. Téma lezárva.

*

Egy héttel később levél érkezett Mrs. Purefoytól.

Kedves Mrs. Waveney! Nem tudom, hallotta-e, de Riley megsebesült, és Sidcupban van, a Queen’s Hospitalban. Annyira örülök, hogy immár nem érheti újabb bántódás, de mivel még nem találkozhattam vele, nem tudom, milyen súlyos a sebesülése. Szerettem volna mindezt tudatni Önökkel, mert tudom, hogy Önök milyen sokat jelentettek a számára fiatal éveiben. Őszinte híve, Bethan Purefoy

Jacqueline kissé modortalannak érezte magát. De akkor sem fogja elmondani Nadine-nak. Nem küldte el a lapot, és nem fogja továbbítani az újabb híreket sem. Az a kötelessége, hogy megvédje a lányát egy nagyon vonzó fiatalembertől, nagyon veszélyes idők közepette. Azok a lányok is bajba sodródtak, akikről az ember a legkevésbé feltételezte volna. Nem mindenki lehet Isadora Duncan. Barnes azonban észrevette a tábori lap érkezését. Az is feltűnt neki, hogy még mindig Mrs. Waveney éjjeliszekrényén van, tíz nappal később. Elolvasta, és a féltékenységnek és a sértettségnek azt a szokásos szikráját érezte, melyet Riley mindig is kiváltott belőle. Észrevette Mrs. Purefoy levelét is. A látása nem volt elég éles ahhoz, hogy bevonuljon, de aznap nem volt a szemével semmi gond. Barnes unalmas és kiegyensúlyozott élete közepette is érezte, hogy az idők változnak. Ő és Mrs. Barnes beszélgettek erről néha-néha, megvitattak néhány lehetőséget, álmodoztak a későbbiekről, ha a körülmények lehetővé teszik, beleértve a megtakarításokat; valamiről délen, egy kis vendégházról. És egészen biztosan érezte, hogy ezeknek az embereknek nem kellene megengedni, hogy azt higgyék, irányíthatják mások életét. A tizenegyedik napon becsúsztatta a lapot és a levelet a zsebébe, újracímezte őket a konyhában, teázás közben, a borítékot pedig bedobta a postaládába a Queensway sarkán.

Tizennyolcadik fejezet Sidcup, 1917. szeptember Purefoy kapitány többedmagával érkezett aznap. Valamennyien alultápláltak, kimerültek, bűzösek voltak, arcuk gennyedzett. Purefoy kötését kibontották, bepólyálták, megtisztogatták őt magát is, a sebet is. Csövek, infúzió, karbolszappan és tiszta pizsama. Az első lépések, hogy helyrerázzák. Csomagolás, újracsomagolás, szorítókötés, ideiglenes rögzítőkötés, a felső állkapocsra és az alsóra, hogy ott tartsa, míg lenyomatokat készíthetnek egy sokkal pontosabb rögzítőkészülékhez. Tanácskozás, tervek, sebészek, orvosok, ápolók, takarítónők, VAD-ok. A fiatalember, aki eddig a pusztító rendszer fegyvere volt, most egy helyreállító iparág középpontjává vált. Most őt javítgatták, őt, akinek korábban pusztítania kellett.

*

Szeretett volna nyelni. Megpróbálta megmozdítani duzzadt nyelvét. Levették róla az átkozott súlyt, hála Istennek. De új valami volt a szájában. Új, idegenszerű valami. Erőfeszítésébe került, hogy ellenőrzése alatt tartsa a gondolatait. Próbálkozott az erőfeszítéssel, de kudarcot vallott. Halotta, hogy hörög, amikor levegőt vesz. Köhögni kezdett. Legalábbis valami köhögésnek is nevezhető valami tört föl belőle. Nedves volt, de igazából nem nyál, hanem kombinációja valaminek, meg a kiszáradt fertőtlenítő ízének. Úgy tűnt, a legjobb lesz, ha újra elalszik.

*

Szeretett volna nyelni. Köhögött és hörgött. Tulajdonképpen fájt – nem nagyon. De érezte, hogy valami nincs rendben. Valami nagyon nem volt rendben. Tudta, hogy a feje megsérült. Mi a helyzet a többi részével? Viszketett a szeme – megvakarta. Kinyitotta a szemét. Fény, fehér, ijesztő. Újra becsukta. Kórház, hát persze. Cserbenhagytam a többieket? Újra megvakarta a szemét. A karjai rendben voltak. Kinyújtotta és összeszorította az ujjait, vizsgálgatva őket. Nos. Leltárt készített. Kezek, lábak, karok, lábfejek. Törzs. Farok? Megfeszítette az izmokat, melyekkel megmozdíthatta. Ott van? Nem gondoltam már erre korábban is? Meg vagyok zavarodva? Igen, ott volt. És vajon működik még? Ha-ha. Öngúny. Ezek szerint épelméjű. Erre már gondoltam korábban. Mi történt? Nem emlékszem. Mit csináltam? Nem emlékszem. Cserbenhagytam a többieket? Nem haltam meg. Azt hiszem, kinyithatnám a szemem. Nem nyitotta ki.

*

Elméje és gondolatai akár egy ingovány, szívták magukba. A szavak feltolultak, aztán újra lesüllyedtek, kinyújtóztak, aztán elhúzódtak. Semmit nem jelentettek a számára. Behunyta a szemét: a fekete, az égővörös, a hullócsillagok, a napraforgók. Kinyitotta: a puszta, nyugalmas fehérség, az udvarias, élő emberek, az üvegen átszűrődő szavak. Újra behunyta a szemét.

– Rengeteg pihenés – mondta az orvos. – Táplálják tisztességesen. Nem jöhetnek látogatók. Itt vagyok. Hullócsillagokról álmodott, még mindig gyönyörűen néztek ki, magasan, csendben szelték át az eget. Csillagos, csillagos éj. A hullócsillagok festménnyé alakultak, ő pedig a Grafton Galériában volt Sir Alfreddal, és mindenki azt mondta: jaj, ne, jaj, ne, jaj, ne…

*

Egy ápolónő ébresztette – intelligens külsejű, szenvtelen tekintetű, csontos kezű. – Ebéd – mondta. – Finom madártej. Üljön föl a kedvemért, legyen szíves! Felült. Az ápolónő felemelte a fejét, megtalálta a rést a kötésen, kiöblítette a száját – Van szájam? – egy nagy acélfecskendővel. A szennyeződéseket egy fehér zománcos vesetálba ürítette – Kibaszott kiszolgáltatott vagyok itt –, fehér gézzel kitörölte a – valamit, ami a szája helyén volt. Mi van a helyén? Nem tudott köpni. A nővér letakarította. Hátrahajtotta Purefoy fejét – Van nyakam – úgy, hogy az a mennyezetet bámulta, és lassan, finoman beöntötte a folyékony táplálékot, amilyen óvatosan csak lehetséges volt, a csésze kiöntőjéből a torokba. Miért etetnek úgy, mint egy kibaszott gyereket? Köhögött. Vagy valami olyasmi.

*

Emlékfoszlányok merültek fel benne fokozatosan. A csatáról, vagy arról, hogyan szerezte a sebesülését, nem. Csak arról, ahogy a vonaton utazik, érzi saját elfertőződő sebének a szagát, ízét. Saját haldokló húsának íze a szájában. Arról, ahogy rázkódik, mentőautón, vonatokon, vagy hajón? Delíriumos állapot, megszakítva egy-egy hányással. Arról, hogy mindenki milyen kedvesen bánik vele. A feje, ahogy szorosan be van tekerve. Ahogy az az átkozott súly lóg a nyelvéről, megakadályozva, hogy lenyelje. Most valami szárító hatású, alkoholos, pangó ízt érzett. – Ne aggódj, öreg haver – mondta valaki. Egy orvos? Ausztrál kiejtés, vagy új-zélandi. – Helyrepofozunk majd. A megfelelő helyen vagy, és mire végzünk veled, rendbe jössz. Az orvosnak igaza volt. Hiszen tudott járni. Tudott, nem igaz? Átjutott a mocsáron, a roppant, hullákkal tarkított tehéntrágyán; képes volt rajta maradni a pallókon, elhaladt az ösztövér, halott, feketére szenesedett csonka fatörzsek mellett… egy tank meredt az égnek, mint egy hajóroncs, hatalmas hátsó rész fent az égben, akár egy tökös réce a Round Pond-ban – tőkés réce, mondta anya, tökös réce, erősködött ő, tökös réce, tökös réce. Kedves kicsi tökös récék, csillogó sárga szemükkel, mint az acélgyűrűk, melyekkel az ember összefűzi a jegyzetlapokat. Erre mind emlékezett. Emlékezett a nevére, emlékezett három fakeresztre, mely kiemelkedik a piszkos vízből. Volt ott valami egyéb is. Ó, rengeteg egyéb. Nem emlékezett arra, mi történt. Nem tudta, hogy sebesült meg. Úgy tűnt, nem tud beszélni. Nem úgy volt néma, mint aki sokkot kapott a tüzérségi tűztől. (A tisztek nem lesznek hisztérikusak. Ahhoz túlságosan előkelők – ki is mondta ezt? Ó, Ainsworth.) Nem pszichológiai oka volt. Egyszerűen úgy tűnt, nincs meg hozzá a berendezése. Ehelyett óriási, rémült, alattomosan kúszó klausztrofóbia kerítette hatalmába.

*

Azt álmodta, hogy majonézt készít Jacqueline Waveney-vel. A lány nem hitte, hogy van olyan angol nő, aki képes megfelelően hozzáadni az olívaolajat. Csepp, csepp, csepp, hogy ne zavarosodjon meg a tojássárgája. A sárga lassan Sir Alfred sárga olajfestékévé változott. A kavarás, az olaj. És Van Gogh napraforgói. Kadmium, nápolyi, cink, króm. Régebben tojássárgáját használtak a tojástemperához. Vidéki tojássárgáját a robusztus alakokhoz; városi tojássárgáját a halovány hölgyekhez és a szentekhez. Botticelli, Veronese, Piero della Francesca. Nadine hagyta, hogy Riley csinálja. Viccesnek találta, hogy a fiút érdekli az ilyesmi. – Mi leszel, ha felnősz, Riley? – Festő, mint Sir Alfred – mondta ő, és a lány nevetett. – Vagy szakács? – mondta. A lány ezen is nevetett.

*

Riley meredten bámult az ápolónőre, hogy elkapja a tekintetét. Az ránézett. Szép szempár, gondolta. Riley felemelte a karját, és úgy mozgatta a kezét, mintha írna, mint egy tiszt, aki a számlát kéri egy párizsi sörözőben. – Toll és papír? – kérdezte az ápolónő. Riley pislantott. Az ápolónő örült. A beteg beszélni akar vele. Riley azt írta:

Úgy gondolom, kórházban vagyok.

Ott kell hogy legyek. Éreztem a madártej ízét. Igazi volt. És a nővér is itt van még. – Igen, ott van – mondta az ápolónő. – A Queen’s Hospitalban, Sidcupban. Anglia! Azt írta:

Meg fogok halni?

– Persze, a végén – mondta az ápolónő. – De nem emiatt. Riley-nak tetszett a válasz. Azt írta:

Köszönöm.

– Szívesen – mondta Rose. Riley írt:

Mióta?

– Mióta van itt? Egy hete – mondta Rose, és mosolyogva hozzáfűzte: – Hívom az orvost. Ő majd mindent megmagyaráz.

*

Magas, jóképű férfi érkezett, tiszta, egészséges külsejű, fáradt. Látszott a külsején, hogy sokat van talpon éjszakánként, és megvolt benne az az orvosokra jellemző hűvösség, ami miatt a nők képtelenek voltak neki kifejezni hálájukat, és melytől a férfiak kísérletei a vetélkedésre nevetségessé váltak. – Gillies őrnagy – mutatkozott be. – Én vagyok a sebésze. Itt vagyok. Kórházban. Ez a valóság. Fogd fel. Gillies, Gillies, Gillies – jegyezd meg. – Hogy érzi magát, kapitány? Riley ezen elgondolkodott. Fogalmam sincs róla. Intett a szemével. – Tudja, mi történt magával? Riley úgy érezte, mintha aprót horkantana.

– Az állkapcsa meglehetősen nagy részét elvesztette egy puskalövés okozta seb miatt, kapitány – mondta Gillies. – És mi újra össze fogjuk rakni magát. Az ember azt hinné, hogy ilyesmire emlékezni szoktak, nem? Szeretett volna újabb kérdéseket föltenni – mi történt? Vajon én… de ugyanakkor mégsem akart kérdezni. És – senki sem tehet róla, ha lelövik. Szerette volna tudni, mi lett a többiekkel. Vagy talán mégsem. A magas férfi válaszra várt. Riley-nak nem volt mit válaszolnia – vagy csak nem tudta, hogy fejezhetné ki magát, Gillies folytatta: – Ő Tonks, ő pedig Marcus. Az első teendőnk alaposan megnézni magát, hogy lássuk, mivel állunk szemben. Marcus készít magáról néhány fényképet, később pedig Tonks lerajzolja magát. Ne aggódjon, egész tehetséges. Ilyen módon nem kell jobban zavarnunk, mint amennyire feltétlenül szükséges, így jobban tud gyógyulni. Szóval, most vetünk magára egy pillantást… Riley már találkozott Tonksszal korábban is. Sir Alfred ismerte. Összetéveszthetetlen külseje volt: úgy festett, akár egy sas. Gyakran fordult meg kiállításokon. Nem kedvelte az impresszionistákat. Az őrnagy, kimondhatatlanul óvatosan, kibontotta a Riley arcát takaró kötést, a szalagként hullámzó kötszereket átadva a csontos kezű ápolónőnek. Sajnálom, de most nem alkalmas, gondolta Riley. Van egy megbeszélésem 2.30-kor Buenos Airesben. Ott feküdt, miközben kitakarták az arcát. Szavak kavarogtak körülötte: állkapocs, rágóizom, felszálló ág, processus coronoideus. Alaposan, de finoman vizsgálgatták: felemelték, forgatták. Valaki felállította a fényképezéshez szükséges felszerelést, csuklyástul, villanófényestül. – Mivel elfertőződött a sebe, hagynunk kell, hogy teljesen meggyógyuljon – mondta Gillies –, mielőtt nekiállhatnánk újraalkotni magát. Nem vagyok többé az az ember, aki cselekszik, gondolta Riley. Az az ember vagyok, akivel teszik a dolgokat. Gillies őrnagy magyarázott: – Elég sokáig itt lesz majd, de jegyezze meg, nem beteg, hanem sebesült. Ha elég jól érzi magát, tegyen egy sétát. Van egy könyvtár odafönn a házban. A kert szép. Sok fickó járkál összevissza.

Riley látta a kertet, amikor a VAD átvitte Tonks műtermébe, hogy lerajzolja. Miközben vánszorgott a faborítású átjárón, látta a kezdődő angol ősz mélyzöld nedvességét, az esővíztől csöpögő bokrokat, a mohát a sövény alatt, a megbámult, lekonyuló nyári virágokat, az elhagyatott tisztásokat. 1917, 1917, 1917, 1917. Tonks nem mutatta meg Riley-nak a képet, amikor készen lett.

Tizenkilencedik fejezet London, 1917. ősz A lap, amikor megérkezett, a hír, melyet hozott – a szavak, melyek nem az övéi voltak, és Riley szavai, melyekkel kitöltötte az üres részeket, a lap, melyet ő érintett, a tény, hogy ugyanazon a földön van, mint ő, hogy többé már nem bánthatják, hogy itt van, és ő elmehet hozzá… mindez áradó energiával töltötte el Nadine-t, mágneses, fejvesztett érzéssel, azzal az érzéssel, hogy valami löki a fiú felé: fizikai vonzást érzett. A józan ész elhagyta. Nem tudott másra gondolni, csak arra, „vele akarok lenni”. A főnővér észrevette, és szabadságot engedélyezett neki. Egy napot, egy hónappal későbbre. Nadine-nak erővel kellett visszafognia magát. – Lazíts – mondta Jean. – Képtelen vagyok – mondta Nadine. A légzése állandóan szapora és kapkodó volt, a térde pedig remegett ültében. Még mindig annyian érkeztek a frontról. Most csak két szabad órája volt vasárnaponként. Sidcupba és vissza két óra alatt? Őrült, lázas öröm töltötte el. A fiú biztonságban volt, és minden újra lehetségessé vált. – A legjobb helyen van – mondta Jean. – Ahogy az idő telik, egyre jobban és jobban lesz.

*

Riley, feltámasztva, a vele szemben lévő Jarvist bámulta. Jarvisnek friss és szépen begyógyult lebeny volt a néhai orra helyén. A húsdarab talán kétszer akkora lehetett, mint egy orr, viaszos, masszív, undorító. Egy kicsit úgy nézett ki, mintha Jarvis az igazi orrát egy nagy, viaszos, túlméretezett ökölben tartaná. Mindenki, aki megállt az ágya mellett, elmondta neki, hogy a duzzanat le fog lohadni, és a bőrlebeny a helyére illeszkedik majd. A tetején, ahol az orrnyeregnek kellett volna lennie, ahol a homlokról lehajtott bőrlebeny átfordult, egyetlen, szoros lószőr öltés volt látható, mely rögzítette az új hússzövetet, megformálva a leendő, háromszög alakú orr felső csúcsát. A homlokon keresztül nedvedző, meztelen lila sebhely húzódott, jelezve, honnan ültették át a bőrt. Jarvis undorítóan nézett ki. Riley tőle telhetően igyekezett, hogy ezt ne mutassa ki. Nem szerette volna, ha Jarvis kiolvassa a tekintetéből, milyen ijesztően, milyen visszataszítóan, milyen nevetségesen fest. Riley mereven, szenvtelenül nézett. De végül is ő még nem volt itt olyan régóta, mint a többiek, akik Jarvis külsejét egész elfogadhatónak látták, ígéretesnek, úgy vélték, tisztességes munkát végeztek rajta. Riley nem tudta, ő maga, Riley, hogy nézhet ki. Egy bekötözött fej, egy egyiptomi múmia… És a kötés alatt?

*

Jobb lett volna, gondolta Riley, ha egyszerűen idejönnek egy géppisztollyal, és mindannyiunkat agyonlőnek. Mind tudjuk, hogy többé nem létezik az élet szentsége, és ez még néhány évig így is marad. Nem küldhetnek vissza minket a frontra – halálra rémítenénk a lovakat, és rombolnánk a harci morált. Egyszerűen csak basszák meg, és lőjenek agyon. Azt gondolta: Kibaszott, kibaszott geci háború, kibaszott geci élet, kibaszott háború, bassza meg, bassza meg. Egyszer arra gondolt: Fogok beszélni? Fogok enni? Fogok énekelni? Fogok csókolózni? Aztán azt gondolta: Ne legyél nevetséges.

Egy vagy két hét után azon kezdett tépelődni: Miért pont én? Locke egyik áriája nem hagyta nyugodni, egy nő, aki azt énekelte – persze olaszul, de Locke lefordította neki azon az éjjelen, amikor ő nem akart elmenni vele a kuplerájba… – művészetért éltem, tisztán szerettem, szándékkal senkinek bajt nem okoztam… Ó, de én igen… mi igen, nem igaz?... és most, hogy a szívemre támad a kín, a gond, a bánat, ó, jaj, miért, hogy elhagyott az ég? Szemet szemért, fogat fogért, arcot a ki tudja, hány emberért, akit megöltél. És azért, mert elfelejtetted, mit akartak üzenni azok a haldokló katonák, és kinek. És kik voltak ők. És amiért nem jelentetted Burgesst, és nem mentetted meg Dowlandet, vagy Ferdinandot, vagy Coucht, Bloomot, Atkinst, Westert, Greent, vagy, édes Istenem, Ainsworthöt, és amiért lassú menetben a géppuskatüzbe vezetted őket, amiért továbbmentél, mikor belefulladtak a mocsárba, amiért türelmetlen voltál, mikor az a fiú vizet szeretett volna, és amiért előléptettek, és a feledékenységért, amiért elhagytad az otthonodat, és a hálátlanságért, és az elpazarolt szerelemért… Talán nehezebb itt meghalni, mint odaát, de bizonyára lehetséges. Burgess, Burgess, hol vagy, amikor szükségem lenne rád?

*

Gillies őrnagy újra megjelent, és Riley, aki ezúttal éberebb volt, most jobban megfigyelhette. Ő volt a főnök, a hős, a sebész. Jóképű, könnyed mozgású férfi, kedélyes, tehetséges és nagyon elfoglalt. Így szólt: – Kapitány, maga hozzászokott, hogy parancsokat adjon, és hogy parancsokat kapjon. Ha belénk helyezi a bizalmát, képesek vagyunk segíteni magán. Ha nem, akkor is segíteni fogunk, de nem olyan sikeresen. Riley figyelte, ahogy beszél, ahogy mozog a szája, a nyelvét belül, ajka finom mozdulatait, ahogy a tiszta, pontos szavakat formálták, a jellegzetes vontatott hanghordozást, az apróságokat, melyek egyedivé tették a hangot, és jelezték a beszélő helyzetét: iskolázott, intelligens, jól képzett, érezhetően ausztrál, megbízható, választékos beszédű, rendíthetetlen, melegszívű. Az állkapocs mozgott, le, fel, le, fel. Az orvos szemlátomást teljesen komolyan gondolta, amit mondott.

Ha lett volna arca, amivel nevethetett volna, Riley most nevetésben tört volna ki. Ó, te jóképű, nagy tudású, kedves orvos – mi a franc értelme van ennek az egésznek? Miért vesződöl egyáltalán? Az arcom fele hiányzik. Te magad is megmondtad. Eltűnt a bevetés során… még mindig valahol Passchendaele koszos mocsarában van… Az arcom fele halott, doktor úr, még sírja sincs. Csak Isten tudja, hol nyugszik. Egy állkapocscsont a Nagy Háborúból. Nagyon köszönöm a törődést – de ne röhö-tessenek már. Egy hulladék vagyok. Hagyjanak is így. A csontos kezű ápolónő, Rose jött, hogy ellenőrizze a kötéseit. – Szépen gyógyul – mondta. – Hamarosan készen áll majd az első műtétre. Kimehet, sétálhat egyet, ha szeretne, szép odakinn. Nézze meg a műhelyeket. Játékokat csinálnak ott, bútorokat, mindenfélét. Még hímzéseket is! Vannak tyúkjaink is. Nem fekhet egész nap. Riley odafordította felé a fejét, a szemét. Fogd be. Női munka, csirkék. Nem tudod, hogy én csak az öléshez értek? – Ha itt marad, és emészti magát – mondta az ápolónő –, attól csak rosszabb lesz minden. – Elkeseredett volt. Mindenki el volt keseredve. Egy tizenkilenc éves fiú végzett magával éjjel, megivott egy üveg whiskyt, és a vonat alá vetette magát. Mindenki mérges volt – rá, és saját magukra. Rose egyfolytában arra emlékeztette magát, hogy, habár a stáb hozzászokott a helyzethez, a betegek nem feltétlenül. És nem is biztos, hogy erre szükség van. Nem lesznek képesek beilleszkedni a civil életbe, ha megszokják a lézengést, az itteni rendszer függőivé válnak. Annyi mindent veszítettek… nem csak az arcukat. – Na jó – mondta. Az ember nem kényszerítheti őket. Időre van szükségük. – Levelek – mondta, és átnyújtott kettőt Riley-nak. Riley hagyta, hogy az ágyra hulljanak. Az ápolónő ránézett, amolyan ejnye, ejnye tekintettel. – Felolvasom magának, ha szeretné – mondta. Riley ránézett. Félig leeresztett szemhéja mögött szeme gyémántként csillogott. Ó, a francba, gondolta Rose, a francba, a francba. Ügyesen és erőteljesen feltépte az első levelet. – Kedves fiam – olvasta. – Az anyjától jött! Igen, gondolta Riley. Mindjárt sejtettem.

– „Remélem, levelem a lehető legjobb egészségben talál. Apád és én nem értjük, miért nem írtál nekünk, de biztosan megvannak az okaid; csak azt szeretnénk mondani, hogy gondolunk Rád, és bízunk a felépülésedben. Azt hallottuk, a Queen’s Hospital kiváló intézmény, az orvosok pedig nagyon jó munkát végeznek, volt egy cikk is a kórházról egy újságban, melyet Susan megmutatott nekünk. Az egész olyan modernül hangzik, minden olyan gyorsan változik! Kaptunk egy levelet, melyben arról értesítenek, hogy még nem fogadhatsz látogatókat, amit nagyon sajnálunk, mert, drága Riley, bármi történjék is, szeretnénk meglátogatni. Az apád azt mondja, nyilván aggódsz, hogy mivel az arcodon sebesültél meg, ijesztően nézel ki, de én azt mondtam neki, te is tudod, hogy neked nem lehet olyan arcod, amely riaszt bennünket. Remélem, tényleg tudod! Vigyázz magadra, fiam, kérlek, írj, és mondd meg, mikor látogathatunk meg, a lányok csókoltatnak, még nem mondtuk meg nekik, hogy az arcod sebesült meg, de úgyis tudod, hogy ők mindig is nagyon-nagyon szeretni fognak. Ölel a te öreg édesanyád.” Rose azt gondolta: Ez egy olyan család, mely segíteni fog, ha tud. Nem teszik még nehezebbé az egészet. De ugyanakkor azt is gondolta: De ez nem egy tiszt anyjának a levele. Újra Riley-ra nézett. Amikor valaki nem tud beszélni, egyenruhát visel, az arca pedig be van kötözve, az ember nem tudhatja, kivel is áll szemben. Rose a postai bélyegzőre pillantott: London nyugati része. Egy nyugat-londoni férfi. Eltöprengett, milyen lehetett a hangja. – Akar neki válaszolni? – kérdezte, a férfi pedig rámeredt, sokatmondó pillantással, melyet Rose képtelen volt megfejteni. Odanyújtotta neki a jegyzettömböt. A másik elvette, és leejtette az ágyra. Rose kinyitotta a második levelet, az első sorokra pillantott, aztán odaadta Riley-nak. – Nem vagyok biztos benne, hogy elolvashatom ezt – mondta mosolyogva. Riley a levélre nézett. Felismerte az írást. „Én kedvesem, kedvesem…” Könnyek kezdtek folyni a szeméből – hangtalanul, váratlanul, csak a könnyek. Rose egy pillanatra behunyta a szemét. – Purefoy kapitány… – mondta. A másik egy hirtelen mozdulattal felkapta a jegyzettömböt, és írni kezdett:

A nevem Riley.

– Rendben – mondta Rose. Aztán a másik ezt írta:

És azt gondoltam volna, mostanra már megtanulta hogy ne érezzen sajnálatot.

Rose elolvasta, és megrándult az arca, Riley pedig máris megbánta, amit írt, amikor az ápolónő zordul elmosolyodott, és vidáman megszólalt: – Kilencvenkilenc százalékban igen. Kilencvenkilenc százalékban nincs érzés egyáltalán, örömmel látná, micsoda derűs hatékonysággal végzem a munkámat… Riley fenézett rá. Az ápolónő ránézett. Tekintetük találkozott. Riley azt írta:

Sajnálom.

– Hmm – mondta Rose. – Én is. – Mosolygott, és elfintorodott – űzd el a borús hangulatot, az isten szerelmére, űzd el. – Szóval – mondta –, felolvassam? – Most már szerette volna. Kíváncsi volt. A férfi egy tehetetlen beleegyező igent intett. Rose folyékonyan, figyelmesen olvasott, többé-kevésbé kifejezéstelenül:

– „Én kedvesem, kedvesem, Ó, én drágám, a tudat, hogy itt vagy, ilyen közel, és nem mehetek hozzád – ó, Istenem, azt hiszem, ez a legkegyetlenebb dolog eddig a háborúban, ilyen ostoba, szükségtelen kis pluszkegyetlenség… mintha a Chelsea nem boldogulna nélkülem, mintha itt – ó, annyi az egész, hogy ezeknek az ismeretlen srácoknak az ápolása eddig elegendő volt a számomra, de most, hogy tudom, itt vagy, egészen közel hozzám, és ápolásra szorulsz, én pedig nem vagyok ott, hogy segítsek – brrr! Kérlek, drága Riley-m, tudasd velem, mikor látogathatlak meg. Megőrülök itt, leejtek mindent, nem alszom, nem eszem. Megőrülök! Jean azt mondja, sosem látott még lányt, akit ennyire beteggé tett a szerelem. Nem csak a tudatom – a testem, a szívem, az álmaim, az emésztőrendszerem! Mind azt kiáltják, Riley, Riley bajban van, siess hozzá… képtelen vagyok elhallgattatni őket. Szerencsétlen kollégáim, már rosszul vannak, ha látnak, vagy ha a nevedet hallják. Úgy tűnik, most már álmomban is beszélek! A nevedet kiabálom éjjelente, legalábbis Jean azt mondja. És azt is mondja, hogy forgolódom, és őt ölelgetem!!! Amit nem hiszek, mert soha, senki máshoz nem fogok odafordulni, és ölelgetni éjszakánként, csak téged, én kedvesem…” Rose enyhén elpirult. „Most ilyesmire nem is gondolhatok, tudod, miért… De az, hogy bezárva üljek itt, miközben tudom, hogy valami más lány ápol…” Rose elmosolyodott, és Riley-ra pillantott. –”Üdvözöld őt a nevemben, és mondd meg neki, hogy azt üzenem: ápoljon téged gondosan, mivel olyan drága vagy nekem; vigyázzon rád. – Remélem, nem csinos…” Rose elvigyorodott. – „Vagy legalábbis nem túlzottan csinos – Riley, próbálom elképzelni, mi történhetett a drága arcoddal, azt írtad a lapon, hogy nem komoly, írtam az anyádnak, de egyelőre nem kaptam választ – szerelmem, tudod, hogy engem nem érdekel, ugye tudod? Még ha úgy fogsz is kinézni hátralevő életedben, mint egy középkori szörny, engem nem…” Riley megérintette Rose karját. Megrázta a fejét. – Biztos benne? – kérdezte Rose. Riley elvette tőle a levelet. Megnézte. Végigolvasta. Félbehajtotta. Nagyon óvatosan félbetépte, aztán újra félbe. – Ó – mondta Rose. A férfi figyelmeztető pillantást vetett rá. – Ó – mondta Rose ismét, nagyon halkan. – Ó, ne. Riley behunyta a szemét.

*

Miközben a dolga után szaladgált, a vesetáljaival, a Lysoljával, gézlapjaival és derűs viselkedésével, Rose szüntelenül a lányon töprengett, aki a levelet írta: VAD-ként dolgozik, akárcsak Rose, egy lány, aki szerelmes, aki ennyire eleven, ennyire vicces, ennyire nyílt. Rose nem is sejtette, hogy egy szerelmes levél ilyen is lehet. Mindig úgy gondolt egy szerelmi viszonyra, mint két ellenfél között zajló eseményre, mint például Peter és Julia esetében, ahol szegény Julia egyre őrültebb körökben táncol és kapaszkodik, kétségbeesetten vágyva a férfi figyelmére, képtelen lévén észrevenni, hogy az nem tudja megadni neki, amire vágyik; férje pedig szégyenkezve próbálja távol tartani magától a feleségét, anélkül, hogy megbántaná, ami lehetetlenség… Szegény Julia, aki senkivé lesz, amint senki nem vágyik rá; aki nem is képes máshogy létezni. Jobb helyzetben vagyok, mint Julia, jött rá Rose a megvilágosodás egy ragyogó pillanatában. Tényleg. …és ennyire őszinte! Azt gondolta, az igazság a szerelemben valamiféle fegyver, és a rejtőzködés a természetes, katonai cselszövés szükséges az irányításért való harcban, a vadászathoz, az ellenálláshoz és a hajszához, és a kificamodott, fordított hajszához, mely a háború előtt volt szokásban, amikor egy hozzá hasonló lánynak, akit senki nem hajszol, csapdába kellett ejtenie valakit, hogy az akarja őt, különben nem teljesítette a kötelességét, nem érte el, hogy vágyjanak rá… Ó, hála Istennek, hogy mindez a múlté. Soha nem lehetett őszinte egyetlen táncpartnerével vagy férfi ismerősével sem. De ez a levél… inkább olyan volt, mintha ezek ketten ugyanazon az oldalon állnának. Mintha ketten küzdenének az ellenség, a világ többi része ellen. Mintha nem egymás szemébe néznének, inkább ugyanazzal a tekintettel néznék a világot. És az éjszakai forgolódás. Rose bőre borzongott és bizsergett. Az isten szerelmére, Rose! Elhessegette a képet.

Ó, az a szegény lány. Nem is sejti, mire vállalkozik. A családok, a szerelmek sosem sejtik. Miközben derűlátásra próbálták kényszeríteni, belefullasztották gyászos együttérzésükbe, segítő szándékukkal szinte megfojtották, mérgesek voltak rá, kényeztették, féltek tőle, kerülték, és mindenképpen annyira alkalmatlannak bizonyultak, hogy végül neki kellett segítenie nekik – Jamison egyszer azt írta: „Az a helyzet, Rosy, hogy úgy tűnik, azt hiszik, én tudom, mihez kéne kezdeni ezzel az egésszel. Nem jönnek rá, hogy én is éppolyan tanácstalan vagyok, mint ők.” Hát. Az a szegény lány. Sok szerencsét neki.

*

Amikor Bethan Purefoy bejelentés nélkül felbukkant, a főnővér és Rose mindketten másfelé jártak, néhány újonnan érkezettel voltak elfoglalva, akik üszkösödtek, és még mindig rajtuk volt a front sara. Riley anyja, egyedül, beóvakodott a kórterembe, amely csendes volt, eltekintve a férfiak halk, szuszogó lélegzetétől, akik nem úgy vették a levegőt, mint amihez korábban hozzászoktak. Az ajtóban állva, és Riley-t, a fiát keresve, Bethan először Jarvist pillantotta meg, az ő hatalmas orrát. Valami nincs rendben, gondolta. Ez – ez nem is igaz… De mégis igaz volt, úgyhogy sikoltozni kezdett, sikoltozott, sikoltozott és sikoltozott, miközben próbált elnémulni, döbbenten figyelte magát, ahogy bömbölve tört ki belőle a hang, és képtelen volt abbahagyni. Riley, aki épp aludt, felébredt: látta, ahogy ott áll az anyja, sokkos állapotban, karját a kétszárnyú ajtónak feszítve, és szétroncsolt hangképző szerveinek maradványaival önkéntelenül, hallhatatlanul odakiáltott neki, valami rettenetes, károgó zajjal: Anya! Anyu! Bethan látta a férfiakat a kórteremben, sebesülten, bekötözve, feldagadva, szétvágva, összezúzva, a bőrlebenyekkel ékesítve, amint mind rámerednek, erre a betolakodóra, a külvilágnak erre az egészséges, ép arcban elhelyezkedő szemére, aki azért jött, hogy szembesítse őket az igazsággal: hogy rémítők, szánalmasak, szörnyetegek. Bethan a szájára szorította a kezét, a másik kezével szorította oda, de a sikoltás kitört, keresztül az ujjain, egyenesen a férfiak fülébe, akik ott feküdtek, tehetetlenül.

Bethan visszahanyatlott a kétszárnyú ajtónyílásból, még mindig zihálva és nyöszörögve nekidőlt a folyosó falának. A műtősszolga támogatta. Rose és egy másik nővér érkezett futva. Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél. – Sajnálom, annyira sajnálom, annyira sajnálom – ismételgette Bethan. – Annyira sajnálom, annyira sajnálom, annyira sajnálom. – Rose izzott a haragtól. Ki engedte be ezt a nőt? Kicsoda egyáltalán? Senki nem léphetett be a kórterembe előkészítés és kíséret nélkül. Bethan összeszedte magát. – Még csak nem is láttam – mondta. – A fiamat. Nem lehet… nem lehetne? Rose úgy nézett rá, mintha megőrült volna. A főnővér összeszorított fogakkal nemet mondott. Ez igazán… bomlasztó hatású volna. Igen, hát persze. Bethan értette. Ehelyett leült egy székre a kórterem bejáratához, és a fiára gondolt. Ott ült majdnem egy óráig, holtsápadtan a megrázkódtatástól. Egy szót sem szólt. Még csak nem is sejtette, melyikük lehetett Riley.

*

Riley lassacskán hozzászokott a láthatatlan, fájdalmas űrhöz, a bizonytalan rossz érzéshez arcának hiányzó alsó felén. Meghallgatta a kioktatást arról, milyen káros, ha hozzászokik. Már ismerős volt neki az érzés. Hiszen korábban is hozzászokott a rosszhoz, nem igaz? Felkelt. Gillies őrnagy és Rose azt mondták neki, keljen fel, úgyhogy megtette. Fel-alá sétált a csinos kertben, és a fákra erősített sötét táblákat olvasgatta: Júdás, Japán, Jacaranda. A tiszteket figyelte, akik előrébb tartottak a gyógyulás folyamatában, amint az újságot olvassák a nagy ház Hosszú Társalgójában. Képessége, hogy közel kerüljön az emberekhez, teljesen elhagyta. Csak bámult az arcukba: sebek, kötések, sebhelyek, öltések. Totálisan elcseszett csődtömegnek nézett ki mindenki. Néhányan csevegtek, egy focimeccset tervezgettek. Odasandított az újságcímekre: folytatódnak a heves harcok, Passchendaele, hadművelet, Zonnebeke, áttörés. Éjszaka Fokkereket hallott odafönn.

Még mindig folyik, ugyanúgy. Tudatos énje, már nem az első alkalommal, elhúzódott tőle, összezsugorodott egy apró ponttá, elrejtőzött valahová egy tő őszirózsa alá. Visszament a kórterembe, és csak úgy ruhástul lefeküdt az ágyra, bámulta a mennyezetet. Gillies őrnagy jött oda hozzá. – Purefoy kapitány – mondta –, szeretnénk, ha megértené, mi fog történni. Képes rám odafigyelni most, és felfogni, amit hall? – Riley oldalra nézett. Nagyon lassan mozgott mostanában. Szemét behunyva aprót sóhajtott, és alig észrevehetően biccentett. – Immár készen áll az első műtétre – folytatta Gillies. – Rekonstruálni fogjuk a sebét az eredeti állapotában, láthatjuk majd, mennyi bőr és izom hiányzik tulajdonképpen, és megszabadulunk az összes hegtől és szennyeződéstől, ami beépült a sebbe. Vajon képes ezt felfogni? – Aztán hagyjuk gyógyulni, hegesedés nélkül, tisztán tartva. Láthatjuk majd, mit kell pótolni, és kidolgozunk egy pontos tervet, külön a sebre szabva. Valószínűleg egy-két nyúlvánnyal kapcsolódó bőrlebenyt alkalmazunk. Egy bőrlebenyt fogok lemetszeni a hajas fejbőréről – mondta –, és lehajlítom az áll alá, nyúlványokkal kapcsolódva, melyek itt fognak vezetni – intett óvatosan, lefelé az arcán, az egészséges bőr fölött. A bőrlebenyt egy mesterséges, kaucsukból készült állkapocscsonthoz fogom rögzíteni, melyet szegekkel és huzalokkal a meglévő állkapocsmaradványhoz erősítek. Aztán később ezt a kaucsukpótlást humán implantátummal fogjuk helyettesíteni – egy darab bordával. Vagy azt is tehetjük, hogy helyben növesztjük a csontimplantátumot, két felet a fejbőr alatt, és együtt illesztjük be. Még nem döntöttem. Rengeteg időnk van. Mindkét módszer megfelelő. Riley éberen figyelt, a mennyezetre bámulva. Az egész lenyűgözően hangzott. Milyen bámulatos. Fizikai lehetetlenségnek tűnt, kivihetetlennek, ijesztőnek, felháborítónak, csodálatosnak és rettenetesen távolinak. Egy kibaszott őrültségnek. – Ez a fajta bőrlebeny szép, tiszta sebgyógyulást tesz lehetővé – folytatta Gillies. – És mivel a fejbőrét ültetjük át, még szőr is nő majd rajta. Megteszem majd a tőlem telhetőt, hogy bizonyosan a megfelelő irányba nőjön.

Föl fogják nyitni a sebemet. Meghámozzák a fejemet, kinyújtják a bőrt, oda, ahol az állam volt, és becsúsztatnak egy darabot a bordámból, hogy legyen az az állkapcsom. És, magától értetődően, ezért még hálás is legyek. Tényleg engedélyezte valaki, hogy ezt műveljék emberekkel? Gondolom, azt művelnek velünk, amit csak akarnak. Amúgy is félhullák vagyunk. Nem sikerült teljesen megölniük minket, úgyhogy most e helyett miszlikbe szabdalnak. – Ez egy nagyon jó eljárás. Két irányból is meglesz a vérellátása az implantátumnak. Úgy néz ki, mint két fogantyú, egy kis ideig. Nos, láthatta is, hogy néz ki. Olyan lesz, mint amilyen Davies őrmesternek... – Gillies próbált nem gondolni Jamisonra. Szegény Jamison. Riley azt gondolta: Úgysem számít az egész. Már elhatározta magát. Később odaadott Rose-nak egy cetlit, amit írt.

*

Gillies őrnagy ebéd közben vette át.

Kedves Gillies őrnagy, nagyra értékelem, amit Ön és a csapata próbálnak tenni az érdekemben, de képtelen vagyok teljes szívből alakítani a szerepet, melyet nekem szánnak. Olyan okokból, melyek Öntől függetlenek, nincs értelme felvállalnom ezeket az operációkat, így hát visszautasítom azokat. Mindazonáltal köszönöm erőfeszítéseit és jó szándékát. R. Purefoy kapitány

Gillies szitkozódott, nagyon halkan. Gyűlölte, amikor ezt csinálták. Sokkal bonyolultabbá tette az egészet. Felemelkedett a székéből, és ment, hogy meglátogassa Purefoyt. – Kapitány – mondta, megállva az ágya mellett.

Purefoy felnézett, lakonikus, leeresztett szemhéjú tekintetével. Igen, itt lenn fekszem, te pedig ott vagy fenn, és én nem tudok beszélni, te pedig megmenthetsz engem, hős vagy; én pedig egy darab hulladék, egy maradék, egy félember, egy szardarab. Egy köpedék, mondta volna Ainsworth. – Aláveti magát az operációnak. Ez parancs. Megértette? Purefoy pislogott. – Magára szükség van Franciaországban. Nem mehet oda állkapocs nélkül. Ez egy katonai kórház. Megértette? Purefoy újra pislogott. Gillies pontosan tudta, hogy Purefoy kapitány nem megy sehová, legkevésbé Franciaországba. – Ezenkívül parancsba adom magának, katona, hogy mutasson némi életerőt és energiát a viselkedésével a felépülése érdekében, és hagyjon fel a szimulálással. Szimulálás! Itt vagyok fél arccal, és még mindig azt gondolják, hogy szimulálok… Mit kell nyújtania valakinek, hogy komolyan vegyék? – Bíznia kell bennem – folytatta az orvos. – Mint tisztnek. Mi mást tehetne? Hazamenne, és bezárkózna a padlásra? Örülne ennek az anyja? Riley nagyon erős késztetést érzett, hogy megüsse Gilliest. Ha megteszem, hadbíróság elé állítanak. Vajon agyonlőnének? Elkövethetek-e öngyilkosságot a kivégzőosztag által? Az ember azt gondolná, számtalan módja van, hogy meghaljon egy kórházban, de talán ez lenne a legtisztább, és senkinek nem lehetne hibájául felróni, csak nekem. Meredten bámult. Tudom, mivel próbálkozol. Nem eszem meg. Képes vagyok meghozni a saját döntésemet, neked pedig tiszteletben kell azt tartanod. – Purefoy kapitány – mondta Gillies. Odakuporodott az ágy végébe, ez elé az üres tekintetű férfi elé, bizalmasan és őszintén igyekezett szólni hozzá. – Maga morfiumot kap. A morfium csillapítja a fájdalmat, de ugyanakkor fáradékonnyá és nyomorulttá tesz. Ne hallgasson a morfiumra. – Előrehajolt, és csendesen folytatta. – A maga állapota gyógyítható, ha maga is hisz benne. Az emberek a halálba tudják kergetni magukat pusztán a gondolatuk erejével. Ne tegye ezt. Riley pislogott. Meghalni, a gondolat erejével! Íme, egy új módszer. Talán kipróbálhatnám.

*

Riley nem talált magában erőt, mellyel legyűrhette volna gyengeségét. Nem tudta elképzelni, hogy a világban lesz hely a számára. Nem tudott elképzelni olyan világot, melyben létezik hely az olyanok számára, mint amivé ő lett. Arról sem volt meggyőződve, hogy lesz még világ egyáltalán. Elfogadta a madártejet és a morfiumot. Nem volt ereje, hogy ellenálljon mindannak, amit művelni akartak vele az orvosok, akik gályákként hasították briliáns képességeik tengerét. Megvolt az erejük, a hitük, reményük és jóságuk, nagylelkűségük, tehetségük, felkészültségük, elszántságuk. Ő pedig embereket ölt. Az orvosok azt tették, amit tenniük kellett. Ő kibámult az ablakon. Gillies egyfolytában a bizalomról beszélt: a kölcsönös bizalomról, mely erődítés lehet a sorscsapással szemben. Riley-nak nem volt elképzelése a bizalomról. Nem dönthetett semmiben, és nem voltak érzései. Amikor eljött az ideje, és begurították, lefektették, aztán éterolajat helyeztek fel a hátsó felébe, ő a semmibe bámult. Rose megfigyelte, hogy a kábulat látszólag semmit nem változtat az arckifejezésén. Korábban nézte, ahogy az altatóorvos egy maszkot tart egy archoz, miközben azt felvágják és összeöltik; egy olyan beteg arcát, akinek függőlegesen kellett ülnie, nehogy megfulladjon a nyelvétől és a saját vérétől. A két orvos felváltva vállalta az altatóorvos és a sebész szerepét, és ő látott sebészeket, akik majdnem elájultak a kiszivárgó kloroformgőztől, térdük felmondta a szolgálatot. Látta az inhaláló módszert, mely azzal végződött, hogy vér spriccelt mindenfelé; volt egy légcsőbe helyezhető szerkezet, mely egy 303-as lövedék töltényhüvelyéből készült, étert fújtak bele egy szájtölcséren, egy zöld gumicsövön keresztül, az tekergőzött le a légcsőbe, mint egy féreg a lyukba… A módszerek egyre jobbak voltak. A rektális éterolajnak is megvoltak a maga hátulütői: túl enyhe volt a hatása a műtét elején, a végére pedig túl felerősödött; várható volt, hogy tüdőgyulladást okoz, Rose-nak pedig ki kellett tisztítania a maradék olajat a beteg végbeléből, hogy ne szívódhasson fel, és ne kábuljon el újra a páciens. De legalább a sebész öntudatánál maradt.

Előkészítették, lefektették, és késeikkel feltárták arcának összekuszálódottan, hepehupásan, eltorzultan, félrecsúszottan begyógyult sebét. Megszabadítva a hegektől, húsa darabokra, szeletekre, fecnikre esett szét; kitisztogatták, összeillesztették, lazán felkötötték újra, hogy szabadon gyógyulhasson be, és így kialakuljon a megfelelő nyersanyag a folyamat következő állomásához.

Huszadik fejezet Sidcup, 1917. november Nadine gyalog indult el az állomásról, miközben próbálta szabályozni a légzését. Balra fordult, aztán felfelé a hegynek – volt ott egy buszmegálló is, de az azt jelentette volna, hogy várakoznia kell, amire képtelennek érezte magát; képtelen volt megállni. A busz lefékezett, pontosan előtte, lába magától felvitte a járműre. Miért nem írt Riley? Miért nem közölt vele semmi többet? Nem komoly. Annyi sebesülést látott már. Sebesülteket, ahogy kórházi kék egyenruhájukban járkálnak; bicegést, mankókat, bepólyázott fejeket, felkötött végtagokat. Látta, ahogy megérkeznek a kórházba, egyenesen a vonatról, és bűzlenek a fertőzésektől, lesoványodva, piszkosan, vérfoltosan, elszabadult ideiglenes rögzítőkötésekkel, kikandikáló csontokkal. A gyomra görcsösen összeszorult, miközben a bejárathoz sietett, hogy kérdezősködjön. Nem is látta az asszony arcát, akihez beszélt. – Purefoy – mondta az – Purefoy, hm, igen… Menjen körbe balra és le a dombról. Keresse a főnővért. Zúgott a feje. Le a dombról, kérdezősködni. – Purefoy kapitány? Igen, várjon egy pillanatot, legyen szíves… A folyosón ült, a térde remegett. Az elhaladó orvosok felfigyeltek egyenruhájára, egyikük rámosolygott. Észre sem vette. Meggyújtott egy cigarettát. Végtelenül boldog volt. Egy fiatalabb nő közeledett hozzá – magas, sötét hajú, olyan egyenruhában, mint az övé; egy VAD-os ápolónő. – Segíthetek? – kérdezte, kicsit megbiccentve a fejét. Nem volt csinos, de megnyerő tekintetű; erőteljesnek tűnt, kimerültnek, határozottnak. Jó kezek, gondolta Nadine. Riley jó kezekben van. Felugrott. – Purefoy kapitányhoz jöttem látogatóba. – Az öröm szavai. – Miss…? – kérdezte a VAD. – Waveney – mondta Nadine.

– Rose Locke vagyok. Én segédkezem Purefoy kapitány körül. Öhm – Miss Waveney…

Ő az, gondolta Rose. Nem is kérdéses. – Attól tartok, a főnővér elfoglalt, de én is… – Azt kívánta, bárcsak Nadine előre bejelentette volna látogatását, vagy Riley szólt volna – jaj, egyszerűen csak azt szerette volna, ha ő tud róla, és felkészülhetett volna. Nos. Nem ez az első eset, és nem ez lesz az utolsó. Lehetséges, hogy jót tesz a férfinak egy látogató. Ez majd felrázza egy kicsit. – Jöjjön erre. Kérem, üljön le. Nos… Purefoy kapitány nemrég esett át egy műtéten, az elsőn azok közül, melyekre szükség lesz… Tisztában van a sérülése természetével? – Franciaországban legalább nem kell foglalkozni a rokonokkal, gondolta Rose. Nem kell osztogatni a nyomorúságot, mint valami cukorkát. Ugyanakkor Rose képtelen volt levenni róla a tekintetét. Ez a lány és Riley… ahogy éjszaka forgolódnak… Hagyd abba, Rose. Miss Waveney nagyon gyorsan megrázta a fejét. Ah. – Miss Waveney – mondta Rose. – Legyen szíves, hívjon Nadine-nak – mondta a lány. – Nem tudom, ki az a Miss Waveney. Valami idegen. Rose elmosolyodott. Aztán gyorsan abbahagyta. Felöltötte hivatalos arckifejezését. – Purefoy kapitány nem fogadhat látogatókat – mondta. Nadine olyan volt, mint egy örömében fickándozó kölyökkutya, aki tekergőzik, megpróbál ülve maradni, ha azt mondják neki, de képtelen rá, úgyhogy ültében is tekereg… – Mondja meg neki, hogy én vagyok az. – Mosolygott. Minden ember közül pont te, gondolta Rose. Te gyönyörű, furcsa külsejű, sárga szemű lány, akinek a levelei túlcsordulnak az élettől és a szerelemtől, akinek a leveleit olvasatlanul teszi félre a kapitány. – Meglátjuk – mondta, felállt, és kiment a szobából. Kint megállt egy pillanatra, hogy párszor mély lélegzetet vegyen, aztán belépett a kórterembe, ahol Riley volt, az ágy végének támasztva, újonnan szétszabdalt arccal, alsó állkapcsának megmaradt csontszilánkjait új, ideiglenes támaszték tartotta.

– Purefoy kapitány – mondta Rose. – Tudom, hogy azt mondta, nem fogad látogatókat, de van itt egy fiatal hölgy, aki nagyon szeretne találkozni magával. – Mindig azt mondta, „találkozni”. Sosem mondta, hogy „látni”. Riley felnézett rá. – Miss Waveney az – mondta Rose. A férfi tekintete megfagyott. Egész teste megmerevedett. Teltek a másodpercek. Más emberek, gondolta Rose. Más emberek, és az ő átkozott szerelmi ügyeik. Riley, a fémkeret takarásában szinte észrevehetetlenül, megrázta a fejét. Felemelte a kezét. Rose odanyújtotta neki a tollat és a jegyzettömböt.

Mondja neki, hogy Gillies nem engedélyezi

Rose elolvasta, és bólintott. – Talán most tényleg így lesz a legjobb – mondta. Riley felnézett rá. Pislogott.

– Annyira sajnálom – mondta Rose Nadine-nak. – Tényleg érdeklődnie kellett volna, mielőtt megteszi ezt a hosszú utat. Beszéltem az orvosával, és Gillies őrnagy azt mondta, a beteg még nincs elég jól a látogatók fogadásához. Ha írni szeretne neki, én… Nadine leroskadt a székre. Könny ömlött végig az arcán, ömlött lefelé. Rose szíve elszorult a szánalomtól. Sosem fogsz hozzászokni, nem is lenne szabad hozzászoknod. Már túlságosan is hozzászokott. – Gillies őrnagy brilliáns sebész – mondta. – Purefoy kapitány a lehető legjobb helyen van. Igazán csodálatos munkát végeznek itt. Időbe telik, de az eredmények többnyire kiválóak… Nadine csak zokogott, zokogott, zokogott. – Az első műtét jól sikerült – folytatta Rose, majdnem könyörgő hangsúllyal. – Tényleg jó munkát fogunk tudni végezni rajta. Rendesen fog kinézni. – Az isten verje meg ezt a lányt.

– Nem erről van szó! – mondta Nadine, felszegve a fejét, mint ahogy egy gyerek hisztizik valami igazságtalanság miatt. – Nem érti? Egyszerűen látni akarom! Rose-ra meredt, aztán egy pillanat töredékéig valamiféle mentegetőző kifejezéssel nézett rá. Majd felpattant és futásnak eredt – egyszerűen elszáguldott – abba az irányba, ahonnét Rose érkezett az imént. Rose utánairamodott, bakancsa csattogott a folyosót borító fatáblákon. – Miss Waveney! Miss Waveney! Ó, Istenem, ó, Istenem. Egy műtőssegéd karon ragadta Nadine-t, és mindketten megpördültek a lány lendületétől. Rose nemet intett felé a fejével, ahogy közelebb ért. – Jöjjön, Nadine – mondta. – Menjünk, igyunk egy csésze teát. – Nyugtató kis hangokat adott ki, csss, csss, csss, mint amilyeneket a kutyáknak szoktak, vagy a lovaknak, vagy a kis babáknak. Olyasvalakinek, aki nem elég szocializált, és összevissza cselekszik. Nadine, aki mereven tűrte a műtőssegéd szorítását, mereven átgördült Rose ölelésébe. Sokkoló volt a helyzet váratlan intimitása. Rose támogatta, szorosan átölelte, tartotta izgatottan verdeső testét. Elvonszolta a társalgóig – egy gyerek, egy óriás babával – és amikor arra került a sor, hogy letegye egy székre, Rose azon kapta magát, hogy a karjában tartja Nadine testét, öleli, és mélységes, megrázó nyugalom árad abból, hogy érzi a lány csontjait és a húsát, olyan erősen, hogy kötelességének érezte megszakítani. – Miss Waveney – mondta, túlságosan is hivatalosan, hogy legyűrje zavarát. A kannához fordult, teát öntött. Sok cukrot. Ő is ihatna egy csészével. – Maga nélkülözhetetlen a kórházában, egy csapat tagja. Szedje össze magát. Nadine belezuhant a székbe, szaporán vette a levegőt. Most feleolyan magasnak és nagynak tűnt, mint amikor kihúzta magát. – Én igazán, igazán, igazán nagyon szeretném őt látni – mondta. – Nem tudom, maga megértheti-e ezt, de a gondolat, hogy ő itt van – bizonytalanul intett –, én pedig nem lehetek vele, ez – ez – ez egyszerűen nem helyénvaló. Nagyon, nagyon rossz. És, eltérően a legtöbb nagyon, nagyon rossz dologtól – mondta, mintha csak most világosodna meg –, amivel körül vagyunk véve, ezt helyre tudom hozni; azzal, hogy odamegyek hozzá. Helyre tudom hozni. Miért akadályoz meg benne? – Ez a kötelességem – mondta Rose. – Maga mit tenne, nővér?

Nadine mosolygott. – Igen, igen, igen – mondta. – De, tudja, nem ápolónőként vagyok itt. Csak egy egyszerű lány vagyok. Maga is csak egy lány néha, ugye, Miss…? – Rose Locke – mondta Rose. – Rose Locke.* Milyen gyönyörű név. És el van zárva? Maga egy elzárt rózsa? Ó, Istenem, sajnálom. Elnézést. Maga nem tehet semmiről. Megpróbálok jól viselkedni. Tudom, tudom. Van valami elképzelése arról, Miss Locke, Miss Rose, mikor válik lehetségessé, hogy meglátogassam az én drágámat? – Nem mondhatok semmi biztosat, nagyon sajnálom – mondta Rose, és mielőtt befejezhette volna, azt javasolva, hogy a másik időnként telefonáljon a nővérpultra, vagy talán írjon levelet a betegnek, Nadine azt mondta: – Akkor hát holnap újra eljövök. Vagy esetleg ma délután?

*

Aznap később is látta őt Rose, amint elhagyta a várost, a környező mezőkön kószált, nyilvánvalóan megpróbálta elütni az időt. Átvágott egy dúsan zöldellő réten, melyen néhány tehén legelészett, és óvatosan átmászott a túloldalon lévő kapun hosszú, nehéz szoknyájában. Rose megtiltotta magának a részvétet, mivel ez az érzelem hátrányosan befolyásolta hatékonyságát, de ez iránt a lány iránt, aki ilyen óvatos módon mászta meg a kaput, és huppant le a túloldalon, mégis ezt érezte, igazán ezt.

*

Riley a szokásos módon feküdt, felpolcolva, csukott szemmel.

*

Lock: zár, lakat.

Később, mielőtt kiment volna a fürdőszobába, megállt, hogy beletúrjon a katonai zsákjába. Elővett egy kis borotválkozótükröt az egyik oldalzsebből. Keresztülvágott a kórtermen, figyelte a többieket a szeme sarkából. Mentében belesett a folyosóra nyíló többi kórterembe, és folytatta útját fel, a nagy házba. Néhány fickó a teraszon ült az őszi napsütésben, csevegtek, olvasgattak. Amilyen alaposan csak képes volt rá, anélkül, hogy a megfigyeléssel fájdalmat okozna, szemügyre vette a különböző arcokat, melyek mellett elhaladt, az arcokat, melyek kikandikáltak a férfiak kórházi kék öltözékéből, a tisztek egyenruhájából. Elképzelte, mi rejtőzhet a kötések alatt, és arra kényszerítette magát, hogy megfigyelje a szétszedés és újraalkotás különböző állomásait, a gyógyulásét és varasodásét, a feldagadásét és megtapadásét, azt, ahogy a bőr erre és arra húzódik, ahogy felvágták és helyreillesztették, felpuffad, mint a szalonna, ígéretesen gyógyulva, rondán, ijesztően, a szemek oldalra húzódnak, az orrok megcsavarodnak, az égési sérüléseket borító világos, fénylő bőrt, a himbálódzó bőrnyúlványokat, a burjánzó sebfelszínt, a vastag fekete lószőr öltéseket, a félig begyógyult hús dudorait és hepehupáit. Megnézte az arcokhoz tartozó szemeket; a nedves hasítékokat, néhányuk félrecsúszott vagy üreges, némelyik szemhéj izom nélkül fityeg összevissza. Találgatta, miféle lelkek rejtőzhetnek a tekintetek mögött. Már amennyire tudta, anélkül, hogy észrevették volna, nézi őket, mert ha észrevették volna, hogy néz, azzal fájdalmat okozott volna… Ő sem tudta jobban, mint mások, hogyan is kellene néznie. Az emberek nem fogják tudni, hogy nézzenek rám… A gyerekek sikoltozni fognak, ha megpillantanak. Mérges vagyok. Meg vagyok döbbenve. Rémült vagyok. Undorodom. Zavarban vagyok. Zavarba jönnek tőlem. Nem tudok beszélni. Nem tudok rágni, hogy egyek. Bámulnak majd, megítélnek, viszolyognak, sajnálnak. Sajnálnak. Sajnálatra méltó vagyok. Az önsajnálatra is. Emberek, akik sajnálkoznak rajtam. Az anyám, aki sajnál. Nadine, aki sajnál, Én, aki sajnálom magamat. Undorító. Óvatosan leballagott a széles lépcsőn, nesztelenül elindult a kert irányába. Az erdős részen a tó mögött megkísérelte mozgatni a nyelvét a szájában. Előidézte a halk, lágy horkantásszerű hangot, mely valahonnan a torka mélyéről tört fel; az egyetlen hangot, melyre képes volt.

Nehéznek érezte a kezét, amikor felemelte, hogy letekerje magáról a kötést. Odatámasztotta a tükröt egy faág villájába, és óvatosan, figyelmesen, elszántan megnézte az arcát. Egyszerre volt nevetséges és groteszk. Arca nem is emlékeztetett emberi arcra. Saját széles homloka, börtöntöltelékhez illően megnyírt hajával, saját szürke szeme a szempillákkal és a szemhéjjal, az írisszel és a kis fekete lyukkal, melyen át a koponya belsejébe lehet pillantani. Saját széles arccsontja, apró anyajegye, mely továbbra is ott ült, háborítatlanul, a bal halántékán, ahogy mindig is. Saját erős, megtört orra, pórusaival és orrlyukaival. Felső ajka, megborotválva, tisztán, a horpadással, ahová, ahogy anyja mondta neki, a Jóisten odanyomta az ujja hegyét, ezzel megjelölve őt, mint akit befejezett, tökéletesen, készen arra, hogy megszülessen. Szájának felső része még mindig ott volt, a felső ajak, melyet Nadine megcsókolt, és bizonygatta, hogy gyönyörű. És alatta a teljes káosz… Úgy nézett ki, mint egy skarlátvörös kráter, melyet rendetlenül összehányt földsánc vesz körül, koszos homokzsákok ledőlt halma. Szürke horzsolások, lila puffadás, fekete varasodás fityegett a semmi közepén. A fémszerkezet, amely az állát tartotta, akár egy barikád. A húshalmokat összekötő forradások keresztülhúzódtak az arcán, mint a lövészárkok, a puffadások voltak a homokzsákok. Egynéhány elszabadult öltés képviselte a szögesdrótot. Úgy nézek ki, mint egy elbaszott senki földje.

*

Egy műtőssegéd talált rá Riley-ra az erdőben, körülötte a letekert kötés, arcát a karjába fúrva aludt egy nyírfa alatt a tavalyi avar szőnyegén, az ágvillába támasztott tükör lebámult rá. A segéd gyengéden felébresztette, visszavitte, be az épületbe, és amikor Riley azt írta a jegyzettömbjébe, hogy szeretne egy paravánt az ágya köré, Rose beszélt a főnővérrel, és a főnővér beszélt Gillies őrnaggyal, és eldöntötték, hogy Rose ezentúl különösen ügyel majd rá.

Rose odament hozzá aznap este, vacsora után, amikorra már mindenkit letisztítottak, és a kórterem elcsendesült. Odanyújtotta neki a jegyzettömböt és a ceruzát. Riley megrázta a fejét, már ahogy tudta az új kötéstől. – Kérem – mondta neki Rose. – Nem tarthat mindent bezárva magában. Hatalmas tapasztalatunk van az ilyesmiben. Riley lesütötte a szemét, újra megrázta a fejét, egészen apró mozdulattal. – Kérem, Riley – mondta Rose. – Hogy tud majd élni a világban, ha nem kommunikál?

Hogy tudok majd élni a világban?

– Sikerülni fog – mondta Rose. – Valaki szereti magát. Miért akarna meghalni, amikor valaki szereti magát?

Ki mondta, hogy meg akarok halni?

– Maga. Elég nyilvánvalóan kifejezte. Riley mozdulatlan maradt egy pillanatra. Már annyi ideje volt, hogy ezen gondolkozzon. Egy fiú voltam, nem tudtam semmiről, érdekelt a művészet, volt egy helyem, szerettem egy lányt. Katona lettem, arra képeztek ki, hogy úgy éljek, és úgy harcoljak, mint egy állat a pokol bugyraiban. Tisztet csináltak belőlem, hogy vezessem az állatokat. Nyomorék vagyok, olyan rémisztő, hogy a saját anyám sikoltozni kezd, és nem képes annyi ideig a szobában maradni, hogy rám nézzen. A saját elmém hazudik nekem, elrejt előlem mindenfélét. Ki tudja, hány évnyi fájdalom után, miután a húsomat szétnyiszálják, mások nagylelkűségére vagyok utalva, kábítószerekkel tömnek, bezárva ide, tehetetlenül, visszatérek a… normális világba, egy újraragasztott arccal, mely a saját levágott bőrömből készült, hazug elmével, megrontott lélekkel…

Rose még mindig ott volt. Azt írta neki:

Maga találkozott Nadine-nal

– Igen. Megittunk egy csésze teát. Szeretetre méltó, és szereti magát.

Mondja meg, ez elég kegyetlen-e

és odanyújtott neki egy levelet. Rose gyorsan elolvasta.

Kedvesem! Szerettem volna elmondani neked, de nem találtam módot rá. Tudjuk, hogy a háború furcsa trükköket játszik velünk. Röviden, bármi is játszódott le kettőnk között, az immár a múlté. Találkoztam egy lánnyal, és szerelmes vagyok belé. Amint a sebem meggyógyul, ami hamarosan bekövetkezik, visszatérek a frontra, és amikor a háború véget ér, ha ez valaha bekövetkezik, és ha túlélem, visszatérek hozzá, Párizsba, amennyiben ez lehetséges. Nem hízelgek magamnak azzal, hogy ez túlságosan nagy fájdalmat okoz majd neked. Mindketten tudjuk, hogy a mi barátságunkból már pusztán családi okokból sem lehetett volna több. Azonban úgy érzem, az a tisztességes, ha egyértelművé teszem a dolgokat. Úgyhogy talán mégis így lesz a legjobb. Megbocsátasz nekem, és abbahagyjuk itt? Kívánom neked a legjobbakat, Riley Purefoy

Elég kegyetlen? Hinni fog nekem?

Rose keze reszketett, ahogy letette a levelet az ágyra. Nyelt egyet. Ez…

Az első ösztönös gondolat: ez egy szörnyeteg. Itt egy gyönyörű, érző lény, ebben a furcsán beteg világban, ez a férfi pedig ezt műveli vele… Vannak itt olyanok, akik foggal-körömmel küzdenek, bátran, a jövőjükért, és akik ölni lennének képesek egy lány segítő szerelméért… Második ösztönös gondolat: mennyire szeretheti a lányt, ha ilyen áron is meg akarja védeni. Milyen bátor, hogy meggyűlölteti magát vele, mert ez az egyetlen módja, hogy elszakítsa magától. Milyen szomorú, Istenem, milyen szomorú… Vissza az első számúhoz. Nem bízik a lányban. Azt gondolja, az nem lesz képes megbirkózni a helyzettel, ezért meghozza helyette a döntést. Lekezeli őt. Vagy védi. De ez a lány bátor és erős, ápolónőként dolgozott idáig, szívós… Nem afféle háború előtti lányka. A férfi egyszerűen nem akarja, hogy pátyolgassák, nem akar gyengének mutatkozni – de akkor, az isten szerelmére, küzdenie kellene! Megküzdenie az egésszel! És a második számú: milyen bátorságra vall, hogy mindezzel szembenéz... Riley azt írta:

Láthatja, mivel töltöm az időmet

Rose azt mondta: – Nem mondhatom meg magának, mit csináljon. Össze fogja törni a szívét, de hát maga tudja. Azt gondolom, ez nagyon nemes cselekedet a maga részéről. Azt gondolom, hogy meg fogja bánni. Azt gondolom, rettenetesen szomorú. Azt gondolom, várhatna, és meglátná, hogyan alakulnak a dolgok. Természetesen most ijesztően néz ki, de minden jobb lesz, és még mindig elküldheti ezt később, ha úgy dönt, hogy ezt kell tennie… Riley azt írta:

A sajnálat nem megfelelő alap egy házassághoz

– Egyáltalán nincs itt szó sajnálatról – mondta Rose. – Nem mindenki fogja sajnálni magát…

Riley írt:

maga is sajnál

Rose a fejét rázta. – Nem – mondta. Riley írt, és ferdén rávillantotta a tekintetét:

akkor elvehetném magát

És erre Rose kényszeredetten elmosolyodott. Milyen tréfákat engednek meg maguknak az emberek – még ez a férfi is! –, tudva, hogy őt nem fogja elvenni senki. A csinos lányokkal nem űznek ilyen tréfákat. Egy csinos lánnyal, egy ilyen pillanatban, Riley összenézne, és sokatmondó csend töltené meg a kórtermet… de vele nem. De már hozzászokott. – Maga viccelt! – mondta évődve. A másik azt írta:

én is azt hiszem

Aztán,

igaza van mindenben, Rose

Rose kicsit elmosolyodott: – Nadine azt kérdezte, elzárt rózsa vagyok-e? A nevem miatt, merthogy Rose Locke-nak hívnak. Riley ránézett. Minden a helyére került, akár egy kirakójátékban: Locke. Sidcup. Írt:

Peter Locke?

– Az unokatestvérem! – mondta Rose. Riley nem írt semmit. – Riley? – szólt Rose. – Ismeri? Riley gondolkodott. Locke. Vonzást érzett, mintha egy vékony, forró huzal húzódna az ereiben, az húzná, elcsíptünk, nem engedünk, még mindig össze vagy kötve a külvilággal, az Odaáttal, velük, azzal, mindazzal, amivel nem tudta, hogy nézhetne szembe. Szembenézni, ilyen arccal. Haha. Azt írta:

a parancsnokom

Rose azt mondta: – Ó, Riley! Maga Peterrel szolgált! Ó! – örvendezett. Valahogy mindez magyarázatot kínált arra a vonzódásra, melyet kezdettől fogva érzett Riley iránt. Persze hogy szimpatikus neki: hiszen Peter barátja! Ettől valódibbá vált. Lett egy helye a hálóban. Mert létezett egy háló – kapcsolatok, barátságok, társaság, ismeretségek. Riley írt:

örvendek, Miss Locke

– A nevem Rose – válaszolt szélesen mosolyogva. Aztán így folytatta: – Riley, ne küldje el azt a levelet. Ne. Várjon egy kicsit. Minden jobbra fordul, és meggondolja magát. Riley azt írta:

Ő még mindig itt van?

– Igen – mondta Rose. – Kivett egy szobát a Lambben.

Riley írt:

Adja oda neki. Kérem.

Huszonegyedik fejezet Sidcup, 1917. november Rose nagyon mérges volt Riley-ra. Nem érezte úgy, hogy megbeszélhetné a főnővérrel vagy bárki mással. Nem akarta kiteregetni a személyes ügyeit. De – de, de, de… Még akkor is mérges volt, amikor a következő napon ellátogatott Locke Hillbe. Így szólt Juliához teázás közben: – Emlékszel a betegre, akit említettem, Purefoy kapitányra? A bánatos jóképűre, akinek a barátnője van? – Mmm – mondta Julia. – Peter volt a parancsnoka. – Úristen! – mondta Julia. – Úgy látszik, két évig szolgáltak együtt – folytatta Rose. – Peter soha nem említette! – mondta Julia. Peter sosem említ semmit, tette hozzá magában Rose, de csendben maradt. – Ó, Istenem – mondta Julia idegesen. – Istenem. Úgy gondolod, meg kellene látogatnom? – Nem szerette volna. De – nem így lenne helyénvaló? Nem ez lenne a parancsnok kötelessége? Végül is épp itt van, a szomszédban… de… Visszaemlékezett a férfira, az erdőben. Nem zaklathat hasonlóképp egy újabb férfit. Vagy ez csak kifogás? Úristen, mostanra igazán képes lehetne arra, hogy a szemükbe nézzen, és jó reggelt kívánjon, mint egy normális ember. – Nem akar látogatókat fogadni – mondta Rose. – Ő… nos, a szerelme, és… Julia, áruld el nekem, mit gondolsz erről az egészről. Az egész olyan szörnyen… Julia figyelmesen hallgatott, miközben Rose elmesélte neki az esetet a levéllel. – El voltak jegyezve? – kérdezte Julia, mikor Rose befejezte, odanyújtva neki a süteményes tálat, visszautasítva, hogy maga is elvegyen egyet.

– Nem tudom. Azt írta a levélben, hogy amúgy sem tudtak volna sosem összeházasodni. A lány, Miss Waveney, előkelő beszédű, de azt hiszem, a férfi nem úriember, és ez is benne lehet… de, Julia, odaadta nekem a levelet, hogy adjam oda a lánynak – egyszerűen nem bírom elviselni a gondolatot… – ahogy hangosan kimondta, vonakodása feltört belőle, mint a zokogás. Képtelen közreműködni ebben. – Úgy gondolom, hogy a kapitány átkozottul önzetlenül és bátran cselekszik – mondta Julia. – Azt hiszem, ez kimondhatatlanul szép tett tőle. A legjobbat akarja. Nem csak a lánynak – önmagának is. Azt hiszem, átkozottul nemes tőle, hogy felvállalja ezt a felelősséget. – A lány szereti őt – mondta Rose. – Látta már? – Nem. – És a kapitány képes lesz újra beszélni? – Talán. Csend állt be, mialatt Julia végiggondolta, amit hallott. – Milyen rossz az állapota? – kérdezte. – Őszintén? – mondta Rose. – Pillanatnyilag szörnyen néz ki. Szörnyen. És az a borzasztóan vonzó szempár csak még rosszabbá teszi az egészet. És rettenetesen maga alatt van. De nem ez számít. Ez nem az én döntésem… csak nem akarok én lenni az, aki… Az a szegény lány. Bolondul érte… Julia elképzelte a lányt, a fiút, a sebet. Ő vajon tudná szeretni Petert, ha ilyen sebesüléssel jönne haza? Feküdne éjszakánként, és egy eltorzult, összegyűrt arc feküdne mellette a párnán. Megölelné? Hát persze! De ő a férje… És. Nos. Legjobb nem gondolni az ölelésekre. Az anyja mindig azt mondta, hogy természetellenes a csúnyákat ölelgetni. – Csinos? – kérdezte. – Miss Waveney? Igen – a maga különös módján. Sárga szeme van, és a bőre – mint egy templomi gyertya, ha meggyújtják. – Úgy hangzik, mint egy boszorkány – mondta Julia. – Nem, nagyon egészséges külsejű, vonzó. Habár titokzatos. Nekem szimpatikus. – Egy elsöprő pillanatra felrémlett benne az érzés, ahogy Nadine-t a karjában tartja: a lány szenvedélyének ereje, karcsú teste, csontjai. – És kedvelem a fiút is. Képtelen vagyok – miért kell így történnie? – sírt fel hirtelen, éles sírással, melyet szinte még azelőtt megfékezett, hogy kitört volna torka mélyéről. Tágra nyitotta a szemét, és szorosan a törzse mellé szorította a karjait.

Julia rámeredt. – Azt hittem, nem szabad belekeveredned a betegeid ügyeibe – mondta. Rose mosolygott, és a fejét rázta.

*

Az úton visszafelé a kórházba, ahogy az erdőcske felé biciklizett, hallotta, hogy valaki a nevén szólítja: – Miss Locke! Miss Waveney. Nos. Rose megállt, és várta, hogy a másik odamenjen hozzá a nedves pázsiton keresztül. – Jó napot, Miss Locke. – Jó napot, Miss Waveney. – Hogy van a kapitány, Miss Locke? – Nem történt változás, Miss Waveney. Tegnap látogatott el a kórházba. – Szeretnék bocsánatot kérni – mondta a lány. – Egy kissé hisztérikusan viselkedtem. Maga megérti a helyzetemet. De akkor is, sajnálom, hogy ennyire… szenvedélyesen reagáltam. – Teljesen megértem, Miss Waveney. Kérem, ne aggódjon emiatt. – Köszönöm – mondta Nadine. Megpróbált mosolyogni. – Nem – nem üzent esetleg nekem valamit? Nem úszhatom meg. Nem az én döntésem. Semmi közöm hozzá! Rose igyekezett derűsen válaszolni. – De igen – mondta vidáman. – Küldött egy levelet! Tessék. – Elővette a levelet a retiküljéből, és gyorsan odanyújtotta a másiknak, mintha valami tüzesen égő dologtól próbálna megszabadulni. A francba, francba, francba. Szaporán pislogott. Most már megértette, miért akarta Riley, hogy ő adja oda a lánynak, ahelyett, hogy postán adta volna fel. Nem akarta, hogy Nadine egyedül legyen, amikor elolvassa. Micsoda gondoskodás. Ó, Uramisten, milyen boldog a lány. Nem hagyhatja… A közelben volt egy pad. Éppenséggel egy kék. Nos, ez pont megfelelő lesz. – Miért nem ül le oda, és olvassa el, kedves? – kérdezte Rose, végérvényesen leszállva a biciklijéről.

Nadine forgatta, nézegette a borítékot. Láthatóan két érzés között hányódott: szerette volna most azonnal elolvasni a levelet, de éppúgy szeretett volna egy rejtett helyen gyönyörködni benne. Rose arckifejezése arra késztette, hogy leüljön. Rose odaült mellé, és nagyon halkan sóhajtott. Egy hosszú pillanat múlva Nadine csendesen nyöszörögni kezdett. – Nem. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem… – Rose odafordult hozzá. Nadine fehér volt, holtsápadt. Rázkódott. – Nem. – A lány arca, mint a szél fodrozta víztükör, keze remegett. Rose a helyére vonta, a szívéhez, védekező páncélját, a karját pedig Nadine köré fonta, ölelte a lányt, miközben az zokogni kezdett. Nem próbálta megállítani. Ültek ott egy darabig, a sebesült katonák padján. Rose ide-oda nézegetett az utcán, a két férfit nézte kézikocsijukkal, a kosarat cipelő öregembert, a négy gyereket az út túloldalán, akik botokkal játszottak. Milyen szégyentelen is tud lenni a mindennapi élet, ahogy egyszerűen csak folyik tovább. – Jöjjön velem, kedves – mondta. – Menjünk, és igyunk egy kis teát. Tegye a táskáját a biciklimre. Itt a karom – a biciklit majd egy kézzel tolom. Nadine ment, ellenkezés nélkül, zokogva, csendesen remegve. A legközelebbi teához vissza kellett menniük Locke Hillbe. – Gyerünk, kedvesem – mormolta Rose lágyan, újra és újra, miközben vánszorogtak.

Julia a hallban állt. Rájuk pillantott, és felkiáltott: – Édes Istenem, mi történt ezzel a lánnyal? Ki ez? Elütötték? – Szólt Mrs. Joyce-nak, hogy készítsen forró teát brandyvel, Nadine-t pedig leültette a szófára, úgy sürgölődött körülötte. – Üljön csak ide, kedves. – Nem tudtam, mihez kezdjek vele – mondta Rose halkan, kinn a hallban. – Purefoy kapitány barátnője. Oda kellett adnom neki a levelet… Sokkot kapott, úgyhogy… nekem meg vissza kell mennem a… Julia azt mondta: – Igazán ne aggódj. Hagyd itt, majd én vigyázok rá. Szegény lány, ez annyira szörnyű.

Elhelyezte Nadine-t a kék szobában, mondta neki, hogy fürödjön meg, ha szeretne, és elküldte Harkert a városba, a csomagjaiért. A csomagjáért, mint kiderült. Később felküldött neki egy kis erőlevest, és maga is felment, hogy megnézze, rendben van-e a lány. Nadine az ágy szélén ült, száraz szemmel meredt maga elé, karját maga köré fonta, úgy ölelte magát. – Nincs szüksége még valamire? – kérdezte Julia az ajtóban állva. Nadine láthatóan képtelen volt megszólalni. Julia odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét. – Feküdjön le nyugodtan – mondta. – Itt maradhat, amíg csak egy kicsit jobban nem érzi magát. Szeretném, ha itt maradna. Semmi válasz. – A férjem Purefoy kapitány parancsnoka – mondta Julia félénken. Erre Nadine felnézett rá, kifürkészhetetlen tekintettel. Egy kicsit megmozdította a kezét, megérintette Juliáét. Julia leült mellé az ágyra. Kis idő múlva esetlenül megveregette Nadine vállát, sóhajtott, felállt, és kiment a szobából.

Huszonkettedik fejezet Amiens Apró, kerek, sárga hold, nyomorult, összetöpörödött, keserű hold sütött le Peter Locke-ra, aki a falat támasztotta egy sikátorban a katedrális mögött. Hideg éjszaka volt, de őt fűtötte a brandy mesterséges tüze. Még a nagykabátján keresztül is érezte a kövek dermesztő érintését a vállán és a hátán. Előrehajolt. Nem akart hányni, mert annyira részeg akart maradni, amennyire csak tudott, olyan sokáig, amilyen sokáig csak lehetséges. Burgess káplár állt előtte. – Gyerünk, uram, hadd vigyem vissza – mondta éppen. – Gondolod, Burgess – mondta Locke, eleresztve a füle mellett a másik szavait –, hogy összességében elég földterületet foglaltunk el Julius óta, hogy eltemethessünk mindenkit, aki elesett, miközben elfoglaltuk? Gondolod, hogy az a néhány további yard a Menin Road és Pilckem Ridge környékén elég ahhoz, hogy egyáltalán elférjenek majd ott azok közülünk, akik immár… horizontálisak? – Nem tudom, uram – mondta Burgess. – És mit szólsz, milyen érdekes, hogy tulajdonképpen nem is nevezhető igazán földterületnek? Mivel a tenger szint alatt van, csak néhány yardnyi tengerfenék. Tengerfenék, a dicsőség illúziójával, azzal az illúzióval, hogy föld… Tudod, Purefoy mindig azt mondogatta, „Flandriában, az elárasztott földeken, partra vetett halként…”. Mindannyian itt vergődünk, a mocsárban, Purefoy pedig alaposan kifogta… És egyébként arra sem jó, hogy egy hullát beleássanak, temetőnek is pocsék, valami seggfej pedig darabokra lőtte, mielőtt megkaparintottuk, úgyhogy nem más, mint egy hatalmas lefolyó… – Menjünk már, uram. – Ja, igen, azt is mi csináltuk. – Menjünk már, uram… – Nagyon köszönöm, káplár – mondta Locke. – Nagyon köszönöm segítőkész törődését, de más terveim vannak. – A legjobb lenne, ha a szálláson jól kialudná magát, uram – mondta Burgess. – A legjobb lenne – mondta Locke –, ha nem ébrednék fel egyáltalán.

– Ugyan már, uram – mondta Burgess. Jézus Istenem, uram, fogd már be. Burgess fáradt volt. Locke fáradt volt. – Fizetni fogok azért – mondta Locke –, hogy egy nő karjában aludjak. – Szomorúan meredt Burgessre. – Rendben, uram – mondta Burgess. – Szeretnél te is fizetni azért, hogy egy nő karjában alhass, Burgess? – kérdezte Locke. – Nem, uram – mondta Burgess. – Szeretnék befizetni mindenkit odakinn, hogy egy nő karában aludjon, Burgess – mondta az őrnagy. – És ne egy lefolyóban. – Feje oldalra csuklott. – Szeretnél fizetni azért, hogy egy férfi karjában alhass, Burgess? – kérdezte. Burgess, nagyon halványan, elmosolyodott. – Nem, uram. – Szeretnél a karomban aludni, Burgess? – kérdezte Locke. – Mert elárulom neked, ma éjjel egy disznó karjában is aludnék, egy hatalmas, kövér, sáros disznó karjában is, csak érezzem az érintés melegét. Semmi etyepetye. Természetesen. Nincs is esély etyepetyére. Semmi etyepetye. Burgessnek nem volt erekciója Somme óta, azóta, amikor visszavonszolta Purefoyt a vonalak mögé, és érezte, hogy az erő és a jó cselekedet csípősen felpezsdíti a vérét; ez volt az utolsó pillanat, amikor tudatában volt saját erejének. Azóta impotenciája éppolyan teljes körű volt, mint amilyen kiszámíthatatlanul szeszélyes Locke-é. – Gyerünk már, uram – mondta. Locke dúdolni kezdett, nagyon halkan, összeszorított foggal. Ta-dammtaramm-tatamm… Nagy nehezen feltápászkodott, Burgessbe kapaszkodva, és egy pillanatra részeg táncban kapcsolódtak egymáshoz, a két pár láb egymástól távol, a földbe gyökerezve, a hórihorgas Locke-é és az alacsony Burgessé, fejük és válluk összeért, összeölelkeztek, hogy el ne essenek. Locke el- és felnyomta magát, kezével Burgess vállán, kis mosollyal. – Ezek a szerelem szavai, Burgess – mondta. – A ragyogó csillagok, az édesen illatozó föld, egy kertkapu, egy közeledő asszony. Kétségbeesve halok meg, és sosem szerettem ennyire élni, non ho amato mai tanto la vita. – Gyerünk már, uram, te részeg picsa – mondta Burgess. – Van valami abban, amit mondasz – mondta Locke. Végigbotladoztak a sikátoron, a hatalmas gótikus katedrális árnyékában, szentélyében mindannak, mely szemlátomást nem létezett többé. Burgess, aki aggódott parancsnoka egyensúlya miatt, elkísérte Locke-ot egészen a kuplerájig, aztán egyedül ment tovább, halkan énekelve:

Halál, hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalod? A pokol csengettyűi csilingelnek, érted, de értem nem…*

*

A „The bells of hell” fekete humorú első világháborús angol katonadal; Pál apostol a Korinthusbeliekhez írt 1. levelének sorait folytatják.

Huszonharmadik fejezet Sidcup és Franciaország, 1917 tele – 1918 júliusa Nadine másnap ismét megjelent a kórházban, kivasalt ingben, feldagadt szemmel, természetellenesen nyugodtan viselkedve. Szóltak a főnővérnek. Rose éberen figyelt. – Láthatom? – kérdezte Nadine udvariasan, rendkívül fegyelmezetten. – Sajnálom, kedves – mondta a főnővér. Nadine nyelt egyet. Minden mozdulat nehezére esett. Rose-nak úgy tűnt, arra is emlékeztetnie kell magát, hogy levegőt vegyen. – Ápolónőként dolgozó VAD vagyok, két év tapasztalatot szereztem sebészeti és általános orvosi osztályon. Találkozhatnék a vezető nővérrel, hogy áthelyezésemért folyamodhassam ide? – kérdezte hivatalos hangnemben, de remegett a hangja. – Nem, kedvesem, semmiképpen – mondta a főnővér. – Tekintve a körülményeket. Nadine bólintott, mintha épp ezt várta volna. – Akkor könyörgök maguknak, tegyenek meg mindent, ami csak lehetséges… – Ekkor majdnem elvesztette az önuralmát. Rose felé fordulva így szólt: – Megkérhetem esetleg, hogy írjon nekem? Hogy tudjak arról, mi történik? Rose a főnővérre pillantott. A főnővér felvonta a szemöldökét, sóhajtott egyet, és bólintott. – Igen – mondta Rose. – Ha elküldi nekem a címét. – Franciaországba megyek – mondta Nadine elhalóan. – Amint kapok helyet. Majd elküldöm… igen. Köszönöm mondta. – Mondja meg neki… Ne. Köszönöm. Viszontlátásra. Ahogy megfordult, mozdulatai olyan merevek voltak, mini egy bábué.

*

– Nos, működött – mondta Rose. – Hitt magának. Franciaországba megy.

Riley tekintete felvillant. – Persze hogy elmegy – mondta Rose kegyetlenül. – Ő nem valami pihepuha kisbaba, aki képtelen szembenézni a problémákkal. Különben is, most már nincs semmije, amiért éljen. Meg akar halni. Akárcsak maga. Riley bámult.

*

Egy ragyogó kék szemű nő érkezett, hogy készítsen egy gipsz öntvényt az új, üregesen tátongó arcáról: a kettes számú üreges arcról. Jól gyógyult. Minden jól ment. Gillies arra használja majd az öntvényt, hogy megtervezze és rápróbálgassa a bőrlebenyek formáját és méretét, melyekkel az új állkapcsot fogja beburkolni. Tonks műtermében készítették el az öntvényt. A nő és Tonks ismerték egymást még Londonból. Tonks tanította a Slade-en, évekkel ezelőtt. A művészetről fecsegtek, arról, kivel mi történt, közös ismerősökről. A nevek úgy vonultak fel Riley előtt, mint a plafonra vetülő napfény és víz, vagy egy híd alja, a régmúlt csillámló visszfényeként. Ricketts és Shannon, John Tweed, Gladys, Jimmie, Isadora. A nő, tudta meg, ismerte Rodint – tanult nála Párizsban, még azelőtt… azelőtt. Szerette volna kikérdezni Rodinről. Eltöprengett, ki mást ismerhetett még. Kit ismer. A nő nyilvánvalóan nem múlt időben létezett, mint ő. Riley levetett ingben állt előttük, sebesülését közszemlére téve. Arcának alsó fele nyitottan csüngött lefelé, akadálytalanul, összeforrt bőrdarabok lógtak összevissza, mint egy töltelék a sütemény tetején. A nyálmirigyei kaotikus állapotban voltak, nem érezte mindig, mikor kellene megtisztogatnia magát. Aminek nedvesnek kellett volna lennie, száraz volt; ami szárazon maradhatott volna, nedves lett. Öt hónapja nem szólalt meg. A nő nagyon kedvesen bánt vele. – Úgy néz ki, mint egy összetört szobor – mondta neki. – Egy fiatal isten, aki az Akropolisz tövében hever. Érintse meg a karomat, ha kellemetlent érez. Befestette az arcát valamivel. Kis csövet helyezett óvatosan mindkét orrlyukába. A rögzítőkötéseket eltávolították erre az időre, és nem tudott hátrahajolni, úgyhogy a csövek folyton kiestek. A nő mosolygott. Egy kicsit nevetséges volt az egész.

– Tudja – mondta a nő –, Derwent Wood, a festő a legcsodálatosabb maszkokat készíti, bádogból. Borzasztóan valósághűek. Ez egy másik lehetőség. Riley csak állt, mélységesen passzívan. Azon töprengett, vajon a nő találkozott-e Van Goghgal. Azon töprengett, vajon megérti-e a másik, mit művelnek majd ővele. Minden gondolat átkozott tőrként járta át a szívét. Szerette ezt a nőt. Olyan kedves volt tőle, hogy segített neki. A hűvös anyagot masszaként vitte föl az arcára: nedves, hideg és nehéz volt a szeme környékén és az arcán, meg az orrán, meg az arca többi megmaradt részén is, valószínűleg, de azt nem tudta volna igazán megmondani, mert az idegvégződései ott összeroncsolódtak, érzései zavarosakká váltak. A gipsz rátapadt az arcára, mint a sár. Úgy érezte, élve eltemették.

*

Nem ütközött nehézségbe, hogy az ápolónőként dolgozó Miss Waveney-t felvegyék a franciaországi szolgálatra jelentkezők listájára. Habár sok sebesült megfulladt Passchendaele mocsaraiban, rengetegnek sikerült túljutnia rajta. A tél közepén Le Toquet-be küldték, a tengerparti kaszinóba, ahol korábban Riley feküdt a vállsebével. Senki nem ismerte. Ő sem ismert senkit. Mindent megcsinált, amiről tudta, hogyan kell. Szürreális volt az egész, de nem kényelmetlen. Nem elég kényelmetlen. Rosszabbra vágyott. Sovány volt, de szívós. Mivel rajta állt a választás, az éjszakai műszakot kérte. A napvilág elszomorította. Nem mintha túl sok része lett volna benne. Nedves, hideg, szürke tél volt.

*

Kezdetben Rose nem írt neki túl gyakran. Egy lapot: „A barátja jól van; még nem tűzték ki a következő operáció időpontját.”

Nehéz volt Rose helyzete. Amikor beleegyezett, hogy írjon neki, annyira zavarba jött Nadine kérésétől, hogy nem is gondolta át igazából. Megírja neki az igazságot? Vagy támogassa Riley-t a hazugságában, hogy a sebesülés nem komoly, és hamarosan visszatér a frontra? Nadine visszaírt: „Köszönöm. Iszonyúan elfoglaltak vagyunk itt. Képzelheti.”

*

Amikor a hatalmas metropolisba, Étaples-ba vezényelték, Nadine elrejtette arcát az út során. Nem akarta látni az óriási sátrakat, a kék eget, a homokdűnéket, a szúrós füvet és távolabb, észak felé a háborgó tengert, ami tévedés volt, mert a tengernek dél felé kellett volna lennie, mint Brightonban, Lime Regisben és a Riviérán. Nem akarta látni, ahogy a kínai munkások barakkokat ácsolnak össze, sem az ápolónők és a sebesültek áradatát, sem a vonatokat, vagy a lovakat, ezt az egész beteg és eszeveszett életet. Volt néhány fa is. Nem akarta látni a fákat. Nem akarta látni a Boulogne-ból Párizsba vezető vasútvonalat, állandó emlékeztetőjét annak, hogy rossz helyen vannak. A hosszan elnyúló barakkok csúnyák voltak, a vörös és zöld mintás függönyök nevetségesek. A talaj folyamatosan remegett a frontról odahallatszó fegyverek robajától. Az emberek közül sokan áldozatul estek az étaplestitisnek, vagyis hánytak és fostak ájulásig. A nőket elbocsátották a szolgálatból, mivel férfiakkal cicáztak, akiket nem bocsátottak el. Minden éppolyan rossz volt, mint ahogy Nadine érezte magát. Boldog volt.

A legmocskosabb munkákat vállalta magára. Nem panaszkodott. Nem vegyült. Nem emelte fel a fejét egész télen át. A lányok, akikkel a huzatos sátrat és a vászonpriccseket megosztotta, vagy hasonló lelkiállapotban voltak, mint ő, vagy tisztelettel bámulták emezeket. Már korábban is találkoztak ilyesmivel. Kedvelték őt, abból az egyszerű okból, mivel mértéktelen gyötrődése arra késztette, hogy a legrosszabb feladatokat vállalja el, így a többiek mentesültek ezek alól. Hálásak voltak, amiért ő sosem habozott, amikor a gázmérgezéses betegek érkeztek, összeégve, felhólyagzott bőrrel, ragacsosan, szürke váladékot felköhögve. Azért is hálásak voltak, mert ő, a többiektől eltérően, állandósult rettegését nem palástolta állandó, idegtépő siránkozással az elfagyott ujjak, a fáradtság vagy az időjárás miatt. Hálásak voltak, amiért ő nem kapott hisztériás rohamot, amikor elfogyott az erőleves, azelőtt, hogy ő is kaphatott volna belőle egy csészével. Csak a betegeket szerette. Minél rosszabb állapotban voltak, annál jobban szerette őket. Szeretett mellettük ülni késő éjjelente, segített nekik mozogni, amikor küzdöttek a levegőért, elrendezgette a végtagjaikat, odanyúlt, ahová ők nem értek el, halkan beszélgetett velük. Hosszú, hosszú éjszakák voltak ezek, petróleumtól és Lysoltól bűzlöttek, halvány lámpák fénye világított, távolban fegyverek bömböltek és aranylóan izzott az ég. Az éjszakával és a munkával takarózott. A legjobb az volt, mikor éjszaka érkeztek a konvojok: teliholdas vagy tiszta égboltú éjszakákon, amikor sok és pontos találat eshetett, és sok, sok fiú menekülhetett meg a legrosszabb sorstól, a túléléstől. Szerette fogadni a mentőautókat, amikor brummogva bezötyögtek a sötétségből, kikapcsolt lámpákkal, hogy láthatatlanok maradjanak az ellenséges repülők számára; a sofőr lányok tekintete eszelős volt, mereven mozogtak, szédülten az álmatlanságtól. Szerette osztályozni és kipakolni a fiúkat, a hordágyasakat és a járóképeseket, a sikoltozókat és a remegőket, a felhólyagzottakat, a vérzőket, a kar és láb nélkülieket, Xszel a homlokukon, ha már megkapták a morfiumadagjukat; a gyászos élőkép minden szereplőjét. Most már pontosan értette, mire gondolt Riley, amikor arról beszélt, hogy nem létezik. Tudta, hogy a folyamatos krízishelyzetben való létezés teremti meg ezt a kiüresedett, mániákusan energikus állapotot. Átváltoztatta az embert: brutálissá, ösztönösen, gondolkodás, érzés nélkül cselekvővé, hegesen összeforrott lelkűvé. Egyáltalán nem érzett. Elvadult. Minden szörnyűségesen távoli volt, ő pedig mélységesen bezárkózott áthatolhatatlanságába.

Micsoda lenyűgöző harci szellem, ahogy valaki – kicsoda is? Valami átkozott, kalapos, elegáns kabátkás nőszemély, sárral borított limuzinjában – kijelentette. Valami képviselője valaminek Lady ezmegaz. Valami hercegnő.

*

Újabb levelezőlap: „A kedve nem a legjobb, de elkezdett olvasni, ami valószínűleg jó jel. Három nap alatt elolvasta a Két város regényét.” Lehet, hogy Rose nem árulhatta el az igazságot, de hazudni sem volt hajlandó. Nadine válaszolt: „Magával vitte a Két város regényét még 1914-ben, amikor bevonult. Azt hiszem, akkor nem adódott rá módja, hogy elolvassa. Régebben szerette R. L. Stevensont. Nem hiszem, hogy most tudom, mit szeretne. Hogy van Julia?” Rose azt gondolta, Aranyos lány, hogy Julia felől érdeklődik.

*

Szerette lemosni őket, bekötni a sebeiket, szeretett gyengéden bánni velük, úgyis hamarosan itt hagyják ezt a beteg, beteg világot. Nem szerette látni, ahogy meghalnak, a reszketést, ahogy a lepedőt tépkedték, az egyre gyengülő lélegzetvételeket – de szerette, amikor már halottak voltak. Egy ideje már nem próbálta megakadályozni. A halál mindig örömteli befejezés volt. Béke. Szerette szegény halott testüket, immár biztosított volt útjuk számozott sírjuk felé, barátaik közé, kényelmesen, ahogy a rendszer építette és teremtette számukra. Nem kellett kinn feküdniük, a sötétben, egyedül.

Milyen szerencsések a szerelmeik, gondolta, akiknek nem kell megküzdeni semmiféle szennyes utóhatással, akik sosem fogják megtudni, mi jelent „belehalni a sebesülésekbe”. Szerencsés lányok, egyszerű, tiszta gyásszal. Egyszerű, tiszta halál, egy fénykép a hősről, ami fölött zokogni lehet, akire büszke lehet. Mert a halál volt a célja az egésznek, nem igaz? A bombáknak, a gránátoknak, az orvlövészeknek, a légi torpedóknak, a tengeri torpedóknak, a lángszóróknak, a mozsárágyúknak, a tüzérségnek, a bajonetteknek, az aknáknak, a klórgáznak, a mustárgáznak, a tankoknak, a repülőknek, melyek bombákat dobnak az égből, az alagútfúrásnak és a bombák föld alá fektetésének… végtelen lista… igen, végtelen! Ez a sok minden, amit feltaláltak – ezeket mind feltalálta valaki! Ezeket férfiak találták fel, és nők gyártották – és mind a gyilkolásra szolgálnak. És amikor nem ölnek meg, akkor megsebesítenek, és amikor megsebesítenek, akkor utána összefoltoznak – én! –, aztán pedig újra kiküldenek, amíg csak meg nem ölnek. A többi lány – az unott, a szexőrült, a kíváncsi, a szentimentális, a hatalomra áhítozó, az izgalomra áhítozó, a versíró, az ostobácska, az, aki bármit megtenne, csak hogy elkerüljön otthonról, még a legnormálisabb, legédesebb, legegyügyűbb vagy legokosabb, legjobban képzett lány is, a hosszú kabátosok, a pulóveresek, a teázós-cigizősök, még a legderűsebbek is, akik szétkürtölték, hogy hamarosan jönnek a jenkik – Nadine jól látta, hogy mostanra mind megőrültek. Nem kérdezte meg magától, hogy mit művel ott. Tudta. Segített. Minden lámpás a szélfútta sötétben, minden foszforeszkáló villanás, csapkodó vitorlavászon és becsapódó ajtó, a fém és az üveg csörömpölése a sterilizáló helyiségben, a galvanizált edények, melyek éjjel-nappal fortyogtak, a kámfor, sztrichnin, koffein, morfium, sóoldat és fertőtlenítő szappan, hőmérséklet, pulzus és légzés, izzadság, sár, kosz, vér, húgy, könnyek, meghaltak, vagy meghalnak egy órán belül. Riley egy lányt szeretett, Párizsban; nem akarta őt; azt tette, amiről megesküdött, hogy nem fogja megtenni: szerette őt, aztán elhagyta; az anyjának igaza volt, elárulták, és… De kit érdekel mindez? Trágárság lenne ilyen csekélységekkel foglalkozni, épp itt.

*

Ha senki sem figyelt, megcsókolta a haldoklókat, az arcukat, a homlokukat, a szájukat. Néha visszacsókoltak a sötétben, a csendben, ahol semmi más nem hallatszott, csak nyögdécselés, vagy hogy valaki az anyját szólítja. Azt suttogták: „Szeretlek.” – Én is szeretlek, kedvesem – súgta vissza. A halállal szembenézve, vajon kit érdekel a szerelem?

*

Levelezőlap: „Stevenson nagyon bevált! Megnyugodott tőle, és a lelkiállapota is megfelelő, míg a műtétre vár, amely, és ezt nyilván maga is örömmel hallja majd, hamarosan következik.” Újabb műtét! Nos, mademoiselle-nek lesz mivel megküzdenie, nem igaz? Elképzelt egy hetyke kis párizsi nőt, apró lábfejjel és különleges alsóneműben, egy kísértőt, egy hurit, egy kémnőt, egy fűben rejtőző kígyót, olyan kvalitásokkal, melyeknek még a legderekabb férfi sem állhat ellen, egy illatozó, kirúzsozott teremtményt, csücsöri szájjal, francia akcentussal… Vagy azt a kellemes lányt, akivel korábban volt, akinek valami mély, szexuális, állatias, letagadhatatlan vonzereje van… Nem. Ha nem látta volna, amit a fiú saját kezűleg írt…

*

Néhány beteg annyira türelmetlen volt, hogy Gillies kötelességének érezte siettetni a kezelésüket, nehogy kedélyállapotuk befolyásolja a gyógyulásukat – de ez a páciens épp az ellenkező eset volt. Az apátia jelentette a veszélyt, de ebből is lehetet előnyt kovácsolni. Így meg tudták várni a teljes gyógyulási. Nem volt értelme előreszáguldani, és a fejbőr alatt növesztett beültetett csontimplantátummal kísérletezni, habár csábító volt ez a terv is. Gillies végül mégis a keménygumi állkapocscsont mellett döntött. Ott is volt: előkészítve, gyönyörűen, rózsaszínűen, sterilen, mérték után gyártva, egy vesetálban. És ott volt az elpusztított arc, a tátongó hiánnyal, fehér textillel kötve körül, mint egy antik szoborfej félig a mohos aljnövényzetbe süllyesztve. A hússzövet széleinek elrendezése; nyisszantás. Hagyjunk elég peremet, hogy hozzá lehessen ölteni az új részeket. Egy jó állapotban megmaradt izomdarab – így kis szerencsével lehetséges lesz a felépülés. Az alsó állkapocs villájának megmaradt kis kiszögellése, mint egy eltévedt fog a piros húsban, mindkét oldalon… a drótfonatok, melyek tartani fogják a keménygumit. A fúró, a csipesz, a géz. A szegény, sokat szenvedett nyelvet csipeszekkel oldalra hajlították a műtét idejére. A fej frissen borotvált. A jód és a Lysol. A bőrlebeny, berajzolva a finom bőrbe, mint egy szabás minta, egészen magasan hátulra, hogy sapkában semmi se látsszon, habár ilyen dúsan növő hajjal, mint az övé, nem lehet ebből probléma, egyszerűen csak úgy kell fésülni – kár, hogy nem lehet csak úgy kinyújtani a bőrt… habár az állatbőrt lehet nyújtani, szóval miért is ne? Ha valahogy kinyújtanánk a szőrös bőrt, kevesebb szőrtüsző jutna egy négyzetcentiméterre, de akkor is… az égési sérülések, a kopaszság kezelésénél… ezt még végig kell gondolnom. A szike. Vág, vág, vág, becsusszan a bőr alá a pengével; elválaszt; felemel. Nem nyúlik túlságosan – rendben. Lecsúsztatni a homlokon, lehajlítani, megcsavarni, elhelyezni az új állkapcson. Annyira egyszerű – gyönyörű. A nyúlványok már maguktól összehengeredtek – összefűzni őket, könnyedén, óvatosan, csövekké. Öltsük a helyére. Fordítsuk ki a szélét, képezzük ki az alsó ajkat. Tisztítás. Kötözés. Rendben.

Következő…

*

Egy levelezőlap:

1918. március 17. Sietve írok – a műtét jól sikerült. Az idő nem a legjobb mostanság, de ez nem számít, mert nem mozoghat túl sokat, amíg egy kicsit fel nem gyógyul.

Nem mozoghat túl sokat?

Így hát Nadine levelet írt:

Kedves Rose-om, alig találok időt, hogy egy rendes levelet írjak, de szerettem volna elmondani magának, mennyire sokat jelent nekem, hogy ír Riley-ról. Annyira más így itt, hogy tudom, jó kezekben van. De, elnézését kérem, most össze vagyok zavarodva. Miért van még mindig ott? Nekem azt mondta, a sebe nem súlyos. Maga is azt mondta, hogy a sebe nem súlyos. Valami egyéb komplikáció lépett fel? Mit gondol, mikor hagyhatja el a kórházat? Remélem, nem bánja, hogy felteszem ezeket a kérdéseket, de kísért, amit írt nekem, meglehet, hogy csak feleslegesen kínzom magam, de tehetetlen vagyok…

Válaszképp pedig ez érkezett:

Kedves Nadine,

annyira sajnálom, de úgy tűnik, nem írhatok magának Riley-ról többé. Úgy tűnik, hogy az érdekek ütközéséről van szó, a privát szférába való beavatkozásról, a – nem tudom pontosan, miről, de A Fennsőbség, Mely Mindenütt Jelen Van, helytelennek ítélte, hogy mi VAD-ok részletes tájékoztatást nyújtsunk egy beteg állapotáról, kezeléséről és így tovább, amit természetesen, habár nehezen, de meg kell értenünk – sajnálom. De ez nem jelenti azt, hogy nem írhatunk egymásnak. Csak nem egy bizonyos betegről.

Rose egy kicsit megkönnyebbült, hogy nem kell többé lavíroznia a hazugság és az igazság között. Nadine-t megrázta a dolog.

Kedves Rose, és bárki, aki még olvassa ezt, beteg fordult meg a kórtermemben az elmúlt éjszaka; ▬ a kórházban. Az összesen körülbelül ▬ ebben a hónapban. ▬ halt meg. Siralmasnak tűnik, nem kaphatok híreket arról az ▬-ről, akivel ▬ éves korunk óta ismerjük egymást, és aki egyelőre elkerülte a végleges szabadságolást. ▬ elmesélte, hogy az utolsó napiparancsuk az volt: hátat a falnak, és kitartani a végsőkig; ▬ azt mondta, hogy ők meg sem kapták ezeket a parancsokat, mert az egyetlen vezető, akivel odakinn találkoztak, az Káosz ezredes volt. Jaj, sajnálom. Tudom, hogy így kell lennie. „Rettenetesen elfoglaltak vagyunk itt”, a bűbájos nevű Tavaszi Áttöréssel, vagyis a németek áttörnek rajtunk keresztül, mi pedig visszatámadunk, mint a ki tudja, micsodák. Nem tudok írni róla. Nem tudok írni egyáltalán.

A cenzor feketével húzta ki a kifogásolt részeket: úgy nézett ki, mintha gyászszalaggal ékesítette volna a kimondhatatlan, halálra ítélt szavakat.

*

A háború negyedik éve volt, bár még nem tartott négy éve. Az egész egyre csak fokozódott, mint egy parádés előadás: egyre több és több sebesült, több és több halál. Három hét szakadatlan ágyútűz. Kísérteties és ősi naplementék, égők, mint a vér és a cukor. A gránátok sikolya. A légvédelmi tűz kedves kis fehér füstgomolyai. Hőmérséklet, pulzus, légzés: csak így tovább, nővér, remek munka. Úgy tűnt, az 1916-ban megölt katonák szellemei feltámadnak a Somme környéki csatatereken, egyik a másik után, hogy harcoljanak. Négy év. Már réges-rég befejezhette volna a művészeti iskolát. Hat hónapja volt itt kinn, a fronton. Ki fog tartani, ameddig csak fel nem robban, és hogy a robbanásnak milyen formája következik be, az nem rá tartozott, nem tudta irányítani. Addig is folytatja, rángatózó és zörgő testtel, akár egy meghibásodott gép. Az az első levél: Nem létezem… legyél ott, amikor visszajövök innen… Az éjszakák immár rövidebbek voltak. Több volt a világosság. Néha a nap is kisütött. Halvány, összegyűrt levelek a faágakon. Virágok. Csak csinálta, amit mondtak neki. A fizikai kimerültség már fizikai fájdalmat okozott. Étaples-t bombázták! Ő csak folytatta a sikálást. Álmatlan hetek. Májusban az álmatlan éjszakákat lövészárkokban töltötték, az erdőben. Egyszer elaludt egy vászonzsámolyon ülve, arccal a földre bukva, mint egy halott. És amikor az első reggel felébredt az erdőben, virágzó mandulafát látott maga fölött, kígyózó faágat a halvány párakék ég előtt, viaszos fehér virágokat. Tavaszi Áttörés.

*

Riley, hat héttel a második operációja után, gyógyult. Volt álla, és azon belül állkapcsa, ugyanabból a fajta keményített gumiból, mint anyja fogpótlásának rózsaszín ágya. Igyekezett kitapogatni, furcsa új bőre és a kötés alatt. Szokatlan, idegesítő súly volt, különös, új függelék az arcán. Rájött: már teljesen hozzászokott, hogy nincs álla. A feje, ahol lemetszették róla a bőrt, erősen viszketett a kötés alatt. Nem tudta megvakarni. Csupasz, vörös, élő koponya. Mintha a feje egy kicsinyített világ lenne, és Gillies óvatosan vágott volna egy szelet gyeptéglát, hogy felcsavarja, és valahol máshol használja föl a kertben.

Ujjhegyeivel újra és újra végigtapogatta, erősen, majdhogynem ütögetve, hátha elmúlik a viszketés. Az állát vakarta helyette: olyan érzés volt, mintha a fejét vakarná. – Idegvégződések – mondta Gillies. – Azt hiszik, még mindig a fejtetőn vannak. Az álla volt az első, melyet kibontottak a kötés alól. Ott volt a göngyöleg, betűrve az arca alá, mint egy csomag a nyereg alá, ajak nélkül ott, ahol valaha alsó ajka volt. A friss levegő jót tesz a gyógyulásnak. Riley finoman becsúsztatta az ujjait a bőrnyúlványok és az arca közé – ott lapult, elrejtve, apró anyajegye –, és megtapogatta az ellapított csöveket, melyek a fülei előtt függtek. Olyan tapintásuk volt, mint a nagyon vastag palacsintáknak, bőrszerű, szivacsos érintésük, és abba az irányba pördültek, ahová lehajtották őket. Groteszk szarvakként csavarodtak, vagy furcsa fogantyúkként. Belek, gondolta Riley. Taxidudák. Már kiütközött rajtuk a haj, olyan irányokba, mely nem igazán fordul elő a természetes szakállnál. Rose mindig nagyon gyengéd volt, mikor az arcát tisztogatta. Riley nem nézte meg, és nem is ment emberek közé.

*

Április Kedves Nadine, ha belegondolok, hogy négy éve voltam Franciaországban, és ott azóta is az megy, mint akkor, alig merem elképzelni a helyzetet. De egyszer véget kell érnie, Nadine, gondoljon kizárólag erre, vége lesz, és győzni fogunk. Tudjuk, hogy amióta az amerikaiak beszálltak… lassacskán. Írhatok magának, akár tud válaszolni, akár nem, mert én itt a gyógyításban és újjáépítésben segédkezem, és az életem sokkal könnyebb, mint a magáé ott kinn. Maradjon erős, Nadine. Rose

Április Kedves Rose, Köszönöm. Néha azt gondolom, inkább meghalnék, csak ne kelljen még egy összezúzott fiút látnom.

Május Kedves Nadine, ha valamit segítene magának, nem bánnám, ha kipanaszkodná magát a leveleiben nekem. Tudom, hogy majdnem lehetetlen ilyesmiről beszélni ott kinn a fronton. Írjon meg nekem mindent, elbírok vele. Ha egyvalamit megtanultam ezen a helyen, az az, hogy a beszéd – vagy az írás, amikor valaki nem tud beszélni – nagyban növeli az illető esélyeit a gyógyulásra. Van, aki csendben marad, és az olyan, mint egy kitisztítatlan seb, egy tályog, mely nem fakadt ki. Van itt egy lány, Dorothy, aki feljön délutánonként, és cigarettát hoz az embereknek; fecseg nekik, akár tudnak válaszolni, akár nem. Aztán itt van Mr. Scott, a borbély, és a segédje, Albert (aki egyben a betegek bukmékereként is működik, bár nem vagyok biztos benne, hogy erről nekem tudomásom lehet), ők is egyfolytában locsognak. A jegyzettömböket is mindig kéznél tartjuk. Néha, amikor valaki beszélni kezd, aki korábban szótlan volt, vagy felemel egy ceruzát, melyre korábban ellenségeként tekintett, nyomorék mivolta jelképeként, akkor a legszívesebben nevetnék, sírnék, és megcsókolnám. Mostanában Lady Driffield minden héten eljön, hogy segítsen az embereknek leírni a történeteiket. Ez is gyógyító hatású. Még egy újságot is alapítottak! Meséltem magának a karácsonyi műsorról? Néhány sebész is szerepet vállalt benne, néhányan pedig a focicsapatban is játszanak. Természetesen nem csak jó híreim vannak. Jock Anderson a tizenötödik műtétjét olyan állapotban ünnepelte, melyet Fry őrnagy Kigyógyíthatatlan Vidámságnak nevezett, és minden ablakot betört a kórházban. De aztán meglátogatott minket egy tiszt, akinek egy kéthüvelyknyi borda van az állkapocscsontjában, és diót tört fel előttünk a fogával. Néha alig akarom elhinni, milyen bátrak. Gillies őrnagy annyira képes őket lelkesíteni, és elhitetni velük, hogy problémáik ellenére lehet még jövőjük. Néhányan persze mindig vannak, akik továbbra sem akarnak kommunikálni.

Riley-ról beszél. Igen. Így próbálja elmondani nekem, hogy még mindig ott van. Megtalálná a módját, hogy tudassa velem, ha már nem lenne ott. Még nem ment el Párizsba. Gondolom, írnak egymásnak azzal a lánnyal. Eszerint nyilván beszél angolul a lány – Riley franciatudásával nem mennének sokra. Talán angol lány. Miért is ne? Angol. Összeházasodnak majd, kisbabájuk lesz, és találkozom majd velük vasárnap reggelente a parkban, ahogy sétálnak fel-alá, és köszönnöm kell majd – HAGYD ABBA.

Június Kedves Rose, holnap áthelyeznek minket a frontra, hogy közelebb legyünk, hogy nagyobb hasznunkat vegyék. De arra a következtetésre jutottam, hogy maga bátrabb, mint én, mert maga számol a felépülés lehetőségével, harcol, dolgozik érte nap mint nap, az optimizmusával, a derűjével. Azt mesélik nekünk, a német csapatok széthullottak a Marne-völgyi pezsgőspincékben és csirkefarmokon, zabálnak, berúgnak, fosztogatnak, de ide hozzám még mindig folyamatosan áradnak a fiúk, akikért semmit nem teszek. Csak forgok, mint egy kis fogaskerék a gépezetben. Egy elkötelezett pacifista nem lenne képes azt csinálni, amit én. Semmivel sem vagyok jobb, mint a Somme és Passchendaele tábornokai. Semmivel sem vagyok jobb, mint Haig. Nem segítek a fiúknak, hogy éljenek.

Június Kedves Nadine,

nem hiszem, hogy volt már eltávozáson – talán igen, csak nem hallottam róla magától. Azt hiszem, szüksége lenne rá. Egyre morbidabb. Legalább próbálkozzon meg egy kis levegőváltozással – menjen el Párizsba, vagy valami vidámabb helyre. Ha tényleg eljut oda, keresse meg az unokatestvéremet, Petert, Peter Locke-ot. Áthelyezték oda, egy irodába, majdnem háromévnyi frontszolgálat után. Ha találkozik vele, kérem, tudassa velünk, hogy van. Olyan régen nem láttuk, és ő az a fajta ember, aki ha otthon van, nagyon keveset beszél arról, mi is történt vele valójában, inkább eljár mindenféle vidám helyre, és igyekszik jól érezni magát. Julia aggódik érte, és, hogy őszinte legyek, én is. Remélem, jól van, de alig ír, és régóta nem találkoztunk vele.

Eltávozás??? Rose nem olvas újságot?

*

A bőrlebeny odaforrt a helyére. Tiszta volt, élő, vérellátása megfelelő, nem zsugorodott, nem húzódott össze. A nyúlványokat levágták, kiegyenesítették és visszaillesztették a fejtetőjére, egy mozdulattal felére csökkentve a lecsupaszított koponyarészt. És az állkapcsánál mutatkozott némi mozgás. Enni is tudott egy kicsit – rágni nem, de kifejlesztett egyfajta daráló mozdulatot, amellyel képes volt szétnyomkodni a puhább ennivalót a szájpadlásán. Tudott nyelni. Műfogsor került szóba. Tudott mormolni és dünnyögni. A nyelve olyan hosszú ideig volt sérült, hogy elfelejtette, miként kell mozognia. Rose odaült mellé. – Mondja, hogy la, la, la. Riley felvonta a szemöldökét. – Ba, ba, ba – mondta Rose. – Nincs szüksége állkapocsra ahhoz, hogy beszéljen. A torokból jön. Az antant ellentámadást indít. Látta az újságot? Majd később bedobom. Később, az éjszaka közepén, megpróbálta, la la la, amikor Rose nem volt ott, amikor senki nem hallhatta. A nyelve úgy hevert, mint valami halott dolog, de egy aprócska zaj, nyikorgó, ősi, kijött mozdulatlan, szorosan összezárt szájából. Undorítóan és szánalmasan hangzott.

Gyakorolta a daráló mozdulatot a szájpadlásán. Felemelte az állkapcsát, leejtette. Felnyomta, hagyta leesni.

*

Egy ezredes megsebesült. Párizsba akarták küldeni. Egy ápolónőt kerestek, hogy elkísérje. Nadine-t választották. – Miért engem? – kérdezte a főnővértől. – Mert maga van a legnagyobb veszélyben, gyermekem, hogy összeomlik az itteni munkától. Ne siessen vissza. Például megpróbálhatna egy éjszakát végigaludni.

*

A kupé sarkában hortyogó ezredesre meredt, őrá nem volt szükség. A vonat ide-oda dobálta. Milyen hatalom nevében művelik ezt velünk?

*

Párizs. Nyár. Ó, Istenem, ó, Istenem. Levelek. Rózsák. Kiskutyák. Csinos kalapok. Gyerekek. Elméje rejtett zugából halovány visszfényei merültek fel valaha volt szándékainak, gondolatainak. Galériák. Van Gogh. Sir Alfred. Apa barátja, Lady Scott, a szobrász, aki tíz évvel ezelőtt itt élt, és azt mondogatta neki: „Elviszlek magammal, kedvesem, amikor egy kicsit nagyobb leszel, és elmegyünk teázni Rodinhez. Gránátalmát viszünk majd neki.”

Rendben elszállította az ezredest egy szanatóriumba. A javasolt panzióban szállt meg, közel a Pont Louis Philippe-hez. Elment, hogy megnézze anyja gyerekkori lakásának környékét a Place des Vosges-nél, és körbenézve eltöprengett a múlton, azon, vajon miért mesélt olyan keveset róla az anyja: de jelen pillanatban örült neki, hogy ha esetleg él is néhány ismeretlen unokatestvére a környéken, akkor azokkal továbbra sem kell megismerkednie. Elvitte az egyenruháját egy mosodába. Megevett két lekváros croissant-t, és kávét ivott hozzá, olyan sűrűt és tejeset, hogy odaragadt a szájpadlásához. Huszonnégy órát aludt tiszta ágynemű közt, és szinte óránként felébredt, néha könnyek között, miközben egyszerre álmodott virágokról és tűzről. Rábukkant a telefonszámra, dobogó szívvel felhívta, és így szólt: – Beszélhetnék Locke őrnaggyal, kérem? A férfi odament a készülékhez. – Jó napot, Locke őrnagy, a nevem Nadine Waveney. Szünet. – Az unokatestvérének, Rose-nak vagyok a barátja. – Jólesett kimondania. Barátok. – Nem, nem – mondta a férfi. – Maga Riley Purefoy barátnője. Nadine elejtette a telefonkagylót. Majdnem felvisított. Öröm öntötte el; de micsoda keserédes öröm, hogy így hallja magát megnevezni. Újra felemelte a hallgatót. – Halló – mondta. – Halló – mondta a másik. – Annyira sajnálom, ez nem jött ki túl szerencsésen. Hm. Rose barátja? – Itt vagyok Párizsban – mondta Nadine. – Étaples-ban voltam. Rose azt javasolta, keressem föl. – Nos, fogjon egy taxit, és jöjjön át. Ebédeljünk együtt – ne engedje el a taxit. Rendben – mondta Locke, és letette.

*

Az étterem díszes volt, tükörfalú, fehér lenvászon terítőkkel, csillogó ablakokkal. A faborítás sötéten csillogott, az asztallapok hűvös szürke márványból készültek. Minden rendkívül szolid volt. A levegőben az olvasztott vajban sülő fokhagyma illata terjengett. Pincérek sürögtekforogtak, csípőjükkel nyitva ki a lengőajtókat, tálakat egyensúlyozva, teli jég közé rakott osztrigával, kagylóval, rákkal és apró langusztákkal, melyek pálmalevélszerű kinövései lebegtek, mintha még mindig víz alatt lettek volna. Gyönyörű nők vonultak szőrmekabátkákban. Tisztek ittak és szivaroztak. A csirke két frankba került. Volt csirke. Nadine képtelen volt elhinni, hogy ennyire különböző univerzumok létezhetnek egymás mellett, ilyen közel, és mégis ennyire távol egymástól.

Locke őrnagy magas volt, szőke, görnyedt, finom és udvarias. Igyunk pezsgőt – mondta. – Maga bizonyára megérdemli. Ebben biztos vagyok. – Nem ez volt az első itala aznap. Istenem, micsoda lány. Egyáltalán nem közönséges, mégis mennyi szexuális vonzerő van benne. Nadine három gyönyörű, széles pohárnyi keserédes pezsgőt ivott gyors egymásutánban. Mennyire hideg. Milyen gyönyörű. Locke figyelte. – Úgy néz ki, mint akire ráfér az evés – mondta. – Mit szeretne? – Steaket – mondta Nadine. – Véresen. – És előtte? – Sole meunière-t. A szomszéd asztalnál egy csillogóan elegáns csoport a klasszicizmusról és a romantikáról vitatkozott. Egy abbé épp azt mondta: – Mi ez a nagy fontoskodás? Minden reggel klasszikusan kelek föl, és minden este romantikusan alszom el! – Nevetés hulláma robajlott fel. Nadine-nak elakadt a lélegzete, aztán apró, hisztérikus nevetésben tört ki. – És osztrigát, úgy gondolom – mondta Locke őrnagy csak úgy kezdetképp. Nadine alig tért magához. Az egész annyira szépséges volt. Eleven, tékozló gyönyörűség áradt körülötte, mintha Étaples nem is létezett volna.

– Annyira hiányzik – mondta. – Annyira szeretem. Alig találkoztam vele – nem láttam tavaly július óta. Megpróbáltam – elmentem Sidcupba, a kórházba, de nem akart látni. Írt nekem – azt írta, van egy lány Párizsban, akibe szerelmes lett és amint kikerül a kórházból, idejön majd, hogy vele lehessen… Locke tátott szájjal ült. Mi a… – Miss Waveney – mondta. A lány a mondat közepén elhallgatott. – Jaj, elnézését kérem – mondta. – Miss Waveney, azon töprengtem, miként mondjam el – vagyis, hogy elmondjam-e egyáltalán anélkül, hogy zavarba ejteném, hogy én rendszerint elolvastam a leveleket, melyeket Riley küldött magának… – Tudom. El szokott rejteni kis üzeneteket bennük, magának. Annyira vicces volt. Szóval, maga tudja az összes titkomat. Maga tud rólam mindent… – Nos, néhány dolgot… Sok levelet kellett elolvasnom… – Tudom, hogy tudja – mondta Nadine. – Találkozott vele mostanában? – Azóta nem, amióta… amióta megsebesült. – Emlékezett Riley sebére. Elgondolkodott. Nem volt semmiféle lány Párizsban. Riley nem is volt Párizsban. Nem lett volna ideje összeszedni egy lányt. És szerelmes volt, igazán szerelmes volt Nadine-ba. – Azt mondta, nem komoly – mondta a lány. – Nem komoly a sebe. – Nos, igen, nem volt az – mondta Locke őrnagy. – Ó. Nadine szipogott egyet. – Szóval, nem tudja, hol van most? Még mindig a kórházban? – Nem tudom. Ott van? – Rose-nak nem engedélyezik, hogy elmondja nekem. – Talán egy kicsit tovább tart a gyógyulás, mint ahogy várták. – Tíz hónapja! – mondta Nadine. – Vagy talán mostanra már ki is engedték. Talán – ó! – Micsoda? Megérkezett az osztriga. – Talán itt van. – Nem találkoztam vele. – Biztos vele van. Az ágyban vannak – mondta Nadine bátran. – Ugyan, kedvesem – mondta Locke.

– És hát persze maga Julia férje, ugye? – mondta Nadine hirtelen. Annyi mindent szeretett volna mondani, de minden gondolatát, még a gondolkodásra való képességét is szétzúzta és összezavarta a hónapokon át tartó gránáttűz, fegyverzaj, a félelem, a halál közelsége. Az elméje remegett. Így volt már hónapok óta. Ledöntött egy osztrigát a torkán, és felnézett Locke-ra. – Igen – válaszolta a férfi. – Nagyon kedves volt hozzám. – Ő egy nagyon kedves asszony. – A maga házában szálltam meg. Amikor Riley ki-ki-ki-ki-dobott. El voltam keseredve… – Nos, remélem, eljön majd hozzánk boldogabb időkben is – mondta a férfi, felemelte a poharát, és lehajtotta az italát. Nyugalommal töltötte el, hogy ürügye van a részegségre. Igazán remek ürügye. – Locke, te szerencse fia! – kiáltott oda egy mellettük elhaladó férfi, egy angol tiszt, gúnyosan, de majdhogynem észrevehetetlenül kikacsintva Nadine-ra. – Ki a csinos barátnőd? A te barátnőid mindig nagyon csinosak… – Vigyorogva megállt az asztaluknál. Locke megfeszítette a könyökét, szorosan az oldala mellé szorította a karját, próbálta legyőzni a késztetést, hogy megüsse a férfit. Ehelyett előrehajolt. Nadine a tisztre pillantott. Aztán vissza Locke őrnagyra. Locke a szemüvegével játszott, ránézett, a száránál fogva megpörgette. Felnézett a férfira. – Ő egy VAD-os ápolónő – mondta nyájasan –, Étaples-ban állomásozik, ahol naphosszat halálosan sebesült bajtársainkat ápolja. Ez az első eltávozása – és valószínűleg az első tűrhető ebédje – hat hónap óta. A jegyese kórházban van Angliában, miután lerobbantották az arcát Passchendaele-ben. Apja Sir Robert Waveney, a karmester, aki azt a sok pénzt gyűjtötte a Hazafias Koncertsorozattal. Szeretnél még megtudni valamit róla? – Ó, bocsánat – mondta a tiszt –, nem úgy értettem… – Akkor ne is mondd azt – mondta Locke a poharába bámúlva. – Ha nem úgy érted, akkor ne mondd. A tiszt elmenekült. – Mit értett azon, hogy lerobbantották az arcát? – kérdezte Nadine, és jeges gyanakvás öntötte el. Locke teletöltötte a poharát, és egy hajtásra lehúzta. – Csak túloztam – mondta. Ez egy hülye. Együnk.

Peter Locke annyira berúgott, hogy kis híján udvarolni kezdett neki. Ehelyett elvitte táncolni a Le Cocodrillóba, ahol balhét csinált, mert nem a megfelelő zenekar játszott. Volt egy bizonyos szaxofonos, egy amerikai… – Mr. Sidney Bechet – károgta. – Miért nem játszik ma Mr. Sidney Bechet? Csak Mr. Sidney Bechet – árulta el lánynak csendben, bizalmasan – képes arra, hogy elhallgattassa azt az átkozott zajt a fejemben. Elnézést – tette hozzá. – Amiért azt mondtam, átkozott. – Ne is törődjön vele – mondta a lány. – Mindannyian szomorúak vagyunk. Teljesen természetes, ha az ember totálisan, végtelenül, végzetesen szomorú lesz. Csak egy nagyon beteg ember képes arra, hogy ne legyen egyszerre beteg és szomorú mindattól, ami körülvesz minket. – Elértem abba az állapotba, amikor pocsolyákba ugrálok, és a holdra vonítok – mondta Locke. – Délután négy óra van – mondta Nadine kedvesen. – Nincs fönn a hold. – A hold mindig ott van – mondta a másik. – Lehetséges, hogy épp nem látjuk, de azért ott van. Ez mindkettejük számára rendkívül mélyértelműen hangzott. Amikor kidobták őket a parkból, szereztek egy újabb üveg pezsgőt, és elmentek a Tuileriákhoz. A palota be volt zárva, a képeket evakuálták, úgyhogy leültek a parkba és beszélgettek, Locke pedig fel akart olvasni neki valamit, de végül elaludtak a füvön. Egy katonai rendész ébresztette fel őket. – Bocsásson meg, uram – mondta. – Tudom, hogy nem ébresztettem fel… – tette hozzá jelentőségteljesen. – Megmondaná nekem, mennyi az idő? Feltápászkodtak, és leporolták magukat. Nadine teste áthűlt és elmerevedett a fűben fekvéstől, szívében pedig furcsa meleget érzett, amiért egy megnyerő személlyel lehet, egy érdekes személlyel, egy személlyel, aki kapcsolódik mindenféle olyasmihez, ami valaha valóságos volt, még ha mostanra nem is az. És mi marad, ha a háború véget ér? Apu, gondolta. Megkeresem aput, és még jobban belebújok a zsebébe… – Nem fogom már sokáig megúszni az ilyesmiket – mondta Peter. – Úgy tűnik, egyáltalán nem értem, mit várnak tőlem. – Azt, hogy állítsa meg a Tavaszi Áttörést, uram – mondta Nadine. – Nem hagyják – mondta Locke szomorúan. – Megbízhatatlan lettem. Átkozottul nem vagyok jó semmire. Ó. Elnézést. Amiért azt mondtam, átkozottul.

– Maga nagyon udvarias – mondta a lány, mintegy kihívóan, felvetésképp. – Igen, az vagyok, nem? Mindig is így volt. Nadine arcon csókolta búcsúzóul, érezte a férfi izgalmát. – Különben, ezt magának adom – mondta Locke. A könyv volt, amiből felolvasni akart neki. Nadine elsétált az állomásra. Nem tudta, hogyan máshogy juthatna el oda.

*

A vonaton, vissza Étaples felé, belelapozott a könyvbe, amelyet Peter rátukmált. Fény és szürkület, Edward Thomas. Egy elbeszélés, a címe „A kerítés”. A szavak erőteljesen és tisztán formáltak. Egy férfi megpróbál istenhozzádot mondani egy barátjának séta után, az angol vidéki tájban álldogálva, és megérti a létezés lényegét. A leggyönyörűbb szöveg volt, melyet valaha olvasott. Azt olvasta: „…valami, amit nem lehet elválasztani a sötét földtől és a fényes égtől; a végtelenség és örökkévalóság polgára… Tudtam, hogy nem létezhetem a végtelen nélkül, a végtelen pedig nem létezhet nélkülem.” Elolvasta, újra meg újra. Amikor visszaért a frontvonalba, írt egy levelet.

Étaples, Julius 21.

Kedves Riley, nem tudom bizonyosan, vajon még mindig a Queen’s Hospitalban vagye, és hogy megkapod-e ezt. Én jól vagyok. Párizsban voltam, és találkoztam a te Locke őrnagyoddal. Minden sarkon azt vártam, mikor találkozom szembe veled, ahogy az új barátnődet öleled át, és az egész szabadságomat úgy töltöttem, hogy vártam, mikor leszek rosszul. Remélem, jól vagy.

Teljesen rövidre vágtam a hajamat. Elég gondot okozott már Londonban is, de itt kinn egyszerűen lehetetlen volt bánni vele. Tele volt bolhával és tetűvel, és nem tudtam fésülködni. Az életem másból sem áll, csak jódból, gumicsizmából, zománc ágytálakból, gézlapokból. Apró lények rebegnek a pokol kapui körül. Holnap közelebb költöztetnek minket a fronthoz, hogy készen álljunk a nagy áttörésre. A sebesültjeink már most is a fegyverek altatódalára szenderednek a halálba. Az engedélyemet kérik, hogy meghaljanak, én pedig megadom nekik. Attól félnek, hogy az orvos mérges lesz majd rájuk, vagy hogy gyávának bélyegzik majd őket. Olyan aranyosak. Riley, ki kényszerített minket erre a sárral és hullákkal szegélyezett vakvágányra? Miért beszélnek az élet szentségéről, amikor azt látom magam előtt, hogy az életet elpazarolják, a sáros földbe tapossák, elszivárog, nyálkás mocsárrá változik? Hiszen ami különlegesen értékes, azt úgy is kellene kezelni, nem? Hogy is lehetne az élet különlegesen értékes, amikor minden pillanatban pusztítják, semmibe veszik, megalázzák, elhanyagolják, hagyják elszivárogni? Azt látjuk magunk előtt, hogy az élet nem drága annak a hatalmas valakinek, valaminek, akárminek, aki hagyja, hogy mindez megtörténjen. A valaminek, ami nem akadályozza meg mindezt. Vajon ez gonoszság, vagy nemtörődömség? Ez, ez, ez… Talán tisztában vagy vele, hogy én itt a szívemet gyilkolom meg. Nem bírom ki, úgy fáj. A fájdalomtól nem tudom elvégezni, ami a kötelességem lenne itt. Néha felrémlik előttem egy emlékfoszlány arról a nőről, aki voltam, egy hanghordozás, a jácint illata, susogó fák – belehalok. Lehetetlenség, hogy valaki nő maradjon itt, és ne haljon bele. Képtelen vagyok befejezni ezt a levelet, megtörni ezt a maradék kis kapcsot, mely hozzád fűz. Egyfolytában rád gondolok. Nadine

Amikor Riley elolvasta a levelet, egy nyugágyban, a kellemes kőburkolatos teraszon a Queen’sben, az első virágjukba boruló tömött rózsaszín rózsabokrok között, visszajött a hangja. Ordított, artikulálatlanul ordított. Az ápolónők odarohantak hozzá.

*

Írt Rose-nak egy cetlit:

Rose, kaptam egy levelet. Legyen szíves, írja meg neki, hogy már nem vagyok itt.

– Ó… ne – mondta Rose. Riley azt írta:

mondja meg neki, hogy nem adtam meg címet

Még hozzátette:

kérem

– Ó, Istenem – mondta Rose. A férfi sürgetően nézett rá. Rose olvasott egy hirdetést az egyik újságban.

Hölgy, kinek jegyese elesett, örömmel hozzámenne látását a háborúban elvesztett, avagy más módon megrokkant tiszthez…

És eltette azt a papírfecnit, melyre Riley azt írta: „akkor magát kéne elvennem”. Megtartotta, akár egy bakfis, mert úgy érezte, ez a legtöbb, ami valaha juthat neki.

– Riley – mondta. – Megadhatná neki az esélyt. Bizonyosan ő is ezt szeretné. Rábízhatná a döntést. Riley szeme nagyon kifejezően beszélt. Amennyire csak lehetett, hallhatóan, tisztán szólt, kétségbeesetten. Nem.

*

Kedves Nadine, Sietve írok – tudatni szeretném veled, hogy Purefoy kapitány elhagyta a Queen’s Hospitalt. Műtétje sikeres volt. Nem hagyott meg címet, ölellek, Rose

*

Aznap éjjel Riley éberen feküdt. Hallotta a fegyvereket a Csatorna túloldaláról. Helyesen cselekedett. A lánynak valaki erősebbre van szüksége, nem őrá. Ő nem tud segíteni neki. Ő már csak arra jó, hogy neki segítsenek – és nem úgy, ahogy a lány akarna segíteni. A lány vissza akarna rángatni az életbe, a fényre, ő pedig ezt nem szeretné. Nem tudna hálás lenni neki ezért. Semmije sincs, amit a lánynak adhatna. Az egyetlen helyes döntés, ami megmaradt számára, az az, ha ezt elismeri. Meg kell védenie magát a lánytól, és átkozott szerelmétől.

Huszonnegyedik fejezet Sidcup és London, 1918. szeptember Egy levél jött Rose-nak, Petertől:

Franciaország 1918. szeptember

Kedves Rose, öreglány, hát, tudom, írhattam volna korábban is, igazán írhattam volna korábban, de ez van, nem írtam; sajnálom. Akárhogy is, most azért írok, hogy elmondjam, arra utasítottak, térjek vissza Angliába. Az itteni irodai pozíciómat hamarosan felszámolják, és úgy ítélték meg, túl „fáradt” vagyok ahhoz, hogy visszaküldjenek a frontra, annak ellenére, hogy minden ugyanúgy megy odakinn, és minden keresztény angol férfira szükség van. Nos. Minden angol férfira, kivéve engem. Eltávozásra kell mennem, és ez parancs, majd egy hónap múlva meglátják, mihez kezdjenek velem. Nem mondhatnám, hogy túl boldog vagyok emiatt. Azt mondták, menjek haza, és pihenjek. Nem tudom pontosan, mikor. Majd küldök egy táviratot, mikor érkezem. Elmondanád Juliának? Szerető öreg Pete-ed

Ó, hála Istennek. Ó, hála Istennek, megúszta, hazajön. Biztos, hogy már túl késő lesz ahhoz, hogy visszaküldjék egy hónap múlva. Biztosan, biztosan most már hamarosan véget ér az egész. Biztos. De miért nem Juliának írt? Julia már megint Londonban volt. Rose felhívta a szállodában, ahol meg szokott szállni. – Ó… – mondta Julia – Ó… – valami fura, álélt zihálást hallatott – …nem mondta, mikor? – Táviratot küld majd – mondta Rose.

– Akkor nekem… ó. – Julia kapkodva, különösen szedte a levegőt. – Julia? Julia, mi a baj? – Semmi! Semmi az égvilágon. Kérlek, tudasd velem, ha megérkezik a távirat. – Hát, bizonyára Locke Hillbe érkezik, én pedig nem leszek ott… – Harker elviheti neked. Hívd föl, és mondd meg neki. Miért nem hívod fel, és mondod meg neki te? A te férjed, a te házad, a te szolgád. És nekem más tennivalóm is van, tudod, nem úgy, mint neked, az ebédmeghívásaiddal, a matinékkal, a… – Julia, miért nem jössz vissza? – Van még itt néhány elintéznivalóm – mondta Julia. – Időben otthon leszek. – Rose szinte hallani vélte szapora szívverését. Úgy hiszem, gondolta Rose barátságtalanul, minden jobb, mint naponta kétszer felhangolni a csellót. Ebben biztos vagyok. Rose-t mindenki idegesítette. Peter, aki feltételezi, hogy ő majd elrendez mindent Juliával. Julia, aki feltételezi, hogy ő majd elrendez mindent Peterrel. Mrs. Orris, aki megkaparintotta Tomot, és nem törődött azzal, milyen hatással lesz ez Juliára, aki törődhetett volna a szerencsétlen picivel is ahelyett, hogy egyfolytában vásárolgatott, meg masszázsra járkált volna. Nadine, aki még mindig Riley miatt siránkozott. Riley, aki csak feküdt, mint egy rakás szerencsétlenség. Ó, hagyd már abba. Ki nem idegesít téged? Csak Gillies. Annyira irigyelte az orvost a könnyedsége miatt, amellyel az szemlátomást kezelni tudta a körülötte lévő sorstragédiákat, a képessége miatt, hogy a tevékenysége tudományos oldalára fókuszáljon, és finom érzékkel navigáljon keresztül a fájdalom és a zavarodottság véget nem érő, folyton újratermelődő tengerén, anélkül, hogy eltévelyedne vagy megbillenne. És nem csak benne magában voltak meg ezek a képességek, árasztotta is ezt a hangulatot maga körül, bűvkörébe vonva azokat, akik vele dolgoztak. Rose egy évvel ezelőtt azt gondolta, ő is kifejlesztette magában ezt az orvosi attitűdöt. Jamison (ne említsd Jamisont. Ne gondolj Jamisonra) okozott neki néhány pillanatnyi bizonytalanságot, de többnyire büszke volt erre a készségére – amíg Riley meg nem tántorította. Riley, az ékesszóló tekintetével, mélységes hallgatásával, gyönyörű barátnőjével, nemes tettével, rejtélyes üzeneteivel. Semelyik más beteg, aki jött, és ment, vagy aki jött, és maradt, nem fogta meg így. Nyugodjék békében Jamison lelke. Riley-nak pedig ne mondjuk el. Megvolt az oka, hogy mindig külön kórteremben feküdtek ők ketten. Rose összeszorított foggal nekiült, hogy megírja a levelet:

Drága Pete, annyira boldog vagyok annak hallatán, hogy végre hazajössz! Amióta csak az amerikaiak beléptek a háborúba, abban reménykedtünk, hogy az ilyen embereknek, mint te, akik már ilyen régóta szolgálnak, végre lehetőségük lesz némi időt eltölteni otthon. Már oly régóta nem láttunk, hogy már azt hittük, egyáltalán nem is kapsz eltávozást. Julia természetesen ragyog az örömtől, és még azt sem kérdi, miért nem írsz neki magának. Mind készen állunk az érkezésedre, és vágyakozunk utánad. Szeretettel ölel Rose

Tetszett neki a „vágyakozás” szó. Olyan lendületesnek hatott.

*

Julia egy darabig mozdulatlanná merevedve ült az elegáns kis londoni hotelszobában. Gondolkodott, megpróbált szabályosan lélegezni, azon töprengett, mit is írjon. Olyan keveset, amennyire csak lehetséges… Annyira közel volt a vége, közel kellett lennie… Mindenki azt mondta, most már bizonyosan vége lesz. Merhet reménykedni benne, hogy Peter most már nem megy el többé? Merhet? Nem írt anyjának, nem beszélt vele, az óta az utolsó katasztrofális froxfieldi kirándulás óta. Minden héten küldött levelezőlapot, vagy aranyos játékokat Tomnak, és minden éjjel sajgott a teste fia után. Végtelen haragot érzett anyja iránt, keze remegett, ahogy udvarias, óvatos, hivatalos sorait papírra vetette:

Kedves anyám, azért írok, hogy tudassam veled a jó hírt, miszerint Peter bármelyik nap visszatérhet Franciaországból. Kérlek, intézd el, hogy Tom még a héten hazaérkezzen. Tudom, hogy Peter nagyon csalódott lenne, ha a fiát nem találná Locke Hillben, amikor visszatér a frontról. Üdvözlettel Julia

Mielőtt elhagyta volna Londont, személyesen adta oda a levelet a hotelportásnak, a lelkére kötve, hogy azonnal adja postára. Visszatérve Locke Hillbe, meredten bámult maga elé. Itt az ideje a számvetésnek. Nem a fény teszi. Nem a ruhája színe. Nem az, hogy milyen hónapot írunk. Nem azért van, mert nem elég alapos. Azért van, mert öregszik, kiütközött rajta a stressz, és mindezzel kezdenie kell valamit, itt és most – most! –, mert Peter hazajön! És tudta is, mi a teendő. Nem műtét – az nem jöhet szóba, a legutolsó fiaskó óta de van más is, amit egy nő megtehet. A baj csak az volt, hogy amíg nem tudja, mikor érkezik Peter, nem tudhatja, van-e még ideje. Azt mondták, legalább egy hét, míg rendbejön utána. Nagyon okos dolog volt tőle, hogy utánakérdezett, miként is működik. Madame Louise csak annyit mondott, „speciális formula”, de Julia erősködött, és kiderítette az összetevőket – fenol, glicerin és krotonolaj (kroton! Mindig úgy gondolta, hogy rendkívül ronda növény, de persze ez nem számít) –, és Gladys Deacon is ezt a kezelést kapta, sok más szépséghez hasonlóan. Többnyire idős hölgyeken alkalmazták, hogy leküzdjék a ráncosodást, de fiatalabb nők is alávethették magukat, hogy részesüljenek tisztító, feszesítő hatásában, és hogy bőrüket halványítsák. Julia Boldoninak Gladysről készített portréjára gondolt, ahol az asszony arca liliomként ragyogott, akár a holdfény, vagy a hó. Semmi jele nem volt a hegeknek vagy a petyhüdtségnek, amiről az ápolónő beszélt. Bárcsak találkozhatnék vele személyesen, és kifaggathatnám… Egy héttel később még semmi hírt nem kapott sem az anyjától, sem Petertől. Rájött, hogy reménytelen helyzetbe hozta magát, a cselekvés lehetőségének esélye nélkül, teljesen kiszolgáltatva a többiek késlekedő válaszának. Mostanra már túl lehetnék az egészen! És amikor megérkezik a távirat, lehet, hogy az áll majd benne, hogy Peter másnap érkezik… Fellobbant benne a vakmerőség, ahogy az újságot olvasta. Soha senki nem ért el még semmit tétovázással! Vajon a férfiak tétováznak, miközben a csúcs felé törnek? A tábornokok tétováznak, amikor azokat a bonyolult döntéseket hozzák? Ha az amerikaiak nem tétováztak volna olyan sokáig a Lusitania elsüllyesztése után, vajon nem ment-e volna minden sokkal gyorsabban és jobban? Újabb levelet zúdított anyjára, pontosan ugyanazzal a megfogalmazással. Talán az előző elkallódott a postán. Idegessé lette, hogy ennyire szókimondóan írt az anyjának. Tépelődött miatta.

Aztán telefonált a szépségszalonba, és bejelentkezett másnapra. Megérdemelné Peter, hogy ne legyek itt, hogy üdvözöljem, amikor hazajön. Végül is nem várok már rá egy örökkévalóság óta? Nem tartok-e ki? És különben is, nem érte csinálom-e az egészet? Ó, Istenem, hazajön, hazajön – édes Istenem, tudom, hogy elfoglalt vagy, de kérlek, kérlek, add, hogy úgy szeressen, ahogy régebben, kérlek, add, hogy szeressen, kérlek, hadd tegyem boldoggá…

*

A kis szalon bejárata mára már ismerőssé vált a számára. Otthonosan hívogatónak érezte, a masszázsok, arckezelések, szemöldökigazítások, pedikűr és manikűr kellemes emlékei társultak hozzá, Madame Louise és June gondoskodó figyelme, az ostoba kis ápolónő ügyes kezei. Ahogy hanyatt feküdt a keskeny fehér ágyon, és lassan belecsúszott az öntudatlanságba, a Lysol és a kloroform fuvallatát valamiképpen ígéretesnek érezte, akár egy tavaszi szellőt. Szomorú volt, miközben elvesztette az eszméletét, hogy nem lehet jelen megfigyelőként, tapasztalatszerzésképp, a kristályok felolvasztásánál, ahogy elkeverik az olajjal, és felkenik a keveréket előkészített arcára, utána pedig gipszes bevonóréteggel fedik be. Ugyanakkor örült neki, hogy tudta, mit csinál majd Madame, amíg ő alszik, tudta, hogyan dolgoznak a hatóanyagok a maszk alatt, hogyan feszítik meg és szárítják apró lemezkékké arcbőrének felső, elfáradt rétegét, melyek azután ledörzsölődnek és leperegnek a kiszáradó gipszréteg morzsáival együtt, felfedve a fiatal, új bőr csupasz rétegét. Kémiai támadás az idő pusztítása ellen… Újra érezte tette bátor és áldozatos mivoltát, a korszerűséget, az örömöt… Ezt érted teszem, drágám. Mindaz leszek, amit csak kívánhatsz…

Magához tért, kikukucskált a gipszes maszk apró szemrésein. Fájt, de nem nagyon. A fenol maga is érzéstelenítő hatású, mondta neki Madame.

A következő hét, a kenőcsökkel, balzsamokkal és szobafogsággal töltött hét, őrjítő volt. Legalább Rose-tól nem érkezett hír a táviratról. Arca vörösnek és égettnek látszott; ahogy lelohadt, mindennap jobban nézett ki. Legalábbis már kevésbé tűnt vörösnek és égettnek. Nem nézett ki jobban, mint a hámlasztás előtt. Mindennap ellenőrizte, minden néhány órában, minden fejezetnyi Marie Corelli-regény után, amelyektől úgy érezte magát, mint aki egész doboznyi csokoládét eszik meg egy ültő helyében, és amelyeket képtelen volt letenni. – Semmi különbség – mondta Madame-nak a telefonba, és el is ment, hogy megmutassa neki. – Ó, dehogynem, asszonyom – mondta Madame. – Nézze, itt, a homlok környékén, a szemek körül, és azok az apró szeplői, amik voltak… – Nem voltak szeplőim! Semmi különbség. – Azt hiszem, újra meg kell csinálnunk – mondta Julia. – Az nem lenne tanácsos, asszonyom – mondta Madame. – Egy ideig bizonyosan nem. Hagyni kell, hogy az arcbőr magához térjen. – De meg tudja nekem csinálni még karácsony előtt? – kérdezte Julia reménykedve, miközben az járt a fejében: a születésnapom előtt. Peter a születésnapomon érkezik majd. Ezt már egy ideje eldöntötte. – Ó, nem, asszonyom. Februárig biztosan nem; az a legkorábbi lehetséges időpont. Könny futotta el Julia szemét. Február már késő! Képes lenne vajon ezt megmagyarázni Madame Louise-nak? Megértené a másik, ha Julia őszintén megnyitná neki a szívét? A nőre nézett, próbálta eldönteni, vajon számíthat-e némi megértésre a helyzet iránt, amelyben találta magát. Attól tartott, nem. Madame Louise dolgozó nő, akinek megvolt a maga szerepe. Julia kezdte belátni, legalábbis az eszével, hogy a saját szerepe – csinos, használhatatlan, csodálni való – teljesen elvesztette az értékét a háborúban. Félig-meddig tudta ezt. Félig-meddig tisztában volt vele, hogy a többi nő siralmasnak, banálisnak látja őt… Érezte, hogy a talaj, melyen nevelkedett, kicsúszik a lába alól a háború folyamán, és látta, hogy a többi nő talált magának új szerepeket – azok a nők, akik a háború alatt nem voltak ennyire totálisan a tündöklés és a házasság irányába terelve. Elmehettem volna Raymond Dell-lel, és válhattam volna afféle új nővé; vezethettem volna mentőautót, ha Rose nem gúnyolja ki az ötletemet; lehettem volna jó anya; lehettem volna…

Senki nem akadt, aki azt mondta volna Juliának: „Ez nem a te hibád. Nem te találtad ki a házasságot, vagy a hagyományos női szerepeket; nem te kezdted a háborút; nem te választottad azt, hogy csak a szépségedért értékeljenek, és nem te akartál semmi hasznosabbat elsajátítani a szépséged megmutatásán kívül.” – Kérem – csak ennyit volt képes mondani. – Nincs más, ami… – De Madame Louise-t lehetetlen volt rábeszélni, különben is fárasztónak találta Juliát, és átment a másik szobába.

*

Julia új ruhában ment haza, gyönyörűen, karcsún, elegánsan, visszafojtott könnyekkel és személye mélységes érdektelenségének növekvő érzésével. Még mindig semmi nyoma Peternek vagy a táviratnak. Még mindig nem jött levél az anyjától. Tudva, hogy neurotikusan viselkedik, felverte az összes párnát a házban, felhangolta a csellót, és visszatért Londonba. Egy másik új ruhában jött haza, szégyenkezett miatta, de képtelen volt megálljt parancsolni magának, annak ellenére, milyen groteszkül nevetségessé kezdett válni az egész. Egy figura vagyok egy óraműben, csörömpölök körbe-körbe. Abszurd vagyok. Semmi jele a férjének; semmi jele a fiának. Nem akarta elhinni, hogy a háborúnak még mindig nincs vége. Vége kell hogy legyen. Olvasta az újságban, hogy Guatemala hadat üzent Németországnak. Hát, ha még Guatemala is úgy látja, hogy biztonságos belekeveredni, akkor tényleg vége kell hogy legyen. Mindenki ideges volt. Lehet, hogy elmegyek Párizsba. Elmehetnék Párizsba, és meglephetném! Egymásra találnánk újra, csodálatos lehetne… Visszament Londonba. Mrs. Joyce azt gondolta, ha ilyen sebességgel rohangál ide-oda, ezzel az erővel akár vajat is köpülhetne. Újra visszajött. Azt mondta Mrs. Joyce-nak, hogy ágyba bújik, és nem fogad látogatókat, „de szóljon, ha Rose telefonál”. Mrs. Joyce remélte, hogy nem ez az influenza lesz az. – Hát persze hogy nem – mondta Julia.

Ő is remélte, hogy nem az influenza. Az influenza gyorsabban ölte az embereket, mint a háború. Olyan… furcsán érezte magát. – Most már tényleg majdnem vége van, nem igaz, asszonyom? – kérdezte Mrs. Joyce. – Igen, én… – Julia rájött, hogy nem tudja, mit gondoljon. – És az őrnagy hazajön, asszonyom – mondta Mrs. Joyce. – Igen – mondta Julia majdhogynem hisztérikusan. Bárcsak kegyeskedne elárulni nekünk, mikor. – És Mrs. Orris telefonált, asszonyom. Azt akarta mondani, hogy szombathoz egy hétre hozza a kicsit. – Hogyan? – Hozza Tom úrfit, asszonyom, szombathoz egy hétre. – Igen – mondta Julia. Tom. Peter. Karácsony. Béke. A helyzetben rejlő ijesztő lehetőségektől ájulás környékezte. Mihez kezdjen egy nő egy ennyire hétköznapian normális szituációban? Felment az emeletre, megeresztette a fürdővizet, és nekikezdett a szokásos rituálénak: megbámulta magát elölről, oldalról, a másik oldalról. Derék: karcsú. Kebel: kifinomult, mégis csábító. Haj: még mindig hosszú. Peter jobb szerette így. Lehettem volna megfelelőbb asszonya. Szerethettem volna jobban. Siralmas vagyok – a többieknek, akik ezt gondolják rólam, igazuk van. Tom! Alaposabb megfigyelés: a testéé, az arcáé. Bal oldal, jobb oldal. Az álla most egész elfogadható. Az orra elragadó, a kis tökéletlenséggel. A szem hatalmas, kék. Egy gondolat fodrozta elméje felszínét, akár a tavon sikló csónak evezője, finoman, futólag, riasztóan: EZ AZ EGÉSZ ROHADTUL NEM SZÁMÍT! Gyönyörű szemében egy pillanatra mindent elsöprő félelem tükröződött. Majd tovatűnt. Hát persze hogy számít. Valaminek számítania kell. Hiszen ez mindig is számított. Ha nem számít, akkor, végső soron, mi értelme van az ő létezésének? Ez az egyetlen, amim van.

*

Rose kukkantott be. Hozott egy üzenetet Petertől. Julia felpattant. – Elárult valami közelebbit arról, mikor érkezik? Vagy hogy hol van most? – Nem tudom, Julia – válaszolt Rose. – Nem mondta meg pontosan. – A mondat lágyan, befejezetlenül elhalt a semmi ben. Nos, gondolta Julia. Rendben. Így is rendben lesz. Majd felbukkan, ha készen áll rá. Az isten szerelmére, mit számít ez a kis késlekedés, ennyi idő után? Nem érdekes. – Nos – mondta előkelően –, nem mintha nélküle ne lenne ezernyi tennivalónk. – Napok óta nem lélegzett rendesen. Szaporán, kapkodva vette a levegőt. Nem csoda, hogy mindenki utálja. Tulajdonképpen félig-meddig úgy érezte, nem is akarja, hogy Peter visszajöjjön. És Tom! Halálosan rémült volt.

Huszonötödik fejezet Sidcup és Wigan, 1918. november A háború, miután haldokló kígyóként vonszolta magát hetekig, továbbkúszott a fegyverszünetbe, és, bár nem mindenki volt képes elhinni, véget ért. Azoknak, akiket nem érintett túlságosan közelről, mindez határtalan boldogságot jelentett. Kilőtték a tűzijátékokat. Felkapcsolták a fényeket. Megkondultak a harangok. Felvonták a zászlókat. Kitöltötték a pezsgőt. Szóbeszéd járta, hogy ki érkezik haza, és mikor. Arról beszéltek, újra, hogy karácsonyra mindenki otthon lesz. A többiek számára a boldogságot beárnyékolta a kétkedés, a szeretteik iránt érzett gyász, még sajgó sebük, az, hogy még mindig a fronton késlekedtek, teljesítetlen szerződéseik, a hazaút megszervezése, és a háborúhoz szükséges hatalmas mennyiségű gép és bürokrácia hatalmasan mozdíthatatlan tömege. Sidcupban a hír sok nevetést, éljenzést és hátba veregetést váltott ki a hirtelen kitört barátságos hangulatban. Habár a betegek továbbra is kénytelenek voltak maradni, ameddig csak erre szükség volt, legalább mentesültek a hadparancsnokság korábbi parancsa alól, mely előírta számukra, hogy az operációk közötti időben is végig a kórházban tartózkodjanak. Riley azt gondolta: De semmi okunk nincs azt hinni, hogy az egész nem kezdődhet újra bármelyik pillanatban. Ez csak egy fegyverszünet. És még ha igaz is, és egyeseknek öröm, mi lesz velünk? Bárdolatlanság tőlünk, hogy puszta életünkkel emlékeztetünk a háborúra, arra, hogy habár a háború véget ért, bizonyos, – hm, mi is lenne a megfelelő szó? – aspektusai nem tűntek el, és soha nem is fognak. Valaki azt mondta, Gyerünk, gyerünk, haver, vége van!

Riley-nak több mint egy éve volt rá, hogy elfeledje mindazt, amit nem tudott elfelejteni, és hozzászokjon mindahhoz, amihez hozzá kellett szoknia. De eddig a külvilág, egy békés világ, az új világ, bármit is jelentsen majd ez, nem tartozott ezek közé. Korábban nem töprengett ilyesmin. Most azt gondolta: Ezelőtt, amíg tartott a háború, Purefoy kapitány voltam, sebesült katona. De ki vagyok most? Mr. Purefoy, nyomorék exkatona? Saját kora visszhangzott a fülében, akár a harangszó. Huszonkettő, huszonkettő, huszonkettő. Borzasztóan hosszú idő állt még előtte. Azon a napon, amikor bejelentették a fegyverszünetet, eszébe jutott Jack Ainsworth (vége). Két nappal azelőtt elővette a katonakönyvét (vége) a tiszti zsákjából (vége), és Ainsworth papírcetlije esett ki belőle. Riley, aki kívülről tudta a rajta szereplő sorokat, mindenesetre újra elolvasta, ahogy odahullott a fehér lepedőre. (Whitesheet*, Plugstreet, Zonnebeke és Pop…) (Vége.)

Legyen bátorságod elviselni az élet nagy fájdalmait, türelmed szembenézni az apróbbakkal. S mikor elvégezted napi feladatodat, békében térj nyugovóra. (Légy derűs. Isten ébren virraszt.)

Nem Jack kézírása volt, hanem Sybilé. Riley tudta ezt, mivel Jacknek épp elég levelét cenzúrázta (vége): hosszú, szeretetteljes leveleket, melyekben arról írt, hogy mennyire hiányzik neki az asszony, a gyerekek, és hogy szeretettel (vége) üdvözöl sok-sok embert; név szerint felsorolta őket. Bevallotta, hogy unatkozik. Nem írt a félelemről és a rettenetről (vége). Arról írt, hogy milyen nagyon vágyik az otthonára (vége). Meglepő módon azt írta: „Az almafák illata elragadó itt.” Riley nem volt derűs. Nem tudta, mi a derű. Az, hogy az ember elragadónak találja az almafák illatát? Kibámult az ablakon. Voltak fák odakinn. Nem voltak égettek, szilánkosak, feketék. (Vége.) Bátorság. Türelem. Napi feladat. Derű. Béke. *

Wytschaete, melyet az angol hadseregben Whitesheet-ként (a. m. ’fehér lepedő’) emlegettek, akárcsak a többi itt említett városka, az ypres-i csaták egyik helyszíne.

Jack Ainsworth hangja: Tehetnél egy próbát, kölyök. Ainsworth, Couch, Ferdinand, Dowland és sokan mások (vége). És a szag: vége. És a zaj. Vége.

A következő néhány nap a többi beteget figyelte. Türelem. A derűt kereste. Hogy viselik a helyzetüket? Hogy képesek elviselni? Nem szónoki kérdésnek szánta. Igazán szerette volna tudni, hogyan bírják ki a többiek, mit tesznek annak érdekében, hogy kibírják; mivel ő képtelen volt erre. És nem volt képes elkezdeni elviselni pusztán azért, mert Az véget ért. A háborúkat soha, senki nem nyeri meg, és sohasem érnek véget. Azt álmodta, hogy küldött egy táviratot Ainsworthnek ezzel a szöveggel: „Kérlek, gyere vissza, hozd a fiúkat is”, Ainsworth pedig azt válaszolta: „Rendben, találkozunk szombaton”. Vége. Aznap délután a kertben egy fiatal tüzér, egy walesi, akinek nem volt orra, odafordult hozzá, és azt mondta: – Kapitány, maga hónapok óta bámul minket. Soha nem jön ki közénk, ha pedig mégis, akkor bámul. Most már hagyja abba egy kicsit, jó? Ideges leszek tőle. Riley csak nézett. Valaki vállon veregette, és azt mondta: – Sose törődjön vele, öregfiú. Egy kicsit el van keseredve. Elvesztette az orrát, tudja. – Erre mindenki nevetésben tört ki, kivéve a walesi, aki úgy festett, mintha a legszívesebben behúzna egyet valakinek. Még rosszabbá teszem nekik, gondolta Riley. Annyira, de annyira unatkozott. Unta a nyomorúságot, a haragot, a miért-pont-én érzését, a jaj-én-szegényt, a mi értelme-enneket, az önbecsapást, a sztoicizmust, a csodavárást; unta a leveleket, melyekben anyja azt írta, milyen bátor is ő, unta a kegyetlenségét, mellyel nem válaszolt neki – de mit is mondhatna? Nem, anyám, a bátorsághoz választási lehetőség kell, a gyávaság alternatívája, és, anyám, ha lett volna más lehetőségem, azt választottam volna, hidd el. Unta a madártejet; unta saját néma nyomorúságát, unta, hogy azt latolgatja magában, vajon az öngyilkosság bátor vagy gyáva döntés lenne-e. Unta, hogy képtelen ezt vagy bármi mást megvitatni másokkal. Unta, hogy másokat zaklat a nyomorúságával. De az embernek, ha nem hal meg, élnie kell. Élned kell.

És akkor hogyan is? Derűsen?

*

Amikor Rose odament hozzá, Riley egy levelet adott neki:

Kedves Gillies őrnagy, mivel már több mint egy éve vagyok itt, parancsot teljesítve, most szeretnék eltávozásért folyamodni. Négy vagy öt nap elegendő lenne. Tudatná velem, hogy volna ez lehetséges, az adott körülményeket figyelembe véve? Úgy gondolom, szükségem lenne Archie Lane egyik maszkjára, és megértem, hogy ezt egy kis időbe telik megszervezni. Őszinte híve, R. Purefoy kapitány

Intett Rose-nak, hogy elolvashatja.

*

Gillies hívatta. – Miért akar maszkot? – kérdezte. – Ronda cucc. Meleg, kényelmetlen, és annak elismerése, hogy kudarcot vallottam. Legyen türelmes, Purefoy, és a végére szalonképes lesz. Hogy őszinte legyek, habár örülök neki, hogy ki akar menni, nem vagyok biztos benne, hogy készen áll rá. Volt már egyáltalán a faluban? A pubban, vagy sétálni? Riley megrázta a fejét. – Hogyan fog kommunikálni? Riley felemelte a jegyzettömbjét. – De nem csak fizikai kérdések merülnek fel, öregfiú. Maga kijött a gyakorlatból. Tudom, hogy Rose-zal szokott beszélgetni…

Riley-nak tetszett a nemtörődöm mód, ahogy az orvos azt mondta, „beszélgetni”. – …de nem mondhatnám, hogy az az igazán fecsegős típus. – Gillies felvonta a szemöldökét, úgy várta a választ. Riley pislantott, és azt írta:

Nem volt túl sok mondanivalóm. Amúgy sem lett volna. De van valaki, akivel szeretnék beszélni. Szeretném meglátogatni őket, és nem akarom megrémíteni őket. Utána visszajövök.

Gillies elolvasta. – Mi lesz az evéssel? – kérdezte. – Nagyon könnyen válhat alultáplálttá, és az igencsak rossz volna. Keményen dolgoztam magán, Purefoy, és még sok tennivalónk van. Szeretném, ha sikeres munkát végezhetnék magával. Elég motivált ahhoz, hogy megfelelően táplálkozzon? Riley azt írta:

Leves

amire Gillies azt kérdezte: – És hogy fogja megenni? Riley azt írta:

Szégyenkezve, egyedül felszürcsölöm

Az öröm kis szikrája futott keresztül Gilliesen. A humorérzék felbukkanása mindig a lehető legjobb jel volt. Riley csöndes állhatatosságának engedve, Lane és a fiatal Mickey Shirlaw, a motherwelli bányász, aki valaha páciensként érkezett a kórházba, és jó úton haladt afelé, hogy fogtechnikus váljék belőle, készített neki egy maszkot. Épp annyira kényelmetlen viselet volt, mint ahogy Gillies megjósolta, és végül Riley nem is vitte magával, amikor elment.

*

Jarvis visszajött, hogy hatalmas, sonkaszerű orrát egy kicsit átszabassa. Mrs. Jarvis panaszkodott a horkolása miatt, és őt magát is felébresztette. Gillies őrnagy örömmel állt a rendelkezésére. – Örülök, hogy kimész, Purefoy – mondta Jarvis. – Tessék, fogd ezt. – Meglóbált egy körülbelül tizennyolc hüvelyk hosszú, vékony fémcsövet. – Még Jamisonnak csináltam a műhelyben, egy darab gránáthüvelyből. Bronz. A 62-es hegyről.* Rose odanyújtotta neki a csövet. Gyönyörű volt. Jarvis teljes hosszában egy spirálisan kanyarodó mintát vésett bele. Purefoy bólintott köszönetképp. – Szívesen – mondta Jarvis. Mindig is ilyen kedvesek voltak?, töprengett Riley. Aznap a bronzcsővel szívta fel a madártejét; már hozzászokott, hogy utána kiöblögesse a száját a fürdőben. Ne feledkezz meg a hézagról. Hézag van az alsó ajak húsa és az állkapocs között. Tartsd tisztán.

*

Az egyik altatóorvos felment Londonba automobilján, és kirakta Riley-t a Euston stadionnál. – Jó szerencsét, kapitány – mondta neki, Riley pedig bólintott. Rajta voltak a sebesüléseit jelző sávok, a csillagjai, sálját pedig az arcán magasra húzva viselte. Körbenézett. Városi utcák. Tömeg. Jézusom, micsoda zsivaj. Micsoda csőcselék. Uramisten. Hátával a falnak dőlt, és próbálta lecsendesíteni lélegzetét, íme, a világ. Íme, London. Íme, az emberek. A háború véget ért. Tökéletesen tudatlan volt, minden szempontból. Huszonkét éves vagy, Riley; minden itt és most kezdődik. *

A 62-es hegyi csata, vagy más néven a Mount Sorrel-i csata (1916. június) egyike volt az yperni kiszögellésen lezajló számtalan ütközetnek.

Riley-nak csak akkor jutott eszébe, hogy írhatott volna az asszonynak, amikor a vonat megérkezett Wigan North Western állomásra. Halálra fogja rémíteni. Még ha teljesen elfogadható külseje lenne is, akkor is sokkot jelentene hirtelen és váratlan felbukkanása… a francba. Írhatna neki most, elküldhetné a levelet, és megszállhatna valahol, a válaszra várva… A városban nagy volt a nyüzsgés. Kilépett az utcára: férfiak, asszonyok, kocsik, lányok, gyerekek. A háttérben bányakémények magasodtak, a levegőben fémes szag terjengett Sosem járt korábban északon, de az itteni beszédet jól ismerte: a ványadt utcakölykök csapataiét, hatalmas sapkákban, piszkos vicceikkel és nagy kezükkel; a vasutasokét, bányászokét, gyári munkásokét. Ainsworth beszédmódja valahol félúton volt a manchesteri és a liverpooli ír dialektus között. – La la la la, ba ba ba – mormolta Riley a sálja mögött, és átkelt az úttesten a Swan and Railway irányába. Gyönyörű ólomüveg ablakok: egy hattyú szinte átölel hófehér szárnyával egy gőzmozdonyt. Akárcsak Léda és Zeusz, gondolta. Ki is festette azt a képet… Burne-Jones? A British Múzeumban van… Különös, valószerűtlen párosítás volt; tetszett neki. Mély lélegzetet vett, ahogy belépett az állott levegőjű terembe és a bárpulthoz ment. Előhúzott egy jegyzettömböt – egy újat –, és írni kezdett:

Barna sört kérek. Van szobájuk?

Kitépte a lapot, és odanyújtotta a pincérnek, aki épp egy poharat törölgetett. A pincér a cetlire nézett, aztán Riley-ra, és így szólt: – Mi az ábra? Elvitte a cica a nyelvedet? Riley rámeredt. Hidegség kúszott végig a testében. Előrehajolt, a pultra könyökölve, óvatosan kezébe támasztva értékes, sálba burkolt állát. A kabátja ujjaira oda voltak erősítve a csillagjai, a sávjai – előléptetései, sebesülései, a fronton töltött évei mintegy tájékoztatásul, pontosan a fickó szeme előtt. Nem tudja, hogy háború volt? A férfi vigyorogva nézett rá. – Na, akarsz inni, vagy nem? – kérdezte. Riley a cetlire pillantott, aztán vissza a másikra. – Nem tudok olvasni – mondta a fickó önelégülten vihogva, szemét forgatva. – Le kell venned azt a sálat, és beszélned, mint egy emberi lénynek.

Riley-nak több se kellett. Karját átlendítette a pulton, és arcul csapta a kis rohadékot. Forróság árasztotta el. Koncentrikus körök. A fickó megtántorodott. Hagyd abba. Riley hirtelen felpattant, karját fogva, mintha vissza akarná tartani. Levegő után kapkodott. Szeretett volna elnézést kérni. Érezte, hogy fény költözik a tekintetébe, arcában szokatlan bizsergés támadt; felismerte, hogy mosolyogni próbál. – Na, jól van – szólt a pincér. – Kifelé. – Az állát fogta. – Kopj le. – Felemelt egy poharat, meglapulva, támadóan. Nem az ő hibája; nem tud semmiről, gondolta Riley. Aztán: Bárcsak el tudnám mondani neki. Érezte, hogy a szeme mosolyog, szájszöglete felfelé húzódik. Elnézést. Te kérted. És legalább én is megtudom az igazságot. Levetette a sapkáját, és letette a pultra. A haja egy kicsit hosszabb volt a hadseregben előírtnál, de a fürtjei még így sem rejtették el a csillogó, összeforrt részt a feje tetején. Letekerte a sálját, közben rezzenéstelenül a pincér szemébe nézve. Ahogy a sál lehullott, a férfi felnyögött. Két keze hirtelen, súlyosan koppant a pulton. A pohár leesett, és összetört a fapadlón. A pincér azt ismételgette: – Istenem, bassza meg az Isten. – Riley ujja hegyével odatolta neki a cetlit, aztán sarkon fordult, és letelepedett az egyik kis asztalhoz a terem elülső részében. Benyúlt a táskájába, és előhúzta fém szívószálját. Az ujjai között forgatta; seggfejnek érezte magát. Ezt jól megcsináltad, Riley. Remek volt. Csak így tovább. Pár perccel később egy másik férfi hozta ki a sört; idősebb, széles mellkasú. A tulajdonos, minden bizonnyal. – Elnézését kérem a történtekért – mondta. – Lúdtalpas. Be sem vitték. Fogalma sincs semmiről. Ha valamit tehetek magáért, uram, csak szóljon. Boldogul ezzel? Riley kissé megpörgette a szívószálat az ujjai közt, akár egy őrmester a pálcáját a díszszemlén. Én vagyok a kicseszett Operaház Fantomja. Nem lett volna szabad kiengedniük. Újra beszélnem kell. Nem mászkálhatok kinn a világban úgy, hogy nem beszélek. Riley intett a férfinak, hogy üljön le, és a szemébe nézve biccentett köszönetképp. Ez fárasztó lesz. Sidcupban mindenki tudta, mi a teendője. A napi rutin szerint teltek mindennapjaik. Szörnyű veszély és szigorú rutin közt hányódott az utobbi években. Itt nem volt egyik sem.

Az írta:

Ha esetleg meg tudná mondani, hogyan jutok Poolstock Lodge-ba, Poolstockba

A kocsmáros, elolvasva a cetlit, egy pillanatra a szája elé kapta a kezét, aztán megszólalt: – Sybil Ainsworthöt keresi, fiam? Riley bólintott. – Tudja, hogy jön? Riley megrázta a fejét. A másik gondolkozott. – Jack Ainsworthszel szolgált? – kérdezte. Riley bólintott. Egy pillanat múlva a férfi azt mondta: – Ha vár zárásig, magam viszem el oda. Sybil minden bizonnyal ad majd magának szállást. De ha nem tudja elszállásolni, itt is van hely, a házban, amíg csak marad. Riley egy pillanatra úgy festett, mint aki akadékoskodni készül, de a tulajdonos kedvesen azt mondta: – Ne legyen túlságosan büszke, fiam. Riley bólintott.

*

Sybil széles arcú volt, telt, erős alakú, keskeny csípőjű. A ház tiszta, kényelmes, nem hivalkodó. A kocsmáros előrement. – Jöjjön be, kapitány – mondta az asszony. – Kérem, nézze el egyszerű körülményeinket. Foglaljon helyet. – Elvette tőle a nagykabátot. Riley a sálját betűrte a katonazubbonyába. A kandallópárkányon álló két fotográfia Jacket ábrázolta; az egyiken, a formálisabbon, egyenruhában volt, katonasapkában, az ülő Sybil mellett állva, mögöttük függöny. A másik is láthatóan ugyanakkor készült, ezen Jack egyedül, fedetlen fővel álldogált, mögötte felhős háttér; nagyon jóképű volt, és nagyon hasonlított magára. Azok a nagy fülek. Riley szeretett volna megszólalni: – Mrs. Ainsworth, a férje…

Levette a sapkáját, leült a karosszék szélére, melyet az asszony kínált neki, és előhúzta a jegyzetfüzetét. Nem is gondolkodott még el azon, mit szeretne mondani az asszonynak, mert írásban kellett kifejeznie magát, és így minden más volt; az egész formálissá vált, változtathatatlanná, a hangsúlyok nem voltak képesek áthidalni mondandójának következetlenségeit; ez… Újra meg kell tanulnia beszélni. Vagy írni. Mennyi tanulnivaló. – Kérne egy csésze teát? – kérdezte Sybil. – Mr. Sutton elmondta, mi van az arcával – ha szeretné elfedve tartani, nem zavar, de ha inna egy teát, másfelé is nézhetek, vagy amit szeretne. Engem nem zavar a látvány, ha esetleg ez érdekelné. De talán amikor a gyerekek hazajönnek az iskolából… Annyi mindent szeretett volna válaszolni erre. Azt írta:

Kérek egy csésze teát, köszönöm. Egy szívószálon keresztül iszom, így tisztább, és nem annyira ijesztő, azt hiszem. Elmegyek, mire a gyerekek hazaérnek.

– Ha lehet, inkább maradjon – mondta Sybil. – Jack nagyon dicsérően írt magáról, kapitány, és a gyerekek szeretnék látni magát… – egy pillanatra megtorpant a „látni” után. – Szeretnének találkozni magával. Arthur és a kis Sybil alig ismerték az apjukat. Alice és Annie jobban emlékeznek rá. Szomorúak lennének, ha útjára engedném. Az asszony nem ült le. Átment a szomszédos helyiségbe, hogy teát készítsen. Riley hallotta, ahogy sürgölődik. Visszajöhetett volna a társalgóba, az elülső szobába, de nem tette. Riley odalépett a kandallóval szemben álló aprócska íróasztalhoz, és nekikezdett egy levélnek.

Kedves Mrs. Ainsworth, könnyebb most írnom magának, így, hogy láttam az arcát. Tudom, hogy a korábbi levelem, amit Franciaországból írtam, tele volt a szokásos gyengeségekkel, melyek egy ilyen levélnél ki-kerülhetetlenek. Azért jöttem most el, mert szerettem volna elmondani, hogyan halt meg Jack, és azt, ami még fontosabb: hogy hogyan élt, és mennyit jelentett nekem.

Bátran halt meg – mindig ezt mondják, de így van. Egy gránát ölte meg Hébuterne közelében; igen, felrepítette a levegőbe, és még aznap belehalt a fejsebébe. A falusi temetőben temették el, ahol, azt mesélték nekem, békeidőben százszorszépek nőnek. Imádkoztak fölötte, és a parancsnoka felolvasta a maga imáját, amit mindig magánál tartott. Katonaként, bármilyen különösen hangzik is ez, kedvesen viselkedett. Kedves volt. Idősebb volt a legtöbbünknél, és ez a kedvesség nagyon sokat jelentett nagyon sokunk számára.

Riley-nak abba kellett hagynia egy pillanatra, ahogy elöntötték az emlékek. Sybil jött vissza, egy virágdíszítésű bádogtálcát hozott, rajta két csésze tea. – Cukrot? – kérdezte, és Riley bólintott, azzal odanyújtotta neki a félig kész levelet. Az asszony elolvasta, néhányszor bólintott, összehajtogatta és betette a zsebébe. Eközben Riley benyúlt a belső zsebébe, elővette a katonakönyvét, és abból az imádságot. Odaadta az asszonynak, aki elvette, és elolvasta, mintha sosem látta volna korábban. Néhány pillanatig csendben tartotta a kezében. – Ő adta magának? – kérdezte végül. Riley bólintott, és azt írta:

Közvetve. A kórházban jutott el hozzám.

– Már töprengtem rajta, mi történhetett vele – mondta Sybil. Aztán egy pillanatnyi zavar következett, ahogy próbálta visszaadni a papírdarabot Riley-nak, aki azt szerette volna mondani: „Nem, nem, ez a magáé”, de az asszony azt mondta: – Ő odaadta magának. A magáé. Riley visszatette a könyvébe, a könyvet pedig a zsebébe, és azt írta:

Köszönöm.

Aztán azt:

Mrs. Ainsworth, hogyan maradjunk derűsek?

Az asszony ekkor elmosolyodott. – Emlékezzünk rá, hogy a dolgok változnak – mondta –, és lehet, hogy a jobb irányba. Riley írt:

Nézzük a napos oldalt?

Sybilnek felkunkorodott a szája széle. – Tudom – mondta –, valaki erre azt mondhatná, ez csak egy bugyuta közhely. És maga is tisztában van vele, mit tett a háború velem és a gyerekeimmel. De a keserűség sosem segített senkinek, ez bizonyos. – Ne-e – mondta Riley. A sál meglazult az arca körül. – Maga, például – mondta Sybil. – Fog tudni újra beszélni? Riley vállat vont. – Biztosan fog tudni, ha akar – mondta az asszony. – Kihez szeretne beszélni? És ne Jacket mondja. Riley elmosolyodott. – Ma’a – mondta. – Hozzám? – mondta az asszony. – Jól van. Nem tudta, hogy ez volt Riley első szava.

*

Mr. Sutton a Swanből csatlakozott hozzájuk a vacsoránál, és történeteket mesélt Jack kisfiúkorából, meg abból az időből, amikor együtt dolgoztak vagonszerelőkként. Sybil Riley-nak már előzőleg odaadta az ennivalóját, hogy egyedül ehesse meg, és ő megköszönte neki a tapintatot. A gyerekek a szemüket meresztették. Egy kicsit feloldódtak, miután Riley mindannyiukat lerajzolta a jegyzetfüzetébe, és, kitépve a lapokat, odaadta nekik a rajzokat. A kis Annie nagyon hasonlított az apjára. – Ez nagyon jó lett – mondta. – Pont úgy néz ki, mint én. – A férfira nézett. – De azt nem látom, te hogy nézel ki. Miért vagy sálban vacsoránál?

Sybil nem mondta neki, hogy hallgasson, habár Alice igen. Riley felemelte az ujját, hogy várjon egy pillanatot, és lekörmölt neki egy sort. A lányka hangosan felolvasta: – „Súlyosan megsebesültem a pass… passchen… passchendaele-i csatában – ó, igen, arról hallottam már –, és az arcom most nagyon ijesztő, úgyhogy eltakarom.” A kislány rábámult. – Nagyon, nagyon ijesztő? Riley bólintott. – Ezért nem beszélsz? Ismét bólintott. – Már nincs is szájad? Riley a vállát vonogatta. – Megnézhetem? – Annie! – kiáltott fel Alice. Arthur bámult, hökkent, reményteli izgalommal. Sybil még mindig csendesen figyelt. Mr. Sutton azt mondta: – Ó, édes Istenem, kislányom. Annie odafordult hozzá, és azt mondta: – Ne átkozódj, bácsikám. – Aztán: – Megnézhetem? – Kérdezte kedvesen, kíváncsian. Riley Sybil felé pillantott. – Magától függ – mondta. – Az ember nem óvhatja a kicsiket örökké mindentől. Riley eltöprengve nézett Annie-ra. Nyolcéves, az apja lánya. Aztán azt írta:

Ha rémálmaid lesznek tőle, reggel odajöhetsz és megrúghatsz. És ne felejtsd el, a szívem nagyon szép.

A kislány ezt is hangosan felolvasta, nevetett, aztán elcsöndesült, úgy figyelt. A többiek mozdulatlanná dermedtek, kivéve Mr. Suttont, aki a pipáját kezdte tömni. Alice az asztalt nézte. Riley letekerte a sálat. Várakozó csönd. Íme. Félig gyógyult arcom, kitéve egy szobányi idegen tekintetének.

Milyen szép szempár, gondolta Sybil. És milyen kifejező: ott tükröződik benne a félelem, a bocsánatkérő aggodalom a szemlélők érzései iránt, a meggyőződés, hogy undorodni fognak; Sybilt gyengédség öntötte el. A szempár lenyűgözte, csak azután látta meg a hegeket, a meggyűrődött, még mindig dagadt állkapocsvonalat, a különös módon újjáalkotott szájat. Szegény kölyök, gondolta Mr. Sutton. Édes Istenem, nem csoda, hogy Bert elejtette a poharat. – Brrrr – kiáltott fel Arthur lenyűgözve, a hatévesek őszinteségével. Alice rápisszegett, és nem nézett föl. A kis Sybil szája széle remegett. Riley szomorúan pillantott rá, Alice pedig nyelt egyet, és rámosolyogva kivitte a kicsit a konyhába. Hallották, ahogy a kislány bömbölni kezd odakinn. – Ez elég ijesztő – mondta Annie tárgyilagos hangon. Oldalról sandított Riley-ra, aztán körbejárta, hogy oldalról is megnézze. – De végül is tetszik. Megfoghatom? Riley megint érezte, ahogy megfeszül az arca: egy teljességgel váratlan nevetés prüszkölt fel belőle, próbálva utat találni. Bólintott, és figyelte a kislányt, aki egészen közel ment hozzá, és óvatosan végigtapogatta az arcát. – De hát van szájad – mondta. – Fogadok, hogy tudsz beszélni. Riley megszólalt: – Ad, da, da. A kislány elvigyorodott. – Látod? – kiáltotta. – Mézet, forró vizet és whiskyt kell innod, hogy rendbe jöjjön a torkod. Riley a noteszét kereste. A kislány odanyújtotta neki. A férfi azt írta:

A sebész a kórházban gumiból csinált nekem új állkapcsot, és odavitte a bőrt a fejem tetejéről, hogy beborítsa. Csinálnak majd nekem fogakat is. Azt mondják, újra tudok majd rágni és enni. De azt hiszem, azért mindig is maszatosan fogok csak tudni enni.

– Arthur is maszatosan evett – mondta a kislány kedvesen. – De aztán kinőtte. Gyakorolt, hogy rendesen egyen, mert anya azt mondta neki. Felvágtak, és összevarrtak téged?

Igen

– Emlékszel, anya, ezt csinálták Jean apukájával is, miután az a tűz volt a gépházban, ugye? Arthur és Mr. Sutton még mindig csak a szemüket meresztették. Sybil válaszolt: – Igen, Annie. – Nagyon okosak, amiért képesek ilyesmire – mondta Annie. – És tudod mit, nem is olyan ijesztő. Azt hiszem, azért, mert a szemed kedves. Riley pupillája összehúzódott, apró, fekete pont a szürke mezőben. Szaporán pislogott. Aztán a jegyzetfüzete után tapogatózott. Sybil odanyújtotta neki. Riley írt:

Köszönöm. Amit most mondtál, attól sokkal jobban érzem magam az arcom miatt.

A kislány elolvasta, felugrott, és megpaskolta Riley arcát. – A legjobb lesz, ha most elmosogatunk – mondta.

*

Riley hanyatt feküdt Arthur kis ágyában, kinyitotta és becsukta a száját. Kinyitotta, becsukta, kinyitotta, becsukta. Befo ta az orrát, és megpróbált a száján keresztül levegőt venni. – Nga, nga, nga – mondta. – Na, da da la la la na na na di nadi nadine. Sírva aludt el.

Sybil hallotta. A mellette fekvő Alice is. Mindketten azt kívánták, bárcsak létezne valami megoldás; bárcsak átmehetnének a szomszéd szobába, és megvigasztalhatnák valahogy.

Huszonhatodik fejezet London, 1918. december Peter a Forty-Fourban volt, próbált megnyugvásra lelni. Közvetlenül az aprócska, homályos táncparkett mellett ült, melyet gázlámpák rózsaszínes, pislogó fénye világított meg. Kis asztalán sötéten ragyogó whisky állt egy félig telt hamutartó társaságában. A klub majdnem üres volt, eltekintve a zenekari dobogótól, ahol délutánonként Mr. Sidney Bechet, az új szaxofonos játszott a Southern Syncopated Orchestrából. Peter hosszú alakjával egy cigaretta köré fonódott, a cigarettájából felszálló füst vonala és örvénylése épp olyannak tűnt fel előtte, mint ahogy a szaxofon hangja keringett és örvénylett körülötte. Érezte, ahogy a tüdejében áramlik a füst minden sóhajtásra. Ez volt az egyike azon örömöknek, melyeket számon tartott. A füst a tüdejében. Az, hogy senki nem fogja félbeszakítani, amíg a cigarettáját elszívja. A gyönyör, melyet az ajkán lévő maradék whisky okoz. A csodálatos hangszer gyönyörű, tiszta, fényes, folyékony édességgel áradó hangja. Zoknijának kényelmes szárazsága. Puha, tiszta gyapjú alsóinge. A ma reggeli kitűnő borotválkozás, melyet még mindig érez az arcán: forró törülközők, jamaicai lime-olaj, csak a legapróbb riadtság, amikor a borbély kinyitotta a kéziborotvát, hogy megfenje. Nem ivott túl sokat ma délután, és nem is fog. Minden egészen tűrhető, igazán. Ma jól viselkedik. Ha majd elég jól érzi magát, hazamegy Juliához. A hangok a fejében nagyon, nagyon rosszak voltak, de ez kívülről nem látszódott rajta. Talán csak azon, ahogy a pofacsontja alatti mélyedésben megfeszült az arca. A szaxofonból feltörő zene kisimította. Egy nő csusszant oda mellé, átizzadt zöld szaténruhában, rosszul megválasztott színű rúzzsal. – Quelquechose à boire? – kérdezte olvadó mosollyal. Szemét hatalmasra, kerekre festette, úgy nézett ki, mint az árvácska. Locke megrázta a fejét. Ez volt a harmadik whiskyje. Nem akart többet inni. A több sem hatott volna jobban. Kétségkívül ki fogja próbálni, mi van, ha többet iszik, és ez újfent hatástalan lesz – de nem ma. Mára ennyi elegendő.

– Quelquechose à boire pour moi? – kérdezte a nő egy kicsit hangosabban, túlkiabálva a zenét. Locke elgondolkodott, miért beszél franciául hozzá, amikor borzasztó kiejtése alapján nyilvánvalóan angol. A válasz is azonnal bevillant a gondolat nyomán – Ó, Istenem, hát persze… azt hiszi, hogy hozzászoktam a francia nőkhöz, odaát. Furcsán szánalmasnak tűnt fel előtte, hogy az angol kurva francia pute-nak próbálja kiadni magát… Éppolyan szánalmas, mint az, hogy nem tudja elképzelni, egy magányos férfi más okból is üldögélhet egy ilyen helyen, nem csak azért, mert egy ilyenfajtát keres. Asszony, ennek vége. Megváltozott minden. Menj el, az isten szerelmére. Térj vissza a tisztességes életedbe. De lehet, hogy nem is volt tisztességes élete, amelybe visszatérhetne. Nem fog ránézni. Ha az ember ránéz az effélékre, onnantól nem hagyják békén. Mintha, ha már felnéznél, nem is beszélve az egyebekről, onnantól titkos jellel lennél megjelölve, és onnantól ők és a nővéreik a világon mindenütt tudják, mindenhol megtalálnak. Vagy talán érzik a szagodon. – Nem – mondta. A nő kizökkentette ábrándozásából. Te tudod, fejezte ki a nő vállvonogatása. Odatelepedett a szomszédos asztalhoz, és végigpásztázta az elegánsan koszlott termet, újonnan érkezők után kutatva. Korán volt még. Újra rámosolygott Peterre, aztán lesütötte a szemét. A férfi olyan típusnak tűnt, aki a visszafogottságot kedveli. Most úgysincs más dolga.

Peter megdörgölte a nyakszirtjét hátul, ahol elmerevedett, kinyújtóztatta a karját. A zene szétáradt a testében, felizzította az ereit, ezüstösen. Milyen tiszta! És mégis mindentudó. Higany. És tűz. Képes arra, hogy megtisztítson. Ez volt az egyetlen dolog, mely képes volt megszakítani a tüzérségi tűz folyamatos üvöltését. Egy meglehetősen választékosan öltözött kínai férfi ácsorgott két asztallal odébb, lazán a nyakába vetett fehér sálat viselt, gyémánttűvel összefogva. Peterre pillantott, odabiccentett feléje, mintegy az estét dicsérve, fürkésző tekintettel. Peter elnézett a zenekari emelvény felé, épp amikor az amerikai lány megérkezett.

Ah, az amerikai lány. Mabelnek hívták. Amikor épp nem énekelt, a bárpultnál dolgozott a Turquoisine-ben. A bőre mélybarna volt, haja csillogó feketén tapadt kerek fejére, hatalmas szemének szempillái az orcáját verdesték. Senkire nem hasonlított, akit Peter korábban Franciaországban vagy Flandriában megismert, és éppúgy szerette, mint ahogy Mr. Sidney Bechet szaxofonját, mivel olyan mélységesen újszerű, különleges és gyönyörű volt. Most kis intéssel üdvözölte Petert, és elindult a színpad felé, miközben mosolyát a szaxofonosra villantotta. Néhány ütem után énekelni kezdett: „How you gonna keep’em down on the farm, after they’ve seen Paree?”, aztán pedig az egyik saját dalát, „I Saw You Yesterday”; mely egyike volt hosszú, lassú számainak. Hangja édes volt és éppannyira durva, mint amennyire a szaxofoné tiszta. A kínai férfi behunyta a szemét. A prostituált lustán mosolygott. Peter újabb cigarettára gyújtott, a tüzérségi tűz enyhült egy pillanatra, ahogy végre szárba szökkent a megkönnyebbülés, amikor a zene beborította, átmosta, megtisztította viharvert elméjének minden zugát. Lassan szállingóztak az emberek. Az Original Dixieland Band közönsége gyülekezett, fokozatosan megtöltve a helyet, mint ahogy a pohárba töltött pezsgő, bugyogva, pezsegve; hangos, csillogó, jókedvű, feltűnősködő tömeg; tisztek, előkelőségek, víg özvegyek, bubifrizurás lányok a felső tízezerből, csillogó szemmel, nedves ajakkal, rövid szoknyában – minél régebb óta tartott a háború, annál rövidebbek lettek a szoknyák… Micsoda szerencse az illendőséget tekintve, hogy vége van. Vége. Mindenki készen állt arra, hogy hisztérikusan, harsányan, részegen és buján belevesse magát az éjszakába. Peter mosolygott, kihúzta magát, úgy figyelte őket, ragyogásukat, őrjöngésüket, és láttukra nagy hullámokban öntötte el szívét a szánalom, azokkal szemben pedig, akik kihúzták magukat a háborúból, emésztő gyűlöletet érzett… Sajnálkozni, vagy gyűlölködni. Micsoda választási lehetőség.

Mabel lejött a színpadról, indult a következő koncertjére. Mr. Bechet eltűnt, vele együtt semmivé lett az égetően tiszta hangulat. Helyére új zenekar érkezett, DIXIE feliratos cilinderben, hangos cintányérokkal, harsogó, nemtörődöm vidámsággal; buli, buli, buli. Peter meghallgatta az első két számot, megfigyelte, micsoda veszett energiát, vad táncot vált ki a zene; csupasz térdek lendültek, lábak villantak. Azután kifelé indult, az áramlat ellenében. Tollas boa akadt bele zakója hajtókájába egy pillanatra, lila, könnyű, ragaszkodó, és a pacsuli édes illata, elvegyülve a hipermangán szagával, kaparta a torkát. A kupleráj szaga. A boa tulajdonosnője megfordult, és lerángatta róla, egy apró lila strucctollpihét hagyva a vállán. A nő a szemébe nézett, erősen, feketével kihúzott, fénylő szemével. Tovább beszélt az előtte haladó férfinak, de tekintete és nagy, festett, fecsegő szájának mosolya még elidőzött Peteren. Kint az utcán Peter egy ideig a falnak támaszkodott, nagyokat lélegzett, szemét behunyta. Az elméjében képek peregtek – a zárótűz hangja mellett, mintha az volna a zenei aláfestés –, képek, egykor és most, egykor és most. A lány a boával, egykor. Mi lehetett vajon? Ringyó, már akkor is? Vagy egy földműves lánya? Egy lelkészé? Iskolás lány? Egy lány, hosszú szoknyában, tiszta arccal, aki este korán fekszik, néha szemez valakivel a templom előtt, talán elmehet a fiúval sétálni, ha az bemutatkozott az apjának… Mikor kezdte el az összes lány festeni magát? A harmadik eltávozásán Julia feketére kihúzott szempillával és vörösre festett szájjal fogadta, akár valami pute Étaples-ból vagy Amiens-ből, aztán sírt, amiért Peter nem látta gyönyörűnek; ő pedig faragatlan parasztnak érezte magát. Ismét. Behunyta a szemét, újra kinyitotta, és elindult a Greek Street irányába. A zöld ruhás lány a nyomába szegődött. – Gyere már – mondta. – Eljössz velem valahová? Úgysincs hova menned… Peter visszanézett rá. – Édes lányom – mondta. – Mi a helyzet veled? Nincs valami jobb, amihez kezdhetnél? – Amit csak kívánsz, kedvesem – mondta a lány. – Majd én vigyázok rád. Látom, hogy a feleséged nem ért meg. – Épp ellenkezőleg – mondta Peter. – A feleségem tökéletes. – A lányra meredt, most már gátlástalanul végigmérve. Vékony szálú szőke haj, rövid, ahogyan mostanában mind viselik, vékonyka kis térdek, sárgás árnyalatú bőr, hatalmasra festett szem. – Lőszergyárban dolgoztál? – kérdezte. A lány fancsali képet vágott. – Hozzászoktál a pénzhez? – kérdezte Peter. – Elvesztetted a munkád?

– Fogd be – mondta a lány. – Nem úgy festesz, mint egy szentfazék. – Nem vagyok szentfazék – mondta Peter. – Távolról sem – Annál jobb – mondta a lány. – Gyere, és beszélgessünk. – Nem – mondta Peter. – Találkozom valakivel. – Ó, csinálj, amit akarsz – mondta a lány hirtelen beleunva az egészbe, és sarkon fordult magas, ezüstös cipősarkán, kis feneke ringott a zöld ruhában. Útszéli hercegnő, gondolta Peter. Pfuj. A nők többé nem voltak képesek Bloom hulláját elűzni a karjából. Semmi sem volt képes rá. Értelmetlen volt próbálkozni. Az egész a múlté. Elmúlt. Most már minden más, ő pedig jó ember lesz. Vége. A rémítő, kedves szó. Vége. És mi lesz most? Az utóhatások. Érdekes világ születik. Megérkezett egy György korabeli, füsttől megfeketedett téglaburkolatú ház ajtajához, és felnyomakodott a keskeny lépcsőn, mely az egyetlen, zegzugos terembe vezetett; ez volt a Turquoisine. Nagyon más közönség zsúfolódott itt össze: részegek, külföldiek számtalan nációból, amerikaiak, feketék, csak egy vagy két arisztokrata, akik alámerültek a város sűrűjében, karjukon – vagy karjukban – máshol vállalhatatlan szeretőikkel. – Üdvözlök mindenkit a Turquoisine-ben – búgta Mabel, aki már a színpadon volt, levette a kalapját, és hatalmas, széles, ragyogó mosolyát villantotta. – Az órám szerint – ezzel felemelte kecses csuklóját, melyen egy csinos kis karkötős óra csillogott – december tizennyolcadika van, és ez, barátaim, azt jelenti, hogy boldog egy hónapos fegyverszünetet mindannyiunknak! Peter hunyorgott, mintha arcul csapták volna. Ma volt Julia születésnapja. Ó, a francba, a francba. Nincs határa annak, mennyire vagyok képes még megalázni? Egyenletesen lélegzett. Az asztal szélét szorító keze egészen fehér volt. Különben, már késő – most már úgysem számít. Felpattant a székéről, és a bárpulthoz sietett. – Lenne szíves adni egy üveg pezsgőt? – kérdezte fáradtan, udvariasan. A kiszolgálónő – egy új lány – rákacsintott, akár egy képregényfigura. – A bár már zárva van, uram – mondta édesen.

– Akkor kérem, legyen szíves felhívni nekem Eustace-t, Mr. Eustace Hoey-t a Rupert Streetről, és kérje meg, hogy hozzon nekem egy üveggel. Moët-et – mormolta. – 1909-es évjáratút, ha van még belőle. Lehet, hogy már mind megittam. És egy üveg whiskyt. Azt az Islayt, amit tart. Az asztalomhoz kérem – azt hiszem, a kilences. Locke őrnagy. Nagyon köszönöm. – Egy kicsit megtántorodott útban visszafelé az asztalához. Olyan volt, mintha a teste, már előre készülve a részegségre, már időnek előtte alkalmazná azokat a megszokott mozdulatokat, felvenné azt a bizonyos modort, a csendes veszélyességet, az eltúlzott udvariasságot. Nem érdemlek jobbat, mint hogy berúgjak, gondolta. Megérdemlem az egész szart, amit okoztam.

Huszonhetedik fejezet Sidcup és London, 1918. karácsony előtt Amikor visszatért Sidcupba, Riley egyenesen Gillies irodájába ment, a nagy házba. Döngetett az ajtón. Gillies türelmetlenül kinyitotta. Riley megszólalt: – Gi-lee. Kíváncsi, gyengéd kifejezés jelent meg Gillies arcán. Riley levegőt vett, és óvatosan folytatta: – Figye. Tu-oo… – nehézségei voltak az ajakhangokkal, úgyhogy valamit csinált a nyelvével meg a felső fogsorával, hogy közelítő eredményt érjen el. Úgy hangzott, mintha gonosz manók ráncigálnák a száját különböző irányokba, néhány másik pedig a nyelve végén függeszkedne. – Igen? – kérdezte Gillies. – Tu-oo – mondta Riley. Vajon megért engem? – Nos – mondta Gillies. – Kétségtelenül! Remek munka. Riley, gratulálok. – Nem hitte volna. Azt várta, hogy az izomveszteség, és különösen a hozzáállás, lehetetlenné teszi. (Elgondolkodott az izmokról – vajon lehetséges lenne-e a rágóizmot elmozdítani, esetleg félbemetszeni, és valamiféle hurkot formálni belőle, mely lehetővé tenné a száj mozgatását, irányítását, tökéletesebb zárását, az új száj kevésbé lenne petyhüdt; esetleg teljesen újraalkothatná a száj záróizmát azokban az esetekben, amikor az alsó ajak elveszett…) – Beszélt a barátjával északon? – Ne-e – mondta Riley. És arca megemelkedett, szeme elkeskenyült. Mosolyog, gondolta Gillies. Hát, hála Istennek. – Eeűűs ao-ok – mondta Riley. – Rettenetesen sajnálom, kapitány, maga nagyon jól halad, de ezt egyszerűen nem értettem egész pontosan – mondta Gillies kedvesen és szaporán. Riley arca újra megfeszült.

*

Szerette volna félredobni a jegyzettömbjét, hogy annál inkább rá legyen kényszerítve a beszédre, de Rose meggyőzte, hogy ne tegye. – Továbbra is szeretném, ha gyorsan megérthetném magát – mondta. – Hosszú mondatokban. Tudja. Praktikus okok miatt. – Riley felmordult. A morgás jó gyakorlatnak tűnt a kevéssé használt torokizmok számára. Riley azt álmodta, hogy nevet. Azt kérdezte Rose-tól: – Locke? Rose nem tudta, hogy Riley értesült Peter várható érkezéséről. – Itt ‘an? – kérdezte Riley. – Otthon ‘an? – Azt akarta kérdezni, megjött-e, de az m-ek, akárcsak a p-k, az f-ek, a v – bármi, amihez az alsó ajak is kellett – egyszerűen elérhetetlenek voltak a számára. Egyelőre. – Nem, nincs itt – mondta Rose. Riley ránézett. – Nem tudom – mondta Rose a másik ki nem mondott kérdésére. – Várjuk. Már hetekkel ezelőttre vártuk. Nem tudjuk, hol lehet. Riley magához ragadta a jegyzettömbjét.

Rose, hogyan szégyellheted magadat előttem, ennyi minden után? Tudod, hol van.

– Nem, nem tudom – nézett Rose megütközve. Riley írt:

Iszik. Az egyetlen kérdés az, hogy hol? Válasz – valahol, ahová te nem mehetsz el. Úgyhogy majd én elmegyek.

– Hogyan? – mondta Rose. – Nem! Riley írt:

Ő és én egy lövészárokban éltünk egymás mellett három évig. Te etetsz engem, és mosod az arcomat tizenöt hónapja. Nincs már itt semmi titkos szégyellnivaló, Rose. Nincsenek titkaink. Elmegyek, és megkeresem. Londonban? Vagy Párizsban?

Rose azt mondta, megadva magát: – Hát, azt hiszem, Londonban.

Szenteste reggelén Riley maga köré tekerte a kabátját, és felszállt egy korai vonatra. Kifejlesztett egy módot, amellyel feltűrt kabátgallérjába gyűrve maga köré tudta tekerni a sálját, elég magasan ahhoz, hogy arcának alsó fele rejtve maradjon, de a sál mégse némítsa el, ne akadályozza meg a beszédben. A vidéki táj, a hátsó udvarok elmaradoztak mögötte; zöldségeskertek sáros maradványai, csupasz fák, meghatározhatatlan kerti felszerelés viseltes szürke ponyvával borítva. Riley a hibernálódásról töprengett; járataikban, a ponyva hajtásaiban sűrű fehér füstgomolyagként megbújó pókokról; az üregekben egymás hegyén-hátán téli álmukat alvó szőrös teremtményekről; félig öntudatlan állapotban lévő hidegvérű állatokról a jeges hasadékokban. Az évnek igencsak alkalmatlan időszaka volt ez egy hibernált ébredéséhez. Csak azért érzi mindezt, mert Annak Vége van? Pusztán ez fordította gondolkodását új irányokba, ez készteti, hogy ismét higgyen benne: várnak rá még lehetőségek? Nem gondolta, hogy így lenne. Megmaradhatott volna nyomorúságos állapotában is. Úgy maradhatott volna örökre. A nyomorúság nem is volt olyan messze – nézd csak, ott bujkál, közvetlenül a gondolat mellett, hogy a fegyverszünet csak ideiglenes, hogy a háború bármelyik pillanatban újrakezdődhet (mivel, ha tényleg vége van, miért vannak még annyian Odaát?). Vége. Odaát. A nyomorúság mindig is létezni fog. Kétségbeesés, nyomorúság, lidércnyomás, szégyen. A gondolat a csontja velejéig megrázta. De talán, ha tisztában van mindezzel, könnyebb lesz elkerülni. Nagyobb biztonságban van így, hogy tudja, hol helyezkedik el az ellenség. És leszek még újra nyomorult. Ó, ez biztos. Mind leszünk. Ez a megkönnyebbülés nem állandóbb, mint bármi egyéb, de könnyebb lesz elviselni a nyomorúságot, tudva, hogy ez a másik érzés is lehetséges.

Nem lehetek egyedül mindezzel, gondolta – és újra elfogta az érzés, hogy mosolyognia kell, ahogy rádöbbent a gondolat kétértelműségére: 1. nyilván vannak mások is, akik ugyanígy éreznek, mint én, ugyanilyen okokból, és 2. nagyon fontos, hogy társakra leljek. Barátkozni fogok, gondolta, régi barátokat fogok újra felkeresni, és újakat keresek. Hát, ezt csinálom most is. Csak szépen, apránként. Két hang, mely a mögötte lévő ülések felől szűrődött át hozzá, felriasztotta álmodozásából. Nők voltak. – Elvesztette az egyik lábát, és megvakult – mondta egyikük. – Hát, nem is tudom. Te szeretnél így élni? Szerette volna elmondani nekik – írt pár sort, kitépte a jegyzettömbjéből, és kinevetve magát, hátrahajolt, hogy odanyújtsa nekik. „Kedves asszonyom, bocsásson meg, véletlenül meghallottam, miről beszélgetnek. Súlyosan megsebesültem az arcomon Passchendaele-nél, volt már néhány műtétem, most próbálok újra tanulni beszélni. Nem ismerem az ismerősét – majdnem azt írta, az ismerőséről nem beszélhetek –, de ami engem illet, soha nem szerettem jobban az életet.” Amikor a nők visszanéztek, igyekezett kedves, bátorítóan megnyugtató kifejezést varázsolni a tekintetébe, és megpróbálkozott a vállvonogatással, tenyerét kifordítva, tehetetlenül, a legkevésbé sem fenyegetőleg. Nos! A nők valósággal összecsókolták. Érdekesnek tartotta, mennyivel jobban érezte magát most, hogy mindezt leírta.

*

A Victoria Streeten megpillantotta a tükörképét egy kirakat üvegében. Egy pillanatra megállt, hogy megnézze magát. Még mindig széles volt a válla, erős a testalkata. Úgy nézek ki, mint egy férfi, mint egy katona, gondolta. Férfi vagyok és katona. Huszonkét éves vagyok, a szívem szép, az elmém bátor, a múltam szörnyű, és az arcom – az arcom az arcom kurvára borzasztó. A fele borzasztó. „Nem is annyira ijesztő.” Férfi vagyok és katona. Most már el is kezdhetnék úgy viselkedni.

Aztán meg kell tanulnom, hogyan legyek férfi anélkül, hogy katona lennék. Épp egy férfiruhaüzlet előtt állt meg. Belépett. A kék szín elborította. A kék, akár a kék ég, a kórházi kék, az anyja szeme. Választott két hosszú sálat, egy selymet és egy gyapjút, egy azúrkék tojástempera reneszánsz Madonna-kéket, és egy halványabb preraffaelita Alma Tadema-kéket. Fizetett, kiment, felnézett, és a lába a földbe gyökerezett, tekintete feljebb siklott. Az út túloldalán az a szálloda állt, ahol meghúzták magukat Nadine-nal 1917 tavaszán. Kibírhatatlanul lepusztultnak nézett ki. Épp látta a szobájuk ablakát. Onnan is épp ide lehetett volna látni, őrá. Mélységes remegés rázta meg tetőtől talpig, gyomorforgató érzés, mintha mellkasát beszakító ütés érte volna. Még azt sem tudta, merre járhat a lány. Kidobta. Magára hagyta, elárulta, pusztán félelemből. Nem bízott benne. Már majdnem két év eltelt, amióta utoljára látta, és még azt sem tudta, merre járhat. Az a kislány megsimogatta az arcát. Igen, de a másik elsírta magát, alighogy megpillantotta. Igen, de Annie megütögette az arcát, és azt mondta, „nem is olyan ijesztő”. Hát, Nadine amúgy is meggyűlölte. Már nyilván túljutott rajta. Két év! Bárhol találhatott valakit, aki beleszeret. A szép lányok mindig boldogulnak. Az olyan lányok szenvednek, mint Rose. Elvehetné Rose-t. Egy kis szégyenkezéssel jutott eszébe, hogy egyszer ezt mondta neki. Valószínűleg nem volt túl kedves tőle. Ki beszél házasságról? Soha nem lesz képes rá, hogy megkérje egy nő kezét. A sebesült Purefoy kapitány, a nem-annyira-ijesztő arccal… Ez nem valami csábító férjnek, nem elég életcélnak. Ki vagyok én most? Mit kell most tennem? Rögtön itt is a pánik első hulláma. Hátrébb lépett – fizikailag is, az utcán. Egyszerre csak egyvalamivel foglalkozzunk. Szépen, fokozatosan. Most meg kell látogatnom az anyámat, és meg kell találnom Locke-ot. Ezt kell most tennem. Az anyjához munka után mehet. Locke-ért sötétedés után. Mi az, amit szeretek? A belváros felé fordult, a Trafalgar tér és a National Gallery felé indult. Meg akarta nézni Sebastiano del Piombo képét, a Lázár feltámasztását.

*

Bethan, amikor meglátta, elsírta magát, és sopánkodásba kezdett a kis ház bejáratában. Riley-nak szorosan magához kellett ölelnie, hogy elhallgattassa, a mellkasának dőlve elcsendesüljön. Az anyja behúzta a házba, levette róla a kabátot, beterelgette a téliesen sötét nappaliba. Meggyújtotta a lámpát és a tüzet, Riley pedig rádöbbent: Az anyám tűz és fény nélkül él, ha egyedül van, decemberben. A lányok és az apja nem volt otthon. Távolabb állt az ablaktól, úgy tekerte le a sálját, hogy megmutassa az arcát anyjának. Felemelte a kezét, gyengéden türelemre intve. Emlékezetes pillanat lehetett volna, ahogy felfedi anyjának a szemmel látható rombolást, melyet a történelem hagyott fia arcán, de valójában nem volt több egy végrehajtandó feladatnál, olyasvalaminél, amit meg kell tennie. Bethan, amikor meglátta a sérülését, csendesen azt mondta: – Ó, Riley, ó, fiam… – és sírni kezdett, ő pedig hagyta, hadd sírjon, miközben szilárdan tartotta, ahogy a pohár az olvadó jeget. El kell majd magyaráznia neki, hogyan viselkedjen vele. Ez a dolga. Írt neki egy cédulát.

Anya. Rendben leszek. Megígérem.

– De hogyan? – sírt az anyja, ő pedig újra megnyugtatta, a kabátjához szorítva, aztán azt írta:

Sírj, amennyit akarsz, anyám, de megvagyok, és minden rendben lesz

– De az a szép arcod…

új arcom van most, anya, randa, mint apáé

Bethan kuncogott. Felzokogott. – De nem tudsz beszélni… Riley megszólalt, eléggé tisztán, a gonosz manók ellenére: – Igazából tudok beszélni is. Anyja zokogott. Riley megölelte. Megbirkózom ezzel is. – Hazajössz majd, és itthon élsz velünk, amikor befejeződik a kezelésed – mondta végül. Nem, anya. – Akkor legalább ma éjszakára maradj itt. Riley azt írta:

Néhány dolgot el kell intéznem. Sajnálom. Hamarosan visszajövök, és írok is majd.

Nem tudta, hol fogja tölteni az éjszakát. – De mindjárt karácsony, Riley – mondta anyja. Azt gondolta, a fia hazatér karácsonyra. Hogy a háborúnak vége, a fia pedig hazajön karácsonyra. Most csalódottsága korábbi zavart öröme helyébe áradt, elsöpörte azt. Egymásnak ellentmondó érzések tükröződtek egyszerre arcán, de Riley alig vette észre saját megkönnyebbülésétől és örömétől. Az anyja látta őt, és még mindig szereti. Talán kételkedett benne, hogy így lesz. Most már ez sem számított.

Még nem szereltem le

írta. – Értem – mondta az anyja. Riley azt írta:

Csak apránként, igaz, anya? De most már tudod, hogy biztonságban vagyok.

A mosolya már egészen jól sikerült. – Te mosolyogsz! Igen, anya. – Szinte boldognak tűnsz. Dolgozom rajta, anya.

*

Meg kell tanulnom, hogy a szemükbe nézzek az embereknek, akik rám néznek, észrevennem, mit szeretnének tőlem, hogy megadhassam nekik. Az arcom sok minden mást megjelenít: a félelmet, a magányt, a távol töltött hosszú éveket; láthatóvá teszi mindezt. Mindig a háborúra fogok emlékeztetni mindenkit, és így ők is mindig emlékeztetni fognak rá engem, és sosem leszek képes elfelejteni semmit.

*

Dermesztően hideg este volt. Az állomás csillogó üvegteteje úgy meredt a lila égnek, mint valami hatalmas rovar. A boltok fényei hunyorogtak, aranyosan és ragyogó fehéren csillogtak át a ködös levegőn. A kis köz, mely a csendes utcáról nyílt, csúszós volt. Nem voltak sem bérkocsik, sem taxik semerre. Riley habozott egy pillanatig, mielőtt alámerült volna az állomás föld alatti világába; arca köré tekerte a sálját, elrejtve magát a világ elől, és azt őelőle. A folyosók csempézettek, világosak voltak. Egyáltalán nem hasonlít a lövészárokra, ismételgette magának. Teljesen más. Nem kell aggódni. Az anyja kifárasztotta. Az utazás kifárasztotta. A Victoria melletti szálloda megpillantása kifárasztotta. A National Galleryben egyfajta sokkos állapotba került. Botticelli Vénusz és Marsának láttán – a gyönyörű, hófehér lányt és a meztelen, alvó katonát nézve – erekciója támadt, amely mulattatta és megzavarta. A szíve, a lelke, a teste, a lába fáradt volt. De voltál már sokkal fáradtabb is, nem igaz?

Ahogy a Regent Street mögötti utcákon sétált, megállt egy pillanatra, hogy megnézze egy kis galéria kirakatában a fotográfiákat: erős, különös képeket, holdfényes tájakról, virágokról, kiszáradt fákról, vízcseppekről, melyek mégis annyira különböztek megszokott megjelenésüktől, mint a háború egy rózsaszín habcsóktól: a fémes feketék és ragyogó fehérek különleges gazdagsága megdöbbentő módon a lövészárokban töltött éjszakákra emlékeztette, a képek mégis mélységesen békések voltak. Megjegyezte a fotós nevét: Steichen, és még hosszasan bámulta a képeit. Bent a galériában portrék voltak: Matisse mintázás közben, egy elforduló kis aktra koncentrálva; Bernard Shaw, amint a száját eltakarva nevet. A képek izzottak, sötét ragyogásuk kiűzte a Botticellit az elméjéből. Szerette volna meglátogatni Sir Alfredot, karácsony alkalmából, kihasználva a helyzet szimbolikus voltát. Mindenkinek szerette volna ajándékba adni a hírt: habár arca a vérfürdő áldozata lett, a lelke nem. Nem akarta magát ostoba álszerénységbe ringatni: tudta, hogy mindenkit boldoggá tesz majd, ha látják, túlélte ezt. Boldogok, ha látják, valaki túlélte. Nem a személyének szól majd az öröm. Kivéve néhány esetben, azok pedig annál inkább örülnek majd. De fáradt volt. Írni fog Sir Alfrednak, értesíti a helyzetről, és meglátogatja később. Ahogy ezt eldöntötte, hirtelen sóvárogni kezdett a meleg kézfogás, a férfias ölelés, Mrs. Briggs anyai szívének sikolya után, hiányozni kezdett neki Messalina kedves fejének súlya a térdén, melyet így végül ma este nem érezhet már. Saját, anyjához intézett szavai visszhangzottak a fülében Csak apránként, igaz? És: Feladataim vannak. Valószínűleg hosszú estének néz elébe. Előre elkészített néhány cetlit, hogy kéznél legyenek, ha szükséges. Nem fog szegényes beszédkészségével kísérletezni idegeneknél, nyilvános helyeken. Miközben a metrón ült, megemelte a sapkáját, és végigsimított a feje tetején az ujjaival, felborzolta a haját, kitapogatta a göröngyös forradást a kopasz területen, mely olyan volt, mint ha durván utat hasítottak volna a dzsungelbe. Boldog vagyok, hogy nem haltam meg. A Piccadilly Circusnél szállt le, újra a felszínre emelkedett, a valóságba. Megállt egy pillanatra a kijáratnál, és lecsendesítette a lélegzetét. Világ. Emberek. Utcák. Város. Fény. Sötétség. Részegek. Buszok. Nők. Zene. Vigasság. Forgalom. Karácsony. Nevetés. Beszéd. Kiabálás. Férfiak. Mélyeket lélegzett.

Öltem. Megmentettek. A mindennapokban ez nem érdekel már senkit. Most az utcákon kell járnom, keresztül kell mennem egy ajtón, keresztül kell furakodnom a tömegen. Először a Trocaderóba ment. Odalépett a jegypénztárhoz. Szeretett volna mosolyogni. Megkísérelt némi udvarias mosolyt belecsempészni válltartásába, ahogy a sötét, hideg utcáról belépett, nagykabátban, arcára tekert sállal. Úgy érezte magát, mint egy bankrabló egy némafilmből, amikor odanyújtotta a cetlijét.

Elnézését kérem, nem tudok fennhangon beszélni magához, sebesült vagyok. Nem tudja véletlenül, hogy egy Sidney Bechet nevű dzsesszszaxofonos játszik-e ma este? És ha igen, hol? És ha nem tudja, ismer-e esetleg valakit, aki segíthet nekem?

A lány, fiatal, csinos, sokat tapasztalt, rápillantott a papírdarabra, és azt mondta, szánakozó ajakcsücsörítéssel, orrhangon: – Auuú – mintha csak egy kismacska lenne, aki felsértette a mancsát. Aztán a háta mögé kiáltott: – Billy! –, amire egy férfi jött elő. – Sidney Bechet? – kérdezte, „Betchit”-nek ejtve, eltérően a francia módtól, ahogy Locke mondta. – Az a színes fickó? A maga helyében megpróbálnám a Forty-Fourban, az Eduardo’sban, a Turquoisine-ban, ha ismeri… Még korán volt a klubokhoz, így hát Riley kószálni kezdett a környéken. Elkerülte a legzsúfoltabb utcákat, kapualjakba húzódott, amikor szükségét érezte, visszahőkölt ennyi emberrel szembekerülve. Egy négyzetmérföldnyi területet kellett bejárnia, tele pubokkal, Locke bármelyikben lehetett, ha egyáltalán itt volt. A John Snow, a King’s Arm, a Nellie Dean, az Admiral Duncan, a Pillars of Hercules, a Sun and 13 Cantons, az Interpid Fox, a Blue Posts, a Carlisle, a Coach and Horses, a Dog and Duck, az Element, a Red Lion, a másik Red Lion, az Angel és a White Horse… régóta nem volt már pubban, hosszú, hosszú ideje volt, hogy az anyja utoljára elküldte erre a körútra, hogy keresse meg az apját.

Pusztán arra is fel kellett készülnie lelkileg, hogy egy emberekkel teli terembe belépjen. Megtorpant az első ajtó előtt – mi fogadja bent? Tömve lesz a hely, vagy üresen tátong? Lecsúszott nők fogadják, vagy buzik? Katonák vagy diákok? Csendesen merednek maguk elé, vagy rekedten üvöltöznek? Boldogok, szomorúak, mérgesek, verekedni vágyók, kibaszott öngyilkosok, vagy mindezek egyszerre? Lélegezz. Nyiss be. Hátratántorodsz – indulj neki újra. Legelőször is zsúfolt volt: hullámban áradt feléje, szinte fizikai korlátot alkotva, a zaj, az összekeveredett lélegzetek melege, a nevetés, a legkülönbözőbb emberek színes tömege, az emberi testek, a zsibongás, a füst, a fény. A korlátozott helyre összezsúfolódó emberi érzelmek: szédült vidámság, győzelemittas diadal, részeg kábulat, őrült megkönnyebbülés, kétségbeesett gyász, vad öröm, hatalmas erővel koncentrálódtak ezen a felejthetetlen éjszakán, 1918 karácsonyán. Átgondolhatta volna előzőleg. Nem volt olyan állapotban, hogy végig járja az összes pubot London szívében, épp ezen az éjszakán. Ostoba ötlet volt pont ezt az éjjelt választani. Peter bárhol lehet. Rákényszerítette magát, hogy befurakodjon. Körbenézett, aztán ki kellett mennie. Kifejlesztett egy technikát: belépett az egyik ajtón, keresztülfurakodott a tömegen, keresett, keresett, kilépett a másik ajtón, nekidőlt a falnak, mélyeket lélegzett. Azt mondta, meg tudja csinálni, így hát csinálta, Peterért és Rose-ért. Öltél, most tudnod kell életet menteni. A csendesebb pubokban újabb cédulát szedett elő: „Nem ismeri véletlenül Peter Locke-ot? Magas, szőke, őrnagy, harminc körüli.” Néhányan ismerték. Korábban a Star and Garterban járt. Így hát folytatnia kellett a keresést. Záróra környékén elindult a Turquoisine-ba. A Forty-Fourt nem engedhette meg magának, és képtelen lett volna kinn ácsorogni az utcán – már majdnem elesett, annyira fáradt volt, és fázott is. Billy a Trocaderoban megmondta neki a címet. Felkapaszkodott a nem túl bizalomgerjesztő lépcsőn, betántorgott, és leroskadt a bárpulthoz. A terem zsúfolt volt. halk zene szólt. Senkire nem nézve új cetlit írt. „Egy brandyt, legyen szíves.” A pultoslány – fekete bőrű, ragyogó szemű – ránevetett. – Szívem, ezt biztosan nem fogom tudni elolvasni ebben a fél homályban. Riley a lányra emelte a tekintetét. Gyönyörű volt. Soha nem látott még fekete nőt. (Férfiakat igen, Franciaországban, és Williamst, a nigériait, Sidcupban.) Sosem találkozott még amerikai nővel. Nagyon szeretett volna beszélgetni vele.

Bizonytalanul az arca felé intett, a szája irányába, az elmosódott mozdulatot újabb követte, mintha a nyakát vágná el, aztán megvonta a vállát, és a tőle telhető módon elmosolyodott, tekintetébe sűrítve a kifejezést. – Nem tudsz beszélni? – kérdezte a nő. – Hát, a francba is, öreg, mér’ nem mondtad? – Aztán meghökkenve jött rá, mit is mondott, feltört belőle a zavart nevetés, melyet Riley még azelőtt megbocsátott, hogy a nő elnézést kért volna miatta, és rájött, hogy bocsánata (mely annyira más reakció volt, mint az a szájba vágás, ott Wiganben) nem csupán a lány szépségének köszönhető, hanem éppannyira mosolyának is. Ahogy rámutatott a brandysüvegre, és elmutogatta, mit szeretne, barátságos légkör alakult ki köztük. Riley előhúzta fém szívószálát, és becsúsztatta sálja rései közé. A lány megbámulta. – Ennyire pocsék a helyzet? – kérdezte. Riley felfordított tenyérrel intett, hogy nincs mit tenni. Szerette volna elmondani a nőnek, milyen szívesen beszélgetne vele, ha tudna… ördögi kör. A lány még egy pillanatig nézte, aztán odahajolt hozzá, közel, és alaposabban megvizsgálta, szemügyre véve a sálat, a sávokkal teli kabátujjat, az arccsontját, a szürke gyémántos tekintetet. Lesütötte hosszú pillájú szemét, aztán újra ránézett, közvetlen közelről. Riley érezte teste melegét: szappan és valami édes illat. Aztán a nő, nagyon komolyan, azt mondta neki: – Akkor is helyes vagy. Riley-nak még a szájában volt a szívószál, a brandyjét iszogatta, és érezte, ahogy a hideg köröz a szíve körül, bármelyik pillanatban készen rá, hogy megvédje őt mindettől, ettől az emberi izétől, amelyik képes arra, hogy fájdalmat okozzon, és… Mi is az ellentéte annak, hogy fájdalmat okozni? Nem a megnyugvás… Élvezetet okozni? Arról inkább a szex jut eszébe… Boldoggá tesz? Vagy örömöt szerez? Felsóhajtott, és elmerengett azon, hogy ebben a pillanatban pontosan a fájdalom ellentétét érzi. Az ajtóban egy sovány kínai állt fehér öltönyben, mosolyogva. Egy hang harsant fel mögötte: – Az isten szerelmére, Mr. Chang, menjen már be, kérem, hadd jussunk már mi is valami átkozott innivalóhoz! A férfi oldalra lépett; Riley felnézett: Peter volt az. Riley a puszta látványtól ellágyult. Nézd, itt van. Elevenen, itt, most. Olyan, mint egy szellem. A többiek szelleme ott kísértett gondolatai peremén, de ő Petert nézte, ahogy óvatosan közelített a pulthoz, szelíden, előkelően odaszólva:

– A szokásosat, Mabel, drágám, én kedves Mabelem. – Tekintete átsiklott Riley felett, ahogy a bár felé tartott, és leült melléje. Nagyon részeg volt. Mabel Riley-ra pillantott, kedves, bocsánatkérő pillantással – talán Peter állapota miatt, vagy esetleg amiért meghitt kis együttesüknek vége szakadt –, közben töltött egy pohár whiskyt. Riley még egy kicsit nézte Petert. Rájött, hogy mosolyog. Áthajolt a pult fölött, írt pár sort, és odanyújtotta Mabelnek.

Mondja meg neki, Peter, nézd, Riley Purefoy eljött, hogy hazavigyen.

A nő a fény felé tartotta a cetlit, hogy elolvassa, aztán ránézett, és azt mondta, azzal a rendíthetetlen, semmin meg nem lepődő hangsúllyal, melyet a hasonló helyen dolgozók elsajátítanak, naponta szembenézve mások drámáival: – Figyelj mán’, nem akar ez hazamenni. Riley ebben a mondatban is érezte a rezignációt. Hát, ez már nem rá tartozik. Azt írta:

Nem volt otthon, mióta hazaérkezett Franciaországból, felesége van, gyereke, talán jövője még így is. Kérem.

A lány egy darabig a mennyezetet bámulta, mintha megpróbálta volna visszafojtani feltörő érzéseit. Csak nézett, aztán kis idő múlva nyelt egyet. Megszólalt: – Hé, Peter – mondta. – Édesem! Figyeljé’ mán, itt van Riley Purefoy. Nézzed. Peter megfordult. – Hazavisz most, édes. Hazamész, pihensz egy nagyot, azt majd újra találkozunk. Peter rámeredt. – De szeretném hallani, ahogy énekelsz – mondta. – És igencsak remélem, hogy Mr. Changnek, Mr. nagyszerű Changnek van egy kis valamije a számomra… – Szemmel láthatóan imbolygott, miközben körbepillantott.

– Nem éneklek ma este – mondta Mabel türelmesen. – És Mr. Chang elment. Te meg elmész Riley-val. Na gyerünk, indulás. – Riley? – kérdezte Peter megfordulva, és részegsége ködén át felismerte Riley-t. – Jézusom, Riley. Riley. Uramjézus, Riley, hogy vagy? Ó, Istenem, hallottam. Annyira borzasztóan sajnálom, Riley, én – nem… Ó, Istenem. Mabel, ő Riley. Mi ott voltunk… – egy pillanatra megtorpant a „voltunk”-nál, jelentőségteljesen megnyomva a szót. Mi ott voltunk. Mi ott voltunk. – Ott voltunk, Odaát – mondta végül. – Nem tud beszélni veled – mondta Mabel. – Megsebesült az arcán. Hazavisz. Indulj. Ne aggódj – csak menjél haza. – Ó – mondta Peter szelíden, és Riley egy pillanatra megérintette a nő kezét, mielőtt megragadta volna Peter karját. A nő odaadta neki a sapkáját. – Viszlát, édes – mondta, ahogy kimentek, olyan hangon, mely arra késztette Riley-t, hogy visszanézzen. Aztán már kinn is voltak az ajtón, lenn u lépcsőn, kinn az utcán. A kapuban Riley körbenézett, bérkocsit keresve, és Peter hirtelen, mint egy szélviharban dülöngélő törött madárijesztő, ijesztően megbillent a sötét utca irányába, próbálva megszökni. Riley könnyedén elkapta, és megragadta a kabátjánál fogva. Peter összevissza hadonászott hosszú végtagjaival. Riley aggódott, hogy kárt tesz benne, mivel vékony lábaival olyan törékenynek tűnt, mint egy kaszáspók. Riley pillanatnyi zavarát kihasználva Peter kifarolt, és újra megkísérelt nekilódulni. Riley gyorsan elébe került, és, egy orra alatt elmormolt bocsánatkéréssel, megütötte. Ahogy Peter kicsavarodva összecsuklott, Riley elkapta, felemelte, aztán átvetette a hátán; furcsán nehéznek érezte. Hol vannak a hordágyvivők, amikor az embernek szüksége lenne rájuk? Négy taxi is elhúzott mellette, mire az ötödik hajlandó volt megállni. – Megsérü-üü, nee részeg – mondta Riley a vezetőnek, de a férfi nyilvánvalóan azt hitte, hogy Riley is részeg. Riley tudta, hogy újabb fárasztó helyzet készülődik, de most nem akart érzékenykedni. Betuszkolta Petert hátulra, kutatni kezdett a zsebében, és rábukkant egy előkelő tisztről árulkodó puha, drága pénztárcára, melyben pénz, és – ez az! – névjegyek voltak. Odanyújtott egy névjegyet a sofőrnek, aki szipákolt, és az utcalámpa fényénél elolvasta. – Sidcup! – horkant fel. – Nem mék el egészen a kicseszett Sidcupig… Riley felvillantott egy ötfontos bankjegyet. – Oké – mondta a sofőr.

Peter a rázkódás és csörömpölés ellenére elaludt. Riley rábámult. Nézzük csak meg magunkat, Uramisten, csak nézzünk magunkra. És mi vagyunk a szerencsések. Aztán hátradőlt, és azt gondolta: Megcsináltam. Csináltam valamit. Megtettem.

Huszonnyolcadik fejezet Locke Hill, 1918. szenteste A viharos eső egész délután verte a franciaablakok üvegét, dobolt a terasz terméskő burkolatán, patakokban zúdult végig a gyepen, csapkodta a hatalmas, kopár, sötét narancsszín termésű csipkebogyóbokrokat, melyek meghajoltak az éles szélben. A világ fordult egyet, vele az évszakok, és immár karácsony előestéje volt, a gyermek, akit apja adott bűneink megváltására, megszületik újra, már ha az ember hitt még ilyesmiben, mint ahogyan Rose nem. Úgy tűnt fel Rose-nak, hogy a vallásos hit, amely korábban egyenlően volt elosztva, most kétségbeejtő mocsárként borította el a világ fele részét, míg a maradék azon töprengett, szomorúan, keserűen, vagy reményvesztett zavarodottsággal, hogy Isten elképzelése miképp tudna számukra némi vigaszt nyújtani valaha is. Riley egyszer olyan választ adott a vallás kérdésére Rose-nak, mely ésszerűnek hangzott. Miközben az ágyát takarította, még a kezdet kezdetén, felemelte a fiú jegyzettömbjét; az kinyílt, és Rose olvasni kezdett:

Ainsworth és Burgess azon az éjszakán Istenről beszélgetett: keresztény nemzetek mészárolják egymást mindenfelé szerte a világon, szeresd felebarátodat, hogy engedheti, hogy mindez megtörténjen stb. stb. Ainsworth erősködött, hogy a reményben lehet egyedül reménykedni; Burgess cinikus volt. A válasz egyszerű. Isten az embert saját képmására formálta, az emberek ostobák, erőszakosak, rombolók, tehát Isten ostoba, erőszakos, romboló.

Amikor Rose ezt elolvasta, megdermedt, és le kellett ülnie egy pillanatra. Ha ő így gondolkodik, az istenit neki (észrevette, hogy a káromkodáshoz még mindig szüksége van Istenre), akkor hogyan gondolkodhatnak a többiek?

Rose csak azt tudta, hogy elég volt a fiak föláldozásából. Az újjászületés, az új kor kezdete mindezek után, egyszerűen kimerítőnek tűnt. Persze boldog volt. A háborúnak vége. Félig-meddig úgy gondolta, szeretne a kórházban maradni, hogy ne szakadjon el a többiektől, de valójában örült neki, hogy most van egy kis szabadsága, és Locke Hillben lehet ma este. Ha semmi másban nem is, de egy csendes estében, egy kis pihenésben reménykedhetett. És ha Riley megtalálná Petert… nos, túl sok a „ha”. Nem várt semmit. A városban szemlátomást mindenki megőrült az örömtől. Az a sok éneklés, tánc, a lelkész könnyekre fakadt, Mrs. Bax azt hajtogatta, hogy ki fogja nyitni az 1908-as pezsgőjét, a fiatalabbak hisztérikusan viselkedtek, és az a várakozás, az az izgatott szívdobogás, hogy a fiúk visszajönnek! És néhányuk tényleg visszajött. Egyik-másik egészen jól festett. De a háborúnak vége. És Tom itthon van, habár a dolgok, nos… majd az ösztön átsegíti rajta őket, nem igaz? Adjunk nekik időt. Most már minden jobb lesz. Igazából Rose-t egészen lenyűgözte a hír, amit Mrs. Joyce közölt vele: Julia meg sem hívta az anyját, hogy maradjon náluk éjszakára, csak épp egy csésze teát adott neki, és útjára indította az állomás felé. Már korábban behúzta a függönyöket, hogy kizárja az időjárást, és megrakta a tüzet. Peter csellója, az ablak mellé támasztva, tompán csillogott. A nárciszok virágba borultak kínai porcelán cserepükben, fehéren, mennyeien, aprócska angyalszárnyakként. A jó, száraz tűzifa lassan izzott a kandallóban: illatos almafatuskók voltak, a gyümölcsöskertből, melyeket Julia Peter érkeztére tett félre, vagy arra az estére, amikorra várható az érkezése, ami azt jelentette, hogy valamennyit most feláldoztak, de még Julia sem jegyezte meg, hogy ez tapintatlanság volna Peter felé. Így hát minden szép volt. Rose levest készített vacsorára. Sosem akar komolyabb vacsorát, amikor megjön Londonból. Úristen, már én is úgy beszélek, mintha tudnám, hogyan érez… és úgy, mintha hamarosan megjönne. Még szerencse, hogy van csirke holnapra – egész sok… Megszólalt a telefon, és Rose felpattant. Nem Peter volt, nem is Riley. – Rose? A hang megrázta. – Halló… – mondta. – Nadine vagyok.

Rose kimerültsége eltűnt. – Ó, Rose, Doverben vagyok. Én… én most szálltam le a hajóról. Nézd… elmehetnék hozzátok? Indul egy vonat tíz perc múlva. Haza kéne mennem, de nem vagyok képes rá. A forgalom, a külvilág hideg, fémes zaja, a vonat kormos fuvallata hirtelen átszűrődött a vonalon, az esős éjszakából az aranyló lámpafénnyel megvilágított nappaliba. – Hát persze – mondta Rose. Emlékezett még első otthon töltött estéjére, a franciaországi szolgálat után, évekkel ezelőtt. – Odamegyek majd az állomásról – mondta Nadine. – Ne terheld Harkert, még ha van is üzemanyagotok. Köszönöm. – A vonal elnémult, és a hideg ismét eltűnt. Rose a helyére tette a hallgatót, és feltűnt neki, nem bánja, hogy Nadine magától értetődőnek vette a beleegyezését. Mivel Nadine soha semmit nem fogadott el magától értetődően, ezt inkább hízelgőnek érezte. Rose ment, hogy megkeresse Harkert, és kiküldje a doveri vonat elé. Csúnya este volt. Csak ezután jutott eszébe: Ha Riley tényleg elment megkeresni Petert, ha megtalálja, ha idehozza… Ó.

*

Nadine két órával később esett be, átfagyva, még mindig egyenruhában, keskeny vállán átvetett soványka katonazsákjával. Az arca, mely mindig is színtelen volt, most viaszos fényűre sápadt. Még mindig úgy festett, mint egy fiúsított Lilian Gish. Lerakta a zsákját a hallban, és óvatosan, víztől csepegve megölelte Rose-t. A teste megfeszült, akár az acélsodrony. – Úristen, a hajad! – mondta Rose. Nadine mosolygott. Szemlátomást képtelen volt megszólalni. A szobák óriásinak, furcsának tűntek. – Van forró vizünk – mondta Rose. – Vezetékes vizünk! – amire mindketten szélesen elvigyorodtak. – Vezetékes víz! – mondta Nadine. – Julia intézte el.

Nadine olyan arcot vágott, mintha azt mondta volna: Úristen!, és levette nehéz télikabátját. – Hát igen – folytatta Rose, összekacsintva, magyarázkodva. – Megvannak a módszerei… az élet megy tovább… Nadine arca megrándult, apró rándulással, ahogy egy levél rezzen meg egy szélcsendes napon. Rose fújt egyet. – De Millie még mindig nem állt munkába – folytatta. – Ott maradt az Elliman’snél. Átálltak autógyártásra. – Miért mondom ezt? Megpróbálom bizonyítani Nadine-nak, hogy a háztartás ellátása is teli van szenvedéssel? Igazolást keresek? Rose azt mondta, majd behozza a táskát. Nadine menjen csak fel nyugodtan. – A kék szoba a tiéd – mondta Rose. – Használd nyugodtan a fürdősókat.

Ugyanaz a szoba volt. A sötét pávakék falak, a csillogó, rózsás belsejű óriáskagyló a Boszporuszról a kandallópárkányon, a halvány, steppelt ágytakaró. Nadine csak bámult a tiszta puhaság láttán. Nem járt Angliában már egy éve. Nem járt ebben a szobában 1917 ősze óta. Amióta… „Amióta” nem volt egy jó szó. Nem szabad teret engedni az „amiótá”nak. Meglehetősen kevés holmi volt a táskájában, de Rose kikészített neki egy hálóinget, egy hálóköntöst és egy papucsot, hogy az Isten áldja meg érte. Papucs!

Az ágytakarón ott volt, összehajtva, egy hatalmas, puha fürdőlepedő. Nadine rámeredt, a puha anyagot ujjai között morzsolgatta. Nagyon gyakran fantáziált erről a pillanatról. A sok rövid éjszakán, a nedves, tákolt tábori ágyon, amikor még mindig a nyolc nap óta egyfolytában viselt alsóneműje volt rajta, a hideg süvített a derekára, a tetvek pedig örömtáncot jártak rajta, vagy amikor ismét egy kancsónyi jéghideg vízzel szemezett, miközben már megszólalt a szolgálata kezdetét jelző sípszó, újra meg újra elpróbálta képzeletben a forró fürdővel megünnepelt hazaérkezés örömét. Ahogy megszabadul a koszos, bűzlő ruháktól. A hangot. A zubogó vízét, rengetegét, a vezetékek szörcsögését, a csövek mormolását, ahogy az ő kényelmére áradva robajlik bennük a víz, a gőz sziszegését és a hatalmas csapok nyikorgását. A fényűző illatot, a dilemmát: gyöngyvirág legyen? Citrom? Vagy inkább muskátli? Most pedig itt állt kábultan. A fürdőszobapadló hideg csempéje és a lábtörlő gumija a talpa alatt. A csempézett, magas mennyezetű helyiség kemény visszhangja. Ahogy a test lassan belecsusszan a vízbe. Ahogy a vér áramlik a bőre alatt, és a csiklandó, vibráló, didergő érzés, mellyel a test a mélységes átfagyottság állapotából felenged, és a feszültség lassan kioldódik a bőrből, mint a buborék, pezsegve, eltűnik… a fűtéscsőről levett meleg törülköző ígérete. Kihámozta magát a háborútól és az utazástól mocskos páncéljából, és belépett a hatalmas, zománcozott kádba. Elámult, milyen rendkívül erős tud lenni a fizikai gyönyör. Becsusszant a víz alá. A haja felemelkedett, szétterült. Egyszerűen itt fogok maradni, gondolta, kinyitva szemét a víz alatt, meztelen Opheliaként, borzongva. Ez tökéletes. A tüdeje nem fogadná be a vizet. Annyi férfiétól eltérően, az ő teste még mindig ép volt. Megmosta fehér lábát, megkurtított, rendetlen fekete haját, vékony karját és minden más testrészét. A lábujja közét, a füle mögött, a körömágyat visszanyomkodta a hüvelykujja begyével, ledörzsölte a lábfejét a habkővel. Milyen iszonyúan furcsa így, ilyen alaposan foglalkozni a saját testével, hogy ennyi ideje van rá. Íme, itt van. Hús. Nincs rajta sérülés. Milyen iszonyúan furcsa megtisztítani, ápolni egy olyan testet, melyen nincs sérülés. Egy női testet. Behajlította a lábfejét, megforgatta a vállát, meghajlította a térdét, felemelte a karját. Semmi sem hajlott rossz irányba, semmin nem volt lyuk, semmi nem szivárgott. Semmi nem volt összezúzva. Semmi nem rohadt. Betekerte magát a nagy törülközőbe, és halkan kiszólt az ajtóból:

– Locke őrnagy itt van? – Nincs! – szólt föl Rose. – Lejöhetsz a hálóköntösben! Nadine levitte magával a törülközőt, és a tűz előtt dörzsölgette a haját. Rose kitöltött két pohárka aranyló sherryt, és meggyújtotta az apró gyertyákat a karácsonyfán. Micsoda luxus! A gyertyák fénye visszatükröződött a szoba túlfelén lévő aranyozott tükrökben. Egy őrült pillanatra Nadine várni kezdte az apró csattanást, aztán a robbanást, az apró aknák hangját, melynek az apró fényeket kísérnie kell, és érezte az adrenalin apró szúrását, utóhatásaként a keserű, fémes, átizzadt rétegnek, mely remegést küldött a végtagjaiba, pokollá tette az éjszakáit, kiszárította a száját, meghatározta létezését az utóbbi egy évben. Vége van, vége van. – Még mindig feliszkolhatok az emeletre, ha bárki érkezne – mondta. – De hol van Julia? – Nincs valami jól – mondta Rose. – Szegénykém! – mondta Nadine. – Ugye nem az influenza? – kérdezte hirtelen aggodalommal. – Rose? – Lefeküdt – mondta Rose. – Majd holnap találkozol vele. – Nos, így, hogy te itt vagy, jó kezekben van – mondta Nadine. Rose mosolygott.

*

Julia sötét narancsszínű függönyei súlyosan függtek, leértek egészen a földig, második rétegként a csukott spalettájú ablakok előtt. A szoba dohos és állott levegőjű volt. Egyetlen lámpa égett halovány fénnyel a kandalló melletti asztalon, és a szoba sarkai sötétbe burkolóztak, láthatatlanok maradtak Julia számára. Odébb csúszott egy kicsit a lepedőjén, lába úgy mozdult, mintha víz alatt lenne. Nem volt elég tiszta – valahogy viszolyogtatónak érezte. Csúszósnak. Érezte, ahogy a kombinéja elmozdul rajta, és nem tetszett neki az érzés. Az elméje ködösnek rémlett fel előtte. Mintha cukormázban úszkálna.

Hallotta Rose-t és Nadine-t a földszintről. Nem tudott aludni. Nem volt képes legyűrni az ideges feszültséget, amibe belelovalta magát, hogy biztosan jól emlékszik-e, és előkészítette Tomnak a zokniba rejtett ajándékokat – édes kicsi alvó Tom –, Peter, gyere, és nézd meg, milyen drága. Újrakezdhetjük, mi hárman. Lehet új babám, egy kicsi lány… Az elméje lehurrogta. Nem, olyan férfitól, aki nem szereti őt, aki nem találja vonzónak, aki távol tartja magát tőle, megszégyeníti a távolmaradásával, Rose, a szolgák és a szomszédság előtt, még csak nem is ír neki, azért sem jön haza, hogy a gyerekét lássa… Nagy nehezen föltápászkodott, az éjjeliszekrényen lévő órájára nézett. Nos, ma biztosan nem jön már. Ahogy az ismerős mondat átfutott az agyán, ismét automatikusan belecsúszott a félelmek és sértődött gondolatok ismerős spiráljába: törött végtagok, más nők, balesetek, gránáttűz okozta sokkállapot… ezek a hűséges vámpírok most ismét felsorakoztak az ágya végében, lelkiismeretesen, förtelmesen, gyomrát görcsbe szorítva, szennyet árasztva. Most egy új szereplő is csatlakozott a kórushoz: legalább amikor Peter a lövészárokban volt, valami külső ok választotta szét őket – most viszont saját elhatározásából marad távol. Legyen átkozott – nem!, ne átkozd Petert! Eleget szenvedett, ezért meg kell neki bocsátani, bármibe kerüljön is, bármibe. Ne add föl éppen most. A béke megérkezett! Most erősnek kell lenni. Körbe és körbe. Tarts ki, légy erős, rengeteget szenvedett, ne hibáztasd. (Hibáztasd magadat, jött a visszhang). Egy vers néhány sora kísértette: „Még évek hosszú sora áll előttünk, telve fiatalsággal”, vagy valami ilyesmi. Nem értette, mit akarnak ezzel mondani. Ostobaság. A fiatalság – másoké. Azoké, akik eddig végig iskolában voltak, azoké a bimbóké, akik még csak most nyiladoznak, frissen, boldogan, ártatlan kis lényekként, akiket nem érintett meg a háború. Peter elmehetne az egyikükkel – maga mögött tudhatná saját kíméletlen gyászát, az összes egymással szembeni sérelmüket. Egy fiatal lány képes lenne feloldani bánatát az ártatlanságával. Talán pontosan ez történik éppen most… NEM! Most már minden rendben lesz. Hamarosan hazajön, és minden visszatér a normális kerékvágásba. Helyre tudjuk hozni. Fázott.

Sötét harag fortyogott benne. Bizonyos, hogy minden másképp lesz most, hogy a háború véget ért. Félredobta a takarókat, átszelte a szobát, hogy megpiszkálja és felélessze a tüzet; érezte a forróságot az arcán. A háta hideg volt, az arca égett. Szinte érezni vélte, ahogy a hajszálerek elpattannak. Még több rombolás… Ameddig gyönyörű marad, addig szeretik majd. Ameddig teszi a kötelességét. Teljesíti a feladatát. Semmit nem tehetett eddig, csak azt, hogy vár, és csinos marad. Annyira igazságtalan, hogy az utolsó kezelés nem volt hatásos. ANNYIRA igazságtalan. Az az átkozott Madame Louise, és az átkozott, hatástalan kezelései. „Visszahozza a virágzást” – ó, mekkora hazugság. És most a várakozásnak hamarosan vége – Ó, borzalmasan nézel ki, öregnek tűnsz, fáradtnak, ijesztő vagy -, és olyan sokat várt már, hogy mostanra… Miss Havisham… És hol van Peter? Hol van? Hol van? Hetek teltek el a levele óta, évek, amióta… Már nem először jutott eszébe Pénelopé, ahogy szövi és felfejti szőttesét Odüsszeuszért. Európa telis-teli lehet Pénelopékkal, akik így vagy úgy kudarcot vallottak az alkalmazkodással. Ó, Rose, hát persze hogy inkább rád szeretnék hasonlítani! Mindeközben folytatódik a vég nélküli, örökös távollét. És milyen lesz majd a férfi, amikor végül megérkezik? És mi fogja várni otthon? Kihúzta magát. A fésülködőasztal tükrében fellobbant a mögötte égő tűz, és megcsillant a három üveg, melyet ellopott Madame Louise-tól. Miközben közelebb lépett a fésülködőasztalhoz, érezte a tehetetlenség apró kattanását a fejében – amit akkor érzett, amikor belépett egy boltba, tudva, hogy meg fog venni valamit, amire nincs szüksége, amikor követte vágyait, melyek ellenállhatatlanul vitték egy irányba, amikor senki nem figyelte… senki nem figyel, így hát megtehetem ezt, amit nem volna helyes megtennem… Mint ahogy tudta, hogy nem kellett volna ellopnia az üvegeket korábban, egyáltalán nem kellett volna annyi ruhát vennie mostanában, vagy annyi mindent csináltatnia az arcával, nem kellett volna hagynia, hogy Rose csúfolódása elbátortalanítsa, nem kellett volna hagynia, hogy anyja elvigye Tomot. Ült a fésülködőasztalánál, és gyűlölte magát. A bőre fakónak tűnt, még ennél a világításnál is. A tükörképére meredt, és megpróbált nem sírni, nehogy kivörösödjön a szeme. Hogy vagy képes ilyen sekélyes és ilyen rossz lenni?

Fiatalsága elveszett, az arany éveket, melyeket együtt tölthettek volna, elvette tőle a háború, a múltat, nem volt múltja, nincs jelene, milyen jövő vár rá? Harminc. Harminc, harminc, harminc, harminc, harminc. Rettenetes szó. Ráncok, öregség, magány. Harminc. Tudta, hogy nem kellene az üvegekhez nyúlnia. Tudta, hogy nem lesz képes rá.

*

Rose és Nadine tízkor elfogyasztották a levest. Nadine utoljára egy zsömlét evett a vonaton, reggelire. Peter nem érkezett meg. – Pillanatnyilag nagyon sok dolga van Londonban – mondta Rose. – Nagyon elfoglalt. Talán holnap adódik rá lehetőség, hogy lehozza valaki. Nem mindig érjük el telefonon egymást. – Kit védek?, töprengett. Nadine különben is képes arra, hogy a sorok között olvasson. Nadine-nak feltűnt Rose zavara, de nem szólt semmit. Olyan sok minden volt, amin nem tudott segíteni. Túl sok minden, túl régóta. Nem jutott eszébe semmi, amit mondhatna. Így hát helyette azt kérdezte: – És te hogy vagy, Rose, drágám? – és azonnal el is átkozta magát, amiért kicsúszott a száján ez a képtelen, megbocsáthatatlan kérdés, ez az apró kis kérdés, ez a kérdés, melyet egyetlen illedelmes látogató vagy barát sem hagyhat ki, ez a legegyszerűbb, legálnokabb kis kérdés, mely csakis ingoványos talajra vezethet. Csak egyetlen őszinte válasz volt elképzelhető, az, melyet olyan gyakran hallott a Tommyktól: „Fingom sincs róla, aranyom.” Vagy ahogy egy kedves fiú mondta elgondolkodva, pillanatokkal a halála előtt: „Nem tudom. Ez egy nagyon komplex kérdés.” Itt, most, Rose-zal társalogva, az „És hogy megy a munká”-nak kell következnie, ami egyenesen vezetne… Hát, végül is meg is kérdezhetné. Úgyis jelen volt a kérdés, kimondatlanul is. A gyomra összeszorult kissé. Felejthetsz, hiheted azt, hogy elfelejtettek, távol tarthatsz mindent magadtól, kitörölheted az emlékeket, elfojthatod a gondolataidat valami olyasmivel, ami sokkal, sokkal fontosabb, de van, ami nem múlik el.

Nadine számára természetesnek tűnt, hogy nem mehet egyenesen haza, mivel nem lehetséges egyetlen ugrással átváltozni abból, akivé vált Franciaországban, egy olyan valakivé, akit megmutathatna a szüleinek. És az otthon a múltat jelentette: nem bírta volna most elviselni. A valaha volt lehetőségeket. Azt, hogy mi lett volna, ha… Légy őszinte, Nadine. Azelőtt – a háború előtt, és Riley árulása előtt, még ott volt számára – Istenem, mi jelentősége van már ennek, milyen elcsépelt! – az ártatlanság, a boldogság esélye, a… A háború előtt ott volt Riley. De minden Riley volt. Riley volt mindenütt. A háború előtt, a háború alatt, Franciaországban, a tábori kórházakban, az állomásokon, a levelekben, a levelek hiányában, a férfiak kiáltásaiban, a ködben, az utcán, amilyen szögben feszült a katonai zsák egy idegen vállán, Londonban, Párizsban, a parkban, a kis kávézókban, a Lyon’s teázóiban, a sárban, minden átvérzett kötésben, a vonatokon, az úton, a sötétben, az álmaiban, az éjszakában hajnalban. És itt… igen, Riley itt is jelen volt. Hát persze hogy itt volt. Akárhol is járt a valóságban. – Elfoglaltan – mondta Rose kissé túl élénken. – Még mindig áramlanak az új betegek, ahogy elkezdik az embereket visszahozni. Lehet, hogy vége, de akkor is… Nadine halványan elmosolyodott. Ezt ő is jól tudta. Mennyi férfi, akár sebesült, akar nem, élő vagy halott, aki nem lesz otthon karácsonyra. Micsoda visszhangja ez a mondat az 1914-esnek. Nem fogja feltenni a kérdést. – Annyira fáradt vagyok – mormolta inkább. – Hát persze – mondta Rose. – Azt hiszem, felmegyek. Micsoda luxus! Tiszta ágy! – A hajad még mindig nedves – mondta Rose. De ez nem számított. – Hát, viszontlátásra reggel. – Viszontlátásra reggel – mondta Nadine. – Boldog karácsonyt.

***

Feküdt az ágyban, és Riley arcára gondolt, és Riley karjára és Riley melegére és Riley minden testrészére, és álomba sírta magát.

Rose a tűz mellett üldögélt, és lassan pislogott lélegzete ütemére. Beszív, behuny; kifúj, kinyit.

*

Rose izmai túlságosan erősen, élesen elmerevedtek ahhoz, hogy elaludhasson. Négy nő és egy gyerek egy fedél alatt. Ő maga, álmatlansággal küszködve. Nadine, aki éppolyan zavarodott és robbanni kész volt a kimondatlan feszültségtől, mint bármelyik sebesült katona. Julia, aki már régóta olyan furcsán viselkedett, lehetetlenül, szeszélyeskedve, önmagát emésztve, szerencsétlenül. Mrs. Joyce, aki olyan rendíthetetlenül és nyugodtan viselt mindent, hogy Rose meg volt győződve arról: nem egészen normális. És Tom, a csendes, engedelmes, hatalmas szemű kisgyerek, immár kétéves, akit Rose még nem látott máshogy, csak tágra nyílt szemmel bámulva, valami zavart rettegéssel telve – és bizonyára ő a legépeszűbb az egész társaságban. A zokniba rejtett ajándékok jutottak eszébe, melyeket Julia készített össze a kisfiúnak: egy csokoládéérme, egy ezüst hatpennys, egy kis malacpersely, amelybe bele lehet tenni, egy örvénylően piros és fehér nyalóka. Eszement túlzás egy ilyen kis gyereknek. De kedves. Kedves, jó, nagylelkű viselkedés. Időbe telik majd; mindannyiuknak időre lesz szükségük. Mrs. Joyce annyira örült, hogy itt van a gyerek… Úristen, ennek a háznak arra van szüksége, hogy újra család éljen benne; arra, hogy minden újra kezdődjön itt. Békére, hogy a károkat helyrehozzák, a sebeket begyógyítsák, felejtsenek. Alvásra. Szükség van férfiakra – a férfira. Csak egyetlen férfi jut négyükre. Rose úgy érezte, hogy hosszú, hosszú ideje túl jól viselkedik. Nem mehetne most egy kicsit szabadságra? Összeomolhatna. Vagy berúgna. Elaludna? Egyszerűen eltűnne? Elmehetne valahová máshová, ahol nem várnák el tőle, hogy másokat támogasson. Bekábítva, egy kórházi ágyon, könnyedén áthárítva a felelősséget valaki másra, vagy senkire, csak ő ne legyen többé felelős? Velük törődik egyfolytában. Egy kis szünet. Talán egy idegösszeomlás? Az jólesne.

Egészen addig nem tűnt fel neki, hogy elcsendesült a vihar, amíg meg nem hallotta kintről a gépkocsi zaját. Az agya felvijjogott: Vészhelyzet!, és máris ott állt talpon a csendes éjszakában, a hallban, dörömbölő szívvel, még azelőtt, hogy teljesen felébredt volna. A padlót hűvösnek érezte a lába alatt, és furcsa árnyak figyeltek az éjszakában. A nappaliból kihallatszott a hamvadó zsarátnok sziszegése. A bejárati ajtó üvegtábláin keresztül az autó csillogóan sötétnek tűnt. Az eső elállt, a hold magasan fenn járt, a szél elfújta a felhőket. Fekete ágak, fák sziluettjei hajladoztak a kocsifeljáró mentén. Rose mindent tisztán észlelt maga körül, de rádöbbent: fogalma sincs, mit csináljon. Három alakot látott. Az egyikük rongybabaként tántorgott – sebesült? Vajon ezt a kinti társaságot be kéne engednie a házba? Vagy elrejtőzzön előlük? Döntési képessége semmivé lett, határozatlannak érezte magát. A baba hórihorgas volt, imbolygott, botladozott. Részeg. Peter. A bejárati ajtó zárva volt. Persze; hiszen ő zárta be. Hol van a kulcs? Hova tette? Nem tudta, hova tette a kulcsot. A kinti csoportkép szétvált. Nem tudja kinyitni az ajtót nekik. Nagyon is erősen a tudatában volt, hogy ha beengedi a férfiakat, a káosz is megérkezik velük együtt, és vagy a ház rendelődik alá ennek a káosznak, vagy a káosz rendelődik alá a háznak. De káosz volt már bent is. Illedelmes, elfojtott káosz, kifejezetten nőknek. Ez a kinti férfias káosz volt. Hát persze – itt a kulcs, bedugva a kis polcocskára, az állóóra belsejébe. Mint mindig. Kinyitotta az ajtót. Megküzdött vele, húzta, rázta. Kinyílt. Két férfi jött be, félig vonszolva Petert, aki úgy érkezett, mint egy sebesült, karja a másik két férfi nyaka köré fonva, és imbolygott, mint a megfeszített Krisztus. Az egyik cipelő alak Riley volt; Rose szíve felujjongott. – Jól van? – kérdezte. Egy újabb férfi jelent meg – Harker érkezett garázs fölötti kis szobájából, hálóingben, egy mordállyal. Rose-t megzavarta, hirtelen mennyi férfias energia gyűlt össze a házban. – Megütötte a fejét – mondta Riley. – Amikor leütöttem. Rose Peter szemébe nézett, és megvizsgálta a pulzusát. Nem úgy festett, mint aki teljesen rendben van. Még úgy sem, ha tekintetbe vette, hogy részeg, és a fejét is beütötte. – Vigyük be – mondta Rose, és a férfiak követték a konyhán keresztül. – Hívja fel dr. Tayle-t, Harker, legyen szíves – mondta Rose. Jobb félni, mint megijedni.

Peter hirtelen kiszabadította magát, és remegő karjával megtámaszkodott az ajtófélfában, feje ide-oda csuklott. Rose feltette a teát. – Tartsák függőlegesen – mondta határozatlanul. – Riley, nem tudnál körbe-körbe sétálni vele? – Ő maga nem mozdult. Riley Peterhez fordult: – Jöjjön, uram –, de Peter befészkelte magát egy karosszékbe. A taxisofőr zavartan bámult. Peter nem volt hajlandó felállni, így Riley inkább elkészítette a teát, Rose pedig azt mondta neki: – Nyugodtan vetkőzz le –, aztán sírni kezdett. Riley kibontotta a sálját, elővette a szívószálat a zsebéből, és szürcsölni kezdte vele a teát. Rose megtörölte az orrát, a forró víz maradékát kitöltötte egy lavórba, és óvatosan nekikezdte átfésülgetni Peter haját, sérülés után kutatva. Megtalálta. Nem volt súlyos. Kimosta. Bekötözte. A Lysol szaga. A friss vér szaga. Riley nyelt egyet. Tudok nyelni, gondolta. Peter meredten nézte. Hát igen. Még nem látta teljes fényében tündökölni az arcomat. Egy kis időbe telik, míg hozzászokik, aki nézi. Megszólalt: – ‘Elló, Beter. – Helló, Riley – mondta Peter meglepődve. – Helló, Peter – mondta Rose, és Peter azt mondta: – Ó, Jézusom, Rose. – Hány ujjat mutatok? – kérdezte Rose. – Hetet – mondta Peter, viccnek véve a kérdést. A többiek arckifejezését látva összeszedte magát. – Ó. Borzasztóan sajnálom. Négyet. Kis idő múlva Rose és Riley átterelgették Petert a dolgozószobába, és erővel lefektették a díványra. Rose képtelen volt arra, hogy üdvözölje Petert, vagy valamilyen módon próbálja megnyugtatni. Semmije sem maradt, amit adhatott volna. Teljesen üresnek érezte magát. Nem maradt benne már több türelem, több együttérzés, több erő – nem maradt több szeretet, több szó, több idő, szinte lélegzetnyi erő sem. Csak annyit volt képes mondani: – Menj aludni. – Leült a dívány szélére, kezét Peter karján nyugtatva. Nagyon sokáig ült ott.

*

A taxisofőr megszólalt: – Én elmennék akkor, azt hiszem. Riley mondhatta volna azt: Üljön le egy kicsit, pihenjen, mielőtt elindul visszafelé. Mondhatta volna azt: Köszönöm. Megrázta a férfi kezét, bólintott, és a taxisofőr elment, egyedül. Riley leült az asztalhoz, és elgondolkodott: Kiveszett belőlünk az emberség, kívül kerültünk mindenfajta erkölcsi univerzumon, oda, ahol nincs többé józan ész, és a lábunk alatt nincs talaj. Egy párhuzamos valóságban éltünk. Vissza kell térnünk. Azt írta:

Beszéljünk róla. Szeretnék beszélni róla. Nem tudok. Bárcsak tudnék. Láttam azokat, akik sokkot kaptak, és nem tudnak beszélni, mert a tudatuk nem engedi nekik, a sokk miatt, és láttam azokat a fickókat, akik nem sebesültek meg, és azért nem tudnak beszélni róla, mert a beszéd által valóságossá válna, és ha a kimondhatatlanról beszélünk, akkor úgy teszünk, mintha nem is volna kimondhatatlan. Pedig az. Ez egy paradoxon. Szeretnék beszélni valakivel. Bárkivel közületek – Rose, veled? Vagy veled, Peter? Ahhoz beszélsz, akiben megbízol. A beszéd emberi. Az emberek beszélnek egymással. Az igazságot, a teljes igazságot, semmi mást, csak az igazságot. Mind képesek vagytok rá, hogy beszéljetek, kérlek, beszéljetek. Kérlek, bízzatok. Kérlek, szeressetek. Szeretném magam újra otthon érezni a világban. Azt hittük, az életünk a sajátunk. És Kiderült, hogy ez egyáltalán nem így van. Nem igaz? Nem láthatnánk be ezt mindannyian?

Összehajtogatta a darab papírt, betette a zsebébe, és hirtelen nagyon, nagyon fáradtnak érezte magát. Üldögélt, sodort egy cigarettát. Felállt, felalá sétált. Újra megtöltötte a teáskannát. Kikukucskált a hallba. Amikor megpillantotta az orvos alakját, visszahúzódott egy helyiségbe, mint kiderült, a nappaliba. Nem akart továbbra is belefolyni az ügybe. Különben sem tud többet segíteni.

*

Amikor dr. Tayle, akit Harker hívott, és akiről Rose teljesen elfeledkezett, belépett a házba, senki nem fogadta, csak egy nagyon kicsi, flanelpizsamás fiúcska bámult rá, azt kérdezve tőle: – Te vagy a Télapó? – Dr. Tayle azt válaszolta, hogy sajnos nem, és abban a pillanatban Miss Rose Locke robogott le a lépcsőn a hallba, halálsápadtan és félelemtől összeszorult torokkal így szólt: – Most ne törődjön Peterrel, doktor, inkább jöjjön föl azonnal. Tom, menj vissza az ágyadba. Az orvos hallotta, hogy tompa nyögés szűrődik le az emeleti hálószobából. – Most mentem fel hozzá – mondta Rose kifejezéstelenül. – Eddig Peternél ültem. Aztán zajt hallottam. Julia a padlón hevert a halovány narancsszínű fényben, eszméletlenül, összehányt selyemkimonójában. Valamiféle turbánszerű maszk volt az arcára tekerve, mellkasán látszott, hogy nehezen és összevissza lélegzik. – Uramisten – mondta az orvos. Julia arca kísértetiesen, halottfehéren világított. – Mérgezés – mondta az orvos. – Mi az az arcán? Mossa le. Hívjon egy szolgálót. – Kifordította Julia alsó ajkát: a hús szürke és beteges színezetű volt. Az orvos egyik csontos keze Julia pulzusát kereste, a másikkal a táskáját próbálta kinyitni. – Sokkot kapott – mondta. Rose felpattintotta az orvosi táskát, aztán a vizeskancsóhoz ugrott, hogy vizet hozzon. Ahogy felkapta, megcsapta orrát az ismerős, émelyítő szag, és elakadt a lélegzete. – Karbol! – sikoltotta. – Doktor, a vizeskancsóban karbolsav van! – Kirohant a szobából a fürdő felé, futtában Mrs. Joyce után kiáltozva; megtöltött egy korsót tiszta vízzel, és felkapott néhány törülközőt. Visszaszaladva a hálószobába, a földre vetette magát. Mintha nem is lett volna ápolónő: ebben a pillanatban barát volt, családtag – Ó, Julia, mit tettél, te ostoba, ostoba… Nyelt egyet, és leállította magát. Nyugalom. NYUGALOM. – Julia, drágám – mondta. NYUGALOM. A professzionalizmusa lassan felülkerekedett.

– Julia… valami rossz dolog történt – mondta, éppannyira nyugtatva magát, mint Juliát. – Mindjárt helyrehozzuk, mindjárt rendbe jön minden. Itt van az orvos. Csak lemosom ezt az arcodról, lemosom az arcod… – Mrs. Joyce érkezett rémült izgatottsággal, hálóköntösbe bugyolálva. Rose egyfolytában mormolt, leáztatva az arcra tapadt rétegeket, mosva, mosva, mosogatva az alatta lévő bőrt, öntözgetve, újabb vizet hozva, elöntve az egész padlót, szinte hisztériába hajló nyugalommal. Az orvos kitekert egy gumicsövet, olívaolajat és szenet készített elő. – Nem hiszem, hogy lenyelte – mondta Rose. – Inkább az arcára tapasztotta, mindenhová. – Miért? – kérdezte az orvos. – Mossa a szemét, folytassa csak. Rose-nak nehezére esett volna megmondani, hogy hol végződik a Julia által felrakott maszk, és hol kezdődik a bőr. Halottnak tűnő, természetellenesen fehér sávok tűntek elő a szürke masszából. Julia szíve még mindig összevissza, sebesen vert, és úgy rázkódott, mint egy vadállat, akit le kell fogni a kezeléshez. – Emeljük föl innen a nedves padlóról. Óvatosan felemelték az ágyra. Rose tovább mormolt, akár egy imádkozó apáca. Mrs. Joyce szappant hozott. Az asszonyok csak mosták, mosták, mosták Juliát. Egy párnát tettek a lába alá, felszították a tüzet, takarókat terítettek rá, hogy felmelegítsék. Mrs. Joyce forró vizes palackokat készített, és brandyt javasolt. Az orvos nemet mondott: csak víz, még több víz. Biztonság kedvéért beadta neki az olívaolajat és a szenet. Rose látta: nem hiszi el, hogy Julia beborította az arcát karbolsavval. Az üvegcsék ott voltak Julia fésülködőasztalán, felcímkézve: fenolkristály, krotonolaj, glicerin. – Krotonolaj! – mondta az orvos undorodva. – Honnan szerezte ezt a holmit? Az isten szerelmére, mit próbált tenni magával? Rose Juliára meredt. Fogalma sem volt róla. Fogalma sem volt róla, mit csinált Julia, mit gondolhatott, mi bántotta, hogy próbált megküzdeni az egésszel. Mintha eddig nem hitte volna el, hogy Juliának is megvan a maga háborúja.

*

Mrs. Joyce maradt Juliával. A konyhában Rose hirtelen nehézkesen lehuppant, az orvos pedig azt mondta: – Rendbe jön, higgye el. Nem fog belehalni. Rose felvonta a szemöldökét, megrázta a fejét. – Hát, jól van – mondta. – Megnézné… – tétován Peter felé, a dolgozószoba ajtaja felé intett, a hallon túlra. – Beütötte a fejét. Bekötöztem, de nem voltam biztos benne… Édes Istenem! Mindenki hirtelen – csak úgy összeomlott, és… – Lefekhettek volna inkább, mindannyian. Egyszerűen nem lehet megbízni bennük. Dr. Tayle bement, aztán néhány perc múlva kijött. – Ő, szóval, izé… – mondta. – Most jött vissza Franciaországból – mormolta Rose. – Hát, most alszik. A légzés normális, a pulzus is. A színe is megfelelő. Az orvos kitöltött két pohárka brandyt, felhajtották, és érezték, ahogy megmelengeti őket belülről. – Ha bármilyen probléma… – mondta óvatosan. – Benézek holnap, és… – Köszönöm – mondta Rose. – Ez igazán… Úgy tűnik, most mi… – a szeme becsukódott. Éppen időben. Éppen időben. Ha tényleg az ital a baj, nos, arra vannak bizonyos helyek… és a probléma oka megszűnt… Lehajtott még egy kis brandyt. – Boldog karácsonyt, doktor úr – mondta. És Tom hazatért… Karjára fektette a fejét, az asztalra támaszkodva. Négy bolond nő, két összetört férfi és egy gyerek. Jobb lesz, ha mind itt tartom őket, míg csak helyre nem jön mindenki. Talán felváltva vigyázhatnánk egymásra. Csak amíg jobb ötletünk nem támad. Egy pillanatra elfelejtette, hogy dolgozik, valahol máshol. – Jó lesz – mondta. – Minden rendbe jön.

Huszonkilencedik fejezet Locke Hill, 1918. karácsonyeste Riley a nappali közepén állt, kabátban, kimerülten, azon töprengve, hol tudná kitisztítani fáradt száját, és hogy vajon leülhet-e itt, lefekhet-e, összerogyhat-e. Kisétálhatott volna az éjszakába, át a kórházba, de erre nem vágyott különösebben, és különben is, lehetséges, hogy zárva találná az épületet; nem szerette volna zavarni Rose-t, vagy alkalmatlankodni; Peterhez értelmetlen lett volna beszélnie; a házat pedig nem ismerte… Rátett egy fatuskót a tűzre, és épp a legnagyobb dívánnyal szemezett, amikor Nadine csendben, kölcsönkapott hálóingében bekukkantott az ajtón. Riley megfordult, és észrevette. Nadine épp készült, hogy valamit kérdezzen, de aztán rájött, hogy Riley az, és a szavak cserbenhagyták. Riley ösztönösen megragadta a sálját, hogy eltakarja magát. Bűntudatos gesztusnak tűnt. Az volt az első gondolata: Istenem, nézz csak rá, nézd meg, az arcát, a tekintetét. – Ne merészelj – mondta Nadine gyorsan, mivel úgy hitte, a másik el akar menni: egy férfi, egy szobában, kabátban, épp emeli a sálját. És bármit keressen itt Riley, nem fog elmenni. Meredten nézte, csak őt látta, a tényt, hogy itt van. Tobzódott a látványában. Riley hagyta, hogy lehulljon a sál, ott állt előtte tehetetlenül, a karja, a sálja lógott a teste mellett, kabátja nyitva volt. Puszta torokkal, fedetlen fővel állt ott. A szeme! Az a gyémántos szempár – mit mondhat? Nem tudta. Az a gyengéd hajlat a halántékánál, szemöldökének íve, magas homloka a haj jellegzetes vonalával, a nyírott hajfürtök, újra egy kicsit hosszabban. A kis horpadás a pofacsont alatt. A válla, a testtartása, arcának formája, egész lénye, a megtántorodás, a rettegés, a gyengédség, melyet kiváltott belőle a fiú. Néhány pillanatig észre sem vette a hegeket. Aztán igen. A tekintete ide-oda ugrált: az arc felső része, az alsó része. Felső rész, alsó rész. Tökéletes, szétroncsolt. Tökéletes, szétroncsolt. Ekkor rájött, mit fejez ki a másik tekintete. Vár. Várja, hogy hátrahőköljek, hogy felsikoltsak rémületemben.

Meredten bámult, egyenesen Riley-ra, összezavarodva. A sebe könnyű volt. Mit keresnek itt ezek a hegek? Mit műveltek vele a kórházban? És mit keres itt? A lány Párizsban – Rose? Nem tudta, mihez kezdjen most. Sehogy sem állt össze a kép. A hegek túl frissek voltak. A roncsolódás túl sok – de nem is roncsolódás volt. Hanem újjáépítés, az arc újjáépítése… Nyilvánvalóvá vált, hogy a fiú hazudott neki. Nézz csak rá. Ott állt, megfeszülve. Sajnálatra számított, készen rá, hogy visszautasítsa. Nadine odalépett, szorosan közel hozzá. Előrehajolt, olyan közel, hogy érezte a férfias szappan- és nagykabátszagot, amelytől elakadt a lélegzete. Az arca mellé simult, és belesuttogta a fülébe, közvetlenül meleg, fehér bőre mellett: – Te hazug, hűtlen rohadék. Riley szíve felujjongott, megtelt lassan áradó roppant örömmel. Ahogy a lány elfordult, elkapta a csuklójánál fogva, megragadta, szorosan fogta. – Gyere vissza – mondta darabos, torokból feltörő hangján. – Nem – mondta a lány. – Rohadék. – Kérlek – mondta Riley. – Miért? – kérdezte Nadine. – Hazug. Riley felemelte a fejét; a szavak balzsamként simogatták. Nadine elrántotta a karját, lerázta magáról a fiú kezét. Azt mondta: – Minek örülsz annyira? – Az igazságnak – mondta Riley. – Hogyan? – Igazat mondasz – mondta Riley, de a lány nem értette, mit mond, úgyhogy elővette a jegyzettömbjét, és leírta. A módszer mostanra második természetévé vált, de Nadine meglepődve nézett. – Hát, te pedig nem – vágott vissza. – Miért nem vagy Párizsban, a barátnőddel? Mit keresel itt? Te, meg a te enyhe sebesülésed! Riley érezte, hogy kicsit inogni kezd a lába alatt a talaj, ahogy azt mondta, egészen tisztán: – Nincs barátnő. Nincs Párizs. – Hogyhogy? Kidobott? – kérdezte Nadine éles, szókimondó, kegyetlen hangon, és már akkor megrezzent, amikor a szavak elhagyták a száját, azt kívánva, bárcsak visszaszívhatná őket, mivel látta, hogy keskenyedik el Riley szeme, de aztán Riley nyelt egyet, és válaszolt. – Nem volt semmiféle lány Párizsban – mondta lassan, torokhangon.

Ez megtorpanásra késztette Nadine-t. Inkább alaposan megbámulta a szoba néhány pontját: a narancsosan izzó lámpaernyőket, a bronz szenesedényt, a nagy üveg papírnehezéket a kandallópárkányon, mely a lassan kihunyó tűz visszfényétől csillogott. Árnyak és fények játéka mindenütt. – Nem volt barátnő – mondta. – Nem – mondta Riley. Hozzá akarta tenni: „csak te”, de a lány tekintete megállította. – Ó – mondta Nadine, próbálva időt nyerni, ahogy minden lassan a helyére került. – Azt hitted, ejteni foglak, ezért inkább te ejtettél először. – Ne mondd már, hogy „ejteni” – mondta Riley. – Nem valamiféle felszínes kapcsolat volt. – Igencsak elferdítve ejtette a szavakat, de Nadine megértette. – Ó, nem – mondta Nadine gyorsan. – Hát persze hogy nem. Inkább – hogyan is fejezted ki magad? Nem emlékszem pontosan a leveled minden szavára – ó, már tudom: „Mindketten tudjuk, hogy a mi barátságunkból már pusztán családi okokból sem lehetett volna több.” Ez az, amit mindketten tudunk. Ezt írtad. A barátságunk. Aminél nem lehet szó többről. – Kémény arckifejezéssel Riley-ra meredt. Riley azt mondta: – Nem hittem, hogy kidobnál. Azt gondoltam, velem maradtál volna. Sajnálatból. És ez nem lett volna tisztességes veled szemben. Számomra pedig elviselhetetlen lett volna. – Behunyta a szemét. Úgy hangzik, amit mondok, mintha egy részeges, selypegő, fogyatékos hülye lennék. – Elviselhetetlen lett volna a számodra? – mondta Nadine csúfondáros, éneklő hangsúllyal. – Ó, te kis szegénykém, micsoda… Riley bágyadtan tiltakozott: – Hagyd abba! –, és Nadine abbahagyta, szégyenkezve, de dühösen, és nem szégyellve haragját. Harag, sértődöttség és megbántottság tüze égett benne; egyre erősebben égette. Képtelen lett volna sajnálni Riley-t, nem is akarta sajnálni; igazából egyáltalán nem érzett sajnálatot iránta. Azok után, amit vele tett? Meg kellene bocsátania neki mindent, örökre, az átkozott háború és az átkozott sebesülése miatt? Egyikük sem lesz már őszinte a másikhoz, soha? Mindketten hálásak és nemesek és tapintatosak és gyengédek lesznek, összeszorított szájjal, mostantól mindörökké, és sosem mutatják ki, mi van bennük legbelül? És mi a helyzet az igazsággal? Mi a helyzet vele, az ő szenvedésével? Mi a helyzet mindazzal, amit ő elveszített, amit épp most veszít el ismét? A nagyképű, arrogáns, önhitt, hazug, csaló szemétláda.

Visszafordult hozzá, és rárivallt: – És mi van, ha szerelemből akartam volna veled maradni? Riley rezzenéstelen tekintettel nézett vissza rá. – És nem lehetett volna ez az én döntésem? – sikoltotta Nadine. – De igen – mondta Riley. – Olyan kevés dolog maradt meg nekünk, amit képesek vagyunk kontrollálni. Bármivel kapcsolatban. És te úgy döntöttél, hogy te leszel az, aki meghozod helyettem a döntést. – Tévedtem, ostoba voltam és őrült – mondta Riley olyan tisztán, ahogy csak tudta. – Sok mindenben. Megvolt az oka, de ez nem menthet fel. Bocsánat. A „bocsánat” gyönyörű szónak hangzott. Könny szökött Nadine szemébe. – Elmondta neked Rose, hogy ott voltam a kórházban? – kérdezte végül. – Igen. – Azt is elmondta, hogy éreztem magam aznap? Riley arca megrándult. De közben öröm töltötte el, erős, tiszta öröm, mely ott maradt vele és felemelte, mert nem hazudtak egymásnak, és a lány nem sajnálta őt. – Rosszul döntöttem – mondta. – Én… egyfajta krízisállapotban voltam. Most már nem vagyok. – Habár a szavak meggyötörten és összetorlódva jöttek ki a száján, a kijelentés világos volt és határozott. – Nem vagy – mondta Nadine. – Nem annyira. Egy fahasáb kis zajt keltve összeroppant a tűzben. – Te kérted Rose-t, hogy hazudjon nekem? – kérdezte Nadine. – Igen. Nadine teste megdermedt a feszültségtől; hatalmas erő vonta a fiú felé, de éppolyan erős érzés tiltotta tőle. Ingadozott. Még mindig dühös volt.

Meglehetősen sokáig meredtek némán egymásra. Nadine tanulmányozni kezdte a fiú arcát: szájának küzdelmes mozgását, a gondosan ejtett sebeket, ahol a bőrlebenyeket hozzáöltötték a húshoz, a fiú saját gyönyörű felső ajkát, mely ismerősen simult az újonnan kiképzett alsó fölé. Mostani állkapcsának vonala hasonlított a régire, de a húsnak volt bizonyos kitömött jellege, mintha a részek rossz szögben, más síkban lennének. Habár szemmel láthatóan már sok munkát végeztek az arcon, a természetes harmónia nyilvánvalóan elveszett. Nadine eltöprengett, milyen lehetett a seb korábban. Hogy nézhetett ki, amikor megpróbálta meglátogatni a fiút? Milyen lehetett a kiindulási állapot? Annyi idő eltelt már… Mikor lehetett a műtét? És vajon teljesen meggyógyult már? Duzzadtnak tűnt, érzékenynek. Hogyan történhetett? Riley szerencsétlenül megszólalt: – Reggel elmegyek. Nadine-nak még mindig a zsebében volt a tábori levelezőlap, melyet a fiú küldött neki; mindig az iratai között tartotta. Most előkotorta, és megnézte. Itt van. – Könnyű. – A fiúra gondolt, ahogy ül az elsősegélynyújtó helyen, vagy a kötözőben, kitölti a lapot, félbelőtt arccal. Az, hogy Riley most teljes valójában itt állt előtte, hatalmas megrázkódtatás volt, túl sok szempontból. Nadine még mindig remegett. Amikor felnézett, és arról szerette volna kikérdezni, hogyan történt a sebesülés, Riley már nem volt ott. Kint a kertben talált rá, cigarettája halványan parázslott a bársonyos sötétben, egy ponyvával letakart kerti padon üldögélt a reszkető csillagok alatt. Nadine odament hozzá, valaki másnak a nagykabátjában, kölcsönvett gumicsizmában. – Mondj nekem valamit – mondta, bebugyolálva magát a kabátba. Lélegzete meglátszott a levegőben. – Mit? Nadine a fiú hangjának fizikai torzsága mögül is kihallotta a szomorúságot. Odaült mellé. – Bármit. Csak egy dolgot. Kezdetképp. A csend egyre mélyült körülöttük. Egy kisebbfajta örökkévalóság után Riley megszólalt: – Öltem. Egy újabb végtelen pillanat után Nadine azt mondta: – Hagytam, hogy meghaljanak.

Mindketten meglepően nyugodtan vették tudomásul a vallomást. Mindkettőjük azt érezte: „Hát persze. Ez minden?” Mindketten tudatában voltak annak, hogy ez morálisan nem nevezhető természetesnek. Mindketten tudták, hogy nem tehetnek róla. Mindketten tudták, hogy a másik is tudja, és mindketten érezték a gyengédség egymás felé tapogatózó csápjait. Így amikor Riley kinyújtotta a kezét, Nadine bele helyezte az övét. Amikor Riley megcsókolta a kezét és térdre hullt a lába előtt a fekete, sáros fűre, Nadine azt mondta: – Azt hiszem, most kellene összeházasodnunk, mielőtt bárkinek is esélye lenne beleszólni. Aztán már, bármi történjék is, biztonságban leszünk, együtt. Riley nem tette föl a kérdést: „Biztos vagy benne?” Ez volt az egyetlen, amelyet mindketten biztosan tudtak.

Harmincadik fejezet Locke Hill, 1918. karácsony első napja A következő reggel Julia kelt föl elsőnek. Félig tért csak magához rapszodikus, begyógyszerezett alvásából, és sejtelme sem volt, mi történhetett vele. Csak amikor megpróbálta kinyitni félig megbénult szemhéját, megérintette az arcát, és kitapogatta rajta a kötést, akkor tántorgott ki az ágyából, hogy megnézze magát a tükörben. Rémült eufória fogta el. Mi lehet a temérdek krém, a gézszalagok kötegei alatt? Meg merje nézni? Nem is volt szüksége rá. Érezte, ahogy ég és sajog az arca, mérgezetten, apró kis foszlányokra szakadva. Ami ilyen érzést okoz, az nem lehet más, csak visszataszító. Tudata még távolról sem volt tisztának mondható, de azt tisztán érezte, hogy mindaz, ami ő volt eddig, elmúlt. Nincs többé gyönyörű arc. Egy pillanat múlva felnevetett. Nahát! Egyetlen szó ragadt meg az elméjében: elmúlt. Elhatározta, hogy nem fog az ágyában bujkálni. Túlbecsülve fizikai erejét, lement a földszintre. Benézett a nappaliba, látta, hogy Mrs. Joyce előző este megterített a reggelihez, aztán kiment a konyhába, ahol elővette a tejet, a kenyeret és a teát, és feltette a teáskannát a tűzhelyre, mielőtt a lába felmondta volna a szolgálatot. Leült; nagyon gyengének érezte magát, szédelgett. Ott üldögélt a konyhaasztal mellett, amikor Tom betotyogott, maga után vonszolva a zokniját, keresve valakit akinek eldicsekedhet a kincseivel. – Hát mid van itt neked? – kérdezte Julia vigyázva, összeégett ajkával. Tom megdermedt a láttán. – Megsérült az arcom – mondta Julia, szemügyre véve a kisfiút. A haja hátul felborzolódott, mint egy kiskacsa farka. – Ne ijedj meg. – Az orvos biztosan adott nekem valamit – egészen kótyagosnak érzem magam. Ez szörnyű, nem lenne szabad, hogy Tom így lásson. – Szegény anya – mondta Tom.

Amikor Peter szedett-vedett, gyűrött tegnap esti ruházatában, a nyálkásan rátelepedő másnaposságával belépett a konyhába, hogy vizet igyon, földbe gyökerezett a lába a látványtól: a felesége, amint bekötözött arccal sír, és a kisfiú, aki ott ül mellette, a vállát veregeti és azt mondja: szegény anya. Julia felnézett rá. A döbbenettől abbahagyta a sírást. Nem tudta, hogy Peter a házban van. – Rémisztőén festesz – mondta. – Te is – mondta Peter. – De azt hiszem, én büdösebb vagyok. – Megfürödhetnél – mondta Julia. – Azt fogom tenni – mondta Peter. – Én… – Valami butaságot műveltem – mondta a felesége. – Az arcommal. Lehet, hogy csúnya leszek. Nem tudom. Ez már túl sok volt Peternek. Pislogott. A felesége szeme kék volt, tiszta. Már amennyit látott belőle. – Anya – mondta Tom, mintegy magyarázva, Peternek. – Igen – mondta Peter. A fia szeme éppolyan volt, mint Juliáé. Négy hatalmas, kék szem. – Rettenetesen sajnálom – mondta. Egy pillanatra csend lett. – Tom, ő az apád – mondta Julia, a kisfiú kezét fogva. Tom hitetlenkedve bámult. – Apa – motyogta kísérletképp, nem nagy meggyőződéssel. – Félek, hogy igen, öregfiú – mondta Peter. Lekuporodott, hórihorgas alakja odaguggolt a kisfiú mellé, kezével eltakarta a száját. Tom Julia vállába fúrta a fejét. (Julia szíve felujjongott egy pillanatra, és mélyen beszívta a fia hajának tiszta illatát.) Onnan kukucskált kifelé. Peter figyelte őt, halványan mosolyogva. – Anya és apa – mondta bánatosan. – Szegény apa – mondta Tom, odament hozzá, és az ő vállát is megveregette. Honnan tudja?, töprengett Peter. Átkarolta a kisfiút. Milyen picike. – Pfuj – mondta Tom. – Büdös. A gyermeküket tartja a karjában. – Rettenetesen sajnálom – mondta újra. – Én is – mondta Julia. – Azt hiszem, tényleg mindent elrontottam… – Nem hiszem, hogy a te hibád – mondta Peter. – De minden elromlott, nem igaz? Peter hosszú, fehér kezével masszírozta a homlokát. – Mit gondolsz, nem lehetne, hogy esetleg előbb megfürödjem és megborotválkozzam, mielőtt mi… mielőtt te…

– Mielőtt micsoda? – Mielőtt megbeszélünk mindent… – Muszáj? – nyögte szánalmasan Julia. – Azt hiszem, mi… azt szeretném… Nos, talán nem. Csak gondoltam, hogy… Julia görnyedten, beesett vállal ült. Így szólt: – Azt hiszem, nem vagyok valami túl jól. – Én is azt hiszem – mondta Peter. – Úgy értem, ühm, igazából egyikünk sincs… a legjobb formában.

Ezután Mrs. Joyce érkezett: fontoskodott, sápítozva, amiért Julia felkelt, egyszerre hessegette és becézgette Tomot, és majdnem elájult Peter láttán. Mindhármukat beterelte az étkezőbe, leültette őket, reggelit vitt be nekik, Juliával pedig megígértette, hogy evés után egyenesen visszamegy az ágyába. Ezek ketten úgy néznek ki, mint a kísértetek. – Először megfürdöm és megborotválkozom – mondta Peter. – Megvártok? – Tekintete még mindig a feleségén nyugodott. Képtelen volt levenni róla a szemét. – Ne bámulj rám így… – mondta Julia zavartan. – Örülök, hogy látlak – mondta Peter. – Ez minden. – Ó – mondta Julia. Hát, igazából csak ez számított. A férje örül, hogy látja. – Nos – mondta. – Én inkább… – Az ideges, hisztérikus nevetési inger még mindig kínozta. Jobb lesz, ha nem nevetek. Édes Istenem, Peter, én tényleg nem ezt… – Igen – mondta Peter. – Igen… Mindketten mélységesen zavarodottak voltak.

*

Rose nekiütközött Peternek a lépcsőfordulóban, amikor a férfi előjött a hálószobájából, tisztán és sápadtan, furcsán jól szabott, háború előtti civil öltözékében. – Ó, Úristen, szia – mondta Peter. Rose a karjába szorította. – Ó, drága, drága Peter – mondta. – Peter, kedvesem.

A férfi örült. Annyira rettegett attól, milyen fogadtatásban lesz része.

*

Reggeli közben Nadine bukkant föl. – Édes Istenem – pislogott Peter. – Helló – mondta Nadine, félénken nézve a férfira, ahogy eszébe jutott Párizs, amikor hullarészegen feküdtek a Tuileriák kertjének füvén. – Meghívtam Nadine-t – mondta Rose. – Remélem, nem bánod. – Már hogyan bánnám? – mondta Peter gálánsan. Nadine Julia felé fordult, és felkiáltott. Julia, aki csendben figyelte Petert, követve minden mozdulatát, és szinte alig merte elhinni, hogy a férfi tényleg ott van, teljes fizikai valójában, most felemelkedett, hogy üdvözölje Nadine-t. – Megégettem az arcomat – mondta nyugodtan, feszülő ajakkal. – Butaságból, a saját hibám volt. – Körbenézett, Peterre pillantott – Nézd! Itt van Peter, igazából itt van, valóságos, olyan valóságos, mint Tom, és itt vannak, itt –, mintha sűrű fátylak emelkedtek volna fel a szeme elől. Mint ahogy egy minta válik hirtelen átláthatóvá, ha távolabb lépünk, mint ahogy eltűnnek a rémek, ha elhúzzuk a függönyöket és beengedjük a fényt, úgy vált hirtelen világossá számára, milyen ostoba képzelgés kerítette hatalmába korábban. De most… most… ami őrültté tett, annak vége. Peternek józanul van szüksége rám, inkább épeszű feleségre van szüksége, nem gyönyörűre. Hogy is nem láttam ezt korábban? Ha egyáltalán szüksége van rám… Jaj, nézz csak rá, nézd meg a vállát, a kezét. Hát persze hogy szüksége van rám… annyi mindenre szüksége lesz. – Ó! Hát… – mondta Nadine. – És persze maradj, nyugodtan maradj itt – mondta Julia. – Kérlek. – Úgy érezte magát, mint egy királynő. Óvhatott, gondoskodhatott. Törődhetett a többiekkel. Most elkezdhet azzá válni, amivé mindig is kellett volna. Feleséggé, anyává. – Bocsássatok meg – mondta. – Egy kicsit… – és ahogy felkelt, a lába összecsuklott, Peter és Mrs. Joyce pedig feltámogatták az emeletre.

*

Egyszer csak Rose megpillantotta a teraszajtón keresztül Riley-t, aki a kertben sétált. Gyorsan megszólalt: – Nadine, van valami, amit el kell… – Ó, Istenem, méghozzá mennyi minden… – Már találkoztam vele – mondta Nadine, és ahogy kimondta, hatalmas öröm kelt benne, akár egy luftballon, és ragyogó mosoly gyűlt az arcán, melyet nem tudott elrejteni, és aminek láttán Tom pislogott és kacagni kezdett, Peter pedig, aki épp akkor jött vissza a szobába, azt kérdezte: – Mi van? Mi történt?

*

Így telt el ez a nap, különösen, tisztán, kívül az idő folyásán, mintha szünet támadt volna az elmúlt zűrzavar és a közelgő jövő között. Peter kivitte Tomot, fogócskáztak a kertben, játszottak Maxszal. Csirke volt az ebéd, melyet Mrs. Joyce sütött. Harker elővarázsolt egy kis póréhagymát. Amikor Peter a boroskancsó után nyúlt, Rose egy szót sem szólt. Délután Peter és Tom Julia szobájának padlóján játszottak, nagyon csöndben, és amikor Mrs. Joyce behozott egy kanna teát, Julia feltámaszkodott egy kicsit, és megetette Tomot egy kis tejbe áztatott keksszel, mert szerette volna elmondani, mennyire szeretne gondoskodni róluk, mindkettejükről; de nem tudta kimondani. Peter sem tudta kisegíteni, de később, mielőtt elaludt volna Julia karosszékében, térdén Tommal, „drágám”-nak nevezte Juliát, és ez teljesen természetesnek tűnt. – Rengeteg időnk van – mormolta magában újra meg újra. Csak amikor Mrs. Joyce lefektette Tomot, Julia pedig elaludt, akkor kezdett neki a whiskynek.

Nadine és Riley az egész napot a nappaliban töltötte a kandalló előtt, a kövér selyempárnák között a kanapén, lábukat összefonva. Nadine újra meg újra elszundikált. Riley skicceket rajzolt róla, a részleteiről – rajzolt egy fület, egy csuklót, egy lábat és hagyta pihenni. Gondolatok – a szülei, a szüleim, Sir Alfred – suhantak át az agyán, vijjogó sirályokként, valahol a távoli magasban. Rájött, a többieket figyelve, hogy habár ő még nem jutott túl messzire, de messzebb jutott, mint bárki más közülük. Mickey Shirlaw járt az eszében: roncsként érkezett Sidcupba, mostanra pedig az orvosi csapat elismert tagjává vált.

Rose kukkantott be. – Maradj – mormolta Riley, így hát ott maradt, habár Nadine és Riley körül ott fénylett, izzott kápráztatóan valami, ami távol tartott mindenki mást. Alkonyat felé egy hasáb lehullt a tűzbe, és Nadine, akit felébresztett a zaj, végigsimította Riley duzzadt, érzékeny, formátlan állkapcsán. – Ennyi volt? – kérdezte gyengéden, gyűrötten az alvástól. – Már teljesen meggyógyult? Rose válaszolt. Azt mondta: – Hát, a legrosszabbon már túl vagyunk, de a nagyon mély sérülésekhez egy örökkévalóság kell, hogy meggyógyuljanak – és Riley érezte, ahogy egy halovány, sötét mosoly feszíti meg az arccsontját.

Senki nem akarta, hogy bárki is elmenjen, senki nem várt el a másiktól túl sok beszélgetést, vagy bármi egyebet. Senki nem beszélt a borzasztó dolgokról, melyeket mindannyian láttak, vagy tettek, vagy tettek velük; sem a gyógyulás roppant, csalóka ingoványáról, vagy az előttük álló praktikus feladatokról. A házban a hitetlenség és a döbbent megrázkódtatás légköre uralkodott; olyan csend, mely túl mély és túl titokzatos volt, és csak a leghétköznapibb, udvarias kis mondatokkal merték megtörni. – Kérsz egy kis teát? – Kérlek, add oda azt ott! – Úgy tűnt, a csönd kiszivárog az ázott gyepen át a fagyos rózsabokrokig, a nedves kertbe, a faluba, ki mindenfelé a régi, alvó angol vidékre, a gyásszal, a felismerésekkel együtt, melyek úgy függtek ebben a csendben, mint az eső a felhőkben. Beborította Angliát a szürke, ezüstös téli ég alatt, és a súlyos, szunnyadó Csatornát. Elterült Franciaország, Belgium és Németország meg Lengyelország meg Oroszország fölött; szétáradt mindenhol Európa szívében, a mezőkön és a folyókon, a fű fölött, a kő és a nedves föld fölött, és felemelkedett, keresztül a széles és üres égen tornyosuló felhőrétegeken, a lassan leszálló alkonyaton. Némelyeknek hatalmas, megtörhetetlen némaságot hozott, melyet az enyhülést hozó igazság sosem lesz képes felszakítani; másoknak gyógyító csendet, amelyből talán kisarjadhat a megváltó béke.