A címlapon: Halastó a Bakonyban (fotó: Barta Zoltán)

l. Vörösszárnyú keszegek (részlet ü Bakonyi Természettudományi

Múzeum

kiállításából)

írta: Barta Zoltán Lektorálta: Dr. Harka Ákos Fotó: Barta Zoltán (2-4), dr. Harka Ákos (5-10) és Primusz József (1) Kiadja: Bakonyi Természettudományi Múzeum • Felelős kiadó: Futó János igazgató Készítette: Prospektus G M Nyomda, Veszprém

A címlapon: Halastó a Bakonyban (fotó: Barta Zoltán)

A BAKONY TERMÉSZETI KÉPE 1.

Barta Zoltán

A Bakony halai

Bakonyi Természettudományi Múzeum ZIRC, 1996

AJÁNLÁS Kedves Látogató! A Bakonyi Természettudományi M ú z e u m - hazánk első vidéken létesített ter­ mészetrajzi s z a k m ú z e u m a - a l a p í t á s a ó t a (1972) a ciszterci rend zirci a p á t s á g i épületében működik, gyűjteményeinek egy része azonban több mint 100 éves múltra tekint vissza. A z intézményben dolgozó szakemberek és külső munkatársak segít­ ségével 1962 óta folyik a h e g y s é g t u d o m á n y o s vizsgálata „ A Bakony természeti k é p e " elnevezésű program keretében. Pusztuló természeti környezetünk megmentésének egyik eszköze a m é g meglévő értékek feltárása, megismerése és védetté nyilvánítása. Intézményünk legfőbb felada­ ta részt vállalni ebből a munkából és az így összegyűlt geológiai, botanikai, zoológiai ismeretanyagot - többek között Ö n n e k kedves olvasó - átadni. A hegység természeti értékeit egyrészt kiállításunk, másrészt tudományos és ismeretterjesztő kiadványaink segítségével mutatjuk be. Megújuló állandó kiállításunk - helyszűke miatt - csak mozaikszerű képet adhat e táj változatos növény- és állatvilágáról. A m ú z e u m egyik termében álló akvárium a hegység patakjaiban élő halfajok közül mutat be néhányat, melyeket ilyen közelről a természetben ritkán figyelhetünk meg. A látványt ezzel a kis füzettel szeretnénk kiegészíteni, amelyben a Bakony halfaunájáról szolgál rész­ letes adatokkal a szerző. A kiállítás m á s témájú látnivalóiról - A Bakony természeti képe címmel - továb­ bi h a s o n l ó füzetek adnak részletes tájékoztatást. A j á n l o m az i n d u l ó sorozatot a kedves Olvasó figyelmébe, kirándulásai során forgassa haszonnal, ismerje meg segít­ ségével e táj természeti értékeit! Zirc, 1995. június

A Bakonyi Természettudományi M ú z e u m kiállításának alaprajza

® © (D © © © • I

bejárat növénytársulások, rovarvilág p u h a t e s t ű e k , halak, k é t é l t ű e k , hüllők, madarak vadászat gombák, kisemlősök ásványok akvárium

Futó János múzeumigazgató

„Ha az utolsó fát kivágtátok, az utolsó folyót megmérgeztétek, az utolsó halat kifogtátok csak akkor fogtok rádöbbenni, hogy a pénz nem ehető." (indián közmondás)

BEVEZETŐ 1887-ben látott n a p v i l á g o t H E R M A N O t t ó n a k a hazai haltan ( i c h t h y o l ó g i a ) alapjául szolgáló m ű v e , „A magyar halászat könyve". K ö z e l 100 é v r e r á , 1989-ben egy ú j a b b a l a p m u n k á t , P i n t é r K á r o l y „ M a g y a r o r s z á g halai" c í m ű könyvét vehették k é z b e a téma iránt é r d e k l ő d ő k . A k ö n y v i s m e r t e t é s e k o r egy k u t a t ó ú g y fogalmazott, hogy a fajok földrajzi elter­ j e d é s é n e k leírását olvasva van a legnagyobb h i á n y é r z e t ü n k , mert „végül is nem kapunk választ arra az alapvető kérdésre, hogy az egyes fajok mely vizeinkben, s azoknak mely részein fordulnak elő. Tudjuk, évtizedek, m i több, emberöltők óta súlyos hiányossága és adóssága ez haltani kutatásainknak. Nem is a szerzőt illeti hát a kritika, hanem a tudományszervezésnek azt a tévedését, amely a faunisztikát túlha­ ladottnak minősítette, s gyakorlatilag száműzte a kutatásból." (Harka A . , Halászat, 1989. július-augusztus, 104. p.) V e z e t ő f ü z e t ü n k célja: megismertetni a tisztelt O l v a s ó t a B a k o n y - h e g y s é g halaival, M I és H O L fordul vagy fordult eló' vizeiben az elmúlt évtizedek kutatá­ sai alapján. Barta Zoltán zoológus

A BAKONY-HEGYSÉG TERMÉSZETFÖLDRAJZI HELYZETE A közel 200 k m hosszúságú és 20-50 k m szélességű Dunántúli-középhegység egyike hazánk nagytájainak. E makrorégió É K - D N y irányú vonulatának fő tömegét a Bakony-hegység, mint középtáj adja. A természetföldrajzi é r t e l e m b e n vett Bakony mintegy 4000 k m kiterjedésű h e g y v i d é k . Határait délen a Mezőföld és a Balaton-medence, nyugaton a Zalai­ dombvidék és a Marcal-medence, északon a K o m á r o m - E s z t e r g o m i - s í k s á g , keleten pedig a Vértes-Velencei-hegyvidék alkotja. A középtáj területén számos kistájcsoport található. Ezek lehatárolására az elmúlt évtizedekben több kutató, i l l . kutatócsoport vállalkozott, azonban a területek nem minden esetben mutatnak egyezést. A vezetőfüzetünkben alkalmazott elnevezések esetében ezért az M T A Földrajztudományi Kutatócsoportja által 1964-ben készített, és a Bakonyi T e r m é s z e t t u d o m á n y i M ú z e u m alapításától fogva rendszeresített ter­ mészetföldrajzi tájbeosztást alkalmazzuk. 2

A BAKONY VÍZRAJZA Egy terület vízrajzi viszonyainak i s m e r t e t é s e k o r a folyamatosan v á l t o z ó ter­ mészetnek csupán „pillanatnyi" állapotát áll módunkban rögzíteni. így van ez jelen esetben is, mikor az Olvasót a B a k o n y - h e g y s é g vízrajzi viszonyaival szeretnénk megismertetni. A Bakony v i d é k e a D u n á n t ú l i - k ö z é p h e g y s é g l e g c s a p a d é k o s a b b t e r ü l e t e . A csapadék évi m e n n y i s é g e 600-850 m m között változik. Legkevesebb csapadék a Balaton-felvidéken, a Veszprémi-fennsíkon, a Pannonhalmi-dombságon és a KeletiBakonyban hullik, ahol éves mennyisége alig haladja meg a 600 mm-t, míg a legtöbb a Magas-Bakonyban, ahol eléri a 800-850 mm-t is. E csapadékbőség ellenére mégis kevés folyó- és állóvíz található a hegyvidék területén. A víztelenség oka, hogy a hegység fő tömegét adó, j ó vízáteresztő képességű karbonátos - triász, jura és kréta korú - kőzetek a víz nagy részét a mélybe vezetik. A leszivárgó víz azután a hegység peremein, bővizű karsztforrások formájában bukkan ismét a felszínre. (Sajnos nap­ jainkra e források nagy része teljesen elapadt.) A z ember tevékenysége n y o m á n a Bakony területén a vízháztartás egyensúlya m á r mintegy 300 évvel ezelőtt megbomlott. A káros emberi beavatkozások sora a Balaton környéki berkek és a tó természetes kapcsolatának megszüntetésével vette kezdetét, majd a X V I I I . század végétől az erdőterületek csökkentésével folytatódott. E folyamat következő állomása a vízfolyások csatornázásával kezdődött meg a X I X . század első felében. A harmadik szakaszt a bauxitbányászat nyitotta meg. A z 1950es években elkezdődött nagymértékű karsztvízszint-csökkentés, párosulva az 1980as évek csapadékhiányos esztendeivel azt eredményezte, hogy napjainkban a Bakony legnagyobb vízfolyásai időlegesen több alkalommal is kiszáradtak. A hegység vizei a Duna jobb parti vízgyűjtőjébe tartoznak. A bakonyi patakok többsége ENy-nak vagy D K - n e k tart. M i v e l a h e g y s é g területét a fő vízválasztó szinte két egyenlő részre osztja, a táj ENy-i feléről (44,4%) a Marcalba és a Dunába, D K - i oldaláról (55,6%) pedig a Sárvízbe és a Balatonba folynak a felszíni vizek. A Bakony legjelentősebb patakjai (Séd, Gerence, Bittva, Torna) a hegység vízraj­ zi központjában e m e l k e d ő Fekete-Hajag (648 m) környékén erednek. A patakok j e l l e m z ő vonása, hogy mély s z u r d o k v ö l g y e k k e l törik át az eredési m e d e n c é j ü k e t ö v e z ő karsztos k ő z e t ű vonulatokat. E v ö l g y s z a k a s z o k s z á r a z a b b időjárás esetén a patakok vizét részben vagy teljesen elnyelik, ezért csak csapadéko­ sabb i d ő s z a k o k b a n folyik b e n n ü k víz. A m é l y e n b e v á g ó d o t t tektonikus v ö l g y e k következtében a patakok csak a hegység peremterületein kívül futnak össze egy-egy nagyobb vízfolyás rendszerébe, mint amilyen pl. a Gaja, a Séd vagy a Marcal. A z egyes patakok vízhozamát nagymértékben befolyásolja vízgyűjtő területük nagysága, esése, erdősültsége is. T e r m é s z e t f ö l d r a j z i a d o t t s á g a i miatt a Bakony k o r á b b a n sem b ő v e l k e d e t t á l l ó v i z e k b e n , a l e c s a p o l á s o k k a l e l k e z d ő d ö t t t á j á t a l a k í t á s o k n y o m á n pedig ter­ mészetes állóvizei szinte teljesen megszűntek. A hegység területén ma az állóvizek két típusa található meg: a természetes és a mesterséges állóvíz.

A Balaton nyugati felének mocsarai - lecsapolás előtt és után

s

A természetes tavak többnyire lefolyástalan vagy gyenge lefolyású, elzárt völ­ gyekben alakultak k i . Ezt a v í z t í p u s t m á r csak n é h á n y kisebb tó k é p v i s e l i a Bakonyban. Ilyen pl. a tihanyi Belső-tó (30 ha), a kővágóörsi Kornyi-tó (19,6 ha) vagy az öcsi N a g y - t ó . Vízállásuk teljes egészében az időjárási viszonyoktól függ. Közülük a lapos medencében kialakult, sekély vizű tavak egyes években akár telje­ sen ki is száradhatnak. A z állóvizek nagy többségét a mesterséges tavak adják. Egy részüket kifejezetten h a l a s t ó n a k é p í t e t t é k . I l y e n p l . a 60 ha-os i s z k a s z e n t g y ö r g y i vagy az 59 ha-os sárosfőpusztai tó. M á s részük ipari vagy mezőgazdasági céllal létesült (pl. Monos­ torapátinál 96 ha-on öntözésre), de mellékesen halastóként vagy horgásztóként is hasznosítják őket. A mesterséges állóvizek kategóriájába tartozik a viszonylag sok bányató is, amelyek mélyművelésű vagy külszíni bányászat következtében alakultak ki. Ilyenek például Herendnél a majolikagyári tavak, Veszprém határában a kádártai bányató, vagy Bántapuszta tavai Várpalotától nyugatra. A Vízgazdálkodási T u d o m á n y o s Kutató Intézet által a '60-as években készített állóvízkataszter Bakonyra vonatkozó adatai napjainkra m á r jelentősen megváltoztak. Uzsapuszta 71 ha-os, 9 tóegységből álló halastórendszere például közel 25 éve nem létezik. De u g y a n í g y m e g s z ű n t a k a r s z t v í z k i e m e l é s n y o m á n 1974-et k ö v e t ő e n Iszkaszentgyörgy környékén a Meluzina-fürdő és a D u z z o g ó , víz nélkül maradtak az iszkaszentgyörgyi halastavak és a Falu-tó... és a sort lehetne folytatni. A víz az élet bölcsője, víz nélkül nincs élet - szoktuk mondani. Mégis, napjaink Bakonyában egyre kevesebb van e „bölcsőből".

A BAKONY HALFAUNAJANAK KUTATÁSTÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉSE A m í g nagyobb folyóink vagy a Balaton halfaunája - főleg g a z d a s á g i jelen­ tőségük miatt - m á r régóta ismert, a Bakony patakjainak és állóvizeinek halaival az 1970-es évek kezdetéig alig foglalkoztak a kutatók. Ez jól tükröződik a PAPP József által összeállított, s 1971-ben megjelent „A Bakony állattani bibliográfiája" című k i ­ a d v á n y b a n is. A mintegy 100 évre visszatekintő bibliográfia 2183 címleírásából mindössze 54 írás szól a hegység halairól. A Bakony halaira v o n a t k o z ó e l s ő adatokat H E C K E L Jakab „ M a g y a r o r s z á g halainak rendszeres átnézete" címen 1863-ban megjelent m ű v e közli, melyben a lápi póc, a fenékjáró küllő és a fürge csellé tapolcai, i l l . a kövi csík vállusi előfordulását említi a hegység területéről. ( A történeti hitelességhez tartozik, hogy H E C K E L Jakab t u l a j d o n k é p p e n m á r 1847-ben - a magyar orvosok és t e r m é s z e t v i z s g á l ó k V I I I . , Sopronban megtartott v á n d o r g y ű l é s é n - ismertette dolgozatát, kiadására azonban csak 16 évvel később került sor C H Y Z E R C o m é l fordításában.) Az 1891-1931 közötti években főleg a Keszthely környéki vizekre vonatkozóan bővültek haltani ismereteink V U T S K I T S G y ö r g y kutatásai n y o m á n . „ A Balaton

Természetes állóvíz

r j

[xj

o

©

rl-il-i: o

Egyéb tó

Az állóvizek különböző' típusainak eloszlása a Bakonyban (VITUKl: Magyarország állóvizeinek katasztere után)

környékének és a Dunántúlnak fajait saját magam is igyekeztem összegyűjteni..." írta egyik cikkében. Tevékenysége n y o m á n olyan faunisztikai ritkaság is előkerült a Bakonyból, mint a kurta baing (Leucaspius delineatus), mely halacskára V U T S K I T S György a Gyöngyös-patak Rezi és Karmacs közötti szakaszán talált rá. 1942-ben E N T Z G é z a és S E B E S T Y É N Olga „A Balaton élete" című munkájuk­ ban a Keszthelyi-hegység, a Tapolcai-medence és a Balaton-felvidék 7 patakjának, valamint 4 tavának halfaunáját ismertetve 16 faj előfordulásáról számoltak be. B E R I N K É Y László 1972-ben a budapesti Természettudományi M ú z e u m 11 199 példányból álló halgyűjteményének adatait publikálva a Bakony-hegység területéről 9 faj előfordulását közölte. Ugyanebben az é v b e n B A N K O V I C S Attila, a Bakonyi T e r m é s z e t t u d o m á n y i M ú z e u m munkatársa a I V . Bakony-kutató ankéton arról adott hírt, hogy a kutató­ program keretében megkezdték az ichthyológiai gyűjtéseket. Beszámolója szerint a gyűjtés első évében (1972) a Cuhából, a Gerencéből, a kardosréti tóból és az öcsi Nagy-tóból származtak adataik. 1980- ban I L O S V A Y G y ö r g y és S Z Í T T A T a m á s z o o l ó g u s o k p u b l i k á l t á k a Bakonyi T e r m é s z e t t u d o m á n y i M ú z e u m gerinces-gyűjteményére vonatkozó addigi adatokat (1977. december 31-gyel bezárólag). A halgyűjtemény nagysága (21 halfaj 834 p é l d á n y a ) ekkor m á r azt jelezte, hogy i d ő k ö z b e n felgyorsultak az ezirányú kutatások. 1981- ben, majd 1984-ben B O T T A I s t v á n - K E R E S Z T E S S Y K a t a l i n - N E M É N Y I István kutatásai n y o m á n 8 faj újabb adataival egészültek k i a hegység halfaunájára vonatkozó ismereteink. Eközben a Bakonyi Természettudományi M ú z e u m n á l is folytatódtak a kutatások. A m ú z e u m m u n k a t á r s a i , elsősorban I L O S V A Y G y ö r g y (1985-ig), majd B A R T A Zoltán (1985-től) gyűjtései n y o m á n napjainkra 40 faj 2022 példányát őrizzük a hal­ gyűjteményben, melyben a bakonyi peremterületek anyaga is megtalálható.

A BAKONY-HEGYSÉG HALFAUNÁJA A Bakony-hegység a Közép-dunai faunakerület, Magyar-középhegység vagy Osmátra faunakörzet (Matricum) D u n á n t ú l i - k ö z é p h e g y s é g faunajárásába (Pilisicum) tartozik. A Bakonyt ( B a k o n y i c u m ) t o v á b b i 5 résztájra (faunakistájra) osztjuk. Napjainkig a hegység területéről a halak (Pisces) osztályába tartozó gerinces állatok közül a csontos halak (Teleostei) alosztályába tartozó 34 halfaj előfordulását ismer­ jük. E fajok az alosztályon belül 3 rend 10 családját képviselik. A számok tükrében mindez azt jelenti, hogy a 78 fajt számláló hazai halfauna 43,5%-a fordult elő a Bakonyban. K ö z ü l ü k egyesek régtől fogva jelen vannak a h e g y s é g vizeiben (ter­ mészetesen honos fajok), míg m á s o k csak hosszabb-rövidebb idő óta találhatók meg (bevándorló, i l l . betelepített fajok) - esetenként csupán szigetszerű előfordulásban (pl. pataki szajbling).

Természetrajzi

Herman 0.

Füzetek

V. kötet. 1881.

IV T i lila

Karo Ii J. Umbra

Fest.Herman Ottó

Nj.GrundV.Buáa] Lápi p ó c (Umbra krameri)

A z alábbiakban rendszertani sorrendben ismertetjük, melyek ezek a c s a l á d o k és fajok: Család: Pisztrángfélék - S A L M O N I D A E Nem: S A L M O Linné. 1758 1. faj: Sebes pisztráng - Salmo trutta m. fario Linné, 1758 2. faj: Szivárványos pisztráng - Salmo gairdneri Richardson, 1836 Nem: S A L V E L I N U S Richardson, 1836 1. faj: Pataki s z a j b l i n g - Salvelinus fontinalis (Mitchill, 1815) Család: Pócfélék - U M B R I D A E Nem: U M B R A Gronovius, 1763 1. faj: Lápi póc - Umbra krameri Walbaum, 1792 Család: Csukafélék - E S O C I D A E Nem: ESOX Linné, 1758 1. faj: C s u k a - Esox lucius Linné, 1758 Család: Pontyfélék - C Y P R I N I D A E Nem: R U T I L U S Rafinesque, 1820 1. faj: B o d o r k a - Rutilus rutilus (Linné, 1758) Nem: C T E N O P H A R Y N G O D O N Steindachner, 1866 1. faj: A m u r - Ctenopharyngodon idella (Cuvier et Valenciennes, 1844) Nem: S C A R D I N I U S Bonaparte, 1840 1. faj: Vörösszárnyú keszeg - Scardinius erythrophthalmus (Linné, 1758) Nem: LEUCISCUS Cuvier, 1817 1. faj: D o m o l y k ó - Leuciscus cephalus (Linné, 1758) Nem: P H O X I N U S Agassiz, 1835 1. faj: F ü r g e csellé - Phoxinus phoxinus (Linné, 1758) Nem: LEUCASPIUS Heckel et Kner, 1858 1. faj: K u r t a baing - Leucaspius delineatus (Heckel, 1843) Nem: A L B U R N U S Heckel, 1843 1. faj: K ü s z - Alburnus albumus (Linné, 1758) Nem: A L B U R N O I D E S Jeitteles, 1861 1. faj: Sujtásos küsz - Alburnoides bipunctatus (Bloch, 1783) Nem: T I N C A Cuvier, 1817 1. faj: C o m p ó - Tinea tinea (Linné. 1758) Nem: G O B I O Cuvier, 1817 1. faj: Fenékjáró k ü l l ő - G o b i o gobio (Linné, 1758) 2. faj: Felpillantó k ü l l ő - Gobio uranoscopus (Agassiz, 1828) Nem: P S E U D O R A S B O R A Bleeker, 1860 1. faj: Kínai razbóra - Pseudorasbora parva (Schlegel, 1842) Nem: RHODEUS Agassiz, 1835 1. faj: Szivárványos ökle - Rhodeus sericeus amarus (Bloch, 1783)

Nem: 1. faj: 2. faj: Nem: 1. faj: Nem: 1. faj:

CARASSIUS Jarocki, 1822 Kárász - Carassius carassius Linné, 1758 Ezüstkárász - Carassius auratus Linné, 1758 CYPRINUS Linné, 1758 Ponty - Cyprinus carpio Linné, 1758 H Y P O P H T H A L M I C H T H Y S Bleeker, 1860 F e h é r busa - Hypophthalmichthys molitrix (Cuvier et Valenciennes, 1844)

Család: Csíkfélék - C O B I T I D A E Nem: N O E M A C H E I L U S Hasselt, 1823 1. faj: Kövi csík - Noemacheilus barbatulus (Linné, 1758) Nem: M I S G U R N U S Lacépede, 1803 1. faj: Réti csík - Misgurnus fossilis (Linné, 1758) Nem: COBIT1S (Linné, 1758) 1. faj: V á g ó csík - Cobitis taenia Linné, 1758 Család: Harcsafélék - S I L U R I D A E Nem: SILURUS Linné, 1758 1, faj: Harcsa - Silurus glanis Linné, 1758 Család: Törpeharcsafélék - I C T A L U R I D A E Nem: I C T A L U R U S Rafinesque, 1820 1. faj: Törpeharcsa - Ictalurus nebulosus (Le-Sueur, 1819) 2. faj: Fekete törpeharcsa - Ictalurus melas (Rafmesque, 1820) Család: Naphalfélék - C E N T R A R C H I D A E Nem: LEPOMIS Rafinesque, 1819 1. faj: Naphal - Lepomis gibbosus (Linné, 1758) Nem: MICROPTERUS Lacépede, 1802 1. faj: Pisztrángsügér - Micropterus salmoides Lacépede, 1802 Család: Sügérfélék - P E R C I D A E Nem: PERCA Linné, 1758 1. faj: S ü g é r - Perca fluviatilis Linné, 1758 Nem: G Y M N O C E P H A L U S Bloch, 1783 1. faj: V á g ó d u r b i n c s - Gymnocephalus cemuus (Linné, 1758) Nem: STIZOSTEDION Rafmesque, 1820 1. faj: Fogassüllő - Stizostedion lucioperca (Linné, 1758) Család: Gébfélék - G O B I I D A E Nem: Proterorhinus Smitt, 1899 1. faj: T a r k a géb - Proterorhinus marmoratus (Pallas, 1811)

PISZTRÁNGFÉLÉK CSALÁDJA -

SALMONIDAE

A c s a l á d b a k ö z e p e s v a g y nagy t e r m e t ű h i d e g v í z i h a l f a j o k t a r t o z n a k . Tengerekben és é d e s v i z e k b e n e g y a r á n t e l ő f o r d u l n a k , így E u r ó p á b a n , É s z a k - és Nyugat-Afrikában, Észak-Ázsiában élnek. Áramvonalas testüket sűrűn elhelyezkedő apró pikkelyek borítják. Hát- és farokúszójuk között valamennyi fajnál ún. zsírúszó van. Többnyire ragadozó életmódot folytatnak. Kiváló húsuk miatt a világ számos országában foglalkoznak nagyüzemi termelésükkel. A Bakony területén tenyésztési, ill. horgászati célú telepítések révén 2 nem 3 faja fordult elő: a Salmo nembe tartozó sebes pisztráng (Salmo trutta m.fario) és a szivárványos pisztráng (Salmo gairdneri), ill. a Salvelinus nembe tartozó pataki szajbling (Salvelinus fontinalis). A három faj közül Európa vizeiben csak a sebes pisztráng őshonos, m í g a másik két faj eredeti hazája Észak-Amerikában található. Arra vonatkozólag, hogy a sebes pisztráng mióta van jelen a Bakony vizeiben, i l l . hogy korábban is honos volt-e itt, vagy csak betelepítéssel került ide, nincsenek adataink. A z mindenesetre tény, hogy a veszprémi káptalan 1904-ben Csopakon egy pisztrángtelep létrehozásába kezdett, s az 1906-ban elkészült telepen azután sebes é s szivárványos pisztráng tenyésztése egyaránt folyt. 1939-ben K E L L E R Oszkár egy, a Keszthelyi-öbölben fogott sebes pisztráng alapján adott hírt arról, hogy „ A kifogott sebes pisztráng valószínűleg L e s e n c e t o m a j r ó l g r ó f K Á R O L Y I e r d ő g a z d a s á g á b ó l s z ö k ö t t a Balatonba. A z e r d ő g a z d a s á g erdőhivatalától nyert értesüléseim szerint ugyanis, az e r d ő g a z d a s á g 1 9 3 4 - t ő l kezdve folytat p i s z t r á n g t e n y é s z t é s t é s 1 9 3 5 - 1 9 3 6 - 1 9 3 7 - b e n ú g y a s z i v á r v á n y o s , mint a sebes pisztránggal végeztek sikeres tenyésztési kísérletet." 1972-ben B A N K Ó V I C S Attila muzeológus a I V . Bakony-kutató ankéton arról szá­ molt be, hogy a negyvenes é v e k végén V Á S Á R H E L Y I István, az ismert B ü k k ­ kutató több patakba is pisztrángot telepített Veszprém megye területén, többek között Kádártán, Csopakon, Jutáson, Pénzeskúton, Lesencetomajon stb. „ A kádártai refor­ m á t u s lelkész, S O L Y M O S I J ó z s e f e l b e s z é l é s e n y o m á n tudom, mint hordta kis ivadékos kannájában a Bükkből a kényes pisztrángivadékot, s eresztette azokat szét a kádártai forrásvizekben" - írta beszámolójában. A Bakonyi T e r m é s z e t t u d o m á n y i M ú z e u m gyűjtései során 1976-ban a németbányai Pisztrángos-tóból, 1981-ben pedig a Pécsely-patakból (Örvényes) került e l ő l - l példány. Napjainkban a kádártai és a bántai bányatavakban találhatjuk meg telepítésből származó egyedeit. A nem másik faját, a szivárványos pisztrángot 1885-ben telepítették be hazánkba (a dejtei gazdaságba hozták be ikráit). A pisztrángtenyésztő telepeken, mint az előb­ biekben m á r említettük, sokszor együtt tartották a sebes pisztránggal, így a két faj előfordulási területe is gyakran megegyezett. A Bakony területén 1975-76-ban - az épülőben lévő Ódörögdi Pisztrángtelepre ( Viszló-patak) - történt jelentős telepítése. A pisztrángtermelés céljára Szlovákiából érkezett a leendő törzsanyag alapját képező 100 000 ikra. A z ikrákat adó halak őseit Kanadából, i l l . Dániából 1966-1967-ben importálták Szlovákiába. A szivárványos pisztrángnak önfenntartó állománya nem alakult k i a Bakonyban, csupán horgászati célú kihelyezésből származó egyedei for­ dultak, ill. fordulnak ma is e l ő a bányatavakban. A z ódörögdi telep pedig ma m á r a

múlté: 1990 végén - miután a bányászati célú vízkiemelések korlátozásával vízután­ pótlása megszűnt - a telep befejezte működését. A Salvelinus nemet képviselő pataki szajbling a sebes pisztrángra emlékeztető alkatú hal. Szintén betelepítés e r e d m é n y e k é p p e n került h a z á n k b a . M i n t P I N T É R K á r o l y (1989) írja, „ M a g y a r o r s z á g o n p i s z t r á n g t e l e p e k r ő l k i k e r ü l v e alakult k i időnként állománya. A z utóbbi tíz évben egyedül a Bakonyban, a Viszló-patakban volt b i z o n y í t o t t e l ő f o r d u l á s a , a h o v á a Balatoni H a l g a z d a s á g ó d ö r ö g d i telepéről került.". A z ódörögdi telep felszámolásával nyugodtan kijelenthetjük, e halfaj egyike a Bakony „egyszervolt" halainak.

PÓCHALFÉLÉK CSALÁDJA -

UMBRIDAE

Európában és Észak-Amerikában élő, elterjedésüket tekintve szigetszerű élőhe­ lyeken előforduló, kis termetű halfajok tartoznak a családba. Jellemző rájuk, hogy fejüket is pikkelyek borítják és nincs oldalvonaluk. Kedvelt tartózkodási helyeik a lápok és mocsarak vizei. Ezek o x i g é n s z e g é n y k ö r n y e z e t é h e z k i s e g í t ő légzéssel (úszóhólyag) alkalmazkodtak. H a z á n k halfaunájában a családot egyetlen faj, a lápi póc képviseli. A lápi p ó c (Umbra krameri) kis termetű, zömök, legfeljebb 10 cm-re m e g n ö v ő hal. Testének vörösbarna alapszínét elszórtan kisebb-nagyobb fekete foltok tarkítják. Faunaterületünkön csupán a Duna mentéről, valamint a Prut és a Dnyeszter víz­ gyűjtőjéről ismert előfordulása. A faj részletes hazai leírása K A R O L I János nevéhez fűződik, aki H E R M A N Ottó ösztönzése n y o m á n 1882-ben festett hű képet erről az aprócska halunkról. Bakonyi előfordulásáról viszont először H E C K E L Jakab adott hírt 1874-ben, aki a „tapolczai turflápon" (tőzegláp) találta meg az „Umbrát", vagy ahogy akkoriban m é g hívták, a „ p ó c z h a l a t " vagy m á s k é p p e n mondva „bobályt". E N T Z G é z a és S E B E S T Y É N Olga 1942-ben megjelent, „ A Balaton é l e t e " c í m ű k ö n y v ü k b e n a lápi p ó c előfordulását a Lesence-, a Tapolca- és az Eger-patakból említik. B E R I N K E Y L á s z l ó szerint a budapesti T e r m é s z e t t u d o m á n y i M ú z e u m gyűjteményében egy db bakonyi példány található, melyet a tapolcai tavasbarlang k i f o l y ó j á b ó l 1957. j ú n i u s 1 7 - é n W I E S I N G E R M á r t o n g y ű j t ö t t . A B a k o n y i Természettudományi M ú z e u m gyűjteményéből mind a mai napig hiányzik ez a faj.

CSUKAFÉLÉK CSALÁDJA -

ESOCIDAE

Európában, Észak-Ázsiában és É s z a k - A m e r i k á b a n élő, nagy termetű ragadozó halak tartoznak ide. A mindössze 5 fajt számláló családot hazánkban 1 faj képviseli, a csuka (Esox lucius). A ragadozó életmódhoz való alkalmazkodás következtében a csukának hengeres, hosszan m e g n y ú l t , szinte t o r p e d ó s z e r ű teste é s ugyancsak m e g n y ú l t , k a c s a c s ő r szerűen végződő feje van. Szájában egy sorban elhelyezkedő, elölről hátrafelé nagyob­ b o d ó erős ragadozófogak vannak. Színe p é l d á n y o n k é n t változik. Tipikus esetben

4. Domolykó (Leuciscus cephalus)

19

háta sötétszürke, oldala pedig - a has felé világosodó - zöldesszürke vagy zöld színű, gyakran sávokba rendeződő sárgás foltozással. Hasa fehér. Kifejlett egyedei akár a másfél métert is elérhetik. A csuka tipikus állóvízi halfaj. A gyors folyású hegyi patakokat kerüli, azokba legfeljebb a halastavak őszi vagy tavaszi lehalászásai alkalmából, véletlenül kerül be. Ilyen lehalászást követően „elszökött" példánya került meg például 1988. szeptember 30-án a C s á n g o t a - é r e n ( L o v á s z p a t o n a ) . Ennek megfelelően bakonyi előfordulása állóvizekhez, elsősorban a halastavakhoz kötődik. Ezekbe a tavakba rendszeresen telepítik ivadékait is.

PONTYFÉLÉK CSALÁDJA -

CYPRINIDAE

A világ fajokban leggazdagabb halcsaládját a pontyfélék alkotják. Mintegy 200 nemük több, mint 1500 faja népesíti be a Föld édesvizeit. Természetes előfordulási területük E u r ó p a , Á z s i a , A f r i k a és É s z a k - A m e r i k a . A p o n t y f é l é k teste oldalról általában lapított és viszonylag magas. A legtöbb pontyféle színezetére az jellemző, h o g y a h á t s ö t é t , a test o l d a l a i e z ü s t ö s c s i l l o g á s ú a k , a has p e d i g f e h é r e s . Szájüregükben nincsenek fogak. Ezek hiányában a garatcsonton 1-3 sorban elhe­ lyezkedő ún. garatfogak játszanak fontos szerepet a táplálék durva megőrlésében. A Bakony-hegység területén 15 nembe tartozó 17 fajuk került eddig elő. A Rutilus nem h a z á n k b a n előforduló 3 faja közül a B a k o n y b ó l a bodorka (Rutilus rutilus) - régebbi n e v é n v e r e s s z á r n y ú k o n c é r - előfordulása ismeretes. Elterjedési területe Európa és Szibéria. Élőhely tekintetében a kevésbé igényes fajok közé tartozik, ezért hazánk kisebb-nagyobb folyó- és állóvizeiben általában min­ denütt előfordul. Bakonyi lelőhelyeit illetően számos adattal rendelkezünk. E N T Z Géza és S E B E S T Y É N Olga 1942-ben megjelent munkájukban például a Lesencep a t a k b ó l j e l e z t é k e l ő f o r d u l á s á t . B O T T A I s t v á n - K E R E S Z T E S S Y K a t a l i n és N E M É N Y I I s t v á n 1979-ben a T a p o l c a - p a t a k b ó l g y ű j t ö t t é k . A B a k o n y i T e r m é s z e t t u d o m á n y i M ú z e u m b a n f o l y ó k u t a t á s o k s o r á n a nagyobb b a k o n y i patakokból (Gerence, Marcal) éppúgy előkerültek egyedei, mint a kisebb tavakból (tapolcai M a l o m - t ó ; Z i r c , S z a r v a s k ú t i - t ó ) é s a n a g y o b b h a l a s t a v a k b ó l ( p l . Monostorapáti). A Ctenopharyngodon nembe tartozó a m u r (Ctenopharyngodon idella) csak 1963-tól van jelen a hazai faunában. Haltermelési célú telepítésre ekkor érkezett K í n á b ó l az e l s ő i v a d é k s z á l l í t m á n y M a g y a r o r s z á g r a . A z amur - r é g e b b i n e v é n amurikele - eredeti élőhelyét Kína nagy folyói (pl. a Jangce, a Sárga-folyó), valamint az A m u r k ö z é p s ő és alsó folyása képezték. N ö v é n y e v ő . Ivarérett k o r á r a (6. év) testhossza a fél métert, súlya az 5-6 kg-ot is eléri. B á r tipikusan folyóvízi hal, nálunk elsősorban a halastavakban található meg, hiszen eleve ezekbe szánták behozott egyedeit. Kisebb f o l y ó v i z e i n k b e n a n ö v é n y i t á p l á l é k h i á n y a minden bizonnyal egyébként is korlátozná elterjedését. Bakonyi betelepítésére nézve pontos adatokkal nem r e n d e l k e z ü n k . T é n y , hogy napjainkban szinte minden j e l e n t ő s e b b bakonyi tógazdaságban megtalálható.

A Scardinius nemet a v ö r ö s s z á r n y ú keszeg (Scardinius erythrophthalmus) képviseli a faunában. Régebben pirosszemű kelének hívták, bár ez az elnevezés elég­ gé m e g t é v e s z t ő , hiszen halunk s z e m g y ű r ű j e általában fehér (de benne gyakran láthatók apró élénkvörös foltok). Sokszor összetévesztik a bodorkával, noha annak kifejlett példányainál a szemgyűrű általában élénk vörös színű! Z ö m ö k testű, oldalról lapított, viszonylag magas hátívelésű hal. M e l l - és hasúszói élénkvörösek. Hossza általában 20-25 cm. Jellegzetes élőhelyei a növényzettel sűrűn benőtt holtágak, tavak. A Bakony patakjaiból és tavaiból e g y a r á n t ismerjük előfordulását ( R é d e , Cuhai-Bakony-ér; Pér, Vezseny-ér; Veszprém, Kádártai-bányató; Bakonyszentkirály. Hajmáspusztai tavak). A Leuciscus nem számos fajjal képviselteti magát Európában, Nyugat- és ÉszakÁ z s i á b a n , valamint É s z a k - A m e r i k á b a n . M a g y a r o r s z á g o n a nem 4 faja ismert. K ö z ü l ü k a Bakonyban a d o m o l y k ó (Leuciscus cephalus) k e r ü l t eddig e l ő . A d o m o l y k ó nyúlánk, oldalról enyhén lapított, hengeres testű hal, nagy és széles fejjel. Korábbi elnevezése - fejes d o m o l y k ó - is erre utalt. Testhossza általában 25-30 cm. Feketés vagy zöldesbarna hát, sárgásszürke testoldal és ezüstös has jellemzi. Has- és farok alatti úszói vörösesek, míg a többi úszó sötétszürke. A d o m o l y k ó a Bakony hegyi patakjainak leggyakoribb pontyféléje. A Balaton északi partvidékének patak­ jaiból E N T Z Géza és S E B E S T Y E N Olga m á r a '40-es években ismertették előfor­ dulását (Tapolca). B E R I N K E Y L á s z l ó a v e s z p r é m i Sédből írta le (1972), ahol M A T K O V I T S g y ű j t ö t t e egyedeit 1960-ban. B O T T A I s t v á n - K E R E S Z T E S S Y Katalin és N E M É N Y I István a Gaja bakonycsernyei szakaszán találták meg 1981ben. A Bakonyi T e r m é s z e t t u d o m á n y i M ú z e u m gyűjteményében levő példányai a következő helyekről származnak: Cuhai-Bakony-ér (Bakonybánk, Réde, Veszprémvarsány), Gerence (Bakonybél, Bakonyszűcs, Vaszar), Hódos-ér (Porva), G y i m ó t i - s é d ( N a g y g y i m ó t ) , K á n y a - é r ( L o v á s z p a t o n a ) , Marcal ( S ü m e g ) , P á p a i Bakony-ér (Adásztevel). A Phoxinus nemnek Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában mintegy 10 faja él. Területünkön csak egy faj ismert, a fürge csellé (Phoxinus phoxinus). Elterjedési területe m a g á b a foglalja szinte e g é s z E u r ó p á t é s É s z a k - Á z s i á t . K ö z é p - és D é l Oroszország, Görögország, Kis-Ázsia és a K a u k á z u s vidékéről azonban hiányzik. Megnyúlt, csaknem hengeres testű, max. 8-10 cm-re m e g n ö v ő hal. Színe - akárcsak m á s halfajok esetében - a környezeti viszonyoktól függően igen változó. Tipikus esetekben háta sötét- vagy zöldesbarna, oldalai pedig fényes zöldessárgák. Testének k ö z é p v o n a l á b a n nagyobb foltsor h ú z ó d i k . Ivási i d ő s z a k b a n - á p r i l i s - m á j u s - a hímek szinte kékesfekete színűvé válnak, mell- és hasrészük élénk kárminpiros lesz, fejük felső részét pedig apró fehér pettyek sokasága (nászkiütések!) borítja. H ű v ö s , oxigéndús, tiszta vizet igénylő halfaj lévén a hegyi patakok és folyók sebes sodrású, kavicsos m e d r ű részeit kedveli. A Bakonyban állóvízi populációja is kialakult a tapolcai M a l o m - t ó vizében. A fürge csellé bakonyi előfordulása H E C K E L Jakab k u t a t á s a i r é v é n az 1800-as é v e k k ö z e p e táján vált i s m e r t t é a B a l a t o n - k ö r n y é k vizeiből, é p p Tapolca környékéről ^tapolcai M a l o m - á r o k ) . A z északi Balaton-part vizeiből E N T Z Géza és S E B E S T Y É N Olga is csak innen, a Tapolca-patakból és a Tapolcai-tóból ismertetik előfordulását (1942). A z 1950-es évek végén WIESINGER

is gyűjtötte itt. Újabb lelőhelye 1960-ban vált ismertté a Séd Veszprém megyei sza­ k a s z á n , ahol M A T K O V I T S találta meg. A Bakonyi T e r m é s z e t t u d o m á n y i M ú z e u m b a n folyó k u t a t á s o k r é v é n az e l s ő p é l d á n y o k 1970-ben kerültek be az intézmény gyűjteményébe. Napjainkig 23 községhatár területéről vannak adataink a faj e l ő f o r d u l á s á r ó l . Ezek a k ö v e t k e z ő é l ő h e l y e k e t érintik: Bittva, Cinca-patak, Csángota-ér, Eger-víz, Gerence, Gaja, Gyimóti-séd, Kőrös-patak, tapolcai Malom-tó, Pápai-Bakony-ér, Séd, Szápári-ér, Vörös János-séd és tava, Vázsonyi-séd. Sajnos napjainkra a patakok jelentős részének olyan mértékben csökkent a vízhozama, hogy a fürge csellé életfeltételeit m á r nem biztosítják (de m á s halfajokét sem!). Szomorú példa erre a Vázsonyi-séd: az elmúlt évek nagyfokú vízhiánya következtében m é g a partját százával szegélyező fűzfák is mind kiszáradtak 1993-94-re! A fajokban szegény Leucaspius nemet faunaterületünkön egy faj képviseli, a k u r t a baing (Leucaspius delineatus). E l t e r j e d é s i t e r ü l e t e a R a j n á t ó l keletre a Volgáig húzódik. Angliából, Franciaországból, Svájcból, Olaszországból, Norvégiából, É s z a k - S v é d o r s z á g b ó l hiányzik. „ E kistestű, kevéssé ismert halacska életmódjáról nincs sok megbízható adatunk." - írta 1966-ban B E R I N K E Y László a Magyarország állatvilága sorozat „Halak" kötetében. A faj első magyar leírását és eredeti rajzát H E R M A N Ottó tette közzé 1887-ben egy Sebes-Körösből előkerült példány alapján, s ő keresztelte el e kis halfajt is kurta baingnak. A kurta baing ter­ mészetrajzának legrészletesebb hazai ismertetése 1903-ból, V U T S K I T S Györgytől s z á r m a z i k . A l e í r á s o k szerint e halnak legnagyobb p é l d á n y a i is csak 8-9 c m hosszúak. Teste feltűnően megnyúlt, s oldalról erősen lapított. Feje a testhez viszo­ nyítva vaskos, z ö m ö k . Meredeken felfelé i r á n y u l ó száj és feltűnően nagy szem jellemzi. Háta olajzöld, oldala és hasa ezüst színű. Testén a kopoltyútól a farokúszóig acélkék sáv húzódik. Ugyancsak V U T S K I T S György volt az, aki az 1800-as évek végén elsőként megtalálta e fajt a Bakonyban, mégpedig a Rezi melletti G y ö n g y ö s ­ patakban. Ujabb bakonyi előfordulásait - a Bakonyi Természettudományi M ú z e u m kutatásai révén - a '70-es évek közepén sikerült kimutatni a következő helyekről: Uzsabánya (halastó), Veszprém-Kádárta (bányató), Gyulafirátót (halastó). 1984-ben a tapolcai Malom-tóból is előkerült 2 példánya. A z élőhelyek nagyfokú leromlása miatt kérdés, ma vajon hol fordul m é g elő e kis halunk? Uzsabányán m á r biztosan nem, mert a bauxitbányászat okozta vízkiemelés következtében az ottani bővizű for­ rások időközben annyira elapadtak, hogy a tógazdaság 1978-ban meg is szűnt. A tavak töltéseit az 1980-as évek közepére szétdózerolták, az egykori halastavak helyét szántóföldi művelésbe vonták. Az Alburnus nem Európában, a Kaukázusban, Kis-Azsiában, Szíriában és ÉszakIránban előforduló fajaiból területünkön 1 faj ismeretes, a küsz (Alburnus alburnus), vagy ahogy régebben nevezték a szélhajtó küsz. A faj elterjedési területe Európában egészen az Uraiig terjed, de az Ibériai-félszigetről, Olaszországból, a Balkán-fél­ sziget déli és nyugati részéről, a Krím-félszigetről, S k a n d i n á v i a északi részéről, Írországból és Skóciából hiányzik. Megnyúlt testű, hátán enyhén, hasán erősebben ívelt, oldalról lapított hal. Testéhez képest hosszú, erősen kivágott farokúszója van. Oldalvonala jól látható, a has felé erősen ívelt. A z oldalait borító pikkelyek igen könynyen leválnak. Háta acél- vagy zöldeskék, oldala és hasa feltűnő ezüstös csillogása.

Szürkés színezetű hát- és farokúszója kivételével a többi ú s z ó színtelen. Álló- és csendes folyású vizeket k e d v e l ő halfaj, így a bakonyi hegyi patakokból általában hiányzik. E N T Z G é z a és S E B E S T Y E N Olga a G y ö n g y ö s - p a t a k b ó l (Keszthelyi­ hegység) említik előfordulását. Kutatásaink során elsősorban a Bakony állóvizeiből került elő. A kisebb tavakban (tapolcai Malom-tó; Zirc, Kardosréti-tó) éppúgy elő­ fordult, mint a nagy halastavakban (Monostorapáti, Romand, Ravazd). Folyóvizeink közül az Eger-patakból (Hegyesd), a Dudari-patakból (Bakonyszentkirály), a CuhaiB a k o n y - é r b ő l ( R é d e ) és a V e z s e n y - é r b ő l ( P é r ) s i k e r ü l t k i m u t a t n i j e l e n l é t é t 1979-1988 között. A z Alburnoides nem képviselői Európa, Kis-Ázsia, a Kaukázus. Észak-Irán és K ö z é p - Á z s i a v i d é k é n é l n e k . H a z á n k b a n 1 faj f o r d u l e l ő , a s u j t á s o s k ü s z (Alburnoides bipunctaius). A küszhöz hasonlóan megnyúlt (bár magasabb ívelésű háta miatt annál z ö m ö k e b b ! ) , oldalról erősen lapított testű hal. N e v é t jellegzetes oldalvonaláról kapta: annak m e n t é n ugyanis alul és felül e g y a r á n t egy-egy sötét pontsor húzódik végig. Küllemét tekintve a küsztől abban is különbözik, hogy az oldalán 3-4 pikkelysorból álló, zöldes-narancssárgán irizáló sáv található. M a x i m u m 12-13 cm-re nő meg. Európa nagy részén elterjedt, de az Alpoktól és Pireneusoktól d é l r e e s ő t e r ü l e t e k r ő l , t o v á b b á D á n i á b ó l , a S k a n d i n á v - f é l s z i g e t r ő l és a B r i t ­ szigetekről hiányzik. A volt Szovjetunió közép-ázsiai területeinek északi felén is elő­ fordul. A sujtásos küsz élőhelyigényét a tiszta, gyors folyású, oxigéndús, köves aljza­ tú hegyi folyók és patakok elégítik k i . Hazai elterjedéséről nem sok konkrét adat található. T e r ü l e t ü n k ö n mindenesetre egyike a l e g r i t k á b b halfajoknak, hiszen a korábban már említett publikációk egyikében sem írták le a Bakonyból. M ú z e u m u n k gyűjtései n y o m á n azonban az elmúlt évtizedekben h á r o m élőhelyről is előkerültek példányai. Ezek a Déli-Bakony nyugati peremén fekvő Meleg-víz (Csabrendek), az Északi-Bakonyban lévő Gerence (Bakonybél) és a Pannonhalmi-dombság területére eső Bakony-ér (Bakonybánk). A Tinea nem faját, a c o m p ó t (Tinea tinea) m á s halfajokkal szinte lehetetlen összetéveszteni, annyira jellegzetes megjelenésű hal: vaskos, z ö m ö k testét ugyanis apró, sűrű sorokba rendeződött pikkelyek borítják. Háta erősen, hasa g y e n g é b b e n ívelt. Nagy fejéhez viszonyítva kicsi, csúcsba nyíló szája van, s a száj szögletében l - l kis bajuszszál látható. Farokúszója csak e g é s z e n e n y h é n kimetszett. Tipikus esetekben a c o m p ó háta sötét olajzöld színű, oldalai olajzöldek vagy aranysárgák, hasa pedig sárgás. Úszói sötétszürkék. Teste erősen nyálkás és emiatt síkos tapintású. Átlag 25-30 cm-re m e g n ö v ő hal. Elterjedési területe magába foglalja Európa nagy részét, továbbá Kis-Ázsiát és Szibériában az Ob és a Jenyiszej k ö z é p s ő folyásának vidékét. Hazánkban a compót a sík vidékek állóvizeinek halaként tartjuk számon. K e d v e n c é l ő h e l y e i t a n y á r o n k ö n n y e n f e l m e l e g e d ő s e k é l y v i z ű , iszapos, növényzettel sűrűn benőtt tavak jelenlik. Élőhelyigénye miatt érthető, hogy a Bakony természetes vizei nem a legideálisabbak számára, s így előfordulására nézve csak kevés adatunk van. Ugyanakkor, mivel a c o m p ó elterjedési területén a gazdasági szempontból értékes halfajok k ö z é tartozik, s régóta foglalkoznak tenyésztésével, ilyen minőségében m á r hosszabb ideje jelen van - ha mesterségesen is - a bakonyi halfaunában. így pl. az 1900-as évek elején létesült csopaki pisztrángtelepen compót

is termeltek. A Veszprém melletti jutási Aranyos-patakon ez idő tájt létesített tógaz­ daságban szintén folyt compótenyésztés. A jószágfelügyelő 1918. december 28-án 102 kg „ c z a m p o " eladásáról is b e s z á m o l t - o l v a s h a t ó a régi feljegyzésekben. A Bakonyi Természettudományi M ú z e u m gyűjteményében található példányai a m o n o s t o r a p á t i h a l a s t ó b ó l és a Zirc k ö z e l é b e n f e k v ő S z a r v a s k ú t i - t ó b ó l kerültek begyűjtésre. (Utóbbi helyen is telepítésből származó egyedei fordultak elő!) A G o b i o n e m n e k mintegy 25 faja él E u r ó p á b a n , a K a u k á z u s b a n , É s z a k Ázsiában, Kis-Ázsiában, az A m u r m e d e n c é j é b e n , Koreában, J a p á n b a n és Tajvan vidékén. A nembe megnyúlt, többé-kevésbé hengeres testű halak tartoznak. Szájuk szögletében l - l hosszabb-rövidebb bajuszszál van. Hazánkban 4 fajuk fordul elő, a Bakony-hegységben 2 faj előfordulása bizonyított. A fenékjáró küllő (Gobio gobio) szinte egész Európában elterjedt, de Kis-Ázsia vizeiben is megtalálható. Keleten az Urálon túl a Jenyiszej vízrendszeréig fordul elő, majd ezután csak az A m u r vízrendszerében, Mongóliában és Kínában található meg újra. F a u n a t e r ü l e t ü n k álló- és folyóvizeiben szinte m i n d e n ü t t elterjedt. Teste - a folyóvízi é l e t m ó d h o z a l k a l m a z k o d á s k ö v e t k e z t é b e n - t ö b b é - k e v é s b é m e g n y ú l t , oldalról és a hasi részén enyhén lapított. Alsó állású száját - melyet vastag, húsos ajak vesz körül - táplálkozás k ö z b e n „ o r m á n y s z e r ű e n " kissé kinyújtja. Szája két oldalán l - l bajuszszál van. Színezetére a szürkésbarna hát, a sárgásfehér has és a test két oldalán h ú z ó d ó fekete foltsor j e l l e m z ő . A foltok s z á m a 6-14 között van, leg­ gyakrabban 9-10. Oldalai az oldalvonal felett barnássárgák, alatta sárgásbarnák, ezüstös csillogással. Többnyire a vizek mederfenékhez közeli régiójában tartózkodik, ahol csapatai gyakran fejüket ö s s z e d u g v a - küllős kerékre e m l é k e z t e t ő alakzatot felvéve - pihennek. A faj elnevezése is innen ered. A fenékjáró küllő m á r H E C K E L Jakab 1847. évi dolgozatában is szerepel, mint a Balaton és mellékvizeinek egyik halfaja. A m i bitkonyi előfordulását illeti, H E C K E L Jakab a tapolcai malomárokból k o n k r é t a n is m e g e m l í t i előfordulását. T o v á b b i lelőhelyei között E N T Z G é z a és S E B E S T Y É N Olga 1942-ben a Gyöngyös-patakot (Keszthelyi-hegység), a Tapolca­ patakot (Tapolcai-medence), a K ő v á g ó ö r s i - p a t a k o t és a Kornyi-tavat (Balaton­ felvidék) említik. B O T T A I s t v á n - K E R E S Z T E S S Y Katalin és N E M É N Y I István 1981-ben a Gaja-patak bodajki szakaszán gyűjtötték. Saját kutatásaink szerint a fenékjáró küllő a Bakony leggyakoribb és legáltalánosabban elterjedt halfajai közé tartozik. E l ő f o r d u l á s a e l s ő s o r b a n a patakokra j e l l e m z ő . 1971 és 1991 között 19 t e l e p ü l é s h a t á r á b ó l k e r ü l t e k e l ő egyedei. í g y m e g t a l á l t u k a C s á n g o t a - é r b e n (Lovászpatona), a Cuhában (Bakonyszentlászló, Zirc) és alsóbb szakaszán, a CuhaiB a k o n y - é r b e n ( B a k o n y b á n k , R é d e , V e s z p r é m v a r s á n y ) , a Dudari-patakban ( B a k o n y s z e n t k i r á l y , R é d e ) , az Ö r e g - s é d b e n ( B é b ) , a P á p a i - B a k o n y - é r b e n (Adásztevel), a Pándzsában (Ravazd) és a Rétkerti-patakban (Gic). Állóvizekből a k ö v e t k e z ő e l ő f o r d u l á s a i t i s m e r j ü k : H a j m á s p u s z t a i tavak ( B a k o n y s z e n t k i r á l y ) , bakonynánai halastó (Bakonynána), arborétumi-tó (Zirc), Kardosréti-tó (ZircKardosrét), Királykúti-erdő tava (Zirc), romándi halastó (Románd). A Bakony területéről ismert másik küllőfaj a felpillantó k ü l l ő (Gobio uranoscopus). Előfordulásáról E N T Z G é z a és S E B E S T Y É N Olga 1942-ben megjelent „A Balaton élete" c í m ű könyv alapján van tudomásunk. A szerzők szerint ez a küllőfaj

egyike a Tapolca-patak (Tapolcai-medence) halfajainak. H e g y v i d é k ü n k ö n nem i s m e r j ü k ú j a b b m e g k e r ü l é s é t . ( I t t k e l l m e g j e g y e z n ü n k azonban, hogy a fajra vonatkozó régi adatok bizonytalanok, mivel akkoriban m é g nem különböztették meg a halványfoltú - és a homoki küllőtől. / H A R K A , 1986/) A Pseudorasbora nem faja, a kínai razbóra (Pseudorasbora parva) vagy gyön­ gyös razbóra őshazája Kelet-Ázsia az Amur-folyó vízrendszerétől Kína déli részéig, valamint Korea, Japán és Tajvan szigete. Gazdaságilag jelentős halfajok (amur, busa) t e l e p í t é s e r é v é n , a '60-as é v e k e l e j é n , v é l e t l e n ü l k e r ü l t az e u r ó p a i v i z e k b e . Hazánkban az első példányt 1963-ban M O L N Á R Kálmán találta meg a paksi tógaz­ d a s á g l e h a l á s z á s a k o r . A '70-es é v e k t ő l k e z d v e szinte v a l a m e n n y i h a z a i állóvizünkben rohamosan elszaporodott. A kínai razbóra m e g n y ú l t testű, oldalról lapított hal. Kicsiny, felső állású szája van. A kifejlett példányok háta halványszürke, hasa fehér, a test oldalai pedig e z ü s t ö s e n c s i l l o g ó a k . Fiatal e g y e d e i n é l a test k ö z é p v o n a l á b a n egy hosszanti sötét s á v h ú z ó d i k v é g i g . K i f e j l e t t e n 9 - 1 0 c m hosszúak. A Bakony területén való megjelenésének idejét nem ismerjük, de első példányai feltehetően ide is a tógazdaságokba történő ivadéktelepítések révén kerül­ hettek. Itteni előfordulására n é z v e irodalmi adatokat nem találtunk. K u t a t á s a i n k során először 1982-ben gyűjtöttük a m o n o s t o r a p á t i h a l a s t ó b ó l . ( B Í R Ó 1971-ben jelezte előfordulását a Bakonyt délről határoló Balatonból.) A Bakony t e r ü l e t é n 1982-1994 között a k ö v e t k e z ő helyekről kerültek e l ő egyedei: Szápár, b á n y a t ó (betelepítés), Balinka-Mecsértelep, bányató (betelepítés), Cuhai-Bakony-ér ( R é d e ) , C s á n g o t a - é r ( B a k o n y s z ű c s , B a k o n y s á g , G y ö m ö r e , L o v á s z p a t o n a ) , mo­ n o s t o r a p á t i h a l a s t ó ( M o n o s t o r a p á t i ) , K i r á l y k ú t i - e r d ő tava ( Z i r c , b e t e l e p í t é s ) , K o r n y i - t ó ( K ő v á g ó ö r s ) , Kis-séd ( P á p a - B o r s o s g y ő r ) , Gerence (Vaszar), M a l o m - t ó (Tapolca), P á n d z s a (Pannonhalma, Ravazd), P á p a i - B a k o n y - é r ( A d á s z t e v e l ) , r o m á n d i h a l a s t ó ( R o m á n d ) , „ S z a r v a s b ü k k i - t ó " (Bakonycsernye-Inotapuszta), V e z s e n y - é r (Pér). A Rhodeus nembe k i s m é r e t ű halak tartoznak. E u r ó p á b a n , K i s - Á z s i á b a n , a Kaukázus vidékén, az A m u r medencéjében, Mandzsúriában, Koreában és Japánban élnek. Hazánkban a nem egy faja fordul elő, a szivárványos ökle (Rhodeus sericeus amarus). Eredeti elterjedési területe Európa nagy részét m a g á b a foglalja. Kis-Ázsia nyugati é s é s z a k i v i d é k e i n is m e g t a l á l h a t ó . E u r ó p á b a n a P i r e n e u s i - f é l s z i g e t r ő l , Angliából, Dániából, Skandináviából, Finnországból és Olaszországból hiányzik. A szivárványos ökle 6-9 cm-es, magas testű, oldalról lapított hal. Háta és hasa erősen ívelt, feje viszonylag kicsi. Kicsiny, csúcsba nyíló szája és viszonylag nagy szeme van. Bajuszszálai nincsenek. A z ívási időszak kivételével a h í m és a nőstény színe hasonló: hátuk általában barnászöld, oldaluk és hasuk ezüstösszürke. Testük hátulsó felén, a test közepének vonalában egy vastag, fényes, kékes csillogású sáv húzódik a farokig. í v á s idején a h í m e k trópusi d í s z h a l a k r a e m l é k e z t e t ő n á s z r u h á t öltenek. Ilyenkor oldaluk zöld és ibolyás színekben játszik, hasuk élénkvörös lesz, hát- és farok alatti úszóik pedig élénkpirossá válnak, vékony fekete szegéllyel. A nőstények az ikrák lerakásához 5-6 cm-es tojócsövet fejlesztenek. A szivárványos ökle élőhe­ lyét a folyók, patakok lassú folyású szakaszai, a holtágak, tavak csendes vizei jelen­ tik. Általában kisebb csapatokban él. E kis halfaj előfordulásának és szaporodásának

feltétele, hogy élőhelyén Unió (festő-, folyami- és tompa-) vagy Anodonta (tavi-) kagylók éljenek. Ikráit ugyanis e kagylók belsejébe rakja le. A kikelő lárvák mindad­ dig a kagyló belsejében maradnak, míg fejlett, jól úszó ivadékká nem fejlődnek. A szivárványos ökle bakonyi előfordulásának leírásával E N T Z G é z a és SEBESTYEN Olga munkájában (1942) találkozunk először. Megjegyzendő azonban, hogy V U T S ­ KITS György m á r 1897-ben hírt adott a faj előfordulásáról „a Balatonba ö m l ő mel­ l é k v i z e k n e k és á r k o k n a k halai" felsorolás alatt, de m i v e l k o n k r é t e l ő f o r d u l á s i helyeket nem jelölt meg, csak feltételezhetjük, hogy ezalatt a Bakony Keszthely környéki vizeit értette. 1960-ban M A T K O V I T S Rezi mellett a Gyöngyös-patakból is gyűjtötte! B O T T A I s t v á n - K E R E S Z T E S S Y Katalin és N E M É N Y I István 1981-ben végzett gyűjtésük alapján a Gaja-patakból (Bodajk) ismertették újabb lelőhelyét. A Bakonyi Természettudományi M ú z e u m gyűjteményében a hegység számos pontjáról találhatók előfordulását bizonyító példányok. A lelőhe­ lyek a k ö v e t k e z ő t e l e p ü l é s e k h a t á r a i b a esnek: H e g y e s d (Eger-víz), Gyömöre, Lovászpatona, Bakonyszűcs, Bakonyság (Csángota-ér), Vaszar (Gerence), K ő v á g ó ö r s (Kornyi-tó), P á p a - B o r s o s g y ő r (Kis-séd), Sümeg (Marcal), Tapolca (Malom-tó), Csabrendek (Melegvíz), Pannonhalma (Pándzsa), Öskü - B á n t a p u s z t a (Péti-víz), Gic (Rétkerti-patak), PápaT a p o l c a f ő (Tapolca-patak), Pér (Vezseny-ér). A Carassius nem Európában, É s z a k - Á z s i á b a n a C s e n d e s - ó c e á n i g és J a p á n b a n terjedt el. Az ide tartozó fajok tipikusan állóvízi halak. A kárász (Carassius carassius) Európában Angliától és ÉszakF r a n c i a o r s z á g t ó l keletre általánosan előforduló halfaj. É s z a k - Á z s i á b a n a Léna-folyó v í z r e n d s z e r e j e l e n t i elter­ j e d é s é n e k határát. Tavak, mocsarak, folyók lassú folyású szakaszai, holtágai szolgálnak

A szivárványos ökle ívása (Norman 1966 nyomán)

é l ő h e l y é ü l . K ü l ö n ö s e n k e d v e l i a n ö v é n y z e t t e l s ű r ű n b e n ő t t , iszapos vizeket. Rendkívül alacsony oxigénigénye miatt a mostoha életkörülményekhez is jól alkal­ mazkodik. Erre a tulajdonságára utal H E R M A N Ottó (1887) „A Magyar halászat k ö n y v é " - b e n , mikor azt írja, hogy „ m é g a m á s halra m á r holt vízben is jól meg­ találja magát...". Magas, oldalról lapított testét nagy pikkelyek fedik. Kis fej és száj, s viszonylag kis szem jellemzi. Bajuszszálai nincsenek. Háta z ö l d e s b a r n a , oldalai szürkéssárgák, hasa fehéres. Előfordulásáról csak a B a k o n y - k u t a t á s bein­ d u l á s á t k ö v e t ő e n vannak adataink. A m ú z e u m g y ű j t e m é n y é b e n t a l á l h a t ó példányai a k ö v e t k e z ő lelőhelyekről s z á r m a z n a k : gyulafirátóti halastó ( V e s z p r é m G y u l a f i r á t ó t ) , H a j m á s p u s z t a i tavak ( B a k o n y s z e n t k i r á l y ) , K i r á l y k ú t i - e r d ő tava (Zirc), Kardosréti-tó (Zirc-Kardosrét), Kornyi-tó (Kővágóörs), monostorapáti halastó ( M o n o s t o r a p á t i ) , N a g y - t ó (Öcs), P i s z t r á n g o s - t ó (Fenyőfő), rédei halastó ( R é d e ) , Rétkerti-patak (Gic), T é g l á s - t a v a k ( B a k o n y s z e n t l á s z l ó ) , „ S z a r v a s b ü k k i t ó " (Bakonycsernye-Inotapuszta), arborétumi tó (Zirc). A nem m á s i k faja, az e z ü s t k á r á s z (Carassius auratus) h a z á n k b a m i n d e n valószínűség szerint 1954-ben - Bulgáriából importált egyedei r é v é n - került be. A '60-as é v e k óta t a p a s z t a l h a t ó gradációja k ö v e t k e z t é b e n ma m á r szinte e g é s z E u r ó p á b a n e l ő f o r d u l . T e r m é s z e t e s e l t e r j e d é s i t e r ü l e t é t e g y é b k é n t az A m u r v í z r e n d s z e r e , S z i b é r i a és az A r a l - t ó v í z g y ű j t ő j e , valamint v a l ó s z í n ű l e g KeletE u r ó p a j e l e n t i . K ü l l e m é t tekintve a k á r á s z h o z h a s o n l í t . A két fajt e g y m á s t ó l l e g k ö n n y e b b e n bognártüskéjük alapján különíthetjük el. Ez a „ t ü s k e " valójában a hátúszó megvastagodott sugara, amelynek fogai az ezüstkárász esetében viszony­ lag nagyok, r i t k á b b a n á l l ó a k , m i n t a k á r á s z n á l . E l ő h e l y i g é n y e a k á r á s z é h o z h a s o n l ó . A lassú folyók, csatornák, holtágak, tavak, víztárolók hala. A Bakonyi T e r m é s z e t t u d o m á n y i M ú z e u m g y ű j t e m é n y é b e az e l s ő p é l d á n y o k a t S Z Í T T A T a m á s gyűjtötte 1975-ben a Keleti-Bakonyban található Hajmáspusztai tavakból. Azóta a hegyvidék számos pontján megtaláltuk. Lelőhelyei általában kivétel nélkül kisebb-nagyobb tavak, melyekbe minden bizonnyal m e s t e r s é g e s betelepítéssel kerültek egyedei. Jelenleg a k ö v e t k e z ő helyekről ismerjük előfor­ dulását: Adásztevel (Pápai-Bakony-ér), Bakonycsernye-Inotapuszta ( „ S z a r v a s b ü k k i - t ó " ) , B a k o n y s z e n t k i r á l y ( H a j m á s p u s z t a i tavak), B a k o n y n á n a (halastó), B a l i n k a - M e c s é r t e l e p (bányató), K ő v á g ó ö r s (Kornyi-tó), Monostorapáti (halastó), Szápár (bányató), Tapolca ( M a l o m - t ó ) , Zirc (Kardosréti-tó, Királykútie r d ő tava). A Cyprinus nembe tartozó pontyot (Cyprinus carpio) nem szükséges bemutat­ nunk, annyira közismert halfaj. Ha m á s h o n n a n nem, a boltok pultjairól mindenki ismeri. A Bakony halastavaiba is hosszú idő óta, évről évre nagy m e n n y i s é g b e n telepítik tógazdasági tenyésztésből származó fiataljait, hogy azután rövidebb-hoszszabb idejű „hizlalást" követően piacra kerüljenek. A pontyfélék családjának Hypophthalmichthys n e m é b e tartozó fehér busát (Hypophthalmichtys molitrix) az amurral egy időben telepítették be Magyarországra. Eredeti hazája a nagy kínai folyók vízrendszere volt. Erre korábbi elnevezése utalt is: ezüst kínai ponty. A Bakony területén lévő nagyobb tavakba - termelési célból - ezt a fajt ugyancsak rendszeresen és m á r hosszabb idő óta telepítik.

CSÍKFÉLÉK CSALÁDJA -

C0BIT1DAE

A család tagjai kis testű édesvízi halak, amelyek nagy területen - Európa, Ázsia, Észak- és Kelet-Afrika vizeiben - élnek. M e g n y ú l t , hengeres testük apró pikke­ lyekkel fedett, esetenként csupasz. Szájukat 6—12 bajuszszál veszi körül. S z e m ü k kicsi. A c s a l á d o t 3 nem - Noemacheilus, Misgurnus, Cobitis - fajai képviselik hazánkban. A N o e m a c h e i l u s n e m fajai E u r ó p á b a n , E t i ó p i á b a n é s Á z s i á b a n é l n e k . Területünkön 1 faj ismeretes, a kövi csík (Noemacheilus barbatulus). Elterjedési területe szinte egész Eurázsiát felöleli. Hazánkban főleg a gyors folyású, homokos­ kavicsos fenekű hegyi patakokban és f o l y ó k b a n fordul e l ő . Teste a c s í k f é l é k r e j e l l e m z ő e n erősen m e g n y ú l t , s mivel oldalról csak enyhén lapított, szinte henger alakú. Feje az orr felé k ú p alakúan keskenyedik, s felülről kissé lapított. A p r ó szeme van. Alsó állású száját 6 bajuszszál „díszíti". Közülük 4 rövidebb (ezek a felső ajak közepén erednek), kettő pedig hosszabb (utóbbiak a szájzugból nőnek). 10—13 cm-re m e g n ö v ő testét nyálkaréteg fedi. Színezete az élőhelytől függően eléggé változó. T i p i k u s esetben h á t a s ö t é t b a r n a , oldalai s á r g á s alapon kisebb-nagyobb barna foltokkal márványozottak, hasa pedig piszkosfehér. Élőhelyén különösen kedveli a n ö v é n y z e t t e l borított, m e g c s e n d e s ü l ő v í z s z é l e k e t , s a füzek, é g e r e k v í z b e lógó hajszálgyökereinek szövedékét. A hegység területéről m á r a múlt században elkezdődött haltani kutatások során előkerült. így például H E C K E L Jakab 1847-ben Keszthely mellől, „Valósról" (mai neve Vállus) említi előfordulását. E N T Z G é z a és S E B E S T Y É N O l g a (1942) a Balaton é s z a k i p a r t v i d é k é n e k patakjai k ö z ü l a Gyöngyös- és Vállusi-patakból (Keszthelyi-hegység), i l l . a Tapolcai-patakból (Tapolcai-medence) ismertetik. G y ö n g y ö s - p a t a k i á l l o m á n y a 1960-ban is létezett, mivel M A T K O V I T S gyűjtött innen 6 pld-t ( B E R I N K E Y , 1972). Újabb lelőhelye 1959-ben, ill. 1960-ban vált ismertté S Z A B Ó , majd M A T K O V I T S gyűjtése n y o m á n az Északi-Bakonyból ( B E R I N K E Y . 1972). A lelőhelynév - „Séd ( B a k o n y b é l ) " azonban valószínűleg téves, s alatta az ugodi községhatárba e s ő Öreg-séd értendő. 1981-ben B O T T A I s t v á n - K E R E S Z T E S S Y Katalin és N E M É N Y I István a Gajap a t a k b ó l is k i m u t a t t á k előfordulását. A Bakonyi T e r m é s z e t t u d o m á n y i M ú z e u m keretében folyó kutatások során 1971 és 1991 között 35 település határából került elő a faj. Adataink a következő élőhelyekre vonatkoznak: Csángota-ér, Cuha és CuhaiBakony-ér, Dolosdi-ér, Bornát-patak mellékága N a g y d é m n é l , Dudari-patak, Csárda­ völgyi-patak, C s i k v á n d i - B a k o n y - é r , Gaja, Gerence, G y i m ó t i - s é d , H a j m á s - p a t a k , Hajmáspusztai tavak, gyulafirátóti halastó, Hódos-ér, Királykúti-erdő tava, Kis-séd, M a l o m r é t i - p a t a k ( E p l é n y ) , ravazdi halastó, P á n d z s a , P á p a i - B a k o n y - é r , Rétkerti­ patak, romándi halastó, Séd („veszprémi"), Szápári-séd, Öreg-séd (Béb). A z utóbbi 5 évben sajnos a faj korábbi élőhelyeinek jelentős részén olyan nagymértékű vízhiány következett be, hogy onnan napjainkra - m á s fajokkal együtt - teljesen eltűnt a kövi csík. A c s í k f é l é k c s a l á d j á n a k M i s g u r n u s n e m é b e c s u p á n n é h á n y faj t a r t o z i k . Elterjedési területük Európa, az A m u r vidéke, a Szahalin-szigetek, Kelet-Mongólia,

Kína, Korea, Japán, Tajvan, Hátsó-India és Borneo szigete. Hazánkban egy faj él, a réti csík (Misgurnus fossilis). E csíkfaj tipikus élőhelyei a mocsarak, lápok, kisebb tavak és a lassú folyású csatornák, i l l . folyók iszapos part menti részei. A réti csík teste hosszan megnyúlt, szinte m á r kígyószerű. Feje kicsi, szeme pontszerűen pici. Farokúszója kivételével úszói is kicsinyek. 10 bajuszszála közül a 6 hosszabb a felső, a 4 rövidebb az alsó ajkon van. Pikkelyei annyira aprók, hogy alig látszanak. Teste jellegzetes hosszanti csíkozása, s ez alapján a többi csíkfajtól jól megkülönböztet­ hető. E csíkok sötétbarna és világossárga színűek. A réti csík m é g az olyan oxigén­ ben szegény vizekben is megél, ahol m á s halfajok m á r nem maradnak meg. Ezt a kopoltyúlégzése mellett kialakult kisegítő légzés, az ún. béllégzés teszi lehetővé. A folyók, patakok szabályozása, a mocsaras területek Iecsapolása, rendezése a réti csík é l ő h e l y e i n e k j e l e n t ő s r é s z é t m e g s z ü n t e t t e . Emiatt ma m á r a B a k o n y - h e g y s é g területén egyike legritkább halainknak. E N T Z G é z a és S E B E S T Y É N Olga (1942) a G y ö n g y ö s - és Tapolca-patakból írták le előfordulását. Kutatásaink során csak néhány élőhelyről került elő. A Kornyi-tóból (Kővágóörs), ill. a romándi és a ravazdi halas­ tavakból ismert. A c s í k o k c s a l á d j á n a k C o b i t i s n e m é b e t ö b b faj is t a r t o z i k . E l t e r j e d é s i területüket Európa, Ázsia és M a r o k k ó jelenti. A faunaterületünkön é l ő fajok közül a Bakonyban a v á g ó csík (Cobitis taenia) fordul e l ő . N y ú l á n k testű, o l d a l r ó l e r ő s e n l a p í t o t t , keskeny hal (egy szalagdarabra e m l é k e z t e t ) . S z á j a k ö r ü l 6 b a j u s z s z á l van (4 a felső ajak k ö z e p é n , k e t t ő pedig a s z á j s z ö g l e t b e n ered). Szeme fejéhez képest viszonylag nagy. Alatta f e l m e r e s z t h e t ő villás tüske talál­ ható, ami v é d e k e z é s r e szolgál. (Óvatlanul k é z b e véve fájó sebet okozhat!) A p r ó p i k k e l y ű testének sárgásfehér alapszínét jellegzetes, kisebb-nagyobb s ö t é t b a r n a f o l t s o r o k b o r í t j á k . S z a k i r o d a l m u n k s z e r i n t ez a c s í k f a j h a z á n k b a n - a h e g y v i d é k e k kivételével - minden homokos vagy iszapos m e d r ű álló és lassú folyású v í z b e n m e g t a l á l h a t ó . A B a k o n y b ó l H E C K E L Jakab m á r a múlt század k ö z e p é n leírta e l ő f o r d u l á s á t a Tapolca körüli i n g o v á n y o k b ó l . E N T Z G é z a é s S E B E S T Y E N Olga (1942) a K e s z t h e l y i - h e g y s é g b ő l ( G y ö n g y ö s - p a t a k ) , a T a p o l c a i - m e d e n c é b ő l (Tapolca-patak) é s a B a l a t o n - f e l v i d é k r ő l ( K ő v á g ó ö r s i patak) i s m e r t e t t é k . B E R I N K E Y L á s z l ó , i l l . B O T T A I s t v á n - K E R E S Z T E S S Y Katalin és N E M É N Y I István nem találkoztak t e r ü l e t ü n k ö n a fajjal. A Bakonyi T e r m é s z e t t u d o m á n y i M ú z e u m b a n n a g y s z á m ú lelőhelyi adat bizonyítja, hogy a B a k o n y v i d é k é n é s a p e r e m t e r ü l e t e i n ez a c s í k f a j s o k f e l é elterjedt. E l s ő példányait 1975-ben S Z Í T T A T a m á s gyűjtötte a Rétkerti-patakból. Előfordulása ugyan főleg a patakokra j e l l e m z ő , de n é h á n y t ó b ó l is e l ő k e r ü l t e k egyedei. A z utóbbi 20 év kutatásai alapján elterjedése a k ö v e t k e z ő bakonyi vizekből ismert: Bornát-ér (Nagydém, Gic), Csángota-ér (Bakonyság, Bakonyszűcs, L o v á s z p a t o n a ) , C s i k v á n d i - B a k o n y - é r ( V a n y o l a ) , D o l o s d i - é r (Bakonycsernye), Gerence (Vaszar), G y i m ó t i - s é d ( N a g y g y i m ó t ) , Kis-séd ( P á p a - B o r s o s g y ő r ) , Ö r e g ­ séd ( B é b ) , P á p a i - B a k o n y - é r (Adásztevel, P á p a ) , P á n d z s a (Ravazd), Rétkerti-patak (Gic), mecséri bányató (Balinka-Mecsértelep), monostorapáti halastó (Monostorapáti), Kornyi-tó (Kővágóörs), Téglás-tavak (Bakonyszentlászló). romándi halastó ( R o m á n d ) .

HARCSAFÉLÉK CSALÁDJA -

SILURIDAE

A harcsafélék családjának valamennyi fajára a pikkelytelen, csupasz test, a száj körüli 2-3 pár bajuszszál, az elcsökevényesedett vagy hiányzó hátúszó és a nagyon hosszú farok alatti úszó jellemző. A nagyobb fajok m i n d e n e v ő k vagy kifejezetten ragadozók. Édesvízi halak, elterjedési területük Európa és Ázsia. Faunaterületünkön egy nem egy faja él. A Silurus nembe tartozó harcsa (Silurus glanis) elterjedési területét a Rajnától keletre e s ő É s z a k i - , Fekete-, Kaszpi-tenger, i l l . az A r a l - t ó v í z g y ű j t ő területei jelentik, ahol a hegyi patakok kivételével folyókban és tavakban egyaránt előfor­ dul. Igazi élőhelyei az állóvizek és a lassú folyók. Vizeink mai „ ó r i á s a " a harcsa. Legnagyobb p é l d á n y a i n a k hossza eléri a 2,5 m-t, súlya a 120 kg-ot. A Bakony területén e g y e d ü l a nagy halastavak (pl. M o n o s t o r a p á t i ) b i z t o s í t a n a k m e g f e l e l ő életfeltételeket s z á m á r a . Ezekben a tavakban m i n d e n ü t t e l ő f o r d u l , de csak kis e g y e d s z á m b a n , mivel r a g a d o z ó életmódja miatt a tavak kezelői c s u p á n korlátozott á l l o m á n y t tartanak meg.

NAPHALFÉLÉK CSALÁDJA -

CENTRARCHIDAE

Eredeti h a z á j u k É s z a k - A m e r i k a keleti és k ö z é p s ő r é s z e i n e k é d e s v i z e i . F a u n a t e r ü l e t ü n k ö n a Lepomis nembe tartozó, s betelepítéssel idekerült egyetlen fajuk él, a naphal (Lepomis gibbosus). Halunk magas, z ö m ö k testű, oldalról erősen lapított. Szája kicsiny, felső állású. Fejéhez képest nagy szeme van. Kettős hátúszója teljesen összeolvadt. Oldalvonala a hát irányában erősen ívelt. Testét közepes nagyságú, vastag, erősen ülő pikkelyek borítják. A kifejlett egyedek háta és oldala olajzöld, s az oldalakon kicsiny narancs­ s á r g a , k é k és barna f o l t o k vannak. Hasa v i l á g o s s á r g a , ú s z ó i n a r a n c s s á r g á k . Kopoltyúfedőinek bőrfüggelékén egy-egy feltűnően élénk narancsvörös és fekete folt van. A fiatal példányok zöldes színűek, testüket legfeljebb apró fekete foltok díszítik. Kifejletten 15-20 c m h o s s z ú . A naphal b e t e l e p í t é s s e l - d í s z h a l k é n t - k e r ü l t Európába: 1887-ben Franciaországba, majd 1890-ben Németországba. Hazai elter­ jedése századunk első évtizedeire esik, amikor a sárdi tógazdaságból egyedei bejutot­ tak a Balatonba (1909), onnan pedig a Sión keresztül a Duna egész vízrendszerébe. Napjainkra a naphal az egész országban megtalálható. Élőhelyeit a tiszta, álló vagy lassú folyású vizek n ö v é n y z e t t e l b e n ő t t szakaszai jelentik. A B a k o n y - h e g y s é g területéről a korábbi kutatók nem jelezték előfordulását. A Bakony-kutató program keretében először 1974-ben került begyűjtésre, s napjainkig a Balaton-felvidéken (Kővágóörs, K o m y i - t ó ) , a T a p o l c a i - m e d e n c é b e n (Tapolca, M a l o m - t ó ) , az ÉszakiBakonyban (Nagytevel, víztározó), valamint a Keleti-Bakonyban (Balinka-Mecsértelep, bányató; Szápár, bányató) találtuk meg.

SÜGÉRFÉLÉK CSALÁDJA -

PERCÍDAE

A sügérfélék családjába tengeri és édesvízi halak egyaránt tartoznak. Elterjedési területük Európát, Nyugat- és Észak-Ázsiát, i l l . É s z a k - A m e r i k á t foglalja magába. Testük oldalról lapított, fejük nagy. Hátúszójuk két részből áll. Szájukban a felső és alsó állkapcson kefefogazat van. Valamennyi fajuk ragadozó. Hazánkban a család 4 neme található meg. A Bakony-hegységből eddig a Perca és Gymnocephalus nem fajai kerültek elő. A Perca nembe t a r t o z ó s ü g é r (Perca fluviatilis) eredeti elterjedési területe E u r ó p a és Szibéria a K o l i m a folyóig. A gyors folyású hegyi patakokat kivéve m i n ­ den f o l y ó - és á l l ó v í z b e n m e g t a l á l h a t ó . Oldalról lapított teste magas. Nagy feje m ö g ö t t h á t á n a k vonala hirtelen emelkedik, s az e l ü l s ő h á t ú s z ó után ugyanilyen hirtelen lejt a farok felé. Szeme is nagy. S z í n e a h á t á n f e k e t é s z ö l d , o l d a l á n zöldessárga, hasán pedig sárgásfehér. Hátáról 5-9 - k ü l ö n b ö z ő erősségű - vastag, sötét sáv h ú z ó d i k az oldalaira. Elülső hátúszójának végén feltűnő kékesfekete folt van. Ez alapján a sügér rokonaitól jól m e g k ü l ö n b ö z t e t h e t ő . Általában 23-30 cm h o s s z ú r a n ő meg. A Bakony t e r ü l e t é r ő l csak a B a k o n y i T e r m é s z e t t u d o m á n y i M ú z e u m által folytatott k u t a t ó p r o g r a m s o r á n k e r ü l t e k e l ő egyedei. A d a t a i n k szerint előfordulása elsősorban a nagyobb halastavakra j e l l e m z ő , bár esetenként kisebb, erdei k ö r n y e z e t b e n lévő tavakból is előkerültek betelepítésből s z á r m a z ó p é l d á n y a i . E d d i g i l e l ő h e l y e i : M o n o s t o r a p á t i ( h a l a s t ó ) , Ravazd ( h a l a s t ó ) , N é m e t b á n y a ( P i s z t r á n g o s - t ó ) , Nagytevel ( P á p a i - B a k o n y - é r é s h o r g á s z t ó ) , Zirc (Szarvaskúti-tó). S z i n t é n s ü g é r f é l e a G y m n o c e p h a l u s nembe t a r t o z ó v á g ó d u r b i n c s (Gymnocephalus cernuus). A nem fajai E u r ó p á b a n , Nyugat- és É s z a k - Á z s i á b a n élnek. H a z á n k b a n 3 faj ismert. A vágódurbincs oldalról erősen lapított teste csak közepes m a g a s s á g ú . Feje aránylag rövid és széles. Kicsiny, csúcsba nyíló szája és nagy szeme van. H á t ú s z ó i ö s s z e n ő t t e k , de az e l ü l s ő h á t ú s z ó v é g e j ó v a l ala­ csonyabb, mint a hátulsó eleje. Oldalvonala a hát irányában enyhén ívelt. A „ v á g ó " elnevezést a kopoltyúfedőin található tüskékről kapta. Z ö l d e s b a r n a hátát és oldalát szabálytalanul elszórt sötétbarna pontok díszítik. Hasa fehéressárga, úszói szürkék. P á r a t l a n ú s z ó i n fekete pettyek vannak. Hossza 10-15 c m . H a z á n k b a n a gyors folyású hegyi patakok kivételével általában minden folyó- és állóvízben megtalál­ ható, ennek ellenére a Bakony területéről csak két előfordulását ismerjük. 1976ban a kádártai b á n y a t ó b ó l ( V e s z p r é m ) került n é h á n y p é l d á n y begyűjtésre, majd 1985-ben Ravazdon, a halastóból gyűjtöttük be egy példányát. Területünkről m á s kutatók nem is jelzik.

GÉBFÉLÉK CSALÁDJA - GOBI I DAE Fajokban gazdag család. A mérsékelt és trópusi égöv édes- és sós vizeiben élő kis t e r m e t ű halak tartoznak ide. Egyik l e g j e l l e m z ő b b b é l y e g ü k , hogy h a s ú s z ó i k e g y m á s s a l összenőve tapadókorongot alkotnak vagy teljesen elcsökevényesedtek. Hazánkban két n e m ü k ismert. A B a k o n y - h e g y s é g területéről ez ideig a Proterorhinus nembe tartozó tarka géb (Proterorhinus mctrmoratus) előfordulásáról tudunk. E kis halfaj eredeti elter­ jedési területét a Fekete- és az Azovi-tenger, i l l . az ezekbe ö m l ő folyók torko­ latvidéke jelentette. Innen terjeszkedett tovább K ö z é p - E u r ó p a irányába. A tarka géb teste m e g n y ú l t , o l d a l r ó l e r ő s e n lapított. Nagy feje f e l t ű n ő e n s z é l e s é s magas. K i c s i n y , c s ú c s b a n y í l ó s z á j a f ö l ö t t - az o r r n y í l á s o k k a l e g y v o n a l b a n - k é t c s ö v e c s k e s z e r ű n y ú l v á n y van. K ö z e p e s n a g y s á g ú szemei a feje tetején ülnek és felfelé néznek. Mellúszói nagyok, farok alatti úszója hosszú, hátúszója két részből áll. Környezetétől függően változó színére j e l l e m z ő , hogy v i l á g o s a b b alapszínen sötétebb, szabálytalan szélű márványozott foltok vannak. Magyarországon az 1870es évek elején észlelték először, s azóta az országban m á r sokfelé előkerült. A hazai szakirodalom szerint napjainkban általánosan elterjedt halfajnak tekinthető. É l ő helyigényéről P I N T É R (1989) azt írja, hogy „ A nagyobb folyókban és tavakban a parti zóna hala, a fenék kövei között húzódik meg. Jobban kedveli a kisebb alföldi jellegű folyócskákat, csatornákat, ahol az iszapos, növényzettel sűrűn benőtt szaka­ szokon alakul k i nagyobb á l l o m á n y " . A Bakony területéről V U T S K I T S G y ö r g y ismertette először előfordulását 191 l-ben. Leírása szerint az idő tájt „a Balatonnak és a beléje szakadó patakok egy részének állandó, elég gyakori alakja. Gyűjtöttem u.i. R E D L Gusztáv tapolczai polgári iskolai igazgatóval a tapolczai patakvíz isza­ pos, tőzeges üledékű, csendesen folyó vizéből, ahol nagyon gyakori, az Eger patak­ ból a t ö r d e m i c z i és szigligeti m a l m o k között gyűjtöttük, a Lesencze v i z é b e n a gulácsi malom k ö z e l é b e n találtuk. R á a k a d t a m m é g a csabrendeki jjatakban és a Dabroncz melletti Marczali patakban is." E N T Z G é z a és S E B E S T Y E N Olga 1942ben a Balaton északi partvidékének azon vizeiből ismertették előfordulását, ahon­ nan V U T S K I T S György leírta a fajt. A z elmúlt évtizedek kutatásai során a tarka géb a Bakony területéről nem került újra elő. Hegységperemi előfordulásait is csak 1988-ban, majd ezt k ö v e t ő e n 1991-ben s i k e r ü l t b i z o n y í t a n u n k . 1988-ban a V e z s e n y - é r péri s z a k a s z á n találtunk rá, 1991-ben pedig a P á p a i - B a k o n y a l j á v a l határos területeken került elő a Csángota-érből és a Gerencéből.

HALAINK A TERMÉSZETVÉDELEM TÜKRÉBEN A vadon é l ő állatfajokra a legnagyobb v e s z é l y t é l ő h e l y ü k á t a l a k í t á s a vagy elpusztítása jelenti. Él, mint hal a vízben - tartja a k ö z m o n d á s . A halak esetében azonban az élőhelyi viszonyok romlása m á r nagyon korán kezdetét vette a mocsarak lecsapolásával és a folyók szabályozásával. Ennek ellenére természetvédelmi szem­ pontból csak 1974-ben esik róluk szó, amikor is rendeletileg szabályozták az egyes vadon élő állatfajok védelmét: a 290/1974. ( T K 13.) O T v H számú határozat alapján 96 gerinces állatfajt nyilvánítottak ekkor védetté, köztük 18 halfajt is. A rövidesen megszületett 3/1975. ( T K 21.) O T v H s z á m ú utasítás a védetté nyilvánított fajok egyedeinek eszmei értékét is megállapította. 1982-ben újraszabályozták a hazai természetvédelmet. A z ennek kapcsán kiadott újabb törvényerejű rendelet (1/1982. ( I I I . 15.) O K T H számon) megerősítette a hazai halfajok védelmét. A védett fajok listája 1988-ban, a 7/1988. ( X . 1.) K V M rendelet n y o m á n további 8 halfajjal bővült. Legutoljára 1993-ban történt rendelkezés a hazai természetvédelemről, s benne a halakról is. A k ö r n y e z e t v é d e l m i és területfejlesztési miniszter 12/1993. ( I I I . 31.)

8. Fenékjáró küllő (Gobio gobio)

9. Vágódurbincs (Gymnocephalus cernuus)

K T M rendelete a magyarországi halfauna 78 faja közül 28-at részesít teljes védelem­ ben. További 10 faj szezonálisan, az ívási időszak idején védett. A z egyes h a l f a j o k v é d e t t s é g é b e n 1974 ó t a b e k ö v e t k e z e t t v á l t o z á s o k a t táblázatunk (rendszertani sorrendben) szemlélteti. A magyar természetvédelmi jogszabályok a fajok veszélyeztetettségét - az ún. eszmei értéken keresztül - kezdettől fogva minősítik, amit az adott faj forintban kife­ jezett értéke jelez. A hazai szakemberek szerint azonban a rendeletekben megfogal­ mazott értékrendszer - minden j ó s z á n d é k a ellenére - „aránytalanul és hiányosan tükrözi a halfajok természetvédelmi jelentőségét". ( G U T I , 1993) F ü z e t ü n k e t H E R M A N O t t ó m a is i d ő s z e r ű soraival z á r j u k : „ A magyar vizeknek csupa olyan hal jutott, melynek halvoltában a legszerényebb ismeret sem tévedhet meg, á m ez nem elég, mert s z e m ü g y r e kell v e n n ü n k azokat fajról fajra, szervezet, é l e t m ó d szerint a k k é n t , hogy m á s o k is f ö l i s m e r h e s s é k s az ismeretet megpótolhassák, mert ebben rejlik a haladás." ( H E R M A N , 1887)

Védetté nyilvinftás-éve

Halfajok magyar név

tudományos név

Dunai ingola

Eudontomyzon mariae

Tiszai ingola

Eudontomyzon danfordi

Viza

1974

1

Eszmei érték (Ft)

1988

1993

+

+

+

+

+

+

2000

Huso huso

+

+

10000

Vágó tok

Acipenser güldenslaedli

+

+

10 000

Sőreg tok

Acipenser stellatus

+

10000

Szintok

Acipenser nucüventris

+

10 000

Kecsege

Acipenser ruthenus

Pénzes pér

Thymallus thymallus

+

10 000

Dunai galóca

Hucho hucho

+

+

Lápi póc

Umbra krameri

+

+

+

50 000

Nyúldomolykó

Leuciscus leuciscus

Vaskos csabak

Leuciscus souffia

+

2 000

Fürge csellé

Phoxinus phoxinus

+

2000

Kurta baing

Leucaspius delineatus

Sujtásos küsz

Alburnoides bipunctatus

Állas küsz

Chalcalburnus chalcoides

Petényi-márna

+

1982

+

2000

+

+ + +

+

+

+

+

+

2 000

+

2000

+

+

+

Barbus meridionalis petényi

+

+

+

Halványfoltú küllő

Gobio albipinnatus

+

+

+

+

2 000

Felpillantó küllő

Gobio uranoscopus

+

+

+

+

2000

Homoki küllő

Gobio kessleri

+

+

2000

Kövi csík

Noemacheilus barbatulus

+

+

+

+

2000

Réti csík

Misgurnus fossilis

+

+

+

+

2 000

Vágó csík

Cobitis taenia

+

+

+

+

2 000

Kőfúró csík

Sabanejewie aurata

+

+

+

+

2 000

Háromtüskés pikó

Gasterosteus aculeatus

+

2 000

+

2000

+

2 00(1

+

50 000

+

Selymes durbincs

Gymnocephalus schraetzer

Széles durbincs

Gymnocephalus baloni

Magyar bucó

Aspro zingel

+

+

+

+

2 000

Német bucó

Aspro stréber

+

+

+

+

2 000

Tarka géb

Proterorhinus marmoratus

+

+

+

Folyami géb

Neogobius fluviatilis

+

+

2 000

Botos kölönte

Cottus gobio

+

+

10 000

Cifra kölönte

Cottus poecilopus

+

+

10 000

+

+

+

+

+

i7. S u j t á s o s Küsz. 18 Ragadozó Ón. 19. K ú r i a Baing. 20. Pirossssemú Ke le. ;

) .aíz s z e r z ő

Ny G r u n d V B u d a p e s ;

Részlet Herman Ottó „A magyar halászat könyve" c. művéből

Irodalomjegyzék B A N K O V I C S A . (1973): A Bakony gerinces-faunájának kutatottsága in T ó t h S. (szerk.) (1973) B e s z á m o l ó a Bakony t e r m é s z e t t u d o m á n y i k u t a t á s á r ó l , 1968-1971. A V e s z p r é m megyei M ú z e u m o k Közleményei 12. p. 36-37. B E R I N K E Y L . (1966): Halak - Pisces. Akadémiai Kiadó, Bp. p. 139 B E R I N K E Y L . (1972): M a g y a r o r s z á g és a s z o m s z é d o s területek édesvízi halai a Természettudományi M ú z e u m gyűjteményében. Vertebrata Hungarica 13. p. 3-24. B O T T A I . - K E R E S Z T E S S Y K . - N E M É N Y I I . (1981): F a u n i s z t i k a i és akvarisztikái tapasztalatok az édesvízi akvárium üzemeltetésével kapcsolat­ ban. Állattani K ö z l e m é n y e k 68. p. 33—41. B O T T A I . - KERESZTESSY K . - N E M É N Y I I . (1984): Halfaunisztikai és ökoló­ giai tapasztalatok t e r m é s z e t e s vizeinkben. Állattani K ö z l e m é n y e k 7 1 . p. 39-50. B R Á Z J. (1991): Kiapadt a Bakony legnagyobb vízfolyása. N a p l ó 47. évf. 221. szám. D A D A Y J. (1897): Halak irt Entz G. (szerk.) (1897) A Balaton tudományos tanul­ mányozásának eredményei 2. kötet. Bp. p. 198-212. D O B R A I L . (1990): A H é v í z - N y i r á d térség bányászati-vízgazdálkodási problémái és kihatásai az ódörögdi pisztrángos, valamint a hévízi angolnás intenzív hal­ termelő üzemekre. Halászat 83. p. 114—116. E N T Z G. - S E B E S T Y É N O. (1942): A Balaton élete. Bp. p. 349 G O N D Á R K . - S Ő R E G I K . (1992): A „ d e p r e s s z i ó s " D u n á n t ú l i - k ö z é p h e g y s é g . Természet Világa 123. 3. p. 114-117. G U T I K . (1993): A magyar halfauna t e r m é s z e t v é d e l m i m i n ő s í t é s é r e javasolt értékrendszer. Halászat 86. 3. p. 141-144. H A R K A Á. (1986): Vizeink küllőfajai. Halászat 32. 6. p. 180-182. H A R K A Á. (1989): Gondolatok haltani kutatásaink helyzetéről. Halászat 82. 7-8. p. 104-105. H A R K A Á. (1991): A tarka géb terjeszkedése Közép-Európában. A természet 42. 4. p. 64-65. H E C K E L J. (1863): Magyarország halainak rendszeres átnézete. A magyar orvosok és természetvizsgálók V I I I . nagygyűlésének évkönyve 1847. Bp. H E R M A N O. ( 1 8 8 7 ) : A m a g y a r h a l á s z a t k ö n y v e I—II. K i r á l y i M a g y a r Természettudományi Társulat. Bp. p. 860 I H R I G D. (szerk.) (1973): A magyar vízszabályozás története. O r s z á g o s Vízügyi Hivatal. Bp. p. 398 I L O S V A Y G Y . - S Z Í T T A T. (1980): A Bakonyi T e r m é s z e t t u d o m á n y i M ú z e u m gerinces (Vertebrata) g y ű j t e m é n y e . A V e s z p r é m m e g y e i M ú z e u m o k Közleményei 15. p. 213-223.

J A S K Ó S. (1961): A Balaton-felvidéki és é s z a k - b a k o n y i patakok v í z h o z a m á n a k kapcsolata a földtani felépítéssel. Hidrológiai Közlöny 1961. 1. p. 75-84. J U H A S Z J. (1960): A B a l a t o n - f e l v i d é k v í z b e s z e r z é s i l e h e t ő s é g e i . H i d r o l ó g i a i Közlöny 1961. 5. p. 404-416. K Á R O L I J. ( 1882): U m b r a c a n i n a ( M a r s i l i ) . P ó c z h a l , b o b á l y ( r i b a h a l ) . Természetrajzi Füzetek 5. p. 188-193. K E L L E R O. ( 1 9 3 9 ) : Sebes p i s z t r á n g a k e s z t h e l y i ö b ö l b e n . P ó t f ü z e t e k a Természettudományi Közlönyhöz 7 1 . p. 36-37. K E R E S Z T E S S Y K . (1993): A magyar halfajok v é d e t t s é g é n e k új s z a b á l y o z á s a . Halászat 86. 3. p. 114-116. K E R E S Z T E S S Y K . - K O L T A I H . G Y . (1989): V é d e t t halfajok faunisztikai k u t a t á s a , s z a p o r o d á s b i o l ó g i a i és é l ő h e l y i j e l l e m z é s e . H a l á s z a t 82. 6. p. 197-198. K O V Á C S J. - N E M E S V . - Ő R S I A . (1976): Bauxitbányászat Fejér m e g y é b e n 1926-1976. Kincsesbánya, p. 202 M A Y E R I . (1989): S z e m e l v é n y e k V e s z p r é m megye h a l á s z a t i m ú l t j á b ó l ( V . ) . Halászat 83. p. 62. M A Y E R I . (1989): S z e m e l v é n y e k V e s z p r é m megye halászati múltjából ( V I L ) . Halászat 83. p. 140-142. M A Y E R I . (1989): S z e m e l v é n y e k V e s z p r é m megye halászati múltjából ( V I I I . ) : Halászat 83. p. 171-174. PAPP J. (1968): A B a k o n y - h e g y s é g állatföldrajzi viszonyai. A V e s z p r é m megyei M ú z e u m o k Közleményei 7. Veszprém, p. 251-314. PAPP J. (1971): A Bakony állattani bibliográfiája. A Bakony természettudományi kutatásának eredményei, V I I I . Veszprém, p. 233 P I N T É R K . (1989): Magyarország halai. Akadémiai Kiadó, Budapest, p. 202 S O M O G Y I S. (1987): Vizek in Pécsi M . (szerk.) (1987) A Dunántúli-középhegység, A . / . M a g y a r o r s z á g tájföldrajza sorozat. A k a d é m i a i K i a d ó . Budapest, p. 282-336. T U R A I L . (1990): Búcsú a pisztrángoktól? Napló, X L V I . évf. 256. szám (1990. nov. 1.) V U T S K I T S G Y . (1897): A Balaton halai és g y a k o r i s á g u k . T e r m é s z e t t u d o m á n y i Közlöny 29. p. 593-595. V U T S K I T S G Y . (1901): Magyar- és H o r v á t o r s z á g ritkább halfajainak újabb ter­ mőhelyeiről és földrajzi elterjedéséről. Pótfüzetek a T e r m é s z e t t u d o m á n y i Közlönyhöz 33. p. 158-162. V U T S K I T S G Y . (1903): A kurta baing (Leucaspius delineatus Heck.) természetrajza. Állattani Közlemények 2. p. 169-188. V U T S K I T S G Y . (1911): Faunánk egy új halfajáról. Állattani K ö z l e m é n y e k 10. p. 31^3. V U T S K I T S G Y . (1918): Pisces i n Paszlavszky J. (szerk.) (1918) Fauna Regni Hungáriáé, Budapest, p. 1-42.

A M Ú Z E U M TERMÉSZETRAJZI KIÁLLÍTÁSA A bejárati ajtón belépve bal kéz felől Domonkos Béla „Viaskodó szarvasbogarak" című alkotása fogadja a Kedves Látogatót. E szobor tökéletesen kifejezi a természet egységét: a talapzat jura vörös mészköve a geológiát, a bronzból készült tölgyfakéreg a botanikát, míg az ágaskodó szarvasbogarak a zoológiát jelképezik. A természet e három világának összetar­ tozása végig követhető a kiállításban is. A folyosó bal oldalának diorámái a hegység három alapvető növénytársulását mutatják be; az őszi Balaton-felvidék karsztbokorerdőit, az ala­ csonyabb térszínek nyári tölgyeseit és a magasabban fekvő régiók kora tavaszi bükköseit. Csapody Vera alkotásainak másolatai - a fakéregalapra helyezett virágfestmények - jel­ legzetes lágyszárú növények az egyes erdőtípusokban. A Bakony gazdag ízeltlábú faunájából a folyosó jobb oldalának „rovarfala" ad ízelítőt. Az első terembe vezető ajtó két oldalán elhe­ lyezett fatörzsmetszetek a Bakony őshonos és betelepített fáiból készültek. A diorámasor egy különleges élőhellyel, a bazalthegyek tetején kialakult apró tavak tőzeg­ mohalápjaival folytatódik, majd a nevezetes fenyőfői ősfenyves következik. Szemben egy élőnövény-bemutatóra esik a pillantásunk; az adott időszakban éppen virágzó lágyszárúakban és cserjékben gyönyörködhetünk. Mindez egy terráriumi keretbe ágyazva: alul hüllők és kétéltűek színes csoportjából egy-egy élőhelyi közösséget mutatunk be, oldalt pedig élő békák, gyíkok és siklók figyelik a látogatót. Velük átellenben egy akvárium csobogó vizében a bakonyi patakok és tavak halai úszkálnak. Végül a vízi és a szárazföldi környezetben élő puhatestűek (kagylók, csigák) zárják a sort. Jobbra egy vörös hátterű vitrin magasodik, figyelmeztetve a hegységből már kipusztult, illetve a kihalás szélére került madárfajokra. A további diorámasort szemlélve a szurdokerdők, a legelőerdők és a lakott helyek madárvilágának képviselőivel találkozhatunk. Az oldalsó kis ablakon kitekintve a téli etető madárvendégeit láthatjuk. A következő terembe érve nagyvadak fogadnak bennünket. A vadászható állatfajokon kívül az elejtésükhöz szükséges régi fegyverekkel és más vadászati tárgyakkal, trófeákkal is megismerkedhetünk. Az innét balra nyíló teremben a bakonyi kisemlősök élőhelyi diorámái állnak. Rögtön a bejárat mellett egy termetes vadmacska ereszkedik alá a szikláról, míg kicsit odébb vidrapár lakmározik a befagyott tavon. A folytatódó téli tájban fehér bundás hermelin, mellette a nyári részen pedig barna szőrű színváltozata bújik meg a vizek és rétek más kisemlősei, madarai között. Az éjszaka állatai egy régi erdei ház padlásán és környékén kaptak helyet. Továbblépve a részben föld alatt élő kotoréklakók (róka, borz), valamint a fa odvából egy macs­ kabagoly pillantanak ránk. A terem másik oldalán egy-egy vitrinben a tavaszi, nyári és őszi gombákkal ismerkedhetünk, jelezve köztük az ehető és mérgező fajokat. A nagyvadas kiállításból nyíló másik terem ugyancsak meglepetésekkel szolgál. A „Természet ékszerei" című bemutató válogatás a Kárpát-medence ásványaiból, tájak szerinti elrendezésben. Ha kiállításunk megnyerte tetszését, kérjük hívja fel rá mások figyelmét is! Egész évben minden nap 9-17 óráig várjuk Kedves Látogatóinkat a Bakonyi Természettudományi Múzeumba: 8420 Zirc, Rákóczi tér 1. Tel.: 88/314-157.

Futó János múzeumigazgató

Levélcím:

alga

2145 Kerepestarcsa, Kiss E. u. 9. Tel.: (06) 28/370-614, (06) 1/203-2980 Fax: (06) 1/855-851

aquarium

ÓRIÁS AKVÁRIUMOK Szobai csobogóval, Egyedileg

növénysarkok

akváriummal épített

Komplett

egybekötve.

szikla-dekoráció.

műszaki

háttér.